1

Berecz EdgárTestvérkeresőben a gagauzok földjén

2

3

Testvérkeresőben a gagauzok földjén

4

Testvérkeresőben a gagauzok földjénBerecz EdgárCopyright Berecz EdgárMegjelent xxxx-ben a szerző magánkiadásában Tördelte és szerkesztette:xxxxA szerkesztésben közreműködött: Nyomdai munkálatok: xxxx Nyomda SzékelyudvarhelyEzt a könyvet még nem támogatta senki.

5

A legtöbb emberhez hasonlóan én se tudtam sokat a gagauzokról, leszámítva azt, hogy egyszer, iskolás koromban valahol a fülembe ju-tott egy mondóka, úgy kezdődött, hogy úzok, grúzok, gagauzok... A folytatásra már nem emlékszem, de a lényeg az első három szón volt, amit nagyon élveztem. Azóta sok minden történt a világban - és velem is -, számos országba elvetődtem, többek között Grúziába is, és gyak-ran eszembe jutott az úzok, grúzok, gagauzok...

Egyre jobban érdekelt? Mi ennek az értelme?

Némely szakértő szerint a gagauzok az úzok vagy kunok leszár-mazottai, akik a tatárjárás elől menekülő töredék besenyő törzsek-kel és talán némi szeldzsuk törökkel is keveredve a mai Dobrudzsa (Budzsák) területén telepedtek le.

A magyarságról tudjuk, hogy a Kárpát medencébe érkezése előtt, sőt után is igen szoros kapcsolatot tartott fenn különféle sztyeppei lovasnomád népekkel. Nem csak a kazároktól kivállt 3 kabar törzs, a történelem viharában szétszóródott hun nemzetségek vagy a más tö-rök nyelvű és műveltségű népmaradványok voltak igen nagy hatással a magyarság kialakulására, hanem a Magyarországra befogadott haj-dani veszedelmes ellenség: a jászok, kúnok és besenyők, de még az Erdélybe befogadott úzok is.

Azért utaztam el Moldáviába, hogy megismerjem a kéktürkök, úzok és kunok állítólagos leszármazottait, Gagauziában pedig a Comrat, Ceadir Lungă és Vulcăneşti környékén felkutassam ayokat ay eleme-ket, amik összeköthetnek bennünket. A világoskékre vagy zöldre fes-tett házakon, ker]téseken, bútorokon kívül igen sok hasonló dolog-ra bukkantam: a rokkák, tekerőlevelek, tulipános ládák, átalvetők, rongyszőnyegek, abaposztó ruhák, szőttesek, dagasztóteknők, háztar-tási eszközök úgy hasonlítottak a nálunk használatosakhoz, mint egyik tojás a másikra. Ráadásul a Gagauziában kóstolt ételek igencsak hazai ízekre emlékeztettek.

6

Felettébb érdekesnek találtam, hogy a Vulcăneşti-ben sok cesmeköyi emberrel találkoztam, akik a Magear (Mádzsár) családnevet viselték.

Utamon mindvégig a keresztyén gagauzok igazi keleti szívélyesség-gel fogadtak, és annak ellenére, hogy ótörök dialektusokat beszéltek, egész jól megértettük egymást. Főleg az olyan közös, török-magyar szavak erősítették a barátságot, mint majmun-majom, bicsak-bicska, deve-teve, kürbács-korbács, tekne-teknő, kecsi-kecske, elma-alma, csalü-csalit, ana-anya, ata-atya, csizme-csizma, kepeneg-köpönyeg, kocs-kos, bákrács-bogrács, kücsük-kicsi, arszlan-oroszlán, csotra-csutora, dzsebi-zseb, benim-enyim stb.

A nyelvi, gasztronómiai és néprajzi hasonlóságok mellett szóba ke-rült a minket leginkább érdeklő autonómia, amit a maroknyi gagauz nép (150000) a posztkommunista elmaradottság, szegénység és kor-rupció ellenére is sikeresen megteremtett magának - a mohamedán Törökország segítségével, amely pártfogója és támogatója az ortodox vallású, de török nyelvű gagauzoknak. A pénzadományokon és könyv-csomagokon kívül a valódi segítség az az erkölcsi támogatás, amit a gagauzok élveznek, akik nem csak ösztöndijas tanulóként látogathat-nak Törökországba, vendégmunkásként is szívesen látottak. A moha-medán törökök nem nézik le keresztény rokonaikat, sőt segítik és is-tápolják őket annak ellenére hogy a gagauzok nem akarnak áttérni az iszlámra.

2008 márciusában

7

Udvarhelytől Kisinyovig

Úti előkészületek - Az indulás órája közeleg - Autóstoppal Kisinyovba - Régiségvadászat - A tundrásember - Marsjutkával - Márciuskák - Ne nézz be az autómba

Expedícióimra - megnyugtatom az olvasót - nem csak amolyan hű-belebalázs módjára szoktam elindulni. Minden utamat gondos előké-születek és hosszas gyűjtögető életmód szokta megelőzni. Ezen kí-vül, ha kirándulásaim anyagi haszonnal nem is kecsegtetnek, erkölcsi haszna azért mindenképpen van a dolognak, mert szellemileg minden-képpen gyarapodok, új tájakat látok, új nyelveket tanulok és jó embe-rekkel barátkozom. Képességeimnek megfelelően ismerkedem a ze-nével, a népművészettel, a gasztronómiával, mindenféle tudománnyal, és mindvégig igyekszem magamba szívni mindazt, amit az illető kör-nyezet nyújt, hogy nagyobb rálátással legyek a világra. Nyugodt lé-lekkel elmondhatom, hogy az elmúlt 15 évben bejárt 21 ország útjai és ösvényei voltak az én iskoláim, polgárai pedig a tanitómestereim.

De lássuk csak, hogy mi mindent kell összeszedni egy kisebbfajta kiruccanáshoz.

Föltétlenül szükségünk van 2 pullóverre, 2 garbóra, 4 zoknira, 4 al-sógatyára, 2 hosszú alsógatyára, kell továbbá 1 sál, 1 beretsapka, 1 kö-tött sapka, 1 hálósapka, 2 polárfelső, 1 katonai csizma, 1 szandál, 1 pár kesztyű, 1 télikabát, 2 polárfelső. Ezen kívül legyen nálunk 2 doboz vitamin, 2 csomag nedves kendő, varrófelszerelés, orvosságos doboz, 1 elemlámpa, 1 öngyújtó, 4 csomag szőlőcukor, 1 kg hagyma, 1 ke-nyér, 50 db konzerv, 1 bicska, 1 kés, 1 villa, 1 kanál, 1 bögre, 2 füzet, 2 golyóstoll és egy térképekkel teletömött válltáska. Igen jó, ha van 4 tekercs film, 1 klasszikus fényképezőgép, 1 digitális fényképezőgép, 1 hálózsák, 1 cserge és 1 izolir.

A testi táplálék mellett a szellemi táplálkozáshoz egy rovásirásoso könyv, orosz-török szótár és egy afrikai útleirás kísértek most el, azok-

8

ra az órákra, amikor a fáradt fejnek nem kedves a tanulás.

Nem túl bőséges összeállitás, de szegény ember vízzel főz, és jobb híján ez is megteszi, cipelni pedig épp elég.

Aki meg finnyás és kényes az maradjon otthon és nézze a tévét...

Hosszabb ideje fontolgattam már, hogy felkeresem Gagauziát, de vagy valamely kéziratommal voltam elfoglalva, vagy a nyomdai mun-kálatok és adósságok marasztottak itthon. Pénzügyi zavarok miatt sok esetben igen vékonyan csordogált az élet, ezért többnyire csak a tér-képeken kalandoztam és csak álmomban elégíthettem ki utazási vá-gyamat.

Egy napon aztán összetalálkoztam Tamás Györggyel, aki - miu-tán felvázoltam moldáviai utamat - a tenyerembe csapott és feltárta előttem régóta dédelgetett álmát, hogy ő bizony szívesen szétnézne Kisinyovban. Nem sokkal ezután új barátom azt javasolta, kereked-jünk fel együtt, ugyanis nagy reményeket táplált egy bizonyos ócska-piaccal szemben, ahol a hírek szerint valósággal hemzsegnek a régisé-gek és a tárgyak csak arra várnak, hogy felvásárolják őket a gyűjtők és a kereskedők. Nem mondom, a hallottak az én érdeklődésemet is fel-csigázták, különösen régi térképekre és szakácskönyvekre áhitoztam.

Ekként szövögettük álmainkat Gyurikával, aki villámgyors útiter-vet is készitett. Jászvásárig megyünk az ő autóján, onnan tovafelé pe-dig majd elstoppolgatunk. Elhatározásunknak megfelelően elautóz-tunk Iaşi-ig, az autót leparkoltuk és egy taxiba pattanva meg sem áll-tunk a buszállomásig. A Kisinyovba induló buszok helyett azonban csak ácsingózó emberekkel találkoztunk, köztük egy moldáv fickóval, aki utasokat toborozott hazafelé nagy buzgón. Nem kevés alkudozás után sikerült megegyeznünk, és az amúgy sem drága útiköltséget Gyu-rika egyre jobban lefaragta.

Miután 6 utas sikeresen begyurakodott az autóba és elindulhattunk a határ felé, barátkozni kezdtem a sofőr mellett ülő gagauz kislánnyal,

9

a hátsó ülésen összepréselődött mérnökkel, és igyekeztem megszerez-ni belőlük minden olyan tudnivalót, ami csak hasznunkra lehet az el-következő napokban. A társalgás előbb moldáv, orosz, majd moldáv-orosz keveréknyelven folyt, mikor melyik ment könnyebben. Később a nyelvek választéka a gagauzzal és a magyarral bővült, ez utóbbin Gyurikával beszélgettünk egymás közt.

A határig egyhuzamban a mindenkori kisembert érintő problémá-kat osztottuk és szoroztuk: mibe kerül a kenyér, a hús, a tej, mennyi a fizetés, hogyan viszonyulnak a románok a moldávokhoz és fordítva.

Útitársaim nagyra értékelték, hogy különbséget tettem a „româneşte” és „moldoveneşte” között, és hogy akkora érdeklődést mutattam a moldáv ember hétköznapjai iránt. Az autóban végül valóságos bábe-li hangzavar alakult ki, mert ahányan voltunk, annyifélét és annyiféle nyelven beszéltünk egymás szavába vágva.

Így érkeztünk meg a határra, ahol egy csinos katonanő kérdezgetős játéknak vetett alá, és mert az okmányaimban szereplő képek egyike sem talált a fizimiskámmal, fölöttébb sokat kíváncsiskodott. Még jó, hogy a kérdezgetést nem követte vallatás, mert akkor azt is elmond-tam volna, amit nem tudok.

Végül minden kutakodás és akadéskoskodás nélkül beengedtek az országba, majd Ungheni-ig nyugodtan csodálhattuk a mellettünk elsu-hanó falvak elmaradottságát, a lapos és sivár tájat, amit csak a végte-len szőlősök tettek némileg elviselhetővé.

Kisinyov felé közeledve az útitársak is megfogyatkoztak, végül már csak mi ketten maradtunk. A fővárosban nem győztük csodálni az épü-letek nagyszerűségét, a városi nyüzsgést, és persze a fel-alá járkáló nőket. A Ştefan cel Mare sugárúton szálltunk ki, Gyurika lepengette a fuvardíjat és búcsút vettünk a barátságos és segítőkész sofőrünktől, akiről a moldávokról keringő rossz ízű mendemonda miatt első ráné-zésre nem sok jót feltételeztünk a iaşi-i megállóban. Az utazás végén azonban el kellett ismernünk, hogy bár külsőleg kissé kopott ugyan, de a szíve mélyén igaz, talpig becsületes és derék fickó.

10

Érkezés után szusszanásnyi időt sem engedélyeztünk magunknak, hanem nyomban fejest ugrottunk a nagyvárosi forgalomba és lépten nyomon régiségkereskedők, antik tárgyakat árusító üzletek és piacok felől érdeklődtünk. A járókelők erre jószándékúan elkezdtek küldöz-getni Ponciustól-Pilátusig. Az egyik városvégről futottunk a másikig, onnan visza a belvárosba, majd ismét ki a városvégre, mint aki meg-kergült. Fáradozásainkat sajnos, nem koronázta siker, mert semmi ér-dekeset nem tudtunk felhajtani.

Mindenféle élelmiszer- és ruhapiacokon átvergődve végül rábuk-kantunk egy gyengécske régiségkereskedésre és egy méredgrága ho-telre, amelynek előterében antik üzletet rendeztek be. Gyuri barátom inkább régi órákat szerett volna beszerezni a gyűjteménye számára, én a konyhásrészleget kerestem, ókori régiségek után szimatoltam. A ho-telbeli üzletben felfedeztem ugyan pár régi bronztárgyat, edénytörme-léket, régi kengyelt, de bárhogy is forgattam a zöldre patinásodott, re-pedt tárgyakat, egy árva rovásjelet sem sikerült rajtuk felfedeznem, márpedig nekem arra lett volna szükségem.

A piacokon akkora embertömeg nyüzsgött, hogy valósággal úszni kellett az árral. Roppant csomagommal állandóan felakadtam és több-ször levertem, illetve lesodortam az árukat. Nem győztem elnézést kérni és a lepotyogott holmit visszarakosgatni, csakhogy hiába tettem vissza az egyik oldalon, a másikon levertem másvalakinek a holmi-ját. A lámpás, csilláros és edényes utcából Gyurika még azelőtt elvon-szolt, mielőtt beúszhattam volna az emberáradattal, nehogy valami ga-libát csináljak a málhámmal.

Egyébként, ahol csak megjelentem, nyomban vigyorogni, mutogat-ni és csipkelődni kezdtek az emberek, többen érdeklődve kérdezték, vajon a tundráról jövök-e?

Meg kell adni, hogy sapkásan, kesztyűsen, csizmásan és a hátizsá-komra kötözött szőrös barna csergével - amely Gyurika szerint úgy né-zett ki, mint egy frissen lenyúzott borjúbőr - meglehetősen furán néz-

11

hettem ki. De hogy miért gondolt mindenki a tundrára, azt még ma sem értem.

Törtetés közben semmit sem tudtam fényképezni, pedig lett volna mit, mivel a hömpölygő emberáradat állandóan elsodort. Még beállni se tudtam, mert nem volt hová. Ha a csomagomat elejtem, egész biz-tosan fennakad az embertömegben.

A városjárásnál gyakran vettük igénybe a helyi utazási alkalmatos-ságot, a marsjutkát - török dolmus orosz változatát. Nagy csomagom láttán a vezető alaposan megvámolt, mert a csomagomnak is jegyet vétetett. 3 lejünk bánta.

A kisinyovi marsjutka ugyanaz a tömött jármű volt, mint amit Tö-rökországban vagy Grúziában megismertem. Az emberek egymás hegyén-hátán tülekedtek, és igyekeztek egymás tyúkszemére lépni. A pénzt kézről kézbe adogatták, míg eljutott a sofőrig. Sok ide-oda járkálás vége az lett, hogy újra visszavergődtünk a Ştefan cel Mare sugárútra, és nem győztük csodálni azt a modern világot, amibe a határmenti szegénység és elhagyatottság után belecseppentünk. Az utcán márciuska-martinicska-martinica-mărţişor-martadzsik árusok-ba botlottunk. Voltak vagy félszázan. A március elseje táján árusított márciuska nagy divat Moldáviában is, ahová a szokás Bulgáriából ér-kezett. Nemcsak a nők, de még a férfiak is viselik, és az emberek a ta-vaszt, a megújulást, az életet jelképező márciuskák ajándékozásával hosszú életet, boldogságot kívánnak egymásnak.

Kisinyovban már az első nap feltűnt, hogy az autók nagy többsé-gének sötétített az ablaka és a szélvédője. Emiatt némely gépkocsi-nak igen félelmetes a külseje, mondhatni maffiozó jellegű. A „belül-ről mindent, kívülről semmit” elv azt bizonyíthatja, hogy a moldávok nem szeretik, ha a járókelők, a többi autósok bekukucskálnak jármű-vük belsejébe. Elvégre ami odabent történik, az magánügy, szent és sérthetetlen. Vagy csak a nyári napsütés miatt lett divat a lesötétített ablak?

12

Ismerkedés Moldáviával

Mit kell tudni az országról - Nők és férfiak - Fekete milicájok - Orosz-moldáv nyelvkavalkád - Koldusok - Régiség helyett ócskaság - Szőrmék - Reménytelen hotelvadászat

Moldávia nem tartozik a kifejezetten turistáknak ajánlott országok közé, de azért nem árt, ha vannak némi ismereteink az országról, an-nak lakosairól és a helyi szokásokról. Talán majd eljön az idő, amikor halálos csömört kapunk a nyugati világtól, akkor pedig milyen jó is lesz felfedezni Moldáviát! Mármint önmagunk számára.

Moldávia a 14. századtól a moldvai fejedelemséghez tartozott, az-tán a lengyeleké lett és a 16-18. században az Oszmán Birodalom be-folyása alá került. A 18. század végén Bukovinát bekebelezte Auszt-ria, a többi az oroszokhoz került. Az első világháború után Moldávia Besszarábia néven ismert része Romániával egyesült, a másik része Moldvai ASZK néven (1929) autonóm terület lett a Szovjetunióban, de 1941-től ismét Romániához tartozott, amíg 1944-ben a Vörös Had-sereg megnem szállta. Ekkor a Romániához csatolt területek vissza-kerültek a Szovjetunióhoz és 1945-91 között a Moldáv SzSzK mint a Szovjetunió egyik tagállama létezett.

1991-ben Moldávia kiszakadt a szovjet tömbből, és független-sége ellenére megtűri a Dnyeszteren túli területeken kikiáltott, nemhivatalos és egyetlen ország által el nem ismert szakadár államot Tiraszpol fővárossal, amely orosz támogatással képes a felszínen tar-tani magát, és még saját zászlóra, himnuszra, pénznemre, bélyegre és autórendszámtáblára is futja.

Ezen kívül Moldáviához tartozik Gagauzia is, amely teljeskörű au-tonómiát élvez. De ez már egy derűsebb történet.

Moldávia ipar- és nyersanyagforrások nélküli fejlődő mezőgazdasá-gi ország, amelynek szegénysége nem is annyira az ásványkincsek hi-

13

ányával magyarázható, mint inkább a mértéktelen kiszipolyozással és rablógazdálkodással. A szovjet uralom alatt Moldávia amolyan fejős-tehén volt és a kommunisták mindent elhordtak Moszkvába. Ez a min-den főleg a bor, a gabona és az állati hús volt, mert Moldávia területe-inek 90 százalékát igen jó minőségű föld boritja, ezért az ország mél-tán nevezhető a kenyér és a bor hazájának.

A moldáv borok pedig igencsak finomak, nagy a kenyérkultúra is: a változatosabbnál változatosabb kenyérféléket, zsemléket, kifliket és lepényeket még egy szakavatott pék sem tudná nyilvántartani. Annak ellenére, hogy a szovjetek kifosztották az országot, elhasználták az infrastruktúrát, őskori gépparkot és betonbunkereket hagytak hátra, Moldávia a bor és a kenyér segítségével bizonyosan talpra tudna állni. Csak némi pénzzel helyre kellene pofozni az utakat, a szállodákat, a jelzőtáblákat, az éttermeketr és némi idegennyelv-ismerettel be lehet-ne indítani a borturizmust.

Moldávia területe 33.851 négyzetkilométer, népessége 4 millió 324.000 fő, ebből csak 78 százaléknyi a román nyelv egyik dialek-tusát beszélő moldáv. A többi nemzetiség részaránya: ukrán (8,4 %), orosz (5,8 %), gagauz (4 %), bolgár (1,9 %), egyéb (tatár,zsidó, ör-mény, lengyel, görög, cseh, német - 1,3). A szovjet idők leköszönté-vel véget ért a cirill betűs korszak, ehelyett a latin betűk vannak ér-vényben, de azt is tapasztalni fogjuk, hogy mindkét írásmóddal talál-kozunk. Gagauziában ráadásul ott van a gagauz írás is, és mind megfér egymással békességben. Moldáviában a lakosság erősen kétnyelvű, az orosz nyelvet űmindenki anyanyelvi szinten beszéli, még a gagauzok is - a saját nyelvük mellett. Az ország pénze a moldáv lej, amiről csu-pa jót mondhatok, mert igen jó a vásárlóereje.1 dollár kb 11 lejt ért, és figyelembevéve hogy az átlagkereset 500-800 lej között mozgott, én a magam kevéske 100 dollárjával és a Sándor barátomtól kapott 200 le-jemmel tehetős embernek számítottam.

A kisinyovi látnivalók közül a városi élet, a piaci látványosságok valóban újdonságszámba mentek a számunkra, de a legszembetűnőb-bek mégiscsak a nők voltak. A fiatal, csinos, szép arcú és tiszta nők.

14

Gyurikával nem győztük csodálni és dicsérni magunkban őket. Ám ez a dicséret itt és most nem a nők mellének vagy fenekének szólt, ahogy azt az utcán járva-kelve megszoktuk. Elismerésemet a kellemes meg-jelenés, az ápolt külső és főleg az eddig nem látott egzotikus voná-sok váltották ki. Gagauz, orosz, tatár, moldáv, ukrán - itt minden ösz-szekeveredett és a szőke oroszos szépségeken kívül igen sok fekete hajú, mongoloid vonású nőt láttunk. Mindez azonban csak a felszín volt, mert a változatos bundák, prémek miatt nem tanulmányozhattuk mélyrehatóbban a lányok és asszonyok rejtett tulajdonságait. De majd nyáron - határoztuk el, mert az eddig tapasztaltak úgy is szép remé-nyekre jogosítottak fel. Mi lesz itt nyáron amikor minden nő kivetkő-zik önmagából és az igazság a maga csupasz valóságában nyilatkozik meg? Az ilyen látványtól akár 5 perceket fiatalodik az ember...

Irígylésre méltóak a moldáv férfiak, hogy ilyen nőkkel parádéz-hatnak. Ők bezzeg bezzeg nem ismerik a hasban vállasodó, sok tá-pos ételtől szalmazsákká változott lányokat. Ellenben a sok prémet, a drága ruhákat, az ékszereket, a divatos hajviseletet sehogy sem tud-tam összhangba hozni az idevalósi alacsony fizetésekkel, a rossz élet-színvonallal. Pedig a magyarázat biztosan egyszerű: valószínű, hogy a moldáv férfiak, legyenek bármilyen igénytelen, egyszerű megjelenésű durva fatuskók, ha a nőkről van szó, nem ismernek lehetetlent. Nem garasosokodnak, hanem kedveseiket elhalmozzák mindenféle jóval. Amelyik nő pedig jól öltözött és pazarul felcicomázott, annak már biz-tosan van valakije.

A korosabb asszonyok és a bábuskák, tudomásul véve , hogy az ő idejük lejárt, bár kissé visszafogják magukat, egyáltalán nem mond-hatók ápolatlannak, elhanyagoltnak. Fekete vagy szürke ruháikban is tisztának, gondozottnak látszottak.

A városban sétafikáló férfiembereket nézegetve daliás megjelenésű, délceg, jóvágású és szép arcú férfiút igen keveset láttam. Egy pár öl-tönyös, nyakkendős, bőrkabátos, bundás, kucsmás férfit leszámítva a nagy többség úgy nézett ki, mint nálunk 20-30 évvel ezelőtt a legva-

15

dabb kommunizmus idején. Háziszőtt pullóverek, bőrkabátok, kopott kék, szürke és fekete ruhák beretsapkával, kucsmával stb.

De ne nézzük a külsőt, inkább vizsgáljuk meg a belső rejtett értékeit és fedezzük fel a sziv rejtett zugaiban tárolt szépséget, mert a Moldá-viában és Gagauziában megismert fagyúgyertya típusú, szürke és hét-köznapi emberekben a barátság és a szeretet tüze lobogott.

A barátkozást mindenek előtt a rendőrökkel kezdtem. Megkérde-zésemre azonnal és készségesen részletes tájékoztatással szolgáltak. Itthoni kollégáiktól eltérően egész jól mutattak az egyenruháikban és még viselkedni is tudtak. Hírből sem ismerték azt a pökhendi, a hatal-mi mámor diktálta nagymellényes viselkedésmódot, ami tájainkon dí-vik. A török rendőröktől eltérően a moldáv rendőrök szívesen fényké-peztették magukat, és egy csöppet sem féltek, hogy hatalmas fétist csi-nálok a dobozomba bújtatott kicsinyitett másukkal.

A külföldi országok hétköznapi életével való ismerkedés első elemi feltétele a nyelvismeret. Ha tudjuk az ország nyelvét, egészen más ké-pet alkothatunk annak lakosságáról, a kultúrájáról és szokásairól.

Kérdezősködés közben jócskán volt alkalmam feleleveníteni orosz nyelvtudásomat és élvezettel hallgattam a moldávok oroszos tájszólá-sát. Az olyan szavak hatására, mint mijerdzse, mjulcjumeszk, lijemon, Jedgar, bjenzin, tjelefon és biljét nagyon megkedveltem az oroszos hangzású helyi nyelvet. A legjobban azt élveztem, hogy senki sem ri-pakodott rám, hogy beszéljek „moldovenestye” vagy „pá ruszki”; ha történetesen az illető nem értette moldáv mondókámat, akkor udvaria-san azt mondta: „Já nyé pányimáju moldávszkájá jázüká, gávárityé pá ruszki, pázsáljusztá...” És akkor oroszul folytattuk. Senki se kapta fel a fejét, ha törökül szólaltam meg, sőt a piacon többen megkérdezték, hogy milyen nyelveken beszélek. Szócsatázás helyett kivállogattuk azt a nyelvet, amit a másik tudott és utána primán eltársalogtunk.

Kisinyovban az aluljárók környékén és a forgalmas útkereszteződé-seknél elég sok kolduló öregembert, toprongyos anyókát és csonka-

16

bonka nyomorékot láttam. Különösen egy férfire emlékszem, akinek hiányzott mindkét lába és mindkét keze .Combból és könyökből. Na-gyon megesett a szívem a szerencsétleneken, de mit ér itt a hátizsákos utazó szendvicse, cukorkája, konzerve, ha egyszer holnap is nap van és az állam által kiutalt segély, nyugdíj a félfogára sem elég a földön-futónak?

Egy idő után annyira ráhajtottunk a régiségekkel elárasztott ócska-piac felkutatására, hogy hosszas kérdezősködés után egy terecskére értünk a vasútállomás mellett, ahol csak úgy, a földre terített újságról árulták a kisemberek a hazulról kicipelt ingóságokat, semmire se jó háztartási kacatot, bizsu ékszereket és rongyszőnyegbe se jó ruhada-rabokat. A sok limlom láttán az otthon kovácsolt, nagyreményű bevá-sárlási terveink nyomban pozdorjává törtek. Hiába jártuk körbe több-ször is a böröndökből rögtönzött pultokat, a bábuskák és gyévuskák kiterített asztalait, fia vásárlásra érdemeset nem találtunk. Nem is régi-séget árultak itt, hanem a maguk mindennapi nyomorúságát, ömleszt-ve és áfa nélkül.

Gyurika hiába látta a saját szemével, nem akarta elhinni, hogy ez lenne a híres, agyonajnározott régiségpiac, amiről otthon annyit regél-tek neki. Szerintem a navigálásban volt a hiba: régiségekkel megtö-mött ócskapiac helyett ócskaságokkal elárasztott régipiacra jutottunk. Esetleg máshol kellett volna kereskednünk?

Közvetlenül megérkezés után feltűnt, hogy hiába oly közel a tavasz, azért még sokan viselnek kucsmát, hordanak bundát és prémet, nyak-védőt és egyéb szőrös ruhakiegészítőt. A piacon látott szőrmekeres-kedők és szűcsök asztalai roskadoztak a szebbnél szebb daraboktól. Könnyű nekik, gondoltam, mikor Szibéria csak úgy ontja a nemes va-dat.

Tapasztalt vadászok szerint az áldozatot legjobb szemen találni, hogy a nyest, vidra, hermelin vagy más nemes vad kabátjában minél kevesebb kár essen. Csapdával és hurokkal is dolgoznak, s ha a tulaj-

17

donost levetkőztették, bundáját sós hamuval beszórták, a mókus vagy a pele mehet a fazékba és kezdődhet a főzőcskézés...

Annyit tekeregtünk a városban, hogy lassan kezdtem elfáradni. Nem is csoda, mert az alaposan megpakolt hátizsákkal a hátamon, csizmá-ba bújtatott lábakkal járni az irdatlan várost, felért egy kisebbfajta erő-mutatvánnyal.

Az eredménytelen piackutatás után Gyurika hotelvadászatba kez-dett, s egymás után róttuk az utcákat, hogy valami olcsó szállásra te-gyünk szert. A járókelők ahelyett, hogy olcsó szálodákba irányítottak volna, mind drágább és drágább helyekre küldözgettek. Minél köze-lebb kerültek az emeletek a csillagos éghez, annál jobban kúsztak utá-nuk az árak is. A legszívesebben már lecsaptam volna magamat egy parki padra vagy egy hid alá, de Gyuirka nem engedett a negyven-nyolcból, amíg meg nem találtuk a Zarea hotelt. Csakhogy túl korán érkeztünk, s ahogy letottyantunk az előszoba foteljeibe, azon módulag el is aludtunk. Cirka 1 óra múlva felköltöttek, hogy most már szabad az út és szobára mehetünk. Adatfelvételkor a kulcsos néni meglapozta az útleveleinket és csodálkozva jegyezte meg, hogy nem vagyunk ro-mán nevűek. Mire én röviden ecseteltem előtte a helyzetet...

Esti csavargások a moldáv fővárosban

Vége a cipekedésnek - A parkban - Aranyfog a divat - Ştefan cel Mare és Mihai Eminescu - Borkóstoló - Hinkali és hádzsápuri - Fi-nom a kvász

Szerencsés lehorgonyzásunk örömére mindjárt el is pusztítottunk egy konzervet és ily módon kiegyenlítettük belső egyensúlyunkat. Még a világot is más színben láttuk. Csak egy fényképezőgéppel fel-fegyverkezve, immár vídámabban, megkönnyebbedett vállakkal in-dultunk neki a városnak. Csomagok helyett a várost vettük a nyakunk-ba. A cipekedés véget ért, most már nem fogok lenyúzott borjúbőr-

18

szerű csergémmel feltűnést kelteni. A katonacsizmámat is lecseréltem egy szandálra, és úgy vettem észre, már Gyurika sem szégyenkezik furcsa kinézetem miatt.

A hotelből egyenesen a városi parkba hajtottuk az apostolok lova-it és egy vásári sokadalomban kötöttünk ki. Nénikék kézimunkákat árultak, fazekasmesterek cserépneművel házaltak, mások fából, vas-ból, bőrből készült árukat kinálgattak. Csecsebecse árusok is akadtak és a festménykereskedők valóságos utcát építettek rettenetes színű és témájú giccses képeikből. A falon vágtató trojkát a farkasokkal és a tigriseket felváltották a tengerparti napnyugták, pálmafás csendéletek és társaik. (Csak egy kiadós eső ne jöjjön, mert akkor tsunami támad a tengerparti képek táján...)

Sakkozókkal is találkoztunk, akik köré kibicek hada telepedett és vont védőgyűrűt, nehogy valamilyen külső tényező megzavarja az el-mék küzdelmét. A rengeteg újdonság és érdekesség közül az emberek minden mosolynál ránk csillanó aranyfogsora volt a lefurcsább. Érde-kes, hogy az itteniek ahelyett, hogy arany kanállal és villával ennék az ételt, úgy döntöttek, inkább arany fogakkal kívánják harapni a ke-nyeret. Bezzeg, nekem csak szegényes ezüstkoronáim vannak, de hi-ába hallgatok királyi névre, koronáimat a fejem helyett csak a fogai-mon viselem. Így is csekély 1000 dolláromba kerültek, de a japán fog-orvos munkája kiállta a próbát mert, már 12 éve nem kellett újrakoro-náztatnom magam...

Kisinyovban lépten-nyomon Ştefan cel Maréról, Mihai Eminescuról, Ion Creangăról és Ciprian Porumbescuról elnevezett utcákkal, terek-kel, épületekkel találkoztam. A moldávok szerint a fenti nagyságok - főleg Ştefan cel Mare - nemzeti hősök és az ország büszkeségei. Az egy cseppet sem zavarja őket, hogy Suceava, Humuleşti, Ipoteşti, Botoşani települések Romániában vannak, és Romániában is igényt formálnak a fenti hírességekre.

Grúziai utamon megbizonyosodtam róla, hogy a grúz borok tény-

19

leg olyan jók, mint amilyennek a hírük tartja, nemhiába volt Grúzia a Szovjetunió hivatalos borszállitója. Aztán Grúzia függetlenedésével fordult a kocka és a szovjetekből lett oroszok a kiszakadásért, hogy még egyet suppantsanak a grúzokon, bevezették a borembargót és a grúz borokat moldáv termékekre cserélték. Szó se róla, a moldávok is igencsak értik a dolgukat, nevezetesen a borkészítés tudományát, de azért ilyen csúnyán elbánni Grúziával azért egyhén szólva túlzás. A moldáv borokról egyébként sok jót hallottam, csakhogy a román borembargó miatt sosem volt alkalmam megkóstolni még egy pohár-ral sem. Vajon mi okból nem kaphatók Romániában a moldáv borok? Csak nem tartanak tőlük az itthoni testvérek?

A Ştefan cel Mare sugárúton jó pár rangos borkereskedésre buk-kantunk és a kínálat szemrevételezése után egy házzal odébb beül-tünk egy zsebünkre szabott kisvendéglőbe. Egyszerű kimérős aszta-li bort ittunk, jó száraz vöröset, olyan jót, hogy az első kortyok után a pincér megérdemelte a borravalót és a pincérkislány a virágot. Gyuri-ka nyomban revansot akart venni egy még szárazabb borral, de lein-tettem. Üres hasra csak a bolond iszik. A borokkal kapcsolatban annyit még megjegyeznék, hogy Moldáviában van a világ egyik legnagyobb borospincéje. A csodálatos építmény több kilométer hosszú és elektro-mos teherautókkal fuvarozzák ide-oda a becses nedűt. A borpince régi és híres évjáratok termésein kívül olyan ritkaságokkal büszkélkedhet, mint Hermann Göring borgyűjteménye. Már ami megmaradt belőle, mert nehezen hiszem, hogy a katonák, amíg ideértek vele, ne nyitottak volna ki egy pár flaskát, megnézni, bor van-e benne vagy petróleum .Annak idején a ruszkik valahogy kezet tettek a gyűjteményre, s amit nem tudtak meginni, az valamilyen csoda folytán Moszkva páncélter-mei helyett ide került. Szerencsére...

Gagarinról mondják, kis híján kinyúlott a bortól, amikor megláto-gatta a moldovai pincelabirintust. De még mielőtt a másik lábával is megtérdepelt volna, gyorsan kihozták a kísérői. Borkóstolás után mi is kissé megszédültünk, de azért biztos léptekkel eljutottunk a szom-széd utcáig egy másik kisvendéglőbe, amit már régebb kinéztünk ma-

20

gunknak. Legnagyobb örömömre olyan helyre tévedtünk, ahol a régi szovjet recept szerint főztek, vagyis az egykori tagországok híres éte-lei kerültek terítékre. Volt ott grúz harcso leves marhahússsal, türk-mén surpaleves ürühússal, moldáv csorba, tejleves és szoljankaleves uborkával és olivabogyóval. A főételek közt ott volt az elmaradha-tatlan Beef stroganof, a török dolma, az üzbég piláf, a kebab, a ka-ukázusi piláf, a kebab és a salik. A sok mindenféle finomság közül kivállasztottam egy adag hádzsápurit és egy adag hinkalit. Nem vélet-lenül, mert Grúziában igen gyakran fogyasztottam ezeket az ételeket és most jólesett nosztalgiázni. A hádzsápuri egyfajta félhold alakú va-lami, sajttal és jaurttal (nem joghurttal). A grúzok ezt az ételt reggelire eszik, és a félhold alakú változatán kívül igen kedvelik a nagy, kerek lepényformára sütött hádzsápurit. A hinkali pedig egy nagy méretű de-relye, amit darált hússal, fokhagymával és fűszerekkel töltenek meg, majd a leginkább bugyellárisra hasonlító derelyét vízben főzik ki.

Az ételek mellé csácsát (vodkát), moldáv sört és eredeti grúz Borjiomi ásványvizet ittunk. A Borjiomo ásványvíz a grúzoknak olyan, mint nálunk a Hargita Gyöngye.

A furcsaság csak az volt e kisvendéglőnél, hogy egy telefonos üz-leten keresztül lehetett megközelíteni és a bejáratnál a ruhatáros erő-szakkal el akarta venni a kabátjainkat. Mi az általános szokással ellen-tétben jobbnak láttuk megtartani felöltőinket, emiatt a ruhatáros egy darabig ette a kefét. Később, a hotelbe menet sorravettünk egy cso-mó üzletet és kvasz után kutattam, de csak a hetedik üzletben sike-rült találnom egy palackkal. A hádzsápuri és a hinkali után ezt is meg akartam kóstoltatni Gyurikával. Grúziában ugyanis nagyon rákaptam a kvászra, valósággal függő lettem. Aki megszereti az orosz-grúz ká-saételeket, a scsit, a fekete kenyeret és a kvászt, az azt hiszem, örökké szeretni fogja Oroszországot és Grúziát.

A gyengébbek kedvéért elárulom, hogy a kvász egy kenyérből vagy gabonából erjesztéssel előállított alkoholmentes ital. Nagyon finom és enyhén savanykás ize van. Receptje a következő:

21

Hozzávalók: 1 kg rozskenyér, 20 dkg cukor, 5 dkg élesztő, 6 liter viz (5 liter a kenyér áztatáshoz, 1 liter az élesztő feloldásához), pár szem mazsola.

A kenyeret felszeleteljük és a sütőben megszárítjuk, hogy kétszer-sült legyen belőle. Ezt összetörjük és a forrásba levő vízzel leöntjük. 6-8 óra múlva leszűrjük. A folyadéknak átlátszónak, barnás árnyalatú-nak kell lennie. Ezután beleteszük a feloldott élesztőt és a cukrot. Az edényt lefedjük és 12 óra múlva a folyadékot üvegekbe töltjük. Mind-egyik üvegbe 2-3 szem mazsolát teszünk. Az üvegeket bedugaszoljuk és az első 24 órán át meleg helyen tartjuk, majd hideg helyre teszük.

Hétköznapok

Taxival a nagy piacra - Az áruházban - Látogatás a kék templom-ban - Kis orosz nyelvlecke - Busszal - A búcsú

Úgy hallottuk, hogy az ócskapiac, ahol már voltunk, másnap ked-vezőbb feltételek mellett megismétli önmagát, ezért korán reggel fel-keltünk, bevágtunk egy-egy konzervet, megittuk a maradék kvászt és minden előzetes ábrándozás nélkül elindultunk az ócskapiacra .Gyu-rika úgy hallotta, hogy ezen a piacon valósággal az emberek után ha-jigálják a régiségeket, csakhogy akivel ez megesett, az jó 3o évvel ez-előtt volt utoljára Moldáviában. Nem lehetetlen, hogy azóta a piac is megöregedett, árucikkei kifogytak miután mindenki eladta az otthon felhalmozott régiségeit.

Hogy gyorsabban odaérjünk, lesötétített taxit intettünk. Piszto-lyos gengszerek és kitóduló szivarfüst helyett egész rendes és tisz-ta kocsibelső fogadott, jólöltözött sofőrrel, aki a jobbik fajtából való volt, mert nem kerülte meg velünk a fél várost és az órát is bekap-csolta. Rövid száguldás után megérkeztünk a kirakodóvásárba, ahol még a tegnapinál is sivárabb kínálat várt. A bábuskák, mint aki vonat-ra vár, ott ácsorogtak a téren, lábaiknál a teletömött táskáikkal, de nem

22

akarózott nekik kipakolni. Úgy lehet, ha nem is tapsra, de valamifé-le engedélyre mégiscsak vártak a közelben ólálkodó rendőrök részé-ről. Amíg tanácstalanul bámészkodtunk ott, egy járókelő megszólított és átküldött az állomás túlsó felére azzal, hogy ott is van piac. A taná-csot megfogadva frissen átvágtattunk a másik vadászterületre, de itt is bakot lőttünk. Gyurika csak egy karórát, egy kulacsot, egy tányérsap-kát és két kucsmát tudott felhajtani a földre pakolt rengeteg ócskaság közül. Nekem még ennyi sem sikerült fognom, legszívesebben bele-hajítottam volna a folyóba vagy felgyújtottam volna az egész szemét-dombot. Orosz nyelvű licsi-locsi könyveken kívül nem láttam sem-mi nekem valót. Hogy a régiségekről ne is beszéljünk. A legrosszabb a dologban az volt, hogy egy banit se lehetett alkudni. A török ba-zárban megszokott tépem-a-hajam-szakállam-tízszer-visszafordulok-térdreesve-átkozódom technika itt nem vált be.

A piacolást így hamar meguntuk, főleg hogy nem volt mit vásárol-ni, ezért aztán elmentünk vigasztalódni az áruházba, ahol olyan művé-szi összevisszaságban keveredtek az egymásra és egymás mellé hal-mozott áruk, mint 1990-ben a vásárhelyi áruházban. A kisebb üzletek-ben a nálunktól ismert és azóta levitézlett kommunista jellegű árukí-nálattal találkoztunk.

Még taxizás közben, egy sugárút mellett elsuhanóban, megpillan-tottam Kisinyov híres kék templomát, a Szent Teodor Tiron kolos-tort. A csodálatos égszínkékre festett falakkal, aranyozott tornyokat és kupolákat már régóta szerettem volna megtekinteni és hosszasan gyönyörködni bennük. Csakhogy ezt a látogatást rosszul időzitettük; egyrészt az időjárás üzent hadat a fényképezőgépnek, másrészt egy katonai parádéval megspékelt ünnepség kellős közepén akartunk templomlátogatni. A vak is láthatta, hogy rossz helyen és ott is rossz időben vagyunk, és éppen csak megtűrnek. A díszegyenruhás, botot-nyelt-nyakú katonák és az udvaron felállított hosszú asztalsor láttán először azt hittem, tort ülnek. Pár ember az asztalok körül futkorászott és egymás után tették fel a jóillatú ételekkel megpakolt tálakat. Egy fickótól aztán megtudtam, hogy ünnep van ugyan, de hogy milyen,

23

azt már nem tudom, mert a templomból kitóduló nép úgy nézett ránk, mint a lőtt medve szokott.

Moldáviában annak ellenére, hogy a “moldován” a nemzeti nyelv, a keleti és déli területeken nem sokat érünk vele, mert a lakosság inkább oroszos. Angolul-németül meg teljesen fölösleges kínlódni. Hogy könnyebben menjen a barátkozás, itt van pár hasznos példamondat:

igen - dánem - nyetJó reggelt - Dóbro útroJó napot - Dóbrüj djén,ZdrásztvujtyeJó estét - Dobrüj vjécsérJó éjszakát - Szpákojnüj nócsiHogy van? - Kák vü pázsivájétyé?Jól - HárásóRosszul - PlóháNagyon jól - Ócseny hárásóHogy hívják? - Kák vás závut?Engem hívnak.. - Mjenyá závut...Turista vagyok - Já turisztMagyar vagyok - Já vjéngérszkijNem tudok oroszul - Já nyé znáju pá ruszkiNem beszélek oroszul - Já nyé gávárju pá ruszkiNem értem - Já nyé pányimájuErdélyben élek - Já zsivú v Tránszilvánjeén - játe - tüő - on ,ánámi - müti - tüők - ányimikor? - kágdá?mennyi? - szkólko?hol? - ggyé?

24

honnan? - átkudáhová - kudá?ki? - kto?mi? - sto?Legyen szíves - PázsálujsztáKöszönöm - SzpászibáMennyibe kerül? - Szkolko szóit?Mi ez? - Sto eto?Szabad? - Mózsná?Beszél angolul? - Vü gáváritye pá angliszki?Mondja kérem, hol van a... - Szkázsitye mnye pázsálujsztá ggye...Mutassa meg, kérem - Pákázsitje mnye pázsálujsztádrága - dárágójnagy - bálsójkicsi - málenkijEgészségére - Ná zdárovjeJó étvágyat - Prijátnovo ápetyitá

Miután eléggé kipiacoltuk és kivárosnéztük magunkat, Gyurika úgy döntött, hogy felül a iaşi-i buszra és hazamegy, én viszont Gagauziába kívánkoztam. Városi buszra szálltunk és megcéloztuk a városvégi nagy buszmegállót. A jármű eléggé kopott volt, mint a kommunista korszakbeli buszok általában, de a járművön szolgálatot teljesítő jegy-csípő néni kedvessége pótolt minden hiányosságot. A jegyvásárlás úgy történt, hogy mi odaadtunk egy nevetséges összeget a kalauznőnek, aki erre a karján tartott papírtekercsből lecsípett egy darabot, és az volt a jegy. Elég sokat mentünk, mire kiértünk a városból, azt hiszem, ilyen olcsón rég nem utaztam. A jegyemet Comratba eléggé savanyú szájíz-zel vásároltam meg, Gyurika is fancsali pofát vágott a iaşi-i buszra vá-rakozva. Valahogy rosszul esett az elválás...

Várakozás közben még elfeleztünk egy utolsó szendvicset és na-gyokat hallgattunk. Nemsokára befutottak a buszok és búcsut intet-tünk egymásnak Gyurika felszállt a román buszra, én meg a comratira, hogy utat vágjak az ismeretlenbe és felfedezzem mindazt, ami után itt-

25

hon a térkép előtt üldögélve oly sokat sóvárogtam: a gagauzok földjét.

Vándorélet

Magánosan Comrat felé - Julianus barát II a piacon - Pánik a Sf. Ioan templom előtt - Múzeumlátogatás - Minden kék és zöld - Gagauziában ritka a turista

Minthogy a hátizsákomat nem vihettem fel a Comratba tartó buszra, idegeskedve forgolódtam ülőhelyemen. Mi lesz, ha valamelyik meg-állónál ki találják venni? Mindegyre nem furakodhatok át az embere-ken, hogy leszálljak és megnézzem, ott van-e még. Egyszer láttam egy turistát, aki biciklilezáróval rögzítette hátizsákját egy darab vashoz a csomagtartóban. Bizonyára egyszer már meglovasították a holmiját, ezért óvintézkedett.

Számtalan megálló, dirib-darab alvások és zötykölődések után végre, megérkeztem Comratba, leszállásnál pedig, végtelen megkönnyebülésemre, a csomagom is megvolt hiánytalanul.

Senki se lopott el semmit, de itthon annyira megszoktuk, hogy egy tűt se lehet őrizetlenül hagyni, hiába fordult meg lassan a világ kereke, ezt már nem tudjuk kinőni. Olyan ez, mint valami betegség: gyorsan bezárni, jól eldugni és lelakatolni, mindegy hogy mit. Bármit. Mint-ha a tolvaj előtt lenne egyáltalán zár... (Egyszer egy öregasszony arra intett: a pénzt nem az abrosz alá vagy a ruhák alá kell eldugni, mert a tolvaj először ott keresi, ehelyett a kamrában, a lisztbe vagy a pulisz-kaliszt alá. Ott a kutya se keresi...)

Comratban, amiként majd mindenütt Moldáviában, a buszmegálló a város végén volt, innen kellett begyalogolnom a városba, hogy be-cserkésszek némi fényképeznivalót. A piacon majdnem úgy jártam, mint Julianus barát, aki elment megkeresni Magyarországot, és ami-kor Bunda városában találkozott egy állítólag magyarul daloló nővel, úgy megörült neki, hogy elfelejtette megkérdezni, hogy hol, milyen városokban, milyen királyok alatt élnek a többiek.

26

Nekem egy gagauz kofaaszony került az utamba, akinek úgy meg-örvendtem, hogy majdnem a nyakába borultam. A pápabérenc és törtélemehamisító baráttól eltérően én alaposan kikérdeztem a kofát és igyekeztem mindent megtudni a gagauzokról.

Julianus nemcsak, hogy elfelejtette megkérdezni az árva magyar asszonytól, hol vannak a többi magyarok, de ahelyett, hogy felkutat-ta volna őket, fogta magát és hazavágtatott azzal a hírrel, hogy jönnek a tatárok. Jelentéseiben pedig városok, falvak, nevek, uralkodók, ki-rályok és szokások sokasága mellett egyetlen információ sem találta-tik a keleti magyarokról. Hogy lehet ez? Hát nem a magyarságkuta-tás volt a célja? Vámbéry Ármin így ír Julianusról A magyarok erede-te c. munkájában:

„...A Julián utazásáról szóló tudósítást hamisnak kell kinyilatkoz-tatnunk, mert ha meg is engedjük annak lehetőségét, hogy a szerzete-sek a magyarok ősi hazájának fölkeresése céljából Konstantinápolyon át Matrikáig hatoltak - noha az útnak még e részéről is alig tudunk meg valamit -,de a többi részt, Vela, Bundaz és Nagy Magyarország meglátogatását nem igaznak, koholtnak tartjuk. Az egész tudósítás egy, a későbbi korokból származó, a magyar krónikák, továbbá Plano Carpini és Rubruquis (Rubruk) adatai nyomán szerkesztett nagyon si-lány kompiláció, melynek szerzője alkalmasint egy hazafias lelkű ma-gyar hittérítő volt, mely kompilációból azonban sem Ázsiának közép-kori földrajza, sem a magyarok eredetének kérdése semminemű hasz-not nem húzhat. Ha Julián utazása valóban megtörtént volna, akkor ez elbeszélés lenne úgyszólván az első hír, melyet a keresztyén nyu-gat az óvilágnak ez akkor még alig ismert tartományairól hallott, mi-vel Plano Carpini csak tíz évvel később tért vissza Küjük udvarából, és Rubruquis csak 1255 évi junius hó vége felé érkezett Antiochiába. A későbbi utazók közül még Montecorvino János (1280-90), Odorico di Pordenone (körülbelül 1320) és Marignolli János (1339) keresték föl a Volga-vidéket, mivel mindezen utazásokról többé-kevésbé kime-rítő tudósításokkal bírunk, még sokkal inkább feltűnő, hogy Juliánnak tartalomra nézve jelentéktelen elbeszélését állítólagos utódainak még

27

legigénytelenebb és mesékkel átszőtt útirajzai is földrajzi és etnográfi-ai tekintetben tetemesen felülmúlják. Ha szerzeteseink műveltségét és érdeklődésöket új országok és népek iránt még a legalacsonyabb fok-ra leszállítjuk is, még mindig nagy bajjal fog járni annak megmagya-rázása, miképpen történhetett, hogy hosszas vándorlásukról csak öt földrajzi nevet hoztak haza eltorzítva oly vidékről, amelyről koránt-sem műveltebb utódaik annyi újat voltak képesek a keresztény nyu-gatnak elbeszélni.”

Visszatérve a comrati kofaasszonyhoz, aki kitűnően megértette az én török beszédemet, kérdéssorozatom után maga is kíváncsiskodni kezdett, elvégre a hátizsákos utazó nem mindennapos látvány errefelé.

A bazárbeli színes forgatagot már lekéstem, ezért jobbnak láttam odébbállni. Az utcán, közvetlenül a Sf. Ioan templom környékén még találkoztam kitartó árusokkal, akik a vásárlóközönség hiánya ellené-re is megpróbáltak túladni termékeiken. A hal-, a kenyér-, napraforgó-mag-, zöldség-, ruha- és csecsebecse-árusokon átvergődve egy gyü-mölcsárus taligája előtt állapodtam meg és almát vásároltam. Finom, leves és ízletes gyümölcsöt. A comrati nagy sárga templomról nem so-kat mondhatok, mert épp a bejáratnál úgy rámjött a vizelhetnék, hogy inkább visszakoztam, mielőtt még elkövetek valami szentségtörést. Annyit azért még megfigyeltem, hogy a bejárati ajtóra ráfestették az egész végítéletet és feltámadást. Legalul a bűnösök sültek ropogósra, pirultak a nyárson és főttek a bográcsban. Gondolom, ezt azért festet-ték fel az ajtóra, hogy az azon belépő eleve tisztában legyen az oda-bent rá váró élvezetekkel.

Én választottam: se a feltámadásból, se a kénköves fürdőből nem kérek. Inkább a mostani földi életemre öszpontosítok... A templom környékén annyi volt az ember, hogy sehol se tudtam diszkréten meg-könnyebbülni. Nem maradt más hátra mint bemenekülni egy kisven-déglőbe, ahol fiatalok unatkoztak az egyik sarokban, tőlük kérdeztem meg, hogy hol a W.C. Azonban hiába nyomtam le a kilincset, az ajtó zárva volt. Nosza, gyorsan elő a kulcsot, de amíg a pincérnő előkoto-

28

rászta, majdnem késő lett. Kezemmel a kulccsal szaladtam az ajtóhoz, de alig-alig tudtam kinyitni, majdnem beletörtem a kulcsot a zárba. A megpróbáltatások még nem értek véget, mert ahogy feltéptem az ajtót és helyezkedtem volna, álmélkodva vettem észre, hogy mellékhelyi-ség helyett egy egy falakkal körülvett udvarra nyitottam be (ki?). Az udvar végében viszont, 3 bódé közül már könnyű volt kiválogatni a nekem megfelelőt, a pottyantós vécét. Épp az utolsó percben...

Comratban sok érdekességet, tanulmányozásra érdemes dolgot nem láttam. A régi házak mind eltűntek, helyükbe a kommunista divat sze-rint igénytelen és semmitmondó épületeket emeltek vaskapukkal, akár csak mifelénk. Megjelentek az újgazdagok ízléstelen, giccses építmé-nyei és a csiricsáré üzletek. A gagauzok még ott tartanak, mint mi a ki-lencvenes években. A látvány pedig teljesen elvette a kedvemet a vá-rosnézéstől, és úgy menekültem be a múzeum épületébe,mint sivatag-járó az oázisba.

A comrati múzeum igen gazdag anyaggal várja az érdeklődőket, en-nek ellenére csak egyedüli látogató voltam az épületben. A meglepően olcsó belépő megváltása után lepengettem a fényképezési díjat, majd végre szemügyre vehettem a néprajzi tárlatot. És amit már régóta sej-tettem, az bebizonyosodott: nemcsak a régi mesterségek munkaeszkö-zei, a háztartási eszközök, a szobaberendezés, de még a népviselet és a különféle szőttesek is meglepő hasonlóságot mutattak a miénkkel. Két darab, egy áttört terítő és egy ágyterítő teljesen azonosnak bizo-nyultak. A comrati múzeumban felfedezett egyező motívumok láttán nehezen hiszem el, hogy a gagauzok tőlünk másoltak volna, vagy pe-dig mi tőlük az oszmánok idejében. Hol és mikor tehettük volna? Hi-szen amíg mi a hegyek közé gubóztunk, a gagauzok évszázadokig la-pultak a Tulcea-Galac-Duna Delta alkotta háromszögben. Az egykori találkozó jóval hamarabb következhetett be...

Akárhogy is történt a dolog, a kékre-zöldre festett házakra, kapuk-ra, bútorokra, otthoni szőttesekre nem úgy tekintettem, mint a turista vagy az egyszerű érdeklődő. Egy belső hang azt súgta nekem, hogy a

29

gagauz népművészeti munkák hozzánk igen közel állnak, a tárlatot a sógor vagy a rokonlátogató unokaöcs szemével nézhettem. Aki meg nem hiszi, járjon utána személyesen. Gagauzia amúgy is csak ehelyt van, egy macskaugrásnyira...

Hátizsákommal, terepszínű izoliremmel, a frissen lenyúzott borjú-bőrszínű csergémmel és hálózsákommal, no meg a nyakamba akasz-tott térképtáskámmal nagy feltűnést keltettem mindenütt, amerre elha-ladtam. A járókelők közül többen odajöttek hozzám és megkérdezték, amerikai vagyok-e. Nevetve tagadtam amerikaiságomat, s hiába bi-zonygattam, hogy a jenkik nem utaznak gyalogszerrel, hátukon cipel-ve a konzerveiket, a kíváncsiak úgy néztek rám, mint valami hitetlen tamások. Voltak, akik egyenesen azzal jöttek hozzám, hogy adjak ne-kik egy dollárt. Nem adtam, mert nem adhattam, de a fickók azért egy csöppet sem haragudtak. Sajnáltam őket, hiszen ha adok nekik, azzal saját létemet veszélyeztettem volna, ráadásul még semmilyen érdekes anyagot nem gyűjtöttem. Első tehát az utazás...

Autóstoppal Ceadîr-Lungába

Kopott vidék-kopott ruhák - Keresztek az út mentén - Az elfeledett Lenin szobrok - Éjszakai szállás az építőtelepen

A comrati látványosságokkal elég hamar végeztem és újabb látni-valók reményében elindultam Ceadîr-Lungaba. Csak úgy, gyalogo-san, az országúton. Ceadîr-Lunga neve hosszú sátort jelent, és állító-lag csodás múzeuma van, ahol a múltat elég jól konzerválták a jövő számára.

Hiába, hogy Comrat Gagauzia fővárosa, olyan kopott és leromlott a vidéke, hogy még Bulgária legelmaradottabb területeit is simán lekö-rözné. Ráadásul az emberek is igen kopott külsővel rendelkeznek. Min-denki feketébe, kékbe, szürkébe öltözik. A ruhákat szemmelláthatóan évekig viselték és a természetes kopáson kívül látszott rajtuk a mosó-

30

gépnyom. Ceadîr-Lunga felé volt elég időm nézelődni, és nem kellett attól tartanom, hogy beporoznak az elsuhanó járművek. Olyan gyenge volt a forgalom, hogy alig-alig eregéltek az autók. Találkoztam viszont egy szamaras juhásszal, majd félig öszeomlott gyárépülettel és be nem fejezett betonbunkerekkel. Aztán keresztek jöttek velem szembe és is-mét keresztek következtek.De ezek nem akármilyen falusi feszületek voltak, holmi kancsal, vézna Krisztusokkal. A gagauzok megadták a módját: szép bádogosmunka, sok cikornya és bekeretezett szines ké-pek hirdették az Örökkévalót. Máshol ugyancsak bekeretezett szent-képek intették le az arra járót egy kis imádkozásra és adakozásra.

A faluvégeken és a keresztutakon állítólag már a pogány korban lé-teztek áldozati helyek, s a kun, uz, kabar, kazár, besenyő vagy magyar utas mindig áldozott valamit: ha nem ételt, akkor italt, vagy követ, ha-jat, marhaganét, esetleg egy darab rongyot. Aztán jöttek a körösztény papok és nem történt semmi különös csupán felgyújtották a fabálvá-nyokat, ledöntötték a szent köveket és egy új bálványt, egy megfeszí-tett istent ábrázoló keresztet állítottak a régi helyébe. Idővel a nép el-felejtette a régi isteneket, a szellemeket és a harcosok lelkét, de vál-tozatlanul eljárt áldozni a keresztutakhoz és kutakhoz, hogy most már az ott felállított keresztet csókolgassa és a megváltozott viszonyoknak megfelelően vizet és virágot áldozzon az edénybe...

Semmi se változott, csak átalakult.

Hihetetlen, de a gagauzok az iszlám térhódítása, majd később a kommunisták erőlködései ellenére is megmaradtak fanatikus ortodo-xoknak, őskeresztényekne, mint ahogyan az örmények és a grúzok is.

A szovjetek alatt nagy hagyománya lett a szoboravatásnak, még a legkisebb falu is megkapta a maga Lenin- vagy Sztálin-szobrát, hogy az ateista ideológia szerint, ha már amúgy is bálványimádó a nép, ak-kor ne a bádog Krisztushoz imádkozzon, inkább Leninhez, a minden-ható párthoz és annak földi helytartójához, Sztálin atyuskához fordul-jon. Ezek a szobrok azóta is rondítják a városokat és falvakat, ám a gagauzok kutyába se veszik őket.Az egykor imádott, de ma már elfe-lejtett bálványok hallgatásba burkolózva birkóznak az idővel, a bozót-

31

tal és az egyre több szeméttel.

Még mielőtt elfáradtam volna, felvett egy autós, aki megígérte, hogy elvisz Ceadîr-Lungába. Eleinte egy kicsit féltem, mert nem a rendes úton,hanem valahol a kertek alatt mentünk, de aztán szerencsé-sen megérkeztünk. Fáradozásait két dollárral honoráltam és még ör-vendtem is, hogy nem rakott ki valahol egy sáros gabonaföldön.

Ceadîr-Lungaban érkezéskor már szürkülödött, s csak arra maradt időm, hogy megkeressem a már bezárt múzeumot, bekukkantsak a be-zárt piacra és a parkban megegyek egy konzervet. Éjszakára előbb egy leromlott szökőkút medencéjébe húzódtam, csakhogy olyan vi-har kerekedett, hogy muszáj volt onnan elmenekülnöm. A sötétben sokat kóvályogtam, míg a piac mögött egy építőtelepre bukkantam. Egy félig kész garázsszerű helyiségben vertem tanyát, amelynek ajta-ja nem volt ugyan, a tetejét viszont már befedték és volt három fala is, amely megvédett a széltől. Cókmókommal az egyik sarokba húzód-tam és körberaktam magam eldobált cementeszsákokkal. Ha valaki éj-jel belémbojtorjánkodna, a zsákok jeleznének, mielőtt rámvetné ma-gát. A magammal cipelt cserge most pompásan bevállt, mert a hálózsá-komra terítettem és reggelig úgy aludtam, mint a bunda.

A zakatoló vonatok kattogására csak néha-néha neszeltem fel, cso-dálatosan hosszan zörögtek tova, mintha több vonatot jól összebogoz-tak volna.

32

Ceadîr-Lungaban

Kutyás reggeli a parkban - Bűnözők a kiarakatban - Kezdetleges turkáló - Téblábolás a piacon - A gagauzok eszik a disznót - Busszal küldik a csomagot

A vastag izolir, a tollúhálózsák, a nagykabát és a csergepokróc el-lenére kissé elgémberedett tagokkal ébredtem, hiába volt nappal me-leg, éjjel jócskán lehűlt a levegő. Főleg a vihar miatt. Különben sem kényelmes március elején a szabadban aludni, de mit csináljak, ha ne-kem már megkezdődött a szezon? Egészen november 15-ig gyűjtöget-hetem a reumát télire...

Ahogy reggel kissé összeszedtem magamat, elmentem a tegnapi parkba reggelizni. Két kóbor kutya messziről figyelte, mit pakolok ki a zsákomból és nagyokat szimatoltak. Az egyik konzervhús zsírjával megkentem mindegyiknek egy-egy szelet kenyeret és füttyentettem, mire úgy lerohantak, hogy időm se volt odadobni nekik. A lomposab-bik még az asztalomra is felugrott a kenyér és hagyma mellé, alig tud-tam onnan visszalökni. Reggelizés után ismét felkerestem a múzeu-mot, de változatlanul zárva találtam. Órarend híján egy órát várako-zással töltöttem, de hogy nem jelentekezett senki irástudó, elmentem városnézni.

Bűnözők arcképcsarnoka a rendőrség előttA rendőrség előtt felfigyeltem két érdekes, a kommunizmus idején

nálunk is használt táblára: az egyiken a bűnözők fényképei voltak ki-tűzve, a másikon a legutóbbi közlekedési balesetek áldozatainak fény-képét és egykori járműveik roncsait tekinthettem meg. Gagauziában ezek szerint még a régi módit követi az igazságszolgáltatás és a bűn-üldözés. A fegyveres rablók, gyilkosok, pedofilok, garázdák, sikkasz-tók és egyéb bűncselekmények elkövetőinek fényképét mozaik vagy szemüveg nélkül teszik közszemlére, hadd okuljon a nagyközönség és legközelebb ismerje fel és messziről kerülje ki őket az utcán. Ha már nincs többé kaloda és szégyenfa, legalább a fényképekről szemlélhes-

33

se a járókelő a társadalom söpredékét.

Ceadîr-Lungaban nagyon sok világoskék és zöld színűre festett há-zat, kerítést és kaput láttam, egész utcasorok parádéztak a kékben, mintha a helybeliek nem ismernének más színeket. Valahogy széke-lyes íze volt a dolognak, mert nálunk is igen kedvelt a kék vagy a zöld szín, főleg faluhelyen. Az én dédszüleim és nagyszüleim házában pél-dául világoskékek voltak a bútorok, az ajtók és a falak egy része. Zöld-re festették a kicsi székeket, a ruhásládát, a gabonás ajtaját és a kam-raajtót és a szekeret. Nagyapám is zöldre festette a saját maga készí-tette kaput.

(Ez csak egy példa a sok közül, csak ki kell menni falura és szét kell nézni.A látvány magáért beszél, mintha mi is kéktürkök volnánk, ugyanis a székelyek nagyon szeretik a világoskéket .Hány templom ajtaja, ablaka és bútorzata világoskék!)

A turkálókat látva szomorúan állapítottam meg, hogy Gagauziába is előbb a nyugati világ levetett szemete érkezett meg. 1989 után hoz-zánk is egyre-másra érkeztek az olyan segélycsomagok, amelyek használt ruháiból egészen biztos hogy már kihalt számos tulajdonos. Gagauziában járva-kelve sok nyomorúságos turkálót láttam s még többször figyeltem meg, hogy a ruharadabokat a földre terített újság-papírról árusitották. Nálunk is, náluk is hamar ráharapott a jónép ezek-re a levetett göncökre, amelyek hiába voltak kimosva; a pestis és a himlő helyett egészen más, sokkal veszedelmesebb betegségekkel vol-tak megfertőzve. Marakodás, kapzsiság, széthúzás, becsvágy, pénzéh-ség, úrhatnámság, irígység és hasonlók áradnak belőlük. Pandora sze-lencéje nem tartalmazott ennyi nyavalyát...

Az élelmesek egyből üzletelni kezdtek, nemegyet tudnék mutat-ni aki segélycsomagból házat épített és csúszott legalább 3 lépcsőfo-kot lefelé erkölcsileg... Nálunk azóta lejárt a turkáló láz, a gagauzok még csak most fedezik fel. Hogy mi lesz a vége? Ugyanaz, mint ná-lunk: lesz egy csomó pöffeszkedő újgazdag és a szegény ember két-

34

szer olyan szegény lesz, mint volt.

Ceadîr-Lunga piacát a legnagyobb sürgés-forgás közben tekintet-tem meg. A színes vásári forgatagba úszó gyanánt vetettem bele ma-gam, és nem győztem bámulni a változatos árubőséget, a kézműve-sek munkáit, a fűszerek gazdagságát, a gabonaféléket és az ismeret-len alapanyagoknak azt a kavalkádját, ami a szemem elé tárult. Egy végtelenül egyszerű és nagyszerű élet filmkockáit szemlélhettem meg, mindenféle haszontalan külföldi sallangok nélkül. A húst, a halat, a ke-nyeret és a házi termékeket úgy árusították, mint 100 évvel előtte. A kereskedő, ha kifizette a helypénzt és a vámot, attól kezdve nem tar-tozott senkinek elszámolással, nem engedett beleszólást az üzletbe. Romlott élelmiszerrel, hamis pénzzel vagy súlyokkal természetesen nem foglalkozott, mert ez ártott volna a kereskedői hírnevének, de az EU-ban megszokott szőrszálhasogatás is elképzelhetetlen volt számá-ra. Az ilyen pecsét, olyan engedély, ilyen igazolás, amolyan jóváha-gyás mániái teljesen ismeretlenek Gagauziában.

A piacon sokat tekergőztem a pultok között és szép lassan elvetőd-tem a vásárcsarnokba, ahol az állati húsokat kaszabolták és a tejter-mékeket árusították. Végignéztem, hogy izmos mészárosok hogyan akasztják szegre a kövér disznókat és a fél marhákat, akár más a ka-lapot. Bár tudtam, hogy a gagauzok keresztények, mégis csodálkozva vettem tudomásul, hogy eszik a disznóhúst. Sőt, nemcsak hogy eszik, egyenesen nemzeti hús errefelé, mint ahogyan az a Székelyföldön is. Kissé furcsa látvány volt - különösen a mohamedán törökök között töl-tött évek után -, hogy egy török nyelvű nép, amely régies török nyel-ven beszél, amely ortodox vallású és évszázadok alatt meg tudta tar-tani a maga hagyományait a szláv tengerben, disznóhúst fogyaszt. Ma már mi is esszük a disznóhúst, és a konyhaművészetünk egyenesen el-képzelhetetlen a sertéshús nélkül. Meglehet, hogy nem volt ez mindig így. A gagauzok is élhettek bőjtös konyhán, mielőtt a Budzsákba tele-pedtek volna. A nomadizáló keleti népek bizonyos hogy nem tartottak disznót, ugyanis a kurtalábú, saját hájában fuldokló sertés nem tudott lépést tartani a viz és legelő miatt vándorló ménesekkel, gulyákkal és

35

nyájakkal. Egyszerűen nem bírta az utazást.

A disznóhúskereskedők előtt megbabonázva figyeltem, hogy a gyö-nyörű - bizonyára házi vágású - szép sárga disznók fülét, farkát itt is megcsipkedték. Nyugaton nincs gusztusuk ilyesmire az embereknek, pláne ha a disznót fürösztik, annak hófehér, de cipőtalpszerű bőre az ilyen kóstolókra nem igazán alkalmas.

Amíg a bárddal csapkodó, késsel vagdalkozó megtermett kofaasz-szonyt kémleltem, annak szakértő mozdulatain csodálkoztam, az le-rántott egy jó darab bőrt, megsózta és a kezembe nyomta. Jómagam ugyan nem eszem a disznóhúst és tartózkodom a disznóhúskészítmé-nyektől, ezzel a disznóbőrrel kutyaszorítóba kerültem. Nem volt mit tenni, mosollyal az arcomon, be kellett vágnom a bőrt. Amikor mind benn volt a számban, teli pofával viszontlátást mormoltam és igye-keztem kifelé. A bódék háta mögött találtam egy félreső helyet, ahol aztán könnyekkel a szememben, rettentő undorral kiadtam mindent magamból. Bármennyire is hihetetlen, de amit gyerekkoromban bol-dogan csemegéztem a disznóvágások alkalmából, azt most egyáltalán nem tudtam megenni.

A piacról visszafelé jövet láttam egy nénikét, aki megállított egy rozzant minibuszt, feladott a sofőrnek egy élelmiszerekkel tele-tömött, madzagokkal bebogozott szatyrot, kifizette a fuvardíjat és a lelkére kötötte, hogy ne feledje el beadni az unokájának, aki nemtudomhogyhivjákfalu megállójában várja. Mennyi anyáskodás, nagymamás gondoskodás fér bele egy ilyen közönséges bevásárlósza-tyorba! A gagauz bábuska szeretete éppolyan határtalan, mint itthon a Dósa nannyóké, Pécsi mamáké. Inkább elvonják a falatot a szájuktól, csakhogy jusson a kedves unokának, a jó fiúnak vagy a drága kereszt-gyermeknek.

A nannyók mindenütt egyformák: kendősek, ráncos arcúak, fekete-ruhások, szoknyások, agyondolgozott kezűek, csonkos-bonkos ujjúak és minden városban, minden faluban ilyen csomagküldő melegszívű kedves gondoskodósak.

36

Gyalogosan Basarabeascába

Kevés a régi ház - Ló- vagy szarvasfej? - Gyümölcsösösök és sző-lősök - Tökmagolók - Biztonságban vagyok - Nosztalgiázás a bárban

A falujárást mindig is szerettem, főleg a régi házak miatt, ám Gaguziában hiába vizslattam régi házak után, a tudományom hamar csődöt mondott, mert vajmi kevés régi házat tudtam felfedezni és ki-halászni a kő-beton-tégla-bádog egyvelegből.

Akadt ugyan jópár, hatvanas-hetvenes évekbeli házikó, furcsa ábrá-zolatokkal az oromzatán, de igazán régi, zsindelyes vagy nádtetős fa-házat nem láttam. Némely ház oromzatán mintha ló vagy szarvasfej díszelgett volna, legalábbis az én szememben annak tűntek az erősen stilizált figurák.

A sztyeppei nomádok szívesen tűzték sátraik elé jelvényeiket: zász-lót, lókoponyát, egyebeket. A szkíták szarvasábrázolásokkal díszítet-ték ékszereiket, edényeiket és önmagukat. Az a bozontos, ágasbogas agancsú hatalmas szarvas lehetett a totemállatuk, mint amit Hunor és Magor üldözött a Meotisz mocsaraiban. Amely akkoriban egész Oroszország, Ukrajna és Moldávia területén is elterjedt volt. A no-mád türk népek sok esetben fehér vagy fekete lovat áldoztak a Had-úrnak. Az áldozati ló koponyája különös jelentőseggel bírt, úgy hit-ték, varázsreje van, amely megvéd az ártó szellemektől. Ezért ezt a lókoponyát a sátor bejárata fölé akasztották. Később, amikor már lete-lepedtek, a lókoponya a ház ormára került.

Törökországban, Adana belvárosában láttam egy házat, amelynek az ereszére 2 lókoponyát szegeztek ki. Amikor megkérdeztem egy já-rókelőt, adna rá valamilyen magyarázatot, mi célt szolgál mindez, azt válaszolta, hogy a koponyák megvédnek a rossztól, elűzik a gonoszt. Bármennyire is hihetetlen, de a régi szokás még az iszlám ellenére is fennmaradt.

37

Már az első napokban feltűnt, hogy az emberek többsége nagyban rágja a bugamagot. Az egyik oldalon behajitják a szájukba, a másik ol-dalon már köpik is ki a héjat. Éppen úgy, miként a románok. Amikor például Giurgiuban katonáskodtam, ott is rágcsáltak az emberek és a tisztek vagy a rangidős katonák, nem azt kérdezték tőlem, hogy van-e pénzem, hanem,hogy „ai seminţe”? S ha volt és adtam, akkor már-is megvolt a barátság és az égvilágon semmi se érdekelte őket, csak a magozás. Annak volt a legnagyobb becsülete, akinek állandóan tele volt a zsebe napraforgómaggal és mindenkit ki tudott szolgálni. Annak idején én is megtanultam bal oldalt bedobni, közbül kibontani és jobb oldalt kilökni a bugamagot, most újra felidéztem ezt a művészetet.

A magot anyókák árusították, olyan olcsón, hogy talán még a tor-mánál is olcsóbb volt. Amikor csak tehettem, mindig vásároltam tő-lük, így jobban is telt az idő gyaloglás közben. A gagauz bugamag kö-vérebb és zsírosabb volt, mint a miénk, biztosan a meleg miatt, mert a láthatárig terjedő földeken a napraforgó zavartalanul forgolódhatott a nap után. Semmi se csinált neki árnyékot és fás környezet híján egész nap szívhatta magába a napaenergiát.

Soha ennyi gyümölcsöst és szőlőst nem láttam, mint Gagauziában. Fa és kő alig volt, ellenben a gazdag gabonaföldek, a gyümölcsösök és a szőlősök lépten-nyomon bepótolták a hiányt. Az utak mentén dió-fák bólogattak, elképzelni se tudom, hány tonnás diótermések lehet-nek itt ősszel.

Moldáviát nemhiába nevezik a bor és a kenyér országának, mert soha nem látott bőségben és minőségben terem itt a szölő és a gabona. Egyébként Gagauzia címerében is ott van a kalász és a szőlőgerezd. Az erdők és az ásványkincsek helyett ezek az ország igazi kincsei. Bár lehet, hogy a nagy laposság alatt olaj vagy gáz is rejtőzködhet a mély-ben - csak meg kell keresni.

Moldáviai utam előtt azok a barátaim és ismerőseim, akik tudomást szereztek úticélomról, aggodalmaskodva próbáltak lebeszélni az uta-

38

zásról. A szegénységen és elmaradottságon kívül nem felejtették el megemlíteni a korrupciót, a baksisért kéregető rendőröket, a tolvaj-lást és a posztkommunista országokra jellemző anyagi és szellemi ká-oszt. Mindezek engem nem nagyon érdekeltek, a vészmadárkodás el-lenére is nekivágtam. Kellemes meglepetésként ért, hogy Moldáviá-ban és főleg a gagauzoknál mennyire barátságosak és segítőkészek voltak az emberek. Nem támadott meg senki, nem raboltak ki és egy ujjal se nyúltak a holmimhoz. Sokan kíváncsian mustrálgattak, mások izgatottan kérdezősködtek, és sehogy sem fért a fejükbe, mit keresek én náluk egyszál magamban. Ugyanaz történt itt, mint nálunk a 90-es években: ha feltűnt egy-egy kótyagos, kalandoskedvű turista, percek alatt összecsődültek az emberek. Ha pedig néger vagy japán volt az il-lető, akkor úgy megbámulták, mint a majmokat az állatkertben. Most a szerep felcserélődött.

Gyermekkoromban én koslattam a külföldiek után, hogy elsüthes-sem pár mondatos tudományomat, most meg tessék, én lettem a kül-földi, és szegény moldávok, gagauzok, akiknek még soha nem ada-tott meg, hogy nyugati világot láthassanak, felszerelésemet látva most éppolyan izgalomba jöttek, mint én hajdanán. A hálózsák, az izolir és a digitális fényképezőgép még újdonság volt nekik, különösen falu-helyen. Ezek között az egyszerű emberek között teljes biztonságban éreztem magam és nem kellett állandóan a pénztárcámat vagy a kézi-táskámat tapogatnom, vajon megvannak-e még...

Basarabeasca faluban - mert inkább falu volt mint város - egy idő után meguntam agyonpakolt hátizsákkal régi házakat keresgél-ni és elmentem egy élelmiszerüzletbe és egy bárba nosztalgiázni. Az „alimentarában” ugyanaz a látvány tárult a szemem elé, mint gyerek-korom idejében. Kommunista időből visszamaradt pultok, mérleg, hű-tők és árukínálat várta a vásárlókat hasonló elrendezésben, mint ná-lunk. A kenyeres autó is hasonlított az aranykorbelihez, oldalán ott dí-szelgett a PÎINE felirat. Még az illat is hasonló volt, az élelmiszerek, a kenyér, a ruhadarabok és a mosószer illata keveredett a régi pultok és az eladónő kipárolgásával.

39

A hirtelen meggazdagodott bártulajdonos éppolyan ízléstelen, gics-cses módra rendezte be a szórakozóhelyét, mint nálunkfele. Előkép-zettség és szakértelem híján össze nem illő színek, képek, alapanyag-ok kerültek egymás mellé. Mint nálunk, ahol egy ideig ide-oda kapko-dásból állt a belső tervezés.

Járatlan utakon a bizonytalanba

Eltévedtem - Vendégségben egy gagauz családnál - A tűzifa drága kincs - Szovjet katona lettem - A sportoló házigazda - Fapados vonat-tal utaztam

A kevés fényképeznivaló s különösen a közeli ukrán határ miatt arra gondoltam, mi lenne, ha átmennék Ukrajnába, azt hallottam ugyan-is, ott is élnek gagauzok. Hátha valamit lencsevégre kapok. A gond az volt, hogy a térképen közeli ukrán határátkelő sehogy sem akart előke-rülni, egyre járatlanabb utakra tévedtem és senkitől sem tudtam meg-kérdezni a helyes utat, mert nem volt kitől. A jelzőtáblákat pedig mint-ha elfelejtették volna kirakni. A késő délutáni órákban nagyon eltávo-lodtam a falutól és minden lakott helytől, s egy átkozottul köves, rossz úton törtettem előre, mintha tudnám, hová is megyek. Mindössze csak két szembejövő autóval találkoztam, de nem álltak meg, hiába integet-tem nekik. Az egyikből valami utasok visszaintegettek, talán azt hit-ték, örömömben lengetem a karomat. Nemsokkal ezután TRECEREA OPRITĂ táblák kezdtek feltünedezni az út bal oldalán, ebből rájöttem, hogy a zöldhatáron járok, de a határátkelő ennek ellenére sem akart előkerülni. Távoli fényeket követtem, amelyek végül, több órai gya-loglás után elvezettek egy koromsötét faluba. A faluvégen álló táblá-ról kibogoztam, hogy a moldáv-ukrán határ helyett Chitu Lungaba ér-keztem.

Este kilenc felé járt az idő, a lakosok mégis mintha a tyúkokkal fe-küdtek volna le. Az egyik házikónál valami mécs pislogott és a kapu

40

előtt motoszkálást hallottam. Odamentem, hogy lássam, mi mocorog ott, és egy embert láttam, aki éppen csont-bőr lovát készült kifogni a madzagokkal és drótokkal megtajkolt szekérből. Kérdezősködésem-re, hogy merre van az ukrán határ, épp az ellenkező irányba mutatott, vagyis visszafelé, ahonnan jöttem, s mint később kiderült és lerajzolta nekem, a határátkelőt keresve tulajdonképpen 20 km-t jöttem a határ-ral párhuzamos úton. Na jól nézek ki!

Oroszul beszélgettünk és megkérdeztem, van-e iskola a helységben, illetve pap, tanító vagy tanárember lakik-e a faluban, akinél meg le-hetne szállni éjszakára. Erre a válasz az volt, hogy hotel, vendégház errefelé nincs, mert turista sincs, aki ott megszálljon, a látogatóba ér-kezett idegenek a barátaiknál vagy a rokonságnál éjszakáznak. De mi-velhogy én nem ismerek senkit, nincs rokonságom, szóval nincs hová menjek, legyek az ő vendége - így a házigazda.

A kékre festett, vendéglátó házikóA beszélgetésre előjött két nő, akik ugyancsak szívesen fogadtak és

behívtak a házba, amíg a gazda végez a kinti munkákkal. Egy meg-lehetősen apró és szerény kis házikó volt a lakásuk, ajtaja-ablaka en-nek is kékre volt festve, külsejét tekintve putrira emlékeztetett. An-nál nagyobb volt a meglepetésem, amikor cipőmet levetetve behurcol-kodtam. Kicsiny, de takaros, előszobával egybe nyitott konyhába ju-tottam, ahonnan egy bútorokkal zsúfolt mini nappali-hálószobára le-hetett rálátni. Láttam továbbá egy ajtót, amely valószínűleg a raktár-nak, kamrának, ruhásszobának, hűtőnek használt első házba vezetett. A kicsi szobában iszonyú meleg volt, egyik pulóvert a másik után há-moztam le magamról, s közben beszélgetni kezdtünk. Elmondtam, ki és mi vagyok, miért járom a világot és mi szél hozott Gagauziába. Egész végig oroszul beszélgettünk, oroszul magyaráztam el a térké-peimet és az útlevelemet Szonjának és Tamarának, azaz a házigazda feleségének és sógornőjének. Nemsokára bejött a házigazda Petr, aki gagauz nyelven rászólt a feleségére, hogy csináljon vacsorát. Ez aztán a meglepetés! Örvendezni kezdtem, hogy lám, a vakszerencse épp egy gagauz családhoz vezényelt, csak a gyerekek hiányoztak, de ők aznap

41

a nagymamánál voltak. Török szavaimra a háziak is nagyon elcsodál-koztak és erre ismét kezdetét vette az ismerkedés-barátkozás, immár törökül. Egy kicsit nehezen értettem régimódi furcsa török beszédü-ket, de engem kitűnően megértettek. Amíg elkészült a vacsora, meg-mosakodtam a ház előtt egy műanyag mosdótálban, mert már erősen érződött rajtam az utasember-szag.Persze, ők úgy tettek, mintha nem éreznék, ám annál jobban éreztem én. Megtisztálkodva, tiszta ruhában és új zoknival a lábamon sokkal jobban lett a közérzetem és érdemes-nek tartottam magam az asztalbaülésre. Vacsora előtt még végignéz-tem, hogy miként mosdik és öltözik át Petr, a házigazda, aki alig pár évvel volt idősebb nálam. Bár nálam alacsonyabb volt, hihetetlenül ki-dolgozott, tömör és szép formájú izmok feszültek rajta. Mintha csak egy tornász állna előttem. Kérdésemre csak mosolygott és felelet he-lyett az asztalhoz hívott.

Krumpliból, tojásból és hagymából összecsapott szegényes vacso-rát ettünk egy kicsi asztalnál, amely éhes hasamnak igencsak jólesett, s egyben el is gondolkoztatott, hogy ezeknek az embereknek aligha volt több ennivalójuk, mert a két nő nem vacsorázott. Az ételhez bort is ittunk és nagyon jól megértettük egymást. A gagauzokon kívül sok minden szóba került, de legfőképpen a munka, a megélhetés és az élel-miszerárak foglalkoztattak. Vacsora után visszavonultunk a kicsi szo-bába és amíg én nézegetni kezdtem egy kiállított szovjet tányérsap-kát, Petr átment az első házba és kihozott egy rend szovjet tiszti ruhát. Megtudtam, hogy a tankosoknál szolgált és a sportszázad tagja volt. Ezt bizonyították a kabátra tűzött sportkitüntetések is. Szóval ezért volt olyan atlétikus ez a Petr, amikor megjelent a fehér izomingben.

Nézegettük a tévét is, Petr bemutatta, hányféle orosz, román, török csatorna fogható feléjük. Sajnos, egyik bolhásabban látszott a másik-nál. Ezalatt Petr felesége gyorsan rendet teremtett a konyhában, ki-rázta a rongyszőnyeget és még a padlót is felmosta alatta; nem azért, mintha mocskos lett volna, csupán mert vendég jött a házhoz. Meg-figyeltem, hogy Petrék a cipőket az előszoba sarkában tárolták egy kenyérvágódeszkáhozhoz hasonló rácsos priccsen.

42

Én a falba épített kályha, a mini asztalka és egy kredenc között ver-tem tanyát az előszoba-konyhában. A háziak kihúzták az ágyat és hár-man egymás mellé feküdve aludtak. Elalvás előtt még egy kicsit be-szélgettek és gagauz zenét hallgattak. Én gyorsan elaludtam, de nem-sokára arra ébredtem, hogy hömpölyög a víz rólam. Petr úgy befűtött éjszakára, mintha csattogó hideg lenne odakint. Török szokás. Török-országi utazásaim során gyakran tapasztaltam, hogy a törökök akkora meleget gerjesztenek éjszakára, hogy az számunkra már-már kibírha-tatlan. Nem tudom, Petr honnan vette a tűzifát, mert a környéken csak karnyi vastag karókat és venyigét láttam. A lakosság forgáccsal, ágak-kal és mindenféle cirével tüzel. Bizonyára messziről hozhatta a rozoga szekérrel és a még rozogább lóval. Mi a gagauzokhoz képest igen gaz-dagok vagyunk ,mondhatni azt is, „milliárdosok”. Annyi a fánk, mint a szemét, és mindenki lopja-vágja ahol éri. Úgy tüzelünk vele, mint az őrültek és rengeteg hulladékfát vagy használható fadarabot hagyunk elrothadni. Itt meg drága kincs a tüzifa és az épületfa. Még a szalma-szálat is megbecsülik.

Reggel korán Petr mindenkit megelőzve kiugrott az ágyból és el-látta az állatait, vagyis a lovat, a tyúkokat a kakassal, de a kutyát már nem, mert az kihalt a házikójából. Aztán mi is felkeltünk, gyorsan öszecsomagoltam és bőséges tartalékaimból két félkilós konzervet, egy csomag szőlőcukrot és egy márkás francia övtáskát a háziasszony Szonja kezébe nyomtam.A védejegy azt hiszem, ebben a kicsi faluban elveszítette jelentőségét. Fő, hogy valamit adhattam...

Gyors reggeli után - csak teát és kalácsot ettünk - felpróbáltam Petr egyenruháját, hogy ha csak egy pillanatra is, szovjet katonának érez-hessem magam. Katona koromban egyszer, amikor a kapitányom ha-zament, bicskával leszereltem a zárat az irodájáról és felöltöztem a ka-pitány egyenruhájába. Az egyik bajtárs, aki benne volt minden gazem-berségben, ezalatt fényképeket készített rólam, amint telefonálok, pál-cával a kezemben magyarázok a térkép előtt és asztalra fektetett lábak-kal teázom. Ha akkor rajtacsípnek, biztosan elküldenek nyári vakáci-óra a Duna-Deltába.

43

Petr nagyon élvezte a divatbemutatót, főleg a csizmám nyerte el a tetszését. Annyira, hogy indulás előtt neki ajándékoztam, hogy ha már katonai egyenruhája van, legyen csizmája is hozzá. Amúgy is fájt a lábam benne, noha tiszta új német katonai csizma volt, csakhogy az ilyen lábbeli nem való napi 20-25 km-es gyalogtúrához, agyonpakolt hátizsákkal a hátamon. Grúziában és Törökországban eddig már ki-próbáltam egy katonai bakancsot, egy szuper turistabakancsot, egy kí-nai teniszcipőt, egy bőr félcipőt, de a legjobbnak Tibi barátom szan-dálja bizonyult, mert kibírt 6 török utat, 2 grúz utat és egy délszláv ki-rándulást. Talpa tövig kopott, sarka rég nincs már, de még mindig hű-ségesen bírja...

Bármennyire is szerettem volna még egy kicsit Petr házánál tanyáz-ni, indulnunk kellett, mert Petr-et várta a munka. Az aszonynéptől el-búcsúztunk, Petr egy prémes sapkával ütötte rá a puszit a fejemre, majd együtt mentünk a vasúállomásra, de még mindig nem tudtam, hogy milyen munkahelyre igyekszik Petr és tulajdonképpen mit is dol-gozik. Csak a régimódi fapados vonat befutásakor, amikor megérkez-tek Petr barátai és munkatársai is és szerre felkapkodták a peronra elő-készített csákányokat, feszítővasakat és egyéb nehéz testápoló eszkö-zöket, akkor jöttem rá, hogy az én Petr barátom bizony vasutas. Tehát a sok kalapálástól, csákányolástól és síncipeléstől van ilyen jó kondi-ban. Így tartja karban és kordában a katona korában kitüntetett izmait.

A fapados vonaton számos munkába indulóval találkoztam, közöt-tünk fecske módra cikáztak a kékruhás jegycsípő nénik, elvették a pénzeket és egy-egy cetlit adtak jegy fejében. Amikor rám került a sor, Petr fizetett helyettem.

44

Városnézés Ceadîr-Lungában

A múzeumban - Fedett közkutak - Vérszegény forgalom - Nincs hol fürödni - Gagauz zenét akarok! - Messze van a vonatállomás - Jó tud-ni törökül - Tetovált sírkövek

Petr nemsokára leszállt a társaival s én egyedül maradtam a Ceadîr-Lunga felé tartó vonaton. Ismét Ceadîr-Lunga! Hát ez mindennek a te-teje! Úgy látszik, arra ítéltettem, hogy mindegyre körbe-körbe járjak. De nem baj, legalább most megnézem a múzeumot.

A bakterháznál megálló vonatról immár a várost jól ismerő ottho-nos mozdulatával szálltam le, átvágtam a parkon, elhaladtam a piac mellett és már meg is érkeztem a szerencsére éppen nyitva tartó mú-zeumba. Egy igazán jelképes belépő lepengetése után oroszul és törö-kül tudó idegenvezető - egy kicsi öregasszony - kíséretében nekifog-tam alaposan tanulmányozni a néprajzi részleget.

A comrati múzeumban ugyan sok szépet láttam, de a Ceadîr-lunga-i múzeum sokkal gazdagabbnak bizonyult. A szőtteseket, rongyszőnye-geket, osztovátákat, gerebeneket, edényeket, tulipános ládákat, a ki-halt mesterségek szerszámait és a cifra lopótököket szeretettel simo-gattam végig a szememmel. Egy régi, elfeledett világ hirmondói ezek, mert a gagauzok is egyre jobban fogynak és a kultúrájuk is rohamo-san pusztul. A sztálinista kitelepítés, a kényszermunka és az erőszakos beolvasztás nekik sem tett jót. A helyi lakosság meg úgy szétszóródott és összekeveredett a betelepített oroszokkal, hogy már annyi esélyem se volt, hogy kifogjak egy előadást vagy egy népi ünnepséget. Pedig Kisinyovban még több mint 5000 gagauz él.

Múzeumi sétám során a régi farkasos gagauz zászló volt rám a leg-nagyobb hatással, mindenek előtt a színe ragadott meg. Ugyanaz a világoskék szín, amely a székelyek lobogójának alapszíne. A tuli-pános ládák is felkeltették érdeklődésemet (nagyon hasonlítottak a homoródalmásiakra), legfőképpen egy fénykép tetszett meg, amely

45

lovas fiúkat ábrázolt. Olyan hányaveti hanyagsággal, magabiztosan és természetesen ültek a lovaikon, mintha örökké lovon jártak volna. Akár a mieink is lehetnének -gondoltam. A székelyek ülnek így a lo-von, s rokonító érzésemet a buggyos ing és a díszes gagauz lájbi még csak megerősítette.

Díszesen megmunkált sulykokat is láttam, de faragás helyett a virág- és mértani mintákat égetéssel vitték fel a fára. Edényszáritó ösztörüjük is volt, amelyre köcsögöket akasztottak. Állítólag amelyik sátor előtt gazdagon megpakolt edényborogató állt, ott eladó lány lakott. Más vé-lekedések szerint inkább csak nagycsalád.

Érdekes módon, a gagauz falvakban nem a saját udvaron ásott ku-takból hordták a vizet az emberek, hanem elmentek a közkutakhoz. Két-három utcának volt egy kútja, de olyat is láttam, hogy minden ut-cában akadt egy közkút.Ezek a kutak kivétel nélkül fedettek voltak, hogy madár, macska, piszok belé ne eshessen. Mindez azt bizonyítja, hogy mekkora érték errefelé a víz, különösen nyáridőben. Nemhiába panaszkodtak emlékirataikban a kényszermunkára hajtott magyar ha-difoglyok, hogy a gagauzok falvaiban szabályosan szomjaztak, mert a forró nyárban a kutak egyszerűen kiszáradtak. Jómagam többször is ittam a közkutakból, de bizony egészen mélyre le kellett engednem a láncot, amíg a veder végre megmerült. Nyáron bizonyára még ennél is rosszabb a helyzet. A felhúzott vizet aztán nyugodt lélekkel ittam meg, mert tiszta és jóízű volt.

Ceadîr Lungában annyira vérszegény volt a forgalom, hogy semmi-lyen irányba nem tudtam stoppot keríteni. Úgy látszik, nemcsak kevés autójuk van errefelé az embereknek, de még üzemanyagra se futja. A teherforgalom is a nullával egyenlő.

Megismerkedtem aztán egy unatkozó taxisofőrrel, aki szerfölött megörült, hogy van Európa-térképem és el tudta rajta mutatni a Bel-giumból Moldáviáig tartó hosszú utazása állomásait. A rozoga autó, amit vásárolt, többet kopott az úton, mint a belga gazdánál.

Igencsak meglepődtem, hogy a tavak, folyómedrek és patakok er-

46

refelé már mind ki voltak száradva. Teljességgel hihetetlen ez márci-usban, hóolvadás után. Ha már most szárazság van, mi lesz majd au-gusztusban, és mit fognak csinálni az emberek a legforróbb nyárban? Mert, ha mosakodni nem is, de inni azért kell. És az állatok se lehetnek el víz nélkül, bár amennyire megítélhettem, már nincsenek nagy mé-neseik, nyájaik és marhagulyáik mint hajdanán. A szeméttel teli folyó-meder alaján akadt ugyan még egy-két tócsa de ezekben nem mertem megmártózni. A közkutaknál meg csak nem fürödhettem. (Még csak az hiányzik, hogy meglássanak, ahogy én ott szappanozom magam és mosom a zoknijaimat. Adnának is nekem!)

Már Comratban szerettem volna szert tenni pár kazettányi gagauz népzenére, de bármennyit is érdeklődtem, nem tudtam semmi érdekes, főleg hangszeres zenét vásárolni. Az emberek egyik helyről a másikra, boltból üzletbe küldtek, onnan a bazárba és még nem tudom hová. A kínálat, amivel találkoztam, amolyan gépzenével elegyes lakodalmas zene volt, mint amilyent mifelénk is a piacon bömböltetnek. Ilyesmire azért még nem fáj a fogam.

A Ceadîr-Lunga-i hosszas tekergések után rászántam magam, hogy elmenjek a vasútállomásra, hátha akad vonat valamelyik irányba, tel-jesen mindegy, merre, csak már szabadulhassak ebből a városból. Tiraspolba és Kisinyovba óránként indultak ugyan buszok, de semmi kedvem nem volt odamenni. Eleinte azt hittem, közel van a vonatál-lomás, főleg, hogy a járókelők is barátságosan előre integettek, ha az irány után érdeklődtem, aztán ahogy szép lassan elhagytam a várost, kiderült, hogy kissé messzecske kell mennem. Útközben házakat fény-képeztem, különösen a díszítések, a cikornyák és a virágok érdekel-tek.Mondanom sem kell , hogy itt is mindent kékre-zöldre mázoltak.

A vasútállomáson a kihalt váróterem nem sok jóval biztatott, s amíg előkerült a pénztároskisasszony, megbámultam a falakra festett gics-cses festményeket: a vonatot és a gyümölcsszedő nőket, amelyeket még a kommunista időben felső rendelésre alkotott meg valamelyik éhenkórász piktor. Akkoriban a szobafestők és a mázolók is tudtak

47

festegetni, s a rolóminták mellett rénszarvasok, vadászok, parasztasz-szonyok és vágtató trojkák is születtek.

A pénztároskisasszonytól megtudtam, hogy a legközelebbi vonat is csak 5-6 óra múlva fut be az állomásra, tehát mindenképpen várakozni kényszerülök. Eleinte jólesett a pihenés, de miután felfedeztem, hogy az egész váróteremben nincs egy árva konnektor sem, ahová bedug-hatnám feltölteni a fényképezőgépemet és a telefonomat, kínos lett a várakozás és hirtelen elhatározással nekiindultam a visszafelé vezető útnak. Közben elkapott egy eső, de mielőtt teljesen eláztam volna, fel-vett egy városi busz és bevitt a központba, ahonnan nemrégiben elin-dultam. A kényszerfürdőt és a pár kilométeres utat szerencsére meg-spóroltam, és most már megértettem, hogy az emberek miért a bakter-háznál szálltak le, illetve ültek fel a vonatra.

A városi buszon összebarátkoztam egy gagauz férfivel, aki munkás-ember külseje ellenére sokkal képzetebb volt az átlgnál. Most vettem csak igazán hasznát török nyelvtudásomnak, mert így jól megértettem a gagauz beszédet. Ha valami nem volt tiszta, ott az orosz segített ki. A leszállásnál aztán kiderült, hogy útitársam beszél moldávul is, tehát erőlködésem fölösleges volt, de leckének megjárta.

Utazásaim alatt sosem szoktam megfeledkezni a temetőkről és a sír-kertekről. Valamilyen furcsa kényszer állandóan a sírok közé irányít, de azt is mondhatom, hogy a többi embertől eltérően a sírok között jól érzem magam. Németországban megnéztem a II. világháborús román katonák rendkívül gondozott temetőjét, jártam a szaploncai vidám te-metőben, a nagoyai város nagyságú Heiwa koenben, ahová híres em-bereket temettek és elidőztem a Házsongárdi temetőben is. Gyermek-koromban temető mellett volt a kertünk, jelenleg is temetőre nyílik az ablakom.

A moldáviai temetőkben nagy összevisszaságban, ám békésen nyu-godtak egymás mellett a különböző nemzetiségű halottak, itt egy orosz, ott egy moldáv és amott egy gagauz. Majd ukrán, örmény és

48

megint gagauz sírok következtek moldávokkal vegyesen. A temető nem lett a politikai csatározások színhelye, itt az ultranacionalisták még nem rángatták ki a sírköveket a földből. A gagauzokat nem zavar-ja a vegyes temető, sem az, hogy törökös neveiket cirill betükkel vés-ték fel a kőre.

A bejárt temetőkben is uralkodott a kék szin és képes, gravírozott, díszesen megmunkált sírkövek tudósítottak a megboldogultról, éppen úgy, mint ahogy Grúziában és Bulgáriában. Csak étel-ital áldozatot nem láttam sehol.

Vánszorgások-kínlódások

Szemét szemét hátán - Vissza Comratba - 3 mozdony és 58 vagon - Falu vagy város? - Ingyen ebéd egy vendéglőben - Bazárjárás - Sze-gény falvakon át - Gazdag földek - Rólunk nem sokat tudnak

Sehol eddig még annyi szemetet nem láttam, mint Moldvában és Gagauziában. Némely szántóföldet annyira elborítottak a nejlonzacs-kók és mindenféle műanyag szemetek, hogy azt hittem, itt ez a ve-tés. A millió színes vacak szörnyen bántotta a szememet, a folyómed-rekben és az út mentén méternyi vastagon felhalmozott pillepalackok ugyancsak. Ebbe az országba még nem jutott el a felismerés, hogy ne dobáljuk el a szemetet, mert a saját falvainkat, városunkat és élőhe-lyünket szennyezzük vele. Még nem jöttek rá az emberek arra, hogy ha nem vesznek nejlonba csomagolt, pillepalackba töltött ételt-italt és színes, modern csomagolóanyagban forgalmazott rengeteg nyuga-ti vacakot, akkor eldobálni való nejlon se lesz és a gyártó, ha nem akar megbukni, kénytelen lesz környezetbarát csomagolóanyagot ki-fejleszteni, mint egykor a papirtasak-világban. Ha Amerikában két há-ziasszonynak sikerült kirobbantani az olajbogyóháborút, akkor egy kis összefogással minden lehetséges...

49

Azt hiszem, Ceadîr-Lunga és Comrat az én anabázisom, mert ahány-szor megpróbálom elhagyni, minduntalan visszatérek ide, hogy újra nekiveselkedjek és megpróbáljak kitörni. Ez már kezd unalmas len-ni. Ceadîr-Lungában, amikor már nem tudtam mit kitalálni, kínom-ban vettem egy jegyet Comratig, csak hogy kitörjek a bűvös körből. Egy mondás szerint, aki a Duna vizét issza, mindig vágyik szíve visz-sza. Érdekes, hogy én csak kútvizet ittam, de újra meg újra visszaté-rek ide inni.

Comratban az időt azzal ütöttem agyon, hogy nekifogtam boltokat látogatni; még a virágárushoz is betértem, hátha találok nála gagauz népzenét. Eredménytelenül. A kínai boltokban pedig nem tartottak ilyesmit, csak hitvány, semmire se jó cikkeket.

Szálláskeresés közben rámtört egy csapat kóbor kutya, alig tudtam megszabadulni tőlük. Biztosan éhesek lehettek, de hát nem etethetek meg minden kóbor ebet. Félig sötét lett, mire hosszas keresgélés után egy félbehagyott betonmonstrum első emeletén berendezkedtem. A lépcsőre téglából barikádot emeltem a hivatlan látogatók és főleg a szél ellen, de mindez fölösleges volt, ugyanis éjjel olyan hideg lett, hogy szél nélkül is fáztam. A fejemet bedugtam a hálózsákba és úgy aludtam, mint a tyúk.

Gagauziában jártamban keltemben sok vonatot láttam, főleg Ceadîr-Lunga és Basarabeasca környékén, s legnagyobb bánatomra ezek ki-vétel nélkül mind tehervonatok voltak, pedig jobb szerettem volna rendes utasszállító vonatokat látni, azokon sokkal könnyebb, és fő-leg sokkal olcsóbb az utazás, mint egy degeszre tömött mikrobuszon. Az első tehervonatokkal Ceadîr-Lungán ismerkedtem meg félálom-ban, később fényes nappal alkalmam nyílt megtekinteni őket. Csak ek-kor értettem meg, miért zakatolnak olyan hosszasan ,minden megsza-kítás nélkül.

Három mozdony húzott köhögve és dübörögve 58 darab, istenesen megpakolt tehervagont. Több mint 120 pár kerék csattogott tehát a sí-

50

neken. Ha egy ilyen hosszú szerelvény elüt valakit, azt úgy széttran-csírozza, hogy kicsi kanállal se lehet összeszedni a hitvány földi por-hüvelyét.

Még idehaza úgy értesültem, hogy a gagauzok Comrat, Ceadîr-Lunga, Congaz és Vulcăneşti környékén élnek, ezért megálltam Congazban.

Ez a település nem sok látnivalót kínált, eleinte városnak látszott, az-tán inkább megmaradt falunak. Azért nem maradtam csizmadia, mert a kutak, házak, kerítések és kapuk vizsgálatával elfoglaltam magam. Emberekkel is barátkoztam. Betértem egy kisvendéglőbe és ebédet rendeltem az asztalomhoz siető kövér tulajdonosnőtől. Étlap nem volt, a rendelés úgy történt, hogy ő elsorolta a készletet, én pedig választot-tam. Rövid huzavona után kiegyeztünk egy húslevesben, egy csirke-sültben salátával és kenyérrel. Eleinte oroszul társalogtunk, majd át-tértünk a törökre. Elmondtam utazásom célját és eddigi viszontagsá-gaimról is beszámoltam. Híremre az egész konyha előmerészkedett és barátkozni kezdtünk, különösen, hogy tányéros, poharas és evőeszkö-zös trükköket mutattam be nekik. Eddig ez a húzásom minden vendég-lőben bevált és nem csak gyors és fínom ebédet kaptam, a főnöknő rá-adásul egy csodás ízű, feketeribizli, málna és meggy keverékéből ké-szített szörppel is megvendégelt. Távozásnál nem engedték, hogy ki-fizessem az ebédet, sőt egy zacskó kefirrel és két pereccel tarisnyáltak fel az útra.

A jószívű tulajdonosnőnek török módon köszöntem meg a vendég-látást, sapkámat levéve kezet csókoltam neki és a kezét a homlokom-hoz érintettem. Csak egy tasak Negro gyógycukorkával tudtam viszo-nozni az adományokat, amely csekélység volt a maga nemében, de an-nál nagyobb újdonságnak bizonyult és a személyzet gyorsan szétkap-kodta.

A bazárban a többiekéhez hasonló árukkal találkoztam. Megállapí-tottam, hogy ebben az országban igen sok jó minőségű és változatos

51

alapanyag áll a polgárok rendelkezésére, különösen a hal, amiből ren-geteget láttam.

Congazból gyalogosan ereszkedtem neki az útnak, s a változatos-ság kedvéért felkerestem a helyi zöld templomot. Három autósnak kö-szönhetően szegény falvakon és végtelen szőlősökön mentem keresz-tül. A hihetetlen szegénység és elmaradottság ellenére a gyermekek vídáman játszadoztak és az emberek elégedetten szöszmötöltek az ud-varokon egy-egy darab dróttal és harapófogóval a kezükben, mint aki-nek kissebb dolga is nagyobb annál, hogy tudomást szerezzen a vi-lág „nagy” dolgairól. (Jó nekik! Ha nem tudsz, nem látsz, akkor vagy okos!Nem fárasztod magad fölöslegesen.)

A portákon rengeteg baromfit látni kapirgálni, a tyúkok kotkodá-csoltak, kacsák totyogtak és a pulykák pityegtek s valahogy olyan ér-zésem támadt mintha a Radnót-Ludas környéki falvakat járnám.

Utam igen gazdag földek, szántók mellett vezetett el, a fekete föld kövéren, zsírosan fordult ki az eke alól, finoman és porhanyósan, hogy az embernek egyből kedve támadt beleharapni. Nem mint itthon, ahol annyira köves vagy agyagos, hogy a traktor ha lefordul az útra a föld-ről, az egész sártengert magával hurcolja a műútra. A gagauzok földjét ugyan nem kell trágyázni, a föld trágyázza magamagát. A szőlősökben is megvizsgáltam a földet: puha volt és omlós, mint a porond. Ennél jobbat álmában sem kívánhat a szőlősgazda.

Érdekes, hogy magyaros ízű településnevek emlékeztetenek arra, hogy valamikor kapcsolatban állhattunk az itt élők őseivel (Orhei, Haraghiş, Zoltăneşti,Budai, Buda). A legnagyobb fájdalom, hogy a gagauzok semmit se tudnak rólunk. A türk ve macar arkadas jelige itt nem működik. Igaz, hogy a gagauzok török vérüknél fogva rend-kívül vendégszeretők, barátságos és segítőkész emberek. nem kell elitélni őket tudatlanságuk miatt,hiszen annyi ideig voltak elzárva a világ elől, később mindenféle idegen megszállással voltak elfoglalva, hogy talán idejük se maradt testvérkereséssel foglalkozni egy ellensé-

52

ges osztrák sógor uralta Magyariában.

Délnek indulok

Járművek - Bevonulás Vulcăneştibe - A gagauz étteremben - Ideje fürödni -Hotelszoba és gagauz tévé

Sokféle előny származik abból, ha valaki szegény: először is nem kell vigyáznia a vonalaira, nem kell tartania útonállóktól, és mivel-hogy nem telik vonatra vagy autóbuszra, így kénytelen a saját lábán utaznia. Gyalogosan lassabban fogy az út és több idő marad alaposan megfigyelni a világot, beleértve a közlekedési eszközöket is.

Gagauziában jó pár furcsa járművet láttam, köztük olyan tömegköz-lekedési eszközöket, amelyek már jórészt eltüntek a nyugati világból. Itt mellékelem a listát róluk, a teljesség igénye nélkül:

1. régi orosz bicikli ún. „köszörű”2. purcogtató motorbicikli3. nagy csónakos purcogtató4. egyszamárerős kordé (VW)5. kétszamárerős kordé (BMW)6. egylovas szekér7. hintó8. szán9. Volga automobil10. Moszkvics11. katonai teherautó12. katonai terepjáró14. vöröskeresztes duba15. gázos busz16. marsutka kisbusz17. öreg traktorok18. troli19. piaci taliga

53

20. fapados vonat

Nyugati járművet csak kivénhedt, levetett, talán épp segélycsomag-ban érkezett tragacsok formájában láttam. Érdekes módon a szov-jet érából hátramaradt jármű-kövületek köhögve, fuldokolva, de még mindig működtek. El kell ismerni, hogy amit az oroszok annak ide-jén megcsináltak, az durva és igénytelen kivitelben mindmáig műkö-dik. Nincs az a hideg, az a hó, köves út, ócska üzemenyag, amely ké-pes lenne beakasztani neki egy övön alóli ütéssel. De ezt már Sztáling-rádnál megtapasztalhatta Európa.

Vulcăneşti előtt láttam egy út menti emlékművet, a sofőr szerint az oroszok emelték az orosz-török háború egykori csataterén (1768-1774) a győzelem emlékére, mert valamilyen csoda folytán sikerült ki-porolniuk a törökök bugyogóját. A régóta hajkurászott ukrán határát-kelő is megkerült Bolhradnál, mert a mikrobusz vezetője volt olyan jó, hogy egy női utast kivitt a határátkelőhöz. Egészen közelről nézeget-tem hát a határőröket és semmibe se került volna, hogy átmenjek Uk-rajnába, de valami mégis viszatartott. Talán éppen a közeli Vulcăneşti, ahová már nagyon régen szerettem volna eljutni.

Mint rendesen, a vulcăneşti-i megálló is a város végén volt, in-nen kellett begyalogolnom a városba. Az első lépéseket csúnya betonpanellek közt tettem meg, és egy félbehagyott kommunista épít-mény is az utamba került. Borzalmas volt. Ugyancsak a város végén kiszúrtam egy olcsó hotelt, s mint később kiderült, az egyetlent ebben a városban. A földszinten hatalmas felfordulás, egy valóságos építő-telep munkásokkal, törmelékkel és mindenféle munkagépekkel. Elő-ször azt hittem, eltévedtem, mire a munkások megnyugtattak, hogy jó helyen járok. A hotelszobák az első emeleten voltak. Egész rendes munkát végeztek a renoválók, akik az ócska hotelt kipofozták. Szép tiszta szobák, pultos asztalos fogadóhelyiség, zöldövezet és szőke recepciósnéni köszöntött, akivel sajnos nem lehetett alkudozni, mert a 200 lejből egy banit se tudtam lefaragni. Mindegy, legalább fürödhe-tek és feltölthetem a gépeimet.

54

Fürdés,mosás, ruhacsere - minden hamar ment, igyekeztem hogy még valamit láthassak is a városból. Már sötétedett, de annyit elértem, hogy megtudtam, hol van a múzeum és a bazár. Ezután beültem egy gagauz kisvendéglőbe és ételeket rendeltem. Báránylevest, báránypör-költet krumplipürével, céklasavanyúságot, kenyeret és vizet. A vacso-ra alig 5 dolláromba került. Étlap itt sem volt, a rendelést úgy adtam le, hogy a tulajdonosnő elsorolta a készleten levő rendelhető ételeket, én pedig kiválasztottam azt, ami ebből nekem megtetszett. A falak mel-lett vesszőfonatos kerítés futott körbe, a vendégek fogas helyett a ki-álló karókra, ágakra kasztották a kabátjukat és a kalapjukat. Én is így tettem.

A hotelszobám rendes, tiszta helyiség volt tévével, mikróval, lég-kondicionáló berendezéssel felszerelve, ez utóbbival nem hűtöttem, inkább melegítettem. Teli hassal, tiszta ruhában, meleg ágyban a puha takaró alatt, jól esett nagyon a pihenés és olyan megelégedetten néz-tem a tévét, mintha hétfogásos vacsorát ettem volna valamelyik luxus-étteremben. A sokféle adó közül nem győztem válogatni, a tévém az orosz, az ukrán, a török és a román adókat is befogta, ezenkívül voltak tartalékba moldáv adók és a helyi gagauz tévéműsor. Ez utóbbi a GRT (Gagauz Radio Television) a mi egykori UTV-nkhez hasonlóan elég-gé gyengus volt a maga nemében,, a műsorok hirtelen vágással kez-dődtek, sok volt a háttérzaj és a meredt szemű, feszes testtartású be-mondók még mindig lámpalázasok voltak. Nagyon megtetszett, hogy moldáv, orosz és gagauz nyelveken egyformán bemondták a híreket és hiába, hogy kissé kommunista íze volt a műsornak, mindenki egyenlő elbírálásban részesült. Még a Gagauzián kívül eső tartományokkal is részletesen foglalkoztak. A Híradó után orosz nyelvű, nagyon kedves rajzfilmeket néztem a kecskemamáról és a hét gidáról, majd a nyúlról, rókáról és a farkasról, akik elcsereberélték a farkukat és a végén any-nyira összevesztek, hogy még ma is haragszanak egymásra.

A szépen megrajzolt figurák orosz módra mozogtak és viselkedtek, orosz ruhákban orosz zenére orosz táncokat roptak. Nagyon élveztem.

55

Fedezzük fel Vulcăneşti-et

Újra a bazárban - Bábuskák - Kásaételek - A múzeumban - Makedorománok és arománok

Másnap már kora reggel elmentem a bazárba, hogy kezdettől tanúja legyek a reggeli nyitásnak, lássam, hogyan pakolják ki az árusok por-tékáikat és hogyan készülnek fel a vásárlók fogadására a zöldségke-reskedők, a halasok, a gyümölcskereskedők, a mészárosok, a pékek, a gabonaárusok, a rugásbótos, a vasasbótos, a virágárus és a tejes.

A vulcăneşti-i piacon soha nem látott bőséget, gazdag áruválaszté-kot tapasztaltam. Minden volt ott, amire az egyszerű embernek gusz-tusa támad: főként jó és olcsó ennivaló. Ezen a piacon beszereztem, amit eddig máshol nem sikerült, végre valahára került gagauz népze-ne. S hogy a moldávok se sértődjenek meg, vettem egy moldáv lako-dalmas zenét is.

A piacon sok szegény öregasszony fagyoskodott a kövön és egy-egy csirkét, némi fűszernövényt, pár tojást és kevéske zöldséget próbáltak elpasszolni a vásárlóknak. Az egyiknek, aki a leginkább hasonlitott Dósa nannyómra, adtam egy telimarok cukorkát. Köszönte is eleget.

A piacon sokféle kásának való gabonát láttam, mindez arra utal, hogy a kukorica és a krumpli térhódítása ellenére a gagauzoknál mind a mai napig fennmaradt az ókor egyik leghíresebb étele. Nálunk az egyszerű és kissé unalmas, de rendkívül tápláló kásaételek a középkor után teljesen kikoptak az étrendből, csak a puliszka és a rizskása ma-radt meg. Nagy kár, mert az etelközi magyarok a szlávokkal érintkez-ve igen sok kásaételt megtanultak és ezek nagyon kedveltek voltak. A jóminőségű pékáruk és a krumpli elterjedésével aztán teljesen elvesz-tették vezető szerepüket ,és ma már szegényesebben tápálkozunk.

A szlávok mind a mai napig renegeteg kásaétel fogyasztanak, úgy-mint árpakását, zabkását, köleskását, búzakását, cirokkását, hajdina-

56

kását (Haidenkorn), amit pohánkának tatárkának vagy haricskának is mondtak egykoron. A törököknél, a yürük nomádoknál, a kurdoknál, a mengréleknél, az abházoknál, az oszéteknél, a cserkeszeknél is lát-tam és ettem kásaételeket, ők még megőrizték őseik konyhaművészet-ét. Bizonyára a tatárok és az egykori Szovjetunió területén élő más né-pek is ismerik.

Vulcăneşti múzeumának igen gazdag gyűjteménye volt gagauz népi tárgyakból, szőttesekből, edényekből, bútorokból és a régi falusi élet kellékeiből. Vaszilij Malcev, a múzeum alkalmazottja személyében olyannyira mellém szegődött a szerencse, hogy az ő útmutatásai sze-rint minden kutatásomat siker koronázta. Először is Vaszilij egyfor-mán jól tudott románul, angolul, oroszul, törökül, gagauzul és bolgá-rul. Személyében nagyszerű idegenvezetőt kaptam, még azt is apró-lékosan elmagyarázta, ami nem érdekelt, pl. végiglapoztuk az afga-nisztáni háborúban résztvett gagauzok albumát. Ha nem találkozom vele, akkor biztosan lekésem Gagauzia legfontosabb látványosságát, a besalmai Gagauz Etnográfiai Múzeumot, amely sok szakértő sze-rint olyan jelentőségű, mint az oroszoknál a Kreml vagy az Ermitázs. A gagauz tárlaton kívül a vulcăneşti-i múzeumban nagyszerű kőkori, bronzkori, népvándorláskori, orosz-török háborús, második világhá-borús, kolhozosítási és a szocializmus fejlődésével foglalkozó anya-got tekinthettem meg.

Leginkább mégis az abaposztó nadrágnak, a faragott kulacsnak és a szőtteseknek örvendeztem. Vaszilij elmondta, hogy Vulcăneştiben és környékén igen komoly kulturális tevékenység folyik, sok az író-olva-só ember, a művész és még a környékbeli falvakban is vannak lelkes tanárok-tanítók, akik mindent megtesznek a gagauz kultúra fennmara-dásáért. A múzeumban egy polcon könyvek és folyóiratok ,füzetecs-kék és brosúrák sorakoztak kiállítva, mind-mind a gagauz szellem ter-mékei. Vaszilij büszkén mutogatta nekem ezeket, és elújságolta, hogy már gagauz nyelven is jelennek meg kiadványok, nem csak oroszul. Pillanatnyilag csak az a baj, hogy a kulturális központok emberei még nem tudnak elhatározásra jutni, hogy a négy legnagyobb gagauz dia-

57

lektus közül melyik legyen az irodalmi nyelv. Ezért aztán sokan a saját nyelvjárásukon vagy oroszul írnak. A fő dolog, hogy írnak, és a kul-turális élet fellendítéséért, a nemzet megmaradásáért munkálkodnak.

A kiállított könyvek közt láttam egy Romániában élő gagauz profeszor, bizonyos Dr. Ing. Anatol Macris könyvét, aki egész életé-ben a gagauzok történelmét és kultúráját kutatta. Állítólag ő a legna-gyobb szakértője a gagauz népnek. Vaszilij ideadta az öregúr címét, hátha szükségem lesz alaposabb információkra.

Ám a legfontosabb információ mégis az volt, hogy idegenvezetőm egy térképen megmutatta a környékbeli gagauz településeket: Etuliát, Cesmeköyt és Besalmát, hangsúlyozva, hogy Besalmába feltétlenül el kell mennem. Ez azt jelenti, hogy megint meg kell fordulnom, indul-hatok vissza majdnem Comratig, mivel Besalma Comrat és Congaz közé esik, csak a főútról is le kell térni.

A muzeológus Vaszilijjel igen hamar összebarátkoztam, különösen a nyelvtudományok, a néprajz és a történelem fonta szorosra a barát-ságunkat. Újdonsült barátom elmondta, hogy két diplomája is van, és Bulgáriában doktorált, ennek ellenére kénytelen havi 50 dollárból ten-gődni. Ahogy befejeztük a múzeumlátogatást, Vaszilij elkísért a busz-megállóba, útközben megmutta nekem a várost. Mindenféléről be-szélgettünk, de a legérdekesebb téma az aromán-makedoromán-vlach nyelv és a románok eredete volt. Vaszilij tudománya nem csak köny-vekből és szótárakból származott, nem csak az asztal mellett tanulmá-nyozta a balkáni románok nyelvét, hanem román falvak sorát járta be Bulgáriában és kutatásai után meg volt győződve arról, hogy a dáko-román elméletnek nincs semmilyen tudományos alapja. A dák írásbe-liség hiánya, az aromán-vlach-makedoromán telepek megléte Albáni-ában, Görögországban és Bulgáriában mind azt bizonyítják szerinte, hogy a román nép elődei valahonnan délről vándoroltak fel a mostani Románia területére.

58

Besalmai tekergések

Pomána a temetőben - Kara Cioban sírjánál - Tulipános kapu - Fa-lunézés -Vendégségben - Pohárköszöntők

Comratból Vulcăneşti felé haladva egyszer már megpillantottam a besalmai letérőt jelző táblát, s akkor nagyon furcsáltam, hogy egy fa-lut öt almának hivnak (bes - öt, elma, alma - alma).

Később megtudtam, hogy tévedtem, mert nem az almákról, inkább a környező 5 dombról nevezték el falut. A dombok ugyancsak a leg-nagyobb jóindulattal nevezhetők domboknak, de itt, a síkvidéken, a „nagy laposon” egy kis kidudorodás már komoly dombnak számít.

Az eltérőig busszal mentem, onnan gyalog folytattam az utat egé-szen a faluvégi temetőig, amely kékre festett keresztjeivel és színes sírjaival annyira megtetszett, hogy azonnal be is tértem egy kis terep-szemlére. Nem annyira a sírok vonzottak, mint inkább a kékre festett asztalok és padok. Mit keresnek ezek itt? Vajjon mi célt szolgálnak?

Nézelődtem és fényképeztem, míg hozzám nem lépett két férfi egy flaskó borral és egy pohárral. Töltöttek maguknak és megitták, s s ek-ként bemutatván, hogy sem a bor, sem a pohár nem mérgezett ne-kem is töltöttek. Ezután odahívtak egy dúsan terített asztalhoz, ahol egy gagauz család a halottját siratta, és barátkozni kezdtünk. A család-főt Petr Kapaklinak hívták, aki kissé félszegen simogatta a szakállát és mentegetőzni kezdett: ne nézzem mohamedánnak őt, csupán a ha-lott miatt van szakálla, mert amíg a gyászidő le nem telik, nem szabad borotválkoznia. Asszonynép is volt a siratók között, és ahogy leültem, elémbe tettek egy csomó ételt, hogy én is falatozzam a halott emléke-zetére. Először főtt tojást ettem, aztán juhhsajttal töltött csipős lepényt (blime), majd sült hús következett, fehér kenyér, kalácskenyér, nagyon finom lekváros palacsinta (gözleme-placinta). A borral sem fukarkod-tak, majdnem minden fogásnál töltöttek. Az ebédet piláffal fejeztem be, ezt a rózsaszínű, világoszöld árnyalatú, hihetetlenül izletes édes-

59

séget maga a családfő készítette. A rózsavízzel, mézzel, mazsolával és pisztáciával egy csöppet sem takarékoskodott (sekerli pilaf).

Az ételt kézzel és egy alumíniumvillával ettem, amit meg se töröl-tem az előttem falatozó ember után. Úgy falatoztam, mint aki luxusét-teremben ül. Az igazság az,hogy a legfinomabb ételeket mindig az ún. „fejlődő országokban”, a szegény ember fazakában kell keresni. A kö-zös tálból mártott étel, vagy egy anyóka szívből adott kenyere felül-múlhatatlan.

Gyermekkoromban apám Csapón volt állatorvos a kollektív gazda-ságban, én pedig minden nyáron ott vakációztam. A lovakat nagyon szerettem és idővel jó barátságba kerültem minden fuvarossal, akik el-elvittek magukkal szénázni, ide-oda mezei munkára. Határtalan volt az örömöm, ha tarthattam a gyeplőt, suhinthattam az ostorral és őriz-hettem a lovakat. A egyik lovász, bizonyos Traian - úgy szerettem, mintha a fia lettem volna - mindig megosztotta velem az otthonról cso-magolt elemózsiáját. A zsíros újságpapírról fogyasztott olvadt szalon-na, túró, hagyma, kerti paradicsom, házi kenyér íze örökké a szám-ban marad, amíg élek. Mert Traian adta, aki egy kérges kezű, borostás, könyvet alig látott, mocskos és izzadt parasztember volt, aki a lovak faránál kelt és feküdt. De arany szíve volt, nem nézte, hogy én ungur vagyok és az apám meg domnu doctor.

Ahogy befejeztem a pománát a temetőben, az asszonyok a maradék ételt mind felcsomagolták nekem és még egy tiszta új zoknit is adtak. Hogy miért vittek új zoknit a temetőbe, ma se értem. Az ember nem járkál csak úgy új zoknikkal a zsebében...

Ezalatt elfutottam Dimitri Kara Cioban (1933-1986) sírjához, a te-mető túlsó felébe, hogy tiszteletemet tegyem Besalma nagy szülöttjé-nél. A sírt könnyű volt megtalálni, mert a sírkövek tetejéről két szo-bor már messziről mutatta az utat. Besalmát ez az ember tette híressé és munkásságával ő hívta fel a világ figyelmét a gagauz népművészet-re és hagyományokra.

60

Dimitri Kara Cioban (Fekete Pásztor) egész életében szolgálta nem-zete ügyét és mint tanárember, műkedvelő festő, szobrász, író, költő és néprajzos, egész életében azon munkálodott, hogy a saját alapítású múzeumába összegyűjtsön minden tárgyi emléket a gagauzokról. Erre áldozta a vagyonát, az idejét és még az életét is.

A faluba a Kapakli családdal vonultam be, előbb gyalogosan, végül buszal, mert utolért egy falubeli és az egyenesen a múzeum elé szállí-tott, ahol Kara Cioban lánya, Ljudmilla Kara Cioban Marinova, a mú-zeum igazgatója fogadott. Vaszilij biztosan telefonált neki, hogy ér-kezem. Az igazgatónő sürgős elfoglaltságai miatt nem ért rá velem foglalkozni, idejéből csak annyira futotta, hogy sebtében bevásárolt, egy öregember gondjaira bízott, és már futott is Comratba, valamilyen konferenciára.

Az öregember, Ivan Nyikolajevics és háza népe szeretettel fogadott és legelőször azzal kezdtük az ismerkedést, hogy autóval elmentünk falunézni. Ahol valami érdekeset láttam, régi házat, faldíszítést, sze-keret vagy tulipános kaput, ott megállt, én kiugrottam és fényképezni kezdtem. A sok tulipános kapu láttán eszembe jutott, hogy a gagauzok is épp olyan keresztények, mint mi, régi türk kultúrájukat nem tudják levetkezni.

Ládákon, szőtteseken, ruhákon, kapukon és könyveken mindenütt ott virul a tulipán. Igaz, hogy amit én láttam, az vaskapu volt, de ez már keveset számított. Régebb talán volt fa, nemez is, de ezen a fában szegény vidéken, ahogy megjelentek a modern építőanyagok, azonnal modern módra kezdtek építkezni. Vashoz, betonhoz, bádoghoz még mindig könnyebben hozzájutottak, mint épületfához.

Besalma faluban is sok kék-zöld házat figyeltem meg, s a házak előtt, az udvarokon a nők mindenféle ágakat, ciréket vagdaltak, szecskáltak. A tűzifa itt drága kincs, helyette ággal, cirével, náddal és kóréval kell beérni. Elmentünk a falu régi szélmalmához is, amely eléggé romos állapotban leledzett, de egy kis odafigyeléssel talán kipofozható lenne.

61

Nem is az elhanyagolt, romladozó szélmalom látványa, mint inkább a környéken hánykódó sok szemét idegesített. Ameddig a szem ellá-tott, szemét borította a mezőt, mindenfelé nejlont fújt-sodort a szél. A besötétedés meggátolta a további keresgélést, ezért elmentünk a falusi bárba sört inni. Velünk tartott a házigazda unokája, egy 3 éves kisgye-rek, aki ahogy meglátta a bár ajtaját, rögtön elkezdett kóláért topor-zékolni. Milyen kár, hogy már ebbe a faluba is betört a kóla, a chips, meg a többi amerikai marhaság. A bárból aztán nemsokára hazamen-tünk, mert otthon várt a család és a terített asztal. A házigazda a mellén szelte a kenyeret és mindenkinek adott egy nagy karéjjal. Ezután bort töltött egy pohárba, elmondott egy pohárköszöntőt és kiiita a poha-rat. Ugyanezt a poharat újra megtöltötte és ahogy az asztalszomszédja megitta a bort, következtek a többiek. Mindenki ugyanabból a pohár-ból ivott. Furcsa szokás, de nem bolond szokás.

Eredete valószínűleg még azokban az időkben gyökerezik, ami-kor szokás volt méreggel megszabadulni a nemkívánatos látogatók-tól. Ezért a vendéglátó, hogy az asztalnál ülőket megnyugtassa, elő-ször magának töltött és bemutatta, hogy sem az ital, sem a pohár nem mérgezett. Nyugaton is volt ilyen szokás a királyi udvaroknál, ott egy főétekkóstoló próbálta ki legelőször az ételt és az italt, ettől függetle-nül az edények vagy az evőeszközök mérgezettek lehettek. Védekezé-sül kitalálták az ezüstedényeket, mert az a mérget kimutatja, ugyanis megfeketedik.

A keresztény gagauzok a nem mohamedán népekhez hasonlóan igen szeretnek inni. Se pap, se próféta nem tiltja nekik az ivást. Bolondok is lennének, hogy absztinensek maradjanak, amikor hazájuk az egyik legjobb bortermelő országban fekszik és itt készítik a legjobb konya-kokat. Ezért az italnak - főleg a bornak - igen nagy szerepe van az ét-kezések során, a borospalackok vagy a sörösüvegek valósággal elma-radhatatlan kellékei a terítéknek.

Habár Moldáviában igen jó a sör, vagy az orosz-ukrán szomszédság-nak hála nagy kultúrája van a konyaknak és a vodkának, a gagauzok

62

többbnyire borosak. A poharazással együtt jár a pohárköszöntő is. Nagy sértés csak úgy fudrimódra, itkányos ember szokása szerint be-kapni az italt. A pohárköszöntővel egyrészt megtiszteljük a házigazdát és az asztaltársaság többi tagját, másrészt kifejezzük köszönetünket, nagyrabecsülésünket a vendégeskedésért.

Íme, néhány moldáviai köszöntő:

- Száz évig élj!- Igyunk a gagauz -magyar barátságra!- Igyunk a holtakra és az élőkre!- Igyunk a családra!- Igyunk az előttünk élő,a mostan élő és az ezután születendő em-

berekre!- Igyunk a békére, barátságra és az egyetértésre!- Három Isten - három ital. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten ne-

vében! Háromszor fenékig!

Vacsorára sült halat, savanyú paradicsomot, savanyúkáposztával töl-tött paprikát, kétféle kenyeret, sajtot, hagymatokányt és megykompótot fogyasztottunk. A hagymatokányos edény az asztalfőn foglalt helyet és mi nagyokat mártottunk belőle. A háziasszony frissen mosott, fris-sen vasalt kiskendőt terített a térdemre, hogy legyen amivel a kezem és a szám megtöröljem. Jó háziszappan szaga volt a kendőnek, mint a nagyanyám házában. Az edényzörgésre-csörömpölésre és főleg a jó il-latokra megérkezett a macska és nem sokkal azután a kutya. Az előb-bit piszi-piszi-vel, a kutyát a nálunk megszokott ksz-ksz helyett kcs-kcs-vel csalogatták közelebb. Erre én is megszólaltam és elmondtam, hogy nálunk a piszi -piszi, psz- psz, és a kcs -kcs, ksz-ksz. Házigaz-dám csodálkozott, hogy mennyire hasonlit. Még a gagauz kutya és a macska is megértették.

Éjszakára a szomszéd sok szobás házában kaptam szállást, itt szok-ták elszállásolni a faluba érkező külföldi kutatókat, s mint ahogy Ivan, a házra vigyázó nagyobbik fiú elmondta, bizony sok japán, kazah és

63

török éjszakázott már náluk.

A bejáratnál a cipőt le kellett vetnem és ahogy beléptem, egy szép tiszta, bútorokkal gazdagon berendezett házban találtam magam. A sok jövés-menéstől, cipekedéstől úgy elfáradtam, hogy Ivannal, annak öccsével Alekxijjel már nem tudtam beszélgetni. A puha vetett ágyba valósággal belezuhantam.

A Kara Cioban múzeumban

A művész fia - Rovásírás - Még egyszer Dimitri Kara Cioban-ról - Esőcsinálók - A gagauzok nemzeti jelképei - Gagauzok külföldön

Ivanék házában a berendezés, a bútorok hasonlóak voltak mint bár-melyik jobbmódú székely falusi házban, amin mégis megakadt a sze-mem, az a falba épített kályha és a fehér vászonnal letakart ablakok voltak.

Siettem a múzeumba.

A bejáratnál az alapító szobra és egy tábla hirdette, hogy Gagauzia leghíresebb néprajzi múzeuma előtt állok.

MOLDOVA DEVLETI, GAGAUZ YERIKÜLTÜR BAKANLICID. KARACOBAN IN ADINAMILLI GAGAUZ TARIK HEMETNOGRAFIYA MÜZEYI

Az igazgatónővel most sem tudtam találkozni, helyette egy ked-ves, öreg nénike kalauzolt végig a termeken és magyarázott hol oro-szul, hol meg törökül. Az előszobában a múzeumalapító fiának a mun-káit tekinthettem meg, csupa szép rajz, portré és szobor, jó pár erő-sen székelybácsis. Tanas Kara Cioban, aki maga is művészember, je-lenleg a törökországi Küthayában tanárkodik, helyesebben profesz-

64

szor az egyetemen. A hatalmas múzeumban a kőkorszaktól kezdve Gagauzia autonómiájáig minden korszaknak szenteltek egy-egy ter-met, de a lényeg mégis a néprajzon volt. A régi gagauz falusi élet va-lamennyi mozzanatát dokumentálták, a születéstől a halálig. Itt is sok hasonló szőttessel, használati tárggyal, rokon díszítéssel, bútorral és munkaeszközzel találkoztam, a nagy szenzációt azonban nem ezek, hanem a rovásírásos szoba és egy rovott pásztorbot jelentette. A szám-adó juhász Szent-György napján pálcára véste az átvett juhok számát és a gazda nevét. Szent Mihály napkor a számadó bot jelei szerint adta számba a gazdának az átvett állatokat. Még a XX század első felében is rovásjelekkel tartották számon a pásztorok a rájuk bízott állatokat, a kiadott orda- és sajtmennyiséget, vagy a juhállományban beállt vál-tozásokat. Hasonló rovásfák, számadó botok nálunk is sokáig haszná-latban voltak.

Göktürk rovásírással kapcsolatososan sok anyagot találtam a rovás-írásos szobában, az üvegszekrényekben könyvek, másolatok, fény-képek, térképek és cserépdarabok tudósítottak a rokon írásbeliségről. Egy pár cserépdarabon rovásjelek voltak, ettől annyira tűzbe jöttem, hogy a kiállított tárgyakat végig megvizsgáltam, hátha találok rajtuk valamilyen jelet, arra nem is gondoltam, hogy ezt már rég megtették a muzeológusok, s ha találtak volna valamit, eddig biztosan feltüntetik.

A múzeumalapító író-költő-tanár-művészembernek, Kara Ciobannak a szovjet rendszer alatt rengeteg ellensége volt, mert egy olyan korban, amikor az erőszakos oroszositás és beolvasztás politiká-ja volt napirenden, ő mindennél fontosabbnak érezte, hogy maradandó emléket állítson a gagauz népnek és múzeumot alapítson. Ellenségei a zaklatáson kívül megpróbálták eltenni láb alól, és amikor ez meghi-úsult, teljesen ellehetetlenítették a működését. Megszüntették a támo-gatásokat, hiába kérvényezett mindenüvé Kara Cioban, senki se akar-ta segíteni .Felsőbb szinten mindenütt elutasították. A kudarc, a mel-lőzöttség és a megaláztatások teljesen tönkretették az életét, s napok alatt éveket öregedett. Úgy érezte, semmi értelme az életének és vo-nat elé vetette magát.

65

Csak Gagauzia függetlenné válása után ismerték fel munkásságá-nak jelentőségét, és ma más Kara Cioban mindenki által tisztelt hazafi, a könyvesüzletek tele vannak a könyveivel és a gagauz újságok gyak-ran méltatják. Múzeuma, ahol konzerválva van a gagauz múlt, ma za-rándokhely.

Egy egész napot eltöltöttem odabent bogarászással, mert a szőtte-sek, a lakodalmi ruhába öltöztettett bábuk, a tulipános ládák, a falu-si élet munkaeszközei, a falakra kiakasztott fényképek, újságkivágás-ok nehezen engedtek tovább. Lépten-nyomon arra a felismerésre ju-tottam, hogy körülöttem semmi sem idegen. A tárgyak beszéltek hoz-zám, és én megértettem őket.

Arra gondoltam, ha már Gagauziába látogatunk, illik tudni egyet s mást a nemzeti jelképekről és a címerről is.

A világoskék színű régi, farkasos gagauz zászlóról azt kell tud-ni, hogy a kék szín a turáni népek színe, nem véletlenül hívják a gagauzokat gök oguzoknak, kék úzoknak. A farkas pedig az Oguz kánnak, minden türk népek ősapjának új hazát mutató és a csatákban segítséget nyújtó legendás szürke farkasra utal. A farkasfej alatt azon-ban egy fehér kör is van, ami nyugatot jelenti a régi kínai tájegységbe-osztásban (sárga a közép, vagyis Kína), tehát a gagauzok nyugati törö-kök, a legnyugatabbra élő türk népek.

A gagauz címerben található 3 csillag egyesek szerint a múltat, a jelent és a jövőt ábrázolja, mások ellenben úgy vélik, hogy a három gagauz várost: Comratot, Ceadîr-Lungát és Vulcăneşti-et jelenti.

A címerben központi helyet elfoglaló nap maga az emberség és az élet, ezt veszik körbe a gabonakévék és alul a szőlőfürtök, mint Gagauzia kincseinek, gazdagságának a jelképei. A búzakévéket befo-nó 3 színű szalag értelme a következő: a piros -bátorság, független-ség, szabdság, a kék - a turáni népek színe, a fehér - a gagauzok nyu-gati törökök.

66

A gagauzok a miénkhez hasonló szellemű népművészetükkel, szokásaikkal abban is közös vonást mutatnak, hogy ők is szétszór-va porlanak a világban, ahová a történelem viharai vetették őket. A megye nagyságú, 3 várost, 27 falut és 23 községet felölelő csöppnyi Gagauzián kívül sokan élnek Görögországban, Romániában, Bulgá-riában, Törökországban, Ukrajnában és a kitelepítéseknek köszönhe-tően Kazahsztánban. Görögországban Orestiade, Lepti, Inoi, Turio, Amovru, Keramos, Figario, Klasis, Soginis, Anoinosia, Urumi, Se-rez, Neazihni, Komotini, Amfra és Neagalesti környékén kell keres-ni őket, Romániában Ion Corvin, Deleni, Petreni, Sipote, Vama Veche falvakban élnek. Bulgáriában pedig Durankulak, Tvarditsa, Shabla, Gorichane, Mogilishte, Bulgarevo, Kavarna, Kaliakra, Balchik, General Kantardzhievo, Oreshak, Kichevo, Dobrich és Varna környé-kén laknak/laktak gagauzok.

Faluról falura

A nagy laposon - Hősi emlékművek - Letartóztattak - Házépítés - Falusi budi

Besalmából javarészt gyalogszerrel igyekeztem vissza Vulcăneşti-be, útközben alig két leinteni való autó ért utól. Soha egyhangúbb vi-déket nem láttam, majdnem olyan volt itt minden, mintha kiszáradt tengerfenéken lépegetnék. Sehol egy fa, sehol egy kő, csak apró sár-ga kavicsokat rugdaltam ki a homokból. Régebb olvastam ,hogy a má-sodik világháborúban a német fogságba esett oroszok ezen a nagy la-poson ha megszöktek és kereket oldottak, a németek nem vették üldö-zőbe őket. A nagy laposon még éjjel is akármeddig el lehetett látni, s egyszerűen lepuffintották a szökevényeket.

Most a saját szememmel megtapasztalhattam, hogy a láthatárig semmi nem zavarja a kilátást .Svetloe faluban, alighogy megnéztem a hősi halottak emlékművét és a helyi mézeskalács templokat, elcsí-pett egy járőrkocsi és igazoltatás után végtelen kérdezősködés követ-

67

kezett: honnan, hová, miért, minek? És miért gyalog? Hiába magya-rázkodtam, a végén csak be kellett ülnöm a rozoga járőrautóba és el-indultunk eléfelé. Szerencsére, bilincset nem kaptam. A rendőrség he-lyett kihajtottunk a faluból és meg sem álltunk a legközelebbi benzin-kútig. Ez a „legközelebb” jó félóra távolságra volt. Itt a rendőr meg-kérdezte, van-e pénzem. Igenlő válaszomra egymás után rakatta ki ve-lem az ötösöket, amíg elértünk a harmincas számig. A pénzzel bősé-gesen megtankolta az autót és elengedett. Hű! Ennyivel megúsztam. Mi lett volna, ha elszedi mindenemet és letesz valamelyik végnélküli szölőültetvényen?

Szerencsére, ez egy szelíd rendőr volt, és nagyra értékelte az orosz és török tudásomat. Amennyi fizetést adnak neki, azzal bizony nem szalad messzire , a végén már nem is igazán sajnáltam azt a 30 lejt.

Svetloe falu valamikor különben a Denevitz névre hallgatott és né-met telepesek lakták. A második világégéssel eltűntek ők is, falu nevé-vel együtt, s.ma már nyomuk sincs errefelé.

Az útbaeső kicsi falucskákban a nagy szegénység és az eléggé tajkolt építkezés láttán elgondolkoztam, ugyan miféle módon vergőd-hetnének jobb életre az itteniek. Megfelelő iskola, képzettség, munka-hely és fizetés nélkül ez aligha lehetséges. De hogyan is építkezzenek, amikor körülöttük nincs se fa, se kő, és cserép helyett még zsindelyt se tudnának faragni, mert nincsen miből. A jurtás-sátras korban köny-nyebb volt, csak leverték a cölöpöket s megvolt a szállás. A beton, bá-dog, eternit korszak előtt elég kezdetleges lehetett az épitkezés. A sár-ból szalmával téglát gyúrtak, a napon kiszárították, a háztetőre meg nádat raktak. Aztán ha jött egy-egy árvíz vagy tűzvész, akkor egyket-tőre megvolt a „nagytakarítás”.

Nincs útleírás a megkönnyebülészeti guggolda leírása nélkül, ugyanis ez szorosan hozzátartozik a mindennapi vándorélethez is. Viszont ahány ház, annyi szokás. Dél-Romániában a két karós vál-tozat a legismertebb. Van egy kicsi lyuk a földön a kert végében, s

68

mellette két karó. Az egyikbe kapaszkodnak, a másikkal verik félre a kiváncsiskodó, szimatoló kutyákat.

Gagauziában, a végtelen prérin erdő, kukoricás, kerítés híján kis-sé nehéz elbújni a szomszéd vagy a járókelők elől, ám a legveszedel-mesebb ellenség mégis a szél. Ugyebár kis vagy nagydolgozás köz-ben nem a legokosabb dolog a széllel szembeszegülni, ezért kitalál-ták a kis fabódét a lyukkal és a két fából faragott csizmatalppal. A pa-pírt felhasználás után valamilyen okból kifolyólag nem dobják a gö-dörbe a potyadék után, hanem egy vederbe gyűjtik össze. Grúziában a vederbe dobott papírt illett meggyújtani. Szerény vélekedésem szerint azért nem szabad eldobni a papírt, nehogy a szél a budi alól a szellőz-tető nyíláson, amin keresztül az illemhelyet szokták takarítani, kivigye a kertbe vagy a mezőre. Szép is lenne egy reggel arra ébredni, hogy a kert vagy a gyümölcsös tele van illemhelyi papírdarabokkal!

Újra Vulcăneşti-ben

Az emberek a tyúkokkal fekszenek - Látogatás Vaszilijnél - A gagauz Napsugár -Mihail Cakir és munkássága - Magyarok Cesmeköyben - Szerény vacsora

Habár Vulcăneşti-be szürkület után érkeztem, az utcák kihaltak vol-tak. Alig találtam valakit, akitől megkérdezzem, merre van a Gorkij utca. A központot leszámítva, az utcák és a házak teljes sötétségbe bur-kolóztak, elemlámpával a kezemben kellett sorra vennem a házszámo-kat. Nem csak az utcák, de még a házak is sötétek voltak. Mintha az emberek a tyúkokkal feküdtek volna le. Csak néhol pislákolt némi kis fény. Vaszilij kapuja be volt zárva, de addig kiabáltam, amíg előkerült és nagyon meglepődött, hogy én a sötétben is megtaláltam a házikó-ját. Barátom öreg édesanyjával lakott együtt, az öregasszonnyal csak törökül tudtam értekezni és azt is jó hangosan, mert más nyelven - a gagauzt leszámítva - nem tudott.

69

A konyha-előszobában telepedtem le és Vaszilij, mielőtt a szelle-mi táplálékra tértünk volna, egy üvegedényből piros szinű, lecsósze-rű ételt melegített meg és egy öreg érclábosból pityókatokányt rakott a tányéromba .A pityókatokány ugyanolyan volt, mint a miénk, csak sa-látát és kaprot tettek bele. Mi a fuszulykalevesbe tesszük ezeket a nö-vényeket. A piros étel a pádlidzsán mándzsászü névre hallgatott, de el-nevezése kissé beugratósra sikeredett, mert szó se volt padlizsánról, a gagauzok a paradicsomot nevezik pádlizsánnak. A mándzsászü viszont az olasz mangiare-ból honosodott valamilyen olasz paradicsomkeres-kedőnek köszönhetően, aki árujával elsőnek jutott el a gagauzokhoz. S attól kezdve a mandzsászü valamiféle ételt jelentett.

Alighogy befejeztük a vacsorát, Vaszilij gagauz nyelven írt könyve-ket és folyóiratokat szedett elő, többek között egy csomó Günescsiket, vagyis gagauz Napsugárt. (Érdekes, hogy a gagauzok is Napsugárnak nevezték a gyereklapjukat!)

A gyereklap számait élvezettel lapozgattam, sok érdekes informá-cióval gazdagodtam. Itt van például Mihail Cakir, akinek a neve nem sokat mond egy a kívülállónak, de megérdemli a tiszteletet és az elis-merést, mert olyan ő a gagauzoknak, mint a szlávoknak Cirill és Me-tód. Nem többet és nem kevesebbet tett, mint megteremtette a gagauz írásbeliséget, lefektette a gagauz könyvnyomtatás alapjait és vallásos könyveivel, fordításaival és szótáraival kikövezte azt az utat, amin a gagauz írástudók ma is járnak. A gagauzok addig rovásirással, arab be-tűkkel, majd a kereszténység felvétele után a szláv szomszédságnak köszönhetően cirill betűkkel írtak.

Mihail Cakir 1861-ben született a Prut mellett, Ianco Corbacioglu (csorba, csorbaszü - leves, csorbadzsi - levesosztó, leveshordó, levesárus, oglu - fia) nemzetségében és az első gagauz írástudó volt, aki megpróbált saját írást létrehozni, hogy a gagauz nyelv ne csak be-szélt, hanem írott nyelv legyen. Előbb az egyházi szlavón és görög nyelvvel kísérletezett, majd orosz és latin betűkkel, gagauz kiejtés sze-rint írta le a Miatyánkot, hogy végül eljusson a ma is használatos latin

70

betűs íráshoz. Élete során igen sok könyvet írt román vagy cirill betűs gagauz írással. Vallási színezetű munkái és fordításai mellett szótára-kat is szerkesztett. Két gagauz-moldáv-orosz szótárában immár végér-vényesen latin betűkkel írta a gagauz részt.

Munkái a következők:

1909: Evangélimok - gagauz nyelven, cirill betűkkel1911: Liturgia - gagauz nyelven, cirill betűkkel1911: Az Ótestamentumszent története - gagauz nyelven, cirill be-

tűkkel Az ortodox templom rövid története Imádságok a Szűzanyához

Macarei, Moszkva mitropolitája, aki 40 évig misszionáriusi munkát végzett a török és tatár népek közt, úgy vélte, hogy Cakir könyvei a le-hető legjobb fordítások és tökéletes átültetések gagauz nyelvre mind cirill, mind latin betűkkel.

Mihail Cakir személyéhez fűződik az is, hogy Ceadîr-Lunga faluból várossá lett. Amikor Ceadîr-Lungában voltam, valahogy elkerültem Mihail Cakir szobrát, az igazat megvallva nem is kerestem mert ak-kor még mitsem tudtam az írásreformátor papról. Vaszilijtől viszontg azt is megtudtam, hogy Mihail Cakir 1938-ban halt meg Kisinyovban és a sírját csak nemrég fedezte fel véletlenül egy román kutató a fő-városi régi örmény temetőben. Ez a kutató értesítette a Comratban és Ceadîr-Lungában élő gagauz professzorokat, akik addig nem tudták, hol keressék Cakir sírját.

71

Nagy álmok és nagy tervek

Reggeli gagauz módra - A kályha neve polugrupka - Barátaimért vagyok - Itt is vannak újgazdagok - Ellopott kanálisfedők

Vaszilijjel annyira belebonyolódtunk a történelmi-nyelvészkedő be-szélgetésbe és a gagauz könyvek tanulmányozásába, hogy éjjel 3-kor feküdtünk le. Emiatt reggel 7-kor bizony, rosszul esett a korai ébresz-tő.

Reggelire a tegnapi pádlidzsán mándzsászü étel édestestvérét et-tük, hozzá héjjában főtt krumplit és pácolt halacskákat, amiket fejes-től, farkastól, belestől illett elfogyasztani. Még egy konzervvel is meg-pótoltam, bár szerettem volna, ha konzerv helyett van egy mindentudó csodaabroszom, hogy megvendégelhessem az én Vaszilij barátomat, és sült libával, káposztalevessel, fekete kenyérrel, kásával és kvasz-szal kedveskedjek neki. A pádlidzsán mándzsászüt a falba épített kály-hán melegítettük meg, amibe felülről kellett behelyezni a fadarabokat. Nem volt ajtaja, mint a mi kályháinknak, csak alul volt egy fiókja a ha-munak. Egyébként a kályhát polugrupkának hívták.

Amint befejeztük az étkezést, elkeseregtem azon, milyen kár, hogy errefelé nincs turizmus. Pedig lenne mit látni, a borturizmus pedig, vagy a gagauz faluturizmus - várak ,kastélyok, hires múzeumok és természeti látnivalók hiányában is - biztosan hozna pénzt a konyhá-ra. A turistakérdésen annyira felbuzdultam, hogy egy óra hosszat ír-tam és rajzoltam a terveket Vaszilijnek, arról, miként kell megtervez-ni egy a gagauz múzeumokat népszerűsítő képeslapot, egy röpcédulát, egy brosúrát vagy egy szórólapot. Továbbá, hogyan kell megszervez-ni a faluturizmust, majd miféle rendezvényekkel lehet odacsalogatni a külföldieket. Mi idehaza már végigjártuk ezt az utat s a hullámvöl-gyek, buktatók után úgy ahog,y megtanultuk, hogy mennyire fontos a jó hálóhely, a tiszta mellékhelyiség, a házias koszt, az idegennyelv-ismeret, és milyen a szánkós-szekeres-horgászbotos-vadászatos-kürtőskalácssütős-zenés-táncos-lovas-szüretibálos-disznóvágásos, a turistából pénzkicsalós falusi vendéglátás. Most a gagauzokon a sor,

72

hogy el tudják adni, amijük van, bár úgy vettem észre, hogy a besalmai múzeumban jól megbőröltek a fényképezésért, de nem bánom. Jó helyre ment az a pénz, ha lenne miből, százszor annyit adnék.

A városba menet észrevettem, hogy Vulcăneşti kevésbé felfedezett látványosságai közé tartoznak a kanálisok. Nem egyébért, ugyanis eb-ben a városban egyetlen éjszaka alatt valakik ellopták az összes ka-nálisfedőt és eladták ócskavasnak. A tettesek azóta se kerültek meg, s miután az emberek kezdtek egyre gyakrabban beleesni a fedő nélkü-li kanálisokba, a városgazdálodási hivatal kénytelen volt lebetonoztat-ni valamennyi kanálist. Elég furán néztek ki beton fedővel, s elgon-doltam hogy ha javítási munkálatok miatt fel kell törni egyiket-mási-kat, a szerelők csúnyán átkozhatják a hivatalt a sziszifuszi munkáért .

Vaszilij munkába menet azt javasolta, érdemes lenne ellátogatnom Etulia és Cesmeköy falukba is, egyrészt mert Etuliában van egy kis szobamúzeum, másrészt Cesmeköyben igen sok Mádzsár (Magear) családnevű ember lakik, akik gagauzok ugyan, de nem tudják, miért hallgatnak, ráadásul tömegesen a Magyar névre. Érdemes lenne utá-najárni. Nekem is tetszett az ötlet, csak hát Etuliába és Cesmeköybe, ezekbe az ukrán-román határra ragadt, eldugott falucskákba nagyon nehezen lehett eljutni. A reggeli buszt már lekéstem és hiába várakoz-tam valamiféle járműre leskelődve, még egy szamaras kordé sem jött arrafelé, hogy egy darabon elvigyen. Hét óra unatkozás után már nem volt türelmem kivárni az esti autóbuszt és dühömben inkább elmen-tem Cahulba.

73

Továbbjutni mind nehezebb

Cahulban - Orosz győzelem - török vereség - Ételkavalkád - Nem jó a kopott pénz

Cahul városában egycsapásra megváltozott a környezet, újra Mol-dáviába értem. Az utcán moldáv feliratokat láttam, moldáv beszédet hallottam. Itt már nem beszélhettem úgy oroszul vagy törökül, mint tettem Gagauziában. Szép város volt Cahul, rendes forgalommal, üz-letekkel, bankokkal, cégekkel és Udvarhelyhez hasonló életvitellel. Sok időt azért nem pocsékoltam városnézésre, siettem a múzeumba, hogy láthassam a Vulcăneşti-ben kiállított törökverő ágyúmaketteket eredeti nagyságban is. Jó borsos belépőt fizettem, de megérte, mert gazdag őslénytani, kőkori, bronzkori, dák-római kori, középkori és új-kori anyagot láthattam. Egy terem csak az 1768-1774-es török hábo-rúval, annak tárgyi emlékeivel és főleg az 1770-es nagy csatával fog-lalkozott. Festmények ábrázolták itt, miként veri tönkre Mihail Kutu-zov a törököket. Itt kaptak ki a világszerte rettegett janicsárok legelő-ször, ettől kezdve számítható eme idejétmúlt elitkatonaság hanyatlása.

Falumúzeum is állt a múzeum háta mögött, s bár a fényképezésért itt is jól megvámoltak, nem bántam meg. Azt sem, hogy immár moldáv népviselettel, bútorral és háztartási eszközökkel ismerkedhettem.

Hogy teljes legyen az összhang, elmentem egy kisvendéglőbe és szoljankalevest rendeltem barna kenyérrel. De mert ennyibvel nem ér-tem be, még vagy két helyre beütöttem magam. Az egyik falatozóban üvegszekrényekben rengeteg saláta kellette magát holmi sült halhe-gyek, csirke- és pulykasültek, pirogok, lepények, sajtos kenyerek tár-saságában. A finomabbnál finomabb ételek közül nehéz volt választa-ni, végül rendeltem egy darab sült halat, egy káposztás lepényt és egy salat suba-t.

A salat suba a következőkből állt: főtt hal, főtt cékla, főtt krump-

74

li, só, bors, tejföl és reszelt tojás. Nagyon finom étel és könnyen elké-szíthető. Főtt hal helyett ajánlom kipróbálni füstölt sprottnival (sprot afumat).

Cahulban csak az okozott meglepetést - méghozzá kellemetlent -, hogy az egydolláronként összespórolt maradék tizenvalahány dolláro-mat nem akarták beváltani. Igaz, hogy kissé kopottak voltak, de azért megvolt mindenük.

Hazafelé

Nincs vonat - Le a határra - Csencselők - Nem jó románnak len-ni - Vissza az alaptáborba

Cahul városában megismétlődött a Ceadîr-Lunga-i eset: minden, északra induló autóbuszt és vonatot lekéstem, de nem a magam hibá-jából, inkább a túl gyér menetrendnek köszönhetően. A napi 2-3 já-ratot egyáltalán nem volt nehéz lekésni. Csupán két út maradt nyitva előttem: vagy visszamegyek Vulcăneşti-be, vagy lemegyek a moldáv-román határra, vagyis hazaindulok. Hosszas tépelődés után, és mert Cahulban egyáltalán nem tetszett a városi életmód, ami a szabadban történő alvásomat veszélyeztette, a hazafelé vezető út mellett döntöt-tem. Jegyzeteim és fényképeim gyarapodtával egyre jobban kezdtem aggódni - nem a saját testi épségem, hanem a gyűjteményem épsége miatt.

Ha elázik a naplóm, elveszik vagy ellopják a felszerelésemet, a könyveimet, kitörlik a képeimet, akkor hiába tettem meg az országos utat, hiába kínlódtam heteken át. Ezért úgy határoztam, nem hívom ki tovább magam ellen a sorsot ebben a posztkommunista országban, ahol minden megtörténhet, inkább hazamenekítem, amit lehet.

Cahulból a határra egy tömött busszal utaztam, amely tele volt haza-felé tartó iskolással és munkással. A nagy gyúródás ellenére is leülhet-

75

tem, mert az iskolások voltak olyan jók, és egy helyet felszabadítottak. Az átkelőnél várakozó hosszú autósort hiába jártam végig, mert senki se akart befogadni maga mellé. A nagy többség a csomagok és csem-pészáruk miatt, mások csak közönyösségből. S ahogy jobban megnéz-tem az autók rendszámtábláit, a járművek mind a környékről voltak. A “bisnicárok”, az ügyeskedő csencselők egész nap mást se csináltak, mint hordták az árut és az utast át Galacra és vissza. Otthon jól bevá-sároltak és természetesen minden fordulónál csurrant-cseppent valami a határőrök, vámosok és katonák markába. Azok meg szemet hunytak, ha netalán árufölösleg vagy valami apró szabálytalanság adta elő ma-gát. A helybéliek útlevele a sok pecséttől gondolom eddig már úgy néz ki, mint egy bélyegekkel megspékelt album.

A torlódást egyébként a határzár és a váltás késése okozta, mert a jól ismert balkáni szokás szerint minden csigalassúsággal történt. Még a gyors helyzet- és országváltoztatáshoz szokott csencselők is várakoz-ni kényszerültek. A bekérezkedés sikertelenségén felbuzdulva, gyalog vágtam neki a határnak, de útlevelemet látva visszaparancsoltak. Úgy látszik, nincs valami jó hire a piros útlevélnek.

Hiába adták meg sokuknak a románok a második állampolgárságot, hiába biztosítottak számukra zöld utat a Nyugat felé, a moldávok ettől egy cseppet sem hatódtak meg.

Hiába bizonygattam a határőröknek, hogy én nem vagyok román, hi-ába szedtem elő a magyarigazolványomat, továbbra is azzal a szemük-kel néztek amelyikkel a dühös kutyát szokták. Úgy vélem azért, mert nem adtam baksist nekik. Még rám is parancsoltak, hogy kérezzek fel egy autóra. Hát hogyan - kérdem én -, ha senki se akar felvenni?

Kilátástalan helyzetemből egy piros dubából integető cigány segí-tett ki, aki barátságosan hívott, üljek be hozzájuk. Egy lipovánnal ket-tesben unatkoztak éppen a vezetőfülkében és már egy órája várakoz-tak. Beszélgetni kezdtünk és a cigány elmondta, hogy ő régiségkeres-kedő és egy pianinóval igyekezne hazafelé, ha hagynák.

76

Közben megnyílt a határ, és hiába voltunk elsők a sorompónál, a moldávok egymás után engedték el a helybélieket, csak minket hagy-tak rostokolni és penészedni kerek öt órán át.

Öt óra hosszat volt időnk beszélgetni és ismerkedni, s a végén a ci-gányban egy rendes embert ismertem meg, aki nem csak világlátott volt, de a legfontosabb, hogy nem utálta a magyarokat. Jól összebarát-koztunk és így tiszteltük egymást.

Amikor a moldáv határőr megunta, hogy ott rohadunk, fellélegez-ve robogtunk hazafelé, csakhogy a románok beleakadtak a pianinóba, és se pénzért, se szép szóért nem akartak átengedni. A cigánynak nem maradt más választása, mint visszamenni és megvárni a határvál-tást. Én szép csendesen elbúcsúztam tőlük és még a fuvardíjként elő-re kifizettett 20 lejt is otthagytam, mert nem rajtuk múlt, hogy nem vi-hettek el Galacra.

A román határőrök közt nagy feltűnést keltettem felszerelésemmel és agyonpecsételt útlevelemmel, többen odajöttek kíváncsiskodni és bámulni, hogy március közepén már szandálban járok. Az egyik barát-ságos tiszt nagyra értékelte az utazásaimat és autót kerített számomra, amely bevitt Galacra. A galaci állomáson kissé unalmasan és főleg fa-gyoskodva telt az idő reggelig, mert az utolsó bukaresti vonatot lekés-tem. Egy széken próbáltam pihenni, nem sok eredménnyel, csak a vo-natban tudtam annyira felmelegedni, hogy aludni is tudjak.

Bátyám cégéhez, bukaresti alaptáboromba már gyerekjáték volt el-jutnom, s fáradtan ugyan, de azzal az érzéssel léptem be az ajtón, mint aki hazaérkezett. Gyors fürdő, ruhacsere és rendes ebéd után nem telt bele két óra, és mintha kicseréltek volna. Az asztalon kiterített térké-pen már azt magyaráztam Bobnak, hogy legközelebb hová fogok men-ni...

77

TARTALOM

Udvarhelytől Kisinyovig ...............................................................7Úti előkészületek - Az indulás órája közeleg - Autóstoppal Kisinyovba

- Régiségvadászat - A tundrásember - Marsjutkával - Márciuskák - Ne nézz be az autómba

Ismerkedés Moldáviával .............................................................12Mit kell tudni az országról - Nők és férfiak - Fekete milicájok -

Orosz-moldáv nyelvkavalkád - Koldusok - Régiség helyett ócskaság - Szőrmék - Reménytelen hotelvadászat

Esti csavargások a moldáv fővárosban .....................................17Vége a cipekedésnek - A parkban - Aranyfog a divat - Ştefan cel

Mare és Mihai Eminescu - Borkóstoló - Hinkali és hádzsápuri - Fi-nom a kvász

Hétköznapok ................................................................................21Taxival a nagy piacra - Az áruházban - Látogatás a kék templom-

ban - Kis orosz nyelvlecke - Busszal - A búcsú

Vándorélet ....................................................................................25Magánosan Comrat felé - Julianus barát II a piacon - Pánik a

Sf. Ioan templom előtt - Múzeumlátogatás - Minden kék és zöld - Gagauziában ritka a turista

Autóstoppal Ceadîr-Lungába .....................................................29Kopott vidék-kopott ruhák - Keresztek az út mentén - Az elfeledett

Lenin szobrok - Éjszakai szállás az építőtelepen

Ceadîr-Lungaban ........................................................................32Kutyás reggeli a parkban - Bűnözők a kiarakatban - Kezdetleges

turkáló - Téblábolás a piacon - A gagauzok eszik a disznót - Busszal küldik a csomagot

78

Gyalogosan Basarabeascába ......................................................36Kevés a régi ház - Ló- vagy szarvasfej? - Gyümölcsösösök és szőlő-

sök - Tökmagolók - Biztonságban vagyok - Nosztalgiázás a bárban ....

Járatlan utakon a bizonytalanba ...............................................39Eltévedtem - Vendégségben egy gagauz családnál - A tűzifa drága

kincs - Szovjet katona lettem - A sportoló házigazda - Fapados vonat-tal utaztam

Városnézés Ceadîr-Lungában ....................................................44A múzeumban - Fedett közkutak - Vérszegény forgalom - Nincs hol

fürödni - Gagauz zenét akarok! - Messze van a vonatállomás - Jó tud-ni törökül - Tetovált sírkövek

Vánszorgások-kínlódások ...........................................................48Szemét szemét hátán - Vissza Comratba - 3 mozdony és 58 vagon -

Falu vagy város? - Ingyen ebéd egy vendéglőben - Bazárjárás - Sze-gény falvakon át - Gazdag földek - Rólunk nem sokat tudnak

Délnek indulok .............................................................................52Járművek - Bevonulás Vulcăneştibe - A gagauz étteremben - Ideje

fürödni -Hotelszoba és gagauz tévé

Fedezzük fel Vulcăneşti-et ..........................................................55Újra a bazárban - Bábuskák - Kásaételek - A múzeumban -

Makedorománok és arománok

Besalmai tekergések ....................................................................58Pomána a temetőben - Kara Cioban sírjánál - Tulipános kapu - Fa-

lunézés -Vendégségben - Pohárköszöntők

A Kara Cioban múzeumban .......................................................63A művész fia - Rovásírás - Még egyszer Dimitri Kara Cioban-ról -

Esőcsinálók - A gagauzok nemzeti jelképei - Gagauzok külföldön

79

Faluról falura ...............................................................................66A nagy laposon - Hősi emlékművek - Letartóztattak - Házépítés -

Falusi budi

Újra Vulcăneşti-ben .....................................................................68Az emberek a tyúkokkal fekszenek - Látogatás Vaszilijnél - A gagauz

Napsugár -Mihail Cakir és munkássága - Magyarok Cesmeköyben - Szerény vacsora

Nagy álmok és nagy tervek .........................................................71Reggeli gagauz módra - A kályha neve polugrupka - Barátaimért

vagyok - Itt is vannak újgazdagok - Ellopott kanálisfedők

Továbbjutni mind nehezebb .......................................................73Cahulban - Orosz győzelem - török vereség - Ételkavalkád - Nem jó

a kopott pénz

Hazafelé ........................................................................................74Nincs vonat - Le a határra - Csencselők - Nem jó románnak len-

ni - Vissza az alaptáborba