38 Könyvjelzõ | 2013. március

A XX. század legnagyobb tragédiáinak posztamense, magát a szobrot azonban nem lehet ráhelyezni. Avatni sem kell, ünne-pelnünk nincs mit. A Szovjetunióból mikrofilmen kicsempé-szett könyv elôször 1980-ban jelent meg Lausanne-ban oroszul, majd 1983-ban franciául, aztán a Szovjetunióban újra oroszul 1989-ben. Nálunk 2012 karácsonyán.

Grosszman több sorsfordító történelmi korszakot is megélt, állandó élménye a terror egyre fokozódó, egyre irracionálisabb váltógazdasága. Monumentális könyve a honvédô háború hét-köznapjainak enciklopédiája. Haditudósítóként, azaz szemta-núként élte meg a háborút, megtapasztalhatta a Szovjetunió önmagát felemésztô adminisztrációját és a nyers terrort.

Grosszman regénye pont olyan ambiciózus, amilyen a XX. század tudományos, politikai fantasztáinak elgondolásai. De vajon el lehet-e készíteni egy minden szempontból kifogásta-lan háborús ikonosztázt, melynek legnagyobb csatájában, a vol-gai katlanban kétmillió ember vesztette életét? Mit lehet tenni, amikor az emlékezés súlya meghaladja az ember teherbíró ké-pességét? Mindent dokumentálni kell, a zsidóság gettóba zárását, a kalmük nép Szibériába deportálását, az emberiség történeté-nek legborzalmasabb népvándorlásait, a szovjet atomkísérletek elôkészületeit, Sztálingrád ostromát, de még azt is, hogyan visel-kednek a macskák, amikor az erômûveket bombázzák.

Már a Biblia elsô könyvében megismerjük a testvérgyilkos-ság és a hamis Istenáldozat metaforáját. Évezredekkel késôbb, a múlt század harmincas és negyvenes éveiben már sem a kôtáblák, sem az állam és intézményei nem jelentettek mene-déket. Auschwitz és a Gulág nemcsak metaforák, hanem kisö-pörhetetlen közös élményeink, melyekre nem tudunk beton-szarkofágot helyezni. Auschwitz és a Gulág kikerülhetetlenül keresztezik az utunkat.

történelem

Identitás és diktatúra

Vaszilij Grosszman: Élet és sors

Mit tehetünk mindazzal a tapasz-talattal, amelyek már túl vannak jón és rosszon, jogon, igazságon és a lágerek csillagrendszerein? A történelem meg tud birkózni a statisztikákkal, azzal, hogy mil-liókat számûztek a létezésbôl, de az ember nem tudja kiûzni egye-temes múltjából a holokausztot, a nácizmus és a kommunizmus rémtetteit. Grosszman Élet és sors címû regénye emlékmû. Tömege is van, ezeregyszáz oldal.

Fordította: Soproni András; 1110 oldal, 4500 Ft Európa Könyvkiadó

Könyvjelzõ | 2013. március 39www.alexandra.hu

A könyvet tervezô Gerhes Gábor személyes közlése szerint a borítón a sors szócska O betûjébe sarlót, kalapácsot és horog-keresztet kombinált volna össze. Ennek a tervnek a megvaló-sulását a jogtulajdonosok megakadályozták. Jól látható, hogy azok, akik a Szovjetunióban szocializálódtak, nehezen hord-ják ki a sztálini és a brezsnyevi korszakok traumáit. Tanulsá-gos a könyvben az SS-tiszt és az öreg bolsevik beszélgetése: „Mi az önök halálos ellenségei vagyunk… De a mi gyôzelmünk: az önök gyôzelme. Érti? Ha pedig önök gyôznek, mi elpusztulunk, ám ugyanakkor tovább élünk az önök gyôzelmében… Ha elveszítjük a háborút, ezzel éppen megnyerjük a háborút, más formában fogunk fejlôdni, de a lényeg ugyanaz.”

Grosszman volt az elsô, aki a szépirodalom eszközeivel vont párhuzamot a két diktatúra között még az 1950-es években. Maga a könyv 1100 oldalas igazságbeszéd. Mivel a regény a hópelyhek szerkezetétôl a kozmikussá növesztett történelmi összefüggésekig minden résbe bepillantást enged, így az Igaz-ságok Könyve is egyben.

A szerelem és a házasság hazugságait éppúgy lajstromozza, mint a tudomány, az állami bürokrácia, a mûvészet és a törté-nelem hamis állításait.

Grosszman volt az elsô tudósító, aki látta a treblinkai lágert, de végig ott volt a sorsfordító sztálingrádi eseményeknél is.

A családregényként is olvasható könyvében a szerzô a min-denséggel méri magát, esszé értékû gondolataiban legtöbbet a szabadságról, az erkölcsrôl, a megalkuvásról, a történelem kvantumfizikához hasonlatos jelenségeirôl beszél.

Az erkölcs nagy regénye, mely az „én” elvesztésének folya-matát mutatja be a diktatúrákban: Mivé válik az identitást felszámoló, kozmikussá növesztett terrorban, diktatúrák koz-mikus összecsapásában.

Az apokaliptikusan örvénylô harci cselekmények újrarajzol-ták a társadalmi szociometriát.

„Hiszem, hogy az államhatalom létrehozott egy új múltat, a maga elgondolásai szerint mozgatta a lovasságot, új hôsöket jelölt ki már lezajlott eseményekhez, és eltávolította az igazi hôsöket. Az állam-nak elegendô ereje volt, hogy… átalakítsa, átgyúrja a gránitot, a bronzot, az elhangzott beszédeket, megváltoztassa a szereplôk elhe-lyezkedését a fényképeken…”

Az államigazgatás, az üzemszervezés, a hadászat és a teljes társadalmi hálózat folyamatos átstrukturálódásának vagyunk szemtanúi, miközben a csatazajból, a füstbôl, a porfelhôbôl egyre erôsebb kontúrokkal láthatjuk magát az Államot, mint kolosszust.

„A rendszer lényege, a legfôbb szentség van rájuk bízva: a szovjet bürokrácia életadó ereje.”

A szovjet állam valójában egyenlô magával a Sorssal, ebbôl vezeti le Grosszman az „állami sors” fogalmát. Az állam tehát maga a szovjet Isten.

Beszédes az abszurdnak nevezhetô idézet is: „…megbocsát-e az állam Szerjózsának az ártatlanul lágerben pusztult anyjáért és apjáért?”

Tehát Szerjózsának kell bocsánatot kérnie, amiért az állam elpusztította a szüleit.

Igény van bennünk arra, hogy elveszett, nagy mûveket ol-vassunk, ezért sokszor olyan könyveket is korszakosnak ti-

tulálunk, amelyek nem is érdemelnék ki megkülönböztetett figyelmünket. Az Élet és sors nagy regény, a XX. századi próza-irodalom egyik legnagyobb alkotása.

Néhol ugyan túlhabzik a humanista érzelmesség, de soha nem olvastunk ilyen mélyen megélhetô, riportszerû leíráso-kat a frontvonalakról, soha ilyen plasztikusan nem jelent meg elôttünk a romok urbanisztikája és az evakuált hátországi szín-tér, az orosz és a német lágerek tervrajzai, miközben bejárjuk a sivatagi és a sarkköri lágeruniverzumot.

Grosszman ír a holodomor idejének kannibalizmusáról (ukrán asszonyok megették saját gyerekeiket), de nem említi a szovjet katonák túlkapásait, a sok százezer megerôszakolt nôt.

A történelem pulzusa lassú. Az ember órákban méri az idôt, míg a történelem nemzedékekben. Van, amikor a történelem pulzusa gyorsabb, van, amikor az ember egy nap alatt éveket öregszik. Fôleg, ha olyan világban él, amely „vaskemény terror-ra és középkori boszorkányperekre alapul”.

A könyvrôl legalább olyan vastag tanulmánykötet lehetne írni, mint amilyen terjedelmes maga a regény. Például a realista és groteszk elemeit keverô prózanyelvérôl, melynek különös jelentésréteget ad a középkor nyelvi rétegének beemelése.

„Az atombomba, mint az államhatalom kozmikus jogara.”Grosszman Szolzsenyicinnél is hamarabb számolt be a láge-

rek iszonyatáról, és ô az elsô a világirodalomban, aki párhuzam-ba állítja a náci és a kommunista diktatúrát, a két világrend nép-irtásait. (A megszállt ukrán területeken tevékenykedô orosz és ukrán származású policájok ugyanolyan lelkes közremûködôi voltak a zsidók tömeges kiirtásának, mint a németek.)

Az igazság, akármilyen súlyos, nem süllyed el, fenn marad a felszínen, mert az igazságot nem lehet a víz alá nyomni. A tör-ténelem Arkhimédész-törvénye szerint az emberi sors a súlyá-val megegyezô tömeget szorít ki, ezzel gyengítve a diktatúrát, melynek hajója elôbb-utóbb megroppan.

POÓS ZOLTÁN

Identitás és diktatúra

Vaszilij Grosszman (1905–1964)