Tim Ripley

ELIT ALAKULATOK Németország különleges egységei

a II. világháborúban

Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen www.hajja.hu

Bevezetés 6

1. A 7. páncélos „szellemhadosztály" 12

2. A 7. ejtőernyős-hadosztály 23

3. A Leibstandarte-SS Adolf Hitler 35

4. Dönitz farkasfalkái 45

5. A félelmetes „88-as" 55

6. A Grossdeutschland 63

7. Tigrisek a harcmezőn 73

8. Rudel Stukái 85

9. Külföldi SS-légiók 95

10. Skorzeny kommandói 105

11. Megtorlófegyverek 117

12. JV 44 - Galland „repülő cirkusza" 129

13. A Brandenburg ezred 139

Visszatekintés: az elit kudarca

Bibliográfia

Tárgymutató

147

150

152

Bevezetés

Adolf Hitler katonái a XX. század legfélelmetesebb harcosai közé tartoztak.

AII. világháború első három évében (1939-1942) győzelmet győzelemre halmoztak,

majd miután a hadiszerencse elpártolt tőlük, mindent elkövettek annak érdekében, hogy

késleltessék Németország elkerülhetetlen vereségét. Közülük a legjobb szakemberek,

tábornokok, katonák, tengerészek és repülősök általában mind valamilyen elit

alakulatban szolgáltak, ahol a lehető legkorszerűbb fegyverzettel látták el őket.

Ezerkilencszáznegyvenkettő őszén a Harmadik Biroda­lom elérte legnagyobb kiterjedését. Adolf Hitler had­seregei keleten a Volga partján álltak, Afrikában pedig

Kairó felé törtek előre, miközben az egész Balkán és Nyugat-Európa a Pireneusoktól az északi sarkkörig a fennhatóságuk alá tartozott. Sőt a német tengeralattjárók az Egyesült Álla­mok keleti partvidékén is feltűntek, és sorra szedték áldoza­taikat. Alig három év alatt azonban ez a hatalmas „ezeréves birodalom" semmivé foszlott. Berlin romjain szovjet zászlót lengetett a szél, a Rajna felől előrenyomuló szövetséges ka­tonák pedig végre kezet foghattak a Vörös Hadsereg katonái­val Németország szívében.

Miután Moszkvát 1941 telén nem sikerült elfoglalnia, és a szovjet ellentámadás súlyos vereségeket mért hadseregeire, Hitler a hanyatló harci szellem és az ütőképesség visszaállí­tására azonnal nekilátott egy hozzá feltétlenül hű, különleges elit alakulatokból álló haderő felállításához. Mivel vélekedé­se szerint a Wehrmacht tábornokaiból hiányzott az a nemze­tiszocialista lelkesedés, amely egy totális háború megvívásá­hoz elengedhetetlen, a Führer a Waffen-SS-hez fordult, amelynek válogatott, fanatikus katonái esküjük értelmében az ellenséges túlerővel nem törődve utolsó csepp vérükig küzdöttek.

Ugyanakkor Hitler meg volt győződve arról, hogy a ne­hézségek áthidalása és a végső győzelem szempontjából a legfontosabb fegyvert tudósai és mérnökei jelentik. Az álta-

B A L R A : 1942-ben Hitler birodalma az Atlanti-óceántól az orosz sztyeppékig terjedt. Katonai sikerei ellenére azonban a Führer tudta, hogy sok ellenség veszi körül, és tartott a Wehrmacht hűtlenségétől is. Ezért egyre inkább a náci eszmék alapján létrehozott Waffen-SS-től és a legkorszerűbb fegyvereket alkalmazó elit alakulatoktól várta a háború megnyerését.

luk kifejlesztett korszerű repülőgépek, rakéták, harckocsik és tengeralattjárók harcbavetésére különleges alakulatokat hoz­tak létre a lehető legjobb emberanyagból. Ok voltak a világ­történelem első olyan katonái, akik puszta merészség és bá­torság helyett elsősorban a tudományra támaszkodtak az el­lenséggel vívott harcban.

A háború folyamán a németek végig elszántan küzdő, ha­lálos ellenfélnek bizonyultak a nyugati szövetségesekkel és a szovjetekkel szemben. Legyen szó az észak-afrikai sivatag­ról, az európai légtérről, az orosz sztyeppékról, a viharos At­lanti-óceánról, az olasz hegyekről vagy éppen Normandia sö­vényekkel szabdalt vidékéről, a német katonák mindenhol úgy küzdöttek, „mint az ördögök".

Hitler sok elit alakulata legendás hírnévre tett szert merész támadásainak és rettenthetetlen kitartásának köszönhetően. A Leibstandarte-SS Adolf Hitler páncéloshadosztály, a Waf-fen-SS külföldi önkéntes légiói és Dönitz tengeralattjárói ki­emelkedő bátorságról tettek tanúbizonyságot a sokszoros túl­erővel szemben vívott harcok során. Hiába szenvedtek hatal­mas veszteségeket, időről időre visszatértek a harcmezőre, és elszántan küzdöttek az utolsó pillanatig, bár tudták, hogy a háború már elveszett.

Néhány egység, mint például a Grossdeutschland hadosz­tály, harci sikereit elsősorban szervezettségének és a képzett tisztek hatékony irányítása alatt álló, igazán „profi" katonák­nak köszönhette, akik felettébb komolyan vették a katonás­kodást. Kurt Student ejtőernyősei és Erwin Rommel 7. pán­céloshadosztálya szintén kiváló kiképzést kapott - ők az Eu­rópát meghódító Blitzkrieg (villámháború) zászlóvivőiként forradalmasították a hadviselés addig megszokott formáit.

Más német alakulatok azzal váltak elitté, hogy az akkori­ban létező legkorszerűbb fegyverekkel szerelték fel őket. A Tiger harckocsik és a 88 mm-es légvédelmi ágyúk beveté-

J O B B R A : Erwin Rommel tábornok. Kiváló hadvezéri képességeivel 1940-ben Franciaországban győzelemre vezette páncéloshadosztályát. Gyors felemelkedése elsősorban annak köszönhető, hogy Hitler benne találta meg, amit keresett: egy olyan parancsnokot, aki „jött, látott, és győzött".

se sokszor döntőnek bizonyult egy-egy ütközet kimenetele szempontjából - mind a támadás, mind a védekezés sikere alapvetően rajtuk és válogatott személyzetükön múlt. Hitler hitte, hogy az úgynevezett „csodafegyverek" bevetése meg­hozza majd Németország végső győzelmét, ezért rengeteg embert és nyersanyagot irányított a „megtorlófegyverek" (Vergeltungswaffen) kifejlesztésére, lerakva ezzel egy újabb elit gárda alapjait.

Miközben a szövetségesek könyörtelen csapásai alatt a Harmadik Birodalom darabjaira hullott, újabb elit alakulatok léptek színre. Ezeket az egységeket olyan nevek fémjelezték, mint Ottó Skorzeny, Hans-Ulrich Rudel és Adolf Galland. Mindhárom karizmatikus, lendületes, keménykezű férfi Hit­ler kedvenc parancsnokai közé tartozott. Ok voltak azok, akik még akkor is jó hírekkel tudtak szolgálni, amikor a Führer már teljesen kiábrándult vereséget vereségre halmozó tábornokaiból. A harctéren félelmet nem ismerő, elszánt, te­hetséges parancsnok hírében álló Skorzeny, Rudel és Galland éppen ezért számos kitüntetésben részesült, s tetteik nagy nyilvánosságot kaptak.

A XX. század egyik legjobbjának tartott II. világháborús

német haderő hírneve több tényezőre vezethető vissza. Egy­részt Hitler maga is tapasztalt tisztikart örökölt 1933-ban tör­tént kancellári kinevezésekor. Az évtized folyamán aztán a német vezérkar irányításával Németországot újra felfegyve­rezték, és a megnövelt létszámú Wehrmachtot ütőképes had­erővé fejlesztették. A tisztek, altisztek, katonák kiképzése magas színvonalon folyt, így mire kitört a háború, Németor­szág egy minden eshetőségre felkészült hadsereggel rendel­kezett. Németország ennek legfőképpen a hadiszerencse for­dultával látta hasznát, amikor a visszavonuló csapatok utóvédei makacs ellenállásukkal lassították a sokszoros túl­erőben lévő ellenség támadását.

A korszak többi hadseregéhez viszonyítva a Wehrmacht igen fejlettnek számított. Korszerű szervezeti felépítése és a lehető legmodernebb fegyverek alkalmazása jelentős előnyt biztosított számára a régi doktrínákat követő ellenfeleivel szemben. Erre az egyik legjobb példa a harckocsik, a gépesí­tett csapatok és az ejtőernyősök erőszakos előretörésén ala­puló villámháborús harcászati eljárások alkalmazása, melyek során a szárazföldi és a légi haderőnemek szoros együttmű­ködésben harcoltak. Emellett a német hadseregben nagy számban alkalmazták a rádiókészülékeket, melyek segítségé­vel a csapatok irányítása korábban elképzelhetetlen gyorsa­ságra és hatékonyságra tett szert.

B A L R A : Kurt Student tábornok, a német ejtőernyőscsapatok megalapítója, kiváló parancsnoka és harcászatuk kidolgozója.

B E V E Z E T É S

MINŐSÉG VAGY MENNYISÉG? Németország fejlett iparának köszönhetően Hitler jóval kor­szerűbb fegyverekkel láthatta el hadseregét, mint ellenfelei. Messerschmitt, Henschel, Krupp és Heinkel termékei minő­ségben messze felülmúlták a brit, a francia, az orosz és az amerikai gyártmányokat. A Tiger, a 88 mm-es légvédelmi ágyú és a Me 262-es sugárhajtású vadászgép mind a világhá­ború „klasszikus" fegyvereiként vonultak be a hadtörténe­lembe. Minőségbeli fölényük azonban végül a Harmadik Bi­rodalom Achilles-sarkának bizonyult, ugyanis a bonyolult, költséges szerkezetek előállítása több pénzbe és időbe került, mint az ellenség egyszerűbb fegyvereié. így a szövetségesek az ipari termelés tekintetében maguk mögött hagyták Német­országot, és elsöprő tömegtámadásaikkal végül győzelmet arattak Európában.

B A L R A : Páncélgránátosok oszlopa vonul Oroszország belseje felé 1941-ben. Hitler a rendíthetetlen, ideológiai eszméktől vezérelt harcosokat tartotta legkiválóbb katonáinak, és igyekezett számukra mindig a lehető legkorszerűbb fegyverzetet és felszerelést biztosítani.

Az ipar mellett Németország az oktatás terén is Európa él­vonalába tartozott. Hitler tábornokai ezért jobb minőségű emberanyagból válogathattak, mint ellenfeleik. Minden né­met katona tudott írni-olvasni, a tisztek többsége pedig egye­temet végzett. Velük szemben a Vörös Hadsereg feltöltésekor a Szovjetunió szinte kizárólag írástudatlan parasztokra tá­maszkodhatott. A magasabb oktatási színvonal következté­ben a német katonák kevésbé függtek tisztjeiktől, és azok el­vesztése esetén sem estek pánikba, hanem folytatták a harcot. Minden német tiszt és katona megtanulta a bevetések során alkalmazandó parancsnoklási rendet, amelynek értelmében egy parancsnok halála esetén a helyét egyből a kijelölt he­lyettes vette át, így a feladat végrehajtása tovább folytatódha­tott. Ráadásul ahelyett, hogy minden egyes mozdulatukat előre megszabták volna, a parancsnokok csupán az elérendő

E L I T A L A K U L A T O K

célokat kapták utasításba, a végrehajtás módját rájuk bízták. Amikor egy német hadsereg sokszoros túlerővel került szem­be, sőt esetleg be is kerítette az ellenség, gyakran kizárólag a katonák harci kedvén és néhány tiszt elszánt kitartásán mú­lott az összeomlás elkerülése.

A német katonáknak az ellenséghez való viszonyát alapve­tően az 1933 óta állami szintű náci propaganda határozta meg, amely azt hirdette, hogy a német nép az összes többi nemzet, főként a zsidók és a szlávok fölött áll. Hitler a né­metséget uralkodó fajnak (Herrenvolk) kiáltotta ki, amely ar­ra született, hogy az alsóbbrendű fajok (Untermenschen) fö­lött uralkodjék. Joseph Goebbels propagandaminisztériuma folyamatosan azt harsogta, hogy a totális háború tétje a német faj fennmaradása. Miután a szövetségesek megkezdték bom­batámadásaikat Németország ellen és a nagyvárosok egymás után váltak romhalmazzá, minden német megtapasztalhatta, mit jelent valójában ez a totális háború. A keleti fronton ugyanekkor a zsidók és a szlávok tömeges kivégzése, vala­mint a hadifoglyok éheztetése miatt a háború könyörtelen küzdelemmé vált. Hamar nyilvánvaló lett, hogy a német ka­tonák a szovjetek részéről semmiféle könyörületre nem szá­míthatnak, ezért a megadás szóba sem jöhetett. A frontokon és a hátországban pusztuló németek tudták, hogy népük és bi­rodalmuk túlélése szempontjából egyetlen lehetséges megol­dás maradt, méghozzá a győzelem kierőszakolása.

A Waffen-SS-ben és a Wehrmachtban szolgáló hithű nem­zetiszocialisták egészen más megfontolásból akarták meg-

F E N T A JU 87-es Stuka kiváló fegyvernek bizonyult. Folyamatos

korszerűsítésének köszönhetően az először 1935-ben repült

típus még 10 évvel később is hadrendben állt.

nyerni a háborút. A legtöbbjük Hitlernek és pártjának kö­szönhette pozícióját és anyagi jólétét. A nácik hatalomra ke­rülésével ezek az emberek általában jelentős befolyásra és vagyonra tettek szert. A háború első éveiben Európán átvi­harzó német csapatok nyomában a náci funkcionáriusokat és a hadsereg tisztjeit mindenfelé gazdag zsákmány várta. Hű követőinek a Führer ugyanis az egykori dicsőséges császár­ságot idéző módon bőkezűen osztogatta a kastélyokat, mű­kincseket és egyéb értékes dolgokat.

A német haderő több mint 200 éves múlttal rendelkezett. Bár a császári hadsereget az I. világháború végén feloszlat­ták, a parancsnoki hagyományok tovább éltek a Reichswehr (1920-as évek), majd a Wehrmacht kötelékében. Hitler had­erejében az arisztokrata származású tisztek kisebbségbe ke­rültek ugyan, de akik megmaradtak, azok ragaszkodtak év­százados katonai hagyományaikhoz. Ezek a tisztek katonáik jólétét fontosabbnak tartották a sajátjukénál, és személyesen vezették támadásra őket. Viszonzásként a katonák hűen kö­vették parancsnokukat a legválságosabb helyzetekben is.

A Wehrmachtban szolgáló katonákat a tapasztalatok alap­ján igyekeztek a lehető legtovább ugyanabban az alakulatban tartani, hogy ezzel is elősegítsék a csapatszellem kialakulá­sát. Egy-egy alakulatba általában az ugyanabból a városból

B E V E Z E T É S

vagy ugyanarról a vidékről származók kerültek, s őket együtt képezték ki és együtt küldték harcba. így a harcmezőn a ka­tonák legalább annyira bajtársaik védelméért küzdöttek, mint a hazájukért.

Az összeomló Reich árnyékában sokan döbbentek rá arra, hogy hazájuk valójában elnyomó rendőrállam. Mindenki hal­lotta a koncentrációs táborok létezéséről szóló híreket, de a Wehrmacht csak az 1944. júliusi bombamerényletet követő­en tapasztalta meg igazán a hitleri terrort. Ezreket tartóztat­tak le és több száz katonát végeztek ki az árulók felkutatásá-

BALRA: A hitleri rezsim azon képessége, hogy hatalmas embertömeget tudott mozgósítani és kiképezni az olyan fejlett technológiájú fegyverek alkalmazására, mint a képen látható tengeralattjárók, 1940-ben megdöbbentette a nagyvilágot.

ra indított fékevesztett hajtóvadászat során. A legfontosabb posztokra pártfunkcionáriusokat és SS-tiszteket ültettek, a le­tartóztatást elkerülőknek pedig tudomására hozták, hogy a Führer parancsaival szembeni legapróbb engedetlenség is szigorú megtorlásokat von maga után. Rögtönítélő hadbíró­ságokat állítottak fel, amelyek a harci kedv hanyatlásának legkisebb jelére akasztófára, illetve a kivégzőosztagok elé küldték a katonákat. Működésük során több ezer ember esett ezeknek áldozatul.

Ez a könyv a náci Németország - a szárazföldi haderő, a légierő, a haditengerészet és a Waffen-SS - elit alakulatait hi­vatott bemutatni, ezek alkották Hitler gyilkos hódító háború­jának élgárdáját. A mű részletes áttekintést nyújt a katonák­ról, a fegyverzetről, a felszerelésről, a parancsnokokról, az alkalmazott taktikáról, a győzelmekről és a vereségekről.

LENT: A német hadiipari fejlesztések a háború előrehaladtával egyre nagyobb és erősebb harceszközöket eredményeztek. Alig három év alatt az 1939-ben nagy számban alkalmazott 9 t-s Pz M-estől eljutottak az 1942-ben megjelent 58 t-s Tiger l-eshez.

A 7. páncéloshadosztály végigharcolta a II. világháborút. Részt vett a győzedelmes

lengyelországi és nyugat-európai hadjáratokban 1939-1940-ben, majd 1941-től kezdve a

keleti front különböző szakaszain került bevetésre. Erwin Rommelnek és a hozzá

hasonló karizmatikus parancsnokoknak az irányításával hamar a Harmadik Birodalom

egyik legjobb páncélosegységévé nőtte ki magát. A franciaországi villámgyors

előrenyomulás után „szellemhadosztályként" ismert alakulat a keleti fronton

elszenvedett vereségek következtében 1945-re csupán árnyéka maradt egykori

önmagának, és végül feloszlatták. Tetteivel azonban örök helyet biztosított magának a

hadtörténelem legendás alakulatai között.

Ezerkilencszáznegyven nyarán Franciaországban egy nap csüggedt francia tábornokok csoportja jelent meg Erwin Rommel, a 7. páncéloshadosztály később Siva­

tagi Rókaként híressé vált parancsnoka előtt. Arról panasz­kodtak, hogy a hadosztály harckocsijai kiszámíthatatlan mó­don hol itt, hol ott tűnnek elő a semmiből, majd ismét nyo­muk vész, mintha szellemek volnának. Ez a hasonlat aztán a hadosztályon ragadt, és Rommel merész, erőteljes támadáso­kat végrehajtó páncélosait innentől kezdve „szellemhadosz­tályként" ismerték mindenfelé. Hírnevüket a Szovjetunió el­len indított Barbarossa-hadmű\e\etben, majd 1943 közepén a szovjet támadással szemben tanúsított helytállásuk tovább növelte.

Németország újrafelfegyverzése a nácik hatalomra kerülé­se után, az 1930-as évek közepén kezdődött el. Hitler érezte, hogy a jövő a hadviselést forradalmasító új fegyvereké, ezért feltétlenül támogatta azok gyártását. Számára a harckocsik, a repülőgépek és az ejtőernyőscsapatok mind egy dolgot jelen­tettek: azt, hogy alkalmazásukkal elkerülhetőek az I. világhá­ború elhúzódó, eredménytelen állóharcai. Amikor először lá-

BALRA: Rommel 7. páncéloshadosztályának Pz M-esei

Franciaországban nyomulnak előre. A típust 1936-ban állították

rendszerbe, de gyenge fegyverzete miatt 1940-től kezdve már

csak felderítő feladatokra használták.

tott harckocsikat, egy játékboltban nézelődő gyermek örömé­vel kiáltott fel: „Ez az! Ez kell nekem!"

A Führer lelkes támogatását élvező Wehrmacht ezután ne­kilátott, hogy hadosztályokba, majd hadtestekbe szervezze a későbbi területszerző háborúkban Németország legfőbb tá­madóerejét képező harckocsikat. 1939 szeptemberére a harckocsiállomány elérte a 2000 darabot, melyeket négy pán­céloshadosztályba és négy könnyű hadosztályba osztottak szét. Az előbbiek mindegyike egy páncélosdandárral, vala­mint egy gépkocsizó lövészdandárral rendelkezett, az utóbbi­ak alá viszont (legjobb esetben) mindössze egy-egy páncélosezred tartozott. Lengyelország felett aratott győzel­mén fellelkesülve Hitler utasítást adott arra, hogy a könnyű hadosztályokat teljes értékű páncéloshadosztályokká szer­vezzék át, mire a nagy nyugati támadás 1940 tavaszán elkez­dődik.

Már javában folyt a lázas készülődés, amikor 1940 febru­árjában Hitler az egyik leghűségesebb parancsnokát, Erwin Rommelt nevezte ki a Franciaország elleni hadjáratban kulcsszerepet játszó, frissen alakult 7. páncéloshadosztály élére. Rommel lendületes, heves vérmérsékletű gyalogsági tiszt hírében állt, aki az I. világháborúban az olaszországi hadszíntéren egy rohamosztag parancsnokaként elnyerte a császári Németország legmagasabb kitüntetését, a Pour le Merite-et. Bár hadosztály-parancsnoki kinevezéséig egyetlen

E L I T A L A K U L A T O K

A 7 . P Á N C É L O S „ S Z E L L E M H A D O S Z T Á L Y "

páncélosegységnél sem szolgált, hadvezéri géniusza mégis alkalmassá tette a feladat ellátására. Páncélosai élén ugyanazt a beszivárgási taktikát kívánta alkalmazni, amit rohamoszta-gosaival az I. világháborúban már sikerre vitt és Gyalogság, előre! című könyvében részletesen be is mutatott. Elképzelé­sei szerint a páncélosoknak egyetlen fő feladatuk van: áttör­ni, mélyen benyomulni a mögöttes területekre, és ezzel meg­roppantani az ellenséges védelmet. Rommel úgy vélte, hogy a gyors támadás okozta zűrzavar és a német harckocsik hol­létét illető állandó bizonytalanság miatt páncélosainak nem kell majd a nyitott szárnyak miatti veszéllyel törődniük, és elegendő lesz majd az ellenség ellenállásának megtörése után felvenniük a kapcsolatot a mögöttük érkező hadosztályokkal.

A 7. páncéloshadosztály katonái a nyugati hadjárat előtti időszakot a terepen történő gyors, töretlen lendületű támadás intenzív begyakorlásával töltötték. Azokat a tiszteket, akik nem feleltek meg a parancsnok elvárásainak - akár kiképzést

BALRA FENT: A „szellemhadosztály" motorkerékpáros felderítői pontonhídon kelnek át a Moselle fölött 1940 májusában. A kép bal oldalán, tányérsapkában Rommel látható.

BALRA LENT: Német teherautók oszlopa vonul Franciaország belseje felé. Egy Fieseler Fi 156-os Storch felderítőgép húz át fölöttük. Az utak megszerzése és a légi fölény elengedhetetlen feltétele volt a nyugati hadjárat sikerének.

FENT: Rommel hadosztályának törzsével megbeszélést tart valahol Franciaországban. 1940. május-június folyamán a tábornok 7. páncéloshadosztályával a Moselle-től alig több mint hat hét alatt jutott el Cherbourg kikötőjéig.

irányító tisztek, akár hadműveleti törzstisztek voltak -, levál­tották. Rommelnek arra is kiterjedt a figyelme, hogy emberei azonosuljanak a náci ideológával. Ebbéli elhivatottságának már a hadosztályhoz történt megérkezésekor egyértelmű jelét adta azzal, hogy a hadseregben szokásos tisztelgés helyett náci karlendítéssel üdvözölte tisztjeit. Keze alatt a hadosztály mindenesetre kiváló katonákból álló, ütőképes harci gépezet­té vált. Rommelnek egyedül a harckocsik minősége adott okot az aggodalomra. Hadosztálya a hivatalos 320 darabbal szemben eleve mindössze egyetlen ezreddel (200 harckocsi) rendelkezett, ráadásul ezeknek is több mint a fele Csehszlo­vákiától zsákmányolt T-38-as volt. A németek által Panzer 38(t)-nek nevezett harckocsi páncélzata messze alulmaradt a szintén alkalmazott Pz III-aséhoz (gyártó: Daimler Benz) és Pz IV-eséhez (gyártó: Krupp) képest. Ugyanakkor a Panzer 38(t) a német harckocsiknál gyorsabbnak és megbízhatóbb­nak bizonyult a franciaországi előrenyomulás során.

A Franciaország és a Benelux államok elfoglalására ké­szült Fali Gelb (Sárga-terv) végrehajtására 1940. május 9-én adták ki az utasítást. Néhány órán belül a 7. páncéloshadosz­tály harckocsijai útra keltek, hogy elfoglalják megindulási

E L I T A L A K U L A T O K

pozíciójukat a belga határ mentén. Mire május 10-én a pán­célosok átdübörögtek Belgium területére, a belga haderő ha­tár menti alakulatait szétszórták a Luftwaffe légitámadásai, így a hadosztály akadálytalanul törhetett előre a Meuse felé. Amint elérték a folyót, Rommel gumicsónakokon a túlpartra küldte gyalogosait, hogy ott hídfőt létesítsenek. Katonái azonban erős ellenállásba ütköztek. Miután a támadás el­akadni látszott, a tábornok átkelt a folyón, és irányításával si­került a hídfő védelmét megszilárdítani mindaddig, amíg a harckocsik átkelését lehetővé tévő pontonhíd el nem készült.

A francia-belga határ elérésekor a 7. páncéloshadosztály a Maginot-vonal erődítményrendszerével került szembe. Rommel ahelyett, hogy hosszas csatározásokba bonyolódott volna, utasította harckocsijait, hogy a toronyból fehér zászló­kat lengetve közelítsék meg a francia állásokat. A védőket ez a lépés meglepte, és egyetlen lövés nélkül engedték, hogy a németek átkeljenek az erődvonalon. Miután biztonságos tá­volságba kerültek a szerencsétlen franciáktól, Rommel egy­szerűen parancsot adott a támadás folytatására, a bunkerek felszámolását pedig a hátramaradó gyalogsági és utászalaku­latokra bízta.

Ezután a hadosztály gyors előrenyomulásba kezdett Fran­ciaországon keresztül. A páncélosok oszlopai sorra hagyták maguk mögött a falvakat. A mögöttes területeken pihenő francia alakulatokra német géppuskatűz zúdult, ahogy a harc­kocsik elhaladtak mellettük. Egy francia hadosztály szeren­csétlenségére éppen szembetalálkozott Rommel páncélosai­val, akik azonnal pusztító tüzet zúdítottak a csapatszállító te­herautókra. Százak vesztették életüket a támadásban és ezrek adták meg magukat, de Rommel nem engedélyezte, hogy a Panzerek befejezzék a hadosztály megsemmisítését, tovább­haladásra utasította őket. Napi 56 km-es tempójukkal addig­ra már messze bent jártak a francia hátországban. Ha elfo­

gyott az üzemanyaguk, egyszerűen begördültek egy francia ellátóraktárba, és teletöltötték a tartályokat.

Maga Rommel a legelső páncélos mögött haladt parancs­noki lövészpáncélosában, ahonnan rádió útján folyamatosan ösztökélte csapatait a továbbhaladásra, és parancsokat adott az utánpótlás előreszállítására. 0 itt, a harcok sűrűjében érez­te igazán jól magát. Egyik tisztjének meg is jegyezte: „Ebben a háborúban a parancsnok helye itt van az arcvonalban! Nem hiszem, hogy karosszékben ülve sikeresen lehetne vezetni egy hadosztályt. A kényelmet hagyjuk meg a vezérkari urak­nak."

Ezek az „urak" a Wehrmacht főparancsnokságán egyálta­lán nem lelkesedtek a 7. páncéloshadosztály parancsnokának vezetési stílusáért, azt túlságosan vakmerőnek és meggondo­latlannak tartották. Rommelt azonban ez egyáltalán nem ér­dekelte, és május 18-án parancsot adott hadosztályának, hogy törjenek előre Le Havre és a La Manche csatorna felé. Két nappal később a hadosztály elővédje elsőként csapott össze brit csapatokkal Arras-tól délre. A hadosztályparancsnok úgy vélte, hogy harckocsijainak támadásával szemben ellenfelei tehetetlenek, ezért május 21-én ismét rohamra indította csa­patait. Arról azonban mit sem tudott, hogy a britek jelentős mennyiségű harckocsit és gyalogságot vontak össze a szét­szórt német csapatokkal szembeni ellentámadáshoz. Ennek következtében a 7. páncéloshadosztály védtelenül hagyott szárnyába észak felől mélyen benyomult két brit támadóosz­lop. A brit harckocsik könnyen szétszórták a gyenge német gyalogoserőket, és fennállt annak a veszélye, hogy a páncé­loshadosztály tüzérezrede az ellenséges támadás martalékává

LENT: Pz ll-esek robognak át egy francia mezőn, útban

a La Manche csatorna felé. A kép előterében egy kilőtt francia

Renault könnyű harckocsi áll.

A 7 . P Á N C É L O S . S Z E L L E M H A D O S Z T Á L Y "

F E N T : A brit expedíciós haderő katonái 1940. május 27-én hosszú sorokban várakoznak Dunkerque-nél, hogy a brit hajók Angliába menekítsék őket. A német Blitzkrieg ellen a brit haderő tehetetlennek bizonyult, ezért három hét küzdelem után kénytelenek voltak elhagyni a kontinentális Európát.

válik. A vastag páncélzatú Matilda harckocsik már éppen le­rohanni készültek a tüzéreket, amikor Rommel végre megér­kezett, hogy úrrá legyen a helyzeten. Gyors helyzetfelisme­réssel sorba állította ütegeinek lövegeit, és ágyútól ágyúig ro­hanva személyesen irányította tüzérségének koncentrált tüzét a brit támadókra. Mindeközben természetesen a britek is fo­lyamatosan lőtték a németeket, de Rommel karcolás nélkül megúszta - nem úgy, mint segédtisztje, aki miközben meg­próbált lépést tartani parancsnokával, halálosan megsebesült. Összesen 28 brit harckocsi maradt kiégve a harcmezőn, a tü­zérezred megmenekült. Ugyanekkor kissé keletebbre a másik brit támadóoszlop a hadosztály légvédelmi ezredéhez közele­dett. Mivel a német 37 mm-es páncéltörő ágyúk lövedékei le­pattantak a Matildák páncélzatáról, a britek könnyedén félre­söpörték őket, de Rommel legnagyobb szerencséjére a pán­céltörők mögött 88 mm-es légvédelmi ágyúk sorakoztak.

A sebtében felállított ágyúk rövid idő alatt nyolc Matildát semmisítettek meg, és pánikot keltettek a brit harckocsizók körében. A támadás ezzel elakadt, sőt hamarosan megindult a Rommel által gyorsan újjászervezett 25. páncélosezred ellen­támadása, amely visszavetette a briteket kiinduló állásaikba, és végképp elhárította a 7. páncéloshadosztályra leselkedő veszélyt.

Harckocsijaik jelentős részének elvesztését követően a bri­tek fejvesztett menekülésbe kezdtek északi irányba Dun­kerque felé, ahol hajók százai várakoztak, hogy átszállítsák őket a La Manche csatornán. Rommel hadosztálya, amely szorosan a britek nyomában haladt, legfőbb feladatául az erős francia helyőrséggel védett Lille elfoglalását kapta. A várost estefelé érték el, de Rommel nem akart másnap reg­gelig várni, ezért éjszakai támadásra küldte páncélosait. Lille a központ felé nyomuló német csapatok miatt hamarosan fel­bolydult darázsfészekké változott. Orvlövészek vadásztak a harckocsik tornyában álló német parancsnokokra, sőt a fran­ciák magát a hadosztályparancsnokot is bekerítették. A sú­lyosabb veszteségeket a gyors visszavonulásnak köszönhető­en végül sikerült elkerülni, Rommelt pedig sofőrje menekí­tette ki szorult helyzetéből. Miután a szövetségesek védelme megtört a németek csapásai alatt, a francia 1. hadsereg rende­zetlen visszavonulásba kezdett. A német páncéloshadosztá­lyok egy része Dunkerque felé fordult, hogy végső vereséget mérjen az ott tömörülő brit csapatokra, a 7. páncéloshadosz­tályt viszont kivonták az első vonalból, hogy kipihenhesse magát, és felkészülhessen a Franciaország elleni döntő csa­pásra. A május 10-étől addig eltelt időszakban a hadosztály

L E N T : Panzer 38(t) harckocsik Franciaország északi részén, 1940 nyarán. A cseh gyártmányú harckocsik Csehszlovákia 1939. márciusi elfoglalását követően kerültek a német hadsereg állományába.

ELIT ALAKULATOK

F E N T : Panzer 38(t) harckocsik oszlopa vonul a lángba borult

szovjet állások felé 1941 júliusában. A Barbarossa-hadművelet

során sok szovjet katonát zártak katlanba a nagy iramban

előretörő német páncélosok.

közel 7000 hadifoglyot ejtett, és több mint 300 brit és francia harckocsit pusztítottak el, s 48-at zsákmányoltak. Hálája je­léül Hitler a hadjáratban részt vevő hadosztályparancsnokok közül elsőként Rommelt tüntette ki a Lovagkereszttel.

A déli irányba indított nagyszabású támadásból Rommel katonái is kivették a részüket. Tátongó rést szakítottak a fran­cia védővonalon, és a németek közül ők érték el elsőként a Szajnát. A britek és a franciák hanyatt-homlok menekültek, miközben a 7. páncéloshadosztály harckocsijai rengeteg zsákmányt ejtve robogtak a tenger felé. A falvak lakossága sokszor étellel megpakolva sietett a páncélosok elé, azt gon­dolván, hogy britekkel van dolguk. Nem nehéz elképzelni, mennyire meglepődtek, amikor fény derült a jövevények va­lódi hovatartozására! Rommel emberei azonban néhány órá­nál több időt sohasem tölthettek egy helyen; a jó borokkal és ízletes ételekkel megrakott udvarházakat csak elfoglalták, és már tovább is álltak. A tengert június 10-én érték el Dieppe-nél, ahol éppen nagyban folyt a brit és francia erők evakuálá­sa. Rommel azonnal délnek irányította harckocsijait, hogy csapdába ejtse a menekülőket. Miután a szövetséges csapa­tok nem engedelmeskedtek a megadási felszólításinak, a né­

met tüzérség tüzet nyitott, ráadásul a bombákkal és géppus­kákkal felfegyverzett Stukák (zuhanóbombázók) szintén tá­madásra indultak. Reggelre a sziklák fedezékében összezsú­folódott katonák helyzete reménytelenné vált, ezért a francia IX. hadtest, valamint a brit 51. Highland hadosztály kilenc tábornokkal együtt megadta magát. A fogságba esett táborno­kok közül az egyik, egy ősz öreg francia, az általa „túl gyors ifjoncnak" tartott 48 éves Rommel előtt így kiáltott fel: „Sacre bleu! Már megint a Szellemhadosztály! Útjaink újra és újra keresztezik egymást. Először Belgiumban, majd Arras-nál, aztán a Somme mentén és végül itt. Mi csak úgy nevezzük önöket: a Szellemhadosztály."

A szövetséges hídfő felszámolása után a 7. páncéloshad­osztály ismét mozgásba lendült. Szinte alig ütköztek ellenál­lásba, így naponta több mint 160 km-t tudtak előretörni. Szá­mukra a hadjárat Cherbourg mély vizű kikötőjének elfoglalá­sával zárult. A város utcáin végigdübörgő német páncélosok támadása készületlenül érte a védőket. Május 10. és június 18. között a hadosztály által foglyul ejtett ellenséges katonák száma megközelítette a 97 000 főt. Ezzel szemben saját vesz­teségük mindössze 200 halottat és sebesültet tett ki, illetve el­vesztettek 42 harckocsit. A „szellemhadosztály" 1940. má­jus-júniusi teljesítményével tökéletes példáját adta az új né­met hadviselésnek. Tisztjei és katonái e két hónap alatt bebi­zonyították az általuk mesterszinten elsajátított villámhábo­rús harcászat helytállóságát. A régimódi elvek alapján meg-

A 7 . P Á N C É L O S . S Z E L L E M H A D O S Z T Á L Y "

szervezett belga, brit és francia hadseregek szinte még fel sem fogták, hogy megindult a német támadás, amikor már le is győzték őket.

1940 nyara és ősze Rommel páncéloshadosztálya számára az angliai partraszállást szolgáló Seelöwe (Oroszlánfóka) hadműveletre való felkészülés jegyében telt, de mire az év véget ért, a Führer letett a szigetország inváziójáról. Figyel­me ekkor a német nép igazi ellensége, az oroszok felé for­dult. A Szovjetunió elleni támadáshoz a 7. páncéloshadosz­tályt Hermann Hoth tábornok 3. páncéloscsoportjának alá­rendeltségébe helyezték. Rommel ekkor vált meg szeretett hadosztályától, mivel 1941 februárjában Líbiába vezényel­ték, ahol átvette az Afrika Korps parancsnokságát.

A Barbarossa-hadművelet 1941. június 22-én, a kora haj­nali órákban vette kezdetét. Itt az elsők között támadásra in­duló hadosztálynak Franciaországhoz képest gyökeresen el­térő környezetben kellett bizonyítania. Alig lépték át a határt, nyilvánvalóvá vált az infrastruktúra (kövezett utak, hidak stb.) szinte teljes hiánya. Ennek ellenére a szétzúzott szovjet védővonalon áttörve a 7. páncéloshadosztály villámgyorsan előrenyomult Sztálin birodalmának belseje felé. Néhány he­lyen elszórt ellenállásba ütköztek ugyan, de a szovjet pa­rancsnoki rendszer az ellenséges vezetési pontok elfoglalásá­val és a híradóvonalak elvágásával addigra teljesen megbé­nult. Rövid időn belül a főparancsnokságtól elvágott orosz katonák ezrei estek a németek bekerítő hadmozdulatainak csapdájába. Július közepén Szmolenszk közelében 300 000 főt zártak katlanba - az északi átkaroló szárnyat a 7. páncé­loshadosztály vezette. Ennek, valamint a még nagyobb kije­vi katlannak a felszámolása több hónapig tartott. Ezután a ..szellemhadosztályt" Moszkva irányában vetették be, ahol ismét egy bekerítő hadmozdulat északi szárnyát képezte Yjazmánál. Segítségükkel itt közel 600 000 szovjetet sikerült csapdába ejteni. A szovjetek azonban ahelyett, hogy megad­ták volna magukat, szilárdan ellenálltak, és egymást követő hullámokban rohamozták a német állásokat. Több mint egy hónapos kemény küzdelem árán sikerült csak megtörni a szovjetek ellenállását, addigra viszont az időjárás a támadók ellen fordult. Oroszországot a heves őszi esőzések sártenger­ré változtatták, és a villámháborús előrenyomulás lendületét vesztette.

VISSZAVONULÁS MOSZKVA ALÓL 1941. november 19-re a hőmérséklet fagypont alá süllyedt, és a föld keménnyé fagyott. Ezzel ismét lehetővé vált a páncé­losok bevetése. A Taifun hadművelet keretében Moszkva el­foglalására induló 7. páncéloshadosztályt már csak alig 48 km választotta el a szovjet fővárostól, amikor az oroszok ellenállásán a támadás kifulladt. Hatalmas hóviharok tombol­tak a frontszakaszon, a hőmérő higanyszála minden addiginál alacsonyabbra süllyedt. Az orosz támadóhullámok rohamai miatt a szorongatott német csapatok lassan visszavonulásba kezdtek. Több hadosztály, köztük a 7. páncéloshadosztály, sündisznóállást vett fel, hogy megállítsa a vörös áradatot. Ki­zárólag az eltökélt parancsnokok kitartásán múlott, hogy

a visszavonulás nem változott rendezetlen meneküléssé. A szovjeteknek sikerült ugyan megvédeniük Moszkvát, de a német vonalakat nem tudták áttörni. A következő öt hónap­ban a kimerült 7. páncéloshadosztály Hans Freiherr von Funck tábornok parancsnoksága alatt véres elhárító harcokat folytatott a Vörös Hadsereg ellen. A hadosztály alig egy év alatt 2000 halottat és 5600 sebesültet veszített a keleti fron­ton, emellett fogságba esett 300 emberük, és több mint ezren betegedtek meg. Érthető módon hatalmas megkönnyebbülést jelentett, amikor az egész hadosztályt Franciaországba he­lyezték át feltöltésre. Ott vastagabb páncélzatú, erősebb fegy­verzetű Pz IV-eseket, illetve Sd.Kfz. 25l-es lövészpáncéloso­kat, StuG Ill-as rohamlövegeket, Marder III-as páncélvadá­szokat és Wespe 105 mm-es önjáró tarackokat kaptak. Ezzel a fegyverzettel a hadosztály sokkal hatásosabban vehette fel a harcot az 1941 végén feltűnt szovjet T-34-esekkel szem­ben.

Miután a német 6. hadsereget 1942 novemberében bekerí­tették Sztálingrádnál, páncélostartalékait Hitler a katlanba szorult 230 000 katona felmentésére vezényelte. Ezúttal a 7. páncéloshadosztály felkészült az orosz télre. Katonái külön­leges csizmákat és vattával bélelt egyenruhákat hordtak, pán­célosaikat és szállítójárműveiket pedig fagyálló kenőanya­gokkal látták el. Hetekbe telt, mire az egész hadosztály vas­úton megérkezett a Donyec-medencébe. Bevetésüket követő­en nem sokkal azonban az Ukrajna felé indított szovjet ellen­támadás félresöpörte őket. Erich von Manstein tábornagy, a Dél hadseregcsoport parancsnoka ennek ellenére nem adta fel. Eltökélte, hogy amint a szovjetek utánpótlási vonalai túl hosszúra nyúlnak, páncéloshadosztályaival erőteljes válasz­csapást indít, és vereséget mér a Vörös Hadseregre. Az ellen­támadáshoz szükséges tapasztalt egységeknek, köztük a 7. páncéloshadosztálynak, ügyes manőverezéssel - harci erejü­ket megőrizve - sikerült elszakadniuk az őket üldöző ellen­séges csapatoktól.

MANSTEIN ELLENTÁMADÁSA 1943. február közepére a szovjet támadás kifulladni látszott. Eljött az idő a válaszcsapásra tartogatott páncélosok harcba­vetésére. A 7. páncéloshadosztály harckocsijai számos elszi­getelt, menekülő szovjet egységet rohantak le a fagyott orosz sztyeppén. A fejük felett Stukák húztak kelet felé, hogy táma­dásaikkal tovább növeljék az ellenség soraiban elhatalmaso­dó káoszt. A hadosztály a dicsőséges régi szép időkre emlé­keztető módon minden ellenállási gócpontot megkerülve tö­retlen lendülettel nyomult előre. A menekülő oroszok első­ként Izjumtól délre álltak meg, hogy felvegyék a harcot a 7. páncéloshadosztály harckocsijaival. Beásott szovjet harcko­csik és páncéltörő ágyúk várták itt a Pz IV-eseket, de azok 75 mm-es lövegeikkel nagy távolságból tüzelve felszámolták az oroszok ellenállását. Ezzel a Donyec folyótól délre felállí­tott szovjet védelem gyakorlatilag darabjaira hullott, ékes bi­zonyságát adva a Manstein tábornagy által alkalmazott mobil védekezési stratégia helyességének.

1943 nyarán Hitler az összegyűjtött tartalékokkal nagysza-

E L I T A L A K U L A T O K

F E N T : A 7. páncéloshadosztály egyik Pz III. Ausf. M harc­kocsikkal felszerelt százada egy orosz falun halad keresztül 1942 vagy 1943 nyarán. Az L/60-as csőhosszúságú 50 mm-es KwK 39-es ágyúval szerelt M változat 1942 elején került a csapatokhoz, de fegyverzete továbbra is elégtelen volt a szovjet T-34-esekkel szemben - talán ezért is látták el mindegyik harckocsit kiegészítő kötényzettel és tartalék lánctalptagokkal.

bású offenzívát indított Kurszknál, de ebben a hadművelet­ben a III. páncéloshadtest részét képező 7. páncéloshadosz­tálynak csak másodlagos szerep jutott - a délről északnak tá­madó II. SS-páncéloshadtest szárnybiztosítását látták el a prohorovkai ütközet során. Augusztusban a hadosztály elke­seredett harcokat folytatott Harkov körzetében, ám a város végül a nagy erőkkel támadó szovjetek kezére került. A né­met frontvonal összeomlott, szovjet harckocsik ezrei robog­tak nyugati irányba. Von Manstein a vörös áradatot ismét - az addigra vészesen legyengült - páncéloshadosztályaival kí­vánta megállítani. Ekkor került a 7. páncéloshadosztály élére Hasso von Manteuffel vezérőrnagy, a hadosztály Rommel utáni leghíresebb parancsnoka.

Manteuffel ellentámadása kevesebb mint 40 harckocsival Ahtirka közelében indult meg, ahol egy heves közelharcot követően a délről érkező SS-páncélosokkal együtt sikerült stabilizálni a front helyzetét. Mindez azonban csak pillanat­nyi nyugalmat hozott, és a megmaradt páncélosokat hamaro­san a Dnyeper mögé vonták vissza.

A 7. páncéloshadosztály utolsó komoly sikerét Manteuffel irányításával 1943 novemberében aratta, amikor egy német ellentámadás részeként visszafoglalták Zsitomirt. Az össze­sen négy páncéloshadosztály bevetése meglepetésként érte a Kijevtől nyugatra állomásozó szovjet csapatokat, amelyek hatalmas veszteségeket szenvedve visszavonulásra kénysze­rültek. Manteuffel hadosztálya merész támadással bekerítette és elfoglalta Zsitomirt, majd egy Tiger nehézharckocsi-egy­séggel folytatta az előrenyomulást. A támadás második sza­kaszában a hadosztálynak erdei utakon haladva éjszaka kel­lett megkísérelnie a szovjet csapatok átkarolását. Parancsno­kuk vezényletével a fagyott erdőn anélkül sikerült átjutniuk, hogy egyetlen járművük is lecsúszott volna az útról. A fák közül Malinyinál, mélyen az oroszok hátában bukkantak elő. Megjelenésük leírhatatlan pánikot okozott. A másik három páncéloshadosztály ekkor meginduló támadása nyomán több tízezer rémült szovjet katona özönlött hátrafelé. Ezt követően a 7. páncéloshadosztályt átcsoportosították és feltöltötték, majd a németek oldalát fenyegető három szovjet harckocsi­hadtest bekerítésére indított hadmozdulat egyik szárnyaként ismét bevetették. A másik szárnyat alkotó Leibstandarte SS-páncéloshadosztállyal sikerült ugyan bezárni a gyűrűt a szov­jetek körül, de arra már nem volt elegendő erejük, hogy fel­számolják a katlant.

Zsitomir rövid ideig maradt a németek kezén. A közvetle­nül 1943 karácsonya előtt Kijevtől délre indított szovjet of­fenzíva Von Manstein hadseregcsoportjának egészét véde-

A 7 . P Á N C É L O S „ S Z E L L E M H A D O S Z T Á L Y "

F E N T : A 7. páncéloshadosztály Németország legjobb oarancsnokainak irányításával harcolta végig a háborút. '940—ben Rommellel száguldottak át Franciaországon, "943—ban pedig a kép közepén, nyakában Lovag ke reszttel átható Hasso von Manteuffel tábornok vezetésével vettek "észt a keleti front nagy páncélosütközeteiben.

lembe kényszerítette. A 7. páncéloshadosztály elkeseredett küzdelmet folytatott mind a Vörös Hadsereggel, mind a rend­kívül zord téli időjárással, ráadásul Manteuffel hamarosan tá­vozott a hadosztály éléről, mivel Hitler 1944 januárjában al-:ábornaggyá léptette elő, és kinevezte a Grossdeutschland Hadosztály parancsnokává. 1944 első három hónapjában Manstein megtépázott seregeit sorozatos csapások érték, a 7. páncéloshadosztá ly maradványait is magában foglaló 1. pán­céloshadsereget pedig Kamenyec-Podolszknál bekerítették a szovjet csapatok. A „mozgó katlanba" szorult németeknek két hétbe telt, mire vissza tudtak jutni saját vonalaik mögé.

1944 nyara csendesen, feltöltéssel és pihenéssel telt a had­osztály számára egészen addig, amíg a szovjetek újabb táma­dásukkal 320 km szélességben át nem törtek a keleti front északi részén. Augusztusban a 7. páncéloshadosztályt sietve a Kur-földnyelvre dobták át, ahol három hónap leforgása alatt darabjaira hullott szét. Decemberre a hadosztály marad­ványai a Balti-tenger partján fekvő, rommá lőtt Memelbe szorultak vissza. Innen a haditengerészet hajói evakuálták okét Kelet-Poroszországba, ahol Königsbergtől délre igye­keztek tartani a frontot. 1945 januárjában a Vörös Hadsereg nagyszabású támadása kiűzte a németeket Lengyelországból, így több százezer katona rekedt Kelet-Poroszországban. A németek elszántan, utolsó csepp vérükig küzdöttek, de semmit sem tehettek a sokszoros túlerő ellen. Áprilisban a 7. páncéloshadosztály Danzigtól északra, a Hela-félszigeten csapdába esett. A német haditengerészet mindent megtett az egyre elkeseredettebb katonák kimenekítésére, ám a szovjet tüzérség pokoli tüze elől a tengerparton nem volt hová fede­zékbe vonulni.

Alig néhány ezer katonának sikerült hajón elhagynia a fél­szigetet. Őket a Balti-tenger németországi partszakaszán tet­

ték ki, éppen a Berlin elleni végső szovjet támadás megindu­lásakor. Mivel úgy vélték, már semmit sem tehetnek a Har­madik Birodalom megmentése érdekében, a katonák nyugat­nak fordultak, hogy a bosszúszomjas szovjetek helyett in­kább az angoloknak vagy az amerikaiaknak adják meg magu­kat. Végül 1945. május 3-án Schwerinnél brit csapatok előtt tették le a fegyvert.

Fennállásának öt és fél éve alatt a 7. páncéloshadosztály mindvégig Hitler elit páncéloshadosztálya volt. 1940-ben a nyugati Blitzkrieg során a hadosztály olyan tempóban szá­guldott végig Franciaországon, ami mindaddig példa nélkül állt a hadtörténelemben. Ebben a tekintetben a Wehrmacht sorain belül is csak kevés alakulat tudta felvenni a versenyt a „hetesekkel". 1941-től a hadosztály végig a keleti fronton szolgált, ahol kitartóan küzdött a megállíthatatlanul előretörő Vörös Hadsereg ellen. Az olyan karizmatikus parancsnokok, mint Rommel vagy Von Manteuffel irányításával harcoló hadosztály számos emlékezetes sikert aratott. Ezekhez a győ­zelmekhez azonban elengedhetetlenül szükséges volt a had­osztálytörzs, valamint az ezred- és zászlóaljparancsnokok de­rekas helytállása. A támadásban és védekezésben egyaránt Hitler haderejének gerincét alkotó hadosztályok közül a 7. páncéloshadosztály úgy vonult be a hadtörténelem legendás alakulatai közé, mint a világ egyik legjobb páncéloshadosz­tálya.

L E N T : T-34-esek kelnek át gyalogsággal a tetejükön egy patakon. 1944 januárjában az 1. és a 2. ukrán front nagyszabású téli offenzívájával áttörte a német vonalakat, és bekerítette az 1. páncéloshadsereg zömét, köztük a 7. páncéloshadosztályt. A teljes pusztulástól Von Manstein intézkedései mentették meg a katlanban rekedt csapatokat.

Hitler gyorsan felismerte az ejtőernyőscsapatok bevetésében rejlő lehetőségeket.

Az ilyen egységek alkalmazása tökéletesen beleillett a modern német hadseregről

alkotott elképzeléseibe, és segítségükkel mindenképp el kívánta kerülni

az I. világháború lövészárokharcait. A repülőgépek fejlesztése terén az 1930-as évek

közepére elért nagyfokú előrelépés érthető módon felkeltette a katonai körök figyelmét.

A hadsereg tisztjeit elsősorban az érdekelte, hogy repülőgépekkel miként juttathatnak

különlegesen kiképzett csapatokat mélyen az ellenséges vonalak mögé.

Bár a világ első katonai célú ejtőernyős ugrását egy maroknyi olasz csapat hajtotta végre 1927-ben, még­is a Szovjetunió volt az az ország, ahol először kezd­

ték alkalmazni széles körben az ejtőernyőscsapatokat. Az el­ső hadgyakorlatra, amelynek során még harckocsit is ledob­tak, 1934-ben került sor. Nem sokkal később egy Moszkvá­hoz közeli nagyszabású gyakorlat keretében a Vörös Hadse­reg 5000 ejtőernyőst dobott le a külföldi katonai attasék sze­me láttára. Ugyanakkor a szovjetek nem hanyagolták el a csapatokat, járműveket és nehéz fegyvereket, felszereléseket az ellenséges vonalak mögé csendben eljuttatni képes vitor­lázógépek építését sem.

Amikor a szovjet ejtőernyős-alakulatok híre eljutott Hermann Göringnek, a német Luftwaffe parancsnokának fü­lébe, ő azonnal parancsot adott hasonló egységek felállításá­ra. Németország semmiképp sem maradhatott le a Szovjet­unió mögött. Göring az ejtőernyősök ügyének támogatásával elsősorban Hitler kedvében akart járni, valamint újabb frics­kát akart ezzel adni a rivális szárazföldi haderő vezetőinek. Ráadásul a légierő így bizonyíthatta, hogy hű követője a ná­ci párt forradalmi irányelveinek.

Az első Fallschirmjager (ejtőernyős-) alakulatot a repülő­terek őrzésével megbízott Göring-ezredből tervezték létre­hozni. Mivel az ezred katonái közül senki sem tudta, hogyan kell az ejtőernyőt használni, gyorsan besoroztak néhány civil oktatót, és megkezdődött a kiképzés. A náci rezsim befolyá-

B A L R A : Német ejtőernyős-kiképzés egy földön álló Ju 52-essel,

1939-ben. Az ajtóban látható katonán jól megfigyelhető a gumi

térdvédő és az ejtőernyőszubbony. A Fallschirmjágerek sisakját

a Wehrmacht 1935-ben rendszeresített sisakjából alakították ki

a nyak körüli perem eltávolításával és egy Y formájú bőr állszíj

alkalmazásával.

sos tagjainak támogatását élvező különleges alakulat gyorsan fejlődött, és hamar hírnevet szerzett magának. Egyre több ön­kéntes csatlakozott az intenzív ugró- és harckiképzést végző Fallschirmjágerekhez. Hamarosan megalakult a 7. ejtőer­nyős-hadosztály, amelynek parancsnokává az egykori I. vi­lágháborús vadászpilótát, Kurt Student vezérőrnagyot nevez­ték ki. A 48 éves tábornok, aki később a német ejtőernyőscsa­patok atyjaként vonult be a történelembe, határozott, ravasz, szervezői és stratégiai érzékkel egyaránt megáldott parancs­nok hírében állt. Embereit kezdettől fogva harcias „ejtőer­nyősszellemben" nevelte. O maga sohasem ugrott ejtőernyő­vel, bátorságát mégsem vonta kétségbe senki.

Student egyik első sikereként elérte, hogy a hadsereg főpa­rancsnokságával szemben Németország összes ejtőernyős­alakulatát az ő felügyelete alá rendeljék. így a szárazföldi haderő saját ejtőernyős-zászlóalja átkerült a Luftwaffe alá­rendeltségébe. Studentnek ugyanakkor nem sikerült a hadse­reg 22. légi szállítású hadosztályát teljesen a befolyása alá vonnia, pedig ez a Ju 52-es szállítógépekkel harcba szállított elit alakulat a későbbiekben szoros együttműködésben került bevetésre a Luftwaffe ejtőernyőseivel egyetemben. Németor­szág első ejtőernyős tábornoka azt is elérte a főparancsnok­ságon, hogy hadosztályát szétszórt akciók helyett egy tömeg­ben vessék be az előrenyomuló páncélosékek útjában fekvő hadászati fontosságú pontok elfoglalására. Student minden­képpen ütőképes hadászati fegyverként kívánta alkalmazni ejtőernyőseit.

A többi országhoz képest a német ejtőernyősöknek volt egy hatalmas előnyük: ők a légierő részét képezték. Ennek megfelelően a Fallschirmjágereket, a szállítógépeket és a tá­madógépeket egyetlen integrált erőként lehetett bevetni, rá­adásul így elkerülhették a brit és az amerikai hadsereg kom-

ELIT ALAKULATOK

F E N T : Kürt Student tábornok (a képen tányérsapkában)

szervezte meg az első német ejtőernyős-hadosztályt az

1930-as évek végén. Vezetésével a Fallschirmjágerek nagy

győzelmeket arattak Eben Emaelnél és Krétán, de 1942-től

kezdve a tábornoknak bele kellett törődnie abba, hogy Hitler

utasítására katonáit egyszerű gyalogságként alkalmazzák.

L E N T : A Z ejtőernyősöket az 1940-41 -es hadjáratokban főleg

Junkers Ju 52-esek szállították - csak Krétán 490 darabot

vetettek be belőlük. Lassúságuk és sebezhetőségük miatt

azonban a háború előrehaladtával a szállítógépek súlyos

veszteségeket szenvedtek; 1945 áprilisában már csak nyolc volt

üzemképes közülük.

A 7. E J T Ő E R N Y Ő S - H A D O S Z T Á L Y

F E N T : A Gotha Go 242-es szállító vitorlázógép 1942-ben lépett szolgálatba. Kezdetben hat századot szereltek fel vele, és a Földközi-tenger térségében, illetve Észak-Afrikában használták. Vontatására általában Heinkel He 111-eseket alkalmaztak.

binált légi-szárazföldi hadműveleteit gyakran hátráltató vitá­kat a hadsereg és a légierő között.

Az ejtőernyősök célba juttatására a háború során végig a hárommotoros Junkers Ju 52-eseket használták. A típust ere­detileg a Lufthansa részére tervezték polgári utasszállítónak; első felszállását 1932-ben hajtotta végre. Katonai alkalmazá­sa a Luftwaffe megalakítását követően, az 1930-as évek kö­zepén kezdődött. Alapvetően szállítási feladatok ellátására használták, de szükség esetén bombázógépként is be lehetett vetni. 18 ejtőernyőssel a fedélzetén a 264 km/h sebességgel repülő Ju 52/3m hatótávolsága elérte az 1280 km-t. Bár csil­lagmotorjai és jellegzetes hullámlemez borítása miatt elavult repülőgép benyomását keltette, a valóságban masszív építé­sű, megbízható repülőgépnek számított. Különösen strapabí­róra tervezték a futóművet, amellyel a megrakott gép poros, göröngyös szükségrepülőterekre, utakra vagy bármiféle sík

terepre könnyedén leszállhatott. 1936-ban a spanyolországi polgárháború kitörésekor Hitler Ju 52-eseket küldött Franco tábornok fasiszta csapatainak megsegítésére. Ezek a gépek szállították Franco 10 000 fős afrikai seregét Spanyolország­ba. Az összes változatot beleszámítva 1945 májusáig valami­vel kevesebb mint 5000 Ju 52-es hagyta el a gyárat.

A légierő vezetése a szállítógépek rendszeresítésével egy időben felismerte a vitorlázógépek alkalmazásában rejlő ka­tonai lehetőségeket is, ezért 1937-ben elkezdődött a nyolc felfegyverzett katona, valamint jelentős mennyiségű felsze­relés célba juttatására képes DFS 230-as tömeggyártása. A gépet egy - ejtőernyősökkel megrakott - Ju 52-es vontatta a célkörzetig, ahol leoldás után egy vitorlázópilóta vette át az irányítást. Az ilyen módon szállított katonák általában még

L E N T 1941 elején a Me 321-es óriás vitorlázógépet átalakították, és hat motorral szerelték fel, létrehozva ezzel a Me 323-as Gigant szállítógépet, amely 1942 novemberétől Szicíliából szállított utánpótlást az afrikai csapatoknak. Gyártását 1944 áprilisában, 198 példány átadását követően szüntették meg.

ELIT ALAKUL ATOK

azelőtt támadásra indulhattak, hogy a vontatóikként funkcio­náló szállítógépekből kiugró ejtőernyősök földet értek volna. Mivel vitorlázógépeikkel lehetővé vált a célpont teljes csönd­ben történő megközelítése, támadásuk a siker zálogát jelentő meglepetés erejével hatott az ellenségre. Miután a vitorlázó-és ejtőernyős-katonák elfoglalták a kijelölt hídfőt, elméleti­leg teherszállító vitorlázógépeknek kellett érkezniük lőszer­rel és nehézfegyverzettel megrakva. Ezek a teherszállítók 1940-1941 során még fejlesztés alatt álltak, de végül meg­kezdődött a híres Gotha Go 242-es, illetve a Messerschmitt Me 32l-es gyártása. Az előbbi egy páncélgépkocsit vagy egy könnyű tábori löveget, míg az utóbbi egy harckocsit tudott szállítani. Később mindkét típusnak elkészült a motorokkal felszerelt változata is.

Fegyverzetüket és felszerelésüket tekintve Student katonái eleinte kizárólag a hadseregre támaszkodhattak, de hatékony alkalmazásukhoz elengedhetetlen volt különleges eszközök rendszeresítése is. Ezek nélkül ugyanis az ejtőernyősök kép­telenek lettek volna minimális logisztikai háttérrel, mélyen az ellenséges vonalak mögött a lehető legnagyobb tűzerőt ki­fejtve harcolni, és túlélni a bevetést. Minden ejtőernyős kü­lönleges csizmát és terepszínű ruhát kapott. Sisakjukat a ha­gyományos német rohamsisak alapján alakították ki: belülről kibélelték, a durva földet éréskor halálos veszélyt jelentő hát­só kinyúló karimát eltávolították, az állszíjat pedig olyanra

F E N T A belgiumi Eben Emael-erőd 1940. május 10-i elfoglalása rendkívüli fontossággal bírt a Meuse és az Albert-csatorna átkelőinek elfoglalása szempontjából. Student tervei alapján a „bevehetetlen" erődöt rajtaütéssel foglalták el a tetejére vitorlázógépekkel leszálló egységek.

cserélték, amely ugrás közben szilárdan a fejen tartotta a si­sakot. Emellett speciális bandoliert (vállon átvetett töltény­tartót) is terveztek, hogy a katonák még több lőszert tudjanak magukkal vinni.

A Ju 52-esek alá függeszthető és az ejtőernyősökkel együtt ledobható szállítókonténereket nagy mennyiségben gyártot­ták. Ezeket általában a nehéz MG 34-es géppuskák és a hoz­zájuk tartozó lőszerkészlet földre juttatására alkalmazták, hogy a csapatok már az első pillanattól kezdve kézifegyve­reiknél hatásosabb fegyverzettel is rendelkezzenek.

A világ első gépkarabélyát szintén az ejtőernyősök számá­ra fejlesztették ki. A sima puskával közel azonos tömegű, a géppisztolyokhoz hasonlóan nagy tűzgyorsaságú, sorozatlö­vő Fallschirmjagergewehr 42-est 1942-ben rendszeresítet­ték. Forradalmian új gázműködtetésű mechanizmusának kö­szönhetően a fegyvert egyes és sorozatlövések leadására egy­aránt használni lehetett. Minden, háború utáni gépkarabély, köztük a híres AK-47-es Kalasnyikov számára ez a típus ké­pezte a kiindulási alapot.

A 7. E J T Ő E R N Y Ő S - H A D O S Z T Á L Y

Student tábornok 7. ejtőernyős-hadosztálya Lengyelország 1939. szeptemberi lerohanásában nem vett részt, mivel Hitler a nyugati támadásra tartogatta őket. A Führer elengedhetet­lennek tartotta, hogy a különleges hadosztály létezését az utolsó pillanatig titokban tartsák. Az ejtőernyősök egészen 1940 májusáig intenzív kiképzéssel készültek a Benelux álla­mok és Franciaország megtámadására. A Fali Gelb (Sárga­terv) [A szerző az előző fejezetben és itt is arról ír, hogy nyu­gaton a Sárga-terv került megvalósításra, pedig a valóságban azt elvetették (mivel a tervek a szövetségesek kezére jutottak egy baleset folytán), és helyette Manstein Sarlóvágás had­műveletét hajtották végre. - A ford. megjegyzése.] hadműve­letben kiemelt szerepet szántak nekik: a légi szállítású ro­hamutászoknak meglepetésszerű csapást kellett mérniük a belga határerődítmény-rendszerre, mielőtt a szárazföldi egy­ségek odaérnek.

1940 áprilisában Németország ismét támadásba lendült; ezúttal északnak, Dánia és Norvégia irányába. A németek számára stratégiai fontosságú norvég repterek elfoglalásában három századerejű ejtőernyőscsapat vett részt, akiket gyalog­sággal tömött Ju 52-es csapatszállító repülőgépek hada köve­tett. Mivel május elejére Norvégiában a német csapatok si­kert sikerre halmoztak, és az ország elfoglalása - úgy látszott - a végéhez közeleg, Hitler engedélyt adott a Fali Gelb vég­rehajtására.

A német és a szövetséges haditerv középpontjában egy­aránt Belgium és Hollandia állt. A britek és a franciák azt ter­vezték, hogy a német támadás megindulásakor erejük zömé­vel bevonulnak Belgiumba, és ott (illetve Hollandiában) megpróbálják megállítani a Wehrmacht hadseregeit. Hitler és tábornokai éppen ebben reménykedtek. Páncéloshadosztá­

lyaiknak ugyanis az Ardennek gyengén védett erdőségein ke­resztül pontosan az előrenyomuló és harcba bocsátkozó szö­vetséges főerők hátában kellett előbukkanniuk. A nyugati hadjáratot Student ejtőernyőseinek és a hadsereg légi szállí­tású katonáinak kellett megkezdeniük a semleges Belgium és Hollandia jól kiépített védelmi létesítményei ellen indított rajtaütésekkel. Bevetésüktől a hadvezetés azt remélte, hogy így sikerül majd épségben elfoglalni és biztosítani a száraz­földi egységek gyors haladása szempontjából kulcsfontossá­gú hidakat. Minden csatorna és folyó leküzdése ugyanis je­lentős késedelmet okozott, ha a fölötte átívelő hidat nem si­került megszerezni - a német katonák a rengeteg vízi aka­dállyal szabdalt holland vidéket méltán nevezték „Hollandia­erődnek".

Belgiumban a támadók előtti egyik legnagyobb akadályt a Liége-hez közeli Eben Emael erődje jelentette, amely az Al­bert-csatorna fontos hídjait vigyázta. Kiiktatása és a hidak biztosítása elsődleges fontosságú volt, hiszen a határ mentén felsorakozott, támadásra kész páncélosok csak az átkelők bir­tokában indulhattak meg Belgium belseje felé. Az 1. ejtőer­nyősezred és a 7. ejtőernyős-hadosztály utászzászlóaljának katonáiból felállított 85 fős rohamkülönítmény fél éven át a lehető legnagyobb titokban készült a bevetésre. Haditervük szerint 11 darab DFS 230-as vitorlázógéppel 1940. május

Lent: Hollandia német megszállása 1940. május 10-én

ejtőernyősök ledobásával indult meg. Az ellenséges vonalak

mögé juttatott katonák egy részének a Rajna, a Meuse és a Lek

folyók kijelölt hídjait kellett elfoglalniuk, más ejtőernyős­

alakulatokat pedig a rotterdami Waalhaven repülőtér és Hága

környékén vetettek be.

ELIT ALAKULATOK

J O B B R A : Ejtőernyősök Kréta fölött. A Student XI. ejtőernyőshadteste által végrehajtott Merkúr hadművelet első napján, 1941. május 20-án négy északi kikötőváros mellett értek földet a 7. ejtőernyős­hadosztály katonái.

B A L R A : Kréta elfoglalása a világ mindmáig egyik legmerészebb ejtőernyős-vállalkozásaként vonult be a hadtörténelembe, ugyanakkor a hatalmas veszteségek miatt - Student a brit csapatok május 28.-június 1. közötti evakuálásáig több mint 7000 halottat és sebesültet veszített - a győzelmet szinte vereséggé változtatta.

10-én hajnalán le kellett szállniuk az erőd tetején, majd üre­ges töltetű robbanóanyagaikkal meg kellett semmisíteniük az ágyútornyokat. Mindennek nagyon gyorsan kellett lezajlania, mielőtt még a védők felfoghatnák, hogy mi történik. Az ak­ciót az utolsó pillanatig a lehető legnagyobb titoktartás övez­te, a támadás végrehajtására utasító jelszó kézhezvételét kö­vetően még a vitorlázógépeket is bútorszállító teherautókba rejtve szállították előre a kiindulási reptérre.

Köd borította a tájat, amikor a vitorlázók ereszkedni kezd­tek célpontjuk felé. Leszállásuk gyakorlatilag zavartalanul ment végbe. Néhány légvédelmi ágyú tüzet nyitott ugyan, de a belgáknak fogalmuk sem volt arról, hogy mi készül. Tíz percen belül kilenc géppuskásbunker pusztult el vagy került a németek kezére. Ezután az utászok a hatalmas méretű, fém­ből készült forgó ágyútornyokat vették célba. Üreges töltetű robbanóanyagaik könnyedén áttörték a tornyok páncélzatát, a 120 mm-es ágyúkat pedig a csövükbe helyezett robbanó­anyagokkal tették ártalmatlanná.

A meglepett belgák bátortalanul és szervezetlenül véde­keztek. Félelmükben sokan az erőd alatti alagutakba húzód­tak vissza, és nem mertek előjönni, hogy megpróbálják elsö­pörni a könnyűfegyverzetű németeket egy összehangolt tá­madással. Mire a belga tüzérség tüzet nyitott és a védők ki­sebb csoportjai végre előmerészkedtek, addigra Eben Emael sorsa megpecsételődött.

Délután a rohamutászok ismét támadásba lendültek, és robbanószereik segítségével nekiláttak kifüstölni a védőket az alsóbb szintekről és az alagutakból. Másnap korán reggel

megérkeztek az Albert-csatornán átkelő első német csapatok, ezért az erőd 750 fős védőseregének maradványai megadták magukat. A rohamkülönítményből mindössze hatan estek el, és 15 fő szerzett sebesülést. A teljes meglepetésként ható tá­madás nyomán megnyílt az út a 9. páncéloshadosztály előtt Belgium belseje felé. Eben Emael villámgyors elfoglalására a szövetségesek egyébként sokáig nem találtak magyaráza­tot. Évekig keringtek olyan történetek, miszerint a németek alagutat ástak az erődig, és azon keresztül jutottak be.

Az Eben Emael-i rajtaütéssel egy időben a 7. ejtőernyős­hadosztály Student merész tervei alapján a „Hollandia-erőd" kulcspontjainak elfoglalására indult. Három nagyobb csoport a Rajna, a Meuse és Rotterdamtól délre a Lek folyó hidjai kö­rül ért földet, míg egy másik különítmény Hága közelében ugrott ki, hogy elfogja a holland kormányt a királyi családdal együtt. Az ejtőernyősökkel szembeni holland védelem meg­gyengítésére a Luftwaffe Stukákat vetett be. Miután az ejtő­ernyősök kiugrottak a Ju 52-esekből, a gépek azonnal vissza­fordultak, hogy fedélzetükre vegyék a 22. légi szállítású had­osztály katonáit. Ok a Student emberei által elfoglalt hídfők megerősítését kapták feladatul.

Rotterdam körül a németek számára eleinte kedvezően ala­kult a helyzet. Támadásuk meglepetésként érte a hollandokat, és rövid időn belül sikerült elfoglalni a kijelölt hidakat. A vé­dők azonban hamarosan magukhoz tértek, és elszánt ellentá­madásokat indítottak. Még egy holland cirkáló is bekapcso­lódott az összecsapásba, és tűz alatt tartotta a német állásokat mindaddig, amíg a Stukák menekülésre nem kényszerítették.

A 7. E J T Ő E R N Y Ő S - H A D O S Z T Á L Y

Egészen a Wehrmacht páncélosainak megérkezéséig elkese­redett küzdelem tombolt a hidak birtoklásáért. Rotterdam kapcsán feltétlenül szót kell ejteni a város híres-hírhedt bom­bázásáról. A légitámadást még Student kérésére rendelték el, de időközben a holland parancsnok aláírta a fegyverszünetet, és tárgyalások kezdődtek a város megadásáról. A bombázó­gépekhez azonban nem jutott el a visszahívó parancs, ezért rengeteg civil vesztette életét a városra hulló bombazápor­ban. A támadást követő zűrzavarban ráadásul a Waffen-SS egyik mesterlövésze véletlenül Studentre lőtt, aki súlyosan megsebesült.

Hágánál az események nem úgy alakultak, ahogy azt Hit­ler elképzelte. A hollandok ellenállása a vártnál sokkal erő-sebbnek bizonyult, s ez időt adott a kormánynak és a királyi családnak a meneküléshez. Sok ejtőernyős rossz helyen ért földet, így a 22. légi szállítású hadosztály katonáit szállító Ju 52-eseket a Hága körül kijelölt három reptéren nem németek, hanem teljes harckészültségben lévő ellenséges légvédelmi egységek fogadták. Több tucat szállítógép és katonák százai estek áldozatul a légvédelmi tűznek. Három hadosztály ellen­támadásával ráadásul a hollandoknak sikerült kiűzniük az ej­tőernyősöket és a repülőgéppel földre tett csapatokat a néme­tek számára egyedüli utánpótlási forrást jelentő repülőterek­ről. Hans von Sponeck gróf, a légi szállítású hadosztály pa­rancsnoka a harcok során súlyosan megsebesült, sündisznó­állásokba tömörült katonáit pedig több napig szorongatták, mire a felmentő sereg megérkezett.

A „Hollandia-erőd" elleni sikeres támadást követően a 7. ejtőernyős- és a 22. légi szállítású hadosztály alapján felállí­tották a XI. ejtőernyőshadtestet, melynek parancsnokává Stu­dent tábornokot nevezték ki. Hitler a hadtestet eredetileg az Oroszlánfóka hadművelet keretében Anglia ellen akarta be­vetni, ám végül letett a szigetország megszállásáról. Figyel­me ekkor keletre, a Szovjetunió felé fordult, de 1941 áprili­sában a jugoszláviai angolbarát államcsíny miatt arra kény­szerült, hogy déli szárnyának védelme érdekében erői egy ré­szét a Balkánra csoportosítsa át. Jugoszláviát a német páncé­losok könnyen elfoglalták, és a briteket visszaszorították Gö­rögországba. Student ejtőernyősei a Korinthoszi-csatorna fö­lött átívelő híd elfoglalását kapták feladatul. Tudták, hogy ha a terv sikerül, akkor visszavonuló görög és angol katonák ez­reit ejthetik csapdába. A híd két oldalán kiugró egy-egy zász­lóalj a földet érés után azonnal megrohanta a hídra szerelt robbanóanyagok távirányítóit rejtő bunkereket. A zűrzavar­ban a németek már majdnem elérték céljukat, amikor egy mesterlövésznek sikerült az egyik robbanóanyagot eltalálnia.

L E N T : Krétáról az ejtőernyőshadtestet a keleti frontra vezényelték, majd alárendelt egységeit az 1. ejtőernyős­hadosztályba szervezték, melyet aztán Olaszországba irányítottak hadászati tartalékként. 1942. november 9-én Szicíliából Tunéziába helyezték át őket, ahol elit gyalogos­egységként kerültek bevetésre. A kép a tunéziai harcok során készült.

ELIT ALAKULATOK

F E N T 1942 végén a Fallschirmjágerek már nem ejtőernyősként,

hanem gyalogságként harcoltak. Ez a változás azonban

nem ásta alá harci szellemüket, erre tökéletes példa az

1. ejtőernyős-hadosztály Monté Cassinó-i ellenállása

1944 elején.

A híd a levegőbe repült, az ejtőernyősök közül sokan meghal­tak vagy megsebesültek.

Április végére a britek Krétára vonultak vissza. Hitler az Athéntól 120 km-re délre fekvő szigetet komoly fenyegetés­nek tekintette, mivel onnan bombázógépekkel könnyedén el lehetett érni a Németország szempontjából stratégiai fontos­ságú romániai olajmezőket. Ezért Krétát a Führer parancsa értelmében a XI. ejtőernyőshadtestnek még a Szovjetunió megtámadása előtt el kellett foglalnia. A Merkúr fedőnevű hadművelet volt a hadtörténelem első olyan támadása, ame­lyet alapvetően légi úton szállított csapatok hajtottak végre. Studentnek két hadosztály állt rendelkezésére: a 7. ejtőer­nyős-hadosztály és a 22. hadosztályt felváltó 5. hegyihadosz­tály. Elképzelései szerint 10 000 embernek ejtőernyővel, 5000 főnek szállító repülőgéppel, míg 7000 katonának tenge­ri úton kellett a szigetre érkeznie. A támadáshoz több mint 500 Ju 52-est és 80 vitorlázógépet vontak össze.

Kréta védelmét 30 000 brit, ausztrál és új-zélandi, vala­mint 10 000 görög katona látta el, akikhez több tízezer fel­fegyverzett krétai lakos csatlakozott. Az új-zélandi B. C.

Freyberg tábornok parancsnoksága alatt álló védősereg azon­ban nem rendelkezett páncélosokkal, tüzérséggel és elegendő lőszerrel. Kevés vadászgépük messze alulmaradt a Luftwaffe 280 bombázójával, 150 zuhanóbombázójával, 180 vadászgé­pével és 40 felderítőgépével szemben.

A Luftwaffe nagyszabású előkészítő bombatámadását kö­vetően 1941. május 20-án reggel 3000 Fallschirmjager ledo­básával kezdődött meg a hadművelet. Freyberg gyengén fel­szerelt csapatai már várták a németeket, és fanatikus oda­adással küzdöttek. Parancsnokaik vezetésével elszántan har­coltak a földet érő ejtőernyősök ellen, és géppuskáikkal több százat még a levegőben megöltek. A helyi lakosok is csatla­koztak a „galamblövészethez", és baltákkal, ásókkal indultak az olajfákon akadt ellenséges katonák ellen. Az épségben le­érkezett németek hamarosan elszigetelt kis csoportokban a négy legnagyobb reptér - Máleme, Haniá, Rethímno és Irák-lió - szélére szorultak vissza. Mivel helyzetükről nem tudták tájékoztatni a főparancsnokságot, a következő hullámot ugyanott dobták ki, és azok ugyanolyan súlyos veszteségeket szenvedtek. A nap végére a britek még mindig szilárdan tar­tották Haniá, Rethímno és Iráklió repülőterét, a német táma­dókat elűzték a közelből. Student ejtőernyőseinek egyedül Málemében volt esélyük arra, hogy elérjék céljukat. Itt nap­közben a reptér felett őrjáratozó német gépek állásaikba kényszerítették a védőket, így azok nem indíthattak támadást a szétszórt német csoportok ellen.

A 7. E J T Ő E R N Y Ő S - H A D O S Z T Á L Y

Május 20/21-én éjjel a németek és az új-zélandiak között elkeseredett közelharc bontakozott ki a málemei repülőtérre néző, kulcsfontosságú domb birtoklásáért. Az állandóan vál­tozó harc hevében az új-zélandiak parancsnoka visszavonu­lást rendelt el. Ezt a hibát a németek kihasználták, és 21-én kora reggel egy Ju 52-es vakmerő leszállással máris földre tette az első erősítést. A repülőtér német kézre került. Student ettől kezdve minden rendelkezésre álló eszközt és csapatot ennek a talpalatnyi területnek a kiszélesítésére irányított. Napközben százával érkeztek a Ju 52-esek és vitorlázógépek ejtőernyősökkel és hegyicsapatokkal. A repülőgépek közül sok odaveszett vagy megrongálódott, de végül áldozatuk meghozta a gyümölcsét. Freyberg hiába indított éjszaka dan­dárerősségű ellentámadást, a megszilárdult német védelmet már nem tudták áttörni. Mivel a brit Királyi Haditengerészet szétszórta a Krétára ellátmányt, tüzérséget és utánpótlást szállító német flottillát, Student embereinek kizárólag légi utánpótlásra támaszkodva kellett elfoglalniuk az egész szi­getet.

A Ju 52-esek három napon át megállás nélkül, a veszéllyel dacolva szállították az utánpótlást Málemébe, mire Student-nek végre elegendő katona állt rendelkezésére a támadás megindításához. Az ejtőernyősök és a hegyicsapatok négyna­pos kemény küzdelemben végigviharzottak a sziget északi partján, elfoglalták a Szúdai-öbölben lévő haditengerészeti bázist, és egyesültek több elszigetelt ejtőernyőscsoporttal.

F E N T : A szövetségeseknek öt hónapba tellett, mire 1944. május 17-én végre sikerült kiűzniük az ejtőernyősöket Monté Cassinóból. A képen látható katona fegyvere egy korai változatú, félautomata és teljesen automata tüzelésre egyaránt alkalmas FG 42-es gépkarabély, amelyet külön az ejtőernyősök számára fejlesztettek ki. Kevés készült belőle.

Tüzérség híján az ellenséges védelem megtörésében a Stu­kákra támaszkodtak. Freyberg belátta, hogy a németeket már nem tudja megállítani, ezért május 28-án elrendelte Kréta ki­ürítését. Katonái a magas hegyeken át a sziget déli partja fe­lé vették az irányt, ahol a brit Királyi Haditengerészet hajói vártak rájuk. A tengeri evakuálás során 15 000 embert sike­rült kimenekíteni, de közben 2000 tengerész halt meg a Luft­waffe támadásaiban. A német repülőgépek kilenc hajót el­süllyesztettek, 15-öt megrongáltak.

Student hadteste ragyogó haditettet hajtott végre Kréta el­foglalásával - tettük úgy vonult be a hadtörténelembe, mint az első olyan eset, amikor egy ellenséges erők által védett szigetet kizárólag légideszantcsapatokkal sikerült elfoglalni. Győzelmükért azonban nagy árat fizettek. Valamivel több mint 3250 német katona elesett, és a sebesültek száma ugyan­ennyire volt tehető. Közel 200 Ju 52-es lezuhant vagy meg­rongálódott. A 7. ejtőernyős-hadosztály személyi állománya megtizedelődött, és jó pár hónapig harcképtelen maradt.

A Merkúr hadművelet túlságosan sok hadianyagot és élő-

E L I T A L A K U L AT O K

A 7. E J T Ő E R N Y Ő S - H A D O S Z T Á L Y

erőt emésztett fel, ezért Hitler vonakodott elrendelni Málta és Gibraltár légi úton történő elfoglalását. Student katonáit a kö­vetkező másfél évben egyszerű gyalogságként a keleti fron­ton vetették be, ahol súlyos veszteségeket szenvedtek. 1942 '.égén az ejtőernyősöket a főparancsnokság utasítására Dél-Franciaországban ismét összevonták, és felállították a föld­közi-tengeri térség hadászati tartalékát képező 1. ejtőernyős-nadosztályt. Néhány alárendelt alakulatot Tunéziába dobtak át a Marokkó és Algéria felől közeledő szövetséges csapatok elleni védelem megerősítésére.

Amikor 1943 júliusában a szövetségesek partra szálltak Olaszországban, a német ejtőernyősöknek lehetőségük nyílt összemérni erejüket a brit hadsereg ejtőernyősezredével. A híres brit „vörös sapkások" az invázió első óráiban elfog­laltak egy fontos hidat Cataniától délre, amelyet a német 3. ejtőernyősezrednek kellett visszafoglalnia. Légitámadások sorozatát követően a híd két oldalán kiugró Fallschirmjage-'•ek elsöprő erejű támadást indítottak a kétszáz fős brit alaku­lat ellen. A hidat azonban hiába sikerült visszafoglalni, né­hány óra múlva megérkezett egy brit harckocsidandár, és el­űzte a németeket. A hídért folyó küzdelemben a britek 500 főt veszítettek, miközben a németek közül 300 elesett, 160 pedig fogságba került.

AZ UTOLSÓ BEVETÉSEK 1943 novemberében a német hadvezetés az ellenség kezére került görög Lérosz-sziget visszafoglalására küldte ejtőer­nyőseit, de a félelmetes hírnevet szerzett Fallschirmjager Division már csak árnyéka volt egykori önmagának. A szö­vetségesek légi fölénye miatt a nagy erejű nappali támadások végrehajtása lehetetlenné vált. 1944-ben Tito jugoszláviai fő­hadiszállása ellen SS-ejtőernyősök hajtottak végre meglepe­tésszerű támadást, amely némi sikerrel zárult. A légierő ejtő­ernyősei ezzel szemben gyalogosként harcolták végig a há­borút. Göring felállított ugyan további 10 ejtőernyős-hadosz­tályt, de a valóságban ezek egyszerű gyalogoskiképzést kap­tak, repülőgépből soha nem ugrottak; a régi „ejtőernyősszel­lemből" viszont sokat megőriztek. Az 1. ejtőernyős-hadosz­tály 1944-ben Monté Cassinónál folytatott kitartó védekező­harcai legendássá váltak. Az 1944. decemberi ardenneki tá­madásra való felkészülés jegyében a Luftwaffe parancsot ka­pott arra, hogy a Harmadik Birodalom területéről összegyűjt-sön minden, ejtőernyős ugrásra kiképzett katonát, és alakít­son belőlük zászlóaljat. A zászlóalj bevetése kudarccal vég­ződött. Az éjszaka, hóviharban repülő Ju 52-esekből kiugró katonák szétszóródtak, a kijelölt földet érési helyen alig szá­zan gyűltek össze. Számukra nem maradt más, mint a mene­

külés: megpróbáltak kisebb csoportokban visszajutni a német vonalak mögé.

A háború hat évében Hitler ejtőernyősei egy egészen újfaj­ta hadviselés alapjait rakták le. Bár a krétai veszteségek után a Führer már nem engedélyezett nagyobb ejtőernyős-hadmű­veleteket, a szövetségesek nem tettek le a tömeges beveté­sekről. 1944 szeptemberében a Markét Garden hadművelet során a britek és az amerikaiak ejtőernyősökből, illetve vitor­lázógépen szállított gyalogosokból álló „szőnyeget" terítet­tek Hollandia egy részére, hogy elfoglalják a Rajnán átívelő hidakat. Ezzel tervezték megnyitni az utat a harckocsik előtt az ellenséges hátország felé - hasonlóképpen, mint Student 1940-ben, csak éppen jóval kevesebb sikerrel.

B A L R A : Az ejtőernyősök vezető szerepet játszottak a nyugati

szövetségesek európai előretörésének lassításában. 1944

júliusában a St. Lő körül védekező II. ejtőernyőshadtest,

decemberben pedig az Ardennekben küzdő (képen látható)

ejtőernyősök mutatták meg, hogy valóban Németország legjobb

katonái közé tartoznak.

Adolf Hitler testőrsége, amely a náci párt vezéreinek védelmét ellátó keményöklű utcai

harcosokból alakult az 1920-as években, a II. világháborúban Németország egyik

legjobb páncéloshadosztályává vált. „Sepp" Dietrich parancsnoksága alatt a hadosztály

tevékeny részt vállalt a keleti front összeomlásának megakadályozásában 1943 és 1944

folyamán. A Führer által legyőzhetetlennek tartott egység katonái végül megkeseredve,

kiábrándultan fejezték be a háborút, miután legfőbb vezérük is ellenük fordult.

ALeibstandarte-SS Adolf Hitler - az első olyan Waffen-SS-alakulat, amely a Harmadik Birodalom Führerének nevét viselte - megalakulásától számítva

nyolc év alatt egy kis létszámú, a politikai ellenfelekkel utcai csatározásokat folytató testőrségből tapasztalt, gépkocsizó gyaloghadosztállyá fejlődött. Az ezt követő négy évben a hadosztály részt vett Nyugat-Európa és a Balkán elfoglalásá­ban, majd a Szovjetunióban harcolt. A sokszoros túlerővel szembeni kitartásával, fanatizmussal áthatott harci szellemé­vel, megingathatatlan politikai hűségével és harci tapasztala­taival a Leibstandarte az elit alakulatok krémjéhez tartozott.

Hitler paranoiás politikai nézetei az 1920-as évek elején alakultak ki, amikor a leendő Führer még csak egy volt a nagyhangú utcai szónokok közül. Németország a forradalom küszöbén állt. Egymást követték a puccskísérletek, miközben a szárnyait bontogató demokratikus rendszer megpróbált úr­rá lenni az elvesztett világháborút követő nehézségeken. Az utcai összecsapások elsősorban a Sturmabteilung (SA) -a nácik barnainges „rohamcsapata" - és a kommunisták, il­letve a weimari köztársaság rendőrsége között zajlottak. Hit­ler a kudarcba fulladt 1923. novemberi náci sörpuccs kap­csán meggyőződhetett arról, hogy a hatalom megszerzéséhez és megtartásához elengedhetetlen egy állandóan rendelkezés­re álló, megbízható félkatonai szervezet.

Németországban egyre romlott a gazdasági helyzet, és az 1929-es „nagy világgazdasági válság" utóhatásaként hatal­mas méreteket öltött a munkanélküliség. Hitler elérkezettnek látta az időt a cselekvésre: pártja egyre nagyobb támogatott­ságot szerzett, és a választásokon a hatalom közelébe került. Hitler számára szükségessé vált a korábban eltervezett para-

B A L R A : AZ Adolf Hitler Standarte díszőrsége 1933-ban. Az

1933-ban felállított Leibstandarte 120 válogatott tagja alkotta

Adolf Hitler személyes testőrségét. A nevet (Leibstandarte-SS

Adolf Hitler) maga Hitler adta az ezrednek 1933. november 9-én.

militáris alakulat felállítása. A Schutzstaffel (SS) - kis létszá­mú „védőosztag" - eleinte alig több mint 100 fiatalból állt. Ránézésre egyszerű testőröknek látszottak, de valójában ők voltak a náci párt egyedül Hitlernek engedelmeskedő elit ka­tonái. Névsorukat olvasva egymást követik a későbbi Waffen-SS (felfegyverzett SS) kiváló katonái. Parancsnokuk az a Josef „Sepp" Dietrich lett, aki később a Leibstandarte-SS Adolf Hitler hadosztályt, majd az 1945 áprilisában hat Waffen-SS-páncéloshadosztályt tömörítő 6. SS-páncéloshad-sereget vezette. A háborúban hírnevet szerzett hadosztály- és ezredparancsnokok közül szintén sokan szolgáltak az első SS-alakulatban. Az itt kialakult szoros bajtársi kötelékek nemcsak a háborút, hanem az azt követő idők megpróbáltatá­sait is túlélték.

AZ SS FEJLŐDÉSE Hitler 1933. januári kancellári kinevezését követően azonnal nekilátott hatalma megszilárdításának. Egyik első lépéseként a hírhedt „hosszú kések éjszakáján" leszámolt az SA vezeté­sével. Az SS tevékeny részt vállalt a tisztogatásban, rengeteg SA-vezető elfogása és meggyilkolása fűződik a nevükhöz. Dietrich személy szerint is fontos szerepet játszott mindeb­ben, elvégre a hitleri rezsim első kivégzéssorozata az ő irá­nyításával zajlott. Németország ezen az éjszakán gyökeresen megváltozott. A törvényeken alapuló parlamenti demokrácia eltűnt. Helyét az elkövetkező 12 évben diktatúra vette át, amelyben az SS Hitler könyörtelen gyilkológépe lett.

Az SS alig pár hónap alatt gyakorlatilag második kor­mányhatalommá nőtte ki magát. így a náci párt hatalomból való kiszorítása belülről elképzelhetetlenné vált. A rendőrség, a börtönök, a hírszerzés és a bíráskodás mind az SS megha­tározott osztályainak szoros ellenőrzése alá került. A szerve­zet létszáma hamarosan több százezer taggal gyarapodott, akik mind megingathatatlan hűséggel követték a Führer pa­rancsait.

ELIT ALAKUL ATOK

Németországban egyedül a Wehrmacht rendelkezett ele­gendő hatalommal a náci rezsim megdöntésére, és az egyko­ri „cseh káplár" érthető módon nem bízott az I. világháború elvesztésével vádolt arisztokrata tisztikarban. A vezérkar po­litikai súlyának semlegesítése 1933 januárja után szinte azon­nal megkezdődött. Hitler elérte, hogy a szárazföldi haderő katonái személyesen neki fogadjanak hűséget esküjükben. A náci eszmékkel nem rokonszenvező „problémás" tisztek vagy Werner von Blomberg tábornagy sorsára jutottak - akit személyét lejárató, minden valóságalapot nélkülöző szexbot­rányt követően leváltottak -, vagy hatalmas birtokok adomá­nyozásával megvásárolták őket. Mindez azonban nem oszlat­ta el teljesen a Führer aggodalmát, ezért úgy döntött, hogy elit testőrségére alapozva létrehozza a párt saját haderejét, a Waffen-SS-t. Elképzelései szerint az új Harmadik Birodalom határain belül egyedül ez az erő lett volna hivatott fegyveres akciókat végrehajtani, míg a Wehrmacht szerepe kizárólag külső háborúk megvívására korlátozódott volna.

A Waffen-SS elit szellemiségének kialakulása közvetlenül a létrehozását követően megindult. Minden jelentkezőnek meg kellett felelnie a faji tisztaságra vonatkozó szigorú köve­telményeknek. Több nemzedékre visszamenőleg igazolniuk kellett, hogy őseik között nincs zsidó. Emellett fizikailag tö­kéletes kondícióban kellett lenniük, egy tömött fog vagy mi­nimálisan romlott látás már kizáró oknak számított.

A berlini középületek és Hitler védelmére felállított első Waffen-SS-alakulat, a Leibstandarte tagjait a Wehrmacht so­raiban csak „aszfaltkatonákként" emlegették, akik parádézá-son kívül semmihez sem értenek. Hitler és az SS-t irányító

F E N T : J o s e f „ S e p p " D i e t r i c h , a L e i b s t a n d a r t e e l s ő p a r a n c s n o k a

a z 1 9 4 0 - e s n y u g a t i h a d j á r a t u t á n . H i t l e r h e z f ű z ő d ő s z e m é l y e s

b a r á t s á g a b i z t o s í t o t t a a L e i b s t a n d a r t e ö n á l l ó s á g á t é s g y o r s

n ö v e k e d é s é t - a z a l a k u l a t g é p k o c s i z ó v á f e j l e s z t é s é t é v e k k e l a

W e h r m a c h t - e g y s é g e k e l ő t t , m á r 1 9 3 4 - b e n v é g r e h a j t o t t á k .

Heinrich Himmler azonban azon munkálkodott, hogy a Waf­fen-SS-t igazi elit gárdává változtassák.

A tiszt- és altisztjelöltek kiképzését, a törzstiszti tanfo­lyamok beindítását és a logisztika megszervezését olyan ta­pasztalt törzstisztekre bízták, mint Paul Hausser vagy Willy Bittrich. Nekik köszönhető, hogy a Waffen-SS soraiban a ná­ci birodalmat átszövő politikai „haverszellem" helyett mind­végig a katonai erények és a fegyelem dominált.

Az első SS-Standarték (ezredek) eleinte csupán könnyű fegyverzettel rendelkező gyalogosegységek voltak, de Hitler eltökélte, hogy elit gárdáját a lehető legjobb fegyverekkel és felszereléssel látja el. Ennek megfelelően a Waffen-SS raktá­rai rövid időn belül géppuskákkal, aknavetőkkel, könnyű tü­zérségi ágyúkkal és páncélgépkocsikkal teltek meg. így az 1930-as évek végére a II. világháborúban közkeletűvé vált neveket (Leibstandarte, Totenkopf stb.) viselő SS-Standarték jól felszerelt gépkocsizó alakulatokká fejlődtek.

Ahogy közeledett a háború kirobbanásának ideje, Hitler az SS-ezredeket egyetlen hadosztályba (SS-VT) vonta össze, melyet a Lengyelország elleni hadjáratban tervezett először bevetni. A Führer azt remélte, hogy a fajilag alsóbbrendű (Untermensch) lengyelekkel szemben a hadosztály dicsősé­gesen fog bemutatkozni.

1939. szeptember l-jén az SS-VT a Dél hadseregcsoport kötelékében indult támadásra . A lengyelek helyenként erős ellenállást fejtettek ki, és bár Hit ler lelkesedéssel beszélt elit Katonái teljesítményéről, az SS-ezredek je lentős vesztesége­ket szenvedtek.

1940 tavaszán a Waffen-SS-SYa«í/arfékat StuG III-as ro-riamlövegegységekkel ellátott, teljes értékű gépkocsizó gya­logezredekké bővítették. Hitler kedvenc ezrede, a Leibstand­arte nyugaton a Hollandián és Belgiumon keresztül előretö­rő páncéloshadosztályok támogatását kapta feladatul. Itt tör­tént, hogy a Wilhelm Mohnke SS-Hauptsturmführer (száza­dos) parancsnoksága alatt álló különítmény a britekkel tör-:ent összecsapás után 80 foglyul ejtett katonát lemészárolt.

Hitler ismét káprázatosnak ítélte SS-katonái teljesítmé­nyét, és négy új hadosztályt (Leibstandarte, Das Reich, To-:enkopf és Wiking) hozott létre, amelyek a Waffen-SS továb­bi növekedésének magját alkották. A Wehrmacht mellett fo­kozatosan kiépülő, 1945-re 35 hadosztályt számláló hitleri ..magánhadsereg" parancsnokainak zöme e négy hadosztály risztjei közül került ki.

1941 áprilisában a Leibstandarte jugoszláviai és görögor­szági teljesítménye komoly visszhangot váltott ki a Wehr­macht főparancsnokságán belül. Az SS-hadosztály ugyanis olyan harcászati érzékről és hatékonyságról tett tanúbizony­ságot, amely elismerésre késztette a hadsereg tisztjeit, és bi­zonyságul szolgált arra, hogy a Leibstandarte egyáltalán nem csak a parádézáshoz ért.

1941 júniusában Dietrichnek a Szovjetunió ellen felvonu­ló hadosztálya 10 796 katonából állt. Rajtuk kívül a Das

Reich, a Totenkopf és a Wiking szintén kivette részét a har­cokból, melyek során a német csapatok mélyen betörtek a szovjet vonalak mögé. Hitler kijelentését, miszerint a keleti háború a német nép életterének (Lebensraum) megteremtésé­ért folyik, a Waffen-SS katonái lelkesedéssel fogadták, és tö­megével végezték ki a szovjet hadifoglyokat. Emellett segít­séget nyújtottak az SS-Einsatzgruppéknak („bevetési csopor­toknak" nevezett kivégzőosztagok) az elfoglalt területek zsi­dóságának likvidálásához is.

A Barbarossa-h&dműveletben a Leibstandarte a Dél had­seregcsoport alárendeltségében indult támadásra Ukrajnán át. Hiába ejtettek azonban fogságba több százezer oroszt Kijev környékén kialakított hatalmas katlanjaikban, a tél közeledté­vel a németek egyre erősödő szovjet ellenállásba ütköztek. „Sepp" Dietrich emberei hamarosan védelembe mentek át, és a tél folyamán szívósan tartották állásaikat a Don melletti Rosztov körül.

Hitler a nácikra jellemző önteltségéből fakadóan hitt ab­ban, hogy hadseregei ősszel végleg legyőzik a szovjeteket, ezért a csapatokat nem látták el téli ruházattal és felszerelés­sel, így amikor beköszöntött a kegyetlen orosz tél, csak az olyan alakulatok, mint a Leibstandarte, a Das Reich és a 7b-tenkopf kitartásán múlott, hogy nem omlott össze az egész keleti front. Tavaszra a helytállásukkal hírnevet szerzett Waf-

L E N T : MG 34-es Waffen-SS-géppuskásraj a keleti fronton, 1941

augusztusában. Az SS-csapatok a világon elsőként használtak

terepszínű egyenruhát és terepmintás anyaggal bevont

rohamsisakot az 1940-es franciaországi hadjáratban.

E L I T A L A K U L A T O K

fen-SS-egységek megtizedelődtek: a Szovjetunió ellen indu­ló 160 405 SS-katonából november közepére 36 517 meg­halt, megsebesült, vagy eltűnt.

B A L R A : AZ SS-páncéloshadosztályok felderítő zászlóaljait ilyen oldalkocsis motorkerékpárokkal látták el a páncélautók és a lövészpáncélosok mellett. 1944-re már minden páncéloszászlóalj vagy 40 darabbal rendelkezett belőlük.

Az 1941. decemberi visszavonulás Moszkva alól tovább erősítette Hitler bizalmatlanságát a Wehrmacht iránt, ezért a Wikingen kívül mindhárom SS-hadosztályt kivonták a front­ról, és Franciaországba helyezték, ahol páncélgránátos-had-osztályokká alakították őket. Mindhárom hadosztály egy-egy páncélosezredet kapott, ezzel gyakorlatilag egyenértékűvé váltak a Wehrmacht páncéloshadosztályaival.

1942 nyarát és őszét a Paul Hausser parancsnoksága alatt frissen felállított SS-páncéloshadtest részeit képező Leib­standarte, Das Reich és Totenkopf'hadosztályok átszervező-déssel és felkészüléssel töltötték. Bevetésükre azután került sor, hogy Paulus tábornok 6. hadseregét Sztálingrádnál a szovjet ellentámadás 1942 novemberében bekerítette. Haus­ser hadtestét Dél-Oroszországba vezényelték, és a csapdába esett 230 000 ember felmentésére utasították. Mondani sem kell, hogy a feladat meghaladta az SS-páncéloshadtest képes­ségeit. A Sztálingrád körüli szovjet gyűrű áttörése nem sike-

L E N T : A Leibstandarte egyik Tiger I. Ausf. E harckocsija a normandiai fronton. 1942-ben a hadosztályt páncélgránátossá szervezték át, de valójában egy teljes páncélosezreddel rendelkezett (mint a páncéloshadosztályok), amelynek részét képezte egy Tiger harckocsikkal felszerelt nehézpáncélos­zászlóalj is.

A L E I B S T A N D A R T E - S S ADOLF HITLER

rült, sőt az SS-hadosztályok Harkovba szorultak vissza, ahol a bekerítést csak úgy tudták elkerülni, hogy Hausser Hitler utolsó emberig tartó védekezésre felszólító parancsa ellenére engedélyezte a visszavonulást. Szinte alig hagyták maguk mögött az ukrajnai nagyvárost, Dietrich a hadosztályával együtt ismét a harcok sűrűjében találta magát. Erich von Manstein tábornagy, a Dél hadseregcsoport rátermett pa­rancsnoka ugyanis az előretörő szovjet harckocsioszlopok el­len elsöprő erejű ellentámadást indított, amelynek élét a Leibstandarte képezte. A hadosztály Pz IV-esei és Tiger harc­kocsijai több száz T-34-est lőttek ki, és szovjet katonák ez­reit ölték meg. Hausser hadteste 1943 márciusában a Leib­standarte vezetésével visszafoglalta Harkovot, és ezzel a Führer szemében jóvátette a város korábbi feladásával elkö­vetett hibát.

Négy hónappal később Kurszknál szintén Hausser hadosz­tályai vezették a támadást. Több mint egyheti kemény küzde­lem után a szovjet védelem még mindig kitartott, és a néme­tek a keleti front majdnem teljes hosszában védelemre kény­szerültek. A hadtörténelem legnagyobb páncélosütközetére július 12-én került sor Prohorovkánál, ahol a szovjet 5. gárda harckocsihadserege ellentámadást indított az észak felé törő német páncélosok ellen. A csapás fő súlya a német csapatok élén haladó Leibstandartéra zúdult, amelynek 70 harckocsija és rohamlövege szállt szembe a rohamozó 800 szovjet harc­kocsival. Az egész nap dúló ütközetben a hadosztály több mint 200 ellenséges harckocsit pusztított el.

Miután a szövetségesek júliusban partra szálltak Szicíliá­ban, a Leibstandartét Olaszországba helyezték át, november­ben azonban ismét a keleti frontra vezényelték, hogy segítsen megerősíteni az egyre jobban roskadozó keleti frontot. Az el­

következő négy hónapban a hadosztály súlyos veszteségeket szenvedett, miközben megpróbálta egyben tartani a Dél had­seregcsoport arcvonalszakaszát. Novemberben vezetésükkel ellentámadás indult Kijev visszafoglalására, de a decemberi nagy szovjet harckocsitámadás védelembe kényszerítette őket. Amikor 1944 februárjában Korszuny-Cserkasszinál 50 000 német katonát bekerítettek a szovjetek, a Leibstand­arte haladt a kudarcra ítélt felmentési kísérlet élén. Alig né­hány hét múlva maga a hadosztály került katlanba Kame-nyec-Podolszknál. Innen csak azért sikerült kijutniuk, mert Von Manstein a bekerítést Hitler parancsát megszegve „moz­gó katlanná" alakította, így folyamatosan harcolva sikerült saját vonalaikat elérniük.

SS-PÁNCÉLOSHADOSZTÁLYOK Látva SS-hadosztályainak harkovi sikerét - szemben a Wehr­macht páncéloshadosztályai által Sztálingrád felmentésére indított támadás kudarcával - Hitler 1943 tavaszán a Waffen-SS páncéloserőinek bővítése mellett döntött. Ennek értelmé­ben került felállításra az I. Leibstandarte SS-páncéloshadtest a Führer kedvenc parancsnokának, „Sepp" Dietrichnek az irányításával. A hadtesthez a Leibstandarte mellett egy új hadosztály tartozott, melyet a Hitlerjugend (náci ifjúsági szervezet) tagjaiból terveztek feltölteni. Mind a hadtest, mind az új hadosztály tiszti és legénységi állományának tapasztalt magját a Leibstandarte adta. Az új alakulatok kiképzése, ütő­képes hadtestté formálása 1943 őszén már javában folyt Bel-

L E N T Keretantennával felszerelt Sd.Kfz. 250/3-as rádiós

lövészpáncélos harcjármű a Leibstandarte páncélgránátos­

hadosztály állományából. A kép valahol a keleti fronton készült.

E L I T A L A K U L A T O K

F E N T : A téli ködből előbukkanó Leibstandarte-harckocsi Panzer

IV Ausf. G vagy H típusú. ATigerekről és Pantherekről áradozó

propaganda ellenére a Wehrmacht és a Waffen-SS

páncéloshadosztályainak gerincét a Panzer IV-esek alkották.

giumban, a Leibstandarte viszont csak a következő év tava­szán tudott csatlakozni hozzájuk, amikor végre kivonták a keleti frontról.

1943 őszén új jelölési rendszert vezettek be: a páncélgrá-nátos-hadosztályokat hivatalosan páncéloshadosztályokká nevezték át. így a legelső Waffen-SS-alakulat jelölése 1. Leibstandarte-SS Adolf Hitler (röviden LSSAH) SS-páncé-loshadosztály lett.

A Waffen-SS új páncélosalakulatainak feltöltése eleinte lassan ment, mivel az újoncok és a felszerelés apránként ér­kezett. A tél közeledtével azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a britek és az amerikaiak franciaországi partraszállása rövid időn belül be fog következni, ezért a kiképzés és a fel­töltés üteme felgyorsult. Hamarosan új harckocsik, lövész­páncélosok és egyéb felszerelés özönlött nyugat felé.

A keleti front harcaiban megtépázott Leibstandartét 1944 tavaszán helyezték át feltöltésre Franciaországba, ahol ki­emelt szerepet szántak neki a szövetséges partraszállás meg­hiúsításában. A hadosztály maradványainak valóban szüksé­gük volt a pihenésre és az újjászervezésre; az éhező, tetves katonáktól szedett-vedett fegyvereik és járműveik megtisztí­tásánál és megjavításánál többet nem nagyon lehetett elvárni.

Hogy a hadosztályt mihamarabb harcképes állapotba hoz­zák, a Waffen-SS utánpótlási és ellátórendszere teljes sebes­ségre kapcsolt. A hadosztály katonákkal és eszközökkel való feltöltése gyors ütemben haladt, de az idő rövidsége miatt a frissen besorozott fiatal újoncok és a Luftwaffe, illetve a ha­ditengerészet állományából áthelyezettek felkészültsége ko­

moly kívánnivalókat hagyott maga után. Ezek a katonák harcértékben meg sem közelítették azokat az önkénteseket, akik a háború elején csatlakoztak az elit SS-hadosztályokhoz. A Leibstandarte veteránjainak szinte a semmiből, alapvető katonai ismeretekkel kellett kezdeniük a kiképzést, ugyanak­kor az újoncokba bele kellett nevelni a hadosztály alkotta összetartozó „nagy család" különleges szellemiségét is.

1944 tavaszának végére a szövetséges partraszállás ellen felsorakoztatott öt páncélos- és egy páncélgránátos-Waffen-SS-hadosztályt a lehető legkorszerűbb fegyverekkel látták el. Harckocsijaik zömét Pz V-ös Pantherek alkották: ez a típus döntött páncélzatával, széles lánctalpaival és nagy erejű 75 mm-es lövegével tűzerő, manőverezőképesség és védett­ség terén egyaránt messze felülmúlta az összes ellenséges harckocsit. A szövetségesek legnagyobb számban alkalma­zott harckocsiját, a Shermant például 2000 m távolságból könnyedén ki tudta lőni, míg annak 500 m-re meg kellett kö­zelítenie a német páncélost, ha eséllyel akart szembeszállni vele. A könnyebb Pz IV-es már inkább egyenrangú ellenfél­nek számított, de a német harckocsi 75 mm-es lövege tovább­ra is jelentős fölényt biztosított a Shermanekkel szemben. Ráadásul a Pz IV-est kötényzettel látták el az üreges töltetű lövedékeket tüzelő páncélöklök és PIAT páncéltörők hatásá­nak semlegesítésére. A Panthereket és a Pz IV-eseket a Waffen-SS-hadosztályok páncéloszászlóaljaiba szervezve vetették harcba.

A német páncélosok közül a híres 88 mm-es löveggel fel­szerelt Tiger l-es harckocsi tett szert a legfélelmetesebb hír­névre. 100 mm vastagságú elülső páncélzatával szemben az ellenséges páncéltörő ágyúk többsége hatástalannak bizo­nyult. Csak a britek 17 fontos ágyúja tudta átütni ezt a pán­célzatot forradalmian új, leválóköpenyes volfrámlövedéké­vel. 1943 folyamán a Tiger harckocsikat az SS-páncélgráná-

A L E I B STA N D A RT E-SS ADOLF HITLER

tos-hadosztályok kötelékében, nehéz páncélosszázadokba szervezve vetették be, később azonban önálló zászlóaljakat szerveztek belőlük. A Königstiger (Tiger Il-es) 1944 őszén jelent meg a csapatoknál.

Mindemellett a Waffen-SS páncéloshadosztályai számos Jagdpanzer IV-es, StuG III-as és Marder páncélvadász harc­járművel rendelkeztek, melyek harckocsialvázra épültek ugyan, de nem rendelkeztek forgó toronnyal. A páncéltörő lö­veget magába a harckocsitestbe építették be, ez könnyen ál­cázható, ideális védelmi fegyverekké tette a páncélvadászo­kat. [A valóságban a löveget csak a Jagdpanzer IV-es és a StuG III-as esetén építették a harckocsitestbe, a Marder soro­zatban a löveget a testre szerelték rá egy nyitott küzdőtérrel. - A ford. megjegyzése.] A vastag, döntött páncélzatú Jagd­panzer IV-es a Pz IV-es alvázára épült, és ugyanazzal a hosz-szú csövű 75 mm-es ágyúval rendelkezett, mint a Panther. Az elavult Pz III-as alvázán kialakított StuG III-as 75 mm-es ágyúja szintén hatásos fegyvernek számított. A cseh Panzer 38(t) felhasználásával készült könnyűpáncélzatú Marder páncélvadász harckocsi fő fegyvere a szovjetektől zsákmá­nyolt, 76,2 mm-es kiváló páncéltörő ágyú volt. [A Mardernek valójában három sorozata létezett, minden sorozat más harc­kocsialvázon alapult: a Marder l-es zsákmányolt francia harckocsikon, a Marder Il-es a Panzer II-esen, míg a Marder III-as a Panzer 38(t)-n. Az alkalmazott lövegek is természe­tesen többfélék lehettek, még egy sorozaton belül is (pl. Marder II-esek 50 mm-es és 75 mm-es löveggel egyaránt lé­teztek). -A ford. megjegyzése.]

Egy SS-páncéloshadosztály alá két (gépesített) páncélgrá-nátos-ezred tartozott. Mindegyik ezred rendelkezett egy Mar­derekkel vagy PaK 40-es ágyúkkal felszerelt páncéltörő szá­zaddal, a páncélgránátos-századokat pedig bőségesen ellátták az amerikai bazooka mintájára készült, Panzerschreckask (páncélrém) nevezett, vállról indítható páncéltörő fegyverek­kel, illetve az „egyszer használatos" Panzerfaustokked (pán­célököl). Ezekkel felszerelve minden század komoly páncél­törőerőt képviselt.

Egy páncélgránátos-zászlóaljat minden hadosztályban Sd.Kfz. 25l-es lövészpáncélosokkal (Schützenpanzerwagen, röviden SPW) szereltek fel, melyek révén a zászlóalj lépést tarthatott a támadó harckocsikkal. A többi öt zászlóaljat egy­szerű, páncélzat nélküli teherautókban szállították. A hadosz­tály felderítő zászlóalját szintén páncélozott szállító harcjár­művekkel és Marderekkel látták el.

A WAFFEN-SS HARCÁSZATA A keleti fronton szerzett tapasztalataik birtokában a Waffen-SS páncéloshadosztályai a világ legütőképesebb páncélosala­kulataivá fejlődtek. Olyan parancsnokok irányításával, mint Hausser, Dietrich, Kurt „Panzer" Meyer vagy Joachim Pei-per, a hadosztályok valóban mestereivé váltak a harcnak.

A németek harcászatában központi helyet foglaltak el az összfegyvernemi harccsoportok (Kampfgruppe). A szövetsé­ges hadseregekkel szemben a Waffen-SS alakulatainál rutin­feladatnak számított, ha harckocsikból, páncélgránátosokból,

F E N T : Paul Hausser SS-Obergruppenführer, az 1942 végén a

Leibstandartéból, a Das Reichből és a Totenkopfból létrehozott

SS-páncéloshadtest parancsnoka.

páncéltörőkből, felderítőkből és tüzérségből egyetlen pa­rancsnok irányítása alatt gyorsan harccsoportot kellett szer­vezni. A harccsoportok mérete és felépítése sohasem előre meghatározott mintát követett, hanem az adott feladathoz és a szemben álló ellenség erejéhez igazodott.

Az SS-katonák közötti szoros „családi" összetartozás rá­adásul ezeket a harccsoportokat még hatékonyabbá tette. A tisztek évek óta ugyanazokkal szolgáltak együtt, ismerték egymást, könnyen együtt tudtak működni. A Waffen-SS-harccsoportok rövid, rádión adott szóbeli parancsok alapján is képesek voltak bonyolult hadmozdulatok végrehajtására, s ezekkel gyakorta mentették meg a német csapatokat a teljes összeomlástól. A szövetségeseknél ez a parancsnoklási mód­szer elképzelhetetlen lett volna, náluk minden formálisan, az előírásoknak megfelelően zajlott, ami megnehezítette a né­met Kampfgruppékéhez hasonló feladatok gyors végrehajtá­sát.

A német parancsnoklási rendszert a célorientáltság jelle­mezte. A parancsnokok csupán az elérendő célt kapták meg, a végrehajtás mikéntjében nem kötötték meg a kezüket. Ha védekezniük kellett, mindig meghatároztak egy „súlypontot" (Schwerpunkt), ahová a parancsnok a rendelkezésére álló erők zömét koncentrálta. Normandiában ez általában azt je-

E L I T A L A K U L A T O K

F E N T : A Leibstandarte egyik páncéltörő ágyúja újabb áldozatra

vár. A hadosztályt 1944 júliusában helyezték át Normandiába,

ahol a Hitlerjugend hadosztállyal együtt a „Sepp" Dietrich

parancsnokságával felállított I. SS-páncéloshadtestnek

rendelték alá.

lentette, hogy a németek elsősorban a környék feletti magas­latokat igyekeztek védeni, ahonnan tüzérséggel, aknavetők­kel és harckocsikkal pusztító tüzet zúdíthattak az ellenségre. Amikor a Waffen-SS támadásba lendült, a parancsnokok szintén súlypontokat jelöltek ki - általában az ellenséges vo­nalak leggyengébb szakaszait. Ilyenkor, amint sikerült áttö­rést elérni, az eredmények kiaknázására és továbbfejlesztésé­re azonnal nagyobb erőt vontak össze.

A keleti fronton folytatott harcok egyértelműen bebizonyí­tották, hogy a páncélosok tömeges bevetése támadásban és védekezésben egyaránt döntő jelentőségű. Egy hadosztály páncélosezredét csak abban az esetben volt értelme harcba küldeni, ha attól valóban sikert lehetett várni. Az erők szétap­rózása és védelemben, valamint helyi jellegű támadásokban való felhasználása megengedhetetlen pazarlást jelentett. A védekezést a páncéltörő ágyúkkal, illetve esetleg a légvé­delmi osztály harckocsik ellen is hatékony, 88 mm-es légvé­delmi lövegeivel megerősített páncélgránátosoknak kellett végrehajtaniuk.

Amikor 1944. június 6-án megkezdődött a szövetségesek normandiai partraszállása, a Leibstandarte még mindig fel­töltés és kiképzés alatt állt Belgiumban. Szállítási nehézsé­

gek és a szükséges felszerelés hiánya miatt július közepéig nem is csatlakozhatott az I. SS-páncéloshadtest többi alaku­latához. A hadosztály első komoly normandiai bevetésére Caentől keletre, a Goodwood hadművelet keretében előre­nyomuló brit gárda-, 7. és 11. páncéloshadosztályokkal szemben került sor. Az összecsapásban a támadók súlyos veszteségeket szenvedtek: közel 400 Sherman harckocsijuk semmisült meg. [Ez így nem igaz, mert a 400 harckocsis veszteség az egész hadműveletre vonatkozik, az nem kizáró­lag a Leibstandarte számlájára írható. - A ford. megjegyzé­se.] Miután az amerikaiak július végén áttörték a Normandia körüli német védővonal nyugati részét, Hitler augusztus 7-én Mortainnél ellentámadásra küldte Waffen-SS-hadosztályait, hogy elreteszeljék a betörést. A támadás gyakorlatilag már azelőtt kudarccal zárult, hogy egyáltalán elkezdődött volna. Az utakon mozgó német hadoszlopokra szövetséges vadász­bombázók csaptak le, és hatalmas veszteségeket okoztak. Alig néhány nap múlva a németek hátrálni kezdtek kelet fe­lé, míg végül a szövetséges gyűrű bezárult körülöttük. Falaise-nél a teljes normandiai német haderő a Leibstand-artévdX együtt csapdába esett. Hausser és a Waffen-SS más parancsnokai Hitler parancsa ellenére kitörésre utasították csapataikat.

AZ UTOLSÓ CSATA Miután Franciaországból kiszorultak, a németeknek a Har­madik Birodalom nyugati határán sikerült megállítaniuk a szövetségesek előrenyomulását. Hitler azonban nem akart

A LE I B S T A N D A R T E - S S ADOLF HITLER

B A L R A : A normandiai harcok két meghatározó személyisége: „Sepp" Dietrich (balra), az I. SS-páncéloshadtest parancsnoka és Fritz Witt, a Hitlerjugend hadosztály parancsnoka. Korábban mindketten a Leibstandartéban szolgáltak.

J O B B R A : 1944 nyarán a Leibstandarte harckocsijait már ilyen fiatal katonák vezették harcba. Egységes egyenruha ekkor már nem nagyon létezett, a katonáknak azt adták, ami éppen raktáron volt.

beletörődni a helyzetbe, és utasítást adott egy olyan támadás haditervének a kidolgozására, amellyel kiűzhetik ellenségei­ket Franciaországból. A Wacht am Rhein (Őrség a Rajnán) fe­dőnevű hadműveletben feltöltött Waffen-SS-páncéloshad-osztályoknak, köztük a Leibstandarténak kellett volna az Ar­dennek erdőségein áttörni, és elfoglalni Antwerpent, ami több százezer szövetséges katona csapdába ejtését eredmé­nyezte volna. A merész terv végrehajtására azonban csak gyenge egységek álltak rendelkezésre.

A támadó csapatok élén a Leibstandarte alakulataiból Joa-chim Peiper parancsnoksága alatt felállított harccsoport ha­ladt azzal a céllal, hogy elfoglalja a Meuse folyón átívelő stratégiai fontosságú hidakat, és ezzel megnyissa az utat Ant­werpen felé. Peiper katonái e támadás során követték el egyik leghírhedtebb cselekedetüket, amikor Malmédynél majdnem 100 amerikai hadifoglyot lemészároltak. A harccsoport egyébiránt nem érte el célját, mivel alig néhány nap eltelte után kifogytak az üzemanyagból, és az amerikai csapatok kö­rülkerítették őket. A német offenzíva ezzel megrekedt, és ja­nuár elejére a Leibstandarte ismét Németország területére szorult vissza.

Hitler ekkor megint parancsot adott a Waffen-SS-hadosz-tályok feltöltésére, hogy mihamarabb bevethesse őket Ma­gyarországon az ottani olajmezők védelmére, illetve az ost­romlott Budapest felmentésére. A Leibstandarte 1945. januá­ri támadása a Tavaszi ébredés hadművelet keretében eleinte sikerrel kecsegtetett, de aztán a nagy számban felvonuló szovjet harckocsik elől hátrálni kényszerültek Bécs felé, aho­vá áprilisban érkeztek meg. [A szerző itt súlyosan téved. A Tavaszi ébredés hadművelet március folyamán játszódott le, és nem januárban. A januárban Budapest felmentésére indí­tott Konrád fedőnevű hadműveletben a Wiking és a Totenkopf hadosztályok vettek részt. - A ford. megjegyzése.] Ugyaneb­ben az időben az oroszok megindították végső rohamukat a birodalmi főváros ellen, a nyugati szövetségesek pedig már jóval a Rajnán túl jártak. Közeledett a vég Németország szá­

mára. Berlini bunkerében a Führert feldühítette a Leibstand­arte engedély nélküli visszavonulása Magyarországról, ezért a hadosztály minden katonájának megtiltotta az „Adolf Hit­ler" feliratú karszalagok további viselését. A karszalagot hosszú éveken át büszkén viselő veteránoknak - köztük Diet-richnek - ez valóban a véget jelentette, úgyhogy katonáikkal együtt nyugatnak indultak azzal a céllal, hogy az amerikai csapatok előtt tegyék le a fegyvert.

A Leibstandarte-SS Adolf Hitler páncéloshadosztály hiva­talosan soha nem adta meg magát: a megmaradt katonák fe­letteseik parancsára egyszerűen szétszéledtek, és megpróbál­tak hazajutni otthonukba. A Leibstandarte személyi állomá­nyának többsége azonban végül hadifogságba került. A hábo­rú után az amerikaiak eltökélték, hogy a malmédyi mészárlás felelőseit bíróság elé állítják. A dachaui koncentrációs tábor­ban lefolytatott tárgyalásokon a Leibstandarte több mint 70 volt tagját ítélték hosszú börtönbüntetésre, de miután a hi­degháború megkezdődött, és a Szovjetunió vált a nyugati vi­lág első számú ellenségévé, az amerikaiak megenyhültek, és az elítélteket mind szabadon engedték. „Sepp" Dietrich és társai szerencsésnek mondhatták magukat, amiért nem a szovjetek fogságába estek.

Rövid fennállása alatt a Leibstandarte félelmetes hírnevet szerzett magának Európa csataterein, és „etalon" lett a náci Németország többi elit alakulata számára.

AII. világháborúban a német tengeralattjárók majdnem megnyerték az atlanti csatát,

s ezzel térdre kényszeríthették volna Nagy-Britanniát. Az U-bootok legénysége

parancsnokaival együtt kimagasló harci teljesítményről és fanatikus helytállásról tett

tanúbizonyságot, miközben a tengeralattjárós „ászok" több millió tonna szövetséges

hajóteret süllyesztettek el. Közülük azonban nagyon kevésnek adatott meg, hogy a

háborút túlélve később beszámolhasson ezekről a „dicső" napokról.

~W •r"itler elit alakulatai közül az Ubootwaffe szenvedte el a legsúlyosabb veszteségeket: a háború során tenger-

JL A re szállt 39 000 főből több mint 27 000 merült hul­lámsírba tengeralattjárójával együtt, és további 5000 fő esett a szövetségesek hadifogságába. A 863 bevetett U-boot {Unterseeboot, azaz tengeralattjáró) közül 754 süllyedt el. Összehasonlításként: az I. világháborúban megépült 800 né­met tengeralattjáróból 343 veszett el harci cselekmény követ­keztében, míg 199 különféle baleseteknek esett áldozatul. A tengeralattjárósok közül akkor összesen 5249 fő halt meg a tengeren.

A tengeralattjárók azonban nem adták olcsón a bőrüket. „Farkasfalkáknak" nevezett harcászati csoportjaik majdnem 2800 szövetséges hajót süllyesztettek el - ez a mennyiség a háború során összesen elveszett szövetséges hajók 63%-a. A háború hat évében az Ubootwaffe jutott a legközelebb ahhoz, hogy Németország számára kedvezően fordítsa meg a hábo­rú menetét. 1943 elejéig folyamatosan több hajót süllyesztet­tek el, mint amennyit a szövetséges gyárak építeni tudtak.

A nagy veszteségek ismeretében a tengeralattjárón való szolgálat különleges elhivatottságot igényelt a névleg „ön­kéntes" tengerészektől, akik figyelemre méltó lelkesedéssel küzdöttek az Atlanti-óceánon vívott csatákban. A szabályzat szerint 12 „harci őrjárat" teljesítése után minden tengerészt szárazföldi beosztásba kellett áthelyezni - a veszteségi ará­nyokból kifolyólag erre soha nem adódott példa. Helytállásu­kért a Führer kitüntetésekkel és előléptetésekkel halmozta el tengeralattjárosait, és a propagandagépezet útján széles is­mertséget biztosított számukra. Hamarosan szokássá vált pél­dául az első útjáról visszatérő legénység minden tagjának Vaskereszttel történő kitüntetése.

B A L R A : Egy VIIC típusú tengeralattjáró sikeres franciaországi

megérkezését díszsorfallal köszönti az egyik testvérhajó

legénysége 1944 februárjában.

A parancsnokokat ennél nagyvonalúbban jutalmazták. Bár a német haditengerészet (Kriegsmarine) tiszti állományának csak 5%-a tartozott az Ubootwafféhoz, a haditengerészet tag­jainak odaítélt Lovagkeresztek felét ők kapták meg.

A tengeralattjáró-parancsnokok közötti versengés, hogy ki tud több ellenséges hajót elsüllyeszteni, a tengeralattjárósok­ra jellemző versenyszellem megnyilvánulása volt. A hadvise­lés ezen fajtájának sajátosságaiból következően a tengeralatt­járó-parancsnokok különleges „kasztot" alkottak a német ha­digépezeten belül. Egy torpedótámadás során egyedül ők lát­hatták periszkópjukon keresztül a célpontot, ezért a támadás sikere vagy kudarca kizárólag az ő tudásuktól és tapasztala­tuktól függött. A náci propaganda hősként ünnepelte őket, a „mélység lovagjait", a „szürke farkasokat", akik „acélcápáik-kal" indultak háborúba. A parancsnokok közötti versengést tovább fokozta a kitüntetések elsüllyesztett bruttóregiszter­tonnához kötődő rendszere: 100 000 t ellenséges hajótérért Lovagkereszt, míg a Lovagkereszthez további 50 000 t-ért tölgyfalomb ékítmény járt. Számos parancsnok nemcsak a tölgyfalombot, hanem a kardokat is megkapta, sőt kettőt kö­zülük a Lovagkereszt tölgyfalombbal, kardokkal és gyémán­tokkal ékesített fokozatával tüntettek ki.

Dr. Joseph Goebbels propagandagépezete természetesen igyekezett minél jobban meglovagolni az Ubootwaffe sike­reit, hiszen a hadviselésnek ez a módja igazán német sajátos­ságnak számított. A történelemben először az I. világháborús német császári haditengerészet indított „korlátlan tengeralatt­járó-háborút" a kereskedelmi hajózás ellen. Az Ubootwaffe felemelkedése akkor ékes bizonyságát adta a német haditech­nika elsőrendűségének és a nagyfokú merészségnek. 1919-ben a versailles-i békeszerződésben az antanthatalmak meg­tiltották Németországnak tengeralattjárók birtoklását, ezért Hitler számára a tengeralattjáró-flotta újbóli felállítása nem­zeti presztízskérdéssé vált. A hajóépítést 1934-ben még titok­ban kezdték el, de már 1935-ben elismerték hat darab tenger-

E L I T A L A K U L A T O K

B A L R A : Kari Dönitz tengernagy az I. világháborúban tengeralattjáró­kapitányként szolgált, majd 1935-ben Hitler rábízta az Ubootwaffe vezetését, amellyel a háború végéig támadta az atlanti szövetséges hajóforgalmat. 1943-ban a Kriegsmarine főparancsnokává nevezték ki, majd töretlen hűsége elismeréseként 1945 áprilisában a Führer őt nevezte meg utódjának politikai végrendeletében.

alattjáró létezését, mintegy válaszként a versailles-i megaláz­tatásra.

KARL DÖNITZ, AZ UBOOTWAFFE PARANCSNOKA Az Ubootwaffe az 1936-ban főparancsnokává (Befehlshaber der U-Boote) kinevezett, akkor 45 éves Kari Dönitz irányítá­sával vált a II. világháború egyik legfélelmetesebb harci gé­pezetévé. A sokak által „Oroszlánnak" nevezett Dönitz fana­tikusan támogatta a tengeralattjárók ügyét. O maga az I. vi­lágháborúban az U-68-as parancsnokaként szolgált, míg ha­jóját 1918 októberében Szicília partjainál a brit Királyi Hadi­tengerészet el nem süllyesztette. Ekkor hadifogságba esett, és egy skóciai hadifogolytáborba került, ahonnan, miután „megőrült", elengedték, és visszatérhetett Németországba. Hazaérkezésekor Dönitz tele volt gyűlölettel a britek iránt, és égett benne a vágy, hogy bebizonyítsa: elegendő tengeralatt­járóval Nagy-Britannia igenis térdre kényszeríthető.

Az I. világháborúban a tengeralattjárók mind egymástól függetlenül, magányosan portyáztak, ezért a brit konvojrend­szer bevezetését követően a kísérőhajók koncentrált támadá­sainak kitett U-bootok végül vereséget szenvedtek. Az újon­nan felállított tengeralattjáró-flotta parancsnoka a probléma

megoldását a központilag (rádión) irányított „farkas falka-'" harcászat (Rudeltaktik) alkalmazásában látta. Dönitz úgy vél­te, hogy ilyen módon 300 tengeralattjáróval Nagy-Britannia teljes mértékben elszigetelhető és legyőzhető. Elképzelései szerint a tengeralattjáróknak az Atlanti-óceánon kellett felso­rakozniuk, és ha közülük bármelyik vagy éppen egy felderí­tő repülőgép kereskedelmi hajókonvojt észlelt, azt rádión je­lentenie kellett a központba. Onnan ezután tájékoztatták a közelben tartózkodó U-bootokat, amelyek így „farkasfalká­ba" tömörülve egyszerre több irányból indíthattak elsöprő erejű támadást.

Mindennek a gyakorlati kivitelezéséhez elsősorban megfe­lelő tengeralattjárók kellettek. Az 1930-as típust pusztán part közeli vizeken lehetett bevetni, messze az Atlanti-óceán kö­zepén nem. Ezek az U-bootok sokkal inkább szimbolikus, mint harci jelentőséggel bírtak. Németország első tenger­alattjáróját 1906-ban állították szolgálatba, s ettől kezdve 12 éven át olyan gyárak, mint a Krupp Germaniawerft és a Blohm & Voss komoly tapasztalatokat szereztek a tenger­alattjárók gyártása terén. Dönitz irányításával ezek a vállala­tok a II. világháború alatt összesen 1099 U-bootot állítottak elő.

Dönitz olyan tengeralattjárókat akart, amelyek hosszú he-

D Ö N I T Z FARKASFALKÁI

tekén át is képesek folyamatosan őrjáratozni az Atlanti-óce­án északi részén. Az első, nagy számban gyártott típus, amely i háború során mindvégig harcolt, a 66 m hosszúságú, 4,5 m merülési magasságú, 6 m szélességű VIIC volt. A 765 t töme­gű tengeralattjáró 20 s alatt 100-125 m mélységbe tudott le­merülni. Felszíni sebessége elérte a 18 csomót (33,3 km/h), de lemerülve mindössze 7,7 csomóval (14,3 km/h) tudott ha­ladni. Merülés esetén a hajót akkumulátorokkal hajtották, amelyek rövid idő alatt lemerültek; ilyenkor a felszínre kel­lett emelkedni, és ott kellett feltölteni őket. Két csomó (3,7 km/h) sebességgel haladva a VIIC mindössze 288 km-t tehe­tett meg egyhuzamban a víz alatt.

A tengeralattjáró 44 fős személyzete kényelmetlen körül­mények között élt a hosszú bevetések során. A hajótestben minden szabad helyet élelmiszerrel töltöttek meg. Vízkészle­tük korlátozottsága miatt a vízfogyasztást szigorúan szabá­lyozták, higiéniás célokra egyáltalán nem jutott. Mindemel­lett a tengeralattjáróban helyet kellett teremteni 14 torpedó­nak is, melyeket a négy elülső vagy az egyetlen hátulsó vető­csőből lehetett indítani. A kíséret nélkül közlekedő kereske­delmi hajók elsüllyesztésére nem az értékes torpedókat hasz­nálták, hanem a fedélzetre szerelt 88 mm-es és 37 mm-es ágyúkat.

Bár az összes típus közül a VlIC-ből készült a legtöbb (több mint 700 darab), a háború legjobb nagy hatótávolságú tengeralattjárójának mégis a VlIC-nél nagyobb méretű, 1102 t-s, 54 fő személyzetű, 22 torpedót szállító IXC számí­tott. A több mint 150 példányban gyártott típust főként Ame-

B A L R A : Egy U-boot-parancsnok periszkópján figyeli a kiszemelt hajó mozgását 1943 októberében. Akkor Németország már 400 tengeralattjáróval rendelkezett, ami figyelemre méltó fejlődés ahhoz képest, hogy a háború kitörésekor Dönitznek még csak 60 bevethető U-bootja volt.

rika keleti partjainál és a hasonlóan távoli vizeken vetették be. Közülük jó párat ellátóhajókká alakítottak át, hogy után­pótlást szállítsanak a messze őrjáratozó tengeralattjárók szá­mára. Ezek a szövetségesek körében „fejősteheneknek" ne­vezett U-bootok rendkívül sebezhetőnek bizonyultak az után­pótlás átrakodása közben, és zömüket a szövetségesek el is süllyesztették.

Az akkori tengeralattjárók egyik legnagyobb hátrányának az számított, hogy az akkumulátorok feltöltése érdekében rendszeres időközönként fel kellett emelkedniük a felszínre, mivel a dízelmotorokat szénmonoxid-kibocsátásuk (és oxi­génigényük) miatt csak ott lehetett használni. A felszínen tar­tózkodó U-bootokat viszont a kísérőhajókra, illetve a tenge­részeti felderítőgépekre szerelt lokátorokkal könnyedén be lehetett mérni. Amikor a német csapatok 1940-ben a holland hajóépítő üzemeket elfoglalták, ott egy különleges eszköz, az ún. „Schnorkel" kísérleti példányaira bukkantak. Ez az esz­köz egy gyakorlatilag periszkópszerűen felbocsátható szellő-

L E N T : Norvégiától északra őrjáratozó VIIC. A skandináv országba telepített tengeralattjáróknak a Murmanszkba igyekvő szövetséges konvojokat kellett támadniuk.

F E N T : Egy szövetséges kereskedelmi hajó éppen felrobban a Barents-tengeren, miután egy bomba telibe találta. Az északi hajózási útvonalak támadásakor a németek főként a légierőt alkalmazták, mert az U-bootokat inkább az atlanti csatában vetették be.

zőcső volt, amelyen át a dízelmotorok anélkül juthattak a mű­ködésükhöz szükséges oxigénhez, illetve bocsáthatták ki ká­ros gázaikat, hogy a tengeralattjárónak a felszínre kellett vol­na emelkednie. így az akkumulátorok töltését is el lehetett végezni periszkópmélységben. A német tengeralattjárókat 1944-től kezdve szerelték fel „Schnorkellel".

Az Ubootwaffe szempontjából azonban nemcsak a tenger­

alattjárók tökéletesítése számított elsődleges fontosságú fel­adatnak, hanem az U-bootok kapitányainak kiválasztása és kiképzése is. A fiatal, zömében húszas éveik végén, harmin­cas éveik elején járó tengerésztisztek már katonai pályafutá­suk kezdetén kiválasztásra kerültek, majd Dönitz híres kiéli tengeralattjárós-iskolájában megtanulták e sajátos hadviselé­si technika minden csínját-bínját. Végül az iskola befejezésé­vel jogot szereztek a kapitányokat megkülönböztető fehér te-

L E N T : Az U-67-es IXC szárazdokkban pihen a franciaországi Lorient-ban. Ez a típus a VIIC után állt szolgálatba, de azt nem váltotta fel teljesen. Öt példánya 1942 elején sikeres offenzívát indított az USA keleti partjának hajóforgalma ellen.

DÖNITZ FARKAS FA LKÁI

tejű tányérsapka viselésére. A német Kapitán-Leutnant rang rövidítéseként Herr Kaleunak nevezett parancsnokra legény­sége félelemmel vegyes tisztelettel tekintett. A tengerészek leginkább abban reménykedtek, hogy szerencsés kapitány alatt szolgálhatnak, aki sok hajó elsüllyesztésével dicsőséget szerez nekik, majd épségben hazaviszi őket.

Végeredményben egy ellenséges hajó elsüllyesztése kizá­rólag a Herr Kaleu szakértelmén és tapasztalatain múlott. So­kat nyomott a latban, hogy a kapitány mennyire ismerte el­sődleges fegyverzetének, a torpedónak a lehetőségeit, illetve korlátjait. A németek által „angolnának" nevezett, 5 m hosszú torpedók hatótávolsága 750-től 1500 m-ig terjedt. Ha hatótá­volságon belül eltalálták vele a célt, a 360 kg-os robbanófej elegendőnek bizonyult egy nagy teherhajó gerincének áttöré­séhez. Mivel mechanikus vezérlőrendszerrel szerelték fel őket, a torpedókat nem kellett egyenesen a célpont irányába indítani, viszont ilyenkor a kapitánynak meg kellett határoz­nia a fegyver számára az irány- és távolságadatokat.

A torpedók gyújtószerkezetének problémáit a németeknek soha nem sikerült végleg megoldaniuk. Eleinte csapódó gyújtóval és mágneses közelségi gyújtóval próbálkoztak -változó eredménnyel. A biztos találat érdekében éppen ezért egy célpontra ajánlatos volt legalább 3-4 torpedót indítani egyszerre. Statisztikai adatok szerint az eltalált szövetséges hajók 40%-át egyetlen, 38%-át kettő vagy több torpedó süly-lyesztette el, ugyanakkor az eltalált hajók 22%-a (akár négy torpedótalálat esetén is) tovább tudott hajózni. Mivel a meg­támadott hajó matrózai már messziről felfedezhették a sűrí­tett levegővel működő torpedók légbuborékait és így elegen­

dő idejük lehetett ellenintézkedéseket tenni, a németek torpe­dóikat akkumulátoros meghajtásúra cserélték, amely egyálta­lán nem bocsátott ki levegőt. A háború későbbi szakaszaiban az Ubootwaffe akusztikus torpedókkal is kísérletezett, ame­lyeket a célba vett hajó motorjának hangja vezetett a célra. Ezek sikeresnek bizonyultak ugyan, de két német tengeralatt­járó elvesztése is ilyen, saját maguk által kilőtt torpedók számlájára írható.

Lengyelország 1939. szeptemberi lerohanásának idején az Ubootwaffe még egyáltalán nem állt készen a Nagy-Britannia elleni küzdelemre. Ekkoriban mindössze 56 U-boot állt Dö-nitz rendelkezésére, ráadásul ezek közül tízet csak part men­ti bevetésekre lehetett használni. A nyugati „furcsa háború" idejének legnagyobb tengeralattjárós haditettét a híres Gün-ther Prien hajtotta végre U-47-es tengeralattjárójával 1939 októberében. Ő a brit védelmet kijátszva észrevétlenül beha­tolt a Scapa Flow-i haditengerészeti kikötőbe, és ott elsüly-lyesztette a Home Fleet (a brit Honi Flotta) büszkeségét, a Royal Oak csatahajót. Prien elsőként négy torpedóból álló sortüzet zúdított a hajóra, de mivel az a négy találatot köve­tően sem süllyedt el, az U-̂ 47-es kissé visszább húzódott, ahol a legénység újratöltötte a vetőcsöveket, majd ezt köve­tően a tengeralattjáró ismét visszatért a csatahajóhoz. Ezúttal két torpedó csapódott a Royal Oak oldalába, és ez már vég­zetesnek bizonyult. Az U-47-esnek sikerült sértetlenül el-

L E N T : Torpedókkal töltenek fel egy VllC-t az egyik franciaországi

betonfedezékben. Figyeljük meg, hogy a német cenzor

kisatírozta a torpedó hajtócsavarját és kormányfelületeit.

ELIT ALAKULATOK

hagynia a kikötőt. Hitlert olyannyira felvillanyozták a Royal Oak elsüllyesztéséről szóló hírek, hogy Prient teljes legény­ségével együtt Berlinbe hívta, ahol személyesen tüntette ki őket. Az U-47-es kapitánya volt az első tengeralattjárós-pa-rancsnok, aki megkapta a Lovagkeresztet.

A „BOLDOG IDŐK" Eltekintve a Norvégia és Dánia 1940. áprilisi megtámadása során végrehajtott kisebb jelentőségű támogató bevetésektől, az Ubootwaffe nem vett részt Nyugat-Európa meghódításá­ban. Dönitz azonban nagyon örült a német kézre került fran­cia atlanti kikötőknek, ahonnan már közvetlenül el lehetett érni a tengeralattjárók legfőbb „vadászterületeit". Utasítására ezekben a kikötőkben rövidesen rohamtempóban épültek a bombatámadások ellen védelmet nyújtó hatalmas betonfede­zékek a tengeralattjárók számára. Magát az Ubootwaffe főpa­rancsnokságát is áttelepítette az egyik leghíresebb bretagne-i kikötő, Lorient szomszédságába, Kerneval Chateau-ba, és tengeralattjáróit ezután elsősorban brit hajókonvojok ellen irányította.

Mivel a La Manche csatorna partján német hadseregek áll­tak, a RAF pedig súlyos légi háborút vívott Anglia felett a Luftwaffével, a brit Királyi Haditengerészet erejének zömét érthető módon a szigetország védelmére összpontosította, így az Atlanti-óceánon vezető hajózási útvonalak biztosításá­ra a brit haditengerészetnek alig maradt ereje, s ezt a német tengeralattjárók igyekeztek minél jobban kiaknázni. Az Ubootwaffe számára ezek a hónapok (1940. június-október) jelentették a „boldog időket": ekkor 275 szövetséges hajó,

B A L R A : A győzelem gyümölcse. Raeder tengernagy a lorient-i

tengeralattjáró-bázison kitüntetéseket ad át az U-99-es frissen

megborotválkozott, új (angol) egyenruhát viselő legénységének

és parancsnokának, a híres Ottó Kretschmernek.

összesen 1,255 millió t hajótér esett áldozatul a német tenger­alattjáróknak. Ez a mennyiség meghaladta a szövetséges ha­jógyárak termelési kapacitását, és akkor úgy tetszett, hogy ha ez a tendencia rövid időn belül nem változik meg, Nagy-Bri­tanniában éhség fogja felütni a fejét, és a britek kénytelenek lesznek megadni magukat Hitlernek.

A „farkasfalkák" sokkal eredményesebbnek bizonyultak, mint amire Dönitz valaha is számított. Az Ottó Kretschmer-hez, Joachim Schepkéhez és Günther Prienhez hasonló kivá­ló német kapitányok vezetésével a németek sorra tizedelték meg a brit konvojokat.

A bevett gyakorlat szerint az U-bootok a brit hajózási út­vonalakra merőleges vonalban helyezkedtek el, úgy várták a közelgő konvojokat. Esetenként a terület ellenőrzésében nagy hatótávolságú Focke-Wulf Fw 200-as Condor felderítő­gépek segítették őket, amennyiben ezt a gépek hatósugara le­hetővé tette. Amikor valamelyik tengeralattjáró vagy repülő­gép konvojt észlelt, annak pozícióját rádión közölte Dönitz lorient-i főhadiszállásával, ahonnan azonnal értesítették a többi tengeralattjárót. Egy támadáshoz akár 20 U-bootot is összegyűjthettek egy adott körzetbe, miközben az észlelő tengeralattjárónak észrevétlenül továbbra is követnie kellett a konvojt, hogy folyamatosan hírt tudjon adni annak irányáról, sebességéről. Ezzel a módszerrel sikerült elkerülni azt, hogy a „farkasfalka" szem elől veszítse a támadásra kiszemelt kon­vojt.

Magát a támadást általában éjszaka, egyszerre több irány­ból, torpedókkal és fedélzeti fegyverekkel hajtották végre. A tengeralattjárók kapitányai szerettek olyan közel kerülni áldozatukhoz, amennyire csak lehetett, sőt a legmerészebbek alámerültek, és a konvoj közepén bukkantak fel újra, hogy belülről hajtsák végre támadásukat. Mivel a kísérőhajók nor­mális esetben a konvoj szélein haladtak, az ilyen jellegű tá­madások teljes meglepetésként érték a briteket, és súlyos veszteségeket okoztak. Némely tengeralattjáró-kapitány még arra is vállalkozott, hogy a konvoj közepén a felszínre emel­kedjen, és a torpedók kímélése érdekében fedélzeti ágyújából nyisson tüzet a környező hajókra. A konvojon belülről indí­tott támadások hatásosságukon kívül még azzal az előnnyel is jártak, hogy a tengeralattjárók a támadás végeztével köny-nyedén elmenekülhettek, mielőtt a konvojt védő hajók oda­értek.

1940 őszén a szövetségesek veszteségei igazán veszélyes mértéket öltöttek. Már nem pusztán egy-két hajó süllyedt el, hanem egész konvojok szenvedtek hatalmas veszteségeket. 1940 októberében például az SC7-es konvojt nyolc U-boot támadta meg, és a 45 hajóból 30-at elsüllyesztettek. A „far­kasfalkának" a sikeres támadás után szinte alig volt ideje ösz-szerendeződni, amikor máris megjelent egy újabb konvoj; ennek 50 hajójából 13 merült hullámsírba.

DÖNITZ FARKAS FA LKÁI

Az elkövetkező három évben Dönitz folyamatosan növel­te a rendelkezésére álló flotta nagyságát. Erőfeszítései nyo­mán a bevethető tengeralattjárók száma az 1941 végén meg­lévő 91-ről 1942 során 200-ra emelkedett. 1943 tavaszán, az atlanti csata csúcspontján összesen 240 tengeralattjáró állt készen parancsai végrehajtására. Ezt az erőt nyolc flottillába szervezték, és a Todt szervezet által Lorient-ben, La Pallice-ban, Brestben, Saint Nazaire-ben és Bordeaux-ban épített masszív tengeralattjáró-fedezékekben állomásoztatták.

Az atlanti csata azonban korántsem egyoldalúan zajlott: ha az Ubootwaffe hibát követett el, a brit Királyi Haditengeré­szet mindannyiszor kihasználta azt. Prien, Scapa Flow hőse például 1941 márciusában teljes legénységével együtt mély­ségi bombáknak esett áldozatul. Tíz nappal később Schepke is meghalt, amikor felemelkedésre kényszerült, és egy brit romboló egyenesen az U-boot parancsnoki hídjának rontva gyakorlatilag hajójával együtt vágta ketté a hősként ünnepelt kapitányt. Ugyanezen a napon Ottó Kretschmer hadifogság­ba esett. Miközben tengeralattjárója lassan süllyedni kezdett, ő a hídon állva nyugodtan cigarettázott, és egy lámpával jel­zéseket adott egy brit hajónak, hogy vegye fedélzetére a le­génységét. Az igazi „ászok" közül ő került elsőként az ellen­ség kezére. Már egy brit hadifogolytáborban tartózkodott, amikor Németországban kitüntették a tölgyfalombbal ékesí­tett Lovagkereszttel.

Ahogy egyre több tengeralattjáró szállt tengerre, a „boldog

B A L R A : T i s z t e k s i k e r e s ő r j á r a t u t á n e g y F r a n c i a o r s z á g b a

v i s s z a t é r ő h a j ó f e d é l z e t é n . S z e m m e l l á t h a t ó a n n e m t a r t a n a k

l é g i t á m a d á s t ó l , a m i a z t v a l ó s z í n ű s í t i , h o g y a k é p a h á b o r ú

e l e j é n k é s z ü l t . K é s ő b b n a p p a l a f e l s z í n e n h a j ó z n i a

s z ö v e t s é g e s l é g i t e v é k e n y s é g m i a t t e g y e n l ő lett v o l n a a z

ö n g y i l k o s s á g g a l .

idők" folytatódtak; 1941-ben 432 szövetséges hajót (2,03 millió t hajótér) sikerült elsüllyeszteni az Atlanti-óceánon. Az USA 1941. decemberi hadba lépésével az Ubootwaffe lehető­ségei kiszélesedtek. Az Észak-Amerika keleti partvidéke mentén, illetve a Karib-tengeren kíséret nélkül haladó hajók tökéletes célpontot nyújtottak a Dönitz által „üstdobok dü­börgéséhez" hasonlított támadássorozatban részt vevő ten­geralattjáróknak.

1942 júniusában az északi sarkkörhöz közeli útvonalon Oroszországba tartó PQ17-es konvoj 36 hajójából csupán 11 érte el célját. 1942 első felében kb. 300 szövetséges hajó me­rült hullámsírba, és az egész évet számítva a szövetségesek hajótérvesztesége meghaladta a 6 millió tonnát.

Ezen a sikeren felbuzdulva Hitler 1943 januárjában Dö-nitzet a Kriegsmarine főparancsnokává nevezte ki Erich Rae-der tengernagy helyére - innentől kezdve a tengeralattjáró-offenzíva került a Kriegsmarine háborús erőfeszítéseinek központi helyére. Az Ubootwaffe parancsnoki feladatait Dö­nitz hűséges követője, Eberhardt Godt ellentengernagy vette át.

Az U-bootok szakadatlan támadásainak kitett brit és ame­rikai haditengerészet mindent megtett azért, hogy az atlanti csata menetét számukra kedvezőbb irányba billentsék el. Sorra jelentek meg az új kísérőhajók, az alámerült tenger­alattjárók bemérésére szolgáló hanglokátorok, és megkezdő­dött a részegységekből összeépíthető Liberty hajók sorozat­gyártása is. Ugyanekkor a britek a „farkasfalkák" két legse­bezhetőbb pontjára: a rádiókódokra és arra a kényszerre fókuszáltak, hogy a tengeralattjáróknak időnként fel kell jön­niük a felszínre akkumulátoraikat feltölteni.

A német Enigma kódrendszer megfejtésével a britek pon­tos képet kaptak a helyzetüket rádión közlő német tenger­alattjárók hollétéről, illetve a Dönitz által nekik küldött pa­rancsokról. Ezek ismeretében a konvojok még idejében meg­felelő ellenintézkedéseket tehettek, illetve elkerülhették a rá­juk leselkedő veszélyt.

A nagy hatótávolságú tengerészeti felderítőgépek - a brit Sunderland és az amerikai Catalina vízi repülőgépek, illetve az átalakított B-24-es Liberator bombázók - bevetése döntő­nek bizonyult a tengeralattjárók elleni harcban. Miután ezek a gépek 1943-tól kezdve elegendő számban álltak rendelke­zésre, az óceán közepén lévő, repülőgépekkel mindaddig le­fedetlen terület felett is folyamatossá vált a légi felderítés, sőt augusztustól az Azori-szigeteken lévő repülőterek használat­bavételével az őrjáratozás intenzitása jelentős mértékben megnövekedett. Innentől kezdve a felszínen tartózkodó ten­geralattjárók számára nem maradt olyan pont az Atlanti-óce­ánon, ahol biztonságban érezhették volna magukat az ellen-

E L I T A L A K U L A T O K

F E N T : A hajózási útvonalakat védő szövetséges légierők gépei,

amint ezt az U-243-as sorsa is bizonyítja, véget vetettek a

„boldog időknek". A Viscayai-öböl fölött járőröző Short

Sunderland 1944. július 8-án támadta meg mélységi bombáival

a tengeralattjárót, amely kapitányával és legénységének 12

tagjával hullámsírba merült.

séges repülőgépektől. Később a repülőgépekre szerelt lokáto­rok megjelenésével az Ubootwaffe helyzete tovább romlott. A háború során elvesztett tengeralattjárók több mint negye­dét, majdnem 200-at a RAF Partvédelmi Parancsnokságának repülőgépei süllyesztettek el.

AZ ATLANTI CSATA FORDULÓPONTJA 1943 elején Dönitz összesen több mint 400 tengeralattjáróval rendelkezett, ami jóval meghaladta a háború előtt Nagy-Bri­tannia legyőzéséhez szükségesnek tartott 300 darabos meny-nyiséget. A németek számára a fordulat áprilisban követke­zett be, amikor mindaddig példátlan módon több U-boot ve­szett oda, mint ahány a német hajógyárakban elkészült, illet­ve ahány új legénységet sikerült felkészíteni a bevetésekre. A legénység kiképzése sokkal nagyobb súllyal esett a latba, mint a tengeralattjárók gyártása, hiszen egy tengeralattjáró elvesztése minden esetben a teljes legénység halálát vagy ha­difogságba kerülését jelentette; ezek a tengerészek tehát min­denképpen elvesztek Németország számára. Az 1943. áprili­si rossz eredmények (12 elsüllyesztett szövetséges hajó 7 sa­ját tengeralattjáró elvesztése mellett) után a május egyenesen katasztrofális eredményekkel zárult: abban a hónapban 41 U-boot merült hullámsírba, az egyik Dönitz fiával a fedélzetén. A veszteségek több mint 60%-át a szövetséges repülőgépek okozták. Május végére Dönitz végül belátta, hogy ezek az arányok tarthatatlanok, ezért 24-én visszavonta „farkasfal-

káit" az Azori-szigetektől délnyugatra. Az egykori üldözők­ből ekkor üldözöttek lettek.

Mivel a tengeralattjárók az őrjáratozásra kijelölt területig már nem haladhattak a felszínen, és a támadások után nem emelkedhettek fel akkumulátoraikat feltölteni anélkül, hogy ne tették volna ki magukat veszélyes légitámadásoknak, be­vetéseik egyre inkább kiindulási bázisaik környékére szorít­koztak. Még a „Schnorkel" bevezetése sem állította helyre az egyensúlyt, mert a repülőgépekre szerelt lokátorok azt is ké­pesek voltak észlelni.

Az U-bootok legénysége számára rutinfeladattá vált vész-merülésben eltűnni a felszínről, ha az őrszemek megláttak vagy meghallottak egy szövetséges repülőgépet. Egy időben Dönitz parancsba adta, hogy az ellenséges repülőgépeket a tengeralattjárók próbálják meg ágyúikkal és géppuskáikkal lelőni vagy elijeszteni, de ez általában hiábavaló próbálko­zásnak bizonyult. Hiába sikerült ugyanis esetleg visszafordu­lásra kényszeríteni a támadó gépet, a szövetséges hadihajók hamarosan a helyszínen termettek, és mélységi bombák tö­megét zúdították a tengeralattjáróra.

Ha sikerült alámerülni, az U-boot kapitánya igyekezett mi­nél gyorsabban minél mélyebbre süllyedve menekülni üldö­zői elől. Korlátozott vízfelszín alatti sebességük azonban ren­geteg időt biztosított a szövetséges hadihajóknak arra, hogy a lehetséges menekülési útvonalakat mélységi bombákkal árasszák el. A legénységnek ilyenkor szörnyű órákat kellett átélnie, miközben az egész tengeralattjáró rázkódott a robba­nások lökéshullámainak erejétől, a törzs oldallemezei pedig behorpadtak. A tengerészek közül sokan szinte megőrültek a tehetetlenségtől és a félelemtől („konzervdoboz-őrület"). Igen szerencsésnek számítottak azok, akiknek mindezt sike­rült túlélniük, és visszatértek kikötőjükbe.

A nagy veszteségek és a bevetési területek csökkenése krí-

D Ö N I T Z FARKASFALKÁI

zishelyzetet teremtett az Ubootwafféba.n. A tapasztalt pa­rancsnokok és legénységek elvesztése mellett a tengeralattjá­rósok újabb generációinak meg sem adatott, hogy elegendő tapasztalatra tegyenek szert, így nem rendelkeztek a túlélés­hez szükséges tudással. Az Ubootwaffe megállíthatatlanul el­indult lefelé a lejtőn. Ekkoriban már egyre kevesebben érde­melték ki a Lovagkeresztet, és a tengerészek a „vaskoporsók gyermekeinek" kezdték nevezni magukat.

Az utolsó nagyobb vállalkozásukra 1944 júniusában került sor, amikor Hitler parancsot adott arra, hogy az Ubootwaffe minden erejét bevesse a Normandia partjai előtt tömörülő szövetséges inváziós flotta megsemmisítésére. A Franciaor­szágban állomásozó összes bevethető tengeralattjárót táma­dásra indították a 800 hajóból és 4000 partra szállító jármű­ből álló armada ellen. Az elkeseredett helyzetre jellemző mó­don arra is utasítást kaptak, hogy ha kell, nekiütközéssel sem­misítsék meg a szövetséges hajókat. Persze a művelet teljes kudarccal zárult: 22 tengeralattjáró elvesztése árán mindösz-sze öt szövetséges hajót tudtak elsüllyeszteni.

Ahogy a szövetséges hadseregek 1944 nyarán egyre bel­jebb nyomultak Franciaországba, sorra foglalták el a tenger­alattjáróknak otthont adó kikötőket a légitámadásoknak oly sokáig ellenálló betonfedezékekkel együtt. Az Ubootwaffe ezzel elveszítette atlanti bázisait, és németországi, illetve norvégiai kikötőkbe szorult vissza, ahonnan az Atlanti-óceá­non húzódó hajózási útvonalak elérése szinte teljesen lehetet­lenné vált.

A háború hátralévő részében az U-bootok a Vörös Hadse­reg elől menekülő katonáknak és a polgári lakosságnak Bal-

ti-tengeren keresztül történő evakuálását fedezték. Számukra az atlanti csata véget ért.

A sors iróniája, hogy mielőtt 1945 áprilisában berlini bun­kerében öngyilkosságot követett volna el, Hitler Dönitzet ne­vezte ki utódjának. Az új Führer legfontosabb feladatának a háború mielőbbi befejezését tekintette, és azonnal tárgyalá­sokat kezdett Németország fegyverletételéről, amelyre végül május 7-én került sor. Dönitz parancsba adta, hogy a megma­radt 350 tengeralattjárót át kell adni a szövetségeseknek, de összesen csak 156 darab került a győztesek kezére, a többit a legénység a parancsot megszegve elsüllyesztette, illetve két tengeralattjárónak sikerült Argentínába jutnia, és ezzel elke­rülnie a szövetséges hadifogságot. Az U-2336-os ráadásul nem kapta meg a fegyverletételről szóló parancsot, és Skócia partjainál elsüllyesztett két brit hajót. Ez volt az Ubootwaffe utolsó sikere a II. világháborúban.

L E N T : A nagy hatótávolságú, masszív felépítésű Short Sunderland vízi repülőgép elég fegyverzetet vitt magával ahhoz, hogy egyetlen támadással a tenger fenekére küldjön egy tengeralattjárót. 1943-tól kezdődően a folyamatosan őrjáratozó Sunderlandek és B-24-es Liberatorok az atlanti hajózási útvonalak teljes hosszában légi fedezetet biztosítottak a konvojoknak.

A német 88 mm-es légvédelmi ágyúk veszélyes ellenfél hírében álltak. Gyakran csupán

tűzerejükön és kezelőik kitartásán múlt, hogy a német védelmi vonal nem roppant össze.

Jelenlétük a szovjet vagy a nyugati szövetséges harckocsik tömeges támadására váró

német csapatokra mindig megnyugtatóan és lelkesítőén hatott. Ha ezek a fegyverek tüzet

nyitottak, az ellenséges támadás gyakran véres visszavonulássá változott.

Ezerkilencszáznegyvenegy június 15-én a reggeli for­róságban lassan mozgó brit Matilda gyalogsági támo­gató harckocsik gördültek a Líbia keleti határa felett

őrködő Halfaja-hágó felé. A harckocsik mögött a 11. indiai dandár katonái vonultak, akik biztosra vették, hogy a nehéz-páncélzatú Matildák minden német fegyver ellen hatásos vé­delmet nyújtanak majd. Akkor még úgy látszott, hogy a Battleaxe (Csatabárd) hadművelet a tervek szerint halad.

Velük szemben azonban a dimbes-dombos sivatagi tájon 13 beásott, álcahálóval letakart 88 mm-es légvédelmi ágyú várakozott. Számukra az idő akkor érkezett el, amikor az el­ső Matildák egy rejtett aknamezőre hajtottak, ahol sorra rob­bantak le lánctalpaik. Az első sortűz az 5. királyi harckocsi­ezred egyik századát teljesen megsemmisítette, és hamarosan az egész ezred visszavonulásba kezdett. A 4. harckocsidandár támadása hasonló eredménnyel zárult. A Matildák kétfontos ágyúinak kis hatótávolsága nem tette lehetővé, hogy a német agyúkat tűz alá vegyék, azok viszont könnyedén kilőhették a brit harckocsikat akár 1500 m távolságból is. Ráadásul ha va­lahogy mégis sikerült megközelíteni a német állásokat, a brit harckocsik akkor sem tehettek semmit az ágyúk ellen, mivel eredeti feladatukból (a páncéltörő ágyúk legénységének le-géppuskázása) adódóan nem vittek magukkal nagy robbanó­erejű lövedékeket.

Négy nap alatt a britek 238 harckocsijukból 123-at elveszí­tettek, és nem sikerült kiűzniük a németeket a Halfaja-hágó­ból. Ez a csata végképp megingatta a Matildák sebezhetetlen-ségébe vetett hitet, a szövetséges harckocsizók pedig innen­től kezdve rettegtek az általuk „88-asnak" nevezett légvédel­mi lövegektől. Német oldalról az „Acht-Acht" jelenléte ko­moly morálnövelő jelentőséggel bírt. Az ágyúk ugyanis nem-

B A L R A : A „nyolcvannyolcast" eredetileg légvédelmi ágyúnak

tervezték, de kiváló hatásfokkal lehetett használni az ellenséges

harckocsik és erődítményként kialakított bunkerek ellen is - ezt

egyértelműen bizonyítja a lövegpajzson látható győzelmi

jelzések sora.

csak a szövetségesek légierejét tartották távol, de a német ka­tonák számára is megnyugtató volt, hogy olyan fegyverrel rendelkeznek, amely bármilyen ellenséges harckocsit képes nagy távolságból megsemmisíteni. Bár a „88-ast" eredetileg légvédelmi ágyúnak tervezték, a fegyver páncéltörőként szerzett magának igazi hírnevet.

Az I. világháborút lezáró 1919-es versailles-i békeszerző­dés Németországnak megtiltotta a légvédelmi ágyúk birtok­lását. Az újonnan létrejött weimari köztársaság hadserege, a Reichswehr azonban nem engedte, hogy ilyen „apróságok" gátat szabjanak fegyverfejlesztési törekvéseinek. Pénzügyi támogatásával a híres Krupp fegyvergyár a svéd Bofors-gyárral közösen titkos kutatóközpontot hozott létre Svédor­szágban, a Bofors pedig német meghívásra egy kizárólag né­met szakemberekből álló kirendeltséget létesített Berlinben. Az 1920-as években a német tervezőmérnökök megállás nél­kül dolgoztak, és csak arra vártak, hogy végre nyíltan, titko­lózás nélkül végezhessék munkájukat. A Krupphoz és a Rheinmetallhoz az évtized vége felé érkezett felkérés egy új légvédelmi ágyú kidolgozására, amelynek első megfelelő példánya 193l-re készült el. A 88 mm-es űrméretű mintapél­dány sokban hasonlított a később legendássá vált fegyverhez: kereszt alakú, kerekekkel ellátott ágyútalppal rendelkezett, és a csövet ugyanúgy max. 85°-os szögben lehetett felemelni. A vontatott ágyút tüzeléshez leengedték a kerékbakokról, és az addig felhajtott oldalsó talpakat lefektették, hogy a telje­sen körbeforgatható löveg szilárd alapokon álljon.

1933-as hatalomra kerülését követően Hitler semmisnek nyilvánította a versailles-i szerződés korlátozásait, és utasí­tást adott a Kruppnak, hogy kezdje meg a 88 mm-es Fiak 18-asnak nevezett fegyver gyártását. A német hadsereg fegyver­zeti hivatala ezután felkérte a Rheinmetallt, hogy találjon megoldást az ágyúcső nagy tűzgyorsaság miatti gyors elhasz­nálódására, a csövet ugyanis 900 lövésenként cserélni kellett, amihez a fegyvert minden esetben hátra kellett szállítani egy javítóműhelybe. A Rheinmetall által kidolgozott megoldást a három részből álló, részegységenként tábori körülmények

E L I T A L A K U L A T O K

F E N T : 88 mm-es Fiak 37-es légvédelmi ágyú valahol Észak-

Európában, 1943 szeptemberében. Figyeljük meg, hogy a

kívánt tűzgyorsaság eléréséhez milyen sok lőszertovábbítóra

volt szükség (magát az ágyú töltését egyetlen ember végezte)!

között is cserélhető ágyúcső kidolgozása jelentette. Az új csővel felszerelt, 88 mm-es Fiak 36-osnak nevezett ágyúkat 1937-től gyártották. Két évvel később jelent meg a Fiak 37-es, amely javított elektromos tűzvezető rendszerével a „88-as" leginkább elterjedt változata lett.

AFLAK 18-AS A 88 mm-es Fiak 18-as légvédelmi ágyú alaphelyzetben 7,1 tonnát nyomott - ebből következően a kerekekről való le­engedése után emberi erővel gyakorlatilag mozdíthatatlan­nak bizonyult. Mozgatását egyébiránt a Kraus-Maffei által gyártott, hasonlóan híres Sd.Kfz. 7-es vontató végezte, amely a fegyveren kívül a teljes kezelőszemélyzetet és a meghatá­rozott lőszerkiszabatot is magával vitte.

Az ágyú kiszolgálása és kezelése igen sok munkát igé­nyelt. Működtetéséhez a parancsnokon és a vontató vezető­jén kívül kilenc emberre: két irányzóra (az egyik az ágyúcső függőleges, a másik a vízszintes mozgatását végezte), egy töltőre, négy lőszertovábbítóra és két gyújtóbeállítóra volt szükség.

Első harci alkalmazására Spanyolországban került sor,

ahol a Condor légió kötelékében Franco tábornok fasiszta csapatainak repülőtereit védték. Miután az ágyúkat gyakorta földi célpontok ellen vetették be, a Luftwaffe főparancsnok­sága szükségesnek látta a páncéltörő lövedékek, valamint a kezelőket védő páncéllemez rendszeresítését, amit a világhá­ború 1939. szeptemberi kitöréséig végre is hajtottak.

A „88-as" légi és földi célpontok elleni hatékonyságának titka a lövedék nagy torkolati kezdősebességében (820 m/s) rejlett. Légvédelmi fegyverként az ágyú időzített és nyomás­érzékelős gyújtószerkezettel ellátott, nagy erejű robbanólö­vedékeket lőtt ki, amelyek az előre beállított magasságon robbantak. Páncéltörő szerepkörben háromféle lövedéket al­kalmaztak: eleinte a Pzgr 39 jelzésű ballisztikai süveges pán­céltörő lövedéket használták, majd emellett később megje­lent a Gr 38HI nagy robbanóerejű páncéltörő lövedék és a Pzgr 40-es volfrámmagvas kompozit páncéltörő lőszer. Ezzel 2011 m távolságból 99 mm vastag páncélzatot lehetett átütni, ami azt jelentette, hogy a szovjet Joszif Sztálin harckocsik 1944 eleji megjelenéséig egyetlen szövetséges harckocsi sem tudott ellenállni az „Acht-Acht" tüzének. A viszonylag vé­kony elülső páncélzattal rendelkező Shermant (51 mm) és T-34-est (47 mm) a „88-as" akár 3 km távolságból is ki tud­ta lőni.

A háború alatt számos kísérlet történt a 88 mm-es Fiak 37-es továbbfejlesztésére. Ennek keretében néhány száz darabot hosszabb, öt részből álló csővel gyártottak, de ezek technikai

A F É L E L M E T E S „ 8 8 - A S "

B A L R A : Légvédelmi fegyverként a „88-as" légnyomás-érzékelős és időzített robbanólövedékekkel tüzelhetett. A hatékony alkalmazás elsősorban a célpontok repülési magasságának, sebességének és irányának pontos meghatározásán múlott, amit többek között a képen látható mérőeszközzel végeztek.

problémáik és a termelés lassúsága miatt soha nem terjedtek el annyira, mint az alaptípus. A légvédelmi lövegek észak-af­rikai és oroszországi sikerein felbuzdulva a hadsereg fegy­verzetirodája valódi páncéltörő változatot igényelt az egyre nagyobb számban megjelenő szovjet T-34-es és KV-l-es tí­pusok ellen. Erre valóban sürgetően szükség volt, hiszen a rendszeresített 50 és 75 mm-es páncéltörő ágyúk nem tudták áttörni az új szovjet harckocsik vastag páncélzatát. A páncél­törő „88-asnak" ráadásul a légvédelmi változatnál jóval ala­csonyabb profillal kellett rendelkeznie az álcázhatóság érde­kében. Az igényekre válaszként először a PaK 43-as jelent meg, amely megtartotta a légvédelmi löveg kereszt alakú ágyútalpát, de ezt rövid időn belül felváltotta a hagyományos egytengelyes ágyútalpra szerelt PaK 43/4l-es. Bár az új PaK tűzereje valóban minden igényt kielégített, mérete és tömege (több mint 61) miatt a német katonáktól hamarosan a nem ép­pen hízelgő „ólajtó" becenevet kapta.

Németország az I. világháborúban számos Fliegerabwehr-kanone-egységgd (légvédelmi tüzéralakulattal) rendelkezett, a versailles-i békeszerződés viszont minden ilyen jellegű fegyverzet birtoklását megtiltotta. A légvédelmi alakulatokat

L E N T : A brit harckocsik közül az 1940-ben Franciaországban bevetett Matildák (a képen egy Afrikában zsákmányolt példány látható német jelzésekkel) az elsők között tapasztalhatták meg

a 88 mm-es löveg pusztító tűzerejét. Sivatagi f veszteségeik csak tovább növelték a

vastagabb páncélzatú harckocsik iránti sürgető igényt.

E L I T A L A K U L A T O K

F E N T : Vontatóról lekapcsolt, tüzeléshez felállított 88 mm-es löveg a sivatag nyugati részén 1943-ban. Eredeti funkciójának megfelelően a löveget nem mozgó hadviselésre, hanem kiépített állásokból való tüzelésre tervezték. A lövegpajzsot a páncéltörő szerepkörben közvetlen ellenséges tűznek kitett kezelők védelmére vezették be.

a Reichswehr teljes titokban, 1928 során állította fel szállító­egységeknek álcázva. Hivatalosan az alakulatok a Német Sportrepülő Szövetség részét képezték. Hitler 1933-as hata­lomra kerülése után nem sokkal megalakult a Légügyi Mi­nisztérium, amely valójában a titkos német légierő (Luft-waffe) fedőszerveként funkcionált. A légvédelmi alakulatok eleinte a szárazföldi haderőhöz tartoztak, de a földi légvéde­lem és a vadászvédelem integrációjának érdekében hamar át­kerültek a Luftwafféhoz. Alig négy év alatt 115 légvédelmi egység jött létre a repülőterek, stratégiai fontosságú helyek és a német hadsereg védelmére. 1941-ig ez a szám 84l-re nőtt. A légvédelmi tüzérség a feladatai szempontjából két részre oszlott: a Reich városainak, gyárainak, üzemeinek stb. védel­mét a helyhez kötött, ún. „pontvédelmi" egységek látták el, míg a frontokon harcoló, állandóan mozgó hadseregek védel­mére önjáró légvédelmi tüzérosztályokat alkalmaztak. Az utóbbiak a háború során végig a harcok sűrűjében küzdöttek, és a fegyvernem krémjének számítottak.

A hadsereg főparancsnoksága sohasem tudott megbékélni azzal, hogy az összes légvédelmi egység a légierő fennható­sága alá került, ezért 1941-ben a Waffen-SS-szel együtt le­hetőséget kapott saját légvédelmi alakulatok felállítására. A 88 mm-es ágyúkkal és 20, valamint 37 mm-es könnyű légvédelmi fegyverekkel felszerelt egységeket a gyalogos-, páncélos-, gépkocsizó és páncélgránátos-hadosztályoknak rendeltek alá. Mindemellett persze a légvédelmi egységek

fegyverzetét, lőszereit, felszerelését, valamint az alkalmazott harcászati eljárásokat és elméleteket, a kiképzést és a szerve­zeti felépítést érintő kérdések továbbra is a Luftwaffe hatás­körébe tartoztak.

Miközben a vadászpilótákat és az ejtőernyősöket mint a Luftwaffe hőseit Goebbels propagandagépezete az egekig magasztalta, a légvédelmi tüzérség a légierő földi elit egysé­gévé nőtte ki magát. Az „Acht-Acht" és a hozzá hasonló lég­védelmi fegyverek kezelése komoly szakértelmet követelt meg a kezelőktől, hogy az állandóan változó, komplex harc­helyzetben a lövedékek mindig a megfelelő magasságon rob­banjanak. Eközben ráadásul szorosan együtt kellett működni­ük a központi légvédelmi szervezettel, nehogy tévedésből sa­ját repülőgépekre nyissanak tüzet. A légvédelmi tüzéreknek kiváló kondícióra és elszántságra volt szükségük ahhoz, hogy ágyújukat a megfelelő, általuk kiásott tüzelőállásba telepít­sék, és biztosítsák a lőszerrel való folyamatos ellátást. Mivel a lőszer tömege meghaladta a 9 kg-ot, ez megfelelő erőnlétet követelt meg.

A löveg- és ütegparancsnokok kiképzésében külön figyel­met fordítottak a páncélosok elleni küzdelemre, hogy fegyve­rüket a lehető legjobban ki tudják használni ilyen szituációk­ban. Ha tüzelőállást vett fel, a „88-as" gyakorlatilag mozdít-hatatlanná vált, ezért a siker vagy a kudarc az állás helyes megválasztásán és az ágyú utolsó pillanatig tartó álcázásán múlott. Az ellenséges harckocsikkal vívott tűzpárbajban a pa­rancsnoknak kötélidegzettel kellett rendelkeznie, és bíznia kellett fegyverében és embereiben. A vadászpilóták és az ej­tőernyősök mellett a légvédelmi ágyúk parancsnokainak volt a legnagyobb esélyük arra, hogy gyors ütemben hősi halált haljanak a Führerért.

A háború első két évében a harcmezők fölötti légteret a Luftwaffe uralta, ami azt eredményezte, hogy a légvédelmi

A F É L E L M E T E S „8 8 - A S "

tüzérséget legfeljebb pontvédelmi feladatokra vetették be. E feladatok oroszlánrészét a hadosztályok és hadtestek alá ren­delt légvédelmi tüzérosztályok, -ezredek viselték, melyek szorosan a páncélosékek nyomában haladtak. 1940-ben Fran­ciaországban, majd 1941 során a Balkánon és Oroszország­ban a hadosztályok alá rendelt „88-as" ütegeket gyakran bíz­ták meg körülkerített ellenséges páncéloscsoportok megsem­misítésével, ha ezt a páncélosezred nem tudta elvégezni. Ilyen esetekben maximum egy-két „88-ast" vetettek be a né­met vonalakon áttörő brit, francia vagy szovjet nehézpáncé­losok ártalmatlanná tételére.

TÖMEGES BEVETÉSEK Ahogy a nyugati szövetségesek és a szovjetek légierői egyre erősebbé váltak és a Luftwaffe dominanciája meginogni lát­szott, a németek elkezdték komolyan venni a légvédelmet, és egyre több légvédelmi tüzérüteget állítottak fel. 1942/43 te­lén a szovjet offenzívakban ráadásul addig példátlan módon T-34-esek százai rontottak egy keskeny frontszakaszra. Az ellenséges harckocsik ilyen mértékű koncentrációja német részről komoly páncélelhárító erő felállítását tette szükséges­sé. A megnövekedett légi és szárazföldi veszély elhárítására megoldást jelenthetett a légvédelmi ágyúk összpontosítása. Ennek egyik legékesebb példáját Rommel szolgáltatta az észak-afrikai sivatagban, és a német hadvezetés azt remélte, hogy a taktika Oroszországban ugyanúgy beválik majd.

1942 nyarára a frontterületeken található 88 mm-es ágyúk zömét 10 gépkocsizó légvédelmi hadosztályba tömörítették, és ezeket a különböző hadseregcsoportoknak rendelték alá. A légvédelmi hadosztály parancsnoka felelt minden légvédelmi tevékenység megszervezéséért, továbbá az ágyúk, lokátorok, keresőfényszórók és vadászgépek alkalmazásának összehan­golásáért az adott hadseregcsoport területén. Egy hadosztály­hoz általában hatalmas tűzerő, összesen 12-30 nehéz légvé­delmi üteg tartozott, ütegenként négy „88-as" löveggel. Ezek mellett a hadosztályok hasonló mennyiségű közepes és köny-nyű légvédelmi üteggel is rendelkeztek, amelyek mindegyi­két egy tucat négycsövű 20 mm-es könnyű légvédelmi gép­ágyú, illetve 37 mm-es közepes légvédelmi ágyú alkotta.

A gépkocsizó légvédelmi ezredeket és osztályokat a had­osztályparancsnok a front legfontosabb szakaszain helyezte el az ott tartózkodó hadsereg vagy hadtest támogatására. Ve­szély esetén a légvédelmi alakulatokat így össze lehetett von­ni akár légvédelmi fedezet biztosításához, akár vésztartalék­ként az ellenséges harckocsik áttörési kísérletének visszave­réséhez. Szükség esetén még a hadsereg tüzérosztályainak is segítséget tudtak nyújtani azok támogató tűzcsapásaihoz. A szárazföldi haderő zömében lóvontatású tüzérségi alakulatai­tól eltérően a Luftwaffe légvédelmi ágyúit kivétel nélkül gép­kocsikkal vontatták. Egy átlagos gépkocsizó légvédelmi tü­zérezred több mint 20 darab „88-assal" rendelkezett, melye­ket mozgékony páncéltörő erőként gyorsan összevonhattak a csatatér veszélyeztetett pontjain, ha a helyzet úgy kívánta.

A légvédelmi ezredeket természetesen csakis előzetes ter­vezést és felderítést követően lehetett bevetni páncéltörő

vésztartalékként. Ez általában úgy zajlott, hogy a parancsno­kok először végigjárták a számukra kiutalt frontszakaszt, ahol megvizsgálták a szóba jöhető tüzelőállásokat egy ellen­séges betörés esetére. Az ágyúkat úgy kellett elhelyezni, hogy azok nagy hatótávolságát maradéktalanul kihasználhas­sák, ezért alapvető követelmény volt a harcmezőre való meg­felelő rálátás. Az egyes ágyúk és ütegek tűzterületének átfe­déseire szintén oda kellett figyelni, hogy az egész frontsza­kaszt tűz alatt tarthassák, és ne maradjanak lefedetlen terüle­tek. A „88-as" magas profiljából adódóan az ágyúknak vagy süllyesztett tüzelőállást kellett ásni, vagy erdőkben és épüle­tekben kellett őket elrejteni. Különösen fontos szerepet ka­pott az álcázás, az ellenségnek ugyanis mindaddig nem volt szabad felfedeznie az állásokat, amíg mélyen be nem hatolt az ágyúk tűzterületére, ahonnan már nem menekülhetett. Ha a „88-asokat" túl korán felfedezték, az ellenséges tüzérség halálos tüzet zúdított a német tüzelőállásokra.

A megfelelő tűzgyorsaság akár hosszabb időn át való fenn­tartása szempontjából nagy jelentősége volt annak, hogy ele­gendő mennyiségű páncéltörő lőszer legyen felhalmozva az ágyú mellett. A lövegparancsnokok emellett szerették, ha a közelben saját gyalogosegységek állomásoztak, akik az ágyúk elpusztítására induló ellenséges gyalogsággal szem­ben védelmet biztosíthattak a kezelőknek.

A védővonal kitartása érdekében a légvédelmi parancsno­kok mindig az általuk meghatározott stratégiai védelmi pon­tok körzetében összpontosították lövegeiket. Szerepük ket­tősségéből kifolyólag nekik mindig a légvédelem biztosítása és az áttört ellenséges harckocsik visszaverése között kellett egyensúlyozniuk. Néha e két feladatot egyszerre kellett meg­oldaniuk, mint pl. a kulcsfontosságú hidak, vasútvonalak és uralgó magaslatok védelme esetén. Az áttelepülést általában jól begyakorolták, ezért parancs esetén a légvédelmi egysé­gek gyorsan útra kelhettek egy másik veszélyeztetett szektor felé.

Vészhelyzet esetén rendszerint a légvédelmi alakulat pa­rancsnoka volt az első tiszt a helyszínen, akinek ütőképes fegyver állt rendelkezésére az ellenséges harckocsikkal szemben, ezért a harckocsik elleni küzdelmet a legtöbbször az ő irányításával vívták. Ebben az esetben a helyszínen tar­tózkodó gyalogosok mind alárendelték magukat a légvédel­mi tisztnek, és ezzel alkalmi harccsoportot alkottak. Az elő­zetes tervezés mélységétől függetlenül ilyenkor mutatkozott meg igazán, hogy a parancsnokot milyen fából faragták. Sok­szor kaotikus helyzetben kellett döntéseket hoznia, miközben gondoskodnia kellett arról is, hogy ágyúi folyamatosan és fe­gyelmezetten tüzeljenek. A kötélidegzet itt valóban sokat se­gített.

CSATA A MEUSE PARTJÁN A „88-asok" első csatadöntő beavatkozására 1940 májusában került sor, amikor Heinz Guderian páncéloshadteste Sedan-nál elérte a Meuse folyót. Az volt a feladat, hogy a folyó túl­oldalán hídfőt alakítson ki, és ezzel rést szakítson a francia védelmi vonalban, amelyen keresztül a német páncélosok az-

E L I T A L A K U L A T O K

F E N T : A „88-as" mozgatását és kezelőinek szállítását Németország egyik legnehezebb vontatója, az Sd.Kfz. 7-es végezte.

tán megindulhatnak a La Manche csatorna felé. Guderian, a német páncélosok atyja az átkelésben kiemelt szerepet szánt Von Hippel ezredes alárendelt 102. légvédelmi tüzérezredé­nek. Az ezred külön erősítést és kiképzést kapott erre az ak­cióra, amely a Franciaországért vívott csatát Németország ol­dalára volt hivatott eldönteni.

Miután a páncélosok elérték a folyót, a gyalogságnak gu­micsónakokon át kellett kelnie a túloldalra, és ott hídfőt kel­lett létesítenie. A folyó túloldalát védő francia tüzérség és gyalogság azonban betonbunkereiből gyilkos tüzet zúdított a német gyülekezési körletekre. Guderian jó előre számolt ezekkel a nehézségekkel, és légvédelmi tüzéreivel már Len­gyelországban azt gyakoroltatta, hogy miként tudnak betalál­ni az elhagyott lengyel bunkerek lőrésein. Ennek gyakorlati alkalmazására itt, a Meuse partján került sor. Páncélosok fe­dezete mellett a 88 mm-es ágyúk elfoglalták tüzelőállásaikat a kialakítandó német hídfővel szemben, és sorban megkezd­ték a francia bunkerek elpusztítását. Néhol az ágyúkat alig 100 m választotta el célpontjuktól, és a 88 mm-es lövedékek felettébb pontosnak bizonyultak.

A tűzerő ilyen látványos demonstrálása sokat javított a ro­hamcsapatok hangulatán, miközben azok gumicsónakjaikban a túlpartra indultak május 13-án. Mire beesteledett, a gyalo­gosoknak sikerült megszilárdítaniuk a hídfőt, és az éjszaka folyamán az utászok elkészültek az első pontonhíddal. Az el­ső páncélosokkal együtt két 88 mm-es légvédelmi löveg is át­kelt a folyón. Ezeket a hídfőben azonnal tüzelőállásba von­tatták, és az éjszaka folyamán részt vettek az ellentámadásra induló francia páncélosok megsemmisítésében.

Reggelre a franciák és a britek egyaránt felismerték a né­met hídfő jelentette komoly veszélyt. Órákon belül bombázó­gépek százai indultak útnak, hogy lerombolják a német hida­kat, és ezzel elvágják a hídfőt. Guderian kizárólag a 102. lég­védelmi tüzérezredre számíthatott. Miközben a Luftwaffe va­dászgépei a bombázóknak fedezetet biztosító RAF Spitfire-ökkel harcoltak, a bombázógépek rendkívüli bátorsággal in­

dították meg támadásukat a hidak ellen. Ekkor Von Hippel ágyúinak csöve a magasba emelkedett, és a „88-asok" tüzet nyitottak a közeledő gépekre. A bombázók hullámai egymást követően repültek bele a tűzfüggönybe. Sok gép lezuhant, azok pedig, amelyeket nem ért találat, kénytelenek voltak fél­beszakítani támadásukat. A nap végén a pontonhidak még mindig sértetlenül álltak, a szövetségesek viszont elveszítet­ték 112 bombázógépüket. Guderian szavaival élve: „Légvé­delmi tüzéreink ezen a napon bebizonyították rátermettségü­ket, és nagyszerűen lőttek." Hitler elismerése jeléül Von Hippel megkapta a Lovagkeresztet.

Erwin Rommel elsőként 1940 júniusában Arras-nál győ­ződhetett meg légvédelmi lövegeinek páncéltörő képességé­ről, ahol „88-asai" nyolc Matildát tettek harcképtelenné. 1941 novemberében Szídi-Rezegnél az „Acht-Acht" ismét bizonyította kiválóságát; ezúttal a sivatagon át nyílegyenesen a német állások felé támadó brit 7. harckocsidandárral szem­ben. Itt az első nap mindössze négy beásott légvédelmi ágyú vette fel a harcot a britekkel, és szinte az egész dandárt meg­semmisítették. Nem tudni, miért, a dandár parancsnoka ma­radék erőivel négy napon keresztül folytatta a támadást, s en­nek következtében a „88-asok" a támogatásukra küldött 50 mm-es páncéltörő ágyúkkal együtt kb. 300 brit harckocsit pusztítottak el.

A kezelőknek állandóan ébereknek kellett lenniük, és egy váratlanul felmerülő veszélyhelyzetben ágyújukat pillanatok alatt tűzkész állapotba kellett hozniuk. 1942 júniusában a Ga-zála-vonalért folytatott harcok során Rommel légvédelmi ágyúit támadó szellemben alkalmazta, az ütegeket közvetle­nül páncélososzlopainak első harckocsijai mögött helyezte el. Ha egy ilyen oszlop brit harckocsikkal került szembe, ak­kor a német páncélosok visszább húzódtak, és hagyták, hogy a „88-asok" messziről elintézzék az ellenséges harckocsikat.

L E N T : PaK 43-as páncéltörő ágyú. A Fiak 37-esből kifejlesztett 88 mm-es löveg a légvédelmi változatokon jobban megállta a helyét az 1943-44-ben bevetett, vastagabb páncélzatú szovjet harckocsikkal szemben. Kisebb magassága miatt könnyebben lehetett álcázni, nagy tömege és mérete miatt viszont mozgatása továbbra is gondot okozott.

A F É L E L M E T E S „ 8 8 - AS"

B A L R A : StuG lll-as rohamlöveg

halad el egy franciaországi

útszélen tüzelőállásba helyezett

„Acht-Acht" mellett 1944-ben.

A csata első napján a 21. páncéloshadosztály 40 darab új, amerikai gyártású Grant harckocsival találta szemben magát. A korábban még nem látott harckocsik 75 mm-es ágyúi sok­kal hatásosabbnak bizonyultak a Panzer III-asok fegyverze­ténél, ezért a német páncélosok gyors visszavonulásba kezd­tek. Rommel éppen a közelben tartózkodott, és Wolz ezredes 135. légvédelmi ezredét azonnal a német vonal megszilárdí­tására irányította. Négy 88 mm-es lövegből gyorsan védővo­nalat alkottak az Afrika Korps teherautóinak védelmére. Amint a Grant harckocsik 1500 m-en belülre kerültek, a lég­védelmi ágyúk életre keltek. Lövedékeik nyomán a brit harc­kocsik sorra „főttek fel", a túlélők pedig gyors ütemben visz-szavonultak. Rommel rámenős, támadó szellemű harcvezeté­se következtében hamarosan a „88-as" lett a brit harckocsi­zók rettegett „mumusa".

A keleti fronton a szovjet támadások súlyának növekedé­sével a légvédelmi egységeket egyre gyakrabban kellett pán­céltörő feladatokra bevetni. 1943 nyarán a kurszki offenzíva csúcspontján friss szovjet harckocsi-alakulatok lendültek el­lentámadásba. A szovjet páncélostartalékok csak arra vártak, hogy a német támadás a páncéltörő ágyúkon, harckocsiaka­dályokon és aknamezőkön lendületét veszítse. A szovjet fő­parancsnokság kiváló taktikai érzékkel az ellenség gyenge szárnyaira mért csapást, és Orjoltól északra napokon belül több helyütt áttörték a német vonalakat. A német 2. páncélos­hadsereg arcvonalát négy szovjet harckocsihadtest zúzta szét, amelyek megindultak a fontos vasúti csomópont, Kotyinec felé. A dél felé özönlő szovjet harckocsikat egyedül a Luft­waffe páncélvadász repülőgépei és a 12. légvédelmi hadosz­tály lövegei állíthatták meg. A németek tudták: ha a vasúti csomópont elveszik, akkor nem lesz lehetőségük tartalék páncélosaikat a veszélyeztetett szakaszon felvonultatni.

„88-ASOK" A T-34-ESEK ELLEN Bár a német vadászbombázók egy egész dandárnyi szovjet harckocsit megsemmisítettek, a T-34-esek támadása tovább

folytatódott. Egy 88 mm-es lövegekkel felszerelt német lég­védelmi tüzérosztály a sötétség leple alatt Kotyinec felé in­dult, és a városon kívül még a szovjetek megjelenése előtt si­került felállítaniuk egy védelmi vonalat. A T-34-esek először menetből próbálták meg elfoglalni a várost, de a „88-asok" pusztító tüze visszafordulásra kényszerítette őket. A követke­ző három napban egymást követték a támadások, de eközben egyre több légvédelmi tüzérüteg érkezett a védelem erősíté­sére.

Tüzérségi és páncélos-támogatás híján a légvédelmi had­osztály súlyos veszteségeket szenvedett a harcok során, de eközben lövegei kilőttek 229 szovjet harckocsit, ami elég időt biztosított a felmentő páncélosok felvonulására. Ezzel a betörést sikerült elszigetelni. A 12. légvédelmi hadosztály si­kere egyértelműen bebizonyította, hogy a légvédelmi ágyúk tömeges bevetése döntő lehet az ellenséges harckocsikkal szemben folytatott elhárítóharcokban.

A „88-as" következő nagyarányú alkalmazására 1944 nya­rán, Normandiában került sor. Július végén a britek közel 800 harckocsit összpontosítottak Caen körül, hogy áttörjék az I. SS-páncéloshadtest állásait. A hadsereg, a Waffen-SS és a Luftwaffe „88-as" légvédelmi, illetve páncéltörő ágyúi (ösz-szesen 78 darab) közös erővel szálltak szembe a támadókkal. 1000 szövetséges nehézbombázó szőnyegbombázása ellené­re a német védők felkészülve várták a július 18-án reggel in­dított Goodwood hadművelet keretében támadásba lendülő brit harckocsikat. A brit 11. páncéloshadosztály egy 4,8 km széles hídfőből indult meg az ellenséges állások felé. ALeib-standarte-SS Adolf Hitler hadosztály Tiger és Panther harc­kocsijai által támogatva a megmaradt légvédelmi ágyúk össz­pontosított tüzet zúdítottak a Shermanok oszlopaira. Mire le­szállt az este, több mint 300 brit harckocsi kiégett roncsa füs­tölgött a német vonalak előtt; sokuk a 88 mm-es légvédelmi lövegeknek és a PaK 43/4l-es páncéltörő ágyúknak esett ál­dozatul. A másnapi támadás során újabb 100 brit harckocsi maradt a csatatéren.

A Wehrmacht szárazföldi haderejének legjobb páncéloshadosztálya kétségkívül a

Grossdeutschland volt, amely nagyon hamar hírnevet szerzett magának a harctereken.

Elit jellege miatt a hadosztály tömegével vonzotta az önkénteseket és a tehetséges fiatal

tiszteket. Kiválóságából eredően ugyanakkor a Grossdeutschlandot mindig a

legkritikusabb pontokon vetették be a keleti fronton, ahol az egyre nyomasztóbb szovjet

túlerő fokozatosan felmorzsolta a hadosztályt.

Németország keleti hadjárata 1941 júniusában elsöprő lendülettel indult ugyan, de a Vörös Hadsereg meg­erősödésével Hitler egyre inkább arra kényszerült,

hogy legjobb hadosztályait „tűzoltóbrigádokként" mindig ott vesse be, ahol a legválságosabb a helyzet. 1943-tól gyakorla­tilag kizárólag ezeknek az alakulatoknak az érdeme volt, hogy ellentámadásokkal és a betörések elreteszelésével az alapjaiban rogyadozó német védővonalat sikerült egyben tar­tani.

Mivel a Waffen-SS páncéloshadosztályai a Führer szemé­lyes „tűzoltóbrigádjainak" számítottak, a Wehrmacht szüksé­gesnek tartotta a szárazföldi haderőn (Heer) belül egy saját elit páncélosegység létrehozását. A Wehrmacht számára idő­vel presztízskérdést jelentett, hogy a Waffen-SS-hez hasonló elit egységekkel rendelkezzen, melyekkel először Nyugat-Európában, majd Oroszországban hathatós támogatást nyújt­hat Hitler hódító törekvéseihez. Ennek szellemében az erede­tileg gépkocsizó gyalogezredként létrehozott Grossdeutsch­landot hat év alatt páncélgránátos-hadosztállyá, végül páncéloshadtestté bővítették, amely névleg négy hadosztályt és két dandárt foglalt magában. Ez az erő azonban sohasem harcolt együtt valódi hadtestként, sőt sok alegység pusztán papíron létezett.

Maga a név, Grossdeutschland (Nagy-Németország), töké­letesen kifejezte az alakulat különleges jellegét: személyi ál­lományát nem a megszokott elvek alapján, egy adott körzet­ből töltötték fel, hanem szerte Németországból a legjobb és legtapasztaltabb tisztek és katonák alkották. Emellett a név erős ideológiai töltéssel is bírt, mivel Hitler elképzeléseiben „Grossdeutschland" az Európában egyeduralkodó német ál-

B A L R A : A Grossdeutschland hadosztály páncélgránátosai

fedezéknek használnak egy kilőtt T-34-est. Az 1944 júniusában

megindult szovjet támadást a hadosztályt nagy veszteségekkel

járó védekezőharcokra kényszerítette a balti államokban.

lamot jelentette, amelyben csak az arra érdemes népek kap­hattak helyet, míg a többiekre megsemmisítés vagy kitelepí­tés várt. Azzal, hogy az elit egységet Hitler mániákus víziói alapján nevezték el, a szárazföldi haderő főparancsnoksága ékes tanúbizonyságát adta, hogy maximálisan támogatja a Führert az „uralkodó faj életterének" megteremtésére irányu­ló terveiben.

Néhány alegység kivételével a Grossdeutschland 1941 nyarától a keleti fronton harcolt a Vörös Hadsereg ellen.

A KEZDETEK A Grossdeutschland eredete egészen 1934-ig nyúlik vissza, amikor a főparancsnokság berlini épületeinek védelmére a hadsereg őregységet állított fel. Miután a Waffen-SS megala­kult, a hadvezetés úgy határozott, hogy ellensúlyozásaként szükség van egy hasonló elit alakulat felállítására. A válasz­tás az őregységre esett, melyet gyors ütemben gépkocsizó gyalogezreddé fejlesztettek. A négy zászlóalj erejű, tehergép­kocsikkal, könnyűtüzérséggel, aknavetőkkel, légvédelmi és páncéltörő ágyúkkal felszerelt új ezred a Grossdeutschland nevet kapta.

Első bevetésükre Franciaországban került sor, majd részt vettek Jugoszlávia 1941. áprilisi elfoglalásában. A nyár fo­lyamán meginduló keleti hadjáratban az ezredet a Közép hadseregcsoport kötelékében vetették be Moszkva irányában, majd a kijevi katlan bezárására átirányított csapatok része­ként dél felé kanyarodott. A katlan felszámolását követően is­mét a szovjet fővárost vették célba, ám a beköszöntő orosz télben hamarosan védekezésre kényszerültek. Zsukov téli el­lentámadása során a Grossdeutschland majdnem 1000 halot­tat és több mint 3000 sebesültet veszített, de az ezred mind­eközben a Wehrmacht egyik legkiválóbb és legütőképesebb alakulatává vált.

1942 tavaszán kezdődött meg az egység gépkocsizó gya­loghadosztállyá történő bővítése. Ennek keretében 14 darab

E L I T A L A K U L A T O K

F E N T : MG 34-es géppuskával felfegyverzett páncélgránátosok

figyelik, ahogy szovjet katonák egy csoportja megadja magát

1941 júliusában. A Grossdeutschland hadosztály a Barbarossa-

hadművelet megindításától a keleti fronton harcolt.

Pz III-ast, 42 darab Pz IV-est, 21 darab StuG III-as rohamlö­veget, valamint több tucat Sd.Kfz. 25l-es lövészpáncélost, 76,2 mm-es páncéltörő ágyúval felszerelt Mardert, 88 mm-es légvédelmi löveget és 170 mm-es, illetve 150 mm-es nehéz­tüzérségi löveget kaptak. A lövészpáncélosok korlátozott szá­ma miatt a gyalogság zömét továbbra is páncélzat nélküli te­hergépkocsikon szállították, ami azt eredményezte, hogy a katonáknak még az ellenséges géppuskák hatótávolságán kí­vül ki kellett szállniuk a járművekből, és onnan gyalogosan kellett folytatniuk a támadást. A páncéloszászlóalj egyik szá­zadát a szovjet T-34-esek vastag páncélzatának áttörésére ki­fejlesztett, L/43-as csőhosszúságú 75 mm-es löveggel felsze­relt Pz IVF2-esekkel látták el.

Ezeknek a hosszú csövű, jobb páncélvédettségű Pz IVF2-eseknek a főparancsnokság fontos szerepet szánt 1942. nyári Kék hadműveletében, melyben az Oroszország déli részén felsorakozott szovjet hadseregek szétzúzását és a stratégiai fontosságú kaukázusi olajmezők megszerzését tűzték ki cé­lul. A Grossdeutschland hadosztályt az öt támadó hadsereg északi szárnyát alkotó 4. páncéloshadsereg alá rendelték.

Az előrenyomulás lendülete és a szovjet csapatok minimá­lis ellenállása az 194l-es év könnyű, villámháborús győzel­meit idézte a hadosztály katonái számára, miközben gyors

ütemben nyomultak a Don felé. Egy szovjet harckocsihadtest felsőbb utasításra megpróbálkozott ugyan az ellentámadás­sal, de a Grossdeutschland Pz IV-esei és Pz III-asai súlyos vereséget mértek rájuk. Egy hét leforgása alatt közel 200 szovjet harckocsi semmisült meg, és az ellentámadás vég­képp kifulladt, sőt a németeknek 100 000 szovjet katonát si­került katlanba zárniuk. Az elkeseredett szovjet hadművelet annyiban mégis sikerrel járt, hogy egy időre feltartóztatta a németeket, és a Vörös Hadsereg bekerítéssel fenyegetett csa­patainak nagy része vissza tudott húzódni. így a Gross­deutschland az elkövetkező hat hétben hiába próbált veresé­get mérni a szovjetekre, csak üres sztyeppékét találtak. A hadosztály szerencséjére hamarosan északra, a rzsevi kiszö-gelléshez irányították át őket, ezért nem kellett Paulus Sztá­lingrád felé vonuló 6. hadseregének sorsában osztozniuk. Persze ez nem azt jelenti, hogy a Közép hadseregcsoport kö­telékében könnyű dolguk lett volna. A Moszkva felé mutató rzsevi kiszögellést Sztálin komoly fenyegetésnek tekintette a főváros ellen, ezért utasítást adott a felszámolására. Ezt köz­vetlenül a 6. hadsereget csapdába ejtő Szaturnusz hadműve­let folytatásaként tervezték végrehajtani. A Grossdeutschland a téli harcok során „tűzoltóbrigádként" tevékenykedett, azaz mindig ott vetették be, ahol a legválságosabbá vált a helyzet.

1943 januárjában a hadosztályt kivonták az arcvonalból, és délre irányították át a 6. hadsereg felmentésére tervezett tá­madáshoz. Mire megérkeztek a Harkov melletti gyülekezési körzetbe, csatlakozott hozzájuk az újonnan felállított Gross­deutschland páncélosezred 42 darab Pz IV-essel és kilenc

A G R O S S D E U T S C H L A N D

58 t-s Tiger l-essel, amely 88 mm-es lövegével képes volt 2000 m távolságból is megsemmisíteni egy T-34-est. A pán­célosezredet az a Hyazinth von Strachwitz gróf vezette ezre­desi rangban, aki Párizs elleni támadásával már az I. világhá­ború folyamán beírta nevét a történelemkönyvekbe, és aki rö­vid időn belül „páncélos grófként" vált ismertté.

A hadosztálynak éppenhogy sikerült kijutnia a harkovi be­kerítésből, amikor a frissen feltöltött páncélosezredet a szov­jet téli offenzíva elleni válaszcsapás vezetésével bízták meg. Von Strachwitz irányításával az ezred hatalmas lendülettel indult meg 1943 márciusában. Gyors haladásuk csak akkor lassult le, amikor összecsapásra került sor a szovjet II. harc­kocsihadtesttel. Miután az első ütközetben a Grossdeutsch­land páncélosezred 46 darab T-34-est kilőtt, az előrenyomu­lás ismét lendületet kapott, és a német páncélosok egymás után hagyták maguk mögött az ukrán falvakat. Másnap azon­ban az ezred egy előkészített szovjet „PaK-frontba" (a pán­céltörő ágyúk kiépített védővonalának német elnevezése) fu­tott, melyet jelentős számú gyalogsági fedezék támogatott. Ekkor a Tiger harckocsiké lett a főszerep. Az acélmonstru­mok előregördültek, és az ellenséges tűzzel mit sem törődve

L E N T : Légitámadások ellen álcázott Pz V-ös Panther harckocsik

indulnak vasúton a keleti frontra, ahol a Grossdeutschland

páncélosezredét erősítik majd. AT-34-es legyőzésére tervezett

Panther első bevetésére 1943 júliusában, Oroszországban

került sor.

sorra semmisítették meg a szovjet páncéltörő ágyúkat. Mi­után ezzel végeztek, a védővonal felszámolását a lángszórós harckocsik fejezték be.

Március 16-án a folytatódó támadásnak újabb 30 darab T-34-es esett áldozatul, melyeket gyülekezési körzetükben leptek meg a német páncélosok. Két nappal később a szovjet parancsnokság újabb harckocsikat vetett be, de Von Strach­witz meghallotta közeledésüket, és páncélosait elrejtve felké­szült az ellenség fogadására. A német harckocsik parancsno­kuk utasítására nem nyitottak azonnal tüzet, hanem hagyták, hogy a szovjetek bemerészkedjenek a faluba. A német harc­kocsizók idegőrlő órákat éltek át, miközben rejtekhelyeiken mozdulatlanul várakoztak a megfelelő pillanatra. Amikor az­tán a szovjet harckocsik éppen az oldalukat mutatták a néme­tek felé, Von Strachwitz 88 mm-es ágyúja eldördült, és az egyik T-34-es tornya messzire repült. Ekkor elszabadult a pokol. Néhány másodperc alatt 18 darab T-34-es semmisült meg, és a németek megindultak rejtekhelyeikről a szovjetek felé. A nap végére összesen 90 ellenséges harckocsit pusztí­tottak el. Ezután több lövészhadosztály és harckocsidandár több mint egy héten át rohamozta a Grossdeutschland állá­sait, de minden támadás súlyos szovjet veszteségekkel zárult. Amikor március végén Heinz Guderian vezérezredes, a pán­céloscsapatok főfelügyelője látogatást tett a Grossdeutsch­land páncélosezrednél, Von Strachwitz büszkén mutatta neki a Harkovtól északra, egy szovjet „harckocsitemetőben" ha­lomban álló, több száz kilőtt T-34-est.

E L I T A L A K U L A T O K

KURSZK Mivel a heves esőzések sártengerré változtatták Oroszorszá­got, a németeknek és a szovjeteknek is elegendő idejük ma­radt egységeik újjászervezésére és feltöltésére a nyári had­műveletek előtt. A szárazföldi haderő főparancsnoksága (Oberkommando des Heeres, OKH) a német vonalakba 80 km mélyen beékelődő kurszki kiszögellés felszámolásá­ban kulcsszerepet szánt a Grossdeutschland hadosztálynak. Addigra az arisztokrata származású tisztek körében általános gyakorlattá vált, hogy ha valaki harci tapasztalatra, kitünte­tésre vagy előléptetésre vágyott, akkor a Grossdeutschland hadosztályhoz helyeztette át magát. A tisztikar számára a hadosztály emellett annak biztosítékát jelentette, hogy a Waf­fen-SS eredményei nem homályosíthatják el teljesen a Wehr­macht sikereit. A Grossdeutschland közkatonái ugyanis ad­digra a keleti fronton szolgáló katonák legharcedzettebbjei közé tartoztak, míg a tisztek között a náci párttagok aránya meghaladta az átlagot.

A kurszki csatára való felkészülés jegyében a hadosztály két Panther-zászlóaljat kapott. A T-34-es által jelentett fe­nyegetésre válaszként kifejlesztett legújabb német Panther harckocsi döntött páncéllemezekkel és hatékonyságában a Tiger 88 mm-es lövegéhez mérhető, hosszú csövű 75 mm-es harckocsiágyúval jelent meg. Hitler a Citadella hadművelet sikere szempontjából elengedhetetlennek tartotta a Pantherek bevetését, ezért a támadás időpontját többször is elhalasztot­ta, hogy elegendő „csodapáncélos" álljon készen a nagy ösz-szecsapásra. (Végül összesen 192-t vetettek be.)

L E N T : A Grossdeutschland Pz lll-asai Kurszk felé nyomulnak

előre az 1943. július 5-én megindult Citadella hadművelet

keretében. Az előtérben (részben) látható jármű egy Sd.Kfz.

250-es lövészpáncélos.

Ez idő tájt természetesen a hadosztály többi részét is fel­töltötték, a páncélosezred két zászlóalja így 1943 júliusára 80 darab Panzer IV-essel és 15 darab Tiger harckocsival rendel­kezett. Emellett elegendő lövészpáncélos érkezett ahhoz, hogy minden gyalogos-, rohamutász- és felderítő zászlóaljat ellássanak vele, továbbá az attól kezdve páncélgránátosnak nevezett hadosztály 150 mm-es Hűmmel és 105 mm-es Wespe önjáró tüzérségi lövegeket kapott. 1943 júliusában négy páncéloszászlóaljával a Grossdeutschland volt a legerő­sebb német páncélosegység a keleti fronton.

Július 5-én a hadosztály támadását a páncélgránátosok kezdték meg. Legfontosabb feladatként egy fontos magasla­tot kellett elfoglalniuk, hogy ezzel utat nyissanak a szovjetek déli szárnyára csapást mérő páncélosok számára. A páncélos­támadást a Tiger-század vezette, közvetlenül mögöttük az új Pantherek haladtak, de szinte alig indultak el, máris a szovjet páncéltörő ágyúk tűzviharába kerültek. A szovjetek ugyanis egymásba kapcsolódó páncéltörő állások egész hálózatát épí­tették ki a kurszki kiszögellésben. Számos Tiger aknára fu­tott, ráadásul időigényes tűzpárbajba bonyolódtak a szovjet páncéltörő ágyúkkal. Annak érdekében, hogy a támadást to­vábblendítsék, a Pantherek előrenyomultak, de rövid időn be­lül számos példány lángokban tört ki. Ez azonban nem a szovjet elhárítótűz vagy az aknák következtében, hanem a megoldatlan műszaki problémák miatt történt. Ennek ellené­re a maradék Pantherek könnyedén visszaverték egy ameri­kai General Lee harckocsikkal felszerelt szovjet harckocsi­dandár ellentámadását.

A következő hat napban a németeknek végig ugyanezekkel a problémákkal kellett megküzdeniük. Ahelyett, hogy sike­rült volna gyors áttörést kierőszakolni és a hadműveletet gya­korlatilag villámháborúval sikerre vinni, a Citadella véres anyagcsatává változott. A Grossdeutschland páncélgránáto-

A G R O S S D E U T S C H L A N D

sai és harckocsijai védővonalról védővonalra küzdöttek ma­gukat előre, mindennap tucatjával lőtték ki a szovjet harcko­csikat és ágyúkat, valamint százával ejtettek hadifoglyokat -mindhiába. Veszteségeik egyre nőttek. Július 12-én a Gross­deutschland páncélosezred már csak 22 bevethető Pz IV-essel, 38 darab Pantherrel és hat Tigerrel rendelkezett. Ezen a napon a szovjet hadvezetés támadásra indította friss tartalé­kait. T-34-esek százai rontottak a hadosztály vonalának, és :öbb helyen áttörték azt, de a német páncélosok ellentámadá­sa helyreállította a frontvonalat.

Másnap a hadosztály alakulatai újból nekilendültek, de is­mét egy „PaK-frontba" ütköztek, melyet több mint 100 be­ásott harckocsi és páncéltörő löveg alkotott. Ennek áttörése immáron túlságosan kemény diónak bizonyult számukra - a Grossdeutschland előrenyomulása végképp megrekedt.

A kurszki támadás során a hadosztály több mint 263 szov­jet harckocsit, 144 páncéltörő ágyút, 22 tüzérségi löveget és 11 sorozatvetőt semmisített meg 10 darab Pz IV-es és 43 da­rab Panther elvesztése mellett. Ez elfogadható veszteségi arány, de emellett számos harckocsi és jármű szorult kisebb-nagyobb javításokra. A július 5-én harcba indult páncélosok­nak így alig harmada maradt bevethető állapotban, ráadásul a páncélgránátosok is súlyos veszteségeket szenvedtek.

A Citadella hadművelet elakadásával egy időben a szovje­tek harcba vetették hadászati tartalékaikat az északról dél fe­lé igyekvő német támadósereg ellen, amely hamarosan ren­dezetlen visszavonulásba kezdett. A helyzet stabilizálása ér­dekében Hitler a Grossdeutschlandot kivonta a déli szárny­ról, és gyors ütemben az északi szárny támogatására dobta át. A hadosztály harckocsijait és egyéb felszereléseit azonban alig pakolták le a vasúti kocsikról, amikor egy Harkov kör-

F E N T : Sd.Kfz. 250/2-es a kurszki csatában részt vevő Grossdeutschland állományából. A nagy számban alkalmazott lövészpáncélos eme változatát a híradós-alakulatok telefonkábelek fektetésére használták. A frontvonalban küzdő csapatokkal való kapcsolatfenntartás az állandóan változó harchelyzetben kiemelt fontossággal bírt.

nyéki újabb szovjet offenzíva miatt ismét bevagonírozták és útnak indították őket.

VISSZAVONULÁS Négy szovjet hadsereg Harkov közelében 80 km széles rést ütött a 4. páncéloshadsereg vonalán, és a résen keresztül több mint 2000 darab T-34-es indult meg dél felé. A támadókkal déli irányból a Waffen-SS két páncéloshadosztálya, a Toten-kopf és a Das Reich szállt szembe, míg a szovjetek északi szárnyára a Grossdeutschland és a 7. páncéloshadosztály mért csapást. Von Strachwitz ezrede egy új Tiger-zászlóaljjal kiegészülve indult támadásra, ami azt jelentette, hogy a „pán­célos gróf" immáron több mint 100 harckocsit - kb. 40 darab Panthert, 40 darab Tigert és 30 darab Pz IV-est - vethetett be. Mivel ekkora páncéloserővel egyetlen Wehrmacht-alakulat sem rendelkezett, a névleg még mindig páncélgránátos-had-osztálynak számító Grossdeutschlandot „szuper páncélos­hadosztálynak" kezdték nevezni.

A hadosztály harckocsijai és a sík sztyeppén támadó T-34-esek százai összecsaptak. A szovjetek szűnni nem akaró hul­lámokban küldték harckocsijaikat a németek ellen, akik Tigereikkel és Panthereikkel hatalmas távolságokból sorra lőtték ki a kukoricatáblákon keresztül nyomuló T-34-eseket; naponta átlagban 40-50-et. Mindeközben a páncélgránáto-

F E N T : Grossdeutschland-tisztek gyors harctéri megbeszélése a

kurszki csatában. A szemben látható tiszt egy szárazföldi

haderőben rendszeresített páncélos-egyenruhát, sisakján pedig

álcázó borítást visel.

soknak a szovjet gyalogság egymást követő támadásaival kellett megbirkózniuk. Az intenzív harcok komoly erőfeszí­téseket követeltek a német szerelőktől, akiknek rohammun­kában kellett megoldaniuk az elhasználódott ágyúcsövek cse­réjét a harckocsikon.

A Grossdeutschland ahtirkai ellentámadása nagy harcásza­ti siker volt ugyan, de a német arcvonal továbbra is gyenge maradt, és a főparancsnokságnak a hadosztályokat vissza kellett vonnia a Dnyeper vonala mögé. A Dél hadseregcso­port visszavonulásának fedezését a Grossdeutschland kapta feladatul. Hiába sikerült azonban a német seregeknek a folyó túlpartján védelemre berendezkedniük, a szovjetek egy perc nyugtot sem hagytak nekik, és hamarosan megvetették lábu­kat a túlparton. A Grossdeutschland az elkövetkező három hónapot azzal töltötte, hogy egyik válságos helyzetbe került arcvonalszakasztól a másikig sietett, miközben a szovjet gőz­henger megállíthatatlanul gördült nyugat felé. 1944 márciu­sára a szovjet támadás Románia határánál kifulladt, így a né­metek kissé össze tudták szedni és át tudták csoportosítani megtépázott hadosztályaikat. Ekkoriban a Grossdeutsch­landot a hadosztály történetének talán leghíresebb parancs­noka, a mindössze 1,5 m magas, arisztokrata származású fá­radhatatlan tábornok, Hasso von Manteuffel altábornagy ve­zette egy Panther tornyából.

E L I T A L A K U L A T O K

Áprilisra Manteuffelnek sikerült erős védőállásokat kiépí­tenie hadosztályával a román határváros, Targul Frumos kö­zelében. Legelöl a páncélgránátosok helyezkedtek el kiépített árokrendszerükben és bunkereikben, ahonnan a szovjet gya­logság rohamait kellett visszaverniük. A tüzérütegeket mö­göttük úgy állították fel, hogy a hadosztály teljes arcvonalát tűz alatt tarthassák, a 88 mm-es légvédelmi lövegeket pedig beásták és páncéltörőként alkalmazták az esetleg áttörő szov­jet harckocsik ellen. A tartalékot a 25 bevethető Pz IV-essel. 10 darab Tigerrel és 12 darab Pantherrel rendelkező páncé­losezred, valamint egy 25 darab StuG Ill-assal rendelkező ro-hamlöveg-zászlóalj képezte. Von Manteuffel parancsnoki ál­lását egy domb tetején rendezte be, ahonnan az egész sávra jó kilátás nyílt. A klasszikus védelmi ütközethez már csak a Vörös Hadsereg hiányzott.

Miután a szovjet tüzérség egész nap lőtte a német álláso­kat, május 2-án megindultak a harckocsik. A páncélgránáto­sok hagyták, hogy az első hullámban közelítő 25 darab T-34-es átgördüljön lövészárkaik felett. A „88-asok" pontosan erre vártak: néhány percen belül a támadók több mint felét meg­semmisítették, míg a többi szovjet harckocsit a tartalékban várakozó páncélosok intézték el. A második támadóhullámot alkotó 30 darab T-34-est az arcvonal mögötti magaslat lejtő­jén megbúvó rohamlövegek lőtték ki saját veszteség nélkül.

Ezután a szovjetek hét új, 122 mm-es ágyúval felfegyver­zett Joszif Sztálin Il-es nehéz harckocsit küldtek támadásra, amelyek több mint 3000 m távolságból tüzet nyitottak a né­met páncélosokra. Von Manteuffel Tiger harckocsijait küldte ellenük, de a német 88 mm-es harckocsiágyúk ilyen távol­ságból hatástalannak bizonyultak a szovjet harckocsikkal szemben. A németeknek 1800 m-en belülre kellett kerülniük ahhoz, hogy a szovjet harckocsik vékonyabb oldalpáncélza­tát célozva sikerrel vehessék fel velük a harcot. Végül ilyen módon négy JSZ Il-est sikerült harcképtelenné tenni, míg a visszavonuló három nehézpáncélost az üldöző Pz IV-esek lőtték ki hátulról.

A következő támadás során a szovjetek betörtek egy falu­ba a hadosztály jobb szárnyán, és azonnal T-34-esek tömegét indították a keletkezett résbe. Von Manteuffel egy Pz IV-es század élén a helyszínre sietett, ahol 30 szovjet harckocsit ki­lőttek, a többit pedig megfutamították.

A szovjet harckocsik és gyalogosok tömegrohamai két na­pon át szakadatlanul folytatódtak a Grossdeutschland állásai ellen. A védővonalat tartó katonák mindannyiszor kitartottak, amíg a segítségként küldött páncélosok megérkeztek. Végül május 5-én a szovjetek visszavonták csapataikat. Vesztesége­ik 350 harckocsira rúgtak, és Von Manteuffel számításai sze­rint további 200 megsérült. A németek mindössze 10 harcko­csit veszítettek a küzdelemben.

AZ UTOLSÓ ÁLLÁSOK 1944 júniusában a háború legnagyobb szovjet offenzívája szétzúzta a Közép hadseregcsoportot, és tátongó rést szakí­tott a német védelmi vonalon. A Vörös Hadseregnek ezzel az arcvonal középső részén sikerült kiűznie a németeket a Szov-

A G R O S S D E U T S C H L A N D

jetunió területéről, a harcok attól kezdve Lengyelországban folytak. Augusztus l-jén a szovjet csapatok elérték a Balti­tengert, és elvágták a Riga körül tömörülő Észak hadsereg­csoport visszavonulási útját. A német hadvezetés a kétség­beejtő helyzetben ismét a Grossdeutschlandhoz fordult. Ve­zetésével támadó harccsoportot kívántak indítani a csapdába esett Észak hadseregcsoport felmentésére.

A megindulási körzetbe való megérkezése után a hadosz­tályt először a Kelet-Poroszország és Litvánia határán fekvő Vilkoviskenbe (ma Vilkaviskis) irányították, hogy ott felszá­moljon egy szovjet gárda-harckocsihadtestet. Közel 350 harckocsi és a Grossdeutschland egyéb páncélozott járművei indultak meg a kitűzött cél felé, de rövid időn belül kiderült, hogy velük szemben több száz Joszif Sztálin nehéz harckocsi várakozik SzU-100-as és SzU-122/152-es nehéz rohamlöve­gek mellett. Von Manteuffel mindenképp el akarta kerülni a frontális összecsapást, és úgy manőverezett, hogy harckocsi­jai a szovjet páncélosok oldalába kerüljenek. A német táma­dás következtében a szovjetek végül 70 harckocsit és 60 pán­céltörő ágyút maguk mögött hagyva visszavonultak.

Augusztus vége felé elérkezett az idő a Riga környékén harcoló hadseregcsoport köré fonódó szovjet gyűrű áttörésé­re. Bár néhány alakulatnak sikerült a német állásokat elérnie, a sokszoros szovjet túlerővel szemben a Grossdeutschland tehetetlennek bizonyult. Mire augusztus 23-án a felmentési kísérlet végképp kifulladt, a hadosztály összes harckocsija megsemmisült, vagy megsérült és javításra várt. A páncélos­ezred csak az új Tiger és Panther harckocsik megérkezését követően vált ismét bevethetővé.

A Vörös Hadsereg addigra 19 gyalogoshadosztályt és öt harckocsihadtestet sorakoztatott fel a német vonalakkal

szemben, és amikor októberben felújították a támadást, a Grossdeutschland körüli gyenge német hadosztályok össze­omlottak. Von Manteuffel hadosztálya hosszú napokon át gyakorlatilag bekerítésben harcolt. Tigereivel és Panthereivel a Grossdeutschlandmk sikerült olyan utóvédet alkotnia, amely lehetővé tette a többi német hadosztály visszavonulá­sát Memelbe. Miután ez megtörtént, szovjet harckocsikkal szorosan a nyomukban Manteuffelék is visszavonulhattak. Memelt Hitler erődnek nyilvánította ugyan, de a valóságban a város nem volt több állandó tüzérségi támadás alatt álló romhalmaznál. Ennek megfelelően a védelem nem is tartha­tott ki sokáig, és a város védőit, köztük a Grossdeutschland maradványait, hajókon Kelet-Poroszországba menekítették.

1944. december folyamán a hadosztályt újjászervezték, és ennek keretében alárendelt alakulatainak bázisán létrehozták a Grossdeutschland páncéloshadtestet. Papíron a Gross­deutschland hadosztály mellett a hadtest részét képezte még a Brandenburg és a Kurmark páncélgránátos-hadosztály, a Luftwaffe Hermann Göring páncéloshadosztálya, valamint a Führer gránátosdandár és a Führer Begleit dandár. A való­ságban azonban ezeket az alakulatokat sohasem vetették be együtt igazi hadtestként, és nagyarányú harctéri vesztesége­ik, valamint az utánpótlás akadozása miatt sohasem állt ren­delkezésükre elegendő katona és felszerelés.

Amikor 1945 januárjának közepén megindult a következő

L E N T T ü z e l ő á l l á s b a h e l y e z i k a G r o s s d e u t s c h l a n d e g y i k P a K

3 8 - a s á t . A p á n c é l t ö r ő t ü z é r s é g m i n d e n p á n c é l o s h a d o s z t á l y b a n

f o n t o s s z e r e p e t k a p o t t . M i v e l a P a K 3 8 - a s h a t á s o s l ő t á v o l s á g a

n e m h a l a d t a m e g a 2 0 0 0 m-t, a f é n y k é p v a l ó s z í n ű l e g a

f r o n t v o n a l o n v a g y a n n a k k ö z e l é b e n k é s z ü l t .

E L I T A L A K U L A T O K

A G R O S S D E U T S C H L A N D

F E N T : Egy Panther (valószínűleg Ausf. G) a Grossdeutschland oáncélgránátosaival együtt várakozik az indulási parancsra 1944 augusztusában. Ekkor a frontvonal már Lengyelország natáránál állt, és a hatalmas szovjet nyomás miatt a hadosztályt sokszor vetették be „tűzoltóbrigádként".

szovjet támadás, a kimerült Grossdeutschland hadosztály utoljára csapott össze a Vörös Hadsereggel. Kelet-Poroszor­szág erdeiben heteken át tombolt a küzdelem, miközben a hadosztály fokozatosan Königsberg felé szorult vissza. Utol­só páncélos-ellentámadásukra március 17-én került sor, ami­kor három Tiger indult a Balti-tenger partján még éppenhogy tartott talpalatnyi terület védelmére. A három páncélos le­génysége az utolsó emberig harcolt, hogy fedezetet nyújtson bajtársainak, miközben azokat a Samland-félszigetre evaku­álták. Ezt követően a hadosztály túlélői majdnem egy hóna­pig egyszerű gyalogságként harcoltak a félszigeten, míg vé­gül hajóval Dániába szállították őket. Az eltelt három hónap alatt a hadosztály katonái közül több mint 17 000-en vesztet­ték életüket, és csupán néhány száznak sikerült a viszonyla­gos biztonságot jelentő brit hadifogságba kerülnie.

A Grossdeutschland hadosztály végigküzdötte a háborút. Felállítására eleve azért került sor, hogy a német szárazföldi

B A L R A : 1944 januárjától a Grossdeutschland irányítását Von Manteuffel (balra) vette át, akit a 7. páncéloshadosztállyal aratott sikereit követően altábornagyi rangban neveztek ki a Wehrmacht legjobb elit páncélosalakulatának parancsnokává.

haderő elit alakulataként részt vegyen Hitler keleti hódító há­borújában. A hadiszerencse fordultával aztán szerepe kissé megváltozott: immáron nem a támadások vezetését bízták rá, hanem a száz sebből vérző német arcvonal egyben tartását. A német hadiipar legkorszerűbb harckocsijaival (Tiger, Pan­ther) felfegyverzett Grossdeutschland páncélosezred ragyo­gó harci sikerei végigkísérték a hadosztály küzdelmeit, és csak 1944 őszén, a Joszif Sztálin nehéz harckocsik tömeges megjelenésével váltak vadászokból menekülő vadakká.

L E N T : A Grossdeutschland 1944/45 telén Kelet-Poroszország balti-tengeri partvidékén harcolt. Utolsó támadásukra 1945 márciusában került sor Königsbergnél. A hadosztály zöme ekkor elesett, Dániába csupán néhány száz túlélőnek sikerült eljutnia.

A német Tiger l-es nehézpáncélos a II. világháború leghíresebb harckocsija volt. Bár

viszonylag kevés készült belőle, lassan haladt és gyakran meghibásodott, 88 mm-es

lövege és vastag páncélzata miatt a szövetségesek rettegett ellenfelévé vált. Olyan kiváló

parancsnokok irányításával pedig, mint Michael Wittmann, szinte legyőzhetetlennek

bizonyult. A Königstiger (Tiger Il-es) ezzel ellentétben már nem vívott ki ilyen hírnevet;

többségük nem is a szövetséges páncéltörő lövedékeknek, hanem műszaki

problémáknak esett áldozatul.

Nincs olyan harckocsi a II. világháború történetében, amely a Tigernél jobban jelképezte volna a Panzer-truppen (páncéloscsapatok) ütőképességét. Sokszor

egyetlen példány puszta jelenléte is pánikot keltett a szövet­séges harckocsizók között. Vastag páncélzatát a legtöbb szö­vetséges páncéltörő ágyú nem tudta áttörni, 88 mm-es löve­gének lövedékei viszont úgy hatoltak át a Shermanek és T-34-esek páncélzatán, mint kés a vajon. Mindemellett a ret­tegett harckocsikat a Panzertruppen legjobb parancsnokaira és katonáira bízták, akik képzettségüknek és tapasztalataik­nak köszönhetően a legtöbbet tudták kihozni páncélosukból.

A szövetségesek szerencséjére a Tiger sohasem állt kellő mennyiségben a német hadvezetés rendelkezésére. Gyártása 5: kba került, és bonyolult szerkezete miatt hosszú időbe telt, ráadásul a szövetséges bombatámadások késedelmeket és ermeléskiesést okoztak. A legendás német műszaki színvo-

bizonyos értelemben szintén a típus hátrányára vált, hi­szen a tervezőmérnökök olyan bonyolult megoldásokat al-iiilmaztak, amelyek miatt az üzemben tartás kimondottan ne-nezkessé vált, és végül több Tiger veszett el meghibásodás, ~:nt ellenséges harctevékenység következtében.

A Tiger típuscsalád - sokkal inkább a véletlen, mint tuda-:: 5 tervezés eredményeként - a háború végére már két harc­kocsit és két rohamlöveget foglalt magában. Ez elsősorban innak volt köszönhető, hogy az 1930-as évek második felé­ren zajló nagyarányú fegyverkezésből a legnagyobb német

BALRA: Michael Wittmann SS-Obersturmführer (főhadnagy), -"likőr a legnagyobb „Tigris-ászként" számon tartott :sncélosparancsnok a keleti frontról 1944 júniusában '.:rmandiába érkezett, már 1 1 7 ellenséges harckocsit semmisített meg. A normandiai csatában a 1 0 1 . SS-nehéz-lí-célos-zászlóalj 2. századának parancsnokaként vett részt.

fegyvergyárak (Henschel, MAN, Daimler Benz, Porsche) egyike sem akart kimaradni, ezért a megrendelés reményé­ben mindannyian elkészítették saját nehézharckocsi-tervüket.

Megrendelésre azonban egészen 1941 végéig nem került sor, akkor viszont a forradalmian új, döntött páncélzattal, Christie-rendszerű futóművel és 76 mm-es ágyúval rendelke­ző szovjet T-34-esek egyre nagyobb számban való megjele­nése ráébresztette az illetékeseket a nehézpáncélosok szüksé­gességére. A német fegyverbeszerzések kaotikusságára jel­lemző módon a Wehrmacht szárazföldi haderejének fegyver­zeti hivatala a Henschel nehéz harckocsiját választotta, de később dr. Ferdinánd Porsche rávette Hitlert, hogy támogas­sa az ő tervét.

SOROZATGYÁRTÁS Végül mégis a Henschel módosított tervét fogadták el, amelynek alapján a Tiger E (Tiger l-es) gyártása 1942 au­gusztusában elkezdődött. A termelés két évvel későbbi be­szüntetéséig összesen 1300 példány készült belőle. Párhuza­mosan Porsche üzemében is elkezdődött a gyártás, de azt a projektet hamarosan leállították. Később az addig elkészített kb. 90 alváz képezte a Ferdinánd (Elefánt) nehéz páncélvadá­szok alapját, melyek fegyverzetét egy mereven beépített 88 mm-es ágyú alkotta. A Tiger l-esnek kis példányszámban létezett egy 380 mm-es aknavetővel felszerelt rombolóválto­zata is (Sturmtiger).

Az 58 t-s Tiger l-es utódjának szánt, vastagabb döntött páncélzattal és erősebb 88 mm-es ágyúval rendelkező 71 t-s Königstiger (Tiger ITes), azaz „Királytigris" nehéz harckocsi kifejlesztése 1942 végén kezdődött el a Henschel és a Por­sche részvételével. A két terv közül ismét a Henschelét fo­gadták el, de az 1944 januárjától gyártásba vett harckocsik esetében végül a Porsche-féle toronyváltozat is alkalmazásra

E L I T A L A K U L A T O K

került. Németország legnehezebb bevetett harckocsijából 1945 márciusáig kevesebb mint 490 darabot gyártottak. A Königstiger alvázára épülő, merev beépítésű 128 mm-es ágyúval felszerelt Jagdtiger (Vadásztigris) vadászpáncélos­ból, mely a Tiger típuscsalád utolsó tagja volt, a háború so­rán mindössze 80 darab készült.

Mindkét alaptípus egész megjelenésével erőt sugárzott. A brit 17 fontos és a szovjet 122 mm-es páncéltörő ágyúk 1944-es megjelenéséig a szövetségesek szinte egyáltalán nem rendelkeztek olyan páncéltörő fegyverrel, amely képes lett volna átütni a Tiger l-es 100 mm vastagságú homlokpán­célzatát. 1943-ban a keleti fronton egy Tigert páncéltörő pus­kával 227-szer, 52 mm-es páncéltörő ágyúval 14-szer és 76,2 mm-es páncéltörő ágyúval 11-szer találtak el, de egyik löve­dék sem tudott a vastag páncélzaton áthatolni. A Königstiger még ennél is jobb védettséggel rendelkezett, hiszen döntött homlokpáncélzatának vastagsága elérte a 180 mm-t, ami a páncélost szemből gyakorlatilag elpusztíthatatlanná tette -kilövésére kizárólag a vékonyabb oldalsó páncélzaton ke-

L E N T : Miután 1942 áprilisában a Pz Vl-os Tiger l-es mintapéldányaival elvégezték a szükséges próbákat, augusztusban beindult a gyártás. Az alvázat és az erőátviteli berendezéseket a Henschel, a tornyot a löveggel a Krupp készítette, Porsche pedig a nevet adta az új acélmonstrumnak: „Tiger".

resztül adódott némi esély. A Tiger l-es L/56-os és a Tiger Il-es L/7 l-es csőhosszúságú, forgatható toronyba épített 88 mm-es lövege a harctereken kiváló fegyvernek bizonyult, mely a legjobban páncélozott ellenséges harckocsikat (pl. Churchill, Joszif Sztálin) kivéve bármilyen harckocsit képes volt 2000 m távolságból megsemmisíteni.

Mindkét típust öt kezelő irányította: parancsnok, irányzó, töltő, vezető, géppuskás/rádiós. Számukra a harc egyik leg-nyomasztóbb összetevőjét az jelentette, hogy kisméretű kém­lelőnyílásaikon és periszkópjaikon keresztül nem tudták megfelelően szemmel tartani környezetüket: a körülöttük tör­ténő dolgokról kizárólag a többi harckocsival való folyama­tos rádiókapcsolat révén kaphattak pontos képet. Amikor az ellenséges gyalogság a német harckocsik közelébe került, vagy az ellenséges páncéltörők tüzet nyitottak és lövedékeik hangos csattanásokkal pattantak le a páncélzatról, a harcko­csik belsejében lévők érthető módon rendkívül idegessé vál­tak. Ilyenkor a harckocsik közötti kölcsönös támogatás bizo­nyult a legjobb védelemnek.

Pusztán a Tiger tömege is új kihívások elé állította a harc­kocsizókat. A nehéz páncéltest komoly megterhelést jelentett a motorra, a váltóműre és a lánctalpakra nézve, ezért a pán­célos a többi német harckocsihoz képest messze több gon­doskodást és javítást igényelt. Ha egy Tiger lerobbant, a sze­relőműhelybe csakis egy másik Tiger tudta bevontatni. 1943-tól kezdve a keleti fronton visszavonuló német hadseregek

T I G R I S E K A H A R C M E Z Ő N

sok javítható Tigert hagytak hátra azért, mert nem tudták mi­vel elvontatni őket.

Eredetileg úgy tervezték, hogy minden páncélosezred kap egy 12 Tigerből álló nehézpáncélos-századot, de a hadsereg főparancsnoksága hamarosan úgy döntött, hogy ez az erők elaprózódásához vezetne. Az új nehéz harckocsikat ehelyett inkább önálló zászlóaljakba csoportosították, melyek 45 harckocsijukkal lehengerlő tűzerőt képviseltek. A nehézpán­célos-zászlóaljakat szervezetileg nem a páncéloshadosztá­lyok, hanem közvetlenül a páncéloshadtestek alá rendelték. Ez alól kivételt csak néhány Waffen-SS-páncéloshadosztály (Leibstandarte, Das Reich, Totenkopj) és a Grossdeutschland hadosztály jelentett, mivel ezek az új szervezeti felépítés be­vezetésének idején már rendelkeztek egy-egy Tiger-századdal. A századok 1943 folyamán a hadosztályok aláren­deltségében maradtak, míg végül zászlóalj erejűvé bővítették őket.

Az első nehézpáncélos-zászlóaljak szervezése 1942 elején kezdődött, amikor a Tiger harckocsik első példányainak ösz-szeszerelése még javában folyt a Henschel kasseli gyárában. A zászlóaljakat kezdettől fogva a Panzertruppen elit alakula­taiként kezelték, soraikba kizárólag harcedzett, tapasztalt harckocsizók kerülhettek. Az első két század felállítására 1942 februárjában került sor, a szükséges mennyiségű harc­kocsik pedig még el sem készültek, amikor májusban már lé­pések történtek az első három zászlóalj mozgósítására. An-

F E N T : A Tigert nagyon korán, már 1942 augusztusában bevetették a keleti fronton, de tapasztalt személyzet és kidolgozott harcászati eljárások híján eleinte messze nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Első tömeges bevetésekor a kurszki csatában azonban megmutatkozott kiválósága.

nak érdekében, hogy a legénység minél jobban megismerje leendő fegyverét, a zászlóaljak katonáit több hétre a gyárba vezényelték, ahol először segédkeztek az összeszerelésben, majd a kísérleti terepen beüzemelték az elkészült harckocsi­kat. Innen harckocsijaikkal együtt valamelyik németországi gyakorlótérre kerültek, ahol a manőverezés és a harc gyakor­lása mellett megtanulták állandóan bevethető állapotban tar­tani páncélosaikat. Az irányzók eközben belőtték ágyúikat, a parancsnokok különféle harceljárásokat próbáltak ki, a veze­tők pedig megtapasztalhatták, hogy korábbi páncélosaikhoz képest mennyire más egy 58 t-s monstrumot irányítani.

A hadvezetés az új egységeket eredetileg csak akkor ter­vezte bevetni a keleti fronton, amikor azok kiképzése mara­déktalanul befejeződött, és minden felszerelés a rendelkezé­sükre állt ahhoz, hogy a meglepetés erejét kihasználva döntő csapást mérhessenek az ellenségre. Hitler azonban ezt nem bírta kivárni, és 1942 augusztusában az 502. nehézpáncélos­zászlóalj négy Tigerjét Leningrád alá küldte. A páncélosok legénységének kiképzése ekkor még nem fejeződött be, így

ELIT ALAKULATOK

F E N T A Das Reich SS-páncéloshadosztály egyik Tigerje 1943

februárjában a keleti fronton. Átéli sárban való

manőverezéshez az 58 t-s monstrumot szélesebb lánctalpakkal

szerelték fel.

nem meglepő, hogy bevetésük kudarccal végződött. Első be­vetésükön ugyanis a harckocsik beleragadtak a mocsaras ta­lajba, és a legénység kénytelen volt otthagyni őket. Később hármat kivontattak a mocsárból, de a negyediket fel kellett robbantani, nehogy a szovjetek kezére jusson. A négy Tiger teljesítménye meglehetősen elmaradt a várakozásoktól, és alátámasztotta a hadsereg főparancsnokságának véleményét, miszerint a nehézpáncélosokat nem szétszórtan, hanem tö­megesen kell bevetni a kívánt hatás elérésére.

A NEHÉZPÁNCÉLOSOK HARCÁSZATA 1942 végére a Tiger-zászlóaljak bevethető állapotba kerültek, és a szovjetek téli offenzívája éppen megfelelő alkalmat te­remtett arra, hogy az új nehézpáncélosok bizonyíthassák ütő­képességüket. 1943 januárjában Leningrád környékén az 502. nehézpáncélos-zászlóaljtól ide helyezett Tiger-századot egy 24 darab szovjet T-34-es által fenyegetett gyalogoshad­osztály megmentésére vezényeltek. A helyszínre érkező, fe­hérre festett „Hótigrisek" nagy távolságból 12 darab T-34-est lőttek ki, saját veszteség nélkül. A szovjetek az elkövetke­ző három hónapban egymás után indították támadásaikat a

német állások ellen, de a 88 mm-es harckocsiágyúk mind­annyiszor súlyos veszteségeket okozva verték vissza a T-34-eseket. Egy-egy ilyen ütközet úgy zajlott, hogy a szovjet tá­madás megindulásakor a német nehézpáncélosok előgördül­tek rejtekhelyeikről, és tüzelőállást vettek föl a gyalogság mögött. Innen a rohamozó T-34-esek hullámait még azelőtt elpusztították, hogy azok elérték volna a legelső német védő­vonalat. A Leningrád környékén töltött idő alatt a század több mint 150 ellenséges harckocsit lőtt ki, megteremtve ezzel a „Tigris-ászok" legendáját.

A Szovjetunió déli részén Erich von Manstein tábornagy 1943 februárjában indította meg híres támadását a Kelet-Uk­rajnába betört szovjet hadseregek ellen. A Harkov visszafog­lalását eredményező hadműveletből a Waffen-SS és a Gross-deutschland Tigerjei jócskán kivették részüket.

A három hónapos szakadatlan támadásban kimerült, túlsá­gosan hosszúra nyúlt utánpótlási vonalakkal rendelkező szovjet hadseregek képtelenek voltak ellenállni a német of­fenzívának, amely teljesen készületlenül érte őket. Von Man­stein hirtelen megjelenő páncélosai szinte alig találkoztak el­lenállással, ahogy pánikot keltve rárontottak az oszlopban vonuló vontatott páncéltörő ágyúkra és a teherautók közé be­sorolt harckocsikra. Az északnak, Harkov felé kibontakozó német támadás élén a Tiger-századok haladtak. Néhány nap alatt azonban a szovjetek magukhoz tértek a sokkból, és a né­met harckocsikkal szemben páncéltörő ágyúk egész dandár­jait ásták be védelemre. A T-34-esekkel támogatott „PaK-frontok" felszámolását Manstein a Tiger páncélosokra bízta, mivel egyedül ez a típus tudott biztonságos távolságból harc­ba bocsátkozni a szovjet ágyúkkal. Amennyiben a helyzet közvetlen frontális támadást tett szükségessé, akkor ugyan­csak a Tigerek haladtak legelöl, mivel vastag homlokpáncél­zatuknak köszönhetően könnyedén le tudták rohanni az el­lenséges állásokat. A többi páncélos, a féllánctalpasok és az önjáró lövegek szorosan a nyomukban haladtak, hogy azon­nal kiaknázhassák a nehézpáncélosok áttörését. Ezt a harcá­szati eljárást nevezték „páncéloséknek".

A kurszki szovjet kiszögellés megszüntetésére indított Ci­tadella hadműveletben sokszor került sor a páncélosékek al­kalmazására, mivel a szovjetek olyan sok egymásba kapcso­lódó „PaK-frontot" építettek ki, hogy azok megkerülése lehe­tetlenné vált. így a németek számára egyedüli megoldásként az maradt, hogy a Tigerek vezérletével megkísérelték átvág­ni magukat a védelmen. A nehézpáncélosoknak nem okozott ugyan gondot a beásott páncéltörő ágyúk elpusztítása, de a támadás lendülete emiatt jelentősen lelassult, és egyre na­gyobbak lettek a veszteségek. A szovjet védővonalak előtti hatalmas kiterjedésű aknamezők szintén lassították az előre­nyomulást, és sok áldozatot szedtek a Tigerek közül. Gyak­ran kellett előrerendelni az utászokat, hogy tisztítsanak meg egy sávot az aknáktól, mielőtt a támadás újból megindulha­tott.

Egy héttel a Citadella hadművelet megkezdése után a Ti-ger-századok már csak néhány működőképes harckocsival rendelkeztek, és ezek bevethetősége is kizárólag a szerelők

T I G R I S E K A H A R C M E Z Ő N

emberfeletti erőfeszítésein múlott, akik éjjelente a szovjet ál­lások előtt megsérült harckocsikhoz lopakodtak, hogy ismét harcképes állapotba hozzák azokat. A páncélosok legénysége a sorozatos ütközetekben ráadásul igencsak kimerült. A né­met offenzíva végül július 12-én omlott össze, miután a szov­jetek harcba vetették hadászati tartalékaikat. Prohorovkánál, a világ legnagyobb páncélosütközetében több mint 850 szov­jet harckocsi indult támadásra a II. SS-páncéloshadtest ellen. A sík sztyeppén keresztül rohamozó harckocsik főcsapása a Leibstandarte páncélosezredét érte, mely alig 70 páncélosá­val és rohamlövegével, köztük mindössze négy Tigerrel, egész nap állta a sarat, és elkeseredett küzdelemben egymás után verte vissza a szovjet páncélosok hullámait. A Tigerek 88 mm-es ágyúinak köszönhetően a támadókat már azelőtt megtizedelték, hogy azok tüzet nyithattak volna a németekre. Mire beesteledett, közel 200 szovjet harckocsi lángolt a Leibstandarte szektora előtt. Michael Wittmann, a Waffen-SS páncélostisztje itt vált a háború egyik legjobb harckocsi­

parancsnokává. A kurszki csata során összesen 30 harckocsit és 28 páncéltörő ágyút semmisített meg.

A hadművelet kudarcát követően Hitler hadseregei a kele­ti front teljes hosszában védelembe kényszerültek. Annak ér­dekében, hogy megállítsák a sorra kibontakozó szovjet táma­dásokat, egyre több Tigert küldtek a frontra. A nehézpáncé­los-zászlóaljak számos elkeseredett ütközetben vettek részt, és gyakran hosszú frontszakaszokon tartóztatták fel a sokszo­ros túlerőben lévő ellenséget - mindhiába. A nyugat felé hömpölygő szovjet seregeket már nem lehetett megállítani. Az állandó harcok, a műszaki problémák és az utánpótlás akadozása miatt 1943^14 telén a nehézpáncélos-zászlóaljak gyakran már csak alig egy tucat Tigerrel rendelkeztek.

A német parancsnokok a rendelkezésükre álló nehézpáncé­losokat hadászati tartalékként használták az áttörő szovjet csapatok ellen. Bevetésükre kizárólag azután kerülhetett sor, amikor a szovjet támadás súlypontjai egyértelművé váltak. Ekkor viszont felbődültek a motorok, és a Tigerek mozgásba

B A L R A : 1942 végén a Tiger-zászlóaljakat

Tunéziában is bevetették, ahol a brit és

amerikai harckocsizók először

szembesülhettek azzal, hogy Sherman és

Grant harckocsijaik szinte semmit sem

érnek a Tigerrel szemben.

E L I T A L A K U L A T O K

F E N T : Tiger l-es a Totenkopf SS-páncéloshadosztály

állományából, Oroszország, 1944 nyara. Jól megfigyelhető a

harckocsitestre felvitt anyag, a Zimmerit, amely a mágneses

tapadóaknák feltapasztását akadályozta meg. (Ezek az aknák

1945-re el is tűntek a gyalogság fegyverzetéből.)

Lent: Lekopott fehér álcázófestést viselő Tiger l-es a keleti

fronton, 1944 elején. Addigra a téli egyenruhák nagy fejlődésen

estek át, a harckocsi parancsnoka például belül fehér,

kifordítható álcázókabátot visel. Sisakja mellette lóg a toronyhoz

erősítve.

T I G R I S E K A H A R C M E Z Ő N

lendültek. Az ellenlökések sokszor halálos küzdelmekké vál­tak, hiszen gyakran fordult elő, hogy két Tiger szállt szembe több száz T-34-essel. A nehéz harckocsikat általában párosá­val küldték egy-egy szektor védelmére és az ott támadó szov­jet harckocsik megsemmisítésére. Ilyenkor az egyik Tiger olyan pozíciót foglalt el, ahonnan beláthatta a terepet és fe­dezhette a másik Tigert, miközben az előrenyomult. Amint a mozgó Tiger fedezékbe ért, a másik is nekiindulhatott, és tár­sa fedezete mellett új tüzelőállást kereshetett. A harckocsipa­rancsnokok általában a toronyban álltak, és a tüzérségi tűz­zel, valamint az orvlövészekkel mit sem törődve távcsövü­kön a látóhatárt pásztázták célpontok után kutatva. Ha észre­vették az ellenséges harckocsikat, olyan tüzelőállást próbál­tak találni, ahonnan a célpontokat oldalba támadhatták. En­nek magyarázata pusztán harcászati okokra vezethető vissza, mivel a 88 mm-es lövedék képes lett volna áttörni a legtöbb szovjet harckocsi homlokpáncélzatát. A szovjet harckocsik legénysége azonban igen korlátozott kilátással rendelkezett, ezért ha a támadás nem szemből érte őket, kevés esélyük volt arra, hogy még időben felfedezzék a németeket. Ráadásul a szovjet harckocsiknak csak kis hányadát látták el rádióval, így ha esetleg mégis felfedezték a Tigereket, akkor sem tud­ták figyelmeztetni társaikat a veszélyre.

Rejtett tüzelőállásaikból a Tigerek gyakran zúdítottak pusztító tüzet a gyanútlanul vonuló szovjet harckocsioszlo­pokra. A szovjetek sokszor hosszú percekig összezavarodva forgolódtak, és nem tudták, hogy honnan tüzel az ellenség. Ilyen körülmények között még ha esetleg végül felfedezték is a Tigerek rejtekhelyét, akkor sem tudtak hatékony ellencsa­pást mérni rájuk. Mire aztán összeszedték magukat és harci alakzatban megindultak a támadók felé, addigra a Tigerek már rég visszahúzódtak, és lángoló szovjet harckocsikat ma­guk mögött hagyva új tüzelőállásokat foglaltak el.

A vastag páncélzatú Joszif Sztálin harckocsik 1944-es megjelenése után viszont a Tigerek számára létfontosságúvá vált, hogy áldozataikat oldalról cserkésszék be és hogy az el­ső lövéssel megsemmisítsék gyanútlan ellenfelüket.

Nyugaton a Tigereknek ekkora monstrumokkal nem kel­lett megküzdeniük. A német nehézpáncélosok tűzerejüket és

L E N T : Michael Wittmann (bal szélen) és Tiger l-esének kezelői 1943/44 telén Oroszországban. Mind az öt katona egyenruháján látható az első osztályú Vaskereszt és a páncélosütközetekben szerzett harci kitüntetés. Az általuk kilőtt harckocsik számát az ágyúcsőre festett gyűrűk jelzik. Wittmannt teljesítményéért 1944. január 14-én Lovagkereszttel tüntették ki.

E L I T A L A K U L A T O K

F E N T : Lánctalpcsere egy Tiger l-esen. Az 58 t-s harckocsit vasúton kizárólag a keskeny, 52 cm széles lánctalpakon lehetett szállítani (csak ezzel fért fel a vasúti pőre kocsira), majd a frontvonal közelében vissza kellett rá szerelni a normái szélességű, 72 cm-es lánctalpakat.

páncélvédettségüket tekintve messze felülmúlták a szövetsé­gesek által alkalmazott harckocsikat, és eredményesen száll­hattak szembe a sokszoros túlerővel is. Wittmann egy alka­lommal egyedül támadt rá egy brit harckocsidandárra, és ki­lőtte annak 25 Cromwell harckocsiját - ezzel egy egész had­osztály támadását sikerült megállítania.

A Tigerekre nyugaton a legnagyobb veszélyt a szövetséges légierő korlátlan fölénye jelentette. A századkötelékben por­tyázó Typhoon vadászbombázók rakétatámadásai ellen leg­jobb védekezésnek a harckocsik állandó álcázása, rejtése bi­zonyult. 1944-ben a normandiai harcok során a Tigereket er­dőkben vagy gazdasági épületekben helyezték el, és csak közvetlenül a szövetséges támadások megindulása előtt von­ták őket előre a frontra, ahonnan miután teljesítették a kisza­bott feladatot, gyorsan visszahúzódtak rejtekhelyeikre.

Tekintettel a hegyvidékes terepre és a korlátozott számú használható útra, az 1944 decemberében megindított arden-neki offenzívában a Leibstandartéhoz csatolt Königstiger-zászlóaljnak mindaddig szokatlan taktikát kellett alkalmaz­nia. Mivel a terep adottságai miatt a páncélosokat nem lehe­tett széles arcvonalon szétbontakoztatni, a nehézpáncéloso­

kat a 6. SS-páncéloshadsereg támadóékét képező Joachim Peiper-harccsoport élén, oszlopban vetették be. A Tiger II-esek sebessége miatt így az előrenyomulás üteme lelassult ugyan, de ha a harccsoport ellenállásba ütközött, a nehézpán­célosok könnyedén utat tudtak vágni maguknak. Az amerikai páncéltörő ágyúk kezelői egy-egy ilyen ütközet alatt elképed­ve nézték, ahogy lövedékeik szó szerint lepattannak a német acélszörnyek homlokpáncélzatáról.

Most pedig tekintsük végig az önálló nehézpáncélos-zász­lóaljak szerepvállalását a II. világháborúban:

501. nehézpáncélos-zászlóalj 1942 nyarán hozták létre, és az év decemberében Észak-Af­rikába helyezték át, ahol a britek és az amerikaiak ellen har­colt, míg végül 1943 májusában megadásra kényszerült. A zászlóaljat Németországban hamarosan újból felállították, és 1943 novemberében Oroszországba vezényelték. A Közép hadseregcsoportot 1944 júliusában szétzúzó szovjet offenzí­va során jelentős veszteségeket szenvedtek, és kivonták őket a frontról. Feltöltésük és újjászervezésük során Tiger Il-es harckocsikat kaptak, amelyekkel immáron 424. zászlóalj né­ven ismét a keleti frontra kerültek.

502. nehézpáncélos-zászlóalj Mint a legelső Tiger-zászlóalj, az új nehéz harckocsik Lenin­grád környéki első bevetését ez az alakulat hajtotta végre 1942 augusztusában. A háború végéig a keleti front északi ré-

T I G R I S E K A H A R C M E Z Ő N

F E N T : A 101. SS-nehézpáncélos-zászlóalj I. századának Tiger

l-es Ausf E harckocsija egy Rouenhez közeli normandiai falun

halad keresztül a frontvonal felé, 1944 júniusában. A zászlóalj

június 8-án indult el Párizsból, és 13-án érkezett meg a frontra.

szén harcolt. 1945 januárjában 511. nehézpáncélos-zászlóalj­já nevezték át.

503. nehézpáncélos-zászlóalj Talán a legeredményesebb Tiger-zászlóalj az összes közül. 1943 januárjában került a Dél hadseregcsoport alárendeltsé­gébe, ahol részt vett Von Manstein tábornagy téli ellentáma­dásában. Ezt követően a III. páncéloshadtest részeként har­colt a kurszki csatában, majd megmaradt harckocsijaival a Dnyeperig vonult vissza, miközben állandó harcérintkezés­ben állt az ellenséggel. 1944 januárjában egy Panther-zászló-aljjal együtt létrehozták a Bake-nehézpáncélos-ezredet dr. Franz Baké alezredes parancsnoksága alatt. Az ezred miután felszámolt egy 267 szovjet harckocsiból álló bekerített szov­jet csoportosítást, a Korszuny-Cserkasszi-katlanban rekedt német katonák felmentésére indított támadás fő csapásmérő ékének feladatát látta el. Miután 1944 tavaszán súlyos vesz­teségeket szenvedett, a zászlóaljat kivonták a keleti frontról, feltöltötték, és újjászervezve Normandiába vezényelték. 1944 őszén a zászlóalj Königstiger harckocsikat kapott, és Feldherrnhalle nehézpáncélos-zászlóalj néven ismét a keleti frontra helyezték át. 1945 januárjában Budapesten a szovje­

tek bekerítették, és teljesen megsemmisítették. A rövidesen újból felállított zászlóalj a háború utolsó hónapjait a Visztula hadseregcsoport kötelékében harcolta végig.

504. nehézpáncélos-zászlóalj A zászlóalj nagy részét 1943 januárjában Tunéziába vezé­nyelték, ahol a szövetségesekkel vívott összecsapások során megsemmisült. Néhány túlélő alegység harcolt Szicíliában, majd az olasz félszigetet védő Hermann Göring páncélgráná-tos-hadosztály megerősítésére rendelték. A zászlóalj marad­ványai a háború végéig Olaszországban harcoltak.

505. nehézpáncélos-zászlóalj 1943 késő tavaszán került a Közép hadseregcsoporthoz, melynek kötelékében az északi támadószárny részeként har­colt a kurszki csatában. 1944 nyaráig ebben a szektorban ma­radt, de a Vörös Hadsereg nagy nyári offenzívájában kataszt­rofális veszteségeket szenvedett. Feltöltésekor Tiger II-ese-ket kapott, és ezekkel harcolt a háború végéig Kelet-Porosz­országban.

506. nehézpáncélos-zászlóalj 1943 őszén helyezték a keleti frontra, a Dél hadseregcsoport alárendeltségébe. A zászlóalj 1944 nyaráig Ukrajnában har­colt, majd kivonták a frontról, és Königstigerekkel fegyve­rezték fel. 1944 szeptemberében Hollandiába küldték a szö­vetségesek Markét Garden hadműveletének meghiúsítására.

E L I T A L A K U L A T O K

F E N T : A normandiai csatában mindössze egyetlen Tiger ll-es alegység vett részt: az 503. nehézpáncélos-zászlóalj 1. százada. 1944 augusztusában Kelet-Franciaországból helyezték őket a frontra, de sorozatos légitámadások következtében csupán 12 harckocsijuk érkezett meg épségben.

Decembertől az I. SS-páncéloshadtestnek rendelték alá, amelynek kötelékében részt vett az ardenneki offenzívában és a magyarországi harcokban.

507. nehézpáncélos-zászlóalj 1943. szeptemberi felállítását követően 1944 januárjában a keleti frontra került. Tiger II-esekkel való átfegyverzésére 1945 februárjában került sor a keleti front első vonalában.

508. nehézpáncélos-zászlóalj 1944 januárjában Olaszországba vezényelték, ahol részt vett az Anziónál partra szállt szövetséges hadosztályok elleni tá­madásokban. Egy éven át az olasz félszigeten harcolt, majd Németországba vonták vissza, ahol Königstigerekre cserél­ték Tiger l-eseit. Az új páncélosokkal a nyugati fronton vetet­ték be.

509. nehézpáncélos-zászlóalj 1943 novemberében a keleti frontra irányították. Ott majd­nem egy évig szolgált, aztán visszavonták Németországba, és Tiger Il-eseket kapott. 1945 januárjában Magyarországra he­lyezték át.

510. nehézpáncélos-zászlóalj Az egyik legutolsó Tiger l-es zászlóalj. 1944 júniusában hoz­ták létre, majd azonnal a keleti frontra helyezték, hogy meg­próbálja megállítani a Közép hadseregcsoport ellen indított szovjet offenzívát. A háború végéig a szovjetek ellen harcolt.

301. nehézpáncélos-zászlóalj Ezt a Tiger l-esekkel és Borgward IV-es távirányítású rob-bantópáncélosokkal felszerelt egységet 1944 nyarán állítot­ták fel. 1944 novemberében a nyugati frontra került, ahol az ardenneki offenzíva során szinte teljesen megsemmisült.

Kummersdorf páncéloszászlóalj 1945 februárjában Berlin védelmére hozták létre más egysé­gek maradványaiból. Áprilisban a Münchenberg páncélos­hadosztály kötelékében vetették be. Végül a Berlin ellen tá­madó szovjet csapatok megsemmisítették.

GROSSDEUTSCHLAND A Grossdeutschland páncélosezred III. zászlóalja 1943 első felében a Wehrmacht elit hadosztálya még csak egyetlen Tiger l-es századdal rendelkezett, de a nyár folya­mán egy teljes Tiger-zászlóalj került az alárendeltségébe. A zászlóalj végig a hadosztállyal küzdött a háborúban.

WAFFEN-SS SS-nehézpáncélos-századok A Leibstandarte, a Totenkopf és a Das Reich hadosztályok

T I G R I S E K A H A R C M E Z Ő N

1942 végén egy-egy Tiger l-es századot kaptak, amelyek 1943-ban számos bevetést teljesítettek a keleti fronton.

101. SS-nehézpáncélos-zászlóalj (későbbi sorszáma: 501.) 1943 őszén a Leibstandarte Tiger-századából hozták létre, és az újonnan felállított I. SS-páncéloshadtestnek rendelték alá. 1944 júniusában a hadtesttel együtt Normandia védelmére helyezték át. Leghíresebb parancsnoka Michael Wittmann volt, aki egy bevetés során Caen környékén vesztette életét. A zászlóaljat később Tiger Il-esekkel látták el, és az Arden­nekben, majd Magyarországon került bevetésre.

102. SS-nehézpáncélos-zászlóalj (későbbi sorszáma: 502.) AII. SS-páncéloshadtest támogatására hozták létre. 1944 jú­liusától Normandiában harcolt. Königstigerekkel történő át­fegyverzésére az év végén került sor.

103. SS-nehézpáncélos-zászlóalj (későbbi sorszáma: 503.) Eredetileg 1943-ban állították fel Tiger l-esekkel, de ezzel a típussal soha nem vetették be. Miután megkapta Tiger II-eseit, a zászlóaljat a keleti frontra helyezték.

653. és 654. Panzerjager (páncélvadász) zászlóaljak A két zászlóaljat a meglévő 90 Ferdinánd (Elefánt) nehéz pán­célvadászok bevetésére hozták létre 1943 elején. Első beveté­sükre a Citadella hadművelet keretében a kurszki kiszögellés

F E N T : A 71 t-s Tiger Il-est (Königstiger), a II. világháború

legnehezebb, harcba vetett páncélosát L/71-es csőhosszúságú

88 mm-es löveggel és három géppuskával szerelték föl. A harc­

téren először a keleti fronton jelent meg 1944 májusában.

ellen északról támadó német sereg részeként került sor. A csa­ta során súlyos veszteségeket szenvedtek, mert a járművek nem rendelkeztek beépített géppuskával az ellenséges gyalog­ság távol tartására. A megmaradt Elefántokat Olaszországba helyezték át, ahol Anziónál vetették be őket. Néhány példá­nyuk később ismét a keleti frontra került. A 653. páncélvadász zászlóaljat Jagdtigerekkel látták el az ardenneki offenzíva előtt. 1945 elején további két Jagdtiger-zászlóalj alakult, me­lyek a háború végéig a nyugati szövetségesek ellen harcoltak.

ELIT PÁNCÉLOSOK Németország Tigerjei a II. világháború minden frontján félel­metes ellenfeleknek bizonyultak. A szövetséges harckocsizó­kat nem megalapozatlanul fogta el a rettegés, ha ezek az acél­szörnyek megjelentek velük szemben. Ártalmatlanná tételük mindig hatalmas veszteségekkel járt. Technológiai fölényük mellett ráadásul a Tigerek kiválóan kiképzett, elszánt legény­séggel indultak harcba. A német hadsereg nehézpáncélos­zászlóaljait mindig a harcok sűrűjében vetették be, ahol vagy megfutamították ellenfeleiket, vagy elpusztultak. Habár alig több mint 1500 Tiger l-es készült el a háború alatt, a legen­dás német páncélos olyan hírnevet vívott ki magának, hogy méltán nevezhető a hadtörténelem legismertebb páncélostí­pusának.

Amikor 1939 szeptemberében kitört a II. világháború, a Junkers Ju 87-es Stuka

zuhanóbombázó már elavultnak számított. Ennek ellenére 1939 és 1942 között

Németország európai villámháborúiban a típus félelmetes hírnévre tett szert az ellenfél

katonái és a polgári lakosság körében. A Stukákat a hadiszerencse fordultával, 1943 után

is hadrendben tartották - ezután elsősorban az ellenséges harckocsik ellen vetették be

őket. A leghíresebb Stuka-pilóta, Hans-Ulrich Rudel 2530 felszállás során 517 szovjet

harckocsit semmisített meg sok más fegyver és felszerelés mellett.

anapság ha valaki a II. világháború kapcsán német Blitzkriegml beszél, akkor legtöbbünk lelki szemei előtt máris megjelennek a tehetetlen szövetséges

csapatokra vijjogva támadó német zuhanóbombázók rajai. Minden idők legismertebb zuhanóbombázója, a Junkers Ju 87-es közismert neve (Stuka) éppen ezért egyáltalán nem meglepő módon mára önálló jelentést nyert.

A zuhanóbombázók a bombázógépek olyan különleges fajtáját alkották, amelyeket a harctéren fellelhető célok „pre­cíziós" megsemmisítésére terveztek. Páncélosaik támogatá­sára a németek rendkívül fontosnak tartották a közvetlen légi támogatás megszervezését, s ebben a Stukáknak jelentős sze­rep jutott. A németek e téren aratott sikereinek titka a földi és a légi egységek szoros együttműködésében rejlett. A Stuka­századok a földi alakulatokkal teljes összhangban harcoltak, így mindig rendkívül gyorsan ott teremhettek, ahol a legna­gyobb szükség volt rájuk. A harcok sűrűjében küzdő Stuka­századok hamar széles körű elismerést vívtak ki maguknak. Mivel támadásaikhoz mélyen be kellett repülniük a harcterü­let fölé, a zuhanóbombázók a Luftwaffe többi alakulatához képest hatalmas veszteségeket szenvedtek. Ebből következő­en viszont a legtöbb kitüntetést is ők kapták. Hans-Ulrich Rudel, a Luftwaffe leghíresebb Stuka-pilótája és századpa­rancsnoka volt az egyetlen katona a Harmadik Birodalom­ban, aki megkapta a Lovagkereszt arany tölgyfalombbal, kar­dokkal és gyémántokkal ékesített változatát.

B A L R A : A Ju 87-es zuhanóbombázót eredetileg három

géppuskával szerelték föl; kettőt a szárnyakba, egyet pedig

védőfegyverzetként a hátsó fülke mögé építettek be. Egyetlen

hátrafelé tüzelő géppuskájával és lassú sebességével a típus

könnyű zsákmányt jelentett az ellenséges vadászoknak.

A STUKA A szárazföldi csapatok közvetlen légi támogatása terén szer­zett I. világháborús tapasztalatok alapján az 1930-as években számos Luftwaffe-tisztben fogalmazódott meg az igény egy speciális támogató harci repülőgép rendszeresítésére. A Jun­kers repülőgépgyár hamarosan neki is látott egy egymotoros zuhanóbombázó (németül Sturzkampfflugzeug, röviden Stu­ka) kifejlesztéséhez, amelynek mintapéldánya Ju 87-es jel­zéssel 1935-ben emelkedett először a levegőbe. A típust be­repülése és szolgálati ideje alatt folyamatosan korszerűsítet­ték, de a II. világháború első éveiben híressé vált jellegzetes sirályszárnyakat minden változaton megtartották.

Különleges bombacélzó készülékének köszönhetően a Stuka függőleges zuhanórepülésben támadhatta kiszemelt célpontját, majd a bombák kioldása után az automatikusan kinyíló zuhanófékek segítségével a pilóta 450 m-re a föld fe­lett biztonságosan ki tudta venni gépét a zuhanásból. Ezzel a módszerrel a bombák még egy kezdő pilóta esetében is biz­tosan a célpont körüli 100 m sugarú körön belül csapódtak be, egy tapasztaltabb pilóta pedig képes volt 10 m-es pontos­sággal bombázni. A Stukák törzse alá általában egy 1000 vagy egy 500 kg-os bombát, míg a szárnyak alá összesen négy 50 kg-os bombát függesztettek. Emellett a szárnyakba két 7,92 mm-es géppuskát szereltek, amelyekkel a bombatá­madást követően végig lehetett pásztázni a célterületet.

Egy-egy zuhanóbombázás során a bombák pusztító hatását tökéletesen kiegészítette a „jerikói harsonának" nevezett szi­réna lélektani hatása. A félelmet keltő sivítással támadó, megjelenésében keselyűre hasonlító Stuka komoly romboló­erővel bírt az ellenség harci moráljára nézve.

A típus legnagyobb hátrányának a mindössze 448 km-es hatótávolság (szokványos légi támogató bevetések esetén) és a vadásztámadások elleni védtelenség számított. Mivel sem

M

ELIT ALAKULATOK

manőverezés, sem fegyverzet terén nem vehették fel a ver­senyt az ellenséges vadászgépekkel, hatékony alkalmazásuk a Luftwaffe vadászaitól függött: ha nem tudták távol tartani az ellenséget, a Stukák komoly veszteségeket szenvedtek.

A II. világháború kitörésekor még csak 330 Ju 87-es állt rendelkezésre, de a típust egészen 1944 végéig gyártották -kb. 5000 darab készült belőle 15 különböző változatban.

1942-től kezdve a németek számára egyre nagyobb fenye­getést jelentettek a többszázas nagyságrendben bevetett szov­jet T-34-esek. Ezek harcképtelenné tétele hagyományos zu­hanóbombázó módszerekkel nehéznek bizonyult, ezért olyan Stuka-változat kifejlesztésébe fogtak, amely sokkal jobban megfelelt a földön mozgó harckocsik ellen. Az új Ju 87G1-est két 37 mm-es páncéltörő ágyúval szerelték fel a szárnyak alá erősített fegyvergondolákban. Ezek a fegyverek minden akkoriban használatos szovjet harckocsit ki tudtak lőni, úgy­hogy attól kezdve a Stuka-századokat rendszeresen küldték a szovjet harckocsik hullámainak megsemmisítésére. Rudel

J O B B R A : Hans-Ulrich Rudel, a Luftwaffe legjobb Stuka-pilótája. Ő volt Németország egyetlen katonája, aki a tölgyfalomb, a kardok és a gyémántok mellé arany tölgyfalombot kapott Lovagkeresztjéhez. Habár 1945 májusáig nap mint nap bevetéseket teljesített, sikerült túlélnie a háborút.

B A L R A : A Stukát harci körülmények között először a spanyol polgárháborúban, a Condor légió kötelékében próbálták ki,

/ amely 1937 decemberében három példányt kapott a típusból.

gyakorlatilag ezzel a változattal vált híressé. A 37 mm-es, szárny alatti páncéltörő ágyú mellett a német mérnökök kifej­lesztették a mai kazettás bombák elődjét is. A tömegesen tá­madó szovjet harckocsik ellen tervezett 500 kg-os SD^lHl-es 78 darab üreges töltetű páncéltörő résztöltetet tartalmazott, amelyek még a Joszif Sztálin Il-es nehézpáncélosok tetőpán­célzatát is át tudták ütni.

A szárazföldi csapatok közvetlen légi támogatása a gya­korlatban először a spanyol polgárháborúban (1936-1939) valósult meg, amikor a Luftwaffe pilótáinak első ízben nyílt lehetőségük valódi harci tapasztalatokra szert tenni. Bár a Stuka sebessége (400 km/h) messze elmaradt a légierő leg­főbb vadászgépe, a Messerschmitt Bf 109-es sebességétől (574 km/h), ez nem okozott gondot a zuhanóbombázó felada­tok végrehajtásában. Sőt a túl nagy sebesség kevés időt ha­gyott volna a pilótáknak célpontjuk azonosítására. A század­kötelékben köröző, zsákmány után kutató Stukák látványa -főleg amikor támadásba lendültek - rettenetes élmény lehe­tett a közelben tartózkodó ellenséges katonák számára.

Spanyolországban a Stuka-pilóták megtanulták, hogy a közvetlen légi támogatás sikere leginkább a földi csapatokkal való együttműködésen múlik, azaz a legjobb eredményre ak­kor lehetett számítani, ha a földi egységek pontosan megha­tározták az ellenség helyzetét, és rádión a földről irányították a Stukákat. A hadsereg alakulataival szoros együttműködés­ben végrehajtott zuhanóbombázás elméletének helyességét

R U D E L STUKÁI

LENT: Légitámadás alatt álló szövetséges hajók a Szúdai-

öbölben, Krétán, 1941 májusában. A német ejtőernyősök

harcának támogatására küldött Stukák számos romboló mellett

a HMS Gloucester cirkálót is elsüllyesztették.

FENT 1940 augusztusában egy észak-franciaországi

repülőtéren Stukák várakoznak az Anglia elleni invázió

megindítására.

E L I T A L A K U L A T O K

később a lengyelországi és a franciaországi harci tapasztala­tok is igazolták. A készen kapott céladatok révén ráadásul a Stukáknak nem kellett értékes időt pazarolniuk a célpontok felkutatására, illetve csak azokat az ellenséges létesítménye­ket, állásokat stb. bombázták, amelyek a földön dúló csata szempontjából valódi jelentőséggel bírtak. A Luftwaffe min­den páncéloshadosztályhoz ún. Stukaleitereket, azaz Stuka­irányítókat küldött, akik általában maguk is az adott körzet­ben tevékenykedő Stuka-század pilótái voltak, így valóban a lehető leghatékonyabbá vált a páncélosok és a zuhanóbombá­zók közötti együttműködés. A Stukaleiterek páncélgépkocsi­kat kaptak, hogy lépést tudjanak tartani a harckocsikkal, és rádióikon keresztül közvetlenül irányították célra a támadó gépeket. A Stukákat elsősorban a páncélosok „repülő tüzérsé­gének" szokás nevezni, de a Ju 87-es igazából nemcsak tete­mes mennyiségű bombája miatt vált a Blitzkrieg egyik meg­határozó harceszközévé, hanem felderítő szerepe miatt is. Az ellenséges területek fölé mélyen bemerészkedő zuhanó­bombázók ugyanis rendszeresen információkkal látták el a földi egységeket az előttük felvonult ellenséges erők nagysá­gáról és mozgásáról, valamint a terepakadályokról.

A Stukák hatalmas pusztítást vittek végbe, és félelmetes hírnevet szereztek maguknak a lengyelországi és a nyugati hadjáratokban, de amikor Hermann Göring, a Luftwaffe pa­rancsnoka a brit repülőterek ellen küldte őket, az elégtelen vadászkíséret miatt súlyos veszteségeket szenvedtek.

F E N T : J U 87-es kötelék a sivatag fölött. Észak-Afrikában 1 9 4 1

decemberében jelentek meg a Stukák, amelyek szövetséges

vadászvédelem híján 1942-ben súlyos csapásokat mértek

Tobruk és Bír-Hakeim brit és nemzetközösségi védőire.

1941-től kezdve a zuhanóbombázókat nagy számban ve­tették be a földközi-tengeri szövetséges flotta ellen. A korlát­lan német légi fölény azt jelentette, hogy az olasz és a görög repülőterekről felszálló Stukák zavartalanul támadhatták a brit Királyi Haditengerészet hadihajóit. Ebben a szerepkör­ben a Ju 87-es hatékonynak bizonyult, ahogy azt egyébként várni lehetett az 1940-es dunkerque-i evakuálás során elért eredmények ismeretében (akkor a Luftwaffe majdnem 250 szövetséges hajót süllyesztett el). A földközi-tengeri hadszín­téren a Stukák tevékenységének csúcspontját az 1941. máju­si krétai csata jelentette. Miután a harckocsikat és tüzérséget nélkülöző ejtőernyősök számára utat robbantottak a szövetsé­ges védelemben, a zuhanóbombázók a védők evakuálására készülő brit hajók ellen fordultak. Támadásaik nyomán ki­lenc hadihajó elsüllyedt, 15 pedig súlyosan megrongálódott.

Hans-Ulrich Rudel, a világháború leghíresebb Stuka-piló­tája 1938-ban került az egyik legelső Stuka-század állomá­nyába, de katonai karrierje rosszul indult. Lassan tanult, és társai körében nem tett szert túlságosan nagy népszerűségre azzal, hogy kivonta magát a háború előtti Luftwafféra jellem­ző lármás szórakozásokból. Emellett a 32 éves Rudel nem

RUDEL STUKÁI

ivott, nem dohányzott, és minden szabadidejét sportolással Töltötte, így társai örömmel fogadták, amikor néhány hónap múlva áthelyezték a felderítőkhöz. A lengyelországi hadjárat­ban felderítőpilótaként repült, de utána egyből kérte vissza­helyezését a Stukákhoz. Ez meg is történt, így viszont a fran­ciaországi hadjáratban nem vehetett részt, hiszen éppen ak­kor folyt zuhanóbombázó-kiképzése. Akiképzés befejeztével az egyik legnevesebb Stuka-ezredhez, az I. világháború le­gendás német vadászpilótájáról, Max Immelmannról elneve­zett StG 2-höz (2. zuhanóbombázó-ezred) került. Rudel az ezreddel azonban sem a görögországi, sem a krétai hadműve­letben nem repülhetett, mert szóváltásba keveredett parancs­nokával, aki büntetésből földi szolgálatra vezényelte a szere­lők közé.

RUDEL A KELETI FRONTON Rudel ezután mindent megtett azért, hogy ismét repülhessen, és végül egy barátja, az ezred egyik századparancsnoka segít­ségével ez sikerült is neki: a földi szolgálat szüneteiben a szá­zadparancsnok kísérőjeként szállhatott fel bevetésekre. Ilyen módon Rudel a Szovjetunió elleni támadás első napjától kezdve szinte mindennap repült, kivéve a kórházban töltött időszakokat és amikor a Führer személyesen tüntette ki főha­diszállásán. Az ezred 1941 nyarán rengeteg bevetést teljesí­tett a Közép hadseregcsoport Szmolenszk és Moszkva felé előretörő páncélosainak támogatására. Rudel eközben egyre nagyobb hírnevet szerzett magának azzal, hogy még a legne­hezebb körülmények között is igyekezett bombáit pontosan célba juttatni, ezért mindig csak az utolsó pillanatban kapta fel gépét a zuhanásból.

1941 augusztusában az StG 2-t az Észak hadseregcsoport­hoz helyezték át, ahol a Leningrádot ostromló német csapa­tok támogatására vetették be. Egyik legfontosabb feladatuk a Finn-öbölben csapdába esett szovjet hadihajók elpusztítása volt, amelyek nagy űrméretű hajóágyúikkal gyakran lőtték a város külső kerületeiben lévő német egységeket. Különösen nagy veszélyt jelentett a 26 416 t-s Marat csatahajó. Az ez­red első támadását szeptember 21-én hajtotta végre, de az 500 kg-os bombák nem tudták áttörni a csatahajó vastag pán­célzatát. Rudel hiába verekedte át magát 1000 légvédelmi ágyú tűzfüggönyén, és hiába találta telibe a hajót, az ő bom­bája sem tudott komolyabb károkat okozni.

A következő támadásra az 1000 kg-os bombák megérkezé­sét követően került sor Rudel vezetésével, aki rá jellemző módon az utolsó pillanatig célkeresztjében tartotta a csataha­jót, és csak 300 m magasságban oldotta ki bombáját, amely átszakította a fedélzetet, és telibe találta a lőszerraktárt. Rudel olyan erővel rántotta fel a gépét, hogy elsötétült körü­lötte a világ, így nem láthatta, ahogy a Marat izzó pokollá változott támadása nyomán. Végül alig 4 m-rel a víz fölött si­került száguldó Stukáját egyenesbe hoznia, miközben három szovjet vadászgép csapott le a német gépekre. A vadásztáma­dás ellenére Rudelnek sikerült épségben hazajutnia, és a Ma­rat elsüllyesztéséért Lovagkereszttel tüntették ki.

Az 1941/42 telén indított szovjet ellentámadás alatt az

Immelmann ezred a Közép hadseregcsoport frontszakaszán igyekezett a friss hadosztályokkal támadó Vörös Hadsereg­nek minél nagyobb veszteségeket okozni. Amikor a szovjet harckocsik egy csoportja áttörte a német védővonalat és lero­hanással fenyegette az ezred repülőterét, Rudel vezetésével a Stukák megállították az ellenséget, és a Das Reich Waffen-SS-hadosztály megérkezéséig három napon át sakkban tar­tották a szovjet harckocsikat. Addigra Rudel már több mint 500 felszállást teljesített, és hamarosan Németországba ren­delték egy új Stuka-század kiképzésére. O azonban nem akarta otthagyni a frontot, ezért összeköttetéseit kihasználva elérte, hogy századával együtt Dél-Oroszországba helyezzék át a kaukázusi olajmezők megszerzését célzó német támadás légi támogatására. Javában dúlt a sztálingrádi csata, amikor Rudel sárgaságot kapott, és kórházba küldték, de ő néhány napnyi távollét után saját felelősségére otthagyta a beteg­ágyat, és visszatért ezredéhez, ahol azonnal rábízták az egyik század parancsnokságát. 1942/43 telének eseményei komoly erőpróba elé állították az Oroszország déli részén küzdő Luftwaffét. Miközben a szovjet harckocsik bekerítették a Sztálingrádnál küzdő 6. hadsereget, a Rudeléhez hasonló Stuka-századok mindent megtettek, hogy feltartóztassák a Vörös Hadsereg előrenyomulását. A nyugat felé haladó szov­jet támadók egymás után foglalták el a német repülőtereket, sorozatos áttelepülésekre kényszerítve ezzel a zuhanóbombá­zókat, amelyek így rövid hatótávolságukból kifolyólag egyre kevésbé lehettek Paulus hadseregének segítségére.

AZ „ÁGYÚS MADÁR" 1943 elején Rudelt Németországba vezényelték, ahol az első kísérleti páncélvadász Stuka-alakulat felállításával és vezeté­sével bízták meg. A 37 mm-es, szárny alatti ágyúi miatt „ágyús madárnak" nevezett új Ju 87Gl-esekkel felszerelt század hamarosan a Krímbe települt át, hogy segítsen vissza­verni a szovjetek partraszállási kísérletét a Kubán-félszige-ten. Az ágyúval felszerelt Stukák rendkívül sikeresnek bizo­nyultak a csapatokat és utánpótlást szállító, partra szálló ha­jók ellen. Rudel egymaga 70 darabot süllyesztett el, amiért a Führertől megkapta a tölgyfalombot Lovagkeresztjéhez. Ez­után visszakerült az StG 2-eshez, és az „ágyús madarakkal" repülő század parancsnokává nevezték ki - éppen időben ah­hoz, hogy részt vehessen az 1943. júliusi Citadella hadműve­letben.

Az offenzíva déli szárnyán támadó II. SS-páncéloshadtest támogatására rendelt századnak a várt módon már az első naptól kezdve rengeteg dolga akadt. Rudel Stukái a német páncélosok előtt repülve sorra indították támadásaikat a frontra igyekvő szovjet harckocsi-erősítések ellen. A század­parancsnok és kísérője T-34-esek tucatjait semmisítette meg. Volt olyan nap, amikor Rudel egyetlen nap alatt 12-t lőtt ki. A Stuka-pilóták addigra már kitapasztalták, hogy melyek a szovjet harckocsik legsebezhetőbb részei (motortér és a to­rony teteje), és mindig azokra tüzeltek. A harckocsik kipufo­góiból kiömlő füst jelentősen megkönnyítette a célzást, és ha a 37 mm-es lövedékekkel sikerült eltalálni a motort, a harc-

ELIT ALAKULATOK

B A L R A : Két 37 mm-es (Fiak 18-as) páncéltörő gépágyúval felszerelt Ju 87G1-es „ágyús madár". Rudel 1942 végén részt vett a repülési kísérletekben, majd 1943 májusában ő hajtotta végre a típus első harci bevetését a Krímben.

kocsi általában hatalmas robbanással izzó ronccsá változott. A szovjetek azon szokása, miszerint a harckocsik hátuljára tartalék üzemanyaggal teli póttartályokat szereltek, meg­könnyítette a Stukák dolgát. A minél nagyobb hatékonyság érdekében Rudel 15 m-es támadási magasságot javasolt piló-

L E N T : Stukák szállnak el alacsonyan a velük folyamatosan kapcsolatban lévő Sd.Kfz. 250-es lövészpáncélos felett. A földi egységek és a támogatásukra érkező légierő közötti kommunikáció elengedhetetlen volt a Stukák hatékony és biztonságos alkalmazásához.

táinak, ilyen magasságból ugyanis a lassan repülő német gé­peknek elegendő idő állt rendelkezésre a pontos célzáshoz.

Az „ágyús madarak" támadása nemcsak a szovjet harcko­csikra, hanem a legénység és a harckocsik hátulján utazó gyalogosok harci moráljára is pusztító hatással volt. Ellenlé­pésként a szovjetek azzal próbálkoztak, hogy légvédelmi tü­zérségüket szorosan a harckocsik mellé rendelték, de Rudel ekkor néhány, bombákkal és géppuskákkal felfegyverzett zu­hanóbombázót küldött a célterület fölé. Miközben a Ju 87G1-esek támadáshoz készülődtek, a magasban érkező Stukák rá­csaptak a tüzet nyitó szovjet légvédelmi ütegekre, és bomba-

RUDEL STUKÁI

ikkal, illetve géppuskáikkal megsemmisítették azokat. Emel­lett ezek a gépek jelezték a többieknek, ha a keleti front tel­jes hosszában egyre aktívabbá váló Vörös Légierő gépei fel­tűntek a közelben. A Stukák támadásának összehangolásával valóban jó eredményeket ért el Rudel százada, de a heves elhárítótűz következtében a gépek rendszerint még így is számtalan golyó ütötte lyukkal tértek vissza repülőterükre.

Miután Hitler kurszki támadása kifulladt, a szovjetek nagyszabású ellentámadást indítottak az Orjolnál csoportosu­ló német egységek északi szárnya ellen, és napokon belül széles arcvonalon áttörték azt. Rudel századát rohamtempó­ban a helyszínre vezényelték, hogy próbálja meg megállítani vagy legalább lassítani a nyugat felé özönlő szovjet harcko­csik előretörését, időt adva ezzel a szárazföldi erősítések fel­fejlődéséhez és a frontvonal stabilizálásához. A századpa­rancsnok gépét az egyik támadás során több találat érte, de si­került a német vonalak mögött kényszerleszállást végrehajta­nia és visszatérnie századához. A szovjetek szakadatlan tá­madása komoly erőpróba elé állította az egész Immelmann ezredet. Rudelt ezekben a harcokban nevezték ki a 3. Gruppé (csoport) parancsnokává, mivel annak parancsnoka egy be­vetés során életét vesztette. Addigra az új Gruppenkomman-deur (Grw£>/?e-parancsnok) közel 1500 bevetést teljesített és 60 szovjet harckocsit lőtt ki, amiért megkapta a kardokat Lo­vagkeresztjéhez.

1943 őszét-telét a Gruppé Ukrajnában töltötte, ahol a szovjet téli támadás idején sokszor mentették meg a német hadseregeket a teljes katasztrófától. Beavatkozásuk különö­sen a Kirovográdért dúló ütközetben bizonyult döntőnek no­vember folyamán, amikor a Stukák több száz T-34-es táma­dását verték vissza. Rudel és alakulatának pilótái ekkorra

F E N T J U 87D-kötelék a Dnyeper fölött, 1943-ban. Az egyik

legkiforrottabbnak tekinthető D változat 1800 kg bombát vihetett

magával, de szükség esetén mindkét szárny alá fel lehetett

függeszteni egy hat géppuskát és két 20 mm-es gépágyút

tartalmazó fegyvergondolát is.

már valódi nemzeti hősökké váltak. Nap mint nap hallani le­hetett róluk a rádióban, és az újságok is beszámoltak a növek­vő számú megsemmisített szovjet harckocsikról, a Stukák ál­tal visszavert támadásokról és a pilóták kitüntetéseiről. A közkatonák Rudel Stukáit csak „harctéri tűzoltóbrigádként" emlegették, melyet mindig a frontvonal legveszélyeztetet­tebb részén vetettek be. Miközben más Stuka-alakulatok Ju 87-eseiket kétmotoros, 75 mm-es páncéltörő ágyúval felsze­relt Henschel Hs 129-esekre vagy a Focke-Wulf Fw 190-es csatarepülő-változatára cserélték le, addig Rudel ragaszko­dott a jól bevált, megbízható Stukákhoz. [A szerző itt téved, a 75 mm-es ágyúval ugyanis csupán néhány példányt szerel­tek fel, gyakorlatilag kísérleti jelleggel. A Stuka-századokból átképzett Henschel-századok zöme jóval kisebb kaliberű fegyverekkel rendelkező Hs 129-esekkel repült. - A ford. megjegyzése.] Százada legtöbbször repülőtérnek alig nevez­hető front közeli mezőkről, tisztásokról, szántóföldekről in­dult „harckocsivadászatra", és Rudelnek minden vezetői eré-lyére szüksége volt ahhoz, hogy tartsa a lelket szerelőiben, akik a dermesztő hidegben szinte pótalkatrészek, szerszámok és egyéb szükséges berendezések nélkül is újra és újra repü­lőképes állapotba hozták a sérült gépeket. Stukái élén Rudel rettenthetetlennek tűnt, ahogy egyik rácsapást a másik után hajtotta végre a szovjet páncélosok ellen. Találatot kapott gé­pével egyszer ellenséges területen kellett kényszerleszállást

ELIT ALAKULATOK

F E N T Egy Ju 87D-t bombákkal szerelnek fel, mielőtt támadásra

indulna észak-oroszországi célpontja ellen 1943/44 telén.

Leningrád fölött az első Stukák 1941 végén jelentek meg.

végrehajtania, de valahogy sikerült átjutnia a német oldalra. Egységéhez való visszatérését követően 1944 márciusában századával sikeres támadást hajtott végre egy Dnyeper felett átívelő híd ellen, ám ekkor hirtelen 20 szovjet vadászgép tá­madt rájuk. Miután a század egyik szétlőtt Stukája a szovjet oldalon hajtott végre kényszerleszállást, Rudel leszállt mellé, hogy felvegye a személyzetet, gépe azonban beleragadt a sár­ba, és nem tudott újból felszállni. Rudel két katonájával együtt orosz fogságba esett, ahonnan azonban sikerült meg­szökniük. Végül egy folyó átúszása és 50 km gyaloglás után elérték saját vonalaikat, és hamarosan ismét repülhettek.

Rudel Ju 87Gl-esével fokozatosan az ellenséges harcko­csik megsemmisítésének specialistájává vált, 1944 augusztu­sára az általa elpusztított páncélosok száma elérte a 320-at. 1944 júliusában a Közép hadseregcsoport összeomlása miatt az Immelmann ezred északnak, a Kur-földnyelv felé vonult vissza, ahol elkeseredett harcokat folytattak a sokszoros szovjet túlerővel szemben. Októberben Rudelt alezredessé léptették elő, és kinevezték az Immelmann ezred parancsno­kává, ünnepelni viszont nem sok ideje maradt, mert megér­kezett az áttelepülési parancs Magyarországra. Itt a Waffen-

SS hadosztályait kellett támogatniuk az ostromlott Budapes­tet védő 100 000 fős sereg felmentési kísérletében. Ekkori­ban már a szovjet vadászok uralták a légteret a keleti front teljes hosszában, ami különösen veszélyes vállalkozássá tet­te a lassú Stukák bevetését. Néhány nap leforgása alatt Rudel gépét kétszer lőtték le, de ő begipszelt lábbal ismét felszállt „ágyús madarai" élén. A több mint 2400 bevetés alatt 463 szovjet harckocsit elpusztító Rudelt 1945 januárjában Hitler a tölgyfalombbal, kardokkal és gyémántokkal ékesített Lo­vagkereszttel tüntette ki. A Führer a legnagyobb német kato­nai kitüntetés átadásakor megpróbálta eltiltani az ezredpa­rancsnokot a további repülésektől, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy visszatérhessen alakulatához, és továbbra is velük együtt indulhasson harcba.

Magyarországról az StG 2-t németországi repülőterekre helyezték át, hogy onnan felszállva próbálja meg megállítani a Sziléziába betört szovjet harckocsik előrenyomulását. A Stukák támadásai nyomán sok bekerített német alakulatnak sikerült nyugat felé kitörnie, és elkerülnie a szovjet hadifog­ságot. Amikor 1945 februárjában a Vörös Hadsereg hídfőt lé­tesített az Odera nyugati partján, Rudel Stukái ismét táma­dásba lendültek. O maga ezúttal négy harckocsit lőtt ki, mie­lőtt egy szovjet vadász alulról meg nem sorozta a gépét. Szi­tává lőtt Stukájával ezután sikerült visszatérnie repülőterére, ahonnan egy új géppel azonnal felszállt, és több mint egy tu-

RUDEL STUKÁI

F E N T : A Z ellenséges harckocsik elleni harcra és a földi csapatok közvetlen támogatására szánt A-10-es Thunderbolt M-es kifejlesztéséhez Rudelnek a Ju 87G1 -essél aratott sikerei szolgáltatták az inspirációt. Az USAF által alkalmazott „tankgyilkos" gyakorlatilag egy hétcsövű 30 mm-es gépágyú tűzgyorsaság: 4200 lövés/perc) köré épült.

cat Joszif Sztálin harckocsit pusztított még el. Nem sokkal később egy újabb bevetés során a szovjet légvédelem telibe találta Rudel gépét, amely ennek következtében a levegőben darabokra robbant. Az ezredparancsnok egy tábori kórházban tért magához, és ott tudta meg, hogy bal lábát amputálni kel­lett. Habár orvosai szerint repülős pályafutása ezzel véget ért, a Harmadik Birodalom legjobb Stuka-pilótájának erről egé­szen más elképzelései voltak: hat hét múlva már újból beve­tésre szállt fel Csehszlovákiából. 1945 májusában, Németor­szág kapitulációját követően az Immelmann ezred maradvá­nyai parancsnokuk vezetésével az amerikaiak kezén lévő dél­németországi repülőterekre repültek, ahol megadták magu­kat.

MODERN „TANKGYILKOSOK" Hans-Ulrich Rudel alapvető szerepet játszott a máig haszná­latos, harckocsik ellen kifejlesztett, gépágyúval felfegyver­zett csatarepülőgépek harcászatának kidolgozásában, Stukái­nak kurszki sikerei pedig komoly inspirációként hatottak az A-10-es Warthog (Varacskos disznó) „tankgyilkos" repülő­

gép kifejlesztéséhez. A gyakorlatilag egy hétcsövű, 30 mm-es gépágyú köré épített, nagy sérülésállóságú gépet az Egye­sült Államok Légiereje (USAF) a hidegháború csúcspontján rendszeresítette a Közép-Európában állomásozó hatalmas mennyiségű szovjet harckocsi ellensúlyozására.

Rudel egyike volt Németország legkiválóbb katonai pa­rancsnokainak. Azt vallotta, hogy minden parancsnok leg­fontosabb kötelessége embereit személyesen harcba vezetni, ezért amikor csak tehette, Stukái élén indult bevetésre. Ezzel igencsak feladta a leckét azoknak, akik eredményességben megpróbálták felvenni vele a versenyt. 2530 bevetés alatt összesen 517 szovjet harckocsit semmisített meg - ez a mennyiség öt teljes harckocsihadtestnek felelt meg. Emellett elsüllyesztett egy csatahajót, egy cirkálót, 70 partra szállító járművet, valamint elpusztított 800 teherautót, 150 tüzérségi löveget, számtalan bunkert, hidat és utánpótlási raktárt, illet­ve kilenc igazolt légi győzelmet aratott. Minderre ráadásként öt pilótáját mentette ki az ellenséges vonalak mögül. Rudel gépét a szovjet légvédelem harmincszor lőtte le, ezek során ötször sebesült meg.

Bár Európa-szerte sokan voltak, akik a világháború idején fegyvert fogtak országuk

német megszállói ellen, sok fiatal a Harmadik Birodalom oldalán sorakozott fel.

Az 1945-ig létrehozott 39 Waffen-SS-hadosztályból több mint 25-ben külföldi

önkéntesek harcoltak. Köztük akadtak gyengébb, kisegítő feladatokat ellátó egységek is,

de a skandináv és nyugat-európai önkéntesek kiváló katonáknak bizonyultak. A belőlük

szervezett Wiking hadosztály semmilyen tekintetben nem maradt el a német elit

S S -páncéloshadosztályoktól.

Ezerkilencszáznegyvenkettő őszén Hitler birodalma az északi sarkkörtől Afrikáig, az Atlanti-óceán partvidé­kétől a Kaukázusig terjedt. Az elfoglalt hatalmas terü­

letek lakosságából több százezer ember állt a Führer által meghirdetett „új világrend" mellé. Ezek a kollaboránsok a náci eszme leglelkesebb támogatói közé tartoztak, mivel a megszállókkal való együttműködéssel minden visszautat fel­égettek maguk mögött. Saját nemzetük hazaárulóknak tekin­tette őket, és a németek veresége esetén nem sok jóra számít­hattak bosszúszomjas honfitársaiktól.

Furcsa fintora a sorsnak, hogy a náci propaganda által Un-termenschnek, azaz alsóbbrendű fajnak kikiáltott bosnyák muzulmánok, albánok, magyarok, ukránok, sőt oroszok kö­zül is sokan a faji tisztaság elve alapján létrehozott Waffen-SS-be kerültek, és a führeri felsőbbrendű faj jelképét, az SS-rúnát viselték zubbonyuk hajtókáján. [A szerző itt súlyosan téved. A külföldi alakulatok jobb oldali hajtókájukon nem a német származású önkénteseknek kijáró SS-rúnákat, hanem egy sajátos, hadosztályukra vagy nemzeti hovatartozásukra utaló jelképet viseltek. (A bal oldali hajtókán mindig a rang­jelzést hordták.) Itt jegyzem meg, hogy a nem germán szár­mazású külföldi önkéntesekből felállított hadosztályokat ne­vezték csak „Waffen-SS-hadosztályoknak", megkülönbözte­tésként a germán „SS-hadosztályoktól". Ennek megfelelően egy horvát önkéntes például csak Waffen-SS-Untersturmfüh-rer lehetett, SS-Untersturmführer soha. - A ford. megjegyzé­se.]

Az 1930-as években Hitler utasítására az SS-be csak

B A L R A : Norvég Waffen-SS-önkéntes. Az S S első külföldi

alakulatát, a Nordland ezredet dán és norvég önkéntesekből

állították fel 1940-ben. Nem sokkal később létrejött a

hollandokból és flamandokból álló Westland ezred is.

makkegészséges, erős testalkatú, fanatikus náci önkénteseket lehetett felvenni, akiknek ráadásul igazolniuk kellett, hogy „fajilag tiszták", és kizárólag „árja vér" csörgedezik ereik­ben. Ezen okok miatt az SS bővítése érthető módon lassú ütemben haladt. Hitler eleinte maga is óvatos volt a náci párt magánhadseregének tekintett Waffen-SS (felfegyverzett SS) felállításával kapcsolatosan, nehogy maga ellen hangolja a hadsereg vezérkarát. Az SS és a Wehrmacht főparancsnoksá­ga között kezdettől fogva éles ellentét húzódott a katonakorú fiatalok „hovatartozását" illetően. A hadsereg nem akarta en­gedni, hogy a hadkötelesek színe-java az SS-be kerüljön, és az SS-önkéntesek csak különleges engedéllyel mentesülhet­tek a törvény által előírt kötelező katonai szolgálat alól.

Heinrich Himmler, az SS vezetője mindent megpróbált, hogy a hadsereget megkerülve bővíthesse seregét, de erre igazán csak a Szudéta-vidék 1938-as visszacsatolása után adódott lehetősége. A Csehszlovákiából hirtelen Németor­szághoz került népi németekre (Volksdeutsche) ugyanis a hadsereg nem tarthatott igényt, mivel azok nem számítottak német állampolgároknak. így a szudétanémetek lettek a Waffen-SS első „külföldi" önkéntesei. Eltérő státusuk ellené­re őket a birodalmi németekkel közös alakulatokba sorolták be, igaz, Himmler fontolgatta az önálló Volksdeutsche-alaku-latok felállítását. A háború első két éve aztán kiszélesítette Himmler lehetőségeit: Lengyelország, Dánia, Norvégia, Hol­landia, Belgium, Franciaország, Jugoszlávia és Görögország elfoglalásával rengeteg potenciális újonc került a SS-tobor-zóirodák látókörébe, és Hitler bővítésről rendelkező 1940. nyári utasítását követően megkezdődött a valóban külföldi SS-alakulatok szervezése.

Az első ilyen egységeket flamand, dán, norvég és holland fasisztákból, illetve olyan önkéntesekből szervezték meg, akik Hitler birodalmában saját szerencsecsillagukat látták

E L I T A L A K U L A T O K

F E N T Heinrich Himmler Reichsführer-SS 1940 után felismerte

az elfoglalt területek harcra kész ifjúságában rejlő

lehetőségeket, és keresztes háborút hirdetve a kommunizmus

ellen megkezdte a toborzást.

LENT: A Wiking motorizált SS-hadosztály Panther harckocsija a

keleti fronton. A nyugat-európai „rokon fajokat" tömörítő

Wikinget 1940 végén hozták létre, és 1941 júniusában már

harcba is vetették a Szovjetunió ellen.

K Ü L F Ö L D I S S - L É G I Ó K

felragyogni. Esetükben a faji tisztaságra vonatkozó rendelke­zések sérülése a náci ideológia szerint szóba sem jöhetett, mi­vel germán „rokon fajokról" volt szó.

A holland és flamand önkénteseket a Westland ezredbe (Standarte), a skandináv országokból érkezőket pedig a Nordland ezredbe szervezték. 1940 decemberében a két ezre­det a Germania ezreddel együtt közös parancsnokság alá he­lyezték, és ezzel létrejött az 5. SS-Wiking gépkocsizó-had-osztály. (A hadosztály eredetileg a Nordische, majd a Germa­nia nevet viselte, Wikingnek hivatalosan csak 1941-től ne­vezték.) A hadosztály vezetését 1943-ig a Waffen-SS egyik legjobb tisztje, Félix Steiner látta el.

A hadosztály 1941. júniusi első bevetésétől kezdve mind­végig a keleti fronton harcolt, és neve 194l-es ukrajnai harci sikereinek köszönhetően hamar ismertté vált a tengely orszá­gaiban. 1941/42 telén a Miusz mentén védekező hadosztály nagy veszteségeket szenvedett, de az 1942-es nagy nyári of­fenzívába már ismét ereje teljében, egy páncéloszászlóaljjal megerősítve kapcsolódhatott be. A Wiking ekkor a Kaukázus felé támadó csapatok élén haladt, és elfoglalta a mozdoki olajkutakat, a Sztálingrádnál harcoló 6. hadsereget csapdába ejtő szovjet hadművelet miatt viszont fel kellett adnia a Kau­kázusban elfoglalt területeket. A visszavonulást több hónapig tartó elkeseredett küzdelem követte Ukrajnában, miközben a Wiking megpróbálta feltartóztatni a szovjet rohamokat, hogy a német haderő összeszedhesse magát a tervezett ellentáma­dáshoz. 1943 februárjában a hadosztály krasznoarmejszkojei

támadása áttörte a szovjet védelmet, és utat nyitott a német csapatok előtt Harkov visszafoglalásához. A kurszki csata ideje alatt tartalékban lévő hadosztályt az Ukrajna keleti felét felszabadító szovjet nyári-őszi offenzíva idején vetették be ismét. Mindvégig a harcok sűrűjében küzdöttek, de hiába tar­tottak ki sokszor az elsöprő túlerővel szemben, a Vörös Had­sereg előretörését nem tudták megállítani. 1943 augusztusá­ban a szovjet harckocsik széles arcvonalon áttörték a német vonalakat, és nyugat felé iramodtak. Megállításukra a német hadvezetés legjobb SS-hadosztályait: a Wikinget, a Toten-kopfot és a Das Reichet vonultatta föl. Az egy hónapon át dú­ló heves páncélosütközetekben a Wiking több száz T-34-est semmisített meg, végül azonban kénytelenek voltak Kijev fe­lé visszavonulni. Októberben a hadosztályt kivonták a front­vonalról, és teljes értékű páncéloshadosztállyá szervezték át. A Dnyeper kanyarulatának védelmére már egy új parancs­nok, Herbert Gille irányításával tért vissza.

1944 februárjában itt, a Dnyeper mentén, Korszuny-Cser-kasszi térségében került sor a Wiking leghíresebb csatájára. Miután a Vörös Hadsereg nyugat felé özönlő csapatai katlan-

L E N T : Himmler 1944-ben szemlét tart egy SS-Freiwilligen-(önkéntes) gyalogoshadosztály páncéltörőegységénél. A Freiwilligen-alakulatok alapját a Nyugat-Európában toborzott légiók alkották, amelyeket az SS közreműködésével és felügyeletével hoztak ugyan létre, de szervezetileg soha nem számítottak az SS részének.

E L I T A L A K U L A T O K

F E N T : Norvég önkéntesek alapkiképzése a Waffen-SS felügyelete alatt. A belőlük szervezett alakulatok tiszti állományát németek és a náci párt hű követői alkották.

ba zárták őket, a hadosztály katonái hosszú napokon át kitar­tottak, majd több ezer bajtársuk halála, valamint teljes nehéz­felszerelésük hátrahagyása árán sikerült kitörniük a bekerí­tésből. A Wiking kimerült katonái remélték, hogy egy időre ismét kivonják őket a frontról, de a Kővel környékét fenye­gető szovjet támadás keresztülhúzta számításaikat, és egy sebtében felállított harccsoport részeként hamarosan újból szembe kellett nézniük a sokszoros túlerő rohamaival. 1944 nyarán a hadosztályt feltöltötték (főként skandináviai önkén­tesekkel), és új felszereléseket, köztük Panther harckocsikat kaptak - éppen időben ahhoz, hogy bevethessék őket a Varsó elfoglalására indított 1944. őszi szovjet támadás feltartóztatá­sára. Utolsó harcait a Wiking Magyarországon vívta, ahol he­lyi jellegű sikereket értek el az ostromlott Budapest védőinek felmentésére indított, eleve kudarcra ítélt támadás során.

A Waffen-SS bővítése a Wiking hadosztály felállításával egyáltalán nem állt meg, sőt Himmler még nagyobb buzga­lommal fogott hozzá a flamand, holland, norvég, dán és svéd önkéntesek légiókba szervezéséhez. Létezett egy francia lé­gió is, ez viszont eredetileg a hadsereg alá tartozott, és csak később került a Waffen-SS kötelékébe. A légiók mindegyike valamiféle fasiszta vagy nacionalista csoportosuláshoz kötő­dött, Norvégiában pedig a Vidkund Quisling által vezetett kormány játszott kulcsszerepet a norvég önkéntesek toborzá­sában.

Goebbels propagandagépezete a keleti fronton küzdő kül-

J O B B R A : A 7. Prinz Eugen SS-Freiwilligen Gebirgsdivision (hegyihadosztály) katonája. A hadosztályt 1942-ben a Balkánon élő népi németekből (Volksdeutsche) hozták létre.

földi önkénteseket a bolsevizmus elleni keresztes hadjárat nemzetköziségének jelképeként kezelte, és rendszeresen kö­zöltek híradásokat „Európa ifjúságának hőstetteiről" a Vörös Hadsereggel szemben. Eleinte (a hírekkel ellentétben) a légi­ókat jobbára csak a frontvonal mögött, partizánellenes akci­ókban vetették be, de később így is elég lehetőség adódott

KÜLFÖLDI S S - L É G I Ó K

F E N T : Németország oldalán harcoló kozák lovasok valahol a

keleti fronton. Sok népcsoport állt a németek mellé a nemzeti

önrendelkezés kivívásának reményében vagy egyszerűen a

szovjet rendszerrel szembeni gyűlöletük miatt.

L E N T : Oroszország megtámadása után Himmler idővel a szovjet

rendszerrel szembeni ellenséges népeket is megpróbálta

felhasználni céljaira. Felhívására rengeteg belorusz, turkesztáni,

ukrán, észt, lett és litván csatlakozott a Waffen-SS-hez.

ELIT ALAKULATOK

L E N T : Hitler még a jeruzsálemi főmufti (fehér fejfedőben) segítségét is igénybe vette a muzulmán alakulatok hűségének bebiztosítására.

B A L R A : Muzulmán géppuskásegység ereszkedik le egy hegyoldalon. A németek mesterien kihasználták a balkáni népek közötti etnikai és vallási ellentéteket, és a muzulmánokból hegyicsapatokat szerveztek Tito keresztény szerb partizánjai ellen.

hősi halált halni a szovjet csapatokkal vívott egyenlőtlen harcban.

A Belgium lakosságának zömét kitevő két népcsoport, a flamand és a vallon, az egymás iránti kölcsönös utálat miatt külön egységekbe szerveződött. A flamandok a hollandokkal együtt alkottak légiót, melyet a közös nyelv és a belga állam iránti gyűlölet forrasztott egybe. A franciául beszélő vallonok önálló alakulatát 1941-ben hozták létre a fasiszta elveket val­ló rexista párt vezetőinek irányításával. Három évig a keleti front viszonylag nyugodtabb szakaszain teljesítettek szolgá­latot, majd a katasztrofálissá vált ukrajnai helyzet miatt az időközben Wallonien rohamdandárrá (Sturmbrigade) szerve­zett egységet a Wiking hadosztállyal együtt a Dnyeper mellé irányították. A két alakulat egymás mellett harcolt Korszuny-Cserkasszi térségében, és a katlanból való kitöréskor a ro­hamdandár képezte az utóvédet a Wiking mögött. A Wallo­nien teljesítménye kivívta a Führer elismerését, és parancs­nokuk, a rexista pártvezér Leon Degrelle megkapta a Lovag­kereszt tölgyfalombbal és kardokkal ékesített változatát. A Sturmbrigade 1945-ben Berlin ostromakor semmisült meg, Degrelle-nek azonban sikerült Dél-Amerikába szöknie. Rajta kívül csak ketten élték túl a háborút az eredetileg 850 fős val­lon egységből.

Szemben a Wiking német tisztek által irányított külföldi

KÜLFÖLDI S S - L É G I Ó K

ezredeivel, az északi és nyugat-európai légiók parancsnokai az egységek saját soraiból kerültek ki. Ez eleinte behatárolta katonai hatékonyságukat, és kezdetben csak könnyebb fel­adatokat bíztak rájuk a harci tapasztalatszerzés érdekében. A légiókat könnyűfegyverekkel és néha StuG III-as rohamlö­vegekkel felszerelt gyalogsági alakulatokként szervezték meg, létszámuk egyszerre ritkán haladta meg a 2000 főt. Ké­sőbb, amikor Himmler még több, még nagyobb SS-alakula-tokat akart, a légiókat névleg hadosztályokká bővítették. A gyakorlatban viszont ezek a „hadosztályok" kevesebb mint 10 000 főből álltak, azaz a felét sem tették ki egy teljesen fel­töltött Wehrmacht- vagy SS-hadosztálynak.

1943-ban a légiók többségét közös parancsnokság alá he­lyezték, és ezzel létrehozták a Nordland SS-páncélgránátos-hadosztályt, amely 1944-ben a keleti front északi szektorá­ban komoly veszteségeket okozott a Vörös Hadsereg támadó alakulatainak. Legnagyobb harci sikerüket szeptemberben aratták, amikor jól időzített ellentámadásukkal megmentették a 18. hadsereget a bekerítéstől. A hadosztály Hitler berlini bunkerének védelmében semmisült meg 1945. április-május­ban.

A háborúban a Waffen-SS-hez csatlakozó mintegy 50 000 holland önkéntes többsége a Landstorm Nederland hadosz­tály kötelékében harcolt. Kezdetben a hollandiai német ura-

F E N T : Néhány megbízhatónak ítélt külföldi egység (pl. Vlaszov tábornok kozákjai) saját tisztjeinek vezetésével harcolhatott. A képen szemüvegben látható Vlaszov és emberei árulásukat követően csak abban reménykedhettek, hogy Németország megnyeri a háborút.

lom megszilárdításában segédkeztek, majd a háború végéig a keleti fronton küzdöttek. Belgiumból kb. 20-20 ezer flamand és vallon önkéntes került a Waffen-SS-hez. Közülük a fla­mandok zöme a Langemarck SS-hadosztályban szolgált. Franciaországban és a skandináv országokban szintén nyitott fülekre találtak az antibolsevista keresztes hadjáratot hirdető német szólamok: 20 000 francia, 6000 dán és ugyanennyi norvég fiatal jelentkezett SS-katonának.

Himmler a külföldi légiókat nemcsak mint harci alakulato­kat, hanem mint az „új világrend" mögé felsorakozó Európa jelképeit is fontosnak tartotta. A propagandafegyverként használt egységek két legfurcsábbika a Brit Szabadcsapat és az Indiai Légió volt, melyeket a hadifogságba esett ellensé­ges katonák körében kifejtett toborzómunka eredményeként állítottak fel. Elenyésző számú önkénteseik kizárólag a film­híradók kamerái előtt vettek részt harcban, a valóságban so­hasem.

A szovjet-német megnemtámadási szerződés következmé-

nyeként 1939-ben erőszakkal a Szovjetunióhoz csatolt Litvá­nia, Lettország és Észtország lakossága 1941 nyarán kitörő lelkesedéssel fogadta a „felszabadító" német csapatokat, és rengetegen léptek be a német irányítással létrehozott rendőr­ség, illetve milícia kötelékébe. Himmler hamar felismerte a lettek és az észtek heves szovjetellenességében rejlő lehető­ségeket, ezért azok alakulataiból sokat a Waffen-SS-hez csa­tolt. Különösen nagyra értékelte, hogy az önkéntesek lelke­sen segítették az SS-Einsatzgruppékat a gettókba zsúfolt zsi­dók irtásában. A Waffen-SS bővítése szempontjából Himmler számára csak a skandináv népekkel rokon észtek és lettek jö­hettek szóba, a szlávok közé sorolt katolikus litvánokból leg­feljebb rendőrzászlóaljakat szerveztek.

A balti önkéntesek idővel tapasztalt partizánvadászokká váltak, amit a németek igen nagyra értékeltek, és végül há­rom Waffen-SS-hadosztályt állítottak fel belőlük. 1944-ben, amikor a szovjet előrenyomulás elérte a balti országokat és ott körülzárta a visszavonuló német csapatokat, a lett és észt önkéntesek az utolsó pillanatig küzdöttek a szovjetek ellen. Sőt miután 1945-ben a németek letették a fegyvert, sokuk az erdőkbe menekült, és az 1950-es évekig partizánként harcolt a Vörös Hadsereg ellen.

A világháború idején Kelet-Európa országaiban több mint 2,5 millió olyan ember élt, akiket a náci fajelmélet népi né­metekként határozott meg. Himmler alapvetően két szem­pontból számolt velük: egyrészt ők alkották a zsidóktól és szlávoktól megtisztított területek új lakosságát, másrészt je­lentős emberutánpótlást jelentettek a Waffen-SS számára. A háború elején még a birodalmi németekkel közös egysé­gekbe sorolták őket, de 1942-ben megalakult az első önálló Volksdeutsche-a\ak\i\at, a magyarországi, romániai és jugo­szláviai népi németekből felállított 7. Prinz Eugen SS-hegyi-hadosztály. Elsősorban Tito partizánjai ellen vetették be őket Jugoszláviában, ahol megbízhatóságával és hatékonyságával a hadosztály félelmetes hírnevet szerzett magának. 1944-ben hozzájuk csatolták a feloszlatott albán Waffen-SS-egység maradványait is.

1944 tavaszán magyarországi népi németekből hozták lét­re a 18. Horst Wessel SS-páncélgránátos-hadosztályt, melyet megalakulását követően a keleti front középső részére irányí­tottak. A csehszlovákiai népi németek a Böhmen-Mühren hadosztály kötelékében először a Balkánon, majd Magyaror­szágon, végül saját hazájukban harcoltak a szovjet csapatok ellen.

1943-ra a folyamatosan bővülő Waffen-SS élőerő-utánpót­lásának meglévő forrásai már nem tudták kielégíteni az igé­nyeket, ezért Himmler a szlávokat alsóbbrendűnek tekintő náci ideológia ellenére Kelet-Európa felé fordult. Ezen a té­ren az első sikereket Erich von dem Bach-Zelewski SS-tábor-nok érte el, aki a Közép hadseregcsoport mögöttes területein tevékenykedő partizánok ellen 1943-ban Waffen-SS-egysé-get állított fel szovjet hadifoglyokból. A Kaminszkij-dandár néven ismert alakulat közel egy éven át fosztogatta és ezré­vel gyilkolta a lakosságot a partizánakciók megtorlásaként, míg végül még az SS-nél is betelt a pohár, és Kaminszkijt a

ELIT ALAKULATOK

varsói felkelés során véghezvitt rémtettek miatt Bach-Ze­lewski parancsára kivégezték.

A Kaminszkij-dandárnál sokkal jelentősebb katonai értéket képviselt a katolikus ukránokból 1943-ban felállított 14. Ga­líciai Waffen-SS-hadosztály, amely 1944 nyarán a brody-tar-nówi katlanban szinte teljesen megsemmisült: 14 000 katoná­jából mindössze 3000-nek sikerült áttörnie a szovjet gyűrűn. Később Magyarországon és Ausztriában vetették be őket, majd 1945 májusában brit csapatok előtt tették le a fegyvert. A németek oldalán harcoló, szovjet állampolgárokból szerve­zett többi egységtől eltérően a Vatikán közbenjárására az uk­rán hadosztály túlélő katonáit nem adták ki a Szovjetuniónak.

Mivel 1944-ben a keleti fronton vereség vereséget köve­tett, és a háború egyre közelebb került Németországhoz, Himmler úgy döntött, hogy a fogolytáborokban sínylődő két­millió szovjet hadifogolyból szovjetellenes hadsereget hoz létre. A Reichsführer-SS ezen elhatározása éles ellentétben állt az előző három évben követett gyakorlattal, miszerint a hadifoglyokat igyekeztek halálra dolgoztatni. 1941—1944-ben hárommillió hadifogoly halt meg az elégtelen ellátás kö­vetkeztében, ráadásul a túlélők kétségbeesését a közeledő Vörös Hadsereg híre csak tovább növelte, ugyanis honfitár­saiktól sem számíthattak semmi jóra. Hiszen Sztálin már a háború elején egyértelműen kijelentette: aki megadja magát, az áruló.

A fogságba esett szovjet tábornok, Andrej Vlaszov vállal­kozott arra, hogy a táborokat járva katonákat toborozzon a Waffen-SS orosz hadseregébe. Hívó szavára összesen két hadosztálynyi katona csatlakozott a Waffen-SS-hez. Őket a háború utolsó hónapjaiban vetették be a keleti fronton, ahol egészen Prágáig hátráltak. A cseh fővárosban aztán egykori fogva tartóik ellen fordultak, és a cseh ellenállók oldalán kap­csolódtak be a prágai felkelésbe. Hiába fogtak azonban fegy­vert a németek ellen, az amerikai hadsereg a háború után át­adta őket a szovjeteknek, akik többségüket árulás vádjával kivégezték.

A közhiedelemmel ellentétben a doni kozákok nem a Waf­fen-SS, hanem a Wehrmacht kötelékében szolgáltak; igaz, a Balkánon a Waffen-SS-egységekkel közösen kerültek beve­tésre.

BALKÁNI WAFFEN-SS-HADOSZTÁLYOK Habár a német haderő 1941 áprilisában néhány hét alatt el­foglalta Jugoszláviát, a lakosság ellenállását teljes mértékben sohasem sikerült megtörni. Tito kommunista partizánjai kez­dettől fogva sok gondot okoztak Hitlernek, és 1944-ben már 20 német hadosztály közel 700 000 katonáját kötötte le a ju­goszláviai gerillaháború. A partizánok elleni harcra a néme­tek nem a frontvonalból vontak ki alakulatokat, hanem a Bal­kán évszázadokra visszanyúló etnikai és vallási ellentéteit ki­használva helyben toborzott katonákat kívántak erre a fel­adatra alkalmazni. A háború előrehaladásával egyre nagyobb szükség lett az ilyen alakulatokra a jugoszláviai német ura­lom fenntartása érdekében.

A ma Bosznia-Hercegovinaként ismert, akkor a horvát

KÜLFÖLDI S S - L É G I Ó K

bábállamhoz tartozó területeken két muzulmán hadosztályt állítottak fel. Himmler a 13. Handschar és 23. Kama hadosz­tályok létrehozásával igyekezett az I. világháború előtt ezt a térséget uraló Habsburg Birodalomban szolgáló muzulmán egységek hagyományait feléleszteni, és az alakulatok vezeté­sét ennek megfelelően főként volt Habsburg-tisztekre bízta. Emellett 1944-ben az albán muzulmánokat a nemzeti hősük nevét viselő 21. Szkander bég hadosztály keretében fogták egybe. A közel-keleti brit fennhatóság aláásására törekvő Himmler még azt is elérte, hogy a jeruzsálemi főmufti a Bal­kánra utazzon, és megszemlélje a Waffen-SS muzulmán ka­tonáinak vallásgyakorlatát. Ha más nem, hát ez jól mutatja, hogy Himmler a háború végére milyen mélyre süllyedt a Waffen-SS élőerő-igényének kielégítése érdekében.

A hadosztályok a partizánok elleni harcokban beváltak ugyan, de amint keményebb ellenállásba ütköztek, eredmé­nyességük csökkent. A muzulmánok alapvetően vallási indít­tatásból fogtak fegyvert a szerb keresztények ellen, akik Tito partizánhadseregének legfőbb támogatóinak számítottak -igaz, a háború során a szövetségi viszonyok sokszor átrende­ződtek a Balkánon. Az albánok különösen kegyetlenül bán­tak a keresztényekkel. 1944-ben a Szkander bég hadosztályt

F E N T : Holland SS-katonák várják sorsukat egy szövetséges fogolytáborban. A náci rezsim összeomlása után Himmler külföldi önkéntesei meglehetősen bizonytalan jövő elé néztek, hiszen nemzetük áruló kollaboránsokként és bűnözőkként kezelte őket.

megpróbálták kivonni Jugoszláviából, hogy a nyugati fron­ton vessék be őket, de a próbálkozás lázadásba torkollott, ezért a hadosztályt hamarosan feloszlatták.

A jugoszláv partizánmozgalmon belül keletkezett szaka­dás odáig vezetett, hogy a royalista szerbek egy része a né­metek mellé állt, és létrehozták a szerb önkéntes csapatokat, amelyek 1944-ben a Waffen-SS fennhatósága alá kerültek.

1944 végén, amikor a szovjet csapatok elözönlötték Ma­gyarországot, a nyilaskeresztes mozgalom támogatóiból négy magyar Waffen-SS-hadosztályt állítottak, fel, amelyek mindegyike megsemmisült 1945 elején.

Benito Mussolini észak-olaszországi csonka fasiszta köz­társaságának létrehozását követően két olasz Waffen-SS-had­osztályt is létrehoztak, de ezek csupán néhány hónapig létez­tek, majd 1945 áprilisában a német visszavonulás zűrzavará­ban felbomlottak.

Az osztrák származású Ottó Skorzeny, a Harmadik Birodalom későbbi „szuperhőse",

akit Hitler „Európa legveszélyesebb emberének" nevezett, 1932-ben lépett be a

nemzetiszocialista pártba, majd 1939-ben az SS tagja lett. AII. világháborúban számos

merész akciót hajtott végre az SS 1943-tól általa vezetett különleges egységeivel:

kiszabadította fogságából Mussolinit, a kormány és Horthy Miklós letartóztatásával

megakadályozta Magyarország kiugrását a háborúból, végül pedig az ardenneki támadás

alatt irányításával angolul beszélő kommandósok okoztak zűrzavart a szövetségesek

mögöttes területein.

Ottó Skorzeny alig múlt 35 éves, amikor kinevezték az SS összes különleges egységének parancsnokává. Hitler bizalmát sikerült hamar kivívnia, ezért a hábo­

rú utolsó két évében a Führer minden fontos különleges fel­adat végrehajtásával őt bízta meg. Skorzeny igazi kalandortí­pus volt, aki merész tetteivel lenyűgözte a katonai hősiesség ilyen megnyilvánulásaira különösen fogékony Hitlert.

Ahhoz képest, hogy a Harmadik Birodalom „titkos" kü­lönleges egységeit irányította, Skorzeny személye meglepő­en nagy nyilvánosságot kapott. Akárhányszor bevetést hajtott végre embereivel, a náci propaganda mindannyiszor teli to­rokból harsogta „Európa legveszélyesebb emberének hőstet­teit". A Führert különös örömmel töltötte el, hogy a szövetsé­gesek vezetői nem alhatnak nyugodtan, hiszen bármelyik pil­lanatban megjelenhet előttük a végzet az SS egyik komman­dósának képében.

Skorzeny elsősorban a Führer környezetében dúló hatal­mi, politikai harcoknak köszönhette felemelkedését. Az SS vezetői ugyanis mindenképp szerettek volna felállítani egy saját különleges egységet a Brandenburg hadosztály ellensú­lyozására, amely a Wilhelm Canaris tengernagy által irányí­tott Abwehr (a Wehrmacht főparancsnokságának kémelhárí­tó titkosszolgálata) különleges elit alakulataként vívott ki magának hírnevet. A Brandenburg 1939-1942 között min­den villámháborús hadjáratban bevetésre került az ellensé-

B A L R A : Ottó Skorzeny a Das Reichnél és a Leibstandarténél

töltött szolgálat után 1943-ban került a különleges SS-alakulatok

élére. Haditetteivel nagy hírnévre tett szert, és ő lett „Hitler saját

kommandósa", aki mindig tudott jó hírekkel szolgálni Führere

részére.

ges vonalak mögött, ahová a meglepetés érdekében a kato­nák gyakran a megtámadott ország egyenruhájába öltözve érkeztek meg.

Az SS paranoiás vezetői számára Canaris ugyanolyan el­lenségnek számított, mint az amerikaiak, a britek vagy a szovjetek. Heinrich Himmler és Ernst Kaltenbrunner az SS más magas rangú tisztségviselőivel együtt az Abwehrt tartot­ták az „árulók fészkének", és azt gyanították, hogy Canaris titkos tárgyalásokat folytat a szövetséges hatalmakkal, illetve támogatja a németországi náciellenes csoportosulásokat. Úgy vélték, hogy a Brandenburg hadosztály gyakorlatilag Canaris „trójai falova", amelyet az admirális szükség esetén felhasz­nálhat a náci rezsim ellen.

Éppen ezért az SS a kegyetlen Reinhardt Heydrich irányí­tásával létrehozta saját hírszerző szolgálatát, az SD-t (Sicher-heitsdienst, azaz Biztonsági Szolgálat), majd nem sokkal ké­sőbb sor került a belső biztonsági ügyekkel foglalkozó RSHA (Reichssicherheitshauptamt, azaz Birodalmi Bizton­sági Főhivatal) létrehozására, amelynek alárendeltségében működött a rettegett Gestapo (Geheime Staatspolizei, azaz Titkosrendőrség). Az SD első különleges akcióit Ausztria és Csehszlovákia elfoglalása kapcsán hajtotta végre, majd meg­szervezte a „lengyel" provokációt, amelyre válaszul Hitler 1939. szeptember l-jén megtámadta Lengyelországot. Ebben az akcióban az SD a lengyel-német határon támadást színlelt egy határátkelőhely ellen, amelynek során maguk után hagy­tak egy lengyel egyenruhába öltöztetett, kivégzett koncentrá­ciós tábori foglyot. A „lengyel katona" holtteste természete­sen jól alátámasztotta a német propaganda azon állítását, mi­szerint a német támadást a lengyelek provokálták ki támadá­sukkal.

E L I T A L A K U L A T O K

F E N T : DFS 230-as vitorlázógép a Gran Sassón, közel a

Mussolini börtöneként funkcionáló szállodához. Bár a sikeres

akcióért járó elismerést Skorzeny zsebelte be, a

vitorlázógépeket és a részt vevő katonák zömét a Luftwaffe

biztosította.

Miután 1942-ben a brit SOE (Special Operations Exe-cutive, a megszállt Európa országaiban működő ellenállási mozgalmak összefogására és támogatására létrehozott külön­leges szervezet) által kiképzett cseh kommandósok meggyil­kolták Heydrichet, az SS és az Abwehr háborúja új lendüle­tet kapott. Kaltenbrunner Birodalmi Biztonsági Főhivatala alatt felállítottak egy új hivatalt, az Amt Vl-S-t, amely az SS különleges rendeltetésű alakulatait fogta egybe. A hivatal és ezzel az SS összes speciális egységének vezetőjévé Skorze-nyt választották.

Az osztrák származású Skorzeny még Hitler hatalomra ju­tása előtt belépett a náci pártba, de a pártvezetés csak az 1938-as Anschlusst követő ellenpuccskísérlet meghiúsításá­banjátszott szerepe kapcsán figyelt fel erre a 195 cm magas, erős testalkatú fiatalemberre. Skorzeny 1939-ben a Das Reich SS-hadosztályhoz került, amellyel 1941-ben részt vett Jugoszlávia elfoglalásában és a Szovjetunió elleni támadás­ban. Decemberben azonban megsebesült, és attól kezdve a Leibstandarte egyik raktárában látott el könnyebb feladato­kat. A szerencse 1943. április 20-án mosolygott rá, amikor

SS-Hauptsturmfiihrené (százados) léptették elő, és rábízták az Amt VI-S irányítását.

Parancsnoki hatásköre eleinte szinte csak a hivatal irodis­táira terjedt ki, mivel az Abwehr mindaddig sikeresen akadá­lyozta meg a különleges SS-egységek felállítását. A szabo­tázs- és felforgató akciók végrehajtására szánt Jagdverband 502 (502. vadászkülönítmény) kiképzőközpontját az Ora-nienburghoz közeli friedenthali kastélyban rendezte be - in­nen ered az alakulat korabeli közkeletű megnevezése: Frie­denthali Szervezet. Kommandósai kiképzéséhez Skorzeny az általa csodált brit kommandókat vette mintának. A hitleri Eu­rópa-erőd különböző részein 1941 óta rendszeresen rajtaütő brit kommandósoktól zsákmányolt fegyvereket, hangtompí­tós Sten géppisztolyokat, robbanóeszközöket stb. mind fel­használták a kiképzés során. Ezzel egy időben az SS kereté­ben felállítandó ejtőernyős-alakulat, az 500. SS-ejtőernyős-zászlóalj vezetését szintén Skorzenyre bízták, aki ráadásul további Jagdverbanddk. szervezésébe fogott, s azok mind­egyikét más és más területeken való bevetésekre készítette fel. Szerepüket és képességeiket tekintve ezek a különítmé­nyek teljesen egyenrangúak voltak a Brandenburg ezredek­kel. Katonáik ugyanúgy beszélték a bevetési célterületen ho­nos nyelveket, és ugyanúgy ellátták őket az ellenség által használt egyenruhákkal. Az Amt VI-S alárendeltségében négy területi különítmény létezett: a keleti fronton bevetett „keleti", a Balkánon alkalmazott „délkeleti", valamint egy

S K O R Z E N Y K O M M A N D Ó I

F E N T Skorzeny katonái Mussolini kiszabadítása után. Ejtő­

ernyős-egyenruhájuk ellenére mindannyian a Waffen-SS tagjai.

LENT Mussolini 1943. szeptember 12-i kiszabadítását a Gran

Sassón lévő szállodából (a képen) Skorzeny személyesen Hitler

parancsára hajtotta végre, miután az olasz kormány szeptember

3-án fegyverszünetet kötött a szövetségesekkel, akik

szeptember 9-én megkezdték salernói partraszállásukat.

Mussolini ezt követően egy új fasiszta köztársaságot alapított

Észak-Olaszországban.

E L I T A L A K U L A T O K

F E N T : Benito Mussolini az őt kiszabadító kommandósok

gyűrűjében az időközben megérkezett Storch könnyű

felderítőgép felé tart, hogy Skorzenyvel együtt Rómába

repüljön. Balján a Duce fogságban tartásával megbízott olasz

csapatok parancsnoka.

közép-európai és egy nyugat-európai zászlóalj. A komman­dósok célba juttatását messze az ellenséges vonalak mögött a Luftwaffe KG 200-as különleges ezrede végezte.

Skorzeny emberei komoly elméleti és gyakorlati kiképzés­ben vettek részt, de mindaddig nem nyílt alkalmuk igazán élesben kipróbálni a tanultakat, amíg parancsnokukat 1943. július 23-án Hitler kelet-poroszországi főhadiszállására nem rendelték, hogy különleges feladattal bízzák meg.

MUSSOLINI KISZABADÍTÁSA A szövetségesek július 10-én végrehajtott szicíliai partraszál­lását követően a németek fokozatosan visszaszorultak az olasz félszigetre. A britek és az amerikaiak megjelenése Olaszországban belpolitikai válságot idézett elő, és végül az olasz fasiszta diktátor, Benito Mussolini bukásához vezetett. Az új olasz kormány fegyverszüneti tárgyalásokat kezdemé­nyezett a szövetségesekkel, a Dúcét pedig letartóztatták, és titokban Gran Sassóba szállították.

Hitler eltökélte, hogy kiszabadítja régi szövetségesét, és megkísérli Olaszországot bent tartani a háborúban Németor­

szág oldalán. Kurt Student altábornagy ejtőernyősei rögtön hozzáláttak Mussolini rejtekhelyének felkutatásához, mivel azonban Hitler mindenképpen azt akarta, hogy az SS is kép­viseltesse magát ebben a nagy horderejű akcióban, Student segítségére küldte Skorzenyt. „Önnek sikerülni fog" - mond­ta az SS-Hauptsturmführernek, aki 50 emberével együtt nem sokkal később elindult Rómába.

A németek heteken át keresték Mussolinit Olaszországban. Skorzeny a Hitler által ráruházott hatalmat igyekezett minél jobban kihasználni annak érdekében, hogy a feladat végre­hajtása a súlyának megfelelően ne szenvedjen késedelmet semmilyen téren. Repülőgépén távoli szigeteket és hegyi rej­tekhelyeket derített fel, miközben emberei „forró nyomon" indultak a Duce keresésére. Kutatásainak eredményeképp szeptember elejére sikerült behatárolni Mussolini ideiglenes börtönét: az olasz félsziget középső részén magasodó Gran Sasso csúcsára épült hegyi szállodát. Student ejtőernyős-kü­lönítményt állított fel embereiből, akiknek vitorlázógépeken a szálloda közelében kellett földet érniük, hogy az épületet megrohanva gyorsan kiszabadíthassák Mussolinit.

A támadásban egy zászlóaljnyi ejtőernyőst terveztek be­vetni. Egy részüknek a hegy lábánál lévő drótkötélvasút-állo-mást kellett elfoglalni, míg 12 vitorlázógéppel 90 katonának a hotel melletti mezőn kellett leszállnia. Skorzeny ellenezte ezt a tervet, és végül sikerült meggyőznie Studentet, hogy a rajtaütés csak akkor érheti a védőket meglepetésként, ha min-

S K O R Z E N Y K O M M A N D Ó I

B A L R A : Skorzeny a budai

vár bejáratánál 1944. október

16-án, amikor az általa vezetett

különleges egységnek vér

nélkül sikerült

megakadályoznia

Magyarország kiugrását.

A háttérben Budapest

polgármestere minden

bizonnyal utasításokra vár.

den rendkívül gyorsan és észrevétlenül történik; ehhez pedig kis létszámú, jól kiképzett csapatra van szükség. így hát vé­gül Student beleegyezett abba, hogy egy ejtőernyőstiszt pa­rancsnoksága alatt 18 emberével Skorzeny hajthassa végre a merész akciót.

A repülőgépek egy Rómához közeli repülőtérről szálltak fel szeptember 12-én kora délután. A rossz időjárás miatt az ejtőernyőstiszt elsőként induló vitorlázógépének egyszerűen nyoma veszett, ezért Skorzeny gépe érte el elsőként a célkör­zetet. A gép zuhanóleszállással (nem hagyományos kilebeg­tetett leszállással, mivel arra nem volt hely, hanem fékezőer­nyővel végrehajtott „irányított lezuhanás" útján) perceken belül földet ért a szálloda mellett, és Skorzeny néhány embe­rével berontott az épületbe. A recepciónál ülő olasz rádióst le­rúgta a székről, a rádiót pedig összetörte, nehogy a védők se­gítséget tudjanak kérni. Ezután az olasz katonákat félrelökve Mussolini szobájához rohant, és kiszabadította a Dúcét. A nagy kavarodásban ráadásul sikerült az olasz parancsnokot is elfognia, akit arra kényszerített, hogy utasítsa embereit a megadásra. Skorzeny kiszabadítási akciója sikerrel járt. Igaz, a drótkötélvasút-állomásnál kisebb tűzharcra került sor, de a szálloda őrzőit teljes meglepetésként érte a németek megjele­nése, ezért nem is tudtak érdemi ellenállást kifejteni.

Miután az olasz védők letették a fegyvert, a németek rádi­ón jelezték, hogy jöhet a repülőgép Mussoliniért. Hamarosan fel is tűnt egy Fieseler Storch könnyű megfigyelőgép, amely­nek éppenhogy sikerült biztonságosan leszállnia a 250 m hosszúságú mezőn. Miközben a Storch megfordult a felszál­láshoz, Skorzeny úgy döntött, hogy elkíséri Mussolinit Ró­mába, ahonnan aztán a Dúcét titokban Németországba ter­vezték szállítani. A kétszemélyes gép pilótája először tiltako­zott ez ellen, de Skorzeny kikényszerítette, hogy Mussolini ülése mögé préselődve velük tarthasson.

A repülőgép a pilóta legnagyobb megkönnyebbülésére szinte a csodával határos módon a levegőbe emelkedett a rö­vid felszállópálya végén, majd biztonságosan megérkezett Rómába, ahonnan Mussolinit a Luftwaffe egyik gépe azon­nal Münchenbe repítette. Alig pár óra múlva a német rádió világgá kürtölte a sikeres rajtaütés tényét, Hitler pedig nem győzte dicsérni SS-kommandósait. Ettől fogva a Lovagke­reszttel kitüntetett Skorzenyt Hitler úgy tartotta számon, mint azon kevesek egyikét, akik mindig jó hírrel tudnak szolgálni számára. Az SS különleges egységének egekig magasztalása közben Student ejtőernyőseiről egészen megfeledkeztek. Mindez azonban nem véletlenül történt, a Führer ugyanis Mussolini kiszabadítását kizárólag elit SS-katonáinak sikere­ként akarta beállítani.

Skorzeny embereinek következő útja Jugoszláviába veze­tett, ahol a Joszip Broz - közismert nevén: Tito marsall - ál­tal vezetett kommunista partizánmozgalom már hosszú évek óta tüskeként fúródott a balkáni német csapatok oldalába. 1941-1944 között Tito akkora sereget szervezett partizánjai­ból a Jugoszlávia középső területein húzódó hegyek menedé­kében, hogy a németek 1944 elején már 700 000 katonát kényszerültek állomásoztatni a térségben.

A partizánvezér főhadiszállásának felkutatására indított hírszerzői munka végül az Abwehr sikerével zárult. A nyu­gat-boszniai Drvarban megtalált parancsnoki központ bekerí­tésére és felszámolására a balkáni német katonai parancsno­kok egy egész hadtestet terveztek bevetni. Ugyanekkor az 500. SS-ejtőernyős-zászlóaljra bízták azt a feladatot, hogy vi­torlázógépekkel meglepetésszerűen szálljon le a Tito főhadi­szállásaként szolgáló barlangok közelében, rohanja meg azo­kat, és a brit, orosz és amerikai tanácsadókkal együtt fogja el a jugoszláv partizánvezért.

A Lóugrás hadművelet azonban nem maradt titokban a

E L I T A L A K U L A T O K

F E N T : Budapesti akciójukat követően Skorzeny emberei a város

kulcsfontosságú részeit biztosították. A képen látható Tiger M-est

három másikkal egyetemben a Wehrmacht 503. nehéz­

páncélos-zászlóalja bocsátotta az 500. SS-ejtőernyős-zászlóalj

rendelkezésére.

partizánok előtt, akik értesítették Titót a Drvar felé vonuló német csapatokról, így amikor 1944. május 24-én az SS ejtő­ernyősei vitorlázógépeikkel földet értek, egy riadókészült­ségben álló ellenséggel találták szembe magukat. A német tá­madók első hullámát a jugoszlávok lemészárolták, mialatt Ti­to egy kötélhágcsón elmenekült, és hamarosan már saját vo­natán robogott biztonságos rejtekhelye felé. Időközben egyre több SS-ejtőernyős érkezett a partizánok főhadiszállásához, ahol véres kézitusa vette kezdetét. Mire a német felmentő csapatok megérkeztek, az 500. SS-ejtőernyős-zászlóaljból nem sok maradt. Az akcióban több mint 250 német katona vesztette életét, míg a sebesültek száma elérte a 880-at. A veszteségi adatok és Tito megmenekülése fényében egyál­talán nem meglepő, hogy a hírnevére ügyelő Skorzeny nem vette szívesen, ha személyét kapcsolatba hozták a kudarcba fulladt Lóugrás hadművelettel.

Ez idő tájt a Jagdverbanddk tevékenysége megélénkült a keleti fronton, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjetek nagyszabású offenzívára készülődnek. A Vörös Hadsereg tá­madása nem is váratott sokat magára, és 1944 júliusában gya­korlatilag szétzúzta a Közép hadseregcsoportot, rengeteg né­met katonát ún. „mozgó katlanokba" kényszerítve. A szovjet vonalak mögött rekedt csoportok nagy részével sikerült rá­

diókapcsolatot létesíteni. A kommunikáció megteremtése, il­letve fenntartása céljából a „keleti" Jagdverbandot kisebb bevetési csoportok felállítására utasították, amelyeknek aztán a KG 200 segítségével ejtőernyővel kellett megérkezniük a körülzárt csapatokhoz. Ez a bevetett csoportok közül mind­össze egynek sikerült, a többit a Vörös Hadsereg alakulatai rövid idő alatt felszámolták. A feladatát sikerrel teljesítő cso­port viszont kapcsolatba lépett egy nagyobb „mozgó katlan­nal", és így lehetővé vált a légi utánpótlás megszervezése. A Luftwaffe segítségével a bekerített német csapatok több hónapon át kitartottak, de végül ők is megadni kényszerültek magukat.

1944 augusztusában a Vörös Hadsereg betört Romániába, ahonnan rövid idő alatt kiűzte a német csapatokat; a balkáni különleges hadműveletekért felelős „délkeleti" Jagdverband a visszavonulás során megsemmisült. Mivel a szovjetek Ro­mánia mellett Bulgáriát is elfoglalták, Hitler egyre inkább tartott attól, hogy Magyarország átáll a szövetségesek oldalá­ra. A súlyos helyzet megoldása ismét Skorzenyre és emberei­re hárult.

-

SKORZENY BUDAPESTEN A Führer gyanúja teljesen megalapozottnak bizonyult, hiszen Horthy Miklós ekkor már régóta tárgyalásokat folytatott a szövetségesekkel Magyarország kiugrásáról. Skorzeny ezért néhány emberével együtt Budapestre utazott, ahol civilként beférkőzött a Horthyhoz közeli körökbe, és információkat gyűjtött arról, hogy mi történik a színfalak mögött.

Miközben a szovjet seregek Magyarország határaihoz kö-

S K O R Z E N Y K O M M A N D Ó I

J O B B R A : Skorzeny sivatagi egyenruhában a Tito főhadiszállása

ellen 1944 májusában végrehajtott vitorlázógépes Lóugrás

hadművelet idején.

zelítettek, a fővárosban állomásozó magyar és német erők egyre bizalmatlanabbul méregették egymást. Horthy számá­ra a cselekvés órája akkor érkezett el, amikor a német hely­őrséget októberben Budapestről a frontra vezényelték. Skor­zeny azonban gyorsabb volt. Civil ruhába öltözött SD-kato-náival elrabolta Horthy fiát, akit apja hűségének zálogaként hamarosan egy németországi koncentrációs táborba szállítot­tak.

A Budapest körül állomásozó SS-csapatok irányításával és a magyar puccs leverésével Hitler a kegyetlen Erich von dem Bach-Zelewskit bízta meg. Az SS-tábornok nem sokkal az­előtt fejezte be a varsói felkelés leverését, és égett benne a vágy, hogy vasúti kocsira telepített, 650 mm-es Kari mozsár­ágyújával rommá lövethesse a budai várat, és ezzel meglec­kéztesse az áruló magyarokat. Szerencsére Skorzenynek si­került meggyőznie Bach-Zelewskit, hogy a Panzerfaust (Páncélököl) hadművelet sikeres végrehajtásához nem lesz szükség az ágyúra.

Október 15-én Horthy rádióbeszédében bejelentette, hogy fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményezett a Szovjetunió­val annak érdekében, hogy Magyarország ne váljon hadszín­térré. A beszéd elhangzását követően az este folyamán moz­gásba lendültek a kijelölt német egységek.

Miközben a Maria Theresia Waffen-SS-lovashadosztály körbevette a Várhegyet, és ezzel csapdába ejtette Horthyt és a magyar kormányt, Skorzeny is kiadta az indulási parancsot különítményének, amely az 500. SS-ejtőernyős-zászlóalj és a közép-európai Jagdverband több száz katonájából, valamint az 503. nehézpáncélos-zászlóalj négy Königstiger harckocsi­jából állt. A menetoszlop végén Goliath távirányítású robbantóharckocsikkal felszerelt egység követte őket arra az esetre, ha bármiféle úttorlaszba ütköznének.

Október 16-án reggel 06.00-kor a különítmény elindult fölfelé a budai várba vezető kanyargós úton. Legelöl egy te­herautóban Skorzeny és két megbízható embere haladt, mö­göttük a négy páncélos. Ahogy a téli ködből egy magyar ka­tonai ellenőrző állomás mellett előbukkantak, a magyar őr­szem tisztelgésre emelte a kezét az elhaladó német oszlop mellett. Skorzeny hidegvérrel viszonozta a köszöntést. A vár kapuján azonban teherautójával nem tudott behajtani, mert a kaput egy romokból emelt úttorlasszal elzárták. Ekkor teher­autójával félreállt, és előreengedte a Königstigereket, ame­lyek 71 t-s tömegükkel könnyedén áthajtottak a barikádon. A vár udvarán aztán a legelső páncélos 88 mm-es ágyújával célba vette a kormány székhelyét védő páncéltörő üteget, de tüzelnie nem kellett, mivel a harckocsik mögött érkező SS-katonák előrerohantak, és lefegyverezték a meglepett magya­rokat.

Skorzeny ekkor pisztolyát egy magyar tiszt fejéhez sze­gezte, és azt követelte, hogy vezesse a vár katonai parancs­nokságára. Ott aztán a magyar parancsnokkal ellentmondást

nem tűrő hangon közölte, hogy átveszi a vár katonai irányí­tását, és a magyar egységek azonnal tegyék le a fegyvert. Erőteljes fellépése sikerrel járt: a magyar parancsnok utasí­totta embereit a megadásra. Néhány katonához azonban nem jutott el a parancs, és tüzet nyitottak a németekre - őket két páncélököl hallgattatta el.

Igaz, Skorzenynek sikerült elfoglalnia a budai várat, de Horthy elfogásának dicsősége nem adatott meg neki. Ma­gyarország kormányzója ugyanis már korábban elhagyta vár­beli rezidenciáját, és egy idősebb SS-tisztnél keresett mene­déket, akitől - mivel a tiszt az utolsó német császár rokona volt - jóval kedvezőbb bánásmódot remélt, mint egy osztrák náci keménylegénytől.

Időközben Skorzeny egységének többi része a városban ta­lálható minisztériumok elfoglalására sietett. Mindenhol könnyen sikerült végrehajtani a feladatukat, egyedül a had­ügyminisztériumnál került sor tűzharcra. Ott, mielőtt megér­kezett volna a megadásra felszólító parancs, négy német és három magyar katona vesztette életét az összecsapásban.

Miután Horthy fogságba került és a kormány székhelyének biztosítását német katonák vették át, az SS nekilátott, hogy uralma alá vonja a város egészét, Szálasi vezetésével pedig rövidesen egy Hitlert mindenben kiszolgáló bábkormány ala­kult Magyarországon. Horthy tartózkodási helyéül egy bajor kastélyt jelöltek ki, ahová az idős kormányzó Skorzeny kísé­retében érkezett meg.

E L I T A L A K U L A T O K

F E N T T i g e r l l - e s h a l a d e l a z a r d e n n e k i o f f e n z í v a e l s ő n a p j a i b a n

ej tett a m e r i k a i h a d i f o g l y o k m e l l e t t . M i k ö z b e n a f r o n t o n a z

a m e r i k a i k a t o n á k i l y e n h a t a l m a s h a r c k o c s i k k a l n é z t e k s z e m b e ,

a h á t u k m ö g ö t t S k o r z e n y k o m m a n d ó s a i k e l t e t t e k p á n i k o t .

KÜLÖNLEGES SS-ALAKULATOK AZ ARDENNEKI CSATÁBAN A normandiai csata elvesztése és a visszavonulás a Reich nyugati határáig 1944 őszén Hitler számára minden addiginál sürgetőbbé tette egy olyan megoldás kidolgozását, amellyel megmentheti omladozó birodalmát. Úgy vélte, hogy egy erő­teljes csapással a nyugati fronton „ki lehet ütni" az amerika­iakat és a briteket a háborúból, majd a felszabaduló erőkkel vissza lehet szorítani a keleti határokon álló Vörös Hadsere­get. Az elképzelés nélkülözött mindenféle reális alapot, Hit­ler mégis eltökélten igyekezett nyugati hadseregeit támadó­képes állapotba hozni a november végére időzített ardenneki hadműveletre. A meglepetés erejének biztosítására minden korábbinál szigorúbb biztonsági és titkosítási rendszabályo­kat léptetett életbe. Az offenzíva előkészületeibe csak néhány megbízható tisztet avatott be, köztük Skorzenyt, aki így jóval előbb értesült a támadásról, mint a hadsereg legtöbb érintett tábornoka.

A Wacht am Rhein (Őrség a Rajnán) fedőnevet viselő had­műveletben Skorzeny különleges egységeinek az volt a fel­

adatuk, hogy az amerikai vonalak mögött törjenek előre, és elfoglalják a német páncélosok útvonalába eső kulcsfontos­ságú hidakat, illetve megsemmisítsék az amerikai ellentáma­dáshoz nélkülözhetetlen benzinraktárakat, és kavarodást okozzanak az ellenséges csapatok között. Ehhez persze igazi amerikai katonáknak kellett tűnniük, ezért a többségnek jól kellett tudnia angolul.

A megfelelő emberek kiválogatását és felkészítését Skorzenyre bízták. Ő első lépésként igyekezett minél több olyan Wehrmacht-katonát összegyűjteni, akik a háború előtt az USA-ban éltek, illetve elrendelte a lehető legtöbb zsákmá­nyolt amerikai jármű, harckocsi, fegyver és egyenruha össze­gyűjtését alakulata részére. A katonai bürokrácia hibájából az önkénteseket toborzó felhívást a Wehrmacht hadosztályaihoz továbbították. Ez feldühítette Skorzenyt, mert attól tartott, hogy így a felhívás biztosan eljut majd a szövetséges hírszer­zés kezébe. Félelme be is igazolódott: az amerikai hadsere­gekhez december elején figyelmeztetés érkezett, miszerint a közeljövőben Skorzeny különleges egységeinek részvételé­vel nagyobb német támadás várható.

A németekből formálódó „amerikai" alakulat minden erő­feszítés ellenére sok kívánnivalót hagyott maga után. Egy­részt mindössze két Sherman harckocsival, 50 dzsippel és 70 teherautóval rendelkeztek, másrészt az „angolul beszélő" 200 emberből nyelvi téren alig 10 fő érte el egy átlag amerikai ka­tona szintjét.

S K O R Z E N Y KOMMANDÓI

A felszerelési problémákat végül az eredeti terv jelentős átdolgozásával oldották meg. Az új terv értelmében Panther harckocsikat és lövészpáncélosokat alakítottak át úgy, hogy azok külsőleg az amerikai járművekhez hasonlítsanak. Ezzel a módszerrel már elegendő „amerikai" jármű állt Skorzeny 150. páncélosdandárának rendelkezésére ahhoz, hogy az of­fenzíva első napjaiban a frontvonalon szakított réseken át­csúszva a túloldalon ne keltsenek feltűnést, és igazi visszavo­nuló amerikai egységnek tűnjenek. A csaknem 2500 főt számláló páncélosdandár állományában a szárazföldi hadse­reg harckocsizom, páncélgránátosain, páncéltörő lövegkeze­lőin, rádiósain és utászain kívül helyet kaptak a „nyugati" Jagdverband túlélői és a 600. (korábban 500.) SS-ejtőernyős-zászlóalj katonái is. Névleg két Luftwaffe-ejtőernyős-zászlóalj szintén Skorzeny SS-Smrmbannführer (őrnagy) pa­rancsnoksága alá tartozott, de a valóságban tőle függetlenül kerültek bevetésre.

A különleges egység több eltérő feladatú részegységre ta­golódott. A szabotázscsoportok feladata az amerikaiak ellen­támadásához szükséges hidak és benzinraktárak felrobbantá­sa volt, míg a felderítőknek messze be kellett nyomulniuk az ellenséges területre, hogy elfoglalják a Meuse hídjait, illetve hamis parancsok kiadásával és az útjelző táblák elforgatásá­val zavart kellett kelteniük az amerikai csapatok körében. Ez-

B A L R A : Két, Belgiumban elfogott

katona Skorzeny „amerikai"

hadseregéből. A kilenc négyfős

csoport amerikai egyenruhába öltözve

hatalmas zűrzavart okozott az amerikai

vonalak mögött.

zel egy időben Skorzeny két „amerikai" páncélosharccso­portjának - a támadás okozta réseket és a zűrzavart kiaknáz­va - észrevétlenül át kellett szivárognia az ellenség oldalára.

Az 1944. december 16-án kezdődött német támadás nem úgy alakult, ahogy azt Skorzeny eltervezte. A 150. páncélos­dandár harccsoportjai előtt az utánpótlást szállító teherautók feltorlódtak, és a kialakult dugó miatt a német páncélosok szó szerint lekéstek az első támadást. Ezzel szemben a négyfős felderítőcsoportokból kilencnek viszont sikerült észrevétle­nül átjutnia az amerikai oldalra. Ezeket az egységeket a sen­ki földjéig német páncélosok kísérték, majd onnan amerikai dzsipjeiken átszáguldottak az ellenség oldalára, ahol aztán rádión jelentették az amerikai csapatmozgásokat, elvágták a hidakra erősített robbanószerek működtetéséhez szükséges drótokat, és kidöntötték az útjelző táblákat. Az egyik csoport az amerikaiak hátában egészen a Meuse-ig eljutott.

Létszámukhoz képest Skorzeny különleges katonái arány­talanul nagy felbolydulást keltettek az amerikai csapatok kö­rében. Miután az egyik csoport lebukott egy ellenőrző pont­nál, mert nem tudta a jelszót, a beszivárgott német egységek híre futótűzként terjedt el az egész arcvonalon. Az amerikai katonák német szabotőröket kezdtek látni minden bajtársuk­ban, és ha valaki az érvényes jelszón kívül nem tudta meg­mondani, hogy melyik baseballcsapat hány ponttal áll a baj-

E U T ALAKULATOK

B A L R A : Günter Biliing, Skorzeny egyik kommandósa a kivégzőosztag előtt, két héttel az ardenneki offenzíva megindulása után. Ő és társai hiába érveltek azzal, hogy katonákként harcoltak, nem kémekként, az amerikai hadbíróság másként határozott.

nokságban, vagy hogy ki melyik csapatban játszik, akkor könnyen bajban találhatta magát. A zűrzavart tovább fokozta, hogy az egyik elfogott német különítmény bevallotta: fel­adatként a szövetséges főparancsnok, Dwight D. Eisenhower meggyilkolását kapták. Ezt követően tovább szigorították az ellenőrzéseket, és Eisenhower Párizs melletti főhadiszállását valóságos erőddé alakították.

Skorzeny embereinek zöme az offenzíva kezdetén észre­vétlenül átjutott ugyan az ellenség oldalára, és napokon ke­resztül az ellenséges csapatok hátában tevékenykedtek, de mire december végén a német offenzíva kifulladt, az ameri­kaiak 18 főt elfogtak, sokat pedig tűzharcban megöltek. Az elfogottakat az amerikai haditörvényszék mind halálra ítélte az ellenség egyenruhájának használatát tiltó nemzetkö­zi egyezmény megsértésére hivatkozva. A németek hiába ér­veltek azzal, hogy ők nem „harcoltak" az amerikai egyenru­hában, és éppen ezért nem is szegték meg az egyezményt, az

Eisenhower ellen tervezett merényleten különösen felhábo­rodott amerikai hadbírók elutasították védekezésüket, és az ítéletet rövid időn belül mind a 18 foglyon végrehajtották.

A forgalmi dugóból kikeveredett 150. páncélosdandár harccsoportjait Skorzeny vezetésével Malmédy környékén vettetek be, a zsákmányolt amerikai és átalakított német jár­művekből álló járműoszlopnak azonban nem sikerült megté­vesztenie a védőket, akik tüzet nyitottak, és sok harckocsit és járművet kilőve a város szélén megállásra kényszerítették a németeket. A következő két hétben a dandár sok áldozattal já­ró védekezőharcokra kényszerült. Két hét alatt Skorzeny több mint 200 embert veszített, miközben ő maga is megse­besült Malmédynél.

December végén a dandárt kivonták a frontról, és felosz­latták, a túlélőket pedig visszahelyezték eredeti alakulatuk­hoz. Skorzeny Németországba ment, ahol maga köré gyűjtöt­te Jagdverband]amak maradványait. Alig végzett ezzel a fel-

S K O R Z E N Y KOMMANDÓI

adattal, amikor a szovjetek Lengyelországban áttörték a né­met vonalakat. A Vörös Hadsereg heteken belül kijutott az Oderához, Hitler pedig minden bevethető egységet, Skor­zeny alakulatát is beleértve, a Reich keleti határainak védel­mére rendelt. A különleges egységet ezúttal egyszerű gyalog­ságként vetették be a schwedti hídfőben, melyet egészen áp­rilisig tartottak, akkor azonban a Berlin ellen indított szovjet offenzíva az SS-ejtőernyős-zászlóaljjal együtt elsöpörte őket.

Skorzenynek sikerült nyugat felé átverekednie magát, ahol aztán május 15-én amerikai hadifogságba esett. Merész ka­landjai azonban ezzel korántsem értek véget. Az amerikaiak megpróbálták háborús bűnössé nyilvánítani, amiért embereit amerikai egyenruhában küldte bevetésre, de miután egy brit tiszt a védelmére kelt, és tanúsította, hogy a szövetséges ügy­nökök és kommandósok gyakran német egyenruhába bújva hajtották végre akcióikat, elejtették a vádat.

Ezután Skorzeny egyszerű hadifogolyként élt egy tábor-

F E N T : Az amerikai kivégzőosztag sortüze nemcsak Günter Biliing, hanem az amerikai hadsereg harci moráljának aláásására szőtt tervek végét is jelentette. A kommandósok 1944. decemberi akcióin felháborodott amerikaiak 1945-ben Skorzenyt megkísérelték háborús bűnössé nyilvánítani.

ban egészen 1947-ig, amikor megszökött, és a németekkel szimpatizáló Jüan Peron vezette Argentínába menekült. Ott a hírhedt ODESSA-hálózat tagjaként számos keresett náci me­nekülésében segédkezett. A többi náci menekülttől eltérő mó­don ő soha nem rejtőzött el. Megírta emlékiratait (négy alka­lommal is), és interjúkat adott, amelyekben büszkén mesélt a Hitler utasítására végrehajtott kommandóakcióiról. Háborús szerepét, illetve tetteinek súlyát utólag igyekezett mindig fel­nagyítani, így a sajtó egészen 1975-ben Madridban bekövet­kezett haláláig valódi jelentőségét messze meghaladó figyel­met szentelt Európa egykori „legveszélyesebb emberének".

A náci tudósok által kifejlesztett V-fegyverek a szövetségesek szerencséjére túl későn

jelentek meg ahhoz, hogy döntő befolyásuk lehessen a II. világháború menetére.

A „megtorlófegyverek" - különösen a nagy hatótávolságú V-2-es, amely

Nagy-Britannia, illetve a szövetségesek által elfoglalt kontinentális Európa bármely

pontját elérhette - rövid háborús pályafutásuk alatt így is rengeteg áldozatot szedtek,

és a polgári lakosság, valamint a katonák körében egyaránt komoly

demoralizáló hatást eredményeztek.

AII. világháború nemcsak hadseregek, flották és légi­erők, hanem egész társadalmak „totális" háborúja volt, amelynek megnyerése immáron nem csupán a

katonák bátorságától és elszántságától függött. A győzelem egyik legfontosabb alapfeltételévé a technikai fejlettség lé­pett elő - a csatákban általában az a fél diadalmaskodott, amelyik korszerűbb harckocsikat, repülőgépeket, ágyúkat, tengeralattjárókat stb. tudott bevetni ellenfeleivel szemben. Éppen ezért a társadalom totális mozgósítását követően külö­nösen jelentős szerep hárult a háborús gépezet szerves része­ként dolgozó tudósokra és mérnökökre, akiktől Hitler a vég­ső győzelemhez szükséges fegyverek megalkotását várta.

A német propagandában egyszerűen Wunderwaffeként, az­az „csodafegyverként" beharangozott új harceszközökön dolgozó tudósok és mérnökök a hadsereggel szoros együtt­működésben végezték munkájukat. Ez az összefonódás egé­szen odáig vezetett, hogy a Hitler V-fegyvereit (Vergeltungs-waffen, azaz megtorlófegyverek) fejlesztő és üzemeltető szakemberek idővel a hadsereg, majd az SS alárendeltségébe kerültek. Személyükben a világ egy teljesen új „katonatí­pust" ismerhetett meg, amely a háború utolsó évében Nagy-Britannia és Nyugat-Európa elleni pusztító támadásaival bi­zonyította létjogosultságát a modern hadseregekben. A brit hadvezetés a V-fegyverekkel foglalkozó német tudósokat és műszaki szakembereket különösen veszélyes ellenfélnek tar­totta, ezért a peenemündei kísérleti központ ellen 1943 au­gusztusában végrehajtott RAF-bombatámadás egyik legfőbb céljának a telepen dolgozók elpusztítását tekintették.

B A L R A : A világ első hadászati ballisztikus rakétájaként bevetett

A-4-es (V-2-es) ellen nem volt védekezés. A szövetséges

hatalmak szerencséjére fejlesztését Németországban

folyamatos politikai csatározások lassították.

NÉMET RAKÉTAFEJLESZTÉSEK Az 1920-as években egy csapat fiatal német tudós űrutazásra alkalmas rakéták kifejlesztésére társaságot alapított. Kísérle­teik során rakétahajtású lövedékeket próbáltak minél maga­sabbra feljuttatni az atmoszférába; az ehhez szükséges toló­erőt a rakétahajtómű rendkívül gyúlékony üzemanyagának égése szolgáltatta. A lelkes fiatalok egyik legtehetségesebbjé­nek egy 19 éves tanuló, Wernher von Braun bizonyult, aki a háború után az amerikaik 1969-es holdra szállásakor is hasz­nált Apolló rakéták megalkotásával tette halhatatlanná a ne­vét.

A rakétakísérletek iránt hamarosan a hadsereg is érdeklőd­ni kezdett, és 1929-ben a kummersdorfi katonai kísérleti lő­térről végre is hajtották az első „katonai" rakétaindítást. A kí­sérletek felügyelőjévé a fiatal gépészmérnök századost, Walter Dornbergert nevezték ki, aki később a német rakéta­fejlesztések főnökévé lépett elő. (Ilyen szempontból ő tekint­hető az USA atombombaprogramját irányító Leslie Grove dandártábornok német megfelelőjének.)

Az 1930-as évek elején Von Braun sok tudóstársával együtt a hadsereg kísérleti rakétaprogramjában vett részt Dornberger irányítása alatt. Kutatásaik elsősorban a rakéták hatékony katonai alkalmazásának lehetőségeire irányultak. Első tervezeteik meglehetősen szerény teljesítményt nyújtot­tak, és ebből következően viszonylag csekély katonai érték­kel bírtak. Németország első katonai ballisztikus rakétája, az A-2-es például 1934-ben végrehajtott első kísérleti indítása­kor alig 2 km hatótávolságot ért el. Két év alatt azonban a ku­tatások olyan biztató eredményeket mutattak, hogy a száraz­földi hadsereg főparancsnoksága tulajdonképpen korlátlan anyagi hátteret biztosított Dornberger és Von Braun számára nagy hatótávolságú rakéták kifejlesztéséhez. A két tudós ek­kor határozta el, hogy szükség van egy titkos kísérleti lőtér-

ELIT ALAKULATOK

B A L R A : Wernher von Braun (begipszelt karral), a V-2-es program feje amerikai hadifogságban. Miután 1945. április 6-án kikerült az SS karmaiból, a bajor Alpokba vezette tudóscsapatát, ahol az amerikai csapatoknak adták meg magukat.

re, amelynek építése a Balti-tenger partján, Peenemündében rövidesen elkezdődött. A közelében a Luftwaffénak szintén épült egy kísérleti telepe, de az függetlenül működött a szá­razföldi haderő fegyverzeti irodája által felügyelt rakétafej­lesztő komplexumtól. A több mint 3000 főt foglalkoztató ku­tatóközpont a laboratóriumok, összeszerelő üzemek és kísér­leti lőtér mellett saját repülőtérrel és erőművel is rendelke­zett. Mai áron számolva az egész beruházás értéke megköze­lítette a kétmilliárd dollárt. A komplexum építését 1940-ben fejezték be - épp időben ahhoz, hogy helyet adhasson az egy­re nagyobb sebességre kapcsoló fejlesztési munkálatoknak.

Hitler rakétaprogramja az 1940 nyarán Anglia ellen folyta­tott bombázóoffenzíva sikertelenségét követően kapott iga­zán lendületet. Mivel hagyományos módszerekkel Németor­szág akkor nem tudta Nagy-Britanniát térdre kényszeríteni, a

Führer más megoldást keresett. Utasítására az A-4-es ballisz­tikus rakéta fejlesztését felgyorsították, így az első kísérleti indításra már 1942-ben sor kerülhetett. Az első két kilövés kudarcba fulladt ugyan, de 1942. október 3-án a harmadik próbálkozás végre sikerrel járt. Dornberger ezredes vissza­számlálását követően a rakéta rendben elemelkedett az indí­tóállványról, átlépte a hangsebességet, kijutott az űrbe, majd ballisztikus pályán visszatért a Föld légkörébe. Alig több mint egyperces repülése alatt az A-4-es több mint 190 km-t tett meg a Balti-tenger fölött, és mindössze 4 km-re csapódott be a kijelölt célponttól.

A V-2-ES Hitlert egészen felvillanyozta a sikeres kísérlet, és néhány hónapon belül utasítást adott Albert Speer fegyverkezési mi-

M E G T O R L Ó F E G Y V E R E K

raszternek az A-4-es sorozatgyártásának beindítására. A vi­lág első, harci célra használt ballisztikus rakétája a Vergel-tungswaffe 2-es (röviden V-2-es) nevet kapta. A 14 m magas, 1,65 m átmérőjű, 12 000 kg-ot meghaladó tömegű rakéta 1000 kg-os robbanófejét a folyékony oxigénnel és alkohollal hajtott rakétahajtómű 340 km távolságba tudta eljuttatni.

Dornberger a hadsereg álláspontját képviselve ragaszko­dott ahhoz, hogy a rakétákat ne előre kiépített indítóállások­ból lehessen kilőni, mint ahogy azt a tudósok szerették volna, hanem néhány órás munkával összeállítható, vontatott állvá­nyokról. A kiépített kilövőállások ugyanis - függetlenül a be-

F E N T : A peenemündei rakétakísérleti telepet 600 RAF-bombázó

támadta 1943. augusztus 17-én; a bombázás során a gyártó-és összeszerelő üzem mellett a munkások barakkjai is elpusztultak. A szövetséges hírszerzésnek az első A-4-es 1942. októberi kísérleti indítását követően 11 hónapjába telt a rakétafejlesztési központ helyének meghatározása.

tonfalak vastagságától - túlságosan sebezhetőnek bizonyul­tak volna a szövetséges bombázókkal szemben.

A sorozatgyártás megindításához hatalmas termelési háló­zatot hoztak létre, amelynek utolsó lépcsőfoka, a végszerelés hatalmas csarnokokban zajlott Peenemündében, Ausztriában és Észak-Németországban. A tervek szerint a termelést havi 950 darabra kellett felfuttatni, hogy Nagy-Britanniát a becsa­pódó rakéták áradata megadásra kényszerítse. A kibővített peenemündei komplexum munkájának összehangolásával és ellenőrzésével a vezérőrnaggyá, majd nem sokkal később al­tábornaggyá előléptetett Dornbergert bízták meg. Ekkoriban Von Braun és kollégái már a hadsereg Északi Kísérleti Külö­nítményének „katonatudósaiként" dolgoztak, katonai rangjuk ellenére azonban mindvégig keresztnevükön szólították egy­mást. A rakéták leendő indítószemélyzetének kiképzésére 1943 nyarán létrehozták a 444. kiképző és kísérleti rakétaüte-

B A L R A : A Z elkészült rakétákat vasúton szállították az indítást végző alakulatokhoz. Ideális esetben a legyártott V-2-es három napon belül kilövésre került.

ELIT ALAKULATOK

F E N T : A nordhauseni V-fegyvergyárat 1945 áprilisában a szovjet

csapatok beérkezése előtt foglalták el az amerikaiak.

A kényszermunkával felépített hatalmas, föld alatti komplexum

69 járatból, öt gyárból és két összeszerelő üzemből (egy

a V-1 -esnek, egy a V-2-esnek) állt.

get. Peenemündében ekkor a rakétafejlesztésben és -gyártás­ban dolgozók száma elérte a 12 000-et.

1943. augusztus 17/18-án éjjel a V-2-es kialakításának tö­kéletesítésén, illetve egy megnövelt hatótávolságú változat kifejlesztésén dolgozó tudósokat és mérnököket derült égből villámcsapásként érte a RAF-bombázóparancsnokság táma­dása. Igaz, a 227 bombázógép elhibázta az A-4-es kísérlete­ire szolgáló építményeket, és bombáik főleg a rabszolgaként dolgoztatott foglyok barakkjaira hullottak (a támadásban több mint 700 szerencsétlen hadifogoly vesztette életét), a németek mégis a peenemündei központ bezárása mellett dön­töttek. Erre nem az elszenvedett károk mértéke, hanem annak felismerése sarkallta őket, hogy a felszíni építmények túlsá­gosan könnyen sebezhetők a levegőből. A kísérleti indításo­kat ettől fogva Lengyelország szövetségesektől távol eső vi­dékein hajtották végre, Nordhausenben, a közép-németorszá­gi hegyek alatt pedig egy föld alatti gyárat terveztek létesíte­ni a rakéták előállítására. Peenemünde kizárólag mint a V—2-es program adminisztrációs központja maradt meg.

Németország katonai helyzetének romlásával Hitler egyre jobban sürgette a rakéták mielőbbi harcbavetését, és a terve­zett gyártási mennyiséget havi 2000 darabra növelte. Műsza­ki problémák és egyéb okok miatt azonban a termelés üteme messze elmaradt az előirányzottól. 1944 januárjában mind­össze 140, míg augusztusban, a gyártás szempontjából leg­eredményesebb hónapban is csak 600 darab hagyta el a gyá­rakat. A háború végéig összesen 6000 darab V-2-es készült el.

1944 elején a kiépített indítóállásokkal szembeni korábbi ellenvetések dacára Franciaországban két hatalmas beton in­dítóbunker építésébe fogtak, de ezeket a RAF és az USAAF bombázói még azelőtt lerombolták, hogy elkészültek volna. Dornberger és Von Braun ezért kényszerűségből visszatért a mozgó indítóállásokhoz, amelyek alkalmazásával 1944 nya­rán felkészültek a rakéták tömeges bevetésére. Tudósok és más peenemündei szakértők részvételével két indítókülönít­ményt hoztak létre: az egyik a 444. ütegen alapult, a másik vi­szont egy teljesen új volt Északi csoport néven. Felállításukat követően a különítményeket a Hága körüli titkos indítási zó­nákba vezényelték. (A rakétákat eredetileg Franciaország és Belgium területéről akarták kilőni, de a szövetséges haderő addigra ezeket az országokat visszahódította a németektől.) A V-2-es első harci indítását a 444. üteg hajtotta végre Párizs el­len, 1944. szeptember 8-án reggel. Később a nap folyamán az Északi csoport is elindította első rakétáját London felé.

M E G T O R L Ó F E G Y V E R E K

Az elkövetkező nyolc hónapban több mint 2500 darab V-2-est indítottak Délkelet-Anglia, Párizs és legfőképpen Antwerpen ellen. A szövetséges csapatok utánpótlásában kulcsszerepet játszó belga kikötőt a németek 1712 rakétával támadták, míg Londonra 517 darab V-2-es zuhant. A rakéták szuperszonikus sebességéből eredően sehogy sem lehetett el­lenük védekezni.

A holland ellenállók rádión rendszeresen közölték a kilö­vőállások pontos helyét, de mire a szövetséges légierő gépei odaértek, a németeknek már csak a hűlt helyét találták. Mivel ilyen módon egyetlen mozgó indítóállást sem sikerült lebom­bázniuk, a szövetséges hadvezetés légitámadásaival inkább a német közlekedési útvonalakat igyekezett használhatatlanná tenni, hogy az új rakéták és a célba juttatásukhoz szükséges üzemanyag ne érhessen el a német rakétásegységekhez.

Bár a bombázásokat elkerülték, a rakétaindító különítmé­nyek mégis szenvedtek veszteségeket. Ez általában akkor kö­vetkezett be, amikor egy rakéta közvetlenül indítás után meg­hibásodott, és az indítóállvány közelében csapódott a földbe. A V-2-esek közel 20%-a meghibásodott indítás után, és ezek nagy része Hágára zuhant, ahol sok holland lakos halt vagy sebesült meg a robbanásokban. Idővel a német indítóállások személyzete akkora tapasztalatra tett szert, hogy néhány perc alatt össze tudták rakni az indítóállványt, a kilövés után pe­dig villámgyorsan összepakoltak, és eltűntek a közeledő bombázógépek elől.

A V—2-esek pusztító támadása egészen addig tartott, amíg

F E N T : Eltérően a V-2-estől, a V-1-est pulzáló sugárhajtómű

hajtotta. Első kísérleti indítását 1942. december 24-én hajtották

végre Peenemündében, míg az első 10 harci példányt 1944.

június 13-án indították útnak Dél-Anglia felé.

1945-ben a szövetségesek be nem törtek Németországba, Emiatt a rakétaalakulatokat ki kellett vonni Hollandiából. Az utolsó indításra 1945. március 27-én került sor: a London felé tartó rakéta végül Whitechapelben ért földet, ahol meg­ölt 134 embert. Két nappal később az utolsó mozgó indítóál­lás is elhagyta Hágát.

A V-1-ES Dornberger és Von Braun ballisztikus rakétákkal folytatott kísérleteivel párhuzamosan a Luftwaffe főparancsnoksága szintén hozzáfogott egy saját, nagy hatótávolságú fegyver ki­fejlesztéséhez. Elhatározásukat egyrészt az hajtotta, hogy ré­szesedni akartak a peenemündei rakétaprogram számára biz­tosított anyagi forrásokból, másrészt felismerték a rakétafej­lesztés hatalmas presztízsértékét. Következésképpen az 1930-as évek végén szerződést kötöttek a híres Storch köny-nyű repülőgépet gyártó Fieselerrel egy sugárhajtású, szub­szonikus sebességtartományban repülő szárnyas bomba meg­alkotására. A Fi 103-as típusjelzésű fegyver elsőként 1941 decemberében emelkedett a levegőbe a peenemündei kutató­központnak a légierőhöz tartozó részén emelt rámpáról. A rö­videsen V—1 -esnek elnevezett Fi 103-as az A-4-eshez (V—2-

ELIT ALAKULATOK

B A L R A : A V-1 -es 841 kg tömegű robbanófeje közvetlenül az orrban található iránytű és a giroszkóp mögött kapott helyet. A sugárhajtóműhöz szükséges üzemanyagot a szárnyak között helyezték el, a hátsó kormányfelületek mozgatására pedig leghátul két, sűrített levegőt tartalmazó tartályt szereltek be.

es) képest kevesebbe került, másrészt gyártása és üzemelteté­se is jóval egyszerűbbnek bizonyult. Indítása egy beton-fém rámpáról történt, hatótávolsága pedig 250-320 km között mozgott. A V-l-es gyakorlatilag a mai modern cirkálóraké­ták (pl. Tomahawk) előfutárának tekinthető.

Hitler utasítására a sorozatgyártás 1942-ben kezdődött el a Fieselernél, mintegy alternatívaként a V-2-es program ku­darca esetére. Kezdetben havi 2000 darab előállításával szá­moltak. A V-l-es program irányítását a Luftwaffén belül a légvédelmi tüzérség parancsnokságának rendelték alá, amely 1943 augusztusában Max Wachtel ezredes vezetésével felál­lította a 155. (W) légvédelmi tüzérezredet (Flakregiment). Wachtel azt a feladatot kapta, hogy ezredével Franciaország északi partvidékén, illetve Belgiumban építsen ki egy olyan indítóállás-hálózatot, ahonnan majd meg lehet kezdeni Ang­lia támadását.

V-1-ES INDÍTÓÁLLÁSOK 1943 őszén Wachtel 88 beton indítóállás kiépítéséhez fogott hozzá, de a szövetséges hírszerzés hamar rájött a „síugró sán­cok" céljára, és decembertől a légierő szisztematikusan bom­bázni kezdte a készülő rámpákat. Wachtel ezredes ezután pa­rancsnokával, Walter von Axhelm altábornaggyal új mód­szert dolgozott ki az ellenséges bombázógépek által jelentett fenyegetés elhárítására.

Ennek értelmében az 1944 márciusában már 5700 fővel rendelkező 155. (W) légvédelmi tüzérezred új, kisebb indító­állásokat hozott létre a partvidéken. A védelmet vastag beton­falak helyett az álcázás biztosította, míg maguk a rámpák ol­csó, előre gyártott elemekből épültek fel. A szárnyas bombák indítását végző ütegek gyakorta váltogatták pozíciójukat a ki­lövőállások között, hogy elkerüljék a szövetségesek légitá­madásait. Mindemellett az ellenséges hírszerzés félrevezeté-

M E G T O R L Ó F E G Y V E R E K

se érdekében kilövőállás-maketteket is telepítettek a valódi állások közé.

Az 1944. júniusi normandiai partraszállás közvetlen előké­szítése jegyében a szövetséges bombázók és a francia ellen­állók megkezdték a francia vasúthálózat rombolását, ami tel­jesen keresztülhúzta a németek számításait a V-l-es első be­vetését illetően. Úgy tervezték ugyanis, hogy 54 szárnyas bomba egy időben történő indításával kezdik meg a táma­dást, de a szállítási nehézségek miatt csupán hét kilövőállás állt készen a június 12-én éjjelre előirányzott akcióhoz. Ezek­ről pusztán tíz V-l-est sikerült útnak indítani Anglia felé. Három nappal később viszont már 55 indítóállás üzemelt, és

F E N T : Bár a sugárhajtóművel a V-1-es repülési sebessége elérte a 640 km/h-t, a 2180 kg tömegű szárnyas bomba indításához nem volt elég a hajtómű ereje. Éppen ezért az indítórámpába egy hidrogén-peroxiddal üzemelő, dugattyúszerű katapultot építettek be, amely gyakorlatilag kilőtte a V-1-est a rámpáról.

aznap 244 szárnyas bomba indítására került sor. Június végé­re a napi átlag 120-190 darab között állapodott meg. Wachtel ezrede alig egy hónap alatt 2000 darab V-l-est vetett be Ang­lia ellen, amelyek többsége London közelében ért földet.

A szárnyas bomba legnagyobb hátrányának viszonylag

ELIT ALAKUL ATOK

lassú (640 km/h), egyenes vonalú, állandó magasságú repü­lése számított, hiszen így a brit vadászgépek mögéjük he­lyezkedve könnyen lelőhettek őket, vagy melléjük repülve elég volt szárnyukkal a V-l-es szárnyát „megbillenteni" ah­hoz, hogy az letérjen pályájáról, és idő előtt lezuhanjon. A va­dászokon kívül ráadásul a nyilvánvaló támadási útvonalakra telepített légvédelmi ágyúk és léggömbzárak tovább csök­kentették a szárnyas bombák hatékonyságát.

Az első V-l-esek okozta meglepetést követően a britek gyorsan kiépítették védelmüket az általuk „Doodlebug", il­letve „süvítő" vagy „repülő bomba" néven ismert német fegyverek ellen, és attól kezdve az indított szárnyas bombák nagy részét sikerült biztonságosan megsemmisíteni. A V-l-es támadások hatékonyságát emellett az is rontotta, hogy Wachtel ezrede a szövetségesek franciaországi előrenyomu­lása miatt folyamatosan feladni kényszerült a kilövőálláso­kat, míg aztán augusztus végére egy sem maradt belőlük. A V-l-esek bevetésének első szakasza ezzel 8554 kilövést követően véget ért.

Kilövőállások híján a Luftwaffe ekkor átalakított Heinkel He 11 l-es bombázógépeket kezdett használni. A gépek hasa alá függesztett V-l-esekkel felszálló KG 53-as bombázóez­red első légi indítását 1944 szeptemberében hajtotta végre. Ezután a Heinkelek négy hónap alatt majdnem 900 szárnyas bombát indítottak nagy-britanniai célpontok felé.

Időközben a Hollandia belső területei, illetve Németország felé visszavonuló 155. (W) légvédelmi tüzérezred újjászerve­ződött, és 1944/45 telén közel 8000 darab V-l-est indított Antwerpen, Brüsszel és Liége irányába. Később, amint elké­szült a faszárnyú, megnövelt hatótávolságú változat, mely Hollandia németek uralta részeiből is el tudta érni Londont, a brit főváros még egyszer utoljára a megtorlófegyverek célke­resztjébe került. Ezúttal azonban „csak" 275 darab V-l-est tudtak kilőni Londonra, mielőtt 1945. március 30-án a táma­dást végleg felfüggesztették. 1942-1945 között a Fieseler összesen 30 000 darab V-l-est gyártott - közülük 18 000 da­rabot indítottak Nagy-Britannia és a szövetségesek kezén lé­vő Nyugat-Európa ellen.

V-FEGYVEREK AZ SS KÖTELÉKÉBEN Bár 1944 elején a V-l-est és a V-2-est még ki sem próbálták „élesben", Heinrich Himmler már biztosan tudta, hogy azok­kal meg lehet nyerni a háborút. Ezért minden lehetséges módszert bevetett, hogy megszerezze fölöttük a fennhatósá­got, és ezzel az SS számára biztosítsa a sikeres alkalmazásuk­kal járó dicsőséget. 1944 februárjában megkörnyékezte Von Braunt, hogy a hadsereg helyett dolgozzon inkább az SS-nek. A tudós azonban elutasította az ajánlatot, ezért Himmler több peenemündei munkatársával együtt letartóztatta azzal a vád­dal, hogy a rendelkezésükre álló értékes forrásokat nem fegy­verek kifejlesztésére, hanem űrkutatásra pazarolják. Dom-bergernek, aki immáron a hadsereg különleges megbízottja­ként felügyelte a V-2-es fejlesztését, illetve az indítást végző alakulatok kiképzését és alkalmazását, jó néhány napjába telt, mire sikerült kiszabadítania a tudósokat azzal az érvvel,

J O B B R A É S L E N T : A V-2-esekhez hasonlóan a V-1 -esek is válogatás nélkül csapódtak be London és a többi célba vett város területén. A V-1-es elől eleinte még időben el lehetett bújni, ugyanis hallani lehetett, ha a sugárhajtómű leállt és a terrorfegyver megkezdte zuhanását, később azonban a német mérnökök ezt a „hibát" kijavították.

M E G T O R L Ó F E G Y V E R E K

hogy a rakétaprogram zavartalan folytatásához elengedhetet­len a szakértelmük.

Himmler végül 1944 júliusában, a Hitler elleni sikertelen merényletet követően tette rá a kezét a V-fegyverekre. Az SS keretében felállított V-fegyver-részleg irányításával az SS építkezési hivatalának vezetőjét, Hans Kammler SS-Grup-penführert (altábornagy) bízta meg, míg Dornberger az SS-tábornok helyettese lett. 1945 januárjában aztán az SS-nek si­került a Luftwaffe V-l-es programját is saját fennhatósága alá vonnia.

Kammler kulcsszerepet játszott a hollandiai V-2-es beve­tések irányításában. Hága környékén SS-katonái biztosították az indítási zónákat, és ehhez több száz embert lakoltattak ki erőszakkal azért, hogy ne láthassa senki, mi készül a közel­ben. Amikor 1945 áprilisában a rakétásalakulatoknak vissza kellett vonulniuk Hollandiából, Kammler a nordhauseni gyár védelmére irányította őket, ahol egyszerű gyalogságként har­coltak a háború végéig.

Kevésbé ismert tény, de a V-l-es és a V-2-es mellett léte­zett egy V-3-asnak nevezett „csodafegyver" is. Ennek kidol­gozója, a Rochling Vas- és Fémvállalat egy olyan nagy ható­távolságú ágyú megépítésére tett javaslatot Hitlernek, amely Franciaországból képes lett volna Londont lőni. A Führert természetesen egyből lenyűgözte az I. világháborúban Párizs

ELIT ALAKULATOK

F E N T 1945 januárjában, amikor a frontok lassan összeomlottak,

a mozgó indítóállások egyszerűen már nem tudták fenntartani

az előirányzott indítási ütemet, ezért a németek átalakított vasúti

kocsikra szerelt indítóállványokkal kezdtek kísérletezni.

lövetésére használt „Párizs-ágyú" méltó utódjának tekintett „London-ágyú" terve, és azonnal parancsot adott a megvaló­sításra. Elképzeléseiben egy 50 ágyúból álló üteg szerepelt, melyekkel 600 darab 140 kg-os lövedéket lőttek volna ki a brit fővárosra mindennap.

A „nagynyomású ágyú" gyakorlatilag egy 130 m hosszú­ságú, huzagolás nélküli csőből és meghatározott távolságon­ként a csőbe csatlakozó, meghajtótölteteket tartalmazó cson­kokból állt. Működési elve a következő volt: a meghajtótöl­tetek akkor robbannak be, amikor a lövedék a csőben elhalad mellettük, így a lövedék a sok töltet robbanásának erejétől felgyorsulva képes Franciaországból elérni Londont. A hatal­mas ágyúcső megtámasztására az egész fegyvert egy domb oldalára fektetve építették meg. Később Gerald Bull, a híres kanadai tudós ennek a fegyvernek a mintájára építette meg Szaddam Husszein „szuperágyúját" az 1980-as években.

A V-3-as ágyú kísérleteire Lengyelországban került sor 1943-1944-ben, miközben Calais-nál megkezdődött a tüze­lőállás kialakítása. Mivel a RAF hamarosan lebombázta a te­rületet, a „London-ágyú" egyetlen lövést sem hajtott végre a brit főváros ellen. A fegyver alkalmazásáról azonban Hitler nem mondott le, és a hadsereg kötelékében létrehozták a 705.

tüzérosztályt, amelynek a Németország nyugati részére tele­pített ágyúval francia, belga és luxemburgi célpontokat kel­lett volna támadnia.

Ahogy a V-l-es és a V-2-es sem tudta elkerülni az SS fennhatóságát, úgy 1944 végén a V-3-as program is Kamm­ler irányítása alá került. Az SS-tábornok szerette volna az ágyút már az 1944. decemberi ardenneki támadás alatt bevet­ni, ezért utasítást adott a munkálatok felgyorsítására. Az of­fenzíva kezdetére nem készültek el ugyan, de december 30-án végrehajtották az első lövést. Attól kezdve az amerikai csapatok februári megjelenéséig folyamatosan használták az ágyút, amelyhez időközben még egy példány csatlakozott. A két V-3-as összesen 163 lövést adott le - nem sok ered­ménnyel. Igaz, az ágyúkat a németeknek sikerült az amerikai csapatok megérkezése előtt elszállítaniuk, de többé már nem vették hasznukat.

Mielőtt hivatalosan átvette volna a V-l-es és V-2-es prog­ramok irányítását, az SS szükségesnek tartotta, hogy a hadse­reghez és a légierőhöz hasonlóan rendelkezzen egy saját fej­lesztésű, nagy hatótávolságú fegyverrel. Ehhez a Dornberger, illetve a tábori tüzérség által elutasított, szilárd hajtóanyagú Rheinmetall-Borsig rakétatervezetet karolták fel. Szilárd hajtóanyagának köszönhetően a rakéta jóval kisebb méretű és biztonságosabb volt a V-2-esnél, amelynek megbízhatatlan folyékony üzemanyaga mindig komoly veszélynek tette ki a kezelőket.

A nyíl formájú Rh-Z-61-es Rheinbote bevetésére létreho­zott 709. tüzérosztály a Rheinmetall-Borsig technikusainak segítségével 1944. december 24-én érte el a harckészültséget, és azon a napon máris 24 darab V^l-esként jelölt rakétát in­dítottak sorozatban Antwerpen ellen. Mivel a sortűz nagyon pontatlannak bizonyult és a következő 20 rakéta sem ért el jobb eredményt, Kammler leállította a további indításokat. Habár alkalmazása teljes kudarccal végződött, a 194 km ha­tótávolságú V-4-es úgy vonult be a hadtörténelembe, mint az első, háborúban bevetett többfokozatú ballisztikus rakéta.

AZ ÖRÖKSÉG A V-fegyverek lényegében nem befolyásolták a háború me­netét. Az Angliára kilőtt kb. 10 000 darab V-l-esből több mint 3000 még útközben lezuhant, 4000-et pedig a britek semmisítettek meg. A maradékból 2500 érte el Londont, ahol a kijelölt célpontot, a Tower Bridge-et egyik sem találta el. A Nagy-Britannia elleni V-l -es támadás brit veszteségi egyen­lege 6000 halott, 40 000 sebesült és 20 000 romba dőlt lakás. A V-2-esek becsapódásai következtében Londonban meghalt 3000, megsebesült 7000 fő. (Ezzel szemben 1940-4l-ben a nappali és éjszakai német bombázásokban 40 000-en vesztet­ték életüket, és 46 000-en sebesültek meg.) Bár a V-2-esek ellen nem lehetett védekezni, a londoni lakosság morálja mégis mindvégig töretlen maradt. Mindenki számára egyér­telmű volt, hogy a háborút a szárazföldön Nagy-Britannia a szövetségeseivel együtt meg fogja nyerni, ezért a lakosság szó nélkül tűrte a német terrortámadásokat, miközben az egy­re közeledő győzelmet várták. Szerencsére a megtorlófegy-

M E G T O R L Ó F E G Y V E R E K

verek okozta károk soha nem öltöttek elviselhetetlen mérté­ket. Antwerpen és a hadsereg utánpótlása szempontjából fon­tos többi város ellen a németek nem tudtak elég pontos, hosz-szú időn át tartó csapássorozatot mérni ahhoz, hogy meggá­tolják az országuk elfoglalására gyülekező hadak felfejlődé­sét és támadását.

A V-fegyverek alkalmazásának katonai hatása messze nem állt összhangban a kifejlesztésükre, gyártásukra és beveté­sükre fordított emberi, anyagi és technikai ráfordításokkal. Hitler álma, miszerint Németország tudományos felsőbbren­dűsége révén egy csapásra elintézi ellenfeleit, soha nem vált valósággá, sőt végezetül ellenségeinek sikerült a gyakorlatba átültetni a Führer elképzeléseit.

Németország a ballisztikus rakéták, cirkálórakéták és más különleges fegyverek harcbavetésével kétségtelenül úttörő szerepet játszott a mai modern hadviselési fonnák kialakítá­sában. Haderejében jelent meg először a tudósokból, mérnö­kökből és katonákból álló forradalmian új „csodafegyver­nem", amely az alkalmazott harceszközök megalkotásával és gyakorlati felhasználásával megnyitotta a hidegháborús tö­megpusztító fegyverekig vezető utat. Von Braun és tudóstár­sai már 1944 februárjában szemmel láthatóan bebiztosították háború utáni jövőjüket azzal, hogy a kutatóközpontot Peenemündéből nyugatabbra, Németország várhatóan ameri-

B A L R A : A nordhauseni föld alatti komplexum elfoglalását követően az amerikaiak minden mozdíthatót nyugatra szállítottak a szovjetek elől. 1945. május 22-ig 121 dokumentumot és 300 vagonnyi V-2-es alkatrészt indítottak útnak Antwerpen felé.

kai kézre kerülő részébe telepítették át. Várakozásaik 1945-ben teljességgel beigazolódtak. Peenemünde szovjet kézre került, Von Braunt viszont néhány hónappal a német kapitu­lációt követően közel 500 német rakétatudóssal együtt az Egyesült Államokba vitték, ahol, mivel szakértelmük az amerikai rakétafejlesztésekhez elengedhetetlennek bizonyult, nem állították őket háborús bűnösként a bíróság elé. Ezt a né­met tudósok azzal „hálálták meg", hogy segédkeztek az első amerikai rakéták megalkotásában, és nagyrészt az ő munká­juknak köszönhető, hogy az első ember 1969-ben eljuthatott a Holdra.

L E N T : A Rheinbote föld-föld rakétát eredetileg a német szárazföldi haderő számára fejlesztették ki 1944 végén. Az 1,71 tömegű, mindössze 40 kg-os harci töltettel rendelkező rakétát négyfokozatú, szilárd hajtóanyagú rakétahajtómű repítette. Összesen 220 darabot gyártottak belőle.

Hitler a háború vége felé nagy reményeket fűzött új sugárhajtású vadászgépeihez.

A Me 262-esek harcbavetésére felállított különleges századba Németország legjobb

pilótáit gyűjtötték össze Adolf Galland, az egyik leghíresebb német ász parancsnoksága

alatt. A háború menetét ők sem tudták megváltoztatni ugyan, de a parancsnokra jellemző

bátorsággal küzdő elit alakulat helytállása máig példaértékű. Galland „repülő cirkusza"

- ahogy akkoriban a JV 44-et nevezték - mindvégig lovagiasan, gyakran a náci vezetők

utasításait figyelmen kívül hagyva harcolt a sokszoros túlerővel szemben.

AHarmadik Birodalom már végnapjait élte, amikor a Luftwaffe felállította a világ első, harcba vetett su­gárhajtású vadászgépeként híressé vált Messer-

schmitt Me 262-essel felszerelt elit vadászegységét. A JV 44 (JV = Jagdverband, azaz vadászkülönítmény) parancsnokává Adolf Galland altábornagyot nevezték ki, a pilótákat pedig a Luftwaffe legjobb ászai közül válogatták össze. Az egység puszta léte hűen szimbolizálta Hitler katonai stratégiájának teljes csődjét, ezzel együtt viszont ékes bizonyságát adta an­nak, hogy Németország legjobb katonáinak harci szelleme továbbra is töretlen. A JV 44 gépei ugyanis az utolsó napokig felszálltak, és kilátástalan harcot folytattak a szövetséges va­dász- és bombázógépek áradata ellen.

Adolf Galland a spanyolországi, lengyelországi, franciaor­szági és oroszországi hadszíntereken összesen 104 hivatalo­san elismert légi győzelmet aratott. 1941 novemberében, 29 éves korában a vadászrepülők szemlélőjévé (Inspekteur der Jagdflieger) nevezték ki. Hírneve rövid idő alatt olyan ma­gasságokba emelkedett, hogy alig bízták meg a JV 44 meg­alakításával, máris mesterpilóták tucatjai jelentkeztek az I. világháborús vadászszázadok mintájára hamarosan Galland „repülő cirkuszának" nevezett „profi századba".

A ME 262-ES Galland elit vadászkülönítményét alapvetően a Messer-schmitt Me 262-es Schwalbe (Fecske) harci alkalmazására hozták létre. A letisztult vonalvezetésű repülőgépet két Jun-kers Jumo 004-es sugárhajtóművel szerelték fel, melyek több

B A L R A : Adolf Galland, a II. világháború egyik leghíresebb

Bf 109-es pilótája 1945-ig 104 légi győzelmet aratott.

A vadászrepülők szemlélőjeként a Me 262-es vadászgépek

tömeges harci alkalmazását szorgalmazta.

mint 800 km/h sebesség elérését tették lehetővé és azt, hogy a gép percenként 1200 m-t tudjon emelkedni. Ezzel a teljesít­ménnyel a Schwalbe messze maga mögé utasította az összes szövetséges vadászgépet, köztük a RAF-nál éppen akkoriban szolgálatba álló sugárhajtású Gloster Meteort is.

A Me 262-es az 1930-as évek óta Németországban folyó sugárhajtású repülőkísérletek eredményeként jött létre. A né­met repülőgépgyárak közül elsőként a Heinkel fogott hozzá egy sugárhajtású vadászgép kifejlesztéséhez, Willi Messer-schmitt csak a Légügyi Minisztérium 1939-es utasítására fo­gott hozzá saját típusa megalkotásához. A jellegzetes nyila­zott szárnyakkal megálmodott Me 262-es munkálatai lassan haladtak. A mintapéldány 1941-ben légcsavaros gépként haj­totta végre első felszállását, mivel a sugárhajtóművek akkor még nem készültek el. Az első sugárhajtóműves repülésre né­hány hónappal később került sor, de a Jumo 004-es felszállás közbeni leállása a hajtómű átalakítását tette szükségessé. Kí­sérleti repülései során a típus később olyannyira kiváló telje­sítményt nyújtott, hogy a Luftwaffe 1943 májusában a Hein­kel tervezetével szemben Messerschmitt gépe mellett dön­tött, és elrendelte a sorozatgyártást.

Ekkoriban történt Galland első „találkozása" a Me 262-es­sel: alkalma nyílt arra, hogy felszálljon a géppel. Azonnal fel­ismerte a típusban rejlő hatalmas lehetőségeket - a sugárhaj­tású vadászrepülőgép sebességéből és teljesítményéből adó­dóan ez volt az egyetlen olyan német repülőgép, amely felve­hette a harcot a német területek fölött mindaddig szabadon repülő faszerkezetű brit De Havilland Mosquito vadászbom­bázókkal. Galland azonban hiába javasolta, hogy a gépet Né­metország vadászerejének növelésére azonnal vegyék gyár­tásba, Hitler 1943 végén, a számára tartott bemutatót követő­en bombázóként rendelte meg a Me 262-est. A termelés még fel sem futott teljesen, amikor az USAAF nehézbombázói

ELIT ALAKULATOK

B A L R A : Franco tábornok 1939 áprilisában hálája jeléül ezt a díszzászlót ajándékozta a távozó Condor légiónak. A spanyol polgárháború kiváló lehetőséget teremtett a Luftwaffe számára, hogy pilótái harci tapasztalatokat szerezzenek. Galland a három századból álló vadászrepülő-csoport tagjaként vett részt a harcokban.

porig rombolták Messerschmitt regensburgi szerelőcsarno­kát, több hónapra visszavetve ezzel a Me 262-es gyártását, amely ezután Bajorországban indult újra.

A Schwalbe valóban kiváló teljesítményt nyújtott, de nem tartozott a könnyen vezethető típusok közé. Még a legtapasz­taltabb pilótáknak is gondot okozott például a földön guruló gép nehéz irányíthatósága. Különös odafigyelést igényelt a nagy (288 km/h) átesési sebesség, ami a megbízhatatlan Jumo 004-es sugárhajtóművek leállása esetén katasztrófához vezethetett. Nagy repülési sebességen a repülőgép stabilitása erősen romlott, ami károsan befolyásolta a fegyverek pontos­ságát, ráadásul ilyenkor a pilótának igen kevés idő állt ren­delkezésére a célzáshoz és a tüzeléshez. A hajtóműveket ki­lenc üzemóránként át kellett vizsgálni, 25 óra elteltével pedig le kellett cserélni. Mindezek alapján elképzelhető, hogy mek­kora technikai és logisztikai kihívást jelentett a Me 262-esek üzemben tartása.

A sugárhajtású vadászgép fegyverzetét négy, orrba épített 30 mm-es gépágyú alkotta, összesen 360 lőszerrel. A felderí­tőváltozatba csak két gépágyút építettek, a másik kettő helyé­re fényképezőgépek kerültek. Idővel több különféle fegyver­zetkonfigurációt is kipróbáltak, elsősorban a szövetséges bombázók elleni hatékonyság fokozására. Létezett egy 50 mm-es hosszú csövű ágyúval felszerelt változat is, de az nem vált be. Sokkal sikeresebb fejlesztésnek bizonyult a szárnyak alá függeszthető R4M rakéta, amelyből a gép ösz-szesen 24 darabot vihetett magával. Ezeket a biztos találat ér­dekében egyetlen sorozatban indították a kiszemelt bombázc felé. Irányított légiharc-rakétákkal szintén végeztek kísérlete­ket, de a háború véget ért, mielőtt ezek bevetésre kerülhettek volna. Szárazföldi célpontok ellen a Me 262-es törzsének elülső része alá két darab 250 kg-os bombát lehetett függesz­teni.

A teljes gőzzel folyó gyártás eredményeként a Luftwaffe

JV 44 - GALLAND „REPÜLŐ CIRKUSZA"

már 1944 elején átvehette ezredik Me 262-esét. Hiába ren­delkeztek azonban ekkora erővel, Hitler ragaszkodott a gé­pek „gyorsbombázóként" való bevetéséhez, ami azt eredmé­nyezte, hogy a normandiai partraszállás idején a Luftwaffe alig néhány sugárhajtású vadászgépet tudott harcba vetni a hatalmas szövetséges légierő ellen. 1945 elején a Me 262-eseket már hét német repülőosztály alkalmazta vadász, gyorsbombázó és felderítő szerepkörben. A nyugati szövetsé­ges, illetve a szovjet haderő gyors előrenyomulása következ­tében a Reich határai mögé visszaszoruló Luftwaffénak egy­re kevesebb használható repülőtere maradt. Szövetséges re­pülőgépek ezrei nap mint nap több ezer tonna bombát szór­tak Németországra, és a német vadászszázadok maradványai ezt semmiképp nem tudták megakadályozni. A Me 262-es egységekhez beosztott tapasztalatlan (sokszor bombázószá­zadoktól áthelyezett) pilóták miatt Gallanddal együtt sok Luftwaffe-tiszt úgy vélte, hogy a korlátozott lehetőségekhez képest sem használják ki megfelelően a sugárhajtású vadász­gépeket. 1944 végén a Luftwaffe siralmas teljesítményt nyúj­tott, aminek következtében sokan megkérdőjelezték Göring parancsnoki képességeit, sőt Galland vezetésével odáig me­részkedtek, hogy a testes főparancsnok leváltását követelték.

Galland vezető szerepe a Göring félreállítására indult tisz­ti kezdeményezésben egyáltalán nem meglepő. A két férfi egyáltalán nem szívelte egymást. Az egyik legemlékezete­sebb összezördülésük az angliai csata tetőpontján, 1940-ben

F E N T : Galland őrnagy és Bf 109E4-ese az angliai csata idején,

1940-ben. Bár a csata a Luftwaffe (és Göring) vereségével ért

véget, Gallandnak sikereket és hírnevet hozott.

esett meg, amikor a britek ellen küzdő vadászpilóta rendkívül feldühítette a Luftwaffe parancsnokát azzal a megjegyzésé­vel, hogy egy századnyi Spitfire-re lenne szüksége a RAF le­győzéséhez.

A híresen jó megjelenésű, „laza" Galland harctéri szolgá­latát a spanyol polgárháborúban kezdte, ahol 300 bevetést teljesített a Condor légió kötelékében. 1939-1940-ben már századparancsnokként harcolt Lengyelországban és Francia­országban. Az angliai csata idején 70. légi győzelmét követő­en őrnaggyá, majd szeptember végén alezredessé léptették elő. Hitler és a Luftwaffe főparancsnoksága ekkor figyelt fel rá.

Galland alakulata nem vett részt a Szovjetunió elleni táma­dásban, hanem Franciaország északi részén maradt, ahol rendszeresen összecsapott a brit vadászokkal. 1942 február­jában az ő gépei biztosítottak légi fedezetet a Doveri-szoro-son kelet felé áttörő Scharnhorst és Gneisenau csatahajók­nak. Igazolt légi győzelmeinek száma időközben 94-re emel­kedett. Ez a keleti fronton szolgáló pilóták által elért eredmé­nyekhez képest szerénynek mondható, de nem szabad elfelej­teni, hogy győzelmeinek döntő hányadát csúcsteljesítményű Spitfire, Hurricane és Mustang gépeken repülő, jól képzett

ELIT ALAKULATOK

brit és amerikai pilóták ellen aratta. A kiváló nyugati vadász­repülőkkel folytatott szakadatlan küzdelem rákényszerítette Gallandot arra, hogy mindig újabb eljárásokat dolgozzon ki, és a repülőgépek folyamatos korszerűsítését szorgalmazza. Vadászpilótaként szenvedélyesen hitte, hogy Németország­nak a háború megnyeréséhez nem hadászati bombázókra, ha­nem egy tartós légi fölényt kivívni képes vadászerőre van szüksége. Nézetei miatt sokszor összetűzésbe került felette­seivel.

ADOLF GALLAND, A VADÁSZREPÜLŐK SZEMLÉLŐJE Miután Werner Mölders, a „vadászrepülők szemlélője" 1941-ben életét vesztette, magától értetődőnek tűnt, hogy helyét Galland veszi át. Ezzel a fiatal vadászpilóta nem kapott ugyan közvetlen parancsnoki jogkört a frontokon harcoló va­dászezredek fölött, de komoly befolyással rendelkezett a va­dászgépfejlesztés és -gyártás, valamint az alkalmazott harcá­szati eljárások terén. 1942-1943-ban Németország városait egyre gyakrabban érték a szövetséges nehézbombázók pusz­tító támadásai, ezért Galland többször síkra szállt az éjszakai vadászgépek és a sugárhajtású vadászok gyártásának fokozá­sa mellett. Bár a bombázások csökkentették Németország ipari termelőkapacitását, Hitler és Göring vadászgépek he­lyett mégis a bombázók és a V-fegyverek előállítását helyez­te előtérbe. így aztán amikor a Harmadik Birodalom légteré­ben 1943 végén megjelentek a B-17-eseket kísérő P-51-es Mustangok, a Luftwaffe nem tudott elegendő mennyiségű vadászgépet felsorakoztatni velük szemben. 1944 első öt hó­

napjában a német légierő több mint 1000 tapasztalt pilótáját vesztette el, ami pótolhatatlan veszteségnek bizonyult. Mire a szövetségesek partra szálltak Normandiában, Németország vadászvédelme teljesen összeroppant. Galland tanácsa elle­nére a maradék erőket Normandia védelmére vetették be, ahol további súlyos veszteségeket szenvedtek. Az állandó nappali és éjszakai bombatámadások miatt romokban heverő német repülőgépipar akkor már képtelen volt elég vadászgé­pet előállítani a Luftwaffe feltámasztásához. A vadászvéde­lem teljes összeomlásának elkerülését Németország elsősor­ban Albert Speer fegyverkezési miniszternek köszönhette, aki mindent megtett azért, hogy Galland repülőgépigényeit kielégítse. Kettejük között ekkoriban szövődött szorosabb barátság. A vadászrepülők szemlélője minden rendelkezésre álló gépet a szövetséges bombázókötelékek ellen végrehaj­tandó „hadászati támadásokra" kívánt összpontosítani, de Göring ezt elutasította, és utolsó tartalékait is elpazarolta a szövetséges repülőterek ellen végrehajtott, rosszul megterve­zett Bodenplatte hadműveletben. A hadművelet sikertelensé­géért ráadásul a Luftwaffe főparancsnoka Gallandot tette fe­lelőssé, és felmentette beosztásából.

Göring lépése 1945 januárjában hangos tiltakozást váltott ki a Luftwaffe legjobb vadászpilótáinak körében. A „vadász­pilóták lázadása" során a légierő legnagyobb ászai és pa­rancsnokai szálltak síkra Galland mellett. „A Dagadtnak mennie kell" - foglalta össze egyikük az összegyűltek köve­teléseit. A „Dagadt" (Göring) azonban feldühödött a „zendü-lésen", és a tiltakozó tisztek küldöttségét faképnél hagyva el­viharzott, hogy parancsot adjon Galland letartóztatására.

LENT: Johannes Steinhoff, a Göringgel

összekülönbözött Galland mellett 1945 elején

felsorakozó vadászrepülőászok egyik

leghíresebbike.

JV 44 - GALLAND „REPÜLŐ CIRKUSZA"

J O B B R A : Werner Mölders tábornok (a kép ezredesként ábrázolja), a Condor légió veterán ásza, a Luftwaffe első Lovagkereszttel kitüntetett pilótája. 1941 nyarán a vadászrepülők szemlélőjévé nevezték ki, de novemberben egy repülőszerencsétlenségben életét vesztette. Halála után Galland vette át a posztját.

A vadászrepülő-parancsnokok közül sokat felmentett pa­rancsnoki beosztásából, sőt sokak neve hamarosan felkerült a letartóztatandók listájára. Ebben a helyzetben Galland két­ségbeesetten Speerhez fordult segítségért.

Speer személyes közbenjárására Hitler, aki kedvelte Gallandot és kitüntetésekkel elhalmozott „lázadó" vadászpi­lótáit, utasította Göringet, hogy vonja vissza a letartóztatási parancsokat, és elrendelte, hogy Galland altábornagy vezeté­sével hozzanak létre egy századnál nagyobb erejű (22 gépből álló) Me 262-es egységet a Luftwaffe megszokott parancsno­ki láncolatán kívül. Galland a JV 44 felállításával gyakorlati­lag lehetőséget kapott arra, hogy elképzeléseit követve sugár­hajtású vadászgépeivel megfordítsa a háború menetét, vagy hősi halált haljon a Reich védelmében.

Göring és a Luftwaffe főparancsnokságát megtöltő talp-nyalói egyáltalán nem örültek a Führer döntésének. Mindent

L E N T : Messerschmitt Me 262-es - az a vadászgép, amelytől Galland a szövetséges bombázóoffenzíva visszaverését remélte. Optimizmusa nem is volt teljesen alaptalan: két sugárhajtóművével a gép percenként 1200 m-t tudott emelkedni, és 7000 m-es magasságban végsebessége elérte a 868 km/h-t.

1 34 ELIT ALAKULATOK

megtettek azért, hogy megnehezítsék a JV 44-es létrehozását és működését, sőt többször megkísérelték feloszlatni az ala­kulatot. A Jagdverband nem vehette fel parancsnoka nevét, és a főparancsnokság semmiféle segítséget nem nyújtott a su­gárhajtású vadászegység megszervezéséhez. Galland csak magára számíthatott.

Hiába igyekezett azonban Göring mindenhol keresztbe

tenni Gallandnak, az élő legendává vált vadászpilóta hírneve és személyes varázsa legyőzte az akadályokat. Sok „lázadó" parancsnok, pl. Johannes Steinhoff és Günther Lützow csat­lakozott hozzá, és ahogy híre ment a különleges egység fel­állításának, a legjobb vadászpilóták szinte egymással ver­sengve adták be áthelyezési kérelmüket. A többségük ekkor már tudta, hogy közeleg a vég, és a háborút Németország leg-

L E N T : Hermann Göring Reichsmarschall 1939 májusában megszemléli a Spanyolországból visszaérkezett Condor légiót. ^ Az I. világháborúban Göring híres vadászpilótaként harcolt, majd belépett a náci pártba, ahol politikai sikerei révén 1935 márciusában Hitler a Luftwaffe parancsnokává nevezte ki. Parancsnoki képességeit sokan megkérdőjelezték a háború során.

JV 44 - GALLAND „REPÜLŐ CIRKUSZA"

jobb pilótái között, a lehető legjobb vadászgépeken repülve akarták befejezni. A repülőgépeket az alkatrészekkel és az egyéb szükséges felszerelésekkel együtt Speer és az ipar se­gítőkész vezetői biztosították Galland vadászkülönítményé­nek.

A JV 44 egy Berlinhez közeli repülőtéren 1945. február végén kezdett formálódni. Pilótáinak névsorát olvasva úgy

tetszhet, mintha az ember a Luftwaffe ászai című könyv tar­talomjegyzékét lapozgatná. Az elit alakulat személyi állomá­nya legalább 16 Lovagkereszttel és 7 tölgyfalombbal ékesí­tett Lovagkereszttel rendelkezett, összesített légi győzelmeik száma pedig meghaladta az 1000-et. Sokuk viszont még so­ha nem repült a Me 262-essel, és elég hosszú időbe telt, mi­re megtanulták kezelni a rakoncátlan sugárhajtású gépet.

GALLAND ÚJ HARCÁSZATI ELJÁRÁSAI A Me 262-esek minél jobb kihasználására Galland új harcá­szati eljárást (Schwarm) dolgozott ki, amelynek alapját a ko­rábbi kötelékeknél jobb légtérfigyelést és koncentráltabb tűz­erőt lehetővé tévő háromgépes Kették (rajok) alkották. Ennek értelmében ha a gépek felfedezték a szövetséges bombázókö­teléket, akkor a Rettenek nem volt szabad felbomlania, hogy a gépek külön-külön támadjanak, hanem együtt kellett egy kiszemelt bombázó mögött támadási pozíciót felvenniük, majd rácsapniuk a célpontra. A teljes sebességre gyorsító Me 262-esekkel szemben így a bombázóknak nem sok esélyük maradt, hiszen a három sugárhajtású gép még azelőtt tova­tűnt, hogy a lövészek célkeresztbe foghatták volna őket, vagy az amerikai kísérővadászok közbeavatkozhattak volna. A Kettének legalább egyik gépét ráadásul R4M rakétákkal kellett felszerelni, hogy a megtámadott bombázógép semmi­képp se élhesse túl a rácsapást.

1945 márciusának végén a JV 44-et München-Reim repü­lőterére helyezték át, ahol hamarosan elérték a teljes harcké­szültséget, és megkezdték a harcot a szövetséges bombázók ellen. Első bevetésük április 3-án eseménytelenül zajlott, és másnap is csak egyetlen P-38-as Lightning felderítőgép lelö­vését jelentették - ezekben a napokban meglehetősen gyér volt az ellenséges légi aktivitás Dél-Németország fölött.

Galland „repülő cirkusza" elsőként április 6-án csapott össze igazán a szövetséges légierővel, amikor több mint 1000 bombázó- és 600 vadászgép repült be Bajorország fölé. Steinhoff vezetésével öt Me 262-es szállt fel a fogadásukra. Reménytelen helyzetük ellenére a német vadászoknak sike­rült a bombázók közelébe férkőzniük, és egy saját veszteség mellett lelőttek egy B-17-est. Amikor a négy gép visszatért repülőterére, azt éppen ellenséges vadászgépek géppuskáz­ták, ezért alig tudtak biztonságban leszállni. A következő hó­napban a münchen-reimi repülőtér elleni szövetséges táma­dások mindennapossá váltak, emiatt a Me 262-eseket a kör­nyező erdőkben kellett szétszórva elrejteni. A fel- és leszállás közben kimondottan könnyen sebezhető sugárhajtású gépek védelmére a repülőtér körzetében Focke-Wulf Fw 190-ese-ket alkalmaztak.

A Galland számára mintegy kárpótlásként egyre gyakrab­ban Jagdverband Gallandnak nevezett elit alakulat rövid időn belül hatalmas hírnévre tett szert a légierőn belül, hiszen pilótái nap mint nap szembeszálltak a minden addigit felül­múló szövetséges túlerővel szemben. Egy átlagos bevetési napon két Ketté emelkedett a levegőbe hat géppel, míg a szö­vetségesek ugyanekkor több mint 1000 repülőgépet küldtek

ELIT ALAKUL ATOK

Hitler egyre zsugorodó birodalma fölé. Április 10-én egy amerikai Mustang esett áldozatul a JV 44 vadászainak.

Galland maga is részt vett a bevetésekben. Április 16-án két B-26-os Maraudert lőtt le a gépe szárnyai alá szerelt R4M rakétákkal. A sikeres támadás után azonban alig szállt le kísérőivel München-Reimben, amikor hirtelen 11 Mustang bukkant elő a semmiből, és géppuskázni kezdték a földön ál­ló gépeket. A támadásnak 25 repülőgép esett áldozatul. Gal­land a reptér ellen rendszeresen végrehajtott szövetséges raj­taütések közepette is megpróbálta gépei harckészültségét fenntartani, és parancsára a működőképes Me 262-esek min­dig felszálltak, ha ellenséges bombázókötelékek tűntek fel hatósugarukon belül. Április 17-én ismét Galland vezette tá­madásra pilótáit, és ezúttal egy amerikai vadászgép bánta a vele való találkozást. Másnap Steinhoff felszálláshoz gurult ki, de gépe a kifutópályán irányíthatatlanná vált, és fejre for­dult. A kigyulladt gép pilótája súlyos égési sérüléseket szen­vedett. Április 19-én három sugárhajtású vadász szállt fel 500 amerikai bombázó ellen, de közülük egyet sem sikerült lelőniük.

Április 20-án ennél sokkal jobb eredményeket értek el a JV 44 Keitekben támadó ászai. Bajorország felett meglepe­tésszerű rácsapásaikkal három B-26-ost lelőttek és hetet megrongáltak, mielőtt a kísérővadászok a helyszínre érkez­tek volna.

Ahogy a nyugati szövetségesek egyre beljebb nyomultak Németországban, lassan a Luftwaffe összes Me 262-es alaku­lata München-Reimben gyűlt össze Adolf Galland parancs­noksága alatt. Mivel ez több mint 40 Me 262-est jelentett, na­ponta egy tucatnál is több gép indulhatott bevetésre. Április I

B A L R A : A híres brit Spitfire vadászrepülőgép, amelyről 1940-ben

Galland azt merte állítani Göringnek, hogy annál nincs jobb

vadászgép a világon, és szívesen venné, ha az ő századát is

ezzel a típussal szerelnék fel. A képen a Spitfire VB változata.

23-án további 16 gép érkezett - köztük egy 50 mm-es ágyú­val felszerelt kísérleti változat -, majd a következő napon még 12.

Az új gépekkel a JV 44 ütőképessége jelentősen megnöve­kedett, ami április 24-én már éreztette hatását. A nap regge­lén a Me 262-esek megleptek egy amerikai köteléket, és há­rom bombázógépet lelőttek. Később még több német vadász érkezett, de az amerikai kísérővadászok ekkor már éberebbek voltak, és elűzték a támadókat. Ekkor vesztette életét a 108 légi győzelmes Lützow, akinek a gépe egy találat következ­tében darabjaira robbant.

Berlin szovjet körülzárását követően Göring megpróbálta magához ragadni a politikai hatalmat, amire válaszként Hit­ler elrendelte a letartóztatását. A sors furcsa fintora, hogy Speer Gallandot küldte a kényes feladat végrehajtására, ő vi­szont a politikai sakkjátszmánál sokkal fontosabbnak tartotta hazája védelmét, úgyhogy figyelmen kívül hagyta a paran­csot.

Pilótái a Harmadik Birodalom végóráiban is folyamatos harcban álltak a szövetséges légierővel. Április 25-én ismét egy bombázóköteléket akartak megtámadni, de „csak" két amerikai vadászt sikerült lelőniük. Ezen a napon került sor az 50 mm-es ágyúval szerelt kísérleti Me 262-es első bevetésé­re, amely kudarccal végződött, mivel az ágyú rendkívül ha­mar elakadt. Április 26-án Galland személyesen vezette harc­ba embereit egy Ulm fölött repülő B-26-os kötelék ellen. Gépágyúival pillanatok alatt lelőtt kettőt, míg két másik Ma-rauder a német rakétáknak esett áldozatul. Ekkor azonban hirtelen P^17-es Thunderbolt kísérővadászok támadtak rá­juk. Galland gépének pilótafülkéjébe lövedékek csapódtak, jobb lábába pedig szilánkok fúródtak, ami miatt kivált a harc­ból, és hazaindult. Megérkezésekor a münchen-reimi repülő­tér ellenséges vadásztámadás alatt állt, ennek ellenére ő be­helyezkedett leszálláshoz. Gépe alig ért földet, máris letért a kifutópályáról, de végül komolyabb baleset nélkül csúszva megállt a füvön, miközben géppuskalövedékek szaggatták körülötte a talajt. Ezzel Adolf Galland repülős pályafutása véget ért, a JV 44 parancsnokságát Heinz Bár vette át.

Másnap Bár vezetésével a Me 262-esek négy ellenséges gépet lőttek le (ebből az újdonsült parancsnok kettőt) a nyu­gatról érkező amerikai és a kelet felől támadó szovjet gépek­kel vívott harcokban. Mint később kiderült, ezek voltak az alakulat utolsó légi győzelmei a II. világháborúban.

Galland begipszelt lábbal egy kórházi ágyon értesült arról, hogy a JV 44-et Prágába helyezték át, hogy ott csatlakozza­nak a cseh fővárost a Vörös Hadsereggel szemben védő né­met alakulatokhoz. Orvosai utasítása ellenére ekkor azonnal visszatért alakulatához, és újból átvette a parancsnokságot. Úgy vélte, hogy a parancs végrehajtása egyet jelentene piló­táinak szovjet hadifogságba küldésével, ezért megtagadta az

J V 4 4 - G A L L A N D „ R E P Ü L Ő C I R K U S Z A "

engedelmességet, és utasította Bárt, hogy a JV 44 maradjon ott, ahol van. Hosszas lobbizással aztán sikerült elérnie, hogy a parancsot megváltoztatták: az alakulatot Prága helyett az ausztriai Salzburgba irányították.

Miután értesült Hitler öngyilkosságáról, Galland követeket küldött az amerikaiakhoz tárgyalni. Szerette volna megőrizni alakulata egységét, és szeretett volna harcolni az amerikaiak oldalán a szovjetek ellen, az amerikai fél viszont ügyet sem vetett a javaslatára. A Luftwaffe főparancsnoksága időköz­ben ismételten Prágába akarta küldeni a JV 44-et, Bár azon­ban egy tapodtat sem mozdult, mondván: „Én Galland altá­bornagy úr parancsait követem." A háború számukra május 4-én ért véget, amikor az amerikai harckocsik elfoglalták az alakulat salzburgi repülőterét. Gépeikből egy sem került épen az amerikaiak kezére, mert még azok megérkezése előtt az összesét felrobbantották a pilótafülkékbe dobott kézigráná­tokkal.

VÉGELSZÁMOLÁS Galland a háború után tagadta, hogy fanatikus náci lett volna, aki még akkor is a háború meghosszabbításán fáradozott, amikor Németország számára már minden elveszett. Alaku­lata - mondta - csak a munkáját végezte, amíg lehetett. A JV 44 élén Gallandnak alkalma nyílt kipróbálni a Me 262-es su­gárhajtású vadászgépek „tömeges" bevetését, de az várako-

F E N T Amerikai B-17-es Flying Fortress-kötelék (8. hadsereg

légiereje) „precíziós" nappali bevetésen Németország fölött.

Minden bombázó potenciális célpont a JV 44 sugárhajtású

vadászrepülőgépei számára.

zásaival ellentétben vajmi kevés hatást gyakorolt a lehenger­lő erőfölénnyel támadó szövetségesekre. Ilyen hatalmas számbeli különbség esetén ez nem is történhetett másképp. Egyszerre tizenkét gépnél többet soha nem tudott bevetésre küldeni, így a több száz bombázóval és vadászrepülőgéppel szemben az „elit század" nem sokat tudott elérni. Tizenegy hetes fennállása során a JV 44 mindössze 24 szövetséges re­pülőgépet lőtt le három saját veszteség mellett, ugyanakkor a repülőtér elleni szövetséges légi támadásokban több tucat Me 262-es semmisült vagy rongálódott meg a földön.

A JV 44 rövid háborús története tökéletes példája a német elit alakulatok által hazájuk védelmében kifejtett, sokszor emberfeletti erőfeszítésnek. Hősök módjára küzdöttek, de el­buktak. Galland és pilótái hiába harcoltak oroszlánként, a há­ború menetét nem változtathatták meg. Hitler katonai tévedé­seit és a szövetségesek sokszoros túlerejét nem ellensúlyoz­hatta egy maroknyi harcos bátorsága még akkor sem, ha a legtapasztaltabb tisztek irányítása alatt, a legkorszerűbb fegyverekkel indultak harcba.

Az Abwehr (német titkosszolgálat) különlegesen kiképzett kommandósaiból

létrehozott Brandenburg ezred lengyelországi, hollandiai és belgiumi bevetései

látványosan demonstrálták, hogy a modern hadviselésben milyen fontos szerep jut a

sokrétűen alkalmazható, erős elit alakulatoknak. Az ezred tagjai általában az

ellenséges vonalak mögött, ellenséges egyenruhában vagy egyszerű civileknek

öltözve hajtottak végre speciális feladatokat, amelyekhez legtöbbször elengedhetetlen

volt több idegen nyelv ismerete. AII. világháború alatt a „brandenburgiak" számos

hadműveletben vettek részt, ezek nagy része azonban mindmáig a Harmadik

Birodalom történetének kevésbé ismert fejezeteihez tartozik.

Ama létező különleges alakulatok előfutárának tekint­hető speciális „brandenburgi" különítményt a Canaris tengernagy irányítása alatt álló Abwehr II.

részlegének alárendeltségében hozták létre. Maga Canaris ezekkel a szavakkal jellemezte az egységet: „Bátor, könyör­telen, önálló feladat-végrehajtásra kiképzett katonák, akik hosszú időn át képesek álcázva tevékenykedni, és kis csopor­tokban sikerrel oldanak meg olyan feladatokat, amelyek na­gyobb egységekkel elképzelhetetlenek lennének." AII. világ­háború kitörése előtt a különleges egység létét nem verték nagydobra, személyi állományát főleg ismerősök vagy sze­mélyes ajánlás útján bővítették. Soraiban még zsidó szárma­zású jelentkezők is helyet kaptak. Az újoncok kiképzése Brandenburg közelében folyt; innen ered az elnevezés.

Első bevetésükre Lengyelországban került sor, ahol a ka­tonák azt a feladatot kapták, hogy észrevétlenül jussanak át az ellenséges vonalakon, és a német hadsereg előretörésének irányában foglalják el a kijelölt kulcsfontosságú pontokat (főleg hidakat). Az 1939. szeptemberi hadjáratban hasznos szerepet játszottak ugyan, de tudásuknak és felkészültségük­nek igazán az 1940. májusi nyugati hadjárat során vették hasznát. 1940. május 8-án a holland egyenruhába öltözött „brandenburgiak" átkeltek Hollandiába, és elindultak cél­pontjuk, a gennepi Meuse-híd felé. Május 10-én hajnali

B A L R A : A Brandenburg ezred katonái egy finn tavon kelnek át

Karéliában. A vad, lakatlan vidék tökéletes környezetet

biztosított a partizánoknak és a különleges egységeknek

egyaránt.

02.00-kor, miközben a támadásra induló német csapatok át­lépték a határt, Wilhelm Walther hadnagy nyolcfős különle­ges egységével akcióba lendült. Walther és néhány embere holland katonai rendőregyenruhában úgy tett, mintha német hadifoglyokat akarna átkísérni a hídon, majd hirtelen lero­hanták a meglepett védőket, és a híd egyik végén lévő két őr­helyet felszámolták. Walther ekkor nehéz helyzetbe került, mert három kommandósa megsebesült, és a híd túloldalát még nem sikerült elfoglalniuk. Végül a patthelyzetet a német hadnagy merészsége döntötte el, aki holland egyenruhájában egyszerűen átsétált a hídon. A védők nem merték megkoc­káztatni, hogy egy holland katonát lelőjenek, ezért nem nyi­tottak tüzet, ami végzetes hibának bizonyult. A németek gyorsan kiiktatták az őrposztokat, és a detonátorokat megsze­rezve nem engedték, hogy a védők felrobbantsák a hidat, amelyen így hamarosan át is gördülhettek az időközben oda­érkezett páncélosok.

ROMÁNIA 1941 májusában Canaris tengernagy titkos megállapodást kötött Moruzovval, a Siguranza (román titkosszolgálat) veze­tőjével a Romániában található legfontosabb gazdasági és ka­tonai létesítmények - legfőképpen a ploiesti-i olajmezők és a dunai hajóforgalom - védelméről. A megállapodás értelmé­ben az Abwehr a Brandenburg ezred II. zászlóalját segítség­ként Ausztriából Ploiestibe helyezte át, ahol a zászlóalj kato­nái olajipari munkásoknak, parasztoknak, sportolóknak és az ifjúsági szervezet tagjainak álcázva beépültek a helyi közös­ségbe. Romániai tartózkodásuk ideje alatt két SAS- (brit Kü-

ELIT ALAKULATOK

B A L R A : Wilhelm Canaris tengernagy, az Abwehr főnöke. Már a háború elején felismerte a hírszerzési hálózat által támogatott különleges alakulatok hadászati jelentőségét.

lönleges Légi Szolgálat) akciót akadályoztak meg: az egyik egy Vaskapu elleni támadással tervezte lehetetlenné tenni a dunai hajózást, a másik pedig a Duna torkolatánál lévő nagy jelentőségű csernavodai híd felrobbantását tűzte ki célul.

Franciaország 1940. júniusi vereségét követően Hitler fi-

L E N T : Eben Emael vastag betonfalai. A belga erőd és egyéb hollandiai kulcsfontosságú pontok elfoglalása 1940-ben ékes bizonyságát adta annak, hogy mire képes egy maroknyi jól kiképzett kommandós az ellenséges vonalak mögött.

gyeimé kelet felé fordult. A Szovjetunió megtámadására ki­dolgozott Barbarossa-hadműveletből természetesen az idő­közben ezreddé szervezett „brandenburgiak" sem maradhat­tak ki. Az I. zászlóalj alárendeltségében még a támadás kez­dete előtt felállítottak egy ukrán önkéntesekből álló „Pacsir­ta csoportot", amely a támadás kezdetén kulcsszerepet ját­szott a San egyik hadászati fontosságú hídjának elfoglalásá­ban. Később, miután épségben kezükre került a lvovi rádió­állomás, ukrán hazafiságuktól vezéreltetve kikiáltották az önálló ukrán államot, de ezzel gyakorlatilag megásták saját

A B R A N D E N B U R G EZRED

egységük sírját. A németek ugyanis attól kezdve gyanakvás­sal figyelték minden lépésüket, és az év végén feloszlatták a megbízhatatlannak ítélt csoportot.

1942 augusztusában egy 62 fős, balti és szudétanémetek-ből álló Brandenburg alakulat Adrián von Fölkersam báró pa­rancsnoksága alatt Dél-Oroszországban mélyen betört az el­lenséges vonalak mögé, hogy egy klasszikus Brandenburg­akció keretében megszerezze a majkopi olajmezőket. Zsák­mányolt szovjet teherautóikon az NKVD-egyenruhás német katonák könnyedén átjutottak a front túloldalára, és megin­dultak célpontjuk felé. Útjuk során egy nagyobb csoport szovjet dezertőrbe ütköztek, akiket a helyzetet mesterien ki­használó Fölkersam rábeszélt, hogy álljanak ismét a „szovjet nép szolgálatába". így aztán a nagy tömegben elvegyülő né­met egység minden védővonalon és ellenőrzési ponton aka­dálytalanul átjutott. Majkopba érve Fölkersam a város kato­nai parancsnokánál magát egy Sztálingrádból érkezett NKVD-őrnagynak kiadva elérte, hogy a szovjet parancsnok személyesen mutassa meg neki a város védelmi berendezése­it. Fölkersam a látottak alapján elkészítette Majkop elfoglalá­sának tervét.

Az akcióra 1942. augusztus 8-án került sor, amikor a né­met csapatok már csak 19 km-re álltak a várostól. A „bran­denburgiak" először gránátokkal német tüzérségi támadást szimulálva elhallgattatták a város kommunikációs központ­ját, majd Fölkersam a helyőrség tisztjeihez sietett azzal a hír­rel, hogy felsőbb utasításra azonnal meg kell kezdeni a visz-szavonulást. A tisztek, akik látták az „NKVD őrnagyát" a vá­rosparancsnokkal beszélgetni, ráadásul rádiókészülékek hiá­nyában megerősítést sem tudtak kérni a Vörös Hadsereg pa­rancsnokságától, hittek Fölkersamnak. Másnap a német csa­patok harc nélkül bevonultak Majkopba.

Canaris elit katonái nem csak a keleti front déli részén ke­rültek bevetésre. 1941 vége felé Schörner tábornokot, a „brandenburgiak" egyik parancsnokát a lappföldi német XXXVI. hegyihadtestet irányító Dietl tábornok főhadiszál­lására hívatták, hogy megvitassák vele, miként lehetne a murmanszki kikötőt kikapcsolni a Szovjetunió utánpótlási hálózatából. Schörner azt javasolta, hogy Karélia északi vagy középső részén küldjenek mélyen a szovjetek hátába egy kü­lönlegesen kiképzett kommandót, amelynek feladata a mur­manszki vasúti forgalom támadása és ezzel a kölcsönbérleti szerződés keretében Murmanszkba érkező amerikai szállít­mányok elpusztítása lenne. Schörner a támadásokat Karélia egy viszonylag kis térségében kívánta végrehajtani, de Dietl felettesei a hadműveletet kiterjesztették számos környező vasúti hídra és erőműre is.

Az Alakurtitól keletre állomásozó német hadtest legfőkép­pen a nehéz terepviszonyok és az utánpótlás akadozása miatt nem tudott döntő helyzeti előnyre szert tenni a számbelileg sokkal erősebb ellenséggel szemben, és a szovjetek sem tud­ták kihasználni erőfölényüket. A Luftwaffe rendszeresen tá­madta ugyan Murmanszkot és környékét, de a szovjetek min­den alkalommal viszonylag rövid időn belül kijavították a ká­rokat. Ilyen körülmények között a délebbre eső területeket

Murmanszkkal összekötő létfontosságú vasútvonal kiiktatá­sára egyetlen megoldás maradt: egy jól megszervezett kommandóakció.

A feladat végrehajtására a Brandenburg ezred kétharmad részben ukránokból, fehéroroszokból, valamint volgai, bal­káni és tiroli németekből álló 15. századát jelölték ki. Emel­lett szükség volt még egy sítalpas alakulatra, amelyet a Wehrmacht legjobb síelőiből válogattak össze - helyet kapott köztük az 1936-os berlini olimpia egyik aranyérmes síelője is. A Heereshundeschule (a szárazföldi erők kutyakiképző is­kolája) 40 darab sarkvidéki bevetésre kiképzett kutyát bizto­sított a hadművelethez. A kiválasztott kutyákat megtanították arra, hogy ne ugassanak, és ha parancsot kapnak, azonnal dermedjenek mozdulatlanná. (Kérdéses, hogy ez mennyire működött ellenséges tűzben.) Mindemellett a „brandenburgi­akhoz" csatlakozott még két német cserkészvezető, akik na­gyon jól ismerték a finn erdőségeket, egy meteorológus, illet­ve finn és német víztisztító szakemberek, fegyverzetspecia­listák. Az 1941 októberétől folyó felkészülés menetébe né­met tudósok és szakemberek is bekapcsolódtak, akiknek kü­lönleges hátizsákokat kellett kifejleszteniük a katonák részé­re. A különítmény végül decemberben jelentette, hogy felké­szült a bevetésre.

KEZDETI NEHÉZSÉGEK Dietl tábornok 1942 áprilisában az igazi hadművelet „főpró­bájaként" Alakvetti és Liza között a murmanszki vasútvonal megtámadására küldte a különleges alakulatot. Habár indu­láskor még minden rendben ment, megfelelő vezető híján nem tudtak az előttük húzódó sűrű erdőségen átvergődni a vasútig, és a fáradt, demoralizálódott egység dolgavégezetle­nül tért vissza kiindulási bázisára. Szinte alig érkeztek meg, Dietl máris egy Kiestinskinél indított szovjet támadás megál­lítására utasította őket. A kimerült „brandenburgiak" itt teljes sikert arattak: nemcsak a szovjet támadás visszaverésében, hanem a német-finn védővonal megerősítésében is alapvető szerepet játszottak. 1942 júniusáig maradtak a frontvonalban, majd visszatértek Rovaniemibe.

A különleges egység ekkor ismét a murmanszki vasútvo­nal ellen indult, de előtte még számos olyan problémát orvo­soltak, amely hozzájárult az első akció kudarcához. Egyrészt a Karéliát tarkító megannyi tavon és folyón való átkeléshez gumicsizmákat szereztek maguknak, másrészt a finn hadse­reg a környéket tökéletesen ismerő vezetőket adott melléjük, sőt néhány átállt, a németek oldalán szolgálatra jelentkező szovjet katona is velük tartott.

A 127 fős egység tapasztalt finn vezetőivel az élen 1942. július 25-én indult el Kuusamóból a Paanajárvi folyó mentén Karélia középső része felé. Hírszerzési jelentésekből tudták, hogy a szovjet vonalak mögötti gyéren lakott területeken nem sok ellenséges katonai egység tartózkodik. Ez nagy könnyebbséget jelentett a feladat sikeres végrehajtása szem­pontjából, ugyanakkor a német kommandósoknak semmi sem nyújtott fedezéket, a szabad ég alatt kellett élniük. Elő­vigyázatosságból a Luftwaffe a bevetés időtartamára szüne-

ELIT ALAKULATOK

teltette a célterület körzetének légi felderítését, nehogy bere­püléseikkel riadóztassák a szovjeteket.

A kommandósok „lecsupaszított" egyenruhát viseltek, az­az az összes kitüntetést és jelzést, amely valódi hovatartozá­sukról árulkodott volna, eltávolították. Mindegyikük rendel­kezett egy pár gumicsizmával, egy finn favágó késsel (a né­met késeket nem vihették magukkal) és egy tölténytáskával, valamint szúnyoghálóval és rovarriasztó szerrel. A könnyebb haladás érdekében a 75 mm-es gyalogsági ágyút nem vitték magukkal, de helyette minden szakasz kapott egy gránátve­tőt. Géppisztolyaikon kívül a szakaszok tűzerejét három könnyű géppuska alkotta, egyenként 2500 lőszerrel.

Az alakulat élelmiszer-utánpótlása komoly feladat elé állí­totta a parancsnokot. Az északi sarkkörhöz közeli karéliai er­dőkben nem sok ehető dolgot lehetett találni, az ott élő vad­állatokra pedig a katonák nem mertek rálőni, nehogy ezzel felfedjék jelenlétüket. Ezért hát a kommandósok magukkal cipelték teljes, szigorúan kiporciózott élelmiszer-ellátmányu­kat, amelyből meghatározott távolságonként utánpótlási bá­zisokat hoztak létre. A murmanszki vasútvonalig hét ilyen bázist állítottak fel és hagytak maguk mögött három-három katona felügyelete alatt.

A MURMANSZKI VASÚTNÁL A kommandó hosszú, eseménytelen út végén, augusztus 8-án érte el a Murmanszkba tartó vasútvonalat. A sínpálya mentén időzített és érintésre robbanó tölteteket helyeztek el egymás­tól nagy távolságra. (A tölteteket az elhaladó vonat hozta mű­ködésbe, de míg az érintésre robbanók egy vonat elhaladása esetén egyből felrobbantak, addig néhány másikat úgy állí­tottak be, hogy azok nem feltétlenül az első szerelvény alatt robbantak, hanem véletlenszerűen „választva", későbbi idő­

pontban fejtették ki hatásukat.) Eleinte a „brandenburgiak" legnagyobb meglepetésére úgy tűnt, hogy egyetlen szovjet katona sem őrzi a fontos szállítási útvonalat, de aztán kikül­dött felderítőik fényt derítettek a szovjet biztonsági intézke­dések nyitjára. A vasútvonal mentén a szovjetek bizonyos tá­volságokra őrposztokat építettek ki, ahonnan ellenőrzés gya­nánt a szovjet őrök átsétáltak a másik őrposzthoz, majd on­nan tovább a következőhöz stb. Ezt kitapasztalva a német kommandósoknak nem okozott gondot elkerülni az őröket, és robbanótöltetekkel teletűzdelni a vasútvonalat.

Elsőként egy Murmanszkból délnek tartó, kölcsönbérleti árukkal megrakott szerelvény esett áldozatul egy vashídra szerelt robbanótöltetnek. A robbanás teljesen tönkretette a mozdonyt, és a vasúti kocsik mind kisiklottak. Röviddel ez­után üres szerelvény érkezett délről (ez szintén ráfutott egy töltetre, de az nem robbant föl, mert nem úgy állították be), majd még egy. A németeket meglepte, hogy a szovjeteket egyáltalán nem érdekelte, miért siklott ki a vonat. Számukra csak egyetlen fontos dolog létezett: a vasúti pályát minél előbb ki kellett javítani, és a szövetséges katonai felszerelés­ből minél többet meg kellett menteni. Az egyre nagyobb számban beérkező szovjet egységek munkájuk során önkén­telenül eltüntették az ellenséges szabotázsakcióra utaló ösz-szes jelet.

Még ugyanezen a napon, csak kicsit később, kb. 9,6 km-re az első robbanástól egy másik szerelvény is kisiklott. Hama­rosan több ezer NKVD-katona jelent meg a környéken, akik

L E N T : Eben Emael elfoglalói egy civil ruhás „brandenburgival".

Bár a II. világháború leghíresebb különleges egységeivé a brit

kommandók váltak, a németek is komoly sikereket értek el ezen

a téren.

A B R A N D E N B U R G EZRED

a helyszínen bámészkodó, puszta kíváncsiságból összegyűlt civileket szabotőrökként kivégezték, sőt a Vörös Hadsereg őrjáratról visszatérő „gyanús" katonái sem kerülhették el sor­sukat. Az elkövetkező három napban felrobbanó további töl­tetek következtében az NKVD rengeteg helybélit lőtt agyon szabotázs vádjával.

A „brandenburgiak" egy másik csoportja kissé délebbre te­vékenykedett. Nekik az első robbanás előtt nem sikerült az összes töltetüket elhelyezni, ezért néhány, oroszul tudó kom­mandós szovjet vasútjavító munkásnak öltözve elvegyült a tömegben. Miközben úgy tettek, mintha a felrobbantott sínt javították volna, valójában újabb tölteteket helyeztek el ész­revétlenül. Szerencséjükre mindannyian elkerülték az NKVD találomra válogató kivégzőosztagait.

Feladatuk elvégzését követően a két kommandóscsoport visszatért Rovaniemibe. A Brandenburg egység hadászati je­lentőségű sikere meggyőzte Dietl tábornokot a „partizánala­kulat" kimagasló harcértékéről, és hazatérő hőseit kitünteté­sekkel halmozta el.

Eközben az Abwehr elit katonái egy másik földrészen, Af­rikában is bizonyították rátermettségüket. Rommel, aki az eredmények érdekében soha nem rettent meg a kockázatvál-

F E N T : Sielő német katonák az északi sarkkör vidékén. A hírközlési hálózat (pl. vasút) kiépítetlensége és a hatalmas távolságok miatt a sarkköri szovjet vonalakon viszonylag könnyen át lehetett jutni, s ez a Brandenburg ezred sikeres rajtaütéseiben is megnyilvánult.

lalástól, hadműveleteik megszervezése és lebonyolítása terén szabad kezet adott az Afrika Korps alá rendelt Brandenburg egységnek, igaz, az ellenség egyenruhájának viselését meg­tiltotta. 1941 októberében a különleges alakulat kétszer pró­bálkozott meg bejutni Kairóba, hogy ott az arab nacionalis­tákkal felvegye a kapcsolatot, és segítsen kirobbantani egy angolellenes felkelést. Először tengeri úton kísérelték meg a beszivárgást, de nem jártak sikerrel, és a csapat visszatért Lí­biába. Másodjára ejtőernyővel tervezték ledobni a komman­dósokat az egyiptomi főváros közelében, de ez az akció szin­tén kudarcba fulladt. Ezután egy különítmény terepjárókkal és teherautókkal Aszjút irányában hatolt be Egyiptomba, és végre találkozott a nacionalisták vezetőivel. A többek között Anvar Szadattal, Egyiptom későbbi elnökével folytatott tár­gyalások azonban semmiféle konkrét eredményt nem hoztak.

Röviddel az észak-afrikai tengelycsapatok 1943. májusi

ELIT ALAKUL ATOK

F E N T : Lérosz 1943. novemberi visszafoglalása során ejtett brit

hadifoglyok. A magukat megadó britek mellett a németek 5350

olaszt szintén foglyul ejtettek.

kapitulációja előtt a megmaradt „brandenburgiakat" Német­országba helyezték át, ahonnan következő útjuk a Balkánra vezetett.

BALKÁNI KALAND 1943. szeptember 12-én brit csapatok szálltak partra a Dodekániszosz több szigetén, köztük Számoszon, Léroszon és Koszon. A kis szigetek elfoglalása közvetlen fenyegetést jelentett a szigetcsoportot uraló, német kézen lévő Rodosz tengeri utánpótlása szempontjából, ráadásul Koszról a RAF azonnal légitámadásokat indított Rodosz és Kréta ellen. Mindemellett a német főparancsnokság attól tartott, hogy a szigeteket előretolt állásokként használva a britek partra szállhatnak a Balkánon, ezért nyomban kidolgozták a szige­tek visszafoglalásának haditervét.

Elsőként október 5-én Koszt kellett elfoglalniuk (Jeges­medve hadművelet). Kósz a brit kézbe került szigetek közül kiemelt fontossággal bírt, mivel itt volt egyedül repülőtér,

ahonnan a RAF légi fedezetet nyújthatott a szigeteket - leg­főképpen a következő célpontnak kijelölt Léroszt - védő csa­patoknak. Elfoglalása nemcsak a brit Királyi Légierő gépei­nek elűzésével kecsegtetett, hanem egyben megteremthette az alapot a Luftwaffe közvetlen támogató bevetéseihez. A szigetet a Brandenburg ezred ejtőernyősszázadának, vala­mint a 22. légi szállítású hadosztály néhány alegységének vi­torlázógépeken földre tett katonái sikeresen visszafoglalták.

Lérosz jelentősége kikötőjében rejlett, melyet a britek ha­ditengerészeti bázisként és hidroplánkikötőként használtak, komolyan veszélyeztetve ezzel a térség német hajóforgalmát. A német főparancsnokság egy kombinált légi-tengeri hadmű­velettel (Leopárd hadművelet) tervezte kiűzni a briteket a kulcsfontosságú szigetről.

A Dodekániszosz térségében lezajlott legnagyszabásúbb katonai akció november 12-én, több napig tartó légi előkészí­tés után vette kezdetét. Görögország keleti partvidékéről ki­futottak a partra szálló csapatokat szállító hajók, hajnalban pedig egy Athénhez közeli repülőtérről útnak indultak az ej­tőernyősökkel tömött Ju 52-esek. Egyórás repülés után a gé­pek elérték Léroszt, és a meghatározott kiugrási pont fölött megkezdték az ejtőernyősök kidobását. Mire a britek fel-

A B R A N D E N B U R G EZRED

ocsúdtak meglepetésükből, addigra a német ejtőernyősök már földet értek a sziget „nyakát" alkotó, két öböl által hatá­rolt sík területen, és minden század nekilátott kitűzött felada­ta végrehajtásához: elfoglalták az utakat, felderítették a brit állásokat, és megszervezték a hídfő védelmét.

LÉROSZ ELFOGLALÁSA November 13-án a németeknek sikerült egymástól elvágni a sziget északi és déli részében védekező brit erőket, akik az ej­tőernyővel beérkező német erősítések miatt sorozatos ellen­támadásaikkal sem tudták felszámolni a német hídfőt. A csa­ta végül november 16-án este 3200 brit és 5350 olasz katona

megadásával ért véget. A csekély saját veszteség mellett négy nap alatt legyőzték a sokkal nagyobb létszámú, nehéztüzér­séggel és parti ágyúkkal támogatott ellenséges csapatokat, és az égei-tengeri szigetvilágban ismét Németország lett az úr.

Időközben azonban a „brandenburgiak" szerepe jelentősen megváltozott. 1942 végén az ezredet hadosztállyá bővítették, ami tulajdonképpen a különleges státus elvesztésével járt. Et­től fogva a Brandenburg hadosztályt a rendkívül sikeres dodekániszoszi akciókhoz hasonló néhány kivételtől elte­kintve hagyományos katonai feladatokra vetették be a keleti fronton, ahol a Vörös Hadsereggel vívott ütközetekben szin­te teljesen elpusztult.

Végeredményben a náci hadigépezet elit alakulatai sem tudták

megakadályozni a Harmadik Birodalom bukását. Bár általában a lehető

legkorszerűbb felszerelést kapták, és Németország legjobb tisztjei

vezényelték őket, túl kevesen voltak ahhoz, hogy megfordíthassák a háború

menetét. Ráadásul a Führer parancsára sokszor eredeti rendeltetésüktől

teljesen eltérő feladatokra vetették be őket, ami rontotta hatékonyságukat.

Pusztulásuk és végső vereségük ezért nagymértékben Adolf Hitler hibája.

itler a „csodafegyverekkel" felszerelt elit alakulatok iránti lelkesedését egészen a megszállottságig fokoz­ta, és ezzel jelentős mértékben hozzájárult Németor­

szág vereségéhez. A legkiválóbb parancsnokok, katonák és fegyverek néhány különleges egységben való összpontosítá­sa például megfosztotta a Wehrmacht többi alakulatát az eredményes harchoz szükséges eszközöktől és szakértelem­től. Ez leginkább a páncéloshadosztályok terén vált nyilván­valóvá, amelyek sokszor alig egy tucat harckocsival indultak harcba, mert minden rendelkezésre álló páncélost a Leib-standartéhoz és a Grossdeutschlandhoz hasonló „tűzoltóbri­gádok" feltöltésére irányítottak. A német hadsereg viszont így ördögi körbe került, hiszen a legyengült páncéloshadosz­tályok nem tudtak ellenállni az ellenséges rohamoknak, ami egyre gyakrabban „tűzoltóbrigádok" bevetését tette szüksé­gessé a frontvonal stabilizálása érdekében. A Waffen-SS elit hadosztályaira és a Grossdeutschlandhoz hasonló Wehr-macht-hadosztályokra nehezedő nyomás növekedését látva a Führer pedig még inkább a megerősítésükre törekedett, és így még kevesebb harckocsi jutott a többi páncéloshadosz­tály számára.

Hitler ragaszkodása a „csodafegyverekhez" szintén ka­tasztrofálisnak bizonyult. A korlátozott anyagi és emberi erő­források átirányítása a V-fegyverek, a Tiger II-esek, a Me 262-esek stb. gyártására azt jelentette, hogy a Wehrmacht ke­vesebb jól bevált (igaz, kevésbé korszerű) fegyverhez jutott. Az új harceszközök tömeggyártását a Führer ráadásul már a kísérletek befejezése és a végleges, kiforrott változat kidol-

BALRA: Hiába harcoltak minden erejükkel a náci ideológia

mellett, az ellenség számbeli és minőségbeli fölénye miatt az

SS-csapatok sem tudták a Harmadik Birodalom pusztulását

megakadályozni.

gozása előtt elrendelte. 1942/43 telén például a Panther és a Tiger gyártása érdekében leállíttatta a Pz IV-es gyártását, pe­dig az új típusok egyrészt még egyáltalán nem álltak készen a bevetésre, másrészt nem is tudtak volna belőlük eleget elő­állítani. Hitler őrült döntése miatt Németország egy pillanat alatt a vereség szélére került. A birodalmat egyedül Albert Speer és Heinz Guderian közbeavatkozása mentette meg, akik egyensúlyt teremtettek az új és a régi fegyverek gyártá­sa között, és ezzel elegendő mennyiségű páncélost biztosítot­tak a Wehrmacht részére az 1943-as oroszországi és az 1944-es normandiai harcok megvívásához.

A német elit alakulatok számának növekedése elsősorban nem a józan katonai megfontolások vagy a felmerült igé­nyek, hanem a náci vezetők közötti rivalizálás és politikai küzdelem következménye volt. Erre tökéletes példa a Waf­fen-SS, amelynek 39 hadosztályra való felduzzasztása merő ember- és hadianyag-pocsékolásnak bizonyult. Himmler ál­ma, az új Harmadik Birodalom szolgálatában álló „európai hadsereg" soha nem valósult meg. Faji megfontolásokból a náci vezetők eleinte meg sem kíséreltek külföldi önkéntese­ket toborozni, később pedig már elkéstek vele. A náci veze­tők hozzáállására tökéletes példa Himmler viszonya a szov­jetellenes orosz hadsereghez. Az SS feje három éven át rab­szolgaként dolgoztatta és hagyta meghalni, sőt szisztemati­kusan irtotta az alsóbbrendűnek tekintett kelet-európai népe­ket, majd egy meglehetősen bizarr fordulattal ugyanezekhez az emberekhez fordult segítségért. Azok, akik felhívására csatlakoztak a „bolsevizmus elleni harchoz", puszta elkesere­dettségből tették ezt, hiszen választhattak: vagy belépnek a Waffen-SS-be, vagy éhen halnak egy koncentrációs tábor­ban.

Himmler külföldi alakulatainak zöme a háború utolsó két évében Kelet-Európában és a Balkánon jött létre. Harcérté-

H

ELIT ALAKULATOK

F E N T Kiirt Student „villámháborúk" megnyerésére kiképzett

Fallschirmjágerei a hadiszerencse fordultával és Németország

védekezésbe kényszerülésével 1942 után fokozatosan

elvesztették ejtőernyős (és elit) jellegüket.

kük meglehetősen széles skálán mozgott. Saját hazájukban a partizánok és a beszivárgott ellenséges csapatok ellen kiváló­an küzdöttek, de a szovjet és a nyugati szövetséges csapatok­kal szemben kiképzési és felszerelési hiányosságaik miatt nem tudtak komoly ellenállást kifejteni.

A háború utolsó hónapjaiban, amikor Németország veresé­ge egyértelművé vált, a Waffen-SS külföldi önkéntesei egyre inkább saját jövőjük iránt kezdtek aggódni. Sokan honfitársa­ik várható bosszúja elől idegen országokba igyekeztek elme­nekülni, mások viszont még nagyobb elszántsággal vetették bele magukat a küzdelembe, hiszen tudták: ha Németország elveszti a háborút, nekik végük. A Wiking hadosztályhoz ha­sonló külföldi alakulatok az utolsó pillanatig halálmegvető bátorsággal küzdöttek a Vörös Hadsereg ellen.

A pazarlás egyik fő megnyilvánulása az adott feladatra lét­rehozott alakulatok „megduplázása" volt: ez bizonyos náci vezetőknek hatalmi növekedést és dicsőséget jelentett ugyan, katonai szempontból azonban legtöbbször semmiféle előny­nyel nem járt. Skorzeny kommandósalakulata például az Abwehr Brandenburg ezredének mintájára jött létre. A „bran­

denburgiak" minden nehézség nélkül végre tudták volna haj­tani a Skorzenyre bízott feladatokat, de Hitler és az SS job­ban örült egy „politikailag megbízható" különleges alakulat­nak, és a Brandenburg ezredet egyszerű páncélgránátos-had-osztállyá bővítve a keleti frontra vezényelték.

RIVALIZÁLÁS ÉS POLITIKA A Harmadik Birodalom vezetői közötti állandó rivalizálás eredményeképp a rendelkezésre álló elit alakulatok képessé­geit soha nem használták ki teljes mértékben. Az Ubootwaffe például a légierő támogatása nélkül kényszerült megvívni az atlanti csatát, mert Dönitz és Göring kapcsolatát a kölcsönös utálat határozta meg.

A háború miatt sokat szenvedő lakosság morálját a náci vezetés többek között azzal próbálta növelni, hogy az elit egységek parancsnokait kitüntetések özönével árasztották el, és a propaganda útján széles körben magasztalták „dicső ha­ditetteiket". Habár az esetek többségében a kitüntetést olya­nok kapták, akik meg is érdemelték, a kitüntetettek számának rohamos emelkedésével az elismerés ezen formája önkénte­lenül veszített korábbi értékéből. Mivel a győzelem egyre tá­volabb került Németországtól, és az anyagi források lassan kimerültek, a kitüntetések ilyen nagy arányú osztogatása a régóta szolgáló, harcedzett veteránok szemében indokolat­lanná vált.

AZ ELIT KUDARCA

Miközben egymást követték a vereségek, Hitler újabbnál újabb elit alakulatok létrehozására adott parancsot. Ennek hátterében elsősorban propagandacélok álltak - a harci morál fenntartásához az elit hadosztályok „hőstetteiről" szóló szen­zációs hírekre, parancsnokaik és tisztjeik személyében pedig „sztárokra" volt szükség. Skorzeny és kommandósai tetteit például erőteljesen eltúlozták az akciókban részt vevő többi egység kárára.

Németország végül elveszítette a háborút. A Führert kato­náival együtt olyan ellenfelek gyűrték le, akik nagyobb el­szántsággal, bátorsággal és hozzáértéssel küzdöttek. A szov­jetek és nyugati szövetségeseik idővel kitanulták a német hadsereg legyőzésének módját, és hatalmas ipari kapacitásu-

F E N T : A német elit alakulatok katonáinak többsége - köztük a tengeralattjárókon szolgálók - utolsó csepp vérükig küzdöttek Németországért. Az Ubootwaffe állományából mindössze 10 000-en érték meg a háború végét.

kat kihasználva szétzúzták a Harmadik Birodalmat. A Hitler által meghirdetett élethalálharc Németország „halálával" ért véget. Hiába került sor oly sok elit alakulat felállítására, a Reich határai felé zúduló ellenséges áradatot ők sem tudták megfékezni. Egyszerűen túl kevesen voltak, és gyakran túl későn is érkeztek ahhoz, hogy bármiféle tartós hatást gyako­rolhassanak a háború menetére.

Dávid Baker: Messerschmitt Me 262, Crowood Aviation Series, Marlborough, 1997.

H. E. Bates: Flying Bombs over England, Froglet Publications, Kent, 1994.

Richárd Brett-Smith: Hitler's Generals, Osprey, London, 1976.

Paul Carell: Scorched Earth, Ballantine, New York, 1971. Matthew Cooper és James Lucas: Panzer, Macdonald,

London, 1976. Matthew Cooper és James Lucas: Panzergrenadier,

Macdonald és Jane's, London, 1977. Matthew Cooper és James Lucas: Hitler's Elité, Grafton,

London, 1990. Alan Clark: Barbarossa, William Morrow, New York, 1965. Robin Cross: Citadel: The Battle of Kursk, Michael O'Mara,

London, 1993. Dávid Donald: Warplanes of the Luftwaffe, Aerospace

Publishing, London, 1994. Dávid Downing: The Devil's Virtuosos, New English

Library, London, 1976. James Dunnigan: The Russian Front, Arms and Armour,

London, 1978. Roger Edwards: Panzer: A Revolution in Warfare, 1939—45,

Arms and Armour, London, 1989. Chris Ellis és Péter Chamberlian: The 88mm, Parkgate

Books, London, 1998. John Erickson: The Road to Berlin, Weidenfeld & Nicolson,

London, 1983. Róbert Forsyth: JV44: The Galland Circus, Classic

Publications, Burgess Hill, 1996. Dávid Glantz: From the Don to the Dnieper, Frank Cass,

London, 1991. Dávid Glantz és Jonathan House: When Titans Clashed,

Birlinn, Edinburgh, 2000. Dávid Glantz és Jonathan House: The Battle of Kursk, Ian

Allan, London, 1999. Dávid Glantz és Harold Orenstein: Soviet General Staff: The

Battle for Kursk 1943, Frank Cass, London, 1999. Heinz Guderian: Panzer Leader, Futura, London, 1979. George Forty: Germán Tanks of World War Two, Blandford

Press, London, 1987. Max Hastings: Overlord, Michael Joseph, London, 1984. History of the Second World War, Purnell & Sons Limited,

Paulton, 1966-1974.

Adolf Hitler: Hitler's Table Talk, Weidenfeld & Nicolson, London, 1953.

Dávid Irving: The Trail of the Fox, Weidenfeld & Nicolson, London, 1977.

Thomas Jentz, Hilary Doyle és Péter Sarson: Tiger I, Osprey, London, 1993.

Thomas Jentz: Panzer Truppén, Schiffer Military History, Atglen, 1996.

Günther Just és Hans Ulrich: Rudel: Stuka Pilot, Schiffer Military History, Atglen, 1990.

Philip Kaplan és Jack Currie: Wolfpack, Aurum Press, London, 1997.

John Keegan: Waffen SS: The Asphalt Soldiers, McDonald & Co, London, 1970.

Egon Kleine és Volkmar Kuhn: Tiger, Motorbuch Verlag, Stuttgart, 1990.

Rudolf Lehman: The Leibstandarte, J. J. Fedorowicz, Manitoba, 1990.

James Lucas: Kommandó: Germán Special Forces of World War Two, Arms and Armour, London, 1985.

Charles B. MacDonald: The Battle of the Bulge, Weidenfeld & Nicolson, London, 1984.

Charles B. MacDonald: By Air to Battle, McDonald & Co, London, 1970.

Erich von Manstein: Lost Victories, Methuen, London, 1958. F. W. Mellenthin: Panzer Battles, Futura, London, 1977. Sámuel Mitchell: Hitler's Legions, Leo Cooper, London,

1985. Leonard Mosley: The Reich Marshal, Weidenfeld &

Nicolson, London, 1974. Williamsom Murray: The Luftwaffe, 1933-1945, Eagle

Editions, Royston, 2000. George Nipe: Decision in the Ukraine, J. J. Fedorowicz,

Manitoba, 1996. Jean Paul Pallud: Battle of the Bulge: Then and Now, After

the Battle, London, 1984. Alfréd Price: Luftwaffe, McDonald & Co, London, 1969. Cornelius Ryan: A Bridge Too Far, Hamish Hamiliton,

London, 1974. Michael Reynolds: Steel Inferno, Spellmount, Staplehurst,

1997. Michael Reynolds: Men of Steel, Spellmount, Staplehurst,

1999. Dana Sadarananda: Beyond Stalingrad, Praeger, New York,

1990.

Albert Seaton: The Russo-German War, 1941^45, Praeger, New York, 1970.

Fridio von Senger und Etterlin tábornok: Neither Fear nor Hope, Greenhill, London, 1989.

Charles Snydor: Soldiers of Destruction: The SS Totenkopf Division 1933^5, Princeton University Press, Princeton, 1977.

Louis L. Snyder: Encyclopedia of the Third Reich, Wordworth Editions, Ware, 1976.

Silvester Stadler: Die Offensive gegen Kursk 1943, Munin Verlag, Osnabrück, 1980.

Jürgen Stroop: The Stroop Report, Secker & Warbourg, London, 1979.

A XXXXVIII. páncéloshadtest hadműveleti naplója, 1943. december.

Charles Whiting: Hunters from the Sky, Purnell, London, 1975.

Chester Wilmot: Struggle forEurope, Collins, London, 1952. Earl F. Ziemke: Stalingrad to Berlin, US Government

Printing Office, Washington, D.C., 1968. Earl F. Ziemke és Magna E. Bauer: Moscow to Stalingrad,

Military Heritage Press, New York, 1988.

A dőlt betűs oldalszámok a képaláírásokra vonatkoznak.

88 mm-es légvédelmi ágyúk (Fiak 37-es) 55-61

1944. júliusi bombamerénylet Hitler ellen 11

A-2-es rakéta 117 A- l̂-es lásd V-2-es A-10-es Thunderbolt Il-es 92, 92 Abwehr

Brandenburg ezred 105-106, 137-145 Skorzeny 105-106, 108-110

Albánia 103 AmtVI-s 106 angliai csata 88 Antwerpen 43, 121 ardenneki offenzíva (1944)

ejtőernyősök 31-33 Leibstandarte-SS Adolf Hitler 43 Skorzeny kommandósai 112-115,112 Tiger harckocsik 79, 81, 82 V-fegyverek 120

Arras 16, 60 atlanti csata 45-53, 148 Axhelm, Walter von, altábornagy 122

Bach-Zelewski, Erich von dem, SS-tábornok 102, 111

Baké, dr. Franz, alezredes 81 Bár, Heinz, ezredes 136-137 Barbarossa-hudművelet 18, 19

Brandenburg ezred 137-139 Leibstandarte-SS Adolf Hitler 3 7

Barents-tenger 48 barnaingesek 35 Battleaxe hadművelet 55 Belgium 16

ejtőernyősök 25, 26, 27, 27-28, Leibstandarte-SS Adolf Hitler 36 SS-önkéntesek 95, 97-98, 101

Berlin 21, 43, 82 Biliing, Günter 114, 115 Bittrich, Willi 36 Blitzkrieg (villámháború) 7

7. páncéloshadosztály 13, 15-18, 19, 21 légvédelmi alakulatok 57

Leibstandarte-SS Adolf Hitler 37 Stukák 85-88

Blomberg, Werner von, tábornagy 36 Bosznia 102-103 Braun, Wernher von 117,118, 119-121,

124, 127 brody-tarnówi katlan 102

Caen 42, 62 Canaris, Wilhelm, tengernagy 105, 139,

140, 140-141, Cherbourg 18 Churchill, Winston 74 Citadella hadművelet 66, 66-67, 76, 89 Condor légió 86, 131, 133 Cromwell harckocsi 80

Csehszlovákia 95, 105

Daimler Benz 73 Dánia 27, 95, 98, 101 Degrelle, Leon 100 DFS 230-as vitorlázógép 25,27, 106 Dietl, tábornok 141, 143 Dietrich, Josef „Sepp", SS-tábornok 32,

34, 36, 36, 38, 40, 40, 42-A3 Dornberger, Walter 117-121,124-126 Dönitz, Kari, tengernagy 46, 46, 47,

48-53, 148 Dunkerque 17, 17

Eben Emael 26, 27, 28, 140, 142 Egyiptom 143 ejtőernyősök 13-33, 148 Elefánt nehéz páncélvadász 82 Enigma 51 Észak-Afrika

88 mm-es légvédelmi ágyú 60, 61 Brandenburg ezred 144 Stukák 88 Tiger harckocsik 79

Észtország 102

Falaise 42 Fallschirmjagergewehr 42-es (FG 42-es)

26 „farkasfalkák" 45, 50, 51 Ferdinánd nehéz páncélvadász 83

Fi 156-os Storch 15 Fieseler 121-122 Fiak 18-as 56 Fiak 37-es 56, 56, 60, Focke-Wulf Fw 190-es 91 Fölkersam, Adrián von, báró 141 Franciaország

7. páncéloshadosztály 13, 15, 15-18, 20, 21

ejtőernyősök 25 Meuse 59-61 tengeralattjárók 48, 52-53

Freyberg, B. C, tábornok 30-31 Friedenthali Szervezet 106 Funck, Hans Freiherr von, tábornok 19

Galland, Adolf, altábornagy 8, 129, 129-135

Gazála-vonal 60 gépkarabélyok 62, 31 Gestapo 105 Gibraltár 33 Gille, Herbert, SS-tábornok 97 Gloucester, HMS 87 Godt, Eberhardt, ellentengernagy 51 Goliath távirányítású harckocsik 111 Goodwood hadművelet 42,61 Gotha Go 242-es 25, 26 Grant harckocsi 61,61 Goebbels, dr. Joseph 10, 45 Göring, Hermann, Reichsmarschall 134,

134, 136 atlanti csata 148 ejtőernyősök 13, 33 Galland 132-135, 135-137 Stukák 88

Görögország 29, 37, 89, 144 Guderian, Heinz, vezérezredes 59-60, 65,

147

Halfaja-hágó 55 harccsoportok 41 Harkov 20, 38, 65, 76, 97 Hausser, Paul, SS-tábornok 36, 38-39, 41,

42 HeinkelHe 11 l-es 124 Henschel Hs 129-es 91 Heydrich, Reinhardt 105-106

T Á R G Y M U T A T Ó

Himmler, Heinrich, Reichsführer-SS 36, 95, 96, 97, 99, 101-103

Canaris és az Abwehr 105 külföldi SS-önkéntesek 95, 97 V-fegyverek 126

Hippel, von, ezredes 60 Hitler, Adolf 6, 6-9

ardenneki támadás 112 Balkán 29 Citadella hadművelet 66 ejtőernyősök 13, 25 elit kudarca 147-149 harckocsik 15 Kréta 30,32 Leibstandarte-SS Adolf Hitler 35, 36,

40 Magyarország 43, 111 Me 262-es 129-135 Mussolini 108 „nagynyomású ágyú" 126 német hadsereg 35-36 öngyilkossága 53 Rudel 92 Skorzeny 105 tengeralattjárók 46, 48 V-fegyverek 120 Waffen-SS 37

Horthy Miklós kormányzó 110 „hosszú kések éjszakája" 35 Hűmmel önjáró löveg 66

I. világháború 45, 46

Jagdpanzer IV-es 39 Jagdtiger 74, 83 Joszif Sztálin harckocsi 71, 79 Joszif Sztálin Il-es harckocsi 68, 84 Jugoszlávia 27, 33, 37, 63, 95, 102, 106,

109 Junkers Ju 52-es 24, 25, 28, 29, 30-31 Junkers Ju 87-es Stuka 10, 84, 85-93

Kaltenbrunner, Ernst 105, 106 kamenyec-podolszki katlan 39 Kammler, Hans, SS-Gruppenführer 125,

126 Kampfgruppe 41 Kék hadművelet 64 Kelet-Poroszország 21, 71, 71 keleti front

7. páncéloshadosztály 18—21 88 mm-es légvédelmi ágyúk 61 Brandenburg ezred 140-145 ejtőernyősök 13, 33 Grossdeutschland hadosztály 63-71 külföldi SS-önkéntes alakulatok

97-102 Leibstandarte-SS Adolf Hitler 31-41 Stukák 88-93, 90, 91, 92

Tiger harckocsik 75-78, 78, 79, 79-82 Kijev 19, 20-21, 37, 39, 63 Kirovográd 91 kommandók 149 korszuny-cserkasszi katlan 81, 97 Kósz 144 kozákok 102 Königstiger lásd Tiger Il-es közvetlen légi támogatás 84-87 Kréta 30-31, 88, 89 Kretschmer, Ottó 50, 50, 51 Kriegsmarine (német haditengerészet)

45-53 Krupp 52 Kurszk

Grossdeutschland 66, 66-67, 67 Leibstandarte-SS Adolf Hitler 3 8-3 9 Stukák 89-90 Tiger harckocsik 77-78

KV-l-es harckocsi 57

légvédelmi ágyúk 55-61 Lengyelország 27, 36, 88, 139 Leningrád 76, 80, 89 Leopárd hadművelet 144 Lérosz 32, 144, 144-145 Lettország 102 Líbia 55, 143 Lille 17 Litvánia 102 „London-ágyú" 126 Lóugrás hadművelet 109-110 Luftwaffe

1. ejtőernyős-hadosztály 29, 30, 33 7. ejtőernyős-hadosztály 23-33 XI. légideszanthadtest 29-30 Hermann Göring páncéloshadosztály

69, 81 Jagdverband (JV) 44 129-137 KG 53 124 KG 200 108, 110 légvédelmi alakulatok 57-59, 124-125 Mussolini kiszabadítása 107 StG 2 Immelmann 89-92 Stukák 85-93 V-l-es 122-124

Lützow, Günther 134, 136

Maginot-vonal 16 Magyarország 43, 98, 102

Leibstandarte-SS Adolf Hitler 42 Skorzeny 109, 110, 110-111 Stukák 92 Tiger harckocsik 80,81

Malmédy 43, 114 Málta 32 Manstein, Erich von, tábornagy 19-21,

39, 76

Manteuffel, Hasso von, vezérőrnagy 20, 21, 68-9

Marat csatahajó 89 Marder páncélvadász 19, 41, 64 Markét Garden hadművelet 81 Matilda harckocsi 17, 55, 57, 60 Memel 21,69 Merkúr hadművelet 28, 30, 31 Messerschmitt Bf 109-es 86 Messerschmitt Me 262-es 129-137, 133,

147 Messerschmitt Me 32l-es 25, 26 Meuse, átkelés (1940) 59-61 Meyer, Kurt „Panzer", SS-tábornok 41 MG34-es 37 Mohnke, Wilhelm, SS-Hauptsturmführer

37 Monté Cassino 30, 31, 33 Mortain 42 Moszkva 6, 19, 63-64 Mölders, Werner, tábornok 132, 133 Murmanszk 141-144 Mussolini, Benito 106, 107, 108, 108-110 muzulmánok 95, 100, 103

Nagy-Britannia Dodekániszosz 144-145 Észak-Afrika 59 Görögország 29 Kréta 30-31 Normandia 61 tengeralattjárók 47 V-fegyverek 117, 120-127

„nagynyomású ágyú" 126 német szárazföldi haderő

5. hegyihadosztály 30 7. páncéloshadosztály 7, 13-21 22. légi szállítású hadosztály 23, 28-29,

144 301. nehézpáncélos-zászlóalj 82 501. (424.) nehézpáncélos-zászlóalj 80 502. (511.) nehézpáncélos-zászlóalj

80-81 503. nehézpáncélos-zászlóalj 81 504. nehézpáncélos-zászlóalj 81 505. nehézpáncélos-zászlóalj 81 506. nehézpáncélos-zászlóalj 81-82 507. nehézpáncélos-zászlóalj 82 508. nehézpáncélos-zászlóalj 82 509. nehézpáncélos-zászlóalj 82 510. nehézpáncélos-zászlóalj 82 Baké nehézpáncélos-ezred 81 Grossdeutschland páncéloshadosztály

7,21,63-71,82, 74-76 Kummersdorf páncéloszászlóalj 82 légvédelmi alakulatok 57 Münchenberg páncéloshadosztály 82 és a Waffen-SS 97

Nordhausen 120, 120, 125

ELIT ALAKULATOK

Normandia 33 88 mm-es légvédelmi ágyú 61 Leibstandarte-SS Adolf Hitler 41—42,

42, 43, Luftwaffe 132-135 tengeralattjárók 52 Tiger harckocsik 77-79, 80, 81, 82,

82-83 Norvégia 27, 47, 50, 95, 98

„nyolcvannyolcas löveg" 55-61

Olaszország 1. ejtőernyős-hadosztály 30, 31, 33 Mussolini kiszabadítása 108-110 Stukák 88 Tiger harckocsik 81, 82 Waffen-SS-önkéntesek 103

Orjol 90 Oroszlánfóka hadművelet 19, 29

PaK 38-as 68 PaK 43-as 57, 60 páncélgránátos-hadosztályok 38 páncélosak 76 páncéltörő ágyúk 55-61 Panzer 38(t) 15, 17, 18 Pz Il-es 12, 16 PzIII-as 15,20,61,64,66 Pz IV-es

7. páncéloshadosztály 15, 19-20 F2-es változat 63-64 Grossdeutschland hadosztály 65, 66-67 gyártás 148 Leibstandarte-SS Adolf Hitler 40, 40

Pz V-ös Panther 71, 96 Grossdeutschland hadosztály 65, 66-67 gyártás 148 Leibstandarte-SS Adolf Hitler 39^10

Pz VI-os lásd Tiger l-es és Tiger Il-es Panzerfaust hadművelet 111 Panzerfaust (páncélököl) 41 Panzerschreck páncéltörő rakétavető 41 partizánok, Jugoszlávia 102-103, 109-110 Peenemünde 117, 118-119, 119, 120-121,

127 Peiper, Joachim 41, 43, 80 ploiesti-i olajmezők 139 Porsche 73 PQ17-es konvoj 51 Prien, Günther 50-51 Prohorovka 20, 39, 77

Quisling, Vidkun 98

Raeder, Erich, tengernagy 50, 51 Rh-Z-61-es Rheinbote 126, 127 Rheinmetall-Borsig 126 Rochling Vas- és Fémvállalat 125

Rodosz 144-145 Románia 102, 139 Rommel, Erwin, tábornagy 7, 15, 143

7. páncéloshadosztály 12, 13-20 88 mm-es légvédelmi ágyú 59, 60-61 Afrika Korps 19

Rotterdam 28-29 RoyalOak, HMS 49 RSHA (Birodalmi Biztonsági Főhivatal)

104 Rudel, Hans-Ulrich 8, 85, 86, 86, 88-93 Rzsev 64

SA 35, 36 Sárga hadművelet 15-18,27 SAS (Különleges Légi Szolgálat) 139 Schepke, Joachim 51 Schörner tábornok 141 Schutzstaffel lásd SS SD 105 Sd.Kfz. 7-es 56, 60 Sd.Kfz. 250-es 39, 66, 67, 90 Sd.Kfz. 25l-es 19,41,64 Sherman harckocsi 40, 56, 61, 73 Sicherheitsdienst lásd SD Skorzeny, Ottó 8,104, 105-115, 109, 111,

148 SOE (ellenállási mozgalmakat összefogó

szervezet) 106 sörpuccs, München 35 spanyol polgárháború 25, 56, 86, 86-88,

131 Speer, Albert 118, 132-136, 146 Spitfire 136 Sponeck, Hans von, tábornok 29 SS 35

Abwehr 105-106 Einsatzgruppék 37, 102 V-fegyverek 124-126 lásd még: Waffen-SS

St. Lő 32 Steinhoff, Johannes 132, 134-135, 136 Strachwitz, Hyazinth von, ezredes 65 Student, Kurt, altábornagy 7, 23, 24, 26

Hollandia 28, 29 Kréta 30,31 Mussolini kiszabadítása 108-110

StuG III-as rohamlöveg 19, 37, 41, 6i Stuka lásd Junkers Ju 87-es Stukaleiterek 88 Sturmabteilung lásd SA Sunderland vízi repülőgép 51, 53 Számosz 144 Szaturnusz hadművelet 64 Szídi-Rezeg 60 szmolenszki katlan 19 Szovjetunió lásd keleti front Sztálingrád 19, 38, 39, 89, 97

T-34-es harckocsi 19, 21 88 mm-es légvédelmi ágyú 56-58, 60 Grossdeutschland 65, 68 Kurszk 66 Stukák 86,90-91 Tiger harckocsik 73, 74, 75, 77-78

Taifun hadművelet 19 Targul Frumos 68 Tavaszi ébredés hadművelet 43 Thunderbolt Il-es 93 Tiger l-es 11, 73-83

7. páncéloshadosztály 20 Grossdeutschland hadosztály 65, 66 gyártás 148 Leibstandarte-SS Adolf Hitler 38, 40

Tiger Il-es (Königstiger) 41, 72, 73, 80 ardenneki offenzíva 112 gyártás 148 Magyarország 110

Tito, Josip Broz, marsall 102-103, 109-110

torpedók 46-48 totális háború 10 tudósok 116-127 Tunézia 29, 33, 77 „tűzoltóbrigádok" 63, 147

U-47-es 49 U-243-as 52 U-2336-os 53 U-bootok 11,44-53

IXC 41,48 VIIC 45, 47, 47, 48, 49

Ubootwaffe 44-53

V-fegyverek 117-127, 147 V-l-es 121, 122, 122-124, 123, 124-125,

126 V-2-es 116, 121-123, 126, 126, 127 V-3-as ágyú 125 V^l-es 126 versailles-i béke (1919) 55,57 vitorlázógépek 22, 108-110 Vlaszov, Andrej, tábornok 101, 102 Volksdeutsche 95, 98, 102

Waffen-SS 7 1. Leibstandarte-SS Adolf Hitler SS-páncéloshadosztály 7, 35, 34-43, 61,

75-78, 82-83, 145 2. Das Reich SS-páncéloshadosztály

37-38, 75, 76, 82 3. Totenkopf SS-páncéloshadosztály

37-38, 75, 78, 82 5. Wiking SS-gépkocsizó hadosztály

37-38, 95, 96, 91 6. SS-páncéloshadsereg 35 7. Prinz Eugen SS-hegyihadosztály 98,

102

TÁRGYM UTATÓ

11. Nordland SS-páncélgránátos-hadosztály 95, 95, 101

12. Htílerjugend SS-páncéloshadosztály 39

13. Handschar Waffen-SS-hegyihad-osztály 103

14. Galíciai Waffen-SS-hadosztály 102 18. Horst Wessel SS-páncélgránátos-

hadosztály 102 21. Szkander bég Waffen-SS-hegyihad-

osztály 103 22. Maria Theresia SS-lovashadosztály

111 23. Kama Waffen-SS-hegyihadosztály

103 27. Langemarck SS-páncélgránátos-

hadosztály 102 101. (501.) SS-nehézpáncélos-zászlóalj

83

102. (502.) SS-nehézpáncélos-zászlóalj 83

103. (503.) SS-nehézpáncélos-zászlóalj 83

500. (600.) SS-ejtőernyős-zászlóalj 106, 109-110, 110

653. Panzerjager (páncélvadász-) zászlóalj 83

654. Panzerjager (páncélvadász-) zászlóalj 83

Böhmen-Mahren hadosztály 102 ejtőernyősök 33 felállítása 35-37 Flamand-holland légió 98 Freiwilligen-(önkérAes) hadosztályok

97, 98 I. SS-páncéloshadtest 39, 42, 43,61,

82, 83 II. SS-páncéloshadtest 82, 89 Jagdverbandok 106, 110

Kaminszkij-dandár 102 kommandók 105-115 külföldi önkéntesek 95-103 Landstorm Nederland hadosztály 101 légvédelmi alakulatok 57-59, 61 SS-páncéloshadtestek 38, 41 SS-VT 36-37

Wallonien rohamdandár 100 Westland ezred 94, 97 Wacht am Rhein hadművelet 43, 112-115 Wachtel, Max, ezredes 124 Wespe önjáró löveg 19, 66 Witt, Fritz, SS-tábornok 41 Wittmann, Michael, SS-Obersturmführer

72, 11, 78, 80, 82

Zimmerit 78 zuhanóbombázók 85-93

Zsitomir 20