POKOLI TÖRTÉNETEK TVRTKO KÖNYVE

Gyermekeimnek: Benjáminnak és Barnabásnak; Gyöngyinek, örök szerelmemnek; Fegyának, kiváló kollégámnak;

„Főnökömnek", Suha Györgynek, akivel meglestük a titkok birodalmát; Barátomnak, Pálinger Katalinnak.

Gambia mosolygós lakóinak, volofoknak és mandinkáknak, valamint mindazoknak, akik hiszik, hogy szegényen is lehetnek

boldogok az emberek.

ALEXANDRA

A Türkménbasi „A legapróbb sértő tettért, melyet neked okoznék, merevedjen meg a kezem! A reád mért rágalmamért, némuljon meg ajkam s nyelvem! hazámat, ha elárulnám, A Hatalmas Szaparmurat Türkménbasi szent zászlaját, Szakadjon meg lélegzetem!" (Részlet a független és semleges Türkmenisztán állami esküjéből) - Mondd, tulajdonképpen miért van az, hogy folyton szomorú és fájdalmas dolgokról írsz? A kérdés 2004 őszén, egy városligeti étterem különtermében hangzott el, s hozzám intézték. Mégpedig az egyik legjobb barátom. Megvontam a vállam. - Arról írok, amit látok - feleltem, de azért elgondolkodtatott a dolog. Persze az ember legszívesebben tündén varázslatokról, beteljesülő óhajokról, boldogságról, igazságosságról és jólétről írna. Ehelyett kénytelen a modern civilizáció drámai témáinak szorításában lavírozni, félúton a lappangó romlottság, a nélkülözés, a kiszolgáltatottság, illetve az emberi elaljasulás és a természet kíméletlensége között. Hogy miért? Mert ezt tapasztalja. Mert a jobbítás szándéka vezérli. Mert kevés a jó, és az ember, egy kétgyermekes édesapa tigrisként küzdene egy élhetőbb világéit. Ne higgyék, kérem, hogy csak önöknek szakad meg a szívük, amikor etióp leprásokról, sugárfertőzött ukránokról vagy rákbetegségben haldokló gyermekekről olvasnak. Képzelhetik, milyen lélekölő róluk, vagy egy buszbalesetben gyermekeit elveszítő házaspárról, esetleg egy elsüllyesztett falu lakóiról írni. Nem véletlen, hogy minden egyes évben szentül megfogadom: soha többé Pokoli történetek*. Befejeztem, kész, ennyi volt, többé egyetlen sort sem írok az emberi szenvedésről. És akkor jönni kezdenek a levelek. Százával, ezrével. Az emberek köszönik, hogy megírtam ezt meg azt a történetet. Én pedig csak kapkodom a fejem: Hogyan? Valóban létezik olyas¬valaki, aki erőt merít ezekből a pokoli történetekből? Egy tragédia tényleg példa és tanítás lehet mások számára? „Önnek köszönhetően kinyílt előttem a világ..." - írja nekem egy zsámbéki tanítónő. „A Baptista Szeretetszolgálat munkatársai többet tesznek az emberiség jobbításáért, mint az összes politikus együttvéve..." -jelenti ki levelében egy kőszegi nyugdíjas. „Felolvastunk az Észak-Koreáról szóló fejezetből töriórán. Szuperizgalmas volt. Tessék írni más országokról is, mert így sokkal jobb tanulni..." - biztat egy tizennégy éves szőregi fiú. Évről évre nehezebben megy az írás. Emlékszem, Pörböly tragédiáját két nap alatt papírra vetettem. Ma hosszú hetekbe telik, míg elmesélek egy történetet. Könnyű lenne időközben világra jött gyermekeimre fogni a lassulást, de az igazat megvallva szó sincs arról, hogy miattuk küzdenek többet a szavakkal, az ő hancúrozásuk, vagy az időmre való igényük gátolna a gyors munkában. Egyszerűen az elmúlt öt évben annyi fájdalmat lapátoltam össze, hogy már nehezen látok ki a kínhegy mögül, legfőképp pedig nehezen „mászom meg" újra és újra, hogy további pokoli tapasztalatokat hintsek a tetejére. Emlékeznek még a kutyanőre? Hát a kettévágott falura? És a győri fiatalember korfui tragédiájára? És a kárpátaljai halál¬hamisítókra? És a kambodzsai árvákra? És a

pakisztáni szemétevő gyerekekre? És a Vrbanja-hídon legyilkolt szarajevói szerelmesekre? Ugye értik, miért hagynám szívesebben, hogy gyermekeim, kirakós játékkal és rajzpapírral a kezükben elvonjanak a számítógép mellől? Mégis írok. Talán, mert másoknak sokat jelent. Talán, mert újra segíthetek vele a szenvedőkön. Talán, mert később bánnám, hogy nem vetettem papírra az élményeimet. Sőt, önzőnek tartanám magam, amiért nem osztottam meg mindazt a tapasztalatot, amihez a szakmámnak és a munkaadómnak köszönhetően hozzájutottam. Hiszem, hogy nem lesz hiábavaló hatodszor is belefognom. Hiszem, hogy ismét érdemes lesz az Élet néha simogató, de sokkal gyakrabban hideg és haragos tavába merítkeznem. Merítkezzünk! Dél körül elefántot lehet simogatni az állatkertben. Benjámin azonban rohant, és nem az ormányosok felé. Kisfiam számára mostanában csupán egyetlen jelentős állat létezik: a krokodil. Így aztán a bejárattól egyenesen a nem túl mély tavacskáig loholtunk, ahol a gondozók két pikkelyes bőrű hüllőnek szolgálták fel a löncsöt. Ilyenkor nehéz helyzetben vagyok, mert azt kellene elmagyaráznom serdületlen gyermekemnek, hogy az apró húscafatok, amelyek a krokik körül lebegnek a vízen, nem egy másik állat maradványai, hanem... Na, ez az. Ez egy kicsi embert - bárhogy próbálom is szépíteni a dolgot - megrendít. Mindenesetre ezúttal jól jártunk, ha szabad így fogalmaznom, a hüllők ugyanis túl voltak az ebéden. Sokkal rosszabb, ha a la¬koma közepére érkezünk, akkor ugyanis a kisfiam szemtanújává válik a krokik és az eleségek irtózatos találkozásának. Ez nagyjából abból áll, hogy a hüllők hirtelen rávetik magukat az áldozatukra, csattanva összezárják rémisztő fogsorukat, és kígyózva-tekergőzve haláltáncba kezdenek a tajtékzó vízben. Majd egyszer csak megmerevednek, s épp mikor előrémlenek körvonalaik a visszahulló vízfüggöny ködlő homályából, egyetlen mozdulattal eltüntetik áldozataikat barlangnyi szájukban. - Na, egy ilyet kéne ráeresztenünk a Patkósra - szögezte le mellettünk egy tizenhat év körüli srác, és összeröhögött a haverjával. - Mindjárt megúsznánk a dogát. Minden bizonnyal valamelyik tanáruk életét oltották ki gondolatban, én meg reménykedhettem, hogy Benjámint kellőképpen lefoglalják a vízi szörnyek. De a kamaszok folytatták a képzeletbeli vérengzést. Meg tudod, mire gondoltam még? - vakarta meg a fejét a kis zsebterrorista. - Robbantani kellene a metrón. Utána meg azt kamuznánk, hogy elakadtunk, azért nem értünk be a suliba. És? Megíratná veled később - mondta fintorogva a másik. - Akkor a Kossuth és a Batthyány között robbantanék. Társa értetlenül pislogott rá. -Jaj, hát nem érted? Ha a Duna alatt robbantok, akkor a víz elönti az egész metróalagutat, sőt, az egész várost. Tuti nem lenne dolgozatírás egy jó ideig. - Aha! - világosodott meg a másik. Hirtelen észrevették, hogy egy öregúr figyeli őket összehúzott szemekkel. A kisunokája valamivel előrébb, a korlátnak dőlve bámulta a krokodilokat, így nem láthatta, hogy nagyapja épp felnyársalja tekintetével a város eláztatását tervező srácokat. A kamaszok gyorsan szedték a sátorfájukat, az öreg pedig dühödten figyelte lépteiket, míg el nem tűntek a lombok mögött. Aztán rám nézett, és megcsóválta a fejét. - A jövő! - hörögte gúnyosan. - Elárasztani a várost, ahhoz van eszük. Hova tartunk, uram? Hova tartunk?

Nem szóltam. Hiábavaló lett volna. Most kezdjem el magyarázni, hogy két mafla kamaszról van szó, és hogy ennyi idősen én is hülyeségeket beszéltem, különösen a haverok társaságában? - Maga a tévénél dolgozik, igaz? - kérdezte az öreg. Bólintottam. Egy kába pillanatot véltem fölfedezni az arcán: gondolom, emlékeiben kutatott utánam. Aztán rájöhetett, honnan ismer, mert felderült az ábrázata. Elfogódottan nyújtotta felém vaskos kezét, bemutatkozott. - Tudja, ezek a mai kölykök teljesen kiborítanak - sóhajtotta aztán. - Semmi realitásérzék, semmi emberi gondolat. És a kisgyerekeinket, az unokáinkat is meghülyítik. Komolyan mondom, néha visszasírom a Rákosi-rendszert. Ott aztán nem lehetett minden hülyeséget összebeszélni, mert rögtön vitték az embert. Nyár vége volt, gyöngült a nap ereje. A néha feltámadó szél meg-megvacogtatta az idős ember épen maradt fogait. - Egy tisztességes diktatúra helyre rakná ezeknek a suhancoknak az agyát -jelentette ki eltökélten. - Egy kis Kuba. Vagy Korea. Vagy annak a türkmén vezetőnek az uradalma. Így mondta, ilyen régies kifejezéssel. Közben félrerúgott egy eldobott cigarettásdobozt a kopár, kavicsos útról. Aztán felém fordult, és a kezét nyújtva így szólt: - Igen, egy jó kis átnevelőtábor, az kéne nekik. Na, isten áldja. Azzal megragadva unokája kezét, tovább baktatott az oroszlánok felé. Száz az egyhez, hogyha nem találkozom az öregúrral az állat¬kertben, sosem jut eszembe Türkmenbasi kétes erkölcsű mese¬országába utazni. Diktatúraügyben tökéletesen kiüresedett voltam: nem igazán hittem, hogy Észak-Korea után még bár¬mely őrült rendszer újat mutathat nekem elmebaj terén. Bár olvastam, ha jól emlékszem, a Newsweek magazinban, hogy Türkmenisztán teljhatalmú ura külön múzeumi szobát rendeztetett be a pitypanggyűjteményének, de valahogy nem hozott lázba a hír. Én ugyanis egy olyan országban jártam, ahol egy¬szerűen eltörölték az időszámítást. Kételkedtem benne, hogy Phenjan és Kim Dzsong II „kommunista mennyországának" idiotizmusát bármi túlszárnyalhatná. Meg aztán volt elég tennivalóm idehaza. Nem sokkal azután, hogy tavaly nyáron feleségem hazajött az amerikai kosártáborából, megcsörrent a mobilja. - Szia! - hallottam Gyöngyitől. - Nem zavarsz, mondd csak. Aha. Uhum, Hmm... - Rám nézett, aztán folytatta. - Aha. Uhum. Aha. Hmm. Hmm. Majd nagyot sóhajtott. - Oké, tárgyaljunk erről holnap, jó? Tvrtkóval is meg kell beszélnem. Felkaptam a fejem, a feleségemre néztem. Gyöngyi elbúcsúzott a hívótól, aztán, mintha mi se történt volna, megkérdezte, hogy van a szomszédék sokat betegeskedő kutyája. Miközben nekem majd kiesett a szemem, úgy bámultam rá, hogy mondja már, mi van. Láttam, hogy mosolyog, de nem néz rám. - NAAAAAAAA! Ne kínozz! - robbant ki belőlem. Elnevette magát. - Diósgyőrbe hívnak. - Edzőnek? - Játékosnak. Hosszú időbe telt, mire megtaláltam a hangom. - De...de...de ezzel a térddel? Gyöngyi elismételte az imént mondottakat, és kiegészítette azzal, hogy a Diósgyőr egyik játékosa lesérült, s őt kellene helyettesítenie. - Meddig? - kapkodtam levegő után. - Az alapszakaszban. Úgy februárig.

Ma, az idő távolából úgy tetszik, mintha eleinte kissé eltúloztam volna a hír jelentőségét. Ahhoz képest mindenképpen, amilyen természetességgel Gyöngyi kezelte a helyzetet. Rá kellett döbbennem, hogy igenis készült valami ilyesmire. Azóta, hogy Jensen doktor az amerikai térdoperáció után nyitva hagyta a Játszhatok még valaha? kérdést, mondván: „Nem tudok többet tenni önért, hölgyem, mégis elképzelhetőnek tartom, hogy egyszer újra pályára lépjen majd!" Hát persze, hogy ezért voltak a kocogások, a masszíroztatás, sőt, tulajdonképpen a monori kismamacsapatnál tett kiruccanás is erről szólt! Nem hagyni, hogy végleg bezáruljanak a kapuk. Hiszen egy lesérült válogatott élsportolót mi más is tartana imádott labdajátéka közelében éveken keresztül, mint a visszatérés reménye? - És a gyerekek? - kérdeztem bambán. - Visszük őket magunkkal - felelte Gyöngyi magától értetődően. - Miért? Le kell költöznünk? Elmosolyodott. Ostoba kérdés volt, belátom. Én már amúgy is jórészt felfüggesztettem a tévézést, ő pedig egy soha vissza nem térő lehetőséget kapott. Másnap a Sportkórház alagsorában terheléses vizsgálat alá vetették, majd behívott bennünket a szimpatikus professzor. - Rendben, próbáld meg! - tette Gyöngyi vállára a kezét. - Különben egész életedben verni fogod a fejed a falba, hogy nem adtál magadnak még egy lehetőséget. Tudod, hány válogatott élsportolót bánt, hogy egy sérülés után nem próbálta meg legalább még egyszer? Remélem, neked sikerülni fog. De ha mégis úgy érzed, hogy nem megy, kérlek, ne erőltesd! Semmi sem olyan fontos, mint az, hogy járni azért tudj! Nem akartam felvilágosítani a doktor urat (valószínűleg ezt ö nálam is jobban tudta), hogy egy sportoló fanatizmusának alapját épp az ésszerű érvek teljes elvetése adja, máskülönben hogyan is tudna emberfeletti eredményeket produkálni. De Gyöngyi kétgyermekes anya, így az egykori „eredményt mindenekfelett" elve erősen tompult az ő esetében. Hamar elterjedt, hogy vidékre költözünk, de környezetünk messze nem mutatott olyan meglepetést, mint amilyenre számítottam. Na jó, Sváby azért pislogott egyet-kettőt a döbbenettől. - Hát menj, ha menned kell - nyögte, hisz tudta, milyen fontos Gyöngyinek, hogy újrajátsszon. - De azért tudsz majd dolgozni? Megnyugtattam, bár őszintén szólva nem nagyon fűlt a fogam a forgatásokhoz. Mindennél jobban vágytam ugyanis arra, hogy a következő hónapokat a gyermekeimmel töltsem. Számítván arra, hogy Gyöngyi a napi két edzéssel meglehetősen elfoglalt lesz, arra készültem, hogy valamelyest anyjuk is legyek a srácoknak. Ez pedig, tapasztalatból mondom, időigényes, de mindennél csodálatosabb feladat. Mindenesetre tudtam és tudattam, hogy ha mégis dolgozni támad kedvem, mindössze másfél órára lakom majd a TV2 épületétől. Mert Görömböly, ahová készültünk, az M3-as autópálya túlsó végén van. A TV2 épülete meg ezen a végén. Görömbölyön minden igényt kielégítő lakást biztosított számunkra a diósgyőri csapat korábbi szponzora, Szász Laci és felesége, akik még akkor kötöttek barátságot Gyöngyivel, amikor a feleségem a Diósgyőr színeiben szórta a kosarakat. Fontos volt Szászék ragaszkodása, mert rémisztő emlékek (is) fémjelezték azokat a hónapokat. Akik olvasták az Újabb pokoli történeteket, tudják, hogyan várták Gyöngyit gyűlölködő transzparensekkel a helyi szurkolók, amikor megtudták, hogy eligazol, vagy hogy milyen megaláztatásokat élt át a feleségem az akkori aluliskolázott diósgyőri edző vezetése alatt. Fontos már most leszögeznem, hogy ezúttal

gyűlölködésről és megaláztatásról szó sem volt: mérhetetlen szeretet fogadta Gyöngyit Miskolcon. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkoriban semmi másra nem vágytam jobban, mint egy kellemes, kifejezetten unalmas nyaralásra. Budapest nekem mindig is túlzsúfolt volt. Egy kicsit megcsömörlöttem a kutyagumitól, az állandó feszültségtől, a nagy hajtástól és a piros lámpán áthajtó, majd integető-ordibáló figuráktól, így egyértelmű volt - különösen gyermekeink miatt -, hogy csak előnyünkre válhat, ha néhány hónapra kimozdulunk a pesti fertőből, és átmossuk zsigereinket Miskolc csöndes-barátságos, madárcsicsergő s, már-már falusias jellegű, békés elővárosában, Görömbölyön. Azt hiszem, ideje elárulni egy titkomat: alapjába véve én nyugtalan figura vagyok. Pörgők ezerrel, még hétvégén is, sőt a családi nyaralásokon is, és meglehetősen nagy erőfeszítésembe kerül, hogy némi nyugalmat erőltessek magamra. Ám Görömbölyre érve mintha kicseréltek volna. Hirtelen fontosságát veszítette minden, a hétköznapi darálóhoz köthető tényező, úgy mint áfa, fizetés, mobiltelefon, munkahelyi kötelezettségek, önmegvalósítás, számlák, parkolási mizéria, de még a közélet hírei sem tudtak kirobbantani határtalan nyugalmamból. Ez a pálfordulás már első görömbölyi látogatásunk idején nyilvánvalóvá vált, holott szeptember elején csak feltérképezni érkeztünk a közeljövőt. De már akkor bántani, hogy vissza kellett térnünk a budapesti Rippl-Rónai utcába, így aztán gyorsan elfoglaltságot kerestem magamnak, amivel át tudom vészelni a vidékre költözésig hátralévő néhány hetet. Ez az elfoglaltság pedig különösképp kedves volt számomra: sosem volt meglepetést kezdtem készíteni Gyöngyi szeptember 23-i születésnapjára. Ha a feleségemről volt szó, mindig is ódzkodtam a sztereotip ajándékoktól. Szép dolog virágot venni, egy jó dezodornak, vagy egy mutatós ékszernek is biztosan örül az ünnepelt. De én szerettem volna újra és újra olyan meglepetést szerezni, amely egyedülálló és nagyon személyes. Egyszer például „vettem" neki egy cigányzenekart, és másfél óráig énekeltem az ablaka alatt. Máskor felhívtam élő adásban egy kereskedelmi rádiót, amelyikről tudtam, hogy éppen akkor Gyöngyi is hallgatja, és kértem, hogy tíz percig hadd vezethessem a műsort. Képzelhetik, hányszor pukkant pezsgő abban a tíz percben. De olyan is történt, hogy Gyöngyi után repültem az Egyesült Államokba. Méghozzá úgy, hogy, mivel Párizsban sztrájk volt, moszkvai átszállással kellett utaznom Washingtonba. A Fehér Ház elöl még felhívtam, hogy boldog születés¬napot kívánjak neki „Pestről", majd fél óra múlva magamhoz szorítottam a meglepetéstől hebegő-habogó feleségemet. 2004-ben Gyöngyi elérkezett élete harmincadik esztendejéhez, én pedig minden addiginál emlékezetesebb ajándékot szerettem volna átnyújtani neki. Bevallom, erősen haboztam, hogy mitévő legyek. Kaszárnyái frázissal élve dunsztom se volt, mivel kellene előrukkolnom. Jó, persze, megszerveztem egy meglepetésbulit a barátokkal egy városszéli luxusvityillóban, de az egészből valahogy hiányzott az egyedi íz. Törtem hát rendesen a fejem, és egy hajnalban, úgy négy óra tájban, egyszerre „megvilágosodtam": forgatok Gyöngyiről egy filmet! Csöndes, szívós szorgalommal nekiálltam hát, és elkezdtem felvételeket készíteni. A produkciónak Az elsők címet adtam, és azokat az embereket szerettem volna felkeresni, akik valamilyen értelemben az elsők voltak Gyöngyi életében. Például az első óvónőjét, aki Oroszlányban fényképekkel és szenzációs sztorikkal fogadott bennünket operatőr segítőtársammal, Talán Csábival. Szavaiból hamar fény derült arra, hogy az én édes feleségem már negyedszázaddal korábban is vadul védte kedvenc kispárnáját, amelyet ma sem ad ki a kezéből, és kizárólag Barnabás fiunk rendelkezik azzal a kiváltsággal, hogy néha le¬hajthatja rá buksi fejét. Kamera elé

állt aztán Gyöngyi első edzője, Tóth Viktor is, sőt, első szerelme úgyszintén! Kiss Máté Viktor ma Salzburgban él, így nem volt könnyű felkutatnom. Miután azonban szinte Hufnágel Pistiként van jelen az életünkben, semmiképp se tekinthettem el a szerepeltetésétől. Gyöngyi rendkívül gyakran emlegette a daliásán szép lovagot, akivel bizony halálos szerelemben volt zsenge kamaszkora idején. A családi legendárium megbecsült fejezete például az a történet, amikor Viktor kórházba került, és Gyöngyi kiszökött a serdülő kosarasok táborából, hogy autóstoppal kedveséhez siessen. Viktor ma konyhafelszereléseket árul Ausztria túlsó végében, és én ugyan hajlottam volna akár arra is, hogy kiszaladjunk hozzá Csabával, de telefonbeszélgetésünk során jelezte, hogy a következő napokban hazalátogat a feleségével. Ám addig is küldhetnek egy képet Gyöngyiről, tette hozzá, hogy legalább fogalma legyen róla, hogyan néz ki ma. Néhány nap múlva valóban bejött a TV2 épületébe a feleségével. Szemüveges, kopaszodó, picit pocakos srác szorította meg a kezemet a recepciónál. Nagyon szépeket mondott a kamera előtt. Később, amikor kikapcsoltuk a kamerát, hitetlenkedve ingatta a fejét. - Hogy lehet, hogy ez a lány egy szemernyit se változott az elmúlt tizenöt évben? A filmben természetesen Gyöngyi szülei is szerepeltek, sőt, imádott nagymamája is köszöntötte harmincéves unokáját. Mindeközben végig vigyáznom kellett arra, hogy semmire se jöjjön rá a feleségem. Emlékszem, épp Kecskemét felé tartottunk, amikor Gyöngyi rám telefonált, hogy hazafelé a TV2-ből be tudnék-e ugrani a postára átvenni egy ajánlott levelet. - Aha - nyögtem -, be. Épp akkor hagytuk el a 100-as kilométertáblát. Végül két éjszaka alatt megvágtam a filmet, s még Benjámin is megszólalt az elsők között, végtére is ő az elsőszülött fiunk. Megszereztem még az archívumból azt az emlékezetes csont nélküli kosarat, amelyet a Sopron elleni bajnoki döntő legutolsó másodpercében eresztett meg a saját térfeléről, hatezer ember döbbenetére. Beszaladtam aztán a Nemzeti Sport szerkesztőségébe, s főszerkesztő-helyettes barátommal, Öry B. Péterrel való megállapodásom szerint nekiláttam ünnepi számot gyártani a feleségemnek. Egy egész újságot teleírtam életrajzi és egyéb cikkekkel, Péterek pedig kinyomtatták - hozzáadva a Nemzeti Sport címlapját - Gyöngyi és a gyerekek fotójával, az ünnepre dátumozva. De hogy nem csupán számomra volt fontos a feleségem jubileuma: egyik barátnője egyenesen Angliából érkezett haza az ünnepségre. Hivatalosan Barnabás keresztelője miatt rendeztünk Szigetszentmiklóson bulit, ám a háttérben azért mindenki Gyöngyi köszöntésére készült, így aztán sokatmondóan pillantgattunk egymásra, amikor kora délután szállingózni kezdtek barátaink a Vajdahunyad várába, ahol az apró templomban jó barátom és könyveim kiadója, Matyi Dezső és párja, Tünde tartotta keresztvíz alá kisebbik fiunkat. Szombat délután volt, egyike ama ragyogó napsütéses szombatoknak, amelyeken az ég mintha megérintené a földet. Ismerőseink, rokonaink, barátaink átszellemült arccal ültek a templom padsoraiban, a pap jókívánságai pedig remélhetőleg fölértek a mennyekig. Néhány óra múlva és negyven kilométerrel távolabb ugyan¬ezek az emberek kevésbé átszellemülten, de őszinte szeretettel ölelgették Gyöngyit. Mondtam egy kis köszöntőbeszédet, levetítettem a feleségemről készített „Angyali történet"-et, majd

átnyújtottam a Nemzeti Sportot. Gyöngyi sírdogált egy picit a boldogságtól, aztán csaptunk egy hatalmas bulit. Másnap elköltöztünk a fővárosból, és ezzel megkezdődött életem öt legboldogabb hónapja. Léptek már be egy óriási, eltipró lendületű nagyváros zajos utcájáról egy olyan szobába, ahol mélységes csend honol, s csak egy ódon falióra szabályos ketyegése hallatszik? Nos, így éreztem magam új lakóhelyünkön. Visszatetsző volna, ha most összehasonlítanám az életrövidítő fővárost és a tiszta levegőjű, csendes Görömbölyt. Maradjunk annyiban, hogy ha választhatnék, nem sokat teketóriáznék. De nem választhatok, mert mint tudjuk, Magyarország a vízfejűségével nem oszt egyenlő esélyt a vidék számára. Mert bár senki sem vitatja, hogy Budapest Európa egyik legszebb fővárosa, országunk igazi ékköve, mégis elborzasztó, hogy Pécs és Szeged között vonattal a mai napig is a fő¬városon keresztül lehet a legegyszerűbben eljutni, hogy több példát hirtelen ne is soroljak fizetésekről, Duna-hidakról, meg¬élhetési lehetőségekről. Inkább engedtessék meg néhány szó Szász Laciékról. Mint már említettem, ő és a felesége, Zsuzsa tették lehetővé, hogy egy igazi luxusapartmanba költözhessünk a görömbölyi hónapokra. Laci sokszoros magyar bajnok és válogatott futó volt egykor, utolsó nagy rekordját 2005-ben döntötték meg, pontosan huszonöt év után. Talán ez a remek sportkarrier adott inspirációt a párjának is, mert Zsuzsa, felépülve súlyos rákbetegségéből, nemrégiben megnyerte a New York-i nemzetközi utcai futóbajnokságot. Nem semmi, mondanák Pesten. De Görömbölyön is elismerik, sőt szeretik a Szász házaspárt, Laciéknak két csodaszép lányuk van, illetve egy Pizzatábor névre hallgató étteremláncuk Miskolcon. Az az igazság, hogy görömbölyi tartózkodásunk alatt nem tudtunk olyat kérni Szászéktól, amit ne teljesítettek volna azonnal. Pontosabban: ugyan, dehogy kellett kérnünk! Maguktól is a kívánságainkat lesték, s bár tudom, Laciék nem kedvelik a hálálkodást, itt és most legyen a köszöneté a szó. Merthogy nem volt ám oly könnyű az élet a regényes Borsodban, mint amilyennek eleinte hittük. Már az első Görömbölyön töltött napokban kiderült, hogy a Diósgyőr bizony nem a monori ÖTYE, azaz Öreg Tyúkok Egyesülete. Gyöngyi hamar beilleszkedett a sérült Eördögh Edit helyére, és az Újvidékről érkezett edző, Földi Sándor is tapintattal közelítette meg azt a helyzetet, hogy feleségem évek óta nem szerepelt a magyar bajnokság élvonalában, ennek ellenére Gyöngyi meglehetősen elgyötörnek látszott az első edzések után. A lelkesedése azonban átlendítette a nehézségeken, s már a Kassa elleni felkészítő meccsen kiderült, hogy nem felejtett el kosarazni. Majd jött a bajnokság, és volt olyan meccs, ahol Gyöngyi egymaga tizenkilenc pontot szerzett, mégpedig a WNBA-t is megjárt amerikai csodajátékos, Kedra Holland-Corn által vezérelt budapesti elit¬csapat, a BSE ellen. Akkoriban Diósgyőrben mindenki Gyöngyit dicsérte. Egymás után jöttek az elismerések, a sajtótájékoztatók, nem beszélve a meccsekről, a szurkolók szeretetéről. És világ, láss csodát, a Magyar Nemzeti Bajnokság harmadik körében egy éveket kihagyó, súlyos sérüléseket és műtéteket maga mögött tudó, kétgyermekes családanya, Zsolnay Gyöngyi lett a forduló legjobbja Magyarországon. Az idő nagy zsarnok. Úgy teltek a hetek-hónapok, hogy szinte időnk sem volt igazán kiélvezni a nyugalmat. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Gyöngyi csak az alapszakaszt tudja vállalni, egyszerűen ennyi volt a súlyosan beteg térdében. Ezt követően még mohóbban igyekeztünk lubickolni a vidéki élet gyönyörűségeiben. A helyiek tüneményes emberek voltak. Nem igazán értették, mit keres ott a baseballsapkás pasas, akit a Naplóban szoktak látni, de el- és befogadtak bennünket. Már az első napokban telefonált és köszöntött a polgármester, s személyesen kereste meg

családunkat a sportért felelős alpolgármester. Amikor kocsonya után sóhajtoztam, Szentpéteri István, a helyi ipartestület vezetője készíttetett az anyósával egy nagy tállal. Deutsch Micu, a diósgyőri csapat egyik fő szponzora pedig felvette a kedvenc ételemet étterme, a Calypso étlapjára. De minden szomszéd, a boltos, a pap is barátságosan közeledett felénk, mintha tősgyökeres görömbölyiek volnánk. Pedig egyes vélekedések szerint az, aki máshonnan érkezve egy új közösségben letelepszik, nem is lehet igazi helybéli. Bárhogy szeretheti új lakóhelyét, fogalma sincs arról, mit jelent a település egy olyan ember számára, akinek mondjuk, már kétszáz évvel korábban is ott laktak az ősei. Kedvelheti a helyet, de nem érti, miért ragaszkodik körme szakadtáig a tősgyökeres polgár a néhol poros és saras utakhoz, no meg persze az élet egyformaságához. A görömbölyiek azonban olyan magával ragadó természetességgel bántak velünk, hogy semmiféle erőfeszítésünkbe nem került megszeretnünk ezt a gyönyörű kis települést. S a bölcs jóindulat azt mondatja velem, hogy kedvességük nem csupán az ismertségemnek szólt. Valahogy mégis alattomos az élet, mert még ebben a Borsod megyei földi paradicsomban sem úsztam meg, hogy néha ne a sátánnal kelljen nyargalásznom. A tizenegy éves Vécsey Ádámot már korábbról ismertem. Egészen pontosan 2004 decemberétől, amikor is Mikulás napján lehetőségem volt átnyújtani a Gyöngyivel közösen alapított Hétköznapok Hőse Díjat a miskolci kórház gyermekrák osztályának. Ezúttal a díszes aranyplakett és az oklevél mellé egy vadonatúj gyermekkönyvtárat vittünk a kórháznak. A miértre pedig egyszerű a válasz. A hivatalos nevén gyermek-hemaonkológiai és csontvelő-transzplantációs osztály dolgozói olyat tettek, amiért örökre büszkék lehetünk rájuk. Történt, hogy felújították a klinikát, így az ő osztályukat is, ugyanakkor a magyar egészségügy nyomorúságos helyzetében, még csak-csak jutott pénz malterra, csempékre és új lámpákra, gyerekjátékokra, rajzlapokra, plüssállatokra azonban már nem. Így az orvosok, ápolók, nővérek összedugták a fejüket, és meghozták nem mindennapi döntésüket. Saját, nem túl nagy fizetésükből összedobtak egy jelentősebb összeget, elmentek a helyi nagyáruházba, és gyurmát, színes ceruzákat és gyerekjátékokat vettek a nagyon beteg kicsiknek. Amikor értesültem helytállásukról, és ezzel együtt súlyos problémáikról, az Alexandra Könyvkiadóval összeválogathattam egy komplett gyermekkönyvtárat, mert úgy éreztem: nem kerülhet jobb helyre a Hétköznapi Hősök Díja, mint azokhoz, akik a legtöbbet teszik a rákos kisgyerekekért. Csak csendben jegyzem meg (amit könyvem utolsó oldalán úgyis elolvashatnak), hogy mindazok, akik megvásárolták előző könyveimet, részesei lettek a díj pénzalapjának, úgyhogy az a többládányi gyermekkönyv, amelyet a csillogó szemű kis betegek óriási lelkesedéssel nézegettek-lapozgattak, nos, az az Önök adománya is volt egyben. Ezúton is köszönöm, minden Kedves Olvasómnak! A díjátadó ünnepség után, a kórház aulájában szóltak, hogy nézzek már be egy igen rossz állapotban lévő kisfiúhoz: ő volt Ádámka. Mélyen vallásos szülei nyolc teljes esztendeig imádkoztak Istenhez, hogy megfoganjon a gyermekük. A Mindenható végül meghallgatta őket, csak hát aztán később mégis meggondolta magát... bocsánat a keserű szavakéit, senkit sincs szándékomban hitében megbántani, de ha valami felett nem tudok napirendre térni, nos, az a gyermekek halála. Hogy engedheti ezt meg az Isten?! Aki engedi, hogy néhány év földi lét után ezekből az ártatlan, tiszta lelkű kis emberekből kiszálljon a lélek, az vagy nincs, vagy ilyenkor jobb lenne, ha nem lenne. Nézzék el nekem, ha magamra erőltetett visszafogottságom ellenére vulgárisnak, urambocsá' istenkáromlónak tűnök, de én az átlagembernél jóval gyakrabban fordultam meg a világ azon részein, ahol ártatlan gyermekek haldokoltak a szemem láttára. A rákbetegséggel pedig amúgy is tegező

viszonyban vagyunk, mióta 2003. december 3-án elragadta tőlem Ágikát, nagyon közeli kis barátomat, ahogy én hívtam, Kicsi Szerelmemet. Ádámmal emlékezetes dialógust folytattam, ezek a nagyon beteg gyerekek hirtelen valahogy sokkal érettebbek lesznek a koruknál. Istenről beszélgettünk, meg a kosárlabdáról, háborúkról és a becsületről. Sorsát később is figyelemmel kísértem, s görömbölyi költözésünk idején már tudtam, hogy hamarosan el kell búcsúznunk tőle. Fagyos téli reggel volt, amikor megcsörrent a telefonom. - Ádámka haldoklik - hallottam az elcsukló hangot a vonal túloldalán. Rohantam a kórházba. Körülöttem az addig hófehér, kristálytiszta természet hirtelen keménnyé és idegenné változott, a fák mintha zúzmarát izzadtak volna. Hiába ragyogott a nap, sugaraival egy pillanatra se tudta felmelegíteni az egy csapásra megdermedt világot. A kórház hideg, sötét emeletén ott ácsorogtak a kisfiú szülei, és elkísérte őket lakóhelyük, Szikszó református lelkész asszonya is. Megöleltem a szülőket, kezet fogtam Isten kisírt szemű szolgájával, majd benyitottam Ádámka kórtermébe. Felhúztam cipőmre a steril nejlonszütyőt, vállamra terítettem egy zöld köpenyt, és egy maszk után nyúltam, de a nővérke megérintette a vállára: - Hagyja, már úgysem árthat Ádámkának. Ezek hallatán majdnem megszakadt a szívem. A gyermek ágyához léptem. A kisfiú hamuszürke arccal bámult rám, s átsuhant tekintetén az a régi vidámság, amellyel régebben az iskola udvarán játszhatott társaival. Szia - suttogta. Ágika jutott eszembe, aki ugyanígy suttogott élete utolsó perceiben, s ugyanazt a földöntúli nyugalmat láttam Ádámka szemében, mint néhány hónappal korábban elveszített kis barátnőmében. A kisfiú lélekben már felkészült az elmúlásra. Minden szenvedésben része volt már, amit a földön ember megtapasztalhat, s ha tudatosan nem is készült a halálra, valahol a lelke mélyén érezte, hogy őt rövidesen elragadja innen a kaszás. Csontos karját a takarójára fektette, s néha megnyalta cserepes száját. Megfogtam nyirkos kis kezét. Az infúziós cső helyét már ragtapasz fedte. - Nemsokára hazamehetek - súgta. - Azt mondták. - De jó! - erőltettem arcomra egy mosolyt. - Bent volt nálam az egyik osztálytársam. - Tényleg? - Ühüm. Beszélgettünk. - Miről? - Hogy várnak vissza. Meg hogy jó lesz megint játszani. Öt hónapja nem játszottam. Megköszörülte a torkát, majd tompa, színtelen hangon így szólt: - A te gyerekeid jól vannak? Bólintottam. Hunyorított, mintha azt akarná mondani, akkor jó. Bocsánatot kért, és lehunyta a szemét. A nővérke intett, de magam is láttam, hogy a gyermek rettenetesen kimerült. Megcsókoltam az arcát, behunyt szemmel elmosolyodott. - Szia - suttogta, de nem nézett felém. Alighanem már arra készült, hogy a földi létet maga mögött hagyva elinduljon azon a bizonyos ismeretlen ösvényen. Kiléptem a folyosóra. Ádám szülei hálásan pillantottak rám. Nem sírtak, nem volt már könnyük. Nem úgy a lelkész asszony, aki tenyerébe temetve az arcát zokogott. Amikor kissé meg¬nyugodott, odaléptem hozzá. - Mondja, miért? Miért teszi ezt velünk az Isten? S ön hogy tud ezek után is hinni benne? Nem volt él a szavaimban, valóban a kétségbeesés és az értetlenség szólt belőlem.

- Nemrég halt meg a férjem, egyedül maradtam – felelte könnyeivel küszködve a lelkész asszony. - De a keresztény ember meghajtja fejét az Úr akarata előtt. Isten ugyanis eredetileg mindent jónak teremtett, és az volt a terve, hogy az ember boldog legyen. De az ember Isten ellen döntött, és kiűzetett a paradicsomból. Azóta ismerjük a szenvedést és a halált. No persze, köszöntem el dühödten, egy kisfiú szenvedjen aj tiltott alma miatt, ugye? Sehogy se voltam kibékülve ezzel az eszmefuttatással. Néhány nap múlva üzenet érkezet a számítógépemre: „Szívünk majdnem megszakad: Vécsey Ádámka örökre elaludt..." Eleredtek a könnyeim. Volt egy másik eset is, amely beárnyékolta amúgy gondtalan mindennapjainkat. Mivel a miskolci sportcsarnokot éppen felújították, a Diósgyőr Tiszaújvárosban fogadta a pécsi csapatot. Identitásproblémákat véltem felfedezni magamban, miközben ugyanis Benjámin fiam az ölemben, piros sapkában, piros pólóban kiabálta, hogy Hajrá, Diósgyőr!, én talpig feketében éltettem a Pécsi VSK-t. Voltak pillanatok, amikor nem is tudtam, kinek kellene szurkolnom. Kedvenc csapatomnak, vagy feleségem alakulatának? A mérkőzés ötödik percétől kezdve pedig az a furcsa helyzet állt elő, hogy az ölemben ülő Diósgyőr-drukker egyszer teát, máskor pedig kekszet kért. Tőlem, a pécsiek egyik legvérmesebb szurkolójától! Az emberek vigyorogtak körülöttünk, hisz a kis lurkó a combomon valósággal lángolt az elragadtatástól, különösen akkor, amikor az anyukájához került a labda. Gyöngyi kitűnően játszott, de mindent összevetve nem jól alakultak a Diósgyőr dolgai. Az amúgy halk szavú, Sutyi becenévre hallgató Földi Sándor, aki korábban bajnokságra vezette a Kaposvár férficsapatát, ezúttal vastag hangon kiabált, és többször is dühödten csapott a levegőbe egy elpuskázott ziccer, vagy egy tévesnek tartott bírói ítélet láttán. Rátgébernél megszoktam, hogy az edző pattog, mint a nikkelbolha, s dühében néha Pavarottit megszégyenítő biztonsággal vágja ki a magas C-t. Úgy véltem, ez amolyan gőzkieresztés is, mint ahogy a mozdonyok szokták kiengedni a szuszt egy-egy hosszabb táv megtétele után. Az egyik széles mozdulata után azonban Földi edző hirtelen a fejéhez kapott, előbb bizonytalanul leült, majd elterült a partvonal mellett. A diósgyőri csapatorvos azonnal odaugrott hozzá, s a pályán is megállt a játék. A nézőtér elcsendesedett, a szurkolók izgatottan ágaskodtak, hátha láthatnak valamit a Sutyi köré tömörülő játékosoktól. - Levegőt! - hallatszott az orvos hangja. - Hagyjatok neki levegőt! A lányok hátrálni kezdtek. Megláttuk Sutyit a félkör karéjában. Kitágult szemmel meredt a semmibe, keze ideges borzongassál remegett. Türelmetlen vágy fogott el, hogy megtudjam, mi történt pontosan, de Benjáminra való tekintettel maradtam az ülepemen, és igyekeztem elvonni fiam figyelmét a történésekről. Az orvos vadul telefonált Sutyi mellett, és perceken belül megérkezett a rohammentő. Agyvérzés! - terjedt el gyorsan a hír, s már vitték is a hordágyra fektetett edzőt. Gyászos hangulatban folytatódott a mérkőzés. Győzött a Pécs, de nem tudtam örülni. Ennyi volna az élet? Egy pillanat, és vége? Keserű töprengéseimet azonban néhány nap alatt eloszlatta Görömböly békéje, és az sem mellékes, hogy Sutyi, bár le kellett mondania arról, hogy továbbra is ő vezényelje a Diósgyőrt, életben maradt, felépült. Az emberi sorsok felett rendelkező Isten végül romantikus karácsonnyal ajándékozta meg családomat. Örökre emlékezetes marad az aprócska utcabál hangulata, a betlehemezők kopogtatása, és a szilveszter hajnali forralt bor valamelyik szomszéd garázsában. Amint a havas, mandarinillatú szenteste is ott, messze a világ zajától.

Fiaim aranyszőke haján gyertyák fénye csillogott, s a pazarul feldíszített karácsonyfa alatt együtt énekeltük: „Irul-pirul Mária, Mária, boldogságos kismama..." Az új esztendőt már úgy kezdtük, hogy tudtuk, nem sokáig maradhatunk a nyugalom szigetén. Gyöngyinek lassan a hétköznapi séta is fájdalmat okozott: hamarosan elérkezett az idő, amikor össze kellett csomagolnunk. Búcsút vettünk barátainktól, a csodás Görömbölytől, és visszaköltöztünk a fővárosba. Jöttek a szürke hétköznapok. Jöttek a gondok, a megoldandó problémák, a szokásos idegeskedés, a rosszkedv, a fáradtság. Nem kellett különösebben jó megfigyelőnek lennem ahhoz, hogy megállapítsam: az embernek már az alaphangulata is más lesz, amint kilép a pesti lakásából. Privátszférámba újra beengedtem a világot. Nézni kezdtem a híradókat, olvasni a napilapokat, megint átkozódtam a politika miatt, s félve nyitottam ki a postaládát, hogy aznap épp milyen számlát kell kiegyenlítenem. Ismét kézbe vettem a vezető világlapokat is, nemsokára könyvespolcomon sorakozott;, a Time, a Newsweek, a Wall Street Journal és a US Today legfrissebb száma. Egyszóval visszatértem a nagyvárosi civilizációba, ha nem is nagy örömmel. Jó, persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy semmi élvezet nem volt a visszatérésben. Például némely barátommal újra sort kerítettünk a közös vacsorákra. így Suha Györggyel is, aki - egyes hű olvasóim talán emlékeznek rá - számos afrikai ország megbízottja, de elsősorban Gambia budapesti konzulja, nem mellékesen neki köszönhetem, hogy végül is a polgárháborús Sierra Leonéban megtaláltam a megasztáros Kandech Evelyne halottnak hitt édesapját. Kedvenc éttermünkben Gyurival rendre kacsasültet ettünk párolt káposztával, és nagyokat röhögtünk a világpolitikán. Na meg a hazain, de az már csak akkor került napirendre, ha minden érdekesebb témát kitárgyaltunk. Egy alkalommal, két kacsacomb között, felhoztam az egyik világhírű magazin aktuális címlapsztoriját, amely a nagy Szaparmurat Nyijazovról szólt. A pasas még a szovjet időkben, 1985-ben pártvezetőként került Türkmenisztán élére, és azóta kiépítette a világ egyik legzártabb és legelvakultabb, ugyanakkor legmulatságosabb diktatúráját. Mára eldobta a nevét, és szerényen csak Türkmenbasinak, azaz Minden Türkmének Atyjának szólíttatja magát. - Ezt a tagot emlegette nekem egy feldühödött pasas augusztusban, az állatkertben - mondtam Gyurinak. – Akkor nem is figyeltem a szavaira, pedig találtam Türkmenisztánról egy érdekes anyagot a Newsweekben, de a mostani beszámolók rendesen felvitték az adrenalinszintemet. - A napokban én is olvastam egy elemzést - nevetett fel Gyuri. - Nagy gáz lehet abban az országban. - Ahogy mondod: gáz! Sőt: földgáz! Ez Basi-pasi uralkodásának az alapja. Azt írja a Time, hogy valójában az egész ország egy hatalmas földgázmező. Tulajdonképpen minden méteren kincs lapul a talajban. Ettől persze még lehetne épeszű a fickó, de állítólag mindenható császárnak képzeli magát. - Na jó, és ilyenkor szokott azzal jönni az én Tvrtko barátom, hogy márpedig neki a saját szemével kell látnia egy ilyen elvadult helyet. - Márpedig nekem a saját szememmel kell látnom egy ilyen elvadult helyet! Gyurinak arcizma se rándult, tovább szopogatta a kacsacombot. Egy spanyol turistacsoport viharzott be harci lármával a vendéglő ajtaján, s nem egészen kifogástalan modorban igyekeztek egymás tudomására juttatni, hogy miből áll össze a híres-nevezetes magyar gulyásleves. Aztán valami egészei mást rendeltek, szintén nem túl visszafogott stílusban. Nagyjából tíz perc múltán megelégeltük a déli hangzavart, s búcsúi intettünk az egyébként kitűnő étteremnek. - Azért utánanézhetnél... - vettem fel újra beszélgetés elejtett fonalát.

- Minek? - Hogy miképpen lehet bejutni abba az országba. - Úgy értem: minek nézzek utána? Nem nőtt még be a fejed lágya? - Nem tudom... az állatkertben az az idősebb úr nagyon példálózott ezzel a Türkmenbasival... felidegesítette két kölyök a marhaságaival, és a pasas azonnal türkmén átnevelő táborba küldte volna őket. Kisétáltunk a Duna-partra. Északról hideg szél támadt, finom havat szitált a folyó sötét vizére. - Végső soron nem kerül semmibe - vonta meg a vállát Gyuri. - A napokban utánanézek, de ahogy én hallottam, szinte nullával egyenlő esélyed van a bejutásra. - Észak-Korea előtt is így álltam. - Az más. Oké, tudom, ott eltörölték az időszámítást. De Türkmenisztánban Nyijazov magáról meg a családtagjairól nevezte el a hónapokat! Az áprilist például a saját anyjáról, Gurbanszoltanról. És valószínűleg vadul védi a diktatúráját külföldről érkező felvilágosult vendégektől. Az ő szemszögéből nézve az ilyenek csak zavart keltenek a türkmén kockafejekben. Ködfelhők úsztak be Buda és Pest közé, s félelmet keltőén egyre csak dagadtak a rakpart lámpáinak sárgás fényében. - Gyöngyinek említetted már? - Dehogy. Most, vacsora közben jutott eszembe, hogy filmet kellene csinálni Türkmenbasi birodalmáról. - Mi van? Azt mondtad, filmet készíteni? - Tudom, örüljek, ha sikerül bejutnom. De annak mi értelme van? Egyáltalán nem vágyom öncélú utazgatásokra. Ha bejuthatok egy ilyen pokoli helyre, abban csakis az a vonzó, hogy megmutathatom másoknak: lám, ilyen (is) a világ. Gyuri nagyot sóhajtott. - Javíthatatlan álmodozó vagy - mondta. Nem vitatkoztam. Két nap múlva csörgött a telefonom. - Ülsz? - hallottam Gyuri hangját. - Ülök. - Akkor állj föl, és menj oda a számítógépedhez. Csusszanj rá az internéire, és keresd meg Türkmenbasi fő művét, a Ruhnamát. - Minek? - Olvasgasd csak. Ki fogom kérdezni! Azzal letette a kagylót. Misztikus volt a dolog, de azért merő kíváncsiságból felmentem az internetre és bepötyögtem Türkmenbasi könyvének a címét. Mindjárt lett vagy 3500 találatom. Nos tehát: a Ruhnama a semleges Türkmenisztán örökös elnökének alkotása, aki Allah akaratából, mint belső hang irányítja népe életét. A könyv tele van rém fontos és újszerű parancsolatokkal, úgy mint „Tiszteld az időseket!", vagy „Szeressétek a gyerekeket!" Van aztán sok-sok rendkívüli megvilágosodás is, így Például „a türkmének becsületes emberek, mindig megtartották a szavukat!" vagy teszem azt „Az én szívem élő tárháza mindazok emlékének, kiktől az életet kaptam, de helyet kap benne az a mérhetetlen érzés is, amely összeköt engem a népemmel". És még nem lett volna elég, íme néhány további idézet: „Ne dohányozz, mert a dohányzás kártékony hatású!" „Gyakran elgondolkodom azon, vajon mi segített nemesi túlélni, de továbbvinni magamban azt az örökségbe kapott becsületet és lelkiismeretességet, szerénységet és türelmei megőrizni magamban azt a gerincességet, amely segített kifejleszteni az akaratot, a lélek erejét és a céltudatosságot."

„A lényeg az ember belső állapotában rejlik. Ha egy nép csügged, elveszti az erejét. Ez azért van, mert az ember lelke az érzelmek forrása." „Életünk két leglényegesebb kérdését még ifjúkorunkban kell eldöntenünk: hivatásunk megválasztását, mely későbbiekben életünk értelme lesz, valamint rátalálni a szeretett emberre, aki bearanyozza további életünket." Erre mondaná Hofi Géza, hogy „Téééééényleg? Ha ezt tudom!..." A lélek könyve több száz oldalas, de a Nagy Szaparmurat Türkmenbasinak vannak egyéb művei is. Azokból, ha nem bánják, most nem idéznék. Ha már ott ültem a gép előtt, mindjárt Türkmenisztánra rákerestem. Meg is tudtam néhány fontos adatot. Az ország területe majdnem félmillió négyzetkilométer, ám a népsűrűség mindössze 11,8 fő/négyzetkilométer. A félmilliós fővárost egy¬előre még Aşgabatnak hívják. Az ország nagy részét a Karakum sivatag foglalja el, nyugaton pedig a Kaszpi-tenger határolja. Az államvallás a mohamedán, az állami nyelv a türkmén - persze mindenki beszél oroszul. Na most tessék megfogózkodni, mert következik Türkmenisztán teljhatalmú urának, Türkmenbasinak a bemutatása. Vámbéry Ármin, nagy utazónk a XIX. század második felében így írt a türkménekről: „... olyan nomád nép, amely emberemlékezet óta rablással foglalkozott, és a legvakmerőbb kalandokban vett részt". A türkmének ma már inkább gyapottermesztéssel és földgázkitermeléssel foglalatoskodnak, ám a szovjet utódállam egykori kommunista vezetője naggyá tette őket. Legalábbis így élik meg az emberek. Türkmenisztán ma független állam, s fővárosának központi terén már nem Lenin szobra áll, hanem... tessék csak kitalálni, vajon kié?! Úgy van: a nagy Szaparmurat (Nyijazov) Türkmenbasié. Ennek megfelelően a teret is így hívják: Hatalmas Szaparmurat Türkmenbasi tér. Még szép, hiszen a legutóbbi népszavazáson - ne tessék kuncogni: igenis népszavazáson - a szavazópolgárok 99 százaléka voksolt Türkmenbasira. Ez az igazi demokrácia, kérem! Nem ám úgy, mint Észak-Koreában egykor Kim ír Szenre, vagy manapság Kim Dzsong Ilre, ahol folyton 100 százalékkal nyer a nép bölcs atyja. Istenem, milyen átlátszó! Türkmenbasi országában ilyenről szó sem lehet! De nem is csoda, hogy a türkmének olyannyira rajonganak vezetőjükért. Hisz a kommunista part valamikori első titkára a kilencvenes évek közepén felvette a muzulmán hitet, elzarándokolt Mekkába, a fényességes Allah legyen hozzá kegyes. Na persze nem gyalog, amint szokás, hanem az elnöki különgépen. No és visszafelé magával ózott egy nagy zsáknyi dollárt, amelyet állítólag egy dúsgazdag olajország kormánya adott neki ajándékba. Hiába, no, valamit tud ez a Türkmenbasi! Most ugye, itt van ez a hazánknál egyszer nagyobb sivatagos ország, amely állítólag szemérmetlenül sok földgázt és kőolajat rejt a gyomrában, így aztán lehet bármily elvakult Türkmenisztán vezetője, a világ országai sorban állnak, hogy cimborájává fogadja őket a nagy Szaparmurat Nyijazov. S miközben az amerikai, iráni, orosz és török cégek egymás sarkára taposva nyújtózkodnak Türkmenbasi jobbjáért, a jószívű uralkodó kizárólag népének szenteli életét. A hírek szerint például mindig elszomorodik, amikor arról értesül, hogy országa lakóinak mind nagyobb hányada él a létminimum alatt. Úgy beszélik, azt is könnyek között vette tudomásul, hogy megszüntették az ingyenes orvosi ellátást, illetve hogy az iskolai oktatás a korábbi tizenegy osztályról kilencre csökkent. Hát még az hogy fáj neki, hogy egyes politikusok, sőt újságírók nem értékelik kellőképpen az ő alázatos és korszakalkotó tevékenységét, ezért arra kényszerül, hogy ezeket a renitens türkméneket börtönbe csukassa, átnevelőtáborba vitesse. Miattuk aztán keserű szájízzel figyeli, amint az ország minden városában szobrot emelnek neki, óriásplakát-nagyságú portréival borítják be a házak falát, arcmását nyomják a postabélyegekre meg a türkmén pénzre. Pedig ez a kivételes fizimiskával

megáldott férfiú valóban szinte arra született, hogy tapétát csináljanak belőle. Úgy értem az arcképéből! Türkmenbasi ráadásul a közelmúltban hollófeketére festtette erősen őszülő haját, s jobb kezén csillogó hatalmas zafirgyürűje impozáns megjelenést biztosit számára. Jöjjön még néhány érdekfeszítő információ erről a drága emberről! Türkmenbasinak ötvenhárom hivatalos címe van, mégpedig nem is akármilyenek: például Türkmenisztán háromszoros hőse, a Munka hőse, a Mahtumukli-díj első kitüntetettje, asgabati Mahtumukli Egyetem díszdoktora, és néhány hónapja a szellemi tulajdon világszervezet aranyérmének lovagja is, hogy csak néhányat soroljunk a rendkívül fontos elismerések közül. Ez utóbbi építészi kvalitásai miatt illette a vezetőt, hiszen Türkmenisztán minden fontosabb középületét maga tervezte, vagy az ő tervei alapján építették át. Oké, azért annyit illik bevallani, hogy az ötezer dollárt érő Mahtumukli-díjat maga Türkmenbasi alapította. És? Attól még nem kaphatja meg? Ugyan már, miért kell sajnálni az elismerést egy ekkora koponyától? Egy ilyen jószívű vezértől? Aki vidéki útjain képes tízezer dollárral jutalmazni a róla szóló dalok és balladák legjobb előadóit! Nos tessék, ez az a rosszindulatú értetlenkedés, amit Türkmenbasi annyira a szívére vesz, s ami miatt oly sok pihenésre kényszerül az ország Kaszpi-tenger melléki városában, amelyet történetesen róla neveztek el. Ez az áldott jó ember néha szerénységi rohamot kap. Néhány éve például arra kérte a sajtót, hogy ne foglalkozzon vele annyit. „Valahányszor csak bekapcsolom a tévét, mindig vagy rólam, vagy a családomról, anyámról, apámról szóló filmet adnak - panaszolta Minden Türkmének Atyja. - Könyörgök, ne istenítsenek már annyira, különben lehetetlen lesz tévéznem." Ugyanezzel a lendülettel persze a jó Nyijazov utasította sajtótitkárát, hogy árgus szemmel figyelje a külföldi tévécsatornákat.„Ha bármi rosszat mondanak rólam vagy Türkmenisztánról azonnal cáfolja!" - hangzott a parancs. Igazi hazaszerető állampolgár és lelkiismeretes politikus ez a Türkmenbasi, ugye? Nem fogják elhinni, de olyannyira lelkiismeretes, hogy közeli munkatársait is szigorúan figyelteti. Nem beszélve az igen csekély számú külföldiről, akik átléphetik a tekintélyes méretű ország határát. Persze a szerénységi roham nem terjedt ki az ország függetlenségének tízéves jubileumát ünneplő időszakra, szerető népe ugyanis egy teljes, kitűnő szappanoperát izgulhatott végig az államfő életéről, rövid időn belül immár másodszor. A címe: Türkmenbasi, az oltalmazó volt. Hogy miről szólt? Biztos, hogy tudni akarják? Hát jó. Egy amerikai újságírónő Türkmenisztánba utazik, mert elolvassa Türkmenbasi csodaszép Ruhnamáját, és teljesen a mű hatása alá kerül. Mindennél nagyobb vágya lesz megismerni a közép-ázsiai ország szovjet időkben háttérbe szorított kultúráját, ezért maga mögött hagyja a bűnös kapitalizmust. A türkmén vezető nagyságát felfogni képes külföldi lány történetét tizenkét epizódban élvezhették a tévénézők, s a sorozat írói Türkmenbasi közvetlen környezetéből kerültek ki. Öreg, tapasztalt rókák: az elnök sajtófőnöke és annak helyettese. Az alkotók már korábban is tanúbizonyságot tettek szépírói vénájukról, ők követték el, ugyanis a nagy sikerrel vetített Türkmenbasi az én vezérem című, csupán tizenkilenc részes szappanopera forgatókönyvét. Szóval a függetlenségi jubileum kivételes időszak volt, Nyijazov uram alapjába véve maga a mimóza. Néhány hónapja például azt javasolta a parlamentnek, hogy bármennyire szeréti is őt a nép, 2009-ben azért tarthatnának egy elnökválasztást. Nem ő tehet róla, hogy a parlament, most először ellenszegülve szeretett

vezetőjének, végül leszavazta a javaslatot és arra kérte Nyijazovot, hogy legyen már olyan nagylelkű, maradjon hivatalában élete végéig. És itt - most komolyan - felmerül a kérdés: Vajon mennyire őszinte a türkmének rajongása Nyijazov iránt, s hányan várhatják valójában, hogy Türkmenbasi végre-valahára a mennyei béke országába térjen? Nehéz válaszolni. Az óriási földgázvagyon lehetőséget teremt a fejlődésre. Gombamód nőnek ki a földből az új épületek, átszámítva négy forint a benzin literje, és ingyenes a távfűtés. Egy valóban rátermett politikai vezető akár be is aranyozhatná az állam polgárainak életét a tömérdek geológiai kincs segítségével. Nyijazov azonban személyi kultuszának megbonthatatlanságát tartja a legfontosabbnak. Talán még ezzel se volna baj, ha nem hozna emberi ésszel felfoghatatlan döntéseket, s ha nem vinné el a végletekig az öntetszelgést. Pedig, ha hiszik, ha nem, az ókori despota uralkodók példáját követő Türkmenbasi is volt egyszer helyes, gügyögős kisgyermek. De erről egy kicsit később. Nézzük csak, miként alakultak a dolgaink Suha Gyurival. - Klassz kis feladatot adtál - csettintett diplomata barátom, amikor újabb negyvennyolc óra után felhívott. - Türkmenisztán maga a világ vége. A turisták száma majdnem nulla, újságírók pedig egyáltalán nem kapnak vízumot. Keress másik úticélt! Hallgattunk egy darabig. Aztán kinyögte: - Még diplomaták is csak az anyaországukon keresztül kérhetnek beutazási engedélyt. - Magyarországon nincs külképviseletük? - Ah! Legközelebb Bécsben van türkmén nagykövetség. És szerintem Türkmenbasi személyesen dönt arról, beléphet-e valaki Türkmenisztánba vagy sem. Ő az államelnök, a miniszterelnök, a hadsereg vezére, a parlament elnöke... Mivel megehetősen kevés beutazási engedélyért folyamodnak évente, ezért valószínűsíthetően az ő titkárságának asztalára kerülne a kérelmünk. Mondjuk valamelyik nagyon közeli bizalmasa elé. - Van megoldás? - Töröm a fejem. Türelem! - Ismersz: abból van a legkevesebb. - Csak nyugi. El fogsz jutni Türkmenisztánba. Vagy nem Nevetett. De tudtam, hogy mindent megtesz az ügy érdekében. Mivel azt jól tudtam, hogy nekünk sincs külképviseletünk Asgabatban, ezért feltárcsáztam a teheráni nagykövetséget, amelyhez Türkmenisztán tartozik. Fontos tudni, hogy ha egy országnak nincs követsége egy másik államban, akkor az esetegesen felmerülő diplomáciai feladatokat egy másik, közeli (többnyire szomszédos) országba delegált nagykövet látja el. Suha Gyuri például Budapesten dolgozik, mint Gambia tiszteletbeli konzulja, ám hatásköre Romániára és Ukrajnára is kiterjed, mivel azokban az országokban a legkisebb afrikai államnak nincs külön konzulátusa. A türkmenisztáni ügyek gazdája tehát Venczel István teheráni nagykövetünk volt, ám hívásomkor épp tárgyalt, így a sajtóattasé adott átfogó képet a helyzetről. Mint megtudtam, egy adott nagykövetnek évente egyszer illik átlátogatnia abba az országba, amelyet szintén képvisel, de ettől Venczelt még nem fogadta volna személyesen a nagy Türkmenbasi. A vezér ugyanis csak azoknak az országoknak a diplomatáit fogadja, amelyeknek külképviseletük van Aşgabatban. Hiú fiú, számít neki, hogy minél több nemzetnek legyen fontos a türkmenisztáni jelenlét. Az pedig nem túlzottan érdekli, hogy egy olyan kis országnak, mint a miénk, hogy úgy mondjam, nem túl gazdaságos nagykövetséget fenntartani egy olyan országban, amelynek nincs

jelentős turistaforgalma és amelyhez egyáltalán nem fűzik kulturális, politikai és gazdasági kapcsolatok. Venczel mégis találkozott egyszer Nyijazovval, mégpedig az EBESZ emberi jogokért felelős képviselőjeként. Mint azonban a sajtóattasé elmondta, ma már a diplomatáknak is nehéz bejutniuk Türkmenisztánba. Amióta ugyanis merényletet kíséreltek meg Türkmenbasi ellen, félelmetes szigort vezettek az ellenőrzések terén. Különösen a külföldiekkel szemben, mivel Nyijazov szent meggyőződése, hogy a merényletet egy idegen országból irányították. Később erről is lesz szó. Elszállni látszott hát a remény arra, hogy hagyományos úton jussak a türkmén diktatúra közelébe. Tettem ugyan egy erőtlen próbálkozást a baptisták felé is, ám Szenczy Sanyi barátom sajnálkozva közölte, hogy a nagy vallásüldöző hírében álló Türkmenbasi a baptistákat is fahusánggal várja. Holott igencsak szükség volna a segítségükre, mivel jelentések szerint vidéken félmillió ember éhezik. Szenczy mindenesetre közölte: ezúttal nem számíthatok rá, hiszen Türkmenisztánban üldözik a földalatti baptista mozgalmat, a helyi baptisták vezetője pedig időtlen idők óta egy átnevelő tábor vendégszeretetét élvezi. Magyarul rab. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy Türkmenisztán még Észak-Koreánál is zártabb „képződmény", egészséges méltatlankodás lett rajtam úrrá. Szerencsére Suha Gyurin is, mert tényleg minden követ megmozgatott. Több ízben megkísérelte elérni a bécsi türkmén képviseletet, de hiába vett fel egy szükségképpen emelkedett hangnemű beszédmodort, a telefonkezelőnél tovább nem jutott. Mivel mindketten szenvedélyes hívei vagyunk a megoldhatatlan feladatok megoldásának, ezért biztos lehettem benne, hogy nem adja fel. így is történt. - Felugranál hozzám? Lesz nálunk egy kis ünnepség - hívott Gyuri, majd hozzátette: - Ja, és van némi fejlemény az utazásod ügyében. Pontosabban: utazásunk! Megállt bennem az ütő, s már kérdeztem is volna vissza, hogy mi ez a többes szám, de letette a telefont. A kis ünnepséget azért tartották Suháéknál, mert a gambiai Jammeh elnök újra kinevezte Gyurit tiszteletbeli főkonzullá. Számos afrikai nagykövet és konzul zarándokolt el gratulálni a barátomhoz. Épp az etióp konzul és egy nigériai diplomata között rágcsáltam az ízletes szusit, amikor odalépett hozzám Gyuri, belém karolt és félrevont. ~ Tű gavaris pa ruszki? - nézett rám fapofával. Rögtön félrenyeltem a falatot, és fuldokolva köhögni kezdtem. Gyuri vadul csapkodta a hátam, a vendégek pedig megütközve nézték az „előadást". Amikor végre levegőt kaptam, Gyuri elmosolyodott. - Van egy jó hírem, Dorothy! Mész Smaragd városba! Még mindig nem értettem, mit akar. - Na idefigyelj - mondta -, ha tudsz oroszul, te leszel gambiai konzul tolmácsa. Gambia ugyanis fel akarja venni a diplomáciai kapcsolatot Türkmenisztánnal. Hogy miért? Mert földgázt találtak a gambiai tengerparton. S mivel mind a két állam semleges, ezért kézenfekvő, hogy Gambia ne egy világpolitikailag elkötelezett államtól kérjen segítséget földgázkincsének kitermelését és hasznosítását illetően, hanem olyan szuverén országtól, mint a csodálatos Türkmenisztán. Kigúvadt szemekkel bámultam ezt a bájos embert, és a szusi maradéka ott dermedezett a torkomban. - Mondd, hogy zseni vagyok! - mosolygott Gyuri. - Mondtam volna, ha meg tudok szólalni. Felpörögtek az események. Ez a megfogalmazás persze viszonylagos, mert az elkövetkező hetek csupán az eddigi tepedt és reménytelennek tűnő várakozáshoz

képest voltak pörgősek. A történet szerint tehát a másfél éve földgáztulajdonos Gambia szakemberek küldését kéri a semlegességére büszke Türkmenisztántól. Ehhez azonban fel kell venni a diplomáciai kapcsolatokat, mivel a két állam között mindeddig semmiféle kontaktus nem létezett (miért is lett volna?). A kontaktusteremtés nemes feladatával Suha Györgyöt bízza meg Jammeh elnök. Az asgabati tárgyalásra Suha György tolmácsot visz magával, mert bár öt nyelven beszél folyékonyán, az orosz nem tartozik ezek közé. A tolmácsot Vujity Tvrtkónak hívják, aki ezúttal szigorúan nem tévésként, hanem fordítóként és főkonzuli asszisztensként lesz jelen a diplomáciai látogatáson. Még tél volt, amikor útjára indítottuk Gyurival az első levelet Bécsbe. Az máris világos volt, hogy bár odakint a nagykövet Kadirov úr, a helyettese pedig Jaszkuli úr, a valódi döntéseket egy Nyijazova nevű titkárnő hozza, minden ügyben. Nyijazova? Bizony, nem véletlen a névhasonlóság: a nagy Türkmenbasi egyik rokonáról volt szó. Neki kellett jeleznünk faxon, hogy diplomáciai futárszolgálattal levelet küldtünk, amelyet persze Kadirov nevére kellett címeznünk. Gyuri kérte, hogy lassacskán vegyek részt az ügyek intézésében. Mégiscsak lássák már Bécsben, hogy én voltaképpen nem csupán tolmácsa, de első titkára is vagyok a budapesti gambiai főkonzulátusnak. A levélre nem jött válasz. A következőre se. Pedig rájuk telefonáltam, érdeklődtem. Végül jött egy fax három sorral. Az volt a lényege, hogy csakis az anyaországból lehet vízumot kérnünk, mégpedig államfői szintről indított diplomáciai úton. - Ez csak meghosszabbítja a dolgot, de túlzott nehézséget nem jelent - vonta meg a vállát Gyuri, akinek jó barátja volt Jammeh elnök. Valahogy mégis elkedvetlenedtem. Voltak olyan órák, amikor őszintén bántam, hogy nem inkább egy fontos hazai ügynek, mondjuk a felhőszakadás ős napok utáni áradásoknak, vagy a mandulaműtét miatt elhunyt gyermekeknek szentelem azt a tömérdek időt és energiát, amellyel egy személyiségzavaros diktátor birodalmába igyekszem bejutni. Persze tudom, számos kollégám járt a gátakon, illetve eredt az orvosi műhibák nyomába, s bizonyára demagógia, ha azt mondom, hogy egy tragikus magyarországi jelenség kibontása többet ér tíz türkmén anyagnál. Ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy kollégáim kitűnően, érzékeny szemmel mutathatják be a honi gondokat, de Türkmenisztánt kivárni alighanem csak én őrült makacsságommal lehetséges. Rosszkedvemhez az is hozzájárult, hogy akkoriban veszítettük el Kulcsár Anitát, akit, mivel számos közeli barátom játszik a kézilabda-válogatottban, személyesen is jól ismertem. A sportolónő épp edzésre sietett, amikor Velence közelében megcsúszott a kocsijával és az árokba csapódva egy fának ütközött. Az autó kigyulladt, s Anita még ott, a helyszínen belehalt sérüléseibe. A roncsból ugyan kihúzta egy később odaérkező autós, de már nem tudtak segíteni rajta. Huszonnyolc éves volt! Amikor Pigniczki Krisztát hívtam, elcsuklott a hangja. Nem tudtam beszélni Pálinger Katival sem. Padlón voltak a fájdalomtól. Nem a világ talán legjobb beállósát siratták, hanem a barátjukat. Mi tagadás, nyomott, gyászos hangulatban voltam, amikor a kezembe került a Wall Street Journal egyik száma egy olyan cikkel, amely nagyban meghatározta a készülő türkmén anyagot. Mint az újságból kiderült, egy magyar cég is üzleti kapcsolatban áll a világ egyik legvadabb diktátorával, olyannyira, hogy le is fordította anyanyelvére Türkmenbasi Ruhnamáját. Az örvendetes hír édes íze hamar szétáradt bensőmben, mindjárt nyomába is eredtem a cégnek, amelyet nevesített a Wall Street Journal- „Türkmenisztáni üzleteket remélő multinacionális vállalatok segítségével fordították le immár harminc nyelvre Szaparmurat Nyijazov türkmén diktátor kétkötetes művét... - írta a lap. - ... a könyv népszerűsítésében a finn Ensto, a német Zeppelin

Baumaschinen, a Gazprom és a Daimler-Chrysler is szerepet vállalt. Az ezerpéldányos magyar kiadást a Turbo Team Kft., a könyv litvánra fordítását pedig a több tízmillió dolláros türkmenisztáni szerződésekkel rendelkező ír Emerol finanszírozta..." E kedves kis furcsaság újraélesztette halódó kedvemet, s néhány perc múlva már a Turbo Team igazgatói irodáját hívtam telefonon. A cégvezér titkárnője jelentkezett be az igazgatóság vonalán, és szívélyesen ajánlatott tett arra, hogy átadja üzenetemet a pillanatnyilag házon kívül tartózkodó Seszták úrnak. Éltem a lehetőséggel, ennek ellenére még sokáig nem tudtunk az igazgató úrral beszélni, mert vagy ő volt elérhetetlen, vagy én nem tudtam hívni az előre megadott időpontban. A mobiltelefonok korszakában persze az ilyesmi finoman szólva utópisztikus, ám mint kiderült, Seszták úr alig használja a mobilját. Zárójelben jegyzem meg, hogy nemrég felhívott egy női magazin munkatársa a szokásos körkérdések egyikével. Az után érdeklődött, hogy vajon kibírnám-e az életet mobiltelefon nélkül. Az efféle „konzervanyagokhoz" általában akkor nyúlnak írott sajtóbeli kollégáim, amikor egyszerűen nincs konkrét hír, primer információ. Én többnyire igyekszem segíteni nekik szorult helyzetükben, ez a hívás a mobiltelefonokkal kapcsolatban azonban a legrosszabbkor ért, ezért udvariasan bocsánatot kértem és közöltem, hogy az időpont nem a legalkalmasabb a mobilfüggésről való csevegésre. Ám az újságíró kötötte az ebet a karóhoz, s végül könyörgőre fogta a dolgot: - Legalább annyit mondjon meg, hogy hány napot bírna ki mobiltelefon nélkül! - kérlelt sírós hangon szegény. - Egyet sem - mondtam, és elbúcsúztam. Másnap egy féloldalas anyag jelent meg a lapban, öles címmel: „Tvrtko betegesen ragaszkodik a mobiljához!" Mindez csak Seszták úrral kapcsolatban jutott eszembe, akinek, szerencséjére, nem kell olyasfajta különös újságírói kérdésekre válaszolnia, hogy egy nagy cég vezetőjeként vajon miért nem kapcsolja be gyakrabban a mobilját. Minden jó, ha jó a vége: Seszták urat egy óvatlan pillanatában végül sikerült telefonvégre kapnom, és meg is egyeztünk egy időpontban, amikor személyesen vizitálhatok a Hatalmas Szaparmurat Türkmenbasi magyar partnerénél. Közben kényelmesen ellevelezgettem (ellevelezgettünk) Őexellenciája Venczel István nagykövet úrral arról, hogy mégis is mire számíthatnánk, ha Türkmenisztánba jutnánk. Íme némi ízelítő a levélváltásokból. „Tisztelt Nagykövet Úr! Jelen állás szerint az általam képviselt Gambiai Köztársaság kezdeményezné a diplomáciai kapcsolatok felvétel Aşgabattal és a formalitások előtt engem (mint fizikailag legközelebbi képviselőt) küldene hivatalból udvariassági, előzetes látogatásra... Nagykövet úr térségi tapasztalatára és tanácsaira őszintén számítunk. Üdvözlettel: Suha György tb. főkonzul" „Tisztelt Suha Úr! Tvrtko úrtól is értesültem utazási szándékáról, amit igen érdekesnek találok... Nem tudom, Ön beszél-e oroszul, Tvrtko tud-e fordítani, vagy akarnak tolmácsot bérelni? Ebben esetleg tudok segíteni. Ha valamiben segíthetek, kérem, közölje. Üdvözlettel: Venczel István sk"

„Tisztelt Tvrtko Úr! Már reggel beszéltem az itteni kollégámmal. Szerinte a késedelem azzal áll összefüggésben, hogy a vízumok kiadását néhány hete a Külügyminisztériumtól egy külön iroda vette át, ahol teljesen új munkatársak dolgoznak. Azt javasolta, hogy Kadirovval beszéljek, amit igyekszem megtenni még ma reggel... Üdvözlettel: Venczel István sk’’ Itthon személyesen is találkoztam a nagykövet úrral, mégpedig az egyik elegáns belvárosi szálloda kávézójában. Filmre is vettük a beszélgetést. Az idős, szürke öltönyös, professzori külsővel megáldott Venczel az egyik legtapasztaltabb magyar diplomatának számít. Magától értetődő volt, hogy a hotel libériás alkalmazottai exellenciás úrnak szólították. Öltözetén és beszédmodorán egyaránt látszott, hogy minden aprólékosságra figyel. Az asztalra hamarjában a kitűnő helyi cukrászat által készített ínyencfalatok kerültek, illetve bódító illatú zöldtea. - Sínen vagyunk? - kérdeztem a nagykövet urat. - Ne tegyünk elhamarkodott kijelentéseket! Amiben tudok, segítek, de mint hallom, Suha úrnak Gambiába kell utaznia, hogy onnan kérhesse a belépést Türkmenisztánba. - Ez már az utolsó lépés, nem? - Az ilyesmit sosem lehet előre tudni. Megkavarta a teáját. - A világnak azon a felén nehéz előre kiszámítani a dolgokat - sóhajtott. - Néhány éve még mint EBESZ-képviselő utaztam az országba. Akkorra az elnök már feketére festette a haját, de még Nyijazovnak emlegették, csak később kezdték el hivatalosan is Türkménbasizni. Néhány politikai fogoly kiengedéséről tárgyaltunk vele, és szerencsére jó hangulatban találtuk. Bele¬ment az általunk ajánlott alkuba, sőt, jókedvűen megkérdezte: „És mondják, ugyan még kit engedjek ki?" Kortyolt a csészéjéből, aztán így folytatta: ~ Biztosíthatom önt arról, hogy nem mindennapi látványban lesz része. Célravezető volna, ha lelkileg tökéletesen felkészülne a példa nélküli személyi kultuszra. A csaknem hatmilliós országban, ahol mellesleg ötmillió Ruhnamát adtak el (ami nem csoda. hisz például jogosítványt csak az kaphat, aki igazolja, hogy legalább 16 órát fordított a köteten való elmélkedésre)- minden Nyijazovról szól. Az ő feje a logó az állami tévében, a képernyő jobb fölső sarkában éjjel-nappal látható az arcképe. A tereken Türkmenbasi-szobrok állnak, vagy hatalmas poszterek lógnak a falakon a portréjával. A főváros hosszabb főútvonala és a reptér is az ő nevét viseli. Egyszer csak mosoly suhant át a nagykövet arcán. - Tudja, min mulattam a legjobban Aşgabatban? – kérdezte .- Amikor Nyijazov beszélgetett valakivel a tévében, és történetesen épp a partnerénél volt a szó, akkor is az elnököt mutatták. Tehát azt láthattuk, milyen értelmesen bólogat, figyel, vagy húzza föl a szemöldökét Minden Türkmének Atyja. A röpke anekdotázást követően Venczel úr ismét visszatalált az illedelmes diplomatamodorhoz, de némileg elkomorult az arca. - Őszintén szólva azért vagyok bajban, mert minden, amit önnek kamera előtt mondok, visszaüthet - magyarázta. Egyrészt álszentség volna elhallgatni, hogy mi van Türkmenisztánban. Másrészt azonban óvatosnak kell lennünk, mert ha dühbe hozzuk Nyijazovot, annak Suha úr, ön, de még az EBESZ is kárát láthatja, szerény személyemről már nem is beszélve. Úgyhogy csak okosan!

Ebben maradtunk. Nyomatékosan kijelentem tehát, hogy amit a következő oldalakon olvashatnak a diktátorról, azt saját kutatásaim alapján írtam meg, s nem Venczel úr közreműködésével. A későbbi Türkménbasi, a kis Szaparmurat Nyijazov 1940. február 19-én született Aşgabatban. Apja meghalt a második világháborúban, anyja a várost 1948-ban sújtó hatalmas földrengés során veszítette életét. Ám a kis Szaparmurat isteni csodának köszönhetően túlélte a katasztrófát, s ma is számtalan festmény emlékezik meg a fiúcskáról, aki a romokban álló város szélén, elárvultan néz a jövőbe, mintha tökéletesen tudatában lenne annak, hogy csodával határos megmenekülését épp kiválasztottságának köszönheti. Azaz: azért hagyta őt életben a dicsőséges Allah, mert dolga van, nem is akármilyen: fel kell emelnie Türkmenisztán sokat szenvedett népét. A gyermek Nyijazov először árvaházba került, majd távoli rokonai vették magukhoz. Huszonhat évesen, 1966-ban végzett energetikai mérnökként a leningrádi Műszaki Egyetemen. Akkor már négy esztendeje a kommunista párt tagja volt. Amikor 1985-ben az SZKP Gorbacsovot választotta főtitkárává, Nyijazov élete egy csapásra megváltozott. A peresztrojka és a glasznoszty atyja ugyanis komoly tisztogatásba kezdett a tagköztársaságok élén. Gorbinak fiatal(abb), változást igénylő és sürgető káderekre volt szüksége, s az ambiciózus Nyijazov épp kapóra jött neki Türkmenisztánban, így lett 1985-ben Szaparmurat a türkmenisztáni minisztertanács feje, illetve a Türkmenisztáni Kommunista Párt Központi Bizottságának első titkára. Ám a kilencvenes évek elején összeomlott a Szovjetunió, s míg másoknak ez az egzisztenciális és politikai véget jelentette, Nyijazov előtt sosem remélt perspektíva nyílott a teljhatalom megszerzésére: 1991. október 27-én, pontosan egy évvel azután, hogy a Türkmén Szovjet Szocialista Köztársaság elnökévé választották, kinyilvánította országa függetlenségét, így tulajdonképpen ő lett az államalapító! Aki azonnal nemzeti kinccsé nyilvánította a földgázt. Gondolják el: a világ egyik legnagyobb földgázvagyona addig 15 különböző részre oszlott (a volt szovjet tagköztársaságok között), a függetlenedés után azonban mindez egyetlen országot, Türkmenisztánt gazdagította. A nagy rendszerváltás után félelmetes tíz év következett. Mint már említettem, fóldgázkincsével bármit megtehetett az ügyeskedő politikus, s még Putyin és Bush is kegyeit kereste, miközben Türkmenisztánban tombolt a szegénység, a munkanélküliség, és mindennapos volt az emberi jogok sárba tiprása. Nyijazov magabiztosnak tűnik. Pedig lehetne félnivalója, hisz számos volt szovjet tagköztársaságban (Grúziában, Ukrajnában, Kirgizföldön) elsöpörték már a korábbi elnök hatalmát, és Üzbegisztánban is lázong a nép. Ám a világviszonylatban is jelentős ásványtartalék birtokában Türkmenbasi ügyesen manőverezik a politika viharos tengerén. Legutóbb, amikor az orosz duma elnöke olyan vádak özönét zúdította Nyijazov fejére, mint hogy támogatja a tálibokat és hasznot húz a drogkereskedelemből, a türkmén vezető egyoldalúan felbontotta azt a kétoldalú megállapodást, amely kettős állampolgárságot biztosított a türkmenisztáni oroszoknak. Ennek következtében a százezres orosz ajkú lakosság tagjai közül sokan arra kényszerültek, hogy elhagyják hazájukat. Akik pedig otthon maradtak, nos, azok sem jártak jobban. Jogaikat korlátozták, színházukat bezárták, másodrendű türkmén állampolgárok lettek. Türkmenbasi tehát magabiztosnak tűnik, ám mint a legtöbb diktátorban, benne is kialakult az üldözési mánia. A vezető nem bízik a Szovjetuniótól örökölt hadseregében, ahogy Moszkvában kiképzett tisztikarában és titkosszolgálatában sem. Kizárólag háromezer fős testőrségét érzi megbízhatónak. Azt azonban

olyannyira, hogy szemrebbenés nélkül hozza egymás után képtelenebbnél képtelenebb határozatait. Mértékadó nyugati sajtóbeszámolók szerint például bezáratta a vidéki kórházakat, mondván: „Minek kellenek nekünk vidéki kórházak? Ha valaki beteg, feljöhet Aşgabatba!" Ezzel a lépéssel - a külföldi megfigyelők szerint - sikerült teljes egészében tönkretennie az amúgy is gyönge lábakon álló türkmén egészségügyet. Korábban már elbocsátott tizenötezer egészségügyi dolgozót, úgyhogy a vidéki kórházakban már eddig is szakképzetlen személyzet látta el - úgy-ahogy - a betegeket. Most aztán ezzel tetézte eddigi húzásait, ami azért számít durvának, mert az elszegényedett ország vidéki lakóinak nemigen van pénzük egy asgabati utazásra. Úgy hírlik, Nyijazov a kórházak bezárásával megspórolt pénzből finanszírozza a fővárosba tervezett jégpalotát. Álmai szerint az impozáns, ezerszemélyes létesítmény célja, hogy a türkmén gyerekek is síelhessenek és korcsolyázhassanak. És kit érdekel ilyen nagyformátumú tervek mellett, hogy Türkmenisztán csaknem 90 százalékát sivatag borítja, ahol nyaranta 50 fokos hőség uralkodik? A vezér tíz hónapot adott álma megvalósítására! A türkmének jótevője a kórházak mellett a könyvtárakat is bezáratta. Mint kifejtette: vidéken nem is olvasnak! Aha. A könyvtárosok mindenesetre nem sokat vitatkoztak az elképzeléssel. Reggelente a munkahelyén virágszirmokat szórnak Nyijazov lába elé, és önkéntesek százai kísérik, ha a parkban kocog. Városokat, kikötőket, számtalan közintézményt, egy lófajtát, sót még egy meteoritot is elneveztek róla. Ö pedig hálás hűséges népének. Alattvalói érdekében tiltotta be a dohányzást 1990-ben az egész ország területén, na persze csak azután, hogy maga is elnyomta az utolsó csikket. Szipkáját azóta is a nemzeti múzeumban mutogatják. Mindent népe érdekében tesz! Miután évtizedek óta nem javul, sőt romlik a türkmének életminősége, s ezáltal a várható élettartam se nő, a gondoskodó Türkmenbasi elrendelte, hogy a lakosság várható élettartamát egyszerűen emeljék fel 62-ről 75 esztendőre (no, ezen a rendeletén már az egész világ röhögött). Persze lehet, hogy ebben a határozatában a saját kora is közrejátszott. Nyijazov ugyanis nemrég maga is átlépte a hatodik X-et, s talán nehezen barátkozott meg a gondolattal, hogy neki a türkmén átlag szerint rövidesen meg kellene halnia. Annak is ez állhat a hátterében, hogy hollófeketére festette ősz fürtjeit. A hajszín váltással egyébként jelentős munkát adott népes számú udvari festőjének, hisz az összes róla megjelent portrét át kellett pingálniuk. A művészek azonban* hang nélkül engedelmeskednek, hiszen Türkmenbasi pontosan tudja, mi a helyes. Szerencsére nem is felejti el kinyilvánítani bölcsességeit, így vezetve át okos szavaira szomjazó honfitársait a hétköznapok gondjain. Miután a vezér visszataszítónak tartja az aranyfogakat, egyszerűen betiltotta azok viseletét is. Arról azonban nem szól a fáma, hogyan szabadultak meg azoktól boldogtalan tulajdonosaik. Nyijazov utasítására arról is törvényt hoztak, hogy a fiatal férfiak nem viselhetnek hosszú hajat, szakállt és bajuszt, mert rossz képet mutatna az országról, s higiéniai problémákat is felvet. A jogszabály a külföldiekre is vonatkozik, ezért a reptereken és határállomásokon fodrászüzleteket állítottak fel. Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha kijelentem: a figaróknak nincs sok dolguk... Amikor Nyijazov elnök Az ihlet tavasza című verseskötetéből tartott felolvasást, mindhárom tévéadó élőben közvetítet jeles alkalmat. A helyi lakosság minden rímet tapsorkánnal és kitörő örömmel fogadott. „Úgy éreztem, hogy össze kell gyűjtenem és a türkmének nemzedékei elé kell tárnom legjobban sikerült költeményeimet" - írta a szerző könyve előszavában.

És ha még mindig nem elég a tévézésből, esténként felolvasásokat hallgathatunk Nyijazov remekművéből, a Korán által ihletett lelki útmutatóból és erkölcsi kódexéből, a Ruhnamából. Vigyázat! Türkmenbasi szeme elől semmi sem maradhat rejtve! Nemrég megdorgálta az állami tévé műsorvezetőit, mert kisminkelt arccal jelentek meg a képernyőn, s leszögezte, hogy e tűrhetetlen jelenségnek meg kell szűnnie, mert „a természetes külső a természetes." Talán ez lehet az oka annak, hogy hamarjában bejelentette: újabb erkölcsi kódexet kíván megjelentetni országa lakosságának lelki fejlődése érdekében. Amúgy már a Ruhnamát illetően is meg volt róla győződve, hogy könyve a Bibliával, illetve a Koránnal összevethető alapművé válik majd. És milyen igaza lett, legalábbis ami a hazáját illeti. Nyijazov 2002-ben a naptárat is megreformálta. Az év első hónapját természetesen önmagáról, a „legérdemesebbről" nevezte el Türkménbasinak, a kilencediket saját „szent" könyvéről, Ruhnamának. A negyediket, mint arról már szó esett a fejezet elején, az édesanyjáról, Gurbanszoltán Nyijazováról nevezte el. A csaknem hat évtizede halott mamát ráadásul mén nemzeti hőssé nyilvánították, az országnak tett ,,kivételes szolgálatai” elismeréseként. Ami ez esetben természetesen annyit jelent, hogy megszülte és az országnak adta nagyszerű fiát. Az pedig ezek után, gondolom, magától értetődő, hogy Türkménbasi február 19-i születésnapja nemzeti ünnep. De ő nyilváníttatta április 27-ét ünnepnappá, azóta ez a türkmén ló napja, július 10-re pedig kedvenc gyümölcse, a görögdinnye tiszteletére iktatott emléknapot a naptárba. Erre mondaná gúnyos fintorral kedvenc német tévés kollégám, hogy „Oh, wie sü?!", azaz „Milyen kis édes!". Népe kívánságának engedve a szerény elnök elismerte, egyben törvénybe is iktatta, hogy az új (arany) évszázadba bölcs irányításával lépett be a nemzet. A fővárosban néhány történelmi utcanéven kívül - amelyeket magáról a Türkmenbasiról és szüleiről kereszteltek el - az összest számokra cserélték. Az ezredforduló tiszteletére Türkménbasi szülőfalujában, Kipcsakban emelték a világ legnagyobb mecsetét is, mégpedig három esztendő alatt, 120 millió dolláros költséggel. Alapterülete hétezer négyzetméter, és tízezer iszlám befogadására alkalmas. A vezér tényleg kiteszi a lelkét, hogy tengernyi jót adhasson népének. Már elindította a sivatagi területeket termőfölddé változtató akcióját, ám a homok még nem ismerte fel Türkménbasi igazi nagyságát. Pedig Nyijazov a természet egyéb teremtményeit is határtalan szeretetével veszi körül, tavaly például minden igényt kielégítő csillogó-villogó, kondis, úszómedencés szabadidőközpontot emeltetett - lovaknak! A centrumot, amely arra szolgál, hogy a híres türkmén lófajtát népszerűsítse, állandó orvosi személyzettel és a legkorszerűbb röntgen- és ultrahangkészülékekkel látták el. Elismerem, ez kissé furcsán hangzik azután, hogy tudjuk: az összes vidéki kórház kapujára lakatot tétetett. De hát Türkménbasi elméjének nagyságához fel kell nőni, máskülönben esélyünk sincs megérteni ezt a nagyformátumú politikust. Egy átlagosan gondolkodó, hogy ne mondjam, beszűkült világlátású halandó bizonyára hőbörögve venné tudomásul, hogy Türkménbasi elnök haszontalannak és szükségtelennek nyilvánította, ezért eltörölte az operát, a cirkuszt és a balettet. Pedig a vezető semmit sem tesz anélkül, hogy ne szolgálna türelmes magyarázattal a korlátoltabban gondolkodóknak. A balettet nem értem, így mit is kezdhetnék vele? - nyilatkozta egy interjúban. - Inkább törődjünk a tanulással!" Úgy van, a tanulás hihetetlenül fontos. Érthető hát, hogy a türkmén pedagógusok legfelsőbb szakmai tanácsa már tíz esztendeje bevezette az iskolákban az elnöki

padot, amely mögé az osztályok legeslegjobb tanulói ülhetnek, kellő tisztelettel gondolva nemzetük atyjára. Csakhogy, bármily elszomorító is, vannak néhányan, akik nem képesek értékén kezelni Türkménbasi magasrendű emberi méltóságát. A tudatlanság füstjének fátyola homályosítja el szemüket, s atyjuk ellen fordulnak, ahelyett, hogy Nyijazov elnök nevének puszta említésére is hevesen dobogni kezdene szívük, s könny szökne a szemükbe. Történt pedig, hogy néhány éve elegáns gépkocsikonvoj haladt az elnöki palota felé, Türkmenisztán fővárosának egyetlen sugárútján. Amikor a felvezető autó, a hollófekete Mercedes limuzin egy útkereszteződésbe ért, a sofőr lassított, hogy könnyedén bevehesse a kanyart. Ebben a pillanatban egy öreg ZIL vágódott a gépkocsioszlop közé. Mielőtt a biztonságiak felocsúdhattak volna. a teherautó platóján ülők felcsapták a ponyvát, és automata fegyvereikből sortüzet zúdítottak a legdíszesebb gépjárműre. A lövedékek azonban szikrázva pattantak le a páncélozott karosszériáról. Miután testőrei végeztek a támadókkal, az ijedt Szaparmurat Nyijazovot azonnal a palotájába szállították, ahol az elnök rögtön válságstábot hívott össze a merénylet hátterének tisztázására. Javaslatára két volt minisztert tettek felelőssé, akik már másnap eltűntek egy fővárosi tömlöc legmélyén. Amikor a nép tudomást szerzett arról, hogy mit merészeltek elkövetni szeretett vezérük, egyetlen jótevőjük, a páratlan Türkménbasi ellen, azonnal „spontán" tömegtüntetést szerveztek az árulók példás megbüntetését követelve. Mindez három és fél éve történt, s Türkmenisztán azóta zártabb, mint bármely más ország a világon. Az egyik nagynevű nemzetközi szervezet napjaink legtotálisabb diktatúrájának ítéli Türkménbasi birodalmát. Épp egy filmet vágtam a TV2-ben, amikor Suha Gyuri telefonált. - Be kellene hoznod az útleveled! - mondta. - Ja, a türkmén vízum miatt? - Aha, amiatt is. - Hogyhogy „is"? - Persze majd ki kell küldenünk Bécsbe a diplomáciai szolgálattal, hogy Kadirovék pecséttel lássák el. De előtte kell bele egy gambiai vízum! Zavartan hallgattam pár pillanatig, aztán, bármennyire tiszteltem is Gyurit, akaratlanul kicsúszott a számon: - Na ne csessz ki velem, pajtás! Gyuri fölnevetett, és hogy jó szaftos legyen a történet,; kijelentette: - Ja, és a család többi tagjának az okmányait is behozhatnád! Ugyanis rájuk is számítok Gambiában! Napra pontosan három hét múlva indulunk. Levegő után kapkodtam. - Nem viszem a gyerekeket Afrikába... – hebegtem elhaló hangon. Erre aztán Gyuri dicséretesen (és az ország főkonzuljához méltó módon) elmagyarázta, hogy Gambia egészen más ország, mint amilyenekben én eddig az afrikai földrészen jártam. Igazi paradicsom, sosem dúl háború a földjén, és az általános afrikai betegségek is elkerülik. _ Gyönyörű a tengerpart, és mosolygósak az emberek -nyugtatgatott Gyuri. - A feleségem, Márta is elkísér, sőt a gyerekek is! Figyelj, Gyöngyiék majd süttetik a hasukat az óceánparton, míg mi ellenjegyeztetjük a fővárosban, Bandzsulban a diplomáciai kapcsolatok felvételét szorgalmazó levelet. Mit felelhettem volna? Amit ilyen esetekben mindig is: megkérdezem Gyöngyit. - Hahó! - léptem be lakásunk ajtaján. - Mizújs?

A feleségem épp várat épített kockákból a színes játékszőnyegeken, miközben körülötte pelyhes kiscsibeként csipogtak fiaink. - Hova mész? - kérdezte Gyöngyi, miután egyetlen pillantással végigmért. A vesémbe látott! - Bandzsul - nyögtem ki. - Melyikük? - nézett Benjáminra és Barnabásra az anyjuk. - Bandzsulba megyek - préseltem ki magamból végre, majd nagyon gyorsan hozzátettem: - És vinnélek benneteket is magammal, ha nem bánod. A vár nem épült tovább. Gyöngyi megmerevedett kezében ott árválkodott az újabb kocka, amely már sosem került fel a bástyára. Úgy érted, a gyerekekkel együtt akarsz utazni? – kérdezte elhűlve. - Veletek együtt - bólintottam. - Mikor? - Három hét múlva. Eltöprengett, aztán így szólt: - Az tuti, hogy én nem szúratom meg a gyerekeket! Egy pillanatra nem tudtam követni a gondolatmenetét. Az anyák néha egészen különleges módon reagálnak, ha gyermekükről van szó. Néhány Pillanatig ezúttal is eltartott, míg feloldottam a gordiuszi csomót. Ha Afrika, akkor betegségek. Ha betegségek, akkor vedőoltás. Ha védőoltás, akkor... nem, sem-sem szabad felesleges fájdalmat okozni a kicsiknek! - Oké, értem - hunyorítottam Gyöngyire. - Figyelj, Gambia tengerpartja olyan, mint a francia Riviéra! Napernyők, fagylaltotos kocsi, csúszda. Akár a nyakamba is szakadhatott volna a plafon, mivel fogalmam se volt róla, milyen Gambia tengerpartja. De bíztam Gyuriban. Meg aztán valami azt súgta, hogy ha csak a repülőjegyet kell kifizetnünk, és a szállást Gyuri megoldja, butaság volna kihagyni egy gambiai vakációt. Attól fogva, hogy családilag az utazás mellett döntöttünk, Benjámin fiunk minden egyes autós kirándulásunk alkalmával így faggatott: - Ez már „a" Afrika? De csak a Libegő volt. Vagy Siófok, ahol egy hosszú hét alatt több kalandot éltünk át a helyi wellnesshotelben, mintha Afrikába utaztunk volna. Épp egy konferencia idején tavaszoltunk a vadonatúj szállodában, s egy mezőgazdasági gépeket forgalmazó cég területi képviselői az ország minden: részéről egyre csak érkeztek, hogy beszámoljanak eladási technikáikról, s egyéb, laikusok számára nem túl érdekes témákról. Viszont rendkívül mulatságos lakói voltak az elegáns intézménynek, némelyikük például embereset kortyolt a csirke szárnyhoz felszolgált citromos kézmosó vízből. Egy másik ügynök négyszer riasztotta a tűzoltókat. Történt ugyanis, hogy beült a sókamrába, és megnyomta az S.O.S. gombot. Trappolás, kiáltozás, megérkezik a fecskendős-mellényes segélycsapat. Az ügynök kapkodja a fejét, nem érti, mi történt. A tűzoltó mentőcsapat sem. Elhurcolkodnak. Az ügynök megint nyom, menetrendszerűen érkeznek a trappoló mellényesek. És ez így megy négyszer. Majd kérdőre vonják a pasast, mégis miért nyomogatja azt az átkozott S.O.S. gombot. - Hát sós, nem? Azon gyün a sós levegő, nem? – tárja szét a kezét az ügynök. Ez az időszak azonban súlyos témákat is hordozott. Egyet legalábbis biztosan: Gyöngyiben tulajdonképpen ezekben a hetekben tudatosult, hogy most alighanem tényleg vége a sportolói pályafutásának. Emlékeznek még, mit mondott az orvos Sportkórház alagsorában? Ha nem próbálja meg újra a játékot esetleg örök életében hiányérzete lesz. Nos, Gyöngyi kipróbálta, és azt tapasztalta, hogy a térde hosszú távon nem bírja a terhelést. Ez a bizonyosság egyrészt hasznos volt, hiszen véget vetett az álmodozások korának, s végre a feleségem is, én is bizonyosságot nyertünk

egy fontos ügyben. Ugyanakkor megpecsételte Gyöngyi sorsát, s visszavonhatatlanul lezárta élete egyik legfontosabb korszakát. Lódítanék, ha azt mondanám, hogy a feleségem rezzenéstelen arccal búcsúztatta el az álmait. Azokban a napokban többször is kedvetlennek és türelmetlennek láttam, sőt egy alkalommal sírva is fakadt előttem, holott addig nagyon is vigyázott arra, hogy ne lássam könnyezni. Vége, sajnos vége - hüppögött. - Pedig hogy szerettem kosarazni! És most... most egy médiaszereplő felesége vagyok. Nem válogatott kosaras, nem élsportoló, hanem egy ismert ember utánfutója. - Miért mondod ezt? - kérdeztem, miközben mellé kuporodtam. - Ne haragudj, csak a keserűség szól belőlem - törölte meg a szemét, de arra kértem, beszéljen ki mindent, ami a szívét sajdítja. Hosszú éjszaka volt. Korábban azt hittem, tökéletesen ismerem a feleségemet, de mire felkúszott a nap az égre, egy másik asszony ült mellettem az ágyon. Megosztotta velem a félelmeit, a vágyait, elém tárta a sérelmeit és mindazt, amit gyakorta egy életen át elhallgat az ember, még a hozzá legközelebb álló elöl is. Fontosnak érzem, hogy az ember igenis kimondja a szeretteinek, amit érez, gondol. Azóta vagyok így ezzel, amióta egy közeli barátom elmesélte élete legszörnyűbb esetét. Történt pedig, hogy a kocsijában ülve felhívta mobilon az anyját, megkérdezte, mi újság. Az anyja jókedvűen csacsogott a telefonba, és arra kérte az ő „imádott kicsi fiát", hogy hozzon már neki valamelyik nap egy új monitort a számítógépéhez, mert a régi tönkrement. A srác nyöszörgött, hogy nagyon sűrű a hete, de majd igyekszik felugrani a monitorral, ha lehet, még a héten. Elköszöntek, de a barátom fülében ottmaradt a headset, az anyja pedig nem tette le a telefont, gondolván, majd a fia leteszi. És akkor a barátom a következőt hallotta a vonal végéről: - Kár volt megszülnöm ezt a kis hülyét! Egy monitort nem képes nekem felhozni! Hálátlan kölyök, bárcsak őt is elvetettem volna... A barátom ijedten nyomta le a telefont. Félt, hogy újabb borzalmakat kell hallania az ő imádott anyjától, aki egyetlen pillanat alatt szörnyeteggé változott! Mi lakozik a lelkünk mélyén? Milyen soha be nem hegedő sebek kínoznak bennünket? Majd a temetés után megállunk szeretteink sírjánál, és akkor mondjuk el a sérelmeinket? Vagy akár csak azt, hogy mennyire szerettük, akit épp gyászolunk, de mennyire nem tudtuk ennek jelét adni, míg élt? Még a történethez tartozik, hogy a barátom soha nem hozta szóba a dolgot az anyja előtt. Ő úgy vélekedett, hogy vannak dolgok, amelyeket jobb nem bolygatni. Egyszerűbb és kíméletesebb tovább alakítani a szerepünket a nagy színjátékban, mert hát életünk minden pillanatában szerepet játszunk. Csak hát ha az ember még az anyjával se tudja megbeszélni, amit meg szeretne... Olyan éjszakából, amilyenben 2005 kora tavaszán részünk volt, csupán évtizedenként egy jut az embernek. Ahhoz, hogy lemeztelenítsük a lelkünket, időnek, helynek, lélekállapotnak alkalmasnak kell lennie a kitárulkozáshoz. Olyankor valóban magunk mögött hagyjuk gyanús és zavaros szerepünket. Végigbeszélgettük tehát az éjszakát Gyöngyivel, s reggelre a napnál is világosabb volt számomra, hogy a feleségem számára csakis egyvalami lehet gyógyír: ha még az eddigieknél is jobban szeretjük mi, a családja. No és ha sikerül valamiféle hasznos tevékenységbe fognia. Ez az álma aztán hamar valósággá vált, mert felkérték egy épülő sportcentrum vezetői posztjára. Később tehát minden úgy alakult, ahogyan szerettük volna, de sosem felejtettük el annak az őszinte éjszakának az élményét.

Mint kiderült, Suha Gyuri baráti köréből többen is készültek Gambiába. Hogy ne mondjam, amolyan kis társas úttá kezdett válni az afrikai kiruccanás. A „klubban" tag volt például az általam nagyra becsült és szívből kedvelt Fekete Gy. Attila, azaz Fegya, a Népszabadság bűnügyi tudósítója, aki számos maffia-főnököt juttatott már sittre (a legendárium szerint nem egy keresztapa ígért családirtást a kb. 170 centi magas, s úgy 125 kilós Fegyának), és akit naponta hívogatott a belügyminiszter. Az utasok között akadt budapesti sztárügyvéd, vagy éppen könnyűzenei mogul is, ám kizárólag Gyuri és az én szállásomat állta a gambiai kormány. Az itt következő e-mailt mindegyikünk megkapta - zárójelben, dőlt betűvel az én hozzáfűzéseim olvashatók: ..Hölgyek és Urak, alakul a gambiai program, a csoport végleges létszáma összeállt, a teljes létszám 28 fő (Te jó Isten!), ebből öt gyermek, illetve bébi (Hello, Barnus!). A repülőjegyek rendben vannak (250 ezer per kopfl), a szállás szintén (Ötcsillagos, de az Európában legfeljebb három és fél csillagnak felel meg). Érkezés vasárnap a kora esti órákban (Gondolom, akkor már nem lesz több harminc foknál), transzfer a szállodába (A szokásos afrikai roncsbuszok egyikén?). Welcome drink (Wellkóma drink) Hétfőn gyakorlatilag szabad program (vonzó kezdet), fürdőzés az óceánparton (ezerötszázas faktorú naptejjel), ismerkedés a környékkel, késő délelőtt a közeli Bijilo park megtekintése. Este újabb koktél a leendő konzul üzleti partnerének villájában, „ismerkedési est" (Bocs, de a nejemmel vagyok...) Kedden folytatódik a pihenés, délelőtt az érdeklődők számára látogatás a konzuli képviselet hivatalos megnyitóján, hatóságok+sajtó, zászlófelvonás, szalagátvágás... Este diplomáciai fogadás a rezidencián kb. 100 fő részvételével. Szerdán az előző napi pezsgők, borok, sörök kipihenése (valamit tud ez a Suha!), a bakaui krokodilfarm megtekintése (anyóssá! ajánlott), a krokik simogatása (Na, Gyuri is viccel néha. Hű, vagy ez nem vicc?), szuvenírvásárlás, séta a Cape Point negyedben, koktélok, napozás stb. Este néhányunknak hivatalos fogadás az EU-képviselet vezetőjének rezidenciáján, többieknek fakultatív vacsora egy afrikai étteremben (Önök melyiket választanák? Én is.) Csütörtökön egész napos hajókirándulás (Mondtam, hogy nem bírja a gyomrom a vízen himbálózást?), reggeli és ebéd a hajón- a hajó csak a miénk. Albreda erőd, St. James-sziget, a volt rabszolgatelep meglátogatása, a nemzeti büszkeség, Juffureh falu megtekintése (Egyelőre nem árulom el a titkot, miért is nemzeti büszkesége Gambiának Juffureh). Visszaérkezés az esti órákban. Pénteken banjuli városnézés, Albert Markét, vásárlás, vacsora a Malawi Guest House-ban, autentikus folklórbemutatóval (Ez olyan lehet, mint nálunk a Hortobágyon a német fáknak ostort csattogtató csikós). Szombaton délelőtt golf és/vagy tenisz, madárles, birdwatching (Ez valami sport? Állnak és figyelik, mikor jön arra egy madár? Baromi izgalmas lehet...), délután sporthorgászat a gambiai mangrovemocsaraknál (Afrika+mocsarak! Maguk mennének oda horgászni? Na ugye!). Este malacsütés Gambia egyetlen magyar vendéglőjében, Ferinél (Lehet, hogy Afrikában minden magyar „vonatkozású" pasast Ferinek hívnak? Lásd ghánai Feri bácsi...) Vasárnap teveszafari (Púp a hátamon!), vagy akit nem vonz, annak óceánparti strandolás (ez a Gyuri a fejembe lát!). Este transzfer a repülőtérre. Öltözék: kényelmes pamutviselet, rövidnadrág, sapka, fürdőruha. Meleg lesz, 30-35 fok, tűző nap (Volt az több is!). A protokollon résztvevőknek fehér rövid ujjú

ing+nyakkendő elég (Sehr süli), aki nagyon ad magára, egy világos nyári öltöny több mint elég (Nem adok nagyon magamra!). Sötét öltöny nem kell! (Te, te nagylelkű!) Hölgyeknek bármi megteszi, iszlám fenyegetettség, azaz karok, lábak, keblek látványának tiltása nincs (Keblek látványát említetted? Ez érdekelne!). Költségek: Dollár és euró egyaránt népszerű (Nálam is!), mindenki azt hozzon, amit tud. A hotelben kártyát is elfogadnak, illetve ECMC/VISA ATM-automata is van (Na ez a baj! Két gyerekkel? Örökké nyafognak valamiért, hogy vegyem meg. Én meg aztán baromi következetes apa vagyok. Következetesen mindent megveszek nekik.) A környéken üzletek, boltok, éttermek vannak, minden áruféleség beszerezhető. Az árszint átlagosan megegyezik a magyar árakkal, sok esetben olcsóbb (Mondjuk ez utóbbi nem egy nagy truváj). A szállás, a reggeli, a transzfer, a repülőjegy fizetve. A hétfői, keddi, szombati fogadás természetesen meghívás, tehát nincs költségvonzata. A csütörtöki hajókirándulás költségekkel jár, egyelőre alkudozunk, kb. 50 euró/fő, ez mindent tartalmaz, helyszínen fizetendő. Közlekedés: a hét minden napján rendelkezésre áll majd egy kisbusz, illetve egy vagy két személygépkocsi Gulyás úrnál (Suha asszisztense), illetve nálam' Ha bárkinek egyedi igénye van, pl. 'még látott egy maszkot, vagy venne valamit stb., akkor megoldjuk (Ez a Gyuri pályát tévesztett! Tenyerén hordaná az idegenvezetői szakma). Ajándék: a vidéki kiránduláson klasszikus afrikai »üveggyöngy«, azaz olcsó golyóstoll, matrica, színes cukorka, kulcstartó komoly értékkel bír a gyerekek számára. Pénzt adni tilos! (Miért?) Oltás: nem kell (Na, Gyöngyi, megnyugodtál?). Ha valaki nagyon félős, akkor a tíz évig érvényes sárgalázoltást felveheti (Kösz, Gyuri, most nézd meg, ott rohan a feleségem a hóna alatt a két gyerekkel). Más trópusi országokban is hasznos. (Milyen szerencse!). Vízum: indulás előtt egy-két nappal kellenének az útlevelek egy napra. Figyelem! Semmilyen program sem kötelező! Ez azt jelenti, hogy ha valakinek nincs kedve ide vagy oda jönni, akkor nem gond. A csoport - no meg az ország - laza szervezésű, ráadásul sok gyerek is lesz, akik lehet, hogy jobban élvezik a hatalmas hotelparkot és a medencét (Ez mondjuk biztos). Bármi kérdés van, állok elébe. Üdvözlettel: Suha Gyuri" Nekünk nem volt kérdésünk Gyurihoz, Benjámin fiunknak azonban volt hozzánk: - Ez már „a" Afrika? - Nem kisfiam, ez itt Domonyvölgy - mondtam neki, erre megcsóválta a fejét. - De mikor megyünk „a" Afrikába? - Nemsokára. - De mooost! - kérlelt. Elnevettem magam. Benjámin gyakran megnevettetett. Feltartotta az ujját a bevásárlóközpontban, és azt mondta Gyöngyinek: - Anya, veszel nekem egy zöld autót, és ennyi! -Jó, de akkor mit fogunk enni? - kérdezte Gyöngyi. Benjamin megvonta a vállát. - Amit reggel. Vagy fagyit. Az alkalmas volna nekem, anya? - Alkalmas volna! Vajon hol szedhette föl ezt a kifejezést? Írni kellett volna az aranyköpéseit. Olyan édesek a gyermekeink, mint a csurgatott méz. Ami Gyurit illeti: hálás voltam neki. Tényleg minden követ megmozgatott, hogy megszülessen a Türkmenisztán-filmem, az pedig külön meghatott, hogy nem kell konzuli fogadószobák küszöbét koptatnom a vízumokért; mind a gambiai, mind a türkmén pecsétet Suha uram intézte.

Hogy mit kapott érte cserébe? Egy adag sült kolbászt. Nem vicc: amikor a Napló elment disznót vágni, egy pár kolbászt eltettem az én Gyuri barátomnak. Illetve eltettem volna, mert elsőszülött gyermekem egy óvatlan pillanatban kiemelte a jégszekrényből, és csúnyán megcsócsálta. Pedig mit melóztam érte! Kezdődött azzal, hogy Sváby még tavaly kitalálta, menjen el a Napló horgászni. Hű olvasóim már ismerik a sztorit az Angyali történetekből, csakhogy van folytatása is! Ugyanis olyan nézettséget produkált az az átkozott horgászós anyag, hogy nem volt mese, idén is kivonult a Napló stábja, hogy megméresse magát egy ősi mesterség pástján. Mivel M. Kiss Csabi a csapat állásszédelgője (van-e, ki nem emlékszik imádnivaló „szakma¬filmjeire" a Naplóból?), értelemszerűen ő és Sváby okoskodta ki az idei terepmunka helyét és jellegét. - Megyünk disznót vágni! - terjedt el igen hamar a „Cég" irodaépületének folyosóin, és nem mondhatnám, hogy felhőtlen boldogság lett rajtunk úrrá. Hadaska azonnal szívszélhűdést kapott, Dorogi Gabi pedig finoman megkérdezte: - Ha orvosi igazolást hozok, akkor nem kell mennem? Sváby azonban hajthatatlan volt, s mivel a disznóvágás napjára a főméregkeverö M. Kissnek repülőjegye volt a messzi Ausztráliába, ezért cserébe az igazolt hiányzásáért rá hárult a piszkos munka legpiszkosabbik része: az áldozat kiválasztása. Csaba el is utazott Szalkszentmártonba (korábban oda állt be böllérnek a Napló-film miatt), és Doroszlay László nevű barátjával hosszú és komótos disznószemlére indultak. Aljas vágyunk szerencsétlen tárgyára Zsigmond Lászlóné Juditnál találtak rá, aki malacok százait hizlalja föl évente. Judit kedvesen fogadta Csabáékat, de egy cseppet sem örült, amikor kollégám és Laci kiválasztotta Foltost. - Minden egyes disznót sajnál az ember, hisz kötődöm hozzájuk- magyarázta Judit asszony. - Mind a 223-hoz kötődik? - kötözködött M. Kiss. - Igen. - Azt hittem, ez csak üzlet. - Nem, hát pici kora óta én neveltem a Foltost, hát csak sajnálom. - Akkor most haragszik ránk, hogy elvisszük a Lacival?! - Nem, csak... - Jó, rendben van, elnézzük, hogy egy kicsit sír, de Foltost azért mégiscsak elvisszük. - Rendben. Mint az ebből a beszélgetésből is kitűnik, a nagy magyar állásszédelgő kitűnően ért a női lélekhez. - Jól választottunk? - fordult Csaba Lacihoz. - Jól. - A pöttyös klassz disznó? - Az. - Szakszóval hogy mondják, hogy pöttyös? - Hát kese meg yorkshire-keverék. - Szegény pöttyös. Úgy látszik, nem jó feltűnőnek lenni. - Hát nem. Csabáék ezzel kimondták a halálos Ítéletet, Foltosnak; mindössze egy hete maradt arra, hogy kiélvezze a malaclét minden pillanatát. Február 7-e, szerda fekete színnel kerül be minden naptárba: a Napló csapata útra kelt, hogy végezzen egy ártatlan ártánnyal. Na de hánykor kelt útra, könyörgök, hánykor?!

Hajnali fél négykor, kérem! Ráadásul Hadas Kriszta nem érkezett meg a találkahelyre, így a kisbusz riporterestől, asszisztensestől, gyakornokostól egyenesen Hadaska lakása felé vette az irányt. Kriszta már a ház kapujában várt bennünket, félálomban, hatalmasra dagadt szemekkel. _ Hagyjatok - igyekezett megelőzni a leszúrást -, nem késtem olyan sokat! Aztán egyszer csak megtorpant. - Én nem ülök be az autóba, mert a Sváby kiabálni fog velem - nyivákolta. Végül elindulhattunk a jéggé dermedt Kiskunság felé. Tizenkilenc fok volt. Mínuszban! - Szerintetek miért nem lehet egy disznót délelőtt 11-kor levágni? - kérdeztem feleslegesen, de teljes joggal. - Vagy délután háromkor? - És miért kell egyáltalán levágni? - kockáztatta meg a lehurrogást Hadaska. - Mondjuk, ilyen hidegben sokkal jobb így neki - nyögte ki a jellegzetesen „azurákos" magyarázatot Azurák Csabi. Ezen aztán eltöprengtünk egy kicsit. Már világosodott, amikor leértünk Szalkszentmártonba. Laci, a házigazda gyorsan a Szalki fogadó konyhájára invitált bennünket, ahol jófajta házi pálinkával vártak bennünket a korán kelő fehérnépek. - Az elsőt azért, hogy felmelegedjenek - mondta Laci, és egyhajtásra kiitta a poharát, majd újra töltött. - A másodikat pedig azért, hogy bátorságot gyűjtsenek! Szó nélkül követtük. Ekkor legnagyobb megrökönyödésünkre a híresen absztinens Szalay Ádám harmadszor is teletöltötte a poharát. --Ezt pedig a malac egészségére! - mondta és felhúzta a pálinkát. Szó mi szó, ez elég hülyén hangzott... Nagyot sóhajtottunk, aztán elmentünk a disznóneveldéhez. - Szeretnénk malackodni egy kicsit - viccelődött Azurák Judittal, aztán az ól felé fordult: - Kismalac, kismalac, engedj be!... Na mindjárt nem volt akkora szája, amikor megjelent az ajtóban Foltos. Jani, a böllér húzta kifelé, s szegény röfinek csak úgy sütött a szeméből a rettegés. Előbb sokkolok, és csak aztán szúrok! – magyarázta Jani, de EU-szabvány ide, EU-szabvány oda, Foltos halálsikolyára megfagyott ereinkben a vér. Minden malac a mennybe jut - jegyezte meg halkan az egyik gyakornokunk, Panna. Nem, a hasunkba! - tiporta sárba a kislány utolsó reménységét Jani, és megragadta Sváby karját. - Ide tedd azt a tálat! Sváby volt ugyanis a vérfogó, azaz a böllér segédje, aki a tálat a szúrt sebhez tartva felfogja a kimúló állat vérét. Le voltunk taglózva. Azzal nyugtatgattuk magunkat, hogy az egészről M. Kiss tehet. - Ő választotta Foltost - motyogta megrendültén Szalay. Janiék egy teherautó platójára dobták a malac tetemét, és máris indultunk vissza a fogadóhoz. Addigra az udvaron már hatalmas halmot raktak szalmából, s Laciék meg is gyújtották. Lerángatták a malacot a teherautóról és a tűzhöz húzták. - Én végig tiltakoztam - guggoltam le Foltoshoz. – Azt mondtam, a horgászás tavaly még oké volt, de ez sok. Hidd el, én együtt érzek veled. Jani megmarkolta a nyakamat: - Hé, mit sutyorogsz te itt? Az állatvédőknek akarsz imponálni, mi? Gyere, inkább segíts! Nem igazán tudtam, miben is lehetnék a segítségére, mert épp egy másik rettenetes szerszámot kezdett izzítani. - Újfajta gyantázó eljárás - magyarázta -, kifejezetten malacok számára fejlesztették ki. Azzal nekilátott a pörkölésnek. Némán néztük, amint a disznó színei lassan megváltoznak.

- Lejöttek a foltjai... - szólalt meg halkan Szalay. Azt hiszem, ö sajnálta a legjobban Foltost. Amikor szénné feketedett a malac bőre, következhetett a kefélés. Meglehetősen kesztyűs kézzel sikáltuk a 170 kilós jószágot, amit Jani morogva konstatált. Sváby idejét látta annak, hogy latba vesse főnöki erélyét. Nem fogat mostok, hé! - mondta tudálékosan, de becsületére legyen mondva, ö sem lazsált. - Erűsen köll azt, erüsen! - Életem első disznóvágása - szabadkoztam -, és egyben utolsó is. - Nana! - villant Sváby szeme. - Vagy mégsem - húztam be a nyakam. - Késsel is alányúlhattok kissé, ha nem viszi a kefe – mondta Jani. Svábyhoz fordultam. - András, tessék, mutasd meg kérlek, végtére is te vagy a főnök. Sváby összevonta a szemöldökét, aztán röhögve elvette a kést Janitól. - Menekülj! - fordult felém villogó szemmel. Hála istennek, ebben a pillanatban megjelent Dorogi Gabi és Judit a kötényekkel. - Vegyétek fel - mondta Sváby. - Mindenkinek jut! Még egy kicsit dörzsöltünk kötényben, krumplis zsákkal, és Foltos olyan átváltozáson ment keresztül, hogy Scheffer doktor is megirigyelhette volna a Nagy alakításból. A csapat két részre szakadt {lassan a disznó is). A lányok áttették a székhelyüket a konyhába, és lángostésztát kezdtek dagasztani, meg vért sütöttek. Odakint eközben fennállásom legszörnyűbb pokoli történetét kellett átélnem: Sváby könyékig húslében úszva közeledett, és mindenkit be akart kenni vérrel. Majdnem sikerült is neki Szalay szájába nyúlnia, Azurákot és engem is elkapott, de nem csillapodott lelkében a kezelhetetlen óvodás. - Valakit még össze kéne kenni vérrel! Jani füttyentett. - Gyertek, most vágom föl. Állatira érdekelt bennünket, mondhatom, de mennünk kellett. Szóval, így húztuk, vontuk, perzseltük és sikáltuk szegény Foltost, aztán a konyhán lévő szakácsok, a Napló legénységével és leányságával kiegészülve elkészítették a húslevest, a töltött káposztát, a hurkát és a kolbászt, valamint a túrós rétest. Mire nagy sokára asztalra került a vacsora, végre megjött Béla is. Béla régi kuncsaftunk volt, egyszer már forgattunk róla a Naplónak. Ha nagy képzőművészeink közül valaki, mondjuk Szinyei Merse vagy Borsos Miklós egy tipikus lakodalmas zenészt szeretett volna megörökíteni, minden bizonnyal Bélát kéri fel modellnek. Makkos lakkcipő, fényes zakó, fejtető dauer, és az utánozhatatlan Bélás nézés. Leült a szintetizátor mögé, és mindjárt a híd alá varázsolt bennünket, ahol „.. .megmutattad a kombinétodat!" A vérem azonban nem hagyott nyugodni, így amikor Béla egy szusszanatnyi pihenőt tartott, mellékuporodtam és beszélgetni kezdtem vele az élet furcsaságairól. Furcsaságnak mindjárt ott volt a neve, vagyis a művészneve, mert legnagyobb megdöbbenésemre Béla elárulta, hogy nem is Bélának hívják. A szörnyű titkot mindenkivel meg akartam osztani. - Gyerekek, állj, csendet, üljetek le. Sok évtizedes rejtélyre derült fény az imént, de nem tudom, elég erősek vagytok-e ahhoz, hogy feltárjam előttetek. - Mondd már! - hallatszott mindenfelől. - Szóval az a helyzet, hogy a mi Bélánk... nem Béla! - Hogyhogy nem Béla? - A teremben megfagyott a levegő. - Nem Bélának hívják.

- Hanem? - meredt rá egyszerre mindenki döbbenten Bélára. - Horváth Józsefnek. Egy pillanatra megállt az élet a Szalki fogadóban. Aztán egyszerre mind odasereglettek körénk a kollégák. - Ez igaz, Béla? - kérdezték elfúló hangon. Béla, látván, hogy a reális pálinkaadagját a pesti tévések közül mindenki jócskán túllépte, nem ellenkezett. - Az az igazság, hogy... hát... hát hogy mindenhol Horváth Józsefet írok alá. És a személyimben is az van. De nekem valahogy a Béla jobban tetszett! Úgyhogy ez lett a művésznevem. Történt a dolog bárhogy, Béla nekünk akkor is Béla maradt, mert hát olyan Bélás nézéssel, amilyen neki van, mégsem hívhattuk Józsinak. Gambiába utazásunk előtt még volt egy szomorú kötelességem. Egy barátom családjának három tagja életét veszítette egy közúti balesetben. Fényes nappal, száraz úton, szabályosan közlekedve. Szemből beléjük rohant egy Nissan 180-nal, a felismerhetetlenségig összegyűrve az autójukat. Ki is gyulladt a kocsi, ők pedig szó szerint beleolvadtak az aszfaltba. Apuka, anyuka, és a nagyobbik gyerekük. Két nappal korábban még arról beszélgettem a családfővel, hogy milyen csodálatosan érzik magukat a feleségével, mert korán vállaltak gyerekeket, s most, hogy a fiaik már huszonéves felnőttek, ők még innen vannak a negyvenen. - Most kezdhetünk élni, utazni, világot látni, miközben van két csodálatos gyerekünk - áradozott mosolyogva a barátom. Mondom, két nappal a tragédia előtt. Gambiai utazásunk előtt meglátogattam a fájdalmukba szinte beleőrülő nagyszülőket, akik csak mély vallásosságuknak köszönhették, hogy ép ésszel kibírták ezt a mérhetetlen csapást. Amikor beléptem hozzájuk, akkor is egy gyertya mellett imádkoztak életben maradt kisebbik unokájukkal. Szótlanul bámultam a gyertya imbolygó lángját, majd belekaroltam a fiúba. Elsétáltam vele a falucska végére, ki a fák közé, majd az erdő szélére, a szántóig. És beszéltem, beszéltem neki életről, célokról, sőt bevallom, még Istenről is, bár a kedves olvasók minden bizonnyal tisztában vannak az ellenérzéseimmel. Alkonyodni kezdett, a nap vérvörösre festette a látóhatárt. Lassan nőttek az árnyak, csend borult a közeli dombokra. - Ezt nem lehet túlélni - motyogta a fiú. - De - mondtam -, túl lehet. - És ha igen? Akkor is minek? - Sosem az elmenőknek rossz. Nekik már jó, nincs fájdalmuk, nem éreznek semmit. Akik maradnak, azoknak nehéz. Erre gondolj. És arra, hogy akkor állítasz nekik méltó emléket, ha családot alapítasz, gyermekeket nemzel. A kicsik minden mozdulatában ők köszönnek majd vissza. Édesapádék pedig odafentről fognak nézni boldogan, elégedetten. A fiú sírva fakadt. Egy órán keresztül zokogott. Az éjszaka lassan beleolvadt az előttünk elterülő szántóföldbe. - Túl kell élni - sóhajtotta végül, letörölte a könnyeit, és intett, hogy induljunk vissza. „Túl kell élni!" Itt cseng a fülemben ma is a felszólítás. Türkmenisztán szeretett népe nap mint nap szembesül ezzel a jelmondattal, de azt hiszem, manapság a magyarok többsége is a túlélésre rendezkedett be. Így aztán különös élmény volt abba az országba látogatni, amelyben szegénységük ellenére is boldogok az emberek. Egy angol nyelvű Gambia-könyvet olvasgattam az elutazásunk előtti napokban, mely már-már paradicsomi állapotokat festett az aprócska nyugat-afrikai államról. Gambia kétségtelenül a fekete földrész szokatlanul békés vidéke, s ahol egykor rabszolgákat gyűjtöttek a „fejlett" világ urai számára, ma aranyszínű homokban

hevernek a turisták a tengerparton. Az ország mindössze akkora, mint két magyar megye. Az országot egymillió nyolcszázezren lakják. No de milyen népségek? Vigyori életimádók! A hosszú ideig brit gyarmati uralom alatt nyögő Gambia angol neve Smiling Coast, azaz „mosolygó part". Ám ez a mosoly egészen más, mint amilyet Lehár Ferenc A mosoly országában megzenésített. Ott Szu Csöng azt igyekszik elmagyarázni a bécsi arisztokrata fruskáknak, hogy hazájában, Kinában akkor is mosolyogniuk kell az embereknek, ha közben majd megszakad a szívük. Na erről Gambiában szó sincs. Pedig a munkanélküliség a hivatalos adatok szerint jóval húsz százalék fölött van. És aki dolgozik, az se keres többet naponta, mint amennyibe egy jobb szállodában két üveg helyi sör kerül. Mégis okuk lehet a gambiaiaknak a mosolygásra, mert egy olyan térségben élvezhetik a békét, ahol a szomszédságukban jönnek-mennek a gerillatábornokok, és az embert akár törzsi hovatartozása miatt is lekaszabolhatják a nyílt utcán. Gambiában teljes az egyetértés a népcsoportok között, a két legnépesebb, a volof és a mandinka pedig szinte baráti kapcsolatokat ápol. De vissza Budapestre, az indulás estéjéhez! -Apa, ez már „a" Afrika? - motorozott be hozzám Benjámin a fürdőszobába, kezében egy képes újság kitépett, meseszép tengerpartot ábrázoló lapjaival. - Az már Afrika, Bendzsikém, vagy legalábbis nagyon hasonlít rá. - Anya azt mondta, hogy ott sok fekete bácsi van. - Meg fekete néni. - De apa, mér' feketék? - Vannak a világon fehér bőrű, sárga bőrű, barna bőrű és fekete bőrű emberek. Te milyen vagy? - Fáradt. - Kicsi angyalom, akkor menj be anyához, bújj mellé a paplan alá, és alukálj kicsit, mert kora hajnalban kell ébrednünk. - Mer' megyünk „a" Afrikába? - Bizony. - És te is jössz? - Ha akarod. - Anya akarja? - Biztosan, de azért majd megkérdezem. Na futás, mert hajnalban nem fogsz tudni felkelni. - Hajnalban utazunk? - Igen. - Apa, de mooooost! Naná, hogy nem ment lefeküdni. És naná, hogy hullafáradt volt, amikor hajnali három felé megpróbáltam bele lelket verni. Másfél óránk volt, hogy kiérjünk a repülőtérre. Ferihegyről Brüsszelbe indul az első gép, pontosan 6 óra 20 perckor, és fél órával előtte illett kint lennünk. Gyermekeink szemmel láthatóan „kómában" voltak: már öltöztetés közben mély álomba merültek, és ez egészen a repülőtérig így is maradt. A brüsszeli utasok között meglepve fedeztem föl az akkori pénzügyminisztert, Draskovics Tibort, aki feleségével, Salgó Adriennel tartott a belga fővárosba. Adriennel régi ismerősök voltunk, életem első filmjében készséggel asszisztált, mint kezdő riporter. Az anyag az Izraelbe közvetített magyar munkavállalókról szólt, és Adrienn bébiszitternek jelentkezett az egyik belvárosi közvetítő irodánál. Én kőművesként nyertem el egy kinti munkát, csak közben a cég vezetését sikerült vádlottak padjára juttatnom, mert „áskálódásunk" közepette némi turpisságra derült

fény. Nagyon röviden: a külföldre közvetített magyar munkásokat sosem fizették ki, bérük elakadt az ügyintéző cég vezetőinél. Riporteri tevékenységem ezzel az esettel együtt egyébként négyszer eredményezett rendőrségi ügyet. A Vízipók-aktát 1998-ban sikerült kinyitnom, és ezzel a rendszerváltás utáni Magyarország egyik legaljasabb szemfényvesztésére derült fény - erről külön fejezetet olvashatnak ebben a könyvben. Az atomkatasztrófa után Csernobil környékére küldött fuvarozók főnökei sem úsztak meg, pedig a krimibe illő történet majdnem tizenöt évig hevert mélyre süllyesztve a halott kamionosok dossziéját. És Pánd község jegyzője is megbánta már, hogy egyáltalán szóba állt velem, hamar kiderült ugyanis, hogy csak azoknak a romáknak ad ruha- és tüzifatámogatást, akik beléptek a helyi muzulmán hitközségbe. Zsarolás? Visszaélés? Egy ideig még követtem a korrupt jegyző vesszőfutását, de aztán fontosabb feladataim lettek. Bővebben az Utolsó pokoli történetek című könyvemben emlékeztem meg a pándi muzulmánokról. Adrienn tehát politikus férjével utazott az Európai Unió székhelyére, pontosabban utazott volna, mivel az utasokat átengedő kapu, amelyen a terminálba juthattak volna, nem üzemelt. A korai óra ellenére paprikás lett a hangulat, s néhány öblös bekiabálás felhívta a pénzügyminiszter úr figyelmét, hogy talán ildomos volna belevenni a költségvetésbe a ferihegyi utasátengedő kapuk felújítását. Suha Gyuri és Márti a négyéves Cilikét és a nyolcesztendős Gyurit hozta magával, nagylányuk Budapesten maradt a nagyszülőkkel. Ciliké és Benjámin mindjárt múlhatatlan szerelembe estek, már amennyire persze le-leragadó szempilláik engedték szegényeknek. A kislány a terminálban még akadozó nyelvvel magyarázta Bendzsinek, hogy milyen Gambia, milyenek a fekete gyerekek - volt már korábban az afrikai országban -, de amint lehuppant odafent a gép ülésére, egyetlen szempillantás alatt elaludt. A Boeing elrugaszkodott a kifutópályáról és remegve belefúródott a szürke égboltba. Az utastérben csend honolt, mind¬annyian megpróbáltunk még egy kicsit szundítani. Egy óra múlva azonban már mindenki ébren volt, olyannyira, hogy a gyerekek is az ülések közötti folyosón sétálgattak. Benjámin nem igazán értette, mit keresünk a levegőben, Barnabást viszont egyáltalán nem érdekelte a kérdés: kölcsönkapta Bendzsitől a zöld autót, és ezzel tulajdonképpen minden álma valóra vált. Nem sokkal később a légikisasszony bejelentette, hogy megkezdjük a leszállást, és pontosan tíz perc múlva már gyermekeinkkel a karunkban vonultunk a gép keskeny kijáratához. Európából általában reggel indulnak a járatok Gambiába, így az utasok elvileg délután öt körül már egy kókuszpálma alatt élvezhetik a trópusi nap melegét. Hanem Dakarban leszállt a gépünk, s bár ezt belekalkulálják a menetidőbe, a gyerekeknek azért sok volt a kétórás várakozás. A brüsszeli repülőtéren Benjámin és társai még egy csomagszállító autón „száguldoztak", Szenegál fővárosában azonban már kissé enerváltan hevertek ülésükön. Míg néhány fekete bőrű és libanoni üzletember kapaszkodott fel a gépre, meghallgattam Fegya siránkozását, aki rendkívül fájlalta, hogy néhány napig ki kell hagynia a Barátok közt epizódjait. Fegyáról tudni kell, hogy napközben ugyan pittbullként marcangolja hazánk legsötétebb ügyeit, este nyolckor azonban bekapcsolja a tévét, felül a szobabiciklijére, és olyankor fél óráig még a miniszterelnöknek is elérhetetlen, mert a Barátok közt végéig nem hajlandó felvenni a telefont. Mögöttünk két fehér inges libanoni foglalt helyet, és isten bizony nem akarom őket bántani, de mindjárt olyan bűz áradt szét az utastérben, mintha egy hullaházban ücsörögnénk. Valószínűleg az egyiküknek gond volt az emésztésével, s úgy öt-tíz

percenként megszabadult a belső nyomások súlya alól, ha értik, mire gondolok. Benjámin okkal fogta be az orrát: - Apa, büdös van! Röhej, hogy ilyenkor még nekem kell csitítgatnom... A libanoniak „inváziójáról" egyébként már írtam tavalyi könyvemben, mégpedig a Kandech Evelyne-ről szóló fejezetben. Persze nemcsak Sierra Leonéban kaparintották meg a gazdasági élet legfőbb bástyáit a közel-keleti seftelők, hanem tulajdonképpen a fekete kontinens jó részén ők a kereskedelem mozgatórugói. És a számuk nemhogy csökkenne, de egyre gyarapodik. Ami a libanoniak kereskedői tehetsége folytán kitűnő perspektívát nyújthat gazdasági szempontból, de nem jelent túl jót a feketék számára. Hisz ma már az a helyzet, hogy az odaköltözöttek mondják meg a bennszülötteknek, mit dolgozhatnak és mennyiért. Kissé hasonlít a szituáció az egyre népesebb itthoni kínai „kontingenshez". Akik szintén egyre többen vannak, mert újabb és újabb bevándorlók érkeznek hozzánk a világ legnépesebb országából, miközben állítólag évekig egyetlen kínai sem halt meg a Hegyeshalom és Záhony közötti területen. Ugyanis azt beszélik, ha valamelyikük mégis el talált távozni az élők sorából, azonnal kiment az útlevele Kínába, s néhány nap múlva megjelent a másik „ő". Hogy az útlevél eredeti tulajdonosának porhüvelyével mi lesz, azt ne kérdezzék, mert úgysem tudnám bizonyítani, amit mondanék. Mindenesetre a libanoniak is hasonlóképpen járnak el Afrikában. Gambia tulajdonképpen beékelődött Szenegálba, így aztán Dakartól Bandzsulig (mostantól írjuk a Gambiában elfogadott módon Banjulnak!) szinte perceknek tűnt az utazás. Gyuri ezt a rövid utat arra használta fel, hogy utoljára még néhány jó tanáccsal lássa el a csapatot. - Figyelem, utcán nem eszünk, mert hasmenésünk lesz - mondta fennhangon. - Nem hámozható gyümölcsöt se egyetek, és kizárólag palackozott vizet igyatok. Mint említettem, lesznek kocsik, de ha mégis taxira vetemednétek, ne keressétek a taxiórát. Előre egyezzetek meg a sofőrrel a tarifában, az ott így szokás. Különben biztonsági öv, kapaszkodó és kilincs után se nagyon kutassatok a kocsiban, ha javasolhatom. Na most, amint földet érünk, azonnal megrohannak majd bennünket úgy félszázán, hogy eladjanak nekünk valamit. Pontosabban: bármit. Dzsippes szafaritúrát, horgászkirándulást, aranyat, gyümölcsöt, felajánlják, hogy befonják a hajadat jellegzetes afrikai stílusban, vagy eléd állítják a gyereküket, hogy légy már olyan jó, fizesd az étkeztetését, az öltöztetését, vagy legalább a tanulmányait. Ezek az emberek barátságosak, nem tolakodóak! Azonnal békén hagynak benneteket, ha kéritek. Csak ne kezdjetek alkudozni, mert akkor nem tágítanak mellőletek, hiszen úgysem tudtok olyan alacsony árat mondani, amivel ne beleülnének ki. A magyar csoport tagjai szaporán bólogattak. - Jó, akkor még egy fontos dolog: pénzt váltani csak állami hivatalban szabad! A helyi pénz a dalasi. Egy dalasi száz butut. Egy euró pedig 35 dalasi. Amúgy ha bármi kérdésetek van, ne habozzatok hozzám fordulni. Ja, és hoztam nektek kokárdát, mert mostanra tulajdonképpen magyar napokat szerveztem Banjulba. És március 15-e alkalmából a helyi résztvevők is kokárdával jelennek majd meg a magyar konzuli képviselet hivatalos megnyitóján, illetve este a diplomáciai fogadáson. Meglepve bámultunk Gyurira. Azt tudtuk, hogy ünnepi megnyitó lesz a külképviseleti rezidencián, de hogy ezt a forradalommal és a szabadságharccal is összeköti Suha úr, az teljességgel újdonság volt számunkra. Később, hogy meglepetésünk még nagyobb legyen, kiderült, hogy egy magyar gasztronómiai bemutató is emeli majd az ünnepi est fényét.

Egy viszonylag kevéssé leharcolt busz várt bennünket a repülőtér épülete előtt, s miután sikerült a valóban nagyon barátságos portékakínálókat néhány kedves, de határozott szóval leszerelnünk, felkapaszkodtunk a sofőr mögé. Banjult szürkületben pillantottuk meg. Mivel közvilágításról nem nagyon beszélhetünk, ezért csupán az út menti gyertyák és aprócska lámpások fényének segítségével sikerült némi képet alkotnunk a városról. A kunyhók előtt ráérősen beszélgető csoportokat láttunk, a földszintes épületeket zöld sűrűség vette körül. Vastag törzsű fák nyújtogatták levéltenyereiket, s indáik felkúsztak a házak falán, egészen a tetőre. Egyszer csak egy útkereszteződésnél lefékeztünk, mert a közlekedési lámpa pirosat mutatott. - Gambiában egyetlen jelzőlámpa van - mondta Gyuri, mire sikerült föltennem életem „legszőkenősebb" kérdését: - Ez az? Válasz helyett lapos pillantások érkeztek „idegenvezetőnk" felöl. Hogy mentse kissé a kínos helyzetet, Gyuri gyorsan mesélni kezdett a közlekedési lámpáról. - Amikor néhány éve felállították, csodájára jártak az emberek. Esténként tömegével zarándokoltak ide, és kíváncsian bámulták, hogyan váltakozik a piros szín a sárgával, a sárga a zölddel, majd fordítva. Ami pedig az autósokat illeti, eleinte bizony volt olyan, hogy három-négy kilométeres sor torlódott fel a lámpa előtt, mert a sofőrök nem tudták, hogy melyik szín mit jelent. De az igazán nagy dolog az volt, amikor két héttel az autósok után a gyalogosok is lámpát kaptak! A piros álló és a zöld haladó emberkét bizony még ma is gyakran megtapsolják a járókelők. A szálloda az óceán partján állt, helyi megítélésére pedig jellemző, hogy a főváros egész kerületét a Kairaba Hotelről nevezték el. Alighogy elégördült az autóbuszunk, frakkba öltözött, magas, izmos portás sietett elénk, elegáns szürke cilinderrel a fején. Fényesre suvickolt fekete cipője csillogott, csokornyakkendőjét néha félszegen megigazította. Miközben lefelé ereszkedtünk a busz lépcsőjén, mélyen meghajolt előttünk, és határozottan így köszöntött bennünket: - Welcome to Gambia! A szálloda belül már kevésbé volt impozáns, legalábbis az európai utas számára. Az afrikai vendégeket bizonyára lenyűgözte a tágas hallban elszórt bőrdíványok látványa, illetve a recepcióspult művészien faragott faburkolata. - Jó napot, uram, remélem, kellemesen utazott - mosolygott rám az egyik recepciós. - Rendkívül megtisztelő, hogy szállodánkat választotta. Kikérdezte az adatainkat, majd elém rakta a nyilvántartó lapot, és megmutatta, hol írjam alá. Gyuri eközben úgy ugrándozott közöttünk, mint egy igazi házigazda. Valójában azonban olyan fáradtak voltunk, hogy vajmi keveset fogtunk fel a körülöttünk folyó eseményekből. Szinte bezuhantunk kellemes lak¬osztályunkba, és gyorsan adtam némi baksist a csomagjainkat fölcipelő londinereknek, csak hagyjanak már magunkra. Azonnal bedőltünk az ágyba, hozzá se nyúltunk a „Wellkóma" drinkhez. Léptek már ki napkeltekor egy erkélyre az óceán fölé? Ha javasolhatom, ne szalasszák el! Semmihez se fogható érzés! Odabent még nagyban szuszogtak kis családom tagjai, miközben kint az erkélyen lecsücsültem egy fehér műanyagszékre. Sosem éreztem még olyan tisztának és üdének a hajnali levegőt, mint ott, Gambia tengerpartján. Távolabb, a parti sziklákon fészkelő madarak rikoltozva figyelték, hol látnak halat, s néha leszálltak a vízre. Olyankor sebesen verdestek a szárnyukkal, szivárványszínű vízpermetet szórva maguk köré. Lassan be¬úszott látókörömbe egy óceánjáró hajó, hatalmas hullámokat verve, amelyek sisteregve csapódtak a partra.

A fövényre zúduló tarajok újra és újra löktek egyet a kiszáradt rákok és a tenger vizétől sós kéregdarabkák sokaságán. Reggel hét felé ladikok jelentek meg a hotel strandjának végében, s néhány árus is lesétált a vízhez, fakerekű talicskát tolva maga előtt. Rövidesen már bálákban állt a csupa értéktelen kacat, és az árusok kalmárkodni kezdtek a ladikok utasaival. Sikerült is túladniuk néhány portékán, de alighanem inkább a pénzes turistákra vártak, akiknek tulajdonképpen mindent el lehetett adni. Nyílt mögöttem az erkélyajtó, Bendzsi tipegett ki mezítláb. - Szia, kicsim, felébredtél? - Fel. Mi az, apa? - Az? A tenger. - Víz? - Igen, nagy víz. - Van benne bálna? - Van. - Megnézzük? - Majd meglátjuk, kicsim. Hunyorogva kutatott a messzeségben. Elvakította az óceán csillogása, ezért nem tudta igazán jól szemügyre venni a bálna lakóhelyét. Amikor mégis kitisztult előtte a kép, értetlenül bámulta a távolba vesző végtelen kékséget. - Apa, ez már „a" Afrika? - bújt hozzám. - Ez már az, kicsim. Naphosszat kóboroltunk Banjul utcáin, élveztük az emberek jókedvét, a dús természetet. Nagyot nevettünk, amikor az óceán partján néhány tehén tűnt föl, és finom falatkákat kezdett kunyerálni a nyaralóktól, de valahogy természetesnek és magától értetődőnek tűnt a jelenlétük. Néha lovasok nyargalásztak végig a víz mentén, s tengerparti lovaglást kínáltak a turistáknak. Elsétáltunk a város nyüzsgő központjába, az Albert piacra is, ahol sosem látott gyümölcsök pompáztak az asztalkákon, a számunkra teljesen ismeretlen tengeri herkentyűkről nem is beszélve. Időnként megrángatta a karomat egy-egy gyermek, és kitűnő angolsággal mesélni kezdte, hogy ilyen meg olyan szegény, és hogy adhatnék neki valamit. Adtam. Bendzsi nem nagyon értette, miért nyomok némi aprót vadidegen kölykök kezébe, de elmagyaráztam neki, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek a szülei nagy bajban vannak, és nem tudnak nekik ételt venni. Gyuri egyébként azért írta a körlevelében, hogy tilos pénzt adni a kéregető kölyköknek, mert a gyakorlat szerint amint egy gyermek tenyerébe nyomsz egy dalasit, mindjárt húsz társa jelenik meg körülötted, egy kis apróért könyörögve. Ezért aztán minden egyes alkalommal, amikor pénzt nyomtam egy gyermek kezébe, alaposan meggyőződtem róla, hogy nincsenek a közelben társai. Ami a turistákat illeti: többnyire idősebb angol urakat és középkorú német hölgyeket láttam magunk körül. Előbbiek bird-watchingra, azaz madárfigyelésre érkeztek Gambiába, utóbbiak pasifigyelésre. Az ápolt, elegáns brit gentlemaneket a világ leggazdagabb madárpopulációja csábítja az országba. Gambiában 570 körüli a regisztrált fajok száma - csak összehasonlításképpen: a mi tízszer nagyobb országunkban ez a szám 370! Nem csoda hát, hogy jelentős a madarászturizmus, s hogy Banjul utcáin szép számmal láthatók nyírott bajszú angol urak, nyakukban távcsővel és fényképezőgéppel. No persze nem a fővárosban lesik a tollasokat: lecsónakáznak a mangroveerdők között a Gambia folyó mentén, egészen a nemzeti parkokig, és ámulva bámulják a fákra valóságos színorgiát varázsoló tarkabarka madársereget.

A testes német hölgyek azonban valami egészen más miatt érkeznek Nyugat-Afrikába, őket a buja természetből csupán a buja szócska érdekli. Bizony, Gambia női szexturisztikai célpont is: a tehetős, vagy nem is annyira tehetős germán Brünhildék nagy kedvvel veszik igénybe a helyi, ébenfekete fiatalemberek szolgáltatásait. Érthető, hisz a gambiaiak gyönyörűek. Bejártam a fekete kontinenst a magasra nőtt szudáni négerek országától az apró pigmeusok földjéig, de soha olyan mutatós emberekkel nem találkoztam, mint amilyenek Gambia lakói. Nem véletlen, hogy többnyire innen kerülnek ki a világ szupermodelljei. A lányok magasak, szépek és karcsúak, a szobortestű fiúk pedig rendkívül jóvágásúak. Igyekeztünk csak a szállodában enni. Ebben segítségünkre volt a hotel konyhájának káprázatos választéka - talán a gasztronómiai szervírozás volt az egyetlen, amely valóban emlékeztetett a nyugat-európai ötcsillagos szállodák színvonalára. Amúgy a nap által kiszívott sötétítőfüggöny, az aprócska bogárkák a szőnyegekben, a leharcolt televíziókészülék, a kád lefolyóján felkapaszkodó barátságtalan élősködők mind-mind azt erősítették, hogy ez a luxus nem az a luxus. De a hotel parkja mindenért kárpótolt bennünket: Barnabás épp egy pávát kerge¬tett meg, míg én hosszan magyaráztam Bendzsinek, hogy azok a gólyák, amelyek a fák között sétálnak, talán épp a mi magyar gólyáink Görömbölyről, csak ilyen messzire utaznak, hogy itt, a melegben vészeljék át az otthoni telet. - És mikor jönnek haza? - kérdezte a kisfiam. - Hamarosan - feleltem neki, mire szomorúan ingatni kezdte a fejét: - Szegények! Mint később megtudtam, ezzel arra akart utalni, hogy Gambiában sokkal jobb gólyának lenni, mint Magyarországon, mert meleg van, és sok hal él a tengerben. A szálloda fürdőrészlege se hagyott maga után kívánnivalót. Édes kis hidak íveltek a medencék fölött, s akár a vízben ülve is rendelhettünk a kétéltű koktélbárból, miközben a parton andalító muzsikát szolgáltatott a zenekar. Már első délelőttünkön szóba elegyedtem Mofelével, az egyik kertésszel, aki szívélyesen válaszolgatott a kérdéseimre. Mint elmondta, boldog lehet, aki ebben a szállodában dolgozik, mert nemcsak hogy munkája van, de viszonylag jól meg is fizetik. Sőt, tavaly az év alkalmazottjának választották, és kapott egy kis pluszpénzt is. Amúgy a fizetése, forintra átszámolva, úgy 5-6 ezer forint körül van (csak megjegyzem: egy éjszaka 182 euróba kerül egy család számára, ez átszámítva kb. 46 ezer forint). Amúgy Mofele volt az egyetlen az alkalmazottak közül, akit sikerült kimozdítanom abból a jellegzetes hajbókolós, túl udvarias hozzáállásból, amivel körülvettek bennünket nem csupán a szállodában, de minden gambiai intézményben. A kertész kétségtelenül a bizalmába fogadott, és két nap után már úgy tudtam vele társalogni, mintha száz éve ismernénk egy¬mást. Beszélgetéseinkből, melyeket kivétel nélkül mindig én kezdeményeztem, sok tanulságot szűrtem le. - Nem félsz, hogy elveszíted a munkád? - kérdeztem egy alkalommal. - Miért félnék? Rendesen dolgozom. - Ó, attól még kifúrhatják az embert. - Mit csinálnak vele? - Kifúrják. - Az mit jelent? - Teszem azt, a kollégáid rosszakat mondanak rólad a főnöknek, az meg kirúg. -Áh, ilyet nálunk nem csinálnak. Miért mondanának rosszat rólam a kollégáim? Hisz nem vagyok rossz. Nálatok létezik ilyesmi? - Akad. Mondd, és azért fekete vendégek is megszállnak itt néha?

- Pontosan annyi fekete vendég van, amennyi fehér alkalmazott. - Az nem sok. - Nem. Kb. nulla! - Gondolom a földimogyoró-ültetvényeken se látsz többet. Nem felelt, csak nevetett. Máskor a boldogságról beszélgettünk. - Mi bajotok van nektek? - kérdezte. - Van tető a fejetek fölött, van ennivaló a kamrátokban. De mindig szomorúság bujkál a szemetekben. Idejöttök, és valahogy olyan mások vagytok. Keserűek, mint a kávé. - Azért jócskán vannak gondjaim. -Gondjaid? Szép feleséged van. Szép gyerekeid. Milyen gondod van neked? - Abban az országban, ahonnan én jövök, elég sok probléma van. - Ebben is. De azért nem megy rá az életünk. - Te nem akarsz többet elérni annál, mint hogy itt kapálod a palántákat? - Ugyan mit kellene? Egyetemre menni? De miért, ha ez boldoggá tesz? Nem, nem akarok többet. Azt akarom, hogy legyen kenyerünk odahaza. És hogy egyszer láthassam a gambiai csapatot a focivébén. Ez elég nekem. Mofele szavai sokáig csengtek a fülemben. Szállodai szobámba lépve váratlanul ingerelni és gyötörni kezdett mindaz, amit mondott. Szavai éles fényt vetettek itthoni gondolkodás módunk, életvitelünk rákfenéire. - Nos, hogy vagyunk, hogy vagyunk? - fogadott másnap délután. - Pompásan - hazudtam. - Látom. Sétálunk egyet? - Miért, végeztél? - Igen. Hozd a feleséged is. - És a gyerekek? - Elfáradnának, mire hozzám érünk. - Hozzád? - Igen. Megmutatom, hogy miért nem vágyom többre annál, amim van. A recepción rögtön hívták a bébiszittert, én pedig felsiettem a szobába. Megfürdettük a gyerekeket, hogy ha későn érnénk vissza, ezzel már ne legyen gond. Tíz perc múlva kopogtatás hallatszott. Kinyitottam az ajtót; egy két méter magas, kosárlabdázó külsejű koromfekete fiatalember állt előttem. - A bébiszitter vagyok - mondta mosolyogva, dörgő basszus hangon. Betessékeltem. Gyöngyiben egy pillanatra megállt az ütő. Rám nézett, de látta, hogy nem nagyon izgatom magam. - Msomi - nyújtotta a kezét a pasas Bendzsinek, majd Barnabásnak. Intettem Gyöngyinek, magukra hagytuk őket. Nehezen ment, de azért sikerült. Lent a recepciónál Gyöngyi odalépett az egyik öltönyös alkalmazotthoz. Mikor visszajött hozzám, megkérdeztem, mit mondott neki. - Megkérdeztem tőle, mennyibe kerül a bébiszitter. Azt mondta, óránként tíz dollár. Bólintottam. Pedig tudtam, hogy egészen mást kérdezett a recepcióstól. Az anyai szív, ugyebár... A séta valóban hosszan tartott Mofele otthonáig. Szögletes, betondobozszerű épületek mellett vezetett utunk, a hullámbádog tetők alól néha denevérek röppentek ki, a frászt hozva ránk. Valahol a város északkeleti szegletében végre betértünk egy málladozó házacskába. A lakásba lépve fülledt meleg csapott az arcunkba. Bútor alig volt az egyetlen szobában, egy durván ácsolt fiókos polcrendszer és egy zömök asztal négy faszékkel volt a lakás minden berendezése. Kopott petróleumlámpa lógott az alacsony mennyezeten, folyóvíznek nem láttam nyomát.

- Nincs is - mondta Mofele mosolyogva -, van viszont kitűnő kútvizünk! Barátunk feleségével és három gyermekével élt a kis helyiségben. A gyerekek szivacson aludtak, fejüknél kólásdobozokból készített baseballsapkát (!) és fából faragott kismajmokat láttam. - A kölykök csinálják, aztán eladják őket a parton, hogy legyen egy kis pénzük - magyarázta Mofele. Az egyik sarokban egy dobozt láttam, a dobozban könyvek sorakoztak. Összeszorult a szívem. - Sokat olvastok? - kérdeztem. - Sokat - felelt Mofele. - Táncolunk vagy olvasunk. Néha átmegyünk a nagybátyámékhoz tévét nézni. Főleg ha meccs van! Nos, igen... ebből a nyomorúságos lyukból nehéz egyetemre menni... s ha Mofele már nem is vágyik rá, azért a gyerekeinek jó lenne megadni a lehetőséget a felemelkedésre. Vagy lehet, hogy megint az én agyam működik egészen másképp, mint az övék? Tényleg lehetséges, hogy ebben a számunkra nyomorúságos egérlyukban valóban boldog emberek élnek? - A feleséged? - kérdeztem. - Dolgozik. Nővér a kórházban. - És a gyerekek? - Kint vannak valahol a parton. Sötétedésre itthon lesznek. Elfogadtok egy kis édességet? A feleségem készítette. Mondtam neki reggel, hogy esetleg meglátogattok bennünket. Nem akartuk megsérteni, így aztán megköszöntük a kedvességét. Levett a polc tetejéről egy műanyag edénykét, amelyben édesgyökér darabkák hevertek. - Rágcsálni, nem lenyelni! - figyelmeztetett, mielőtt a szánkba vettük volna a nyalánkságot. Engedelmeskedtem. Édes nedv szűrődött ki az amúgy fakéreg állagú ínyencség rostjai közül. - Egy kávét? - ugrott megint Mofele. Meg se várta, hogy tiltakozzunk, egy tartályból vizet töltött egy bádogkannába, aztán megpróbálta felcsiholni a petróleumkályhát. Gyufát dobott a rácsok közé, majd megpiszkálgatta az üszkös famaradékot. Megfogtam Gyöngyi kezét. Láttam rajta a szánalmat. Valóban semmi sem volt ebben a helyiségben azon kívül, ami elengedhetetlen az élethez. Hálás voltam Mofelének. Olyan részét mutatta meg Banjulnak, amelyet a turistákkal megrakott buszok messze elkerültek. És hálás voltam azért is, mert ráébresztett, mennyire nem létfontosságúak az anyagi javak a boldogsághoz. Jó nagy közhely, de bosszantóan igaz. Gyuri tájékoztatása alapján megállapíthattam, hogy diplomáciai küldetésünk jól alakul. Egy alkalommal maga Jammeh elnök hívta, s Gyuri a kedvemért kihangosította a mobilját. - Oh, Mister President! - üdvözölte Gyuri az elnököt. - Hello, my George! - hallottam Jammeh öblös hangját. - Már megint mit találtál ki, édes cimborám! Türkmenisztán?! És végeláthatatlan beszélgetésbe kezdtek. Gyuri kitűnő kapcsolatot ápol a gambiai elnökkel, mióta rendkívül hasznos tanácsokkal látta el a választásokat illetően. Az ő javaslatára nyomattak például Jammeh elnök arcmásával napernyőket. Na most, a tikkasztó hőségben Gambia utcáit, tereit ellepték a napernyők, még Jammeh ádáz ellenségei is az elnök képmása alatt hűsöltek. Egy szó mint száz, Yahya Jammehet nagy többséggel választotta újra elnökévé Gambia népe.

Attól, hogy Jammeh áldását adta türkmenisztáni látogatásunkra, illetve arra, hogy mindezt az afrikai állam nevében kezdeményezzük, még korántsem érezhettük magunkat nyeregben. Az államelnök ugyanis kizárólag úgy egyezett bele diplomáciai ügyködésünkbe, ha minden költséget mi állunk. Suha tudomásul vette az elnöki ukázt, sőt mint később bevallotta, nem is számított másra. Őszintén szólva én is kopogtattam már korábban Svábynál, így aztán - saját zsebből kipótolva - megvolt a pénz az utazásra. Gyuri egyébként néhány éve Észak-Koreában is fizette a szállását, az étkezését, csupán a repülőjegyet állta Gambia. Ez a minimum, ha figyelembe vesszük, hogy Gyuri megteremtet¬te a diplomáciai kapcsolatot Észak-Korea és Gambia között. Hogy aztán ez mondjuk gazdaságilag vagy kulturálisan milyen kölcsönös előnyökkel járt, erről Suha urat kellene megkérdezni... Öt mindenesetre érdekelte az ország. Nem csodálom. Ha emlékezetem nem csal, életem harminchárom éve alatt mindössze kétszer töltöttem külföldön a forradalmi ifjúság ünnepét. Hát, mit mondjak, érdekes volt kokárdával látni a fogadás koromfekete vendégeit! De eljött az európai uniós és az ide akkreditált az orosz nagykövet is, ez utóbbi egyenesen Dakarból. Tiszteletét tette aztán a leghíresebb gambiai újságíró, aki ellenzéki korában rács mögött is ült (ne tessék kérem azt hinni, hogy Gambiában minden fenékig tejfel!), és a súlyos börtönévek bizony meglátszottak sápadt (sic!), barázdált arcán. Legjobban azonban egy hölgynek örültem. Ozsvári Zsuzsanna ma feleség Gambiában, húsz évvel ezelőtt azonban az általános iskolai énektanárom volt. A Luxemburgban élő Bercsényi Béla nagykereskedő miatt hagyta ott a katedrát, no meg a Baranya Táncegyüttest és a Baranya Zenekart is. Mivel kitűnő hangja volt, egy ideig még külföldön is énekelt, aztán meg¬született a kislánya, és Szenegálba már hármasban költöztek tovább. Majd következett Banjul, ahová Béla, jó szimattal, magyar bort és pezsgőt kezdett szállítani. Mivel ezek a kitűnő itókák sokkal olcsóbbak voltak a francia nedűknél, Béla hamarosan az egyik legfőbb italimportőrré vált. Zsuzsanna pedig néhány hónapja a tiszteletbeli magyar konzul Gambiában. Kellett persze némi átalakítás a csodaszép házukon, hisz hétköznap nem a többi követség prominenseit, hanem az utca emberét kell majd istápolnia Zsuzsannának, de a sok száz négyzetméteren nem volt olyan nagy gond kialakítani a konzuli irodát. - Nekünk van ám egy közös lemezünk - mondta kuncogva Zsuzsa, miközben magunk mögött hagytuk a lármás villát töltött káposztástól, pörköltöstül, s kisétáltunk a pompás kert pázsitjára. - Nekünk? Hogyhogy? - Szóval nem emlékszel arra a zenei és kórusversenyre, amelyet megnyertünk, és fődíjként egy lemezt készíthettünk? - Hű, tényleg, rémlik valami. Megvan a tanárnőnek? - Tegezz, kérlek! - Az nem fog menni, tanárnő, kérem! Ez már örökre így marad. Felnevetett. - Megvan a lemez, valahol a padláson. Hát semmire sem emlékszel azokból az évekből? - Azt hiszem, ma már töredelmesen bevallhatom, hogy a karénekórákért nem rajongtam, tanárnő, kérem. - Gondolod, hogy nem vettem észre? - De arra emlékszem, hogy a tanárnő viszont szinte rajongott értem. Vagy tévedek? - Nem tévedsz. - És minek köszönhettem, hogy a nagy pofám ellenére kedvelt a tanárnő?

- A nagy pofádnak. Megint elnevette magát. Aztán belém karolt, és egy apró csörgedező patak mentén a lampionokkal feldíszített kerti pavilon felé indultunk. A faépítmény teraszán fehér kőoszlopokon nyugvó, aloéfából készült fotelszerűségek várták, hogy elhelyezkedjünk bennük. Odabentről „magyarosén muschika" szólt, mi pedig Zsuzsával az eget bámultuk. Egyszer csak megszólalt: - És megy már a szolfézs? Mire én bosszús képet vágtam: - Jaj, tanárnő kedves, hát miért kell ezt a szép estét elrontani? Volt Gambiában egy másik döbbenetes találkozásunk, amelynek az esélyét legalább olyan csekélyre taksálták volna a londoni fogadóirodák, mint azt, hogy a másik földtekén összefutok a volt énektanárommal. Történt pedig, hogy Benjámin épp egy ritkás, fehér szakállas francia öregúr zsebóráját igyekezett elkunyerálni a szálloda halijában, amikor egy harminc körüli, jól megtermett fekete nő fékezett le a feleségem mellett: -DZSENDZSIIIÜ! Hangja betöltötte a párás gambiai délutánt, s az ötórai teára igyekvő üzletemberek ijedten kaptak a szívükhöz. - Dzsendzsi, te itt? Gyöngyi elkerekedett szemmel pattant föl és ölelte át Gambia szép szál honleányát, majd bemutatott bennünket egymásnak. Mint kiderült, Neli, merthogy így hívták a hölgyet, néhány éve a Testnevelési Egyetemre járt, s szent célja volt hazájában az egekig íveltetni a kosárlabdasportot. Részben neki is köszönhető, hogy manapság a Gambiában működő hét kosárlabdacsapat viszonylag elfogadható színvonalú bajnokságot varázsol a nem túl népes helyi szurkolótábor elé. Gambia kicsi ország, de hogy Gyöngyi és Neli teljesen véletlenül összefusson!... A nagy egymásra találást aztán hosszas pusmogás követte, én meg jobbnak láttam lesétálni csemetéinkkel a tengerpartra. Néhány fegyveres őr tekintetétől követve csatangoltunk a pálmák alatt, s ha fiaim véletlenül elejtették a homokozólapátjukat, mindjárt négy fekete alkalmazott ugrott, hogy felvegye, és letisztítva visszaadja a kölyköknek. Bendzsi amúgy komoly fejfájást okozott azzal az errefelé nem túlságosan díjazott szokásával, miszerint imádott fekete gyerekekkel játszani, kavicsot cserélgetni, vízbe dobálni. Afrikában nincs ugyan fajgyűlölet, de a Nagy Fehér Ember ma is többet engedhet meg magának fekete társainál, s a fehér gyermekek számára nem ildomos fekete gyerekekkel tölteni az időt. Én persze, mint egy igazi felvilágosult értelmiségi apa, épp arra igyekeztem nevel¬ni csemetéimet, hogy igenis minden ember egyenlő, és ha kedvük van, bizony játsszanak a helyi kiskölykökkel. De ez csak addig működött, amíg a fekete srácok szülei, vagy a milícia tagjai meg nem jelentek. Olyankor volof, mandinka vagy kreol nyelven odavetettek néhány keresetlen szót a helyi gyerekeknek, akik lehajtott fejjel arrébb álltak. Bendzsi meg ment utánuk, és a tavalyi amerikai útról megmaradt angol tudásával próbálta maradásra bírni kis játszótársait: - No, kislány, don't go, kislány, play here velem! Hiába, a zsigerekben tomboló félelmek, az évszázadokon át a génekbe ivódott alázat elragadta fiaimtól a pajtásokat. Hiszek egy jobb, boldogabb világban. Egy olyan világban, amelyben a különböző bőrszínű gyerekek feddés nélkül játszhatnak a tengerparton, s amelyben nem kizárólag a feketék cipelik a fehérek bőröndjeit. - Tudom, hogy imádsz hajózni... - jegyezte meg Gyuri azon a reggelen, amelyen huszonöt kilométeres vízi kirándulásra indultunk a Gambia folyó mentén.

- Állatira - feleltem falfehéren, és nagyon utáltam. Ördögien értett hozzá, hogy mindig az elevenembe találjon. Valósággal csöpögött belőle a jóindulat. - Direkt a kedvemért találtad ki ezt a vízi túrát, igaz? Megrázta a fejét. - Ugyan! Aki Gambiába jön, annak látnia kell Juffureh falut. - Hú de izgalmas! - vágtam pofákat, de Gyuri lehűtött: - Ebben a faluban játszódik Alex Haley Gyökerek című regénye. Gyökerek... gyermekkorom egyik első tévésorozata... Az Onedin család, a Kórház a város szélén, az Egy óra múlva itt vagyok, és a Gyökerek. Ott kucorogtunk a fekete-fehér Orion tévé előtt, és fogvacogva bámultuk, miként durvulnak a gonosz fehér gazdák Kunta Kintével és sorstársaival. Már persze, ha megengedték a szüléink. Merthogy ritka volt, mint a fehér hol¬ló, ha én az Esti mese után még fennmaradhattam. Ezért aztán másnap általában szégyellősen mentem iskolába, mert míg „vagányabb szülőkkel" rendelkező osztálytársaim „brancaleonést" meg „három testőröst" játszhattak az iskolában, addig én legfeljebb az Egér a Marson, vagy a Moha és Páfrány című feledhetetlen opuszból tudtam volna idézni. Ma már persze hálás vagyok anyáméknak, mert azzal, hogy a mese után ágyba küldtek, egy egészséges lelkületű, rendszerető emberré neveltek. Egyáltalán nem hiányzik Brancaleone az életben való boldogulásomhoz, amint az sem, hogy nem láthattam a Gyökerek összes epizódját. Aprócska expedíciónk kora reggel indult. - Krokodilok is vannak a folyóban... - ejtette el Gyuri kedvesen, amikor látta, hogy azon tanakodunk, hozzuk-e Bendzsiéket. Mit mondjak, hamar döntésre jutottunk. Hoztuk. Benjámin ugyanis - mint már említettem - él-hal a krokodilokért. Reggel fél tízkor már pöfögve úsztunk úti célunk felé, s kavargó gyomorral igyekeztem nem nézni az alattunk gomolygó-örvénylő, zöldes színű vizet. Amelyben Gyuri szerint krokodilok élnek, de természetesen egy darabot se láttunk közülük, helyette hangosan sivítozó delfinraj követte hajónkat. Hát, mit mondjak: nem rossz csere. Láttunk még több tucat gazellát is a parton, és sok ezer baobabfát, kókuszpálmát, gumifát meg né¬hány kiterjedt bambusz erdőt. Nem árultam el senkinek, de számomra a kirándulást meg¬előző éjszaka nehéz volt és fullasztó. Egyre forgolódva rettegtem a másnapi vízen imbolygástól, és csak Gyöngyi rideg szigorúságának köszönhető, hogy aludtam egy szemhunyásnyit. Ám a fából tákolt lélekvesztő minden előzetes félelmemet igazolni látszott. Recsegett, ropogott, nyikorgott, s néha akkorát dobott rajta egy nagyobb hullám, hogy meg kellett fogózkodnunk a korlátban, megakadályozva a folyóba repülést. - Ez a hajó utolsó útja - súgta oda Gyuri. - És a kapitányé is. Rémülten az ősz hajú pasasra vetettem a pillantásom, aki odafönt állt a kormányfülke előtt, és szűrős szemmel meredt az előttünk kígyózó folyószakaszra. Kicsit mintha hunyorgott is volna. - Te, ez nem jól lát? - sziszegtem Gyurinak. - De nem ám - érkezett a megnyugtató válasz. - Épp emiatt nem volt négy éve hajón, s most is csak tiszteletből hívták vissza, mert annak idején egy betegség miatt elmaradt a búcsúútja. Márpedig anélkül nem vonulhat nyugalomba! „Szegény!" - gondoltam keserűen, és még erősebben fogózkodtam a korlátba. Csúnyácska, ötven körüli sovány, megnyúlt arcú nő lépett ki a fedélzetre, és afrikai angolsággal mesélni kezdett arról, hogy mit láthatunk. Például a parti fákon ugráló majompopulációról, vagy a mellettünk néha elsuhanó tutajokról. - Idegenvezetés? - kérdeztem Gyuritól.

- Persze, az is benne van a programban - mondta. - Sőt, halat is sütünk majd. - Halat? Biztos, hogy halat? - Na jó, azt, amit fog a legénység. Már semmin se csodálkoztam. Még azon sem, amikor a szúrós tekintete ellenére jámbor szerzetnek látszó kapitány egy pokrócot terített a vállára. Fázott. Végül is mindössze harmincnyolc fokot mutatott a hőmérő higanyszála. Az öreg be is csoszogott a kormányfülkébe, s egyre-másra köhécselve bele¬süllyedt egy hatalmas karosszékbe. Onnan pislogott kifelé, s reszkető kezével néha megdörzsölte a szemét, talán hogy el ne aludjon. Azon túl persze, hogy számomra hátborzongató volt az állítólag krokodiloktól hemzsegő Gambia folyón dülöngélni, a kirándulás, úgy mesélik a többiek, csodálatos volt. Gyöngyi el volt ragadtatva, és útitársaink szemében is hála csillogott, amiért Gyuri ilyen különleges élményről gondoskodott számukra. Úgy két óra múlva végre feltűnt egy kunyhókkal megszórt partrész, s a lehetetlenül sovány nő közölte, hogy ott kikötünk. - Végre... - sóhajtottam, amit Gyuri enyhe fintorral nyugtázott. - Azért annyira ne örülj! - figyelmeztetett, és a következő másfél percben megtudtam tőle, hogy a bozótban néha az embernek is nekitámadó varacskos disznók lapulnak, ha fel nem falták őket az errefelé gyakran bóklászó hiénák, akik azonban az áldozatukba mérget fecskendező óriáspókok és skorpiók miatt vannak veszélyben, amelyek bár nem itt laknak, de idejárnak csótányt zabálni. Kösz. Kiléptünk a szárazföldre, de elsőre nem nagyon éreztem a változást, mivel a talaj rendkívül ingoványos, süppedős volt. Elindultunk egy csapáson befelé, a sűrűbe. Oldalt a vagy két méter magas megsárgult füvet lágyan simogatta a gyenge szellő, ringása a tenger hullámzására emlékeztetett. Ott, a fű alatt már szikkadt volt a talaj. Rövid séta után feltűntek a kunyhók, amelyek évente százhúszezer turistát vonzanak Gambiába. Kunta Kinte falujával szemben áll a Szent James-sziget, amelynek erődjében a rabszolgáknak összefogdosott feketéket őrizték. Onnan indították el aztán szerencsétleneket a folyón az Atlanti-óceán túlpartjára. Az úton minden tizedik ember elpusztult. Csak egyféleképpen lehetett megúszni a rabszolgasorsot: ha a sziget erődjéből meg tudsz szökni, átúszod a folyót anélkül, hogy felfalnának a krokodilok, és sikerül megérintened a parton álló zászló rúdját anélkül, hogy lelőnének. Na akkor kaphatsz egy hivatalos papírt arról, hogy szabad ember vagy! Nem sok rabnak sikerült a manőver... A falubeliek harsány kiáltásokkal üdvözöltek bennünket, állítólag erőnket és ügyességünket dicsőítették. Még egy vénséges emut is előrángattak a kedvünkért, hiába mondtuk, hogy a hajó legénysége (és kapitánya?) épp most fogja ki az ebédünket a folyóból. Meg kell vallanom, hogy bár eszembe se volt Juffurehben étkezni, a magyar vendéglősök egyike-másika példát vehetne a helyi „éttermesek" gyorsaságáról {mostanában két Buda kör¬nyéki éttermet is otthagytunk a családommal, mert másfél óra alatt nem voltak képesek kihozni a megrendelt ebédet, miközben látták és hallották, hogy hullafáradt gyermekeink egyre türelmetlenebbül nyafognak). Szóval: a mészáros, aki leölte az emut, megmarkolta élesre fent kését és felhasította az állat bőrét. A penge az idős áldozat inas, csontos nyakába mélyedt, a kiömlő vér sötétre festette a férfi kezét. Miután szakszerűen megnyúzta az állatot, külön edényekbe rakta az emu szerveit. Nekünk azonban a combról és mellkasról lehántott színhúst ajánlották fel, s készítették el. Az apró darabokra vágott húst egy tégelybe dobták,

majd sárga fűszerport szórtak rá, megkavarták, és az egészet beleöntötték egy hatalmas üstbe. Nem, nem kóstoltam meg a végeredményt. De akik ettek belőle, dicsérték. Az illata mindenesetre kitűnő volt, a falusi gyerekek néha meg is torpantak a játék hevében, és nagyot szippantottak a súlyos ételszagból. Igen soványak voltak, alighanem ritkán jutottak ilyen finom falatokhoz. Csontos testük ellenére mégis tökéletes báj és hibátlan szépség jellemezte mozgásukat, felépítésüket. Komolyan, mintha ezek a világvégi fekete falusi gyerekek egyenesen a paradicsomban születtek volna! Nem volt szükségük külsőségekre, színes és drága kelmékre, márkás pólókra és sortokra: játékban bemocskolt rongyaikban is varázslatosán szép kölykök voltak. A voltaképpen teljességgel átvirrasztott éjszaka „gyümölcseként" kissé nyűgös voltam, de azonnal visszatért az életkedvem, amint megmutatták a falu leghíresebb lakóját, egy kilencven-egy esztendős asszonyt. Szeme karikás volt, később tudtam csak meg, hogy az idős matróna szinte teljesen vak. Már nem látott és hallani is alig hallott valamit, de amikor Gyurit magához ölelte, látszott rajta, hogy felismeri. Kunta Kinte ükunokája volt ő, s ha tetszett neki valami (mint például az, hogy Gyuri most újra ellátogatott hozzá), csupasz, ráncos sarkával ütögetni kezdte a hokedlit, amin ült. Félrehajtotta fejét, mintha hallgatni akarná idegenvezetőnk szavait, aki épp azt mesélte, hogyan parancsolt rá annak idején fehér gazdája Kunta Kintére, hogy felejtse el a nevét és attól kezdve a neve legyen Toby. Volt a látványban valami kettősség. Egyrészt megejtő volt találkozni az élő történelemmel, akinek a kedvéért ezrek zarándokolnak el a világ minden részéről ebbe az Isten háta mögötti falucskába. Ugyanakkor kissé bazári is volt turistalátványosságként mutogatni az idős asszonyt, aki már csak tőmondatokban volt képes beszélni, és szemmel láthatóan jobbat tett volna neki, ha valamelyik kunyhó hűvösében végigdőlhet egy ágyon. Lehet persze, hogy Kunta Kinte ükunokájának hitelét csak a közelében felhalmozott bóvli ajándékok kérdőjelezték meg. Ügy éreztem magam, mint amikor Londonban angol zászlós köcsögöt nyomnak az orrom alá, vagy Párizsban egy prosztó alumínium Eiffel-szobrot akarnak rám sózni. Itt háromvagonnyi értéktelen csecsebecsét, hímzett vászoninget és aranyozott műanyag étkészletet ajánlgattak az idelátogatóknak, mindössze néhány lépésre a dicső múlt utolsó mohikánjától. „Üknagyapám mondta... ne engedjük újra a háborút..." - mondta Suha Gyurinak Kunta Kinte ükunokája, aki a rabszolgatartás elleni harc élő szimbóluma egész Afrikában - Üknagyapám mondta... - kezdte az asszony. Nagyon rövid mondatokban beszélt. - ...ne engedjük újra a háborút... nem szabad... az ember békére született... nem térhet vissza a fekete és a fehér ember harca,.. Miután visszatértünk a hajóra, már az asztalon vártak bennünket a folyami finomságok. Sőt a faluból még mangót is hoztak a legénység tagjai, így aztán valóban fenséges ebédben volt részünk. Csak a kapitány maradt távol az étkektől, bizonyára nem volt étvágya. De hát kinek van az utolsó útján? Gyuri, amikor nem a magyar csoport tagjait istápolta, tárgyalt és egyeztetett. Ennek az lett az eredménye, hogy kint tartózkodásunk utolsó délutánján, egy kellemes kertben - Gambia egyetlen igazán magas épülete, a harmincöt méteres boltív szomszédságában - megkaptuk az utolsó, immár hivatalos jóváhagyást is arra, hogy Gambia nevében felvegyük a diplomáciai kapcsolatokat Türkmenisztánnal. Délután még sétáltunk volna egyet a családdal a tengerparton, a szálloda animátorai azonban „lecsaptak" fiainkra és magukkal hurcolták őket egy arcfestő versenyre, a

hotel első emeletén található játszószobába. Bendzsiék az ifjú hölgyek segítségével bogyók nedvét nyomkodták ki, s azzal festették be egymás képét. A folyosó ablakán kipillantva észrevettem Mofelét. - Várj, leszaladok! - kiáltottam le neki. Gyöngyi intett, hogy marad a gyerekekkel, és figyelmeztetett, hogy adjak egy kis pénzt a barátunknak. - Tudod, pajtás, holnap megyünk. - Tudom. - Arra gondoltam, hogy... küldenek egy kis pénzt a gyerekeknek. - Az én gyerekeimnek? - Igen. - Ne küldj! - Miért? - Ne rontsd el a barátságunkat. - Idefigyelj, nekünk ez tényleg semmi, ti meg tudtok rajta ennivalót, ruhát, tankönyvet venni. Szomorúan nézett rám. - Tedd el - nógattam -, a barátságunk kedvéért. Szó nélkül zsebre gyűrte a pénzt. Aztán lehajtotta a fejét. Csupán ez az egy mozdulat jelezte, mennyire sajnálja, hogy elmegyünk. Megfigyeltem, hogy az afrikaiak ódzkodnak a keserűségük kimutatásától. Megöleltem Mofelét, aki csak annyit mondott búcsúzóul: - Tessék kertészkedni! Kertészkedni jó! És a szívére bökött. - Itt is! Intettem neki, hogy rendben, de csak később tudatosult bennem, mire is gondolt pontosan. A léleknek, a szívnek is karbantartásra van szüksége, csakúgy, mint egy kertnek. A lélek dudváit ugyanúgy ki kell irtani, mint a földét. íme két újabb levél a diplomáciai archívumból: „Tisztelt Tvrtko Úr! A türkmén külügyminiszter úr is közölte (amikor szorgalmaztam nála), hogy már megkapták a vízumot, és tudomása szerint március végén mennek. Várják Önöket." Üdvözlettel: Venczel István" „Tisztelt Nagykövet Úr! Ismételten szeretném megköszönni segítségét a türkmén beutazás ügyében. A bécsi nagykövetség örömmel tájékoztatott, hogy a beutazási engedélyek rendben vannak... A módosított útiterv a következő: Érkezés: április 04-én reggel 05:15-kor (TK 1364 járat Isztambul) Visszaindulás: április 07-én (TK 1363 sz. járattal) Szállásunk a Hotel Sheraton Grand Turkmenben lesz. Tvrtko barátomtól örömmel értesültem, hogy nagykövet úr Budapesten lesz a hónap végén... Bármilyen Önnek alkalmas időpontban szívesen meghívnám egy ebédre/vacsorára/kávéra annak érdekében, hogy tájékoztathassam türkmén utazásunkról... Köszönettel és üdvözlettel Suha György"

Nagyon sok intéznivaló szakadt a nyakamba. Én mégis, jó időre kiestem a tervezésből, szervezésből. Nagyon röviden fogom elmondani, hogy mi volt az az ok, és csak most, egyetlenegy alkalommal. Egy rutin vérvizsgálat alkalmával a közös etiópiai utazásunk óta barátomként szeretett és tisztelt Axmann doktornő különösen rossz eredményekről számolt be nekem. Hogy egyszer talán gond lesz az egészségemmel, arra tulajdonképpen számítottam, hiszen a világ megannyi nyomorúságos helyére való utazás, vagy egy lepratelepen tett látogatás igencsak megnöveli ennek esélyét. Mivel azonban alapvetően szerencsés embernek tartom magam, ha számoltam is a bajjal, azért úgy gondoltam, hogy olyan nagyon komoly betegségem mégsem lehet. Ebben segítettek a pirulák, az antiszérumok, injekciók, kiváló szakemberek. Ezért is bíztam abban, hogy én minden nyavalyát megúszhatok. Nos, az eredmények azt mutatták, hogy ez nem teljesen így történt. Vizsgálni kezdtek, az ország különböző pontjain, és komolyan kezdtem aggódni. Nem elsősorban magamért, ha¬nem a családom miatt. Hogy mi lesz velük, ha,.. Igen, eljutottam a „ha" szócskáig, sőt, egy kicsit még annál is tovább. S mivel egy speciális vizsgálatra heteket kellett várnom, bőven volt időm átgondolni, mit hogyan hagyjak itt, ha mennem kell. Nem hiszem, hogy ennél több szót megér ez a nagyon privát történet. Talán annyit még, hogy a rettegett kór helyett egy másik, sokkal enyhébb betegséget állapítottak meg nálam, amelynek szintén fájdalmas és hosszú a kezelése, de maga a probléma korántsem életveszélyes. Hogy minderről szemérmesen hallgattam a sajtó előtt, az magától értetődő, hiszen kinek mi köze az én bajomhoz. De csodálnivaló, hogy az a három ember, aki Gyöngyin kívül még tudott a kálváriámról, szintén tartotta a száját. Pedig mindhárom az újságírói szakmában dolgozik. A kivizsgálások során találkoztam egy „öregemberrel", aki járt Türkmenisztánban. Az ajkai kórházban ismerkedtünk meg, miközben ő műtétre, én meg Csonka főorvos vizsgálatára vártam. A koránál jóval idősebbnek tetsző úr nehezen beszélt, mert a gyomorsava teljesen kimarta a gégéjét. A betegségének is ez volt a lényege: apaszthatatlanul sok sava volt, amely rendszeresen feljött a gyomrából, és a folyamat gyakorisága miatt már tiszta seb volt a nyelőcsöve és a torka, így aztán suttogva mesélt a Kaszpi-tengeren végzett olajfúrásokról, amelyeken néhány éve részt vett. - Sietnünk kellett, mert akkor már javában tartott a cirkusz a tenger felosztásáról - suttogta kínlódva a férfi. - Szinte minden nap számított, úgyhogy rendesen meg is fizettek. Csak hát látja, a nehéz, rohanós munka az egészségembe került. Sajnáltam a pasast, nem volt még ötvenéves. Felnőtt lányai mellett volt egy ötéves kisfia is, aki valószínűleg egész életében úgy emlékszik majd vissza az apjára, mint egy örökké betegeskedő roncsra. Hazatérve azonnal az ajkai férfi által említett „cirkusz" nyomába eredtem. Mint az kiderült számomra, hatalmas, akár 235 milliárd hordónyi olaj- és gázkészletet rejt a Kaszpi-tenger mélye! Igen ám, de a Földnek erre a - szárazfölddel körülzárt -vízfelületére nem vonatkoznak a nemzetközi tengerjogi elő¬írások, azaz a tengerrel határos országok egyáltalán nem egyenlő arányban osztoznak a vízi területen. A Kaszpi-tenger státusát, egészen a szovjet birodalom széthullásáig, az 1921-es és az 1940-es kétoldali szovjet-iráni egyezmény szabályozta. Csakhogy e megállapodások szerint a síita állam a kincset rejtő tengernek mindössze 13 százalékát birtokolhat¬ja! Irán tehát néhány évvel ezelőtt azzal a javaslattal állt elő, hogy igenis osszák fel újra

a Kaszpi-tengert, de ezúttal igazságosan: mind az öt vízzel határos állam egyenlő, azaz 20 százalékos tulajdonnal bírjon. Oroszországnak tetszett a javaslat, hisz a hatalmas ország mindeddig csupán a Kaszpi-tenger 19 százalékát mondhatta magáénak. De a vízfelület 29 százalékával rendelkező Kazahsztán és a 21 százalékot birtokló Azerbajdzsán valahogy nem lelkesedett az ötletért. A mérleg nyelve tehát a „18 százalékos" Türkmenisztán lett, s a minden hájjal megkent Nyijazov sokáig kérette magát mindkét irányba. Aztán persze az orosz érdekek mellett foglalt állást, hisz Türkmenisztán szinte egészségtelenül rá van utalva Moszkvára. Korábban volt már rá eset, hogy Moszkva és Asgabat között némi nézeteltérésre került sor egy közös gázipari vállalat ügyében, és egyik napról a másikra hirtelen elzáródott az az orosz tulajdonú csővezeték, amely messzi országokba szállította volna a türkmén föld¬gázt. Azóta egyébként Türkmenbasi saját vezetékről álmodozik. Úgy tervezi, hogy a cső Iránon és Afganisztánon keresztül vezet majd Pakisztánba. De Asgabatnak csak akkor lehetne esélye arra, hogy az afgán területen mintegy 750 kilométeres -kétmilliárd dollárt kóstáló - vezeték lefektetése megtérüljön, ha Afganisztánban végre sikerülne tartós békét teremteni. Apropó, földgáz. Nyakamon volt a beregdaróci gázipari cég, a Turbo Team Kft. vezetőjével, Seszták Imrével megbeszélt találkozó. Az igazat megvallva, még kezdő koromban volt egy szörnyűséges vizitem egy szabolcsi nagyvállalkozónál, és azóta rettegek a „keleti" cégvezérektől. A pasas elképesztően lekezelő volt, amikor egy riport alkalmával a házában, mit házában, palotájában fogadott, és előadta, hogy valójában mi, éhenkórász pesti tévések is az ő zsírján élünk, amikor forgatni megyünk hozzá. Kénytelen voltam emlékeztetni rá, hogy tulajdonképpen ő kereste meg a csatornánkat a kéréssel, nem forgatnánk-e egy riportot a cégéről, a kedvünkért akár operett-gálaestet is szervez a község főterén. Emlékszem, a pasas még ki se nyitotta a száját, máris súlyos sokkhatás alá kerültünk operatőr kollégámmal. Először is libériás inas fogadott bennünket, ami önmagában orwelli volt abban az országszéli miliőben. Majd az inas két fajanszhattyú és négy elektromos ívlámpa között egy márvány kerete s medencéhez vezetett bennünket, amelyet fentről kis, kékes fényű holdacskák világítottak meg. Na de most kapaszkodjanak meg: néhány centivel a víz fölött, amelynek fenekén aranypor csillogott, Jézus közeledett az apostolokkal. Aztán amikor a szobor¬csoport megtett úgy ötven centit, egy rugó visszaugrasztotta őket a kiinduló helyzetbe, és kezdődött minden elölről. - Járnak a vízen - hallottam a hátam mögül a vállalkozó dörgő hangját. A pocakos, szuszogó pasas odalépett hozzánk, és kézfogás helyett benyomott egy piros gombot. Erre jobb és bal oldalon egy-egy kiugró szemű kínai sárkányszörny emelkedett ki a medence mélyéről, és rettenetes szájukon keresztül lövellni kezdték egymásra a vizet. - Ilyet még nem láttak, mi? - vigyorgott fensőbbségesen a vállalkozó. - Ilyet még tényleg nem... - kulcsoltam össze a kezem a tarkómon döbbenten. Riport soha sem lett belőle, pedig a téma megérte volna. Szóval az elmúlt években nem szívesen adtam a fejem cégvezérinterjúra azon a vidéken, de Seszták úr szerénynek és visszafogottnak tűnt, már amennyire ezt telefonon keresztül meg tudtam állapítani. Persze az ilyesmi csalóka dolog. Hiszen hányszor beszélek például - és itt most hangsúlyozottan nem Seszták úrra gondolok - olyan pénzemberekkel, akik óriási vagyonukat valójában lopásból szerezték, s akikről tudja is a társadalom, hogy mondjuk közös állami kasszánkat fosztogatják! S

mégis köztiszteletben álló emberek, csendesen és barátságosan társalognak a többi emberrel, és a polgárok kalapot emelnek előttük az utcán. A márciusi hajnal, amelyen az ország keleti végébe indultunk operatőr kollégámmal, szinte nyári langymeleg levegővel simogatta az arcom. Hétköznap volt ugyan, de a hosszú tél után hirtelen jött jó idő kicsalogatta az embereket lakásaikból egy kis napfürdőzésre. Nyíregyháza közelében már a pillangók is élvezettel süttették magukat a kamionsoron, s lenge öltözékükben vakmerőén mutogatták bájaikat. Olyanok voltak ezen a nyomorúságos vidéken, mint az angyalok a pokol fertőjében. Nem, nem bántani akarom a keleti régiót. Ukrajnai, romániai riportjaim okán gyakorta utazom át azon a vidéken, s látom, hogy igyekeznek élhető körülményeket barkácsolni sokszor a semmiből, sőt a mínuszból. A kopott falú, szegényes viskókra virágcserepeket akasztanak, az omladozó falak repedéseit minden tavasszal festéssel igyekeznek eltüntetni. De azért a szegénység átsüt az újra festett falakon, a virágok szirmain. Persze azt is tudom, többségében a szegénység egyáltalán nem az itt élők hibája. Dolgoznának ők becsülettel, ha len¬ne mit. Miután vagy egy órán keresztül kerülgettük a román és ukrán kamionokat, végre elértük az ország legkeletibb pontját. Itt már bevett szokás volt, hogy a férfiak, munka hiányában a kocsmában kezdik a napot, majd egy-két pohár fröccs vagy feles után elindulnak fáért a közeli erdőbe. Lefékeztünk egy idősebb helybeli mellett, aki nagy káromkodva pumpálta trágyaszállító lovas kocsijának bal első kerekét. A segítségét kértük a Turbo Team hollétét illetően, mire kelletlenül útba igazított. Persze mitől is lehetett volna jó kedve? Nem sok perspektíva volt a felemelkedésre itt, a beregi síkon, ebben a határ menti faluban. Vasút nem vitt Beregdarócra, s bár a 41-es főút viszonylag közel volt, ide már tényleg a madár is alig járt. Még korábban rákerestem az Interneten Beregdarócra, hátha találok valami említésre méltó eseményt, amelynek ez a falu ad otthont. Az éves program¬naptárakban mindössze ennyit szerepel: .Jelenleg az adatbázisban nem szerepel rendezvény a megadott településhez". És végezetül következzék a legbeszédesebb tény: Beregdaróc megtalálható Magyarország legelmaradottabb, ugyanakkor legtöbb segítségre szoruló településeinek listáján. Mi marad hát a helyieknek, akik összesen 935-en vannak, s akik közül majdnem a fele munkaképes korú? A Mól Rt. gázátadó-állomása, vagy egy másik, szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkozó cég. Esetleg a kukoricaföldek, a búzatáblák, az alma-, szilva- és meggyfák, vagy a falusi turizmus. És akkor itt van Seszták úr a kft.-jével és egy csomó embernek munkát kínál, fizetést ad, szóval családokat tart el. Már elöljáróban elnyerte rokonszenvemet, ám ami ennél fontosabb: a helyiekét is. Beregdaróc kocsmájánál, amikor Seszták Imréről és az ő vállalkozásáról kérdeztem a helyieket, minden¬ki elismerően vagy éppen vágyakozva beszélt. Attól függően, hogy az illető a Turbo Teamnél dolgozott-e, vagy csak ott szeretett volna munkát kapni. A település határában, miután elhagytuk az utolsó rozoga kis viskót is, valóban elénk tárult az üzem ufószerű épületegyüttese. „Gázturbinák és kompresszorok építése és karbantartása" - olvastuk egy hatalmas táblán, miközben a telep fő¬bejáratához értünk. A sorompónál „fülhallgatós" biztonsági őr lépett az autónkhoz. - Seszták úrhoz, ugye? - kérdezte. - Egy pillanat türelmet. Visszament a fülkéjébe, telefonált. Azt hiszem, ebben az országban kicsit megkergültünk biztonsági téren. Lassan az utolsó hot-dogos bódét is marcona napszemüvegesek óvják majd a nem létező terroristáktól, mi¬közben a múlt héten, a bécsi Kártner strassén sétálva nem kisebb világsztárba botlottam, mint Placido Domingo, amint hétköznapi átlagemberként,

mindenféle őrizet nélkül nézeget¬te a kirakatokat. Tudják, mit csináltak vele a bécsiek? Megtapsolták. Ugyanakkor azonnal láttam, hogy a Turbo Team telep¬helye igazi „mintagazdaság", s bár nem értek az üzletághoz, azt rögtön felmértem, hogy sok száz milliós vagyon található az udvaron, úgyhogy nem árt az óvatosság errefelé. Az alacsony, erős testalkatú, jól szabott öltönyt viselő Seszták úr szívélyesen fogadott. Mivel a gázturbinák meglehetősen hangosan üzemeltek, kénytelenek voltunk először az irodájában átfutni a lényeges kérdéseken, s csak aztán látogathattuk meg magát az üzemet - mondjuk ez utóbbit szívesen kihagytam volna, bár kitűnő fülész-ideggyógyász ismerőseim vannak. - Hogy bírja ezt az iszonyatos zúgást? - kérdeztem mindjárt, amint hellyel kínált az irodájában. - Meg lehet szokni - tárta szét a kezét. Majd közvetlenül a kamera beélesítése után végeláthatatlan PR-szövegbe fogott. - A Turbo Team Kft. tipikus középvállalat, amely gázturbinák és vezérlőrendszerek teljes körű karbantartását és fejlesztését végzi. Legnagyobb ügyfele a Mól. Főbb tevékenységei: gáz- és olajipari berendezésekre vonatkozóan felügyelet és fenntartás, műszaki távfelügyelet, létesítményfejlesztés, kivitelezés, építés, szerelés... - Stop, Seszták úr, könyörgök! Engedje meg, hogy kérdezzek! - De úgysem a cégről fog kérdezni! - Ördöge van! Illetve dehogy: a cégről fogom kérdezni, csak más irányból közelítem majd meg a Turbo Team Kft.-t. - Tudom, hogy mire kíváncsi. - Akkor miért nem arról mesél? - Gondoltam, nem árt, ha egy kicsit tisztában van a cég belső ügyeivel. - Rendben, most már tisztában vagyok. Seszták úr, miért támogatta a Turbo Team Kft. Türkmenbasi szent könyvének a magyarra fordítását, illetve kiadását? - Nézze, épp térségünk kulturális lemaradása miatt szükségét érezzük annak, hogy éves bevételünk egy részéből különböző művelődési formákat, lehetőségeket támogassunk. Úgy vélem, ez valahol minden jelentősebb vállalatnak kötelessége. - Köszönöm, Seszták úr, akkor most halljuk az igazi okot. Az igazgató hátradőlt a főnöki fotelben. - Tessék beleolvasni a Ruhnamaba, tele van az életünkhöz elengedhetetlen bölcsességgel. - Uhum - bólogattam, és mereven Seszták úr szemébe néztem. Ravaszkásan elmosolyodott. - Maga mást akar hallani tőlem - mondta vontatottan. - Úgy van, Seszták úr. Hallgattunk egy sort. - Mondja, járt ön Türkmenisztánban? - törtem meg a csendet. - Hogy a csudába ne? - méltatlankodott az igazgató. – Még a Hatalmas Türkmenbasival is találkoztam. - Személyesen? - Személyesen hát. Én magam nyújtottam át neki a magyar Ruhnamát. - És boldog volt? - Nagyon. Igényesnek és minőséginek találta, ami számunkra rendkívül fontos volt. - Mondja, Seszták úr, a Ruhnama előtt hány könyvet adtak ki? - Hányat? Néhányat. - Felsorolna egyet-kettőt?

- Áh, nem mondana magának semmit, mert inkább ilyen szakmai leírások. Főleg karbantartási és üzemelési folyamatok bemutatásai. - Irodalmi művet nem adtak ki? - A Hatalmas Szaparmurat Türkménbasi Ruhnamája volt az első. Fürkésztem az arcát, hogy ez valami paródia, vagy tényleg komolyan „Hatalmas Szaparmuratozik" itt nekem? - Mesélne a műről? - A Hatalmas Szaparmurat Türkménbasi megkapóan bölcs és kiérlelt sorai... - Egy pillanat, Seszták úr, nem a tartalma érdekelne, inkább a fordítás körülményei és a példányszám. - Nos, kérem, a Ruhnamát oroszból fordíttattuk le (és ezer példány készült belőle. Ebből tizenkilenc bőrkötésben, egy pedig arany dombornyomással. Ez utóbbit kapta a Hatalmas... - ... Szaparmurat Türkménbasi, tudom. Aşgabatban találkozott vele? - Aşgabat mellett, egy új diagnosztikai központ átadásán. - Mesélne értől? - Ez tényleg olyan érdekes volna az emberek számára? - Igen, majdnem olyan érdekes, mint az önöknél nemrégiben bevezetett új technológia. Szóval? - Mivel Türkménbasi imád vezetni, ezért a sofőrjével az anyósülésen érkezett meg az ünnepségre. Kétszáz méterre a vörös szalagtól lefékezett, majd kiszállt és a testőrök meg a tanácsadók karéjában közeledni kezdett az őt már messziről hangosan éltető vendégsereghez. Amikor a szalaghoz ért, odavittek neki bársonypárnán egy ollót. Nyisszantott egyet, és ezzel megnyitotta a központot. Az egész átadást egyébként a Ruhnama második kötetének megjelenésére időzítették. Éppen ezért - még aznap délután - emlékülést is tartottak a parlament épületében. Na most, mi úgy intéztük a fordítási és kiadási munkálatokat, hogy a második kötet megjelenésekor tudjuk bemutatni a mi magyar Ruhnamánkat. Így, amikor a díszbemutatót követően fogadást rendeztek a Hatalmas Türkménbasi és az ő új könyve tiszteletére, kaptam néhány percet, hogy átadhassam neki a szent könyv magyar nyelvű példányát. - Milyen benyomást tett önre Nyijazov elnök? - Kitűnőt. Csodaszép pecsétgyűrűi voltak, hollófekete haja, meg olyan mosolygós szemei. - Szóba elegyedtek? - Hogyne. El volt ragadtatva a Turbo Team Kft. kedvességétől, és hosszan értekezett a magyar és a türkmén nép testvéri kapcsolatáról. - Hogy mondta? - A magyar és a türkmén nép testvéri kapcsolatáról! Mert ugye, mint tudjuk, Attila óta nyilvánvaló a rokonság népeink között. Kissé elhűltem. Megmondom őszintén, soha azelőtt nem hallottam arról, hogy a magyar és a türkmén testvéri nép volna, de, mint mondják, jó pap is holtig tanul. Később utánanéztem a dolognak, és kiderült, Seszták úrnak tökéletesen igaza volt, a türkmének valóban rokonaiknak tartanak minket, magyarokat. - És egy autogramot nem kért az elnöktől? - faggattam tovább az igazgatót. - Autogramot? Dedikációt! Persze, hogy kértem, hisz vittem magammal a maradék példányokból néhányat. Az egyikbe angolul írt nekem néhány köszönő sort. Az volt életem egyik legcsodálatosabb pillanata. - Kétségtelenül megküzdött érte... - jegyeztem meg. - Hát igen, nem volt könnyű eljutni a Ruhnama kiadásáig. A felhatalmazásban, amellyel Türkmenisztán hivatalosan is jóváhagyta a Ruhnama magyarra ültetését,

pontosan kikötötték a könyv formátumát. Meghatározták, hogy milyen színeket kell használnunk, milyen betűtípust, de még azt is, hány képet kell használnunk a Hatalmas Szaparmurat Türkménbasi eredeti kiadványából. Közben a Nyírségben a haverok mind a fejüket csóválták, hogy „Nézd már, az Imre megőrült, könyvet ad ki!". Egészen a nyíregyházi könyvbemutatóig azt hitték, viccelek. - Könyvbemutató is volt? - Hát persze! Büszkék voltunk a magyar Ruhnamára. A harmincegy fordítás közül a magyar a legszebb kiadás! Tessék, nézze meg! Elém rakott néhány más nyelven íródott Ruhnamát. Be kell vallanom, egy fikarcnyi különbséget se láttam a különböző kiadások között, de nem akartam feszegetni a kérdést. Annál is inkább, mert Seszták urat telefonon keresték az egyik részlegtől, utána pedig ki kellett mennie a titkárnőhöz valamilyen meg nem érkezett fax ügyében. Néhány percre tehát magunkra maradtunk operatőr kollégámmal, és jobb híján az asztalon hagyott újságokat kezdtük nézegetni. Meglepetésünkre a hetekkel korábbi magyar napilapok között a türkmén sajtó is képviseltette magát néhány egészen friss napilappal. Mindjárt szemügyre is vettük Nyijazov elnök urat, ami nem esett nehezünkre, mivel minden újság szinte minden oldalán ott virított. Kissé ötvenes évek filingje volt a Nagyvezér számtalan kimódolt és kevésbé kimódolt szerepeltetésének. A különböző élethelyzetekben készített felvételek zöme igen kezdetleges technikával összemontírozott fotó volt, szerintem még a nem gyakorlott szem is kiszúrta volna az átverést. Akadt olyan fénykép, amelyen egy egész tömeget montíroztak a valóságban egyedül ácsorgó Türkmenbasi mögé. Máskor őt varázsolták a világhírű türkmén aprómének közé, mintha a vezér vad, gomolygó pajtási játékba kezdett volna Türkmenisztán büszkeségeivel {a türkmén címerben is ott a sztyeppék jellegzetes kistestű lova). De mondom, ne gondoljanak fejlett digitális technikára: egy haladó csoportos óvodás ügyesebben ragaszt be egy kivágott medvebocsot az erdei tisztásra, mint ahogy türkmén kollégáink kezelték az ollót és a csirizt. A montírozás egyébként „ősi" kommunista technika, a legeklatánsabb példáját pedig azok a fényképek jelentik, amelyeken egykor Sztálin a követőivel volt látható, ám ahogy Joszip sorban eltüntette a bajtársait, mindig ki kellett „irtani" valakit a fotókról, akivel Sztálin összeveszett. S miután az egykor körülötte mosolygó elvtársak és a többiek már egytől egyig a fold alatt pihentek, Sztálin egyedül maradt a képeken. Arról egyébként már korábban is tudtam, hogy a türkmén fotóriporterek mindenféle egyéb „művészi segédeszközzel" is operálni kényszerülnek. Olyan egész alakos képet például kifejezetten tilos készíteniük a kifejezetten alacsony növésű Nyijazovról, amelyen valamilyen más tereptárgy vagy magasabb személy is látható, s ha mégis ilyen felvételre van szükség - mondjuk egy montírozáshoz -, akkor a kattintás előtt gondosan egy dobogóra állítják az elnököt, hogy biztos, ami biztos, a körülötte állók között sudárnak és férfiasnak tűnjék. Az ilyesmire persze más országokban is kényesek a politikai vezetők, vagy a mögöttük álló PR-csapat. Nem is oly rég például Dávid Ibolyáról küldött négy engedélyezett fotót a szerkesztőségekbe az MDF sajtóosztálya, nyomatékosan kérve a képszerkesztőket, hogy adott esetben azokat a felvételeket használják a cikkekhez illusztrációként. De annak idején Draskovics Tiborról is érkeztek „hivatalosan jóváhagyott" fényképek a Köztársaság térről. Persze mifelénk azért nem jár súlyos retorzióval, ha a szerkesztőségek esetleg mégsem a fentről kijelölt fotókat használják a hasábjaikon. Nem úgy, mint Türkmenisztánban, ahol, mi¬után az egyik lap közölt egy olyan fényképet a vezérről, amelyen a hosszú ballonja eltakarta az egyik lábát, azonnal internálták a fotóst és a

szerkesztőt. Megérdemelték! Most képzeljék el: a megdönthetetlen és országát biztosan vezető Türkmenbasi fél lábbal?! Arcpirító inszinuáció! Seszták úr visszatért, és azt indítványozta, hogy tegyünk egy közös sétát a gépsorok és egyéb halálizgalmas üzemegységek környékén. Innentől kezdve alig tudtuk túlordítani egymást, így aztán negyedórás gyárlátogatásunk során csupán a legszükségesebb kérdések megvitatására szorítkoztunk. Ami¬kor végre magunk mögött hagytuk a panaszos, kétségbeesett hangon jajongó csöveket és kiértünk egy „csöndesebb" kis tér¬re, ismét módunk nyílt az emberi kommunikációra. - Seszták úr, vannak türkmenisztáni tervei? - Földgázzal is foglalkozunk, úgyhogy persze, hogy vannak. - Beavatna? - Jelenleg két kinti tenderre is pályázunk, amelyek közül az egyik hét-nyolc millió dolláros, - És a másik? - Százötvenmillió dolláros. A szeme se rebbent. Bezzeg nekem! - Akkor megérte a befektetés, ugye? - Hogyan? - Megérte kiadni a Ruhnamát, igaz? - Mindenképpen. A kulturális célokon túl reklámértékben is kifizetődő volt, hiszen türkmenisztáni tartózkodásom idején napokig a Turbo Teámról és a magyar Ruhnamáról szólt a helyi televízió. Megálltam, felé fordultam. - Seszták úr, segíthet a tenderek elnyerésében, hogy lefordították a Ruhnamát? Az igazgató állta a tekintetemet. - Igen - mondta halkan. Megmondom őszintén, találkozásunk végére kifejezetten megkedveltem Seszták Imrét. Egy ember, aki furmányos agyával nem törődött bele a zsugorodó piacba, a negatív világpiaci trendekbe, no meg a szabolcsi valóságba és mert nagyot álmodni. És úgy látszik, Seszták úrnak bejött a nagy ötlet. Mert akármit is írtak a nagy nyugati lapok, nehéz elképzelni, hogy itt egy gonosz diktátor támogatásáról lenne szó. Seszták úr csak ügyeskedik, nem is rosszul. Miközben emberek százainak ad munkát ott, ahol alig van munka. Ezért pedig leginkább tisztelet jár. Türkménbasi ide vagy oda. - Torkoskodunk egyet? - kérdezte Gyuri egy március végi délutánon, és este már kedvenc éttermünkben hódoltunk Robi séf konyhaművészetének. - Van néhány dolog, amit meg kellene beszélnünk – mondta két falat között Gyuri. - Azért most, mert holnap Namíbiába kell utaznom, úgyhogy nem lesz már rá idő. Tehát: Gambiában ugyan széles mosollyal elfogadták, hogy jártas vagy a diplomáciában és hogy Nyugat-Afrika nagy barátja vagy, de a türkméneknek is látniuk kell, hogy profival van dolguk. Ezért holnaptól teljességgel át kellene venned Aşgabatba való utazásunk szervezési részét. Természetesen én már nagy vonalakban mindent elintéztem, de kérlek, mostantól te tartsd a kapcsolatot a bécsiekkel. Szervezd le, hogy mikor menjen a diplomáciai futár az útleveleinkkel, illetve hogy rendben legyen a szálláshelyünk és a kinti hivatalos programunk, továbbá jelezd nekik, hogy türkmenisztáni látogatásunkat követően a két ország diplomáciai képviselői abban a városban találkozzanak a hivatalos kapcsolatfelvétel szignózására, ahol mind két államnak van saját külképviselete. - És ez melyik város? - Párizs. - Oké.

Nem tűnt megoldhatatlan feladatnak, amit kért, de azért fészkelődtem egy kicsit, mert még a diplomáciai protokollal se voltam tisztában igazán. Ezért aztán a főétel és a desszert között Gyuri tartott nekem egy viselkedési gyorstalpalót, amely felölelte a fontos protokolláris tudnivalókat, mint például hogy miképpen szólítjuk meg egy hivatalos diplomáciai levél címzettjét, vagy hogy kinek vagyok köteles kinyitni az ajtaját, ha együtt utazom vele egy diplomáciai gépkocsin (például Gyurinak...). - Mostantól Vujity Tvrtko Head of the Secretary a pontos címed - szögezte le végül Gyuri. - Egy kis javítás: Vuity Tvrtko... - Miért, hol az a „j" betű? - Sehol, így vagyok anyakönyvezve. Kihagytak egy „j" betűt a nevemből a hivatalban. Pontosabban anyám nevéből. Amikor a rendszerváltáskor Balogh Szilárdból „horvátosítottam", kértem, hogy írják vissza, de valahogy félbe maradt a dolog. Pedig a nagyapám még Vujity volt. Ami a lényeg: nem hivatalosan mindig is a Vujity nevet használtam, de a személyi igazolványomban, az útlevelemben Vuityként szerepelek. Ez nem árthat, mert ha a türkmének egy kicsit szaglászni akarnak utánam, nemigen jutnak a nyomára. Az oknyomozó riporter ugyanis mindenütt Vujity néven szerepel, miközben az útlevelem másolatában nem ez a név díszeleg. - Nem is ismered azt a világjáró, sokaknak kellemetlen pillanatokat szerző Vujityot, mi? - Miért, ki az?! - Jó, de akkor a privát útleveledet kellene Bécsbe küldeni, amelyik nincs tele a különböző országok pecsétjeivel, vízumaival. Nehogy Bécsben mégis szimatot fogjanak... - Nyugi, ahogy neked is van francia (barátom francia állampolgár is, ha nem tudnák), gambiai meg magyar útleveled, úgy nekem is van négy különböző úti okmányom (jelzem, teljesen legálisan). Az est hátralévő részében Gyuri még a névcserémről meséltetett, és én szívesen idéztem fel a pillanatot, amikor a tizennyolcadik születésnapomon drága, megboldogult apám adott ötszáz forintot, hogy menjek, vegyem fel hivatalosan is anyám vezetéknevét. Majd amikor diadalmasan hazatértem, csak annyit mondott nevetve: „Mostantól akkor hivatalosan is Tvrtko vagy? Rendben, fiam, de azért vásárolhattál volna még pár ezer forintért néhány magánhangzót a Szerencsekerékből." Apám hihetetlenül bölcs ember volt: színmagyar származása ellenére ő erősködött, hogy horvát nemzetiségi óvodába, majd iskolába menjek. A névcserémet is tökéletesen természetesnek vette. Egyrészt tizenöt éve végre mindenki visszatérhetett a nevéhez, így Bertalan bácsit már hivatalosan is Branko bácsinak lehetett titulálni, az iskolaigazgatónk pedig Ruzsin Emilből ismét Ruzsin Milán lehetett. És később Szerbiában Istvánok lehettek az addigi Stevanok, Romániában János lett Ion, Szlovákiában pedig László lett Ladiszláv. Másrészt anyám, amióta az eszemet tudom, Tvrtkónak szólított - amely egyébként horvátul Szilárdot jelent. Szóval eldiskuráltunk a nevek alakulásáról, a történetemért cserébe pedig Gyuri elárulta, hogy Namíbiában, amely az afrikai kontinensen a legdélibb német gyarmat volt, van egy stájer falu alpesi stílusú házakkal és sramlizenét játszó, bőrnadrágos négerekkel. Egyszer talán ezt a különlegességet is bemutathatom majd a magyar nézőknek és olvasóknak.

Miközben Béccsel egyeztettem - ami nem jelentett túl nagy nehézséget, hiszen immáron azonos diplomáciai szinten voltam Mahmedov Jaszkulival -, két rendkívül fontos problémával találtam szembe magam. Az egyik a Türkmenisztánban látottak megörökítésével volt kapcsolatos. Operatőr utaztatása szóba se jöhetett, ahogy a hagyományos nagytestű kamerát is elfelejthettem. Ezzel nem is lett volna gond, hiszen forgattam én már ügyes kezű optikusaink által felturbózott turistakamerával Sierra Leonéban, a Szaharában, vagy éppen Észak-Koreában. A néző az ilyen különleges utak alkalmával kénytelen elfogadni, hogy nem kap tökéletes képet, nincsenek bevilágítva a helyszínek, nincsenek behangosítva a riportalanyok, és többnyire csak lopva, sietve vehetem elő a kamerát. Ezzel nem is volt gond, hisz Winkler Robiék TotalCar című műsorával kapcsolatban se kérdezi senki, hogy a kétszázzal száguldó autóban miért mutat olyan remegős képet az anyós¬ülés fölé beszerelt minikamera {oda nemigen fémé be egy hagyományos készülék). Ám ha nekem kell filmeznem, az mindig egy plusz stresszt jelent. Részben azért, mert bár a szakemberek a TV2 székházában mindent tüzetesen és türelmesen elmagyaráznak, azért mindig fennáll a veszély, hogy valamit nem úgy vagy nem akkor nyomok meg, ahogy és amikor kellene. Részben pedig azért, mert ez az aprócska gépezet többnyire a világ leglehetetlenebb helyszíneire kísér el, sivatagokba és párás dzsungelekbe, ahol extrém módon ki van téve az időjárás viszontagságainak. Már a gondolatba is beleborzongtam, hogy állok a Karakum sivatag dűnéin, és egy lenge szellő homokszemeket fúj a készülékbe. Vagy szemerkélni kezd az eső, miközben egy ménesgazdával trécselek a Turáni-alföldön. A másik problémát a megfelelő öltözet kitalálása jelentette. Gyuri barátom ugyanis utasításba adta, hogy türkmenisztáni J utazásunk idejére kivételesen passzírozzam bele magam egy öltönybe. Értettem én, hogy a gambiai diplomácia képviselőjeként tulajdonképpen kötelező az elegáns megjelenés, de én még az érettségin is megkértem a bizottsági elnököt, hogy legalább a nyakkendőtől tekintsen el, különben meg fogok bukni. Gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, ha megjegyzem, hogy a ruhásszekrényemben egyetlen olyan öltözet se lógott; amely kellően illő lett volna egy diplomáciai küldetéshez, így aztán tompa búbánattal a lelkemben bekéredzkedtem a TV2 ruhakölcsönzőjébe, ahol a nagyon kedves Zsuzsi azonnal a rendelkezésemre állt. Ettől persze még jobban behúztam a nyakam, és a vállfákon lógó háromszáz öltönyt látva hirtelen természetellenesen hosszúnak kezdtem érezni a karomat és teljesen amorfnak a testvonalamat. Zsuzsi megnyugtatott, hogy biztosan találunk rám ruhát, és elindult az öltönysoron, én pedig bíborvörös képpel követtem. A ruhakölcsönzőben, amely a fodrászat és a sminkszoba mögött helyezkedett el, tulajdonképpen minden megtalálható volt, ami manapság az „alkalomhoz illő" megjelenéshez kell. Szmokingok, frakkok, könnyű tavaszi tweedzakók, lakkcipők, keményített ujjú és gallérú ingek, selyem nyakkendők, díszes mandzsetták, szóval mi szem-szájnak ingere. Van olyan kolléga, aki csak beszalad ide rövidgatyában-pólóban, mondjuk egy hírműsor előtt, magára kap egy fehér inget, egy nyakkendőt meg egy mutatósabb zakót, aztán beül a kamerák elé, és teszi a dolgát. S amikor végzett, visszavedlik strandpapucsos nyaralóvá. Pachmann Peti például a kánikulai napokon csak zakót vett magára, miközben alul, ahol a kamera nem mutatta, térdnadrág és tornacipő volt rajta. Olyan kolléga is akadt, aki adás előtt öt perccel

lekávézta az ingét, és lóhalálában futott a ruha-szobába egy másikért. Hasonló malőr bármikor előfordulhat bárkivel. És nemcsak ruha terén. Emlékszem, a legendás rádiós szerkesztő, Hável József a rádióban felkonferált egy riportot, majd felnézett a papírjából, és ijedten látta, hogy a technikus fiúnak, akinek az üvegfalon túl kellene ülnie, hűlt helye. Gyorsan egy pillanat türelmet kért a hallgatóktól, átszaladt a másik helyiségbe, és megnyomta a PLAY gombot. De sokáig nevettünk az egyik legaranyosabb bemondó esetén is, aki egy hajnali adásban elaludt a Bartókon a húszperces vízállásjelentés alatt. Az ominózus eset „Dunaföldvár és Mohács" között történt, miközben a technikus kolléga kisétált a kávé automatához. S amikor bemondónknak ismét be kellett volna mondania az időt, a hallgatók csak masszív hortyogását élvezhették. Édesanyja, aki a fia minden egyes szereplését meghallgatta, ijedten telefonált be a rádióba, hogy ugyan, ébresszék már fel a csemetéjét, ne röhögjön itt rajta ország-világ. A ruhakölcsönzőhöz visszatérve: a megjelenésre tehát a tévében különösen oda kell figyelni, s csupán M. Kiss Csaba engedheti meg, hogy kétnapos borostával, kissé gyűrötten üljön be a kamera elé - de ő is csak azért, mert ez az imázsa része, ráadásul szerintem jól is áll neki. Sűrű bocsánatkérések közepette baktattam Zsuzsi után, hiszen ezúttal egyáltalán nem házon belüli eseményhez kértem a segítségét. De megnyugtatott. - Ugyan, nincs miért szabadkoznod, visznek innen ruhát bálra, partira, sőt esti színházi előadásra is - árulta el. - Nyugi, Sváby se tudna megélni nélkülünk! És még hányan vannak!.., Azt mondják, a színházi jelmezek csupán a színpadon, mesterséges megvilágításban és kellő távolságra a nézőktől állják meg a helyüket. Amennyiben kivisszük őket a való életbe, furcsán bámulnak ránk az emberek. Egy szmoking a Mágnás Miskából például, egy színész barátom szerint legalábbis alkalmatlan arra, hogy megjelenjünk benne, mondjuk egy sajtófogadáson. Nos, a kölcsönzőből kihozott ruhák a mindennapi életben is megállják a helyüket. Sőt, többségük igen finom anyagból és gondos szabással készült. De van a tévés kulisszáknak is kizárólag a kamerák előtt működő mozzanata. Például a sminkelés. Ha egy műsorra kisminkelt hírességgel találkoznának az utcán a kedves olvasók, alighanem hátrahőkölnének a rémülettől. Ami arcfestés ugyanis a kopflámpáknak tökéletes, és amit leizzadni is szinte lehetetlen, az a nyílt utcán túl sok és túl erős. Választottunk tehát két öltönyt, egy sötétet és egy világosabbat, mégpedig azok közül, amelyek miatt a Tények után be szoktak telefonálni a nézők, hogy „Tessék mondani, hol lehet olyan öltönyt kapni, amilyen most a Bárdos úron volt?". Cipőt azonban nem kértem hozzájuk, azt ugyanis nem sokkal korábban vettem. Nem, nem boltban. Hivatalosak voltunk családilag egy divatbemutatóra, mégpedig modellként. Gyöngyi egy csodaszép estélyit mutatott be a nagyérdeműnek, Bendzsi egy édes gyerekruhát, én pedig, életemben először, szmokingban virítottam. Ezeket a ruhákat aztán anyagárban megvásárolhattuk, de nekem az öltözékemből csupán a cipő kellett. Ezt a lábbelit szántam később a ruhakölcsönzőből ki¬hozott öltönyökhöz. Csakhogy nem vettem figyelembe azt a nem éppen elhanyagolható tényt, hogy más egy estét végiglejteni alkalmi cipőben, s más négy napot! Már Ferihegy felé, a taxiban éreztem, hogy a szép topánka percei meg vannak számlálva. Amint kiértem a reptérre, habozás nélkül az első ruhabolt felé vettem az irányt. Viszonylag olcsón, kilencezer forintért hozzájutottam egy pár kényelmes lábbelihez, és kialkudtam Gyurinál, hogy csak közvetlenül Aşgabatban landolásunk előtt kelljen átcserélnem az alkalmira.

Elhagytuk Budapestet, és Isztambul felé tartottunk. Át kellett ugyanis szállnunk egy másik gépre. Mivel nem túl sok légitársaság repül Asghabatba, nem volt túl sok választásunk. Mi a törökök mellett tettük le a voksot (az ukránokkal szemben). Eltűnt alólunk a föld, a pilóta behúzta a kerekeket. - Csináltattam neked száz névjegykártyát, a konzulátus! titulusoddal - mondta Gyuri, és a kezembe nyomott egy borítékot. Kihúztam belőle egyet, míves betűkkel állt rajta a nevem és a „beosztásom". A torkomban dobogott a szívem, először tudatosult bennem, milyen őrült hazárdjátékba menteni bele már megint. El is sápadhattam, mert a mellettem ülő, hatvan körüli török hölgy ijedten megfogta a karom, s angolul azt kérdezte: - Jól érzi magát, fiatalember? - Igen, köszönöm - válaszoltam. - Azért igyon egy pohár vizet - nógatott az asszony, és máris jelzett az egyik stewardessnek. Igazi anyatípus volt, de kivételesen nem bántam, hogy ilyen segítőkész. Tényleg szíven ütött az elegáns névjegykártya látványa. - Beszéljen, fiatalember, hogy lássuk, nincs baj! – mondta útitársam. - Miről szeretne hallani? - Bármiről. Van gyereke? - Kettő. Két fiú. - És? Meséljen, kérem! - Tegnap este a fiam kérésére felraktam Mozart Varázsfuvoláját, és költöttem hozzá neki egy mesét. Illetve tulajdonképpen az igazi történetet mondtam el, Taminóstul, Sarastróstul, csak egy kicsit kiszíneztem. Hároméves a fiam, tudja? - Ó, de aranyos lehet. És? Élvezte? - Nagyon. Ült a szőnyegen, átfogta a térdét, és fülelt. Figyelte a mesét, figyelte a zenét. Csodálatos pillanat volt... Gyuri aludt, én meg itt ültem valahol Bulgária felett egy repülőgépen Türkménbasi felé tartva, és egy vadidegen török nőnek azt magyaráztam, hogy milyen élvezettel hallgatta Benjámin fiam Mozart Varázsfuvoláját. Ez aztán globalizáció a javából! Leszálláshoz készülődtünk, szomszédom nekilátott különféle krémekkel konzerválni magát. Mint mondta, a fia és a menye várja kint az Atatürk repülőtéren, és szépnek akar mutatkozni. Lesöpörte a morzsákat könnyű sötét selyemblúzának csipkeválldíszéröl, és megigazította lecsüngő arany fülbevalóit. - Érezze jól magát nálunk! - mondta végül egy mosollyal, és többet már nem beszéltünk. Arra, hogy jól erezzem magam, volt nyolc órám. Ugyanis 13:20-kor landoltunk Isztambulban, és este fél tízkor indult a gépünk Aşgabatba. Metróra szálltunk hát, és bementünk a belvárosba. Isztambul mára speciális kereskedelmi övezetekre tagolódott. Van például autóalkatrész-negyed, ahol egymás hegyén-hátán próbálnak megélni az autósboltok. Van aztán aranynegyed, amelyben ékszerekkel rogyásig rakott kirakatok között kacskaringóznak az utcák. De igazán tűzbe a Boszporusz partján is a piac hozott, ahol természetesen két másod¬percenként rángatták meg az ingem ujját, hogy ugyan, vegyem már meg a portékájukat. Egyesek különösen csábító ajánlattal álltak elő: „Original Rolex!" - üvöltöttek, meg „Original Breitling!". És képzeljék, annak ellenére, hogy a termékek egytől egyig „original"-ok voltak, mindössze öt dollárba kerültek! Elég volt csak megállnom egy stand előtt, az árus úgy érezte, hogy máris meg kell indítania a társalgást. Szokás szerint vettem egy „Havazó Boszporusz-part"-ot az én Talán Csaba barátomnak {akik olvasták a korábbi Pokolikat, tudják, miért), és

Gyöngyinek is néztem valami vásárfiát. Jobbnak láttam itt beszerezni néhány apróbb ajándékot, mert féltem, Türkmenisztánban még a női bugyin is Nyijazov feje díszeleg majd (később kiderült, hogy nem tévedtem nagyot...}. De azért nagy önuralom kellett, hogy legalább fél óráig kibírjam a hangosan hadonászó árusok rekedt kiáltozását, a folyamatos lökdösődést és a néha kifejezetten erőszakos kínálgatást. Közvetlenül a piac szomszédságában, egy macskaköves téren rút kecskeszakállú, púpos ember hívogatta fennhangon a járókelőket, akik némi aprópénzért „a világ leglenyűgözőbb mutatványának" tanúi lehettek. Néhány perccel később valóban meghűlt ereinkben a vér: a másodrangú akrobaták és kígyóbűvölők közül előlépett egy csaknem meztelen, erős izomzatú férfi és egy tízéves forma kölyök. A férfi néhány hipnotizáló mozdulattal elaltatta a gyereket, majd lefektette az utca kövezetére. Aztán három acélrudat csavart be egy fagerendába, és két, a közönség soraiból kihívott segítővel ráfektette a fiút a rudakra. A gyermek most a nyakszirtjénél, a derekánál és a vádlijánál volt alátámasztva, de még mindig aludt. Ekkor a férfi megköszönte a segítőinek a közreműködést, és visszaküldte őket a helyükre. Majd néhány mágikus keresztmozdulatot tett a fiú körül, és kihúzta a feje alól az egyik acél-rudat. A srác meg se mozdult, feküdt továbbra is mereven, mint egy darab fa. A férfi kirántotta a lába alól is a rudat, de a gyerek továbbra is zavartalanul aludta az igazak álmát. Végül a pasas a középső acélrudat is elvette, és a fiú lebegett a levegőben! Nem hittem el, amit látok! Komolyan! Kedvem lett volna odafutni, és végighúzni a kezemet a gyermek fölött és alatt. Ám a pasas, mintha a gondolataimban olvasna, megtette helyettem: elhúzta a karját a kölyök fölött a nagy lábujjától a feje búbjáig, majd ugyanígy alatta is. A mai napig gondolkozom rajta, hogyan csinálta az öreg ezt az ördöngösséget. Gyuri intett, hogy menjünk, úgyhogy már csak messziről láttam, amint a férfi lehúzta a gyereket a földre, és felébresztette. Továbbra is az Európát és Ázsiát elválasztó Boszporusz partján sétálgattunk, gyönyörködve az egzotikus látnivalókban. Szegényes tutajok, míves bárkák és modern hajók békésen megfértek egymással a tengerszoros hullámain, távolabb, már az ázsiai part vonzásában pedig kis halászcsónakok egész raja nyüzsgött a vízen. Gyuri az órájára pillantott. - Egy vacsora a repülőtéren? - Ha belefér, akkor nosza, excellenciás uram! - Nem telefonálsz még egyet? - kérdezte Gyuri, mielőtt fel¬szálltunk volna a Türkish Airlines Aşgabatba induló gépére. - Haza? - Naná. Ki tudja, Türkmenisztánban lesz-e rá lehetőséged - vonta meg a vállát, és atyai jóakarattal megbiccentette a fejét. Váltottam egy rövid telefont Gyöngyivel, aztán követtem Gyurit a belépőkapuhoz. Nagy örömünkre együtt utaztunk a libanoni bajnokcsapattal, amely azért repült Aşgabatba, hogy az ázsiai „BEK"-küzdelmek során összemérje tudását a türkmén labdarúgó-bajnokság legkiválóbbjával a Nissával. A libanoni srácok jókedvűek és vagányak voltak, bár két fekete bőrű játékosukat mindjárt külön akarták választani tőlük, mert azt hitték, hogy ők Dr. Dzsordzs Szuha és Vuity Tutkó. Naná, kik mások is lehettek volna Gambia diplomatái, ha kizárólag ők voltak fekete bőrűek a repülőgépen?

Ó igen, amíg el nem felejtem: két nappal később a libanoniak l:0-ra győztek a Szaparmurat Türkmenbasi Olimpiai Stadionban. Hogy miért hívják olimpiai stadionnak? Kettő könnyebbet! - Dr. Szuha! Dr. Szuha! Már majdnem felszálltunk az utasokat a főépületbe szállító buszra, amikor Gyuri nevét kiáltozva utánunk rohant egy katonanő. - Dr. Szuha, erre! - mutatta az utat. Az objektum pontosan úgy festett, mint bármelyik régi szovjet repülőtér, igaz, a fogadóépületet látványosan felújították. Hatalmas vörös neonfelirat harsogott az oldalán: „BIJIK SZERDÁK SZAPARMURAT TÜRKMENBASI NEMZETKÖZI REPÜLŐTÉR" - Megérkeztünk - sóhajtott Gyuri. Nem tudta szegény, hogy még át kell esnünk életünk leghosszabb biztonsági ellenőrzésén. A következő három és fél órában uszkve húsz egyenruhás vizsgált át bennünket. Úgy, hogy diplomáciai küldöttek voltunk! Képzelem, mit előszobázhattak a hétköznapi utasok az épület másik szárnyában. Jutott hát időnk végigolvasni a falra kiírt Ruhnama-idézeteket. „Tanítsátok meg gyermekeiteket a tiszta életre: a bizalmatlanság a szívre ragadt mocsok!" Vagy: „A szülők kötelessége nevet adni a gyermeknek!" És: „Mindenkit felvidít a mosoly, akinek szüksége van rá." Mit mondjak, több mint huszonnégy órája voltunk úton, úgyhogy nekünk aztán különösképpen szükségünk lett volna egy kis mosolyra, de a morcos vizsgáló tisztektől nemigen számíthattunk túl sok kedvességre. Micsoda kontraszt volt a rideg és kihalt Asgabatba érkezni a mosolygós Gambia, vagy akár a nyüzsgő, sokmilliós Isztambul után. A Türkmenisztánba való beutazás feltételei se mondhatók túl barátságosnak. Mindenekelőtt a külföldieknek belépéskor ki kell tölteniük egy úgynevezett bevándorlási kérdőívet. Ennek három fajtája létezik: normál, egyszerűsített, illetve tranzit. Mi Gyurival nem választhattunk, mert már előre odakészítették a nevünkre a papírokat. Aztán: az asgabati hatóságok már évekkel ezelőtt elrendelték, hogy a turistaként Türkmenisztánba érkező külföldiek kizárólag szállodákban lakhatnak. Amúgy ezeknek a vakmerő kalandoroknak még bejelentkezési kötelezettségük is van a rendőrségen, kiutazáskor pedig szerepelnie kell az útlevelükben a városi hatóság bejegyzésének, miszerint törölték őket a nyilvántartásból. Máskülönben nem engedik ki őket az országból. Mi a hivatalnak eme packázásait megúsztuk, de a motozások és lapos pillantások egyértelművé tették, hogy Türkmenbasi országában igenis komolyan veszik a külföldi állampolgárok regisztrálására és megfigyelésére felállított hivatalt. Azért olyan olcsón még mi sem úsztuk meg: nekünk is meg kellett vennünk azt az ötvendolláros tartózkodási vízumot, amelyet távozáskor le kellett adnunk a hivatalnak - és azért, hogy leadhassuk, újabb ötven dollárt kellett fizetnünk. No, miután már tényleg ízekre cincáltak bennünket, végre utunkra engedtek, de mindössze néhány métert tehettünk meg „szabadon". A repülőtér bejáratánál ugyanis két, első ránézésre nem túl bizalomgerjesztő külsejű pasas várt ránk. Mint megtudtuk tőlük, a külügytől jöttek, de azért nagyban fogadtam volna arra, hogy van némi közük a helyi titkosszolgálathoz is. Vagy csak ahhoz. No mindegy, a történet ugyanarról szólt, mint annak idején Észak-Koreában: kísérőket rendelnek mellénk, hivatalosan azért, hogy segítsenek, kalauzoljanak bennünket, nem hivatalosan pedig hogy minden lépésünket ellenőrizzék. Csak egy érdekesség: napra pontosan három évvel korábban, 2002. április 4-én landoltam Phenjanban. Önök hisznek a sorsszerűségben?

Bajram ötven körüli, fekete hajú, kreol férfi volt. Állítólag a külügy protokollosztályáról küldték. Társa, a harminc-negyven közötti Batan kizárólag oroszul beszélt. Jól megtermett fiú volt, vastag, erezetes nyakán tipikus szláv fej ült. Dacolva a szinte sarkvidéki időjárással, rutinszerűen kísértek bennünket a hatalmas fekete Mercedeshez, mozdulataik összehangoltak voltak. Látszott, hogy nem először csinálják a „fogadást". A felvezető autót követve nekilódult a limuzin, s mi egyre mélyebbre másztunk ezen a borzalomtanyán. A gyérül megvilágított utcák kockaházai sötéten meredtek ránk, mintha azt akarták volna kérdezni: „Idegen, hogy tévedhettél a földgolyóbisnak erre a szomorú tájára?" A barátságtalan, szürke falak között sikoltva süvített a szél. Behunytam a szemem. Talán el is bóbiskoltam kissé, mert szó szerint felijedtem az idősebbik kísérő, Bajram hangjára. - Gambiában melegebb van, igaz? - kérdezte, és fázósan összehúzta magán a kabátját. - Melegebb - felelte Gyuri. Mondhatni, nem eresztette bőlére a diskurzust. Gondolom, ő is szívesen végighevert volna már a szállodai ágyán. Imáink meghallgattattak, mert negyed óra múltán bekanyarodtunk a Hotel Sheraton Grand Turkmen elé. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem ez volt Asgabat legelegánsabb szállodája. A Byjik Szerdr Szaparmurat Türkmenbasi President Hotel egy csillaggal jobb volt a Sheratonnál, de az még nekünk, „nyugatiaknak" is megfizethetetlennek bizonyult. Megelégedtünk hát a második legelitebb szálláshellyel, amely - bár kívülről nem nézett ki olyan rosszul - belül nagyjából a galyatetői turistaház színvonalát biztosította, ha nem számítjuk azt a beltéri kocsmát, amely minden egykori szovjet szálloda elmaradhatatlan része. Sebaj, könyörgő szemmel a recepcióhoz léptünk és felmarkoltuk a kulcsunkat. Már indultunk volna fölfelé a lépcsőn, amikor Bajram utánunk szólt. - Elnézést, uraim, holnap hány órára jöhetünk magukért? A program szerint önök látogatást tesznek a Szaparmurat Türkmenbasi Buildingben, a Szaparmurat Türkmenbasi Gázipari Minisztériumban, majd a Hatalmas Szaparmurat Türkmenbasi Múzeumban, a Hatalmas Szaparmurat Türkmenbasi Mecsetben, és végezetül a Gurbanszoltan Múzeumban. Ez utóbbi név hallatán felkaptuk a fejünket. - Gurbanszoltant mondott? - kérdezte Gyuri Bajramot. - Igen, ö volt az édesanyja a Hatalmas Szaparmurat Türkmenbasinak. - Ja, vagy úgy. Hát, nem is tudom, hánykor kellene találkoznunk... Tvrtko? Megbökött, mert félig már aludtam. - Tíz! - tértem magamhoz. - Tízkor! - Igen, uraim, tízre elkészülünk - mosolygott rájuk Gyuri, és barátságosan intett nekik. Hiába, kettőnk közül ö volt a vérbeli diplomata. Az éjszakát két felajzott, nászra készülő csótánnyal töltöttem, amelyek recsegve-kopogva kergetőztek, amolyan szerelmi előjátékként. Mit mondjak, nem volt egy felemelő élmény hallgat¬ni őket, s bár másnap a lift előtt kuksoló gyezsúrnaja (vagyis ügyeletes) elmagyarázta, hogy minden két hétben idegméreggel tizedelik a bogarakat, mégis óvatosan húztam föl a cipőmet, s vettem magamra a ruhámat. Nincs rémisztőbb annál, mint amikor egy kalimpáló lábú fekete kitindarabka indul meg cipőorrba zárt lábujjaink között. Igen, voltak hasonló élményeim rovarokkal. Például azóta ódzkodom a málnától, amióta egyszer egy vidéki strandon megittam a hűs málnaszörppel egy döglegyet is, nem vettem ugyanis észre, hogy a poharamba szállt, és a szörpömbe fulladt.

Remélem, az iménti sorokat nem vacsora előtt (vagy után) olvasták... Túléltem tehát a nászéjszakát, és kissé gyűrött arccal botladoztam lefelé a vörös szőnyeggel bevont márványlépcsőn. Gyuri persze mint akit skatulyából húztak volna ki, elegáns öltönyben ült a hallban és újságot olvasott. - Rendben vagy? - kérdezte. - Aha. De azért nem bánnám, ha Türkmenbasi is eltöltene itt egy éjszakát. - Csitt, a falnak is füle van. Tudod, mit olvastam a külügyi országiismertetőben Türkmenisztánról? Idézem: „Az ide látogató külföldieknek ajánlatos ki¬emelt figyelmet fordítania arra, hogy a türkmén államot, illetve a vezető politikusokat se nyilvánosan, se négyszemközti beszélgetés során ne bírálja." Ijesztő. Mint a hetvenes¬nyolcvanas évek Romániájában! És mégis mit csinálnak azzal, aki szemérmetlenül bírálja a főnököt? - Minimum kitoloncolják. - Maximum? - Ezt inkább ne részletezzük. Megreggeliztünk, bár európai szemnek túl sok ruszli-féle fénylett a svédasztalon, ennek megfelelően a szag is inkább emlékeztetett egy hajnali halpiacra, mint egy elegáns hotel éttermére. Viszont a halpult fölött is ott terpeszkedett Türkmenbasi a falon, sőt, láttam egy plakátot a recepciónál, amelyen buszos utazásra hívták a szállodai vendégeket az ország elsőszámú kikötőjébe, Türkmenbasiba. Nem mentünk. Nem is mehettünk volna, hisz Bajram és Batan minden percünket felügyelte, amit nem a szállodában töltöttünk. Egyébként is, Türkmenisztánban buszozni csak a kalandtúrák és extrém sportok kedvelőinek ajánlott. Rázós utak, hosszú, kellemetlen* utazások, lekésett csatlakozások, gyakran alkatrész- vagy benzinhiány miatti veszteglés, szóval az efféle móka valóban csak a legelvetemültebbeknek javallott. És akkor még nem is említettük az ország nem túl turistacsalogató földrajzi jellemzőit. Ahogy Gyuri mondta egy alkalommal: - Te, azért az éghajlat nem lehet egy kéjmámor a türkméneknek: a nyár kibírhatatlanul forró, viszont a tél kegyetlenül hideg! Úgy bizony, nyáron a hőmérséklet ritkán csökken 35 fok alá, a föld egyik legnagyobb sivatagja, a Türkmenisztán területének négyötödét elfoglaló, lakatlan KaraKum területén pedig az 50 fokot is meghaladja! Télen azonban a hegyvidéken mínusz 33 fok alá is süllyedhet a hőmérő higanyszála. Eső nemigen esik, csupán az Amu-Darja folyó hoz életet az amúgy száraz, terméketlen vidékre. És hát fő „turistalátványosságnak" ott vannak a földrengések, amelyből minden évtizedben jut egy kisebb-nagyobb a szerencsétlen türkméneknek. Persze akkora, mint ama 1948-as, amely elvitte Nyijazov szüleit, azért ritkán fordul elő. Az a katasztrófa ugyanis jóformán eltörölte Asgabatot a föld színéről, és 110 ezer embert, a város lakóinak többségét ölte meg. Öt évig nem is engedtek a városba látogatót, mert el kel¬lett takarítani a halottakat és a romokat. Bajram és Batan (avagy ahogy mi neveztük őket; Batman és Robin) pontban tíz órakor a szálloda halijában vártak bennünket. Mindkettőjük zakóján ott csillogott egy jelvény -Türkmenbasi arcmásával. Ugyan ez a jelvény egyébként minden egyes türkmén honpolgár hajtókáján ott díszelgett, egyet¬len apró különbséggel. Nevezetesen, amíg diplomata barátaink aranyszínű kitűzőt viseltek, addig az utca emberének „csak" ezüstszínű Türkménbasi-jelvény jutott. S, ha már a portrék szóba kerültek. Az utcára kilépve érdekes volt még, hogy a hatalmas tablókon, a házak falán, az óriásplakátokon, Vagy a hirdetőoszlopokon egytől egyig ősz hajjal volt

látható a nagyfőnök, holott, mint azt már említettem, néhány éve hirtelen húzással hollófeketére festtette a sörényét. Úgy tűnt, az udvari festők mégsem voltak elég serények. Még szerencse, hogy a főváros - és talán az egész ország -legfőbb díszén nem látszott a hajszín, merthogy az egy több mint ötméteres aranyozott szobor volt egy ötven méter magas kilátótorony tetején. Az elnökről mintázott monstrumot úgy forgatják, hogy együtt forogjon a nappal, reggel és este pedig úgy állítják be Türkmenbasit, hogy a nap mögéje kerüljön, így aki felnéz rá, azt elvakítja - no nem a napkelte és a napnyugta, hanem az elnök nagysága. Persze szerte az országban Türkmenbasi-szobrok ezrei (!) állnak, gigantikus portréi pedig betöltik a közintézmények falait. Bár tavaly egyik szerénységi rohamában elrendelte, hogy a hivatalokból távolítsák el képmásait, ezt a kérését valahogy megint figyelmen kívül hagyták... A szoborhoz vezetett hát első utunk, s bár a város minden pontjáról látni lehetett a sárgálló monstrumot, Gambia konzuljának és kísérőjének Bajramék közelről is meg akarták mutatni legfőbb nemzeti büszkeségüket. Mire az emlékműhöz érkeztünk, már tapintható volt az autóban a mélységes tisztelet és az alázatos elfogultság. Kiszálltunk, a talapzatig sétáltunk. A tétova szemű, jámbor képű Bajram megilletődötten suttogott: - A Hatalmas Szaparmurat Türkmenbasi szobra együtt mozog a nappal, és éjszaka ugyancsak forog - magyarázta. - Nemzeti ünnepeink alkalmával pedig a Himnuszt is elénekli. Elővettem a turistakamerát, mire a kevésbé jámbor Batan amúgy vérbe borult arca elfakult a bosszúságtól. - Mit csinál? - hörögte oroszul. - Filmezek. - Azt látom, de... hogy gondolja? - Ügy, hogy a szememhez emelem, majd bekapcsolom itt ezt a piros gombot, látja? Gyuri szeme villant, mintha azt akarná jelezni, vegyek vissza. Igaza volt. - Bajram, kedves, volna olyan szíves közölni a kollégájával, hogy előre megállapodtunk a hivatalos szervekkel a filmezésben? - fordult az értelmesebbik felé Gyuri. - Tvrtko úr dokumentálja Türkmenisztán szépségeit, látnivalóit. Végül is nem utazhat ide a teljes gambiai vezérkar, ha meg kíván győződni az önök országának szépségeiről! Hogy Gyuri milyen ügyes volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy miután néhány nappal a hazaérkezésünk után a Napló leadta a filmet, lelkendezve hívtak fel bennünket Bécsből Kadirovék, hogy megköszönjék: még a magyar televízióba is sikerült becsempésznünk néhány képet „a Hatalmas Szaparmurat Türkmenbasi szent népének csodaszép országáról" - ezt álmukban sem gondolták volna. A Hatalmas Nyijazov itt forgott hát az orrunk előtt, én pedig, miután Gyuri leszerelte a nem túl előzékeny Batant, bőszen filmeztem. Aşgabat annyit jelent, hogy A Szeretet Városa, de erre nem sok jel utalt. Úgy éreztem magam, mintha a világ végén bóklásznánk. A kihalt utcák kongtak az ürességtől, néhány rozoga keleti járgány fehér füstöt eregetve pöfögött el mellettünk, s bár a levegőt a közeli sivatag homokja és a legprosztóbb ruszki pacsuli tette nehézzé, az ősrégi Moszkvicsok és Zsigulik kipufogógáza még elviselhetetlenebbé büdösítette a fővárost. Tény, ami tény, láttunk néhány impozáns épületet, melyek a szénhidrogénvagyon következtében épülhettek az utóbbi években, de ezek a kontrasztjukkal mintha még nevetségesebbé tették volna az amúgy sivár és szürke kockaépület-együtteseket.

Nyílt téren nem sok látnivaló akadt Nyijazov barátunk gigantikus portréin kívül, így hamarosan egy múzeumban kötöttünk ki. Mi volt a neve? Ugyan kérem! Hát persze, hogy Hatalmas Szaparmurat Türkmenbasi Múzeum! Ebben a többszintes épületben megtudhattuk, hogy Türkmenbasi szeret futni, és megismertük Türkmenbasi családfáját, a kutya fáját! Ja igen, és a kitüntetéseit is! Az öltönyös, hibátlan angolsággal mesélő tárlatvezető szemmel láthatóan napok óta készült a látogatásunkra, mással ugyanis nem tudom magyarázni azt a hihetetlen lelkesedést, amellyel bemutatta nekünk a világ talán leghétköznapibb használati tárgyait {Na, vajon ki használta azokat a tárgyakat?). Nem rabolom idejüket, az a lényeg, hogy fogamat összeszorítva végig¬szenvedtem a Halk, watan, byjik Szaparmurat Türkmenbasi (Nép, Nemzet, Hatalmas Türkmenbasi), a Türkmenbasi és Türkmenisztán, illetve a Türkmenbasi élete című, gatyarohasztóan izgalmas kiállításokat. Sőt, ez utóbbi megtekintése során még meg is dicsértem azokat az édes kis kopott és ragacsos fa- meg pléhjátékokat, amelyeket, mint megtudtam, a nagy Türkmenbasi mentett ki a földrengés romjai alól, hogy aztán azokkal játszva később mindig elveszített szülei jussanak eszébe. Tárlatvezetőnk szeme szinte könnybe lábadt a mérhetetlen részvéttől, ennél jobban már csak akkor fordult magába, amikor Türkmenbasi utolsó cigarettacsonkját és szipkáját mutatta meg egy vitrinben. - Hat éve szívta el... - csuklott el a hangja, és míg addig folyamatosan a nevetés kerülgetett, hirtelen elkezdtem sajnálni. Kifejezetten szívszorító volt látni egy felnőtt, ivarérett fiatalembert, amint könny szökik a szemébe egy eldobott cigarettacsikk miatt. Igen ám, csakhogy Suha Gyurit is hasonló érzések keríthették hatalmába, mint engem, csak ő még mindig a röhögésnél tartott. Aztán, amikor egy óvatlan pillanatban ismét ránéztem, engem is újra elkezdett rázni a belső nevetés, így, miközben idegenvezetőnk könnyes szemmel lassan rángatózott, addig - arcunkat kezünkbe temetve - mi is, egészen más okból. Utólag megtárgyaltuk, hogy ez a fuldokló nevetőgörcs akár a vesztünket is okozhatta volna, még szerencse, hogy kísérőink könnyes szemeinkben és halk nyüszítésünkben a részvét sírását ismerték fel. így, hát megtörtént a csoda: maga Batan és Bajram vigasztaltak minket, megjegyzem, szintén a sírás határán állva. És mindezt a szent cigarettaszipka miatt. Csak lassan nyugodtunk meg, zsebkendővel törölgetve a röhögéstől szétsírt szemeinket. Végre-valahára mindannyian megnyugodtunk, különösen, hogy azt hittem, ezzel vége a kínszenvedésnek, de kiderült, hogy csupán elindultunk a Golgotán. Midőn végeztünk a tárlatokkal, a jó Batan - mintha csak a kamerázásért akarna bosszút állni - átkísért bennünket egy másik múzeumba. Azt is Nyijazov építtette, saját magának. Ott egy megrettent szemű, apró nő várt bennünket. - Afrikai barátainkat olyannyira megérintette a Hatalmas Szaparmurat Türkmenbasi élete, hogy kedvükért megmutatjuk nekik a Hősök Szobáját - bízott Batan a nő kezeire. Megadóan bólogattunk Gyurival, holott legszívesebben felültünk volna egy repülőre, hogy uzsgyi, gyorsan magunk mögött hagyjuk ezt a rémálmot. A neheze csak most jött. Végeláthatatlan előadást hallgattunk végig Türkmenbasi kedvenc mandzsettagombjáról, meg¬nézhettük a noteszlapjait, a batiszt zsebkendőjét, és egy csomó agyonretusált fényképet a következő címekkel: Türkmenbasi nézi a tavat. Türkmenbasi nézi a hegyet. Türkmenbasi nézi a sivatagot. Persze a különteremben látható retrospektív kiállításnak számunkra az volt a legérdekesebb momentuma, hogy magát a tárgyat, azaz a tavat, a hegyet, a sivatagot sosem láthattuk a képeken, csak a messzeségbe bámuló Nyijazovot. Hajmeresztő volt (már ha én mondhatok ilyet...).

A nő alighanem elérzékenyülésnek vette az arcunkról tükröződő halálos unalmat és kétségbeesést, úgyhogy vérszemet kapott, még részletesebben kezdett magyarázni, s a Hősök Szobájába érve már szinte lubickolt a türkmén történelmi nagyságok bemutatásában. Tizenegy bronz- és egy aranyszobor sorakozott a vitrinek mögött. Az aranyszobor természetesen a Főnököt ábrázolta, a többiek inkább csak statisztaszerepet alakítottak Nyijazov mellett. Vagy inkább mögött. És itt, ezen a szent helyen a mindig precíz és diplomatikus Suha György barátom elkövette élete egyik legnagyobb baklövését. Történt, hogy miközben tárlatvezetőnk hatalmas gesztusokkal avatott minket be az unalmasabbnál unalmasabb kiállítási tárgyak rejtelmeibe, mi - végtelen udvariasságot magunkra erőltetve - megpróbáltuk érzékeltetni, hogy mi igenis egy érdeklődő delegáció tagjai vagyunk. Éppen ezért, konzul barátom időről időre megismételt egy-két szót a hallottakból, persze oroszul, és élénk bólogatások közepette. Ami¬kor például múzeumi kísérőnk megemlítette, hogy Türkménbasit először a nyolcvanas években formázták szoborrá, Gyuri már le is csapott az utolsó két szóra: - Uhum, a nyolcvanas években. Még egy kép a kiállításról: Türkmenisztán állami kitüntetései. Türkménbasi szinte mindegyiket megkapta. Aztán tárlatvezetőnk azt mondta, hogy a következő vitrinben nem más látható, mint Türkménbasi első gyerekkori cipője, Suha Gyuri nagy fejbólintással már ismételte is: - Uhum, a gyerekkori cipője. Igen ám, csakhogy itt becsúszott egy elementáris baki Gyuri számításába. A valóban nyelvzseni és több nyelven beszélő barátom ugyanis oroszban nem túl erős, valahol megragadt az „ucsityelnyica ja dakladivaju vám" (tanárnőnek jelentem) és a „dobrij vecser, karandas"(jó estét, ceruza) között, így hát szegénykém nem vette észre, amikor lelkes kísérőnk véletlenül egy rossz adatot mondott a Hatalmas Szaparmurat Türkménbasi életéből, majd azonnal hozzátette: -Jaj, bocsánat, azt akartam mondani... - de már nem tudtuk meg, hogy mit, mert Suha György vércseként csapott le erre a félmondatra is, és hatalmas bólintással elégedetten nyugtázta egy elnöki porté előtt, hogy: -Jaj, bocsánat, azt akartam mondani. Nos, itt egy pillanatra megállt a tárlatvezetés, meg az egész kíséretünk, Bajramostól és Batamostól. És végre volt egy perc, amikor én moshattam ki a bajból jóval tapasztaltabb cimborámat. Hát, mit mondjak, sokat izzadtam érte. Azért a látogatás végén nem győztünk hálálkodni a tárlatvezetésért, s megígértük, hogy ha ismét Türkmenisztánba vezet az utunk, újra eljövünk a Hősök Szobájába. Életemben ilyen könnyen még nem ígértem meg semmit... A Gurbanszoltan Múzeumra, nagy fájdalmunkra, már nem jutott idő, mert vártak bennünket a Szaparmurat Türkmenbasi Buildingben és az öngyújtó formájú Szaparmurat Türkmenbasi Gázipari Minisztériumban. Mindent összevetve Aşgabatban töltött első napunknak, diplomáciai szemszögből nézve, az égvilágon semmi értelme sem volt. Ami pedig magát a türk¬mén valóságot illeti, pontosan azt találtuk, amire számítottunk. Szerencsétlen, szomorú szemű embereket, végeláthatatlan teherautósort, amelyről mindenféle kacatot igyekeztek rásózni az arra ténfergőkre, és elemi erővel tomboló személyi kultuszt. A második nap se volt sokkal szívderítőbb. De legalább már történt valami, feltéve, hogy a türkmén televízió észbontóan izgalmas műsorait annak lehet nevezni. Reggel 8-kor mesével indítottak, a Hatalmas Szaparmurat Türkmenbasi kalandjait ecsetelték a gyerekeknek. Később angol nyelvű híradót láthattunk, majd jött a Szahár szalámi, azaz a déli hírek.

Négy csatorna volt, a Türkmén 3 orosz, a Türkmen 4 angol nyelven sugárzott. És valóban mindegyik adónak Türkmenbasi feje volt az emblémája, fent a jobb felső sarokban. A 2-es csatornán különösen érdekes műsorokat láttam. Kora délelőtt ebédvetélkedőt adtak, amelynek során szigorúan a Ruhnama alapján főztek a versenyző asszonyok. Majd jött egy szép népdalműsor, s végezetül, a hírek előtt, férfi és női be¬mondók olvastak fel részleteket Türkmenbasi szent művéből. Batanékkal délben találkoztunk a hallban. Sietve pótolni indultunk a tegnap elmaradt mecsetlátogatást. A sárga kupolás épületet százhúszmillió dollárért építtette Nyijazov, amellyel Közép-Ázsia egyik legdrágább és legnagyobb dzsámijává lett. Megtekintettünk még egy fontosnak tartott műalkotást, vagy fogalmazhatnánk úgy is, hogy a világ legnagyobb könyvreklámját. Az óriási kőtömb a Ruhnamát ábrázolta. Majd következett egy szabadtéri koncertterem és a Gurbanszoltan szőnyegmúzeum, amelynek már a kapujában földöntúli boldogsággal ígérgette Okszana, a lelkes és fiatal tárlatvezető, hogy nem mindennapi élményben lesz részünk. Előre féltem, hogy újabb idiotizmusok következnek Nyijazov múltjából, hisz mint Batan említette, a Hatalmas Türkmenbasi papírvágó kését és népe egyéb ajándékait előző nap idő hiányában elmulasztottuk. De nem, a szőnyegmúzeum valódi kincseket rejtett. A türk¬mén szőnyegkultúra egyedülálló a világon, de Türkmenbasi népe ezt hivatalosan is ki akarta mondatni a többi nemzettel. Ezért aztán megalkották a világ hivatalosan is legnagyobb, kézzel szőtt szőnyegeit. Ötven ember dolgozott két évig az egyenként több mint háromszáz négyzetméteres és ezerkét¬száz kilós szőnyegmonstrumokon, és mintaként a Hatalmas Türkmenbasi neve húzódott végig a művek oldalán. A Guinness ez utóbbi ellenére is felvette rekordgyűjteményébe az aşgabati óriásszőnyegeket, így aztán Türkmenisztán népe esténként nyugodtan hajthatja álomra a fejét. A Tolkucha bazár volt az utolsó hely, ahol még használhattam a kamerámat. Batanék ugyanis időközben felvették a kapcsolatot az illetékes szervekkel, amelyek közölték, hogy jó-jó, eddig filmeztem, de ennyi most már biztosan elég lesz a gambiai vezetőknek, nincs szükség további archiválásra. A város külső kerületében kezdődő és egész a sivatagig nyúló bazár kétségkívül jó terep volt a kamerázásra. Vagyis csak lett volna, ha nem kezdi langyos eső paskolni a fővárost, így aztán jórészt meghiúsult az az álmom, hogy a töméntelen protokoll és unalmas Nyijazov-portré mellé valami életet is vigyek türkmén filmembe. Pedig az ezüstművesek standjai, a pirosba öltözött gyümölcsárus kofák sora, az eladásra váró teve- és kecskecsordák mind-mind Türkmenisztán színét és ízét jelentették. A közép-ázsiai ország ugyanis nemcsak Nyijazov terepasztala. Alapvetően tiszta és életigenlő emberek lakják, akik igenis szeretik sorsuk apró örömeit, és szívesen beszélgetnek, tréfálkoznak, még ha a nagy égi játékmester egy igen mostoha tájékkal és egy földtől elrugaszkodott vezetővel verte is meg őket. És, hát ne feledjük azt se, hogy a jelen mindig mást mutat, mint a történelem. Emlékeznek? A ma már szívből gyűlölt albán diktátor, Enver Hodzsa halálakor extázisban lévő albán emberek százai ütötték véresre fejüket a nagy elnök (később ledöntött) szobortalapzatán, de hol van már Tito marsall, Sztálin generalisszimusz vagy éppen Erich Honecker egykor meg¬ingathatatlannak tűnő tekintélye?! Hogy lesz-e hasonló változás egyszer Türkmenisztánban? Nem tudom, de valami azt súgja, hogy a közeljövőben aligha. Alkonyodott már, amikor aznapi hivatalos programjaink végén kísérőinkkel betértünk egy szőttesboltba. Mielőtt alkudozni kezdtem volna egy szőnyegre, Hatan iparkodott a tudomásomra hozni, hogy a népművészeti alkotásnak számító, két négyzetméteresnél nagyobb, kézi szövésű, hagyományos türkmén szőnyegek

kivitele engedélyköteles, sőt akár meg is tagadhatják. Na jó, persze nem nekem, a gambiai diplomácia oszlopos tagjának, de lehetnek vele nehézségeink az országból való kilépéskor. Bólintottam, és inkább vettem egy Türkmenbasi-szobrocskát, amivel végleg leszereltem akadékoskodó kísérőnket. Az estét a hotel bárjában töltöttük Gyurival, ott kisebb volt a veszélyszint. Vagyis a lehetőség arra, hogy beszélgetésünket lehallgatják. Hacsak az a néhány nagyon leharcolt, folyamatosan körülöttünk keringő prosti valójában nem belügyesként lógatta elénk a mellét. - Holnap? - kérdeztem. - Külügyminisztérium. Valami diplomáciai látszata mégiscsak legyen már ennek az útnak, nem igaz? - És aztán haza? - Haza. - És ha vérszemet kapnak? - Kik? - Ha a türkmen vezetők beindulnak Gambiára, és oda akarnak utazni egy személyes konzultációra? - Csak jöjjenek. Végül is tényleg segíthetnének kiaknázni azt, ami a föld alatt van. - Gyuri, van valami a föld alatt? - Valami biztos van. - Ez azt jelenti, hogy akár váratlanul pozitív eredményt is hozhat az amúgy semmi ilyesmivel nem kecsegtető asgabati látogatásunk? - Persze. Mondjuk, Jammeh elnök nem repes majd a boldogságtól, ha megtudja, hogy mibe kerül Gambiának a türkmén delegáció Banjulba invitálása. De hát valamit valamiért, nem igaz? Ha tényleg a segítségünkre lennének, ez a kis befektetés hamar megtérülne. Ebben maradtunk. Másnap reggel kilenc órakor a külügyminisztériumban fogadott bennünket Rashid Meredov külügyminiszter. Nagy, súlyos ajtó mögött nyílott a fiatal negyvenes, sűrű fekete hajú, alapvetően jóindulatú Meredov irodája. Sapkája és könnyű kardigánja oldalt lógott egy fogason - úgy éreztem magam, mintha egy vidéki polgármesterhez jöttem volna audienciára. - Egy kávét? - kérdezte, miután átestünk a bemutatkozáson. Meg se várta a válaszunkat, rögtön szalajtotta az irodaszolgát. - No, és hogy tetszett maguknak a mi szeretett országunk? - kérdezte érdeklődve, a tekintetünket fürkészve. Gyurira néztem, itt az ő diplomata vénájára volt szükség. - Ó... rendkívül meggyőző... mármint a fejlődés... és különösképpen iránymutató lehet a gambiai döntéshozók számára. Azon leszek, hogy mihamarább elindíthassuk az önöknél tapasztalt pozitív folyamatokat Gambiában, persze a nyugat-afrikai körülmények és adottságok figyelembevételével. Mindamellett természetesen ehhez két oldal kell, azaz az önök nagyra becsült közreműködése nélkül szinte lehetetlennek látszik a Türkmenisztánban jellemző, igen jelentős fejlődési elemek átplántálása... Bíztam benne, hogy Gyuri tudja, miről beszél, mert én már elveszítettem a fonalat. De Meredov hasonlóképp követhetetlen litániába kezdett: - Szülő és gyerek viszonyként kellene felfognunk hazáink kapcsolatát, végtére is mi tényleg szívből szorítunk az önök felemelkedéséért, és minden tőlünk telhetőt megteszünk, valódi szülői szeretettel. Kövessék Türkmenisztán példáját, mely jól mutatja, hogy igenis van felemelkedés, csak tenni, dolgozni kell érte. Gyurival egymásra emeltük rebbenő pilláinkat, és nagyot nyeltünk. Meredov folytatta.

- A gyermeki lét istápolást kíván, s meg kell érezni az időt, amikor az életkori sajátosságoknak megfelelően a csemete elhagyja a házat. Most majd megfogjuk, de egyszer talán majd mi is elengedjük az önök kezét... Aha. Ja. Na mindegy, a lényeg az volt, hogy Meredov elképzelhetőnek tartotta Türkmenisztán diplomáciai segítségét. Lelki szemeimmel már-már magam előtt láttam, amint viharos éljenek remegtetik meg a banjuli éjszakát, és fekete barátaink vadul rázzák Türkmenbasi küldötteinek kezét, sőt talán maga a nagy Nyijazov is tiszteletét teszi a gambiai földgázmezőkön. De mi lesz a gambiai örömünnep az aşgabati „fiesztához" képest, amelyet Türkmenbasi megrendelésére rendeznek majd, hogy tízezrek éltessék a bölcs vezért, aki új barátot szerzett a világ legszentebb népének. - Ismerjük és értjük a céljaikat - duruzsolta Meredov szertartásosan hajlongva, mint egy barázdabillegető. - És természetesen segítünk is, amiben tudunk. Türkmenisztán ápolja a barátságait, még ha azok nem is túl régi keletűek. - Mi pedig bízunk benne, hogy sikerül felnőnünk az Önök nagyságához - tromfolta a külügyminiszter modorosságát Gyuri. - Tudja, Afrikában igencsak elkel a segítség, de sokszor hiába nyújtanak segítő kezet felénk, afrikaiak felé, sajnos nincs elég elmésségünk élni a felkínált lehetőségekkel. Meredov hátraroskadt a székében, keze a térdére hanyatlott. Bárgyún bámult a földre, aztán ismét ránk nézett. - Ne legyenek kishitűek - mondta összehúzva a szemét. -A Hatalmas Szaparmurat Türkmenbasi is ezt kérte népétől, és lám, Türkmenisztán felemelkedett. Ha egy népnek bizalma van magában, akkor nincs, ami az útját állhatja. Felállt, a könyvespolchoz lépett. - Persze, volna valami, ami igencsak meggyorsítaná Türkmenisztán és Gambia együttműködését. Milyen nyelven is beszélnek maguk felé? - Volof és mandinka - felelte Gyuri. - Igen, értem. Nos, ha ezt a könyvet átültetnék az önök nyelvére, az sokat segítene a dolgon... Vastag, bőrkötéses könyvet vett a kezébe, borítóján arany betűkkel fénylett a cím: RUHNAMA. Az albán beteg 1. Hűvös október végi éjszaka volt, a szél örült módjára nyargalászott az alig fűtött kórtermekben. Mégis valamiféle ősi nyugalomban tespedt az ORFI vöröstégla épülete, s a magányosan gubbasztó éjszakás nővér csak a külső rácsos vaskapu nyikordulására ijedt fel. - Készüljön, jönnek! - nyitott be hozzá lihegve az egyik osztályos kolléga. - Kik? - meredt rá értetlenül a nővér. - Hogyhogy kik? A gyerekek. A nővér szoborrá merevedve ült, látszott rajta, hogy semmit sem ért. - Nem szóltak magának, Magdika? A nővér megrázta a fejét. Az osztályos arcán kétségbeesés látszott. - Idefigyeljen, pillanatokon belül itt lesz negyven albán gyerek. Egyenesen Tiranából hozzák őket, gyógyulni. Szocialista baráti segítség, tudja. Paralízisesek.

Odakint lassan virradni kezdett, ám a nővér számára elsötétült a világ. „Miért nem szóltak? Miért nem szóltak?" - hajtogatta magában. Kábán, zavarodottan igyekezett értelmezni az imént hallott szavakat. Aztán egyszer csak, mintha megvilágosodott volna, felpattant, és gyorsan a falnál álló szekrényekhez szaladt. Sorra kirángatta az ágyneműket, és mindet az író¬asztalra dobálta. Az osztályos megnyugodva sóhajtott, és kihúzta fejét az ajtónyitásból. - Uzsonnát is készítsek? - pördült meg a sarka körül a nővér, de a kolléga addigra már messze járt. Gyorsan vetni kezdte az ágyakat, aztán amikor végzett velük, a földre rakosgatta a plédeket. Végül megigazította fehér köténykéjét, vállára borította barna szövetkabátját, s kiszaladt a kórház elé. Szorongó szívvel kémlelt a Duna felé, abból az irányból kellett érkezniük a gyerekeknek. Hamarosan egy teherautó motorjának kattogása törte meg a néptelen utca csendjét, s két reflektor vakította el a nővért. Fél perc múlva lefékezett előtte egy fehér füstöt okádó IFA. A kicsapódó ajtó mögött két katonaruhás fér¬fi jelent meg. Fegyverük vállukra vetve meredt az égnek, s ahogy leléptek a földre, otromba bakancsuk alatt megreccsentek a száraz falevelek. - Davaj, davaj! - kiáltottak fel oroszul a platóra, mire odafent szürke, apró árnyak kezdtek szedelőzködni. Kisvártatva egy alacsony, sovány, kissé beesett arcú fiúcska jelent meg a platóra vezető vaslétra tetején, hátán rongyzsák lógott. - Nu! - nógatták a katonák. A fiú bizonytalanul lekászálódott a teherautóról. Bal kezét furcsa, kifordított pózban tartotta, másik karja élettelenül, a mellkasához kötözve lifegett. Mögötte libasorban érkeztek a többiek is, némelyikük sántikált, mások merev nyakkal, természetellenes tartással léptek a járdára. Odalent felsorakoztak, s ijedt szemekkel bámulták a fegyvereseket. A legkisebb gyermek maradt a végére. A lépcső tetejéhez bicegett, és ott, a létránál lehorgonyzón. Mozdulatlanul állt, mint akit villám sújtott. Lassan egy kövér könnycsepp gördült végig az arcán. Ötéves ha lehetett. - Nu sto? - mordult rá az egyik katona, mire a gyermek összerezzent. A nővérnek majd' megszakadt a szíve. Előrefurakodott, és fellépett a kicsihez. Leguggolt hozzá, magához ölelte. Aztán megfogta a kezecskéjét, és óvatosan lesegítette a teherautóról. A gyermek hálásan nézett fel a nővérre, s úgy szorította a kezét, hogy belefehéredtek az ujjai. Az egyik katona hegyeset köpött maga elé, aztán tett előre egy lépést. Pattogó hangon közölte a gyerekekkel, hogy gyógyulni érkeztek a magyar fővárosba, és akire panasz lesz, az máris indul haza, és hogy aki elbitangol, annak szíjat hasít a hátából. A gyerekek orruk hegyéig kendőkbe, takarókba bugyolálva ácsorogtak a vacogtató hajnali hidegben, tekintetükben fél¬szeg riadtság bujkált. A katonák vezényszavára megindult a különös kis csapat a kórház bejárata felé. A legkisebb gyermek könyörgő pillantást vetett a nővérre, mintha azt kérné tőle, hogy ne hagyja magára. A nővér, átérezve a fiúcska félelmét, magához húzta a gyermeket. Elhaladtak a főlépcső mellett, amelynek tetején egy tébolyult tekintetű, tömpe orrú, köpcös beteg ácsorgott. Csíkos pizsamafelsője alól kilátszott pikkelyes köldöke. Az egyik katona ráüvöltött, hogy takarodjon vissza a kórterembe. A gyermekek ijedten összerezzentek. Behúzták a nyakukat, úgy szaporázták lépteiket. Oldalt vadul csapdostak a huzatban a falra kiakasztott hirdetmények, mintha a kis albán vendégek gyerekkorának utolsó örömeit is végleg el akarnák hessegetni. A menet egy üres kórterembe ért, az ágyakon lópokróc hevert. Az ágyak előtt és között, a földön is fekhelyek várták a gyermekeket. A nővérke sorban elhelyezte az érkezőket, az időközben befutó osztályos kolléga pedig megmutatta, merre vannak a mellékhelyiségek. Végül a katonák dörgő hangon mindenkit ágyba parancsoltak.

- Te is! - mordultak a legkisebbre. - Ő velem alszik, a nővérszobában - állt elé védőn Magdika. A kísérők egy pillanatra meghökkenve bámulták a fiatal nőt, aztán megvonták a vállukat. Dörgő léptekkel elhagyták az épületet. Hamarosan egyenletes szuszogás töltötte be a kórtermet. A nővér egy pislákoló éjjeli lámpa fényénél megvetette az ágyát, és lefektette a kisfiút. A gyermek szörnyen fáradt volt, de nem merte lecsukni a szemét. Talán azt hitte, hogy a jószívű nővér csupán egy álom, s félt, hogy ha elalszik, és újra felébred, semmivé foszlik ez a csodálatos álomkép. Végül nagy nehezen mégis elszenderült, miközben Magdika gyöngéden cirógatta az arcát. Odakint megint feltámadt a viharos szél, s vinnyogva át-átsüvített az ajtók alatti résen. Megrezegtette a nővérszoba asztalán heverő újságot, amely egy, a korát jócskán megelőző cikknél volt kinyitva: „Almár Iván: Új űrrakéta-kísérletek előtt". A címlapon pedig ez volt olvasható: Nők Lapja, 1960. január 14. 2. - Kiss Gézáné Magdika - mondta már vagy tucatszorra a nővér tagoltan, erősen artikulálva, miközben magára mutatott. A kreol bőrű kisfiú némán meredt rá. - Magdika. Én vagyok: Magdika. Aztán a nővér a gyermekre mutatott. - És te? Te ki vagy? Hogy hívnak? A kisfiú hallgatott. Magdika szomorú arccal dőlt hátra a sárgás kórházi széken. Ebben a pillanatban a gyermek csücsöríteni kezdett, és a következőt motyogta: - Madka. A nővérnek felcsillant a szeme. - Magdika! Igen, Magdika! Én Magdika vagyok. És te? - Méli - hallatszott valahonnan nagyon messziről. A nővérnek a torkában dobogott a szíve. - Méli? Méli. De szép neved van. Szia, Méli! A kisfiú bólintott. Mintha fény gyulladt volna a tekintetében. Mindeddig az életnek vajmi kevés jele látszott az arcán, most azonban mintha erőre kapott volna. Ötéves kora minden tudatával igyekezett megérteni Magdikát és megértetni magát. A nővérke várakozón csüggött a fiúcska mozdulatain. Miután reggel letette az éjszakai műszakot, hazasietett Biatorbágyra, az albérletbe, de amint késő este megérkezett a szolgálatba, kolléganői azzal fogadták, hogy van itt egy gyermek, aki folyamatosan őt emlegeti, s nem hajlandó sem enni, sem inni nélküle. Magdika repült a kisfiúhoz, s visszahúzta a kórterem ablakán a derékig kilógó, éppen őt kutató gyermeket. Megdörzsölte dércsípte arcocskáját, és főzött neki egy teát. Most tehát ott ültek a nővérszoba ágyán, a durva pokrócon, egymás kezét fogva. - Beteg? - bökött Magdika a fiú lábára. - Fáj? A nővérke eltorzította az arcát, mintha fájdalma lenne, s újra megkérdezte: - Fáj a lábad? - Fa' - bólintott a gyermek. Magdolna kenőcsöt vett elő egy fiókból, bedörzsölte a gyermek lábát. Aggódott Méliért. Érezte, hogy mélységesen szere¬ti, s hogy saját sorsát örökre megpecsételte a tény: a fiú most már hozzá tartozik. Nyomasztotta is kissé a felelősség, sőt bűntudatot érzett, hiszen otthon várták a kislányai. De úgy érezte, ezt a gyermeket, aki alighanem csak néhány hetet, legfeljebb hónapokat tölt majd vele, végképp az ő gondjaira bízta Isten. Mellnek senkije sincs, csak ő. Magdolna

éjszakánként szenvedett a félelemtől, hogy valami baja esik a kicsinek. Pedig a csendes, ijedten pislogó kisfiú egyre gyakrabban csatlakozott társaihoz, s ha esetlenül is mozgott, szívesen kapcsolódott be a többiek játékába. Mélit persze, épp ügyetlen mozgása miatt, többnyire részvéttel teli, szomorú szavak kísérték a kórházi dolgozók részéről. Olyan ápoló is dolgozott körülötte, aki saját maga jelentet¬te ki, hogy halálosan undorodik ettől a „nyomorék kis fattyútól". Ha Méli érzékelte is, hogy a kórháziak egy része nem éppen barátságosan közeledik hozzá (hozzájuk, albán gyermekekhez), mindig megkönnyebbülés volt számára, ha Magdolna ölébe kéredzkedhetett. Egy gyengéd mosolyban, egy aggódó kiáltásban az anyai szeretetet vélte felfedezni, s ez támaszt, biztonságot nyújtott számára az idegen országban. A hatvanas évek elejének rideg Magyarországán méltán félhetett egy albán csöppség egy budapesti kórházban. Félelmét csupán a jólelkű biatorbágyi nővér enyhíthette. - Büszke lehet az anyukád, hogy ilyen ügyes kisfia van - simogatta meg egy alkalommal a fejét Magdolna, mert Méli először szaladt le a lépcsőn a korlát segítsége nélkül. - Te vagy anyuka - fogta meg a gyermek a nővér kezét. - Méli szeret anyuka. Magdolnának könnyek gyűltek a szemébe. Méli olyan magától értetődő őszinteséggel beszélt az érzéseiről, hogy a nővér egyre növekvő félelemmel gondolt a pillanatra, amikor el kell majd válniuk egymástól. Ha lehet, ezt a felszabadult, sziporkázó Mélit még jobban szerette, mint azt a félénk kis porontyot, aki annak idején alig mert leszállni a teherautóról. Az albán kisfiú ma már szórakoztatta és felvidította társait és magyar barátait, s lassan még a legfagyosabb tekintetű kórháziak is szívükbe fogadták az életörömtől duzzadó gyermeket. 3. Egy év sem telt bele, és Méli Ostreni folyékonyán írt és olvasott magyarul. Ehhez persze az kellett, hogy a fiú mellé kirendelt „magyar anya", azaz Magdolna nap mint nap foglalkozzon vele. Úgysem lévén pénze, a nővér nemigen vitte ki Mélit a kórház falai közül, így aztán bőven jutott idejük arra, hogy egy notesz és egy ceruza segítségével gyakorolják a betűvetést. Megint december volt, megint tomboltak a mínuszok. A kórház korhadt ajtófélfáiban férgek nyüzsögtek, a farostok közé bújva igyekeztek túlélni a fagyos heteket. A kórházba öltönyösök érkeztek a pártközpontból. Tekintetük szigort sugárzott, fensőbbséges ábrázattal vonultak a főigazgató irodájába. - Holnap hazamennek a kölykök - mondta később az igazgató az osztályvezető főnővérnek, s a hír, a „folyosói híradónak" köszönhetően, hamar elterjedt az intézményben. Magdolna rémülten ücsörgött a székén. A hallottak hirtelen jött hidegzuhanyként megbénították. Hogy lesz képes elengedni a kisfiát? Mélit, a gyermekét, aki egy év alatt hozzánőtt, a része lett? Szinte nyüszített fájdalmában. - Gyere, kicsim - öltöztette fel a fiúcskát. - Hova megyünk? - Fényképészhez. Csináltatunk egy közös fotót, jó? Hogyha messze leszel tőlem, akkor is a kezedbe vehesd, és emlékezz a magyar mamára. - Messze leszek tőled? A gyermek értetlenül meredt a nővérre. - Méli, az anyukád már nagyon vár odahaza. - Albániában?

Magdolna bólintott. A szomorúság fojtogatta a torkát. Méli sírásra húzta a száját. - Nem, mami, én itt maradok. Én veled maradok. A nővér megsimogatta az arcát. Vajon mikor lesz képes megmondani a gyermeknek, hogy mindenképpen haza kell mennie? Nem húzhatja az időt, mert a nagyobbak bizonyára már tudják, hogy másnap teherautóra ülnek, s elmondják majd a kis Mellnek is. Magdolna a kezei közé fogta a gyermek fejét. - Drágám, holnap haza kell menned. Méli arca hamuszürkévé vált. Szeméből folyni kezdtek a könnyek, de nem toporzékolt, nem hisztériázott. Csak állt, mozdulatlanul, s ezzel talán még inkább facsarni kezdte Magdolna szívét. Aztán szaggatottan, a szórendet furcsán össze¬forgatva beszélni kezdett. - Az lehet nem, hogy Méli megy el. Az lehet nem, mert vagy te a mami nekem. Engedsz engem te el, mami? Nem már szeretsz, mami? Magdolna elfordult, eltakarta az arcát. Nemigen hitte, hogy valaha is találhat majd enyhülést a kisfiú elvesztése miatt érzett gyötrelmére. Egy óra múlva a Mártírok útja 60. alatti fényképész üzletében ültek. Ma Margit körútnak hívják, és egy divatcikkbolt üzemel az egykori stúdió helyén, de a környéken lakó idősebbek még emlékeznek a fényképekkel teleaggatott kirakatra. - Gyere, kicsim, hadd fésüljem meg a hajad! - szólt Magdolna a gyermekhez. Méli behunyt szemmel engedelmeskedett. Az idős, ősz hajú fényképész fogai szinte belevacogtak a fájdalmas látványba, ahogy a gyermek a fésülködés végeztével az anyja karjába csimpaszkodott, úgy, mintha attól félne, hogy egy láthatatlan gonosz erő elszakítja tőle. Magdolna és Méli összeölelkezett, s megszületett az a felvétel, amely az elkövetkező negyvennégy évben az egyetlen kézzel fogható közös emlék maradt a nővér és a gyermek számára. 4. Néhány perc maradt csupán a teherautó indulásáig. Magdolna halk, suttogó hangon a Teremtő bölcsességének dicséretét zengte, s nagyokat szippantott Méli jellegzetes gyermekillatából. Igyekezett elraktározni az érzést, amely a kisfiú minden egyes ölelése alkalmával megrohanta. A világ jó és bámulatos - gondolta magában -, hiszen megajándékozott e csodálatos gyermek ragaszkodásával Úgy ácsorogtak a folyosón, mint egy szoborpár. Körülöttük derűsen serénykedtek a kórházi dolgozók, s a kis albán vendégek is örültek, hogy végre hazamehetnek. Menetrendszerűen érkezett a két fegyveres, elkezdték a platóra tessékelni a gyerekeket. S eljött az a pillanat is, amikor a búcsúzkodók utoljára válthattak sebtiben néhány érzelmes szót. Méli nem akart kibontakozni Magdolna karjából. - Ne engedj el, mami! - kérlelte a nővért. Magdolna erőtlennek érezte magát. - Lódulj! - hangzott néhány lépésről az egyik fegyveres utasítása. Méli behunyta a szemét. Mindig ezt csinálta, ha valami bántotta. Úgy érezte, hogy ha ő nem lát senkit, akkor biztosan őt sem látja senki. Márpedig most legszívesebben elbújt volna valahová, hogy nélküle induljon el a teherautó, s ő Magdolnával maradhasson. - Menned kell, kicsim - lehelt egy utolsó csókot a gyermek homlokára a nővér, miközben könnyeivel küszködött. - Mikor találkozunk? - kérdezte Méli. - Hamarosan - erőltetett arcára egy halvány mosolyt Magdolna. Emlékképek villantak fel az agyában. Méli megérkezik a teherautóval. Méli sírva nyomogatja beteg lábát.

Méli először szólal meg magyarul. Méli teli szájjal tömi magába a Magdolna által sütött meggyes pitét. Súlyos kéz nehezedett a gyermek vállára. - Süket vagy, kölyök? - dörgött a fegyveres hangja. Lódított egyet a gyermeken. Méli a vaslétrába kapaszkodott. Még visszanézett egyszer. - Eljössz majd, mami? - kérdezte remegő hangon Magdolnát. A nővér mosolyogva bólintott. Aztán odalépett a teherautó hátuljához, és felsegítette a fiút a platóra. Méli után a fegyveresek is felszálltak, és a sofőr gázt adott. Ahogy a teherautó távolodott, Magdolna egyre világosabban látta, hogy súlyos megpróbáltatás vár rá: az évtizedeken átívelő vágyakozás Méli után. Hirtelen megérezte, hogy egyfajta állandóság kezdődik az életében. A reménykedés állandósága. Felnézett a felhővel futtatott kék égre. Végre szabadjára engedte mindaddig erővel visszatartott könnyeit. A teherautó el¬tűnt a sarok mögött. 5. Magdolna hosszú hetekig nem hallott Méliről. Vajon létezik-e szörnyűbb kín egy anya számára a bizonytalanság szívet szorító vasmarkánál? Nem hiszem. A nővér a nappalokat valahogy még csak-csak átvészelte, de éjszakánként rémálmok gyötörték. Püffedt hasú varangyok gyűrűjében látta Mélit, máskor meg - képzeletében - hullamerevvé zsibbadtan hevert a fiú egy lángtenger közepén. Aztán megjött az első levél. A kacskaringós gyerekbetűk alatt asszonyos írás tekergőzött. „Elmondhatatlan, milyen hálás vagyok az odaadáséit, amellyel az én drága fiamat istápolta..." - állt többek között Méli anyjának orosz nyelvű levelében. Méli pedig magyarul írt: „Nagyon szeretni magát, minden nap álmodni Magdi néniről..." Méli sorai tompították a nővér fájdalmát, ha száműzni nem is tudták. Még a gyermek különös képeitől is elérzékenyült, holott Méli rajzai tankokat, képeslapjai gépfegyveres gyerekmikulásokat és lángoló házakat ábrázoltak. „Édes Magdi néni! Méli sohase fog felejteni magát és sok emléket gyönyörű Budapestről..." - ezt már tizenhat évesen írta a fiú a lepusztult Tiranából. Enver Hodzsa (albánul Enver Hoxha) rémbirodalma megnyomorította a lelkeket, s szinte a csodával határos, hogy Méli személyiségét nem mérgezte meg az albán rezsim embertelensége. Hodzsa leromboltatta a mecseteket, és nyolcszázötvenezer (!) betonbunkert építtetett az imperialisták és a szociálimperialisták (saját fordításában tehát mindenki) ellen vívandó nagy háborúk idejére. Ezzel még mélyebb mocsárba taszította az amúgy is sokat szenvedett albán népet. Mi is ugrik be először, amikor ezt az apró déli országot említjük? Nyomor. Vérbosszú. Analfabétizmus. És nem a csodálatos citrusligetek, olívaültetvények, nem a hat nemzeti park és a huszonnégy természetvédelmi terület. Miután 1946-ban kikiáltották a népköztársaságot, és Hodzsa pártfőtitkár vezetésével elkezdték építeni a szocializmust, az albánoknak egyetlen jó pillanata sem volt. Először Tito, majd Sztálin mutatta nekik a - pokolba vezető - utat, amelynek a lényege nem más volt, mint nehézipari országot faragni az erre tökéletesen alkalmatlan Albániából. Hiába hegyvidék az ország nagy része, s hiába borítják erdők a területének több mint harmadát, Hodzsa mégis kohókat és erőműveket álmodott az ország minden pontjára. Amikor mindez már a testvéri Moszkvának is sok volt, s Hruscsov a Kremlben arról beszélt, hogy esetleg más elgondolást kellene

követnie Hodzsa elvtársnak, és nehézipari nagyágyú helyett a szocialista blokk üdülőparadicsomává kellene varázsolnia Albániát, Tirana sértetten szakított Moszkvával. Ezzel aztán végképp el¬szigetelődött Európától, s kizárólag az elmebeteg diktatúrákhoz mindig is aberrált empátiával közelítő Kína sietett a segítségére, így aztán Albánia-szerte gyerekek tízezrei kezdtek el kínaiul tanulni, miközben a Balkánnak ez a szeglete gyakorlatilag megközelíthetetlenné vált. Ebből az időből származik a fékevesztett diktátor egyik legendás mondata, mellyel egy politikai nagygyűlésen ajándékozta meg országa népét. „Együnk bár füvet, de megőrizzük a függetlenségünket!" így is történt: elzárták az országot a külvilágtól, s ezzel megőrizték a függetlenségüket. De tényleg füvet ettek. Hodzsa olyan volt, mint ama szektavezérek, akik ha kell, halálba küldik követőiket az ige nevében. Ezek az elvakult vallási vezetők, csakúgy, mint Hodzsa, meggyőződéssel vallották és vallják, hogy az egész földkerekségen egyedül ők az irányításra képes, hiteles egyedek. Ők teremtettek arra, hogy egy új isten vagy új eszme nevében megújítsák és megváltsák a világot. Hogy miért? Hát, mert az ő birtokukban van a boldog és teljes élet és az igazán hatásos ige kulcsa. Hodzsa viselkedése, megnyilvánulásai alapján feltétlenül arra kell következtetnünk, hogy alighanem orvosi eset volt. Természetesen igaz lehet ez bármelyik elvakult zsarnokra is, de amilyen semmire se jó idiotizmusokat Hodzsa művelt, ah¬hoz valószínűleg csak a bumfordi Kim ír Szén fogható, akinek uralkodása idején falevélen éltek az észak-koreai „alattvalók". Emlékszem, gyermekkorom fájdalmának minden könnyét egy despota és autoriter tanárra pazaroltam, aki úgy igyekezett igába hajtani bennünket, hogy közben teljesen eltiporta a személyiségünket. Amikor kihívott felelni, és megmutattam neki, hogy az általa adott feladatnak más megoldása is van, nemcsak a könyvben leírt, visszaküldött a helyemre egy karóval. Nos, mindig ez a tanár jut eszembe, amikor Hodzsáról vagy Maóékról hallok. A különbség csak az, hogy ők egy többmilliós népet akartak - a legdurvább eszközökkel - igába hajtani. A történelem persze utólag hajlamos elfelejteni a könnyeket, vagy legalábbis átlépni a fájdalmakon. Generációkkal később a gyermekek már csak a történelemkönyvek lapjairól értesülhetnek mondjuk Auschwitz vagy a Gulag szörnyűségeiről, a feketék és az indiánok leöldöséséröl, a spanyol inkvizíció vagy a római légionáriusok rémtetteiről. És egymás között mondogatják gyermeki csodálkozással: „Fú, nem semmi, Enver Hodzsa alatt a szennyvízcsatornákból ittak és a dögkutakból ettek az emberek!" Ennyi az egész. Egy bekezdés a történelemkönyvben. És Enver Hodzsa, aki eszelős politikájával meggyökereztette Albániában a hazugságot és a nyomort, de mindenekelőtt a szomszédok feljelentésének és a besúgásnak intézményét, s aki évtizedekre a bizonytalanság és az erkölcstelenség lassan ölő mérgével oltotta be az emberek szívét, eltűnik a történelem süllyesztőjében. Csak példaként hadd említsem meg: a hetvenes évek Albániájában pártkitüntetést kapott egy anya, miután feljelentette a saját fiát, aki egy családi ebéd során kijelentette, hogy de jó lenne Olaszországba költözni. Nos, ez az anya sokáig erkölcsi példaképnek számított. Enver Hodzsa elvtárs 1985-ben bekövetkezett halála után Ramiz Alia jött a sorban, majd a kilencvenes évek elején Sáli Berisha, immáron a Demokrata Párt színeiben. Sokat elmond róluk, hogy vagy ültek, vagy lecsukatták ellenfeleiket. Alia ült múltbéli bűnei miatt, Berisha pedig ahogy hatalomra került, rács mögé dugatta Fatos Nanót, a saját politikai ellenfelét. De ezek az albán politikusok már finomkezű és bájos fiúcskáknak számítottak az örült módjára tomboló Enver elvtárshoz képest.

Hodzsáék féktelen rombolásánál persze jobban érdekelte Magdolnát, hogy Méli végleg maga mögött tudhatta a gyermekparalízist, és hogy fölvették az egyetemre. A nővér és családja - immáron három lánnyal - Tatabányára költözött, ahol Magdolna a helyi kórházban kapott állást, míg férje ugyanennek az intézménynek a gazdasági osztályán helyezkedett el. Az asszony hiába is álmodozott arról, hogy meglátogassa fogadott fiát, Albánia akkoriban - mint már említettem - rettentően zárt ország volt. Se ki, se be, így aztán Mélinek sem igen lett volna esélye átlépni a határt. És akkor a pénzről még nem is esett szó, amelynek igencsak szűkében voltak mind Magdolnáék, mind Méliék. Maradt a levelezés, amely akadozott ugyan, mégis egyfajta köldökzsinór volt Magdolna és Méli között. Egy világ választotta el őket egymástól, s bár leveleiket egytől egyig felbontották és elolvasták a biztonságiak, egymáshoz írt soraikkal még¬is fenntartották a reményt. Persze Magdolna igyekezett visszafogni áradó érzelmeit, nehogy túlzott aggodalmaskodásával véglegesen zátonyra futtassa Mélivel való kapcsolatát. A fiú lassan felnőtté vált, s természetszerűleg Magdolna szerepe is átértékelődött az életében. „Az egyetemet 1979-ben befejeztem. Orvos lettem, gyógyító..." - olvashatta Magdolna az érett fiatalemberré cseperedett Méli sorait, aki egyre ritkábban írt, s egyre rosszabb magyarsággal. Magdolna nem erőltette a levelezést, inkább telefonált, főleg a nagy ünnepeken. Közben egy nyugatnémet kisfiút is hosszan istápolt, sőt a nevére is vette. Akkor, amikor Péter Magyarországra érkezett, nyugati kisgyereket csak egy adott ideig lehetett nálunk gyógykezeltetni, így Magdika nemes egyszerűséggel Kiss Péterként vezette a gyermek kórlapját, a nővér jószívű kollégái pedig csendben asszisztáltak a kegyes csaláshoz. Péter ma kint él München mellett, de évente többször is meglátogatja „a mamit". Mindezt csak azért tartom fontosnak megosztani az olvasóval, mert ebből is látszik: Magdolna tulajdonképpen az istápolásra, az óvásra, a törődésre született. Ő maga - férjével -ma is szerényen él egy tatabányai panelben, de az anyagi javaknál sokkal fontosabb számára, hogy férje, három lánya, két fogadott fia, nyolc unokája, és egyáltalán, a környezetében mindenki boldog és elégedett legyen. Ha fogalmazhatok úgy: Magdolna tulajdonképpen Teréz anya magyar inkarnációja, még ha csak kicsiben is. Márpedig aki szeret, azt viszontszeretik. S amikor nála jártam, ennek számtalan jelét tapasztaltam. A ma hetvenesztendős nővér jó ember. Azt hiszem, nagyon kevés van ma már a Magdikákból. Amikor hallottam az asszonyról, illetve Albániában élő fogadott fiáról, elhatároztam, hogy segítek valóra váltani az álmát. Mert hát ugyan kiét, ha nem az övét? 6. Jó ember, ez járt a fejemben első találkozásunkkor, jópár évvel ezelőtt is! A konyhába, amelyben Magdolna a tiszteletünkre sütött pitét szeletelte, legfeljebb ha ketten fértek be egyszerre. Ők is csak állva. Amikor ilyen apróra tervezett, rossz beosztású panellyukakat látok, azt kívánom, bárcsak azok is ilyenben laknának, akiknek a tervezőasztalán megszületett mondjuk ez a három négyzetméteres konyha. Magdolna azonban nem panaszkodott. Sőt, tökéletesen érezte magát. Vagy harminc éve lakott panelben, és elfogadta, megszokta. Pedig a lakásuk... Később, egy alkalommal Magdi néni, tudván, hogy rövidesen új lakásba költözöm a családommal,

megkérdezte, hogy mekkora lesz az új otthonunk. Szégyelltem bevallani neki, hogy csak a nappalink nagyobb, mint az ő egész lakásuk. Mindig is irigyeltem azokat, akik megelégedtek azzal, amijük van, és nem töltötték azzal a mindennapjaikat, hogy több, jobb, más után sóhajtozzanak. Ismerek egy asztalost, aki gazdag ember lehetne, mert kitűnő keze van. Ám amint elér havonta egy bizonyos összeget, egyszerűen leengedi a kezét, lehuppan a foteljébe, elővesz egy üveg sört és bekapcsolja a tévét. Ő abban a hónapban már egy mozdulatot sem tesz. Mint mondja, annyit már megkeresett, hogy abban a hónapban ne legyen gondja. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy „Mondd, Zolikám, nem szeretnél több pénzt? Nagyobb házat, jobb kocsit? Külföldi nyaralást?" Nem is értette, miről beszélek. Volt egy tisztességes külsejű házacskája, egy középkategóriás, nem túl öreg autója, és kijárt horgászni a közeli tavakhoz. Aki a Türkmenbasiról szóló fejezetet olvasta, bizonyára emlékszik még a Gambiában nagy szegénységben is boldogan élő Mofelére. Sokszor eszembe jutnak a szavai... Szóval Magdi néni és Géza bácsi tökéletesen elégedettek voltak az életükkel. Szerették őket a környéken, Magdi nénivel egyszerűen nem lehetett úgy végigmenni az utcán, hogy méterenként rá ne köszöntek volna a régi betegek. - Az a fiatal hölgy még nálam szült - bökött ki a konyhája ablakán Magdika egy testes asszonyra, aki tizenöt éves kamasz fiával épp a bolt felé tartott. - Szegény, úgy félt, hogy míg a doktor úrra várakoztunk, szinte sebesre marta a kezemet. Bent, a szobában Géza bácsi Töttös Márk kollégámnak mesélt a könyveiről. Tele volt velük az egyik fal. A könyvek és a templomba járás, ez a két dolog volt a legfontosabb a házaspár életében. És persze most a velük forgatandó film. Merthogy dokumentumriportot szerettem volna csinálni Magdi nénivel a Naplóba, mégpedig a Mélivel töltött egy esztendőről, illetve a fia utáni négy évtizedes vágyakozásról. Egy egész napot töltöttünk Magdi néniéknél. A felvétel idejére a lakásban be kellett csuknunk az ablakokat, mert a zajvédő fal ellenére odahallatszott az Ml-esen elhúzó kamionok dübörgése. Beszélgetésünk közepén Magdi néni egy gyűrött papírdobozt húzott elő. Méli leveleit tartotta benne, meg azt a fotót, amit a búcsú előtti napon készítettek. Magdolna nővért a 44 évnyi reménytelen várakozás sem törte meg. „Minden reggel úgy ébredek fel, hogy aznap talán újra láthatom a fiamat" - mondta találkozásunkkor. - Ez az egyik kedvencem - nyújtott át egy lapot Magdi néni - Méli anyukája, Leila írta. „Mostantól a fiamnak két anyja van - olvastam az orosz nyelvű sorokat. - Ön a mami, én az anyu vagyok." És sorra előkerültek a kis Méli rajzai meg a furcsa képeslapok is a fegyverekkel, a halottakkal és Sztálin bácsival. Lassan megértettem, hogy a kopott falitükör, a szétrongyolt dalos könyv, az asztalkán heverő agyonhasznált kártyacsomag mellett életük és lakásuk igazi dísze ez a levelesdoboz. Magdi néni negyven éven keresztül öltöztette ünneplőbe a lelkét, hisz Mélire gondolt, s az volt a karácsonyok fénypontja, ha előszedte albán kisfia leveleit. - Hiányzott, hiányzik - mondta Magdi néni. Elcsuklott a hangja. - Bocsásson meg az elérzékenyülésért, Tvrtko! - mondta később. - Tudja, mindent megkaptam az élettől: drága férjet, csodálatos családot, szép otthont. És tudom, hogy Mélinek is jó. De hát a szívnek nem lehet ésszel parancsolni. Nem, ne higgye, hogy keserű szívvel gondolok a Méli nélkül eltöltött évtizedekre. Egész életemben arra törekedtem, hogy felismerjem az apró örömöket, melyek segítségével kitárul és befogad bennünket a világ. És szilárdan hiszem, hogy Mélit is az Úr vezette hozzám, hogy szerethessem.

Hálás is vagyok a Mindenhatónak azért a szép évért, amit együtt tölthettünk. Megköszörültem a torkom. - Azért még nem mondott le a Mélivel való találkozásról, ugye? Magdi néni hallgatott. Kezével a legfelső levelet cirógatta, aztán ráfektette tenyerét, mintha védené, nehogy lecsapjon rá valaki. - Az ember megöregszik, és megbékél a sorsával – mondta halkan. Majd felnézett: - De a remény tüze sosem alszik ki a szívemben! Minden reggel úgy ébredek fel, hogy aznap talán újra láthatom a fiamat. Az ablakhoz sétáltam, kinéztem rajta. Messzebb, egy raktár udvarán egy férfi épp lyukat ütött egy öntött adagolóteknőbe egy hegyes rúddal meg egy kalapáccsal. Csak úgy repkedtek szanaszét a vasforgácsok. - És ha megpróbálnánk? - fordultam vissza Magdi nénihez. Furcsán nézett rám, mintha nem értené, amit mondok. – Ha megpróbálnánk kijutni Mélihez? Ezt a filmet fiókba tesszük, és amikor összejön az albániai út, kiegészítjük az ottani felvételekkel. Nos? Volna hozzá kedve, Magdi néni? Még mindig nem tudott megszólalni. - A költségeket természetesen a TV2 állná, hiszen a Naplónak forgatnánk Tiranában. Magdi néni úgy érezhette magát, mintha egy divatos női magazin egyik életmeséjének főhőse volna. Egy asszony egy életen keresztül vágyakozik egy kisfiú után, s a sors kifürkészhetetlen szeszélye folytán egyszer csak lehetősége nyílik magához ölelnie a gyermeket. Illetve a ma már ötven év körüli férfit. A hetvenéves asszony nehezen fogta fel, hogy ez maga a valóság. Olyannyira elrévedt a mesésnek hangzó ajánlat hallatán, hogy - szerencsére - nem vette észre a bizonytalanságomat. Az Albániába utazás ötlete ugyanis hirtelen született fejemben, s arra csak néhány perccel később gondoltam, hogy bizony akár lyukra is futhatunk a dologgal. Mert mi van, kérem, ha az egykori bájos, kedves mosolyú Méli ma egy lepusztult alkoholista koldus valamelyik tiranai sikátorban? Vagy börtöntöltelék egy szigorú vidéki fegyintézetben? Vagy az albánok kedvenc foglalkozását űzi és valutanepper lett a helyi főtéren. Az egy dolog, hogy film nem lesz a történetből, de Magdi néniben minden bizonnyal egy világ omlik össze. Annyit tudtunk a leveleiből, hogy Méli orvos lett. De hogy milyen ember, s hogy miképpen él, arról fogalmunk sem volt. És ez egy időre így is maradt, ugyanis már Budapesten lekapcsoltak bennünket az albán hatóságok. 7. Ültünk az albán nagykövetségen a nyári melegben és nem értettük, mi a baj. Egy ápolatlan, zsíros hajú diplomata tíz perce ecsetelte, hogy amit szeretnénk, az „nehéz, nagyon nehéz". Mármint Albániába utazni. - A néni nem egészséges az utazáshoz - hörögte a pasas, miközben a homlokát törölgette. Egymásra néztünk Magdikával. - Már megbocsásson, de mellékeltem a vízumkérvényhez az orvosi szakvéleményt, melyben feketén-fehéren olvasható, hogy Magdolna tökéletes egészségi állapotban van az utazáshoz - daráltam, nagy türelmet erőltetve magamra. A diplomatának roppant nagy súlyok nyomhatták a lelkét, mert úgy sóhajtozott, mint akinek minimum egy aratógép áll a mellkasán. - A néni öreg, nyugdíjas, tehát nincs elég pénze a kinttartózkodáshoz - próbálkozott újra a szerencsétlen. - Ugyan kérem, csatoltuk a számlaegyenlegét is, amelyen elegendő fedezet van a tiranai szállásra, étkezésre, ráadásul a felsoroltakat mi magunk fizetjük neki - söpörtem félre egy szuszra az érveit.

- Jó, de akkor se mehetnek ki! - fogyott el a diplomata türelme, felpattant, és kinyitotta az ablakot. - Be kellene szerezni egy légkondicionálót... - Inkább egy másik közhely szótárt - mondtam, és Magdikába karolva kimentem az irodából. 1999-et írtunk. 8. Öt évvel később már tökéletesen tisztában voltam vele, miért futottunk lyukra annak idején az albán diplomáciával. Nem tetszett a tiranai illetékeseknek, amit egy kilencvenes évek közepén forgatott filmemben láttak. Az Albániában légióskodó magyar focisták életkörülményeiről készítettem riportot, s egy snittben az exfradis Wukovics Laciék égő kukák között tartották a futóedzést. Tiranában ugyanis úgy tisztították (fertőtlenítették?) a kukákat, hogy a kiürítésük után tüzet gyújtottak a belsejükben. Nos, ez a négy másodperces felvétel hiúsította meg Magdikával tervezett albániai utazásunkat. Pedig már Mélivel is fel¬vettük a kapcsolatot, ami alapvetően nem jelentett nehézséget, minthogy Magdikának megvolt az elérhetősége. Méli már akkor jelezte, hogy szívesen találkozna „a mamival", végül mégis az Erzsébet téren, a tatabányai busznál voltunk kénytelenek elbúcsúzni egymástól Magdikával. - Sose mondj le az álmaidról! - ölelt meg szomorkásán mosolyogva, és felszállt a buszra. Öt év alatt sok minden változott. Albániát is meglegyintette a civilizáció szele, s már nem tűnt lehetetlennek, hogy egyszer Magdika mégis landolhasson a tiranai, Teréz anyáról elnevezett nemzetközi repülőtéren. Nagy szívfájdalmam, hogy az én életemben már biztosan nem fedezik fel a turisták Európa, de talán a világ egyik legszebb országát. Legyünk őszinték: ha Albániáról beszélünk, mindjárt Tirana ugrik be mindenkinek. Tiranában pedig valóban nem sok látnivaló van. Ezt Sólyom Zoltán barátom, a kinti sajtóattasé is megerősítette, amikor öt évvel az első próbálkozásunk után újra beindítottam a rakétákat az albániai utazás érdekében. - Azért az őrtorony még áll a Szkander bég téren, ugye? - kérdeztem reménykedve, miután tüzetesen végigolvastam a néhány évvel korábban lezajlott éhséglázadás, fegyveres felkelés és gyújtogatások szomorú veszteséglistáját. - Még áll - nevetett Zoli. - Ne izgulj, lesz vágóképed. Az Ethem Bey mecset szintén épségben maradt, meg a kultúrpalota is. Szóval, ha sikerülne kijutnotok... - Mi az, hogy sikerülne? Megyünk, Zolikám, megyünk! 9. Hiába normalizálódott a helyzet Albániában, azért így se volt sétagalopp forgatási engedélyhez jutnunk. Zoltán elküldte ugyan a kinti információs minisztérium formanyomtatványát, amit kitöltve azonnal visszajuttattam Tiranába Fedex gyorspostával, ám egy hét múlva azzal hívott, hogy faxoljak még el két hivatalos papírt. Megtettem. Újabb egy hét múlva rám csörgött, hogy néhány igazolványmásolatra is szükség volna. Intézkedtem. Pár nappal később az anyagi háttérről kellett igazolást küldenem. Féltek szegény albánok, hogy esetleg nekik kell majd kint eltartaniuk. Khm... érdekes gondolat... Végül két hónap múltán Zoltán személyesen nyújtott át egy nagy halom iratot egy XV. kerületi vendéglőben. - Itt az akkreditációd - mondta. - És Magdika meg az operatőr iratai is. Mikor jöttök?

- Még nem foglaltattam helyet. A papírokra vártam. - Értem. A Malév a hét mind a hét napján repül Tiranába. Gyertek hétvégén, akkor nekem is kevesebb a melóm, és bizonyára Ostreni úr is jobban ráér. Zoltán erős kézfogású, jóvágású, ötven körüli férfi. Vodkát kért, egyetlen hörpintésre felhajtotta. Örült a „Magdika-Méli-prodzsektnek", amelynek keretében végre nem kizárólag Albánia negatívumait mutatja be a sajtó. Persze ő sem várta, hogy egy ideális ország színében tüntessük föl állomáshelyét. Beszélgetésünk során szó esett például a lehetetlen higiénés körülményekről - nem véletlen, hogy Albánia azon kevés államok közé tartozik, ahol a McDonald's nem nyitott éttermet -, illetve arról is, hogy a Vlore szardínián és a Szkander bég konyakon kívül nincs olyan albán termék, amely megfelelne az EU-követelményeknek. Utazásunk napjának hajnalán a népligeti buszpályaudvaron vártam Magdikát, akinek meggyőződése volt, hogy ugyanúgy járunk majd, mint múltkor, azaz nem fogunk tudni elutazni. Június ellenére valóban olyan szomorú volt az időjárás, mintha már előre gyászolná albániai utazásunkat. Az előző napi eső teljesen elállt, nyirkos, szeles volt az idő. Borús fellegek vették birtokukba az eget, s mire Ferihegyre értünk, szinte teljesen elsötétült az ég. Töttös Márk operatőr barátom meg¬hűléstől tartva húzta össze magán szürke ballonját, miközben a TV2 méregdrága kameráját vizsgálgatva szerfölött zavartan topogott előtte egy vámtiszt. - Erre van engedélyük? Volt. Magdika mindeközben egyre jobban remegett. Ő azonban nem a nyirkos hideg, sokkal inkább az utazás izgalma miatt. Sosem repült még, s már az utasszállító gép látványa is megrémítette. Mire leültettük odafent, már kiverte homlokát a hideg veríték, végül mégsem ő lett rosszul a járaton, hanem egy középkorú albán zongoraművésznő. Még szerencse, hogy volt a járaton egy orvos is, aki végül is - majdnem szó szerint - életet lehelt az asszonyságba. Magdika mindeközben a hányós zacskót szorongatta, amit később el is tett emlékbe - persze üresen! - Félt szegény a repüléstől? - kérdezte, amikor lehuppantam mellé. - Nem, Magdika, ennek semmi köze a repüléshez. Nincs mitől tartania! Kevesebb, mint másfél óráig tartott az út. A Magdika számára is megnyugtató landolás után egy nagydarab, puffadt képű, sárga arcú vámtiszten próbáltuk átverekedni magunkat, aki orra melletti fekete szemölcsét kapargatva iparkodott tudomásunkra hozni, hogy mind belépéskor, mind kilépéskor illetéket kell fizetnünk. Megtettük. Ezután kisétálhattunk a vadonatúj terminálba, amely meglepetés volt számomra a korábbi lepusztult tiranai repülőtér után. Hatszor jártam Albániában, de ehhez fogható változást sosem tapasztaltam. A Teréz Anya Nemzetközi Repülőtér mindeddig úgy élt emlékeimben, mint egy korhadt fabódéból és egy kifutópályából álló létesítmény, amely egyszerre csak egy gépet tudott fogadni. Az érkező repülő leszállt, elengedte az utasait, helyet foglaltak az új utasok, majd a gép a fordulóban irányt változtatva felszállt. Ehhez képest most egy csillogó-villogó modern épület fogadta az Albániába érkezőket, habár néhány momentum azért még emlékeztetett a nem túl dicső múltra. Oldalt például kissé rozsdás orral árválkodott három MiG-vadászgép. Tavaly még négy volt belőlük, egy azonban lezuhant, így 25 százalékkal csökkent az albán légvédelem állománya. Kint, a terminálban Sólyom Zoltán várt bennünket. Mielőtt megfogalmazódna a kedves olvasókban a kérdés, hogy Méli vajon miért nem volt jelen az érkezésünkkor,

el kell árulnom, hogy én akartam így. Egyáltalán nem lehettem biztos benne, hogy Magdika jól viseli majd élete első repülését, s még a lehetőségét is szerettem volna elkerülni annak, hogy hullafáradtan, vagy rosszulléttől elcsigázottan zuhanjon fogadott fia karjaiba az idős asszony. Szerettem volna megadni a módját a nagy találkozásnak, ezért másnapra, a Tirana legismertebb városrészének számító Szkander bég térre beszéltem meg Mélivel a találkozót. Zoltán a követség mikrobuszával egyenesen a diplomatanegyedbe szállított bennünket, ám már az odáig tartó út során szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy ez az Albánia már rég nem az a régi, elmaradott Albánia. Alig láttam koldusokat, s már nem rohanták meg autónkat a piros lámpánál zörgő csontú, rongyos gyermekek. Láttam azonban szép ruhába öltözött járókelőket, márkás autókat, elektrotechnikai szakboltokat és égbe nyúló elegáns szállodákat. A magyar nagykövet, Szabó Sándor is „égbe nyúló" volt. Bár egy baráti (?) focimérkőzésen csúnyán lerúgták, a kétméteres diplomata még így, sántikálva is egy magas tekintélyű és nem kevésbé magas termetű külügyes benyomását keltette. Mindössze fél óráig élveztük a vendégszeretetét, nem mintha nem lett volna szórakoztató beszélgetőpartner. Csupán nyomasztóan fáradt volt társaságunk, ezért egyre erősebben vágyakoztunk a Hotel International Tirana frissen vetett ágya után. Bár minden vágyunk ilyen hamar teljesült volna! Nem sokkal később már a fent említett szálloda egyik erkélyén ácsorogtunk Magdikával, aki fáradtsága ellenére izgalommal várta a következő napot. - Félek... - suttogta. - Mitől, Magdika? - Nem tudom. Sok mindentől. Attól, hogy megdöbben az öregségemen. Hogy egészen más kép él rólam benne. Vagy hogy nem emlékszik már rá, mennyire szerettem. - És maga, Magdika, nem csalódhat? Lehet, hogy Méli egész más ember, mint amilyennek elképzeli. - Nem, kizárt, hogy csalódjak. Nekem ő akkor is a fiam, ha kétszáz kiló, ha börtöntöltelék, vagy ha egyetlen közös gondolatunk sincs. És szívem mélyén egyébként is azt érzem, hogy Méli csakis nagyon jó ember lehet. Különös volt szembesülnöm ezzel a tipikus, megbocsátó anyai közelítésmóddal. Egy alkalommal egyik legjobb barátomnál vendégeskedtem Gödön, s ő mondta, hogy amíg kicsik a gyerekeid, addig, úgymond, ők futnak a kegyeidért, ám ami¬kor megöregszel, neked van több vesztenivalód, s számodra fontosabb az összetartozás, az elfogadás, a ragaszkodás. Öregen neked van több vesztenivalód. Ott, az erkélyen még valami eszembe jutott. Láttam egyszer egy dokumentumfilmet azokról a csonttá-bőrré soványodott magyar gyerekekről, akiket a háború után Norvégiába, Hollandiába, Belgiumba utaztattak gyógyulni, erősödni. Ezek a csöppségek később, felnőve egész életükben azokhoz a családokhoz vágytak vissza, amelyeknél néhány hónapot, esetleg évet eltölthettek. - Vajon Méli azért lett orvos, mert egy kórházban ismerkedett meg önnel, Magdika? - adtam hangot egy régóta bennem motoszkáló kérdésnek. - Vajon szerepet játszhatott a szakmaválasztásában a segítő szándék, az, hogy Magdika is nővér volt? Magdika álmosan megdörzsölte a szemét. - Holnap mindenre fény derül - mondta, és elbúcsúzott. Miután bement a szobájába, mi is nyugovóra tértünk Márkkal.

- Drukkolok nekik, hogy ne csalódjanak egymásban – szólt még át az ágyából operatőr kollégám. - Helyes - feleltem két ásítás között -, de hidd el, már az is nagy dolog, hogy egyáltalán sor kerülhet a találkozásukra. 10. Magdika már kora reggel lázasan várta, hogy délelőtt tíz óra legyen. Azon se csodálkoztam volna, ha a rosszul üzemelő lég¬kondicionáló berendezés miatt lett volna lázas (amely a hotel minden részén tizenöt fokra hűtötte le a kinti 38 fokos levegőt), de őt a közelgő találkozás tartotta izgalomban. Ernyedt arccal csücsült a szobájában, és kopott kis retiküljét szorongatva várta az indulást. Szívfájdító látványt nyújtott, ahogy száját harapdálva ült a szállodai pamlagon. A hotel szobái egyébként viszonylag tiszták voltak. Hanem a tapéta ragadt a piszoktól. Rácsos támlájú dívány, szöszmöszös bőrpárnák, ódon festmények a letűnt szocialista korból - nagyjából ezek alkották a helyiségek inkább kidobni való berendezését. Esküszöm, egy hetedik kerületi lomtalanításból értékesebb és mutatósabb látványt lehetne összeállítani Tirana egyik legnívósabb hotelje számára. De legalább már volt víz! Néhány évvel korábban ugyanis még két árat ajánlott fel a sokemeletes Hotel Tirana. Az egyik ár a hetedik emeletig volt értendő, a másik pedig a hetedik emelettől felfelé. És hogy miért éppen ez volt a - szó szerint - vízválasztó szint? Nos, a válasz egyszerű: a szálló aggregátorral működtetett pumpájával a hetedik emeletig tudták garantálni a víznyomást. A szálloda tulajdonképpen annak a térnek a szomszédságában állt, amelyre találkozót beszéltünk meg Mélivel. Magdikával pontban fél tízkor lesétáltunk a haliba. - Igyon meg velem egy teát! - kérleltem. Megrázta a fejét, mondván, most úgyse menne le semmi a torkán. - A kedvemért - nógattam -, itt kitűnő teát főznek. Úgy is volt. Öt perc múlva illatozó teafőzetet hoztak egy kisebb kannával, s forró vizet egy nagyobbal. Kaptunk még két durva festésű csészét is, no meg egy egész tálka darabos süvegcukrot. Ez idő alatt Márk kint a téren igyekezett beállni a kamerával, hogy el ne szalassza a legfontosabb pillanatot. Tíz óra előtt néhány perccel kibaktattam a térre. Egy kedélyes, izmos, kicsiny, de fürge férfi ácsorgott az előre megbeszélt helyen. - Méli? - kérdeztem a kezemet nyújtva. Tört magyarsággal felelt: -Szervusz, barát. Mami? - Azonnal idehozom. Nagyon izgul, tudod? Bólintott. Elmosolyodott. - Én is izgul. Amikor visszatértem a hotelbe, Magdika a bejárati forgóajtónál állt, és az üveghez nyomta a homlokát. Megkértem a recepcióst, hogy minden eshetőségre készen álljon rendelkezés¬re a szálloda orvosa. Ennek nem volt akadálya, különösen, hogy némi nyugati valutával is súlyt adtam a kérésemnek. Ezt követően Magdikához léptem. - Minden rendben? - kérdeztem. - Minden - válaszolt elhaló hangon. - Kérem, menjünk. Nagyon sok volt az a negyvennégy év, amíg arra vártam, hogy viszontláthassam Mélit, de ezek az utolsó percek már tényleg szinte elviselhetetlenül hosszúak. Belekaroltam. Ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint amikor Erzsikét kísértem az általa örökbe fogadott szaharai kislányhoz, vagy amikor Kandech Evelyne-nel,

néhány lépésre attól a lerobbant Sierra Leone-i rendőrőrstől, elindultunk az édesapja felé. Lassan lépkedtünk. Tudtam, hogy Magdika szíve szerint rohanna, sőt repülne, de ő is jobbnak látta, ha belém karolva halad, mert félt, hogy talán elveszíti az egyensúlyát abban a pillanatban, amikor meglátja a fiát. - Mami... sóhajtott Méli. - Kisfiam... - kiáltotta elcsukló hangon Magdika. Amikor Méli a látókörünkbe került, Magdika fájdalmas kiáltást hallatott. Ekkor ébredt tudatára annak, hogy annyi év után valóban megölelheti a fiát. Mindketten megindultan tárták ölelésre a karjukat, s egymás nevét hajtogatva, könnyeik¬kel küszködve érintették össze arcukat. - Mami... - mondta sóhajtva Méli. Magdika a tenyerébe fogta az arcát, úgy, mint régen, és nevetve-zokogva fürkészte a tekintetét: - Kisfiam... Némi zűrzavar támadt a téren, néhány járókelő ráérősen bámulta az egymásba kapaszkodó Magdikát és Mélit. Annál is inkább, mert Méli bizony nagy tiszteletnek örvendett hazájában. Ő ugyanis az albán olimpiai csapat főorvosa. Magdikát persze azokban a pillanatokban nem nagyon érdekelte, milyen híres ember is a fogadott fia. Kizárólag azzal foglalkozott, hogy Méli mosolya most, ötvenhez közel is pontosan ugyanolyan, mint ötéves korában volt. Időközben befutott a tolmács, Albánia is, akit a magyar nagykövetség volt szíves „rendelkezésünkre bocsátani", így aztán nem voltak többé nyelvi korlátok Magdika és Méli között, noha az első percekben egyáltalán nem volt szükségük szavakra az érzéseik kifejezéséhez. Szabó Sándor nagykövet úr nagylelkűen a mikrobuszt is felajánlotta számunkra, rövidesen tehát elhagyhattuk Tiranát a mindössze harmincöt kilométernyi albán autópályán, hogy Magdika és Méli nyugodt körülmények között, távol a Mélit jól ismerő fővárosiaktól beszélgethessenek. Mert bizony volt miről beszélgetniük. - Igen, Magdika miatt lettem orvos - árulta el Méli. - Magdika az én második anyám. Estére szerveztem is egy kis családi összejövetelt. De előtte még meccsre megyünk, hivatalból. Szeretném, ha minél többen megismernék az én magyar anyámat. És Kiss Gézáné Farkas Magdolna, a nyolcunokás nagymama, aki nem sokkal korábban ünnepelte férjével az aranylakodalmát, úgy kacagott, mint egy zavart bakfis. 11. Amikor Méli Ostreni ötesztendős volt, a Magyar Televízió még csupán a negyedik születésnapját ünnepelhette. Nem véletlen hát, hogy amikor néhány héttel Albániába utazásunk előtt elzarándokoltam a Filmtudományi Intézetbe, enyhén szólva nem dúskálhattam a magyarországi gyógykezelésre érkező külföldi gyerekekről szóló híradásokban. Bár néhány bugyuta propagandafilm miatt végül mégis úgy éreztem, érdemes volt időt szakítanom az intézet anyagára. Ilyen volt többek között az akkor még ismeretlen, kezdő filmrendező, Mészáros Márta A doktor bácsitól nem kell félni című munkája, vagy más, később híressé lett filmesek szájbarágós korabeli produkciói. Természetesen egy pillanatig sem gondolom, hogy ezek a nívós szakemberek silány munkával rukkoltak volna elő a szocialista állam megbízásából. Csupán mai szemmel nézve kissé különös és megmosolyogtató az ötvenes évek végének propagandista hangulata, még ha az egészség-betegség témakörről van is szó. Magdika és Méli is nagyokat nevetve idézték fel az akkori magyar társadalom visszásságait. „Viszonzásképpen" én is megkérdeztem Mélitől, hogy vajon még mindig szabad-e az albán sportcsarnokokban dohányozni. Néhány éve ugyanis

feleségem, Gyöngyi a PVSK tagjaként meccset játszott a KK Vlore otthonában, ám a játékosok szó szerint nem látták egymást a füstben. A vendégcsapat edzőjének, vagyis Rátgéber Laci barátomnak úgy kellett könyörögnie a helyi rendezőknek, hogy legalább a pipázást és a szivarozást tiltsák be a mérkőzés idejére. Méli megrázta a fejét. - Nem, ma már szigorúan tilos az ilyesmi - mondta. - Persze nehéz betartatni - tette hozzá mosolyogva. Méli amúgy tüneményes pasas volt. A kis albán betegből egy igazi életimádó, nagyszívű férfi lett, akit mindenki szeretett a környezetében. Komolyan mondom, egy idő után már egyenesen gyanús lett, hogy akárkivel elegyedek szóba, mindenki csak a legfelsőbb fokban beszél Ostreni úrról, és soha, senki egyetlen rossz szót vagy akár csak félreérthető megjegyzést sem ejt vele kapcsolatban. Ráadásul a vonzó személyiséghez nem akármilyen életút párosult. Méli nemzetközileg is elismert sportorvosként olyan nagyságok barátságával dicsekedhet, mint Roberto Baggio vagy Paolo Rossi. De munkája mellett egy sportorvoscsoport tagjaként tervezett már Forma-l-es ülést a Ferrarinak is, de mégsem erre a legbüszkébb. Hanem feleségére, Verára, és fiára, Ronira. No meg Magdikára, amit bizonyítandó a betonbunkerek közt sétálva előhúzott a szíve fölül egy megsárgult fotót. Igen, azt a bizonyos felvételt, amely 1961 decemberében készült, a Mártírok útján. 12. A betonbunkereknél nem is oly rég még nyugdíjasok és gyermekek is napi négy órán keresztül gyakorlatoztak - Enver Hodzsa elvtárs parancsára. Mindez azonban ma már elképzelhetetlennek tűnik, ahogy Magdika és Méli sok évtizedes történeteit is elképedve hallgattuk Márkkal. Kvartettünk bensőséges hangulatát persze azonnal szétzúzta a modern kor őrülete, amint visszatértünk a fővárosba. Mivel futótűzként terjedt a nem mindennapi találkozás híre, és hogy Ostreni doktorhoz ellátogatott magyar anyja, a létező összes albán médiaszereplő úgymond rárepült Méli és a nyugdíjas ápolónő torokszorító történetére. Kénytelen voltam magamra vállalni a sajtófőnök szerepét, s koordinálni az egyre nagyobb fejetlenséget. Délután négy órára sajtótájékoztatót hirdettem a szállodánk közelébe, amelyen képviseltette magát az állami televízió, néhány kereskedelmi csatorna, úgymint az igen népszerű Nasser tévé, a két leghallgatottabb helyi rádió¬adó és természetesen az olyan vezető albán lapok is, mint a Shekuli, a Panoráma, sőt az angol nyelven megjelenő Albánián Daily News. Méli és Magdika türelmesen és készségesen állták az újságírók rohamát, s megilletődve hallgatták Tirana polgármesterének üdvözlő szavait, melyeket egy ismert albán színész tolmácsolt a riporterek hada előtt. A polgármesterről egyébként annyit érdemes elárulni, hogy bár egyes-egyedül az ő üzleti és politikai tehetségének köszönhető Tirana gyors és mesés fejlődése, valójában teljes egészében a képzőművészet iránti feltétlen rajongás köti le minden figyelmét. Don Pedro művésznéven festeget is, jó néhány tiranai ház fala őrzi keze nyomát, s a közintézményekben gyakorta találkozni a műveivel. Hogy milyen festő? Nem is tudom... munkái leginkább idősebbik fiam, a hároméves Benjámin rajzaira emlékeztetnek. Persze lehet, hogy csak én nem értek az absztrakt festészethez. 13.

Mire a Dinamó Tirana stadionjába értünk, már fél órája tartott a nagy derbi. Mélinek hivatalból is látnia kellett a meccset, mert itt mutatkozott be a nemzeti válogatott két új játékosa. Mikor helyet foglalt a lelátón, a szomszédai azonnal megveregették a vállát. Ő pedig büszkeségtől sugározva mondogatta Magdikára mutatva: - A magyarországi anyám, a mamim! És az emberek kivétel nélkül felálltak, hogy kezet rázhassanak az idős nővérrel. Pedig akkor még nemigen tudhattak Méli és Magdika történetéről. A televíziók híradói ugyanis azokban a percekben sugározták a délutáni sajtótájékoztatón készített felvételeket. - Tetszik a meccs, Magdika? - furakodtam oda hozzájuk egy pillanatra. - Utoljára ötven éve voltam futballmérkőzésen, Géza bácsival - mondta nevetve. - Akkor Grosics Gyula védett Tatabányán! Persze ez is tetszik valamennyire, de nekem az a fontos, hogy Mélivel vagyok. Semmi teatralitás, semmi megjátszás nem volt a hangjában, a gesztusaiban. Egészen biztos voltam benne, hogy nincs nála boldogabb ember a húszezres stadionban. 14. Miután a Dinamó - nagy meglepetésre - 2:l-re verte a horvát vendégcsapatot, a Vartexet, Méli elkalauzolt bennünket a stadion orvosi szobájába. - A munkahelyem - mutatott körbe az apró szobában. Majd színpadiasán megfogta Magdika kezét. - Jól van, kedves? Nincs panasza? Ezen megint jót nevettek. Döbbenetes volt látni, hogy a mélyen vallásos tatabányai néni és a Naszreddin Hodzsa-szerű vagány legény között milyen csodálatos összhang van. Mintha nem egymástól ezer kilométerre, két, egymástól elzárt világban töltötték volna az elmúlt négy és fél évtizedet. Este Méliék belvároshoz közeli panellakásában találkoztunk az Ostreni családdal. Márk kissé meglepődött, hogy egy ilyen illusztris közszereplőnek csupán egy apró, tizedik emeleti panellyuk dukál, pedig Albániában ezen nemigen van mit csodálkozni. Ugyanis európai viszonylatban ebben az országban a legkisebb az egy főre jutó négyzetméterek száma. Míg ez a szám nálunk fejenként 31 négyzetméter, Romániában pedig 16 négyzetméter, addig Albániában 8! S hogy ez mit jelent a gyakorlatban? Azt, hogy gyakran nyolcan-tízen is együtt élnek egy 50 négyzetméteres lakásban. Épphogy csak kezet rázhattunk a rendkívül barátságos rokonokkal, Méli máris magasba emelt egy pohár bort, és köszöntőt mondott Magdika tiszteletére. A család ugyanúgy simogatta-ölelgette az idős asszonyt, mint másnap az utcán az emberek, akik előző este a tévében látták Magdika és Méli történetét. A magyar ápolónő egyetlen este alatt sztárrá vált, már ha egyáltalán szabad ezt az elcsépelt szót használnom egy szerény, hétköznapi nénire. Aki persze nem is igen tudott mit kezdeni a hirtelen jött népszerűséggel, csak bólogatott az őt albánul köszöntők felé, és szüntelenül mosolygott. Még akkor is, amikor a pohárköszöntő után megkértem őket Mélivel, hogy ugyanúgy bújjanak össze, mint negyvennégy évvel korábban a Mártírok útján. Miközben Márk elkészítette róluk a képet (érdekes egymás mellé tenni a két felvételt...), Magdika arcáról továbbra is sugárzott a boldogság. Pedig később elárulta: a legerősebb lelki kínokat éppen akkor élte át, amikor portrét álltak Mélivel a fényképezéshez. Akkor döbbent csak rá igazán, hogy valami elmúlt, többé nem teremthető újra, s hogy mit veszített, amikor annak idején felsegítette fogadott fiát a teherautó platójára, és búcsút intett neki.

15. Az este folyamán egyetlen egyszer történt csak meg, hogy az érzelmeit nem szívesen kimutató Magdika nem bírt a könnyeivel. Egy törékeny idős asszony lépett elé, a kezét nyújtva: - Leila vagyok - hajtotta meg a fejét. Nem is kellett többet mondania, Magdika azonnal tudta, hogy Méli édesanyja áll előtte. - Köszönöm - szólalt meg az asszony, magyarul. - Én köszönöm! - válaszolta Magdika, és megölelte Leilát. Tulajdonképpen mindketten ugyanazt köszönték meg a másiknak. Mélit. Vízipókok, avagy a Nagy Átverés Az ember nekiáll, hogy leforgasson egy karácsonyi anyagot, s mire végez a történettel, az ezredforduló előtti utolsó évtized egyik legnagyobb csalásának kellős közepébe csöppen. Mégis, hogyan lesz egy filmből, amely az örökké szégyennel és nem ritkán ütlegekkel borított fogyatékos gyermekek nehéz sorsát kívánja bemutatni, egy bizonyítékként is szolgáló rendőrségi anyag? S a téma gazdája miképpen válik hétköznapi riporterből rendőrségi összekötővé? Az itt következő fejezet megírásával hosszú évekig vártam. Hogy miért? Nos, mert a csúfondáros sors újabb és újabb kétségekkel riogatott, s végül már egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy aki a történetben jó, az valóban jó, s a „gonosz" szereplőnek egyedül kell elvinnie a balhét. Annak ellenére éreztem mindezt, hogy egy riporternek nem dolga az értéke¬lés. A Vízipókok kálváriájának médiavisszhangja ma már sajtó¬történet. A tébolyult csalóként színre lépett utazásszervező szinte minden csalárdságát fel lehet térképezni az akkori újságok, tévés híradások alapján. Ám hiába forog ma már közszájon a Vízipókok történetének leglényegtelenebb mozzanata is, a körülmények titokzatossága, a fondorlatok sokasága átlát¬hatatlan indarengetegként szövi át és fedi el a valóságot. Amikor másodszor hívott fel telefonon a kis Márkó anyukája, lobbanékony és nyílt lélekkel vetettem magam a nyomozásba. Négy nap múlva magamba roskadva gubbasztottam fotelemben, sötét szobám mélyén. Ma is komoran és kelletlenül idézem föl a történteket. Mondom, nem véletlen, hogy évekig hozzá se nyúltam az „anyaghoz". Ám úgy vélem, szemforgató gyávaság volna, ha a Pokoli történetek sorozatból épp az egyik legpokolibb történet maradna ki. A kisfiú kedvesen mosolygott, s úgy szorította magához a Mikulásra kapott békatalpakat, mintha attól félne, valaki elveszi azokat tőle. Négy nappal az után találkoztam vele és édesanyjával, hogy a Nagyszakállú kinyitotta puttonyát. Ahhoz képest, hogy december volt, igazán nem panaszkodhattunk az időjárásra: a hőmérő higanyszála már egy hete nem kúszott tíz fok alá. A fiúcska, Márkó szeme kópésan csillogott. Feje megnyúlt a tarkója felé, homloka magas volt és keskeny. Csak ha beszélni kezdett, akkor vált nyilvánvalóvá, hogy fogyatékkal él. A szavak furcsán, kissé artikulálatlanul görögtek elő ajkai közül, s néha egy-egy kérdésemet meg kellett ismételnem, mert értet¬lenséget láttam a szemében. - Véres volt az orrom - igyekezett megértetni magát -, véres, véres, véres...

Az anyjára néztem. Takács Krisztát régről ismertem, újság¬író volt egy ingatlanpiaci szaklapnál. Negyvennyolc órával korábban elcsukló hangon telefonált, hogy Márkot megverte a tanárnője. - Egy idegen pulóverben jött haza, kezében egy szatyorral - elevenítette föl a történteket most már személyesen. – Kisfiam, hol az inged? - kérdeztem tőle. Azt válaszolta, hogy a szatyorban. Előszedtem, tiszta vér volt. Észrevettem, hogy a nadrágján is vérfoltok vannak. Akkor odaadta az üzenőjét. Kriszta átnyújtott egy füzetecskét. A következőt olvastam benne: „Kedves Kriszta! Tűrhetetlen, amit ma Márkó művelt az ebédlőben. Piszkálja a gyerekeket evés közben, belenyúl az ételükbe. A banánt a hajába keni, közben kiabál. A teremben ugrál, rohan. Sajnos elfogyott a türelmem, és egy kicsit ráütöttem. Erre eleredt az orra vére. Próbálj, légy szíves, beszélni vele, mert ez így nem mehet tovább. Megértésedet köszönöm. Vera néni" Vadul cikáztak agyamban a gondolatok. Be kell vallanom, elsőként az fordult meg a fejemben, hogy az vesse az első követ Vera nénire, akinek hasonló esetben nem járna el a keze. Aztán mindjárt elhessegettem a gondolatot, mert hát egy gyermeket sosem bántalmazhat egy tanár, sőt ma már egy szülő se (létezik olyan nyugati demokrácia, ahol gyermekvédő szervezetek nyomására elfogadtak egy olyan törvényt, mely szerint ma már a saját gyermeke is feljelenthet egy szülőt, amennyiben az bántalmazza). Még akkor sem, ha a gyermek elviselhetetlen. Azt pedig, hogy valójában mit tett és hogyan viselkedett Márkó, tulajdonképpen csak azok tudhatják, akik szemtanúi voltak az eseményeknek. Fontos még tudni az esethez, hogy Márkó a fogyatékossága miatt nemcsak hogy rosszul beszél, de nem is igen ért meg minden utasítást. Mint később Kriszta kiderítette, ott, az ebédlőben sem értette meg Vera néni parancsát. - Évekig tűrtem, hogy a kisfiámat rendszeresen lehülyézik, megalázzák, nem tekintik embernek - mondta Kriszta -, de hogy megüssék, ez több a soknál! Megsimogattam a fiúcska buksiját. - Miért ütött meg a Vera néni? - kérdeztem tőle. Nem értette, megismételtem. Akkor megvonta a vállát: - Nem tudom. Nem mellékes, hogy az amúgy képesítés nélküli Vera néni felelősségre vonás nélkül megúszta a dolgot, s ma is egy budapesti iskolában nevel gyerekeket. És hát talán az is beszédes adalék, hogy hiába kértem nyilatkozatra, mereven elzárkózott a lehetőségtől. Megrettent attól, hogy az üzenőfüzetbe le is írta mindazt, amit tett. Korábban írtam már arról, hogy a televíziók magazinműsorainak szerkesztését erősen befolyásolja egy adott évszak. Nyáron például a könnyed, „Beszorultak a betörők a szellőzőnyílásba" típusú riportfilmeknek van keletje. A karácsony azonban mindig a mélyebb emberi érzelmeket, az empátiát és a megértést megcélzó filmek időszaka. Olyankor az évközi hajtástól és életidegenségtől megcsömörlött néző jéghideg szívében újra pislákolni kezd a humánum, lángocskája. „Hamarosan nagy szenvedéllyel keresik majd az emberek azt a tisztát és nemeset, amelyet egy időre eltaszítottak maguktól..." - írta egy helyütt a Faust szerzője, Goethe, s bár ettől a jövendöléstől az elmúlt évszázadokban csak távolodott az emberiség, azért a Napló karácsony idején mindig ebből az elképzelésből táplálkozik. Más kérdés, hogy miután Jézus születésének ünnepe alkalmával az elernyedt lélek új erőre kap, és a jobb érzésűek zajosan félreverik a lázadás harangját a szegénység, az egyenlőt¬lenségek, a kiszolgáltatottság miatt, az ünnep múltán újra

emlékké lesz az öntudatos harc egy jobb világért, s az emberek ismét erőtlenné, szkeptikussá válnak. Szóval a karácsonyi kalácsillatba illett a fogyatékkal élők kiszolgáltatottságának témája, az időpont megválasztása pedig különösen akkor tökéletes, ha a filmes ilyenkor egy számlaszámot is be tud csempészni az anyagba. Decemberben ugyanis az emberek valahogy sokkal adakozóbbak, mint az év többi hónapjában. Akadnak persze, akiknek a szürke hétköznapokon éppúgy életük része az emberség, mint az ünnepnapokon. Ilyen például Rab András, a budapesti Kincsesház Általános Iskola igazgatója. Az oxfordi egyetemen diplomázó tanár által vezetett intézményben - látogatásom idején - százhúsz fogyatékos, hátrányos helyzetű vagy egyszerűen csak „problémás" gyermek tanul. Azaz olyan kiskorúak, akiket máshova nem vennének fel, vagy már kirúgtak egyéb iskolákból. - Egészen elképesztő, amin néhány máshonnan idekerülő diákunk átment - mesélte az igazgató. - Az a kisfiú az ablaknál, Szilveszter például egy olyan óvodából érkezett, ahol délelőtt büntetésből bezárták egy sötét vécébe, majd véletlenül ott felejtették. Éjszaka a rendőrség ment érte. A gyereket bezáró óvónő egyébként ma is ott nevel. Szilveszter a büntetés óta szopja az ujját, agresszív rohamai vannak, és néha hirtelen, minden ok nélkül sírógörcsöt kap. Egy másik kisfiú a korábbi iskolájában technikaórán elkezdte reszelni az asztalt, mire a technikatanár úgy fültövön vágta, hogy beszakadt a gyerek fülcimpája. Ahogy Rab felidézi a gyerekekkel történteket, úgy lesz egyre idegesebb. Szemmel láthatóan dühítik ezek az esetek. - Már hogyne dühítenének, amikor elképzelni sem tudok aljasabb dolgot annál, mint hogy egy gyönge gyermeket bántunk - így az igazgató. - Ezek, kérem, rendkívül komoly bűncselekmények, amelyek már a rendőrség illetékességi körébe tartoznak. Ha megalázzák, bántalmazzák a gyereket, az a későbbi fejlődésére, sőt, az egész életére is kihathat. Kísértetiesen összecsengtek Rab András szavai Takács Kriszta legfőbb panaszával, aki elárulta, hogy Márkó az ebédlői pofonok óta gyakran tör ki rohamokban, és lelkileg sohasem heveri ki a tanári verést. Az igazgató végül már nem is akarja palástolni felháborodását. Mondja már, hogyan hangozhat el egy tanár szájából az a mondat, hogy „Takarodj ki az osztályból, te büdös cigány!"? Az ominózus eset - mármint amikor ezzel a rasszista felhanggal utasították a terem elhagyására a tanulót - szenvedő alanya Rigó Péter volt, aki ma szintén a Kincsesház tanulója. Péter hiperaktív. Kitűnő képességekkel rendelkezik, de viselkedési zavarai miatt korábbi iskolájában szinte minden percet büntetésben töltött. Ha mégsem, akkor éppen cigány származása miatt szidta a tanárnője. Az egyik órán a padtársával beszélgetett, mire a tanárnője odalépett hozzá, és ütni-verni kezdte. - Várj, nem értem, az öklével ütött a tanárnő? – hitetlenkedtem. Péter halkan válaszolt, annyi hónap után is nehezére esett felidézni a lélekromboló pillanatokat. - Egy könyv, vagy a napló volt nála - mondta, - Azzal csapkodott, tiszta erővel, amíg össze nem estem. - És? Aztán? - Bevittek a kórházba, mert a verés miatt nagyon fájt a hasam. Valami szövetprobléma volt, nem nagyon értettem. - A hasadat is ütötte a tanárnő? - Igen, de inkább a fejemet.

Az orvosi papírok szerint a most tizenkét esztendős Rigó Péter testileg meggyógyult. De a lelke!... Szülei mindenesetre a verés után azonnal átíratták a Kincsesházba, ahol ma Péter kitűnően tanul és a legokosabbak között tartják számon. És lelkesen énekel az iskola kórusában, amelyben csupa olyan gyermek készül a karácsonyi ünnepi fellépésre, akiket más iskolákban nem engedtek szerepelni, mert a nevelők szerint vagy alkalmatlanok voltak a közös éneklésre, vagy nem érdemelték meg, hogy a többiekkel együtt felléphessenek. Tünde néni, így hívták az osztálynaplóval vagdalkozó tanárnőt. Őt is, és Szilveszter óvónőjét is megkerestem. Egyikük sem kívánt kamera elé állni, noha felajánlottam nekik, hogy kitakarom az arcukat és eltorzítom a hangjukat. Fontos megjegyezni, hogy az említett eseteket nem csak a gyermekek el¬mondásából ismertem meg, a diákveréseket, testi és lelki bántalmazásokat - sajnos, vagy éppen szerencsére? - orvosi látleletek és egyéb dokumentumok is bizonyították. Néha, amikor a gyermekek felidézték a velük megesett szörnyűségeket, zsigeri gyűlöletet éreztem az érzéketlen nevelők, tanárok iránt. Pedig hát a világ nem steril, viszont rendezetlen és kegyetlen, tele szörnyű vadsággal és önkényes kegyetlenséggel, amelyet jobb híján emberi természetnek neveznek. Azonkívül legyünk objektívek: ugyan hogyan is várhatnánk el türelmet és megértést azoktól az alulfizetett és a végletekig kihasznált pedagógusoktól, akik már rég nem érzik úgy, vagy egyáltalán sohasem érezték úgy, hogy szakmájuknak becsülete volna? Természetesen tisztelet a kivételnek, hiszen pedagógusaink többsége kiváló szakember, olykor megalázóan alacsony fizetése ellenére is. Régi rágódás fűz e kérdéshez. Mégis mire számíthatunk például egy kórházi orvostól, aki hosszú éveken át tanul, hogy aztán éjszakai ügyelettel, meg egyéb túlórázással próbálja megteremteni a kenyérrevalót, miközben a jövőképe elméletileg egyenlő a nullával? Holott őket, az orvosokat és a tanárokat kellene a legjobban megfizetni! A gyógyítók a legnagyobb kincsünket, az egészségünket védelmezik vagy adják vissza. A tanárok pedig a leginkább felelősek a felnövekvő generációkért: rajtuk múlik, milyen emberek lakják majd tíz, húsz, ötven év múlva ezt az országot. Mivel éreztem, hogy - a karácsonyi emelkedett hangulathoz képest - kissé keserű kanyart vett a készülő Napló-anyag, igyekeztem felkutatni azokat az intézményeket, egyesületeket, ahol kevésbé a múlt rémségeit, mint inkább a jelen örömét és a jövő reménységét mutathatom be a nézőknek, így jutottam el Jászberény külterületére, a Lehel hűtőgépgyár telepére, ahol - a gyár támogatásával! - működött a Maci Óvoda. A Maci Óvodában együtt nevelkedtek súlyosan sérült, illetve tökéletesen épelméjű gyerekek. Hogy ez miképpen volt lehetséges? Az óvodában szaklektorkodó kanadai Steve Mc'Cuny azt nem értette, hogy máshol hogyan lehet másként. ~ Higgyék el, ez a jövő! -jelentette ki észak-amerikai maga¬biztossággal Steve. Ő csak tudta: egy ugyanilyen kanadai óvodából érkezett, s hazájában tizenöt éve alkalmazták ezt a módszert. - A vak, a mozgássérült, az értelmi fogyatékos gyermekek összecsiszolódnak és teljesen egyenlővé válnak az egészséges kicsikkel. Ez utóbbiak szemlélete pedig - és persze ezzel az életük is - sokkal jobb lesz azáltal, hogy megtanulják tisztelni a „más" embereket. Steve szavai a jászberényi Maci Óvodában is beigazolódni látszottak. A dadák és a szülök egyaránt azt állították, hogy a sérült gyerekek ellesik egészséges társaiktól, mit hogyan kell csinálni, és így sokkal gyorsabban fejlődnek. Az egészséges kicsik pedig, sérült társaik mellett, türelmesebbek és segítőkészebbek lesznek. Lám, ezek szerint Magyarországon is van olyan intézmény, ahol nincs megkülönböztetés, ahol

nem büntetnek meg csak azért, mert más vagy, mint a többiek. És itt a büntetés nem csak a nevelőkön múlik. Gondoljunk csak bele: milyen érzés lehet egy mozgássérült kicsinek kerekes székével eljutnia az iskolájához, ahol elfogadnák, szeretnék, ugyanakkor lift hiányában az első emeletre sem tudna feljutni. Nos, ez az, ami nem a tanárokon múlik. Láttak már metróaluljáróban babakocsival szerencsétlenkedő kismamát? És megfigyelték már, hogy a nagy bevásárlóközpontoknál a mozgássérültek számára - a bejárathoz közel - kijelölt parkolóhelyeken rendszerint böhömnagy terepjárók állnak? Na, ugye! Visszatérve a gyerekekhez és a jó példákhoz: a budapesti Vízipókoknál tett látogatásom alkalmával is ugyanazt a tiszta és ragyogó lelkesedést tapasztaltam, amellyel már Jászberényben dolgom volt. A Mattesz Csilla edzőasszony által vezetett egyesület a sérült gyermekek úsztatásával foglalkozott, de természetesen sokkal több volt egy hétköznapi sportcsapatnál. A Dagály fürdő sátorral fedett medencéjében tempózó gyerekek ugyanis megbíztak Csilla néniben, és egyenesen barátjukként, ha nem családtagjukként szerették az edzőt. Aki az úszóedzéseken kívül közös családi programokat, kirándulásokat, utazásokat is szervezett kis istápoltjainak. De a legfontosabb minden bizonnyal az volt, hogy a sérült gyermekeknek a vízben olyan sikerélményben volt részük, amilyenről a szárazföldön nem is álmodhattak. Csillával együtt célokat tűztek ki maguk elé, és ha elérték azokat, nem volt náluk boldogabb ember. Gyors, mell, hát, pillangó, stopperóra, versenydrukk, hossz, forduló... ráadásul a mozgáskoordinációs problémákkal küszködő kicsik a medencében tökéletesen elboldogultak, s végre segítség nélkül. Szüleik pedig hálásak voltak Csillának, mert a legtöbb „vízipóknak" az úszásnak köszönhetően komoly javulás állt be az állapotában. Persze, ahogy a magyar közintézmények többségéből, úgy az angyalföldi uszodából is hiányoztak a mozgássérültek közlekedését segítő liftek, gurulólejtők, mozgólépcsők. Az EU-szabványok jegyében mára tulajdonképpen minden közintézményt akadálymentesíteni kellett volna, ehhez képest van olyan megyei jogú városunk, ahol a lift nélküli polgármesteri hivatal harmadik emeletén található a helyi mozgássérültek¬kel foglalkozó osztály, s az ügyintéző minden egyes alkalommal lekutyagol a földszintre ügyet intézni, ha kliens érkezik. Nemigen van hát mit csodálkozni azon, hogy még a Vízipókok büszkeségét, a tizenhét éves Szerémi Attilát is háton cipelték fel a medencéig vezető lépcsősoron. Ám Attila tűrte a kissé megalázó tortúrát, mert eltökélt volt a terveit illetően. Hiába volt nagyon beteg, s hiába romlott egyre az állapota, egy pillanatra se mondott le arról, hogy olimpiai bajnok legyen. - Azért kezdtem el úszni, hogy javuljon a mozgásom, de Csilla biztatott, hogy esetleg érdemes lenne komolyan is foglalkoznom ezzel a sporttal - igyekezett tisztán, érthetően beszélni a kamera előtt, s homlokán kidagadtak az erek az izgalomtól. - Nagyon szeretnék kijutni egy igazi világversenyre. És miután megosztotta velünk élete nagy álmát, ismét nekiindult az ötvenméteres távnak. Az ő betegségével - abban a számban, amelyben érdekelt volt - mindössze három komoly ellenfele akadhatott a világon. De Attilának nem ezért volt nagy esélye a győzelemre. Sokkal inkább azért, mert ő már így is bajnok volt: legyőzte a félelmeit, a kisebbrendűség! komplexusát, és egészséges embereket meghazudtoló akaraterővel küzdött a maga elé kitűzött célért. Figyeltem a ferdén tartott fejeket a vízben, a furcsa, kissé torz arcokat, sugárzott róluk a boldogság. A parton mozogni alig tudó testek a medencében valószínűtlenül légiesnek, sőt kecsesnek hatottak, s a gyermekek úgy szelték a hullámokat, mint megannyi ezüstös hátú delfin.

A tizenhét éves Zsolt fáradhatatlanul rótta a hosszokat. Nyáron komoly haditettet vitt véghez: tizenhét fogyatékos társával együtt átúszta a Balatont. Nem is akármilyen eredménnyel, 57 perc alatt teljesítette a távot, ezzel a 4300 indulóból a tizenkilencedik lett! De hivatalosan nem lehetett a tizenkilencedik, mert a szervezők közölték, hogy fogyatékos versenyzőket nem sorolhatnak az egészségesek közé. Igen, jól látják: a verseny szervezői egyszerűen elvették Zsolttól a dicsőséget. Diszkrimináció? Vastagon, kérem. Maga a sokat tapasztalt Mattesz Csilla se hitte, hogy valaha is ilyen megaláztatásban lesz része. Csak ült a magyar tenger partján és zokogott. Fogalma se volt róla, hogyan kellene megmagyaráznia a tanítványának, hogy mi történt. - Életem egyik legnehezebb pillanata volt, amikor átöleltem Zsoltot, és közöltem vele, hogy nem adják oda neki a 19. helyet -emlékezett Csilla a Dagály nagymedencéjének partján. - Hiszen hónapokig készültünk arra a versenyre! Mégis, hogyan lehetett volna megmagyaráznom, hogy „Zsolt, te ugyan nyertél, még¬sem értékelik a szervezők, mert más vagy, mint a többi induló"? Ráadásul nem Zsolt volt az egyetlen, aki jó eredményt ért el azon a bizonyos versenyen. Ezek a gyerekek bíznak bennem, a második anyjuknak tekintenek, s amikor ilyen megaláztatás éri őket, egy kicsit bennem is csalódnak. Tőlem várják, hogy megoldást találjak a problémákra. Sosem felejtem el, hogyan könyörögtek, hogy legalább a minimális elismerést harcoljam ki nekik. Pusztán csak azt próbáljam meg elintézni, hogy felállhassanak a színpadra az egészségesek közé. Nem is az oklevelet, vagy urambocsá' a csokit, a nyalókát hiányolták, hanem hogy legalább a nevüket bemondják. De a szervezők hajthatatlanok voltak. Zsolt erejét megfeszítve küzdött a méterekkel, mintha újabb nagy megmérettetésre készülne. Kérdőn néztem Csillára, mire az edzőasszony közölte: - Jövő nyáron is el akar indulni a nagy hazai megmérettetéseken, és minden alkalommal szeretne benne lenni az első tízben. Ha hagyják. No igen, Zsolton biztosan nem múlik majd a jó helyezés. Furcsák vagyunk mi, egészségesek. Ördögi ellentét húzódik lelkűnkben: miközben megátalkodottan mutogatunk a kormányzati szervekre, hogy azok elhanyagolják a sérült állampolgárokat, mi magunk sem teszünk meg mindent a fogyatékosok életének megkönnyítéséért. Sőt! Néha ugyan képesek vagyunk holmi szegényes és erőtlen irgalmaskodásra, valójában azonban vajmi keveset teszünk azért, hogy visszasegítsük a társadalom pereméről a kirekesztetteket - ismét csak tisztelet a kivételnek. Szerintem egy országot mindennél jobban minősít, hogy miképpen bánik a fogyatékosaival (meg a betegeivel, meg az öregeivel stb.). Történetünkhöz hozzátartozik, hogy pár nappal a Vízipókoknál tett látogatásom után feltárcsáztam ama bizonyos balatoni verseny szervezőjét. S világ, láss csodát, vállalta a felelősséget. Nem tagadott, nem mentegetőzött, hanem kerek perec közölte: súlyos hiba történt, olyan, amire nincs mentség. És olyan - tette hozzá -, ami soha többé nem fordul¬hat elő. Dicséretes felelősségvállalás. Legalább ez a szervező levonta a tanulságokat. Jobb későn, mint soha... Mindenesetre a fogyatékos gyermekekről forgatott film elkészült. Karácsonykor, de nemcsak karácsonyra. Szinte napra pontosan fél évvel a Vízipókoknál tett látogatásom után ismét felhívott Márkó anyukája, Takács Kriszta. Zaklatott hangon kérte, hogy találkozzunk, mert csúnyán elbántak az egyesületi gyerekekkel, s talán én segíthetnék a nyilvánosság erejével.

Először arra gondoltam, hogy Kriszta bizonyára a „vízminőségi botránnyal" kapcsolatban keres, amelyről néhány hónappal korábban sűrűn cikkeztek a lapok. Történt ugyanis, hogy április közepe felé az egészségvédelmi szakhatóság megtiltotta a csecsemők és a beteg gyerekek úszásoktatását a Dagályban. Néhány egészséges vendég korábban jelezte az illetékeseknek, hogy undorítónak tartja a közös fürdőzést olyan gyerekekkel, akik becsinálnak, vagy legalábbis becsinálhatnak a vízbe. A szakhatóság helyt adott a panaszoknak, s döntésével többek között a Vízipókok gyerekúszóit is kitiltotta a medencékből. A Dagály üzemvezetője széttárta a kezét, mondván, bocs, nem „szobatiszta" embereket tilos a vízbe engedni. S hozzátette még, hogy neki ugyan sosem volt gondja a Vízipókokkal, de a vendégek reklamáltak, és a vendég ugye az első. Néhány nappal később a kerületi ÁNTSZ tiszti főorvosa is meg¬szólalt az ügyben. Közölte, hogy a legutóbbi ellenőrzésnél rendkívül szennyezettnek találták a vizet, ezért komoly változtatásra van szükség. Mattesz Csilláék azonban nem igazán értették, miért éri őket inzultus. - Minden gyermeken speciális, folyadékot át nem eresztő, a biciklisnadrághoz hasonlító gumialsó van, alatta pedig nejlon¬pelenka - érvelt az edzőasszony. - Ha tehát „baleset" történne, akkor se kerülhetne semmi a vízbe. Különben is, a fürdő tele van idős betegekkel, akik orvosi rendelésre járnak a Dagályba. Tőlük nem féltik az egészséges vendégeket? Végül valahogy sikerült az időt húzni, s nem kellett Csilláéknak horribilis áron külön medencét bérelniük. Ám tizenöt éves fennállása során ez az eset rázta meg legjobban az egyesületet - legalábbis a tervbe vett amerikai utazásig. És most kérem, jól fogózkodjanak meg, mert elindulunk lefelé az erkölcs hullámvasútján! Nos, tehát: egy zimankós februári napon megjelenik egy szimpatikus középkorú asszony a Vízipókok edzésén. Úgy fél óráig csendben figyeli, ahogy Mattesz Csilla értő szavakkal, gyengéden irányítja a gyerekeket. Majd feláll, odasétál az edzőasszonyhoz, és így szól: - Csilla, kedves, tegezhetem? Köszönöm. Figyellek itt téged és a kicsiket egy ideje, és alig jutok szóhoz ezt a harmonikus, példamutató közös munkát látva. Egész egyszerűen csodálatos, amit a gyerekekkel tesztek. Tényleg nagyon emberi. Tudod, én egy jól menő vállalkozást vezetek, és azon töröm a fejem, hogyan tudnék segíteni nektek, a gyerekeknek. És tényleg töpreng. Lehajtja a fejét, és gondolkodik. Aztán felnéz. - Ide figyelj, Csilla, augusztus elején Orlandóban versenyt rendeznek úszásban és atlétikában értelmi fogyatékosok és mozgássérültek számára. Ha gondoljátok, meg tudom oldani, hogy nagyon olcsón kijussatok az úszóversenyre. Csilla habozik. - Mégis, mennyiért? - kérdezi vonakodva. - Nézzük csak, szállás, étkezés, utazás, esetleg kirándulás Disneylandbe... ha mondjuk negyven-negyvenöt személlyel számolok, százötvenezerből kijön per kopf. - Az lehetetlen. Túl olcsó. - Csak nyugi, a fennmaradó költségeket kifizeti az általam vezetett alapítvány. Hisz épp így szeretnélek támogatni benneteket. - Esetleg számlát is kaphatunk? - A repülőjegyekről? Persze, ha szeretnétek. Most az edzőasszony esik gondolkodóba. Egy igazi verseny, Amerikában! Igazi téttel, kihívással! És ilyen olcsón! Tényleg soha vissza nem térő alkalom. Fut egy kört a szülőknél, mindenki elragadtatással fogadja az ötletet. Megkezdődik a pénzek beszedése, s március elsején Csilla átadja a vállalkozó asszonynak a pénzt.

A gyerekek, a szülők és az egyesületiek együtt izgulják végig a következő három hónapot. Készülnek a nagy versenyre, amelyen komoly ellenfeleket kell majd legyőzniük a napfényes Daytona Beachen. És egyszer csak jön a kiábrándulás. Méghozzá nem sokkal az utazás időpontja előtt. Egy szülő, biztos ami biztos alapon felhívja a kiszemelt légitársaságot, hogy megkérdezze, mikorra kell legkésőbb kiérnie a gyereknek Ferihegyre. - Hányas számú járattal utazik a kicsi? - kérdezi a diszpécser. A szülő megmondja. Néhány másodperces csönd, a diszpécser keresgél. Majd beleszól a kagylóba. - Halló, nos kérem, van egy kis gond. - Gond? - A gyerek neve nem szerepel az utaslistán. - Hogyan? Az nem lehet. Megnézné még egyszer? - Természetesen. Idegölő pillanatok. - Sajnálom, a fia nem szerepel az utasok között. Döbbenet. A szülő motyogva elköszön, és azonnal Csillát tárcsázza. A többi képzelhető. Futótűzként terjed a hír a szülők között: átvertek minket! A vállalkozó asszony nem fizette ki a repülőjegyeket és felszívódott a pénzzel. A szülőknek egyelőre nincs erejük megmondani a gyerekeknek, hogy kútba esett az amerikai utazás. Takács Kriszta engem tárcsáz. Találkozót kér. Rohanok a Dagályba. Hamar kiderül, hogy nem a „vízminőségi botrány" miatt keresett. Néhány szülő összetörtén ücsörög egy fémasztalkánál. Néhány méterrel arrébb, a medencében a gyerekek lubickolnak. Hangosan beszélgetnek az amerikai útról. Hogy nem lehet ezüstéremmel hazajönni. Kizárólag az aranyért szabad úszni. Most, amikor felidézem az évekkel ezelőtt történteket, ugyanaz a kérdés dobol a fejemben, mint akkor, azokban a napokban, amikor egy ország feküdt és ébredt a Vízipók-üggyel: vajon mit gondolhatott az utazást és versenyt ígérő vállalkozó asszony, D.Judit? Vajon mi járhatott a fejében? Vajon tényleg azt hitte, hogy megúszhatja szárazon ezt a nyilvánvaló csalást? Hogy simán leléphet a beteg gyerekek pénzével anélkül, hogy bárki is felelősségre vonná? Mint később kiderült, D. Judit notórius csaló volt. Önök is¬mernek efféle figurákat a környezetükben? Én bizony találkoztam már jó néhány ilyen emberrel. Valahogy nem működik a realitásérzékük. Legalábbis miközben lebonyolítják a bűntényt. Egy alkalommal meglátogattam néhány börtönt, s elképedve hallottam hasonló „elsötétülésékről". „Egyszerűen elsötétült előttem a világ, és szúrtam..." - magyarázta a gyilkolását egy nagydarab szőrös elítélt Márianosztrán. „Mint¬ha valamiféle függöny ereszkedett volna elém: leöntöttem a szemét állatja házát benzinnel, és rádobtam a gyufát. Bennégtek a gyerekei is..." - mesélte egy cingár délvidéki rab. „Olyan élethelyzetben voltam, amikor nem voltak fontosak számomra a törvényes keretek. Egyszerűen nem vettem róla tudomást, hogy börtönbe juthatok azért, amit csinálok..." - vallotta be egy sorozatos csaláséit elítélt nő a kalocsai börtönben. Megbocsáthatunk később a hirtelen jött vakságéit? A lefüggönyözött tudatért? És mi? Mi vajon sosem kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy önuralmunkat vesztve olyasmit cselekedjünk, amit később megbánunk? Amit józan ésszel sose tennénk? Természetesen ami később D.Judit lajstromán szerepelt, sokkal inkább feltételez egyfajta beteges pszichét, mint hogy a vállalkozó asszony aljas indokkal, előre kitervelten hajtotta volna végre a bűntényeket. Az adott ügytől függetlenül is: nem gondolnám, hogy épeszű ember egymás után háromszor is eladja a lakását. Ezt egyszerűen nem úszhatja meg, kizárólag, ha utána az Egyesült Államokba menekül

(mint tette ezt D. Judit). És az ottani csalásait sem úszhatja meg, kizárólag, ha továbbáll, megint egy másik országba. És hazatérve, egészséges elmével, nem folytatja ott, ahol korábban abbahagyta, miközben egy jól fizető munkahelye van, ahol elismerik és szeretik. De ne szaladjunk ennyire előre. A strandon, ahol néhány szülő és Mattesz Csilla azon tanakodott, miképpen közöljék a gyerekekkel a rossz hírt, szinte tapintani lehetett a bánatot. Minden eshetőségre készen kihívták a Dagályra a gyerekek pszichológusát is, hogy amennyiben úgy alakul, segítsen a kicsiknek feldolgozni a traumát. De olybá tűnt, hogy pillanatnyilag inkább a szülőknek volna szükségük szakember segítségére. - Én aranyat akarok nyerni! - integetett felém a medencéből az egyik Vízipók, amikor megismert. - Aranyat? - hajoltam le hozzá a vízhez. - Az klassz. És milyen színű érem van még? - Ezüst meg bronz - tempózott oda hozzánk egy másik gyerek. - A bronz az nem olyan jó, mint az arany! - jelentette ki szemöldökét összevonva az első Vízipók. - De jó az is. Amerikában örülnék annak is. - Te nem örülnél egy aranynak? - kérdeztem a bronzérmet kissé fitymáló Vízipókot. - Nem, mert első szeretnék lenni. - Első? - Igen, így egyeztünk meg Csilla nénivel. Ő elvisz minket az amerikai versenyre, mi pedig jól úszunk. Nagyon jól. - Csak ne állj meg a fal előtt, Tomikám, jó? - hallottam a hátam mögül Csilla hangját. Alighanem emberfeletti erő kellett hozzá, hogy nyugalmat színleljen. Az edzőasszony rám nézett. - Tomi hajlamos megállni a cél előtt, ha látja, hogy valaki más már megnyerte a versenyt. Pedig akkor tényleg semmilyen érmet sem kaphat, mert érvénytelen lesz az úszása. Szóval: tessék elúszni a falig, Tomikám, rendben? Nem sokkal később néhány percre kettesben maradtunk Csillával. - Mikor mondja meg nekik, hogy nincs utazás? - kérdeztem. - Esküszöm, nem tudom - felelte. - Egyelőre nincs erőm hozzá. Hétfő van, egy hét múlva kellene indulnunk. Holnap megpróbálom összeszedni magam. Szerdán mindenképpen tudatnom kell a gyerekekkel, hogy nincs tovább. Hiába úsztak, készültek, terveztek. És nem bízhatom másra, például a szülőkre ezt a szörnyűséges feladatot, mert én ígértem a kicsiknek amerikai versenyt, én áltattam őket hónapokon keresztül. Csak ha a szülő maga kéri, hogy ő mondhassa el a rossz hírt a csemetéjének, akkor adom át ezt a rémesen nehéz terhet. - Lesz ilyen? - Már van is. Egyikük már tudja, hogy nem utazunk. - Kicsoda? - Attila. - Szerémi? Aki a nagy világversenyről álmodik? - Igen. Neki megmondták a szülei. Ő nagyon erős fiú. Képzelje, még zongorázni is megtanult egy ujjal! De még őt is letaglózta a hír. Hát persze, hisz számos amerikai útikönyvet elolvasott, videofelvételeket nézett meg amerikai úszóversenyekről, és volt, hogy még edzés után is itt maradt néhány további hosszt leúszni. Egyébként tudja, mi a legérdekesebb? Hogy ez a nagyon beteg és nagyon érzékeny fiú elkezdte félteni a saját fogyatékos társait! Azt mondta, hogy nekik sokkal nehezebb lesz feldolgozniuk a csalódást. Hát igen, Attilát ezen a szörnyűségen is átsegíti majd a hihetetlen akaratereje és elszántsága.

Amikor Attila egy hosszabb táv teljesítése után, távolabb a többiektől, kissé esetlenül megkapaszkodott a medencébe vezető létrában, odakuporodtam hozzá. - Szóval te tudod... - Tudom. - És? Nagyon fáj? - Fáj. Az a hölgy elvette az álmainkat. - De azért dolgozol tovább, ugye? - Mint eddig mindig. Csak az a baj, hogy míg én felfogom, mi történt a pénzünkkel, az utazásunkkal, addig az értelmi fogyatékos társaim nem értik majd, miért nem megyünk Amerikába. Nem lehet nekik megmagyarázni, hogy minden, amiről álmodtak, egy pillanat alatt semmivé lett. A pszichológusnő se volt túlzottan optimista a rossz hírről értesülő gyerekek reakcióit illetően. - Nagyon súlyos következményei lehetnek a csalódásuknak - magyarázta. - Az érzelmi viharok megnyilvánulhatnak dühkitörésben, komoly hangulatváltozásban, sőt ön- és környezetpusztításban is. A szülőknek tehát akkor is számítaniuk kell súlyos rohamokra és idegösszeomlásra, ha a lehető legkíméletesebben adják is a kicsik tudtára a hírt. A kérdésre, hogy az aljas csalásról értesülve miért eredtem D. Judit nyomába, ma már nehezen tudnék hiteles választ. Ahogy a hatvanhét esztendős Einstein írja önéletrajza elején: „Emlékeinket átszínezi jelenlegi énünk, tehát csalóka nézőpontból szemléljük azokat..." Mindenesetre van egy érzés, ami ma is elevenen él bennem, s ami bizonyára akkor a fő hajtóerő volt számomra: a felháborodás. Oly mértékben felháborított, hogy beteg gyerekeket rövidítettek meg, hogy azonnal nyomozásba kezdtem. Mindenekelőtt az ügyben szereplő két utazási irodát kerestem fel. A Vista Travel értékesítési igazgatója szerint eredetileg hatvan repülőjegy-foglalásra kaptak megbízást D. Judittól, aki azzal, hogy elfelejtett fizetni, időközben egymilliós kárt okozott a Vistának. A másik utazási iroda - nevét fedje jótékony homály - úgy keveredett bele az ügybe, hogy számlákat állított ki a Vízipókok nevére. Ezt persze csak később vallotta be az iroda vezetője; eleinte teljességgel elzárkózott előlem, és nem kívánta megosztani velem, amit tudott. Erről az úrról egyébként később „volt szerencsém" újra hallani, amikor egy barátom születésnapi meglepetésbulit akart rendezni a kedvesének egy budaligeti panzióban, és a panziót akkor épp az ettől a bizonyos utazási irodától távozott úr bérelte a tulajdonostól. Hogy erkölcsileg hol tart a pasas, azt jól példázza, hogy bár két hónappal a buli előtt felvette az előleget a barátomtól és megígérte, hogy szervezni kezdi a vacsorát, a virágot, a tortát stb., tíz nappal az esemény előtt, amikor a barátom megeresztett felé egy biztonsági telefont, a pasas közölte, hogy semmi sincs megszervezve. Időközben ugyanis kiebrudalta a panzió tulajdonosa (ő természetesen nem így fogalmazott). S mikor a barátom rákérdezett, hogy mégis mikor akarta közölni, hogy sehol sem áll a szervezés, a pasas csak dadogott összevissza. Még egy adalék arról, milyen országban is élünk: amikor ezeket a sorokat írom, a pasas ismét az említett, utazásokat szervező cég alkalmazottja... Mint tehát később kiderült, „utazási irodánk" 4,3 millió forint értékben állított ki számlát a Vízipókok részére, miközben a gyerekek pénzéből egy fillér se folyt be hozzájuk. A magyarázat egyszerű: D. Judit külső munkatársként számos utat szervezett már az irodának, s az általa hozott utasok gyakran nem kértek számlát a befizetett utakról, így aztán amikor - a D. és az iroda között kialakult bizalmi viszony alapján - D. egy alkalommal arra kérte az utazási irodát, hogy most kivételesen

állítsanak már ki egy számlát a Vízipókoknak {ha a fogyatékos gyerekek nem is az ő cégükön keresztül utaznak Amerikába), az iroda emberei készségesen teljesítették D. kérését, így született a fiktív számla, amely elvileg az utazásra szóló repülőjegy-rendelésről lett kiállítva, valójában azonban a cég semmilyen jegyet sem foglalt az egyesület tagjainak. D. ezzel a számlával fedezte magát a Vízipókok felé, akik azt hitték, ha megvan a számla, akkor minden rendben van. A következő nyomozási pont D. Judit lakása volt. Természetesen nem én voltam az első, aki az újpesti Aradi utca egyik tíz¬emeletes házában kereste a csaló utazásszervezőt. A panellakás előtt egy fiatal párba botlottam, akik szintén utazásra fizettek be D.-nél, és bár már rég a dalmát tengerparton kellett volna a lábukat áztatniuk, a Vízipókokhoz hasonlóan ők sem látták többé viszont a pénzüket. Épp a gondnok igazította el őket: - D. Juditot nem ismerem, de már rengeteg károsulttal találkoztam. Mindegyiknek azt mondtam, hogy menjenek a rendőrségre, mert itt ilyen nevű nő nem lakik. Meglepő volt a gondnok kijelentése, mivelhogy D. Judit neve díszelgett a kaputelefon mellett. Úgy tűnt, ő a hivatalos verziót közvetíti, márpedig aszerint valóban nem volt a házban D. Judit nevezetű lakástulajdonos. A szemfényvesztő utazásszervező valószínűleg csak bérelte az ingatlant. Míg peregtek az események, egyfajta K-vonalat létesítettem a Népszabadság zsurnalisztájával, barátommal, Fekete Gy. Attilával, aki hazánk egyik első számú bűnügyi tudósítója. Én megosztottam vele, amit én tudok, ő pedig az orromra kötötte, amiről kitűnő felsőbb kapcsolatai révén tudomást szerzett. Lassan összeállt a kép. De milyen kép?! Kiderült, hogy a Vízipókok ügye csupán a jéghegy csúcsa. Oly sok hiszékeny károsult bolyong reménytelenül D. Judit átveréspiramisának labirintusrendszerében, hogy felsorolni is sok lett volna a nevüket. Zsoldosék Los Angelesbe akartak utazni, Szalayék New York-ba, Molnárék Floridába. Sőt, miután lement a Vízipók-ügyről egy háromperces tudósításom az esti hírműsorban, mindjárt jelentkezett egy húszfős baráti társaság, akik egytől egyig D. áldozatai voltak. Felbukkant aztán a Heuréka nevű, sérült gyerekeket oktató intézmény is. Ők harmincöt fővel utaztak volna az Amerikai Egyesült Államokba, és 4,8 millió forintot fizettek ki Juditnak. Kedden már kora reggeltől fogva csengett a telefonom: újságírók, tévések, egyesületi vezetők, utazási irodák, károsultak hívtak, és néhány jóérzésű adakozó is, akik az előző esti adást látva szerettek volna a szerencsétlenül járt Vízipókok segítségére sietni. Ez utóbbiakat Mattesz Csillához irányítottam bár nem hittem, hogy magánszemélyként, néhány ezer forintnyi adománnyal sokat lendíthetnének az egyesület dolgán. Reggel kilenc órára kisütött a telefonom. Felraktam tölteni, s mindjárt kértem egy póttelefont a TV2 akkori hírigazgatójától, mondván, lassan a rendőrség is engem hív, ha információra van szüksége. Nem túloztam. Még a reggeli órákban többször is beszéltem a rendőrség akkori szóvivőjével, Dézsi Mihállyal, akivel igyekeztünk egymásnak segíteni. Habár a rendőrség egyelőre igencsak csínján bánt az üggyel, hiszen nem érkezett feljelentés hozzájuk. Ez a helyzet röviddel később megváltozott, mert Mattesz Csilla feljelentést tett D. Judit ellen. - Kár volt úgy sietnem - sóhajtott a telefonba Csilla, amikor dél körül felhívtam -, a feljelentés csak hétfőn 8 óra 31 perckor lép életbe, és csak akkor, ha 8 óra 30 perckor nem szállunk fel a géppel. Akkor lehet kimondani, hogy „a teljesítés nem történt meg".

Telefonáltam Dézsinek, megerősítette Csilla szavait. Néhány órával később azonban nagyot fordult a világ. A Tények szerkesztőségében égtek a vonalak. Iskolai osztályok, teljes színtársulatok jelezték, hogy ők is áldozatai D. Juditnak. Számos elkeseredett szülő szintén felemelte a telefont, hogy elmondja, sehova se tudnak nyaralni menni a gyermekükkel, mert minden spórolt pénzüket D. Juditnak adták. Igen, ez volt a legkegyetlenebb tőrdöfés a szívembe. Emlékszem, amikor Csilla azt ecsetelte, hogy milyen nehezen kuporgatták össze a Vízipókok szülei az utazásravalót, összeszorult az öklöm dühömben. Volt olyan szülő, aki kölcsönökből teremtette elő a részvételi díjat, s éveken át fizeti majd vissza. Olyan is akadt, aki fémszázasokból rakott össze ötezer forintot, mert az összes malacperselyt feltörte, ami a családban volt. De az én dühömtől függetlenül is dagadt a botrány. Délutánra a beazonosítható károsultak száma már megközelítette a száz főt. Rapid értekezletet hívtak össze a Teve utcában, de hogy miről volt szó az értekezleten és mi lett az eredménye, arról nem értesülhettem, kezdődött ugyanis a Jó estét, Magyarország!, mégpedig Mattesz Csilla részvételével. És mi, néhányan a belsősök közül, akkor már tudtuk, hogy nagy meglepetés van készülőben. Ám a történeti hűség kedvéért álljon itt esti hírműsorunk rövidített változata: „Pálffy István: Lát reményt arra, hogy hétfőn 8:30-kor felszállnak? Mattesz Csilla: Ez lehetetlen, mert nincs a kezünkben a repülőjegy, nincs lefoglalva a szállás... nem, nem igazán hiszem, hogy el tudnánk utazni. Pálffy: Most mit tudnak a gyerekek? Mattesz: Még semmit. Vannak gyerekek, akik úgy tudják, hogy Csilla néni fáradt, beteg, és valamiért nem jön le hozzájuk az uszodába. De nagyon várják, hogy holnap lemenjek, mert megígértem, hogy holnap megbeszéljük az utazás részleteit, és hogy mit pakoljanak hétfőre. Ez volt az eredeti felállás. Pálffy: De mit fog nekik mondani? Mattesz: Erre még nem tudok gondolni. Az biztos, hogy lemegyek, és valahogy megpróbálom elmagyarázni a dolgot. Csak az a baj, hogy a gyerekek tényleg azt fogják mondani, hogy anyukám odaadta a pénzt, akkor meg, Csilla néni, miért nem tudunk most elutazni? Pálffy: (a Mattesz kezében árválkodó pamut Vízipókra mutat) És ez segít? Mattesz: Ez a mi kabalafiguránk. Csináltattunk belőle többet is, hogy a versenyen átadjuk a kinti csapatnak, amolyan kis emlékként. Pálffy: Mondja, de őszintén: lát reményt arra, hogy valaha megkerül a Vízipókok pénze? Mattesz: Nem. De Judittól szeretném megkérdezni, hogy most hogy érzi magát? Amikor március l-jén átadtam neki a pénzt, nagyon sírt örömében, és azt a kijelentést tette, hogy amíg él, nem felejti el nekem. Nem egészen értettem, mire gondol, de azt hiszem, ma már tisztábban látok: komoly anyagi gondjai lehettek, és ez az összeg kisegítette. Azt mondta, egy csodanő vagyok, mert három nap alatt tettük le neki a pénzt. Pálffy: .. .Vannak még vendégeink. Köszöntöm itt a stúdióban Viniczai Tibort, a Magyar Szerencsejáték Szövetség társelnökét, és Nagy Sándort, az ÉRREL Magyarország ügyvezetőjét. Viniczai: Jó estét! Pálffy: Önöké a szó. Viniczai: Én ma este értesültem erről a nagyon szomorú hírről, mégpedig kollégám, Nagy Sándor hívott először. A Szerencsejáték Szövetség a pénznyerő automatákat

üzemeltetők és az automatákat gyártók érdekvédelmi szervezete. Úgy éreztem, hogy a probléma, amely eljutott hozzám, orvoslásra vár. Nekem személyes élményem is van ezzel kapcsolatban. Né¬hány hónappal ezelőtt támogattam egy rehabilitációs intézetet, és abban az intézetben találkoztam egy kislánnyal, akinek mind a két keze hiányzott. Elém állt sugárzó arccal, és elmondta, hogy ő úszó. Megtudtam, hogy kitűnő eredményei vannak, és óriási tehetség. Mattesz: Ismerem őt, Götler Szilviának hívják. Viniczai: Úgy van. Az a sugárzó tekintet, az a lelkesedés egy¬szerűen megigézett. Fantasztikus számomra, hogy ezek a sérült gyerekek micsoda optimizmussal tekintenek előre, micsoda hatalmas életösztön, akarat van bennük. Ez nagyon sok egészséges ember számára mintául szolgálhat. Pálffy: Ez itt a kezemben egy kötelezettségvállalás. Egy tizenegymillió forintos kötelezettségvállalás a Szerencsejáték Szövetség részéről, s az összeg felét az ERREL Magyarország állja. Nagy: Ez nem egészen így van. Tegnap este, mikor láttam a Vízipókokról szóló híradást, megsajnáltam a gyerekeket. Tudja, én már többször is végeztem amolyan „koldulásos" gyűjtést jó célra, gondoltam, ezúttal kipróbálom a szakmámon belül. Mi, Magyarországon játékgépek üzemeltetésével és forgalmazásával foglalkozunk, ezért helyzetünknél fogva a játékgép-üzemeltetők kilencven százalékával személyes kapcsolatban vagyok. Este láttam a műsort, hát azonnal tárcsáztam három kollégám. Arra számítottam, nem örülnek majd a hívásomnak. Ám mind a hárman megígérték, hogy hozzájárulnak az adományhoz. Biztató volt, hogy háromból hárman mellém álltak. Gondoltam, másnap megpróbálom nagyban. Telefonáltam a szövetség prominenseinek, és mindenki erejéhez, lehetőségeihez mérten támogatta az elképzelésünket. Viniczai: Még ma este hétkor is kaptam telefonokat, és igen komoly összegeket ajánlottak a kollégák. Pálffy: Hát akkor Jackpot! Mattesz (akinek, a beszélgetést hallgatva, szó szerint le¬esett az álla): Kérem, ez nem vicc? Tényleg el tudunk utazni a gyerekekkel? Viniczai: Én azt gondolom, ha mindenkinek a csomagja készen van, akkor csak ki kell menni a repülőtérre és fel kell ülni a gépre. Mattesz: Ez... ez hihetetlen! Remélem, mégiscsak nézik és hallják a kis Vízipókok és a szülők, és mindenki... nagyon-nagyon szépen köszönjük a segítséget!" Csillán őszinte meghatottság látszott. Kereste a szavakat, szorongatta a nagylelkű urak kezét, s mindjárt felajánlotta egyiküknek a kabalafigurát, azzal, hogy természetesen a másikuk is kap majd egyet, és különben is, miután hazatérnek a Vízipókok Amerikából, rendeznek majd egy ünnepséget, amelyen szeretnék személyesen is megköszönni a vállalkozók adományát. Erre később két okból nem került sor. Egyrészt mert Nagy Sándor másnap személyesen látogatott ki a Dagályra, a Vízipókok edzésére, így a gyerekek már akkor egyenként megköszönhették a segítséget (bár a gyerekek többsége nem is igazán tudta, hogy „Sanyi bácsi" miben is segített nekik). Másrészt mert mire a Vízipókok hazaértek, már egészen másról szólt az élet, nem a csodaszámba menő segítségről. De erről majd később. Az adás ideje alatt fax érkezett a szerkesztőségbe, méghozzá a nevemre. Maga D. Judit küldte, aki közölte: igenis elmondja majd az ő verzióját a történtekről, de jelenleg „rettentően rossz lelkiállapota nem teszi lehetővé, hogy nyilatkozzon...". Részemről tulajdonképpen az egész sztorit egy afféle hamleti töprengés jellemezte. Az ügy felgöngyölítésének és dagadásának minden pontján más és más

foglalkoztatott, s mindig újabb és újabb kérdések merültek föl bennem. Például azt illetően, hogy vajon milyen érdek rejtőzhet a vállalkozói segítség mögött? Lehet, hogy romlottnak tűnök, amiért egyáltalán megfogalmazódik bennem a kérdés, de hát ma már minden „egészséges" magyar ember előítéletekkel telve és gyanakodva figyeli a támogatások sokaságát, nemigen bízva abban, hogy pusztán emberbaráti segítségről, a szeretet érdek nélküli megnyilvánulásáról van szó. Kétségtelen, hogy Nagy Sándor és Viniczai Tibor egy sokat szidott vállalkozói kör képviseletében jelentek meg a televízió képernyőjén, s bár a Szerencsejáték Szövetség az azt megelőző évben sok százmillió forintnyi adót fizetett az államnak, miközben támogatásukat élvezték a leukémiás gyerekek, a Madarász Utcai Gyermekkórház újszülöttei, az árvízkárosultak és az Aranyág Alapítvány, mégis megindultak a suttogások, a rosszízű találgatások, a „bennfentesek" magyarázatai. Egy lap egyenesen lobbyérdekekről cikkezett, amikor a szövetség villámgyors segítségnyújtására igyekezett magyarázatot találni. Az újságíró emlékeztetett rá, hogy a kormány akkor már fél éve igyekezett az Országgyűlés elé terjeszteni egy jogszabály-módosítási csomagot, amely jelentősen szigorította volna a játékgépes iparág működését. Ezt - a cikkíró szerint - többnyire a parlamenti patkó egyik szegletében ülő politikusoknál lobbizva már többször is megakadályozta a szövetség. „Vízipókos akciójukat" szintén egyszerű népszerűségi akciónak tartották a Szerencsejáték Szövetség ellenfelei, ráadásul emlékeztettek rá, hogy Viniczai indulni kíván a székesfehérvári időközi országgyűlési választáson, így neki személyesen is kapóra jöhet az országos dicshimnusz. A kérdés ugyan felmerült bennem, de a végeredményt illetően egy cseppet sem érdekelt, hogy milyen megfontolásból sietett a szövetség a sérült gyermekek segítségére. A lényeg számomra is az volt, hogy Szerémi Attila és társai elutazhassanak. Annyival azonban tartoztam a köznek, hogy ellátogassak Nagy Sándorhoz a lakóhelyére, és kifaggassam erről-arról. Bocs, én már csak ilyen nyughatatlan vagyok. Nagy Sándor minden kétséget kizáróan az ötezres lélekszámú Csákvár legjobban tisztelt polgára volt. Ugyanis helyben is mindenben lehetett számítani rá. És nekem ne mondja senki, hogy a csákvári kislány kézilabdacsapat vagy a helyi fiú focicsapat támogatása különleges előnyökkel járna a jómódú vállalkozó számára! Márpedig a mezeket, a labdát, sőt esetenként a csapatok versenyre utaztatását is Nagy úr állta. - Itt vannak a híres játékautomaták - mutatott körbe kocsmájában, ahol egy sor villogó-sistergő-vijjogó pénznyelő gép várta a szerencsére áhítozó vendégeket. - Tudom, hogy sokan szomorkodnak, akik valaha is buktak már kisebb vagy nagyobb összeget egy ilyen masinán. Nos, innen üzenem nekik, hogy ne búsuljanak, mert most ők is adakozók lettek. Ugyanis a támogatásunkban benne van mindenkinek a pénze, aki beledobott már egy húszast, egy ötvenest vagy egy százast ezekbe a gépekbe. Hiszen a nyerőautomatások abból a pénzből tudták támogatni a rászorulókat. Nagy Sándor okos pasas volt, de kétségtelen, hogy igazat beszélt. Különben is, ahogy mondani szokták: a pénznek nincs szaga. Ugyanazon a napon, amelyen Nagy úr a Vízipókokhoz látogatott, reggeli értekezletet hívott össze a Budapesti Rendőr-főkapitányság vezetője. Mint azt a találkozó után a BRFK sajtómunkatársa hivatalosan is közölte: értékelték a körülményeket, és a kapitány úr saját hatáskörében úgy döntött, hogy azonnal el kell rendelni a vizsgálatot, meg kell kezdeni a nyomozást. Erre utasította is a vizsgálati főosztály vezetőjét.

A déli órákban újabb fax érkezett a Tények szerkesztőségébe, melyben D. Judit ügyvédje közölte, hogy nem vállalja tovább ügyfele képviseletét. Levelében az ügyvéd azt írta: morálisan és szakmailag is vállalhatatlan lett számára ez a rendkívül kínos ügy. Néhány órán belül Cinkotán elfogták D. Juditot, de... áh, úgysem fogják elhinni... szóval elfogták a szélhámos utazásszervezőt, de mindjárt el is engedték. - Hiába jelentették fel előző nap az asszonyt az BRFK-n, a cinkotai járőrök nem tudtak róla. Ezért engedték el - magyarázta hivatalosan a malőrt Dézsi Mihály. S mintegy elterelve a figyelmet a botlásról, még hozzátette, hogy előző nap már arról is értesítették az összes kerületi kapitányságot, hogy a csalással kapcsolatos ügyben minden károsultat küldjenek a Budapesti Rendőr-főkapitányságra. No de ez a cinkotai história azért megér néhány további bekezdést is. D.Judittal ugyanis magam is személyesen találkoztam abban a városszéli szépségszalonban, amelyben felismerték és fogva tartották a károsultak. Legalábbis ez volt a hivatalos verzió. Valójában akkor már többen napok óta a nyomában voltak, mert hát az átvert utazni vágyók között egészen elszánt hoppon maradtak is akadtak. Komolyan mondom, ma is beleborzongok, hogyan merészelt a jó Judit fukszos, kigyúrt, ujjnyi arany nyakláncos, kopasz vállalkozókat átverni a palánkon... ha jól emlékszem, akkoriban már pár százezer forintért találni lehetett posztszovjet bérgyilkosokat egy-egy piszkos munkára (az árakról természetesen nem saját tapasztalatból, hanem különböző belügyi forrásokból tudok). Mire kiértem Cinkotára - merthogy jelzést kaptam a forró vonalon a fogva tartásról -, már vesztegzár alatt volt a szépségszalon. Valahogy mégis átverekedtem magam a hatalmas termetű károsultakon, s odabent, a kozmetikai helyiség közepén, egy széken ücsörögve megpillantottam a megtört tekintetű, göndör hajú, középkorú asszonyt, akire minden eshetőség szerint jó pár év börtön várt. Legalábbis akkor úgy hittem. - Drágám, ez hazugság, ez egy aljas hazugság! - ütötte meg a fülem, amikor beléptem a helyiségbe. Épp egy erősen sminkelt nő vonta kérdőre D. Juditot. - Te már akkor tudtad, hogy semmi se lesz az útból! Igaz? Az utazásszervező hallgatott. Engem nézett. Az arcvonásain semmiféle érzelem nem derengett át. Végül mégis felfedeztem a szája sarkában egy különös grimaszt, valamiféle szánakozó mosolyt, mellyel mintha a balga emberiséget becsmérelte volna, amely újra és újra eltűri a rajta élősködő heréket, mint amilyen D. Judit is volt. Megszólalt a „fogoly". - Majd elmondom a tévének is, amit szeretnék, de csak ha itt van az ügyvédem. Addig nem. Intettem az operatőrnek, hogy kapcsolja ki a kamerát. D. fogvatartói megkönnyebbülten sóhajtottak föl. Szerintem azokban a pillanatokban ők jobban irtóztak tőlem, mint maga a szélhámosnő. Egyikük hangot is adott a nemtetszésének. - Maga idehozza az egész sajtót! - vetette oda vádlón. - Idejön az magától is... - igyekeztem megnyugtatni. - Együtt a rendőrséggel. A károsult megrémült. - Jön a rendőrség? - Naná. Miért, mit gondolt? Tökéletesen tisztában voltam vele, mit gondolt. Úgy vélte, előbb jut a pénzéhez, ha maga veszi kézbe a dolgokat. Ha elkapja D.-t a rendőrség, akkor végeláthatatlan nyomozati és peres eljárásra számíthatnak a károsultak. S ha végül, hosszú hó¬napok, esetleg évek után számukra kedvező ítéletet is hoz a bíróság, vajon lesz-e akkor még valamije D.- nek, amiből kártalanítani lehetne a rászedetteket?

Itt volt tehát három lépésre tőlem az a nő, akit ekkor már több százan kerestek az ország minden részéről, akinek az üzenetrögzítőjén már nem volt hely a szitkozódó üzenetektől, s aki flegmán, a legnagyobb türelemmel viselte, hogy kész, elkapták, vége a dalnak. Na ezt követően igazoltatták és engedték szabadon a kiérkező járőrök. A szabadság mindössze egy napig tartott. Csütörtök este a rendőrök őrizetbe vették a volt ügyvédje Szt. István körúti irodájában bujkáló ál-utazásszervezőt. Azonnal megkezdték a kihallgatását. Másnap már a házkutatások voltak soron, és D. Judit a korábbi büszkeségét félretéve, megtört arccal tűrte, hogy bilincsbe verve kísérgessék helyszínről helyszínre. Még egyszer találkoztunk, épp egy belvárosi bérházból lépett ki két marcona zsaruval. Ugyanaz a ruha volt rajta, mint amit napokkal korábban, a szépségszalonban viselt. Előtte épp volt munkaadójával, a József Attila Művelődési Házban működő Újpesti Színház igazgatójával beszéltem, aki elárulta egykori beosztottjáról, hogy kiválóan kommunikál, s hogy míg a korábbi közönségszervezők alig értékesítettek jegyeket a szín¬ház előadásaira, addig Juditka minden létező jegyet eladott, pusztán a belőle sugárzó emberszeretettel. Nos, a kiváló kommunikációról és az emberszeretetről csak annyit, hogy amikor a bérháztól a járőrkocsiig tartó úton meg¬kérdeztem Juditot, hogy mégis mit gondolt, hogyan úszhatja meg ezt a töméntelen sok disznóságot, arca bíborvörösre vált, szemei vérben forogtak, felemelte húsos bal kezét, és rám mutatva azt mondta: - Magának nem nyilatkozom. Magát gyűlölöm! Már korán sem magabiztosan, hanem megtörve, napok óta ugyanabban a pólóban. D. Juditot bilincsbe verve kísérték a házkutatásra. Nagyon úgy tűnt, hogy D. Judit engem tart ludasnak mind¬abban, ami vele az azt megelőző három napban történt. Bizonyára úgy vélte, hogy ha én nem csapok perpatvart, nem kürtölöm világgá a Vizipókok átverését, akkor ő még mindig csendben és nyugodtan élhetne. Szegény D. Judit... Amikor a - sajtóbeszámolók szerint - évekkel ezelőtt háromszor is eladta ugyanazt a lakást, vajon hogyan képzelte a jövőt? Amikor Amerikában élő magyarok tucatjait verte át, akkor mit gondolt, hol végzi majd? Amikor több mint kétszáz hiszékeny ügyfelet vezetett félre egy utazási iroda képviselője¬ként, akkor vajon mi járt a fejében? Persze az is lehet, hogy az alapvetően valóban emberszerető Judit csak azért volt harapós kedvében, mert - mint belső informátoraimtól megtudtam - éppen pár perccel korábban tudta meg, hogy a BRFK kezdeményezi a letartóztatását, és a rendőröknek már a bírósági határozatig sem áll szándékukban szabadon engedni őnagyságát, akkor ugyanis, az ügy ismeretében, rövidesen körözni kezdhetnék a gyanúsítottat. Feltéve, ha a károsultak vehemensebb csoportja nem állna rajta bosszút. Ez utóbbi lehetőséget is figyelembe véve a rendőrség - és talán maga D. Judit is - úgy érezte, hogy jobb neki bent, a börtön biztonságában, mint szabadlábon, kiszolgáltatva a sértettek lincshangulatának. Rendőrségi forrásaimtól egyébként részletes beszámolókat kaptam az őrizetes benti napjairól. Azt is megtudtam, hogy D. Judit hallgat, mint a sír. Illetve ha nem hallgat, akkor sír. A Vízipókok elsíbolt pénzéről például egyáltalán nem volt hajlandó nyilatkozni a fogva tartott. Még. Mert ahogy teltek a napok, D. Judit engedett fagyos hallga-tagságából. Tagadta a bűnösségét, és folyamatosan azt hajtogatta, hogy ő csak a szegény rászoruló

gyerekeket akarta segíteni, hogy életükben egyszer ők is eljuthassanak a tengerentúlra. S hogy erre az önzetlen segítségre tulajdonképpen ráment az egész vagyona. A következő hetekben a szélhámosnő a Gyorskocsi utcai BV-intézmény egyik kétszemélyes cellájának vendégszeretetét élvezte. Unalmas hétköznapjaiban csak a séta, az étkezések és a zuhanyozás jelentett némi változatosságot. Fogalma se volt róla, miért került rács mögé, s a vélt igazságtalanság miatti izgalmát dohányzással igyekezett oldani. Édesanyja hordta be neki a cigarettát, amelyből több doboz is elfogyott naponta, noha - az anyuka szerint - Judit, szabad életében, még a füstjét is utálta. És nem ez volt az egyetlen változás a fogva tartott eletében. Míg D. Judit odakint egész életében lenézte és meg¬szólta a festett nőket, addig a rács mögött naphosszat a körmeit lakkozta és a száját rúzsozta. Aláírom, nem lehetett könnyű ennek a korábban mindig rohanó, folyton tárgyalásra siető nőnek megszokni a lassú, érdektelen börtönéletet. D. Judithoz még visszatérünk majd a cellába, hiszen miután! a Vízipókok sikeresen elutaztak az Államokba, különös dolgokat kezdett mesélni a kihallgatások során. Nézzük azonban, eközben hogyan alakultak a dolgok a szabad világban. Szekeres Pál, az Ifjúsági és Sportminisztérium fogyatékosok sportjáért felelős helyettes államtitkára például közleményben ítélte el a sikkasztást, s mivel kiderült, hogy az idő előrehaladottsága miatt megnőtt repülőjegyárak nem teszik lehetővé az összes gyermek kiutazását, a minisztérium! Zánkán biztosított nyaralási és sportolási lehetőséget az itthon maradóknak. A Vista Utazási Iroda sikeresen elintézte az utazás és a szállás részleteit. Geszler Dorottya százezer forintot ajánlott fel a Vízipókoknak. A HungarHotels pedig kétmilliót. Szerény számítások szerint hétvégére az összeg, amellyel D. Judit nem tudott elszámolni, elérte a több tízmillió forintot. Mattesz Csilla nagyinterjút adott a Nemzeti Sportnak, amelyben először beszélt arról, miért is hitt vakon D. Juditban. Érdemes belekukkantanunk az anyagba: „Mattesz: .. .A személyével kapcsolatos legnagyobb garancia az volt, hogy az egyik legjobb versenyzőm édesapja évekig együtt úszott D.-vel. Ezenkívül többször felhívtam az utazási irodát, ahol azt a választ kaptam, hogy D. korábban négy évig az Egyesült Államokban élt, jelenleg egy művelődési házban dolgozik, és azelőtt már számos alkalommal utaztatott különböző gyerekcsoportokat az Államokba. Tehát minden hihető volt. Nemzeti Sport: Mennyi pénz jött először össze? Mattesz: Az első terv az volt, hogy huszonkilenc gyerek, két csapatvezető és tizenkét kísérő utazik. Mindenki be is fizette a rá eső összeget, és így összejött mintegy hatmillió forint. A későbbiekben D. megszerezte az utazók névlistáját, és felhívta a családokat azzal az indokkal, hogy különböző visszamondások miatt még vannak szabad helyek az utazókeretben, így még egymillió forintot zsebelt be. Nemzeti Sport: Mikor kezdett el gyanakodni? Mattesz: Június huszadikán tudtam meg az utazás pontos dátumát, és onnantól kezdve az InterTours által megadott Vista utazási irodával napi kapcsolatba kerültem. A Vistánál szintén elmondták, hogy hat éve együtt dolgoznak D.- vel. Július ötödikén bementeni az irodába, és elhoztam a név szerinti repülőjegy-foglalásokat. Valószínűleg nem sokkal ez után történhetett, hogy egy szülő felhívta a repülőtéri információs szolgálatot, és elindult a lavina. Kiderült ugyanis, hogy hiába foglalták le a jegyeket, azok még nincsenek kifizetve.

S végezetül még egy fontos momentum: a botrányba bizony neves közéleti emberek is belekeveredtek. Korábban ugyanis több ismert színész is kellemes utazáson vett részt D. Judit szervezésében, mégpedig igen baráti áron, hogy cserébe később D. az ő személyükkel reklámozhassa a szolgáltatásait. Igen ám, csakhogy a gazemberség napvilágra kerülése után nagy esély volt rá, hogy a D. által használt híres nevek is befeketednek. Az egyik híradás végén a következő mondatokkal búcsúztam a nézőktől: „A TV2 információi szerint több neves színész is utazott már D. Judittal Amerikába, és voltak közülük olyanok is, akik személyesen maguk ajánlották a nőt a későbbi károsultaknak. Hogy miért volt ez érdekük és volt-e ebben üzlet, ez már a rendőrségre tartozik. Nálunk egyébként hat híres színész neve merült fel. Szerepük még bizonytalan. A rendőrségi vizsgálat után még lehet, hogy erre a színészvonalra vissza¬térünk." Abban a minutumban, hogy lement a film, vadul csörögni j kezdett a telefonom. Egymás után hívtak a színészek. A szappanopera-szereplő, avagy a nemzet kedvenc erdésze. Az idős! karakterszínész, aki köztudottan imád utazni. A fiatal színészgeneráció egyik prominens képviselője, aki saját poplemezzel is dicsekedhet. Volt, amelyikük szó szerint sírva kérlelt, hogy még véletlenül se hozzam Összefüggésbe a nevét azzal, amit D. a halmozottan sérült gyermekek egyesületével művelt. Megígértem nekik, hogy tőlem nem fog kiszivárogni a nevük. Nem esett nehezemre az ígérgetés, hisz tisztában voltam vele, hogy ezek a művészek valóban nem tehetnek a Vízipókokat és más utazni vágyókat ért kárról. A színészvonalat teljes egészében a rendőrségre bíztam, gondoltam, ha akarják, ők' majd nyilvánosságra hozzák a neveket. Én tehát nem beszéltem róluk. Azt azonban többször is bemondattam, ha jól emlékszem, Stahl Judittal, hogy D. Juditnak van egy ikertestvére. Ugyanis a szélhámos nővérre megszólalásig hasonlító, ám teljesen ártatlan hölgy két atrocitást is elszenvedett huszonnégy! óra alatt, A második alkalmával, egy kis ABC-ben épp mirelitzöldborsót akart vásárolni, amikor majdnem meglincselték a benne D. Juditot felismerni vélő vevők. Közeledett a Vízipókok utazásának napja, én pedig egyre elkeseredettebben viaskodtam a kíméletlenül szaporodó híresztelésekkel, sőt, információkkal. Fekete Gy. Attila barátom például már Mattesz Csilláék elutazása előtt jelezte, hogy gondol vannak a repülőjegyek elosztása terén. Máshonnan olyan fülest kaptam, hogy a jegyek árának egy részét a Vista utazási iroda hitelezte meg Csilláéknak, holott a Szerencsejáték Szövetségtől végül jóval több pénzt kaptak a Vízipókok, mint amennyire eredetileg szükségük volt. Néhány elkeseredett szülő is jelezte, hogy úgy érzékelték, mintha az egyesület vezetői keresni akartak volna rajtuk, mivel még rá kellett fizetniük a korábban megadott összegre. Számomra itt ért véget a történet. Azonnal lemondtam az amerikai utazást, s kitűnő kollégám, Kandász Andi tartott a Vízipókokkal Daytona Beachre. Nem kertelek: idegileg padlón voltam. Hivatalosan természetesen az jutott el a lapokhoz, hogy „a riporter napokon át nem aludt, nem evett, nem pihent, ezért most inkább nyugalomra vágyik". Valójában azonban letaglózott, hogy az Ügy, amiért lelkemet kitéve harcoltam, lehetetlenül rossz irányt vett, s tündérmeséből lassan átfordult igazi, vaskos pokoli történetté. Kandász Andi remekül helytállt odakint. Miután Daytona Beachre érkezve kiderült, hogy nemhogy világversenyt, de helyi viadalt se szerveztek a D. Judit által megadott időpontra, Andi - Csillával karöltve - gyorsan afféle háziversenyt kezdett szervezni a gyerekeknek. A szálloda alkalmazottaitól megtudták, hogy több amerikai fogyatékos

egyesület is Daytona Beachen tartja az edzőtáborát, s egyikük javaslatára Csilláék felkeresték az említett csapatokat. Az amerikaiak vezetői rábólintottak az ötletre, a magyar fogyatékosoknak pedig természetesen egy árva kukkot se szóltak arról, hogy másnap nem a beharangozott nemzetközi verseny érmeiért úsznak majd. Ha¬nem olyan érmekért, amelyeket Csilláék vásároltak meg sietve egy helyi sportboltban. Szerencsére a Kennedy űrközpontba, az Atlanti-óceán parti delfináriumba, az őserdei krokodilrezervátumba, illetve az orlandói Disneylandbe tervezett kirándulás nem maradt el (ez utóbbiban kezet fogtak Miki egérrel, autogramot kértek Micimackótól és az ottani színházban megnézték az Oroszlánkirály című előadást). Persze nem D. Judit szervezésének köszönhetően. D. kinti „összekötője", Charlie, azaz Bogdán Károly is alátámasztotta a feltevést, miszerint az utazásszervező asszony egy lépést sem tett a beígért kirándulások ügyében. Kandász Andi elmondása alapján Bogdán minden egyes alkalommal mély sóhajban tört ki, amikor D. neve fölmerült. A középkorú férfi két éve intézte azoknak a magyaroknak az ügyeit, akiket D. Amerikába utaztatott. Ő persze csak azokkal találkozott, akik valóban megérkeztek az Egyesült Államokba, ezek a szerencsés utasok ugyanis abban a szállodában laktak, amelyben Charlie is alkalmazott volt. A szállodának az utóbbi években nem ment valami jól. Kellett a vendég, ezért örültek D. Judit csoportjainak. Érthető, hogy egy szavuk sem volt, ha az utazásszervező asszony általában csak utólag fizetett. Egy ideje azonban nem érkezett Pestről pénz. Ahogy egy névtelenségét kérő szállodai dolgozó elárulta: a Vízipókok érkezése idején D. húszezer dollárral tartozott a hotelnek, és ezerrel egy másik szállásadónak. Charlie nagy tragédiája volt, hogy D. Juditot az ő partnere¬ként kezelték. Vagy fordítva. Mindegy, a lényeg, hogy az adósságokat is Bogdán úr nevéhez kötötték. Charlie rettegett a gondolattól, hogy D. Judit végleg elfelejti kiegyenlíteni a számlákat, aminek következtében a férfi bizton számíthatott arra, hogy elveszíti az állását. Nehéz lett volna munkanélküliként enni adnia két kiskorú gyermekének. Arról nem is beszélve, hogy neki magának is több ezer dollárral tartozott D. Ezúttal azonban, Csilláék személyében, ténylegesen fizető-vendégek érkeztek a messzi Magyarországról, így Charlie egy kis időre fellélegezhetett. Közben Csilláék minden környékbeli fogyatékos csoportot felkerestek. Még egy Down-kóros kisfiú papáját is megszólították, aki megígérte, hogy ott lesz gyermeke a másnapi versenyen. S egy verőfényes szombati napon valóban bevonultak a gyermekek az uszodába: harmincöt magyar és huszonöt amerikai nebuló. Három óra múlva pedig már eredményt is hirdettek. A magyarok a tizenhat futam felében szereztek aranyérmet, ezüstöt kilenc számban, bronzérmet hat számban nyertek. Szerémi Attila könnyezett a boldogságtól, amikor látta, hogy elsőként csap be a célba. Márkó se volt elkeseredve a bronzérme miatt, arcáról földöntúli öröm sugárzott. Egy másik bronzérmesünk, Horváth Józsi nagy boldogságában nem is tudott felkapaszkodni a dobogóra. Csak ült a földön, és zokogott. Az amerikai közönség pedig meghatottan ünnepelte a kis sportolókat. A gyerekek még este se vették le érmeiket a nyakukból, azokkal aludtak. Ha a történetnek csak ezt a szegmensét nézzük, akkor az utazás csodálatosan sikerült, s a túra elérte cél¬ját: a gyermekek jól érezték magukat és örökre emlékezetes maradt számukra az amerikai kirándulás. Ugyanakkor nyilván nem tehetem meg, hogy jóvátehetetlenül elhallgassam a baljós és sápasztó tényeket. Nézzük akkor sorjában, hogy míg a Vízipókok odakint küzdöttek a győzelemért, miképpen is formálódott idehaza a kacifántos história!

Mint említettem, D. Judit „dalolni" kezdett a Gyorskocsi utcában. Például arról, hogy Mattesz Csillával ők valójában régi ismerősök voltak. Meg arról, hogy ő tulajdonképpen sosem ígért nemzetközi versenyt. Néhány szülő is a nyilvánossághoz fordult. Persze nem névvel, hiszen nincs olyan sok fogyatékos gyerekek úszását koordináló egyesület az országban, hogy összekaphassanak a Vízipók vezetőivel. Ám amikor a sajtó illetékesei biztosították az anonimitásukat, nem tettek többé lakatot a szájukra. S különösen az után erősödtek a felháborodott hangok, hogy a Vízipókok hazatértek. Egyes szülők közölték, hogy: - Mattesz Csilla becsapta az országot, s ügyleteihez a fogyatékos gyerekeket használta fel, a szponzori pénzek nem a meg¬felelő helyre kerültek, ráadásul a rábízott összeggel Csilla a hazatérés óta nem tud elszámolni. Amikor már mindenki tudta, hogy nagyobb a baj, mint gondoltuk. A Vízipókok hazaérkezésével véget ért egy szörnyű fejezet. És megkezdődött egy másik... - A gyermekek nem kapták meg az Egyesült Államokban a beígért ellátást, és főebéd helyett csupán szendvicseket ehettek. - A utazásra befizető szülök és gyerekeik közül nem mindenki jutott ki Amerikába, mert Csilla azzal hívta fel őket, hogy - mivel a D. Judit-féle kamualapítvány segítségére nem számíthatnak - legalább még egyszer annyit ki kell fizetniük az útért, mint amennyit már befizettek, s a szülők ezt nem| tudták vállalni. Ugyanakkor az egyesület nem kártalanította őket a szerencsejátékosok pénzéből. (Csak megjegyzésképpen: Márkó esetében plusz ezer dollárba került, hogy a fiú is repülhessen.) - Csilla a szövetség felé sem tudott elszámolni a pénzzel, mivel Viniczaiék végül sokkal több pénzt adtak össze, mint amennyire az amerikai utazáshoz szükség volt, ám a többletet nem kapták vissza. - Később hiába kértek a szülők számlát a befizetett díjakról, mert Csilla elzárkózott a számlaadástól, mondván, D. Judit ellopta a pénzüket, ezért ö nem tud elszámolni a befizetésekkel. - Az Egyesült Államokba Csilla két közeli hozzátartozója is a Vízipókokkal utazott. Vajon milyen pénzből? Sőt, két hétig számos olyan ember is a tengerentúlon nyaralhatott a szerencsejátékosok pénzéből, akik nem voltak szoros kapcsolatban az egyesülettel. Nem tudom, hogy e szülői megnyilatkozások milyen valóságtartalommal bírnak, de kétségtelen, hogy több szülő is, más-más időpontban, hasonló szörnyűségekről mesélt. És azt is többen egybehangzóan állították, hogy megfenyegették őket telefonon. A megfenyegetett szülők egy ideig fontolgatták, hogy feljelentést tesznek, de aztán mégsem fordultak a rendőrséghez, gondolván, bizonyíték hiányában úgyse hinnének nekik. Inkább nem vitték többet gyermeküket az egyesületbe. Mint általában mindig, végül itt is a rideg tények lettek a mérvadók. Mattesz Csillát tanúként hallgatták ki a D. Judit-ügyben, és ez alkalommal magát is tisztázta a kósza vádak alól. A Szerencsejáték Szövetség elfogadta Csilla elszámolását, s a Vista is megkapta a pénzét. Mattesz Csilla papíron mindenki felé elszámolt, úgy a rendőrség, mint minden más hivatalos szerv előtt is tiszta maradt. D- Judit megbűnhődött a csalásaiért. A Vízipókok egyesület jelenleg is létezik, habár Csilla és a szülök is máshogy jellemzik a tevékenységi körét. Csilla elmondása szerint a Vízipókok változatlanul „dübörögnek", és továbbra is eredményesen és sikeresen úsztatják a fogyatékos gyerekeket. Sőt - erről pedig én magam is saját tapasztalatból tudok beszámolni - sokan éppen a botrány kirobbanásakor szereztek tudomást a testi-lelki sérült

gyerekek úszásoktatási lehetőségeiről, és a riportok hatására vitték el a gyermekeiket Csilla nénihez. Egyes szülők azonban azt állítják, hogy Csilla szép lassan leépítette az egyesület „fogyatékos részlegét", s bár néhány sérült gyermeket megtartott, ma már elsősorban a babaúsztatás az egyesület fő profilja. Beszéltem Márkó anyukájával, Krisztával is. Márkó ma már kész férfi, Kőszegen tanul egy speciális iskolában. Kedvenc tanára megígérte, hogy Márkó két éven belül hibátlanul fog beszélni. Amúgy a 190 centisre nyúlt fiút nagyon szeretik a lányok. Kriszta az élettársával szintén úgy tervezi, hogy a Vas megyei ékszerdoboz, Kőszeg közelében telepszik le. Már meg is vásároltak egy házat az egyik, városhoz közeli faluban. Szerémi Attila állapota olyannyira megromlott, hogy végleg fel kellett hagynia az úszással. Szüleivel él egy Budapest széli házacskában. Charlie, azaz Bogdányi Károly majdnem tönkrement a „magyar kapcsolatba", rengeteg dühös ember próbálta meg rajta leverni D. Judit adósságait. Néhány éve összeültek a szülők, hogy még egyszer, utoljára megkíséreljék felgöngyölíteni a szálakat, hátha sikerül magyarázatot kapniuk a történtekre. A kísérlet kudarcot vallott, hiszen nem tudták eldönteni, hogy Mattesz Csilla tulajdonképpen bűnös vagy áldozat. Abban azonban mindannyian egyet¬értettek, hogy ha valaki egy olyan nagyságrendű célt tűz ki maga elé, mint amilyen a Vízipókok amerikai túrája volt, akkor az a minimum, hogy a legapróbb részletekig leellenőrizze az előkészületeket, a szervezőket. Csilla ezt elmulasztotta, de alighanem tanult belőle. Én személy szerint hatodik éve töröm azon a fejem, hogy mi is ennek az ügynek a legfontosabb tanulsága, de még mostanra sem jöttem rá az igazi válaszra. Annyit azonban megjegyeztem, azt hiszem életem végéig: adni, adakozni, másokon önzetlenül segíteni olykor a világon a legnehezebb feladat. És olykor szinte bele lehet halni az egészbe. Velem, a Vízipókok ügyében ez történt. Utóirat: E könyv nyomdába küldése előtt nem sokkal feltárcsáztam Fekete Gy. Attila barátomat, és azt kértem tőle, segítsen nekem kibogozni az évekkel ezelőtt összekuszált szálakat. Némi gondolkodás és hatásszünet után Fegya annyit mondott: már hat éve is voltak olyanok, akik sokkal többet tudtak a teljes igazságról, mint mi magunk. Ezek a valakik azonban - éppen a beteg gyermekek érdekében - hallgatást fogadtak, mert ez volt az a pokoli történet, amelynél a teljes igazság még több fájdalmat és még több keserűséget okozott volna... A szökőár nyomában B., az öreg portás valamikor Citizen Kané volt. Igazi sajtómágnás, persze magyar szinten. Főszerkesztő, mégpedig amolyan élet-halál ura típusú. De szétitta magát, és ma már csak portás. Viszont egy üveg borért szívesen átírja bárkinek a cikkét - közölhetőre. Merthogy, talán nem árulok el vele nagy titkot, az írott sajtóban sem mindenki zseniális tollforgató. Legutóbb fültanúja voltam egy ifjú bulvártitán okítgatásának. A címlapokról volt szó, és arról az időszakról, amikor B. még egy lap kötelékében dolgozott, persze már csak mint tanácsadó. - A cunami, az igen! - emlékezett. - Akkor nagyüzem volt a lapoknál. Háromszázezer halott! Sürögtek a firkászok, ment a CNN, a BBC, a CBS, peregtek az internetes oldalak. Végre egy Hír! Persze ne áltassuk magunkat: az Indiai-óceán partjánál bekövetkezett katasztrófa hírértékében az is közrejátszott, hogy a helyi lakosokon

kívül ezrével haltak meg tehetős fehér turisták is. Mert ilyen a világ. Az iráni földrengést vagy a kínai árvizet pár helyen elintézték egy kishírrel. De hogy jól szituált fehér turisták is odavesztek a tragédiában, az címlapon is működött! És hát, az is elgondolkodtató, hogy a Világkereskedelmi Központ ikertornyainak szeptember 11-i, kétségkívül borzalmas tragédiájában háromezer ember halt meg. Főleg amerikaiak és szinte kivétel nélkül a felső tízezer tagjai voltak. Attól a naptól fogva miattuk indítanak háborúkat Iraktól Afganisztánig, rájuk hivatkozva jelentettekbe embargókat és repülési tilalmakat, új vízumkövetelményeket és rendkívüli letartóztatásokat. Biztonsági szempontokból tehát az a szörnyű nap megváltoztatta az egész világot. Miközben Ruandában egymilliónál is több szerencsétlen fekete halt meg a hutuk és a tutszik véres polgárháborújában. Erről a tényről pedig alig írtak az újságok, és szinte nem is hallottak minderről Amerikában. A cunami azonban más volt. A magukat civilizáltnak mondó társadalmak egyedei feltámasztották félig halott lelkiismeretüket. Adakozni kezdtek, fejüket csóválták, és remegő kézzel forgatták nap mint nap a lapokat, amelyek minimum hat-nyolc kolumnában tálalták az újabb és újabb károkat. - Látod, fiam, ha cunami van, nincs gondod. De ha nincs cunami, akkor miből csinálsz címlapot? - hangzott el azon a bizonyos gyakornoki okításon, nem véletlenül. Hagyjuk most ott Citizen Kane-t és az ifjú titánt a portásfülkében, és lépjünk vissza egy kicsit az időben, az elmúlt száz év egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb természeti katasztrófájának napjáig. Nem kell csodálatos emlékezőtehetség hozzá, hogy az ember felidézze a 21. század eddigi két legszörnyűbb dátumát: 2001. szeptember 11., illetve 2004. december 26. Az első az Egyesült Államok elleni repülőgépes terroristatámadás, a második a százezrek életét követelő szökőár, a cunami időpontja. Természetesen voltak még szörnyűséges tragédiák. az elmúlt esztendőkben, de „Citizen Kane"-nek sajnos mélységesen igaza volt abban, hogy - mivel a nyugati hatalmak irányítják a világsajtót - tulajdonképpen a földgolyóbis boldogabbik felén csak az számít hírnek, amelyben „fehér" ember is érintett. Figyeljük csak meg, hogy miképpen engedjük el a fülünk mellett, ha netán azt halljuk a hírekben, hogy százak haltak meg egy kínai bányászszerencsétlenségben? Vagy egy indiai vonatbalesetben? Esetleg egy iraki pokolgépes merényletben? Sőt, még ha egy hozzánk viszonylag közeli helyszínen történik is egy szerencsétlenség, mint például nemrég a ciprusi utasszállítógép tragédiája, akkor is az az első kérdésünk: „És magyar volt a gépen?" Ez lehet az oka annak, hogy bármilyen témáról van is szó, a Napló stábja igyekszik magyar vonatkozásra lelni. Ha lehetőség nyílik Észak-Koreába utazni, a szervezést illetően meghatározó a kinti Rákosi Mátyás Kórház. Ha Csernobilban akarunk forgatni, fel kell keresnünk a magyar áldozatokat is. És még a cunami is „félkarú óriás", ha nincs magyar kapcsolat mögötte. Nem véletlen, hogy amikor 2005. január elején felhívott az én Szalay Ádám barátom - aki a Napló főszerkesztője -, ezt a kérdést szegezte nekem: - Tvrtko, van valami kinti magyar kapcsolatunk Srí Lankán? El kell árulnom, hogy amikor egy-egy külföldi forgatás tervezésekor bennem is megfogalmazódik ez a kérdés, mindig kiráz a hideg veríték. Eszembe jut ugyanis az a riportom, amelyet a 2001 szeptemberi terrortámadás után nem sokkal készítettem egy budai lakásban. A Twin Tower lerombolását követően csak percek kérdése volt, hogy megkezdődjön a tálibok üldözése, napirendre kerüljön Szaddam kézre kerítése, s meg¬induljon a terroristák elleni hajtóvadászat. Fontos lett számomra, hogy minél hamarabb kijussak az afgán térségbe. De hát ugye a magyar kapcsolat...

Nyomozni kezdtünk olyan polgártársak után, akiknek valamilyen közük lehet a tálibokhoz. Nem kis kutatómunka után rá is akadtunk egy, a pastu kultúrában rendkívül járatos tudományegyetemi professzor asszonyra, aki ugyan elvált afgán férjétől, de vállalta, hogy velünk tart a pakisztáni határra. Abban a drámai helyzetben pillanatok alatt kellett döntenünk. Szinte percek alatt megrendeltük a jegyeket, beszereztük a szükséges tévés technikát. Mire kimentünk a hölgy budai lakásába, hogy még itt, Magyarországon felvegyünk vele egy kellemes beszélgetést, már ő is beoltatta magát a különféle „keleti" betegségek ellen. Ősz hajú, gömbölyded ötvenes nő nyitott ajtót a kopogtatásunkra. Tétovázva végigmért, aztán csípőre tette a kezét, mintha mondani akarna valamit. Végül egy zsúfolt szobába vezetett bennünket operatőr kollégámmal, s leült egy fehér kendővel borított asztal mögé. Nem kínált hellyel, de ez mellékes volt: csináltam én már fejen állva is interjút. Mielőtt azonban bármit kérdezhettem volna, felemelte duzzatag, tömpe mutatóujját, és így szólt: - Várjon! Átment a másik szobába, és fején egy hollófekete, kissé zsíros és elhordott parókával tért vissza. Kollégámmal, Martos Tamással meglepve néztünk egymásra, de mindkettőnk mögött sok-sok év tévés munka és rengeteg fura riportalany volt. Hohó, a hölgy azonban ismét fölemelte leginkább egy kurtái kolbászfüzérre emlékeztető ujját. - Várjon! Azzal ismét kiment, és ölében egy felpuffadt ábrázatú, dús szőrű macskával tért vissza. - Szeretném a beszélgetés közben simogatni. Biztonságot ad. Martos megvonta a vállát. Végül is csak mellkastól fölfelé látszik majd a riportalany a filmen. Végre feltehettem az első kérdést, amely az afgán térség általános helyzetével volt kapcsolatos. A hölgy hallgatott. Mereven, méltóságteljesen tartotta magát, csak a keze járt szüntelenül a macska szőrében. Olybá tűnt, hogy egy szót sem ért a kérdésemből. Aztán egyszerre mégis, mintha érdeklődést láttam volna fellobbanni a tekintetében. Beszélni kezdett. Úgy, mintha egy katedrán állna, egy tudományegyetemi auditóriumban. Hosszan, részletesen elemezte a közel-keleti kultúrát, és sok évszázados történelmi példákkal támasztotta alá az véleményét, miért is van mélységesen igazuk a táliboknak, amikor hatalmat és saját országot akarnak, s amikor „okosan és tapintattal figyelmeztetik, sőt megregulázzák a nyugati világot, mert az rossz irányba tart". Néhány pillanatig csendben ültünk. Aztán megköszörültem a torkom. - Mégis, milyen embereknek ismerte meg a tálibokat? - kérdeztem kissé már bátortalanabbul. A hölgy petyhüdt arca bíborvörössé vált. - Magának szertelenül éles a fantáziája, fiatalember - mondta fitymálva, és még hozzátette: - De a kérdése abszolúte jelentéktelen a mi ügyünk szempontjából. Szavaira az üresség érzése áradt szét tagjaimban. Ám a riporterként megélt utóbbi másfél évtizedben unos-untalan megmagyarázhatatlan reakciókkal és kiismerhetetlen figurákkal volt dolgom. Ráadásul úgy vagyok ezzel, ahogy Rejtő Jenő Gorcsev Ivánja, aki megismerve Vanek úr igazi lényét, így legyint: „Különben sem szeretem a normális embereket." Lassan felderengett előttem a lyukra futás csúfondáros képe, de azért tettem még egy kósza kísérletet, részben azért is, hogy kiugrasszam a nyulat a bokorból: - És a volt férje mit csinál Dzsalalabadban?

Kényelmesen a falnak dőltem, és szívemben végtelen nyugalommal figyeltem, ahogy a hölgy arcát megkeményíti a gyűlölet, és a legvadabb gorombaságokat kezdi a fejemhez vágni, amiért az intim szférájáról merem kérdezni. Sőt, egy ihletett pillanatban lekapta a fejéről a parókáját, és önkívületben ütni kezdte vele a fehér abroszos asztalt, hogy kikéri magának ezt az inszinuációt, ő évek óta tanítja az egyetemen a keleti kultúrát, erre idejön ez a nyikhaj, és a családjáról faggatja... A kamera mindeközben forgott, habár Martos is tudta, hogy nem ezért a filmjéért kapja majd a Pulitzert. - Elnézését kérem, ha megbántottam, de meg kell értenie: szükség van valamilyen emberi vonalra is a filmben, hiszen ez nem egy szakmai anyag, hogy csak a tálib kultúráról szóljon - igyekeztem megnyugtatni, egyrészt mert nem volt kedvem órákat várni a mentőkre, ha riportalanyunk netán szélütést kap, másrészt mert szerettem volna ép bőrrel kijutni a lakásból, s erre a hölgy hisztérikus rohamát látva vajmi kevés esélyt láttam. - Emberi vonalat? - vetette hátra magát székén kifordult szemekkel a hölgy. - Emberi vonalat? Egy életen át tanulmányoztam az afgán kultúra pastu szegmensét, érti? Évtizedek óta kutatom a pastu nyelvjárást! Erre maga idejön, és a volt férjemről kérdez! Látja, ezért van igaza a talibánnak. Ezért járnak lefátyolozva asszonyaik. Mert az az élet csak az övék. És aki betolakodik az életükbe, az úgy jár, mint az a szemét Nadzsibullah, aki titkosrendőrből lett államelnök. (Mohammed Nadzsibullah megbuktatása után többször is megpróbált külföldre szökni, sikertelenül. 1996-ban a Kabult elfoglaló talibánok kirángatták a neki menedéket nyújtó ENSZ-misszió épületéből, és fejjel lefelé felkötötték egy lámpavasra. Az egy¬kori államelnök még élt, amikor levágták a heréjét.) A hölgy dühe csillapíthatatlannak látszott, ráadásul mindent részletesen ecsetelt. Szerencsétlen macskát már szinte foszlányokká morzsolta az ujjai közt, s egyszerre dadogni kezdett, hangja meg-megcsuklott a szitkok szórása közepette. Hirtelen felugrott, levetette öléből a macskát, sápadtan megkapaszkodott a tálaló szegélyében, és sűrűn pislogva levegő után kezdett kapkodni. Ám mire odaugrottam hozzá, ismét visszanyerte az öntudatát. - Ne nyúljon hozzám! - rikácsolta. Ennek a kérésének boldogan tettem eleget. Intettem Tamásnak, hogy bátran kezdjen pakolni, én pedig igyekeztem nem szólni többet, mert láttam, hogy nincs értelme. Amikor a hölgy számára is nyilvánvalóvá lett, hogy készülődni kezdtünk, furcsa fintort vágott. Hirtelen vékony, kicsi, idegen hangon szólalt meg: - Akkor hogy készüljek? Értem jönnek, és együtt megyünk a repülőtérre, vagy hívnak nekem egy taxit? Valamit makogtam, majd gyorsan elköszöntünk. Bent, a Napló szerkesztőségében összehívtam a kollégákat, köztük Keresztyt és Svábyt, és nagyon komolyan azt mondtam: - Gyerekek, itt van a hölgynél forgatott film, nézzétek meg, és aztán ti döntsétek el, utazzunk-e vele! Elindítottam az anyagot. A kollégák elhűlve nézték. Sváby egy perc múlva elkezdett jobbra-balra pislogni. - Hol a kandikamera, te aljas?! - nézett rám gyanakodva. Széttártam a kezem. - Ez itt most tényleg mérlegen a valóság, András. - Az lehetetlen. Ezt előre megbeszéltétek! Hisz ez egy professzor asszony! Nem verheti az asztalt a parókájával! Kereszty felállt.

- Oké, vele semmiképp sem utazhattok - mondta. Ami azt jelentette, hogy azonnal más megoldás után kellett néznem, mert ostobaság és pazarlás lett volna veszni hagyni az előre leszervezett karacsi, iszlámábádi és pesavári forgatást. S akkor találtam a baptista lelkészre, Szenczy Sándorra, akit néhány nappal később elkísértem a pakisztáni szemétevő gyerekek telepére. A budai professzor asszonyt pedig felhívtam, hogy elnézését kérjem a történtekért (vajon miért én kérjek elnézést tőle?), és hogy tájékoztassam róla: mivel a Napló kivétel nélkül mindig emberi történeteket mutat be, ezért sajnos az ő, amúgy rendkívül elismerésre méltó szakmai alázata és elkötelezettsége nem igazán volna helyén a készülő pakisztáni filmben. Erre aztán ismét felfont az agyvize, annál is inkább, mert mint közölte, épp negyvenfokos lázzal küzd az oltások miatt. Később még egy dühödt levelet is írt a tévé vezetésének, amelyben sértetten közölte, hogy a vele készített interjú során nem átallottam a volt férjéről kérdezni... No, de ugorjunk az időben, egészen a pusztító szökőár bekövetkeztéig. Ekkor is kaptam egy - a professzor asszonyénál jóval kedvesebb hangvételű - levelet, mégpedig külföldről, az e-mail címemre, néhány órával az indulásom előtt. Egy fiatal nő írta, aki arra kért, ha a szökőár helyszínére utazom, keressek már meg egy bizonyos fiatalembert, aki történetesen a vőlegénye. A történet amúgy kifejezetten tanulságos. A fiatal pár már kitűzte az esküvőjét - a karácsony és szilveszter közötti hétre -, ám az ifjú hölgy az utolsó pillanatban kihátrált, és mégsem akart menyasszonyi ruhába bújni. Mindezt úgy, hogy az esküvői meghívókat már szétküldték kétszáz embernek. A srác bedühödött, aztán elszállt a mérge, és maradt a rettentő szomorúság. A lány ugyan nem sokkal karácsony előtt felhívta, de a fiú nyers volt és ingerült, s fanyar megjegyzése kel csipkedte volt menyasszonyát. A fiatalok a jelek szerint menthetetlenül eltávolodtak egymástól. A fiú vigasztalódásképpen Thaiföldre utazott a cimboráival „telelni", a lány pedig családi körben ünnepelte a kis Jézus születését. És akkor egyszerre kiemelkedett egy huszonkét méter magas vízfal az óceánból, amely elindult a szárazföld felé, és letarolta a partot. És a lány vadul tárcsázni kezdte a fiú mobilját Mert rádöbbent, hogy mennyire félti. Hogy még mindig milyei sokat jelent számára. De hiába hívta volt kedvesét, mint később kiderült, a mobil akkor már valahol az óceán mélyén pihent. A lány számára tehát nem maradt más esély, mint felkeresi a segélyszervezeteket. És persze engem is, amikor egy tévés ismerősétől megtudta, hogy hova készülök. A sors fricskája, hogy később ugyan Colombo repülőtéréi megleltem a fiút egy pokrócon szenderegve, a Thaiföldről érkező magyarok egyik csoportjában, ám amikor finoman megrázva a vállát felébresztettem, és arra biztattam, hogy hívja már fel az érte odahaza aggódó kedvesét, elküldött az anyámba, és közölte, hogy ha akarná, se tudná felhívni „azt a ribancot", mert a szökőár elvitte a szobája teraszán hagyott mobilját. Azzal édesdeden visszasüppedt a takarói közé. Volt még valaki, aki megkeresett, de már csak a hazatérésem után tudtunk kapcsolatba lépni. Egy bekeretezett festményt küldött a nevemre a tévészékház portájára, mely meztelen, igen dús „bundájú", nem túl ifjú hölgyet ábrázolj Magát a képet is csak visszaérkezésem után kaptam meg, hiába szerette volna a festő, ha - fizetségül a képért? magammal viszem, hogy lefesthesse a cunami pusztítását, erre már csak elméletileg se lett volna esély. Viszont az ajándékáért cserébe meglátogattam zuglói műtermében. Nem akarom megbántani, de a képei felértek egy minicunamival. A neki modellt ülő ruhátlan, fehér bőrű, szeplős, Pumukli-fejű lányról

nem is beszélve. Úgyhogy villámsebesen vásároltam tőle két akvarellt, hogy soha többé ne legyen közünk egymáshoz. Úgy vagyok ezzel, hogy szívesen áldozok fel akár nagyobb összeget is, ha annak hosszú távon komoly előnyét látom. Vannak például notórius kölcsönkérő ismerőseim. Természetesen adok nekik pénzt. Egyszer. Később ugyanis, amikor újra megjelennek, felháborodást színlelve mondhatom nekik: „De pajtás, még a múltkorit sem adtad meg, hát hogy gondolod?..." És amikor rájön, hogy valóban disznóság újra kölcsönkérni úgy, hogy közben még az előző adósságot sem adta meg, akkor egy cseppet sem sajnálom az első kölcsönösszeget, amelyet az esetek 99 százalékában természetesen sohasem látok viszont. A festőt tehát nem tudtam magammal vinni, ahogy annak az alanyi költőnek se tudtam teljesíteni a kívánságát, aki verset irt a cunami áldozataihoz, hőskölteményt a világ minden tájáról a katasztrófaövezetbe érkező segítőkről, és másfél millió forintot kért tőlem a Cunami-kötet megjelentetéséhez. Egyrészt ilyen célra, sajnos, nem volt másfél millióm, másrészt, ha már pénzzel támogattam valakiket, azok a cunami közvetlen áldozatai voltak. Mint a fönti példákból is látható, a pusztítás, a természet fenyegető ereje bizony sokakat megmozgatott. Az önzetlen segítségre valóban szükség volt, mert a lakásukat elveszített túlélők nagy része, egész pontosan 2,5 millió ember sátrakban, raktárépületekben, rettenetes tömegszállásokon élt, s a katasztrófa hatására jócskán megnövekedett a térségben a munkanélküliség, míg a turizmust és a halászatot sosem tapasztalt pangás jellemezte. Ám néhány héttel a Délkelet-Ázsiát sújtó szökőár után árny vetült az emberiség történetének legnagyobb nemzetközi segélyakciójára. Egyesek a cunami utáni állapotot haszonszerzésre és csalásra kívánták felhasználni. Ha¬mis adománykérő leveleket juttattak el az áldozatok hozzátartozóihoz, sőt egyes elvetemült csalók még a Vöröskereszt hivatalos honlapját is meghamisították. Ám azok a kint tevékenykedő emberek, akikről én tudtam, karikás szemmel, fülhöz „nőtt" mobillal, egy percnyi szemhunyás nélkül igyekeztek elviselhetőbbé tenni az elviselhetetlent. Tisch Ferenc, a Baptista Szeretetszolgálat-AID24 nemzetközi igazgatója, Nyári Jenő, a Hajnalcsillag Missziós Alapítvány szülőatyja és a többi segíteni szándékozó magyar szinte megszállottként fáradozott az árvaházak támogatásán, a házak újjáépítésén, az élelmezés megoldásán. - Tvrtko, van valami kinti magyar kapcsolatunk Sri Lankán? - hívott fel tehát telefonon Szalay Ádám, miközben Benjámin fiammal Pécs belvárosában sétáltunk. Persze, hogy volt. Már a tengermélyi földrengést követően értesültem róla, hogy a baptisták - a nem sokkal korábbi iráni földrengést követő akcióhoz hasonlóan - ezúttal is „lendületbe jöttek". Miután közöltem Ádámmal, hogy ismerek néhány kint tartózkodó magyart, megosztotta velem a terveit: - Úgy gondoltam, elutazhatnál Sri Lankára... Benjáminra néztem, mintha tőle várnám a választ: mehetek-e. De a fiam egészen mással volt elfoglalva. Elhűlve nézte, amint a fagylaltozó melletti utazási irodában egy középkorú, rikító rózsaszín körmű hárpia torka szakadtából ordít az alkalmazottal. - Beperelem magukat, érti?! Még az unokáik is fizetni fogják a kártérítést! - üvöltötte, miközben oldalt extatikus táncot jártak az egyenként félkilós arany fülbevalói. - Nem egészen értem, asszonyom - igyekezett türelmes maradni az alkalmazott. - Ön abban a szállodában kapott szállást, amelyikbe befizetett. Kivittük, hazahoztuk. Jól érezte magát, amit az is mutat, hogy nem jött haza közvetlenül a cunami után, hanem kitöltötte a két hetet. Akkor tulajdonképpen mit követel rajtunk?

Fiamat ebben a pillanatban különös zavar fogta el, egyfajta félő várakozás. Élete három esztendejével rettegett a fukszos nő reakciójától. Joggal. A hárpia ugyanis valósággal tépni kezdte frissen lakkozott haját, és fülsiketítő rikácsolással olyan káromkodásba kezdett, hogy még én is elpirultam a szitkok hallatán. A néhol artikulálatlan hisztériába csapó monológból sikerült kihámoznom, hogy a nő tulajdonképpen a méregdrága napszemüvegét és az egyik elvesztett nyakékét siratja. Ezeket a számára nélkülözhetetlen tárgyakat ugyanis kint hagyta egy napozóágyon, és a szökőár elsodorta. Mikor kifulladt és végre elhallgatott, az alkalmazott halkan megfogalmazta azt a kérdést, amely minden józan gondolkodású emberben megszületett volna a tényeket ismerve: - Asszonyom, a szökőár következtében meghalt legalább százezer ember, és ön a napszemüvegét meg a nyakláncát siratja? Amire a választ akár borítékolni is lehetett volna: - Mit fecseg maga itt összevissza? - hápogott a nő. - Hisz az a napszemüveg negyvenezer forintba, a nyaklánc meg kilencvenezerbe került! Nem volt kedvem továbbhallgatni a komédiát, ezért odébb húztam Benjámint. - Alszom rá egyet - mondtam Ádámnak a telefonba, de egy perccel később már Szenczy Sanyit hívtam, másfél óra múlva pedig Pest felé robogtam a 6-oson. Azon a napon, amelyen a szokásos átépített turistakamerával a hónom alatt elindultam Sri Lanka felé, a hivatalosan halottnak nyilvánítottak száma már elérte a 150 ezret. A part mentén tombolt a kanyarójárvány, miközben az emberek hosszú órákig álltak sorban a tűző napon a segélyszervezetek által osztogatott élelmiszer-fejadagokért. Ami a járványokat illeti: tökéletesen nyugodt voltam. Indulás előtt ugyanis feltárcsáztam Axmann doktornőt, és az asszisztense közölte, hogy a korábbi forgatások idején minden létező oltást megkaptam, s ezek tíz évre védettséget adnak. A doktornő egyébként nem véletlenül nem tudott a telefonhoz jönni: évek óta először tudott elutazni, hogy pihenjen egy kicsit. Thaiföldre ment, két nappal a cunami előtt. Szép kis nyaralás, ugye? Két hete minden perce hullaazonosítással, oltások beadásával és orvosi kezelésekkel telt. Szerda reggel hátradőltem a Frankfurt felé tartó járaton, és kissé elszontyolodtam a gondolatra, hogy vasárnap estére elvileg filmet kell hoznom a Naplóba a világ másik végéről. Nem: túl kedélyes hangulatomat végül a Hajas Laci mesterfodrász barátommal való beszélgetés oldotta, aki egy németországi hajápolási fesztiválra tartott, hogy megismerje az új európai fodrászati trendeket. Ő alighanem már rég valamelyik elegáns frankfurti szállodában gusztálhatta az ollót csattogtató sztárfodrászok legtrendibb mestermunkáit, amikor én még mindig a bombariadó miatt kutyákkal átvizsgáltatott Sri Lanka-i repülőgépre áhítozva ücsörögtem a hatalmas légikikötő termináljában. Végül három és fél órás késéssel benyomakodhattam az utastérbe, s ha¬marosan egy méregdrága műszerekkel jócskán felmálházott osztrák hullaazonosító csoport közepén találtam magam. A sógorok tulajdonképpen a gyors DNS-tesztek világában voltak elsőrangúak, és Sri Lankán sajnos nagy szükség volt rájuk. Az áldozatok jó része után ugyanis csak néhány testrész, hús¬vagy bőrcafat, esetleg teljes végtag maradt, s az osztrákoknak ezekből az emberi maradványokból kellett megállapítaniuk, hogy vajon ki is az áldozat. Bár Tisch Ferenccel abban állapodtunk meg, hogy a colombói repülőtéren vár majd rám, a késés miatt nem tudott kijönni elém, mert találkozója volt a külügyminiszter-

helyettessel. Ezért colombói landolásom után magam is azonnal a külügyminisztérium épületéhez hajtattam egy tuk-tukkal - háromkerekű motoros taxi -, és a bejárat előtt csatlakoztam a magyar fiatalemberhez. Huszonnégy órám volt arra, hogy legalább valamicske életképet, hangulatot visszaadjak a cunami pusztításából, illetve Ferenc áldozatkész munkájából. A miniszterhelyettesben volt valami gyűröttség és mesterkéltség, de Ferenc ügyes volt ebben a „játékban", és szelíd erő¬szakosságával hamar ráébresztette a politikust, hogy a saját karrierjét is egyengetheti, ha segíti a magyar baptisták munkáját. Azt kell mondanom, hogy Tisch kitűnő tanítványa volt Szenczynek. Barátságos, de rámenős stílusával egy szempillantás alatt türelmes és derék emberré változtatta az eleinte rideg hivatalnokot. Wa Wisha Warnappala végül már-már zavarba hozott bennünket, amikor széttárt kezét ölelésre emelte, mondván, a magyarok megmentették népét, és végtelenül hálás hazánknak. A miniszterhelyettes minden segítséget megígért Ferencnek, s miután dolgunk végeztével eltávoztunk az irodájából, aligha-^ nem mindjárt vad telefonálásba kezdett, mert még ebédidő előtt megnyílt néhány kapu Ferenc előtt a városvezetés irányába, s ez korábban képtelenségnek tűnt. Fontos volt, hogy Colombo prominensei is akarják Tischék segítségét. Mindjárt akadt tehergépkocsi és rakodómunkás is. Erre szükség is volt, mert Ferenc huszonnégy órán belül több helyre is élelem- és ivóvíz szállítmányokat akart eljuttatni. Persze nem elsősorban a fővárosba, hiszen a Sri Lanka nyugati partján fekvő Colombót alig érintette a természeti katasztrófa. De amint a sziget déli csücske felé közeledtünk, egyre komorabb képet mutatott az ország. Az orrunkat megcsapó bűz ezúttal nem a trópusokról jól ismert mosókonyhaszag volt, hanem a fertőtlenítőszerek szúrós illata. Fehér por vonta be az utakat, pedig még csak közeledtünk ahhoz a partszakaszhoz, amelyet valóban a földdel tett egyenlővé a cunami. Oldalt, a szegényes viskók árnyékában szerencsétlen, a szökőár során elárvult gyermekek leskelődtek. Bizonyára ők is hallottak már a bűnbandákról, amelyek az éj leple alatt összefogdossák az árvaságra jutott gyermekeket, hogy aztán eladják őket rabszolgáknak. De megtörtént, hogy egy idős ember a saját elárvult hét- és kilencéves unokáját akarta eladni száz dollárért néhány olyan, külföldinek álcázott önkéntesnek, aki gyerekeket akar vásárolni. A gyermekeknek persze mástól is volt félnivalójuk. Az utcákat néha, iszonyatos üvöltések közepette, tépett szőrű, gazdátlanná vált kutyák vették birtokukba. Az elvadult, kóbor ál¬latok éhségükben már nemcsak az áldozatok tetemeiből lakmároztak (arra is rájöttek, hogyan nyissák ki a lezárt hullazsákokat!), de élő embereket is megtámadtak a nyílt utcán. Időnként megjelent néhány puskás ember, és igyekezett golyót ereszteni az emberevő négylábúakba. Olyankor lövések zajától voltak hangosak az utcák, de erre már fel se kapták fejüket az emberek, mivel Sri Lankán negyedszázada dúl a kormányerők és a tamilok közötti polgárháború, amely ez idáig hatvanezer áldozatot szedett. A cunami ugyan összehozta valamicskét az ellenségeket, de a tamil tigrisek által elszakított északi országrészbe így is sokáig nem juthattak be idegenek, ezért hetekig felmérni se lehetett, hogy ott mekkora pusztítást végzett a szökőár. Tisch Ferenc igyekezett „kívül maradni" a szörnyűségeken. Mint mondta, máskülönben nem lenne képes nap mint nap nagy mennyiségű élelmiszerre alkudni a piacon, vizet szerezni a szomjazóknak, segélyt osztani a táborokban. Egyébiránt egészen elvadult helyen kapott „kiképzést" a szörnyűségek ellen: 2003. december 26-án Iránba, Bam városába indult, ahol tízezrek veszítették életüket az elmúlt száz esztendő egyik legpusztítóbb földrengésében. Hét hónapig maradt Iránban, majd a

kambodzsai árvákhoz utazott, az év második felét pedig azzal töltötte, hogy segélyt szállított vietnami kórházaknak. A 2004-es év decemberében Sri Lankára repült, hogy segítsen. - Isten tanai szerint élek - mondta Ferenc -, és boldog vagyok, ha egy ember megsimogat, és azt mondja: „Köszönöm, hogy segített!" Ez volt az érzelmes, ember- és istenszerető Tisch. Ám amikor a piacra értünk a bérelt autóval, Ferencből azonnal előbújt kemény üzletember. Rizst akart vásárolni egy Colombóhoz közeli árvaház kis lakóinak, de az árusok pofátlanul magas összeget kértek a terményért, tudván, hogy az magas áron is elmegy majd. - Hé, mégis mit képzel? Hogy arab sejk vagyok, és dollármillóim vannak? - játszotta el a felháborodást Ferenc. – Ezt ételt egy árvaházba viszem. Olyan gyerekeknek, akiknek a szüleit elvitte a szökőár! A rókaképű kereskedő cuppogva szívta a fogát, néha az orrába túrt, kipiszkált valamit a körmével, majd elpöccintette. Végül mégis megalkudtak Ferenccel, aki hamarjában odarendelte a magyar zászlós kisteherautót, s néhány rakodómunkás segítségével felpakolta a féltonnányi rizst a platóra. - Tudod, hogy már hétezer gyerek talált szülőre a baptisták jelképes örökbefogadási programjának keretében? – kérdezte az árvaház felé zötykölődve. Ami azt illeti, én szintén az örökbefogadó szülők között vagyok, ahogy Bombera Kriszta, Sváby András is havi háromezer forinttal támogat egy délkelet-ázsiai vagy afrikai árvát, méghozzá egy egész éven keresztül. Drága kollégáim Sri Lanka-i, illetve thaiföldi árvát fogadtak jelképesen örökbe, míg én - még korábban - egy fekete-afrikai kicsit. Az én ruandai kisfiam remélhetőleg nálam tölti az idei karácsonyt, és együtt gyújtják majd meg a gyertyákat a karácsonyfán magyar gyermekeimmel. Szóval képben voltam az örökbefogadásokkal kapcsolatban, annál is inkább, mert Szahara-filmem sugárzása után azonnal triplájára ugrott a magyar pótmamák és pótpapák száma. Ám a hétezres szám azért engem is meglepett. Hétezer szorozva háromezer forinttal, majd újra megszorozva legalább tizenkét hónappal, ez pénzösszegnek sem kevés. Szóval január hatodikáig ennyi segély érkezett a baptistákhoz a Sri Lanka-i árvák részére. Az árvaházba érve azonban ezek a számadatok azonnal kevésnek bizonyultak. Az összesereglett kicsiknek zörgött a csontjuk, beesett, sápadt arcukról leírhatatlan szomorúság tükröződött. A legyektől ellepett konyhában egy fiúcska nézte a plafont a falnak dőlve. Alig bírt mozogni. A tengermélyi földrengés következtében több száz méternyire visszahúzódó, majd Bayangala városánál hatvan (!) méter magas hullámmal előretörő hatalmas víztömeg iszonyatos erővel egy vályogfal¬hoz csapta a gyermeket. Szerencsére azonban oldalról, és nem szemből, ráadásul a vályogfal is „rugalmasnak" bizonyult, azonnal kidőlt, így a kisgyerek „csak" a karcsontját zúzta szilánkokra. Ezenkívül a fiúcska vállán egy bélyeg nagyságú seb fekete tályoggá fajult, mely miatt folyamatos magas láz rázta a testét. - Látta orvos? - kérdezte Ferenc. A gyerekekre felügyelő nő nem is értette, miről beszélünk. Valószínűleg megszokta már, hogy úgy hullanak a kicsik, mint a legyek. Ferenc - nem kis anyagi áldozat árán - tíz perc alatt szerzett egy orvost. A vizsgálat se tartott tovább tíz percnél. A gyermek nehéz légzését és az orvos lemondó pillantását látva szörnyű bizonyosság szorította össze a szívemet: vége, nincs már sok hátra a gyermeknek. Valóban, mint később értesültem róla, azon az éjszakán a fiúcska számára ütött a halál órája... A gyermekek, amint kezükhöz kapták a főtt rizst, azonnal falni kezdték. Megtörtén és szorongva mentünk vissza a colomból katasztrófavédelmi központba, ahol

Ferencnek már saját asztala is volt, számítógéppel, telefonvonallal. Megbecsülték a munkáját, hiszen a helyiek a saját szemükkel láthatták, milyen embertelenül kemény szolgálatot teljesít értük a fiatalember. Ezúttal egy, a cunami következtében hajléktalanná vált felnőttek által lakott táborba kellett ivóvizet szereznie. Ötven perc alatt rendelkezésére állt négyszáz darab ötliteres vizesflakon. Hogy hogyan csinálta? Ne kérdezzék, fogalmam sincs! De kezdtem érteni, miért tisztelik még a sofőrök is félistenként. Bayangala városa felé vettük az irányt, amelyet gyakorlatilag teljesen megsemmisített a szökőár. Romba dőlt házak, feltépett vasúti sínek emlékeztettek a katasztrófára. A központi parkban még mindig térdig érő vízben úszkáltak a kitört tuják, díszcserjék, a belső utcákon lassan megszikkadt az iszap, kemény sárpáncélba zárva a felborogatott autókat. A park melletti játszótéren vagy tizenkét méter magas szemétpiramis éktelenkedett, a guberálók egész kis alagutakat túrtak a mocsokba néhány használható kacat után kutatva. Nappal negyvenfokos hőség aszalta az utcák szélére hordott hullákat, éjjel pedig trópusi esők mosták bele a maradványokat a talajba, a kezdetleges csatornahálózatba. Közvetlenül a tenger mellett embermagasságban húzódott a végeláthatatlan roncs¬mező, a part menti településeket szinte leborotválta a szökőár. A víz még az acél villanyoszlopokat is meghajlította, s ha egy-egy masszívabb ház úgy, ahogy - meg is maradt, a tenger néhány méterrel arrébb vonszolta a falakat. Meglepetésemre csak ritkán találkoztunk romtakarítókkal, azok is inkább a hullákat rángatták ki a törmelékek alól, hogy aztán egy zsákba dugva az út szélén hagyják az áldozatokat, akiket később az arra járó teherautók személyzete gyűjtött össze. A hajléktalanok táborából már messziről fájdalmas óbégatás hallatszott. Akinek nem volt testi baja, az a leikével küszködött. Számos szülő siratta elveszett gyermekét, s teljes családok imádkoztak hajlongva a vízbe fúlt vagy agyonnyomott hozzátartozókért. - Itt rosszabb állapotok uralkodnak, mint a gyerektáborban - figyelmeztetett Ferenc. Aztán még hozzátette: - Bár engem semmi sem kavar fel jobban, mint ha gyermekeket látok szenvedni. Végtére is tanárember vagyok. Ferenc, szakmája szerint tanár. De az istápolásra jobb helyet talált az iskoláknál. Szarvashibát követnek el azok a tollforgatók, akik képtelenek elmenekülni önnön démonaik elől, s szinte magukra erőltetnek bizonyos témákat. Nos, a gyermekek szenvedésével valahogy én is így vagyok: egyszerűen nem tudom függetleníteni magam a kicsik sanyarú sorsától. Ha meg kellene határoznom, mely téma köszön vissza leggyakrabban a könyveimben, minden bizonnyal a világ szenvedő gyermekeivel kapcsolatos szörnyű tapasztalataimat kellene említenem. De vállalom az esendöségemet. Vállalom, hogy nem tudok kibújni a bőrömből. Pedig amit kínok és fájdalmak terén a Sri Lanka-i felnőtt-táborban láttam, az alighanem kimerítené egy jól megkomponált Poe-novella minden fordulatát. Mindjárt a bejáratnál egy félszemű férfi fogadott bennünket, akinek bal szemgolyóját egy fehér, ökölnyi csomó lökte ki a helyéről. Furcsán, akadozva beszélt, a nyakán, közel az| ádámcsutkához ugyanis egy heveny gyulladásban lévő daganat éktelenkedett, s ez némileg akadályozta a hangadásban: Vezetésével elindultunk a sátrak közé, és öt perc múlva már valósággal zúgott a fülem a betegek jajgatásától. Miközben a rémületes tábori életet ecsetelte, levertség és nyugtalanság tükröződött az arcán. Tudta, hogy vizet hoztunk nekik, nem is keveset, de alighanem többet várt tőlünk. Azt hiszem, csodát. Türelmetlenül egy sátorba tuszkolt bennünket, ahol egy, cunami idején az Indiai-óceánból kimentett idős asszony he-| vert egy földre terített lópokrócon.

- Mentsék meg az anyám! - ragadta meg a kezünket a félszemű. Ferenc tehetetlenül tárta szét a karját. - Tanár vagyok, kérem, nem orvos. - Én meg kisállat-kereskedő - hallottuk valahonnan a sarokból. A hang tulajdonosa, egy szeplőkkel teleszórt arcú, vézna férfi lassan előrejött a sötétből. Karjára tűrt fehér ingén ujjnyi foltok vöröslöttek, körmei alatt a vértől rozsdabarnává vált száradt fekete sár. Halálosan fáradtnak tűnt, pihenésében zavarhattuk meg. - Apám állatorvos volt, láttam, hogyan műt, gyógyít, és azért merek itt tenni egyet s mást. - Ez nem orvos, ez nem orvos! - fogta a fejét a félszemű, és sírni kezdett, férfias, telt hangon. - Hogy van az asszony? - kérdezte Ferenc. A szeplős csüggesztő képet vágott. - Leveses nyálelválasztás, bőséges vérvizelés - sorolta csendesen, mintha attól tartana, hogy meghallja a félszemű. - A veséket már felzabálta a rák. Ne értsék félre, amit mondok, de.jobb lett volna neki, ha vízbe fül. Ha hagyják meghalni a tengerben. Az idős asszony teste valóságos vértócsa közepén hevert. Testnyílásain keresztül lassan elszivárgott az élete. Pállott orrán egyre ernyedtebben tágultak a cimpák, nyelve kicsüngött szenvedéstől eltorzult alsó ajkára. - Riasztottuk a katonaságot, mert járványra gyanakszunk - mondta a szeplős, amikor kiléptünk a sátor elé. - Néhány perce érkeztek a dzsipekkel. Most vizsgálódnak. Nem igazán értettem, egy katona vajon hogyan tudja meg¬állapítani, hogy járvány van-e, és ha igen, mégis milyen fajta. Ugyanakkor tudom, hogy van olyan helyzet, amikor mindenki orvos, ráadásul mindenki mindent jobban tud a másiknál. Az Angyali történetek Szarajevóról szóló fejezetében már beszámoltam róla, hogy Boszniában a rengeteg sebesült miatt, a doktorhiány közepette a helyi korház pincéjében orvosi egyetemisták is folyamatosan műtötték. A Csernobil közelében lévő zónákból érkezett állapotos nőket kötelező abortuszra szállítottak. A hatalmas menekülttömeg miatt Kijevben és környékén még az ápolónők és a főnővérek is magzatelhajtást végeztek, az utolsó háromezer terhes nőnél ráadásul már érzéstelenítőszer nélkül. Hasonlóan siralmas volt a helyzet itt, Sri Lankán is. A menekülttáborban az öles termetű parancsnok például nagy garral járkált a porban heverő szerencsétlenek között. Néhányukat - vizsgálat gyanánt - megmozdította a csízmája orrával, de a világért sem ért volna hozzájuk. Végül egy diadalmas mozdulattal intett a katonáinak, a szeplősnek pedig némi megrovással odavetette a „szakvéleményét": - Közvetlen veszély nem fenyeget! Azzal átlépett egy hullát, beült a dzsipjébe, és elhúzott. Ugyanabban a pillanatban egy nővér tűnt fel az egyetlen kőépület ajtajában, egy lavór vízzel az ölében. Hóna alatt egy lepedőt szorított, később abból tépett le rongyokat, hogy befáslizza egy öreg halász lábát. Amikor az első rongycafatot a szétnyílt végtaghoz érintette, az öreg üvölteni akart kínjában, ám a fájdalom megbénította a torkát. Később, miközben a nővér a szétnyílt sípcsontot kezelte, kutyája odaoldalgott az öreg mellé, és nyalogatni kezdte combja mellett lelógó kezét. Nem sokkal később a halász elvesztette az eszméletét. Lehajolté hozzá, és megfogtam a csuklóját, hogy megszámoljam az é: rését. Alig volt pulzusa. Perzselt a homloka, és hiába kértem, hogy nyissa ki a szemét, képtelen volt felemelni súlyos szemhéját. A nővér egy tünékeny mosollyal köszönte meg a törődésemet. Amikor a közelében voltam, egy kézszorítással igyekeztem bátorságot önteni belé. A végletekig felzaklatott a nő és a szeplős orvosféle kiszolgáltatottsága, magárautaltsága.

Miközben naponta több tucat élet hunyt ki az ehhez hasonló sátortáborokban, az egyes nyugati lapok hidegen és némileg öntelten a fejlett világot kezdték el ünnepelni, amely mennyire átérzi a cunami áldozatainak szenvedését. Valójában a nyugati polgárok úgy nézték a szökőárról és azt követő borzalmas állapotokról sugárzott híradásokat, mintha valamiféle hollywoodi színes-szagos világvége-akciófilmre váltottak volna jegyet a sarki moziban. A lapokban pedig mi rég nem az volt a fő téma, hogy vajon mennyiben járult hozzá épp a nyugati világ pazarlása, a természet kisemmizése, az ózonlyuk méretét egyre növelő, az esőerdők pusztulását előidéző „fejlődés" és „civilizáció" a végzetes katasztrófához. Inkább arról cikkeztek, hogy eltűntnek hitt műemlékeket tárt föl a cunami, és hogy megkerültek a cunamibaba valódi szülei. Ha valaki nem emlékezne már e slágertémákra, talán érdemes felelevenítenünk néhány szóban, mire is voltunk a legkíváncsibbak akkor, 2005 januárjában. Az Indiai-óceánnál évszázadok óta homokba temetett műemlékeket tárt fel a szökőár, s az Indiai Régészeti Főiskola ifjú tanoncai boldogan sepergették a homokot egy, a hindu Palava-dinasztia korából, azaz a Kr. e. l. századból fennmaradt kőből faragott elefántszoborról, két gránitoroszlánról és egy bronz Buddháról. A cunarnibabát pedig a szökőár elvonultával, a romok között találták meg, és a 81-es számot kapta a kórházban, mivel ő volt a 81., akit aznap bevittek. A boldognak tűnő történet azért vált tragikussá, mert míg a szigetországban kb. ezer gyermek lett árva a szökőár következtében, addig tizenkétezer (!) kiskorút rabolt el örökre szüleitől a háborgó óceán. Érthető tehát, hogy szülők százai jelentkeztek a 81-es babáért, abban reménykedve, hogy az ő kicsinyük menekült meg. Miután a lapok közölték a baba fény¬képét, már „csak" nyolc házaspár állította, hogy övé a gyermek. Végül DNS-teszttel derítették ki, hogy a négy hónapos kisfiú, Abhilasa a Dzsejaradzsa házaspáré. Olvashattunk még akkoriban arról a szüleivel az óceánnál vakációzó tízesztendős angol kislányról is, aki néhány nappal a szökőár előtt tanult az iskolában a cunamiról, és amikor visszahúzódott a tenger, ő szaladt oda a hotel recepciósához, és figyelmeztetett a közelgő bajra. A recepciós kénytelen-kelletlen riadót fújt, a partszakaszt evakuálták, így több száz turista köszönhette az életét a kislánynak, akit elneveztek a Part Angyalának. Slágertéma volt az a szerencsétlen asszony is, aki Bayangala város partján ácsorogva naphosszat az óceánt figyelte. A helybeliek szerint hét gyermekét sodorta magával a víz, ő pedig a szökőár napjától kezdve bomlott elmével várta, hogy kicsinyei felbukkanjanak a hullámok közül. Étlen-szomjan, napi húsz-huszonkét órát állt azon a helyen, ahol a cunami megérkezésekor a gyermekei egy pokrócon feküdtek. Végezetül: bejárta a világsajtót annak a nagy hasú - mint később kiderült -• svájci turistának a fényképe is, aki egy hatalmas krigli sörrel a kezében napozott egy teljesen megsemmisült parti település romjai között. Később az otthonában megtalált svájci azzal védekezett, hogy egész nap a túlélőket mentette, és csak egy pillanatra állt meg sörözni, ám ez a felvétel alapján nehezen volt hihető. Nem is hitt a mi Klausunknak az égvilágon senki. Hát ezek voltak a cunami „nagy" történetei 2005 januárjában. Az élet azonban egészen másról szólt azok számára, ott, a helyszínen igyekeztek élni, túlélni. Este, míg a Tényekben való bejelentkezésre vártam, módom nyílt belehallgatni az otthoni hírekbe. Ha szabad így fogalmaznom: Sri Lanka-i füllel hallgatva nevetségesek voltak. Politikusok acsarkodtak valamelyikük gyanúsan gyors meggazdagodása miatt, állami cégek vezetői szűköltek elegánsabb és sebesebb szolgálati autókért, akkor is épp drágult a benzin, és valami építésügyi disznóság

miatt leállítottak egy külföldi nagyberuházást a fővárosban. Kétségtelenül fontos hírek ezek, csak mondom: nem Sri Lanka-i füllel. Leadtam a tudósítást, majd Ferenccel szomorúan megvacsoráztunk egy gyertya fényénél. Ha jól emlékszem, erőlevest csinált, s hozzá kétszersültet ropogtattunk. Majd kisétáltunk a tengerhez. Ferencnek volt néhány nyugodt órája, hajnalban már indulnia kellett egy másik faluba, élelemmel, ruhával. Nesztelenül lépkedtünk a parti homokon, mintha kripták között járnánk egy temetőben. - És lesz ez jobb? - kérdeztem Ferencet a romok felé bökve, - Nem lehet nem remélni - mosolyodott el. - Sri Lanka meg fogja kapni azt a kétmilliárd dollárt, amire az újjáépítés első lépéseihez szüksége van, és három-négy év múlva újraéled a partvidék. Ehhez a magyar adományozók forintjai is hozzájárulnak. Már eddig is harmincmillió forintnyi élelmiszert és gyógyszert osztottunk szét. - És mi lesz a polgárháborúval? A Tamil Tigrisek valószínűleg a jövőben is vadul harcolnak majd az álmaikért, és változatlanul gyűlölik a kormányt. Ferenc elgondolkodott. Aztán így felelt: - Ami pusztítást a természet végez, azt igyekszünk enyhíteni, rendbe hozni. De az emberi gyarlóság és kegyetlenség ellen tehetetlenek vagyunk. Idős házaspár tűnt föl a szemünk előtt. Egy romhalmaz mellett ácsorogtak. A néni tétova tekintettel meredt maga elé, a bácsika pedig göcsörtös botja végével piszkálta-ütögette a ripityára tört palacserepeket. Itt állhatott a házuk a szökőár előtt, s talán azért kutatott gépiesen a bácsi a romok között, hátha megleli néhány elveszettnek hitt emléküket, értéküket. - Sri Lankán többé nem szabad a tengerhez száz méternél közelebb építkezni - suttogta Ferenc. Majd hozzátette: - Legalábbis elvileg. Aztán arról kezdett mesélni, hogy ezen a partszakaszon huszonnyolc halászhajót dobott partra és zúzott miszlikre az óceán, és hogy most - az ő közreműködésével is - az ország közepéből szállítanak ide keményfát, hogy a halászok újra tudják kezdeni az életüket. Továbbá szeretne ide egy víztisztító berendezést elhelyeztetni, amelyhez a Magyar Vízművektől már segítséget is kapott. Miközben beszélt, a szemem sarkából figyeltem. Láttam rajta, hogy kemény megpróbáltatást jelent számára a töméntelen szenvedéssel szembesülni, de a mosoly mindig ott bujkál a szája sarkában. Talán ennek az örök optimizmusnak köszönhette, hogy amikor nem sokkal korábban ezer embernek ötszáz liter vizet szállított egy keresztény kolostorba, az apácák megáldották. S később, egy buddhista szentélyben a helyi vezető, őszentsége a Budhakaritta személyesen mondott neki köszönetet a helyi lámák társaságában. Tüzek gyulladtak a közelünkben, melyek körül serdülőkoruk elején járó lányok melegedtek, háttal ülve a lángoknak. Elhagyatott, nyomorult teremtések voltak, egy darabka száraz kenyérért bárkit kielégítettek a part menti zugokban. Aztán, ha mégis hazavetette őket a sors, együtt nyakalták a szeszt iszákos szüleikkel. Ferenc nagyot sóhajtott, mint akiben sokadszorra is tudatosul, hogy olyan munkába fogott, amely nap mint nap a végletekig kimeríti az erejét. És amely sosem ér véget. Sorel, a Fekete Hógolyó

Azóta, hogy röpke négy perc alatt végzett Athén pástján, Sorel Kembe, avagy Kembe Sorel nemzeti hős Kongóban. Ma már nem tud úgy végigsétálni a főváros, Brazzaville utcáin, hogy hárman-négyen bele ne csimpaszkodjanak. Az ilyesmi egyébként néha idehaza is előfordul vele, bár azt sem szabad elhallgatni, hogy a félig kongói, félig magyar fiút számos kritika és sértés is érte azért a módért, ahogyan olimpikon lett. Sor, hála egészséges és vidám személyiségének, csak ne¬vet az őt elítélők fortyogásán, s valahol irigylem is azért a tulajdonságáért, hogy lelki sérülés nélkül képes átlépni a legdurvább és legaljasabb szurkálódáson is. A nagy életművész története persze folytatódik, hisz Sorelt valójában a kalandok éltetik. Mielőtt azonban belevágnánk kissé örült barátom újabb sportepizódjába, jöjjön némi múltba tekintés, hátha valaki nem ismeri a civilből néhány hét alatt olimpikonná lett fiatalember sztoriját. Sorel és barátja, Indián, 2000 nyarának egyik forró délutánján, egy pofa sör mellett bámulták, amint az egyenlítői guineai Eric Moussambani - a többieknél messze rosszabb időt úszva - becsap a célba az egyik úszóelőfutamon. Nem ildomos szépíteni a történetet, Eric kis híján belefulladt a sportuszoda vizébe, ugyanakkor a lelátó közönségének döbbenete hamar átcsapott frenetikus biztatásba, így a célba érés pillanatát már dübörgő tapsvihar és önfeledt ováció fogadta. Soreléknek pedig ez volt a megvilágosodás pillanata. - Apám, ezt te is meg tudod csinálni! - jelentette ki Indián, és ezzel bogarat ültetett Sorel fekete fülébe. Mint ismeretes, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) bőkezűen támogatja a világ elmaradottabb országaiban működő sportolókat, s a dollármilliók mellett szabadkártyákat is eljuttat a különböző afrikai, ázsiai vagy dél-amerikai sportszövetségek számára, így válik lehetővé az a kissé faramuci helyzet, hogy míg mondjuk egy magyar vívó évtizedekig tréningezik egy olimpiai kvótáért, addig egy nyugat-szamoai fiatalember, a feltehetően nem túl színvonalas óceániai vívóbajnokság megnyerésével mái megváltja a jegyet az olimpiára. Sorel kapta magát, Brazzaville-ba utazott, és megalapított a kongói vívó szövetséget. Szerzett hozzá egy szövetségi kapitányt, aki még junior korában edzette - merthogy Sorel kölyökként ígéretes vívókarrier előtt állt, csak hát jött egy fránya sérülés -, és máris kezdődhetett a felkészülés Athénra. A NOB tisztességes ösztöndíjat adott Kongó egyetlen hivatásos vívójának, és Sorelék abból a pénzből utaztak ki a válogató verse nyékre, már amíg persze futotta belőle. A kongói vívószövetség kapitánya, Decsi Pista bácsi „civilben" ugyan taxisofőr, de szívvel-lélekkel küzdött tanítványa sikeréért. Először a kubai világbajnokságon szoríthatott Sorelért, de Havannában sajnos összejött a vívótársadalom elitje, így aztán Kembe barátunk csak később, a tuniszi Afrika Kupán harcolta ki az athéni indulás jogát. És anyja, Irén, aki először hallva olimpiai terveiről szó szerint lehülyézte a fiát, ezúttal kénytelen volt felvarrni Sorel melegítőjére a kongói címert. Az elmúlt húsz esztendőben mindössze tizenkét kongói sportoló jutott ki az olimpiára, őket ma is félistenként imádják hazájukban. Többségük - Söreihez hasonlóan - NOB-segédlettel szerezte meg a kvótát, s felkészülésük alighanem ijesztően hasonlított Kembe barátom tréningezéséhez, már legalábbis, ami a körülményeket illeti. Hogy mire gondolok? Mivel rövid utánajárás során kiderült, hogy az egyébként a VII. kerületben lakó, ám külföldi színekben induló Sorelnek sokkal többe kerülne a tatai felkészítő táborban aludni és étkezni, mint magyar társainak, ezért a vívóedzéseket kivéve mindent a táboron kívül kellett megoldania. Elkértem számára apósom üresen álló oroszlányi panellakását, az erőnléti edzéseket pedig a helyi Brunszvik Teréz Óvoda hintájának vastraverzén végezte.

Időközben magam is kongóivá lettem egy kicsit, mert Brazzaville-ban elfogadták az ajánlatomat: én hivatalosan mint a kongói televízió munkatársa filmezek az olimpián, ők pedig cserébe megkapják tőlem a Söreiről készített riportot. Úgyhogy az olimpia előtti búcsúestén született brazzaville-iként ingattam a fejem Sorel édesapjának dobolására, mellyel Kongó új nagy bajnoka előtt kívánt tisztelegni. Athén forró volt és pezsgő. Sorel vívása pedig lenyűgöző! Az első asszók láttán biztos voltam benne, hogy aranybetűkkel vésik be 2004. augusztus 14-ét a Kongói Köztársaság nagykönyvébe. Sorelt ugyan egy olyan kubai sportolóval sorsolták össze, aki egy évvel korábban a földkerekség tizenhat legjobb vívója közé verekedte magát, ám láss csodát, világ: Kembe barátom egy szempillantás alatt elhúzott 3:0-ra. Aztán sajnos jött a kubai, és néhány oldalvágással átvette a vezetést. A mérkőzés azonban korántsem volt lefutott, a vége felé 13:13 is volt az állás! Végül mégis a kubai győzött, mi pedig bánatunkban elmentünk sörözni. - Szerintem még van bennem egy olimpia – jelentette ki Sorel néhány korsó után. Röhögni kezdtünk Decsi Pistával. - Peking? - kérdeztem. - Nem, egy téli olimpiára gondoltam. Mondjuk síelhetnék. - Tudsz? - Kétszer már síeltünk a szüleimmel. Szerintem le tudok menni az olimpiai pályán. - Lehet, hogy az kevés lesz. - Nem győzni megyek! - Neeeem? - De fogadjunk, hogy nem lesz több öt percnél köztem és a győztes között! - Miben fogadjunk? - Ha veszítesz, tartasz egy ingyenes riporterkurzust a kongói tévében. - És ha nyerek? - Hát mit szeretnél? - Építesz egy igazi kongói tapasztott bungalót a gyerekeimnek. - Hova? - Azt még nem tudom. Majd akkor megmondom. De gondolom, a kertünkbe. - Rendben. Áll az alku! Kezet fogtunk. Azóta rettegve várom Torinót. És erre minden okom meg is van. Amint ugyanis Sorel a filmemben elkottyantotta síelős tervét a nagyvilágnak, kilenc komoly; síszövetség jelezte, hogy szívesen támogatnák az első kongói síelőt. - Ennyi kérőt! - ráztam a fejem hitetlenkedve, amikor Sorel a tanácsomat kérte a választásban. - Menj táncba a legcsinosabbal! Valóban elkényeztették a menyasszonyt: sorban állt a kezéért többek között egy szlovák síszövetség, a romániai magyarok síegyesülete, sőt az osztrák professzionalista sízők edzője is bejelentkezett. Végül azonban Sorel a hazai színeknél maradt, és a Magyar Profi Síakadémia ajánlatát fogadta el. Csorba Simon László, az egyik legtapasztaltabb magyar síoktató - többek között a nagy bajnok, Alberto Tomba barátja -mindjárt kezelésbe is vette kollégáival Afrika legígéretesebb sítehetségét, egyelőre azonban csak egy tárgyalóasztal mellett. - Szeretsz síelni? - kérdezte mindenekelőtt László. Sorel, ha nem is túl meggyőzően, de bólintott. László gyanakodva vakarta meg a fejét. - Csak a tisztánlátás végett: egytől ötig hányasra osztályoznád a sítudásodat? Sorel ijedten rám nézett. - Szerintem megbukna, ha osztályozásról lenne szó -jelentettem ki határozottan. - Naaa! - kérte ki magának tettetett sértődöttséggel Sorel.

- Jó - mondta László. - Akkor jöjjön egy röpke tudásszintfelmérés. Mit nevezünk csipkemintának? - Izé - nyögött Sorel -, gondolom, ha ilyen cikkcakkban jövünk le a lejtőn. - Nem is rossz! - kerekedett el László szeme. - Mi a nyomfektetés? - Azt a haverom kutyája szokta, ha télen sétálni visszük. László fintorgott. - Ez már mellé ment, kisbarátom. Gondolkozz kicsit! Sorel erősen ráncolta a homlokát. - Hát mikor kell nyomot fektetni? - Ja, ha friss a hó, és a lesiklók megcsinálják a nyomot, illetve az utat, amerre az utánuk jövőknek menniük kell! - csapott a homlokára Sorel. - Valami olyasmi - dörmögött László. - Hónaljig? - Hónaljig ér a hó síelés közben - vágta rá kongói-magyar barátom. László legyintett. - Eszes kölyök vagy, de a kidumálás nem segít majd a lejtőn! - villant a szeme. - Odafent hirtelen kell döntened és cselekedned, különben néhány perc alatt olyan merev leszel, mint a jégszobor Kreischbergben! László rám nézett. - A „Sorelt a téli olimpiára" mozgalom eredményessége érdekében javaslom egy alapfokú koordinációs edzőtáborozás mielőbbi megtartását, hogy bevezessük Sorelt a formációs sízés rejtelmeibe, illetve kialakítsuk a fiú egyéni sítechnikáját mondta egy szuszra. - Ez utóbbival nem lesz gond - mosolygott Sorel, de László nem értette, vagy nem akarta érteni a viccet. Később is úgy láttam, halálosan komolyan veszi a feladatát, s néha ugyan elmosolyodott Sorel tréfás megjegyzésein, alapjában véve azonban eltökélt szándéka volt, hogy kitűnően felkészítse ezt a téli sportok tekintetében totálisan dilettáns fickót Torinóra. Igazi sportember volt: mágnesként vonzotta a kihívás, a lehetetlen. László, mintha meg se hallotta volna Sorel beszólását, folytatta. - Ausztriába mennénk, ott lehetőség nyílna pályában sízésre, és kapuk között is gyakorolhatnánk. Két fontos lépés van azonban a táborozás előtt. - Mégpedig? - kérdezte Sorel. - Haladéktalanul meg kell kezdened az erőnléti edzéseket, és meg kell alapítanod a kongói síszövetséget. - Rendben. László hátradőlt a székén. - Azt már eldöntötted, hogy a síelés mely formáiban szeretnél indulni? Sorel vonásai megkeményedtek. - Formáit mondtál? így, többes számban? - Igen. Az olimpián legalább két számban el kell indulniuk a versenyzőknek. - Egy számban nem lehet? - Nem. Beletelt vagy két percbe, mire megemésztettük a hallottakat. - Javasolnám egyrészt az óriás-műlesiklást - sietett a segítségünkre László. Sorel bólogatni kezdett, mintha tudná, mik a szabályok, és egyáltalán, hogyan kell csinálni. - A másik a szlalom lenne - mondta László, de erről Sorel már kevesebbet tudott. László nagyot sóhajtott. - Na jó, akkor röviden: az óriás-műlesiklás során a versenyzőnek a lehető legrövidebb idő alatt kell lesíznie egy kapukkal kijelölt versenypályán. Kétszer indulhatsz neki a távnak, és a két futam alapján hozzák ki a végeredményt. A szlalom, azaz az egyszerű műlesiklás is ugyanazokon a szabályokon nyugszik, mint

az óriás-műlesiklás, csak rövidebb a pálya, és több a megkerülendő kapu. Úgyhogy rendesen szlalomozni kell, ha hiba vagy urambocsá' esés nélkül akarod végigcsinálni a futamot! És ha kaput tévesztesz, akkor vége. Hacsak nem akarsz a csúszós lejtőn felfelé trappolni, mert azt is lehet, csak éppen eltart vagy két percig. - Aha - nyugtázta Sorel a hallottakat. - Jó - hajolt előre tettre készen László. - Akkor jelentkezzetek, ha áll odakint a szövetség. Addig szervezni kezdjük az osztrák utat. Sílécet, botot, sícipőt, síruhát, kötött ujjast, szél¬blúzt, kesztyűt, sapkát, hószemüveget mi biztosítunk Söreinek. Némi csomóval a gyomrunkban búcsúztunk el Lászlóéktól. Ezúttal ugyanis Kembe barátomnak nem tizenhat év lemaradást kellett behoznia, mint Athén előtt a vívással kapcsolatban, hanem huszonkilencet. Mert versenysíző, nos, az még sohasem volt. Már másnap megérkezett e-mailen László edzésterve. Sorel kinyomtatta, és beállított vele törzshelyünkre, a Ferenc József sörözőbe. - Asszongya... - hajtogatta kezében a papírokat - ...igen, itt van... szóval: „a helyes technika elsajátítása sok gyakorlást kíván. Mivel kezdő vagy, ezért először sík terepen gyakorolj, majd a lécekkel járást. Emelés nélkül, felváltva csúsztatjuk előre a lábunk. Az adott lábbal ellentétes oldalon pedig előrelendítjük a karunk, és letűzzük a botot..." Sorel felpattant, és megpróbálta a söröző padlóján bemutatni a László által leírt mozdulatsort. Mit mondjak, egyelőre nem volt egy Alberto Tomba! - Na, mit is ír még? - csücsült vissza az asztalhoz. - Igen? „Lesiklásnál a bokában, térdben és csípőben enyhén hajlított alapállásra van szükség, így ki tudod védeni a bukkanókat, és irányt is könnyebben tudsz változtatni. Figyelj, fontos: minél alacsonyabbra hajolsz, annál gyorsabban tudsz siklani. Hogy miért? Légellenállás, kisbarátom. Jó, akkor jöjjön a fék! Legbiztosabb módszer a hóekézés. Ez azt jelenti, hogy miközben a lécek belső élén siklasz, ék alakot veszel fel a léceiddel, tehát a lécek hátsó végei eltávolodnak egymástól. Mi lesz ilyenkor a léceid elejével? Úgy van, egymáshoz közelednek." Sorel megint kikászálódott az asztal mögül, és „szárazon" elpróbálta a fékezést. Szánakozást láthatott a tekintetemben, mert azt kérdezte: - Nagyon gáz? - Áh, dehogy! - igyekeztem erőt önteni belé. - Csak már előre örülök a tapasztott kunyhónak. Na, és hogy változtatsz:irányt? - Azt is leírja valahol - vette kezébe a papírokat Sorel. – Itt van: „...ha nagy sebességgel haladsz, ami azért még odébb van, akkor térdből hajlított lábakkal, a léceket elforgatva, testsúlyodnak a mindenkori ív szerinti külső lécre való áthelyezésével tudod változtatni az irányt..." Ezt nem igazán értem. - Majd kint a pályán megtanulod - nyugtatgattam. - Csak legyen hó... -jegyezte meg reflexszerűen Sorel. Végül is érthető volt a kijelentése, hiszen mi, magyarok, nemigen vagyunk bővében a hónak, a Kongó-medence tengerparti síkságán és trópusi őserdejében meg még sosem szállingóztak hópihék. Megragadtam a soha vissza nem térő alkalmat, és felhívtam barátom figyelmét az Alpok azon különleges jellemzőjére, miszerint a magas csúcsokon egész évben megmarad a hó. Miután ezt is tisztáztuk, Afrika első számú síbajnoka végigturnézta a magyar médiavilágot a TV2 Mokkájától néhány napi- és hetilapon keresztül a Danubius Rádió Duplaszaltójáig. Íme két részlet a vele készített interjúkból: „Tvrtko egyszer csak megkérdezte, hogy mi lesz az olimpia után. Hirtelen nem tudtam mit mondani, rávágtam, hogy majd elkezdek síelni. Nem gondoltam volna, de

mire hazaértem Athénból, ez a kijelentésem igen nagy hullámokat kavart itthon, úgyhogy gyakorlatilag már nem volt visszaút, december nyolcadikán kezdjük a felkészülést (nevet). Először megyünk Kongóba, megalakítjuk a síszövetséget, aztán jöhet az edzés stb., stb. - .Az, hogy régen táncoltál, mennyiben befolyásolja a sportolói tevékenységedet? - A vívásban nagyon fontos az ütemérzék és a reflex, úgyhogy itt nagy hasznát vettem a tánctudásnak. Persze ne gondold azt, hogy csak úgy a semmiből kezdtem el vívni, korábban a Honvéd színeiben junior magyar bajnok voltam, úgyhogy azért már volt némi alapom. Ami a síelést illeti, abban egyelőre nem vagyok annyira jó, de a táncos múlt itt is sokat segít. - A következő cél tehát a téli olimpia. Szintén kongói színekben? - Természetesen. A szurkolóknak, a médiának is ez az érdekes. Ne érts félre, de ha magyar színekben indulnék, közel sem érdekelne ennyi embert, hogy mi történik körülöttem. A felkészülésem zökkenőmentességét és a szakmai hátteret a Síakadémia biztosítja, nekik ezúton is köszönöm a támogatást. A vívást még teljesen egyedül csináltam végig, ez viszont akkora falat, hogy egymagámban nem boldogulnék vele. - Merrefelé mentek majd edzőtáborozni? - Erről még pontos információkat nem tudok mondani, minden lehetőséget igyekszünk kihasználni, és szeretnénk menni az összes lehetséges síterepre. Szerencsére most vannak körülöttem olyan emberek, akik foglalkoznak a szervezési kérdésekkel... az edzőmmel úgy tervezzük, hogy kétheti periódusokban történik majd a felkészülés, de hogy hol, még nem tudjuk..." {Nemzeti Sport Online - XSport) „mire hazajöttem Athénból, már kész edzéstervvel várt Torinóra. Most már az Isten se mossa le rólam, hogy én vagyok Mekk mester, aki nem ért semmihez... pedig én csak megtalálom a kiskapukat, és bemegyek rajtuk... - A síelésben kimondottan jól fog jönni, ha sikerül megtalálni a kiskapukat. - Ott csak az a lényeg, ne keverjem majd össze őket. Egyébként színtévesztő vagyok, a pirosat a barnával, a kéket a zölddel keverem. De elég, ha tudom: ha az elsőt balról vettem, a következőt jobbról kell. - Milyen alapon választott a síelésen belül? - Ebben az edzőm fog dönteni. Az óriás-műlesiklás gyengébb, mint a lesiklás, hiszen itt nem kell százötvennel csúszkálni. Nem akarom mondani, de azt már most garantálhatom, hogy a második kapuig én is eljutok." (Playboy) Sunyi szemforgatás volna persze, ha nem említeném meg, hogy Sorelnek azért ismét akadtak konfliktusai a magukat coubertini eszmék védelmezőinek képzelőkkel. Voltak, akik nem tudták megemészteni, hogy miközben egy élsportoló naponta többször is nekivetkőzik a kíméletlen edzéseknek, éjt nappallá téve finomítva technikáján, addig Sorel nagyjából annyit tesz, hogy megnézi: miben lehetne elindulni egy világjátékon kongói színekben. Feleségem, Gyöngyi - aki valósággal rajong Sorelért - többször is megjegyezte, hogy mi a francnak edzett ő naponta öt órát a PVSK-val vagy a nemzeti kosárlabda-válogatottunkkal, amikor bőven elég lett volna szereznie valamilyen afrikai állampolgárságot, és már szervezhette is volna mondjuk a namíbiai csúszókorong-szövetséget. Ám amíg Gyöngyi rendszeresen elnevette újabb és újabb ötletei végét, addig többen nyíltan is „okoskodó negrónak" meg „magyarországi jöttment bevándorlónak" titulálták az egyébként budapesti születésű Sorelt.

Számomra szinte megemészthetetlenek és teljességgel megmagyarázhatatlanok voltak ezek a fortyogó indulatok, de legnagyobb meglepetésemre Sorel általában a legdurvább inzultust is elintézte egy fáradt mosollyal. - Figyelj, megszoktam - tárta szét a kezét. – Kölyökként szinte mindennaposak voltak ellenem az atrocitások. Állandóan jöttek a kopasz srácok, hogy agyba-főbe verjenek. Hát mondok én neked valamit: sem akkor, sem ezután nem sikerülhet ez senkinek. Mert sportolóként kritizálhat engem boldog-boldogtalan, de bőrszín alapján engem ne ítéljen meg senki. Mert sajnos ezt mégis gyakran megteszik. Hitetlenkedve ingattam a fejem. - Ez van, túl barna a bőröm - mondta színtelen hangon. - Emlékszem, volt egy időszak az életemben, amikor mindennél jobban szerettem volna munkát találni. Kilencvenhét helyre adtam be az önéletrajzomat! - És? - Harminchárom helyről kaptam választ. -Na, és? - Mindegyik elutasító volt. Tényleg. A végén már bármit elvállaltam volna, de mindenhol kitaláltak valamilyen indokot arra, hogy miért nem vagyok alkalmas a melóra. Képzeld, volt, hogy egy nyolcelemis, beszélni alig tudó húsfeldolgozó vállalkozó magyarázta a tyúkóljában, hogy nem beszélek elég nyelvet a baromfineveléshez. Miközben három nyelven beszélek folyékonyán. Mindegy, rég volt... Sorel, az életművész végül persze megtalálta a számítását Videoklipeket készít különböző együtteseknek a barátjával, Indiánnal - eddig úgy ötvennél tartanak -, és Tordy Géza hívására a Tivoli Színház egyik előadásában alakít egy fontos szerepet, Hernádi Judit oldalán. De volt már műsorvezető, táncolt már Détár Enikő mögött, szerepelt a XXI. Macbethben, az LGT-táncképekben, a KFKI Kamarabalettjében és a Macskák olaszországi turnéján. - Miért nem költözöl inkább Nizzába? - kérdeztem tőle egyszer. - Hisz úgy beszélsz franciául, mint magyarul! - Mert itthon érzem magam a legjobban - felelte, és nem is értette, miért teszek fel neki ilyen kérdéseket. Fura, hogy épp „magyartalansága" miatt akarták többször is péppé verni ezt a csupa szív srácot. - Hát ha még tudták volna, hogy szerb és zsidó vér is folyik az ereimben! - kacagott Sorel. - Egyébként tudod, mi a legjobb a kongói részemben? Hogy kizárólag anyám tudja megmondani, mikor vagyok kócos! És hahotázva végigsimított sprőd haján. Egy decemberi hajnalon utaztunk el Brazzaville-ba a Nagymező utcai olimpikonnal, hogy megalapítsuk a kongói; síszövetséget. - Ha pénz kell hozzá, bajban leszek... - jegyezte meg, miközben gépünk mintaszerűen landolt a pálmafák között kanyargó kifutópályán. - Látod, ha elsőként jutott volna eszedbe a trükkös olimpiai részvétel, most nagyon rendben lennél anyagilag. Eddie, a Sas például remekül kaszált a szereplésével. - Aha. Nos, ami engem illet, jelenleg hét számjegyű mínuszban vagyok. - Micsoda? -J ó, túloztam. De azért minden túlzásban van valami igazság. - Még mindig Havannát nyögöd? - Sajnos. Csak nagyon röviden, pusztán magyarázatképpen: volt néhány vívóverseny, amelyeken Sorelnek világkupapontokat kellett gyűjtenie az athéni induláshoz, s mivel a kongói olimpiai szövetségnek egy árva petákja se volt, ezért Sorel többnyire a saját

zsebéből állta az utazásokat, a szállást. Segítségére volt persze a NOB ösztöndíja, de a havannai versenyre nagyjában-egészében már elfogyott a NOB-tól kapott pénz. Sorel nem túl rózsás anyagi helyzetét látva persze fölmerülhet a kérdés a kedves olvasókban: vajon miből repkedett a fiatalember Brazzaville és Budapest között? Nos, az igazság az, hogy amikor Sorel a síszövetségek között döntött, bizony komoly súllyal esett latba a Profi Síakadémia anyagi bázisa. Lászlóék ugyanis nem csupán az olimpiára való felkészítést, de a financiális támogatást is kilátásba helyezték, így például a kongói síszövetség megalakításához szükséges útiköltséget is ők állták. No persze nem Sorel két szép szeméért. Reklámot szimatoltak a fekete bőrű magyar-kongói életművész Torinóba varázsolásában, s ezért szívesen áldoztak Kembe barátomra. Nincs is ezzel semmi baj, hisz amíg jó ügyet szolgál, nem büdös a támogatás. Más kérdés, hogy néha kissé túlzásba vitték kameránk előtt a reklámelemek szerepeltetését. De ne szaladjunk előre az időben. Ütött-kopott taxink úgy hasított a kongói éjszakába, ahogy a ferde sárga csík vágja ketté a zöld és a piros színt a kongói zászlón. - Tudod, mi az a yohimbé? - bökött meg kuncogva Sorel, miközben egy parkban megbámultunk néhány ölelkező szerelmespárt. - Fogalmam sincs. - Egy Nyugat-Afrika őserdejében honos növény. Egy fa. A kérgének párlatát sok száz éve előszeretettel fogyasztják a pigmeusok és busmanok, ha nővel van dolguk. Tudod, a törzsi szokások szerint egy házasodás akár egy hétig is elhúzódhat, és a pasiknak bizony hosszan ki kell tartani, ha érted, mire gondolok. Sorelre néztem. Alig akartam elhinni, hogy egy majdnem húszórás repülőút után képes a testi szerelemről értekezni. Kezdtem csodálni a fickót, tényleg imádta élvezni az életet. - A yohimbé a szerelemfa, érted? - folytatta. - A kérgét főleg a . törzsfőnökök fogyasztották, hiszen ha az ő potenciájuk rendetlenkedett, vége volt a tekintélyüknek. Később szerelemdrazsékat gyártottak a yohimbéből. Kongó volt az egyik legnagyobb beszállító, gyerekkoromban még óriási yohimbéültetvényeket láttam. A hippik például imádták azt az ajzószert! Nem csoda, állítólag egyetlen óra alatt ötven erekcióra tesz képessé. - Próbáltad? - Áh, csak mesélik. De Amerikában és Németországban be akarják tiltani, mert túl sok negatív mellékhatása van. Egy viszonylag kulturált vendégházban szálltunk meg, amilyenből azért nem akadt túl sok a Kongói Köztársaság hatszázezres fővárosában. Brazzaville nem tipikusan afrikai főváros, sokkal kisebb lévén azoknál, ugyanakkor messze szebbnek tűnt annál, mint amit várhattam. Szívesen méltattam hát Söreinek az egymás után épülő modern épületeket, a szépülő tereket, parkokat. Talán éppen azért, mert elevenen éltek bennem a televíziós archívumok képei a polgárháborús időkből, amelyekről csak úgy sütött a számtalan megnyomorított és szegénységbe döntött ember fájdalma. Kongóban ma is mindennapos, hogy a gyerekek a bűzlő, fertőző csatornavíz mellett élnek és játszanak, s hogy az asszonyok hulladékhegyek tövében mossák a ruhákat. De legalább már a változás szele megérintette ezt a barátságos kis országot. Másnap reggel elindult a géphenger. Mint kiderült, Sorel minden egyes perce be van táblázva, nem hiába, sokan akartak találkozni az olimpia óta helyi sportoló társaihoz hasonlóan szintén félisteni rangba emelkedett barátommal. Nyolc órakor az állami tévé egyik lerobbant stúdiójában kezdtünk. Sorel kifejtette a kamerák előtt, hogy

Magyarországon sajnos nagyon keveset tudnak Kongóról, s hogy ezen a helyzeten feltétlenül változtatni kellene. Reggel kilenckor már a sportminisztériumban paroláztunk az első emberrel, aki személyesen köszönte meg Söreinek az athéni hőstettet. Végül azzal váltunk el a minisztertől, hogy ő is szívből szorít a téli olimpián való sikeres szereplésért. Tíz órakor a hadügyminisztériumba voltunk hivatalosak; ahol is a kongói hadsereg főparancsnoka fogadott bennünket; Majd bevágtuk magunkat a taxiba, és a titokzatos Antal bácsihoz igyekeztünk. Sorel nevezte így leendő pártfogóját, már olyannyira várta védencét, hogy ránk is telefonált. - Igen, Antal bácsi, megyünk, itt ülünk a taxiban – mondta Sorel a telefonba sűrű bocsánatkérések közepette. Valóban csúsztunk vagy negyed órát. A taxi a pénzügyminisztérium épülete elé kanyarodott. Fellépcsőztünk a harmadik emeletre, ahol egy nem túl tágas irodában egy szép szál koromfekete úr rázta meg a kezemet: - Szép jó napot, Antal bácsi vagyok - mondta kitűnő magyarsággal. Mint megtudtam, Antal bácsi a kilencvenes években Budapesten tanult, és kizárólag szép emlékei vannak a magyarokról. Ez utóbbi kijelentését a fekete emberekre jellemző túlzott udvariasságnak tulajdonítottam, de kétségtelen, hogy széles mosollyal elevenítette föl a pesti egyetemi éveket. És hát a történet folytatódik, hisz Antal bácsi fia jelenleg is hazánkban tanul. Sorel és Antal bácsi később franciára váltottak, és arról diskuráltak, hogyan lehetne megváltoztatni a Kongóról világszerte kialakult, nem túl előnyös képet. Végezetül a barátságos minisztériumi dolgozó kijelentette, hogy mindenben segíteni fogja Sorelt. Elszaladtunk még a kormányhivatalba, hogy átadjuk Suha Gyuri barátom hivatalos levelét a kormányszóvivőnek, melyben ajánlatot tesz a brazzaville-i magyar konzulátus, illetve budapesti kongói konzulátus felállítására. Valaha volt itt követségünk, de hát változnak az idők... Mindenesetre egyre eltökéltebben hittem, hogy nemigen találhatnánk alkalmasabb tiszteletbeli konzult Kembe Sorelnél. Már így is hivatalos fogadóbizottság várt bennünket a Maya-maya reptéren, és többször hangzott el a kongóiak részéről, hogy szívesen látnák Sorelt Kongó sportnagyköveti posztján. A lényeg kora délutánra maradt: egy fehérre meszelt kockaépületben, két haramia kinézetű komisszár társaságában, Sorel megalapította a kongói síszövetséget. Amikor aláírás és pecsét került a hivatalos dokumentumra, az egyik egyenruhás éles pillantással így szólt: - Aztán csak óvatosan a hóval! Ezen mindketten hahotázni kezdtünk, a fickó pedig édesdeden elmosolyodott. Élvezte a sikerét. Egyszerre a Leonardo da Vinci által megfestett Keresztelő Szent János arcára hasonlított addig kegyetlennek és durvának tetsző ábrázata. Rövid löncs után a brazzaville-i egyetemre siettünk, ugyanis - külön minisztériumi felkérésre - Sorel az élményeiről mesélt a diákoknak. Ám Athéntól hamarosan más, alapvetőbb problémákra terelődött a szó, s némán bámultam ezt a hetedik kerületi fiút, amint arról beszélt, hogy a háborúzás és az erőszak a gyengék fegyvere, és hogy sporttal sokkal többet tehetünk a hazánkért, mint puskával. Előadása végén a Nagy Bajnok néhány mozdulattal még bemutatta az egyetemistáknak, hogy miképpen kell síelni, amivel kirobbanó sikert aratott a havat még sosem látott fiatalok körében. Estefelé nagy meglepetés várta Sorelt: tudatták vele, hogy Kongó összes minisztere támogatja a sportpályafutását, sőt, kinevezték az ország első számú sportdiplomatájává, azaz utazó sportnagykövetté. Ennek tiszteletére Kembe

barátom, szigorúan betartva László edzéstervét, futni indult 40 fokban, 90 százalékos páratartalomban. - Szerinted ideálisak a körülmények a téli olimpiára való felkészüléshez? - lihegtem mellette. - Figyelj, kongóiként hol készülhetnék máshol, mint itt, a dzsungel szélén? Huszonnégy óra múlva már Ferihegyről tartottunk a belváros felé. Sorel a mobilján csüngött. Decsi Istvánnal beszélt. - Az a nagy helyzet Pista bá', hogy sikerült megalapítanunk a kongói síszövetséget! Erre még én is hallottam a reakciót a vonal túloldaláról.; Decsi ugyanis olyan örömvisítást hallatott, hogy az Örs vezér téri taxisok alighanem riadtan kémleltek ki a kocsijuk ablakán,' vajon kit nyúznak épp a közelükben. - Na most ne örüljön olyan nagyon, Pista bá', mert a helyzet azért nem ennyire rózsás - kacsintott rám Sorel. - Van ugyanis két pozíció, amely egyelőre betöltetlen: a technikai igazgatóé és a fizikai tréneré. Melyiket választaná a mester? Mert minél előbb be kellene írnunk a hivatalos papírokba. Érdekes módon most semmit se hallottam a túloldalról. Síri csend honolt a vonal másik végén, Decsi hosszan emésztette a hallottakat. Ám a pauza mindössze három percig tartott, és a mester máris elérzékenyülten újságolta a taxis kollégáknak, hogy személyében a kongói síszövetség frissen kinevezett technikai igazgatóját üdvözölhetik. Egyetlen szempillantás alatt ő lett a droszt sikeredzője. Átvettem a telefont. - Mester! Mester, hall engem? - Igen, itt Decsi István, a kongói síszövetség technikai igazgatója, tessék! - Tvrtko vagyok. - Szervusz cimbora! Hallottad, milyen megtiszteltetés ért? Sorelre pillantottam. Vigyorgott. - Mester, bocs a kérdésért, de tud síelni? - Síelni? Azt nem. - Kicsit se? Hóban, tudja, olyan hosszú lécekkel. - Szánkózni már voltam. Azt nem nagyon szerettem, mert féltem lefelé a lejtőn. - Akkor tulajdonképpen mi... mi lesz a feladata? - A kongói síszövetség technikai igazgatójaként technikai feladataim lesznek. - Mint például? - Például a sípályák feltérképezése, ahol Sorel a felkészülést végzi majd. De bocs, fuvarba hívnak. Csókollak benneteket, majd jelentkezem! Azzal a kongói síszövetség technikai igazgatója bevágta magát az autójába, és elviharzott egy címre. Soreltől elbúcsúztam a lakásánál. Zuhanyozni igyekezett, mert este előadása volt a Tivoliban. Egy csepp méz, ez volt a darab címe, és Verebes Linda meg Hernádi Judit is játszott benne. Nem hagytam ki, együtt tapsoltam a végén a nézőkkel a botcsinálta sportdiplomatának. Két nap múlva, az ausztriai Murau egyik hófehér lankáján Sorel már nem volt olyan magabiztos, mint a Tivoli világot jelentő deszkáin. Még egy centimétert se csúszott, de máris rászegeződtek az osztrák, a stájer tévések, illetve a TV2 kamerái. Rögtönzött sajtótájékoztatót kellett hát tartanunk, miközben a hátunk mögött az igazi képernyős hírességek, mint Jakupcsek Gabi, Gajdos Tamás vagy Klausmann Viktor zavartalanul élvezhették a síelés szépségeit. A kutya sem volt rájuk kíváncsi, mindenki a Fekete Hógolyót akarta látni. Ez volt az a pillanat, amikor Lászlóék egy kicsit túlzásba vitték a szponzorok promózását. Először is már mire a hegyre értünk, felállítottak két hatalmas

transzparenst, amelyekről harsogott, hogy Seat, BUDACASH, meg a jó ég tudja, milyen cégek nevei még. Aztán gyorsan Sorelre adtak egy síöltözéket meg egy sapkát, melyeken hemzsegtek a támogatók nevei. Szegény kongói síbajnokunk úgy festett, mint egy kétlábon járó szaknévsor. Jeleztem Lászlóéknak, hogy gyerekek, ezt nem kéne, mert úgy ránkver az ORTT egy vaskos büntetést, hogy a lábunk nem éri a földet. Erre Lászlóék alkudozni kezdtek, hogy jó, de legalább ez meg az látszódjon a filmen, mert erre meg arra a szponzorra nagyon nagy szükségünk van. Nekem meg folyamatosan az járt a fejemben, hogy az egyik hazai kereskedelmi TV néhány héttel korábban harmincmilliós büntetést „zsebelt be" egy sokkal ártatlanabb bújtatott reklámért. Miközben e sorokat rovom, eszembe jut szakmai pályám -és a TV2 nyolcesztendős létének - egyik legkínosabb incidense. Volt egy időszak, amikor néhány gyakornokot kellett istápolnom, megismertetni velük a televíziós szakma rejtelmeit, a kezüket fogni a média sűrű és sötét dzsungelében. Történt pedig, hogy egy befolyásos politikus unokaöccsét sózták rám, a nevét nem írnám le, hátha szégyenbe hozom vele. Hívjuk a daliát egyszerűen Titánnak. Szóval az ifjú Titán gepárdként vetette magát a TV2 habtestére, és azon nyomban cincálni kezdte. Nem sokkal korábban jöttem haza az Egyesült Államokból, így aztán szívesen támogattam, ha egy kezdő meg akarja valósítani önmagát, s ezzel az amerikainak nevezett álmot. Más kérdés, hogy Titánnak ehhez nem volt elég talentuma. De ez még önmagában nem lenne baj, hiszen kitartó szakemberekre, szürke eminenciásokra is nagy szüksége van a mi szakmánknak. Amit minden gyakornoknak, így Titánnak is mindjárt az elején az eszébe véstem, az az indirekt reklámtól való tartózkodás volt. Ha rosszul sikerül egy anyag, akkor nem kell fizetni. Egy szövegbaki vagy egy gyöngébb minőségű filmanyag se vont maga után pénzbüntetést. De ha a pécsi utcán sétálgatva-riporterkedve feltűnik a filmben mondjuk a Drogerie Markt felirat vagy az üzlet lógója, az igen sokba kerülhet az ORTT-nél, úgyhogy ilyenkor jöhet a kitakarás vagy nemes egyszerűséggel egy új helyszín keresése. Ezt a nüansznyi kérést gond nélkül betartották a gyakornokok, én azonban, biztos, ami biztos, igyekeztem a legártatlanabb témákra beosztani őket, hogy még az indirekt reklámozás lehetőségét is kizárjam. Titánt például, élete első riportja alkalmával, egy tökéletesen ártalmatlan rendőrségi tudósításra küldtem. Nem, nem bűnügyről volt szó, még csak nem is egy igazoltatást vagy egyéb rendőri ellenőrzést kellett rögzíteniük az operatőrrel. Egyszerűen a rendőrség kapott negyven darab új járművet, és erről kellett egy kis hírt gyártani egy próbaadás számára. Titán szeme csillogott, halántékát nyomogatva készült a bevetésre, s közben néha belecsapott Öklével a levegőbe: - Jó vagy, öreg, nagyon jó vagy, kurva jól megcsinálod! Halált megvető bátorságát látva érdemesnek láttam leülni vele egy kicsit, és még egyszer átvenni a leckét: csak a tényekre szorítkozni, az autókat mutatni - szigorúan márkajelzés nélkül -, megszólaltatni az illetékest, majd két mondatban lekonferálni az anyagot. Titán eltökélten bólogatott, de zavaros tekintetén láttam, hogy egészen másutt jár, képzeletében már a Kongresszusi Központ virágba borított színpadán veszi át a Pulitzer-díjat. Végül elindult az operatőrrel. Űrt hagyott maga után, de ezt az űrt hamar betöltötte a többi gyakornok, akik szintén munkára vártak. Nem is nagyon jutott időm (és energiám) Titánnal foglalkozni, úgyhogy már csak röviddel az adás előtt találkoztam vele. Megnéztük együtt a felvett filmanyagot, megbeszéltük, hogyan vágják meg,

megírtuk a narrációs szövegét, aztán szignóztam a hivatalos papírt, hogy átvettem Titántól a riportot. Egy perccel a bizonyos próbaadás előtt - amelyre hetek óta készült már a TV2 apraja és nagyja, és amely az éles bevetés előtti utolsó főpróba volt - Titán odafurakodott mellém, és gyönyörködve bámulta a Hírszoba egyik képernyőjét. - Minden rendben? - kérdeztem tőle, mert még a szokásosnál is jobban fel volt spannolva. - Hajaj! - szorította össze győztesen az öklét. - Nem is hinnéd, mennyire. Valahogy rossz érzésem lett. Felé fordultam. Rám nézett, s egy pillanatig mintha azon töprengett volna, megossza-e velem élete nagy titkát. - Kitaláltam valami zseniálisat a filmhez. - Valami olyat, amit nem beszéltünk meg? - Bizony. Igyekeztem nyugalmat színlelni, de a hangom azért megremegett egy kicsit. - Mégis mit? - Meglepetés! Majd meglátod! Imádni fogod! Tovább faggattam volna, de épp elkezdődött az adás, mellettem pedig ott szorongtak a tévé vezetői, vagyis a főnökeim. Mázsás súlyok ereszkedtek a mellkasomra, s idegesen simogattam lúdbőrös karomat. Úgy a hírműsor vége felé elérkezett Titán ideje. Elindult a riport, minden ment szépen, mint csillag az égen, egészen az anyag végéig. „Örüljünk hát az új autóknak, melyek megkönnyítik majd a rendőrség dolgát - hallottam Titán hangját a tévéből. Kifújtam magam, mert azt hittem, itt a vége. Nem itt volt, Titán ugyanis még hozzátette: - A bűnözők pedig félhetnek, mert mint tudjuk: OPEL, SOSEM KOP EL!" Megfagyott ereimben a vér. Lassan Titánra néztem, aki összeszorít ott öklével a levegőbe csapkodva, fülig érő mosollyal a képén várta, hogy rázúdítsam végre a neki régóta kijáró dicsérettengert. Megsemmisülten bámultam ezt a talpig barom fiatalembert, és színtelen hangon csak ennyit közöltem vele: - Szerencséd, hogy ez a főpróba volt, és így a rendkívül kreatív magánszámod még elkerülte az ORTT figyelmét, és nem kapunk egy befizetendő milliós csekket a felmondóleveled mellé! Más kérdés, hogy az akkori hírigazgatóval, az egyébként rendkívül barátságos Bernát Györggyel azért volt egy kevésbé barátságos eszmecserém. Nos, ennek fényében talán érthető, miért voltam kemény és határozott Lászlóékkal kapcsolatban. Sajnáltam őket, mert már hajnali négykor felcaplattak a hegyoromra, hogy „szponzorilag előkészítsék" a terepet, de nem tehettem mást. Utólag bevallhatom, hogy valami azért megvalósult Lászlóék álmaiból, de ami a filmben maradt, az nem sértette az ORTT nagy hatalmú illetékeseinek szemét. A sajtótájékoztató és a Lászlóékkal folytatott villámháború után eljött a pillanat, amikor a tettek mezejére kellett lépni. A síakadémia rapid értekezletet tartott, amelyet összefogódzkodással és „Hajrá Sorel!" csatakiáltással zártak. A bemelegítést a legmagasabb képesítésű magyar síoktató, Kelen Ádám irányításával kezdte meg Kongó eleddig veretlen síbajnoka. - Légző gyakorlatokkal indítunk, páros karemeléssel, fejkörzéssel - hangzott a pattogó utasítás. - Ezzel talán még nem lesz gond - mondta Sorel, de néhány perc múlva már csörgött róla a veríték. És még csak ezután következett az igazi megpróbáltatás: kargyakorlatok, törzsgyakorlatok, egy kis guggolás... derűs délelőttnek néztünk elébe.

- Ezek a gyakorlatok fokozzák az izmokban a vérkeringést, és lazítanak is - magyarázta a tréner. - Megelőzhetjük velük az esetleges baleseteket. - Oké - lihegett Sorel. Alig várta, hogy bemelegedjen. - Szoktatás, edzettség, céltudatosság - sorolta Kelen. - Először léchez szokunk, ezzel indul a sítanulás meglehetősen hosszú folyamata. Aztán lépcsőzetesen építkezünk. Megtanuljuk a síalapállást helyes térd- és kartartással, aztán a síléccel haladást, a megfordulást, a helyes esést és az esésből való felállást, az egyenes siklást, a hóekés fékezést, kanyarodást. Mire mindezzel végzünk, kialakulnak az egyensúlyi és a sebességszabályozási reflexek, beidegződik a két láb összhangja. - És aztán? - kérdezte Sorel. - Majd akkor elmondom, ha már ott tartunk. Megpróbálkozunk egy apró csusszanással? Hogy egyáltalán lássuk, mire számíthatunk? Sorel hetykén egy domb tetejére vonszolta magát, előredőlt, és hozzávetőlegesen három km/órás sebességgel elindult lefelé. Távolabb néhány tapasztalt sí-róka viszolyogva eltakarta a szemét; ezt a fajta mozgáskultúrát ritkán látták itt fenn, a havasokban. Miután Sorel fél perc alatt megtette az uszkve húszméteres távot, László és Ádám gyors stábértekezletet hívott össze. Én mondjuk vészértekezletnek hívnám, de nem akarok álszent lenni: Sorel végül is esés nélkül végigcsúszott a minipályán. - Semmi gond - nyugtatott meg visszatérve Ádám. - Rosszabbra számítottunk. Hagyjuk most itt a kisgyerekek oktatólejtőjét. Irány a fekete pálya! Ez rosszul hangzott. Annyira, hogy nem is mertem rákérdezni, miért nevezik feketének a pályát. Csak bámultam, amint Sorel hatalmasat bucskázik az óvodások és kisiskolások gyerekfelvonójánál, ahol mindössze kapaszkodni kell, és egymás mellett tartani a léceket: a motoros szerkezet magától felvisz a dombra. Söreinek azonban még esés közben is voltak rendkívüli igazságtartalommal bíró megállapításai. Kamerám előtt ugyan¬is hosszú másodpercekig ecsetelte, hogy nem kellene messzemenő következtetéseket levonni abból, hogy elesett az óvodások tanpályáján, hiszen a torinói olimpián egyetlen olyan versenyszám sincs, ami a sífelvonással lenne kapcsolatos, ott ugyanis csak lefelé kell menni. Kétségtelenül igaza volt. Azért az felmerült bennem: lehet, hogy túlzás volt elindítani a „Sorelt a téli olimpiára" mozgalmat? Hamarosan a pályával kapcsolatos fel nem tett kérdésemre is választ kaptam. A kreisbergi hegy tetején, a felvonópálya végén egy hatalmas tábla fogadott bennünket. A táblán térkép; mutatta, hol helyezkednek el a különböző színű pályák. A színek a nehézségi fokokat jelölték. A gyerekpálya után a zöld színű útvonal következett a nehézségi fok alapján összeállított sorrendben. Majd jött a piros lejtő, ahová már csak a haladók, merészkedtek léceikkel. S végezetül a legnehezebb: a fekete, a profik pályája. - A feketére? - kérdeztem lecövekelve a térkép előtt. Lászlóék határozott tekintete nem hagyott kételyeket. Nem sokkal később Sorel elindult a mélybe. Nem részletezem, milyen egyedi technikával, de épségben leért. - Jobb, mint gondoltuk - mondták Ádámék odalent, Sorel vállát veregetve. - A mozgáskoordinációjára építjük majd a felkészülést. És a szellemi képességeire. - Ajaj, az nagy merészség - gonoszkodtam. Pedig Sorel igenis agyafúrt srác, különösen, ha tréfáról van szó. Vagy legalábbis leckéztetésről. Bár aktuális közös furfangunk a muraui Hotel Pumukliban teljesedett ki, a történetet egy kicsit élőbbről kell kezdenem.

Sorel beleszeretett egy csodálatos lányba, aki korábban egy - hogy is mondjam - eléggé rasszista magyar focista kedvese volt. A csinos leányzó épp azért szakított a fickóval, mert az, ha egy-egy bulin túlitta magát, rettenetes ocsmányságokat ordítozott, amúgy pedig józanon se volt egy Grál-lovag. A lány tehát otthagyta a focistát, ám a fiatalúr képtelen volt megemészteni a dolgot. Hogy azért őrjöngött a szakítás miatt,; mert valóban szerette a lányt, vagy csak sértette a hiúságát, hogy faképnél hagyták, ezt meg nem tudnám mondani. Az; azonban bizonyos, hogy a szakítás után zaklatni kezdte a| lányt telefonon, és válogatott trágárságokat vágott a fejéhezi Mivel azokban a hetekben viszonylag sok időt töltöttem együtt Sorellel és a lánnyal, óhatatlanul is fültanúja voltam hány ilyen ledorongolásnak. A lány mobilja általában éjszaka fél tizenegy körül szólalt meg. - Na, mi van? - heherészett a telefon túloldalán a focista. - Egy majommal élsz? És banánt esztek, mi? Tényleg, lejöttetek már a fáról? Hogy van a niggered? Képes vagy egy ilyennel csőrözni? Mit tudod te, mi van a szájában? Megettétek már a nagymamát? A lány rövid úton elküldte a fickót melegebb éghajlatra, de mégiscsak lehetetlen állapot volt, hogy a fickó folyamatosan Sorelt szapulja a lány előtt. A Hotel Pumukliban elfogyasztott gyomorkeserűk jó hatással lehettek az agysejtjeinkre, mert csúnya, de tanulságos disznóságot ötlöttünk ki a focista megregulázására. - Külföldre kellene szerződtetnünk a srácot - dobta fel a labdát Sorel. Ami engem illet, nem kellett sok nógatás a csúnya tréfa továbbgondolásához. - A Sturm Graz jó lesz? Felhívjuk innen, a hallban álló telefonfülkéből, hogy osztrák számot írjon ki a mobilja. - Szuper. Te beszélsz? - Ja, majd angolul makogok. Te meg a háttérben nyomd a franciát! Várj, kinézek az interneten egy méregdrága grazi hotelt, és oda beszéljük meg vele a találkozót. Be kell vallanom, hogy nem ez volt az első eset, amikor efféle szamársággal próbálkoztam. Szeretett kézilabdás barátnőimet például megpróbáltam már Jörgen Jörgensenként a dán Köbenhavnhoz szerződtetni, de nem jártam túl sok sikerrel. Pálinger Kati például már az első angol mondatom után félbeszakított: - Tvrtko, ne marháskodj! Hát megismerem a hangodat! Az más kérdés, hogy - szinte hihetetlen, de igaz – Pálinger Kati ettől az évtől kezdve már nem a Dunaferr SE, hanem a Köbenhavn hálóőre. Fél évvel a kamuhívásom után ugyanis éppen Koppenhágába, az adott csapathoz szerződött. A focista azonban hitt a csodában, és egy pillanatig se kételkedett benne, hogy az osztrák bajnokság egyik élcsapatának épp az ő falábaira van szüksége. Mondjuk nem volt könnyű dolgunk, mert a srác alig beszélt angolul, viszont egyetlen más; idegen nyelven se tudott jobban. Nagy nehezen mégis megértettem magam vele, pedig mögöttem akkora vehemenciával pörgette a franciát a jó Sorel, hogy Luis de Funes simán elbújhatott volna mellette. - Test match. in Graz. With managers. - Aha - válaszolta a focista. - You sleep in Grand Hotel Wiesler. We pay. Ali inclusive. - Ki fizeti? Hu givz dö mani fór hotel? - The Sturm Graz. - És mikor menjek? Ven gó áj? - 27,28,29 December. Three days. We meet in the hotel on 27th December, 6 pm. Okay? - 27, 6?

- Exactly. Na most azt nem igazán tudom, mit csinált három napig szegény flótás a Grand Hotel Wieslerben. Mert azt már hazaérve kellett figyelemmel kísérnünk, hogy a srác még véletlenül se unatkozzon a festői Ausztriában. A kinti szobafoglaláshoz, ugyan már a Hotel Pumukliból leadtuk a nevét, ám a recepciós által kiközvetített üzeneteinket már Budapestről kellett intéznünk, így hát a helyi szállodások mindennap egy kedves üzenettel, némi késést jelző, majd a tárgyalások elhalasztását kérő üzenőlappal „kedveskedtek" aranylábúnknak. El tudom képzelni, hogy mit csinált főhősünk, amikor a háromnapos, teljesen felesleges várakozás után kiderült számára, hogy nem várja őt senki és semmi, ráadásul a megvilágosodás pillanatában még az igencsak „húzós" számlát is az orra elé tolták. De vissza Sorelhez. Egyre meggyőzőbben siklott a havon, este pedig már egyenesen az olimpiai győzelemre koccintott a Magyar, Profi Síakadémia tagjaival. Az egynapos tréninget követő zárófogadáson egyébként megjelent a tartományi idegenforgalmi miniszter is, és Murau polgármesterével karöltve üdvözölték Fekete-Afrika első alpesi sízőjét. Egyben meg is választották Kembe Sorelt a stájer havasok reklámarcává. Köpni-nyelni nem tudtam -ekkora karriert szerintem utoljára Árpa Attila futott be az RTL Klubon, amikor néhány hét leforgása alatt névtelen senkiből kreatív igazgató lett. Életművész barátom meghatottan szólásra emelkedett, s búgó hangon ígéretet tett arra, hogy erejéhez és eszéhez mérten a muraui sípályák népszerűsítésén lesz úgy Magyarországon, mint Kongóban. Rázkódtunk a röhögéstől. Nem kérdés, a srácban egy vérbeli PR-ügynök veszett el. Hazatérésünk után egy héttel a Napló leadta a második Sorel-filmet, amelynek a végén arra biztattam a nézőket, hogy adjanak becenevet Kongó veretlen síbajnokának. Miért, ha volt „Eddie, a Sas", „Eric, az Angolna", sőt „Teknős Trevor" is (az edmontoni atlétikai világbajnokságon az Amerikai Szamoából érkezett Trevor Misipeka 14.28 másodperc alatt, a győztestől harmincöt méterrel lemaradva ért célba a férfi 100 méter egyik előfutamában), akkor miért ne lehetne a mi Sorelünket is egy kedves becenévvel illetni? A nézők vérszemet kaptak. A számtalan elnevezésből álljon itt most néhány, ötletszerűen kiválasztva: „Sorel, a Fekete Tomba", „Kernbe, a bomba", „Sorel, a Szerecsen Fia", „Sorel, a Sivatagi Lavina", „Kembe, a Kongói Kanga", „Sorel, a Fekete Hógolyó"... Végül egyik se ragadt hősünkre, amit, bevallom, nem is nagyon bánt őkelme. Jelenleg fogát összeszorítva edz, készül, s bár nemrég átesett egy térdműtéten, a nyári szárazedzést nagyon tisztességesen végigcsinálta, sőt, még gleccserre is mentek síelni Lászlóékkal. Közben több, hazánkba származott színes bőrű fiatal is fejébe vette, hogy Sorel példáját követve megpróbál kijutni valamelyik olimpiára. Legutóbb az egyik legismertebb hazai „afrikai" azt vette a fejébe, hogy ő majd gyorskorcsolyában indul el a világ legfontosabb versenyén. Bár ötlete eredetiségéről vannak kételyeim, szívből drukkolok neki. Sorel ma már mindössze öt perccel siklik rosszabb időt a különböző pályacsúcsoknál, ami elismerésre méltó eredmény egy olyan embertől, aki mindössze fél éve vesz részt síedzéseken. Ráadásul nem hagy ki egyetlen kaput sem, és egészen a célig talpon marad. Szomorú is voltam legutóbbi találkozásunkkor, amikor összefutottunk egy korsó sörre a Ferenc Józsefben. - Nem lesz ebből tapasztott bungaló a gyerekeimnek - legyintettem bánatosan a fogadásunkra utalva. - Én viszont utazhatok Kongóba riporterkurzust tartani.

- Ne búsulj, pajtás - tette vállamra a kezét Sorel. – Nézd csak, milyen ajándékot hoztam neked! Ettől biztosan felvidulsz. Egy üvegcsét húzott elő a mellényzsebéből, amelyben átlátszó folyadék lötyögött. - Mi az? - kérdeztem gyanakodva. - Mi lenne? Yohimbépárlat. - Minek az nekem? - Na ne nagyképűsködj! Próbáld csak ki, aztán mesélj! Tízig számoltam. Mégse küldhettem el csípőből a fenébe egy olimpikont! Ausztrália Alica Csodaországban Sós szelektől cserzett, alacsony öreg férfi. Vagy felismerhetetlenné hízott, arany karláncos vén milliomos. Esetleg roskatag csuhás barát, vagy ősz szakállú, melegszívű nagypapa. Már persze ha él. Merthogy ez korántsem biztos. A húga, Alica természetesen hisz a létezésében. Hisz benne, hogy nem hiába keresi ötvennyolc esztendeje. Hogy valahol a világban reggelente felébred, és esténként álomra hajtja a fejét az ő István bátyja. A hetvenhárom esztendős asszony egy pillanatra sem csügged. Élete legfőbb célja, hogy meglelje a testvérét. Az örökmozgó Alica csak akkor csendesül el kissé, amikor Istvánról beszél. Olyankor szelíden, komolyan formálja a szavakat. Zömök, testes, ugyanakkor rendkívül szimpatikus férje pedig némán bólogat. Kívülről tudja már a történeteket. Álmosan pislog, rojtosan szájára csüngő tömött bajszával úgy fest, mint egy aludni készülő kedves, aranyos fóka. Arcán megindítóan jámbor kifejezés ül. Nincs miért ellenkeznie: ö így vette el Alicét, ezzel a hóbortjával. - Feleségül szeretnék menni hozzád - mondta az esküvőjük előtt az asszony -, de csak úgy van értelme, ha elfogadod, hogy az én életem fő célja megtalálni a bátyámat. Tamás elfogadta. Azt is, hogy tulajdonképpen egy szentélyben él. Váci lakásukat ugyanis ellepik István régi felvételei. Megsárgult, gyűrött képek. Aggodalmas ábrázatú, gyermekded vállú kamasz bámul rajtuk az objektívbe. Okos, szúrós szemei egyenesen a fényképészre merednek. Nem mondhatnám, hogy vidám és reménykedő a tekintete. Mintha sejtené a jövőt. - Mi lenne jobb, Alica: ha biztosan tudná, hogy már nem él, vagy ez a mostam bizonytalan állapot? - kérdezem az asszonyt. Meglep a válasza: - A bizonytalanság kín! Jellegzetes magyar sors a Kurbel családé. Évszázadokon át ugyanabban a városkában éltek, ám a politika újra és újra más országba rángatta otthonukat. A kárpátaljai Uzsgorod, az egykori Ungvár, Trianon után Csehszlovákiához került, majd Horthy bevonult fehér lován, és néhány évre ismét magyarrá tette. A második világháborút követően Sztálin Szovjetuniójához csatolták, ma pedig többségében büszke és rémesen szegény ukránok lakják. S közben a Kurbel család? Igyekezett talpon maradni. Aki ismeri Kárpátalja újkori történelmét, tudja, hogy már önmagában ez se kis dolog. Kurbel István szobafestő és Dohanics Margit betűszedő a húszas évek végén szerettek egymásba. Az idősebbik gyerek, István 1931-ben született, húga, Alica egy

évre rá. A család valahogy átvészelte a következő vérzivataros tizenöt évet, majd a háború után két esztendővel Kurbelék elveszítették a nagyfiukat. Igen, szó szerint elveszítették, mert a tizenhat éves Istvánnak egy éjszakán bizony nyoma veszett. És a kistestvér, Alica sorsa ezzel megpecsételődött: arra tette föl az életét, hogy meglelje a bátyját. Megtalálni valakit, aki egyik pillanatról a másikra eltűnik mellőlünk, s többé nem hallunk felőle? Nem tudni, élve vagy holtan, Európában vagy Afrikában, de a föld alól is előkaparni, a világ végéről is előráncigálni? Kinek van erre ereje éveken, évtizedeken, egy fél évszázadon át? Ki ne adná föl a reményt, amikor a sokadik év zárul le úgy, hogy még csak az eltűnt személy nyomaira se bukkantak a kereső szervezetek? Egy olyan ország a miénk, ahol sokan keresnek sokakat. Vannak boldogabb részei a földgolyóbisnak, ahol a történelmi viharok, a politikai érák nem ráncigáltak szét családokat, nem szakítottak el szerelmeket, barátságokat. A Kárpát-medencében azonban szinte nincs olyan család, amely ne gyászolna, ne siratna, vagy ne keresne valakit. Kucsma Jenőné Ilona, a Magyar Vöröskereszt keresőszolgálatának vezetője budapesti főhadiszállásán várja azokat, akik elveszített szeretteiket, ismerőseiket kutatják. Az irodahelységben százezer akta sorakozik, mindegyik egy eltűnt személyhez kapcsolható. Ám Ilona és munkatársai napi kapcsolatban állnak a világ 160 országában működő Nemzetközi Vöröskereszttel, és egy olyan németországi katonai levéltárral is, amely 17 millió eltűntről őriz adatokat. Ilona évente egyszer elutazik Genfbe, továbbképzésre. A keresési technikák egyre fejlettebbek, jó tisztában lenni az újításokkal. Manapság, amikor egy hajszálból kimutatható, hogy valóban az apánk-e az apánk, s műholdas követőrendszerrel pusztán néhány világűrből érkező jel alapján képesek megmondani, hogy éppen fogat mosunk-e vagy tévét nézünk, nos az ilyen technikai fejlődés mellett a keresőszolgálatosok munkája is összetettebbé válik. A fejlődésre különben szükség is van, mert alig enyhül az eltűnteket keresők rohama. Évente 1200 keresést regisztrálnak Budapesten, bár, mint Ilona mondja, ebből csupán hétszáz felel meg a kritériumoknak. Mit is jelent ez tulajdonképpen? Valójában, ha nem tudunk eleget elveszített szerettünkről, akkor aligha van esélyünk a megtalálására. Csodák persze vannak, Ilona is talált már meg egy BKV-bérlet alapján egy keresett személyt. De nem ez a jellemző. - Minap is bejött egy bácsi, hogy egy kedves régi barátját keresi - mesélte Ilona, amikor meglátogattam. - Annyit tudott mondani az eltűntről, hogy tömött bajsza volt, meg hogy Totyakos becenévre hallgatott, és a faluban mindenki emlékszik rá. Felvettem az adatokat, de tudtam, hogy szinte a nullával egyenlő az esély a szóban forgó férfi felkutatására. Ilona szerint a náluk jelentkezők többsége elkötelezett, de tizenöt eredménytelen év eltelte után, amikor a keresőszolgálat hivatalosan is sikertelennek nyilvánítja a keresést, alig akad valaki, aki mindezek ellenére még hisz, még reménykedik. Ezért is hozta fel Ilona a váci asszony példáját, aki a kitartás szimbóluma. Alica 1970-ben már kapott egy értesítést a Vöröskereszttől, melyben közölték, hogy bátyját sajnos nem sikerült felkutatniuk. Ráakadtak ugyan néhány Kurbelre a világ öt különböző szegletében, de végül egyikük sem váltotta be a reményeket. Érdemes megemlítem, hogy a szolgálat, ha a keresett személy nyomára is bukkan, először magát a megtaláltat kérdezi meg, hogy kíván-e találkozni az őt kutató személlyel. Érthető eljárás, hisz képzeljünk el egy példás férjet, aki elismert

cégvezér, első a családja, és egyszer csak évtizedekkel korábbról felbukkan egy futó szerelemből született fia. Vagy épp a régi felesége. E kellemetlenségeket kerülendő dönthet maga a keresett személy az öt kereső fogadásáról, vagy megtagadásáról. Alica bátyja azonban nem a megtagadók csapatába tartozott, ilyen esetben ugyanis a Vöröskereszt közli a kereső személlyel, hogy az eltűntet ugyan sikerült felkutatni, de nem kíván találkozni a régiekkel. Szerepelt tehát néhány magyar származású Stefan és Steve Kurbel a Vöröskereszt listáján, ám egyikük a hatvanas évek közepén már a kilencvenes éveit taposta, másikuk iratokkal bizonyította, hogy nem Dohanics Margit az édesanyja, harmadikukra pedig nem illett István születési helye. Alica kettőbe hajtotta a Vöröskereszt nem túl szívderítő értesítőjét, betette a fiókjába, majd lapot fűzött az írógépébe és pötyögni kezdett. „Tisztelt X. Y. Elvtárs!..." És ez így ment évtizedeken keresztül, néha egy öreg cirill betűs írógépen, később egy apró számítógépen, vagy akár kézzel is. „Tisztelt II. János Pál pápa!... Kedves Bull Clinton! Drága Teréz Anya!" Lefénymásolta a bátyja fényképét, meg az összegyűjtött családi dokumentumokat, és szétküldte a világ hat kontinensére. Bátyám, Kurbel István a szovjet-csehszlovák határszakaszon tűnt el barátjával, Fegyó Miklóssal együtt..." - írta, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy István szándékosan szökött el egy társával a „málenkij robot" elől. „Tisztelettel kérem az argentin hatóságokat, hogy ellenőrizzék testvérem adatait..." - állt egy másik levélben. És egy harmadikban: „Végső kétségbeesésemben fordulok Önökhöz: amennyiben István bátyám Németországban él, kérem, juttassák el hozzám a pontos címét..." - És szerencsével járt a hölgy? - kérdeztem Ilonától, mire megrázta a fejét. - Sajnos nem. De nem adta fel. Néhány éve felújította nálunk a keresést, és... - És? - És talán most megtörténik a csoda. Újraolvastam az aktákat, és észrevettem, hogy az a bizonyos ausztráliai Kurbel S., akinek se telefonszáma, se postacime nem volt, mégiscsak a „megfelelő" helyen született. Felindultan bámultam Ilonára, mindjárt magyarázatba fogott. - Egy ausztrálnak persze nem kell tudnia, de az az igazság, hogy a Magyar Vöröskereszt Ungvárt kerestette szülőhelyként, odakint azonban Uzsgorodot találták meg azon a hivatalos iraton, amelyet Kurbel S. az országba való belépéskor töltött ki. És hát ott, az óceán partján halvány fogalmuk se volt róla, hogy Ungvár és Uzsgorod egy és ugyanaz a város! - Ezek szerint megvan Alica bátyja? - Úgy tűnik. Van egy bácsi, akire illik a születési idő és a születési hely. Van néhány levél is, amely szerint valóban ő az Ungvárról eltűnt Kurbel István. De százszázalékosan csak akkor mondhatom, hogy teljes sikerrel jártunk, ha a két testvér összetalálkozik. Illetve összetalálkozna... - csendesedett el egyszer csak a keresőszolgálat vezetője. Két telefont eresztettem meg azon a délutánon. Az egyiket Fodor Lajos Canberrái magyar nagykövetnek, volt vezérkari főnöknek, a másikat Lévay Erzsébetnek, aki Magyarországon többszörös bajnok, válogatott evezős volt, huszonhárom éve azonban Ausztráliában él. Mindkettőjüket arra kértem, hogy legyenek segítségére a keresőszolgálatnak, s ha lehet, saját kapcsolataikat is mozgassák meg az ügy érdekében. Azt ugyanis eldöntöttem: a testvéreknek találkozniuk kell! Adnunk kell egy pofont a néha gonosz

és igazságtalan történelemnek, be kell bizonyítanunk, hogy az emberi akarat és kitartás útjába nem állhat semmi. Még a világháború gonosz emléke sem. Így állt az ügy, amikor családommal elutaztam Horvátországba. Két autóval mentünk, anyámmal és nővérem családjával robogtunk a napfényes Medulin felé. Azon a hajnali órán, amelyen felcihelődtünk, még idegenszerűen kék volt az égbolt, s a házak, az autópálya aszfaltja, egyáltalán, minden az előző nap fülledt hőségét sugározta magából. Aztán, nem sokkal a horvát határ után, lassanként szürkés felhők gomolyogtak fölénk, s egy pillanat alatt leszakadt az ég. Sűrű zápor verte a szélvédőt, az utat kísérő oldalsó árkokban tíz perc múlva már hömpölygött a víz. Mire célba értünk, körülöttünk már minden tocsogott és csurgott. Rémülten rebegve kértem el az apartmanjaink kulcsát, mintha éreztem volna, hogy minden idők legpocsékabb nyarát sikerült kifognunk. A következő tíz napban mindössze négy napsütötte órát engedélyezett számunkra a zord természet, s bármennyire imádóm is a fiaimat, hat-nyolc nap intenzív gyurmázás és meseolvasás alatt a legelvakultabb apatigris agya is elszivacsosodik. Sikoltva rohantam hát Benjáminnal egy üvegfenekű hajóra, hogy a gyönyörűséges tengeri világ legalább valamicskét emeljen amúgy meglehetősen nyomott adrenalinszintemen. Ráadásul nővéreméket amolyan déli tisztességgel kifosztották pénztárcástól-kamerástól, de így legalább se filmet, se képeket nem tudtak készíteni a zuhogó esőről. Német szomszédaink rosszabbul jártak: nem csupán az értékeiket, de az irataikat is meglovasították, így ők már az érkezésük másnapján hazaindultak, hogy még a szabadságuk alatt pótolni tudják az összes papírjukat. Később Benjámin egy bokor alján megtalálta az igazolványaikat, de a háziak már csak utánuk tudták küldeni. Furcsa tíz nap volt, mondhatom. Huszonhét évvel korábban ugyanezen a fürdőhelyen nyaraltam a szüleimmel, s a régi fekete-fehér képek alapján beazonosítottuk, hogy az a keszeg, piszkafa lábú fiúcska, aki valaha voltam, hol dobált kavicsot a tengerbe, hol igyekezett átpréselni magát a sziklahasadéktól védő korláton, s hol csípte meg egy „vérszomjas" medúza. Most a saját gyermekeimmel bóklásztam ugyanezeken a helyeken, huszonhét év múlva pedig ők sétálnak majd a tenger¬parton az unokáimmal, nagyokat bólogatva, s valószínűleg elmorzsolnak egy-egy könnycseppet, amikor eszükbe jut, hogyan fohászkodott apjuk az égiekhez egy kis jóidőért. A nap csúcspontja az volt, amikor betértünk kedvenc hal¬vendéglőnkbe, és osztriga-ragut, meg sült angolnát ettünk héjában főtt burgonyával. S közben kifejezetten örültünk neki, hogy a rossz idő miatt nincs tumultus. Persze ami nekünk öröm volt, az a horvátoknak tragédia: a legfrissebb felmérések szerint a horvát tengerparton 2005-ben jelentősen csökkent az idegenforgalomból származó bevétel. Ez különösen akkor aggasztó, ha tudjuk: a horvát állam bevételeinek több, mint a felét adja az idegenforgalom! Látják, ezt a gondot például tökéletesen át tudom érezni! De a horvátok hazafisága, történelmi indulatuk, sértettségük, vagy büszkeségük igencsak távol áll tőlem. Én egy tipikus magyarországi horvát vagyok. Őseim háromszáz évvel ezelőtt áttelepültek a Kárpát-medencébe, s bár anyai dédapám még egy szót sem tudott magyarul, én Magyarországot érzem hazámnak. Természetesen Horvátország közelebb áll a szívemhez, mint mondjuk Mozambik, de nem gondolnám, hogy akár csak részben is oda tartoznék. Nekem sosem kellett harcolnom a szülőföldemért. Nem kellett egy háború után újjáépítenem a hazám, s nem kellett gyűlölnöm a szerbeket. Sőt, számos szerb barátom van!

Kétségkívül fontos számomra Horvátország, hiszen anyám és nemzetisége iránti tiszteletemből használom a horvát nevem, de sokkal inkább görnyedek a pillanatnyilag nem túl biztató magyar jövő letaglózó súlya alatt, mintsem hogy déli szomszédunk problémái töltenék ki a mindennapjaimat. Nyelvüket anyanyelvi szinten beszélem, de nem hiszem, hogy huzamosabb ideig képes volnék mondjuk a dalmát tengerparton élni. Nem, ez így nem pontos: nem hiszem, hogy huzamosabb ideig képes volnék távol lenni a hazámtól! Itthon számos üzenet várt Ausztráliából. És persze Ilonától. A nagy hírt ugyanis mindenki tudatni akarta. Tehát: Kurbel S. minden kétséget kizáróan ama Kurbel István, aki 1947. november 7-én örökre eltűnt szerettei szeme elől. Sokkal többet nemigen lehetett róla tudni, mert bizarr rejtély vette körül a személyét. Valóban nem rendelkezett telefonnal, se postafiók¬számmal, de még hivatalos iratokkal se nagyon, az ausztrál nyilvántartás ugyanis döbbenetesen keveset tudott róla. Az volt a helyzet, hogy István létezik is, meg nem is, elő is került, meg nem is. Látni még nem látták, csupán a lakásával szemközti ivóban sikerült némi információt gyűjteni róla. Hiába volt hát meg Alica bátyja, korántsem tűnt biztosnak, hogy sikerül is vele felvenni a kapcsolatot. Szerettem volna mielőbb kihátrálni ebből a rettenetes zsákutcából, ezért kifejezetten arra kértem Lévay Erzsébetet, hogy zarándokoljon el személyesen Istvánhoz. Megtette, nem is egyszer. Ha emlékezetem nem csal, hatodszorra találta csak otthon Kurbel urat, de akkor is nehezen jutott vele dűlőre. István ugyanis beteg volt. Nagyon beteg. - Vajon láthatja-e még egymást az életben a Kurbel testvér¬pár? - tűnődtem a kérdésen néhány nappal később a Vöröskereszt irodájában, mire Ilona halkan megjegyezte: - Aligha. Nemrég közöltem a hírt Alicával, hogy meglett a nagybeteg bátyja, mire sírni kezdett, hogy legalább addig bírja szegény, amíg összekuporgatja a repülőjegyre valót. Levelet persze azonnal írt, és volt egy drámai telefonbeszélgetésük is, de hát az még nem az igazi. Elvesztem. Már így is a Nagy Összehozónak neveztek a TV2-ben, s viccelődve elejtették, hogy én csinálom a csatorna Találkozások magazinját. Végül is volt benne valami, hiszen valóban én vittem el a megasztáros Kandech Evelyne-t Sierra Leonéba az édesapjához, s Magdikát is Albániába Mélihez. Az utolsó magyar hadifogoly hazahozásáról már nem is beszélve, akit annyi év után keblére ölelhetett a húga. Nem tagadok semmit, tényleg szívesen sietek a rászorulók segítségére. Volt egy pesarói barátom, Giuseppe, akinek nyoma veszett, de oly sokat jelentett számomra, hogy hat év elteltével a nyomába eredtem, és lekocsikáztam a szülővárosába. Megtudtam, hogy az Egyesült Államokban dolgozik. Kaptam hozzá egy telefonszámot, s következő amerikai utam alkalmával találkoztunk Bostonban. A messzi Floridából utazott fel a kedvemért, ami azért esett nagyon jól, mert azt; mutatta, hogy neki is fontos volt a barátságunk. Egy apró belvárosi motel éttermében futottunk össze, és folyt a könnyünk, miközben öleltük egymást. Ezt az érzést kívántam mindenkinek, aki a keresőszolgálat által, vagy más módon kutatta szeretteit, barátait. Öt éve vagyok a Magyar Vöröskereszt tagja, látom, milyen áldozatos munkát végeznek az ott dolgozók. Mégis, csak keveseknek adatik meg az öröm, amit Giuseppe viszontlátásakor éreztem. Szóval viccek tárgya lettem a Róna utcában, de érdekes módon Sváby egy pillanatig se habozott, amikor szóba jött, hogy esetleg filmet forgathatnék Alica kitartásáról. Pedig egy ilyen ausztráliai forgatás már alaphangon is a Napló valaha készített

legdrágább filmjének sejlett. Ám, mint mondtam, az illetékesnél ezúttal kivételesen nem kellett köröket futnom. Ennek ellenére azon a bizonyos csütörtöki napon, amelyen beszélni szerettem volna Alicával, meglehetősen korán felébredtem. Rosszul aludtam, izgatott a Kurbel-ügy, s már napkeltekor talpon voltam. Úgy beszéltük meg Ilonával, hogy előbb ő telefonál Alicának, s megkérdezi, nem bánná-e, ha én is felhívnám telefonon. Miközben Ilona jelentkezésére vártam, elfogott a félelem: hátha a váci asszony nem akarja, hogy belépjek a képbe. Hátha félti a nyilvánosságtól a törékeny sikert, amely sok évtizedes szenvedélyes kutatását koronázni látszott. Ha most azt gondolja a kedves olvasó, hogy rémképeket kergettem, mélységesen téved. A hétköznapi ember kíváncsi bár a kulisszatitkokra, ám ha a saját privát szférájáról van szó, ragadozóként védi a magánéleti határokat. Igenis volt mitől tartania Alicának, hisz ha csak egyetlen bulvárlap is megszagolta volna a szenzációt, máris veszélybe kerül a testvérek találkozása. István alighanem egyetlen pillanat alatt szökött náci bűnössé „avanzsálhatott" volna, Alica pedig népszerűséghajhász perszónává, aki csak a hírverésért döngeti a mellét, hogy ő mennyire szereti és keresi a bátyját. A bulvársajtó hamar ráakaszt az emberekre különféle jelzőket, melyeket aztán az Isten se mos le többé az áldozatokról. Tessék, már csörgött is a mobilom. - Tényleg mész Ausztráliába egy magyar hajléktalanhoz? - szegezte nekem a kérdést egy bulvár napilapnál dolgozó kollégám. - Először is: honnan veszed, hogy Ausztráliába utazom? Másodszor: miből gondolod, hogy egy hajléktalanhoz? Sejtelmes kuncogás volt a válasz. Tényleg fogalmam sincs róla, hogyan tud egyetlen pillanat alatt kiszivárogni egy olyan hír, amelyről mindössze fél tucat embernek van tudomása. Persze, ahogy a mondás tartja: amit két ember tud, azt már nem lehet titokban tartani. A kolléga hangján némi elégedettséget éreztem. Neki már az is elegendő lett volna egy címlapsztorihoz, hogy nem hördültem föl azonnal, kikérve magamnak a feltételezést. „Tvrtko nem erősítette meg információinkat, de nem is tagadta!" - olvashattam volna a másnapi lapban, melynek címoldalán lóbetűkkel virított volna: „Tvrtko egy ausztrál hajléktalant hoz Budapestre!" Szerencsére ennél azért megalapozottabb cikket akartak a lapnál, így kollégám, némi bajtársiassággal a hangjában, igyekezett arról meggyőzni, hogy talán érdemes volna személyesen is ellátogatnom a lapszerkesztőhöz, nehogy másnap valami irdatlan ökörség jelenjen meg az újságban. Mielőtt tehát Alicával egyetlen szót is váltottam volna esetleges ausztrál utunkról, máris konfrontálódni indultam az ügyet illetően. Van a szerkesztőségeknek egyfajta sajátságos szaga, függetlenül attól, hogy milyen újságot gyártanak bennük. Épp úgy, ahogy egy mosodát vagy egy pékséget; egy szerkesztőséget is fel lehet ismerni csukott szemmel, csak a szagáról. Míg kollégámig eljutottam, számos, fontoskodó arcú fiatal munkatárs és korosabb, joviális vezető mellet siettem el, akik nyüzsögve készítették a másnapi számot. Az asztalokon számítógépek vibráltak, a falra szerelt televíziókészülékek képernyőjén vadul vibrált a BBC, a CNN, vagy éppen valamelyik sportcsatorna adása. Kollégám a kezét nyújtotta, majd belém karolt, és a lapszerkesztő irodájába vezetett. Borotvált képű, gömbölyű kis ember ült egy hatalmas asztal mögött. Szemüvege fölött átpillantva konstatálta, hogy valóban teljes életnagyságban az irodájában állok, s elégedettséggel az ábrázatán felállt. Bemutatkoztunk egymásnak, majd hellyel kínált. Amikor kollégám eltűnt a szeme elől, szószátyár lendülettel beszélni kezdett.

Mondandójának lényege az volt, hogy ritkán kapar ki egy bulvárlap igazi gyémántot, s úgy érzi, hogy az én sztorim most „más, mint a többi hétköznapi darálék". Természetesen igyekeztem meggyőzni a tévedéséről, hang¬súlyozva, hogy tulajdonképpen én magam se tudok semmit a szóban forgó ügyről. Erre felállt, rágyújtott és járkálni kezdett. - Szóval nem akar nekünk segíteni... - mélázott hangosan. - Nem nem akarok segíteni, hanem nem tudok segíteni! - igyekeztem kijavítani. - Kár - mondta végül, s valahogy kényelmetlen érzés tört rám a másnapi címlappal kapcsolatban. Semmiképp se szerettem volna, ha egy hirtelen ötlettől vezéreltetve valami fatális marhaságot írat ki a lapszerkesztő a címoldalra. Ezért kénytelen voltam olyasmihez folyamodni, amit amúgy rendkívüli módon utálok. Megkerestem a főszerkesztőt, és szavát adattam arra, hogy semmi sem jelenik meg másnap a Kurbel-üggyel kapcsolatban. Cserébe megígértem neki, hogy amint lesznek konkrétumok, mindenképpen nyilatkozom nekik. Néha kénytelenek vagyunk üzletelni a média kapitányaival. „Ne írjatok most erről, meg arról, cserébe, ha történik velem valami, exkluzív interjút adok nektek!" - szoktuk mondani a szerkesztőknek. És ők többnyire vevők az ajánlatra. Azt hiszem, az ismert emberek élelmesebbjei (nem sorolom magam közéjük!) képesek úgy irányítani a médiát, ahogy nekik tetszik. Különben is, nem akarok panaszkodni: nagyon jó sajtókapcsolataim vannak, kiváló kollégák dolgoznak a lapoknál, olyanok, akikkel nem nehéz megegyezni, és nem nehéz együttműködni sem. Címlap tehát nem lett a Kurbel testvérpárból, én pedig valamelyest fellélegezve várhattam Ilona jelentkezését, amelyre dél körül került sor. - Hívhatja Alicát, Tvrtko! - mondta a keresőszolgálat vezetője, előttem pedig azonnal földerengett egy régi telefonhívás emléke. Ugyanígy, szinte mannaként vártam egykor Veér András hívását is azt illetően, hogy Torna András, azaz az utolsó magyar hadifogoly DNS-e megegyezik-e a testvére DNS-ével. Ne feledjük: András bácsit kétezer magyar család hitte a saját eltűnt rokonának! Ebből is látszik, hogy mifelénk még korántsem zárult le a második világháború története. Néhány hete például valaki az 1945-ben eltűnt édesapját kereste a Vöröskeresztnél, aki szerény számítások szerint is legalább 114 éves, már amennyiben él. A kereső személy pedig biztos benne, hogy nagyon is él, hiszen „a nagyszüleim is hosszú ideig éltek"... Idegesen tárcsáztam a váci számot. - Kezeit csókolom, Vujity Tvrtko vagyok - szóltam a telefonba. - Üdvözlöm - hallatszott egy kedves női hang. - Évek óta várom a hívását! Elakadt a szavam. Aztán átevickéltem a kezdeti meglepetésen. - Ha így van, akkor miért nem keresett korábban? Csilingelő nevetés volt a válasz. - Hittem, hogy mindennek eljön az ideje. Annak is, hogy önnel egymásra találunk, s annak is, hogy meglelem a bátyám. Erre nemigen tudtam mit felelni, egyszerűen csak csodáltam az eltökéltségét. Megígértem neki, hogy a napokban Vácra látogatok, s hogy lesz módja mesélni. így is történt. Szombat délelőtt a Budapesthez közeli városka egyik álmos utcáján baktattunk operatőr kollégámmal, s akkorra már a hivatalos ígéretet is bezsebeltem a Napló főszerkesztőjétől. Azaz Alica még nem tudta, de az utazás anyagi bázisa máris rendelkezésünkre állt. A megadott címre érve megcsapta az orrom a kerti ösvényt szegélyező rezedák illata, oldalt csinosan tarkállott a virágágyás. Mosolygós arcú asszony sietett a kapuhoz, az augusztusi nap fénye átcikázott világos haján. Megszorította a kezem, betessékelt. Már a fehérre meszelt előszobában megkezdődött a különös kiállítás: az

Istvánról fellelhető összes relikvia ott lógott a falon, s a régi családi képek, okmányok, térképek és levelek kellemes összhangban voltak a fehérre lakozott cipőszekrénnyel. Beljebb, a tágas nappali szobában aránylag kevés bútor biztosította a háziak kényelmét. Középen, a megterített asztalon kávéskészlet csillogott, az ablaknál törékeny varróasztal árválkodott. A nyitott szárnyas ajtókon keresztül beláttam a többi szobába, de azokat a hőség miatt félig lehúzott redőnyök derengő félhomályba vonták, így csak egy ágy és egy íróasztal körvonalát láttam. A harcsabajszú férj tapintatosan a háttérbe húzódott, s hagyta, hadd beszéljen a felesége. Alica hellyel kínált bennünket, majd belefogott A Történetbe. - A szüleim imádták a bátyám, sosem heverték ki az elvesztését. Szó szerint belebetegedtek. Talán, ha tudja tettének a következményeit, sosem szökik el a testvérem. Istenem, ma is úgy emlékszem azokra a napokra, mintha csak tegnap történt volna! Miközben a Nagy Októberi Szocialista Forradalom meg¬ünneplésére készültünk, folyamatosan fogdosták össze a férfiakat, s vitték őket Szibériába. Mindenkivel le akartak számolni, aki szerintük a fasizmust támogatta, de legalábbis nem állt kellőképpen a Szovjetunió mögé. Ez persze csak ürügy volt, hiszen tizenéves fiúkat is „málenkij robotra" (vagyis jóvátételi munkára) vittek, holott nekik fogalmuk se lehetett a politikáról. Ráadásul az elhurcolt fiatalok között szép számmal voltak magyar nemzetiségűek is. István megijedt. Nem mondta meg, mire készül, csak annyit közölt velem: eszébe sincs Szibériába menni vasutat építem. 1947. november 7-én tehát ünnepre készült Ungvár, este pedig bált rendeztek a fiataloknak. Nem sokkal a bál kezdete előtt kerestem a bátyám, hogy együtt menjünk a kultúrházba, de nem találtam. Kénytelen voltam két másik barátnőmmel menni, összebújtunk, úgy fáztunk a metsző szélben. István éjszaka se került elő. Hajnalban sírva ébresztgetett az édesanyám, hogy nem tudok-e valamit a testvéremről. Később kiderült, hogy egy barátjával, Fegyó Miklóssal átszökött a | határon, s Kassán ugyan még jelentkezett az ott ragadt rokonainknál, de aztán ők is szem elöl vesztették. Anyánk évtizedeken át szinte minden este sírva tért nyugovóra. Élete utolsó éveire megvakult. Szerintem azért, mert annyit könnyezett István után. Miatta sem adhattam fel a keresést. Hitt benne, hogy valahol él még a fia. Vácra is azért költöztünk át Kárpátaljáról, hogy gördülékenyebben menjen a testvérem keresése. A szomszéd szobában van egy térkép, bejelöltem rajta azokat az országokat, ahová levelet küldtem. Százhatvan országba ment küldeményem. Azon a napon is egy István számára lehetséges célország illetékesével tárgyaltam, amikor édesanyánk az utolsókat sóhajtotta. Megfogta a kezem a halálos ágyán, és remegő szájjal azt mondta: „Tudom, hogy megtalálod Pistit, kislányom! Ha így lesz, kérlek, írass vele nekem egy levelet, a levele soraiból vágj ki egyet, és hozd el azt a fejfámhoz. Ha csak a sírját találod meg, akkor egy rögöt hozz el tőle nekem, hogy legalább holtamban megnyugodjon az én anyai szívem." Dohanics Margit élete utolsó perceiben is csak a fiával tudott foglalkozni Az összes rokon, barát és ismerős biztos volt benne, hogy István rég nem él már, ám az idős asszony még mindig, minden órában azt várta, hogy hazatér, vagy legalábbis hírt ad magáról a fia. Férje, idősebb Kurbel István ekkor már régen halott volt. Ő is úgy ment el, hogy semmit sem tudott a gyermekéről. Alica nehéz sóhajjal, kissé előre hajtva a fejét idézte föl szülei elvesztését, s csak akkor derült fel kissé az arca, amikor a csodára terelődött a szó. - Igenis csoda, hogy megvan a bátyám, de én ebben a csodában mindennél jobban bíztam - bólogatott szaporán. - Pisti él, pedig másképp is lehetne. És én nem tudok eléggé hálás lenni a jó Istennek, hogy megadta nekem ezt a mérhetetlen boldogságot.

A mámor első napjai voltak ezek, s bár Kurbel István - Lévay Erzsébet szerint - a szellemi leépülés határán volt, Alica áradó hangon dicsérte az Urat, amiért annyi év után meghallgatásra talált a fohásza. Aztán lassan lehervadt arcáról a mosoly. - Persze, most leszek csak igazán bajban - mondta -, hisz mikor lesz nekem annyi pénzem, hogy repülőjegyet válthassak Sydneybe? Olcsó fordulat volna, ha most azt írnám, hogy „és ekkor megfogtam Alica kezét, mélyen a szemébe néztem, és azt kérdeztem tőle: mondja, kedves, eljönne velem Ausztráliába, ha meghívnám az utazásra?" Néha azonban tényleg ponyvaregénybe illő fordulatokból áll az élet, s most is így történt, pontosan, ahogy leírtam. Alica természetesen nem kapott levegőt, s valóban meg kellett kapaszkodnia puritán, lakkozott tonettszéke karfájába. Pirospozsgás arca, ha lehet, még vörösebbre vált, s oldalsó hajfürtjei, melyeket művészies csigákban a fülére fésülve viselt, remegtek az izgalomtól. Hosszú percekbe telt, míg megtalálta derűsen csengő hangját, s megfontoltan a következőket mondta: - Ha térden csúszva is, de elmegyek önnel, Tvrtko. Elmegyek Ausztráliába, mert életem utolsó kívánsága, hogy átöleljem Pistit. Magamhoz szeretném szorítani, mert tudom, hogy akkor nem csak az én kezem ölelné, hanem az édesanyánk keze is. Semmi patetikusság, semmi túlcsorduló érzelem. Puszta tények, egyszerű kinyilatkoztatások. Szervezésbe fogtam. Azonnal felvettem a kapcsolatot az ausztrál kormánnyal, és időpontot egyeztettem Fodor Lajos nagykövettel. Nyakig benne voltunk a nyárban, ennek ellenére irgalmatlanul lucskos idő volt. Emlékszem, hogyan ugráltam a pocsolyák között Budapest belvárosában, miközben az egykori vezérkari főnökkel való találkozóra siettem egy elegáns hotelbe. Fővárosunk szinte késő őszi bágyadtsággal készült az éppen aktuális Forma-l-es futamra, s a Vörösmarty tér környékét még a szokásosnál is nagyobb számban lepték el a külföldi turisták. A szállodában aranyos szélű porceláncsészécskékben szolgálták fel a kávét, amit Fodorral rendeltünk. A nyári szabadságát éppen itthon töltő nagykövet hosszú mutatóujját a csésze fülébe kanyarította, míg másik kezével megfontoltan kavargatta a fekete nedűt. - Boldog vagyok - mondta minden sietség nélkül -, hogy mostantól ha Magyarországról írnak a kinti lapok, végre nem csupán a náci bűnös Zentairól szólnak majd a cikkek. Épp akkoriban volt napirenden Charles Zentai {Zentai Károly), Ausztráliában élő, magyar származású feltételezett háborús bűnös ügye. Állítólag a második világháború idején hidegvérrel megölt egy Balázs Péter nevű zsidó fiatalembert az Aréna utcai laktanya közelében. Zentai családja persze azt hangoztatta, hogy a bűnösnek kikiáltott Zentai 1944. november 7-én, egy nappal a gyilkosság megjelölt időpontja előtt távozott a nácik megszállta Budapestről. Ám maga Zentai 1957 augusztusában, amikor az ausztrál állampolgárságért folyamodott, egészen másként nyilatkozott. Akkor ő úgy emlékezett, hogy 1945 márciusában szökött el Németországba „abban a zűrzavarban, amely a város Vörös Hadsereg általi felszabadítását követte". Az az igazság, hogy akire a nemrég elhunyt nácivadász, a több haláltábori fogságot is túlélt Simon Wiesenthal „ráragadt", az nem úszta meg szárazon. Wiesenthal központja nem habozott tudatni a világgal, hogy Zentai bizony feleségével és két kis gyerekével éppen hogy a háború utáni Németország igazság¬szolgáltatása elöl szökött meg! S a háború alatt nem csupán szökött zsidók elleni hajtóvadászatokat

irányított, de a zsidó fiú meggyilkolásán túl több más bűncselekményt is elkövetett két társával zsidó személyek, köztük kiskorúak ellen Budapesten. Balázs Péter apja, Balázs Dezső budapesti ügyvéd már közvetlenül a háború után a németországi amerikai hatóságokhoz folyamodott Zentai felkutatása érdekében. Mint az apa megírta, Péter fia zsidó mivoltát elleplező hamis okmányokkal élte túl az addigi üldöztetést, de 1944. november 8-án elhagyta a szerencséje: felismerte őt Zentai, aki a fiú családja otthonának közelében, Budafokon nőtt fel. Zentai két katonatársa, Máder Béla százados és Nagy Lajos hadnagy segítségével lerángatta őt a villamosról, megkínozta, megölte, majd holttestét, miután köveket erősített rá, belökte a Dunába. Nagy Lajost később letartóztatták, majd 1947-ben elítélték Balázs meggyilkolásáért. Pere során azonban több tanú is azt vallotta, hogy Zentai aktív részese volt Balázs meggyilkolásának. Ám a Nyugat és a szovjet megszállás alatt álló Kelet-Európa akkor már hűvös kapcsolata következtében az amerikaiak nem teljesítették az apa kiadatási kérelmét. Az akkor 23 éves Zentai mindenesetre jobbnak látta távozni Európából, s Ausztráliába költözött. Nyugta is volt tavaly szeptemberig, amikor is Balázs Péter bátyja, Ádám az apjuk birtokában lévő bizonyítékokat eljuttatta a Wiesenthal-központnak. Fél évvel később Magyarország nemzetközi elfogatóparancs kiadását kezdeményezte, s amikor e sorokat rovom, még nagy erőkkel folyik a küzdelem Zentai kiadatásáért. Mindezt azért tartottam fontosnak viszonylag hosszan elmondani, mert mint látható, a múlt árnyai még legalább két évtizedig itt maradnak velünk a földön. Húsz év múlva már nem lesznek málenkij robot miatt szétszakított testvérpárok, nagy valószínűséggel nem lesznek már az élők sorában náci bűnösök sem. Itt maradunk mi, a későbbi generációk. S emlékeznünk kell, hogy többé ne történhessenek olyan szörnyűségek, amelyekkel XX. századi őseinknek kellett szembesülniük. Nagyapáinknak- apáinknak, és sajnos még nekünk is, hiszen senki ne higgye, hogy egy békeszerződéssel egy csapásra fel¬oldható egy háború. Ugyan! A háború a lelkekbe eszi be magát, hosszú évtizedekre! Van egy zsidó barátom, ő szokta mondani: igaz, hogy a nagyanyját felszabadították Auschwitzban, Mengeléék mégis elvégezték kegyetlen munkájukat. Egy életre megnyomorították a nagyszüleit lelkileg, de még ő, az unoka is nyögi a génjeiben, a zsigereiben a fasizmust. Mellesleg néhány éve én is találkoztam egy szökött nácival. Festői környezetben, dúsgazdagon élvezte az életet. De erről majd a következő könyvemben írok (Tvrtko meghökkentő meséi), mert hosszú, tanulságos és idegfeszítő történet. Fodor tehát örült, hogy megyünk, s közölte: kezeskedik róla, hogy időben értesüljön Alica és István történetéről az ausztrál sajtó, mert mindeddig Magyarország csak a fasisztának kikiáltott Zentai révén tudott címlapra kerülni. - Hónapok óta magyarázkodom a Zentai-ügy miatt - morogta -, egy kicsit elegem van belőle. Beszélgetésünk közepén megérkezett Jason Button, a Forma-1 egyik pilótasztárja, s mindjárt le is huppant az egyik bőrfotelbe, a kamera elé, a kérdéseimet várva. Nagyon köszöntem a lehetőséget, de kénytelen voltam felvilágosítani róla, hogy egyáltalán nem miatta tévedtünk a Le Meridienbe. Szabadkozva elbúcsúzott, majd egy hoszteszhölgy közölte, hogy Fisichella úr sajnos késni fog pár percet, Schumacher úr pedig szálláshelyén, a Kempinskyben várja a sajtót, úgyhogy ha lennénk szívesek átfáradni... Az ausztrálok először nem könnyítették meg az életünket. Azt tudtam, hogy aranyárban mérik a repülőjegyet Sydneybe, és azzal is tisztában voltam, hogy majdnem olyan nehéz vízumot szerezni a kenguruk földjére, mint beutazási

engedélyt Észak-Koreába. De a Canberrái kormány még azzal a kéréssel is megspékelte a dolgot, hogy Alica vegyen részt egy speciális orvosi vizsgálaton. A vizsgálat olyannyira speciális volt, hogy akárki nem is végezhette el. Ausztrália magyarországi nagykövetsége jelölte ki az orvost a vizitre, aki dr. Láng István doktor úr volt. Láng doktor azt hivatott eldönteni, hogy a váci asszony vajon elég erős szervezettel bír-e egy ilyen hosszú utazáshoz, illetve hogy a szíve minden probléma nélkül kibírja-e a testvére viszontlátása okozta, vélhetően igen nagy sresszt. A vizsgálati eredmények kielégítőek voltak, így tulajdonképpen már csak azon kellett imádkoznunk, hogy a mentálisan nem túl jó állapotú István odakint szintén felfogja: jön hozzá a húga! Két nappal az indulás előtt Alicával Kárpátaljára mentünk. Egyrészt, hogy megossza a jó hírt István egykori barátaival, másrészt, mert hiába költözött át Magyarországra, hű maradt az ungvári fodrászához. Azaz havonta egyszer vonatra ült és Ukrajnába utazott - megcsináltatni a frizuráját. Kárpátalja... a Pokoli Történetek-sorozat hűséges olvasói tudják, hogy jószerivel évente készítek filmet Európa - szerintem - legszegényebb régiójában. Igen, jól olvasták: legszegényebbet írtam. Hiába jártam ugyanis Albániában, Bulgáriában, úgy vélem, hogy pillanatnyilag Ukrajna a leglepusztultabb ország Európában. Ami azért is különös, mert meggyőződésem, hogy ez az ország „termeli ki" ugyanakkor a leggazdagabbakat is. Érdekes módon az ország keleti felében, a Donyec-medencében jellemzőek a milliárdos oligarchák, az a maffiózók igazi terepe, míg az Európához közelebb eső nyugati régió évek óta nyomorog. Igaz, itt is feltűnően sok a luxus Mercedes, ám a többségnek jórész alig van valamije. És hát az ilyen életszínvonalnak megfelelően az élet minden területén igen elvadultak egyes ott élők. Ki ne olvasott volna a hónapokon át mérgezett Juscsenkóról? És Kovács Miklós történetéről, aki a választások idején a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségének erős embere volt, ellenfelei azonban valahonnan összekapartak még négy Kovács Miklós nevű pasast, s ezzel lehetetlenné tették az „eredeti" Kovács politikai szereplését. Az egyszerű ember ugyanis belép a szavazófülkébe, és ha lát öt Kovács Miklóst, igen kis eséllyel választja ki közülük azt, akire igazán voksolni akar. De félre a politikával: Kárpátalján egyszerűen enni is alig van mit, az utak használhatatlanok, a jövő pedig... Különben, ha nem köveznek meg, mondok én valamit: Trianon kérdésében engem legfőképp az izgat, hogy a tőlünk elszakított területekkel büszkélkedő utódállamok egyáltalán nem tudtak mit kezdeni a hatalmas vagyon- és területgyarapodással. Nyolcvanöt éve már, hogy aláírták a hazánkat felszabdaló békediktátumot, s nagyon úgy tűnik, hogy ez az idő nem volt elég egyes szomszédainknak arra, hogy a bosszún és kihasználáson kívül kihozzanak valami jót is a megkapott részekből. Trianon nagyon fáj, ám alighanem még rosszabbul viszonyulnánk a kérdéshez, ha az elcsatolt területeken nagyarányú gazdasági és szellemi fejlődés ment volna végbe. Talán megbocsátják nekem ezt a kitérőt, annak ellenére, hogy egyáltalán nem vagyok szakember a témát illetően és nem is tüntetek minden évben a nyilvánvaló történelmi igazságtalanság ellen. Ezúttal a szokásosnál is nehezebben jutottunk át a záhonyi határállomáson, ugyanis épp felújították az átkelőt. Régebben, ha előre jeleztük a határon, hogy forgatni megyünk, hamar felemelték előttünk a sorompót, többnyire egy csak a mi számunkra megnyitott sávban. Az uniós kötelezettségekkel azonban elhamvadt a kivételezés, s hiába tárcsáztam fel a kígyózó sort látva a határőrség kötelékében tevékenykedő,

„beépített" főilletékes barátomat, ő sem tudott segítem. Illetve dehogynem: felhívta rá a figyelmemet, hogy van egy kiskapu! - Mondjátok azt, hogy az átkelő felújításáról forgattok! - tanácsolta. Megfogadtuk az ötletét. Naná, hogy rögtön szabad utat kaptunk, egy elkülönített sávban. Forgattunk vagy hat-nyolc percet az aszfaltozómasinák gőzében, aztán elcsomagoltuk a kamerát, és... Ungvár felé indultunk! Utólag is bocsánat mindenkitől a turpisságért, de higgyék el, nem veszett kárba az a hat-nyolc perc: ott pihen a film a TV2 archívumában, hátha egyszer meg kell majd emlékeznünk a záhonyi határállomás „unióssá" formálásáról. Idős emberek gyűltek össze egy ungvári sorházi lakásban. Paskovicsék belakták azt a háztömböt, minden emeleten a népes família valamelyik tagja és annak családja élt. Fölfelé menet a lépcsőn kibámultunk a falba vágott ablakokon, s elrettenve láthattuk az egykori kedves negyvenezres magyar város helyén terpeszkedő kétszázezres szocreál poklot, tányérsapkás katonákkal, kukában turkáló emberekkel. A lakásban tulajdonképpen azok a Paskovicsok fogadtak bennünket, akik valóban a legjobban ismerték Istvánt. Közvetlenek voltak, barátságosak, idősek és nagyon szegények. Még így is terített asztallal, jóféle borral és süteményekkel vártak minket, igazi nincsből teremtettek nekünk terülj-terülj asztalkát, így idézték föl a régmúlt szép (?) időket. Béla például, aki sajnos ma már sokat iszik, egykor szívesen bunyózott Istvánnal. - Tréfából gyűrtük egymást, persze, de azért volt a püfölésekben egy kis komolyság is, ahogy az már a kamaszfiúknál lenni szokott - hunyorgott csibészesen. Anekdoták sora következett, amelyek terén egyértelműen Alica egykori legjobb barátnője, Olga vitte a prímet. Megtudhattuk, hogy Pisti segítőkész, közvetlen srác volt, s hogy Alica meg Olga szívesen fociztak együtt a fiúkkal. Ez utóbbit Pisti legjobb gyerekkori barátja, János is megerősítette. Ő volt amúgy, aki az ismerősök közül legtovább bízott Kurbel István túlélésében. Később persze ő is elveszítette a reményt, annál inkább örült most, hogy Pisti megvan és él. - Mondd meg neki, ha találkoztok... - vágtak egymás szavába a barátok, és Alica csak kapkodta a fejét, annyi mindent kellett volna megjegyeznie. Aztán elcsendesültek, és maguk elé meredve töprengtek az életen, az életükön, hogy minden mennyire másképp alakult volna, ha... Nincs ha. Nekik ilyen élet jutott, s megbarátkoztak már a gondolattal, hogy valószínűleg sosem látják viszont régi barátjukat. Végül Olga nagyot sóhajtott. - Tudod, drágám, álmomban sem gondoltam volna, hogy sikerül megtalálnod a bátyádat - mondta. - Ez maga a csoda. Édesanyád, szegény, mindig is reménykedett ebben a csodában, de senki sem hitt neki. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, s egy tízéves forma lány egy nagyon idős hölgyet, a dédnagymamáját kísérte be a folyosóról. Ő volt Paskovics néni, Alica és István anyjának legjobb barátnője. A 97 éves asszony egy emelettel feljebb lakott, és már járni is alig bírt. De mikor megtudta a dédunokájától, hogy Alica megtalálta Pistit, erejét megfeszítve lebicegett Olgáékhoz. A beteg, legyöngült, folyvást köhögő néni annyira izgatott volt, hogy attól féltem, rosszul lesz. Gyorsan széket toltak alá, ö pedig pihegve fogta meg Alica kezét: -Jaj, kicsim, hallottam, mi történt... (Milyen megható volt hallani, ahogy egy 73 éves idős asszonyt kicsimnek szólít egy majdnem százesztendős nénike.) Majd felidézte azt a tragikus emlékű éjszakát, amelyen István örökre eltűnt a szemük elől. - Azon a napon hat fiú is elszökött a környékről – mondta rémült szemekkel, mintha most tudná meg a szörnyű hírt, s nem ötvennyolc éve történt volna az eset.

Az este legtorokszorítóbb pillanata az volt, amikor Paskovics néni elmondott egy Miatyánkot. Istvánért és értünk. A szomorkássá vált hangulatot csak Béla dünnyögése oldotta kissé: - Aztán mondd meg Pistinek, Alicám, hogy van még '46-ból egy le nem játszott bokszmeccsünk! A magyar határ felé zötyögve érdekes dolgokat tudtam meg Alicától. Például, hogy a Vöröskereszt korábban kinyomozta, hogy István nem sokkal a szökése után, felvételét kérte egy Bagno nevű olasz városka menekülttáborába. De aztán nyoma veszett. Az olasz utat Fegyó Miklós is megerősítette, akit, miután a Vöröskereszt felkutatott egy németországi idősotthonban, Alica személyesen keresett fel. - Miklós elmondta nekem, hogy a határ túloldalán ugyan elváltak egymástól, de azt tudta, hogy a bátyám dél felé fog indulni - mesélte Alica. - Volt még valami, amivel Miklós sokat segített. Megtudtam tőle, hogy István egyetlen országba a világ minden pénzéért se ment volna, s ez az Amerikai Egyesült Államok volt. Korábban 185 Kurbelt hívtam fel New Yorktól Los Angelesig, de egy cseppet se bántani utólag. Megbíztam Miklós szavaiban, tudtam, hogy arrafelé többé nem kell keresnem a testvérem. Alica azt is elárulta, hogy volt olyan levele, amely körbejárta a földet. Eredetileg Svédországba küldte, de amikor visszaért hozzá, már volt rajta egy indiai és egy perui bélyegző is. Ennek csak az lehetett a magyarázata, hogy a svédországi címzett, azaz egy malmöi Kurbel elköltözött, s a lelkes, becsületes szomszédok továbbküldték az általuk ismert új címre. Bécsből repültünk, úgy olcsóbb volt a jegy. „Csak" háromszázezer forint. Fejenként! Egy mikrobusz szállított ki bennünket Schwechatra, s mire felkászálódtunk a maláj légitársaság Jumbójára, már tudtam, hogy Alicának két fia van: a kisebbik műfordító, a nagyobbik pedig nagyon beteg. Skizofréniás. Édesanyja azt mesélte, hogy egészségesen küldte őt a Szovjet Hadseregbe, majd betegen kapta vissza. Mindjárt az jutott az eszembe, hogy vajon Alica fiát beengednék-e Ausztráliába az édesanyjával. Mert ugye a tizenöt oldalas vízumkérő lapon talán csak a hajam színére nem kérdeztek rá, s bizonnyal komoly súllyal esik latba, ha valaki odakörmöli valamelyik rubrikába, hogy teszem azt harminc éve gyógykezelés alatt áll az elmeállapota miatt. Ha egy őszintén nyilatkozó beteg valamilyen mondvacsinált indokkal nem kapja meg a vízumot (az ausztrál kormánynak amúgy sem kötelező nyilatkoznia az elutasítás okáról), az vajon diszkriminációnak számít? Emlékszem, tíz éve, amikor legutóbb Ausztráliába készültem, ugyanígy furcsállottam a kérdéseket. Igaz, az amerikai és még jó pár nagykövetségen is hasonlóakat kérdeznek: Volt-e tagja náci szervezetnek? Azért utazik-e az országba, hogy ott terrorcselekményeket kövessen el? Gyakran áll-e alkoholos, vagy drogos befolyásoltság alatt? Vajon mennyi esélye van a beutazásra annak az egyénnek, aki mindhárom kérdésre őszinte igennel válaszol? Vagy akár csak erre: „Emelt-e ön ellen vádat valaha is a Hágai Nemzetközi Bíróság?" Egy a lényeg: hazudni nem szabad! így aztán, bár tudtam, hogy súlyos következményei lesznek, a kérdésre, miszerint rendelkezem-e másik állampolgársággal, kénytelen voltam beírni: „Igen, horvát állampolgár is vagyok."

Kész. Bevezettek a nagykövetség egy másik helyiségébe, s elém toltak egy tizenkét oldalas mellékletet, többségében ilyen kérdésekkel: Hol tartózkodott és mit csinált 1991 és 1995 között?" Elbabráltam a kitöltésével egy pár órát. Ám azon az augusztusi hajnalon, amelyen elindult velünk a mikrobusz, végre minden készen állt az utazáshoz. Öt napra mentünk, a Budapest-Bécs távval együtt harminchat órán át voltunk úton. Nem, nem sírok, csak megjegyzem. Egy ideje vigyázok a sóhajokkal. Néhány éve egy érettségi találkozón leszúrtak a társaim, amiért - egyébként minden színpadiasságtól és műháborgástól mentesen - hangosan sóhajtoztam egy közelgő Los Angeles-i utazás, illetve egy dél-amerikai villámtúra miatt. Nevezetesen arról meséltem, hogy mennyire megviseli a derekamat a folyamatos egy helyben ülés. Persze, értettem én, hogy a nyolc órát robotoló és ezért pimaszul alacsony bért kapó pedagógus, orvos, titkárnő vagy asszisztens osztálytársaimat ingerelte a füstölgésem, ők ugyanis, mint a legtöbb ember, csak azt látják a munkámból, hogy megállás nélkül a világ hat kontinense között repkedek, és szállodákban alszom. Azt nem látják, hogy én általában akkor szállók fel egy gépre, amikor ők álomra hajtják a fejüket. Hogy olykor ünnepnap, amikor végre láthatom a gyerekeimet. Hogy az a „szálloda" nagyon sokszor egy repülőtér terminálja, vagy rosszabb esetben egy bérelt kocsi hátsó ülése. És hát hogy nagyjából annyit látok egy-egy országból, mint az a világhírű tenorista, aki szerdán elrepül Londonba, este csinál egy beállós próbát a Bohéméletbe, másnap elénekli Rodolphe-ot, majd péntek délelőtt átrepül Houstonba, beül egy taxiba, egyenesen a szállodájába hajtat, este próbál egy Toscát, hogy szombaton sikeresen elénekelje Cavaradossit, de úgy, hogy a Houstoni Opera előtt járó motorral vár rá a taxi, mert még azon az éjszakán át kell repülnie New Yorkba, vasárnap este ugyanis dalestet ad a Carnegie Hallban. Tessék csak ezt az énekest megkérdezni, hogy mennyire tetszett neki a felújított Piccadilly Circus! Végül is áthajtott rajta taxival! Arra sem fog emlékezni szerencsétlen, hogy milyen idő volt az angol fővárosban! Pár éve Brazíliába utaztam ahhoz a milliomoshoz, aki esőerdőt vett a nejének a születésnapjára. Négy napot töltöttem a világ egyik legszebb országában. Tudják, mennyit láttam belőle? Eltalálták: semennyit. Persze, félre ne értsék: nem panaszkodásképpen írom mindezt. Sok mindent láttam és sok mindent megtapasztaltam. Olyan dolgokat, amiktől gazdagabb lettem. Ugyanakkor ez az élet sem fenékig tejfel, higgyék el nekem. Egy ilyen hosszú úton minden valahogy más értelmet nyer. Ha például azt mondom, hogy kocsival kiruccanni Stuttgartba nyolc óra, az viszonylag soknak tűnik, igaz? Hanem amikor az ember gépe leszáll tankolni Kuala Lumpurban, megtörtén, de boldogságtól sugárzó arccal súgja oda az utastársainak: - Már csak nyolc óra, és Sidneyben vagyunk! A kontinensnyi szigetre általában este érkeznek meg a gépek. Bennünket Lévay Erzsébet várt, aki egy nagy csokor virágot hozott Alicának. Majd elkalauzolt a még megfizethető, apró sárga szállodába, amely a Hotel Forma-1 névre hallgatott. No, kérem, én még ilyen hotelben nem laktam. Az ugyanis a helyzet, hogy az épületben nem volt személyzet. Nem viccelek, néha feltűnt egy-egy takarítónő ágyneműt húzni, de ezt leszámítva úgy éreztem maga, mint K. úr A kastély című Kafka-regényben. A szállodában minden automatikusan működött, s a legfejlettebb csúcstechnikával helyettesítették az emberi közreműködést. Bedugtam az épület falán elhelyezett leolvasóba a dombornyomásos bankkártyámat, amelyet azonnal felismert az

automata, és jelezte, hogy „Igen, Tvrtko úr, tudjuk önről, hogy foglaltatott nálunk szállást. A szobája száma 121-es, és parancsoljon a kódja, mindenhová ezzel tud majd bejutni." Azzal kiköpte a kulcsot, azaz a kódot: 92#627. Két perc múlva a szobámban voltam. Felmerülhet persze olyan kérdés is, hogy ha teszem azt, elfogy a vécépapír, akkor kinek kell szólni. Nos, egyrészt nem fogy el, mert gúlába rakva sorakoznak a tekercsek a mellékhelyiségben. Másrészt nemhogy a vécépapírkérdés megoldott, de a vécécsésze takarítása is: amint elvégeztük a dolgunk, a csésze pereme alól spriccelni kezd a víz, maga a vécé forogni kezd, és egy kitűnő illatú, de valószínűleg igen erős vegyszerrel lefertőtleníti magát. Csak megjegyzem: hetvenkét órával korábban, míg Alicát a fodrásza elhűlve kérdezgette a közelgő ausztráliai utazásról, én a városban sétáltam és egy meggondolatlan pillanatomban vécét kerestem. Bocsássák meg nekem, de képtelen lennék most belesűríteni ebbe a fejezetbe, amit az uzsgorodi városi latrinán tapasztaltam. Erről is korábban említett, a jövőben megírandó Meghökkentő meséimben áradozok majd bővebben. Addig legyen elég annyi, hogy egerek cikáztak a bokáig érő szennyvízben, melyben pörögve-forogva úszkáltak a fekáliadarabok. Alica úgy hitte, hogy Csodaországba jutott. S nemcsak azért, mert egy karnyújtásnyira volt élete nagy pillanatától, hanem mert teljesen elvarázsolódott ebben a földi űrközpontban. Megállás nélkül a fejét csóválta, és nem hitt a szemének. Most valóban, gondoljanak bele: ha megéheztünk, és valami harapnivalóra vágytunk, akkor bedobtunk fejenként hat ausztrál dollárt egy faliperselybe, és máris megnyílt előttünk egy apró étkezőszoba mindennel, mi szem szájnak ingere. Még Töttös Márk barátom is csak pislogott, pedig operatőrként sok mindent tapasztalt már utazásai során. Sydney egyébként csodálatos, nyüzsgő és lüktető, kár, hogy megint kevés időm volt rá. Egyszer majd eljövök ide hosszabb időre, mert az mégsem járja, hogy mindig csak rápillantok az Operaházra és a gyönyörű, lenyűgöző kikötőre. Alicát is elvarázsolta Ausztrália legnagyobb városa. Egész nap elnézegette volna az égig érő felhőkarcolókat. Bár azt nem nagyon értette, hogy hogyan is lehet olyan magasan lakni. A földszinti lakásban élő váci nyugdíjas asszonyt teljesen hétköznapi problémák foglalkoztatták, nevezetesen: szédülnek-e az emberek a 74. emeleten. Szerinte igen. Azért feljött velem a Sydney toronyba, több száz méter magasságba. Fodor Lajos nagykövet úr közben tízpercenként hívott a mobilomon, s őszinte lelkesedéssel ecsetelte, hogy sajtótájékoztatót hívott össze két nappal későbbre, a sydney-i konzulátusra. Reménykedtünk benne, hogy legalább a városi lapok közül ott lesz egy-kettő. Erzsébet pedig eközben Alicával igyekezett megértetni, hogy nem lesz könnyű dolga Istvánnal. Istvánnal nekünk sem volt könnyű dolgunk. Alicát a szállodában hagytuk, s személyesen indultunk a magyar férfi lakásához. Nem találtuk otthon, pedig Erzsébet a lelkére kötötte, hogy várjon bennünket a Propert Street és az Alice Street sarkán. Igen, jól látják: István az Alice Street sarkán lakott. Vajon lehet ez véletlen? Erzsébet elbúcsúzott, mennie kellett egy tárgyalásra. Megígérte, hogy minden létező helyen üzenetet hagy Istvánnak: itt vannak a magyarok, itt van a húga! Nos, ha István meg is kapott néhányat ezek közül az üzenetek közül, akkor sem történt semmi. Egy egész nap eltelt már, de hiába lestük az Erzsébet által igen plasztikusan leírt, lassan járó, kissé lihegő, magában félhangosan beszélő, enyhén

elhanyagolt külsejű bácsit. Napközben a házzal szemközti kocsmában ücsörögtünk Márkkal, s annak az ablakából figyeltük az utcát. Záróra után pedig átcaplattunk a túloldalra, és beültünk a repülőtéren bérelt autóba. Az idő kellemes volt: az ausztrál télben sem esett 18-20 foknál alacsonyabbra a hőmérő higanyszála. Márk ült a kormány mögött, mivel ő volt kettőnk közül a sofőr. Én egyetlen egyszer próbálkoztam a bal oldali vezetéssel, Cipruson, de mindjárt az első sarkon ripityára törtem a bérelt autót. Azóta azokban az országokban, ahol bal oldali közlekedés van, messze elkerülöm a kormánykereket. Szóval Márk ült a kormánykerék mögött, hogy ha gyorsan be kell indítani a motort, és üldözni kell az öreget... igen, bármilyen furcsa, ez is megfordult a fejünkben. Hogy István egész egyszerűen nem akar velünk találkozni, szándékosan kerül bennünket, és ha meglátná, hogy várjuk, azonnal nyúlcipőt venne. Mindezt persze csak végső elkeseredésünkben vizionáltuk, nagyjából akkor, amikor már 36 órája vártunk Kurbel úrra. - Szia, Ádám! - hívtam fel elkeseredetten az én Szalay barátomat, ezúttal elsősorban Napló-főszerkesztői minőségében. - We have a problem. - Igen, itt Houston - nevetett bele a telefonba Ádám, de ennél a pontnál vége is szakadt a mulatságnak. - Az van Ádikám, hogy megszívtuk - nyögtem. - Éspedig? - Kurbel István eltűnt. - Tudom, 58 évvel ezelőtt. - Nem, most tűnt el, előlünk. Mély csönd honolt a vonal másik oldalán. Mintha az örökkévalóságig megdermedt volna minden, kénytelen voltam megkérdezni: - Ott vagy még, Ádikám? - Aha, és azon töröm a fejem, hogy mi a B terv. B tervnek hívtuk azt a második lehetőséget, amely akkor lépett életbe a riportok esetén, ha az eredeti terv valamilyen oknál fogva nem valósulhatott meg. Röpke mélázás után arra az eredményre jutottunk, hogy ez az a riport, ahol nincs B terv. Viszont elég nagy blamázs lenne visszatérni egy másfél-két¬milliós utazásról egyetlen használható filmkocka nélkül. - Ha kell, áttetetjük a repülőjegyet egy későbbi időpontra! - jelentette ki Ádám. Nem mondom, hogy teljességgel megnyugtattak a szavai, de legalábbis megelőzték a pánikrohamot. S akkor, ott, a sötét Alice utcán feltűnt egy botorkáló alak. Alacsony, borostás öregember volt, kezében piszkos nejlonzacskót lóbált. Arcába baseballsapkát húzott, nem is nézett föl, végig a cipője hegyét bámulta. Mikor egészen közel ért a ház bejáratáshoz, keresgélni kezdte zsebében a lerobbant munkásszuterén kulcsát. Odaléptem hozzá. - Mr. Steve Kurbel? Felszegte a fejét, tekintete homályos volt. - Mr. Steve Kurbel? - ismételtem meg a kérdést. Most eljutott a tudatáig. - Yes - felelte. - Why? - Megérkezett a húga, Kurbel úr - váltottam át magyarra. Az öregember elsápadt. Szemmel láthatóan feldúlta a hír, bár az hamar nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy az idős ember nem minden pillanata tiszta. Egyszerre a kulcsára pillantott, mintha menni akart volna tovább, be a biztonságot nyújtó lakásba, minél messzebb az életét, lelkét felkavaró hír elől. De aztán visszacsúsztatta a kulcsot a zsebébe, és felénk fordult. - Hol van? - kérdezte, szintén magyarul.

- Üljünk be a kocsiba - indítványoztam -, meghívom egy üveg sörre. Ott mindent nyugodtan átbeszélhetünk. Kurbel István hagyta, hogy az anyósülésre segítsük, én pedig beültem mellé, kivételesen a kormánykerék mögé. Átnyújtottam neki egy üveg sört, de elhárította a kínálást. Végigpillantva rajta nehéz volt elhinnem, hogy nem iszik, ám nem ez volt az utolsó meglepetés az öreggel kapcsolatban. - Elárulom maguknak, csak mert kihozták a húgomat... - kezdte, meg se várva a kérdésemet -, elárulom, hogy éjszaka megjelent az ágyamnál Jézus. Egymásra néztünk Márkkal. - Megmondta nekem Jézus - folytatta -, hogy milyen számokat kell megtenni a héten a lottón. Megmondta, hogy... ugye nem adják tovább? Megráztam a fejem. - Az ötöst mindenképpen meg kell játszani. És akkor bezsebelhetjük a tizenkétmilliót. Felcsillant a szeme. - Tudták, hogy tizenkétmilliót lehet nyerni a héten? Megköszörültem a torkom, előre hajoltam. - István, hány éves? - kérdeztem. Rám se nézett, úgy mondta. - Negyvenöt. Elmúltam negyvenöt. Lassan egy járőrkocsi gurult mellénk, két rendőr nézett be az ablakunkon gyanakodva. Barátságosan intettem nekik, hogy minden rendben. Továbbhajtottak. Megértettem az elővigyázatosságukat, végül is nem a Ritz környékén voltunk. - Itt van Sydneyben a húga - mondtam Istvánnak. Ha Alicáról volt szó, érdekes módon mindig észnél volt. - Miért nem hozták el? - Ide? - Igen. - Mert nem tudtuk, hogy ön... Azt akartam mondani; nem tudtuk, hogy ön milyen állapotban van. De aztán finomítottam a dolgon. - Mert nem tudtuk, hogy ön valóban szeretné-e látni. - A húgomat? - förmedt rám István, mintha a világ legbutább kijelentését kockáztattam volna meg az imént. - Holnap láthatja - nyugtattam meg. - Persze, ha eljön a Central Parkba. - Miért, mi van ott? - Oda szerveznénk meg a találkozót. - A húgommal? És ez így ment még jó tíz percen keresztül. Végül kezet adott rá, hogy pontban reggel 9-kor ott lesz a város közepén el¬terülő, csodaszép buja parkban. Önök szerint ott volt? Bingó. Negyed tízkor, amikor a sírással küszködő Alicához már-már mentőt kellett hívni, megcsörrent a velünk várakozó Lévay Erzsébet mobilja. - Ő az - súgta nekünk izgatottan -, egy utcai készülékről beszél. Máshonnan nem is tudott volna szegény Kurbel úr, mert se telefonja, se barátja nem volt. Tényleg úgy élt ebben a nyüzsgő metropoliszban, akár egy remete. - Maradjon ott, István, odamegyek magáért! - kiáltott a telefonba Erzsébet, és azonnal autóba vágta magát. Tizenöt perc múlva megcsörrent a mobilom. - Tvrtko, itt vagyunk - hallottam Erzsébet hangját. - Hol itt?

- Maguk mögött, a csónakázótónál. Leültettem Istvánt egy padra. Készítse föl Alicát a találkozásra, aztán jöjjenek. Én addig itt maradok, hogy István ne császkáljon el. Amint lenyomtam a telefont, Alica megragadta a kezem. - Mi a helyzet? - Minden rendben, a bátyja a tónál várja. - A tónál? - fordult abba az irányba Alica, és hunyorogva pásztázni kezdte a partot. Aztán egyszer csak megakadt a tekintete egy ponton: megtört, csont sovány öregember ült egy padon, a lábánál Erzsébet térdelt, s épp a férfi cipőfűzőjét kötötte. - Pisti... - szakadt ki Alicából a sírás. Aztán zihálni kezdett, és a karomba fogózkodott. - Alica... - kezdtem volna nyugtatni, de közbe vágott: - Semmi baj, uralom magam. Csak az érzések, tudja. Elindulunk? Lassan, nagyon lassan, mintha járni tanulnánk, lépkedni kezdtünk Kurbel István felé. Nem tudom, mi játszódhatott le Alicában, de ahogy hozzám simult, szinte éreztem, ahogy tompa, heves zajjal kalimpál a szíve. Ötvennyolc év! Jószerivel egy emberöltő. És már csak pár lépés, hogy a testvérek újra megölelhessék egymást. Csupán, mert Alica konok volt, és nem hagyta, hogy elszálljon a remény. Megöregedve, életük végén, de egymásra talál két ismeretlen ismerős. Vajon lesz közös témájuk? Milyen közük lehet még egymáshoz? A vér szava? A kérdésekre harminc másodpercen belül válasz érkezett: a testvérek sírva ölelkeztek össze! Nem, pontosítok: csak Alica sírt könnyekkel. Istvánnak száraz maradt a szeme, de láttam, zokogás rázza. Istvántól korábban megtudtam, hogy mióta felesége és gyermeke meghalt a sydney-i közkórházban, nincsenek könnyei. A Kurbel testvérek csókzáporának közepette tapintatosan elfordultunk Erzsébettel. - Anyánk még a halálos ágyán is téged emlegetett, Pisti! -hallottam magam mögül Alica sóhajtását. A férfinak nem jött ki hang a torkán. Hosszú órákig beszélgettek ott, a padon. Vagy inkább csak Alica beszélt. Volt mondanivalója bőven. Családról, barátokról, Kárpátaljáról. És lassan tudatosult benne, hogy a bátyja nagyon beteg. Nem is engedte el többé a kezét. Istvánt magunkkal vittük a szállodába. Lefürdettük, megborotváltuk, adtam neki egy váltás ruhát. És akkor, frissen-tisztán egy fotelbe huppanva, ha akadozva is, de István mesélni kezdett. Megtudtuk tőle, hogy amikor 1950-ben Sydneybe ért, bizony ő is kerestette Alkat és a szüleit, de azt az értesítést kapta a szovjet hatóságoktól, hogy mind meghaltak. Ezután vasúti pályák építésén dolgozott, de az említett családi tragédia előhozta a betegséget. Skizofréniája egyre súlyosabb lett, s ma már egydolláros kegyelemebéden tengeti magát egy szociális étkezdében, - És mire emlékszik Kárpátaljáról? - kérdeztem óvatosan. Meglepett a válasza. - Mindenre. A szüleimre, a barátaimra, de... leginkább a kishúgomra. Mindig megvédett. Hogy mitől védte meg a törékeny Alica a bátyját, az azonban már nem derült ki, mert István váratlanul ismét a különös, háborodott belső világába merült. Sztentori hangon közölte, hogy ő hisz az egy Istenben, a newtowni katolikus közösség tagja, és Jézus elárulta neki a lottószámokat. Aztán énekelni kezdett: „Ha az Úr nevem kiáltja, hű kegyelme által én is ott leszek." Mindezt másnap, a magyar konzulátuson, az újságírók előtt is kijelentette, de a sajtótájékoztató előtt, míg kint várakozott, odabent tudattam az újságírókkal, hogy Kurbel úr nagyon beteg, így senki sem akadt fönn az idős ember szokatlan kijelentésein. Méltósággal hallgatták az öregurat, aki végül formába lendült, még

vicceket is mesélt. Amikor pedig Alicáról kezdett el mesélni, senki nem mondta meg, hogy egy beteg emberről van szó. Nagy meglepetésünkre a legnagyobb ausztrál tévéállomások és sajtótermékek képviseltették magukat a rendezvényen, s később többségében címlapon hozták a magyar testvérpár mesébe illő történetét. Alica jól állta a kérdések záporát, csak egyetlen egyszer torpant meg kissé a válasszal; amikor a sajtótájékoztató vége felé egy vékony, öltönyös tévés az után érdeklődött, hogy Alica hogyan képzeli most a jövőt. Az asszony pár másodpercig hallgatott, majd eltökélten azt mondta: - Hazaviszem a bátyámat és meggyógyíttatom! Egy percig se kételkedjünk a szavaiban! Ha valaki, hát ő biztosan megcsinálja! A bajnok talpra áll, ugye? Beszélgetés a súlyos betegséggel küzdő úszóbajnokkal Harminchárom éves. Az atlantai olimpia idején ökölbe szorított kézzel szurkoltam a sikeréért. Aranyérmet nyert. És gazdag lett. Zemplényi, a néhai teljhatalmú úszómenedzser tejben-vajban fürösztötte, legalábbis ezt beszélték. Meg hogy ráhagyta a vagyonát. De Zemplényinek csak adóssága volt. Azt hagyta arra az úszóra, akit, a nem sokkal halála előtt vele készített interjúm alkalmával a világ legjobb emberének nevezett. Rózsa ma bajban van. Beszéde lassú, tekintete réveteg. Erős gyógyszerek hatása alatt áll. Naponta másfél-két doboz cigarettát szív. Borostás, szemei alatt mély árkok sötétlenek. Hangja fátyolos, megtört. Már nem az a példakép, aki volt. Most „csak" ember. Amikor két órával az interjú után hazaérek, s felidézem a mondatait a feleségemnek, Gyöngyi szemébe könnyek szöknek. Megkér, hogy vigyem be a TV2-be, mert szeretné látni a felvételt. Még sosem kért ilyet. Nyolc perc fért a Naplóba a negyvenperces beszélgetésből Önök, kedves olvasók, most a vágatlan változatot olvashatják. Azért döntöttem úgy, hogy önök elé tárom ezt a megrendítő interjút, mert Rózsa Norbert segíteni szeretne sorstársain. Hiszem, hogy bátor kiállása példaként szolgálhat a betegtársai számára. Ugyanakkor megtisztelő, hogy beszélgetőpartnerének engem választott. Megtisztelő, mert számomra ő egy olyan ember, aki rengeteget tett Magyarországért. Vujity Tvrtko: Furcsa téged így látni. Az ember megszokhatta, hogy fürdőnadrágban, fürdőköpenyben, simára borotvált arccal nyilatkozol Most meg magas nyakú fekete garbó, borosta... olyan egy kicsit, mintha védekezni akarnál. Vagy elbújni valami elől. Rózsa Norbert: Jól látod. Jelenleg orvosi kezelés alatt állok, két hónapja gyógyszereznek. Küzdök a depresszióval, és a gyógyuláshoz vezető út felénél tanok. Kijöttem a kórházból, s bár továbbra is az eddigi gyógyszeres kezelést kapom, végre otthoni körülmények között. Sportnyelven szólva: az első félidőt az orvosok segítségével megnyertem, most jön a második félidő. Tvrtko: Az emberek úgy emlékeznek rád, mint egy hősre, egy ikonra. Rózsa, a világ legjobb mellúszója! Olimpiai, világ- és Európa-bajnok sportoló! Példa voltál gyermekek ezrei számára. Gondolom, amikor néhány napja kiadtad azt a nyilatkozatot, amelyben elzárkóztál a nyilvánosság elől, tulajdonképpen a rólad kialakított képet nem akartad sárba tiporni.

Rózsa: Nem egészen így van. Tényleg nem vagyok jól, és nem hiszem, hogy egy betegséggel küzdő embernek újságírókat kellene fogadnia. Tvrtko: Most mégis kivételt tettél. Rózsa: Egyrészt emlékszem még a sok évvel ezelőtti beszélgetésünkre és megbízom benned. Másrészt épp az imént említett példamutatás dolgozik bennem. Ha a csúcson irányt mutathattam, akkor most, nagyon lent is azt kell tennem. Hogy mindenki, aki ugyanilyen helyzetbe kerül, lássa: van kiút, és hogy miképpen lehet kikászálódni egy ilyen kilátástalannak tűnő élethelyzetből. Tvrtko: Mesélnél erről az élethelyzetről? Rózsa: Aki azt hiszi, hogy ez egy új keletű probléma nálam, téved. Ráadásul nem lehet egy okra visszavezetni a súlyos depressziómat. Számos hétköznapi gond adódott össze és torkolt ebbe a betegségbe. Ahogy a sorstársaimat figyelem, mindegyiküknél más volt a kiváltó ok. Akad, akit anyagi gondok taszítottak depresszióba. Mást egy családi tragédia, vagy a házassági problémái nyomán ért el a betegség. Az én esetemben sajnos több dolog is közrejátszott. Elváltam, anyagi gondokkal küzdöttem, több olyan baráti kapcsolatom tönkre ment, amely hosszú évekre nyúlt vissza, de egyéb csalódások is értek. Mindez összeadódott, és hirtelen túl sok lett nekem. Tvrtko: Az ember úgy képzeli, hogy aki olimpiai bajnok élsportoló, és számtalan szponzor támogatja a pályafutását, ha nem is kimagasló jólétben, de megfelelő életszínvonalon él. Rózsa: Valóban volt egy időszak, amikor kimondottan jól kerestem. Ennek egy jelentős részét feléltem, amit azonban befektettem, ma is a segítségemre van. Annak a hozadékából élek. Próbálkoztam üzleti vállalkozásokkal is, de igazi sikerrel nem jártam. Tvrtko: Rossz nyelvek szerint meglehetősen sok pénz adtál egykori menedzserednek, a néhai Zemplényi Györgynek, így van? Rózsa: Igen. Tvrtko: Igaz, hogy miatta kerültél adósságba? Rózsa: Pontosan így történt. Az azért köztudott, hogy ő törvénybe ütköző dolgokat is művelt, amelyeknek csak azért nem lett következménye a bíróságon, mert időközben elhalálozott. Tvrtko: Komoly bűncselekményeket követett el... Rózsa: Maradjunk annyiban, hogy minden bizonnyal sokéves börtönbüntetést kapott volna, ha megéri. Én persze akkoriban ezekről az ügyekről még nem igazán tudtam, s amikor később szép sorjában kiderültek a viselt dolgai, akkor is igyekeztem kiállni mellette. A temetésétől kezdve mindent én intéztem. Tvrtko: A fogadott fia voltál Rózsa: Valóban, tulajdonképpen apa-fia kapcsolat volt közöttünk. Megbíztam benne, és így nagyon sok pénzem úszott el a kezei között. Tulajdonképpen ez az anyagi veszteség és a benne való csalódás is része a mostani depressziómnak. Tvrtko: Magadtól mentél be a pszichiátriára? Rózsa: Igen, ez egy sarkalatos kérdés a depressziót illetően. Mármint hogy az ember felismeri-e, hogy beteg. Vagy a környezete. Ez létkérdés lehet! Nekem szerencsém volt, mert a környezetem egyre gyakrabban jelezte, hogy baj van. Persze sokáig ellenálltam, hosszú hónapokig, sőt, évekig küzdöttem az ellen, hogy be kelljen vallanom magamnak: tényleg egy komoly betegséggel küzdők. Tvrtko: Gondolom, ez valahol már a végstádiumban lehetett.

Rózsa: Ahogy mondod. Klasszikus eset: amikor már olyan rosszul vagy, hogy tényleg maga az élet se megy tovább, akkor végre rákényszerülsz, hogy kezelés után kuncsorogj az orvosoknál. Vagy választhatod a másik lehetőséget. Tvrtko: Melyik másikat? Rózsa: Hát hogy fogod magad, és végzel a dolgokkal. Az pedig az öngyilkosság. Tvrtko: Ez is megfordult a fejedben? Rózsa: Hogyne, többször is. Tvrtko: Meg is próbáltad? Rózsa: Egy hajszál választott el tőle. De a különböző hangulatjavító szerek azért mindig megmentettek a végső elkeseredéstől. Tvrtko; Hangulatjavító szerek? Rózsa: Tulajdonképpen ide sorolnám az alkoholt. Aztán a gyógyszereket is. Ezek persze nem oldották meg a problémámat, de ideig-óráig feledtették velem a gondokat. Tvrtko: Volt olyan, amikor benned az olimpiai bajnokot látó rajongóid előtt kerültél méltatlan helyzetbe? Láthattak ők begyógyszerezve vagy őrjöngés közben? Rózsa: Nem, nem. Tvrtko: Vigyáztál arra, hogy a rajongók továbbra is azt a Rózsa Norbertet ismerjék, aki a Himnuszt énekli a dobogó tetején? Rózsa: Persze, de nem is nagyon kellett vigyáznom rá, mert ezek nagyon intim élethelyzetben és nagyon intim közegben történtek. Amikor teljesen egyedül voltam. Persze, a problémáimmal együtt. Tvrtko: Amikor bementél a kórházba, azonnal tudták, hogy nagy a baj? Rózsa: Eredetileg egy állapotfelmérésre érkeztem dr. Csiszér Nóra főorvos asszonyhoz (akiben annyira megbízom, mint egykor Széchy Tamásban), de egy félórás beszélgetés után azzal állt fel, hogy akkor ő most megmutatja a kórtermet. Szabadkoztam, hogy hát én nem is hoztam magammal semmit, ami a befekvéshez szükséges, de ez nem nagyon hatotta meg. Valószínűleg elég súlyos állapotban lehettem. Főleg az jelenthetett komoly veszélyt, hogy akkorra már tényleg ijesztően felerősödött bennem az önpusztító hajlam. Tvrtko: Egy dühroham, vagy egy mélydepressziósabb szakasz… Rózsa:...és mindennek vége. A depresszió általában rettenetes hangulatváltozásokkal jár. És amikor súlyosbodik a betegség, akkor már nem a jó és a rossz periódusok váltogatják egymást, hanem a rossz és a még rosszabb időszakok. Az egyik pillanatban kétségbeesetten reszketsz, mert kilátástalannak látod a jövődet, és legszívesebben összekuporodva sírnál. A másik pillanatban jön egy agresszív roham és gyilkolni lennél képes. Olyankor kerestem egy fát, és elkezdtem püfölni. Véresre vertem a kezem, azért, hogy a fizikai fájdalmat erezzem, és ne a lelki fájdalommal kelljen foglalkoznom. Tvrtko: A félelem tartott vissza az öngyilkosságtól? Rózsa: Ha az ember az édesanyjára, a szeretteire gondol, visszakozik attól, hogy véget vessen az életének. Nem akar ugyanis fájdalmat okozni nekik. Tvrtko: Előkerestem a visszavonuló nyilatkozatod, amellyel 2001. január 25-én elbúcsúztál a sportvilágtól Idézem: „Hatévesen kezdtem el úszni, közel negyedszázadot töltöttem az uszodában. Amit meg lehet nyerni, azt megnyertem. Ha az országban minden harmadik ember annyit tenne a saját területén, mint én, akkor sokkal előrébb tartanánk. Ez volt a munkám, a hobbim, az életem, de ilyenkor kell befejezni, mikor érzem, mindenen túl vagyok már." Norbi, ez egy megkeseredett ember nyilatkozata. Vagy tévednék?

Rózsa: A mai napig nagyon sok keserűség van bennem az úszással kapcsolatosan. Ha felteszik nekem a kérdést, hogy újrakezdeném az egészet, akkor elbizonytalanodom. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ismét ezt az utat választanám. Ez most nyilván furcsán hangzik a számból, mert sportolóként mindent elértem, amit csak lehetett. Bizonyára bennem van a hiba. Mindig is olyan voltam, hogy amin más röhögve átlépett, abba én egy kicsit belehaltam. Túlérzékeny fiú vagyok, és az elmúlt tíz-tizenöt évben számtalan bántás ért. Tvrtko: Esküszöm, én még sosem találkoztam olyan olimpiai bajnok sportolóval, aki közölte volna, hogy megbánta az egészet, megutálta a saját sportágát. Rózsa: Mivel nem akarok neveket mondani, ezért szerintem ne feszegessük tovább ezt a témát. Maradjunk annyiban, hogy egy olyan fiú, akinek hatéves korában elváltak a szülei, és utána egy alkoholista nevelőapa nevelte úgy ahogy, nehezebben éli meg a csalódásokat. Tvrtko: Mondhatjuk, hogy Zemplényi György menedzser, illetve az edződ, Széchy Tamás amolyan pótapa voltak számodra? Rózsa. Abszolút. Ma, 33 éves fejjel, egy megtisztulási folyamat kellős közepén ezt már világosan látom. Tvrtko: Ezek szerint az ő elvesztésük is szerepet játszhatott a depressziódban. Rózsa: Valószínűleg. Szoktam is kijárni a temetőbe a sír¬hoz... Tvrtko: Sírhoz vagy sírokhoz? Rózsa: Sírhoz. Csak Széchy Tamás sírjához megyek. Rendszeresen kijárok hozzá, és mérhetetlen lelkiismeret-furdalásom van azért, mert élete utolsó éveiben nem tartottam vele szorosabb kapcsolatot. Egyébként biztos vagyok benne, hogy sokkalta könnyebb lett volna átvészelnem a betegségemet, ha ő még él. Tvrtko: Sok egykori úszótársad edzősködésre adta a fejét, iskolát alapított. Neked megfordult ilyesmi a fejedben? Rózsa: Idén megkezdtem a negyedik évemet a Testnevelési Egyetemen. Lehet, hogy egyszer követem majd a kollégákat, de egyelőre tevékenykedik néhány olyan ember az úszósportban, akikkel nem vagyok egy hullámhosszon. Amíg ők ott vannak, addig én nem nagyon szeretnék részt venni ebben a sportban. Marad a rali, amit imádok. Tvrtko: Rali... volt egy súlyos baleseted, amiben majdnem meghaltál. De újra autóba akarsz ülni, ami azt mutatja, hogy tényleg nagyon szeretheted. Rózsa: Barátommal, Attilával ralizunk, és boldog emberek vagyunk, ha a kitűzött céljainkat sikerül elérnünk. Tvrtko: Te vagy a navigátor, igaz? Jól csinálod? Rózsa. Erről inkább Attilát kellene megkérdezni. Úgy gondolom, jelenleg közepes szinten állok, de szeretnék a legjobb lenni. Tvrtko: Mire vágysz leginkább, persze a ralizás mellett? Rózsa: Egy kis nyugalomra. A kórházban biztonságban éreztem magam, szeretném ezt az érzést a kórházon kívüli életben is újra megtapasztalni. És persze köszönöm mindenkinek a segítségét, akik az egészségemért küzdöttek, illetve akik ezekben a nehéz hetekben biztosítottak a szeretetükről. Én hiszem, hogy ki fogok gyógyulni ebből a betegségből, és remélem, a példámmal sokaknak tudok segíteni. Tudom, hogy most negatív példakép vagyok, de nem volt célom, hogy idáig eljussak. Viszont, ha már megtörtént a baj és ilyen beteg lettem, akkor elbujdokolni sem akarok. Hanem segíteni. Azért ültem le veled kamerák elé, hogy elmondhassam az embereknek: figyeljenek magukra és egymásra. Ne tegyék azt, amit én tettem. Legyen bátorságuk kimondani, ha orvosi kezelésre van szükségük! Legyen erejük mindezt bevallani maguknak. Ez a legfontosabb!

Tvrtko: Köszönöm, hogy vállalkoztál a beszélgetésre!

Könyvzárta A korábbi évekhez hasonlóan, ezúttal is arra kérem Önöket, hogy írjanak nekem, továbbra is várom leveleiket. Kérem, írják meg bátran a történeteiket, vagy azt, hogy milyen érzésekkel olvasták végig a Pokoli történetek sorozat újabb kötetét, íme az elérhetőségeim: Honlapom címe: www.pokolitortenetek.hu e-mail cím: tvrtko@tv2.hu Levélcím: Pokoli történetek, 1145 Budapest, Róna u. 174. Ezúton is köszönöm, hogy könyvem megvásárlásával hozzájárultak ahhoz, hogy az idén is átadhatjuk a Hétköznapok Hőse Díjat. Olyan embereknek szól ez az elismerés, akik nem reflektorfényben élő sztárok, hanem akik „csak" végzik a munkájukat, akik példaképei lehetnek sokunknak. Olyan emberek, mint amilyenekről filmjeim és könyveim szólnak.