védett és érzékeny természeti területek ... · védett és érzékeny természeti területek...
TRANSCRIPT
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Védett és érzékeny természeti területek mezőgazdálkodásának
alapjai
Ángyán, József
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Védett és érzékeny természeti területek mezőgazdálkodásának alapjai Ángyán, József Szerzői jog © 2003 Mezőgazda Kiadó
iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom
1. Támogatók ...................................................................................................................................... 1 2. 1. Előszó ......................................................................................................................................... 2 3. 2. A mezőgazdálkodásés a természetvédelem fejlődése és kapcsolatai .......................................... 5
1. 2.1. A mezőgazdálkodás ....................................................................................................... 6 1.1. 2.1.1. A mezőgazdaság fogalomköre, céljai, feladatai .............................................. 6 1.2. 2.1.2. Az európai mezőgazdaság fejlődésének szakaszai, alapkaraktere .................. 7
1.2.1. 2.1.2.1. Parlagos, legelő-/erdőváltó földművelési rendszer .......................... 7 1.2.2. 2.1.2.2. Ugaros földművelési rendszer (nyomásos gazdálkodás) ................. 8 1.2.3. 2.1.2.3. Vetésváltó földművelési rendszer ................................................... 8 1.2.4. 2.1.2.4. A mezőgazdaság iparosítása, iparszerű mezőgazdálkodás ............. 9
1.3. 2.1.3. A magyar mezőgazdálkodás fejlődése és helyzete ....................................... 11 1.3.1. 2.1.3.1. A fejlődés folyamata, jellemzői, eredményei ................................ 11 1.3.2. 2.1.3.2. Az iparosítás problémái ................................................................. 15
2. 2.2. Természetmegőrzés – természethasználat – természetvédelem – természetpolitika ... 32 2.1. 2.2.1. Fogalmak és alapelvek .................................................................................. 33 2.2. 2.2.2. Magyarország természeti értékeinek állapota és a természetvédelem célkitűzései
34 2.2.1. 2.2.2.1. Földtani és felszínalaktani értékek ................................................ 34 2.2.2. 2.2.2.2. Talajok .......................................................................................... 35 2.2.3. 2.2.2.3. Növényvilág, növényzet ................................................................ 35 2.2.4. 2.2.2.4. Különösen fontos magyarországi élőhelyek .................................. 36 2.2.5. 2.2.2.5. Állatvilág ....................................................................................... 38 2.2.6. 2.2.2.6. Tájképi és kultúrtörténeti értékek .................................................. 38
2.3. 2.2.3. A természetmegőrzés fejlődésének európai és világfolyamatai .................... 39 2.3.1. 2.2.3.1. A természetvédelmi szabályozás fejlődése ................................... 39 2.3.2. 2.2.3.2. Nemzetközi természetvédelmi egyezmények ................................ 40 2.3.3. 2.2.3.3. Az Európai Unió természetvédelmi törekvései és a Natura 2000 . 42
2.4. 2.2.4. A természetvédelem magyarországi fejlődése és helyzete ........................... 42 2.4.1. 2.2.4.1. A fejlődés mérföldkövei ................................................................ 42 2.4.2. 2.2.4.2. A hazai természetvédelmi jogi szabályozás története ................... 43
3. 2.3. A mezőgazdálkodás és a természetvédelem „újraegyesítése”: a többfunkciós európai
agrármodell ............................................................................................................................. 46 3.1. 2.3.1. A mezőgazdálkodás és a természetvédelemegymásrautaltsága .................... 46 3.2. 2.3.2. A többfunkciós európai agrármodellkialakulásának állomásai ..................... 49
3.2.1. 2.3.2.1. A változás fő szakaszai ................................................................. 49 3.2.2. 2.3.2.2. A változást jelző alapdokumentumok ........................................... 50
3.3. 2.3.3. Háttere: a fenntarthatóság és az ökoszociálispiacgazdaság .......................... 55 3.3.1. 2.3.3.1. A fenntarthatóság és mezőgazdasági ismérvei .............................. 55 3.3.2. 2.3.3.2. Az ökoszociális piacgazdaság mint a fenntarthatóság eszköze ..... 57
3.4. 2.3.4. Alapértékei és tartalma ................................................................................. 59 3.4.1. 2.3.4.1. Elvi megközelítés .......................................................................... 59 3.4.2. 2.3.4.2. Gyakorlati esettanulmány: a helyi közösség által támogatottmezőgazdaság
(CSA) működő modellje ...................................................................................... 60 3.5. 2.3.5. Magyarország számára felkínált lehetőségei ................................................ 65 3.6. 2.3.6. Földhasználati alapja: a magyar zonációs program ...................................... 67
3.6.1. 2.3.6.1. A probléma vizsgálatának és megismerésének folyamata ............ 67 3.6.2. 2.3.6.2. Helyzetértékelés és kiinduló tézisek .............................................. 69 3.6.3. 2.3.6.3. A fenntartható földhasználat alapelve: az alkalmazkodás ............. 70 3.6.4. 2.3.6.4. Alapmodellje: a földhasználati piramis ......................................... 72 3.6.5. 2.3.6.5. A megvalósítás koncepciója .......................................................... 77 3.6.6. 2.3.6.6. A különböző földhasználati kategóriák területi lehatárolása:a
földhasználati zónarendszer ................................................................................. 79 3.6.7. 2.3.6.7. Hatása a védett és érzékeny területek kiterjedésére ....................... 82
3.7. 2.3.7. A megvalósítás kerete:a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP) 83 3.7.1. 2.3.7.1. Célkitűzései és alaptörekvései ....................................................... 83 3.7.2. 2.3.7.2. Szerkezete, alkotóelemei és célprogramjai .................................... 84
Védett és érzékeny természeti
területek mezőgazdálkodásának
alapjai
iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3.7.3. 2.3.7.3. Működésmódja és támogatási rendszere ....................................... 86 3.7.4. 2.3.7.4. Értékorientációja és területi irányultsága ...................................... 89 3.7.5. 2.3.7.5. A 2002. évi pályázatok előzetes értékelése, tapasztalatai .............. 93
3.8. 2.3.8. Alapmodellje: az Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) rendszere ............. 95 3.8.1. 2.3.8.1. A Környezetileg Érzékeny Területek (ESA) rendszerének kialakulása és
működése Angliában ........................................................................................... 96 3.8.2. 2.3.8.2. Az EU közös agrárpolitikája (CAP) és az ESA .......................... 102 3.8.3. 2.3.8.3. Az ESA és a magyarországi Érzékeny Természeti Területek (ÉTT)
rendszere ............................................................................................................ 104 3.9. 2.3.9. Elterjesztésének esélyei és feltételei ........................................................... 116
4. 3. A védett és érzékeny természetiterületek jellemzése ............................................................. 117 1. 3.1. Magyarország védett és érzékeny természetiterületei ................................................ 117 2. 3.2. A környezeti feltételek általános jellemzése .............................................................. 122
2.1. 3.2.1. A domborzati viszonyok ............................................................................. 122 2.2. 3.2.2. A talajviszonyok ......................................................................................... 123 2.3. 3.2.3. Agráralkalmasság, környezeti érzékenység ................................................ 127
3. 3.3. A földhasználat jellemzése ........................................................................................ 129 4. 3.4. A védett területek bemutatása .................................................................................... 130
4.1. 3.4.1. Aggteleki Nemzeti Park (ANP) Igazgatóság ............................................. 130 4.1.1. 3.4.1.1. Az ANP Igazgatóság működési területe ...................................... 130 4.1.2. 3.4.1.2. Az ANP törzsterületei ................................................................. 131
4.2. 3.4.2. Balaton-felvidéki Nemzeti Park (BFNP) Igazgatóság ............................... 135 4.2.1. 3.4.2.1. A BFHP Igazgatóság működési területe ...................................... 135 4.2.2. 3.4.2.2. A BFNP törzsterületei ................................................................. 135
4.3. 3.4.3. Bükki Nemzeti Park (BNP) Igazgatóság .................................................... 139 4.3.1. 3.4.3.1. A BNP Igazgatóság működési területe ........................................ 139 4.3.2. 3.4.3.2. A BNP törzsterületei ................................................................... 139
4.4. 3.4.4. Duna–Dráva Nemzeti Park (DDNP) Igazgatóság ....................................... 140 4.4.1. 3.4.4.1. A DDNP Igazgatóság működési területe ..................................... 140 4.4.2. 3.4.4.2. A DDNP törzsterületei ................................................................ 141
4.5. 3.4.5. Duna–Ipoly Nemzeti Park (DINP) Igazgatóság .......................................... 143 4.5.1. 3.4.5.1. A DINP Igazgatóság működési területe ..................................... 143 4.5.2. 3.4.5.2. A DINP törzsterületei .................................................................. 144
4.6. 3.4.6. Fertő–Hanság Nemzeti Park (FHNP) Igazgatóság ..................................... 145 4.6.1. 3.4.6.1. Az FHNP Igazgatóság működési területe ................................... 145 4.6.2. 3.4.6.2. A FHNP törzsterületei ................................................................. 146
4.7. 3.4.7. Hortobágyi Nemzeti Park (HNP) Igazgatóság ............................................ 147 4.7.1. 3.4.7.1. A HNP Igazgatóság működési területe ....................................... 147 4.7.2. 3.4.7.2. A HNP törzsterületei ................................................................... 148
4.8. 3.4.8. Kiskunsági Nemzeti Park (KNP) Igazgatóság ............................................ 151 4.8.1. 3.4.8.1. A KNP Igazgatóság működési területe ....................................... 151 4.8.2. 3.4.8.2. A KNP törzsterületei ................................................................... 153
4.9. 3.4.9. Körös–Maros Nemzeti Park (KMNP) Igazgatóság .................................... 155 4.9.1. 3.4.9.1. A KMNP Igazgatóság működési területe ................................... 155 4.9.2. 3.4.9.2. A KMNP törzsterületei ................................................................ 158
4.10. 3.4.10. Őrségi Nemzeti Park (ŐNP) Igazgatóság ............................................... 162 4.10.1. 2.4.10.1 Az ŐNP Igazgatóság működési területe ................................... 162 4.10.2. 3.4.10.2. Az ŐNP törzsterületei ............................................................. 163
5. 3.5. Az ÉTT mintaterületek bemutatása ............................................................................ 165 5.1. 3.5.1. Észak-Cserehát .......................................................................................... 165
5.1.1. 3.5.1.1. Területi lehatárolása .................................................................... 165 5.1.2. 3.5.1.2. Rövid leírása, értékleltára ............................................................ 166 5.1.3. 3.5.1.3. Támogatott tevékenységei ........................................................... 166
5.2. 3.5.2. Marcal-medence ........................................................................................ 167 5.2.1. 3.5.2.1. Területi lehatárolása .................................................................... 167 5.2.2. 3.5.2.2. Rövid leírása, értékleltára ............................................................ 168 5.2.3. 3.5.2.3. Támogatott tevékenységei .......................................................... 168
5.3. 3.5.3. Hevesi-sík és Borsodi-mezőség .................................................................. 169 5.3.1. 3.5.3.1. Területi lehatárolása .................................................................... 169 5.3.2. 3.5.3.2. Rövid leírása, értékleltára ............................................................ 170
Védett és érzékeny természeti
területek mezőgazdálkodásának
alapjai
v Created by XMLmind XSL-FO Converter.
5.3.3. 3.5.3.3. Támogatott tevékenységei ........................................................... 171 5.4. 3.5.4. Fás legelők Baranya megyében ................................................................. 172
5.4.1. 3.5.4.1. Területi lehatárolása .................................................................... 172 5.4.2. 3.5.4.2. Rövid leírása, értékleltára ............................................................ 172 5.4.3. 3.5.4.3. Támogatott tevékenységei ........................................................... 173
5.5. 3.5.5. Turján-vidék ............................................................................................... 174 5.5.1. 3.5.5.1. Területi lehatárolása .................................................................... 174 5.5.2. 3.5.5.2. Rövid leírása, értékleltára ............................................................ 175 5.5.3. 3.5.5.3. Támogatott tevékenységei ........................................................... 175
5.6. 3.5.6. Őrség-Vendvidék ....................................................................................... 176 5.6.1. 3.5.6.1. Területi lehatárolása .................................................................... 176 5.6.2. 3.5.6.2. Rövid leírása, értékleltára ............................................................ 177 5.6.3. 3.5.6.3. Támogatott tevékenységei ........................................................... 178
5.7. 3.5.7. Szatmár-Bereg ........................................................................................... 178 5.7.1. 3.5.7.1. Területi lehatárolása .................................................................... 178 5.7.2. 3.5.7.2. Rövid leírása, értékleltára ............................................................ 179 5.7.3. 3.5.7.3. Támogatott tevékenységei ........................................................... 179
5.8. 3.5.8. Dunavölgyi-sík .......................................................................................... 180 5.8.1. 3.5.8.1. Területi lehatárolása .................................................................... 180 5.8.2. 3.5.8.2. Rövid leírása, értékleltára ............................................................ 181 5.8.3. 3.5.8.3. Támogatott tevékenységei ........................................................... 181
5.9. 3.5.9. Dévaványa környéke ................................................................................. 183 5.9.1. 3.5.9.1. Területi lehatárolása .................................................................... 183 5.9.2. 3.5.9.2. Rövid leírása, értékleltára ............................................................ 183 5.9.3. 3.5.9.3. Támogatott tevékenységei ........................................................... 184
5.10. 3.5.10. Szentendrei-sziget .................................................................................. 186 5.10.1. 3.5.10.1. Területi lehatárolása ................................................................ 186 5.10.2. 3.5.10.2. Rövid leírása, értékleltára ........................................................ 186 5.10.3. 3.5.10.3. Támogatott tevékenységei ....................................................... 187
5. 4. A gazdálkodás összetevői, technológiai és tervezési szempontjai .......................................... 189 1. 4.1. Általános megfontolások, alapelvek ........................................................................... 189
1.1. 4.1.1. A gazdálkodás alapjellemzői ..................................................................... 189 1.2. 4.1.2. A térstruktúra, ökológiai infrastruktúra ..................................................... 190 1.3. 4.1.3. Gazdálkodási, üzemi méretek .................................................................... 192 1.4. 4.1.4. Körfolyamatokra épülő agrárökoszisztémák .............................................. 192 1.5. 4.1.5. Extenzív gazdálkodási rendszerek .............................................................. 198
1.5.1. 4.1.5.1. Az extenzív gazdálkodási módok általános jellemzői ................. 198 1.5.2. 4.1.5.2. Az extenzív gazdálkodási módok természetvédelmi jelentősége 199 1.5.3. 4.1.5.3. Természetvédelmi szempontból jelentős extenzív gazdálkodási módok
Magyarországon ................................................................................................. 200 2. 4.2. A növénytermesztés fő szempontjai .......................................................................... 211
2.1. 4.2.1. Vetésszerkezet, növényfaj- és fajtaszerkezet .............................................. 211 2.1.1. 4.2.1.1. Kialakításának alapelvei .............................................................. 211 2.1.2. 4.2.1.2. Ősi és őshonos haszonnövényeink .............................................. 212 2.1.3. 4.2.1.3. Nemesítés, fajtamegválasztás ...................................................... 218 2.1.4. 4.2.1.4. Összegző megállapítások, teendők .............................................. 221
2.2. 4.2.2. Vetésváltás, vetésforgó ............................................................................... 222 2.2.1. 4.2.2.1. Célok és elvek ............................................................................. 222 2.2.2. 4.2.2.2. Vetésforgó-elméletek .................................................................. 223 2.2.3. 4.2.2.3. Elővetemény-hatások .................................................................. 225 2.2.4. 4.2.2.4. A talajtermékenységre gyakorolt hatások ................................... 229 2.2.5. 4.2.2.5. Növényegészségügyi hatások ...................................................... 230 2.2.6. 4.2.2.6. Összegző megállapítások ............................................................ 231
2.3. 4.2.3. Talajművelés, talajvédelem ........................................................................ 231 2.3.1. 4.2.3.1. Célok és elvek ............................................................................. 231 2.3.2. 4.2.3.2. Eszközök, műveletek és hatásaik ................................................ 233 2.3.3. 4.2.3.3. Talajművelési rendszer ................................................................ 234 2.3.4. 4.2.3.4. Talajvédelem ............................................................................... 237
2.4. 4.2.4. Talajerő-gazdálkodás, trágyázás ................................................................. 238 2.4.1. 4.2.4.1. A talajerő-gazdálkodás tényezői ................................................. 239
Védett és érzékeny természeti
területek mezőgazdálkodásának
alapjai
vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2.4.2. 4.2.4.2. A tápanyag-szükséglet meghatározása, agrokémiai közelítésben 240 2.4.3. 4.2.4.3. A talaj termékenysége és a szerves anyagok ............................... 242 2.4.4. 4.2.4.4. A talaj biológiai tevékenysége és a növények táplálkozása ........ 247 2.4.5. 4.2.4.5. Tápanyagformák a talajban ......................................................... 248 2.4.6. 4.2.4.6. A talajerő-gazdálkodás gyakorlati módszereinek fejlesztése ...... 249 2.4.7. 4.2.4.7. Összegzés .................................................................................... 251
2.5. 4.2.5. Állati trágyák hagyományos kezelése és felhasználása ............................. 252 2.5.1. 4.2.5.1. Általános szempontok ................................................................. 252 2.5.2. 4.2.5.2. A trágya előkészítése az istállóban .............................................. 254 2.5.3. 4.2.5.3. A tárgya erjesztési helye ............................................................. 256 2.5.4. 4.2.5.4. Az istállótrágya erjesztése ........................................................... 257 2.5.5. 4.2.5.5. A híg ürülék, trágyalé és csurgaléklé kezelése ............................ 264 2.5.6. 4.2.5.6. A szalmatrágya (mesterséges istállótrágya) készítése ................. 267 2.5.7. 4.2.5.7. Az istállótrágya felhasználása ..................................................... 267
2.6. 4.2.6. A szerves anyagok komposztálása és a komposztok felhasználása ............ 269 2.6.1. 4.2.6.1. A komposztálás szakaszai ........................................................... 269 2.6.2. 4.2.6.2. A humuszképződés jelentősége a komposztálás során ................ 270 2.6.3. 4.2.6.3. A jó komposzt készítésének feltételei ......................................... 271 2.6.4. 4.2.6.4. A komposztálás során felhasználható nyersanyagok jellemzői ... 274 2.6.5. 4.2.6.5. Házikerti komposztálás ............................................................... 279 2.6.6. 4.2.6.6. Mezőgazdasági hulladékok komposztálása ................................. 283 2.6.7. 4.2.6.7. Élelmiszeripari hulladékok komposztálása ................................. 288 2.6.8. 4.2.6.8. A bio- és zöldhulladékok komposztálása .................................... 289 2.6.9. 4.2.6.9. A komposztok felhasználása ....................................................... 289
2.7. 4.2.7. Növényvédelem .......................................................................................... 296 2.7.1. 4.2.7.1. A növényvédelem célja ............................................................... 296 2.7.2. 4.2.7.2. A növényvédelem és az élővilág ................................................. 297 2.7.3. 4.2.7.3. Az alkalmazkodó növényvédelem eszköztára ............................. 298
3. 4.3. Az állattartás fő szempontjai ..................................................................................... 302 3.1. 4.3.1. Általános megfontolások ............................................................................ 302 3.2. 4.3.2. A háziállat géntartalékok szerepe az agrobiodiverzitás megőrzésében és a
fenntartható mezőgazdasági termelésben .................................................................... 306 3.2.1. 4.3.2.1. A háziállatok genetikai sokféleségének kialakulása .................... 307 3.2.2. 4.3.2.2. A géntartalékként nyilvántartott háziállat fajták veszélyeztetettségi
szintjei ................................................................................................................ 307 3.2.3. 4.3.2.3. A háziállat-géntartalékok jelentőségét, megőrzésük szükségességét
alátámasztó fontosabb szempontok .................................................................... 307 3.2.4. 4.3.2.4. A génmegőrzés módszerei az állattenyésztésben ........................ 308 3.2.5. 4.3.2.5. A fenntartható hasznosítás és a génmegőrzés összefüggése az
állattenyésztésben ............................................................................................... 309 3.2.6. 4.3.2.6. Haszonállatok védelme, állománymentés ................................... 309 3.2.7. 4.3.2.7. A háziállat fajták génmegőrzésének szervezeti alapjai Magyarországon
310 3.2.8. 4.3.2.8. Legfontosabb tennivalók ............................................................ 312
3.3. 4.3.3. Tájba illő állattartás .................................................................................... 313 3.3.1. 4.3.3.1. Vad és táj ..................................................................................... 313 3.3.2. 4.3.3.2. Hagyományos külterjes és vegyes állattartási rendszerek ........... 314 3.3.3. 4.3.3.3. Az ökológiai állattartás általános szempontjai és szabályai ....... 318
3.4. 4.3.4. Ősi és őshonos haszonállataink ................................................................... 321 3.4.1. 4.3.4.1. A magyar szürke szarvasmarha ................................................... 322 3.4.2. 4.3.4.2. A magyar tarka szarvasmarha ..................................................... 323 3.4.3. 4.3.4.3. A hazai bivaly ............................................................................. 324 3.4.4. 4.3.4.4. Ősi és őshonos juhfajtáink ........................................................... 324 3.4.5. 4.3.4.5. A magyar kecske ......................................................................... 325 3.4.6. 4.3.4.6. Nemesített lovaink ...................................................................... 326 3.4.7. 4.3.4.7. A magyar mangalica sertések ...................................................... 327 3.4.8. 4.3.4.8. A régi magyar baromfifajták ...................................................... 327 3.4.9. 4.3.4.9. Kutyafajtáink ............................................................................... 328 3.4.10. 4.3.4.10. Ősi és őshonos haszonállataink szerepe és jövője ................... 329
3.5. 4.3.5. Legeltetés .................................................................................................... 330
Védett és érzékeny természeti
területek mezőgazdálkodásának
alapjai
vii Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3.5.1. 4.3.5.1. Általános megfontolások ............................................................. 330 3.5.2. 4.3.5.2. Gyep és vad ................................................................................. 330 3.5.3. 4.3.5.3. A legeltethető állatlétszám .......................................................... 331 3.5.4. 4.3.5.4. A legeltetési rendszer .................................................................. 336 3.5.5. 4.3.5.5. Háziállatfajok/fajták alkalmazhatósága ....................................... 337
3.6. 4.3.6. Méhészet ..................................................................................................... 341 3.6.1. 4.3.6.1. A méhészet hazai története .......................................................... 341 3.6.2. 4.3.6.2. Méhcsalád, méh egyedek ............................................................ 341 3.6.3. 4.3.6.3. Méhlakások, méhészek, méhcsaládok ........................................ 342 3.6.4. 4.3.6.4. Az ökológiai gazdálkodás és a méhészet ..................................... 342 3.6.5. 4.3.6.5. A méhlegelő ............................................................................... 343 3.6.6. 4.3.6.6. Méhlegelőnek alkalmas növények .............................................. 344
4. 4.4. Vizes élőhelyek extenzív mezőgazdasági hasznosítása .............................................. 347 4.1. 4.4.1. Halgazdálkodás ........................................................................................... 348
4.1.1. 4.4.1.1. A hazai halgazdálkodás helyzete ................................................ 348 4.1.2. 4.4.1.2. Halgazdálkodás és természetvédelem ......................................... 349 4.1.3. 4.4.1.3. Tógazdasági haltermelés ............................................................. 350 4.1.4. 4.4.1.4. A tógazdasági haltermelés és a természetvédelem konfliktusai .. 354 4.1.5. 4.4.1.5. A természetes vízi halgazdálkodás és a természetvédelem ......... 355 4.1.6. 4.4.1.6. A halgazdálkodás és a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program 356
4.2. 4.4.2. Nádgazdálkodás .......................................................................................... 358 4.2.1. 4.4.2.1. A hazai nádgazdálkodás helyzetének áttekintése ........................ 358 4.2.2. 4.4.2.2. A nádtermelés természetvédelmi szempontjai ............................ 359 4.2.3. 4.4.2.3. Természeti értékek ...................................................................... 360 4.2.4. 4.4.2.4. A nádgazdálkodási gyakorlat és a természetvédelem konfliktusai 361 4.2.5. 4.4.2.5. A természetvédelmi szempontú nádgazdálkodás alapelvei ......... 362
4.3. 4.4.3. Ártéri gazdálkodás ...................................................................................... 369 4.3.1. 4.4.3.1. Értelmezésbeli nehézségek .......................................................... 369 4.3.2. 4.4.3.2. Az ártéri gazdálkodás múltja ....................................................... 369 4.3.3. 4.4.3.3. Az újkori folyószabályozások hatása és a Vásárhelyi-terv
továbbfejlesztése (VTT) ..................................................................................... 374 4.3.4. 4.4.3.4. Az ártéri gazdálkodás felújítására irányuló kezdeményezések ... 376 4.3.5. 4.4.3.5. Az ártéri gazdálkodás lehetőségei a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi
Programban ........................................................................................................ 378 5. 4.5. Gyakorlati birtoktervezés: a természetvédelem, a növénytermesztés és az állattartás ökológiai
alapú összehangolása ............................................................................................................ 380 5.1. 4.5.1. A birtoktervezés környezeti szempontjai ................................................... 380 5.2. 4.5.2. A táj, a birtoktípus és -szerkezet összhangja ............................................... 381 5.3. 4.5.3. A birtoktervezés szereplői és folyamata ..................................................... 382
5.3.1. 4.5.3.1. A szereplők .................................................................................. 382 5.3.2. 4.5.3.2. A tervezés folyamata és a tervtípusok ......................................... 383
5.4. 4.5.4. A helyszín tervezése, értékelése ................................................................. 383 5.5. 4.5.5. A földhasználat tervezése ........................................................................... 385
5.5.1. 4.5.5.1. Az „ökológiai infrastuktúra” (biotóphálózati rendszer) és az üzemi
természetvédelmi terv ........................................................................................ 385 5.5.2. 4.5.5.2. A növényi szerkezet .................................................................... 391 5.5.3. 4.5.5.3. A talajok termőképességének becslése ........................................ 393 5.5.4. 4.5.5.4. Az állateltartó képesség becslése ................................................ 396 5.5.5. 4.5.5.5. Munkaerőmérleg ......................................................................... 399 5.5.6. 4.5.5.6. Birtokméret saját takarmánybázis esetén .................................... 400 5.5.7. 4.5.5.7. Birtokméret trágyaelhelyezési korláttal ....................................... 401
5.6. 4.5.6. A birtok létesítményeinek tervezése .......................................................... 402 5.6.1. 4.5.6.1. Területfelhasználási, beépítési terv ............................................. 403 5.6.2. 4.5.6.2. Szakági tervek ............................................................................ 403
5.7. 4.5.7. Közgazdasági tervezés ................................................................................ 405 6. 4.6. Esettanulmány: a Hortobágyi Nemzeti Park .............................................................. 408
6.1. 4.6.1. A Hortobágyi Nemzeti Park területe ........................................................... 409 6.1.1. 4.6.1.1. A hortobágyi táj kialakulása ........................................................ 410 6.1.2. 4.6.1.2. A Hortobágy éghajlati viszonyai ................................................. 410 6.1.3. 4.6.1.3. A Hortobágy vízrajza .................................................................. 411
Védett és érzékeny természeti
területek mezőgazdálkodásának
alapjai
viii Created by XMLmind XSL-FO Converter.
6.1.4. 4.6.1.4. A Hortobágy talajviszonyai ......................................................... 411 6.2. 4.6.2. A Hortobágyi Nemzeti Park területén folyó gazdálkodási tevékenység .... 411
6.2.1. 4.6.2.1. A gazdálkodás kapcsolata a természetvédelemmel ..................... 411 6.2.2. 4.6.2.2. A HNP rendeltetése és természetvédelmi feladatai ..................... 412 6.2.3. 4.6.2.3. A felmerült védelmi korlátok és konfliktusok alapjai ................. 413
6.3. 4.6.3. A Hortobágy mezőgazdasági hasznosítása ................................................. 414 6.4. 4.6.4. Állattartás a Hortobágyon ........................................................................... 415
6.4.1. 4.6.4.1. A védett terület sajátos állattartási helyzete ................................ 416 6.4.2. 4.6.4.2. Védelmi követelmények és korlátok – a gazdálkodás konfliktusai 416 6.4.3. 4.6.4.3. Javasolt gazdálkodási módok ...................................................... 417 6.4.4. 4.6.4.4. Az állattartás lehetőségei és céljai ............................................... 418 6.4.5. 4.6.4.6. Megoldási módozatok és alternatívák a HNP állattartásában ...... 420
6.5. 4.6.5. Növénytermesztés a Hortobágyon .............................................................. 421 6.5.1. 4.6.5.1. A növénytermesztés helyzete ...................................................... 421 6.5.2. 4.6.5.3. A növénytermesztés kulcspontjai ................................................ 422
6. 5. Összefoglalás, kitekintés ......................................................................................................... 425 1. 5.1. Paradigmaváltó természetvédelem és mezőgazdálkodás ............................................ 425 2. 5.2. Az iparszerű „agrobiznisz” ......................................................................................... 425 3. 5.3. A többfunkciós „agrikultúra”, a környezet- és tájgazdálkodás .................................. 427 4. 5.4. Az európai háttér ........................................................................................................ 429 5. 5.5. Kitekintés ................................................................................................................... 430
7. 6. A munkatársakról ................................................................................................................... 432 8. 8. Mellékletek ............................................................................................................................. 443
1. 8.1. 1996. évi LIII. törvény a természet védelméről ......................................................... 443 1.1. I. rész Általános rendelkezések A törvény célja ................................................... 443
1.1.1. A törvény hatálya ..................................................................................... 443 1.1.2. Alapfogalmak ........................................................................................... 444 1.1.3. Alapelvek ................................................................................................. 444
1.2. II. rész A természeti értékek és természeti területek általános védelme ............... 445 1.2.1. Tájvédelem ............................................................................................... 445 1.2.2. Természeti területek körének meghatározása ........................................... 447 1.2.3. Az élőhelyek általános védelme ............................................................... 448 1.2.4. A földtani természeti értékek általános védelme ...................................... 449 1.2.5. A természeti értékek és a természeti területek védelmével kapcsolatos eljárási
szabályok ............................................................................................................ 449 1.3. III. rész Természeti területek és értékek kiemelt oltalma ..................................... 450
1.3.1. Védetté nyilvánítási eljárás ...................................................................... 450 1.3.2. A védett természeti területek .................................................................... 452 1.3.3. Védőövezet ............................................................................................... 453 1.3.4. Védett természeti területre vonatkozó szabályok ..................................... 453 1.3.5. A barlangok védelme ............................................................................... 459 1.3.6. Védett ásványi képződményekre vonatkozó szabályok ........................... 460
1.4. IV. rész A természet védelmének tervezési és szervezeti rendszere ..................... 461 1.4.1. A természet védelme és a területi tervezés ............................................... 461 1.4.2. A természetvédelem állami szervezete ..................................................... 462 1.4.3. Az ügyész szerepe a természetvédelemben .............................................. 463 1.4.4. Az állampolgárok részvétele a természet védelmében ............................. 464 1.4.5. Természetvédelmi információs rendszer .................................................. 464
1.5. V. rész A természet védelmének tulajdoni és gazdasági alapjai ........................... 464 1.5.1. Tulajdonjogi rendelkezések ..................................................................... 464 1.5.2. Gazdasági és pénzügyi jogi előírások ...................................................... 465 1.5.3. Támogatások és kártalanítás ..................................................................... 465 1.5.4. Felelősségbiztosítás és biztosíték ............................................................. 466
1.6. VI. rész A természetvédelmi eljárás jogi szabályai és szankciói .......................... 466 1.6.1. Eljárási rendelkezések .............................................................................. 466 1.6.2. A természeti állapotfelmérés .................................................................... 467 1.6.3. Természetvédelmi bírság ......................................................................... 467 1.6.4. Polgári jogi felelősség .............................................................................. 468 1.6.5. Vegyes és záró rendelkezések .................................................................. 468 1.6.6. A szabályozás célja .................................................................................. 469
Védett és érzékeny természeti
területek mezőgazdálkodásának
alapjai
ix Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1.6.7. A rendelet hatálya .................................................................................... 470 1.6.8. Az érzékeny természeti területek kijelölésének szempontjai ................... 470 1.6.9. Az ÉTT létesítésének eljárási rendje ........................................................ 471 1.6.10. Az ÉTT-en folytatott gazdálkodás támogatása ....................................... 472 1.6.11. Záró rendelkezések ................................................................................. 473 1.6.12. 1. számú melléklet: Az ÉTT kategóriánként kijelölt térségei ............... 473 1.6.13. 2. számú melléklet: Az ÉTT által érintett települések jegyzéke ............ 474 1.6.14. 3. számú melléklet: Az ÉTT tervezésének lépései és tartalma ............... 474 1.6.15. 4. számú melléklet: Az ÉTT szerződésekre vonatkozó nyilvántartási,
adatszolgáltatási kötelezettségek és információk köre ....................................... 474 2. 8.3. Védett és érzékeny természeti területek adatai ........................................................... 475
2.1. 8.3.1. Országos jelentőségű védett területek jegyzéke (2002. március 1.) ........... 475 2.2. 8.3.2. A magyarországi ÉTT-k védettségi fok szerinti megoszlása és területi statisztikai
adatai ........................................................................................................................... 485 2.3. A) Mintaterületek ................................................................................................. 485 2.4. B) Igen fontos Érzékeny Természeti Területek .................................................... 485 2.5. C) Fontos Érzékeny Természeti Területek ........................................................... 487 2.6. D) Lehetséges Érzékeny Természeti Területek .................................................... 489 2.7. 8.3.3. A talajtípusok és altípusok előfordulása (%) a védett területeken .............. 490 2.8. 8.3.4. A talajtípusok és altalajtípusok előfordulása (%) a kijelölt Érzékeny Természeti
Területeken .................................................................................................................. 491 3. 8.4. A földhasználati zónarendszer kialakításának adatbázisa, módszerei és eredményei 493
3.1. 8.4.1. A vizsgálatok adatbázisa és módszerei ...................................................... 493 3.1.1. 8.4.1.1. A vizsgálati adatbázisok és környezeti jellemzők ....................... 493 3.1.2. 8.4.1.2. Az információk feldolgozása ...................................................... 499
3.2. 8.4.2. A vizsgálatok eredményei .......................................................................... 500 3.2.1. 8.4.2.1. Magyarország területének mezőgazdasági alkalmassága ........... 500 3.2.2. 8.4.2.2. Magyarország területének környezeti érzékenysége .................. 502 3.2.3. 8.4.2.3. Az agráralkalmassági és környezetérzékenységi értékszámok egyesítése
505 3.2.4. 8.4.2.4. Földhasználati mintaforgatókönyvek, zonalitási példák .............. 507 3.2.5. 8.4.2.5. A művelési ágak változtatása ...................................................... 510
4. 8.5. A haszonnövények gyakorisága Magyarországon a régészeti magleletek alapján ..... 514 5. 8.6. Középkori gyümölcsfajtáink ...................................................................................... 514
Irodalom ......................................................................................................................................... 522
x Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az ábrák listája
1. A művelési ágak elhelyezkedése a parlagos földművelési rendszerben (Szalai, 1996) .................. 7 2. A fajták minősítésének éve és elért életkoruk (Ángyán–Menyhért, 1988) ................................... 12 3. Az agrártáj biotóphálózatának változása (Schleswig–Holstein) (Knauer, 1980) .......................... 17 4. A mezőgazdaság bruttó és nettó termelésének, valamint anyagköltségének alakulása (1949 = 100%)
(Fecske, 1987) .................................................................................................................................. 31 5. A közép-európai flóra diverzitásának változása (Hüppe, 1990 nyomán; Harrach, 1994) ............. 47 6. Az EU Közös Agrárpolitikájának átalakítási folyamata (Forrás: Buckwell Report, 1998) .......... 66 7. A fő földhasználati kategóriák területi aránya (%) (1995) (* Egyéb terület: nádas + egyéb vízfelület +
művelés alól kivett terület) (Forrás: OECD Environmental Data, Compendium 1997, Paris, 1997) 69 8. A növénytermesztés kapcsolatrendszere (Ángyán, 1991) ............................................................ 71 9. Az agroökológiai feltételeket rontó gazdálkodás elvi sémája (Ángyán, 1991) ............................. 71 10. A földhasználati piramis ............................................................................................................. 72 11. A bioszféra rezervátum általános zónarendszere és funkció-eloszlása (Erdmann, 1994) ........... 75 12. A biotóphálózat agrártájon való megjelenésének vázlatos rendszere ......................................... 77 T-1. Magyarország területének mezőgazdasági alkalmassága .......................................................... 79 T-2. Magyarország területének környezeti érzékenysége ................................................................. 80 T-3. Magyarország területeinek elhelyezkedése a környezetérzékenységi-agrártermelési skálán .... 80 T-4. A szántóterületek elhelyezkedése a javasolt három kategóriás földhasználati zónarendszerben (2.
szcenárió) .......................................................................................................................................... 81 13. A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program felépítése (Ángyán et al., 1999) ......................... 85 T-5. Kedvezőtlen adottságú térségben való gazdálkodás ................................................................. 90 T-6. A gazdaság területének környezeti (természetvédelmi, talaj-, vízvédelmi) érzékenysége ........ 91 T-7. Vidéki foglalkoztatáshoz hozzájárulás (munkanélküliségi ráta figyelembevétele) ................... 92 T-8. Az összpontszám alakulása településenként ............................................................................. 92 14. Broads-vidék ............................................................................................................................... 97 T-9. Az angliai Környezetileg Érzékeny Területek .......................................................................... 99 T-10. Zonális agrárkörnyezeti programok célterületei Magyarországon ........................................ 108 T-11. Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) Magyarországon ...................................................... 109 T-12. Az ÉTT rendszer 2002. évi modellterületei .......................................................................... 112 T-13. Jogi oltalom alatt álló területek Magyarországon ................................................................. 117 T-14. Jogi oltalom alatt álló területek és Érzékeny Természeti Területek Magyarországon .......... 117 15. Védett természeti területek Magyarország területéhez viszonyított aránya (%) ....................... 120 16. Országos jelentőségű védett és érzékeny természeti területek Magyarország összterületéhez
viszonyított aránya (%) ................................................................................................................... 120 T-15. Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság működési területe ....................................................... 130 T-16. Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság működési területe .......................................... 135 T-17. Bükki Nemzeti Park Igazgatóság működési területe ............................................................. 139 T-18. Duna–Dráva Nemzeti Park Igazgatóság működési területe .................................................. 140 T-19. Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság működési területe ................................................... 143 T-20. Fertő–Hanság Nemzeti Park Igazgatóság működési területe ................................................ 145 T-21. Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság működési területe .................................................... 147 T-22. Kiskunság Nemzeti Park Igazgatóság működési területe ...................................................... 151 T-23. Körös–Maros Nemzeti Park Igazgatóság működési területe ................................................ 156 T-24. Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság működési területe ............................................................ 162 T-25. Észak-Cserehát ÉTT mintaterület ......................................................................................... 165 T-26. Marcal-medence ÉTT mintaterület ....................................................................................... 167 T-27. Hevesi-sík és Borsodi-mezőség ÉTT mintaterülete .............................................................. 169 T-28. Fás legelők Baranya megyében ÉTT mintaterület ................................................................ 172 T-29. Turján-vidék ÉTT mintaterület ............................................................................................. 174 T-30. Őrség-Vendvidék ÉTT mintaterület ...................................................................................... 176 T-31. Szatmár-Bereg ÉTT mintaterület .......................................................................................... 179 T-32. Dunavölgyi-sík ÉTT mintaterület ......................................................................................... 180 T-33. Dévaványa környéke ÉTT mintaterület ................................................................................ 183 T-34. Szentendrei-sziget ÉTT mintaterület ..................................................................................... 186 17. Térhasználati stratégiák (Ángyán, 1991) .................................................................................. 190
Védett és érzékeny természeti
területek mezőgazdálkodásának
alapjai
xi Created by XMLmind XSL-FO Converter.
18ab. Természetes- és agrárökoszisztémák összehasonlítása (Ángyán–Menyhért, 1988) a) természetes
ökoszisztéma, b) agrár-ökoszisztéma az 1920-as években ............................................................. 193 18cd. Természetes- és agrárökoszisztémák összehasonlítása (Ángyán–Menyhért, 1988) c) Iparszerű,
kemizált agrár-ökoszisztéma (állattenyésztés nélküli, gamonatermesztésre specializált szélsőséges forma),
d) Agroökoszisztéma az alkalmazkodó növénytermesztésben ....................................................... 195 19. A mezőgazdasági biomassza-termelés és -felhasználás egyszerűsített rendszere (étkezési célú
főtermék-felhasználással) (Ángyán–Menyhért, 1988) .................................................................... 196 T-35. Magyarország füves élőhelyeinek aktuális térképe ............................................................... 202 20. A gyümölcsök fajtadiverzitásának változása ............................................................................ 215 21. Tokaj-hegyalján termesztett szőlőfajták diverzitásának változása ............................................ 216 22. A talajműveléssel és a gazdálkodással összefüggő talajállapot-romlás sémája (Birkás, 1993) 231 23. Példa a kíméletes talajművelésre (Weichel, 1981) ................................................................... 236 24. A talaj humusztartalmának változása 25 év során különböző szerves és műtrágyázás után (Bachthaler,
1979) ............................................................................................................................................... 244 25. A trágya szétszórása vasvillával a telepen ................................................................................ 257 26. A szakaszos trágyakezelési eljárások naponta adódó mennyiségeinek elrendezése ................. 259 27. Bernátsky Kornél dr. terve szerint készült négyszögletű és háromszögletű betonlap ............... 260 28. A félrerakott betonlapok helyére hasáb alakúan rakják be a trágyát ......................................... 260 29. A háromszögű betonlap használata ........................................................................................... 261 30. Összehasonlító kísérleti eredmények különböző trágyakezelési eljárásoknál (Kreybig, 1951) 262 31. A hőmérséklet változása a komposztálás során ........................................................................ 269 32. A szerves anyag átalakulása a komposztálás során .................................................................. 270 33. A kertben és a ház körül keletkező komposztálható hulladékok .............................................. 279 34. Komposztsilók különböző megoldásai ..................................................................................... 281 35. A komposztálás munkaműveletei ............................................................................................. 283 36. Az alkalmazkodó növénytermesztés eszköztára ....................................................................... 299 37. Az egészben való gondolkodás és cselekvés fő szempontjai (Győrffy, 1994) ......................... 303 38. A gyeptermesztés megoszlása és a legeltethető termés mennyisége a legeltetési idény alatt ... 333 39. A fészek széttaposásának veszélye néhány madárfaj esetében ................................................. 334 40. Az élősövény hatása a) környezetének mikroklímájára, b) a mezőgazdasági termelésre (Broggi, 1986)
......................................................................................................................................................... 385 41. Lokális biotóphálózati rendszer felépítésének sematikus ábrája (Jedicke, 1994) ..................... 387 42. Magyarország természeti nagytájai és agroökológiai körzetei (Láng et al., 1983). I. Dunai Alföld: 1.
Duna menti síkság, 2. Duna–Tisza közi hátság, 3. Bácskai hátság, 4. Mezőföld, 5. Dráva menti síkság; II.
Tiszai Alföld: 6. Felső-Tiszavidék, 7. Közép-Tiszavidék, 8. Alsó-Tiszavidék, 9. Észak-alföldi
hordalékkúp-síkság, 10. Nyírség, 11. Hajdúság, 12. Berettyó–Körös vidék, 13. Körös–Maros köze; III.
Kisalföld: 14. Győri-medence, 15. Marcal-medence, 16. Komárom–Esztergomi-síkság; IV. Nyugat-
magyarországi peremvidék: 17. Alpokalja, 18. Sopron–Vasi-síkság, 19. Kemeneshát, 20. Zalai-dombság;
V. Dunántúli dombvidék: 21. Külső-Somogy, 22. Belső-Somogy, 23. Tolna–Baranyai-dombság, 24.
Mecsek és Mórágyi-rög; VI. Dunántúli-középhegység: 25. Bakonyvidék, 26. Vértes és Velencei-hegység
és vidéke, 27. Dunazug-hegyvidék; VII. Észak-magyarországi középhegység: 28. Duna-kanyar
hegyvidéke, 29. Nógrádi-medence, 30. Cserhátvidék, 31. Mátravidék, 32. Bükkvidék, 33. Heves–Borsodi
medencék és dombságok, 34. Észak-Borsodi hegyvidék, 35. Tokaj–Zempléni hegyvidék ............ 392 43. Magyarország agroökológiai körzeteinek növényszerkezete a termőhelyi alkalmassága és a termelési
hagyományok alapján (Ángyán, szerk., 1989) ................................................................................ 392 T-36. Nemzeti Ökológiai Hálózat (NECONET) ............................................................................ 495 44. A felszínborítási adatbázis létrehozása (Büttner, 1997) ............................................................ 498 T-37. CORINE Land Cover felszínborítási adatbázis .................................................................... 498 T-38. Mezőgazdasági klímaalkalmasság ........................................................................................ 500 T-39. Környezeti érzékenység az élővilág szempontjából .............................................................. 502 T-40. Környezeti érzékenység a talaj szempontjából ..................................................................... 503 T-41. Környezeti érzékenység a vízbázisok szempontjából ........................................................... 503 45. A területek eloszlása a környezetérzékenységi-agráralkalmassági értékskálán ........................ 506 T-42. Javaslat három kategóriás földhasználati zónarendszer kialakítására (1. szcenárió) ............ 507 T-43. Javaslat három kategóriás földhasználati zónarendszer kialakítására (2. szcenárió) ............ 508 T-44. A mezőgazdasági teületek elhelyezkedése a javasolt három kategóriás földhasználati
zónarendszerben (2. szcenárió) ....................................................................................................... 509
xii Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A táblázatok listája
2. A búza és a kukorica országos termésátlagának szélső értékei (Bócz et al., 1992 és KSH kiadványok)
11 3. A mű- és szervestrágya-felhasználás Magyarországon (Ángyán-Menyhért, 1997 és KSH kiadványok)
12 4. A növényvédőszer-felhasználás Magyarországon (Ángyán-Menyhért, 1997 és KSH kiadványok) 13 5. A magasabbrendű növényfajok veszélyeztetettsége Magyarországon (Rakonczay, szerk. 1989) 14 6. Az I., II. és III. országos gyomfelvételezés húsz legjelentősebb szántóföldi gyomfajának rangsora és
borítási %-a. (Újvárosi, 1973 és Kovács et al. 1987 adatai alapján) (Ángyán-Menyhért, 1988) ...... 15 7. Talajpusztulás Magyarországon (Stefanovits, szerk., 1977. és Stefanovits, 1981 nyomán) ......... 18 8. Ivóvízvizsgálatok értékelése (Horváth - KSH, 1986) ................................................................... 19 9. A műtrágya-ráfordítás, a termésátlag és a termesztett búzafajták nedves sikértartalmának változása az
1961-1980-as időszakban Magyarországon (%) (Szabó, 1990 adatai alapján) (1961-65-ös érték = 100%)
20 10. A különböző időszakban minősített fajták minőségi jellemzőinek alakulása az 1970-1989-es időszak
adatai alapján (Szabó, 1990) ............................................................................................................. 20 11. Növényi eredetű élelmiszerek peszticidmaradványokkal való szennyezettségének mértéke
Németországban az 1984-86-os időszak adatai alapján (Guhl-Sante, 1990) .................................... 21 12. Peszticidmaradványok különböző gazdálkodási rendszerből származó zöldség- és gyümölcsmintákban
(Schüpach, 1986) .............................................................................................................................. 21 13. A 100 ezer lakosra jutó halálozások számának változása (%) halálokok szerint (1965 = 100%) (KSH
1996/97. Farkas 1994) ...................................................................................................................... 22 14. Főbb gabonafélék (búza, kukorica, rizs) termésmennyisége (1000 t) és annak növekedési üteme (%)
régiónként ......................................................................................................................................... 23 15. A népességszám (fo) növekedési üteme (%) régiónként 1965-1998 között ............................... 25 16. 1 főre jutó gabonatermés (kg/fo) ................................................................................................ 25 17. Különböző termelési rendszerek energiamérlege (Ángyán-Menyhért, 1997) ............................ 26 18. Kukoricatermesztés az USA-ban ................................................................................................ 29 19. A környezetbarát, alkalmazkodó, extenzív és a természetes életteret védő mezőgazdálkodás
támogatásának néhány eleme három EU tagországban 1996-ban (1 euro - 240 Ft) ......................... 30 20. Magyarország összehasonlító területi és népességi adatai (1995) .............................................. 52 21. 1000 lakosra jutó terület (ha) (1995) .......................................................................................... 69 22. Az általános földhasználati zónarendszer és a "MAB" zónarendszer egyesítésének hatása a különböző
földhasználati kategóriák területére .................................................................................................. 73 23. A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program potenciális kiterjedése és felhasználható támogatási
forrásai (Ángyán et al., 1999) ........................................................................................................... 82 24. Az NAKP célprogramjainak területalapú támogatásai ............................................................... 86 25. Az NAKP pályázatok elbírálásának szempontrendszere ............................................................ 88 26. Az NAKP-2002 pályázatok értékelésének statisztikai adatai ..................................................... 89 27. Az NAKP-2002 forráskereteinek célprogramok szerinti megoszlása ......................................... 93 28. A támogatásban részesülő pályázatok programonkénti alakulása .............................................. 94 29. Az NAKP-2002 forráskereteinek támogatási jogcímek szerinti megoszlása .............................. 94 30. Lehetséges információforrások az extenzív rendszerek lehatárolásához (Baldock et al., szerk., 1994)
95 31. Madárfajok, amelyek védelme érdekében a 2078/92 szabályozás alkalmazása javasolt (Tucker-Heath,
1994) (halastavakhoz és nádasokhoz kötődő fajok nélkül) ............................................................ 105 32. Az ÉTT kategóriák területe és aránya ....................................................................................... 106 33. Modellterületek, választható támogatott gazdálkodási csomagok és kifizetési összegek ......... 109 34. A 2002. évi pályázatok statisztikai adatai ................................................................................. 113 35. Védett természeti területeink összesítő adatai (2002. március 1.) ............................................ 115 36. Nemzeti parkjaink területi adatai (2002. március 1.) ................................................................ 118 37. Országos jelentőségű védett természeti területek alakulása (ha) .............................................. 119 38. Érzékeny Természeti Területek összesítő adatai (2002. március 1.) ........................................ 120 39. Védett és érzékeny természeti területek összesített adatait (2002. március 1.) ......................... 121 40. A védett és érzékeny területek lejtőkategóriák szerinti megoszlása (%) .................................. 121 41. A 100 pontos talajértékszám-kategóriák gyakorisága (%) ........................................................ 122 42. Az aranykoronaérték-kategóriák gyakorisága (%) ................................................................... 123
Védett és érzékeny természeti
területek mezőgazdálkodásának
alapjai
xiii Created by XMLmind XSL-FO Converter.
43. A genetikus talajfőtípusok előfordulása a védett és érzékeny területeken ................................ 123 44. A vízgazdálkodási tulajdonság-kategóriák előfordulása a védett és érzékeny területeken (%) 124 45. A talajok kémhatás- és mészállapot-kategóriáinak előfordulása a védett és érzékeny területeken (%)
124 46. A talajok szervesanyag-készlet kategóriáinak előfordulási gyakorisága a védett és érzékeny területeken
(%) .................................................................................................................................................. 126 47. Mezőgazdasági alkalmasságkategóriák gyakorisága (%) ......................................................... 126 48. Környezeti érzékenység-kategóriák gyakorisága (%) ............................................................... 127 49. Területmeghatározottsági kategóriák gyakorisága (%) ............................................................. 127 50. Országos jelentőségű védett természeti területek megoszlása művelési ágak szerint (ha) ....... 128 51. Védett és érzékeny természeti területek művetési ágak szerinti megoszlása (1 000 ha) ........... 129 52. Extenzív állattenyésztési és növénytermesztési rendszerek jellemzői (Nagy et al., 1997) ....... 129 53. Intenzív és extenzív gazdálkodási módok (Nagy et al., 1997) .................................................. 198 54. Magyarország füves élőhelyeinek aktuális területe .................................................................. 198 55. Néhány agroökológiai jellemző 95%-os gyakoriságú szélső értékei Magyarországon (1901-1980)
(Ángyán - Menyhért, 1988) ............................................................................................................ 201 56. Az évente újonnan minosített fajták átlagos száma (db) (1928-1996) (Ángyán-Menyhért, szerk., 1997)
......................................................................................................................................................... 218 57. Az újonnan minősített növényfajták száma és átlagos termesztésben maradási ideje (életkora) néhány
növényfajnál (1928-1996) (Ángyán-Menyhért, szerk., 1997) ........................................................ 219 58. Fontosabb szántóföldi növények elővetemény igénye (Szalai, 1995) ...................................... 220 59. A talajtermékenység szempontjából fontos tulajdonságok (Boguslawski, 1965, Gyori, 1984 nyomán)
226 60. A főbb talajművelő eszközök munkájának jellemzése alapműveletekkel (Nyíri et al., 1981 és Birkás,
1995 nyomán) ................................................................................................................................. 229 61. A humusz hatása a talajtermékenységre (Koepf et al., 1980. nyomán) .................................... 233 62. Néhány hazai talajféleség 0-20 cm-es rétegének átlagos egyensúlyi állandója az NPK tápelemekre
(Búzás, 1987. nyomán) ................................................................................................................... 243 63. A pH-tól függő P felvétel (Aldrich, 1976) ................................................................................ 248 64. A zöldtrágyázás lehetőségei (Holló, 1996) ............................................................................... 250 65. Veszteségek a gondatlanul kezelt trágyalében és vizeletben (Kreybig, l955) .......................... 251 66. Az alászántás idejének hatása a trágya értékére (Kreybig, 1955) ............................................. 265 67. A legfontosabb nyersanyagok C/N aránya ............................................................................... 268 68. A higienizáláshoz szükséges minimális hőmérsékleti határértékek az EU országokban .......... 272 69. A szennyvíziszap patogén mikrobáinak pusztulási ideje különböző hőmérsékleten (WHO, 1956) 273 70. Néhány nyersanyag kémiai összetétele ..................................................................................... 273 71. Néhány nyersanyag fontosabb tulajdonságai ............................................................................ 274 72. Néhány nyersanyag térfogattömege keletkezéskor ................................................................... 276 73. Néhány nyersanyag nehézfém tartalma mg/kg sz.a.-ban (Amlinger, 1993) ............................. 277 74. Különböző hulladékok idegenanyag-tartalma .......................................................................... 278 75. Különböző eredetű komposztok felhasználási területei ............................................................ 278 76. A különböző komposztok nyersanyagoktól függő összetétele ................................................. 290 77. Különböző szerzők által javasolt komposztadagok szántóföldi növényeknél (Forrás: Crepaz, 1991,
(Dunst), 1991, Gottschall, 1990,, Steinlechner-Katter, 1991) ........................................................ 291 78. A komposztálás beillesztése a vetésforgóba ............................................................................. 294 79. A tájelemek mint élőhelyek és funkcióik .................................................................................. 294 80. A mezőgazdaságilag művelt terület, a számosállat létszám és az egy hektárra jutó számosállatok száma
az Európai Unióban és Magyarországon 1998-ban (Binnyei, 2002) .............................................. 297 81. Magyarországon védett háziállat fajták (1) Emlos fajták ......................................................... 305 82. Magyarországon védett háziállatfajták (2) Baromfi- és halfajták ............................................. 311 83. A sérülések eloszlása és mértéke a különböző tartási formáknál, tejelő szarvasmarháknál, 60 üzemben
(%) .................................................................................................................................................. 312 84. A szaporodási mutatók kötött és kötetlen tartásban .................................................................. 316 85. 1 ha-ra engedélyezett legnagyobb állatlétszám az ökológiai gazdálkodásban .......................... 317 86. Az ökológiai gazdálkodás legkisebb területigénye épületben és szabadban, fajok és termelési típusok
szerint ............................................................................................................................................. 319 87. Ősi jellegű háziállatfajták alkalmazhatósága különböző gyeptípusokon .................................. 320 88. 1999. évi haltermelésünk halfajonkénti megoszlása (t) ............................................................ 339 89. Halastavainkon élő veszélyeztetett madárfajok és élőhelyigényük .......................................... 348 90. Az NAKP tógazdasági programjának 2002. évi gazdálkodási előírásai és azok várható hatásai 352
Védett és érzékeny természeti
területek mezőgazdálkodásának
alapjai
xiv Created by XMLmind XSL-FO Converter.
91. A legfontosabb nádas-felújítási eljárások ................................................................................. 356 92. A Vásárhelyi-terv továbbfejlesztésében javasolt síkvidéki árvíztározók (VTT, 2002) ............ 366 93. A 14 tározós javaslat által érintett területek jelenlegi és javasolt területhasználata (VTT, 2002) 375 94. A biotóphálózat-tervezés lépései és tartalma ............................................................................ 376 95. Termésszinthatárok néhány jellegzetes növényfajnál a fő szántóföldi termőhelyek szerint (t/ha)
(Ángyán-Menyhért, szerk., 1997) ................................................................................................... 391 96. Gabonaegység-szorzók ............................................................................................................. 394 97. A fő szántóföldi termőhelyek becsült gabonaegység hozama (t GE/ha) .................................. 397 98. Csernozjom talaj (I.) állateltartó képessége eltérő takarmánytermő területi arány esetén (db Sz.á./ha)
397 99. Állateltartó képesség közvetlen számítása a területi termésátlagokból (takarmánytermő terület =
100%) ............................................................................................................................................. 398 100. Munkaerőigény 25 db számosállat gondozásához és a hozzátartozó takarmánytermő-terület
ellátásához (szarvasmarha) ............................................................................................................. 398 101. Területigény (ha) eltérő talajtermékenységi kategóriában különböző területhasznosítási arányok
esetén (25 számosállat, szarvasmarha esettanulmány) (Csernozjom (I.) talaj) ............................... 400 102. Állatfajonkénti trágyatermelési határértékek .......................................................................... 400 103. 25 számosállat trágyatermelése (szarvasmarhatartás) ............................................................. 401 104. A cash-flow számítás menete ................................................................................................. 402 105. A HNPI működési területe ...................................................................................................... 405 106. Mezőgazdasági talajalkalmasság (osztálygyakoriság %) ........................................................ 491 107. Mezőgazdasági klímaalkalmasság (osztálygyakoriság %) ..................................................... 501 108. Magyarország területének mezogazdasági alkalmassága (osztálygyakoriság %) ................... 501 109. Környezeti érzékenység az élővilág szempontjából (osztálygyakoriság %) ........................... 502 110. Környezeti érzékenység a talaj szempontjából (osztálygyakoriság %) .................................. 504 111. Környezeti érzékenység a vízbázisok szempontjából (osztálygyakoriság %) ........................ 504 112. Magyarország területének környezeti érzékenysége (osztálygyakoriság %) .......................... 505 113. Magyarország területeinek elhelyezkedése a környezetérzékenységi-agrártermelési skálán
(osztálygyakoriság %) .................................................................................................................... 505 114. Javaslat háromkategóriás földhasználati zónarendszer kialakítására (1. forgatókönyv) ......... 506 115. Javaslat három kategóriás földhasználati zónarendszer kialakítására (2. forgatókönyv) ........ 508 116. Javaslat háromkategóriás földhasználati zónarendszer kialakítására (3. forgatókönyv) ......... 509 117. A szántóterületek mezőgazdasági alkalmassága és környezeti érzékenysége ........................ 510 118. Magyarország szántóterületeinek elhelyezkedése a környezetérzékenységi-agrártermelési skálán
511 119. A szántóterületek megoszlása a javasolt háromkategóriás földhasználati zónarendszerben (áttekintés)
......................................................................................................................................................... 511 120. Művelési ágak és területi változásuk a 2. zonációs forgatókönyv szerint ............................... 512
1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. fejezet - Támogatók
A Kempelen Farkas Felsőoktatási Digitális Tankönyvtár vagy más által közreadott digitális tartalom a szerzői
jogról szóló 1999. évi LXXVI. tv. 33.§ (4) bekezdésében meghatározott oktatási, illetve tudományos kutatási
célra használható fel. A felhasználó a digitális tartalmat képernyőn megjelenítheti, letöltheti, elektronikus
adathordozóra vagy papírra másolhatja, adatrögzítő rendszerében tárolhatja. A Kempelen Farkas Felsőoktatási
Digitális Tankönyvtár vagy más weblapján található digitális tartalmak üzletszerű felhasználása tilos, valamint
kizárt a digitális tartalom módosítása és átdolgozása, illetve az ilyen módon keletkezett származékos anyag
további felhasználása is.
A jelen digitális tartalom internetes közreadását a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal 2006-ban nyújtott
támogatása tette lehetővé.
2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2. fejezet - 1. Előszó
(Wass Albert) —„A világ fölött őrködik a Rend”
(Teremtés könyve 2,15) —„Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze.”
A természetvédelem koncepcióváltása az 1970-es évekre nyúlik vissza, és azon az alapvető felismerésen
nyugyszik, hogy az ökoszisztémák védelme csak úgy biztosítható, ha a védett zónák zárványszerű
elszigetelése („itt tiszta természetvédelem, ott tiszta termelési- és fogyasztási célú környezethasználat”) helyett
azokat fokozatos átmeneteken keresztül beágyazzuk az őket körülvevő gazdasági és társadalmi
környezetbe.
A teljes területre kiterjedő, a védett területek szigeteiről kilépő természetvédelem koncepciója a
környezethasználat intenzitásának változtatásával igyekszik elkerülni az alul-, illetve túlhasználat következtében
előálló károkat, és a következő alapvető célok területi harmonizációját kívánja elérni:
• természetmegőrzés (táj, ökoszisztéma, faj- és genetikai sokféleség fenntartása);
• gazdasági beágyazás (az ökológiai és kultúrális szempontból fenntartható földhasználati rendszerek,
gazdasági fejlesztés elősegítése);
• társadalmi beágyazás (oktatás, nevelés, bemutatás, kutatás, monitoring feladatok ellátása a lokális,
regionális, nemzeti és globális természetmegőrzés területein).
• E mélyreható paradigmaváltás, a szegregációs modellt felváltó integrációs – a gazdaság és a társadalom felé
nyitó – természetvédelmi stratégia új megközelítést, megoldásokat, módszereket kíván.
E természetvédelmi koncepcióváltással párhuzamosan a mezőgazdálkodás tartalmi átalakulása is gyors ütemben
halad. Ez azon a felismerésen alapul, hogy a mezőgazdaság mindig is több volt, mint egyszerű árutermelő
ágazat. Az élelmiszerek és nyersanyagok előállításán túl egyéb feladatokat is ellátott, tájat, élővilágot, talajt,
vizet, környezetet is „termelt”, és munkát, megélhetést adott a vidék embere és közösségei számára. Ez ma sincs
másképpen. Néhány évtizedes agráriparosítási, termésmaximalizálási kitérő után ismét rá kellett jönnünk: a
mezőgazdaságnak a termelési feladatok mellett regionálisan eltérő mértékben ugyan, de környezeti és
társadalmi, foglalkoztatási feladatokat is magára kell vállalnia. Ez utóbbiak olyan – az egész társadalom és
a helyi közösségek számára egyaránt fontos – ökoszociális szolgáltatások, amelyek helyben keletkeznek, nem
importálhatók, és amelyekért a mezőgazdaságot, a gazdálkodót fizettség illeti meg.
Az, hogy a mezőgazdaságnak a termelő vagy a szolgáltató jellege, funkciója válik e hangsúlyozottá, attól
függ, hogy milyen – nagy agrárpotenciálú és környezeti szempontból kevéssé érzékeny, vagy pedig kis
termelési potenciálú és érzékeny, sérülékeny, természeti értékekben gazdag – területeken, tájon vagyunk.
Minél érzékenyebb, sérülékenyebb területen gazdálkodunk, annál fontosabbá válnak a mezőgazdaság
ökoszociális szolgáltatásai. Mivel azonban az iparszerű – a termelés hatékonyságának és piaci
versenyképességének növelésére koncentráló – mezőgazdálkodás ökoszociális terljesítménye igen gyenge,
ezért – különösen védett és érzékeny természeti területeken – ettől eltérő gazdálkodási rendszereket kell
alkalmaznunk.
Ezek a felismerések vezettek el – sűrűn lakott vidéki térségekkel és még mindig nagy természeti értékeket
hordozó természeti és kultúrtájakkal jellemezhető kontinensünkön – a többfunkciós európai agrármodell
megfogalmazásához, az e modell elterjesztését szolgáló közös agrár- és vidékpolitika reformjához, támogatási
rendszerének kiépítéséhez és közösségi költségvetési forrásainak európai megteremtéséhez.
Ennek szellemében és EU-harmonizációs feladataink megoldása sorában született meg nálunk a Nemzeti
Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP), majd az ennek bevezetéséről rendelkező 2253/1999 (X. 7.) számú
kormányhatározat. A 2002-es költségvetés az agrártámogatások között 2,2 milliárd Ft-ot különített el e
támogatási-kifizetési rendszer kísérleti indítására. Ugyancsak e folyamat részeként született meg a Nemzeti
Vidékfejlesztési Terv és ennek hazai hátterét adó 1996/21. számú Területfejlesztési és Területrendezési
Törvény. A 2002. évi költségvetés e program támogatására 5,5 milliárd Ft-ot különített el.
1. Előszó
3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Ezzel, valamint az EU Bizottság 2002. január 30-ai – a csatlakozásra váró országok agrártámogatására
vonatkozó pozíciójának – bejelentése után az agrár-környezetvédelem és vidékfejlesztés helyzete,
megítélése gyökeresen meg kell, hogy változzon. Az nem lehet már csupán egy kötelező, utolsó,
„hatékonyságrontó” fejezete a „tisztességes agrárpolitikának”, hanem az integrált agrár- és vidékfejlesztési
politika ökoszociális pillérévé és az EU források megszerzésének fontos tényezőjévé vált.
Látnunk kell ugyanis, hogy míg kiváló agrárterületeinken az első – termelési – pillér kínál forrásszerzési
lehetőségeket, addig érzékeny, sérülékeny, kisebb agrárpotenciálú, ráadásul mindezekkel összefüggésben
gazdasági értelemben általában hátrányos helyzetű, gyakorta munkanélküliséggel súlytott térségeinkben a
többfunkciós európai agrármodell második, ökoszociális pillére mentén megnyíló európai források
jelenthetnek igen hathatós segítséget. Fel kell ismernünk, hogy a két pillér más-más adottságú területeinkre
irányul, azok nem kizárják, hanem kiegészítik egymást! Az ökoszociális pillér mentén megfogalmazott
agrár-környezetgazdálkodási és egyéb vidékfejlesztési programok indításával a mezőgazdasági stratégiaváltás
Magyarországon is elkezdhető, ha felismerjük a két pillér nyújtotta lehetőségek egymást kiegészítő jellegét.
E nagy léptékű, történelmi jelentőségű agrár-, vidék- és környezetpolitikai stratégiaváltás azonban csak akkor
sikerülhet, ha kiépül annak nemcsak fizikai, hanem mindenek előtt szellemi infrastruktúrája. Ehhez új
ismeretekre, tudásra és gondolkodásmódra van szükség, amely sok esetben nem jelent mást, mint a szerves
fejlődéshez való visszatérést, e fejlődés fonalának újbóli felvételét, kialakult, évszázadok alatt csiszolódott, a
tájakhoz illeszkedő gazdálkodási rendszereinek korszerű újrafogalmazását. Könyvünk ehhez kíván
segítséget adni különösen azok számára, akik védett vagy érzékeny természeti területeinken gazdálkodnak, vagy
e területek mezőgazdasági és természetvédelmi hasznosításának irányítását, ellenőrzését végzik. Mindezekből
kiindulva a következő kérdésköröket vizsgáljuk.
• Részletesen elemezzük a természetvédelem és a mezőgazdálkodás kapcsolatait, a két terület fejlődésének fő
irányát, jellemzőit, eredményeit, problémáit.
• Ezek után több oldalról megvizsgáljuk a mezőgazdálkodás, a természetvédelem és a vidék újraegyesítését
célzó többfunkciós európai agrármodellt, annak kialakulását, hátterét, alapértékeit, Magyarország számára
felkínált lehetőségeit.
• Ezt követően bemutatjuk Magyarország területének környezeti érzékenységét, illetve agrárpotenciálját, az
azokat meghatározó tényezőket, majd a két terület összehangolását célzó földhasználati zónarendszert.
Kialakításának részletes metodikai leírását a mellékletben tesszük közzé.
• A többfunkciós európai agrármodell megvalósításának magyar kereteit adó Nemzeti Agrár-környezetvédelmi
Program bemutatását követően a védett és érzékeny területek szempontjából egyik legfontosabb
alapmodelljét, az Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) rendszerét, annak kialakulását, működésmódját és
hazai helyzetét, perspektíváit elemezzük. Ehhez kapcsolódóan a könyv mellékletében egy modellvizsgálaton
keresztül vázlatosan bemutatjuk a rendszert, mint az önkéntes megállapodások mintarendszerét és az ezekhez
kapcsolódó kifizetések modellszámításának módszereit.
• A könyv központi részét a védett és érzékeny természeti területek jellemzése és az e területeken folytatható
mezőgazdálkodás szempontjainak részletes elemzése adja, mely magába foglalja a gazdálkodás és a védelem
üzemi szintű összehangolása tervezési metodikájának bemutatását is. Mindezeken túl röviden, példaképpen,
esettanumányszerűen ismertetjük egyik nemzeti parkunk gazdálkodását.
• A gazdag bibliográfia lehetőséget és segítséget kínál az egyes területek részletesebb megismerésére, a
mellékletek pedig fontos kiegészítő információkat adnak.
Ezzel a könyvünkkel mindenek előtt Magyarország mezőgazdálkodásra alkalmas, védett és érzékeny
természeti területei földtulajdonosainak és használóinak fenntartható, természetkímélő gazdálkodásához
kívánunk elméleti és gyakorlati segítséget adni. Szeretnénk, ha kötetünket a természetvédelem gyakorlatában
dolgozó szakemberek, szakmai felügyelők és természetvédelmi őrök is gyakran és haszonnal forgatnák. Rajtuk
kívül jó szívvel ajánljuk e munkát a közép- és felsőfokú graduális és posztgraduális képzés keretein belül
gyakorlati természetvédelemmel, környezet- és tájgazdálkodással, mezőgazdálkodással foglalkozóknak,
oktatóknak, hallgatóknak és mindazoknak, akik érdekeltek a mezőgazdaság, a vidékfejlesztés és a
természetvédelem összehangolásában, harmonikus fejlesztésében. Akik tudnak, és akarnak is tenni ezen
új típusú fejlődés kibontakoztatásáért.
Gödöllő – Budapest, 2002. március 31.
1. Előszó
4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Ángyán József
Tardy János
Vajnáné Madarassy Anikó
5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3. fejezet - 2. A mezőgazdálkodásés a természetvédelem fejlődése és kapcsolatai
Hosszú utat tett meg a világ és Magyarország, míg eljutott az előszóban vázolt felismerésekig. E folyamat
eredményeként az elmúlt 35–40 év során a vidéki táj és környezet szerepe, megítélése jelentős változásokon
ment át. A vidéki térség hagyományosan szinte egyetlen feladata – az élelmiszerek, a növénytermesztési és
állattenyésztési nyersanyagok előállítása – mellett előtérbe kerültek az egyéb funkciók, amelyek közül érdemes
külön kiemelni a közösség érdekeit szolgáló, „közjavakat” előállító környezet-, természet- és tájvédelmi,
valamint fogyasztási és szolgáltatási funkciók széles körét. Rá kellett ébredni ugyanis arra, hogy a vidéki térség
nem csupán a mezőgazdasági termelés színtere, hanem egyben biológiai és társadalmi élettér is, ha tehát a
területfelhasználást és egyéb beavatkozásainkat csupán a termelés hatékonyságának növelése vezérli, akkor az
élettérfunkciók komoly veszélybe kerülhetnek. Ilyen körülmények között a környezet degradálódása nem
csupán a termelés visszaeséséhez vezet, hanem az emberi létfeltételeket is komolyan veszélyezteti.
A mezőgazdaság Magyarországon az összterület 65,5%-ával közvetlenül érintkezve a kultúrtáj fő
használója, a 3,6 millió ha-t meghaladó védett és érzékeny természeti területeknek viszont több mint fele
mezőgazdasági művelés alatt áll. Ebből fakad egyrészt, hogy a természetvédelem alapvetően rá van utalva a
mezőgazdasággal való együttműködésre. Másrészt a mezőgazdálkodás teljesítménye, eredménye, termékeinek
minősége és ezzel piaci versenyképessége döntően a környezet, a természeti erőforrások állapotától,
minőségétől függ. A természetvédelem és a mezőgazdaság egymásrautaltsága elkerülhetetlenné teszi a két
terület összehangolását.
Fel kell ismerni ugyanakkor azt is, hogy a lokális, passzív és utólagos szankcionálásra épülő természet- és
környezetvédelem rendszere csődöt mondott. Sokkal jobb eredményt ígér, ha helyette az aktív, diffúz védelem
alapelveinek megfelelően a termelési és fogyasztási célú környezethasználat rendszerét alakítjuk át úgy,
hogy a vidéki térségek a termelési funkció mellett növekvő jelentőségű népességmegtartó, társadalmi, kulturális
és környezetstabilizáló feladataikat is el tudják látni.
A vidéki térségek jellemző vonásainak, értékeinek és feladatainak ismeretében azt is be kell látni, hogy ezek
pótolhatatlanok az egész társadalom számára, a városi és vidéki területek ezer szállal kapcsolódnak
egymáshoz, a Vidéki Térségek Európai Kartájának (1996) megfogalmazása szerint „közös sorson osztoznak”.
A vidéki térség fejlesztése során tehát a mezőgazdálkodás fogalmát tágabban kell értelmeznünk, egyre
inkább megtöltve környezetgazdálkodási tartalommal, vagyis
• a természet- és környezetvédelmi (stabilizálási),
• a termelési és
• a fogyasztási-szolgáltatási, társadalmi, közösségi, kulturális
funkciókat, azok területigényét és szempontjait egyaránt figyelembe kell venni. Hosszú távon csak az a
gazdálkodás lehet fenntartható (értékőrző), amely e hármas szempontrendszerre épül.
Nem elég tehát az eddigi stratégia, rendszer technológiáit tökéletesíteni, hanem új stratégiára és ehhez
illeszkedő, ennek gyakorlati megvalósítási kereteket adó megoldásokra, rendszerekre van szükség. Ez az
új stratégia az úgynevezett „multifunkcionális” mezőgazdálkodás, a fenntartható környezet- és
tájgazdálkodás. Feladatait két nagy körbe sorolhatjuk:
• az alapvetően a piac által szabályozott termelési funkciók, melyek az élelmiszerek előállításán túl a nem
élelmiszer célú termékek (megújítható nyersanyagok, energiaforrások stb.) előállítását is egyre inkább
magukba foglalják, valamint
• a körzettel, a tájjal, a földdel kapcsolatos természeti, társadalmi és kultúrfunkciók.
Ez utóbbiak olyan „nem importálható közjavakat” (élelmezésbiztonság, a kultúrtáj ápolása, az élettérfunkciók
fenntartható megőrzése, az ökológiai és műszaki infrastruktúra fenntartása, ökológiai stabilitás,
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
népességmegtartás, munkaerő kiegyenlítés, a turizmus alapjának biztosítása, paraszti értékek ápolása stb.)
testesítenek meg, amelyek létrejötte a piac hagyományos eszközeivel, az árakon keresztül nem szabályozható,
melyek ugyanakkor a vidék társadalmának és környezeti, természeti egyensúlyának fenntartásában növekvő
szerepet töltenek be.
Ennek felismerésére utal az EU támogatási rendszerének gyökeres átalakulása. Az 1992-es CAP1-reform
keretében megszületett EEC 2078/92 számú rendelet valamennyi tagállamban előirányozta olyan támogatási
rendszerek kidolgozását és bevezetését, amelyek elősegítik a környezet-, természet- és tájvédelmi célok
integrálását a mezőgazdasági tevékenységbe, és ehhez jelentős (50–75%-os mértékű) kiegészítő közösségi
forrásokat rendelt. Azóta elkezdődött a mezőgazdaság termelési típusú támogatásainak fokozatos leépítését
célzó programok kidolgozása, és annak vizsgálata, hogy milyen mechanizmusokon keresztül lehet e
felszabaduló forrásokat a mezőgazdaság ökoszociális (környezeti, ökológiai, foglalkoztatási, szociális,
kulturális stb.) funkcióinak támogatására átcsoportosítani, és e csatornán a gazdákhoz visszajuttatni.
Le kell azt is szögezni, hogy ezen új koncepciókhoz való illeszkedést nem csupán az európai és
világfolyamatok indokolják, hanem belső fejlődésünk, a mezőgazdaság, a természetvédelem és a
vidékfejlesztés összehangolása iránti növekvő igény is sürgeti.
∗ ∗ ∗
Lássuk hát először is e többfunkciós modell két alappillérének, a mezőgazdálkodásnak és a
természetvédelemnek a fejlődését, szétválásuk folyamatát, valamint újraegyesítésük esélyeit, lehetőségeit
és alapeszközeit.
1. 2.1. A mezőgazdálkodás
1.1. 2.1.1. A mezőgazdaság fogalomköre, céljai, feladatai
A mezőgazdálkodás értelmezése szoros összefüggést mutat azzal, hogy miket tartunk céljainak, feladatainak,
s e célokat és feladatokat hogyan rangsoroljuk, közülük melyeket hangsúlyozzuk. Ezek időben jelentősen
változtak, a hangsúlyok különböző helyekre kerültek, és mai vitáink élét is jelentősen tompíthatná, ha az
alapfogalmakat közösen tisztáznánk. Ennek okán könyvünket is célszerű ezzel kezdeni még akkor is, ha első
látásra ez nem látszik feltétlenül fontosnak.
A mezőgazdálkodás értelmezése körüli nézeteket két, egymástól alapvetően eltérő főirányba sorolhatjuk.
Ezeket a legrövidebben talán a termelési típusú értelmezés, illetve a környezetgazdálkodási típusú értelmezés
megjelöléssel illethetjük.
A termelési típusú értelmezés a mezőgazdálkodást szigorúan csak szántóföldi, kertészeti, gyepgazdálkodási és
állattenyésztési árutermelésként fogja fel, és specialitásainak túlhangsúlyozásával már az erdészetet, halászatot,
vadgazdálkodást és vadászatot is külön kezeli. Figyelmét kifejezetten az árutermelő technológiákra, azok
tökéletesítésére, technikai és gazdasági hatékonyságuk növelésére irányítja. Ez az értelmezés adja a
konvencionális (ipari, iparszerű) gazdálkodás egyik legfontosabb alappillérét.
A mezőgazdálkodás környezetgazdálkodási értelmezése szerint azon a természetes és az ember alkotta
környezetnek hosszabb távra szóló szabályozott hasznosítását, tervszerű fejlesztését és hatékony védelmét
értjük, a természet ökológiai egyensúlyának fenntartásával és a társadalom igényeinek figyelembe vételével
(Madas, 1985). Ez az értelmezés tehát abból indul ki, hogy a vidéki térség nem csupán a termelés színtere,
hanem egyben biológiai és társadalmi élettér is, és ez olyan típusú gazdálkodást követel, amely biztosítja a
környezet-, természet- és tájvédelmi, a termelési és a fogyasztási-szolgáltatási funkciók harmóniáját,
egyensúlyuk fenntartását.
A sűrűn lakott és természeti értékekben még mindig gazdag Európa fejlődési tendenciáinak ismeretében ma úgy
tűnik, hogy egyre inkább ez utóbbi, többfunkciós közelítés hódít teret, amely szerint a
mezőgazdálkodásnak legalább három feladata van (Schuhmacher, 1974):
• „az embert állandó érintkezésben kell tartania az élő természettel, amelynek ő maga rendkívül sebezhető
pontja és az is marad;
1 CAP: Common Agricultural Policy (Közös Agrárpolitika).
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• emberarcúvá kell formálnia és meg kell nemesítenie az ember tágabb környezetét, és
• meg kell termelnie az élelmiszereket és egyéb anyagokat, amelyre az emberiségnek szüksége van”.
Ezen általános feladatmeghatározás pontosabb körülírását, célrendszerét Harrach (1992) a következőkben
foglalja össze:
• „értékes beltartalmú, szermaradvány-mentes termékek előállítása;
• a kultúrtáj ápolása és a biodiverzitás fenntartása;
• a talajt, vizeket, levegőt érintő környezetterhelés csökkentése, illetve elkerülése;
• elfogadható jövedelem biztosítása a lehető legtöbb ember számára”.
E teljesen újszerű, szélesebb körű értelmezést bontja ki Alfons (1994), aki a mezőgazdaság feladatait,
funkcióit a következő három csoportra osztja:
• termelési funkciók (élelmiszer, egyéb nyersanyagok, energia);
• körzeti vagy tájfunkciók (a benépesítettség biztosítása, népességmegtartás, a munkaerőpiac kiegyenlítése, az
ökológiai és műszaki infrastruktúra fenntartása, a turizmus alapjának biztosítása, paraszti kultúra, értékek
ápolása);
• a földdel kapcsolatos kultúrfunkciók (tájfenntartás, a kultúrtáj ápolása, földvédelem, vízvédelem, ökológiai
feladatok, levegőtisztítási feladatok).
Könyvünkkel egy – a magyarországi adottságokból kiinduló, fenntartható, környezetéhez alkalmazkodó, abba
belesimuló – többfunkciós mezőgazdálkodás, a környezet és tájgazdálkodás irányelveit foglaljuk össze, amelyek
a természetvédelmi magterületektől az agrár magterületekig terjedő földhasználati zónarendszerben a védett és
érzékeny területek gazdálkodásához adnak segítséget. Mielőtt azonban ennek részleteit elemeznénk, vizsgáljuk
meg azt, hogy milyen fejlődési folyamaton keresztül jutott el a mezőgazdálkodás, illetve a természetvédelem
mai célrendszeréhez, fejlesztési prioritásaihoz.
1.2. 2.1.2. Az európai mezőgazdaság fejlődésének szakaszai, alapkaraktere
A mezőgazdálkodás kezdetei óta azon igyekszik, hogy a termékei iránti állandóan növekvő keresletet a
földhasználat intenzitásának növelésével minél jobban kielégítse. Ez a törekvés az egymás után következő
földművelési, földhasználati rendszerek kialakulásán, fejlődésén, egymást váltó folyamatán jól nyomon
követhető.
1.2.1. 2.1.2.1. Parlagos, legelő-/erdőváltó földművelési rendszer
A parlagos, legelő- és erdőváltó földművelési rendszer több mint ezer évig volt a mezőgazdasági termelés
uralkodó formája. Erre az időszakra általában jellemző a kis népsűrűség, a nomád, vándorló életmód és a
primitív földművelő eszközök használata. A földterület egy kis részét a település közvetlen környékén
művelésbe vonták, melyet néhány (4–6) évi használat után 50–60 évig parlagon hagytak. Ezeken az elhagyott
területeken a természeti adottságoknak megfelelően ismét az eredeti ősnövényzet alakult ki. A parlagos és a
legelőváltó a sztyeppes (füves), az erdőváltó viszont az erdős övezetek jellemző rendszere volt, amelyek az
összterületnek csak mintegy 5–10%-át hasznosították. A földművelés parlagos rendszerében a szántó általában a
lejtő középső harmadára korlátozódott. A vízválasztót erdő borította, a lejtő felső részén legelő volt, az alsó
részén pedig a rétek terültek el (1. ábra).
1. ábra - A művelési ágak elhelyezkedése a parlagos földművelési rendszerben (Szalai,
1996)
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1.2.2. 2.1.2.2. Ugaros földművelési rendszer (nyomásos gazdálkodás)
Amikor a szántóföldek már nagyobb arányt foglaltak el, csökkenteni kellett a parlagoltatás idejét. Így a
parlagidőszakból azok a stádiumok maradtak el, amelyek a talajtermékenység helyreállítását segítették elő. A
gyomosodás viszont egyre nagyobb méreteket öltött. Ezen okok következtében a termés már nem elégítette ki a
szaporodó lakosság igényét, tehát fokozatosan újabb – az ugaros – földművelési rendszer alakult ki a parlagos
rendszerből. Európában a VII. század körül jelent meg, és mintegy háromszáz év múlva, vagyis a X–XI. század
körül vált általánossá.
Ebben a rendszerben fokozatosan kialakultak a művelési ágak, és állandósult a szántóföldi művelés. A
települések közvetlen környékén konyhakerti növényeket termesztettek, sőt gyümölcsösöket is telepítettek. A
rétek és legelők főleg a szántónak kevésbé alkalmas területekre szorultak vissza. A növények a szántóterület 50–
60, sőt esetenként 80%-át foglalták el, tehát a parlagos rendszerhez viszonyítva az arányok teljesen
megváltoztak. A talaj egy-két évi pihentetésének célja a gyomok irtása, a talaj szerkezeti állapotának javítása és
a természetes tápanyagok feltáródásának elősegítése volt, ugyanis a rendszer mindenekelőtt a talaj természetes
tápanyagainak felhasználására épült.
Jellemzője a nyomásos gazdálkodás volt. A kétnyomásos rendszerben a szántót két részre osztották: az egyik
felén gabonát termesztettek, a másik felén ugaroltak (gabona-ugar). A háromnyomásos rendszerben a gabona a
terület kétharmadát, az ugar pedig egyharmadát foglalta el (gabona-gabona-ugar). A szántóföldeken
takarmánynövényeket nem termesztettek. A takarmányszükségletet a közös használatban levő rétek és legelők
fedezték.
Az alapvetően saját szükségletre termelő rendszer egyensúlyát az árutermelés megjelenése bontotta meg.
Kezdetben ezt újabb területek szántóföldi művelésbe vonásával oldották meg az erdők és a legelők rovására. A
legelőterületek csökkenése következményeként kezdődött az ugarok legeltetése, mely az egyébként sem magas
színvonalú talajművelés romlásához vezetett, s így a termésátlagok tovább csökkentek. Ebben az időben az
ugaros földművelési rendszer már a népesség szaporodása, valamint az ipar fejlődése miatt megnövekedett
mennyiségi igényeket nem tudta kielégíteni.
1.2.3. 2.1.2.3. Vetésváltó földművelési rendszer
Az ugaroltatás felváltására kialakult többféle földművelési rendszer közül a legnagyobb arányban a vetésváltó
földművelés terjedt el. Legelőször a XVI–XVII. században alakult ki a mai Belgium és Hollandia területén. A
XVIII. század folyamán Angliában, majd Franciaországban, a XIX. században pedig Németországban vált
uralkodóvá. Magyarországon a vetésváltó rendszer a XIX. század végén kezdett terjedni először a városokhoz,
ipari létesítményekhez (cukorgyárak) közeli, valamint az istállózott, intenzív állattenyésztést folytató
gazdaságokban. Az előzőhöz viszonyítva lényeges változást jelentett a talajhasználat, a talajtermékenység
fenntartása, az új termelőeszközök és -módok kialakulása terén.
A talajhasználatban bekövetkezett változásokat a következőkkel jellemezhetjük. Minden természetes
takarmánytermő területet feltörtek, amely szántóföldi művelésre alkalmas volt. Természetes takarmánytermő
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
területként csak a nagy hozamú rétek, a mély fekvésű, vízrendezetlen rétek és legelők, valamint a szikes legelők
maradtak meg. A takarmánynövények termesztése a szántóföldre helyeződött át. Jelentősen bővült a
szántóföldön termesztett növényfajok száma. Az ugaros rendszerre jellemző gabonaféléken kívül nemcsak a
takarmány-, hanem az ipari növények aránya is jelentősen megnövekedett. Megszűnt az ugarolás. Kialakult a
növényfajok évenkénti váltására alapozott növénytermesztés. A szántóföldön termesztett növényeket két
csoportba sorolták: talajtermékenységet kimerítő és gazdagító csoportba. Olyan növényi sorrendet alkalmaztak,
amelyben a két növénycsoport évenként váltotta egymást. A rendszert tehát a változatosabb növényi összetétel
és ennek megfelelő vetésforgó jellemezte.
Az intenzívebb és sokoldalúbb talajhasználat mellett a vetésváltó földművelési rendszer a talajtermékenység
fenntartása terén is változást hozott az ugaros rendszerhez viszonyítva. Az ugarszakasz helyét elfoglaló évelő
vagy egyéves pillangós takarmánynövények javították a talaj termékenységét. A fejlődő állattenyésztés
lehetővé tette az istállótrágya rendszeres használatát. Az istállótrágyát általában a kapás növények alá adták,
amelyek azt a legjobban meghálálták, de az istállótrágya több éves tartamhatásánál fogva a következő növények
termésére is kedvező volt. Az intenzívebb állattenyésztő gazdaságokban 2–3 ha szántóra jutott egy számosállat.
Ez lehetővé tette az istállótrágya négyévenkénti rendszeres használatát. A műtrágyaipar kialakulása a nyugat-
európai országokban már a XX. század első évtizedeiben lehetővé tette az istállótrágya mellett a rendszeres,
kiegészítő műtrágyahasználatot.
A vetésváltó rendszerben, főleg pedig annak második szakaszában jelentős tényezővé vált a gépesítés fejlődése.
A jobb talajművelő eszközök, a gőzeke majd a traktor megjelenése lehetővé tette a mélyebb talajművelést. Ez az
igény főleg a kapás, az évelő és az ipari növények termesztésével került előtérbe. A cséplőgép megjelenése az
állatokkal végzett nyomtatást és az emberi erővel végzett kézi cséplést váltotta fel. Ezt követte az aratás
gépesítése, majd pedig az aratás és a cséplés egyidejű végzésére alkalmas kombájn megjelenése.
Magyarországon ez a felvázolt folyamat a XIX. század 60–70-es éveitől számítva mintegy 70–80 év alatt ment
végbe.
Ez a sokoldalú fejlődés a termésátlagok nagymértékű növekedését hozta anélkül, hogy ez a talaj
termékenységének csökkenését, vagy a környezet egyensúlyának megbomlását okozta volna. A nyugat-európai
országokban az őszi búza termése az ugaros rendszerben 7–8 q/ha volt a XVII. században. A vetésváltó rendszer
kezdeti elterjedése idején az 1840–1880 közötti években a búza hektáronkénti termése 16–17 q-ra, majd az
1900–1930 közötti időszakban 25–30 q-ra növekedett. Magyarországon ugyanezen értékek az egymást követő
időszakokban 6–7 q/ha, 8–10 q/ha majd a századfordulót követően 15–20 q/ha között alakultak.
1.2.4. 2.1.2.4. A mezőgazdaság iparosítása, iparszerű mezőgazdálkodás
Mint láttuk, a XVIII. és XIX. század fordulóján kezdődött el az az újabb szakasz, amely a földhasználat
intenzitásának leírt növelési folyamatába illeszkedik, és még ma sem fejeződött teljesen be. Alapvető kiváltó
oka a felgyorsult népességnövekedés és az ebből fakadó kereslet- és árnövekedés volt. A gazdálkodás kezdetben
új területek meghódításával (szűzföldek feltörése stb.) és különböző melioratív beavatkozásokkal (mocsarak
lecsapolása, folyamszabályozás stb.) igyekezett lépést tartani a népesség növekedésével. Ezek a törekvések
azonban hamarosan korlátokba ütköztek még akkor is, ha a XX. század közepéig eltartott az a folyamat és
törekvés, hogy az ember az „érintetlen természet” utolsó szigeteit művelésbe vonja.
Ezt a folyamatot csak még jobban felgyorsította az az időbeli egybeesés, hogy éppen akkor kezdtek végleg
kimerülni a területnövelésben rejlő termelésnövekedés lehetőségei, amikor elkezdődött az – a ma is tartó, és
a prognózisok szerint e századra is jelentős mértékben áthúzódó – demográfiai robbanás, amelynek
következtében a világ jelenlegi 6 milliárdos népessége a XXI. század végére meghaladhatja a 10 milliárd főt.
Mindezek ellenére ma már mégsem azon folyik elsősorban a vita, hogy el tud-e ennyi embert tartani a Föld,
hanem a különböző szakértők, gazdaság-, társadalom- és népesedéspolitikusok a népességnövekedés földrajzi
eloszlását, gazdasági, szociális és ökológiai következményeit tartják aggasztónak. Azt, hogy miközben a
népszaporulatnak 97–98%-a azokban a fejlődő országokban valósul meg, amelyekben ma is a Föld
népességének 80%-a él, aközben a világ népességének 1/5-ét kitevő „legfejlettebb” társadalmak tartják
ellenőrzésük alatt a világ bruttó jövedelmének 4/5-ét, és fogyasztják el a javak, valamint szolgáltatások
86%-át.
Az új út, amelytől a XX. század közepén a problémák megoldását remélték, számos tényező eredőjeként mégis
– vagy talán éppen ezért – az iparosodás és a mesterséges energiaráfordítás növelése, a terméktömeg növelését
célzó iparszerű gazdálkodás kialakulása lett. Az iparszerű mezőgazdálkodási rendszerrel az ipar logikája
(zárt, ember által szabályozott tér, funkcionális kapcsolatokon alapuló, kívülről vezérelt, pontosan kiszámított és
kiszámítható folyamatok stb.) mint ideál jelenik meg a mezőgazdálkodásban. Alaptörekvése ennek
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
10 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
megfelelően a függetlenedés, mesterséges szabályozás, a természeti erőforrások fokozatos kicserélése
(helyettesítése) mesterséges erőforrásokkal. További jellemzői ezen alaplogikából, alapideálból többé-kevésbé
jól levezethetők, amelyek vázlatosan az alábbiakban foglalhatók össze.
• A függetlenedési alapelvnek megfelelően a tér egyéb (biológiai és társadalmi élettér) szerepeinek rovására
figyelmét kizárólag a termelési feladatokra irányítja, a megoldásokat, technológiai folyamatokat kizárólag
azok termelékenysége, hatékonysága és gazdaságossága alapján választja ki és használja. Mi sem fejezi ki
jobban ezt a szemléletmódot, mint a német mezőgazdaság klasszikusának (akit sok magyar mezőgazda még
ma is szellemi atyjának ismer el), Albert Thaernek a megállapítása, aki 1810-ben! így jellemzi a
mezőgazdaságot: „A mezőgazdaság olyan ipar, amelynek a célja, hogy növényi és állati eredetű termékek
előállításával profitot termeljen.”
• Ennek érdekében koncentrációra és centralizációra törekszik, a méreteket (üzem, tábla, gép) növeli,
igyekszik minél nagyobb „homogén” területeket kialakítani, ezek révén a „központi vezérlést”, a folyamatok
„kézben tartását” minél hatékonyabbá tenni.
• Alapmódszere a környezet átalakítása az elhatározott feladatok és tevékenységek igényei szerint, vagyis a
teret alakítja a feladathoz, és nem a tér adottságaihoz keres illeszkedő tevékenységeket.
• Mindezekkel összefüggésben előbb szándékos, majd a környezet összeomlásával fokozódó mértékű
kényszerű, rohamos mesterséges erőforrásráfordítás-növelés kíséri.
A környezetnek az elhatározott funkciók és tevékenységek igényei szerinti átalakításával, a természeti
erőforrások kikapcsolásával járó rohamos mesterséges energiaráfordítás-növelési kényszer olyan önmagát
gerjesztő folyamat, amely már a termésátlagok növekedése időszakában is káros tendenciákat indított el a
környezetben, majd ezen látens folyamatok káros környezeti, gazdasági, társadalmi és regionális hatásai már
a felszínen is jól látható módon megjelentek. Miközben ugyanis ez az iparszerű mezőgazdálkodás igen jelentős
termelésnövekedést eredményezett, aközben egyre nagyobb számban jelentkeztek azok a problémák, amelyek
kedvezőtlenül hatnak magára a termelésre, de a helyi társadalomra és az általános emberi létfeltételekre is. Ezek
a negatív jelenségek többségükben az energiaintenzív földhasználat és az ezzel együtt járó növekvő
közvetlen (üzemanyag) és közvetett (műtrágya, növényvédőszer, gép stb.) energiabevitel környezetterhelő és
az élőmunkát, az embert kiszorító hatásának tulajdoníthatók.
Közülük számos a termelési alapokat romboló jelenségek közé sorolható, mint például a termőtalaj pusztulása
(szervesanyag-tartalmának, biológiai életének csökkenése, savanyodása, vizenyősödés, láposodás, szikesedés,
illetve sivatagosodás, kiszáradás, talajvízszint süllyedés, a talajszerkezet romlása, porosodás, tömörödés), a
növényi és állati genetikai alapok beszűkülése, pusztulása, a biodiverzitás csökkenése, a gyomosodás,
fajspektrum-beszűkülés, rezisztencia, vagy a mezőgazdasági területek és termékek szennyeződése, a
mezőgazdasági terület csökkenése az iparosítás és az urbanizáció következtében.
Mások az emberi létfeltételek közvetlen veszélyeztetettségére utalnak, mint például a vadon élő növény- és
állatfajok, természetes biotópok, élővizek, talajvíz, rétegvíz, ivóvízbázisok elszennyeződése, szermaradványok
feldúsulásának, metabolitjaik nyomonkövethetetlen rekombinálódásának kiszámíthatatlan hatása az élőlényekre,
köztük az emberre, az élelmiszerek beltartalmának felhígulása, táplálkozási és környezeti eredetű humán
egészségkárosodás, tájképi elszegényedés, ingerszegény környezet, az ember belső (pszichikai, fizikai,
biológiai) és külső (természeti, társadalmi és épített) környezetének erős eróziója, szellemi és lelki elsivárodás.
Ugyanakkor számos olyan jelenség is felerősödött, amelyek a közgazdasági, piaci, társadalmi közeg
megváltozására, az iparszerű gazdálkodás ellehetetlenülésére utalnak. Ilyenek például a vidéki
munkanélküliség és elvándorlás felgyorsulása, a negatív externáliák (a gazdasági növekedés társadalmi
költségeinek) rohamos növekedése, az energiaigényes gazdálkodás erős függősége az energetikai piactól, a
véges mennyiségű kőolaj árának hosszú távú törvényszerű és exponenciális emelkedése, ezzel a petrolkémiai
bázisú anyagok és energiahordozók felhasználására alapozó gazdálkodási stratégia előrelátható veszteségessé
válása, ellehetetlenülése, a gyenge minőségű tömegáruk iránti fizetőképes kereslet erőteljes csökkenése a
piacokon, igény a változatosabb élelmiszer-kínálat iránt, szelektívebb vásárlási szokások, a közvélemény
fokozódó nyomása a „biztonságosabb” élelmiszerek előállítása érdekében, társadalmi előítéletek az élelmiszerek
minőségének és biztonságának vonatkozásában, különösen ha azokat új technológiák (besugárzás,
biotechnológia, génsebészet, GMO-k) segítségével állították elő, vagy a növekvő társadalmi érzékenység az
állatvédelemmel kapcsolatban.
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
11 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
E negatív – egymással is összefüggő – jelenségek és a természeti, gazdasági, társadalmi környezet
megváltozásának első figyelmeztető jelei az 1970-es évek közepétől már Magyarországon is mutatkoztak.
1.3. 2.1.3. A magyar mezőgazdálkodás fejlődése és helyzete
Az európai folyamatok vázlatos áttekintése után vizsgáljuk meg azt, hogy a magyar mezőgazdaság fejlődésében
hogyan jelentkeztek ezek a kérdések, és milyen továbblépési irányok körvonalazódnak.
1.3.1. 2.1.3.1. A fejlődés folyamata, jellemzői, eredményei
A magyar mezőgazdaság fejlődését az elmúlt évtizedekben szintén a közvetlen és közvetett energiabevitel
rohamos növekedése jellemezte. Az ipari eredetű, illetve feldolgozású anyagok részaránya a mezőgazdaság
összes anyagfelhasználásán belül az 1960-as évek elején még elenyésző volt, de az 1980-as évek közepére
megközelítette a 60%-ot. A gyors ütemű iparosodó fejlődés hatására 25 év alatt a területegységre jutó hozamok
megkétszereződtek. Magyarország élelmiszerekből önellátóvá vált, sőt jelentős export árualapot is előállított,
amely a fizetési mérleg egyensúlyban tartásának egyik legfontosabb elemévé vált. Ugyanakkor alapjaiban
megváltozott a parasztság évszázadok alatt kialakult hagyományos, a természeti folyamatokhoz közelálló
életmódja, a termelési módszerek, az alkalmazott fajták, a tápanyagellátás, a növényvédelem egész rendszere.
E változási folyamat legfontosabb eredményei a következőkben foglalhatók össze:
• A terméktömeg, valamint a termésátlag megtöbbszöröződött (1. táblázat)
• Miközben az abszolút termésingadozás nőtt, a relatív termésingadozás – éppen a termésátlagok rohamos
növekedése következtében – jelentősen csökkent (2. táblázat). Az időjárási anomáliákat tompítani képes
technológiák mögött bőséges – sokszor a kultúrnövény termésképzéséhez szükséges mértéket meghaladó –
tápanyagellátás állott, amiben kiemelt szerep jutott a könnyen oldódó N-műtrágya forrásoknak.
• Kezdeti anyagi gyarapodás, viszonylagos anyagi jólét (≠ „jól-lét”!), átmeneti szociális biztonság.
• A különböző üzemi formák (nagyüzemi, kisüzem, háztáji) sajátos, számos vonatkozásban hatékony
együttműködése.
2. táblázat - A búza és a kukorica országos termésátlagának szélső értékei (Bócz et al.,
1992 és KSH kiadványok)
Időszak Növényfajok
Őszi búza Kukorica Cukorrépa Lucerna
1931–1940 1,37 1,87 20,34 4,06
1951–1960 1,48 2,19 19,94 3,83
1961–1965 1,86 2,61 24,64 2,97
1966–1970 2,43 3,23 32,52 4,30
1971–1975 3,32 4,17 33,00 4,79
1976–1980 4,06 4,85 33,64 5,29
1981–1985 4,63 6,11 38,90 5,23
1986–1990 4,88 5,63 38,40 5,24
1991–1995 4,26 4,43 31,23 4,59
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1996–2000 3,76 5,70 39,64 4,98
3. táblázat - A mű- és szervestrágya-felhasználás Magyarországon (Ángyán-Menyhért,
1997 és KSH kiadványok)
Évek
Búza Kukorica
t/ha
Termésingado
zás
(%)
t/ha
Termésingado
zás
(%)
1921–
1930 0,90–1,59 51 0,92–2,07 77
1931–
1940 1,10–1,66 41 1,20–2,29 63
1961–
1970 1,57–2,71 53 2,03–3,79 60
1971–
1980 3,07–4,76 43 3,54–5,40 42
1981–
1990 4,00–5,44 31 5,47–6,86 23
1991–
2000 3,05–5,19 53 3,50–6,71 67
Mindezen elvitathatatlan eredmények arra utalnak, hogy az iparszerű gazdálkodás az adott történelmi
helyzetben, a gazdaság és társadalom meghatározott fejlődésfokán Magyarországon is szükségszerű, a
belterjesítés folyamatába illeszkedő lépcsőfok volt.
Az intenzív, növekvő ráfordítások, energiabevitel kezdeti látványos sikerei azt sugallták, hogy az ipari
folyamatokhoz hasonlóan szabályozható és környezetétől egyre inkább függetleníthető a gazdálkodás. Ez csak
úgy valósítható meg, ha a „kikapcsolt” természeti erőforrások pótlására a rendszerbe egyre több mesterséges
energiát viszünk be. Azt a felfogást, hogy a kibocsátott termék mennyisége a meghatározó, ami csaknem
kizárólag az energiatranszformáló rendszer (növényfajta) teljesítőképességétől és a bevitt energiák
mennyiségétől függ, jelzi a fajtaváltás felgyorsult folyamata (2. ábra), és a termelésben felhasznált műtrágyák és
növényvédőszerek mennyiségének robbanásszerű növekedése (3. és 4. táblázat).
2. ábra - A fajták minősítésének éve és elért életkoruk (Ángyán–Menyhért, 1988)
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4. táblázat - A növényvédőszer-felhasználás Magyarországon (Ángyán-Menyhért, 1997
és KSH kiadványok)
Időszak
Szántó +
kert +
gyü-
mölcsös
+ szőlő,
mill. ha
Műtrágyahatóanyag-felhasználás Szervestrágya-
felhasználás Szerves
-trágyá-
zott
terü-let
ará-nya,
%
1000 t/év kg/ha/é
v millió
t/év t/ha/év
N P K Összesen NPK
1931–
40 5,95 2 10 1 13 2,2 30,0 5,04 25,0
1941–
50 5,90 1l 19 5 35 5,9 26,5 4,49 21,0
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1951–
55 5,85 15 12 8 35 6,0 25,7 4,39 20,1
1956–
60 5,75 60 55 25 140 24,3 21,5 3,74 18,1
1961–
65 5,63 143 100 56 299 53,1 20.5 3,64 13,7
1966–
70 5,62 293 172 150 615 109,4 22,0 3,91 13,7
1971–
75 5,54 479 326 400 1205 217,5 14,6 2,62 7,6
1976–
80 5,39 556 401 510 1467 272,2 14,3 2,65 7,4
1981–
85 5,30 604 394 495 1493 281,7 15,3 2,92 7,6
1986–
90 5,25 487 278 324 1081 207,1 13,0 2,48 6,2
1991–
95 5,02 172 25 27 224 44,6 6,3 1,25 3,1
5. táblázat - A magasabbrendű növényfajok veszélyeztetettsége Magyarországon
(Rakonczay, szerk. 1989)
Időszak
Szántó +
kert +
gyümöl-
csös +
szőlő,
mill. ha
Gomba-
ölő Gyom-
irtó Rovar-
ölő Egyéb
Össze-
sen Össze-
sen Ható-
anyag
1000 tonna/év kg/ha/év
1951–
60 5,80 11,6 0,2 1,3 – 13,1 2,3 0,9
1961–
65 5,63 12,5 1,2 2,9 – 16,6 3,0 1,2
1966–
70 5,62 13,5 21,2 6,6 – 41,3 7,3 2,7
1971–
75 5,54 17,6 21,4 15,6 – 54,6 9,9 3,9
1976–
80 5,39 19,2 28,8 15,0 3,0 66,0 12,2 5,5
1981–
85 5,30 19,8 27,5 13,5 3,5 64,1 12,1 5,6
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1986–
90 5,25 12,5 20,2 13,5 1,3 47,5 9,1 4,2
1991–
95 5,02 5,3 8,6 5,8 0,5 20,2 4,0 1,8
1.3.2. 2.1.3.2. Az iparosítás problémái
A környezetnek az elhatározott funkciók és tevékenységek igényei szerinti átalakításával, a természeti
erőforrások kikapcsolásával járó rohamos mesterséges energiaráfordítás-növelési kényszer olyan önmagát
gerjesztő folyamat, amely már a termésátlagok növekedése időszakában is káros tendenciákat indított el a
környezetben, majd ezen rejtett folyamatok káros környezeti, társadalmi és gazdasági hatásai már a felszínen
is jól látható módon nálunk is megjelentek. A jelek arra utalnak, hogy a magyar mezőgazdaság már az 1980-as
évek közepére ebbe a „fejlődési” szakaszba jutott.
Lássunk e problémákra – különböző területekről vett – néhány jellegzetes példát.
a) Környezeti problémák és kockázatok
A mezőgazdálkodás és a környezet szoros, de egyben kényes egyensúlyokra épülő kapcsolatára utal, hogy míg
egy – az ökológiai feltételekhez – alkalmazkodó mezőgazdálkodás elengedhetetlen feltétele a területfedő
természetvédelemnek, a biodiverzitás, a környezeti egyensúly fenntartásának (a 2.3.1. fejezetben erre
viszszatérünk), addig egy környezettől függetlenedő, iparos, „csúcsra járó” rendszer épp ellenkező hatású.
Napjainkban az ország területének 65,5%-a a mezőgazdaságilag hasznosított terület, a termőterület pedig
86,4%-ot tesz ki, így a mezőgazdaság a környezet állapotára igen jelentős hatással van nem csupán a közel 6
millió ha művelt területen, hanem az érintkező egyéb területeken is. A mezőgazdálkodás káros környezeti
hatásai közül az egyik legfontosabb a biológiai sokféleséget veszélyeztető, csökkentő hatása.
Magyarországon a magasabb rendű természetes növényvilág fajszáma mintegy 3000. Veszélyeztetettségének
mértéke az 5. táblázat adatai alapján megítélhető.
6. táblázat - Az I., II. és III. országos gyomfelvételezés húsz legjelentősebb szántóföldi
gyomfajának rangsora és borítási %-a. (Újvárosi, 1973 és Kovács et al. 1987 adatai
alapján) (Ángyán-Menyhért, 1988)
Megnevezé
s
Összes
fajszám
Magyar
-
országo
n (db)
Veszélyeztetettségi kategóriák fajszáma (db)
Arány
(%)
1.
kipusz-
tult
2.
közvet-
lenül
3. aktu-
álisan
4.
poten-
ciálisan
5. össze-
sen
(1+2+3+4
) veszélyeztetett
Mohák 589 4 32 39 45 120 22,7
Harasztok 60 1 1 13 20 35 58,3
Nyitvaterm
ők 8 – – – 2 2 25,0
Zárvatermő
k 2343 35 40 114 384 573 24,5
Összesen 3000 40 73 166 450 730 24,3
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Arány (%) 100,0 1,3 2,4 5,6 15,0 24,3 –
Az ország állatvilága mintegy 30 000 ismert és 8–12 000 ismeretlen fajból áll. A veszélyeztetett fajok száma
mintegy 400, amelyből a rovarok (272 faj) és a madarak (83 faj) száma a legnagyobb.
A mezőgazdálkodás biológiai sokféleséget veszélyeztető, csökkentő tényezőinek, okainak többsége a
termőhely adottságait, környezeti érzékenységét meghaladó földhasználati, gazdálkodási intenzitásra, annak
mértéktelen növekedésére vezethető vissza.
• Az emberi populációk létszámnövekedése és az ezzel párhuzamos, egyre intenzívebb élőhely-hasznosítás
következtében az életközösségek populációi is jelentős emberi befolyás alá kerültek. A hatások egyik
csoportját az jelentette, hogy az ember kiválasztott és háziasított néhány fajt. Ezeket egyre nagyobb tömegben
kezdte termeszteni, illetve tenyészteni, és elterjesztette mindenütt a Földön. Egyre nagyobb területeket vont
mezőgazdasági termelésbe. Ennek következtében a vadon élő fajok élettere szűkült, esetleg meg is szűnt.
• Egy faj eltűnésével a táplálékláncokban ráépülő fajok (ragadozók, parazitáik és parazitoidjaik) is veszélybe
kerülhetnek, végül kipusztulhatnak. A nagyobb testtömegű fajok eltűnése több egyéb faj pusztulását vonja
maga után. Becslések szerint egyetlen növényfaj kihalása átlagosan mintegy 30 specializált, egyéb szervezet
kipusztulásához vezet. Trópusokon azonban található olyan fafaj, amelyen csupán specialista bogárfajból
mintegy 160 él. Becslések szerint ez azt jelenti, hogy ezen egyetlen faj kipusztulása mintegy 600 további
állatfaj pusztulását vonná maga után.
• Az iparszerű mezőgazdasági termelésbe vont területeken élő fajok számát rendszerint nem vizsgálják, a
gazdálkodás szervezésénél nem veszik figyelembe. Megelégednek a termelés szempontjából közvetlenül
fontos fajok, a termesztett növények és gyomok, a tenyésztett állatok, valamint ezek parazitái, a területen
előforduló kártevők számbavételével. Ez mindösszesen néhány tíz faj táblánként. Ha az eddig figyelembe
nem vett fajokat is számba vesszük, kiderül, hogy a talajokban – még növénytakaró teljes hiányában is –
rendkívül bonyolult faji összetételű életközösségek vannak, amelyek nagyon különböző szervezetek
millióiból tevődnek össze.
• A monokultúrák elterjedése az egyik legfontosabb oka a fajszám csökkenésének a mezőgazdasági
területeken. Ez az előzőekben leírtakból egyenesen következik. Ennek mindent homogenizáló törekvése és
hatása gyökeres ellentétben van a természet sokszínűségével.
• A mezőgazdasági termelési technológiák a földrészek között is terjedni kezdtek, a növény- és állatfajok
elterjesztése a faj saját areáján kívül is lehetséges módszerré vált. Fajokat telepítettek a termés növelése,
növényvédelem vagy egyéb célokból. Idegen fajok betelepítésének következtében azonban az őshonos
fauna gyakran károsodott, mivel az idegen faj (fajok) létszámszabályozásának tényezői (ragadozók, paraziták,
abiotikus feltételek) nem voltak jelen, és így nem szabhattak természetes gátat a betelepített faj
szaporodásának. Ebben az összefüggésben utalni kell a transzgénikus szervezetek (GMO-k) mezőgazdasági
felhasználásának kockázataira is. Erre még később részletesen visszatérünk.
• A túl nagy intenzitású legeltetés jelentősen befolyásolja a növények fajösszetételét. A legelők túlterhelése
gyakran vezet a fajösszetétel változásához és ritka fajok kihalásához, esetenként a növénytakaró teljes
pusztulásához. A nagytestű növényevő háziállatok válogatva fogyasztják a növényeket, gyakran éppen a ritka
fajokat, tapossák a legelőt, és ezzel kiirtják a mechanikai hatásokra érzékeny növényfajokat, valamint
tömörítik a talajt. Mindezek a hatások a legelők növényeinek diverzitáscsökkenéséhez vezethetnek.
• A mezőgazdaságban használatos peszticidek hatásairól már igen sok ismeret áll rendelkezésre. Ezeket itt
még vázlatosan sem tudjuk leírni. Csupán a példa kedvéért említjük, hogy hiába fejlesztettek speciális
inszekticideket, fungicideket és herbicideket, és tesztelték azokat a szokásos tesztfajokon, specificitásuk a
nem célszervezetekre nézve már nem érvényesül. A szerves anyagok lebontása szempontjából fontos talajlakó
ugróvillás rovarokra például a peszticidek mindegyik típusa halálos lehet, függetlenül attól, hogy
inszekticidről vagy fungicidről van-e szó. Megjegyezzük, hogy a műtrágyázás is járhat hasonló hatásokkal
az élővilágra, mint a növényvédőszeres beavatkozás.
• A modern állatorvosi kezelések szintén veszélyt jelenthetnek a növény- és állatfajokra. A paraziták ellen
használt gyógyszerek maradványai és bomlástermékei az ürülékkel a talajba kerülnek, és ezek – hasonlóan a
peszticidek szermaradványaihoz – számos esetben a talajállatok fajszámát csökkentik, hiszen éppen állatok
irtására fejlesztették ki azokat.
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
17 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• A talajművelési módokat egyértelműen annak érdekében fejlesztették ki, hogy a növények fajszámát
csökkentsék, és csakis a termesztett faj (esetleg néhány faj) maradjon a táblán. Ennek következményeképpen
jelentősen csökken a növényeket fogyasztók fajszáma is. A talajművelés hátrányos lehet a földön fészkelő
madarakra, mert a fészkelési és az intenzív talajművelési periódusok gyakran egybeesnek. A talajművelés
következtében jelentősen megváltozik a talaj szerkezete, porozitása, ennek következtében a levegő- és
vízviszonyok és talajhőmérséklet is. Mivel ezek az abiotikus tényezők befolyásolják legjobban a mikrobiális
biomassza, valamint a fauna minőségi és mennyiségi összetételét, a talajszerkezet romlása a fajszám
csökkenéséhez vezet. Tovább növelheti a fajok pusztulását a talajművelés következtében fellépő talajerózió
is.
• A vizes, nedves területek lecsapolása és átalakítása mezőgazdasági tevékenységek céljaira különösen nagy
károkat okoz, és komoly mértékű fajszámcsökkenéshez vezet. Ezek a környezetileg érzékeny területek, vizes
élőhelyek igen sérülékenyek. Sajátos flórájuk és faunájuk van. Különösen sok ritka mocsári növény-, hal-,
kétéltű- és hüllőfaj él ilyen helyeken. Említendő a lecsapolások káros hatásai között az is, hogy a kialakított
öntözőcsatornán keresztül gyakran szennyezett, pl. nitrátos víz kerül a területre, ami további káros hatással
van az élővilágra.
• Az egyoldalú, „termeléshatékonysági”, „méretökonómiai” szempontok szélsőséges érvényesítése
következtében a mezőgazdasági területeken a tartós struktúrák, a bolygatatlan élőhelyek (a biotóphálózat)
rendszere és annak elemei, mint a gazdálkodást zavaró tényezők szinte teljesen eltűntek a termelési térből. Az
így kialakult gigantomán üzem és tábla méretek nem hagytak teret az ökológiai infrastruktúra, a
biotóphálózati rendszer számára. Az iparszerű gazdálkodás földhasználati rendszere és térstruktúrája
minimálisra szorítja és elszigeteli a számára haszontalan természetes, illetve természetközeli élőhelyeket. Az
ökológiai hálózat ennek következtében a „keringési rendszer infarktusához” hasonló képet mutat (3. ábra).
• Az iparszerű gazdálkodás általános homogenizáló hatása (monokultúra, fajszegény növényszerkezet,
technológia egységesítés, méretek stb.) kiterjed a gazdálkodás intenzitási fokának környezettől függetlenül
egységes növelésére is, amely a területek többségén túlhasználathoz, és ebből következően „környezeti
distresszhez” vezet.
3. ábra - Az agrártáj biotóphálózatának változása (Schleswig–Holstein) (Knauer, 1980)
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
18 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A vázlatosan felsorolt tényezők mindezeken túl nem csupán önmagukban, hanem egymással kölcsönhatásban,
egymást erősítve hatnak a biológiai sokféleségre. Ennek bemutatására példaképpen a gyomproblémát
vehetjük, amely a három országos gyomfelvételezés adatai alapján jól nyomon követhető (6. táblázat).
7. táblázat - Talajpusztulás Magyarországon (Stefanovits, szerk., 1977. és Stefanovits,
1981 nyomán)
Gyomfaj Élet-
form
a
1947–53. (I.) 1969–71. (II.) 1986–87. (III.)
borítás
(%) rangsor
borítás
(%) rangsor
borítás
(%) rangsor
Echinocloa crus-
galli T4 0,86 9. 3,44 1. 5,07 1.
Amaranthus
retroflexus T4 0,51 17. 1,39 5. 3,25 2.
Chenopodium
album T4 1,53 3. 2,04 3. 3,07 3.
Ambrosia elatior T4 0,39 21. 0,79 8. 2,76 4.
Convolvulus
arvensis G3 7,93 1. 2,50 2. 1,92 5.
Matricaria inodora T4 0,07 65. 0,19 27. 1,45 6.
Setaria glauca T4 1,11 7. 1,89 4. 0,82 7.
Cirsium arvense G3 2,00 2. 1,09 6. 0,76 8.
Sinapis arvensis T3 0,37 22. 0,34 18. 0,73 9.
Bilderdykia
convolvulus T4 0,71 14. 1,04 7. 0,73 10.
Polygonum
lapathifolium T4 0,25 29. 0,37 17. 0,70 11.
Amaranthus
chlorostachys T4 0,02 103. 0,38 16. 0,60 12.
Helianthus annuus T – – – – 0,59 13.
Galium aparine T2 0,01 132. 0,07 55. 0,56 14.
Apera spica-venti T2 0,08 56. 0,13 36. 0,54 15.
Agropyron repens G1 0,28 27. 0,51 11. 0,46 16.
Hibiscus trionum T4 0,30 25. 0,49 12. 0,45 17.
Digitaria
sanguinalis T4 0,64 16. 0,22 26. 0,43 18.
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Sorgum halepense G1 – – 0,03 85. 0,40 19.
Papaver rhoeas T2 – – – – 0,39 20.
A 20 faj összes borítása 17,06
16,91
25,68
Az összes gyomborítás 34,70
26,92
33,70
A 20 faj borítása az összes
borítás %-ában 49,20
49,20
76,20
Ezek a 15–20 évenként megismételt, többé-kevésbé azonos területekről származó felvételezési adatok azt
mutatják meg, hogy milyen gyomborítás-érték alakul ki abban az esetben, ha a felvételezés évében gyomirtást
nem végzünk. Ez az érték tehát az úgynevezett „gyomosodási nyomás” mértékére utal, amely az 1980-as évek
közepére – az egyre növekvő adagú gyomirtószer felhasználás ellenére is – megközelítette az 1950-es évek
elejének értékét. Ez azt jelzi, hogy a növekvő vegyszeradagokkal a „gyomosodási nyomást” egyensúlyban
tudtuk ugyan tartani – ami persze a termelési költségek és a környezetterhelés növekedésével járt –
megszüntetni azonban nem sikerült.
A monokultúrás gazdálkodás és a vegyszerek hatására a gyomflóra fajszáma jelentősen lecsökkent, de a
megmaradt fajok vegyszerrezisztenciája folyamatosan növekedett, és mivel a konkurens fajok is eltűntek,
szaporodásuk szinte ellenőrizhetetlenné vált. Ezt bizonyítja többek között az is, hogy míg 1950-ben például
az első húsz legnagyobb borítású faj aránya az összes gyomborításon belül 49,2% volt, addig 1970-re ez az érték
62,8%-ra, 1987-re pedig 76%-ra növekedett, vagyis az összes gyomborítás 76%-át húsz faj tette ki.
A fajspektrum szegényedése igen kifejezett. Külföldi adatok szerint az elmúlt 100 évben a szántóföldi kultúrák
gyomfajszáma a harmadára csökkent, és ma már kevesebb mint 50 faj adja az összes gyomborítás több mint
99%-át, ami a biodiverzitás általános csökkenési folyamatán belül jól mutatja a művelés alatt álló
szántóterületeken e folyamat rendkívüli felgyorsulását.
Az egyre intenzívebbé váló erdőgazdálkodás következtében csökken a természetes és természetszerű erdők
aránya, és nő a telepített, általában elegyetlen, ökológiailag kevésbé stabil erdőállomány. Az erdőket érő
kedvezőtlen hatások közül a legjelentősebbek az erdőirtás, a légszennyezés (savas esők, S, N-oxidok), a
talajvízszint változása, a mezőgazdasági kemikáliák helytelen és túlzott használata, természeti csapások,
járványszerű vírus- és gombabetegségek stb. Ezeken túl a legfontosabb tápelemek (N, P, K, S stb.) pozitív
mérlege, vagy a legtöbb kation (Ca, Mg, Na stb.) negatív mérlege jelzik a környezet szennyezés természetszerű
és természetes erdőkre gyakorolt kedvezőtlen hatását, és az iparosítás, valamint a kemikáliák növekvő
használatával az egész bioszférára kiterjedő környezeti kockázatait. Mindezek hatására a károsodott erdőterület
aránya az összes faállománnyal borított erdőterület 10%-ára tehető. Az intenzív erdőgazdálkodás rendszere,
valamint a felsorolt károsító tényezők hatására elsősorban a gyertyán-, a bükk-, a cser- és a tölgyfaállomány
csökkent, a károsodás elsősorban az értékesebb faállományt súlytja.
A termőtalaj pusztulása (erózió, defláció) is igen kifejezett és jelentős területeket érint. Mértékét a 7.
táblázatban összefoglalt néhány adat is jól szemlélteti.
A víz minőségének romlása különösen a felszín alatti vízkészletek esetében nyugtalanító mértékű. A minőség
szempontjából kifogásolt ivóvízminták arányát mutatja be a 8. táblázat.
8. táblázat - Ivóvízvizsgálatok értékelése (Horváth - KSH, 1986)
Talajpusztulás 1000 ha Az össz-
terület %-
a
Erózió Erős 554 6,0
Közepes 885 9,5
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyenge 858 9,2
Összesen 2297 24,7
Defláció által
erősen
veszélyeztetett 1450 15,6
Összesen: 3747 40,3
9. táblázat - A műtrágya-ráfordítás, a termésátlag és a termesztett búzafajták nedves
sikértartalmának változása az 1961-1980-as időszakban Magyarországon (%) (Szabó,
1990 adatai alapján) (1961-65-ös érték = 100%)
Vizsgálati
szempontok
Kifogásolt minták aránya az összes minta
%-ában
Ásott
kutak
(talajvíz)
Fúrt kutak
(rétegvíz) Vízművek
Bakteriológiai 42,4 18,8 25,4
Kémiai
összesen 58,9 36,9 26,4
vas 20,0 15,9 11,3
nitrát 25,3 12,5 9,0
ammónium 17,0 10,6 7,6
Biológiai 26,8 10,3 17,4
b) A mezőgazdasági termékek, az élelmiszerek minősége
Az iparszerű gazdálkodás, a mesterséges energiaráfordítás-növelés hatására a termésátlagok robbanásszerű
növekedése a termékek minőségromlásával és egészségre káros szennyeződésük növekedésével járt együtt.
A minőségromlásra példának termesztett búzafajtáink sütőipari minőségét vehetjük (9. táblázat). Ha
összehasonlítjuk a műtrágya-ráfordítás, a termésátlag és a minőségi paraméterek közül pl. a nedves
sikértartalom változását az 1961–1980-as időszakban, az intenzifikálás legerőteljesebb időszakában, akkor jól
látható, hogy miközben 15 év alatt a műtrágya-ráfordítás 5,1-szeresére növekedett, azonközben a búza
termésátlaga 2,2-szeresére nőtt, a termés nedves sikér-tartalma viszont 1/3-dal csökkent, és nem érte el a 15
évvel korábbi érték 67%-át sem. Az 1980-as évek elején e folyamat következtében nem volt A1-es – javító
minőségű – kenyérgabonája annak a Magyarországnak, amely a két világháború között minőségi búzát exportált
Kanadába!
10. táblázat - A különböző időszakban minősített fajták minőségi jellemzőinek alakulása
az 1970-1989-es időszak adatai alapján (Szabó, 1990)
Megnevezés 1961–
65 1966–
70 1971–
75 1976–
80
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Műtrágya hatóanyag-
felhasználás (kg/ha) 100 206,2 409,6 512,6
Termésátlag (t/ha) 100 130,6 178,5 218,3
Nedves sikértartalom (%) 100 83,7 71,9 66,9
E folyamat mögött nyilván nem csupán a műtrágya felhasználás növelése, hanem – egyebek mellett pl. – egy
egyirányú nemesítési-, fajtaminősítési- és fajtaváltási program is meghúzódott. Ha az 1970 előtt minősített
fajták jellemzőit 100%-nak vesszük, akkor megállapítható, hogy az 1979 után minősített fajták ugyanezen
minőségi paramétereinek értéke már csupán 80–94%-ra tehető (10. táblázat).
Ez a termésnövelő, minőségrontó, iparszerű „fejlődési” folyamat nyilvánvalóan tarthatatlan.
11. táblázat - Növényi eredetű élelmiszerek peszticidmaradványokkal való
szennyezettségének mértéke Németországban az 1984-86-os időszak adatai alapján
(Guhl-Sante, 1990)
Megnevezés
A fajta minősítésének
időszaka
< 1970 1971–79 > 1979
Sikér
mennyis
ég 32,9 30,1 28,9
% 100,0 91,5 87,8
Farinográfos min.
értékszám
mennyis
ég 64,8 62,8 60,9
% 100,0 96,9 94,0
A próbacipó térfogata cm3 1227,0 1108,5 980,0
% 100,0 90,3 79,9
c) A vegyszer- és metabolitprobléma, humánegészségügyi kockázatok
Az élelmiszerek beltartalmi romlása, táplálkozásfiziológiai értékük csökkenése, káros vegyületekkel,
metabolitokkal és azok maradványaival való feldúsulása, a táplálkozási lánc általános szennyeződése olyan
káros folyamat, amely igen súlyos egészségügyi kockázatokat hordoz magában, s következményei
beláthatatlanok lehetnek.
Az egészségre káros – táplálékláncon keresztül az emberi szervezetbe kerülő – kémiai anyagok,
szermaradványok (reziduumok), átalakulási termékek (metabolitok) és azok új képződményei (neokombinánsai)
mennyiségének növekedése, feldúsulása kézzel foghatóan a kemizáció és iparosítás egyenes következménye.
Ezt a zömében iparszerű gazdálkodási rendszerekből származó élelmiszerek káros maradványtartalma
egyértelműen igazolja (11. táblázat), és a különböző gazdálkodási rendszerek közti különbségek e tekintetben
igen meggyőzőek (12. táblázat).
12. táblázat - Peszticidmaradványok különböző gazdálkodási rendszerből származó
zöldség- és gyümölcsmintákban (Schüpach, 1986)
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Termékcsoport
Minta-
szám,
db
Maradványok Határérték
felett
db % db %
Gyümölcs 6 154 2573 41,8 93 1,5
Zöldség 6 304 1686 26,7 188 3,0
Gabona,
gabonatermékek 1 479 813 55,0 15 1,0
Kenyér- és pékáru 72 54 75,0 0 0,0
Tésztafélék 111 68 61,3 1 0,9
Teák, teaszerű
termékek 568 504 88,7 33 5,8
Fűszerek 155 112 72,3 6 3,9
Hüvelyesek, olajosok,
héjasok 768 574 73,0 91 11,6
Növényi zsírok és
olajok 319 131 41,1 4 1,3
Bor, sör 381 264 69,3 0 0,0
Összesen 16 311 6779 41,6 431 2,6
13. táblázat - A 100 ezer lakosra jutó halálozások számának változása (%) halálokok
szerint (1965 = 100%) (KSH 1996/97. Farkas 1994)
Megnevezés
Gazdálkodási
rendszer
biológiai iparszerű
Mintaszám (db) 173 856
Maradványmentes
(%) 97,1 60,9
Maradványt
tartalmazó 2,9 39,1
< e. ü. határérték
(%) 2,9 32,9
> e. ü. határérték
(%) – 6,2
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Ennek jelentőségét igazán akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy az életfolyamatokat károsító kémiai anyagok
több mint 70%-a a táplálékkal kerül a szervezetbe! Az élelmiszerek kémiai reziduuma által kiváltott
egészségügyi kockázatok növekednek, melyek közül külön kiemelésre érdemesek a kémiai maradványok:
• szervezetben való felhalmozódása (kumulálódása);
• idült mérgezések (toxikózisok) kifejlődése;
• mutagén hatása (mutagenitás);
• daganatképző hatása (carcenogenitás);
• torzképződést kiváltó hatása (teratogenitás);
• szaporodóképesség-csökkentő hatása;
• szív- és agyérrendszert károsító hatása (Kovács–Brydl–Sas, 1995).
E kozkázatok növekedését jelzi az is, hogy az elmúlt 30 év alatt a 100 ezer lakosra jutó halálozások száma
összességében mintegy 48%-kal emelkedett, ám ugyanezen időszak alatt a – környezet, az ivóvíz és a táplálék
szennyeződésével legszorosabban összefüggő – rosszindulatú daganatos (rákos), valamint az emésztőrendszeri
betegségek okozta halálozás mintegy 55%-kal, vagyis az átlagot meghaladó mértékben növekedett (13.
táblázat).
14. táblázat - Főbb gabonafélék (búza, kukorica, rizs) termésmennyisége (1000 t) és
annak növekedési üteme (%) régiónként
Halálokok 1965 1975 1985 1995
Rosszindulatú daganatok 100 110,8 126,1 154,4
Emésztőrendszeri
betegségek 100 107,7 118,7 154,6
Egyebek 100 113,2 124,8 145,1
Összesen 100 112,3 124,7 147,9
Ebben kétségtelenül fontos szerepet játszik a szennyezett közegben, szintetikus növényvédőszerek
hozzáadásával előállított élelmiszerek, valamint a szennyeződő ivóvíz elfogyasztása is. Miközben felmérések
szerint a világon eddig mintegy 6 millió szintetikus anyag született, az IARC Nemzetközi Rákkutató Központ
eddig mindössze 900 anyag alapos vizsgálatát tudta elvégezni, és adott ki róluk bizonyítványt. (Farkas,
1994).
d) Transzgénikus haszonélőlények termesztése/tenyésztése, mint komplex kockázati tényezőegyüttes
Az első transzgénikus haszonnövényt 1983-ban hozták létre, de mezőgazdasági termesztésük csak 1994 óta
folyik. Az Európai Unióban komoly ellenállás tapasztalható e növények termesztésével szemben, míg másutt –
elsősorban az amerikai kontinensen – 1999-ben már mintegy 40 millió hektáron vetettek transzgénikus
növényeket, amelyek vetésterületének 99,5%-án mindösszesen négy növényfaj osztozik. A ma termesztett
transzgénikus növények az alábbi fő csoportokba sorolhatók:
• herbiciddel szemben ellenállóvá tett növények (70%),
• rovarkártevőkkel szemben ellenállóvá tett növények (22%),
• mindkét fenti tulajdonsággal rendelkező növények (7%),
• az egyéb tulajdonságokra módosított növények (1%).
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A transzgénikus haszonállatok esetében nagy hozamú, jó tápanyag-hasznosítású, betegségekkel szemben
ellenálló fajták létrehozása a cél. Az állati géntechnológia eddigi fő eredménye (ami először 1982-ben sikerült),
hogy növekedési hormont kódoló gént vittek be embriókba.
Milyen kockázatai lehetnek a GMO2-k mezőgazdasági alkalmazásának, különösen védett és érzékeny
természeti területeken? Milyen kérdések fogalmazódnak meg, és ezekre milyen válaszok adhatók?
• Hogyan fenyegetik a transzgénikus haszonélőlények a fajdiverzitást, illetve a genetikai diverzitást?
1. Nemcsak a kártevők pusztulnak el.
A növényekbe bevitt méreggén által termelt toxin hatása nem szelektív, azaz nem csupán a célfajok, hanem más,
„ártatlan” élőlények is áldozatul eshetnek. Hasonló módon, a gyomirtóval szemben ellenállóvá tett növények
esetében is az a cél, hogy a széles hatásspektrumú herbicid hatására a haszonnövényen kívül lehetőség szerint
minden további növény elpusztuljon. Noha ezek a hatások nem specifikusan a géntechnológiára, hanem az
intenzív, iparosított mezőgazdaságra jellemzőek – hiszen a különböző kemikáliák hatása is a fentiekhez hasonló
–, hangsúlyozandó, hogy a géntechnológia nem nyújt megoldást e problémákra, hanem tovább erősíti azt a
folyamatot, hogy egyre kevesebb általunk nem fogyasztott élőlény talál életlehetőséget a mezőgazdasági
területeken, miáltal a biodiverzitás vészes mértékben csökken.
2. Egyes esetekben növekedhet a vegyszerhasználat.
A génkezelt növények termesztése a tapasztalatok szerint egyes esetekben növelheti a vegyszerhasználatot. Az
amerikai farmerek például jóval több gyomirtószert használnak a herbicid-rezisztens szója termesztésekor, mint
a kezeletlen esetében. A több vegyszer nyilvánvalóan nagyobb károkat okozhat az élővilágban, ráadásul a
vizekbe bejutva a kibocsátás helyétől távol is kifejtheti káros hatását.
3. A transzgénikus növények átadhatják az idegen gént más fajoknak.
Máris léteznek kísérletes bizonyítékok arra, hogy egy génmanipulált növény virágporával átadta az idegen gént
egy vadon élő, közeli rokon fajnak. Ez utóbbi növény az új génnek köszönhetően szelekciós előnybe kerülhet, és
így kiszoríthat más fajokat.
4. Tovább csökken a haszonélőlények genetikai diverzitása.
Mivel minden termelőnek rövid távon a génmanipulált „szuperfajta” termesztése/tenyésztése éri meg, a többi
fajta kipusztulhat, vagy jobb esetben génbankokba szorulhat vissza. A „szuperfajta” egyedei azonban
genetikailag szinte azonosak, ami nagyfokú sérülékenységet jelent a kártevőkkel, illetve a környezeti
változásokkal szemben. Mindez az élelmiszerellátás biztonságának csökkenését is maga után vonja.
5. Nemcsak a biodiverzitást érintő, hanem egyéb – humánegészségügyi, gazdasági, társadalmi stb. –
kockázatokat és etikai problémákat is hordoz.
A mezőgazdasági géntechnológia nem csupán a biodiverzitás megőrzése szempontjából problematikus. További
kockázatot jelent egyrészt a génkezelt élelmiszerek fogyasztása, másrészt pedig társadalmi és gazdasági
veszélyek is felmerülnek (pl. a biotechnológiai óriáscégektől, illetve a technológiától való függőségünk vészes
növekedése). Számos etikai probléma is felmerül a géntechnológia mezőgazdasági alkalmazásai kapcsán.
• Szükségesek-e, és ha igen, hogyan érhetőek el a mezőgazdasági géntechnológia által kitűzött célok más – a
biodiverzitás, az ökológiai stabilitás és az emberi egészség megőrzése szempontjából előnyösebb –
eszközökkel?
Számos jel mutat arra, hogy a mezőgazdasági géntechnológia által kitűzött célok kérdésesek, alkalmazásának
indokai gyenge lábakon állnak. Vegyük sorra ezeket a szempontokat.
1. Nem a megtermelt élelmiszerek elégtelen mennyiségével, hanem egyenlőtlen birtoklásával és területi
eloszlásával van baj.
A transzgénikus haszonélőlények előállítása és mezőgazdasági felhasználása mellett érvelők legfontosabb
mondanivalója az, hogy a világban kevés az előállított élelmiszer, emiatt sokan éheznek. Nincs más kiút –
2 GMO: Genetically Modified Organism (Genetikailag Módosított Szervezet).
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
mondják – mint a „Zöld Forradalom”-hoz hasonlóan újból erőteljes élelmiszertermelési többletet kell előállítani,
ami a 2050-re megduplázódó emberiségnek elegendő élelmiszert biztosíthat. Erre csupán a géntechnológiai úton
előállított transzgénikus fajták adhatnak lehetőséget, mivel a hagyományos nemesítés tartalékai – beleértve a
heterózis nemesítés eredményeit is – már nem nyújtanak lehetőséget. Példának hozzák fel, hogy a N. E. Borlaug
nevével fémjelzett „Zöld Forradalom” eredményeként évente 2,1%-kal nőtt az élelmiszertermelés (1960–1990
között), miközben a népességgyaparodás, „csak” 1,5%-os volt.
A Zöld Forradalom valóban „átrendezte” a világtermelést. A FAO Production Yearbook 1970–98-as
évkönyveikből kiindulva számításokat végeztünk, hogy a Borlaug-team sikerei nyomán hogyan alakult át a
világtermelés. Kiemeltük a három legfontosabb gabonaféle (búza, kukorica és rizs) termelési adatait (14.
táblázat).
15. táblázat - A népességszám (fo) növekedési üteme (%) régiónként 1965-1998 között
Régió Termésmennyiség (1000 t) Növekedés (%)
1965 1980 1990 1998 összesen évi átlag
Világ összesen 723 644 1 263
059 1 589
086 1 756
043 242,7 4,3
Európa 86 576 180 711 177 070 252 063 291,1 5,8
Észak- és Közép-
Amerika 150 551 310 999 345 817 385 993 256,4 4,7
USA 131 591 265 281 283 070 325 883 247,6 7,5
Afrika 20 415 46 027 58 280 74 304 364,0 8,0
Dél-Amerika 35 936 57 943 62 496 85 751 238,6 4,2
Ázsia 327 125 582 230 800 693 933 933 285,5 5,6
Magyarország 5 361 11 857 10 694 11 481 214,2 3,5
Ezen idő alatt természetesen nemcsak az élelmiszertermelés változott, hanem – régiónként eltérő mértékkel – a
népesség is gyarapodott (15. táblázat). Kiugróan magas a népességgyarapodás: Afrikában (4,2%/év), Dél-
Amerikában (3,1%/év) és Ázsiában (2,6%/év).
Emiatt hiába növelték az élelmiszertermelést Afrikában pl. 8%-kal, Ázsiában pedig 5,6%-kal évente, a
lakossággyarapodás miatt az 1 főre eső élelmiszer-termelés alig növekedett (16. táblázat).
16. táblázat - 1 főre jutó gabonatermés (kg/fo)
Régió Népességszám (fő) Növekedés (%)
1965 1998 összesen évi átlag
Világ összesen 3 363
089 5 901
054 175,4 2,3
Európa 444 396 568 336 127,9 0,8
Észak- és Közép- 294 038 472 525 160,7 1,8
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Amerika
USA 188 000 260 000 138,3 1,2
Afrika 313 476 748 927 238,9 4,2
Dél-Amerika 166 188 335 715 202,0 3,1
Ázsia 1 896
918 3 514
299 185,6 2,6
Magyarország 10 148 10 116 99,7 –0,01
17. táblázat - Különböző termelési rendszerek energiamérlege (Ángyán-Menyhért,
1997)
Régió
Termés (kg/fő) Növekedés (kg/fő)
1965 1998 teljes
időszak évi átlag
Világ összesen 215,2 297,6 82,4 2,5
Európa 194,8 495,9 301,1 9,1
Észak- és Közép-
Amerika 515,4 816,9 301,5 9,1
USA 700,0 1253,4 553,4 16,8
Afrika 65,0 99,2 34,2 1,0
Dél-Amerika 216,2 255,4 39,2 1,2
Ázsia 172,5 265,6 93,1 2,8
Magyarország 528,3 1135,0 606,7 18,4
A „Zöld Forradalom” növelte ugyan a régiók termésmennyiségét (és az 1 főre eső termésmennyiséget is), de
erősen eltérő arányban. Az iparilag fejlett országokban a termésnövekedés jóval erőteljesebb volt, mint a fejlődő
országoké. Így a „Zöld Forradalom” eredménye erősen megkérdőjeleződik, hiszen a szegény és gazdag
országok ellentétét nemhogy nem csökkentette, hanem tovább növelte. Amíg ugyanis 1965-ben Dél-Amerika és
Ázsia 1 főre eső gabonatermelése elérte az európai értéket, addig 1998-ban – a Zöld Forradalom
eredményeképpen – ezek a régiók is a legszegényebbek közé kerültek.
Mindebből levonható az a következtetés, hogy a Zöld Forradalomhoz hasonló kívánalom a biotechnikai
vívmányok terén sem hoz majd más eredményt, mint azt, hogy a transzgénikus fajták bevezetése nem a ma is
szegénységben élők gondját oldja meg, hanem a Zöld Forradalom mintájára a mai gazdagok (iparilag fejlett
országok, országcsoportok és multinacionális beszállító cégek) profitját növeli tovább, ugyanis ezekre a fajtákra
és a fajták termesztésével összefüggésbe hozható beruházásokra és eszközök, anyagok megvásárlására itt lesz
lehetőség. Azaz: a GMO-k termesztése nem a szegények érdeke, hanem a gazdagoké, tehát az igazi
lobbiérdekeket, szűk gazdasági érdekcsoportok profitszerzési szempontjait takargató, elfedő az éhező világra
hivatkozni.
A világélelmezési problémákat alapvetően nem az eddig is intenzíven művelt régiók termelési kapacitásának – s
benne a termesztett fajták terméspotenciáljának – növelésével, hanem az ökológiai feltételekhez illeszkedő,
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
27 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
alkalmazkodó fajtaszortiment használatával, a termőhelynek megfelelő intenzitási fokú gazdálkodási formákkal
és annak a helyzetnek a felszámolásával lehet megoldani, amelyben egy svájci vagy amerikai állampolgár az
erőforrások és a javak több mint negyvenszeresével rendelkezik, mint egy szomáliai, afgán vagy etióp.
2. Magyarországon nem népességnövekedés, hanem erőteljes fogyás zajlik.
A transzgénikus fajták használatával elérni kívánt termelésnövekedést Magyarországon a népességrobbanással
indokolni nyilvánvalóan ellentmondásos. Miközben ugyanis Magyarországon az 1996–98-as években az
élveszületések száma alig haladta meg a 100 ezer fő/év értéket (100 847 és 105 272 fő/év között változott),
azonközben a halálozások száma jócskán meghaladta a 120 ezer fő/év értéket (126 188 és 143 130 fő/év között
alakult), vagyis az éves deficit, csökkenési érték 25–40 ezer fő/év.
A termelésnövekedésből és a népességfogyásból származó növekvő terméstöbbleteket ugyanakkor a telített
fizetőképes piacokon értékesíteni gyakorlatilag lehetetlen. Annak pedig nem sok a valószínűsége, hogy
Magyarország belátható időn belül ingyen átengedje az így keletkező feleslegeit az éhező világnak.
3. Ha növelni is akarnánk a termelést, akkor is nagy tartalékai vannak a hagyományos nemesítésnek. Jelenlegi
fajtáink terméspotenciáljának alig több, mint 30%-át használjuk ki. Véleményünk szerint a hagyományos
nemesítés tartalékai messze nem merültek ki.
Magyarországon jelenleg az OMMI fajtajegyzéke alapján a termelők kukoricából 208 hibrid, búzából pedig 71
fajta közül választhatnak. A meglévő fajtaszortiment minden termesztői igényt kielégít, beleértve azt is, hogy az
eltérő termőhelyek és gazdálkodási színvonal eltérő igénye is biztosított.
A jelenleg termesztett fajták és hibridek terméspotenciálját még messzemenően nem használjuk ki. A ma
meglévő kukorica hibridek alkalmazásával például, jó agrotechnika mellett igen nagy termésátlagok érhetők el.
1998-ban pl. az USA-ban több mint 29 millió hektár termőterületen 8,16 t/ha termésátlagot értek el. A 90-es
évek elején ugyancsak az USA-ban (Saybrook, Illinois állam, Herman Warshaw termesztő) öntözés nélküli
egyik tábláján (374 bu/A =) 23,94 t/ha termést ért el. Az USA országos termésátlaga 1998-ban ennek csak a
34%-a volt. Magyarországon is értünk már el 20 t/ha termést, igaz, csak kisparcellás körülmények között. 14–15
tonnás termésátlagot viszont már több üzem is elért. Az 5–6 t/ha közötti termésátlag ennek csupán 1/3-a!
Jelenleg egyáltalán nem a fajták termőképessége okozza az alacsony termésátlagokat.
4. A gazdasági árukapcsolásos (fajta + vegyszer) kiszolgáltatottság, a gyom- és kártevő-rezisztencia várható
kialakulása, valamint az egyéb, hagyományos eszközök tartalékai ismeretében mezőgazdálkodási, termelési
szempontok egyáltalán nem indokolják ezen kockázatos eszköz bevetését.
A transzgénikus fajták vetőmagköltsége feltehetően magasabb lesz, mint a ma kapható hibridek (egyébként már
egyáltalán nem olcsó!) vetőmag árai. Emellett meg kell venni a transzgénikus hibridekhez szükséges
herbicideket (mert a kettő képez egységet!). Jelenleg 3 gyomirtószer hatóanyaggal szemben rezisztens kukorica
hibridet állítottak elő (glufozinát, glifozát, szulfonilurea rezisztens, de lehet, hogy már más is van!). Kérdés,
hogy a gyomirtószer-rezisztencia meddig marad meg (általában 4–5 évig), így a kultúrnövény védelme már az
ajánlott kémiai gyomirtószerrel nem oldható meg.
A Bacillus thuringiensis gének átvitelén alapuló rovarrezisztencia is feltételezi, hogy kialakul(hat) egy toxin
ellenálló rovarrassz. Ráadásul feleslegesnek is tűnik, mert a martonvásári hibridfejlesztés igazolta, hogy
hagyományos úton is lehetséges a kukoricamoly ellen védekezni, és így – ha kiegészítik azzal, hogy a kártevők
áttelelését lehetővé tevő kukorica- és napraforgókórót április 15-ig megsemmisítik – a kukoricamoly számottevő
kárt nem okoz.
A GMO-k bevezetésével feltehetően csökkenni fog a hibridek száma, emiatt az 1 hibridre eső országos
termőterület növekszik, ami maga után von(hat)ja a genetikai sebezhetőség megnövekedését. (Erre már volt
példa a citoplazmatikusan hímsteril, T-plazmát tartalmazó hibridek termesztése esetén, ami 1970-ben az USA-
ban a termés 15%-át megsemmisítette). A herbicid- és rovarrezisztenciát eredményező transzgénikus hibridek –
az átvitt gének vonatkozásában – rokonoknak foghatók fel, így a genetikai sebezhetőségtől (Genetic
vulnerability) való félelem jogosnak vélhető.
5. A vegyszerfelhasználás hagyományos mezőgazdálkodási eszközökkel is jelentősen csökkenthető. Igaz,
hogy ez a beszállító iparok érdekeivel ellentétes, hiszen kevésbé tőke- és technológia/energiaigényes, sokkal
inkább tudásintenzív, a felhalmozott helyi ismereteket felhasználó és igénylő rendszereket, megoldásokat jelent.
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
28 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A vegyszerfelhasználás, a környezetterhelés csökkentésének hagyományos mezőgazdálkodási eszközei közül az
alábbiak azok, amelyek rendszerbe foglalva úgy képesek jó minőségű és az ökológiai, termőhelyi feltételeknek
megfelelő mennyiségű élelmiszert és egyéb terméket előállítani, hogy közben fenntartják a környezet
egyensúlyát, biológiai sokféleségét, biodiverzitását:
• földhasználat, térstruktúra és az ágazati arányok ökológiai harmonizációja;
• emberléptékűség, üzem- és táblaméretek változtatása, a tér újrastrukturálása ökológiai, talajvédelmi
szempontok, tradíciók, kultúrökológiai szempontok, tájképi, esztétikai, valamint gazdasági, termelési,
technológiai szempontok szerint;
• körfolyamatokra épülő agrárökoszisztémák használata;
• táji, termőhelyi alkalmazkodás a következő fő területeken:
• tájnak megfelelő gazdálkodási szerkezet kialakítása, tájba illő biológiai alapok (növényfaj- és
fajtaszerkezet) megteremtése, azok társítása, vetésváltásba, vetésforgóba illesztése (sokszínűség az
egyoldalúság, pl. monokultúra helyett);
• természeti nagytájanként és tájanként differenciált agrotechnika (talajművelés, talajvédelem,
talajerőgazdálkodás, trágyázás, vetés, növényápolás, növényvédelem, betakarítás) alkalmazása, amely a
lehető legteljesebb mértékben alkalmazkodik az eltérő agroökológiai adottságokhoz;
• a tájak eltérő ökológiai állateltartó képessége, növényi produkciója és állatlétszáma közti harmónia
megteremtése;
• a parasztság, a vidéki népesség gazdává tétele, a helyi közösségekre, munkaerőre és értékekre építő
gazdálkodási rendszerek használata.
Ezen eszközökkel ugyanazokat a célokat kisebb természeti kockázatokkal és több járulékos haszonnal lehetne
elérni, mint a genetikailag módosított szervezetek felhasználásával. Ezeket a jövő mezőgazdasága
szempontjából fontos, hagyományos eszközöket a későbbiekben részletesen bemutatjuk.
• Milyen ellentmondás és összeférhetetlenség feszül a környezetgazdálkodás, a természetvédelem és az
ellenőrzött és minősített ökológiai gazdálkodás, illetve a GMO-k alkalmazása között?
Az ökológiai gazdálkodást és bioélelmiszer-forgalmazást szabályozó európai és hazai törvények és rendeletek
(EU EC 2092/91. és az IFOAM előírásai, valamint a hazai 140/1999. sz. kormány- és 2/2000. sz. FVM
miniszteri rendelet, illetve a Biokontroll Hungaria KHT előírásai) szigorúan és egyértelműen tiltják a GMO-k
alkalmazását. Eközben a géntechnikai tevékenységet szabályozó (Kelet-Európában egyedülálló!) 1998. évi
XXVII. törvény és annak végrehajtását szabályozó 1/1999. FVM rendelet alapján a jelenlegi OMMI
fajtavizsgálati és -minősítési kísérletekben szereplő GM-kukorica, -búza, -szója, -repce, -cukorrépa stb.
fajtajelöltek közül 1–2 év múlva néhány akár forgalmazási engedélyt is kaphat.
Az ökogazdálkodás hivatkozott alapvető rendelkezéseiben az egyik legszigorúbb előírás az izoláció biztosítása,
viszont a GM-kísérletekben és -termelésben az egyik legnagyobb probléma az ún. „gén-kiszabadulás” (pl.
pollennel, madár- és rágcsálókártétellel, mikroba-közvetítéssel, környezetszennyezéssel, emberi mulasztással
stb.) szinte megakadályozhatatlan.
• Milyen aggályos tények és események vezettek az egyértelműen elutasító (környezetvédelmi és ökológiai
szemléletű) vélemények kialakulásához a GMO-kal szemben?
(1) A növekvő GMO-ellenes nemzetközi tendencia kialakulásához – sokak mellett – pl. az alábbiak is
hozzájárultak:
• a génkiszabadulás nem akadályozható meg, és a fertőzöttség visszafordíthatatlan állapotot idéz elő;
• a GMO-k alkalmazásának igazi hatását még nem ismerjük, vagyis nincs alaposan elvégezve a szükséges
kutatómunka és hatáselemzés (elővigyázatosság elve!);
• a GMO-k felhasználásával előállított élelmiszerek gyengébb értékű tömegáruvá minősülnek, így leértékelik
egy ország élelmiszergazdaságát;
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• veszélybe kerül a biológiai sokféleség (a biodiverzitás) fenntartása, sőt jelentős leromlás következik be;
• a szinte teljes európai fogyasztói elutasító véleményt nagyban igazolta az a jelentős mértékű allergiás
megbetegedési hullám Észak-Amerikában, amelyet a GMO-s „Start Link” étkezési kukorica okozott.
(2) A hasonló jellegű hazai folyamatok megértéséhez és a valódi országérdekek érvényesítéséhez kapcsolódóan
a GMO-k megítélésekor a következő sajátos magyar szempontokat is figyelembe kell venni:
• egy olyan kis kelet-közép-európai ország képét, amelynek kiváló minőségű élelmiszertermelése és feltörekvő
idegenforgalma van, a GMO-k használata jelenősen lerontaná;
• ebben az esetben leértékelődik a mezőgazdaság és a táj, nehezen vagy áron alul lesznek eladhatók a hazai
termények és élelmiszerek;
• jelentősen csökkenne vagy megszűnne a mezőgazdasági és élelmiszeripari jövedelmezőség, elsorvadna több,
tradicionális hazai ágazat, mint pl. a vetőmagtermesztés, valamint visszafordíthatatlan károsodás érné a
természeti és vidéki értékeket stb.
• Összegzésként és megoldási javaslatként: az ország valódi érdekei azt kívánják, hogy szülessen hamarosan
olyan döntés, amely szerint hazánk
• 15 évre kibocsátási, termelési és forgalmazási moratóriumot rendel el a környezetet, a mezőgazdaságot
és az élelmiszereket érintő GMO-k alkalmazásában (illetve csatlakozik az ezt már kimondó
Franciaországhoz, Ausztriához és Olaszországhoz), valamint
• azonnali határszéli hatósági ellenőrzést vezet be a génátterjedés megakadályozása érdekében, továbbá
• védett és érzékeny természeti területekre szülessenek olyan további rendszabályok, amelyek kizárják e
területeken transzgénikus haszonélőlények alkalmazását.
e) Az energetikai és társadalmi hatékonyság
Kifejezetten tragikus és minden józan észnek ellentmond az a korábbi magyar gyakorlat és bizonyos körökben
ma ismét tapasztalható törekvés is, amely óriási mennyiségű importált energiával, importált vegyszerekkel és
más eszközökkel, valamint energiaintenzív, iparszerű technológiákkal olyan mezőgazdasági termékeket állít
elő, amelyek exportálása csak jelentős exporttámogatással lehetséges. Az így szerzett csekély összegű nettó
nyereséget ezután ismét energiaimportra fordítjuk. Ezzel csak a környezet és az élővilág pusztulását
„támogatjuk”, miközben egyre kevesebb és kevesebb vidéken élő ember talál megélhetést a mezőgazdaságban.
Ebből a csapdaszerűen működő ördögi körből csak az energia-, környezet- és mezőgazdasági politika
alapvető, radikális megváltoztatásával, összehangolásával lehet kitörni.
„Értelmesnek” csak azok a rendszerek tekinthetők, ahol egységnyi pótlólagos ráfordítás-növeléssel még
legalább egységnyi hozamnövekedés érhető el, vagyis a „marginális hatékonyság” nagyobb mint 1. Ez az
iparszerű rendszerek többségénél energetikei szempontból már egyáltalán nem teljesül (17. táblázat).
18. táblázat - Kukoricatermesztés az USA-ban
A vizsgált egység
és jellemzője
Energia, MJ/ha/év
Arány
2/1
Marginális
hatékonysá
g, MJ/MJ** bevitel
1
fosszili
s % kihozat
al 2
1. Új-Guinea (erdős
hegyoldal, naturális
gazdálkodás) 103 0 1 460 14,2 14,05
2. Dél-Anglia (Wiltshire,
farm az 1800-as évek elején) 586 2 7 390 12,6 12,28
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3. Jáva (Polinézia, 1970-es
évek, kezdeti technikai
fejlődés) 1 079 54 14 760 13,6 11,07
4. Dél-India (1955, farm,
„zöld forradalom”, kezdete) 3 255 58 42 280 13,0 7,01
5. Dél-India (azonos terület,
1975) 6 878 77 66 460 9,7 3,47
6. Franciaország
(biogazdálkodás) 8 160 * 51 500 6,3 2,95
7. Németország
(biogazdálkodás) 10 741 * 66 986 6,2 2,24
8. Németország
(integrált gazdálkodás) 11 882 * 63 360 5,3 1,92
9. Franciaország
(integrált gazdálkodás) 16 658 * 59 000 3,6 1,25
10. Franciaország
(iparszerű gazdálkodás) 21 388 * 62 000 2,9 0,88
11. Németország
(iparszerű gazdálkodás) 21 498 * 83 710 3,9 0,87
12. Dél-Anglia (Wiltshire,
farm az 1970-es években) 21 870 99 44 890 2,1 0,85
Megjegyzés: * = A forrás ezt az adatot nem közli. ** = Egységnyi energiaráfordítás-növelésre jutó
energiahozam.
A különböző gazdálkodási rendszerek energetikai hatékonysága rendkívül eltérő. Annak tudatában tehát,
hogy a fosszilis energiahordozók ára – véges mennyiségük következtében – az idő előrehaladtával kiszámítható
módon, exponenciálisan növekedni fog, az a gazdálkodási rendszer, amely csökkenő hatékonyság mellett a
ráfordítások növelésén alapul, törvényszerűen ellehetetlenül, nemcsak környezeti szempontból, hanem
gazdasági oldalról is tarthatatlanná válik.
Ráadásul az ilyen rendszer mesterséges, foszilis energiával helyettesíti az élő munkát, kiszorítja az embert,
elveszi a vidéki népesség megélhetési lehetőségét, és így piacszerzési, eladási, profitszerzési
érdekközösségben lévő műtrágyát, növényvédőszert, gépet, GMO-t gyártó, beszállító országok
munkanélküliségét importálja Magyarországra. Jó példa erre a 18. táblázatban összefoglalt adatsor, mely az
amerikai kukoricatermesztés példáján szemlélteti ezt a folyamatot.
19. táblázat - A környezetbarát, alkalmazkodó, extenzív és a természetes életteret védő
mezőgazdálkodás támogatásának néhány eleme három EU tagországban 1996-ban (1
euro - 240 Ft)
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Dekádok Átlagtermés
, t/ha
Emberi munkaerő-
felhasználás
óra/t termés óra/ha
1900–1909 1,66 58,8 97,6
1910–1919 1,66 53,6 89,0
1920–1929 1,70 47,6 80,9
1930–1939 1,57 46,4 72,8
1940–1949 2,19 26,4 57,8
1950–1959 2,82 10,8 30,5
1960–1969 4,47 3,6 16,1
1970–1979 5,62 2,0 11,2
1980–1989 6,99 1,2 8,4
Forrás: Farmer’s Digest, 1999. januar, Vol. 63., No. 1. p. 10
Ez az adatsor – attól függően, hogy a hatékonyság mely dimenzióit tekintjük – teljesen eltérő értékelést kaphat.
Ha az adatokat egydimenziós közelítésben, az „élőmunka hatékonysága” szempontjából vizsgáljuk, akkor
igen elégedettek lehetünk, hiszen 90 év alatt az 1 tonna termés előállításához szükséges emberi munka, helyben
hozzáadott emberi érték az 1/50-ed részére, a területegységre jutó emberi munka pedig 1/12-ed részére
csökkent. De ha a többfunkciós mezőgazdaság társadalmi, regionális, foglalkoztatási szempontjai mentén
értékeljük, akkor ez az adatsor katasztrófára utal. Hosszabbítsuk meg, „extrapoláljuk” ezt a trendet! És akkor
megdöbbenve azt látjuk, hogy igen rövid időn belül ebben a rendszerben egyáltalán nem lesz szükség emberre!
Legalábbis a mezőgazdaságban nem, ugyanis az embert helyettesítő eszközöket és energiát előállító, beszállító
iparok telephelyein, általában a városi körzetekben, vagy ráadásul gyakorta külföldi városi körzetekben akár sok
munkát is adhat az embereknek, exportálva ezzel az ottani munkanélküliséget vidéki térségeinkbe! Ennek
ismeretében talán nem a valóságtól elrugaszkodott az a megállapítás, hogy ettől eltérő megoldásokat kell
keresnünk!
f) A bruttó és a nettó növekedés elváló trendje
Amit az előbbiekben vázolt folyamattal elérünk, az ráadásul csak látszólagos növekedés, ha a helyben termelődő
új értékek szempontjából vizsgáljuk azt. Ennek szemléltetésére kiválóan alkalmas a 4. ábrán bemutatott
magyarországi „fejlődés”.
4. ábra - A mezőgazdaság bruttó és nettó termelésének, valamint anyagköltségének
alakulása (1949 = 100%) (Fecske, 1987)
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
32 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az a körülmény, hogy a mezőgazdaság gyors fejlődését az anyagi ráfordítások fokozott növelésével értük el, és
a munkaerőt a technikával drágán sikerült kiváltani, azt eredményezte, hogy a világviszonylatban is
kiemelkedőnek számító, „kebeldagasztó” bruttó növekedés mellett a mezőgazdaság helyben keletkező, nettó
termelése ezen időszak alatt gyakorlatilag stagnált. Ráadásul a felhasznált „holtmunka” élelmiszertermékké
való átalakítása során nem sikerült olyan hatékonyságot elérni, amely a fejlesztés pénzügyi fedezetét is
biztosította volna.
Más szavakkal a mezőgazdaság „látványos növekedésének” 30 éves időszaka alatt tulajdonképpen csak az
ember és a természeti folyamatok helyettesítésére használt ráfordítások, mesterséges, ipari eredetű
inputok (az ábrán az „anyagköltségek”) növekedtek, a helyben hozzáadott érték ezzel szemben alig
változott. Jogosan tehetjük fel tehát a következő kérdést. Mezőgazdaságot akarunk fejleszteni, vagy az ipar
számára akarunk felvevőpiacot és a tőke számára befektetési terepet biztosítani? Ki-ki ízlése szerint adjon erre
választ!
∗ ∗ ∗
E negatív jelenségek vezettek azokhoz az európai felismerésekhez, amelyek előkészítették a többfunkciós
európai agrármodell kialakulását, és amelyek segítik ennek közös agrár- és vidékpolitika rangjára emelését.
Most lássuk a másik pillér, a természetvédelem fejlődését.
2. 2.2. Természetmegőrzés – természethasználat – természetvédelem – természetpolitika
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2.1. 2.2.1. Fogalmak és alapelvek
A modern, „gondolkodó” társadalmak egyik legfontosabb feladatukként ismerik el azon értékek megőrzését,
amelyek az emberiség számára pótolhatatlanok és megismételhetetlenül egyediek. Ezek az értékek, bár gyakran
látszólag nincs közvetlen anyagi hasznuk, elválaszthatatlanul hozzátartoznak az emberi léthez és annak
minőségéhez. Ilyen természeti örökségünk egésze, amely nemcsak eszmei értékű, hanem a gazdasági eltartó
képességnek, az emberi egészségnek („jó közérzet”) és a fenntartható fejlődésnek is alapfeltétele. Legfontosabb
fogalmi elemei az alábbiak.
• Az ember biológiai és társadalmi léte a Föld földrajzi burkához kötött, amely a felszín három szférájának: a
geoszféra, a bioszféra és a nooszféra komplex rendszereiből áll, s amelynek anyagai folytonos mozgásban és
kicserélődésben vannak, illetve bonyolult és igen gazdaságos energiaátviteli kapcsolatban állnak egymással.
A geoszféra és annak három alapegysége: a szilárd kéreg (litoszféra), a vízburok (hidroszféra) és a légkör
(atmoszféra) az élettelen természet sajátosságai szerint épül föl. A geoszféra és a bioszféra egymásra
hatásában, érintkezési felületein alakul ki a pedoszféra, a talajtakaró változatos rendszere. A bioszféra az élő
természetet képviseli, a nooszféra pedig az emberi szellem, illetve a társadalom által létrehozott művi
alkotásokat foglalja magában.
• A természet fogalmán a földön eddig végbement és folyamatos fejlődés eredményeként az ember társadalmi
tevékenységétől függetlenül kialakult dolgok, szervezetek, jelenségek és folyamatok fejlődéstörténetileg
összehangolódott, nagyrészt önszabályozott rendszerét értjük, amelynek két fő része az élettelen és az élő
természet. Az élettelen természethez tartoznak például a kőzetek, a föld felszíni formái, a víz, a levegő stb.,
erre épül az élő természet a maga számtalan fajával, azok bonyolult szerveződéseivel és fejlődési
folyamataival.
• A természetmegőrzés kiindulópontja, hogy a természet az emberiség közös kincse, értékei a pótolhatatlan
örökség részei. A természetnek az országhatárok közé zárt területe nemzeti kincs, az ország közvagyona. E
közvagyon jelentős részét (energiahordozók, ásványi nyersanyagok, termőtalaj, víz stb.) természeti
erőforrásként felhasználják a termelői-gazdasági tevékenység során. Elemi érdek az erőforrások tartós
felhasználásának szavatolása, a fenntartható természethasználat. A természetnek, mint közvagyonnak
másik része olyan ritka vagy megismételhetetlen egyedi értéket képvisel, olyan pótolhatatlan természeti
tartalékot képez, avagy a közjó szempontjából olyan (esztétikai, egészségügyi, gazdasági, tudományos stb.)
fontosságú, hogy védelme és változatlan formában történő fenntartása alapvető közérdek.
• A természetmegőrzés része a természetvédelem, mely – a World Resources Institute (Washington D. C.)
nevezéktana értelmében – a bioszféra emberi használatának olyan módja, amely a jelenlegi nemzedéknek
szánt fenntartható mértékű haszon szolgáltatása mellett megőrzi a természeti erőforrások és rendszerek
potenciálját arra, hogy a jövő nemzedékek szükségleteit és törekvéseit kielégítsék. A természetvédelem olyan
pozitív, céltudatos, szervezett, intézményesített emberi-társadalmi tevékenység, amelynek célja a természet
élő és élettelen értékeinek feltárása, megőrzése, tudományos alapokon nyugvó fenntartása, s felöleli a
fenntartható hasznosítást, a kezelést, a környezet természetközeli állapotának, szerkezeti és működési
sajátosságainak megőrzését, helyreállítását és a természeti környezet jobbítását is.
• A természetvédelemre vonatkozó koncepciók, stratégiák, szabályok, előírások és intézkedések együttesen a
természetpolitika fogalomkörét alkotják.
A természetvédelem működtetésének legfontosabb alapelvei a következőkben foglalhatók össze.
• A holisztikus elv: a természetvédelmet nem lehet csak a védett objektumokra (pl. növény- és állatfajokra,
egyes barlangokra stb.) korlátozni. Egész rendszereket, a hozzájuk tartozó védőövezetekkel együtt kell
védelem alá helyezni.
• A folyamat elv: a természet állapotának megőrzése sosem egy pillanatnyi helyzetnek, hanem a természeti
rendszerek működésének folyamatos fenntartását, a folyamat biztosítását jelenti. A természetvédelem
gyakorlatában az „állapot” megjelölés mindig folyamatot jelent.
• A komplementer elv: a környezetvédelem és a természetvédelem egymáshoz való viszonyát kifejező elv,
mely szerint a két – önmagában is rendkívül összetett, egymást kiegészítő – terület tevékenységét, stratégiáját
és intézkedési tervét a mellérendeltség és egyenrangúság szigorú tiszteletben tartásával szorosan öszsze kell
hangolni, mert a két terület kölcsönösen hat egymásra.
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• Az elegendő méret elve: a megőrzendő élő- és élettelen objektumnak elegendően nagynak kell lennie ahhoz,
hogy a diverzitás genetikai fenntartásához szükséges populációméretek fennmaradását és a rendszer
folyamatos működtetését biztosítsa.
2.2. 2.2.2. Magyarország természeti értékeinek állapota és a természetvédelem célkitűzései
Természeti örökségünk az ország földrajzi fekvésének, életföldrajzi helyzetének és földtörténeti múltjának
köszönhetően ma még unikális jellegű, élő és élettelen természeti értékekben viszonylag gazdag. A Kárpát-
medence biogeográfiai tekintetben határhelyzetű. Életföldrajzi helyzetét meghatározza, hogy minden oldalról
hegyvidékek határolják, amelyek az ide irányuló hatásokat korlátozzák és szűrik, ám izoláló hatásuk révén azt is
lehetővé teszik, hogy az itt megtelepedett élőlények és közösségeik a maguk önálló evolúciós útját járják.
A Pannonicum gazdag élővilágában az éghajlati hatásoknak megfelelően az eurázsiai, európai, kontinentális,
pontusi, szubmediterrán, szubatlanti flóra és fauna elemei keverednek és találkoznak. Ezt a tarkaságot tovább
színezik egyes szubalpin és boreális elemek. Az átmeneti jellegből fakadó sokféleség okán a Kárpát-medence
Európa biótájának fontos területe.
Földtani és természetföldrajzi viszonyaink változatossága folytán kis területen sokféle, változatos élőhelytípus
alakulhatott ki. Különösen nagy változatosság jellemző a Kárpát-medence egyes peremterületeire. Ilyen pl. az
Alpokalja, ahol a kelet-alpesi (noricumi), a nyugat-balkáni (illír) és a medence belseje felől jövő (pannon)
hatások találkoznak, de ilyenek a Dél-Dunántúl dombságai és hegyvidékei (pl. a Villányi-hegység és a Mecsek),
ahol különösen erős a mediterrán és az illír hatás. Ilyen a Bánát és az Erdélyi-szigethegység, ahol a pannon, a
mediterrán, a kárpáti és a kontinentális hatások összegződnek, de sajátos hatások torlódnak a Gömör-Tornai
karsztvidéken (Aggteleki-, illetve a Szlovák-karszt) is, ahol kárpáti, észak-kontinentális (boreális) és száraz-
hegyvidéki (xeromontán) elemek találkoznak a medence belsejére jellemző pannon és szubmediterrán
jellegűekkel.
Flóránk és faunánk kiemelkedő értékei a bennszülött (endemikus) fajok. Puhatestű faunánk endemizmusa pl.
olyan magas arányú, amilyen csak a szigetfaunákat szokta jellemezni. Nagymértékű endemizmus csupán a Déli-
és a Keleti-Kárpátokra, a Bánát hegységeire és az Erdélyi-szigethegységre, illetve peremterületeikre jellemző.
Bennszülött fajaink többségét szűk elterjedésű, veszélyeztetett népességek képviselik (Fekete–Varga–Somogyi,
2001).
A mai képet illetően meghatározó a vegetációnak az utolsó jégkorszakot követő története, bár egyes fajok
sokkal korábbról, az interglaciálisokból is fennmaradhattak. A növény-és állatvilágnak az eltűnt földtörténeti és
vegetációtörténeti korokat dokumentáló fajai a különösen értékes maradvány fajok, a reliktumok. Ezek az
életközösségek, élőhelyek természeti örökségünk pótolhatatlan értékei, a hazai föld- és élettörténet szentélyei,
élő múzeumai. Mozaikos elhelyezkedésük, sokrétűségük, széttöredezésük és elszegényedésük veszélye miatt
különösen sérülékenyek.
2.2.1. 2.2.2.1. Földtani és felszínalaktani értékek
A földtani és felszínalaktani értékek az ún. élettelen természeti, táji értékek kategóriájába tartozó természeti
objektumok. A földtörténet gazdag eseménysorának (szerkezeti mozgások, éghajlatváltozások, akkumulációs és
eróziós folyamatok stb.), az élővilág változásának epizódjait őrzik a szaktudományok, a gazdasági szféra,
továbbá az oktatás és az ismeretterjesztés számára. Tudományos adatbankok, egyúttal a természetvédelem és a
földtudományok gazdag eszköztárának (ősföldrajzi rekonstrukció, történeti ökológia, paleoantropológia,
őslénytan, történeti éghajlattan, történeti növény- és állattan, ásványtan stb.) színterei.
A védett földtani és felszínalaktani értékek tudományos igényű feltárásával, megőrzésével, bemutatásával a
földtani természetvédelem foglalkozik, amelynek egyik sajátos területe a barlangvédelem és -hasznosítás. A
barlang különösen érzékeny, összetett és bonyolult rendszer, környezeti indikátor. Olyan komplex képződmény
és információforrás, amely a földtani, ásványtani, morfológiai, klimatológiai jelentésén túl a múltra vonatkozó
egyéb adatok gazdag tárházát is magában rejti, s biológiai, őslénytani, ősrégészeti jelentősége mellett az
emberiség kultúrájában is mély nyomot hagyott. A barlangok tudományos kutatásával a barlangtan
(szpeleológia) foglalkozik. Magyarországon minden barlang törvényes védelem alatt áll. A jogi védelem
kiterjed a bejárattól a barlang egészére, a folyékony és légnemű kitöltésre, őslénytani és régészeti leletanyagára,
a bejárat növényzetére, a barlang flórájára, a barlangkedvelő és -lakó állatokra egyaránt.
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
35 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A szakmai nevezéktan a földtani értékek két alapvető típusát különbözteti meg: a természeti erőforrások
(ásványi nyersanyagok, energiahordozók) körét és az ún. élettelen természeti-tudományos értékek
(rétegszelvények, ásványok, kövületek, barlangok, felszínalaktani formák és formaegyüttesek stb.) csoportját.
Míg az előbbi tényleges értéke elsődlegesen legkisebb veszteséggel történő kitermelésében,
felhasználhatóságában rejlik, a tudományos és/vagy esztétikai tekintetben különösen fontos földtani és
felszínalaktani értékek többnyire éppen érintetlenül hagyásuk, „in situ” megőrzésük révén válnak, válhatnak
meg nem újuló, tényleges vagy potenciális természeti erőforrásaink részévé. Ez utóbbiak (különösen a
barlangok és az ősmaradványok, kövületek) sajátossága még, hogy felismerésük, felszínre kerülésük többnyire
éppen a létüket legjobban veszélyeztető tevékenységeknek (bányaművelés, alapozási és közműépítési
munkálatok stb.) köszönhető. Közös tulajdonságuk helyhez kötöttségük, s az élő értékekkel szembeni át nem
telepíthetőségük. A tudományos-esztétikai jelentőségű földtani értékek meg nem újuló, helyre nem állítható,
súlyos sérülésük esetén végleges pusztulásnak kitett, zömmel egyedi, egyszeri és megismételhetetlen
képződmények, formák, formaegyüttesek, sajátos biotópok. Megőrzésük, fennmaradásuk ezért a táj, a faj és az
élőhely védelmét is szolgálja (Császár–Tardy, 2002).
2.2.2. 2.2.2.2. Talajok
A talaj a felszín természetes eredetű, ásványi és szerves anyagokból álló, laza szerkezetű, bonyolult összetételű
képződménye. A kőzetburok (litoszféra) legkülső, biológiailag aktív rétege, a geoszféra, az atmoszféra és a
hidroszféra határfelülete, melynek alapvető tulajdonsága a termékenysége. Kialakulásában a szilárd kőzetek
felszínének fizikai aprózódását, kémiai mállását követően, illetve azzal egy időben zajló biológiai
folyamatoknak van meghatározó szerepe. A talaj a természeti környezet része, amely biztosítja az anyagok
biológiai körforgását, s mint ilyen, fogadja a felszínre érkező energia- és anyagáramlásokat, egyúttal természeti
erőforrás, amely az anyagok zavartalan körforgása esetén az élővilággal való szoros kölcsönhatásban
megújulhat.
A talajvédelmi problémák világjelenségként kezelendők. Az Európai Unió országaiban 52 millió hektárra
becsülik azon területek kiterjedését, ahol valamilyen fokú talajdegradáció tényként kezelendő. Az EU-n belül
több, mint 26 millió hektárt érint a vízerózió, s 1,1 millió hektárt a szélerózió. Mind figyelemre méltóbbak az
ipari létesítmények, a külszíni bányászat és a hulladék elhelyezés okozta szennyezések. Az intenzív
mezőgazdálkodás során alkalmazott nehézgépek és a túllegeltetés talajtömörödést okoz. Becslések szerint
Európa talajainak kb. 4 százalékát érinti ez a jelenség. A szerves anyag csökkenése különösen a mediterrán
országokban figyelhető meg: Dél-Európa csaknem 75 százalékán a talajok szervesanyag-tartalma alacsony.
Magyarországon 38 talajtípus fordul elő. A talajpusztulás folyamata valamilyen mértékben és módon
Magyarország területének kb. 40 százalékát érinti. Ennek jelentősége különösen annak ismeretében
értelmezhető, hogy a teljes nemzeti vagyon mintegy 20 százalékát a termőföld értéke szolgáltatja (Ángyán,
2001).
A talajok savanyosodása is az aggasztó jelenségek sorát gyarapítja: a kedvezőtlen folyamatot gerjesztő tényezők
sorában természeti folyamatok és az emberi tevékenység egyaránt szerephez jutnak. Az eredmény: 1976 és 1985
között 2,8 millióról közel 4 millió hektárra növekedett a savanyodással terhelt területek kiterjedése, melynek
következményeként lényegesen csökkent a növények tápanyagfelvevő képessége, felgyorsult egyes
meghatározó elemek kilúgozódása.
A termőterület csökkenése is szembetűnő: 45 év alatt a csökkenés mértéke elérte az évi 14 ezer hektárt,
amelyben a szántók aránya megközelíti a 75 százalékot. A művelés alól felhagyott, esetenként kiemelkedően
értékes termőterületek jelentős hányadát visszavonhatatlanul beépítették (Tardy–Csúzdi–Kertész et al., 2003).
Azokon a területeken, ahol az elmúlt évtizedekben intenzív kemizálás folyt, súlyosan károsodott a talajélet – a
mezőgazdasági talajok mikroflórája és faunája –, s ezzel párhuzamosan csökkent a talajok biológiai aktivitása.
A talaj termőképességének hosszú távú fenntartása csak a talajélővilág diverzitásának (sokféleségének)
megőrzésével együtt lehetséges. Csökkenteni és korlátozni kell azokat a tevékenységeket, amelyek a talaj
nagymértékű kemizálásával, toxikus (mérgező) anyagokkal történő kezelésével és terhelésével járnak.
2.2.3. 2.2.2.3. Növényvilág, növényzet
A világon jelenleg ismert növényfajok száma kb. 270 ezer (a becsülteké kb. 320 ezer). A Magyarország
területén előforduló élőhelyeken – mai tudásunk szerint – kb. 2800 növényfaj alkotja az edényes flórát
(harasztok és virágos növények), melyekhez további 800 mohafaj társul. Ezek elsősorban ökológiai indikátor
szerepük miatt fontosak. Európa növényvilágának 21 százaléka veszélyeztetett. Magyarország területéről,
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ismereteink szerint 36 virágos növényfaj pusztult ki, köztük egy, csak nálunk előforduló bennszülött faj, a
magyar mézpázsit. A kipusztulás szélére egy sor további növényfaj jutott el.
A fajok védelme elsősorban az élőhely, az életközösségek védelmével lehet hatékony. Az egyes életközösségek
közül mind kisebb területre szorulnak vissza a természetes erdők. Kiterjedésükben csökkennek, e mellett
szegényednek a hínártársulások, a magassásosok, a mocsárrétek. Uniformizálódnak kaszálórétjeink,
végveszélybe kerültek a forráslápok, az üde és a kiszáradó láprétek, a lápok. Erőteljesen visszaszorulnak a
löszpuszták, a pusztafüves lejtők, szárazgyepjeink.
A közeljövő egyik kiemelt feladata az EU csatlakozási folyamat részeként az Élőhelyvédelmi Irányelv
függelékeiben szereplő 483 növényfaj hazánkban előforduló élőhelyeinek és fajainak fokozott védelme, különös
figyelemmel az általunk javasolt és előzetesen elfogadott, a pannon biogeográfiai régióra jellemző élőhelyekre
és fajokra. A Natura 2000 területek kijelölését és szabályozását, továbbá a működőképes Nemzeti Ökológiai
Hálózat jogszabályi szintre emelését követően, a határon átnyúló védett területek rendszerének további
kiterjesztésével a Kárpát-medence féltett növényritkaságainak, természetes, természetközeli állapotot megőrzött
élőhelyeinek védelme fokozható.
2.2.4. 2.2.2.4. Különösen fontos magyarországi élőhelyek
Európa területén – becslések szerint – több, mint kétezer élőhelytípus található. Magyarország területén 470
növényasszociációt (társulást) tartunk nyilván. Ebből természetes és féltermészetes társulásnak tekinthető 350,
antropogén eredetűnek kb. 120, kifejezetten gyomjellegű társulásnak 114. Ha a társulások természetes
növényzetet képviselő 75 százalékának természetvédelmi helyzetét tekintjük, figyelmeztető jel, hogy ezek 62
százaléka, azaz csaknem kétharmada (vagyis nem kevesebb, mint 218 asszociáció) igényel egyszerű vagy
fokozott védelmet (Borhidi, 1999).
a) Füves területek
A kis lélekszámú aprófalvak elnéptelenedése, a kis magánbirtokon alapuló földművelés erőszakos felszámolása,
a hagyományos takarmánybázisú állattartás visszaszorulása következtében rétgazdálkodásunk – az intenzív
művelésű kultúrtáj öntözött-felülvetett, vegyszerezett gyepeitől eltekintve – gyakorlatilag megszűnt.
Virággazdag hegyi- és dombvidéki rétjeink eltűnése, rohamos szegényedése biológiai sokféleségünk
pusztulásának egyik legriasztóbb ténye.
Száraz pusztagyepeink és sziklagyepeink a Kárpát-medence legsajátosabb tájképi értékei. Védett területeink
jelentős hányada ide tartozik és legnagyobb számban itt fordulnak elő endemikus növény- és állatfajaink. A
Hortobágy, a Kiskunság, a Körösök vidéke, a fertői táj pusztagyepei, dolomit térszineink, karsztjaink és
vulkanikus hegyeink különleges flórájú és faunájú sziklái, lejtői tartoznak ide. A hazánkból kipusztult vagy
eltűnt gerinctelen állatfajok legnagyobb része ilyen gyepek lakója. Az állapotromlás legfőbb oka az élőhelyek
beszűkülése, illetve megszűnése: a gyepfeltörés, a gyomosodás, a beerdősítés, a legeltetés intenzitásának
erőteljes csökkenése, továbbá éghajlati okok (aszály, szárazodás). Löszpuszta gyepeinkből töredéknyi terület
maradt meg, s ezek végveszélyben vannak.
Nedves és mezofil rétjeink, kaszálóink állapota főleg az utóbbi két-, két és fél évtized során számottevően
romlott, és a rohamosan fogyatkozó legelő állatállomány miatt a jelenlegi gazdasági változások tendenciái sem
megnyugtatóak.
A füves élőhelyek természetvédelmi osztályozásának kidolgozását követően, az egyes élőhely-típusokra
kimunkált területkezelési szakmai irányelvek (ld. Kelemen, 1997.) érvényesítése a mezőgazdálkodás és a
természetvédelem együttműködésének egyik „vizsgafeladata” lesz. A természetvédelem által bevezetett
Érzékeny Természeti Területek programjának kiterjesztése pedig a veszélyeztetett, különösen értékes
gyepterületek megóvásának egyik letéteményese lehet. A természetes, természetközeli állapotot megőrző
gyepeken fel kell lépni a gyepjavítás és gyeptörés bármiféle állami motiválása ellen. Figyelemmel kell lenni az
agresszív, sokszor idegenföldi káros (invázív) fajok betelepülésére. A legeltetésükkel kapcsolatos legfontosabb
ismereteket a 4.3.5. fejezet tartalmazza.
b) Erdők
A természetes vegetáció rekonstruált térképe szerint az emberi tevékenység kiszélesedése előtt Magyarország
területének 70 százalékát erdő borította. Ez az arány több fázisban csökkent a II. világháborút követően 12,5
százalékra. Az ország erdősültsége ma 19,2 százalékos, a természetközeli erdők aránya alig haladja meg a 9
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
százalékot. (Erdészeti szempontból az ország három nagy tájegységre osztható: a Dunántúl, zömmel
dombvidéki erdősültsége 23%-os, az Északi-középhegység erdősültsége kb. 27%-os, az alföldi térség
erdősültsége csupán 12%-os.
Az alacsonyra szabott vágásérettségi korok miatt az idősebb állományok aránya kicsi. (A kedvezőtlen
korösszetételt bizonyítja, hogy a 80 évesnél idősebb erdőállományok az összes erdőnek csak 11%-át teszik ki,
arányuk azonban az elmúlt évtizedben folyamatosan javul). Különösen az 1965–1985 közötti két évtizedben
igen sok, természetvédelmi szempontból is nagy értékű, koros állományt termeltek ki, ami főként bükköseink,
tölgyeseink kiterjedését csökkentette. Jelentős veszteségeket, faállomány-degradációt okozott a hetvenes évek
végétől kezdődően a főként tölgyeseket ért erdőpusztulás. További károkat okozott a talajvízszint sok helyütt
drasztikus csökkenése, amely csúcsszáradást, a természetes felújulás sikertelenségét vagy az újulat
összetételének kedvezőtlen változását idézte elő (Horváth–Somogyi, 2002).
Magyarország 350 természetes és féltermészetes társulásának a jelentős része erdő, nem kevesebb, mint 96 (90
lombhullató és 6 tűlevelű) társulás. Az erdők veszélyeztetettsége kimagasló: a 90 erdőtársulás közül 73, azaz 82
százalék védelemre szorul. Különösen veszélyeztetettek a láperdők, az ártéri keményfa ligeterdők, a homoki
tölgyesek, a gyöngyvirágos és a sziki tölgyesek. Romlik a hegyvidéki bükkösök állapota is. Nem kis mértékben
a talajvízszint süllyedése miatt az alföldi homoki és a löszt borító erdőssztyepp erdők egy részét a közvetlen
kipusztulás veszélye fenyegeti. Erdeink állapotromlásához esetenként a túltartott nagyvadállomány is
hozzájárult.
Célul kell kitűzni – egyebek között –, hogy az ország erdősültsége elérje a 20, később a 25%-ot, a
természetszerű erdők kiterjedése pedig haladja meg a 12%-ot. Gondoskodni kell arról, hogy az erdőtelepítésre
alkalmas, több mint félmillió hektáron, hosszabb távon akár ennek kétszeresén, de csakis ott, ahol az a
természetvédelem érdekeivel nem ellentétes, a pénzügyi fedezet megteremtését követően megkezdődjön az
erdőtelepítés. Törekedni kell arra, hogy az új erdők zömmel változatos hazai lombos fafajokból álljanak, s a
lehető legjobban megközelítsék a természetes jellegű erdőtársulásokat. A nem őshonos és nemesített fajok csak
az ültetvényszerű erdőkben és faültetvényekben legyenek telepíthetők. Valamennyi erdőben biztosítani kell a
fenntartható használatot, ami ökológiai értelemben a tartamos gazdálkodási rendszert és a biológiai sokféleség
fenntartását jelenti. Célul kell kitűzni az emberi tevékenység vagy természeti okok miatt minimálisra csökkent
területű, különösen jelentős erdőtársulások (bokorerdők, pusztai és szikla cserjések, karszterdők, szikla-,
szurdok- és törmeléklejtő-erdők, hegyvidéki és sziklai bükkösök, keményfás ligeterdők, patak menti éger-
kőrisligetek, láperdők, homoki, lösz-, sziki és alföldi gyertyános-tölgyesek) megőrzését. A biológiai sokféleség
védelme helyenként megköveteli a természetes szukcesszió, a beerdősülés elleni küzdelmet. Az ősi vegetációt
hordozó természetes kopárok, „önfenntartó” gyepek, láprétek fásítását törölni kell az erdőtelepítési
programokból, sőt a spontán betelepülést is vissza kell szorítani. (Bartha, 2001; Horváth–Somogyi, 2002).
c) Vizes élőhelyek
Magyarország felszíni és felszín alatti vizei minden tekintetben változatosságot mutatnak. Az ország földrajzi
helyzete, medence jellege, domborzata, klimatikus viszonyai nagymértékű változatossága következtében
gyakorlatilag minden főbb víztípus e térségben képviselve van. Fontos körülmény az is, hogy vízkészletünk
döntő hányada a környező országokból érkezik. Ennek megfelelően a vizek mennyiségi és minőségi
paramétereit illetően is kiszolgáltatott helyzetben vagyunk. A vízkészletek és a vízigények térben és időben is
jelentősen eltérnek egymástól. A nagy kiterjedésű csatornarendszerek ellenére a vízfolyás-hálózat ritka,
vízhozamuk egyre ingadozóbb, az állóvizek vízmennyiségének csökkenése egyre súlyosabb, esetenként
katasztrofális. Hasznosítható felszíni és felszín alatti vízkészleteink az utóbbi időkben mind számban, mind
hozamban jelentősen csökkentek, minőségükben pedig erősen degradálódtak.
A hazai víztértípusokat társulástani alapon a Nemzeti Élőhely-osztályozási Rendszer (Á-NÉR, 1997) foglalja
össze és írja le (hínárasok, mocsarak, forráslápok, átmeneti és dagadólápok, rétlápok). A víztér-tipológiai
törzsadattár (V-NÉR) 81 víztértípust különböztet meg. Az élőlénytársulásokat illetően különösen értékes és
kimagasló sokféleséggel (biodiverzitással) jellemezhető magyarországi vizes élőhelyek fő típusai az alábbiak:
állóvizek (nagy kiterjedésű sekély tavak, fertők, kistavak, mocsarak, kopolyák, parány vizek, tározók), áramló
vizek (források, kisvízfolyások – erek, csermelyek, patakok –, folyók, folyamok), felszín alatti vizek.
Vizeink, vizes élőhelyeink veszélyeztetettsége számottevő, egyes típusok esetében a pusztulás mértéke
nemzetközileg is kirívóan magas (pl. a lápok 97 százaléka a folyószabályozásokat követő időszakban elpusztult,
a szikes tavak pusztulásának aránya is meghaladja a 60 százalékot). A mocsári és lápi növényzet 78 altípusából
48-at védelemre javasoltak, különös tekintettel arra a körülményre, hogy az ország egykori ártéri és lápi
élőhelyéből még vannak kiemelkedően értékes maradványterületek. Fokozott védelmet igényelnek az „ex lege”
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
védett forráslápok, tőzegmohás és dagadólápok. Közvetlenül kipusztulással fenyegetett 17, gyakorlatilag
kipusztultnak tekinthető 5 társulás. Ez a körülmény is arra figyelmeztet, hogy a Kárpát-medencében egyidejűleg
kell(ene) felkészülnünk a szárazodás (ariditás) és a kiszámíthatatlan ár- és belvízveszély csaknem együttes
megjelenésére és következményeire. A vízelvezetés mellett (illetve helyett) a szabályozott vízvisszatartás
stratégiájának érvényesítésére kell törekedni.
2.2.5. 2.2.2.5. Állatvilág
A világon ismert állatfajok száma 1 millió 320 ezer, a becsülteké 10 millió 600 ezer. Ebből Magyarországon kb.
42 ezer állatfaj fordul elő. Ezek sorában 83 emlős, 375 madárfaj, 18 kétéltű, 15 hüllő, 81 halfaj és mintegy 41
460 gerinctelen állatfaj fordul elő. Ezeknek megközelítően 20–25 százaléka veszélyeztetett. 483 gerinces (2
körszájú, 32 hal, 18 kétéltű, 15 hüllő, 361 madár, 55 emlősfaj), 482 gerinctelen (44 puhatestű és 438 ízeltlábú)
állatfaj áll jogszabályi oltalom alatt. Az EU jogharmonizáció folyamatában további 568 állatfaj védelmét
hirdettük ki Magyarországon. Az utóbbi évszázadban száznál több állatfaj tűnt el, a gerinces fajok közül
bizonyítottan 15 faj kipusztult. Európában az emlősfajok 42 százaléka, a hüllők 45, a halak 52 százaléka, a
kétéltűek 30 százaléka, a kontinens madarainak 15 százaléka veszélyeztetett.
Egyes behurcolt vagy betelepített állatfajok (pl. muflon, növényevő halak stb.) súlyosan károsítják élőhelyüket.
A populációk és állatközösségek közvetlen védelmén túl gondoskodni kell az élőhelyek védelméről. E
törekvések egybeesnek a növénytársulások védelmével, azzal a különbséggel, hogy az állatközösségek
kialakulásához és életkörülményeinek fenntartásához szükséges legkisebb terület kiterjedése sok esetben
meghaladja a növényzetét. Az állatvilág sokféleségének megőrzéséhez nem elégséges helyi intézkedéseket
hozni. Sok faj esetén a fregmentált, kis populációk fennmaradása csak regionális léptékben biztosítható. Az
állatvilág megőrzésében ezért az ökológiai („zöld-”) folyosóhálózat kialakítása meghatározó jelentőségű.
2.2.6. 2.2.2.6. Tájképi és kultúrtörténeti értékek
Természetközeli és történelmileg kialakult, hagyományos tájhasználatú kultúrtájaink összefüggő rendszert
alkotnak. Kiemelkedően értékesek azok a tájaink, amelyek
• kizárólagosan hazánkban vagy a legszebb, leglátványosabb kialakulásukban fordulnak elő (pl. a Tapolcai-
medence vulkáni kúpjai, a hortobágyi puszta, a tokaji történelmi borvidék stb.),
• még nagy kiterjedésben, viszonylagos érintetlenségben őrzik a természetes táj képét (pl. az Őrség és a
Vendvidék, az Ormánság, a Sárköz, a Beregi-sík stb.),
• különleges tájképi értéket és/vagy biotópokat foglalnak magukba (pl. karrformációk, szigethegyek,
dolomitfelszínek stb.), illetve
• az ország vízgazdálkodása szempontjából mint kitüntetett víznyerő vagy vízmegőrző funkciót töltenek be (pl.
nagy folyók völgye, lápok, tavak, karsztterületek stb.).
Az ilyen területeket meg kell óvni a tájromboló nagylétesítményektől, a kiterjedt parcellázásoktól. Rajtuk
szigorúan meg kell őrizni a táj természetes képét meghatározó élő környezetet és a hagyományos gazdálkodási
módokat.
A hazai tájakat veszélyeztető legfontosabb degradációs folyamatok, illetve tényezők az alábbiak:
• az át nem gondolt, a táj adottságait, a táj ökológiai potenciáljából fakadó tájhasználati prioritásokat, a tájba
illesztés szempontjait figyelmen kívül hagyó területhasználat,
• a nagyüzemi mező- és erdőgazdálkodás uniformizáló hatása, a tájat gazdagító, változatos élőhelyeket
biztosító tájelemek (fasorok, sövények, erdősávok) megszüntetése,
• a termelési és kommunális hulladékok szervezetlen és illegális lerakása, a tájgondozás hiánya,
• a tulajdonrendezés (privatizáció, kárpótlás) nyomán jelentkező rendkívül nagymértékű területaprózódás.
A tájhasználatnak és a gazdálkodásnak a táj ökológiai potenciáljára (az elsődleges rendeltetését meghatározó
természeti adottságainak, azok állapotának, terhelhetőségének, teljesítő képességének ismeretére) kell épülnie,
és az alábbi prioritások érvényesítésére kell törekednie:
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
39 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• kis és közepes mezőgazdasági üzem- és táblaméret, vetésforgó alkalmazása, kemikáliák mértékletes
használata,
• hagyományos tájgazdálkodás (kert- és szőlőkultúra visszaállítása, extenzív állattartás, rét- és
legelőgazdálkodás, ártéri gazdálkodás stb.),
• természetes tájelemek és élőhely reliktumok (fasorok, erdősávok, vizes területek) megőrzése és helyreállítása,
• kultúrtörténeti emlékek ápolása. (Védett területeken kultúrtörténeti értéknek minősülnek mindazon
földrészletek, melyek nemzeti történelmünk számottevő eseményeinek színhelyei voltak vagy hozzájuk
történeti monda fűződik. Ide tartoznak továbbá mindazon tárgyi emlékek, amelyek a védett terület történeti
múltjára, az ott élő ember és a természet viszonyára, a helyi sajátosságokra mutatnak rá, mint agrár-,
építészet-, ipar-, irodalom-, közlekedés-, művelődéstörténeti, művészeti, néprajzi és régészeti emlékek.)
2.3. 2.2.3. A természetmegőrzés fejlődésének európai és világfolyamatai
2.3.1. 2.2.3.1. A természetvédelmi szabályozás fejlődése
A természet védelmének az emberiség történelmében igen mélyre nyúló gyökerei vannak. Kezdetét a XII.
századra, Assisi Szent Ferenc (1181–1226) tevékenységének idejére teszik. Az ember fokozódó és egyre
nagyobb mértéket öltő „természetátalakító” tevékenysége következtében fellépő természetkárosodások vetették
fel a természeti értékek védelmének szükségességét.
A modern értelemben vett természetvédelem alig több mint egy évszázados múltra tekint vissza, de a
természet egyes elemeinek védelmére egészen korai példákat találunk. A korai jogszabályokban azonban a
szabályozás tárgya nem a természetvédelem, hanem az ember számára hasznos élőhelyek megóvása vagy a
természet javaihoz való hozzáférés (pl. erdő és vadászati törvényekkel való) biztosítása volt. A szabályozásnak
ezt a formáját másodlagos szabályozásként lehet felfogni, ahol az elsődleges szabályozási cél elérése mellett,
mintegy melléktermékként jelentek meg a természetvédelem újabb kori rendelkezéseinek csírái. A hasznossági
elven alapuló szankcionálásra jó példa IV. (Bajor) Lajos egy, 1328-ból származó okirata, amelyben kimondja:
súlyos bírság szabatik ki arra, aki cinegét – a rovarok buzgó vadászát – fog. Aki e törvényt megszegi, 60
schilling királyi adóval, egy szép hízott tyúkkal és 12 csirkével fizessen az elfogott cinegéért (Csepregi, 1998).
A modern értelemben vett, államilag szervezett és garantált természetvédelem kezdetét általában 1872-re teszik,
amikor az Amerikai Egyesült Államok Parlamentjének döntése alapján létrehozták a Yellowstone Nemzeti
Parkot. Ezt követően vált a természetvédelem önálló szabályozási, majd törvényhozási tárgykörré. A világ első
önálló természetvédelmi törvényét a Hesseni Nagyhercegség alkotta meg 1902-ben. Ez azt jelentette, hogy
az új jogszabályok – elsődleges szabályozásként – már a védetté nyilvánított növény- és állatfajok, természeti
területek oltalmát szolgálták, és ez napjainkra általánosan elterjedt a világon. Szinte nincs is olyan ország,
amelynek magas szintű természetvédelmi jogszabálya ne lenne.
Ugyanakkor napjainkban megjelenik a természetvédelmi jogszabályozás megújításának az igénye,
melynek oka a minket körülvevő természeti környezeti állapotának fokozódó romlása, a válságjelenségek
kiszélesedése (pl. erdőpusztulás, a biológiai sokféleség csökkenése, természetes élőhelyek beszűkülése,
pusztulása). Az 1980-as évekig a világon szinte mindenütt a természetvédelem fogalma és feladata alatt a
védetté nyilvánított természeti területek, illetve növény- és állatfajok megóvását értették. Az mindenki
számára nyilvánvaló, hogy a természet, mint rendszer, nem ér véget a védett természeti terület mesterségesen
megállapított határainál, illetve a védett természeti terület nem függetleníthető környezetétől. Ebből fakad a
természetvédelem úgynevezett holisztikus elve, melynek értelmében a természetvédelmet nem lehet csak a
különlegesen védett természeti értékekre korlátozni, hanem az egyes rendszereket, a hozzájuk kapcsolódó
védőövezeteket, társulásokat stb. kell megőrizni.
Ez az elv jelent meg ENSZ Közgyűlésének 7/XXXVII. számú, 1982. október 28-án kihirdetett határozatában, a
Természeti Világ-Chartában (World Charter for Nature), mely rámutatott arra, hogy a Föld valamennyi
területét, mind a szárazföldit, mind a tengerit, alá kell rendelni a megőrzés alapelveinek. A természet védelméről
vallott új felfogás a jogi szabályozás megújítását is megköveteli, ami a biológiai sokféleség megőrzése mellett
a természet egészének válogatás nélküli védelmére épül. Ez jelenik meg az elmúlt években Európa egyes
országaiban elfogadott természetvédelmi törvényekben, de ebbe az irányba mutat valamennyi közelmúltban
elfogadott nemzetközi természetvédelmi egyezmény, okmány is. Ezek szakítanak a természetvédelemnek azzal
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
a tradíciójával, amely e szakterületet kizárólag a külön jogszabállyal védetté nyilvánított objektumokra
korlátozza, és különbséget tesznek általános és hagyományos természetvédelem között (Csepregi, 1998).
2.3.2. 2.2.3.2. Nemzetközi természetvédelmi egyezmények
A természetvédelmi nemzetközi együttműködés abból a felismerésből eredeztethető, hogy a Föld, mint az
emberiség élőhelye, olyan ökológiai rendszer, amelynek határai teljesen függetlenek a politikai határoktól. A
bioszféra oltalma csak az egész emberi közösség cselekvő magatartásával biztosítható, amelynek során
tudatában kell lennünk, hogy a nemzeti keretekben meghozott természetvédelmi intézkedések csak részét
képezik a világméretekben szükséges döntéseknek.
A természet védelmét szolgáló nemzetközi jogi szabályozás alapvetően a XX. század terméke, de történeti
előzményei megtalálhatóak a kétoldalú halászati vagy fókavadászati egyezményekben. Ezeket a
megállapodásokat azonban nem ökológiai megfontolások, hanem gazdasági érdekek hívták életre.
Elsősorban a gazdasági érdekek érvényesítését szolgálta az 1902. március 19-én, Párizsban az európai kontinens
csaknem valamennyi állama által aláírt „A mezőgazdaság számára hasznos madarak védelméről” szóló
többoldalú regionális egyezmény. Az egyezménynek részes állama volt az Osztrák-Magyar Monarchia is. Az
egyezmény általános védelmi kötelezettséget állapított meg azokra a hasznos madárfajokra, melyeket jegyzék
nevesített. Ezen túlmenően minden év március l. és szeptember 15. között általános vadászati tilalmat vezetett
be a listán szereplő fajokra (a részes államok ettől eltérő szabályok megállapítására is jogosultak). A védelem
kiterjedt a kifejlett egyedeken kívül a tojásokra, a madárfiókákra és a madárfészkekre is. Ezeknek nemcsak a
károsítása, pusztítása tilalmazott, hanem a velük való kereskedelem is. Egyes vadászati módszereket is
korlátozott az egyezmény (pl. hurok, lépveszsző). Az egyezmény az általános tiltó rendelkezései alól elsősorban
tudományos, kutatási és növényvédelmi okból dott felmentést (Csepregi, 1998).
Az első valóban természetvédelmi nemzetközi egyezmény az „Afrikai vadon élő állatok, madarak és halak
megőrzéséről” szóló konvenció volt, melyet az érintett gyarmattartó államok 1900. május 19-én írtak alá. 1914-
ben négy nagyhatalom (USA, Nagy-Britannia, Oroszország, Japán) megállapodást írt alá arról, hogy a 30.
szélességi foktól északra tilos a fókák vadászata. Az I. világháborút követően 1933. november 8-án írták alá
Afrika növény- és állatvilágának megőrzéséről és azok természetes állapotban való tartásáról szóló regionális
egyezményt, feltéve, hogy az egyezményben meghatározott fajok nemzeti parkokban vagy más, szigorúan
védett területeken fordulnak elő. Az amerikai kontinens vonatkozásában 1940. október 12-én Washingtonban
írtak alá többoldalú egyezményt, amely elsődlegesen védett természeti területek létrehozásával, valamint vadon
élő növény- és állatfajok (különösen a vándorló madárfajok) védelmével kapcsolatban tartalmazott
rendelkezéseket. A II. világháború után kisebb jelentőségű, általában egyes állatfajokra vonatkozó kétoldalú
vagy regionális egyezmények jöttek létre (pl. fókavadász, bálnavadász egyezmények, madárvédelmi
egyezmény, 1968-as Algíri Afrika Egyezmény) (Csepregi, 1998).
A természetvédelem területén a nemzetközi jogalkotás az 1970-es években gyorsult fel, amelyben jelentős
szerepet játszott az 1972-es Stockholmi Környezetvédelmi Világkonferencia is. A konferencián elfogadott ún.
Stockholmi Nyilatkozat 4. pontja értelmében a természetvédelem, ezen belül a vadon élő növény- és állatfajok
védelme a gazdasági fejlesztések tervezésében jelentős szerephez jut. A globális és többnyire keret jellegű
egyezmények mellett fokozatosan megnövekedett a regionális többoldalú egyezmények, valamint a kétoldalú
megállapodások szerepe és száma.
Hazánk számára speciális jelentőségű az Európai Közösség környezet- és természetvédelmi jogalkotása. Ezt jól
tükrözi, hogy a Magyar Köztársaság és az Európai Közösség tagállamai között társulás létesítéséről szóló,
Brüsszelben, 1991. december 16-án aláírt Európai Megállapodás kihirdetéséről szóló, 1994. évi I. törvény
külön cikkben foglalkozik a környezet kérdéskörével (79. cikk). A természetvédelem területén számos –
joghatásában különböző – direktíva, határozat, szabályzat van jelenleg is érvényben, amelyek az EU-hoz
csatlakozás esetén vagy jogrendszerűnk részévé válnak vagy rendelkezéseiket a hazai jogalkotásba be kell
építenünk.
Azok a nemzetközi egyezmények, amelyekhez Magyarország is csatlakozott, az alábbiak (Kovács-Kiss,
1998; Csepregi, 1998):
• A vizes élőhelyekről („a nemzetközi jelentőségű vadvízekről, különösen mint a vízimadarak tartózkodási
helyéről”) szóló Ramsari egyezmény. Az egyezményt az iráni Ramsarban fogadták el 1971. február 2-án. Ez a
nap ma a Vizes Élőhelyek Világnapja. Az egyezmény az első modern, az egész világra kiterjedő államközi
szerződés, amely a természetvédelmet és a „bölcs” vagy fenntartható hasznosítást tűzte zászlajára. Az
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
egyezmény 1975-ben lépett hatályba, és azóta 131 ország vált részesévé. A nemzetközi jelentőségű vizes
élőhelyek jegyzékében napjainkra csaknem 100 millió hektár kiterjedésben több mint 1200 vizes élőhely
szerepel. Magyarország 1979-ben csatlakozott az egyezményhez, melyet az 1982. és 1987. évi
módosításokkal, egységes szerkezetben az 1993. évi XLII. törvényben hirdettek ki. 21 magyarországi vizes
élőhely szerepel a jegyzékben, összesen 155 ezer hektár kiterjedéssel. A felvételére az érintett ország
előterjesztése alapján, nemzetközileg elfogadott kritériumrendszer útján kerül sor. A Ramsari egyezmény
vizes élőhelynek tekinti azon vizes területeket, ahol a természet, az annak részét képező növény- és állatvilág
számára a víz az elsődleges meghatározó tényező. Az egyezmény fő célja a vizes élőhelyek megőrzése,
fenntartható hasznosításuk elősegítése, az ehhez szükséges jogi, intézményi és együttműködési keretek
biztosítása. Magyar javaslatra (Rádai Ö., Tardy J.) vette fel az egyezmény a részes felek VII. Konferenciáján,
Costa Ricában a vizes területek osztályozásának új kategóriáját, a felszín alatti vizes élőhelyeket. 2001-ben e
magyar előterjesztés érvényre juttatása alapján került fel a jegyzékre a Baradla-Domica-barlangrendszer.
Magyarország az 1990-es években hat esztendőn át töltötte be a konvenció állandó bizottsága elnöki posztját .
• Az UNESCO (az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete) világörökség
egyezménye a világ kulturális és természeti örökségének védelméről. Az egyezményt 1972-ben fogadta el
Párizsban az UNESCO, válaszként a kulturális és természeti értékeket fenyegető globális veszélyre és arra a
körülményre, hogy számos ország nem rendelkezik sem elegendő anyagiakkal, sem a megfelelő tudományos
és technikai eszközökkel ahhoz, hogy megoldja védelmüket. Magyarország 1985-ben csatlakozott az
egyezményhez. Hazánkat, sikeres tevékenysége elismeréseként 1997-ben a Világörökség Bizottságba, majd
2001-ben a 21 tagországot magában foglaló bizottság héttagú vezetőségébe, s a 2002. évi budapesti bizottsági
ülést követően egy esztendőre annak elnökévé választották. Napjainkig 125 állam 730 jelölése szerepel a
világörökség listán: 563 kulturális, 144 természeti érték, 23 pedig az ún. vegyes kategória részeként.
Magyarország világörökség címmel büszkélkedő nyolc helyszíne: Budapest, a budai várnegyed és a Duna-
partok látképe (1987), továbbá az Andrássy út és történelmi környezete (2002), Hollókő ófalú és táji
környezete (1987), az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt barlangjai (1995), az ezeréves pannonhalmi
bencés főapátság és természeti környezete (1996), a Hortobágyi Nemzeti Park, a puszta (1999), a pécsi
ókeresztény sírkamrák (2000), a Fertő-Neusiedler See kulturtáj (2001), a tokaji történelmi borvidék (2002).
• Washingtoni egyezmény a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelméről
(angol röv.: CITES). 1973-ban írta alá 23 ország, ma 160 tagállamával a biológiai sokféleségről szóló
egyezmény mellett a világ legtöbb országa által elfogadott természetvédelmi megállapodás. Célja a
kereskedelem által leginkább veszélyeztetett fajok és a belőlük készült termékek (szőrmék, bőráruk,
dísztárgyak) kereskedelmi forgalmának figyelemmel kísérése, szabályozása, korlátozása. Szigorú
engedélyezési rendszerrel szabályozza a hatálya alá tartozó közel 35 ezer állat- és növényfaj nemzetközi
kereskedelmét, melyeket veszélyeztetettségük alapján három függelékbe sorol. Az I. függelékbe tartozó fajok
vadon fogott vagy gyűjtött egyedeinek forgalomba hozatalát az egyezmény tiltja. A II. és a III. függelékbe
sorolt állatok és növények korlátozott kereskedelmi forgalomba hozatala éves kvótához kötött feltételek
szerint lehetséges. Magyarország 1985-ben csatlakozott az egyezményhez.
• Bonni egyezmény a vándorló, vadon élő állatfajok védelméről. Az 1979-ben létre jött egyezmény célja,
hogy nemzetközi jogi kereteket teremtsen a vándorló vadon élő szárazföldi és tengeri állatfajok (madarak,
lepkék, halak, békák stb.) és vonulási területeik összehangolt védelmére azok teljes útvonalán. Az egyezmény
vándorlónak tekinti mindazon vadon élő állatfajokat, amelyeknek egyedei bizonyos időközönként egy vagy
több országhatáron átlépnek. Magyarország 1986 óta aktív részese az egyezménynek. Azok a csatlakozó
államok, amelyek közös vonulási területet biztosítanak a különböző állatok vagy állatcsoportok számára, a
szerződés keretein belül további megállapodásokat kötnek azok megóvására (pl. az európai denevérfajok
populációinak megőrzéséről szóló megállapodás, melyet hazánk 1994-ben hirdetett ki. Az afrikai és eurázsiai
vonuló vízimadarak védelméről szóló megállapodás, melyhez Magyarország 2002-ben csatlakozott stb.). Az
egyezmény alapelvei értelmében az I. függelékben felsorolt, a kipusztulás veszélyével fenyegetett állatfajok
védelmében szigorú intézkedéseket kell hozni. A II. függelékben szereplő fajok kedvezőtlen védelmi helyzete
többoldalú megállapodásokkal javítható.
• A következő természetvédelmi nemzetközi egyezmény, amelyhez hazánk csatlakozott, már nem globális,
hanem regionális, európai egyezmény. Ennek kidolgozására az Európa Tanács keretében, aláírásra pedig
1979. szeptember 19-én Bernben került sor. Magyarországon „Az európai vadon élő növények, állatok és
természetes élőhelyek védelméről” szóló egyezmény közzététele 1990-ben történt meg (Magyar Közlöny,
1990. 64. szám). Az egyezmény célja az állat- és növényfajok és különösen a természetes élőhelyek számára
a védelmi minimum garantálása, a veszélyeztetett fajok esetében a kiemelt védelem kialakítása, valamint a
természetvédelmi érdekek becsatornázása az ágazati tervezési rendszerekbe és politikába. Az egyezmény I.
fejezete az általános védelmi követelményeket, II. fejezete az élőhelyek védelmének, III. fejezete a fajok
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
védelmének, IV. fejezete pedig a vándorló fajok védelmének speciális elveit, szabályait határozza meg. Az
egyezményt négy függelék egészíti ki. Az első és a második felsorolja azokat a növény-, illetőleg állatfajokat,
amelyeknek a szándékos pusztítását, zavarását stb. tiltja, a harmadikban pedig azoknak a fajoknak a
felsorolása található, melyeknek igénybevétele, meghatározott feltételek mellett, engedéllyel lehetséges. A
negyedik függelék rendhagyó módon nem fajokat, hanem tiltott befogási eszközöket és módszereket nevesít.
• A legutóbbi, hazánk által is elfogadott természetvédelmi tárgyú, globális nemzetközi megállapodás a Rio de
Janeiróban az ENSZ Környezet és Fejlődés Konferenciáján, 1992. június 5–14. között aláírt. „A biológiai
sokféleségről” szóló egyezmény (vagy röviden „biodiverzitás egyezmény”), melyet eddig 183 állam és az EU
is ratifikált, és hazánk az 1995. évi LXXXI. törvénnyel hirdetett ki. Az egyezmény célja az élővilág –
beleértve a növény- és állatfajokat, élőhelyeket, mikroorganizmusokat – védelme, a biológiai sokféleség –
amely magában foglalja a fajok, társulások sokszínűségét és a genetikai sokféleséget – megőrzése. A
szerződő felek kötelezettséget vállaltak arra, hogy gondoskodnak a természetes élőhelyek védelméről, az
egyes fajok életképes populációinak a fenntartásáról, továbbá kialakítják azt a szabályozó rendszer, amely
biztosítani képes a fajok és populációik megóvását. A fentieken túlmenően kialakítják a védett természeti
területek országokon belüli és országok közötti rendszerét is, gondoskodnak azok fenntartásáról. Az
egyezmény külön foglalkozik a genetikai erőforrások védelmének és hasznosításának kérdéskörével is.
Rögzíti, hogy az egyes államok területén található genetikai erőforrások felett az adott állam szuverén jogokat
gyakorol, de rendelkezik a nemzeti fennhatóság alá nem tartozó területeken található biológiai erőforrásokhoz
való hozzáférésről is.
2.3.3. 2.2.3.3. Az Európai Unió természetvédelmi törekvései és a Natura 2000
A „Natura 2000” az Európai Közösség tagállamai által meghatározott, egységes szempontrendszer szerint
javasolt és kijelölt, szükséges nagyságú és elhelyezkedésű, európai jelentőségű természeti területek ökológiai
hálózata. Európai jelentőségűnek tekintendők e helyütt azok a fajok és élőhelyek, amelyek előfordulása az
Európai Közösség területén ritka, kipusztulással veszélyeztetettek, illetőleg jellemzőek Európa természeti
képére.
Létrehozásának tudományos, politikai és jogi kereteit az Európai Közösség természetvédelmi szabályozó
rendszerének két fő pillére: a madarak védelméről 1979-ben, valamint a természetes élőhelyek, vadon élő
állatok és növények védelméről szóló 1992-ben megalkotott irányelvek határozzák meg.
A madárvédelmi irányelv az összes európai vadon élő madárfajra kiterjed. Elfogadása óta a tagországokban több
mint 2436 különleges madárvédelmi (angolul Special Protection Area – SPA) területet jelöltek ki, melynek
kiterjedése meghaladja a 164 ezer négyzetkilométert. Ezek a területek a csatlakozáskor minden külön intézkedés
nélkül a Natura 2000 területek részeivé válnak.
Az élőhelyvédelmi irányelv a mellékleteiben felsorolt 198 féle élőhely, 230 állat- és 483 növényfaj célzott
védelmét segíti elő. A javasolt területek az EK jóváhagyását követően kerülhetnek a listára.
A Natura 2000 területeit a fenti két irányelv alapján javasolt részek együttesen alkotják. Az Európai
Közösséghez csatlakozó kelet- és közép-európai országok révén további három jellegzetes biogeográfiai régió: a
Pannóniai, a Sztyeppei és a Fekete-tengeri életföldrajzi övezet természeti értékeivel egészülhet ki a Natura 2000
hálózata. Magyarország belépésével az Európai Közösség természeti értékekben is gazdagabbá válik, hiszen
számos, Magyarországon honos élőhelytípus és faj a jelenlegi tagállamok területén nem fordul elő.
2.4. 2.2.4. A természetvédelem magyarországi fejlődése és helyzete
2.4.1. 2.2.4.1. A fejlődés mérföldkövei
Magyarországon a természetvédelem fontossága akkor került a figyelem homlokterébe, amikor a természeti
értékek tömeges pusztulása az iparilag fejlett államok után hazánkban is bekövetkezett. A természetvédelem
fejlődése pedig az azt szabályozó jogszabályokhoz kötődik.
Hazánkban az intézményes természetvédelem kezdeteként az 1879-ben alkotott erdőtörvényt tekintik. Ez a
törvény ugyan kötelező erővel nem írta elő a természet védelmét, de egyes paragrafusai azt lehetővé tették. Így
például az erdőtörvény védelmet biztosított a magasabb hegyek kőgörgetegein álló erdőknek, amelyek letarolása
káros következményekkel járt volna. Az 1883-ban hatályba lépett vadászati törvény előírta az énekesmadarak
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
általános védelmét, számos egyéb, ritkábban előforduló madárfajt pedig a költés ideje alatt részesített
oltalomban. Egy évtizeddel később, 1894-ben a mezőrendezőségről szóló törvény a hasznos madarak
védelméről még alaposabban intézkedett. Hasznos madárnak tekintette az énekesmadarak nagy részét, a
ragadozók közül pedig azokat, amelyek egerekkel és kisebb emlősökkel táplálkoznak. Az utóbbiak közé
sorolták az egerészölyvet, a vércséket és a baglyokat.
Az Országos Erdészeti Egyesület 1908-ban felmérte a hazai őserdőállományokat. A felmérő munka
kezdeményezője Kaán Károly (1867–1940) erdőmérnök volt, aki a természetvédelem kialakításának
meghatározó egyéniségeként elsőként dolgozta ki a hazai természetvédelmi szervezet koncepcióját, ma is
érvényes természetvédelmi alapelveket és fogalomrendszert alkotott. Előkészítette a természetvédelem átfogó
szabályozását tartalmazó jogszabály, az 1935. évi, az erdőkről és a természetvédelemről szóló törvény
megjelenését. E törvény alapján jött létre az Országos Természetvédelmi Tanács, amelynek feladata a védetté
nyilvánítási javaslatok elkészítése és szaktanácsadás volt. Az első magyarországi természetvédelmi területet
1939-ben nyilvánították védetté, a Debreceni Nagyerdő területén, 1945-ig pedig további 219 terület kapott
jogi oltalmat.
A II. világháború után, 1950-től indult meg újra a védetté nyilvánítás. Az első tájvédelmi körzet 1952-ben
(Tihanyi TK), az első nemzeti park pedig 1973-ban (Hortobágyi NP) jött létre. A természetvédelmi
jogszabályokat 1961-ben törvényerejű rendelet formájában korszerűsítették, majd 1962-ben megalakult az
Országos Természetvédelmi Hivatal, amely 1977-ig látta el a természetvédelem irányítását. 1977–87 között az
Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal, 1987–90-ig a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási, 1990–
1998-ig a Környezetvédelmi és Területfejlesztési, 1998–2002-ig a Környezetvédelmi, 2002-től pedig ismételten
a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium irányítja a hazai környezet- és természetvédelmet.
1979-ben egy OKTH elnöki utasítás létrehozta a környezet- és természetvédelmi felügyelőségek rendszerét,
amelyek – többek között – ellátták az országos jelentőségű védett természeti értékekkel kapcsolatos elsőfokú
hatósági feladatokat. E feladatokat ma a KvVM Természetvédelmi Hivatala irányításával a Nemzeti Park
Igazgatóságok látják el.
A természetvédelem átfogó és 1996. december 31-ig is hatályos szabályozására 1982-ben (a
természetvédelemről szóló 1982. évi 4. törvényerejű rendelet, a végrehajtására kiadott 8/1982 MT rendelet,
illetve az ehhez kapcsolódó 1/1982. OKTH rendelkezés formájában) került sor. A fejlődés az 1990-es években
felgyorsult. Ennek során született meg a környezet általános védelméről szóló 1995. évi LIII. törvény, a
természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény. Elkészült az ezek által előirányzott Nemzeti
Környezetvédelmi Program (NKP) megvalósításának általános terve, valamint ennek intézkedési terve (NKP-
IT), a Nemzeti Természetvédelmi Alapterv, illetve a biológiai sokféleség megőrzésének akcióprogramja is.
2.4.2. 2.2.4.2. A hazai természetvédelmi jogi szabályozás története
A fejlődés mérföldkövei jelzik annak irányát, a részletes jogi szabályozás változása pedig mutatja ennek tartalmi
átalakulását. E jogi szabályozás legfontosabb állomásai az alábbiakban adhatók meg (Csepregi, 1998).
A természetvédelem első átfogó törvényi szabályozása, az erdőkről és a természetvédelemről szóló 1935. évi
IV. törvénycikk. A törvény külön címben foglalkozott a természeti értékek védelmének szabályaival,
meghatározva a természetvédelem célját, tárgyait és a védetté nyilvánítási eljárás szabályait. A törvény
alapvetően három védelmi formát ismer: a területi védelmet (természetvédelmi terület, tájvédelmi körzet), a
természeti értékek védelmét (egyedi természeti alkotások, tárgyak, pl. szikla, fa, facsoport) és a fajok
(kipusztulással fenyegetett vagy hasznos fajok) védelmét. Meghatározta, hogy a védett természeti területeken,
illetőleg a védett fajokkal kapcsolatban melyek a tiltott tevékenységek (pl. elpusztítás, rongálás, eredeti
állapotában való megváltoztatás), valamint milyen beavatkozások engedélykötelesek (pl. üzem, épület,
létesítmény létrehozása, védett faj tudományos célra való megszerzése). Részletesen meghatározta a
magántulajdonban álló védett természeti területeken található természeti értékek jogállását, illetve azt, hogy a
tulajdonosok a természetvédelmi előírások folytán bekövetkezett tulajdonjogi korlátozásuk miatt milyen módon
juthatnak kártalanításhoz. A törvény a kárenyhítési kötelezettség kimondása mellett rendelkezett az állam
részére való közérdekből történő kisajátításról is. Meghatározta a védetté nyilvánítási eljárás legfontosabb
elemeit, a védetté nyilvánító határozat tartalmi kellékeit és elrendelte a védett természeti területekről, illetve
értékekről törzskönyv felállítását. Terület védetté nyilvánítására az érintett ingatlantulajdonosok meghallgatását
követően, az Országos Természetvédelmi Tanács javaslatára a földművelésügyi miniszter a vallás- és a
közoktatásügyi miniszterrel egyetértésben volt jogosult.
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1961-ben különvált egymástól az erdők és a természetvédelem jogi szabályozása, az erdők és a
vadgazdálkodás szabályairól az 1961. évi VI. törvény rendelkezik (jelenleg is ez a hatályos jogi szabályozás
alapja), míg a természetvédelemről az 1961. évi 18. törvényerejű rendelet került elfogadásra. Ez
szerkezetében hasonlóságot mutatott az 1935-ös erdőtörvény természetvédelmi címének rendelkezéseivel, annak
nem túl sikeres adaptációjának tekinthető. Jelentős újdonsága volt, hogy a barlangokat a jogszabály erejénél
fogva védett természeti értéknek tekintette, amely a mai napig az egész világon egyedülálló rendelkezés. A
jogszabály pozitív rendelkezése volt, hogy létrehozta az Országos Természetvédelmi Hivatalt, amely államtitkár
vezetése alatt álló országos hatáskörű szervként működött. Az OTvH elnökét a Kormány nevezte ki, felügyeletét
is a Kormány látta el.
A 12/1971. (VI. l.) Kormányrendelet különválasztotta a helyi és az országos jelentőségű természeti értékek
védelmét, ezzel némi decentralizációt valósított meg. A helyi jelentőségű természeti értékek védetté
nyilvánításáról, megőrzéséről a megyei (fővárosi) tanács végrehajtó bizottsága gondoskodott, míg az országos
jelentőségű természeti értékek esetében ezek a jogkörök továbbra is az OTvH elnökének kezében maradtak.
Ebben a rendeletben jelent meg először a magyar jogi szabályozásban a nemzeti park, mint a területi védelem
újabb kategóriája. Ennek eredményeként létesült 1972-ben első nemzeti parkunk, a Hortobágyi Nemzeti
Park. A rendelet fenntartotta az ideiglenes védelem jogintézményét, a természeti értékek nyilvántartási
rendszerét és külön rendelkezéseket tartalmazott a barlangokra, a vadon élő védett madárfajokra.
Hazánk első környezetvédelmi törvényének elfogadására 1976-ban került sor (1976. évi II. törvény), amely
közvetlenül és közvetve is kihatással volt a természeti értékek védelmére. Védett környezeti elemként
nevesítette – többek között – a földet, a vizet, az élővilágot, a tájat, amelyek mindegyike megjelenik és jelentős
szerepet játszik a természetvédelemben is. A szabályozási tárgykör részbeni azonossága mellett a
környezetvédelem szervezetrendszerének kialakulása van szoros kapcsolatban a természetvédelemmel. Az 1977.
évi 23. törvényerejű rendelet alapján az Országos Természetvédelmi Hivatal és az Országos Környezetvédelmi
Tanács összevonásával létrejött az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal, amely államtitkár
vezetése alatt, országos hatáskörű szervként látta el a környezetügy központi irányítását. A Természetvédelmi
Tanács helyébe az Országos Környezet- és Természetvédelmi Tanács lépett, mint konzultatív testület.
A természetvédelem átfogó és 1996. december 31-ig is hatályos szabályozására 1982-ben került sor (a
természetvédelemről szóló 1982. évi 4. törvényerejű rendelet, a végrehajtására kiadott 8/1982. /III. lS./ MT
rendelet, illetve az ehhez kapcsolódó, a védett és fokozottan védett növény- és állatfajokról, egyedek értékéről, a
fokozottan védett barlangok körének megállapításáról, valamint egyes védett állatfajokkal kapcsolatos
korlátozások és tilalmak alóli felmentésekről szóló 1/1982. /III. lS./ OKTH rendelkezés formájában). E
jogszabályok formailag és tartalmilag is lényegesen korszerűbbek voltak a korábbi rendelkezéseknél. Pontosan
meghatározták a természetvédelem feladatát, a védelem létrehozásának eljárási szabályait, a védett természeti
területek típusait, a védetté nyilvánított növény- és állatfajokra, valamint a védett természeti területekre
vonatkozó korlátozások és tilalmak körét.
Az 1996. évi LIII. törvény a természetvédelemről minden korábbinál átfogóbban kívánta a természet
védelmével kapcsolatos kérdéseket rendezni. Létrejöttét az alábbi fő tényezők indokolták.
a) Az elmúlt évtizedben – a széles körű jogi szabályozás ellenére – felgyorsult a természet élő és élettelen
elemeinek a pusztulási folyamata. Ebben jelentős felelősség hárult a fokozott területfelhasználással járó
tevékenységekre. Az új típusú kihívásokra természetesen új típusú jogi eszközökre is szükség van.
b) A rendszerszemléletű gondolkodásmód, az ökológiai ismeretek bővülésével és általánosan elfogadottá
válásával nyilvánvalóvá vált, hogy a természetvédelem feladata nem csupán a passzív megőrzés, hanem – a
hagyományos tevékenysége mellett a természeti erőforrások felhasználásához, megújításához szükséges
feltételrendszer kialakítása.
c) Hazánk számos nemzetközi természetvédelmi tárgyú egyezményhez csatlakozott, amelyek a csatlakozó
államok számára jogalkotási többletfeladatokat írtak elő. Ehhez párosul Magyarországnak az a politikai
eltökéltsége, amely hazánk Európai Uniós integrációját tűzte ki célul. E feladat a jogharmonizáció, azaz
Magyarország és az Európai Unió jogrendszerének a közelítése nélkül elképzelhetetlen.
d) Az 1989–1990-es években megindult politikai, társadalmi és gazdasági változások a jogrendszer
korszerűsítését, a jogállamiság követelményeinek megfelelő jogi háttér megteremtését kívánták meg.
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
E hatályos joganyagot a könyv melléklete (8.1. fejezet) tartalmazza, de a témánk szempontjából
legfontosabb – a természet általános védelmével kapcsolatos tájvédelmi és a természeti területekre vonatkozó –
előírások közül néhányat érdemes itt külön is említeni.
A Tvt. értelmében a tájak védelmére vonatkozó előírások függetlenek a területek bármely
természetvédelmi területi kategóriába sorolásától, ezért ez a Tvt. legszélesebb körű előírásaként
értelmezhető.
A természetvédelmi területekre vonatkozó előírások a Tvt. által a természet általános védelme körében
bevezetett új előírások egy csoportját képezik. Részben anyagi jogi, nagyobb részben eljárásjogi elemeket foglal
magában, melyek elsősorban mező-, erdő-, nád-, hal-, vadgazdálkodást, továbbá a vízgazdálkodást és a
bányászatot érintik. Alapelvi jelleggel írja elő a Tvt, hogy a fenti gazdálkodási körbe tartozó tevékenységek
végrehajtása során biztosítani kell a fenntartható használatot. Ezen általános alapelvből kiinduló
megállapításai a következők:
• A mező-, erdő-, nád-, hal-, vadgazdálkodás (a továbbiakban gazdálkodás) során biztosítani kell a fenntartható
használatot, ami magában foglalja a tartamosságot, a természetkímélő módszerek alkalmazását és a biológiai
sokféleség védelmét.
• A gazdálkodást a talajfelszín, a felszíni és felszín alatti formakincs, a természetes élővilág maradandó
károsodása, a védett élő szervezetek, életközösségek tömeges pusztulása, biológiai sokféleségük számottevő
csökkenése nélkül kell végezni.
• Erdő telepítése – ha a termőhelyi adottságok lehetővé teszik – elsősorban őshonos fafajokkal, természetes
elegyarányban, természetkímélő módon történjék.
• Gyepgazdálkodás elsősorban a gyeptípushoz igazodó legeltetéssel, kaszálással, valamint a vegyi anyagok
mérsékelt, természetkímélő használatával történhet.
• A vízfolyások és a tavak természetes és természetközeli állapotú partjait – a vizes élőhelyek védelme
érdekében – meg kell őrizni. A vízépítési munkálatok során a természetkímélő megoldásokat kell előnyben
részesíteni.
• A vadon élő szervezetek élőhelyének, azok biológiai sokféleségének megóvása érdekében minden
tevékenységet a természeti értékek és területek kíméletével kell végezni.
• A természeti területek hasznosítása során figyelemmel kell lenni az élőhely típusára, a jellemző vadon élő
szervezetek fajgazdagságára, a biológiai sokféleség fenntartására.
• A termőföld hasznosítása, illetve a hasznosításra alkalmatlan területek használata, igénybevétele, meliorációs
tervek készítése és végrehajtása, egyéb mezőgazdasági tevékenységek folytatása, valamint a vízgazdálkodás
és a vízrendezés során a természetes és természetközeli állapotú vízfelületeket, nádasokat és más vizes
élőhelyeket, valamint a mezőgazdasági termelés számára kedvezőtlen termőhelyi adottságú területek
természetes növényállományát meg kell őrizni.
• A növényvédő szerek, bioregulátorok és egyéb irtószerek, valamint a talaj termékenységét befolyásoló vegyi
anyagok forgalomba hozatalának, felhasználásának, alkalmazásának kísérleti célú, ideiglenes vagy végleges
engedélyezése a külön jogszabályban meghatározott feltételekkel lehetséges, az engedélyezéshez a
minisztérium hozzájárulása szükséges.
• A talaj termékenységét befolyásoló vegyi anyagok természetvédelmi területen történő felhasználása – külön
jogszabályban foglaltak szerint – csak indokolt esetben, talajvizsgálatok eredményeire alapozva,
természetkímélő módon történhet.
• Természetvédelmi területen a természeti értékek és a biológiai sokféleség fenntartása érdekében egyes
növényvédő szerek vagy a talaj termőképességét befolyásoló vegyi anyagok alkalmazásának – külön
jogszabály szerinti – korlátozását vagy megtiltását az igazgatóság kezdeményezheti.
• A természetes és természetközeli állapotú vizes élőhelyen, a természeti értékek fennmaradásához, a
természeti rendszerek megóvásához, fenntartásához szükséges ökológiai vízkészletet mesterséges
beavatkozással elvonni nem lehet.
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• Az ökológiai célú vízkészlet mértékét a vízügyi hatóság – az igazgatóság szakhatósági hozzájárulásával –
állapítja meg. Ökológiai célú vízkészlet menynyiségének megállapítását az igazgatóság is kezdeményezheti.
• Természetvédelmi területen – a település belterülete kivételével – tilos a természetes és természetközeli
állapotú vízfolyások, vizes élőhelyek partvonalától számított 50 méteren, tavak partjától számított 100
méteren belül, valamint a vízfolyások hullámterében új épületek, mesterséges létesítmények elhelyezése. A
vízi létesítmények, a hajózást, a halastavakon a halászati hasznosítást szolgáló létesítmények elhelyezésére
külön jogszabályban meghatározott módon és esetben, az igazgatóság hozzájárulásával kerülhet sor.
• Tilos a természetes és természetközeli állapotú vízfolyások, vizes élőhelyek partvonalától számított 1000
méteren belül – a vízkárelhárításhoz szükséges vegyi anyagok kivételével – a külön jogszabályban
meghatározott, a vizekre és a vízben élő szervezetre veszélyes vegyi anyagok kijuttatása, elhelyezése.
∗ ∗ ∗
Könyvünkkel egy olyan mezőgazdálkodás irányelveit szeretnénk közreadni, amely a fenntartható
környezethasználat itt jelzett követelményeinek meg tud felelni, s biztosítja a természeti javakkal való
gazdálkodás és azok védelmének lehető legteljesebb összhangját. Ehhez az egymástól mesterségesen
szétválasztott mezőgazdálkodás és természetvédelem „újraegyesítésére” van szükség. Lássuk hát ennek
szempontjait!
3. 2.3. A mezőgazdálkodás és a természetvédelem „újraegyesítése”: a többfunkciós európai agrármodell
3.1. 2.3.1. A mezőgazdálkodás és a természetvédelemegymásrautaltsága
A természeti tájban az ember a természetes ökoszisztémának még integráns része volt. Növekvő aktivitása
azonban a növénytakarót és ezáltal a táj képét fokozatosan megváltoztatta. A természetes erdők visszaszorulása
főleg azokból az erdősztyeppei területekből indult ki, amelyek a földtörténeti középkor és újkor határán az
ember számára különösen kedvező feltételeket biztosítottak. A mezőgazdasági kultúrák terjedése, a talajjavító
beavatkozások és egyéb antropogén aktivitások a flóra és a fauna fokozatos átalakulásához, a biológiai
sokféleség hosszú időszakon keresztüli növekedéséhez, majd drasztikus csökkenéséhez vezetett.
Maga ez a folyamat is jelzi a mezőgazdaság és a természet, a biológiai sokféleség megőrzésének szoros
kapcsolatát, a védelem és a használat, a környezeti érzékenység és termelési potenciál környezettől függő
összehangolásának szükségességét. Különösen igaz ez azokon a védett és érzékeny természeti területeken,
amelyeken a mezőgazdasági művelés fenntartása a biodiverzitás és a tájkarakter megőrzésének alapfeltétele. A
kölcsönhatás kétirányú.
A természeti erőforrások és rendszerek állapota alapvetően meghatározza a mezőgazdálkodás
gazdaságosságát, hosszú távú működőképességét, termékeinek minőségét, táplálkozás fiziológiai és
egészségügyi értékét, valamint mindezekből fakadó piaci versenyképességét, eredményességét. A környezeti
elemek és rendszerek összetétele, értékei alapvetően meghatározzák a lehetséges gazdasági szerkezetet, üzemi
formát és méretet is. Szerves fejlődés esetén a természeti környezetnek ki kell fejeződnie a mezőgazdálkodás, a
gazdaság, az épített környezet és a társadalom szerkezetében is, a természeti környezet-gazdasági környezet-
épített környezet-társadalmi környezet egymással szoros ok-okozati láncolatot alkot, és az ökológiától a
kultúráig ível. Mindezeken túl társadalmi és biológiai életteret biztosít az ember és közösségei, valamint azok
aktivitásai számára.
A mezőgazdasági művelés Magyarország összterületének több mint 65%-át érinti, így az igen jelentős hatással
van a biológiai sokféleségre nem csupán a közel 6 millió ha művelt területen, hanem az érintkező egyéb
területeken is. Ez a hatás alapvetően kétirányú lehet. A mezőgazdálkodás növelheti vagy csökkentheti a
biológiai sokféleséget.
A mezőgazdálkodás biológiai sokféleséget növelő hatása arra vezethető vissza, hogy az általa létrehozott
antropogén agrárökoszisztémák új élőhelyeket és lehetőségeket nyitottak olyan fajok részére, amelyek az
erdővel borított természeti tájakon nem találták volna meg létfeltételeiket. A föld használatba vételével
összefüggő biodiverzitás növekedésre és annak mértékére igen szemléletes példát ad a közép-európai flóra
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
47 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
diverzitásának változási tendenciáit szemléltető 5. ábra. Megállapítható, hogy a flóra diverzitása az ipari
forradalom időszakára érte el Közép-Európában a maximumát. Kr.e. 4500 körül a diverzitás ennek még 50%-a
sem volt. Az ábra egyúttal azt is jelzi, hogy az ipari forradalmat követő erőteljes intenzifikáció a környezet
túlhasználata, terhelhetőségét aránytalanul meghaladó mesterséges energiaráfordítás, ipari inputnövelés
drasztikus diverzitáscsökkenést okozott, s amit a környezet kíméletes és fokozatos használatba vétele e
tekintetben 2500 év alatt felépített, azt a túlhasználat 250 éve tökéletesen lerombolta. A tendencia folytatásának
beláthatatlanok a következményei.
5. ábra - A közép-európai flóra diverzitásának változása (Hüppe, 1990 nyomán;
Harrach, 1994)
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A mezőgazdálkodás hazánkban a század hatvanas évtizedéig csak kis mértékben okozott környezetkárosodást.
Egészen a közeli múltig jelentős területeken alkalmaztak olyan hagyományos, illetve törvényileg szabályozott
gazdálkodási módokat, amelyek változatos élőhelyi viszonyok fenntartását és fajgazdag élővilág megélhetését
tették lehetővé, mint pl.:
• sekély talajú termőhelyeken a talajvédelmi funkciójú, természetközeli, fajgazdag erdőtársulásokban,
amelyeket, mint véderdőket tartottak fenn;
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• a sík- és dombvidéki füves pusztákon, mint extenzív használatú legelőtájakon, amelyek Közép-Európában
egyedülálló tájképi értékeket, és sajátos összetételű, fajgazdag életközösségeket őriztek meg (Hortobágy,
Kiskunság);
• nagy folyóink természetközeli állapotú árterein, holtágakkal, liget- és láperdőkkel, hagyományos ártéri
gazdálkodás maradványaival;
• domb- és hegyvidéki, hagyományos rétgazdálkodású, szőlő- és gyümölcstermelő területeken, gyakran az ősi
területhasználat és településszerkezet maradványaival (Őrség, Tokaj-Hegyalja, Szatmár-Bereg stb.);
• dombvidéki, hagyományos vetésforgós művelésű területeken, a mocsár és láprétek hagyományos kezelésével
(Ny-Dunántúl, Beregi-sík, Nyírség).
Az agrártermelés területeinek növelését célzó nagy folyamszabályozási és lecsapolási hullámok (Duna, Tisza,
Lajta-hanság, Nagyberek stb.) jelentős változásokat hoztak, különösen a korábbi vizes területek használatában,
melyeket tovább erősített a földhasználat intenzitásának növekedése.
Az 1960-as évektől a rendszerváltásig Magyarország agrártermelését az intenzív földhasználat és az ún.
iparszerű gazdálkodási formák jellemezték, és ezek már nagyobb környezeti terhelést, természetpusztítást és
károsodást okoztak. Az elsődleges cél a hozamok folyamatos növelése volt és ez csekély teret hagyott az
agrárterületek élővilágának természetvédelmi célú megmentésére. A termelési lehetőségek vélt kibővítése
érdekében költséges és kockázatos meliorációs programokba fogtak, amelylyel a mezőgazdaság számára addig
kedvezőtlen adottságú területeket is megpróbálták bevonni a kemizált nagyüzemi termelésbe.
Ezek a kísérletek számos értékes vizes élőhelyet (láprétet, láperdőt, ligeterdőt stb.) tettek tönkre és hozzájárultak
olyan gazdaságilag is káros folyamatok elmélyüléséhez, mint a talajvízszint süllyedése, kártevő rovarfajok
tömeges elszaporodása és az erdőpusztulás.
A mezőgazdálkodás természetgazdálkodási jellegének erőteljes csökkenését, a két terület dezintegrációját és
az ezzel együtt járó iparszerű, egydimenziós mezőgazdasági modell szinte teljes egyeduralmát kísérő negatív
jelenségek vezettek azokhoz az európai felismerésekhez, amelyek előkészítették az egymásra utalt,
szervesen egybe tartozó agrár-, környezet- és vidékpolitika újraegyesítését, a többfunkciós európai
agrármodell kialakulását. Lássuk hát, hogyan születtek meg ezek a felismerések, milyen szakaszai voltak
ennek a fejlődésnek.
3.2. 2.3.2. A többfunkciós európai agrármodellkialakulásának állomásai
Ha kicsit közelebbről akarjuk megvizsgálni az európai folyamatokat, akkor ezek megértéséhez érdemes
legalább az 1960-as évekig visszatekinteni. Az azóta eltelt 35–40 évet három – egymástól törekvéseit és
jellemzőit illetően alapvetően eltérő – szakaszra bonthatjuk (Ángyán–Menyhért, szerk., 1997).
3.2.1. 2.3.2.1. A változás fő szakaszai
Az első időszak (1960–1975/80) fő jellemzője az volt, hogy a mezőgazdaság-politikát a kis családi gazdaságok
és a társadalompolitika problémái, azok megoldási szándéka határozta meg. Így a mezőgazdasági piacpolitika és
agrár-struktúra politika fő elemei a következők voltak:
• ártámogatás,
• a mezőgazdasági termékek EU piacának védelme,
• a mezőgazdaság technikai modernizálásának támogatása,
• beruházási támogatás.
Ezek alapvető indítékai a mezőgazdasági népesség viszonylagos nagy arányában keresendők, másrészt az a
törekvés motiválta, hogy olyan bevételi biztonságot teremtsen, amely biztosítja a mezőgazdaság technikai
modernizálásának alapját.
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A második időszak (1975/80–1990) fő motívumai a termelésnövekedés megállítására való törekvés és a vidék
elnéptelenedésének megakadályozása voltak. A modernizációs politika ugyanis túltermeléshez,
birtokkoncentrációhoz és elvándorláshoz, egyre súlyosabb környezeti és közösségi költségvetési problémákhoz
vezetett. A termelést és a modernizációt támogató mezőgazdasági piac- és struktúrapolitikát mindezek hatására
olyan intézkedések váltották fel, mint
• a kvótarendszer a cukorpiac szabályozására,
• extra adókivetés a tejpiac szabályozására,
• területkivonás, ugaroltatás a gabonapiac szabályozására,
• a mezőgazdasági termelés növelését célzó beruházások támogatásának megszüntetése,
• a terület- és tájvédelem farmon belüli megoldásainak támogatása,
• a vidék komplex gazdasági fejlesztésének támogatása.
A harmadik – 1990 óta eltelt – időszak meghatározó motívumai a mezőgazdaság fizikai kibocsátásainak
további csökkentése, a vidéki népesség helyben tartása, a mezőgazdasági terület nem élelmiszer-termelési célú
egyéb hasznosításainak támogatása és a környezeti problémák kezelése. E korszak egyik meghatározó állomása
a GATT tárgyalások Uruguay fordulója volt, ahol a mezőgazdaság már a kezdet kezdetén a viták középpontjába
került olyan kérdésekben, mint az export támogatások csökkentése, a fizikai termeléssel kapcsolatos
támogatások – beleértve az ártámogatásokat is – megszüntetése vagy az úgynevezett környezeti csomag (green
box) kérdésköre. Ezek a tárgyalások, valamint az EU költségvetési problémái vezettek az EU mezőgazdasági
politikának Mac Sharry nevével fémjelzett reformjához, melyet olyan törekvések jellemeznek, mint:
• a termelés fokozott piaci szabályozás alá helyezése,
• a közvetlen támogatások növelése, az ártámogatások csökkentése,
• több – a környezeti csomaggal (green box) kapcsolatos – közvetlen támogatás,
• kevesebb exporttámogatás,
• a kvótarendszer reformja,
• a mezőgazdaság és a vidékfejlesztés összekapcsolása, integrált vidékpolitika kidolgozása.
3.2.2. 2.3.2.2. A változást jelző alapdokumentumok
A harmadik időszakra jellemző elvek több alapvető európai dokumentumban körvonalazódtak: az egyik az
1992-ben a CAP reform keretében elfogadott „2078/92 EU tanácsi rendelet a tájfenntartás és a
környezetvédelem követelményeinek megfelelő mezőgazdasági termelés támogatásáról” (Regulation
2078/92, 1992), a másik a „Vidéki Térségek Európai Kartája” (Antilla-Seiler, 1996) elnevezésű, az Európa
Tanács által 1996-ban elfogadott alapdokumentum, a harmadik az AGENDA 2000 elnevezésű – az EU 2000–
2006 közötti időszakra vonatkozó költségvetéséről szóló – dokumentum, a negyedik pedig a 1257/1999. számú
EU tanácsi rendelet, amely a vidékfejlesztés támogatási formáit határozza meg.
a) A CAP reform agrár-környezeti kísérő intézkedései (1992)
Az agrár-környezetvédelem megjelenése az 1992. évi CAP reformhoz fűződik. Az úgynevezett „Kísérő
Intézkedések” egyikeként, a 2078/92 EU rendelet szabályozta ezt a területet. Az alkalmazás részletes szabályait
az ezt kiegészítő 746/96 EU rendelet tartalmazza. A környezetvédelmi és tájmegőrzési intézkedések
menülistájából a tagállamok az ország sajátosságainak megfelelően alakíthatták ki saját agrár-környezetvédelmi
programjukat.
A tagországok így a regionális adottságoknak, a vidék jellegének és környezetvédelmi helyzetének megfelelően
illesztették be a különböző támogatási formákat, amelyek a következő részletes célok elérését szándékoztak
elősegíteni:
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
51 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• olyan gazdálkodási módok elterjedését, melyekben a mezőgazdaság környezetszennyező volta a lehető
legminimálisabbra csökken, s mely a termelés volumenének csökkenése révén együtt jár a piac
kiegyensúlyozottabbá válásával;
• mind a növénytermesztés, mind az állattenyésztés extenzívebbé válása révén az elvárt környezeti javulás
biztosítását, beleértve a szántóföldi kultúrák gyepműveléssel való felváltását is;
• olyan gazdálkodási módok folytatását és elterjedését, amelyek összeegyeztethetőek a környezet, a természet,
a vidék, a táj és a természeti erőforrások megőrzésével és javításával;
• az elhagyott termőföldek és erdők fenntartását és gondozását, és ezáltal a vidéki területek elnéptelenedésének
megakadályozását;
• a művelés alól hosszú távra kivonás megvalósítását, pl. vizes élőhelyek (wetland területek) kialakítását,
rehabilitációját; élőhely (biotóp) hálózati rendszer megvalósítását a környezeti célok elérése érdekében;
• a földterületek szabad átjárás és pihenési, rekreációs céllal való hasznosításának biztosítását;
• a gazdálkodók részére indított oktatási és képzési programokban való részvételt, melyek összeegyeztethetőek
a környezetvédelem és a vidék, tájmegőrzés alapelveivel.
A 2078/92. EU tanácsi rendelet 2. cikkelye alapján a következő tevékenységek részesülhettek
támogatásban:
• természetkímélő gazdálkodás: a környezet és a természeti erőforrások védelmével összhangban lévő
gazdálkodási módszerek alkalmazása, a tájjelleg és a tájképi értékek fenntartása, valamint a kipusztulás által
veszélyeztetett helyi állatfajták in situ fenntartása;
• extenzifikáció: ezen belül a műtrágya és növényvédőszer-felhasználás csökkentése, vagy az alacsony szint
fenntartása, illetve az organikus gazdálkodásra vagy az extenzívebb kultúrák termesztésére való áttérés,
illetve annak folytatása, szántó extenzív gyeppé alakítása, az egységnyi takarmánytermő területre jutó juh- és
szarvasmarha állomány csökkentése;
• a felhagyott szántó, gyep és erdőterületek kezelése;
• a mezőgazdasági művelés hosszú távú felhagyása környezetvédelmi célok érdekében: különösen élőhelyek
vagy természeti parkok létrehozása vagy a hidrológiai rendszerek védelme érdekében;
• a közösségi célokat és pihenést szolgáló területek fenntartása, továbbá
• a fenti programokhoz kapcsolódó továbbképzések a gazdálkodók számára.
A 2078/92 EU tanácsi szabályozás tehát a tájfenntartás és a környezetvédelem követelményeinek megfelelő
mezőgazdálkodás támogatását biztosító, olyan európai alapdokumentum, amely alapvetően meghatározta a 90-
es évek fejlődési folyamatait. Fő célkitűzései összefoglalva a következők voltak:
• az EU-n belüli mezőgazdasági termelés további mérséklése,
• környezetorientált mezőgazdálkodás elősegítése a gazdák közvetlen támogatásával,
• a mezőgazdasági üzemek tevékenységi körének kiszélesítése, diverzifikálása.
Támogatási prioritásai ennek megfelelően a következők voltak:
• Extenzifikálás (külterjesítés) olyan eszközökkel, mint pl.:
• műtrágyák és növényvédőszerek használatának racionális csökkentése,
• a hektáronkénti számosállat létszámnak az eltartóképességhez való igazítása,
• a biológiai (organikus) gazdálkodásra való áttérés,
• szántóterületek visszagyepesítése.
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• A vidék, a természet és a táj fenntartása olyan módszerekkel, mint pl.:
• a természethez és a tájhoz alkalmazkodó mezőgazdálkodás,
• veszélyeztetett helyi tájfajták (növénytermesztés) és őshonos haszonállatfajták (állattenyésztés) fenntartása
és szaporítása,
• az elnéptelenedett, felhagyott mezőgazdasági vagy erdészeti területek fenntartása, ápolása,
• 20 éves művelésből való természetvédelmi célú kivétel (parlagoltatás),
• földterület biztosítása a közösségi funkciók (átjárás, üdülés, pihenés) ellátására.
• Oktatási, továbbképzési és demonstrációs programok és projektek a fenti területeken.
A finanszírozás e területeken a szubszidiaritás3 elvének megfelelően kiegészítő jellegű volt, vagyis a támogatott
területeken a saját nemzeti hozzájárulást egészítette ki az EU az első célcsoporthoz tartozó területeken (ahova
Magyarország egész területe is tartozna) az összköltség 75%-áig, egyéb területeken annak 50%-áig. Nézzük
néhány EU tagország példáján ennek gyakorlati megvalósulását, amit a 19. táblázatban foglaltunk össze.
20. táblázat - Magyarország összehasonlító területi és népességi adatai (1995)
Támogatási prioritások
A támogatás mértéke (euro/ha)
Németorszá
g Franciaorsz
ág Ausztria
1. Műtrágyahasználat elhagyása 64 125 48
2. Peszticidhasználat elhagyása 64 100 125
3. Mindkettő (1+2) elhagyása 106 150 241
4. Áttérés biológiai gazdálkodásra
(első 3 év)
• gyepen
• szántóterületen
• szőlő-gyümölcs területen
106
106
106
125
250
590
181
272
604
5. Szántó extenzív gyeppé alakítása
(Sz. á. ≤ 1,4 db/ha) 254 313 151
6. Extenzív gyepek fenntartása 106 31 109
7. Számosállatlétszám csökkentése
1,4 db sz. á./ha alá 190 188 168
3 Legteljesebb megfogalmazása XI. Pius pápa Quadragesmo Anno kezdetű enciklikájában olvasható: „A társadalomelmélet szilárd és örök
érvényű elve az a rendkívül fontos alapelv, amelyet sem megcáfolni, sem megváltoztatni nem lehetséges, ez így szól: amit az egyes személyek saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt hatáskörükből kivenni és a közösségekre bízni tilos, éppen így
mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, nagyobb és magasabb szinten
szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlő erejénél fogva segíteni, szubszidiálni köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben
soha sem szabad bomlasztania vagy bekebeleznie azokat.”
[Az enciklika teljes szövege megtalálható „Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok” c. kötetben (Szent István Társulat, 1993.).]
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
. . . .
: : : :
A sor még hosszan folytatható lenne, ám e néhány példa is jelzi a 2078/92. EU szabályozás által kijelölt változás
fő tendenciáit. Az ezt felváltó 1257/1999. számú – a vidékfejlesztés támogatási formáiról és módszereiről szóló
– EU tanácsi rendelet a 2078/92-es szabályozás tartalmát és módszereit teljes egészében átvette, magába
emelte, azt komplex vidékfejlesztési közegbe ágyazta. Erre később még visszatérünk.
b) A Vidéki Térségek Európai Kartája (1996)
Ez egy olyan – témánk szempontjából szintén igen fontos – európai alapdokumentum, amellyel ugyancsak
célszerű röviden megismerkednünk (Szakál, 1996). Ezt ugyanis az Európa Tanács – az EU-nál, mint „exluzív
klubbnál” tágasabb európai tömörülés – fogadta el, amelynek ajánlásai az EU 15-ökénél lényegesen szélesebb
európai értékrendet közvetítenek, és amelyek azután bizonyos fáziskéséssel általában az EU belső politikájában
és dokumentumaiban is megjelennek, éreztetik hatásukat.
A karta célját a preambulum 5. pontja a következőkben határozza meg: „...azon alapelvek megfogalmazása,
amelyeket alkalmazva olyan életképes mezőgazdasági, erdészeti és halászati/aquakultúra szektorokra épülő
vidékfejlesztés valósítható meg, amely képes az emberi tőke megtartása és fejlesztése érdekében gazdasági
tevékenységeket vonzani a vidékre, és amely védi és fejleszti a sokoldalú európai vidék természeti, gazdasági és
kulturális örökségét.”
Különösen fontos a második részben a vidéki térségek funkcióinak meghatározása, amely szerint e funkciók
három csoportba sorolhatók:
• gazdasági,
• ökológiai és
• szociális funkciók.
A gazdasági funkciók között hangsúlyozottan szerepel az a feladat, hogy a vidéki térségek jó minőségű
élelmiszerek mellett megújítható nyersanyagokat is kell termeljenek az ipar és az energiaszektor számára, és
hogy alapul szolgáljanak az üdülési és turisztikai tevékenységekhez.
A mezőgazdaság és a vidéki térségek kapcsolatáról a karta megállapítja: „A vidék életképes mezőgazdaság
nélkül nem töltheti be életbevágó feladatait, amely a vidéki élet követelményeihez igazodva (vagyis családi
gazdaságokban) szerveződik, és szoros kapcsolatban van a természettel. A mezőgazdaság a vidéki térségek
gerince.”
A karta az ún. „sokfunkciós mezőgazdaság” kialakítását tartja szükségesnek, amely koncepció sajnos Közép-
és Kelet-Európa országaiban részben nem is ismert vagy nem elfogadott. A mezőgazdaság feladatai között a
termelésen túl az alábbiakat sorolja fel:
• a táj megőrzése és gondozása, úgy is, mint a turizmus alapvető „tőkéje”;
• a vidéki értékek, életstílusok és kultúrális javak megőrzése, és más, a közösség számára szükséges szociális
feladatok ellátása.
Az a szemlélet, amelyet sok magyar szakember vall és sok külföldi tanácsadó (pl. a Világbank) is javasol, hogy
tudniillik a mezőgazdaságnak semmi köze az őt körülvevő vidéki társadalmi közeghez, semmilyen más feladata
nincs, mint a hatékony és jövedelmező termelés, a tőkebefektetések hasznosítása, teljesen tarthatatlan, és
ellentétes az európai tendenciákkal. (Nem véletlen, hogy az ilyen szakemberek és tanácsadók amerikai
példákra hivatkoznak, bár ott is egyre erősebb az a törekvés, hogy a pusztán „profitorientált” mezőgazdasággal
szemben az életképes családi gazdaságokra és élő farmerközösségekre épülő vidéki élet alakuljon ki.)
A karta azt is kihangsúlyozza, hogy a mezőgazdaság termelésen túli – vagyis természetgazdálkodási és
szociális – feladatainak teljesítését a társadalomnak megfelelő díjazással kell elismernie. Ez egyben a
vidéki lakosság egyik fontos megélhetési forrása is lehet, és hozzájárulhat a mezőgazdaság hosszú távú
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
stabilitásához is, hiszen olyan szolgáltatásokról van szó, amelyek – mint a karta is hangsúlyozza – „csak
helyben állíthatók elő és nem importálhatók”.
c) Az AGENDA 2000 (1999)
Az európai értékrendszerben, az EU Közös Agrár- és Vidékpolitikai koncepciójában (CARPE, 1998), valamint
az agrárpolitika 2000–2006-os időszakra vonatkozó, 7 éves költségvetési kereteit megteremtő AGENDA–2000-
ben ezek az elképzelések és értékek egyre erőteljesebben jelennek meg. A Közös Agrárpolitika (CAP)
reformjának egyre világosabban körvonalazódó fő iránya a támogatások súlypontját fokozatosan a
többfunkciós mezőgazdálkodás második, ökoszociális pillérére, környezeti, társadalmi, szociális,
foglalkoztatási, kulturális stb. funkcióira helyezi át (6. ábra, lásd később).
Ennek lényege, hogy a mezőgazdasági politikának tovább kell haladnia abban, hogy ne csak szektorális
politika legyen, amely a gazdálkodókat segíti a termékpiacokon, hanem egy területileg meghatározott, sokkal
inkább integrált politika, amely az állami politika más elemeivel együtt hozzájárul a vidéki térségek
fejlődéséhez. Ehhez úgy kell átalakítani azt, hogy a piaci ártámogatások helyett több közvetlen kifizetést
adjon a kulturális, környezeti és területi feladatokért. Célja az, hogy lehetővé tegye a gazdaságilag hatékony
és környezeti szempontból fenntartható mezőgazdaságot, miközben serkenti az Unió vidéki területeinek
integrált fejlődését, és csökkenti a konfliktust a mezőgazdaság és a vidéki térségek között. Négy fő elemből áll:
piacstabilizáció, környezeti és kulturális – tájra vonatkozó – kifizetések, vidékfejlesztési kezdeményezések,
valamint az átmenethez szükséges átalakulás segítése.
Az elképzelések szerint hosszabb távon a kompenzációs kifizetések és a piaci támogatások – amelyek most a
CAP költségeinek több mint 80%-át teszik ki – teljesen megszűnnének, és részben az átalakulást segítő
támogatásokra, de jelentősebb részben a környezeti és vidékfejlesztési feladatokra kerülnének átcsoportosításra
közvetlen kifizetések formájában. Hangsúlyozottan kifizetésről, díjról (payment) van szó és nem támogatásról
vagy segélyről (subsidy), mivel ez közpénzekből kerül kifizetésre a közösség számára szerződéses alapon
végzett környezeti szolgáltatásokért. A jelenlegi strukturális politikai és agrár-környezetvédelmi intézkedések
helyét az egyre bővülő agrár-környezeti és vidékfejlesztési kifizetések vennék át. Az exporttámogatások is
teljesen megszűnnének, így a termeléskorlátozó (kvóta és egyéb) rendszerre már nem lesz szükség, tehát
megszűnne a CAP minden piactorzító és feszültséget okozó hibája (Szakál, 1998; 1999).
E folyamat kezdetét jelzi a berlini csúcson, 1999. március 26-án ezek alapján elfogadott AGENDA 2000 című
EU dokumentum. Ebben a költségvetési reformcsomagban megfogalmazásra került az európai mezőgazdaság
új, multifunkcionális modellje, amely új alapokat teremt az agrárpolitika és a vidékfejlesztés számára.
Érdemes áttekinteni, mik is az új modell legfontosabb jellemzői.
• Túlzott mértékű támogatásoktól mentes, versenyképes mezőgazdaság kialakítása, mely képes a világpiac
felmerülő kihívásainak megfelelni.
• Környezetkímélő termelési eljárások széles körű alkalmazása, melyek által lehetővé válik a fogyasztók
igényeinek megfelelő, minőségi termékek előállítása és a környezeti, természeti értékek, a vidéki tájak
megóvása.
• Sokszínű gazdálkodási rendszerek, formák megléte, a termelési hagyományok megőrzése, amelyek nem csak
a termelési célkitűzéseket, a termékkibocsátást veszik figyelembe, hanem a mezőgazdaság egyéb funkcióit is,
a vidéki környezet, a táj megőrzését, javítását, valamint a vidéki közösségek erősítését, munkalehetőségek
biztosítását is.
• Egyszerűbb, közérthetőbb agrárpolitika kialakítása, amely világosan elhatárolja a közösen meghozandó
döntéseket a nemzeti szintűektől, és amely a közösségi források felhasználását úgy irányítja, hogy ne csak a
gazdálkodók szűk köre, hanem a széles értelemben vett társadalom legyen azoknak haszonélvezője
Összességében egy olyan multifunkcionális mezőgazdasági modell kialakítását célozza meg a reform, amely
révén Európában a különböző adottságú régiók eltérő lehetőségeit, problémáit és igényeit figyelembe vevő
sokszínű rendszer alakul ki, és amely képes pozitív választ adni a felmerülő kérdésekre.
d) A vidékfejlesztés támogatási formáiról és módszereiről szóló EU tanácsi rendelet (1999)
A negyedik lényeges dokumentum, amelyet az EU az AGENDA 2000 költségvetési reform-programcsomag
részeként fogadott el az agrárpolitika 2000–2006 közötti időszakára, a 1257/1999. számú EU tanácsi rendelet,
amely a vidékfejlesztés támogatási formáiról és módszereiről intézkedik. A rendelet – amely a korábbi
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2078/92 EU rendeletet teljes egészében magába emelte – lényege, hogy az eddigiekben elszórtan és többnyire
egymás ellenében is „dolgozó” agrár-környezeti és vidékfejlesztési – a közös agrár- és vidékpolitika
második (ökoszociális) pilléréhez kapcsolódó – intézkedéseket egységes rendszerbe foglalta, és
meghatározta alkalmazásuk keretszabályait is. Az Unió ezzel definiálta a vidékfejlesztés eszközeit,
intézkedéseit, amelyek a következőkben foglalhatók össze:
• mezőgazdasági beruházások támogatása;
• agrár-környezetvédelmi és tájgazdálkodási támogatások;
• kedvezőtlen adottságú területek (LFA4) normatív támogatása;
• mezőgazdasági termékek feldolgozásának és értékesítésének támogatása;
• erdőtelepítési támogatások;
• a rurális térségek alkalmazkodásának és fejlődésének elősegítése, úgymint pl.: falumegújítás, jövedelem
diverzifikáció elősegítése, mezőgazdasági vízgazdálkodás támogatása, vidéki (agrár)infrastruktúrák
fejlesztése, falusi turizmus és kézműves tevékenységek támogatása, birtokrendezés támogatása, minőségi
termékek marketingje, életkörülmények javítása stb.;
• idős gazdálkodók korai nyugdíjazásának támogatása;
• fiatal gazdálkodók támogatása;
• gazdálkodók oktatása, képzése.
A felsorolt intézkedések „menülistájáról” a tagországok maguk választhatnak, közülük azonban az agrár-
környezetvédelmi és tájgazdálkodási támogatások alkalmazása kötelező elem. A kiválasztott intézkedéseket
programokba kell csoportosítani, így legelőször egy országos keretprogramot kell alkotni (Országos
Vidékfejlesztési Terv), amelyben meg kell jelölni minden olyan intézkedést, amely a vidékfejlesztést szolgálja.
Ezt követően a OVT kereteit (menülistáját) felhasználva az adott régiók igényeit, problémáit és kitörési
lehetőségeit figyelembe véve térségi programokat kell kidolgozni. Ezek a területspecifikus programok végül
konkrét megvalósítható projektekre bontódnak le, és így lehetséges lesz finanszírozásuk hazai és EU
forrásokból.
3.3. 2.3.3. Háttere: a fenntarthatóság és az ökoszociálispiacgazdaság
Az ismertetett dokumentumokban egyre határozottabban körvonalazódó európai agrármodell alapját, hátterét
és társadalompolitikai kereteit a fenntarthatóság, mint újfajta erkölcsi felelősségtudat, és az ökoszociális
piacgazdaság, mint társadalmi egyensúlyi modell adja.
Vizsgáljuk meg először, hogy mit is jelent általában és a mezőgazdaságra vonatkoztatva a fenntarthatóság. Ezt
követően elemezzük az ökoszociális piacgazdaság alapelveit, eszközeit, szerepét és lehetőségeit a többfunkciós
európai agrármodell megvalósításában, lehetséges társadalompolitikai szerepét az európai agrárium és vidék
fejlődésében.
3.3.1. 2.3.3.1. A fenntarthatóság és mezőgazdasági ismérvei
Gyakran hallunk napjainkban a „fenntartható fejlődésről” (sustainable development), a „fenntartható
mezőgazdálkodásról” (sustainable agriculture), de magáról a „fenntarthatóságról” (sustainability) is. A
fogalom magyar megfelelője azonban – az egyre gyakrabban tapasztalható félremagyarázása, az elvvel gyakorta
teljesen ellentétes folyamatok és törekvések legitimálására való felhasználása láttán – feltétlenül magyarázatot
kíván.
A legegyszerűbb meghatározás szerint olyan fejlődés, amely a jelen generációk igényeit és törekvéseit úgy
elégíti ki, hogy az a jövő generációk igényeinek kielégítését nem veszélyezteti.
4 LFA: Less Favourable Areas
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
56 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Filozófiája azokból a gondolatokból táplálkozik, melyek az ún. Brundtland tanulmányból erednek. Ez a
„fenntartható fejlődést”-t a következő módon definiálja (Mansvelt et al., 1992): „Olyan fejlődés, mely kielégíti a
jelen igényeit, anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generációk esélyét arra, hogy ugyanezekkel az igényekkel a
jövőben ők is élni tudjanak. Ez a fejlődés nem állandósított harmónia, hanem inkább folyamatos változás,
melynek során
• a források használata,
• a beruházások célja,
• a technológiai fejlődés iránya és
• az intézményi változások
• összhangban vannak mind a jelen, mind a jövő igényeivel”.
Messze nem arról van tehát szó, mint hogy ha az eddigi gazdasági-anyagi növekedési pályát kellene a világnak
fenntartania, és olyan mesterséges rendszereket kidolgoznia, amelyek ezt hosszú távon garantálják, hanem az
esélyeket, a lehetőségeket, a döntés szabadságát kell a jövő generációk számára is legalább olyan szinten
biztosítani, amilyen szinten ez a ma élő generációk rendelkezésére áll. Ezért a fenntarthatóság helyett
szerencsésebb lenne értékőrzésről, értékfenntartó gazdálkodásról beszélni.
Ez persze az „érték” definiálási problémáját veti fel, vagyis az értékrend, értékválasztás kérdésköre nem
kerülhető meg! Másrészt a jövő nemzedékek jogainak definiálására, valamint az ezek érvényesítéséhez
szükséges jogosítványok létrehozására sajnos az elv definiálása óta eltelt közel 30 év sem volt elegendő.
Magyarországon a Védegylet, mint társadalmi tömörülés tett erre komoly kísérletet, amikor az ökológiai
válságtól a technokultúrán át az etikáig és a politikáig húzódó vonulat elemzésével, az ebből levonható
tanulságok összegzésével kísérelte meg kodifikálni és a hazai jogrendbe illeszteni a jövő nemzedékek jogait, és
ezek jelenbeli képviseletét, javaslatot téve a Magyar Országgyűlésnek a „Jövő Nemzedékek Országgyűlési
Biztosa” jogintézmény létrehozására (Jávor, szerk., 2000).
Nézzünk ezek után három olyan meghatározást, amelyek a fenntarthatóság mezőgazdaságra vonatkoztatott
ismérveit veszik számba.
A Kanadai Mezőgazdasági Minisztérium (O’Connell, 1991) meghatározása szerint: „Azokat nevezzük
fenntartható mezőgazdasági-, élelmiszer-ipari rendszereknek, amelyek
• gazdaságosak,
• kielégítik a társadalom korszerű táplálkozással kapcsolatos igényeit, és
• megőrzik a környezet minőségét, a világ természeti erőforrásait a jövő generációk számára”.
Az USA Kongresszusa (Madigan, 1991) a fenntartható mezőgazdaságot a következő módon definiálta: „A
növénytermesztési és állattenyésztési gyakorlatnak olyan integrált, termőhelyhez alkalmazkodó rendszere, amely
hosszú időszakra:
• kielégíti az emberi táplálék- és nyersanyag-igényeket;
• megőrzi a környezet minőségét és a természeti erőforrásokat, melyek a mezőgazdasági termelés alapját
képezik;
• a lehető leghatékonyabban használja a nem-megújítható természeti és farmon belüli erőforrásokat, ahol csak
lehet integrálja a természetes biológiai körfolyamatokat és szabályozó mechanizmusokat;
• biztosítja a mezőgazdasági műveletek gazdaságosságát;
• megőrzi a mezőgazdaságban dolgozók és a vidéki társadalom egészének életminőségét.”
A FAO/Hollandia Konferencián 1991. áprilisában (FAO, 1991) a fenntartható fejlődés alábbi –
mezőgazdaságra vonatkozó – meghatározását fogadták el a résztvevők (Mansvelt et al., 1992; Mansvelt–
Mulder, 1993): „A természeti erőforrás-bázis olyan menedzselése és megőrzése, valamint a technológiai és
intézményi változások olyan irányba terelése, hogy az emberiség szükségleteinek folyamatos kielégítése a jelen
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
és a jövő generációi számára egyaránt biztosított legyen. Ez a fenntartható fejlődés (a mezőgazdasági, erdészeti
és halászati szektorokban):
• megőrzi a termőföldet, a vizeket, a növény- és állatgenetikai erőforrásokat,
• környezeti szempontból nem káros,
• műszakilag megfelelő,
• gazdaságilag életképes és
• társadalmilag elfogadható.”
A néhány példán túl számos meghatározással találkozhatunk. Valószínűleg nehéz volna ezeket egy minden
tekintetben kielégítő, tömör, kerek, közös definícióban egyesíti. A gyakorlati használhatóság szempontjából
vélhetően egyébként is hasznosabb e meghatározások közös elemeit számba venni. Ha ezen elemek nem is
fogalmazhatók könnyen egy kerek definícióba, ám jól használható vezérfonalat adnak értékőrző stratégiai
rendszerek kidolgozásához. Az ismert számos meghatározás legfontosabb közös elemei, értékösszetevői a
következők lehetnek:
• az egymást követő generációk közti egyenlőség, a jelen generációk felelőssége;
• a termőföld mint kitüntetett természeti erőforrás megkülönböztetett használata;
• a környezetminőség, tájjelleg, biodiverzitás megőrzése,
• a termékminőség, élelmezésbiztonság, gazdaságosság, produktivitás fenntartása és javítása;
• az életminőség javítása, elfogadható jövedelem és életszínvonal biztosítása a lehető legtöbb ember számára;
• a társadalmi és környezeti kockázatok csökkentése, az élelmiszer- és környezetbiztonság növelése.
Lássuk ezek után, hogy az ökoszociális piacgazdaság – mint társadalom- és gazdaságpolitikai modell – hogyan
tud megfelelni a fenntarthatóság elveinek, hogyan válhat annak megvalósítása gyakorlati eszközévé.
3.3.2. 2.3.3.2. Az ökoszociális piacgazdaság mint a fenntarthatóság eszköze
Az emberiség túlélésének központi kérdése az, hogy hogyan képes olyan gyorsan és hatékonyan megoldani a
fenntartható gazdálkodás- és életmódra való átállást, hogy az évszázadunkra előrejelzett fenyegető események
mégse következzenek be. Ehhez a svájci iparos, Dr. Stephan Schmidheiny, a „World Business Council for
Sustainable Development” alapítója a következőket nyilatkozta (Riegler, 1998):
„A világ kormányai Rióban mindenekelőtt »környezetpolitikai ártatlanságukat veszítették el«. Most már
egyetlen ország, egyetlen ipari vagy érdekcsoport sem hivatkozhat arra, hogy nem ismeri a problémákat, hogy
például nem tudja: a fosszilis energiahordozók elégetésével növeljük az atmoszféra CO2-tartalmát, és ezáltal
veszélyeztetjük éghajlatunkat; vagy hogy természeti készleteink kizsákmányolásával olyan gyorsasággal
pusztítunk ki növény- és állatfajokat, ami természetes körülmények között csak világméretű katasztrófák
esetében fordulhatott elő; és hogy e fejleménynek mi, ipari államok – s a fejlődő országok is egyre növekvő
mértékben – mindnyájan részesei vagyunk.
A mai helyzet legérzékenyebb pontja az, hogy az utóbbi száz évben a tényleges vásárlóerőhöz képest a
nyersanyag és az energia egyre olcsóbb lett, míg a munkaerő ára – bér és szociális járulékok – az ötvenszeresére
emelkedett. Így nem csoda, hogy a gazdaság igen takarékosan bánik a munkaerővel, azaz mindent megtesz és
semmilyen beruházást nem sajnál azért, hogy kevesebb munkaerővel boldoguljon. Ezért cserébe belemegy abba,
hogy több – olcsó – energiát és nyersanyagot használjon föl. Ez nem fenntartható! Ezen a ponton kell
közbelépnie a politikának, és úgy rendeznie a keretfeltételeket, hogy nagyobb legyen az ösztönzés az ökológiai
hatékonyságra.
Első lépésként világszerte le kell építeni az energia és a nyersanyagok dotációját. A továbbiakban a külső
költségeket (externáliákat) belsőkké (internáliákká) kell alakítani, és ezáltal mindenki másról az okozóra kell
őket hárítani. Ennek, ha lehet, nem előírások és törvények útján, hanem piacgazdasági eszközök segítségével
kell megtörténnie, például azzal, hogy az adóterheket a munkáról lassanként átcsoportosítják a természeti
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
adottságokra, különösen az energiára. Ez megnövelné az ökológiai hatékonyság ösztönző erejét, és egyidejűleg
a gazdaság szerkezetéből adódó munkanélküliség ellenszere is volna.”
A fenntarthatóság elérését célzó ökoszociális piacgazdaság központi gondolata az, hogy meg kell változtatni
a piac felé irányuló jelzéseket, mégpedig az árak és költségek viszonyának átállításával. Azoknak a
termelési módoknak és termékeknek, melyek megfelelnek a fenntarthatóság elvének, előnyt kell biztosítani a
piaci versenyben, míg azoknak a termelési módoknak és termékeknek, melyek elvi alapja a rablógazdálkodás, el
kell veszíteniük ma még meglévő, jogtalan előnyeiket. Milyen eszközökkel érhetjük ezt el? (Riegler, 1998)
1. Az áraknak tartalmazniuk kell a környezeti költségeket!
Itt a környezetrombolás externális költségeinek internalizálásáról van szó. Annak érdekében, hogy ez a
versenyszellem értelmében tisztességes lehessen, arra van feltétlenül szükség, hogy a politika – törvények és
rendelkezések formájában – nemzeti és nemzetközi síkon egyaránt megteremtse a szükséges feltételeket! Az
kell legyen a cél, hogy a vállalkozásokra a világ minden táján azonos feltételek és kötelezettségek legyenek
érvényesek. Ez csak apránként kivitelezhető. Ezt saját országunkban, illetve az Európai Unióban kell
megkezdenünk. Arra kell rávenni a termelőket, hogy az általuk előállított javak fogyasztói árába számítsák bele
azok környezetterhelő hatásainak költségeit is. De költségtényezőként kellene számításba venni a korlátozott
mennyiségben rendelkezésre álló természeti kincsek felhasználását is. Ugyanígy be kellene vezetni a környezet
(levegő, víz, talaj) szennyezésének mértéke szerinti adózást. Ez nagy erővel indítaná be azokat a törekvéseket,
hogy olyan technológiákat, termelési eljárásokat és termékeket fejlesszenek ki, amelyek megfelelnek a
fenntarthatóság elvének. Sok ipari üzem már megtanulta a maga kárán, hogy fontos az ökológiai hatékonyság
elvének alkalmazása. Ezek azonban a jelenleg hamis piaci jelzések miatt néha gazdaságilag hátrányos helyzetbe
kerülnek. Ez tulajdonképpen abszurdum! A legnagyobb gond az, hogy a nagy hatalommal rendelkező és
világszerte több fronton működő lobbik természetesen vehemensen védelmezik jelenlegi jogtalan előnyeiket. A
politikai döntéshozóknak pedig gyakran nincs meg a bátorságuk és erejük ahhoz, hogy a jelenlegi gazdasági
elittel szemben keresztülvigyék a hosszú távon szükséges és helyes intézkedéseket.
2. Az adórendszer ökologizálására van szükség!
Jelenlegi adórendszerünk teherelosztása még a XIX. századból, az ipar térhódítását ösztönző, iparosító
időszakból maradt ránk. Ennek értelmében az adóterheknek mintegy 80–90%-át közvetlenül vagy közvetve az
„emberi tényezőnek” kell viselnie. Ennek az adórendszernek a piac törvényei szerint oda kell vezetnie, hogy
amikor csak lehet, egyéb módokon helyettesítsék az emberi munkaerőt. Ez az egyik alapvető gyökere az
úgynevezett strukturális munkanélküliségnek. Már régóta köztudott, hogy a küszöbön álló összeomlás
elkerülése érdekében át kell alakítanunk adórendszerünket. A politikai döntéshozatal azonban mindmáig erőtlen
– e téren is. Az adórendszer ökologizálásának célja – leegyszerűsítve – kettős:
a) az adóterheket az emberi tényezőről apránként át kell csoportosítani a természeti erőforrásokra és a termelési
folyamatokra;
b) a megújuló és a környezet számára nem káros erőforrások (napenergia, biomassza) gazdasági
versenyképességének érdekében meg kell emelni a véges mennyiségű erőforrások (pl. fosszilis
energiahordozók) adóját.
Az adórendszer ökologizálása nem az összadóterhek megnövekedését, hanem az adórendszer fenti célokra
irányuló belső átrétegzését jelentené.
3. Világos terméknyilatkozatok kellenek!
Minél intenzívebb a világkereskedelem, annál fontosabbak a pontos terméknyilatkozatok! A fogyasztónak
tudnia kell, mit vásárol! A nyilatkozatnak tájékoztatnia kell a termék származási helyéről, a benne lévő
anyagokról, a termelési és kezelési folyamatokról, az adalékanyagokról és minden egyéb eljárásról. A
géntechnológia, a hormon- és sugárkezelések, vegyi adalékanyagok stb. korában – különösen élelmiszerek
esetében – váltak a terméknyilatkozatok a tisztességes kereskedelem feltételévé. A terméknyilatkozatokkal
szembeni ellenállás világosan megmutatja az ellenkezők tényleges szándékait!
4. Csak a fenntartható jövőt ígérő beruházásokat szabad támogatni!
Ma a befolyt adókból hatalmas összegek mennek arra, hogy már meghaladott struktúrákat mesterségesen
életben tartsanak. Ez szintén hamis jelzés a piac felé! Például: a szénbányászat támogatása, a repülőgép-
üzemanyag adómentessé tétele, az atomenergia közvetlen vagy közvetett támogatása, a szállítás és a közlekedés
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
közvetlen vagy közvetett támogatása, a műtrágyák és kémiai növényvédő szerek támogatása stb. Ha már
adópénzeket gazdasági ágazatok támogatására fordítunk, akkor ezt a holnapot jelentő újítások javára tegyük, és
ne a tegnapi állapotok konzerválására. Itt különösen a tudományos kutatásról van szó, alkalmazott kutatásokról,
a gyakorlatban bevethető módszerek kidolgozásáról, valamint a fenntarthatóságot szolgáló új technológiák
bevezetésének finanszírozásáról. Az eddig említett négy pont tartalmazza azokat a legfontosabb és központi,
makrogazdasági eszközöket, melyek a piacnak jeleznék a fenntarthatóság felé való irányváltást, s ezt ki is
váltanák. Természetesen van még egy sor további igen fontos ilyen eszköz; melyek közül a legfontosabbak
címszavakban az alábbiak:
5. Tiltani csak ott kell, ahol a piac erői nem hatnak!
6. Széles körű „környezeti tudatosságot” kell kialakítani az iskolában, képzésben, továbbképzésben és
információban való intenzív tevékenység által.
7. A környezetvédelem nemzetközi feladattá tételére van szükség.
8. Az egyes nemzetgazdaságok gazdasági és társadalmi fejlődésének értékelésére új mércét kell kidolgozni. A
„bruttó hazai termék” (GDP) helyett az „ökoszociális termék” (ÖSP) kategóriáját kellene bevezetni.
3.4. 2.3.4. Alapértékei és tartalma
3.4.1. 2.3.4.1. Elvi megközelítés
A többfunkciós európai agrármodell a fenntartható mezőgazdaság céljait, feladatait, a következőkben rögzíti:
• értékes beltartalmú, szermaradvány mentes, egészséges és biztonságos termékek előállítása;
• a meg nem újítható nyersanyagok és energia takarékos felhasználása;
• a talajt, vizeket, levegőt érintő környezetterhelés csökkentése, illetve elkerülése;
• a kultúrtáj ápolása és a biodiverzitás fenntartása;
• a vidék kulturális és agrikulturális értékeinek megőrzése;
• munkalehetőség és elfogadható jövedelem biztosítása a lehető legtöbb ember számára.
E feladatok egyidejű megoldására az eddig volt – iparszerű, nagy mesterséges (fosszilis) energiaigényű,
erősen kemizált, a mezőgazdálkodás céljai közül egyedül a tömegtermelést, a tőkemegtérülést szem előtt tartó –
gazdálkodás nem alkalmas. Az ökoszociális piacgazdaság közegébe ágyazott többfunkciós
mezőgazdálkodás az erősen kemizált, iparszerű rendszertől eltérő megoldásokat követel. Nem elég tehát
az eddigi stratégia, rendszer technológiáit tökéletesíteni, hanem új stratégiára és ehhez illeszkedő, ennek
gyakorlati megvalósítási kereteket adó megoldásokra, rendszerekre van szükség. Ez az új stratégia az
úgynevezett „multifunkcionális” mezőgazdálkodás, a környezet- és tájgazdálkodás, az új európai
agrármodell, melynek feladatait két nagy körbe sorolhatjuk:
• az alapvetően a piac által szabályozott termelési feladatok, melyek az élelmiszerek előállításán túl a nem
élelmiszer célú termékek (megújítható nyersanyagok, energiaforrások stb.) előállítását is egyre inkább
magukba foglalják, valamint
• a körzettel, a tájjal, a földdel kapcsolatos környezeti, társadalmi, foglalkoztatási és kultúrfeladatok.
Ez utóbbi funkciók olyan „nem importálható közjavakat” (élelmezésbiztonság, a kultúrtáj ápolása, a
biodiverzitás fenntartása, a társadalmi és biológiai élettér megőrzése, az ökológiai infrastruktúra fenntartása,
ökológiai stabilitás, népességmegtartás, munkaerő kiegyenlítés, a vendégfogadás és idegenforgalom alapjának
biztosítása, paraszti értékek ápolása stb.) testesítenek meg, amelyek létrejötte a piac hagyományos eszközeivel,
az árakon keresztül nem szabályozható. Ezek ugyanakkor a vidék társadalmának és környezeti egyensúlyának
fenntartásában növekvő szerepet töltenek be, így a mezőgazdaság e teljesítményeit közvetlen kifizetések
formájában a társadalomnak honorálnia kell.
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
60 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
E rendszer – a környezet- és tájgazdálkodás, a többfunkciós, hosszú távon működőképes, fenntartható
mezőgazdálkodás – alapelve az iparszerű rendszer függetlenedési alapelvével szemben a környezeti
alkalmazkodás, vagyis az, hogy a földet mindenütt arra és olyan intenzitással használjuk, amire az a
legalkalmasabb, illetve amit képes károsodása nélkül elviselni. A mezőgazdaság szerves fejlődésében
évszázadok során kiválogatódtak azok a rendszerek, amelyek legjobban illeszkednek a környezeti feltételekhez,
a legtökéletesebben „kifejezik, hasonítják saját környezetüket”. Ha tehát tartamosságra, kiegyensúlyozottságra
törekszünk, akkor nem uniformizálni, „macdonaldosítani, cocacolásítani” kell a világ mezőgazdaságát,
hanem felkarolni, támogatni a szerves fejlődésben kialakult, az idők során kiválogatódott helyi
rendszereket, segíteni azok korszerű továbbfejlesztését.
A helyi alkalmazkodás, a helyi erőforrásokra való támaszkodás nem csak ökológiai vagy társadalmi-regionális
szempontból, hanem egyúttal gazdaságilag is racionális törekvés akkor, ha a gazdaságpolitika az ökológiai
szempontokat és a helyi természeti, társadalmi és kulturális erőforrásokat képes értékükön kezelni.
A termelési, a természetvédelmi és a vidék társadalmával kapcsolatos foglalkoztatási, szociális feladatokat
újraegyesítő környezet- és tájgazdálkodás – fenti alapelvének és törekvésének megfelelő – kritériumai,
meghatározó jellemzői vázlatosan az alábbiakban foglalhatók össze.
• Az alkalmazkodási alapelvnek megfelelően a gazdálkodás során a tér gazdasági, környezeti és
társadalmi, regionális funkcióit egyaránt figyelembe veszi, és olyan rendszereket alkalmaz, amelyeknek e
három dimenzióban mért összhatékonysága a legnagyobb. E rendszerekben a három terület, dimenzió
mindegyike fontos szerepet játszik, ám azok súlya a szerint változik, hogy milyen – nagy agrártermelési
potenciálú, kevésbé sérülékeny, munkanélküliséggel kevéssé sújtott vagy kis termelési potenciálú, környezeti
szempontból sérülékeny és társadalmi, regionális hátrányokkal küzdő – térségről, tájról van szó.
• Nem a teret alakítja az elhatározott funkció igényeihez, hanem a tér, a táj, a hely adottságaihoz illeszkedő
tevékenységeket, gazdálkodási formákat, rendszereket keres és alkalmaz. Ehhez felhasználja, figyelembe
veszi az évszázados helyi tradíciókat, hagyományos módszereket, helyi megoldásokat, a helyi természeti
viszonyokat, valamint a helyben élő emberek és közösségeik érdekeit, törekvéseit.
• Diffúz, kis léptékű, méreteiben a táj adottságaihoz illeszkedő megoldásokat használ, a lehető legnagyobb
mértékben támaszkodik a helyi erőforrásokra, a helyi értékteremtésre, a helyi munkaerő és közösségek
részvételére. A külső, mesterséges erőforrás-ráfordítást, annak régión kívűlről történő beszállítását igyekszik
minimalizálni, a helyben rendelkezésre álló természeti és társadalmi erőforrásokat azokkal csak a
legszükségesebb mértékben kiegészíteni.
• A termelőt és a fogyasztót igyekszik egymáshoz közelebb hozni, növelve ezzel is a régió stabilitását, belső
függetlenségét, élelmezésbiztonságát és javítva a két egymásra utalt kör – a termelő és a fogyasztó – bizalmi
viszonyát. Jó példája ennek a közösség által támogatott mezőgazdálkodás (CSA5) terjedő rendszere,
melynek modelljét immár három éve alkalmazza kísérleti jelleggel Intézetünk, a SZIE-KTI6 és a Nyitott Kert
Alapítvány ökológiai modellkertészete Babatvölgyi Ökológiai Modellközpontjában. Lássuk hát kicsit
közelebbről ezt a – felsorolt elveket megvalósítani igyekvő – gyakorlati példát.
3.4.2. 2.3.4.2. Gyakorlati esettanulmány: a helyi közösség által támogatottmezőgazdaság (CSA) működő modellje
a) A „CSA” rendszer bemutatása
Ellentétben a hagyományos közgazdasági felfogással, mely szerint a piacon az eladó és a vásárló
ellenérdekeltek, hiszen az eladó a lehető legmagasabb, a vevő a lehető legalacsonyabb árat igyekszik elérni, a
CSA elmélete és felfogása az együttműködésen alapul. A Közösség Által Támogatott Mezőgazdálkodás a
mezőgazdasági termelésnek és a termékek értékesítésének egy olyan megközelítése, melyben a termelők és
fogyasztók egymással közvetlen kapcsolatba lépnek, nagyobb biztonságot hozva ezzel a mezőgazdasági
termelésbe. A CSA nem egy merev rendszer, sokkal inkább a mezőgazdálkodás – de különösen az értékesítés –
sajátos szemlélete. Termelők és fogyasztók úgy alkotnak közösen egy csoportot, hogy ez minden résztvevő
félnek előnyökkel járjon. A CSA szemlélet célja olyan rendszerek létrehozása, melyek gazdasági, szociális és
környezeti szempontból egyaránt fenntarthatóak.
5 CSA: Community Supported Agriculture 6 SZIE-KTI: Szent István Egyetem, Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet, Gödöllő
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
61 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A CSA előnyös a termelőknek, mivel így közvetlen és hosszú távú kapcsolatot építhetnek ki fogyasztóikkal, és
energiáikat így jó minőségű mezőgazdasági javak előállítására fordíthatják. Előnyős ugyanakkor a
fogyasztóknak is, hiszen tudják, hogy honnan származik az élelmük, és tudhatják, hogy azt milyen módon
termelik. A termékek frissek, egészségesek és igen ízletesek. A CSA általában egyben biogazdálkodással is
társul, a termelők, jellemző módon jobbára biogazdák. A CSA támogatja a helyi közösségek felélesztését, mivel
elősegíti az élelem helyi termelését és értékesítését, a pénz helyben maradását, erősítve ezzel a helyi gazdaságot
is.
b) A háttér
A II. világháború óta eltelt időben a mezőgazdaság zsákutcába jutatta magát. A műtrágyák és a kémiai
vegyszerek fokozott használata, valamint az egyre nagyobb és nagyobb gépek alkalmazása következtében a
termelés nagyságrendje felszökött és a fogyasztói árak lényegesen csökkentek. Olcsó és bőséges termés – úgy
tűnt – elérhető szintetikus szerekkel és új módszerekkel a mezőgazdaságban, mintegy iparosítva azt.
Idővel világossá vált, hogy a nagyüzemi mezőgazdaság nem oldott meg minden gondot, sőt, új problémák is
jelentkeztek, és minél agyafúrtabb megoldások születtek, annál nagyobbra nőttek ezek a problémák.
A modern mezőgazdaság – ahogyan ezt már részletesen elemeztük – bőséges és olcsó élelmet termelt, de milyen
áron! Ahogyan a farmok egyre nőttek, termelésükben pedig specializálódtak, úgy vált a termelés egész menete
egyre inkább természetidegenné. A monokultúrák, azaz egy vagy csak néhány növény termesztése nagy
területeken azt eredményezte, hogy a gazdálkodás a műtrágyák és egyéb kémiai szerek függvényévé vált. A
specializált termények nagymértékben növelik a szállítási és különleges tárolási igényeket. Mindezek erősen
terhelik környezetünket, hiszen egyre több és több gép, energia és anyag szükséges a termeléshez. Ugyanakkor
egyre kevesebb emberre van szükség, és a fennmaradó munkahelyek jellege is inkább gyári munkához
hasonlítható.
A nagyüzemű mezőgazdaság legújabb találmánya valószínűleg szintén nem fogja a lényegi problémát
megoldani. A transzgénikus szervezetekkel (GMO-kkal) előállított élelmiszerek a korábbi ígéreteket
hangoztatják: nagyobb terméshozam, olcsóbb árak, de az alapvető problémákat ismételik meg: egyre távolabb
kerülünk a természettől, egyre inkább függővé válunk a technológiáktól, a távoli „agrár-ipartól”.
A CSA az 1960–70-es években, Japánban alakult ki, az egyre iparosodottabb élelmiszer-előállítás és -értékesítés
elleni válaszlépésként. Japán asszonyok, feleségek fogtak össze annak érdekében, hogy friss, egészséges
élelmiszer-forrásokat találjanak ismert farmokon és farmeroknál. A „teikei” vagy „élelmiszer a termelő
arcképével” néven ismert rendszer termelőket és vásárlókat hozott össze egy mindkét fél számára előnyös
kapcsolatban.
Az 1970-es években, Észak-Európában többen kísérleteztek hasonló ötletek megvalósításával, megpróbálva
kikerülni a szupermarketek és a közvetítők csapdáit. Az 1980-as évek közepén és végén a CSA eszméje Észak-
Amerikában is kezdett gyökeret ereszteni. A svájci Jan Vandertuin és a német Trauger Groh magukkal vitték
ötleteiket és tapasztalataikat az USA-ba, és segítettek megalapozni a ma már gyorsan fejlődő CSA-mozgalmat.
Robyn van En Indian Lane farmja Massachusett-ben és Trauger Groh Temple Wilton Közösségi farmja New
Hampshire-ben az elsők között volt annak a mozgalomnak a megalapításában, amelyhez az 1990-es évek végére
több mint 1 000 CSA tartozott, és ami közel 100 000 háztartást lát el az USA-ban. Az észak-amerikai sikerek
hatására ismét terjedni kezdett a CSA szemléletmódja Európában (pl. Angliában és Hollandiában) is, ahol az
intenzív mezőgazdaság okozta problémák nem oldódtak meg, és ahol a jövő kreatív megoldási ötleteken múlik.
c) A CSA-k típusai és működése
A gazdálkodók ismert vásárlói körnek, az ún. CSA csoportnak termelnek, a vásárlók ismert gazdálkodótól (vagy
gazdálkodói csoporttól) vásárolnak. Mindenki ismeri a termelési technológiát, és mindenki tisztában van azzal,
hogy ennek környezetbarátnak kell lennie a jövőnk érdekében. A termék előállítása és értékesítése helyben
történik, ezáltal lecsökkennek a szállítási és csomagolási költségek. A termelés és értékesítés helyben tartásával
erősödik a helyi gazdaság, ami egyben munkahelyteremtést is jelent a vidéki területeken, ezzel elősegítve a
lakosság helyben maradását.
A CSA működési típusokat el lehet helyezni egy olyan skálán, ami a résztvevők elkötelezettségét szemlélteti.
Ezen a skálán a részarányos gazdálkodási mód jelenti a legnagyobb elkötelezettséget, és a gazdálkodók piaca
igényli a leggyengébb szövetséget vásárló és termelő között. A CSA típusai az alábbi jellemzőkkel írhatók le.
• Részarányos gazdálkodás
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
62 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A CSA világában a „részarány” a termés egy részét jelenti, amiért valaki előre fizet. Ez a CSA típus a
gazdálkodók és a vásárlók szoros kooperációján alapszik, általában a csoport magja (egy termelő és néhány
elkötelezett vásárló) dolgozza ki az együttműködés részleteit. A termesztési időszak elején a farmer megbecsüli
a termelés költségeit, megállapítja a gazdálkodás fenntartásához szükséges jövedelmet, és ezek segítségével
kiszámolja a termelés gazdasági hátterét. Ezután a költségeket arányosan elosztják a vásárlók számával. Egy
részarány a termés egy fix részét jelenti, ami a termés nagyságától és a „részarány tulajdonosok” számától függ.
• Állandó vásárlók rendszere
Az ilyen típusú CSA azon alapszik, hogy gazdálkodók és vásárlók létrehoznak egy állandó értékesítési/vásárlási
szövetséget. A termelő felajánlja a terméket, amit előállítani képes – ez lehet zöldség, hús, tojás, méz, tej stb. A
termelő és a vásárlók együtt előre megállapodnak a termék árában és abban, hogy milyen gyakran fognak
vásárolni (általában hetente). Bár a vásárlók hetente fizetnek, de amennyire ez lehetséges, kötelezettséget
vállalnak arra, hogy állandó vásárlók lesznek. Ezáltal a farmer viszonylag pontosan ismerni fogja a
vásárlóközönség méretét, és ennek megfelelően tud tervezni. A vásárlók viszont biztosan számíthatnak az adott
termékre és vásárlási szokásaikat ennek megfelelően alakíthatják. Azt is pontosan tudják, hogy hetente ez
mekkora kiadást jelent, ami megkönnyíti a háztartásvezetést.
• Kiszállítási rendszer
A kiszállítási rendszerek nagymértékben változnak attól függően, hogy hogyan működnek és milyen termékkel
foglalkoznak. Az alapötlet azonban az, hogy a termelők (vagy ellátók) megszerveznek egy kiszállítási rendszert
(néha háztól-házig, esetleg egy állandó pontra). A vásárlók számára kialakítanak egy megrendelési rendszert is,
amelyen keresztül szabályos időszakonként benyújthatják megrendeléseiket (ez történhet telefonon, faxon,
levélben vagy e-mailben), és az adott napon a kiszállítás megtörténik. Ezek a rendszerek elég rugalmasak, a
vásárlók gyakran választhatnak, hogy mit és mikor akarnak vásárolni, azonban éppen emiatt a gazdálkodó nem
lehet biztos abban, hogy amit megtermel azt értékesíteni tudja. Ezek a rendszerek általában kicsit drágábbak a
vásárlóknak, mert a szállítási költségeknek is meg kell térülni, ugyanakkor az áruválaszték széles lehet (friss és
tartósított termékek), és a rendszerben általában több termelő termékei is megjelennek. A kiszállítási rendszer
kiépítése alatt akadhatnak problémák, fennakadások, de miután néhány éve már jól működik a rendszer, a
vásárlóknak rugalmas lehetőségeket és széles választékot, a termelőknek pedig jó értékesítési lehetőséget kínál.
A kiszállítási rendszerek nagyobb településeken és városokban működhetnek jól, ahol az emberek távolabb
élnek a termelőktől.
• Gazdálkodók piaca
A gazdálkodók piaca első pillanatban nagyon hasonlít egy átlagos piachoz, de ha közelebbről megvizsgáljuk
kiderül, hogy vannak különbségek. A gazdálkodók piacát általában termelők egy csoportja vagy a helyi hatóság
szervezi meg, és szabályok biztosítják azt, hogy a piacra kerülő termékeket az ott áruló gazdálkodók állítsák elő.
Ez azt jelenti, hogy az élelmiszert helyben állították elő, friss és a vásárló tudja, honnan származik, mi az, amit
megvesz. Nagyon gyakran a gazdálkodók piaca csak biotermékek értékesítésével foglalkozik, és ehhez a
termelőknek valamiféle minősítést kell szerezniük (pl. az Egyesült Királyság Talajtani Egyesületétől vagy a
Magyar Biokontroll Hungária Kht. minősítő és tanusító szervezettől). Cserében a termelő állandó, helyi piacot
alakíthat ki, ahol a termékéért méltányos árat kérhet (amit a vásárlók általában szívesen megfizetnek), ezáltal
nincs szükség közvetítőkre és kereskedőre. Miután beindul egy ilyen gazdálkodói piac, állandó vásárlóközönség
alakulhat ki, és közvetlen párbeszéd jöhet létre a vásárlók és a termelők között.
Fontos megemlíteni, hogy a CSA-rendszer nem működik mindenkivel és mindenkor. Egy jól működő CSA
kialakításához elengedhetetlenül szükségesek az olyan vásárlók, akik nem kizárólag az olcsó, hanem a jó
minőségű élelmiszert részesítik előnyben, és lehetőleg igyekeznek környezettudatosan élni. A CSA rendszer
működtetése általában több mint pusztán piaci környezet kialakítása, hiszen itt egy „csoport” működtetéséről is
beszélünk. A CSA egyik legfőbb jellemvonása – az együttműködés – az, melyből előnyei és hátrányai is
fakadnak. A CSA emberarcú rendszer, tagjai egymással kommunikáló, különböző emberek. A csoport tagjainak
igényeit és érdekeit kell tudni szem előtt tartani és kiszolgálni. A termelő biztos megélhetést szeretne, hogy a
termelésre koncentrálhasson, és a vásárlók igényeinek megfelelően termelhessen. A vásárló változatos, jó
minőségű, egészséges élelmiszert szeretne, melynek előállítása során természeti környezetünk egészsége nem
romlik. Egy ilyen heterogén csoport összetartása sok szervezési energiát igényel a termelőtől és
elkötelezettséget a vásárlóktól, különösen az első időkben, míg a rendszer ki nem alakul. Valójában mindezek
nem feltétlenül hátrányok, inkább jellemzők, amit termelők és vásárlók vagy elfogadnak, vagy nem. A CSA ott
működhet jól, ahol a részvevők egy ilyen rendszerben szívesen vesznek részt.
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
d) A gödöllői CSA bemutatása
• Történeti áttekintés
1998-ban indult a gödöllői CSA első zöldségszezonja, az akkori GATE (ma SZIE) Környezet- és
Tájgazdálkodási Intézetének támogatásával. A rákövetkező év elején alakult meg a Nyitott Kert Alapítvány,
mely a CSA-t azóta is működteti, és így idén (2002-ben), az ötödik zöldség szezonban járnak. Kapcsolatuk a
SzIE Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetével továbbra is szoros.
1998-ban a termelés Szárítópusztán, egy 2 hektáros kertben indult. 2000-ben a kert átköltözött Babatpusztára,
ahol idén a harmadik szezonban termelik a biozöldséget. Kezdetben a CSA csoport 35 családból állt, és egyféle
CSA dobozt készítettek, mára közel 150 család alkotja a csoportot, négyféle dobozt készítenek, és a termékskála
bővítése érdekében több más, környékbeli biogazdával is együtt dolgoznak. Értékesítenek részes rendszerben,
heti vásárlóknak, házhozszállítással és a budapesti ökopiacon is.
• Termelés
Babatpusztán, egy 1,5 hektáros kertben, főképpen zöldségeket (saláta, krumpli, répa, káposzta, borsó, bab,
paradicsom, paprika, kukorica, cékla, hagyma, édeskömény, mángold, cukkini stb.), fűszernövényeket,
gyógynövényeket (pl. zsálya, bazsalikom, kasvirág, zeller, petrezselyem, menta) és egyelőre kevés gyümölcsöt
(pl. málna, szamóca) termesztenek biodinamikus gazdálkodással. 1–2 nagyobb mezőgazdasági munka (pl.
szántás, komposztszórás) kivételével a földet leginkább kézi munkaerővel, illetve egyszerű gépekkel művelik. A
legnagyobb probléma a gyomok fékentartása, melyet kapálással és gyomlálással végeznek.
• Csomagolás, szállítás
Mivel a CSA csoport tagjai maximum 40 km-re laknak a kerttől, így lehetőségük van arra, hogy a termékeket
éretten szedjék le, frissen szállítsák, minimális csomagolással. A heti adagokat egységesen műanyag vagy
kartondobozokban szállítják, melyeket a vásárlók visszahoznak a következő héten. A csomagolásból származó
hulladék elenyésző. Szállítanak házhoz és közösségi gyűjtőpontokra, pl. iskolákhoz, óvodákhoz is.
• Kapcsolattartás a vásárlókkal
Egy CSA-ban a folyamatos kapcsolattartás a tagokkal elengedhetetlen. Így nyílik lehetőség arra, hogy
megtudják, elégedettek-e a tagjaik, mi az, amit jól csinálnak, mi az, amin javítani kell. A szezonon kívül
levélben tartják a kapcsolatot, a szezon során a dobozokban elhelyezett hírlevelekkel, felhívásokkal,
receptekkel, illetve a dobozok átvételekor személyesen is találkoznak, ami szintén nagyon hasznos és fontos.
Évente két kérdőívet is kitöltenek tagjaik, egyet az év elején a felmerülő igényekről, és egy értékelést a szezon
végén.
• Közösségi események
Minden évben több közösségi eseményt szerveznek, melyek közül a legfontosabb a betakarítási ünnep, melyre
általában októberben kerül sor a kertben. A CSA tagok rendszerint családostól érkeznek. Délelőtt segítenek a
még földben lévő termékek betakarításában, délben közösen készített ebédet esznek, majd délután együtt
szórakozunk. A gyerekeknek közös játékprogramok vannak, általában van táncház, kötélhúzás és még sok
egyéb program. Tagjaik számára ez jó lehetőség a találkozásra, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljenek a földdel,
jobban megérthessék élelmiszereink előállításának folyamatát, illetve azt, hogy mi is aktív részei és résztvevői
vagyunk a környezeti folyamatoknak, a mi felelősségünk is, hogy mennyire tudunk harmóniában élni
környezetünkkel.
• Oktatási, demonstrációs tevékenységek
Tekintettel arra, hogy a CSA Magyarországon még gyermekcipőben jár, így a kapcsolattartás,
információterjesztés a CSA csoporton belül önmagában is oktatási tevékenység. Ezeken túlmenően az elmúlt
években több szemináriumot, műhelymunkát szerveztek más biogazdák, civil szervezetek, iskolák részére,
kiadtak továbbá egy CSA kézikönyvet magyarul és angolul. Minden szezonban fogadnak látogatókat is, akik a
kert működését, a termelési módszert jönnek tanulmányozni.
• Pénzügyi háttér
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
64 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gyakran kérdezik meg azt, hogy bár ezek mind nagyon szép és hasznos dolgok, de vajon kifizetődő-e? A
kérdésre nem lehet egyértelmű igennel vagy nemmel válaszolni. Sajnos a mezőgazdálkodás, különösen a
zöldségtermesztés nem gyors és nagy haszonnal kecsegtető ágazat. A tény, hogy immár az ötödik szezonban
járnak, azt mutatja, hogy egy ilyen rendszer működtethető. A kertben előállított zöldségek eladása fedezi a kerti
munkák költségeit, sőt némi hasznot is termel, mely haszon viszont önmagában nem fedezi a termelés hosszú
távú beruházásigényét (pl. öntözőrendszer). A termékek iránti kereslet rohamosan növekszik, bár az is igaz,
hogy a termelési módszer – a jelen gazdasági környezetben – viszonylag drága, figyelembe véve a magas kézi
munka költségeket. Fontos megjegyezni azonban, hogy ez a termelési mód nem használ fel olyan externáliákat,
melyeket máshol, másvalakinek kell megfizetni (lásd például az iparszerű mezőgazdálkodásból eredő
környezetkárosítás egészségügyi vonatkozásait és költségeit). Tekintettel viszont arra, hogy egy CSA nem
pusztán élelmiszer előállító, hanem környezetvédő és közösségformáló rendszer is, így lehetőség nyílik más
források, pl. állami vagy EU-s támogatások igénybevételére is. Ez a tendencia az EU-ban is megfigyelhető,
miszerint a gazdák, termelők a termelésen túl más ágazatokból is forrásokhoz jutnak (pl. környezetvédelmi
programok, turizmus). Összegezve tehát elmondható, hogy azokon a területeken, ahol egy CSA működésének
külső körülményei adottak (lásd fentebb), egy olyan gazdálkodó számára, akit érdekel a CSA, és annak
működtetésének társadalmi és környezetvédelmi aspektusa is, stabil és megbízható piacra számíthat, bár hirtelen
nem fog tudni meggazdagodni belőle. A közgazdasági szabályozórendszer ökologizálása, az ökoszociális
piacgazdaság korábban ismertetett elveinek érvényesítése a gazdaságpolitikában (pl. az adóterhek fokozatos
áthelyezése az élőmunkáról az anyag-, energia- és környezethasználatra) gyökeresen meg fogja változtatni e
rendszerek gazdasági helyzetét.
e) A gödöllői CSA 5 évének tapasztalatai
• Környezeti szempontok
A gödöllői CSA biokertje Babatpusztán semmilyen műtrágyát nem használ, a növenyvédelemben használatos
szerek száma is elenyésző, még a biogazdálkodásban megengedett szereket is csak ritkán alkalmazzák. A kert
jobbára erdővel körülvett völgyben fekszik, a területen számos védett madár- és rovarfaj (pl. sárgarigó,
szarvasbogár, levelibéka stb.) megtalálható. A kert egészséges, az évenkénti rendszeres komposztszórás
következtében a talaj termékenysége nem csökken. A növényvédelemben a környezetükben vadon élő állatok
nagy segítséget jelentenek, így például a ragadozó ízeltlábúak közül a katicák minden évben hatékonyan
mentesítik a kertet a levéltetű károktól. Büszkén állítják, hogy a termelés a környezetet nem károsítja, a talaj
termékenységét nem csökkenti, szermaradványok sem a talajban, sem a termékekben nincsenek.
• Társadalmi szempontok
A vásárlók
A CSA az elmúlt évek során átlagban 70–90 család számára biztosított friss, egészséges és ízletes biozöldséget,
évente általában 25 héten át. A CSA csoportból különböző okok miatt minden évben kilép néhány család, és
újak csatlakoznak. A lemorzsolódás kisebb mint 10 százalék, viszont minden évben egyre többen akarnak
csatlakozni. Elmondható tehát, hogy a CSA csoport meglehetősen stabil. A kert jelenlegi területen nem tud több
családot ellátni, ami önmagában a siker fontos mércéje. A közösségi rendezvények, az évenkénti betakarítási
ünnep a csoport fontos közösségi eseményei.
A dolgozók
Ma Magyarországon a kétkezi mezőgazdasági munka erkölcsi és anyagi megbecsülése elég csekély. Részben
ennek következtében a kertben dolgozó csoport tagjai gyakrabban cserélődtek. Tapasztalatuk az, hogy a biokert
olyan emberek számára biztosított nagyra értékelt munkahelyet, akik a nyílt munkaerő piacon valamilyen oknál
fogva nem tudtak vagy nem akartak munkát találni. Volt olyan dolgozójuk, aki számára a kerti munka a
megélhetés mellett terápiás célt is szolgált, volt olyan, akit a biokert eszmeisége és szellemisége is mélyen
megérintett, voltak olyan korábban munkanélküliek, akik már hosszú ideje nem találtak állást. Jelenleg egy
fogyatékosok számára munkát biztosító egyesülettel tárgyalnak munkahelyek betöltéséről. Összefoglalva
elmondható, hogy a CSA kertjében nagyon hasznos és értékes munkát tudnak az ott dolgozók végezni, mely
munka érdekes, természetközeli és emberi, és ami a helyi közösség valamilyen szempontból hátrányos
helyzetben lévő csoportjainak gondjait is enyhíteni tudja.
Együttműködések
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2001-től kezdődően lehetőség nyílt arra, hogy a környező biogazdákat is bevonják a CSA-ba, és az általuk
termelt zöldségek is bekerülhessenek a dobozokba. A tevékenység során a biogazdáknak aktív hálózata alakult
ki, erősítve ezzel a helyi környezettel harmóniában álló termelést.
• Gazdasági szempontok
A gödöllői CSA legnagyobb problémája abból fakadt, ami a mezőgazdaság egyik legnagyobb problémája: a
kézi munkaerő magas költsége. Ez jelenti a legnagyobb kiadást. Az iparszerű mezőgazdálkodás válasza erre a
gépesítés és a vegyszerek használata volt, de ennek mindannyian ismerjük már az árát (pl. munkanélküliség
vidéken, a környezet leromlása), ami viszont erősen megkérdőjelezte a módszer hatékonyságát. A CSA úgy
gondolja, hogy nem szabad olyan externáliákat bevonnunk, amivel ugyan látszólag magasabb nyereséget tudunk
elérni, de aminek valós költségét a társadalomnak és a természeti környezetnek kell kifizetnie.
A termesztés és értékesítés a jelenlegi közgazdasági környezetben, gazdasági körülmények között nem fog
hatalmas profitot eredményezni, ám a CSA nem kizárólag termelési és értékesítési rendszer, hanem non-profit
célokat is szolgál, így pl.:
• a helyi közösség társadalmi és gazdasági megerősítését,
• az egészség megóvását kiemelkedően jó minőségű élelmiszerek termelését,
• hátrányos helyzetű csoportok számára emberi munkalehetőség biztosítását,
• a környezet, természet védelmét,
• oktatást.
Tapasztalatuk az, hogy ha a CSA-t pusztán mint nyereségérdekelt mezőgazdasági termelési egységet vizsgáljuk,
akkor az a jelen gazdasági környezetben nem elég stabil. Ha viszont számításba vesszük mindazokat a
forrásokat, amiket a fent említett egyéb tevékenységek finanszírozására lehet igénybe venni, akkor gazdasági
szempontból is fenntartható rendszerként kell a CSA-t értékelni. Fontos továbbá hangsúlyozni, hogy a CSA
egyben a környezeti és társadalmi szempontok alapján is fenntartható rendszer, melynek társadalmi hasznait
előbb-utóbb a gazdaságpolitikának is honorálnia kell.
f) A CSA jelentősége Dél-Kelet-, Kelet- és Közép-Európa számára
Dél-Kelet-, Kelet- és Közép-Európa legtöbb országában a mezőgazdaság nagyon fontos, vagy talán a
legfontosabb termelői ágazat. A II. világháború és az 1980-as évek vége között a központi irányítás alatt álló
gazdaságban a mezőgazdaság nagyjából a nyugat-európai és az észak-amerikai „modern” mezőgazdaság
termelési filozófiáját követte itt is. Eszerint a mezőgazdaságnak a lehető legnagyobb hatékonysággal kellett
termelnie a növekvő városi lakosság ellátása érdekében. Az iparszerű mezőgazdálkodás elve, amelyben a
technológiákat a termésnövelés, a termelési költségek és a munkaerő-szükséglet csökkentése érdekében
alakították ki, egész Európában elterjedt, mégha a gazdálkodás mögött meghúzódó gazdaságpolitikai
elképzelések különböztek is a vasfüggöny két oldalán.
Az 1980-as évek végén, a 90-es évek elején szinte egyik napról a másikra megszűntek a Kelet-Közép-
Európában működő termelőszövetkezetek és támogatási rendszerek, ami a mezőgazdaságban dolgozó rengeteg
ember számára borzalmas következményekkel járt. Dél-, Kelet- és Közép-Európa vidéki népessége magára
maradt az erodált talajok és kizsigerelt természeti környezet örökségével, miközben munkahelyeik megszűntek,
számos súlyos problémát hagyva maguk mögött.
Ebben az összefüggésben egy ember- és természetközpontú gazdálkodási mód iránti szükséglet még nagyobb
jelentőségű itt, mint Európa más területein. A mezőgazdaságot talpra kell állítani, új életet, lehetőségeket kell
teremteni a vidéki lakosság számára. Túlzás volna azt állítani, hogy a CSA önmagában képes volna megoldani
ezeket a problémákat. A CSA-szemléletmód még maga is gyermekcipőben jár, kísérleti stádiumban van, de
talán képes néhány megoldást kínálni a termelés-központú, iparszerű mezőgazdálkodás által hátrahagyott
problémákra, a természet, az élelmiszer-termelés és a helyi közösségek közti harmónia helyreállítására.
3.5. 2.3.5. Magyarország számára felkínált lehetőségei
Ha a magyar vidék és agrárium érdekeit szem előtt tartó agrárfejlesztést akarunk megvalósítani, akkor a
többfunkciós gazdálkodási modellnek megfelelő megoldásokat kell alkalmaznunk. Ez különösen igaz egy
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
66 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
olyan országban, mint Magyarország, amelynek agroökológiai adottságai kiválóak, gazdálkodási,
agrikulturális hagyományai gazdagok, ugyanakkor energiahordozókban szegény, vidéki körzetei pedig
jelentős munkanélküliséggel küzdenek. Ilyen keretek között szerencsétlen lenne olyan fejlesztési stratégia
követése, amely jelentős állami támogatással embert, élő munkát helyettesítő műtrágya, növényvédő szer, gép és
üzemanyag formájában megjelenő drága energiát importál, majd azt egy „csúcsra járó”, a potenciál felső határát
közelítő szinten, a fizetőképes élelmiszerpiacok bizalmát tartósan romboló génmanipulált szervezetekkel
(GMO-kkal) termelő, a környezetet degradáló, az élővilágot végveszélybe sodró rendszerben, rossz hatásfokkal
nagy tömegű, rossz minőségű termékké alakítja, amely csak igen nagy nehézségek árán és jelentős
exporttámogatással, vagyis újabb állami költséggel adható el külföldön, vagy inkább „tuszkolható ki” az
országból. Ez azonos lenne a külföldi beszállítók, majd a külföldi fogyasztók magyar forrásokból történő
támogatásával, a külföldi munkanélküliség importálásával, valamint a magyar vidék és munkaerő egyidejű
leértékelésével, a természeti és társadalmi tőkénk felélésével.
Ezt egy felelős nemzeti agrár-, környezet- és vidékstratégiai program nyilván nem akarhatja. És őszintén szólva
az európai folyamatok egy ilyen típusú fejlesztésre egyre kevésbé biztosítanak lehetőséget és forrásokat.
Látnunk kell ugyanis, hogy az EU Közös Agrárpolitikájának (CAP7) 1992-es reformja óta zajlik annak
agrár- és vidékpolitikává alakítása, vagyis épül a közös agrár- és vidékpolitika második, a termeléspolitikai
pillért kiegészítő – környezeti, társadalmi, regionális, szociális és foglalkoztatási elemekre épülő –
vidékpolitikai (ökoszociális) pillére. E feladatok megoldása tehát – ellentétben sok magyar „agrárstratéga”
elképzelésével – nem másra (pl. a szociálpolitikára, foglalkoztatáspolitikára, környezetpolitikára stb.), hanem a
mezőgazdaságra és az agrárpolitikára tartozik. Ezek a mezőgazdaságnak olyan – termeléssel egyenrangú –
szolgáltatásai, amelyek helyben keletkező, „nem importálható közjavak”, a társadalom számára
nélkülözhetetlenek, így e teljesítményeiért a parasztságot fizetség illeti meg.
A Közös Agrár- és Vidékpolitika (CARPE8) „két lábra állításának” zajló folyamata a támogatások oldaláról
úgy jelenik meg, hogy csökkennek a termeléshez (kvótákhoz, mennyiségekhez), az első pillérhez kötődő
támogatások, és az így felszabaduló források fokozatosan átkerülnek a második – agrár-környezeti és
vidékfejlesztési – pillérhez kapcsolódó kifizetésekre (6. ábra).
6. ábra - Az EU Közös Agrárpolitikájának átalakítási folyamata (Forrás: Buckwell
Report, 1998)
A termeléshez, mennyiségekhez, kvótákhoz kötődő támogatások leépítéséről az EU megegyezett a
szabadkereskedelmi tárgyalások Uruguay fordulóján az Egyesült Államokkal, és ennek költségvetési
vonzatait az Agenda 2000, az EU 2000–2006. közötti időszakra szóló költségvetése már tükrözi. Ezt azonban
7 CAP: Common Agricultural Policy (Közös Agrárpolitika) 8 CARPE: Common Agricultural and Rural Policy for Europe (Európai Közös Agrár- és Vidékfejlesztési Politika)
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
67 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Európa a vidék elnéptelenedése és a környezetromboló, méretökonómiai szempontok szerint felépülő, az
embert kiszorító, iparos agrár-fejlődés veszélye nélkül csak akkor fogadhatja el, ha egyidejűleg a második
pillér mentén adja vissza az agráriumnak, a vidéki népességnek ezeket a forrásokat. Európa ezért komoly
erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a WTO keretében zajló szabadkereskedelmi tárgyalások
tematikájában kellő súllyal megjelenítse az ökoszociális elemeket.
Magyarország szempontjából ez a helyzet az EU-csatlakozást illetően kettős stratégia kialakítását kívánja meg,
„egyszerre két pályán kell játszanunk”.
• Egyrészt a láthatóan szűkülő első pillér mentén is törekednünk kell a megfelelő kvóták és az ezekhez kötődő
normatív támogatások, kompenzációs kifizetések (pl. a gabonánál ma még 63 Euro/tonna) megszerzésére. Ha
minden kívánságunkat elfogadnák, amire a szűkülő első pilléres költségvetés ismeretében szinte semmi
esélyünk sincs, akkor ez maximálisan 350 milliárd Ft éves forrást jelenthetne. Reális megítélés szerint
azonban, ha ennek az egyharmadát-egynegyedét meg tudnánk szerezni, az komoly sikernek számítana.
• Másrészt a CARPE épülő és növekvő költségvetésű második pillére mentén 2006-ra jelenlegi értéken
számolva évi mintegy 250 milliárd Ft forráskeretet tudunk az országba behozni, ha e pillér agrár-környezeti
és vidékfejlesztési elemeire programok készülnek, indulnak, és ezekre a nemzeti költségvetésben forrásokat
különítünk el. Minden egyes elkülönített és e programokban felhasznált forinthoz három forint normatív
közösségi támogatási forrás szerezhető. (Lásd később a 2.3.7.3. fejezetet!)
Mindez úgy valósulhat meg, hogy nem termeléspolitikai, ágazati programokat („gabonaprogramot”,
„húsprogramot”, „tejprogramot” stb.), hanem olyan gazdálkodási rendszereket (ökológiai gazdálkodás,
tájgazdálkodás, integrált gazdálkodás, extenzív gyepre alapozott állattartás, vizes élőhelyek – árterek, belvizes
területek, volt rizstelepek, tógazdaságok stb. – extenzív mezőgazdasági hasznosítása, Érzékeny Természeti
Területek mezőgazdálkodása stb.) támogatunk, amelyek:
• termelési oldalról jó minőségű, szermaradvány mentes, egészséges, biztonságos élelmiszereket és egyéb
nyersanyagokat állítanak elő,
• a második pillérhez tartozó környezeti, valamint társadalmi, szociális, regionális, foglalkoztatási
teljesítményeik, összhatékonyságuk pedig jobb, mint a menynyiségi termelési orientációjú rendszereké.
Magyarországon ennek kereteit a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP) teremti meg. Mielőtt
azonban e programot ismertetnénk (2.3.7. fejezet), lássuk előbb földhasználati alapját, a magyar zonációs
programot.
3.6. 2.3.6. Földhasználati alapja: a magyar zonációs program
3.6.1. 2.3.6.1. A probléma vizsgálatának és megismerésének folyamata
A gazdasági élet minden mozzanatának van területi, földhasználati aspektusa, ezért a gazdálkodás összefüggései
egyszersmind térbeli kapcsolatokat is jelentenek (Kukovics et al., 1973). Ez a megállapítás különösen igaz a
mezőgazdaságra, mely a térrel, annak jellemzőivel igen szoros kapcsolatban áll.
Ez a felismerés nem új keletű. Az a tény, hogy hatékony gazdálkodás csak a termőhelyi adottságok messzemenő
figyelembevételével valósítható meg, már korán megfogalmazást nyert a szakközleményekben (Beke, 1933;
Fodor, 1929; Teleki et al., 1936; Kreybig, 1946; 1953; 1956; Géczi, 1964). Kreybig (1946) ezt a következőkben
foglalja össze: „A mezőgazdasági tájak megállapítására és lehető pontos térképezésére azért van szükség, mert
a mezőgazdasági termelésben alkalmazott termelési rendszerekben, a különböző üzemi rendszerek valóban
okszerű tervezésében, a termesztési módokban, tehát az alkalmazandó művelési, trágyázási és talajhasználati
eljárásokban és még sok más vonatkozásban a tájanként érvényesülő természeti adottságok és egyéb fontos
termelési tényezők döntő szerepet játszanak. Addig tehát, amíg a mezőgazdasági tájaknak a termelésben
érvényesülő adottságai nincsenek pontosan megállapítva és egymástól szabatos vizsgálati és felvételi adatok
alapján elhatárolva és ameddig nem ismerjük behatóan a növényeknek ezekkel szemben fennálló igényeit, addig
egy valóban tájszerű termelésszervezés és -irányítás nem valósítható meg.”
Ezen elképzelések vezettek a földhasználat, a gazdálkodás racionális területi elhelyezésének eddig nem
tapasztalt széles körű kutatásához. E helyütt csak néhány jelentős munkára szeretnénk a figyelmet felhívni,
amelyek igen értékes eredményeket szolgáltattak a problémakör megoldásához (Görög, 1954; Erdei et al.,
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
68 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1959; Sebestyén, 1960; Bernát et al., 1961; Bulla, 1962; Bernát et al., 1977; Kukovics et al., 1973; Szániel.,
1966, 1973; Nagy, 1981 ).
Ezen vizsgálatok eredményei, valamint a gyakorlat részéről megfogalmazódó igények készítették elő azt a
széles körű elemző munkát, mely Magyarország agroökológiai potenciáljának felmérését, az objektív területi
fejlesztés megalapozását szolgálta (Láng, 1980, 1981; Láng et al., 1983). Ez a kutatás az átfogó,
interdiszciplináris kutatási programoknak egy olyan sorozatát indította el, melyet a következő főbb állomások
jellemeznek:
• „Magyarország agroökológiai potenciáljának felmérése” (1978–1981);
• „A biomassza termelésének és komplex hasznosításának lehetőségei” (1981–1984);
• „Az alkalmazkodó mezőgazdaság rendszere” (1985–1990);
• „Magyarország környezeti jövőképe” (1992–1994);
• „AGRO–21 (Az agrárgazdaság jövőképe)” (1992–1995);
• „Az agrárgazdaság fenntartható fejlesztésének tudományos alapjai” (1994–1995);
A zömében Láng István akadémikus által vezetett programok (Láng et al., 1983; Láng, 1985; Láng–Csete,
1992; Greenland–Szabolcs, 1993; Láng et al., 1994; Várallyay, 1991; 1994; Láng et al., 1995) jelentős
előrehaladást hoztak a magyar agrárszférára és a természeti erőforrásokra vonatkozó adatok rendszerezésében,
feldolgozásban és elemzésében, amelyek meghatározzák az ország agroökológiai potenciálját, területének
mezőgazdasági alkalmasságát, és olyan kérdésekre formálták a válaszokat, mint:
• Az ország mely részei a legalkalmasabbak a különféle növények termesztésére?
• Meddig érdemes a ráfordítási szinteket a nemzetgazdaság és az agrárpolitika által meghatározott
mozgástérben a különböző ágazatokban növelni?
• A megtermelt biomasszát hogyan lehet a legmegfelelőbben hasznosítani?
• Hogyan kell, és hogyan tud a magyar mezőgazdaság alkalmazkodni a természeti feltételekhez és az adott
közgazdasági, piaci körülményekhez?
• Milyenek a különböző alternatív gazdálkodási módoknak a környezetre, a bioszférára és az élet minőségére
gyakorolt hatásai?
Az 1990-es évek politikai és gazdasági változásai, valamint euroatlanti törekvéseink növekvő igényt
támasztottak az ilyen típusú vizsgálatok iránt. Ennek jegyében 1996-ban indult Glatz Ferenc, az MTA elnöke
kezdeményezésére és irányításával a „Magyarország az ezredfordulón” című stratégiai kutatási keretprogram.
Ennek programjai közül témánk szempontjából a következőket kell kiemelni:
• „Az agrártermelés tudományos alapozása” (programvezető: Kovács Ferenc);
• „AGRO-QUALITAS 21 (A minőség dimenziói az agrárgazdaságban)” (programvezető: Láng István)
• „Zöld Belépő (EU-csatlakozásunk környezeti szempontú vizsgálata)” (programvezető: Kerekes Sándor),
„Mezőgazdaság, vidékfejlesztés és természetvédelem” tématerület (vezető: Ángyán József)
Ugyancsak e harmonizációs és csatlakozási folyamat előkészítését szolgálta az FVM Agrár-
környezetgazdálkodási EU-harmonizációs Munkabizottságának 1996-os létrehozása, melyben a kérdéskörben
érintett társminisztériumok (KvVM, KHVM) is képviseltették magukat. A bizottság célul tűzte maga elé, hogy
az EU-csatlakozási tárgyalások megalapozása érdekében az eddigi fejlődési folyamat szerves folytatásaként
kidolgozza „Magyarország földhasználati zónarendszerét” (programvezető: Ángyán József). Ezt a programot
az FVM-en, a KvVM-en és a KHVM-en kívül az említett programok keretében az MTA is támogatta. Ennek
során megtörtént a területek mezőgazdasági alkalmasságának, valamint környezeti érzékenységének
alapfelmérése, és nagyléptékű földhasználati zónarendszerének kialakítása. A továbbiakban e vizsgálat
legfontosabb megállapításaira támaszkodva elemezzük a többfunkciós mezőgazdálkodás földhasználati alapjait.
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
69 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3.6.2. 2.3.6.2. Helyzetértékelés és kiinduló tézisek
A termőföld az emberiség történetében a kezdetektől fogva több volt, mint egyszerű termelő eszköz, a rajta
megvalósuló mezőgazdaság pedig több volt, mint árutermelő ágazat. Vizsgáljuk meg legelőször
adottságainkat ebből a szempontból! Magyarország összehasonlító területi és népességi adatait a 20. táblázat
foglalja össze.
21. táblázat - 1000 lakosra jutó terület (ha) (1995)
Megnevezés Magyar-
ország EU–15 OECD Világ
Összterület (1000 ha) 9 303 313 025 3 352 529 13 045 423
ebből mezőgazdasági
terület 6 131 145 557 1 294 076 4 839 852
erdő terület 1 777 113 710 1 123 097 4 135 399
Népesség (1000 lakos) 10 229 372 099 1 084 416 5 687 118
Forrás: OECD Environmental Data, Compendium 1997, Paris, 1997
A mezőgazdasági célú földhasználat feltételeit illetően abból indulhatunk ki, hogy az ország természeti
erőforrásai lényegesen jobb feltételeket biztosítanak a mezőgazdasági termelés számára, mint az EU–15-
ök, az OECD tagállamok vagy a világ átlaga (7. ábra).
7. ábra - A fő földhasználati kategóriák területi aránya (%) (1995) (* Egyéb terület:
nádas + egyéb vízfelület + művelés alól kivett terület) (Forrás: OECD Environmental
Data, Compendium 1997, Paris, 1997)
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Megállapítható, hogy Magyarország szántóterületi aránya az EU–15-ök átlagának közel kétszerese, az OECD
tagállamokénak mintegy négyszerese, a világátlagnak pedig közel ötszöröse. Ha a gyepterületeket is
hozzávesszük, vagyis a mezőgazdasági területek arányát vizsgáljuk az összterületen belül, akkor ez a
világátlagnak közel duplája.
Ha a fajlagos területeket vizsgáljuk (21. táblázat), akkor megállapítható, hogy míg 1000 lakosra az EU–15-ök
átlagában csupán 234 ha szántó + kert + ültetvény jut, addig ez az érték a világ átlagát tekintve 255 ha, az
OECD tagállamaiban 412 ha, Magyarországon viszont 492 ha. Ez arra hívja fel a figyelmet, hogy a saját
népesség ellátásán túl Magyarország jelentős mezőgazdasági exportárualap előállítására is képes.
Földhasználati
kategóriák Magyarorsz
ág EU–15 OECD Világ
Szántó, kert és
ültetvény 492 234 412 255
Gyep 112 157 782 597
Mezőgazdasági
terület 604 391 1194 852
Erdő 172 305 1034 728
Egyéb területa 134 145 864 714
Összesen 910 841 3092 2294 a Nádas + halastó + egyéb vízfelület + művelés alól kivett terület.
Ezek az adatok az ország termelési potenciálját jelzik, melyeket feltétlenül hasznosítanunk kell, ám –
ahogyan azt már megfogalmaztuk – a mezőgazdálkodás egyáltalán nem csak termelési feladatokat kell, hogy
ellásson. A mező- és erdőgazdaság Magyarországon az összterület 85,5%-ával (a termőterülettel) közvetlenül
érintkezve a kultúrtáj, a termőföld fő használója, a vidék megőrzésének és fejlesztésének alapeszköze.
Ebből is következik, hogy a környezet- és természetvédelem alapvetően rá van utalva a mezőgazdasággal való
együttműködésre. Másrészt a mezőgazdálkodás teljesítménye, eredménye döntően a környezet, a természeti
erőforrások és rendszerek állapotától, minőségétől függ. A környezet- és természetvédelem, a mezőgazdaság és
a vidék egymásrautaltsága elkerülhetetlenné teszi e három terület földhasználati összehangolását.
E feladatok egyidejű megoldására, valamint a nemzeti vagyonunk 20%-át kitevő termőföld megóvására,
átörökítésére az iparszerű mezőgazdálkodás, a mezőgazdaság feladatai közül egyedül a tömegtermelést
magára vállaló és kizárólag a tőkemegtérülést, az egydimenziós, rövid távú gazdasági hatékonyságot szem előtt
tartó gazdálkodási rendszer és az ehhez kapcsolódó egyoldalú földhasználat úgy tűnik nem alkalmas. Ha a
föld, mint különleges, stratégiai termelőeszköz, és mint társadalmi és biológiai élettér fontos számunkra, akkor
az iparszerű mezőgazdálkodás földhasználati rendszerétől eltérő megoldásokat kell keresnünk.
3.6.3. 2.3.6.3. A fenntartható földhasználat alapelve: az alkalmazkodás
A hosszú távon működőképes, fenntartható mezőgazdálkodás megvalósításának és a természet, valamint a
termőföld megóvásának tehát legelső, alapvető feltétele, alapelve a környezeti alkalmazkodás, vagyis az,
hogy a földet mindenütt arra és olyan intenzitással használjuk, amire az a legalkalmasabb, illetve amit
képes károsodása nélkül elviselni.
Selye János orvos-biológus „Stressz distressz nélkül” című munkájában az emberi társadalomra vonatkoztatva
írja, hogy „a többségnek a stressz hiánya és a túl sok stressz egyaránt kellemetlen, distresszt okoz. Ezért
mindenkinek … gondos önvizsgálatot kell végeznie, hogy megtalálja azt a stressz-szintet, amelynél a legjobban
érzi magát. Akiknek ez a vizsgálat nem sikerül, azok vagy a tétlenség unalmától vagy pedig a folytonos túlzott
igénybevételtől szenvednek.”
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
71 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Selye megállapításai úgy tűnik az emberen túl kiterjeszthetők az egész élő környezetre, természetre, annak
rendszereire is. Minden környezet magában hordja ugyanis azt a használati intenzitási fokot, amely a selyei
terminológia szerint nem okoz distresszt számára, amelyen „a legjobban érzi magát”, vagyis az alulhasználat és
a túlhasználat okozta distressz elkerülhető.
A helyi alkalmazkodás, a helyi erőforrásokra való támaszkodás nem csak ökológiai vagy társadalmi
szempontból, hanem egyúttal gazdaságilag is racionális törekvés akkor, ha a gazdaságpolitika az ökológiai
szempontokat és a helyi természeti, társadalmi és kulturális erőforrásokat képes értékén kezelni. A
mezőgazdálkodás ugyanis három fő elemből áll. Ezek:
• a környezeti feltételek, adottságok, erőforrások;
• a termeléshez használt biológiai objektumok (növény/állatfajok és -fajták), ezekkel kapcsolatos igényei,
valamint
• e két oldal eltéréseit csökkenteni igyekvő agrotechnikai és melioratív beavatkozások.
Az agroökológiai feltételek és az agrotechnikai ráfordítások együtt adják a gazdálkodás bemeneteit, amelyek
biológiai és természeti folyamatokon keresztül kimenetekké, produktummá, termékké alakulnak. E kimenetek
között maguk az agroökológiai feltételek, azok állapotváltozása is megjelenik, mint a mezőgazdálkodás
különleges terméke. Ez a következő termelési ciklusban ismét bemenet lesz. E folyamatot és rendszert a
növénytermesztés példáján szemlélteti a 8. ábra.
8. ábra - A növénytermesztés kapcsolatrendszere (Ángyán, 1991)
Adott szervesanyag-tömeg előállításához meghatározott mennyiségű energiára van szükség, mely részben az
agroökológiai feltételek által biztosított természeti erőforrásokból származik, másrészt technológiai
(agrotechnikai) eredetű. Ha tehát az ökológiai feltételeket, benne mindenek előtt a termőföldet, annak állapotát,
mint kimenetet nem vesszük figyelembe, és így azok folyamatosan romlanak, akkor ugyanazon termésszintek
elérése érdekében egyre több agrotechnikai és melioratív energiát kell a rendszerbe bevinni. Ennek két súlyos
következménye lesz: a termelés egyre gazdaságtalanabbá válik, valamint nő a környezet terhelése, s így a
folyamat önmagát erősíti, „ördögi körré” válik, amelyből igen nehéz kilépni (9. ábra). A fosszilis
energiahordozók árának várható rohamos növekedése is ezen ráfordítások csökkentése irányába hat, és ez a
fejlődés, a stratégiaváltás várható irányát is meghatározza. Nem kétséges ugyanis, hogy a gazdálkodás
fejlődésének ökológiai és ökonómiai indokok alapján hosszú távon ökológikus irányt kell vennie.
9. ábra - Az agroökológiai feltételeket rontó gazdálkodás elvi sémája (Ángyán, 1991)
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
72 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A környezet- és tájgazdálkodás tehát olyan rendszereket keres, amelyekben az igény- és adottságoldal
(agroökológiai feltételek) eltérése kicsi, a termelésben csak kiegészítő jellegű és a lehető legkisebb a
mesterséges, viszont nagy a természeti erőforráshányad, és ez utóbbi a termelési ciklusok során sem csökken,
hanem legalább egyensúlyban marad.
3.6.4. 2.3.6.4. Alapmodellje: a földhasználati piramis
Ha a táj- és földhasználat rendszere nem felel meg a terület adottságainak, akkor később ez a hiba
agrotechnikával tartamosan és eredményesen nem hozható helyre. A védelem és a használat területre jellemző
egyensúlya tehát az értékőrző, fenntartható gazdálkodásnak kulcskérdése, kiinduló feltétele.
A természetvédelem és a mezőgazdaság egymásrautaltságának ismeretében kétségtelenül el kell vetni az
úgynevezett szegregációs modellt, amelynek alapelve a természetvédelem korlátozása meghatározott
felületekre, és minden egyéb területen megengedi a környezetorientált felelősség és korlátozás nélküli
mezőgazdálkodást. („Itt tiszta természetvédelem, ott tiszta mezőgazdálkodás!”) De az a másik szélsőség sem
tartható, amely szerint az egész mezőgazdálkodás általános extenzifikálására („külterjesítésre”) lenne szükség,
így tulajdonképpen az egész terület természetvédelmi terület lenne, s az a felület 100%-án biztosítaná a fajok
védelmét. Ez a nézet nemcsak gazdasági szempontok miatt tarthatatlan, hanem éppen az antropogén
ökoszisztémák megléte miatt a bennük életteret találó fajok védelme szempontjából sem egészen igaz.
Marad egy harmadik stratégia, amelyet először Erz (1978) az úgynevezett földhasználati piramissal írt le
(10. ábra).
10. ábra - A földhasználati piramis
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
73 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
E stratégiának, a földhasználati piramiskoncepciónak messzemenően az a célja, hogy a földhasználatot és a
természetvédelmet integrálja, a táj adottságainak megfelelően határozza meg a használat és a védelem
intenzitását, egymáshoz viszonyított arányát. Ez az a megközelítés, amely a táj adottságaiból levezetve
megteremti a két törekvés összhangját, és lehetőséget kínál a környezeti alkalmazkodásra és a biodiverzitás
fenntartására. A természetvédelem és a mezőgazdálkodás igényeit egyesítve, ennek a rendszernek a
földhasználati kategóriái a következők:
• a piramis csúcsán – régiónként eltérő nagyságú – olyan területek találhatók, amelyek egyértelműen a
természetvédelem területei kell hogy legyenek (természetvédelmi területek, tájvédelmi körzetek, nemzeti
parkok, bioszféra rezervátumok magterületei), az egyéb célú földhasználat teljes kizárásával;
• alatta egyéb védett területek – magterületeket körülvevő pufferzónák – helyezkednek el korlátozott,
természetvédelmi szempontú mezőgazdasági földhasználattal;
• ez alatt bizonyos földhasználati korlátozásokat igénylő, átmeneti területek (pl. vízvédelmi területek,
pufferzónák stb.), extenzív agrárzónák találhatók;
• a piramis széles bázisát képezi végül egy – a talajadottságoktól függő intenzitású ám – környezetkímélő és
környezetéhez, a termőhelyhez alkalmazkodó mezőgazdálkodás zónája, melynek kiterjedése felfelé attól
függ, hogy milyen régióban (nagy mezőgazdasági kapacitású agrártájon vagy nagy természetvédelmi és kis
mezőgazdasági kapacitású tájon) vagyunk, a terhelés intenzitásának fokát pedig a terület környezetvédelmi
kapacitása és védendő értékeinek környezeti érzékenysége határozza meg.
A természetvédelem és az egyéb célú földhasználat szempontjait összehangoló rendszer kategóriái –
Zielonkowsky (1988) nyomán – tehát a következők lehetnek:
22. táblázat - Az általános földhasználati zónarendszer és a "MAB" zónarendszer
egyesítésének hatása a különböző földhasználati kategóriák területére
Terület/
funkció Egyéb célú
földhasználat Státusz
Természetvédelmi
célok objektumok
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
74 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Védelmi nincs totális fajok,
biocönózi- a védettek
rezervátum sok, biotópok, listáján szereplő
(lehetőleg
állami természeti növény- és állat-
tulajdon) egyensúly fajok, valamint
védelme élőhelyek
2. Védelmi korlátozott vízvédelem, a természeti felszíni vizek és
prioritások
tájvédelem, javak (talaj,
víz, parti területeik,
által
védett
tájelemek növény- és
állat- felszín alatti
korlátozott
fajok) védelme vizek, talajok,
használati
mocsarak, vizes
rétek, száraz
füves puszták,
természetközeli
erdők
3. Használati rendeltetésszerű kultúrtáj a tájkarakter élő sövények,
és a természet-
fenntartása és erdősávok,
védelmi célokat
ökológiai fasorok, tábla
figyelembe vevő
funkcióinak szegélyek, erdő
megőrzése szélek, finom
struktúrák
Az iparszerű gazdálkodás a földhasználati piramis kategóriahatárait drasztikusan fölfelé mozdította el,
figyelmét szinte kizárólag a termelési célú használati funkciókra összpontosította. Vitathatatlan feladatunk
ennek megfelelően, hogy ezeket a határokat lefelé mozdítsuk el, csökkentve a belterjes földhasználat
(elsősorban szántóművelés) területét, és minden kategóriában a neki megfelelő földhasználati intenzitást,
gazdálkodási rendszert szorgalmazzunk.
A védelmi és használati környezeti funkciók e teljes körű egyesített zónarendszerét abból a kétirányú, rendkívül érdekes törekvésből vezethetjük le, melyet a már részletesen bemutatott többfunkciós
mezőgazdálkodás erős környezeti orientációja, illetve a természetvédelem koncepcióváltása és ennek
legjellegzetesebben az „Ember és bioszféra (MAB9)” program által jelzett gyakorlati irányváltása mutat. Az ún.
9 MAB = Man and the Biosphare Program (Ember és Bioszféra Program)
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
75 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
bioszféra-rezervátum koncepció az 1970-es évek elejére nyúlik vissza, és azon az alapvető felismerésen
nyugszik, hogy az ökoszisztémák védelme csak úgy biztosítható, ha a védett zónák zárványszerű elszigetelése
helyett azokat fokozatos átmeneteken keresztül beágyazzuk az őket körülvevő gazdasági és társadalmi
környezetbe (Eigenbrodt-Ott, 1994).
A bioszféra-rezervátumok tehát olyan modellterületek, amelyeken meghatározott ökoszisztémák védelme
és ápolása mellett az ott élő emberekkel és közösségeikkel együtt a tájra jellemző fenntartható
földhasználat kialakítása is fontos célkitűzés. Az első bioszféra rezervátum kialakulása (1976) óta az egy
évvel ezelőtti adatok szerint 83 országban összesen 218 millió ha területen 325 ilyen egység alakult a világon.
Közülük mintegy 200 Európában, ezen belül 4 Magyarországon (Hortobágy, Kiskunság, a Fertő tó térsége és a
Pilis) található. Alapfunkciói, melyek egymással harmonizálva valósulnak meg e területeken a következők:
1. természetmegőrzés (táj, ökoszisztéma, faj- és genetikai sokféleség fenntartása);
2. gazdasági beágyazás (az ökológiai és kulturális szempontból fenntartható földhasználati rendszerek,
gazdasági fejlesztés elősegítése);
3. társadalmi beágyazás (oktatási, nevelési, kutatási, monitoring feladatok ellátása a lokális, regionális, nemzeti
és globális természetmegőrzés és a fenntartható fejlesztés területein).
Az e koncepciónak megfelelő funkciószélesedés megváltoztatta a védett természeti területek hagyományos
zónarendszerét is, s új elemként létrehozta az úgynevezett átmeneti zónát. E zónarendszer kategóriái tehát a
következők:
a) magzóna (core area, Kernzone),
b) pufferzóna (buffer zone, Pflegezone),
c) átmeneti zóna (transition zone, Entwicklungszone).
A bioszféra rezervátum e zónarendszerét mutatja be a 11. ábra, melyen az alapfunkciók zónák szerinti eloszlását
is szemléltetjük.
11. ábra - A bioszféra rezervátum általános zónarendszere és funkció-eloszlása
(Erdmann, 1994)
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
76 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
a) Magzóna (core area, Kernzone)
Minden bioszféra rezervátumnak van szigorúan védett magzónája, amelyben a természet zavartalanul fejlődhet,
és az emberi behatásoktól a lehető legteljesebb mértékben védett. A magterület több részfelületből is állhat. Az
egyéb célú földhasználat teljes kizárásával a természetes, illetve természetközeli ökoszisztémák védelme teljes
körű elsőbbséget élvez. Kutatási aktivitások vagy inkább megfigyelések is csak akkor folytathatók, ha azok az
ökoszisztémát nem zavarják, nem terhelik. A magzónának elég nagynak kell lennie ahhoz, hogy abban az
ökoszisztéma dinamikus folyamatai végbemehessenek, a természet hosszú távú fejlődési trendjei
érvényesülhessenek. Területe a teljes rezervátum területének mintegy 3–10%-a.
b) Pufferzóna (buffer zone, Pflegezone)
A pufferzóna védelmezi a magzónát a károsító külső behatásoktól, és a kultúrtáj ökoszisztémáinak megőrzését
és ápolását szolgálja. A használatnak összhangban kell állnia a magzóna védelmi céljaival. Az ökoszisztéma pl.
kutatási célú változtatása is csak akkor engedhető meg, ha annak hatásai a magzónára kizárhatók. A vendéglátás
konkrét formáit és lehetőségeit is a magzóna védelmi céljainak kell alárendelni. A specifikus termőhelyi
viszonyok és az azokhoz alkalmazkodó föld/környezethasználati módok az évszázadok során változatos,
sokszínű kultúrtájakat alakítottak ki, amelyek ökológiai, kultúrtörténeti és tájesztétikai szempontból gyakran
különösen értékesek. A kultúrtájak a természeti tér jellegzetes állat- és növényfajai sokfélesége számára fontos,
különböző élőhelyek széles spektrumát tartalmazzák, melyek fenntartásához az adott termőhelynek megfelelő
használatra vagy ápolásra van szükség. A gazdasági célú térhasználat (pl. mező- és erdőgazdaság) a
pufferzónában a védelmi célok mögé szorul, azaz a beavatkozás elsődlegesen tájápoló és élőhelyfenntartó
célokat szolgál. A zóna területe a rezervátum területének mintegy 10–47%-a, vagyis a két védelmi zóna
(magzóna + pufferzóna) együttes területe az összterületnek általában 20–50%-át teszi ki.
c) Átmeneti zóna (transition zone, Entwicklungszone)
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
77 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A mag- és pufferzónát átmeneti zóna veszi körül, amelyben az emberi hasznosítás erőteljesebben megjelenik, és
a helyi lakosság, valamint a bioszféra rezervátum látogatói számára élet-, gazdasági-, illetve pihenési teret
biztosít. Ebben a zónában a kultúrtáj ökoszisztémáinak megőrzése mellett a helyi lakossággal együtt meg kell
őrizni, illetve fejleszteni kell a fenntartható földhasználati formákat. A cél olyan termőhelynek megfelelő,
alkalmazkodó gazdálkodási formák kifejlesztése és megvalósítása, amelyek az ember és a természet igényeinek
egyaránt és egyenlő mértékben megfelelnek. Ezek a gazdálkodási formák a legtöbb esetben a természeti tér
tájképének is megfelelnek, így esztétikai értékük is igen nagy. Jelentőségük mindezért egyáltalán nem
elhanyagolható a környezeti és társadalmi szempontból egyaránt elfogadható vendégfogadás kialakításában. A
környezeti és társadalmi szempontból elfogadható módon előállított termékek és szolgáltatások célzott és
tudatos értékesítése hozzájárulhat a térség fenntartható fejlesztéséhez, és a legtermészetesebb módon teremtheti
meg a védelem és a fenntartható használat összhangját. Az átmeneti terület a rezervátum területeinek legalább
50%-át kell, hogy kitegye.
Látható tehát, hogy a természetvédelem az 1970-es évektől egyre erősödő gazdasági, társadalmi, regionális
fejlesztési irányú nyitása, stratégiaváltása, valamint az európai mezőgazdasági politika (CAP) – különösen az
1990-es évek elején bekövetkezett – környezeti és regionális irányú nyitása, gyökeres átalakulása egyre
határozottabban kényszeríti ki a kétirányú közelítés összehangolását, a természetvédelem, a
mezőgazdálkodás és a vidékfejlesztés földhasználati alapozását, közös zónarendszerének kialakítását.
Ebben kulcsszerepet játszik az úgynevezett átmeneti zóna, amely a természetvédelmi magterületeket és
pufferzónáikat, valamint az agrár (mag)területeket összekapcsolja, közöttük a dinamikus átmenetet megteremti.
Ez az a zóna, ahol agrártermelési oldalról jelentős intenzitáscsökkentésre van szükség, más szóval ennek az ún.
külterjes (extenzív) gazdálkodási formák, tradicionális földhasználati rendszerek dominanciáján alapuló
zónának kell lennie. A tradicionális külterjes gazdálkodási formákat, azok jellemzőit, természetvédelmi
jelentőségét, mint a két terület összehangolásának eszközét a későbbiekben (4.1.5. fejezet) részletesen
elemezzük.
3.6.5. 2.3.6.5. A megvalósítás koncepciója
Mindezek figyelembevételével a földhasználati piramis gyakorlati megvalósítására, kategóriahatárainak
lefelé való elmozdítására a következő földhasználati koncepció javasolható.
(1) Az extrém talajokkal borított felületek (túlságosan száraz és nedves termőhelyek) kivonása a
mezőgazdálkodásból, és a meglévő értékes biotópokhoz csatolásával olyan tartós struktúrákból álló
biotóphálózat létrehozása, mely biztosítja a vadon élő növény- és állatfajok, veszélyeztetett életközösségek
védelmét.
A biotóphálózati rendszer, az agrártáj bolygatatlan élőhelyrendszere zöldfelületekből, szabad térségekből,
védterületekből, élősövényekből, erdősávokból, fasorokból és egyéb regenerációs zónákból álló hálózatos
rendszer, amely úgy őrzi meg a táj biológiai diverzitását és ökológiai alapkarakterét, a környezet stabilitását és a
tér természetes struktúrálódását, hogy ehhez azokat a felületeket, környezetileg érzékeny területeket használja,
amelyeknek mezőgazdasági terméspotenciálja egyébként is igen alacsony. Az agrártájon való megjelenésének
vázlatos rendszerét mutatja be a 12. ábra.
12. ábra - A biotóphálózat agrártájon való megjelenésének vázlatos rendszere
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
78 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Ez a rendszer a gazdálkodásnak szerves része, melynek keretében az alábbi alapfunkciókat látja el:
• térstruktúra-kialakító funkció: a tér tagolása, részegységekre bontása;
• élettérfunkció: a természetes flóra és fauna fenntartása;
• talajvédelmi funkció: szél- és vízerózió elleni védelem, talajregeneráció támogatása, terhelésének tompítása,
szűrése;
• vízvédelmi funkció: az ivóvízbázisok, a felszín alatti és a felszíni vizek védelme, szűrőfunkció;
• levegőszűrő funkció: az áramló levegő mechanikai (por, egyéb szennyezés) szűrésével, az oxigéntermelés
növelésével;
• mezőgazdálkodási funkció: termésnövelés és minőségjavítás a talaj védelmével, kedvező mikroklimatikus
hatással, a mezőgazdálkodás számára hasznos élőlények (beporzó rovarok, kártevők természetes ellenségei
stb.) számára élőhely biztosításával, a hálózat tudatos mezőgazdálkodásba integrálásával;
• tájképi-esztétikai, pihenési és jóléti érték növelése a helyi közösség számára, vonzóvá tétele a vendégfogadás
és az idegenforgalom számára.
Ahhoz, hogy e funkcióit a rendszer el tudja látni, területi arányának a tapasztalatok szerint a legjobb szántóföldi
mezőgazdálkodási adottságú területeken is el kell érnie az összterület 7–12%-át. Kialakítása során figyelembe
kell venni – pl. történeti földhasználati térképek alapján – a kultúrtáj korábbi struktúráját, el kell végezni a
meglévő értékes biotópok felmérését, térképezését, ugyanakkor meg kell őrizni a táj népességeltartó képességét,
és egyben gondoskodni kell a rendszer kezeléséről is. Ez egyúttal része kell, hogy legyen az összeurópai
ökológiai hálózatnak (ECONET-nek) is.
(2) A biotóphálózat által strukturált térben a korlátozott szűrőképességű termőhelyek kivonása a
belterjes (konvencionális) gazdálkodásból, és átállítása természetvédelmi (ökológiai) szempontú
mezőgazdasági földhasználatra, kiegészítve a természetvédelmi teljesítmények megfelelő honorálásával.
Ezek elsősorban laza alapkőzeten kialakult sekély termőrétegű talajok, homokok és nedves termőhelyek,
amelyek mezőgazdasági szempontból korlátozott értékűek, de megfelelő használat esetén természetvédelmi
értékük nagy. Ahol az extrém termőhelyek, valamint a korlátozott környezetvédelmi szűrő- és mezőgazdasági
termőképességű talajok a jó talajokkal társultan, keverten jelennek meg, ott lehatárolásuk a genetikus
talajtérképek és kartogrammjaik segítségével elvégezhető. Ahol ezek a talajok nagy felületeket, régiókat
borítanak – mint például az igen laza szerkezetű homoktalajokkal borított tájak – ott olyan konszenzusos
stratégiát kell a földhasználatra kidolgozni, amely a mezőgazdálkodás, a vízgazdálkodás és a természetvédelem
szempontjait, valamint az emberek, a lakosság kultúrtájjal szembeni igényeit egyaránt figyelembe veszi.
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
79 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
(3) Minden egyéb területen integrált, alkalmazkodó, környezetkímélő mezőgazdálkodás, amelynek
alapkövetelményei:
• a talajtermékenység fenntartásával (a talajpusztulás megakadályozásával, a talajélet támogatásával) értékes
beltartalmú, szermaradvány mentes termékek előállítása;
• a korlátozottan rendelkezésre álló nyersanyagok (pl. foszfát) és energia takarékos felhasználása;
• a talajvíz nitrát-, növényvédőszer- vagy más szennyezőanyag-terhelésének elkerülése (a határértékek
betartása);
• a felszíni vizek tápanyagokkal, illetve szennyező anyagokkal való terhelésének elkerülése (erodált talajrészek,
trágyák, növényvédő szerek stb. vizekbe jutásának megakadályozása);
• a levegőszennyezés elkerülése (pl. ammónia az állattenyésztésből);
• hozzájárulás ritka, illetve veszélyeztetett fajok és életközösségek védelméhez.
E koncepció Magyarországon úgy valósítható meg, hogy a belterjes (intenzív) szántóföldi művelésből
különböző becslések szerint 0,5–1,5 millió hektár területet ki kell vonni, és az 1. pontban megfogalmazott
földhasználati koncepciónak megfelelően erdősíteni vagy gyepesíteni kell, illetve a 2. pontban
megfogalmazottaknak megfelelően külterjes (extenzív) mezőgazdasági irányba kell átállítani. Ezek
általában olyan termőhelyek, amelyek eredetileg – a mezőgazdaság iparosítását, kemizálását és erőltetett
intenzifikálását megelőzően – sem tartoztak a szántó művelési ágba, és így – mivel mezőgazdasági kapacitásunk
természetvédelmi kapacitásunknál lényegesen kisebb – a szántó művelési ág fenntartása sem termelési-
gazdálkodási, sem természetvédelmi szempontból nem indokolható, sőt kifejezetten káros. E lépés
következtében a szántóterület csökken, és ennek egy része is – mindenek előtt a védett területeken – ökológiai
(biológiai) vagy egyéb külterjes (extenzív) gazdálkodásra áll át.
3.6.6. 2.3.6.6. A különböző földhasználati kategóriák területi lehatárolása:a földhasználati zónarendszer
Hogy hol vannak hazánkban a különböző földhasználati kategóriák területei, eligazítást ad Magyarország
földhasználati zónarendszere. Ennek alapját az a földhasználati értékskála, agráralkalmassági-
környezetérzékenységi értékskála adja, mely a földhasználati piramiskoncepciónak megfelelően a területek
agrártermelési alkalmasságának (1. térkép) és környezeti érzékenységének (2. térkép) térinformatikai
egyesítésével, területi integrációjával keletkezett (3. térkép).
T-1. ábra - Magyarország területének mezőgazdasági alkalmassága
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
80 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
T-2. ábra - Magyarország területének környezeti érzékenysége
T-3. ábra - Magyarország területeinek elhelyezkedése a környezetérzékenységi-
agrártermelési skálán
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
81 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az agrártermelési alkalmasság értékelésére és minősítésére 9 domborzati és talaj-, valamint 7 klímaparamétert, a
környezeti érzékenység megítélésére pedig 7 élővilágra vonatkozó, 5 talaj- és 2 vízbázisokra vonatkozó,
integrált paramétert használtunk. Részletes ismertetését a 8.4. melléklet tartalmazza. A földhasználati
értékskála képezte az alapját a természetvédelmi magzónára, pufferzónára, átmeneti (vagy extenzív
agrár-) zónára, valamint az agrár magzónára épülő integrált földhasználati zónarendszer kialakításának.
E zonalitás adja az alapját a területileg differenciált és a többfunkciós mezőgazdálkodás modelljének
megfelelő agrárfejlesztés kereteit rögzítő Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Programnak (Ángyán et al.,
1999).
Az elkészült térkép információit egybevetve a jelenlegi földhasználattal, különösen a szántóföldi művelés
területeivel (4. térkép), annak formájával és intenzitásával megállapíthatjuk, hogy az ország területének
mintegy ¼-én jelentős művelési ág változásra, illetve földhasználati, gazdálkodási rendszer- és
intenzitásváltozásra van szükség. Ennek során a vizsgálatok szerint mintegy 1,5 millió ha-t célszerű az
intenzív szántóföldi művelésből kivonni, melyből mintegy 6–700 ezer ha erdősítésre, 3–400 ezer ha gyepesítésre
vár, mintegy 500 ezer ha pedig külterjes szántóföldi művelésbe kerülhet. Részleteit a 8.4. melléklet tartalmazza.
T-4. ábra - A szántóterületek elhelyezkedése a javasolt három kategóriás földhasználati
zónarendszerben (2. szcenárió)
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
82 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3.6.7. 2.3.6.7. Hatása a védett és érzékeny területek kiterjedésére
A jelenlegi 920 ezer ha védett terület „MAB” terminológia szerinti megoszlása azt mutatja, hogy mintegy 12%-
a (110 ezer ha) fokozottan védett magzónába, 62%-a az úgynevezett pufferzónába, míg 25%-a a hasznosított,
úgynevezett átmeneti, külterjes (extenzív) gazdálkodási területhez tartozik. Az új zónarendszer ugyanakkor
mintegy 970 ezer ha-ban határozza meg a közvetlen védelmi területek (mag + pufferzónák) nagyságát, a
külterjes (extenzív) mezőgazdasági területeket pedig forgatókönyvtől függően 1,6–2,8 millió ha-ban adja meg.
Ez a helyzet lehetőséget teremt arra, hogy az úgynevezett külterjes (extenzív) agrárterületeken jelentős átmeneti
zónát kapcsoljunk a védelmi területekhez, s ezzel megközelítsük a zónák „MAB” koncepció szerinti arányait.
Ez azt jelentené, hogy a 970 ezer ha mag- és pufferzónához az őt körülvevő külterjes (extenzív) agrárzónából
további 970 ezer ha-t átmeneti zónaként hozzákapcsolnánk, és így a bioszféra-rezervátum koncepció szerinti
három zóna összterülete mintegy 1,9 millió ha körül alakulna. Ennek összefoglaló adatait mutatja a 22. táblázat.
23. táblázat - A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program potenciális kiterjedése és
felhasználható támogatási forrásai (Ángyán et al., 1999)
„MAB”
zónák
Területük MAB
koncepci
ó szerint
%
jelenlegi tervezett
1000 ha % 1000 ha %
Magzóna 110 12,0 130 6,7 3–10
Pufferzóna 570 62,0 840 43,3 10–47
Átmeneti
zóna 240 26,0 970 50,0 50
Összesen 920 100,0 1940 100,0 100
Ez a zonációs átalakítás igen jól megközelítené azt a „MAB”-programban megfogalmazott ideát, hogy a
természetvédelmet fokozatos területi átmeneteken keresztül be kell kapcsolni a körülvevő társadalom és
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
83 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
gazdaság folyamataiba, a használati és a védelmi funkciókat fokozatos átmenetekkel egy integrált
földhasználati zónarendszerben kell egyesíteni.
3.7. 2.3.7. A megvalósítás kerete:a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP)
3.7.1. 2.3.7.1. Célkitűzései és alaptörekvései
A vázolt többfunkciós agrármodell és ennek alapjául szolgáló földhasználati zónarendszer gyakorlati
megvalósítását célozza a Kormány 2253/1999 (X. 7.) számú határozatával elfogadott Nemzeti Agrár-
környezetvédelmi Program (NAKP), az európai agrármodell elterjesztésének magyar kerete (Ángyán et al.,
1999). Ez tehát egy olyan új agrárstratégiai rendszer, amely:
• többfunkciós mezőgazdaságot céloz, amely mindazon – élelmiszertermelési, ökológiai-környezeti, valamint
regionális, társadalmi – funkcióját betölti, melyeket a társadalom elvár tőle;
• fenntartható mezőgazdálkodást céloz, amely tartósan abban a helyzetben van, hogy e többféle funkcióját
egyaránt el tudja látni azáltal, hogy fenntartható termelési módszereket alkalmaz, valamint annak beismerése
által, hogy e termelési, gazdálkodási mód környezeti, valamint társadalmi, regionális teljesítményeit
honorálnunk kell;
• alkalmazkodó mezőgazdaságot céloz, amely a tájak adottságainak megfelelő gazdálkodási rendszereket és
intenzitási fokot használ a tájra, termőhelyre jellemző, minőségi termékek előállítására;
• egész területünkre kiterjedő („területfedő”) mezőgazdaságot céloz, amely védett vagy hátrányos helyzetű
térségeinkben ugyanúgy jelen van, mint agrártermelési régióinkban, de itt ökoszociális feladatai kerülnek
előtérbe; végezetül
• versenyképes mezőgazdaságot céloz, amely megállja a helyét a piacokon is; a verseny azonban tisztességes
versenyt jelent, vagyis azokat az „ökoszociális játékszabályokat”, amelyeket az európai s benne a magyar
mezőgazdaság modellje magába foglal és gyakorlata betart, azokat valamennyi agrárgazdálkodó számára a
WTO10 keretei között is rögzíteni kell.
A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP) elsődleges törekvése tehát olyan mezőgazdasági
gyakorlat kialakítása, amely a természeti erőforrások fenntartható használatán, a természeti értékek, a
biodiverzitás megőrzésén, a táj értékeinek megóvásán, valamint egészséges termékek előállításán és élhető
vidék, az embereknek munkát és megélhetést biztosító gazdálkodási rendszer megteremtésén alapszik. Ennek
megfelelően nem egyes termelési ágazatokat, hanem a felsorolt igényeknek egyaránt megfelelő gazdálkodási
rendszereket támogat, és az alábbi célkitűzéseket fogalmazza meg:
• „a környezetkímélő mezőgazdasági termelési módszerek és ezeket megtestesítő rendszerek széleskörű
elterjesztése, ezáltal természeti értékeink, a biodiverzitás, a táj, a termőföld és a vízkészletek állapotának
megőrzése és javítása;
• hozzájárulás egy fenntartható mezőgazdasági földhasználati, ésszerű területhasználati rendszer, illetve
Magyarország agro-ökológiai adottságainak megfelelő kiegyensúlyozott és stabil földhasználati, termelési
struktúra kialakításához;
• piacképes, kiváló minőségű, értékes termékek termelésének növelése, és ezáltal a mezőgazdasági
exportlehetőségek javítása;
• a vidéki foglalkoztatási és jövedelemszerzési lehetőségek bővítése, a vidéki életminőség javulásához való
hozzájárulás, alternatív jövedelemszerzési lehetőségek kialakítása;
• a turisztikai potenciál fejlesztése, kihasználása elsősorban a vidék, a táj képének javítása, az ökoturizmus,
falusi turizmus feltételeinek javulása révén;
• hozzájárulás egyéb vidékfejlesztési intézkedések sikeréhez, a vidéki népesség, a gazdálkodók termelési-
környezeti ismereteinek fejlődéséhez, szemléletváltás elősegítéséhez.”
10 WTO: World Trade Organisation (Világkereskedelmi Szervezet).
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
84 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Miután minden EU-tagállamnak kötelezően kell, hogy ilyen működő programja legyen, belépésünk
alapkritériuma az NAKP indítása. Mindemellett kedvező európai fogadtatása lehetőséget biztosít egy olyan
országimázs kialakítására, melynek mottója: „Tiszta, élő környezetből egészséges és biztonságos élelmiszert!”
lehet. Elkerülhetetlen és érdekeinknek megfelelő bevezetését ezen túl az is indokolja, hogy:
• megteremti a forrásait a sokszínű és minőségi termékkínálat, valamint környezet biztosításának és az
ökológiai szempontból tartamos („fenntartható”) agrár- és vidékfejlesztésnek;
• a vidéken élő emberek és családok, közösségek számára munkalehetőséget, megélhetést biztosít, különösen
azokban a térségekben, amelyek környezeti szempontból sérülékenyek, agrárpotenciáljuk és így piaci
versenyképességük alacsonyabb, és már ma is jelentős munkanélküliséggel, foglalkoztatási gondokkal
küzdenek;
• a kultúrtájak és a környezeti elemek fenntartásával alapvetően meghatározza a Nemzeti Környezetvédelmi
Program céljai megvalósításának sikerét a vidéki térségekben;
• egészséges élelemmel, tiszta ivóvízzel és élő, egészséges környezettel jelentősen hozzájárul az „Egészséges
Nemzetért” Népegészségügyi Program – a hangsúlyt a prevencióra helyező – törekvéseinek
megvalósításához, valamint
• hozzájárul, konkrét formába önti és forrásokat teremt a „Magyarország Középtávú Gazdaságpolitikai
Programja (az uniós csatlakozás megalapozásához)” kormánydokumentumban megfogalmazott agrár- és
vidékfejlesztési, regionális fejlesztési és környezetvédelmi programelemekhez, valamint
foglalkoztatáspolitikai célokhoz; mindezeken túl
• a két pillér mentén megcélzott EU forrásbevonás mértéke és esélye lényegesen nagyobb, mint az első pillér
termelési kvóták mentén megnyíló lehetősége.
Mindezek alapján joggal mondhatjuk, hogy a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program az ökoszociális
piacgazdaság közegébe ágyazott fenntartható, többfunkciós európai agrármodell, a környezet- és tájgazdálkodás
hazai megvalósításának, széleskörű elterjesztésének magyar keretét, nagyléptékű hazai programját adja, és így a
termelés-, a környezet- és a vidékpolitika területileg differenciált összekapcsolásának, az agrárpolitika
paradigmaváltásának alapvető jelentőségű kerete és eszköze.
3.7.2. 2.3.7.2. Szerkezete, alkotóelemei és célprogramjai
A NAKP célkitűzéseiben a különböző térségek adottságainak megfelelő, ahhoz igazodó fenntartható
mezőgazdasági földhasználat kialakítása fogalmazódik meg olyan módon, hogy az megfeleljen az EU 2078/92
rendeletében, valamint az azt 2000-ben felváltó 1257/1999. számú EU tanácsi rendeletben foglaltaknak. A
program jelentős támogatási prioritást biztosít az ökológiai adottságokon alapuló, multifunkcionális
mezőgazdasági földhasználatnak, az EU-ban is megcélzott agrár-vidékfejlesztési politika célkitűzéseinek.
Célprogramjai két fő típusba sorolhatók.
Az első fő típust az úgynevezett horizontális vagy országos célprogramok alkotják, amelyek a hazai
mezőgazdasági földhasználat teljes területére kiterjednek. Ezen programok célkitűzése az, hogy támogatást
nyújtsanak a különféle földhasználati ágakban a környezetbarát termelési, gazdálkodási eljárásoknak,
rendszereknek, elősegítve ezzel a magyar agrárgazdaság új, hosszú távon is fenntartható és versenyképes
fejlődési modelljének kialakulását. Ennek érdekében különböző támogatási programok révén segíti a környezeti
szempontokat is figyelembe vevő gazdálkodás elterjedését, az integrált növény-, zöldség-, illetve
gyümölcstermesztés, az ökológiai gazdálkodás terjedését, a gyepterületek és vizes élőhelyek ökológiai
feltételeknek megfelelő hasznosítását, valamint a környezetbarát állattartás kialakulását.
A célprogramok másik fő típusát a zonális vagy térségi célprogramok adják, amelyek az adott térség
környezet- és természetvédelmi szempontú mezőgazdasági földhasználatát segítik, hozzájárulva az egyes
térségek adottságaikhoz illeszkedő gazdálkodási formák elterjedéséhez, a tájgazdálkodás kialakulásához, a
terület környezeti, természeti értékeinek megőrzéséhez és fejlesztéséhez. Ezen programok célterületei közé
olyan térségek tartozhatnak, amelyek természetvédelmi, talajvédelmi vagy vízvédelmi szempontok miatt
valamilyen speciális hasznosítást igényelnek. A térségenként kidolgozott földhasznosítási formák, gazdálkodási
módszerek alkalmazását támogatják az egyes célprogramok. Az említett térségi célprogramok hálózatot
alkotnak, így kialakulhat az ún. Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) hálózata.
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
85 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A NAKP felépítését a 13. ábra szemlélteti. Intézkedései célprogramok formájában kerülnek megfogalmazásra,
amelyek tehát az alábbiak:
• agrár-környezetgazdálkodási alapprogram,
• integrált gazdálkodási célprogram,
• ökológiai gazdálkodási célprogram,
• extenzív gyephasznosítási célprogram,
• vizes élőhely-hasznosítási célprogram,
• Érzékeny Természeti Területek célprogramja,
• képzési, kutatási-fejlesztési, szaktanácsadási és demonstrációs programok.
13. ábra - A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program felépítése (Ángyán et al., 1999)
A felsorolt célprogramokon kívül (amelyek hektáralapú támogatásokat, illetve költségtérítésre alapuló projekt-
támogatásokat tartalmaznak) szükség van az agrár-környezetvédelmi intézkedésekhez kapcsolódó beruházás
jellegű támogatásokra. Ezek körébe az alábbiak tartozhatnak: szántó/gyep konverzió, gyümölcsös, illetve ártéri
gyümölcsös telepítése, őshonos állatok beszerzése, az állattartáshoz kapcsolódó legeltetési berendezések
helyreállítása, létesítése (karámépítés, villanypásztor rendszer kialakítás, itatók stb), agrár-környezetvédelemhez
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
86 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
kapcsolódó eszköz, illetve járulékos munkagép beszerzése, talajvízháztartás helyreállítása, épületberuházások,
feldolgozási, marketing támogatások stb.
3.7.3. 2.3.7.3. Működésmódja és támogatási rendszere
A program működésmódja és támogatási rendszere jelentősen eltér a Magyarországon eddig alkalmazott
agrártámogatási rendszertől.
A célprogramokban való részvétel önkéntes, a gazdálkodók maguk döntik el, hogy részt kívánnak-e azokban
venni. Az országos programokhoz bárki csatlakozhat, akinek saját tulajdonú termőföldje vagy erre vonatkozó
tartós földbérlete van, a térségi (zonális) programokhoz természetszerűleg csak azok, akik a meghatározott
régióban vagy kistérségben gazdálkodnak. A gazdálkodó, miután megismerkedik a feltételekkel, és úgy dönt,
hogy csatlakozni kíván, 5 éves szerződést köt az állammal, amelyben vállalja, hogy a szerződésben foglalt
feltételeket (az adott célprogramban megfogalmazott gazdálkodási „szabályokat”) betartja. Ennek fejében
évente rögzített hektáronkénti kifizetést kap a szerződött időszakban. Ez fedezi a felvállalt intézkedések miatti
esetleges jövedelemkiesést, a felmerülő többletköltségeket, és tartalmaz további 20% ösztönzőt, amely az
esetleges gazdasági hátrányok kiegyenlítésén túl a gazdálkodási rendszer ökoszociális szolgáltatásait honorálja,
és így a környezetbarát gazdálkodási formákat versenyképessé, vonzóvá teszi a gazdálkodók számára.
Célprogramok formájában megfogalmazódó támogatott gazdálkodási rendszereit, azok becsült területét és
finanszírozását a 23. táblázat foglalja össze.
Támogatási célprogram
Potenciális
célterület
(2006–
2007) ezer
hektár
Támogatási forrás
nagysága (jelenlegi EU
normák szerinti
minimummal számolva)
ezer
Ft/hektár milliárd Ft
Agrár-környezetgazdálkodási
alapprogram 600 35 21
Integrált gazdálkodási célprogram 2700 45 122
Ökológiai gazdálkodási célprogram 300 50 15
Gyephasznosítási célprogram 400 25 10
Vizes élőhely célprogram 80 75 6
Érzékeny Természeti Területek
célprogramja 1980 80 158
Összesen 6060 – 332
24. táblázat - Az NAKP célprogramjainak területalapú támogatásai
Társfinanszírozás megoszlása EU forrás (80%)
249 milliárd Ft Nemzeti
költségvetés
(20%) 83 milliárd
Ft
Támogatásra jogosultak: az agrár-környezetvédelmet és tájfenntartást szolgáló környezet- és természetkímélő
mezőgazdasági termelési módszerek és tevékenységek alkalmazását felvállaló, legfeljebb 300 ha-on
mezőgazdasági tevékenységet folytató, földhasználó
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
87 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
a) természetes személyek,
b) jogi személyiségű és jogi személyiség nélküli gazdasági társaságok, és
c) egyéb mezőgazdasági tevékenységet folytató szervezetek.
A támogatási jogosultság további feltételei:
a) a pályázó földhasználó földtulajdonnal, vagy az érintett területre vonatkozó, legalább 5 évre szóló érvényes
földhasználati szerződéssel rendelkezzen, amely megfelel a Földhasználati rendeletben foglaltaknak;
b) tulajdonában vagy használatában van legalább
– 1 hektár szántó vagy gyepterület, illetve halastó
– 0,5 hektár zöldség- vagy gyümölcs- vagy szőlőterület.
A program támogatására a 2002. évi agrártámogatási keretből az agrártárca önálló soron 2,2 milliárd Ft-ot, a
környezetvédelmi tárca pedig 0,3 milliárd Ft-ot különített el.
Az egyes célprogramok induló, 2002-es területalapú támogatásainak mértékét a 24. táblázatban
összefoglalt adatok mutatják.
Agrár-környezetvédelmi célprogramok Támogatási
összeg
(Ft/ha)
A Agrár-környezetvédelmi alapprogram
A 1.
Talajvédő gazdálkodás 18 000
B Integrált növénytermesztési célprogram
B 1. Szántóföldi zöldségek 30 000
B 2. Almatermésűek 50 000
B 3. Csonthéjasok és bogyósok 40 000
B 4. Szőlő 40 000
C Ökológiai gazdálkodási célprogram
C 1.1. átállási időszakban Szántóföldi növények 25 000
C 1.2.
Zöldségek 30 000
C 1.3.
Gyümölcs 40 000
C 1.4.
Szőlő 40 000
C 1.5.
Rét-legelő 10 000
C 2.1. a már átállt területekre Szántóföldi növények 15 000
C 2.2.
Zöldségek 18 000
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
88 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
C 2.3.
Gyümölcs 20 000
C 2.4.
Szőlő 20 000
C 2.5.
Rét-legelő 8 000
D Gyepgazdálkodási célprogram
D 1. Legeltetésre alapozott gyepgazdálkodás 8 000
E Vizes élőhely célprogram
E 1.
Halastó 8 000
F Zonális agrár-környezetvédelmi célprogramoka, amelyek
az 10–40 000b
alábbi érzékeny természeti mintaterületeken kerülnek
bevezetésre:
Szatmár-Bereg, Észak-Cserehát, Őrség-Vendvidék,
Hevesi sík, Borsodi Mezőség, Marcal-medence, Drávazug,
Dunavölgyi sík, Dévaványa, Turjánvidék, Szentendrei-sziget
a A természet védelméről szóló 1996 évi LIII. Törvény 53. § (3) bekezdésében foglaltaknak megfelelően közös KöM-FVM rendelet készült
az Érzékeny Természeti Területek rendszerének kialakításáról. A hivatkozott mintaterületeken a később teljes körűen bevezetett rendszer kipróbálása történik 2002 során. b A támogatási összegek a felsorolt területeken szántó- és gyephasznosítási programokra vonatkoznak.
A területalapú támogatásokat kiegészítő agrár-környezetvédelmi támogatások az alábbiak:
1. Agrár-környezetgazdálkodási üzemterv készítéséhez nyújtott támogatás, melynek mértéke: komplex
üzemtervenként
a) 10 ha gazdaság méretig legfeljebb 50 000 Ft,
b) 10–100 ha gazdaság méretig legfeljebb 70 000 Ft,
c) 100 ha feletti méret esetén legfeljebb 100 000 Ft.
2. Kiegészítő állat-beállítási támogatás az alábbiak szerint:
25. táblázat - Az NAKP pályázatok elbírálásának szempontrendszere
Támogatott
haszonállat Őshonos fajta eseténa
Ft/db Nem őshonos fajta
esetén Ft/db
szarvasmarha 10 000 6000
juh 2 000 1000
sertés 2 000 – a Az alábbi fajták esetében: magyar szürke marha (szarvasmarha), hortobágyi és gyimesi racka, cigája, cikta (juh), szőke, vörös, fecskehasú
mangalica (sertés).
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
89 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3. Agrár-környezetvédelmi tanfolyamok, képzések támogatása képzési tanfolyamonként maximum 400 000 Ft.
A képzések/tanfolyamok minimális időtartama (nettó) 12 óra, a résztvevők minimális száma 10 fő.
4. Agrár-környezetvédelmi mintagazdaságok támogatása pályázatonként legfeljebb 8 millió Ft vissza nem
térítendő támogatás formájában.
3.7.4. 2.3.7.4. Értékorientációja és területi irányultsága
Az NAKP pályázatok elbírálásának rendszere is jelzi annak értékorientációját, egyúttal jelentősen eltér az eddigi
magyar gyakorlattól, amennyiben normativitást visz azok megítélésébe. A 100 pontos EU-konform rendszer
szempontjait a 25. táblázat foglalja össze.
26. táblázat - Az NAKP-2002 pályázatok értékelésének statisztikai adatai
Megnevezés Adható
pontszám
1. A pályázó gazdálkodási formája:
• természetes személy,
• jogi személyiségű vagy jogi személyiség nélküli gazdasági
társaság,
• egyéb mezőgazdasági tevékenységet folytató szervezet
10
5
0
2. Piaci kapcsolat:
• terméktanács és TÉSZ tagja
• terméktanács vagy TÉSZ tagja
• nem tagja termelői szervezetnek
10
5
0
3. Kedvezőtlen adottságú térségben való gazdálkodása:
• hegyvidéki, dombvidéki térségek
• alacsony termőképességű, gyenge földterület (17 AK alatt)
• egyéb, környezetvédelmi korlátozás
• 2 vagy több tényező együttes fennállása
5
5
5
10
4. Környezetkímélő gazdálkodás megléte (ökológiai
gazdálkodás, integrált növénytermesztés, extenzív
gyepgazdálkodás, halgazdálkodás, egyéb):
• több mint 3 éve
• kevesebb mint 3 éve
• nincs
10
5
0
5. A gazdaság területének környezeti (természet-, talaj-,
vízvédelmi) érzékenységeb:
• hármas érzékenység
• kettős érzékenység
30
20
10
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
90 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• egyszeres érzékenység
6. Vidéki foglakoztatáshoz való hozzájárulás
(munkanélküliségi ráta alapján):
• országos átlag alatt vagy egyenlő
• azt meghaladja
10%-kal
20%-kal
30%-kal
0
5
10
15
7. Agrár-környezetvédelmi mintagazdasági szerepkör
betöltése, felvállalása (térségi bemutató, képzési,
szaktanácsadási, információs feladatok):
• igen
• nem
5
0
8. Agrár-környezetvédelmi célprogramban a pályázó:
• teljes területével részt vesz
• területe több mint 50%-ával vesz részt
• területének kevesebb mint 50%-ával vesz részt
10
5
0
Összesen 100 a Az EU 1257/1999 EU tanácsi rendeletének LFA – Kedvezőtlen Adottságú Területek – besorolása alapján. b A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program kialakításához elkészült földhasználati zonációs adatbázis alapján.
A pályázat elbírálása a pályázó egyéni gazdálkodási adottságai (összesen 45 pont) és területének adottságai
(összesen 55 pont) alapján normatív módon történik. Minél nagyobb egy adott településen ez a területi
pontszám (vagyis hátrányos helyzetű, környezetileg érzékeny és/vagy munkanélküliséggel súlytott térségben
helyezkedik el a település), annál inkább számíthat e program támogatására.
A termelés ökológiai feltételeinek korlátozottságát az úgynevezett kedvezőtlen adottságú térség (LFA) (25.
táblázat, 3. bírálati szempont) európai kategóriája határozza meg. Ide a hegyvidéki, dombvidéki térségek,
valamint az alacsony (17 AK alatti) termőképességű, kis agrárpotenciálú és/vagy egyéb – környezet- és/vagy
természetvédelmi – korlátozás alá eső (védett természeti vagy vízbázisvédelmi) területek tartoznak. Ennek
településenkénti alakulását mutatja az 5. térkép.
T-5. ábra - Kedvezőtlen adottságú térségben való gazdálkodás
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
91 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A település/gazdaság területének környezeti (természetvédelmi, talaj-, vízvédelmi) érzékenysége (25.
táblázat, 5. bírálati szempont) (6. térkép) szintén korlátokat szab a termelés intenzitásának, és annál jelentősebb
a szerepe, minél több szempontból minősül a terület sérülékenynek. Az érzékeny térségekben, településeken
fokozottan felértékelődik a mezőgazdaság környezeti teljesítménye.
T-6. ábra - A gazdaság területének környezeti (természetvédelmi, talaj-, vízvédelmi)
érzékenysége
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
92 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Végül a vidéki foglakoztatáshoz való hozzájárulás (25. táblázat, 6. bírálati szempont) (munkanélküliségi ráta
figyelembevétele) (7. térkép) adja e területileg differenciált, többfunkciós agrár- és vidékfejlesztési stratégia
társadalmi, szociális elemét.
T-7. ábra - Vidéki foglalkoztatáshoz hozzájárulás (munkanélküliségi ráta
figyelembevétele)
Ha e három szempontot a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP) pontrendszere szerint
összegezzük, akkor értjük meg igazán, hogy milyen nagy térségekben válhat létkérdéssé egy ilyen
megközelítésű agrár-, környezet- és vidékfejlesztési stratégia követése, a többfunkciós európai agrármodell
megvalósítását segítő program gyors ütemű fejlesztése és e pillér mentén európai források bevonása.
Településenkénti területi megoszlását a 8. térkép szemlélteti, pontos értékei pedig a http://www.nakp.hu, illetve
a http://nakp.gau.hu/palyazat_elbiralas.php internetcímen tudhatók meg.
Minél nagyobb pontszámot ér el (a térképen minél sötétebb) egy település e minősítési rendszerben, annál
fontosabb, annál több lehetőséget kínál az agrár-környezetgazdálkodás, valamint az ennek hazai keretit
megteremtő NAKP a település és gazdálkodó közössége számára.
T-8. ábra - Az összpontszám alakulása településenként
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
93 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3.7.5. 2.3.7.5. A 2002. évi pályázatok előzetes értékelése, tapasztalatai
A program 2002. évi – az agrártámogatások között önálló fejezetben megjelenő – pályázati kiírására több mint
5000 pályázat érkezett, a pályázott terület meghaladta a 270 ezer ha-t, az igényelt területalapú támogatási összeg
pedig megközelítette a 4,5 milliárd forintot. Egy pályázat átlagos területe 51,4 ha, összege 839 eFt. Az 1 ha
pályázott területre jutó átlagos támogatásigény 16 320 Ft/ha. A pályázatok célprogramonkénti statisztikai adatait
a 26. táblázatban foglaltuk össze.
A program rendelkezésére álló 2,5 milliárd Ft keret célprogramok közötti szétosztása a pályázott terület
arányában történt. A területalapú kifizetések és az ezekhez kapcsolódó üzemtervkészítési és oktatási feladatok
elvégzésének költségei a 27. táblázatban összefoglaltak szerint oszlanak meg a célprogramok között.
A nyertes – támogatásban részesülő – pályázatok száma és a program-főcsoportonkénti ponthatárok alakulása a
28. táblázatban tanulmányozható.
A 29. táblázatban összefoglaltuk a NAKP–2002 forráskereteinek támogatási jogcímek szerinti megoszlását.
27. táblázat - Az NAKP-2002 forráskereteinek célprogramok szerinti megoszlása
Célprogram Pályázott terület Pályázatok száma
Pályázott
támogatás
ha % db % eFt %
Agrár-
környezetgazdálkodási
alapprogram 18 184 7 154 3 327 428 7
Integrált gazdálkodási
célprogram 18 913 7 1633 31 804 965 18
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
94 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Ökológiai gazdálkodási
célprogram
átállási terület 41 386 15 692 13 773 982 179
átállt terület 33 967 12 351 7 399 148
Gyephasznosítási
célprogram 94 911 35 1770 33 759 368 17
Vizes élőhely célprogram 17 536 6 80 2 140 344 3
ÉTT célprogram 46 854 17 641 12 1 247
692 28
Összesen 271 751 100 5321 100 4 452
927 100
28. táblázat - A támogatásban részesülő pályázatok programonkénti alakulása
Célprogram Támogatás
Ft %
Agrár-környezetgazdálkodási
alapprogram 111 361 440 5,2
Integrált gazdálkodási célprogram 128 790 000 6,0
Ökológiai gazdálkodási célprogram
átállási terület
átállt terület 293 573 700
231 939 230
13,7
10,8
Gyephasznosítási célprogram 645 513 280 30,1
Vizes élőhely célprogram 116 856 720 5,5
ÉTT célprogram 613 340 846 28,6
Összesen 2 140 375
206 100,0
29. táblázat - Az NAKP-2002 forráskereteinek támogatási jogcímek szerinti megoszlása
Célprogram Ponthatár Nyertes
Kimara
dt Összes
pályázatok száma (db)
Agrár-környezetvédelmi
alapprogram 43 100 54 154
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
95 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Integrált növénytermesztési
célprogram 72 320 1313 1633
Ökológiai gazdálkodási
célprogram átállási terület 63 332 360 692
átállt terület 63 238 113 351
Gyepgazdálkodási célprogram 50 1320 449 1769
Vizes élőhely célprogram 52 55 25 80
Zonális célprogram (ÉTT) 62 326 316 642
Összesen
2691 2630 5321
30. táblázat - Lehetséges információforrások az extenzív rendszerek lehatárolásához
(Baldock et al., szerk., 1994)
Támogatási jogcím Támogatás
Ft %
Területalapú támogatás 2 008 925
216 80,4
Üzemterv-készítés támogatása 41 050 000 1,6
Oktatás, képzési tanfolyamok
támogatása 91 400 000 3,7
Állatbeállítási (beruházási)
támogatás 144 624 784 5,8
Mintagazdaságok támogatása 184 000 000 7,4
Program-működtetés költsége 30 000 000 1,2
Összesen 2 500 000
000 100,0
A rendelkezésre álló területalapú támogatási forráskeret a pályázók által igényelt összegnek csak mintegy 45%-
át fedezi, más szavakkal az igény a rendelkezésre bocsátott keret mintegy 2,2-szerese már úgy is, hogy az
agrárium a programot és annak lehetőségeit szinte nem is ismeri. Ez önmagában – EU forrásbevonási
szándékainkon túl – is feltétlenül indokolja a program költségvetésének gyors ütemű emelését, és minimális
célként 7,5 milliárd Ft biztosítását a 2003. évi agrártámogatási rendszerben.
3.8. 2.3.8. Alapmodellje: az Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) rendszere
Az NAKP célprogramjai közül a természeti környezet fenntartása szempontjából talán a legfontosabbak a
zonális (térségi) programok és azok rendszerének kiépítése. A térségi programok olyan élővilág- (természet-),
talaj- és/vagy vízvédelmi szempontból sérülékeny területekhez kötődnek, amelyek – éppen a területek
érzékenysége miatt – különleges gazdálkodási előírások betartását igénylik. Ezek az úgynevezett Érzékeny
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
96 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Természeti Területek, amelyeken a három környezeti elem (élővilág, talaj, víz) közül legalább egy, de a
területek jelentékeny részén egyszerre több is érzékeny, így erre tekintettel kell a gazdálkodás szabályait
kidolgozni.
A rendszer az 1980-as években Angliában alakult ki, majd az 1992-es CAP-reform keretében az EU zonális
agrár-környezeti intézkedéseinek alapjává vált. Vizsgáljuk meg először ezt a folyamatot (Avar, 1998).
3.8.1. 2.3.8.1. A Környezetileg Érzékeny Területek (ESA) rendszerének kialakulása és működése Angliában
a) Az intenzív mezőgazdálkodás és a természetvédelem konfliktusa
Angliában először 1947-ben Huxley bírálta az akkori angol természetvédelmi politikát. Elhibázottnak tartotta
azt a természetvédelmet, amely csak a természetvédelmi területekben gondolkodik. Szerinte bizonyos fokú
védelmet nagyobb és változatos élőhelyű területekre is ki kell terjeszteni, amelyek átmeneti zónát
képezhetnének a természeti és az intenzíven használt területek között.
Huxley felismerte a másodlagosan kialakított antropogén ökoszisztémák jelentőségét. Ezek azok a gazdálkodási
rendszerek, amelyek külterjes földhasználati formák között keletkeztek, és létük ezen gazdálkodási,
földhasználati formák megmaradásától függ. Elképzeléséből akkor még nem lett gyakorlat. A természetvédelmi
területek hálózatából ugyanis kimaradtak olyan mozaikos, féltermészetes élőhelyek (folyóvölgyek, lápok,
mocsarak, legelők), melyek mezőgazdasági termelés (állattenyésztés) alatt álltak.
Az agrártámogatások egyre intenzívebb termelésre ösztönözték a gazdákat. A vizes élőhelyeket lecsapolták, a
gyepeket felszántották, ennek hatására a tájkép megváltozott, élőhelyek szűntek meg. Az 1970-es évek közepére
világossá vált, hogy ez a táj átalakítás olyan nagy területeket érintett, ami a természetvédelem érdekeit súlyosan
veszélyeztette.
A tanulsága ezen területhasználati konfliktusoknak abban áll, hogy a táj karaktere összefüggésben van az ott
kialakult hagyományos gazdálkodással, ezért utóbbi fenntartása a természetvédelem alapvető érdeke.
b) A kiút keresése
A negatív folyamatok visszaszorítását törvényi szinten próbálták megoldani. Az első erre irányuló lépés
Angliában az 1981-es Vad- és Tájvédelmi Törvény (Wildlife and Countryside Act) volt, amely már olyan
területeket is a tudományos szempontból különleges értékű terület (Site of Special Scientific Interest, SSSI)
kategóriájába sorolt, amelyeken mezőgazdasági tevékenység folyt, és természetvédelmi szempontból is
értékesek voltak.
Az SSSI-be sorolt területeken az intenzifikálás tiltott volt, de a gazdákat kártalanították az elmaradt fejlesztések
miatt kiesett profit becsült összegével. A törvény azonban nem érte el a kívánt hatást, mivel a természetvédelmi
szerveknek nem volt megfelelő költségvetésük a gazdálkodók kártalanítási igényeinek kielégítésére. Ezért a
termelés hatékonyságának növelése még mindig kifizetődőbb volt, mint a kárpótlás igénybevétele, így a gazdák
kifejezetten ellenezték, ha földjüket SSSI-be akarták besorolni.
Nem csak az angol természetvédelmi politikában, hanem az Európai Közösség regionális politikájában is
megjelent a természetvédelmi szempontból jelentős agrárrendszerek támogatása. Az első regionális célzatú
irányelvet 1975-ben a hátrányos helyzetű területekkel (Less Favoured Areas Directive 75/268) kapcsolatban
fogadták el. E rendelet egyik bekezdése lehetővé teszi, hogy a farmerek támogatást kapjanak azért, hogy a
termelést folytassák, ha az a területükön található természetvédelmi értékek fenntartását jelenti. A rendeletben
tükröződik az az újfajta szemlélet, amely már nem csak a hagyományos mezőgazdasági, hanem a szociális és
természetvédelmi célokat is figyelembe veszi.
Alapvetően ez a rendelet sem tudta csökkenteni a konfliktust, hiszen csak a hegyvidéki vagy valamilyen okból
kifolyólag speciálisan hátrányos helyzetűnek nyilvánított területeken adtak támogatást. Ez viszont csak kis
részét érintette a problémás területeknek. Egyre valószínűbbnek tűnt, hogy nem a régi területi kategória
értelmezését célszerű tágítani, inkább újat kell definiálni. Ezzel együtt a korábbi támogatási rendszert is át kell
alakítani úgy, hogy csökkentsék a hátrányos adottságú területek egyre intenzívebb – természetvédelmi
szempontból káros – művelését.
c) A Norfolk vidék (the Broads) legeltetési programja
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
97 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Angliában ez az az országrész, ahol a leglátványosabban megmutatkozott az intenzívvé váló mezőgazdálkodás
káros következménye. Talán ennek köszönhető, hogy a mezőgazdasági tárca és a természetvédelmi hatóság
közösen lépett fel a probléma megoldása érdekében. Ezt a területet a hagyományos legeltető állattartás
jellemezte, ami összhangban volt a terület természeti adottságaival. A tájra jellemző a nyílt vizek, a nádasok, a
lápok és a nedves rétek mozaikja, amelyek természetvédelmi szempontból értékes élőhelyek (14. ábra).
14. ábra - Broads-vidék
A konfliktus akkor kezdett kibontakozni, amikor a gazdák az Európai Közösség agrártámogatásainak
felhasználásával az állattenyésztésről a szántóföldi növénytermesztésre tértek át. (Anglia 1973-tól az Európai
Közösség tagja.) Ez ugyanis gazdaságilag sokkal kifizetődőbb volt. A nedves területeket lecsapolták és
felszántották, így megszüntették az értékes vizes élőhelyeket, és megváltoztatták a táj képét.
A változást jól tükrözi, hogy a gazdák 1980–82 között 4 000 hektárnyi területet csapoltak le. A
természetvédelmi hatóság megpróbálta megfékezni a táj további átalakítását úgy, hogy kihasználta az 1981-es
természetvédelmi törvény adta lehetőséget, és a területet SSSI-nek akarta nyilvánítani. Az előző fejezetben
említett okok miatt ez nem sikerült. Valamilyen megoldást viszont találni kellett. Ekkor fejlesztették ki azt az
elvet, amely elődje és alapja a Környezetileg Érzékeny Területek (ESA) rendszerének.
A program célja az volt, hogy támogassák az állattartást, és így szorítsák vissza a legelők felszántását. Ha a
gazdák nem szántották fel a legelőket, és betartották a legelő használati előírást, hektáronként támogatást
kaptak. Ebben előírták az állatsűrűséget, és szabályozták a műtrágya- és növényvédőszer-használatát. A
rendszerbe önkéntes volt a belépés.
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
98 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A módszer sikeresnek bizonyult. A norfolki gazdák 89 százaléka csatlakozott a programhoz, ami 5 000 hektár
terület megóvását jelentette. Látva a rendszer hatékonyságát arra gondoltak, hogy a Norfolk Vidék Legeltetési
Programban megvalósuló elv alapján más – az intenzív területhasználatra érzékeny – területekre is ki kell
terjeszteni a rendszert Környezetileg Érzékeny Területek (Environmentaly Sensitive Area: ESA) néven.
d) Az ESA területek kijelölése
Az angliai ESA területek lehatárolásának szempontjait az Európai Közösség szabályozásán kívül az 1986-ban
elfogadott mezőgazdasági törvény (Agriculture Act) is kiegészíti. Ezek szerint az ESA-hoz azok a területek
tartoznak, ahol:
• megőrzik és javítják a természeti környezet állapotát;
• megőrzik az adott terület növénytani, állattani és geológiai értékeit;
• megőrzik a táj arculatát és óvják a kultúrtörténeti és régészeti emlékeket.
A Környezetileg Érzékeny Területek rendszere (ESA) olyan tájak megőrzésére hivatott, ahol maga a táj, az ott
fellelhető élővilág és a kultúrtörténeti értékek országos jelentőségűek. Az ESA olyan terület, ahol a
hagyományos mezőgazdálkodási módszerek segítettek kialakítani egy sajátos tájarculatot, történeti
jellegzetességet és nem utolsó sorban növény- és állatközösségek élőhelyeit. A támogatási rendszer célja az,
hogy segítse ennek a gazdálkodási gyakorlatnak folyamatos fennmaradását, és a környezetvédelmi érdekek
érvényesítését.
Egy ESA földrajzilag jól körülhatárolható, természetvédelmi szempontból értékes, de nem védett vagy
csak részben védett terület. Az ESA kiválasztásánál a hátrányos adottságú mezőgazdasági tájak és azok relatív
külterjes gazdálkodási rendszerei jönnek számításba.
A kritériumok alapján a Nature Conservation Council (NCC, Természetvédelmi Tanács), a Countryside
Comission (Vidékbizottság) és az English Heritage (Angol Örökség) tehettek javaslatot a lehetséges ESA
területekre.
Az egyeztetésbe bevont szervezetek összetétele alapján is lehet látni azt a szándékot, hogy az ESA rendszer
célja nem csak a természetközeli állapot fenntartása, hanem az ebben kialakult kultúrtáj, a hagyományos
életforma emlékeinek megőrzése. Ezért ezt a rendszert nem szabad csupán természetvédelmi célú eszköznek
tekinteni.
A lehatárolás kiinduló pontja az volt, hogy olyan régiókat kell bevonni a rendszerbe, ahol szoros a kapcsolat a
természeti érték és a mezőgazdálkodás között. Ez a kritérium úgy módosult az idő előrehaladtával, hogy a
mezőgazdálkodás intenzitási fokának megváltozása veszélyeztetné a természeti értéket.
A Természetvédelmi Hatóság álláspontja az volt, hogy a természetvédelmi szempontból értékes területekkel
együtt a kevésbé jók is kerüljenek be a támogatási rendszerbe, és így ezeknek is esélyük lenne a
regenerálódásra. Ez a szándék teljesen összhangban volt Huxley – az előzőekben már vázolt – elméletével.
A Countryside Comission ajánlása szerint viszont a határokat a lehető legszigorúbban kell meghúzni, mivel a
leendő ESA területnek egységesnek és jellegzetesnek kell lennie. Végül kompromisszumok árán 1986
decemberében a Mezőgazdasági, Halászati és Élelmezésügyi Minisztérium jóváhagyta a 6 ESA-t tartalmazó
listát.
A javasolt régiók – annak ellenére, hogy különböző tájakat foglalnak magukba – rendelkeznek közös
tulajdonságokkal:
• a harmónia megőrzésének szükségessége a mezőgazdálkodási gyakorlat, a táj és az ökológiai adottságok
között;
• a mezőgazdálkodás extenzív – főleg külterjes állattenyésztési – jellege;
• a táj- és természetvédelmi szempontból jelentős extenzív mezőgazdasági rendszerek megszűnésének
veszélye.
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
99 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az ESA területek kijelölésével együtt megtörtént azon gazdálkodási útmutatók kidolgozása, amelyek alapján a
rendszer működik. Azok a gazdák, akik belépnek az ESA rendszerbe, kezelési megállapodást írnak alá. Ebben
rögzítik azokat az előírásokat, amelyek betartása esetén a farmer támogatást kap. Az útmutatók tartalma nem
teljesen azonos, hiszen különböző tájtípusokra más típusú gazdálkodási módszert kell alkalmazni. Bizonyos
általános, közös szabályok viszont minden ESA-ra jellemzőek:
• védeni és kezelni kell a természetvédelmi és történelmi emlékeket;
• támogatják
• a szántók gyepesítését;
• a rétek, legelők hagyományos kezelését;
• a vizes élőhelyek vízszintjének fenntartását;
• a szántóföldi szegélyek kialakítását és kezelését;
• élő sövények, hagyományos vonalas biotópelemek kialakítását és kezelését;
• a terület átjárhatóságának biztosítását;
• tiltott a gyepterületek felszántása;
• csökkenteni kell a felhasznált műtrágya és növényvédő szer mennyiségét.
A farmerekkel való kapcsolattartás érdekében létrehoztak egy hálózatot. Minden egyes ESA területnek van egy
ún. project vezetője (project officer). Hozzá lehet fordulni, ha valaki pályázni szeretne, vagy bármilyen típusú
kérdése van az ESA rendszer működésével kapcsolatban.
Az adminisztrációt, pénzügyek intézését és az ellenőrzést a Mezőgazdasági, Halászati és Élelmezésügyi
Minisztérium regionális hivatalainak hatáskörébe utalták.
Ma Angliában 22 ESA terület van (9. térkép). Ezeket 4 szakaszban hozták létre. Az első hatot 1987-ben, a többit
1988, 1993 és 1994-ben. Angliában az ESA-k összterülete 1,1 millió ha.
T-9. ábra - Az angliai Környezetileg Érzékeny Területek
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
100 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
e) Az ESA rendszer működésének általános szabályai
Az ESA rendszerbe önkéntes a belépés. Ha valaki igénybe szeretné venni a támogatást és a területe ESA-án
helyezkedik el, akkor ki kell töltenie egy jelentkezési lapot és egy térképet. Az adatlapon közölnie kell a
földhasználóra, a bevitt földterületre és a korábbi földhasználatra vonatkozó adatokat. A térképen jelezni kell az
egyedi tájértékeket, valamint azt, hogy milyen előíráscsomag teljesítését vállalja a gazda, és azt a területe
melyik részén végzi el. Aki kitölti ezt a csatlakozási adatlapot, mellékeli a térképet és a pályázatát elfogadják, az
kezelési megállapodást ír alá, ami 10 éves időtartamra szól. A farmer a szerződés alapján a vállalt
kötelezettségek megtartása esetén a rendszerbe bevitt terület alapján évente egyszer fizetést kap.
Öt év eltelte után a szerződő feleknek lehetőségük van a megállapodás felülvizsgálatára. Minden egyes ESA-ra
jellemző az, hogy különböző szintű feltételrendszert dolgoznak ki rá. Egyes fokozatokhoz mindig más
gazdálkodási iránymutatás tartozik. Minél magasabb fokozatba lép be a gazdálkodó, annál jobban szigorodnak
az előírások, viszont arányosan nő a kifizetés összege is.
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
101 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Általában az első kategória olyan alapvető eljárásokat fogalmaz meg, amelyek a környezeti állapot általános
javítását szolgálják. A magasabb kategóriák, amelyek teljesítéséért több támogatás jár, nagymértékben javítják a
környezet állapotát, segítik a természeti értékek megőrzését.
Az ESA kezelési megállapodásán felül egy természetvédelmi tervet is el lehet készíteni (Márkus, 1995). A
természetvédelmi terv célja az, hogy a kezelési megállapodásokon felül elősegítse a táj és az élővilág
állapotának javítását, valamint a történelmi emlékek megőrzését. Minden egyes ESA-ra megadják, hogy a fent
említett célok megvalósításának érdekében milyen feladatokat teljesíthet a gazda. Ezek általában
élőhelyfejlesztési intézkedések, például fák ültetése, sövény, fasorok telepítése, ápolása, vizesárok és csatornák
kezelése, hagyományos épületek renoválása. Ilyen és ehhez hasonló munka egyenként vagy akár kombinálva is
választható. Minden egyes teljesítésért költségtérítést és ezen felül a költség 20–80 százaléka közötti ösztönző
járulékot kap a farmer. A támogatás alsó és felső határa egyaránt meg van szabva. Így próbálják elérni azt, hogy
a terv hatékony legyen, de a minél nagyobb támogatási öszszeg elnyerése érdekében ne vállalja túl magát a
gazdálkodó.
A pályázat kettő évre szóló munka-, ütemtervből és egy mellékelt térképből áll. A pályázat része lehet a kezelési
megállapodásoknak. A támogatási összeg kifizetésére csak a befejezett és ellenőrzött munka után kerülhet sor.
Ha a két év lejárt, és sikerült az összes munkát befejezni, akkor újabb két évre lehet szerződést kötni.
A rendszerben való részvétel feltételei és általános szabályai tehát az alábbiakban foglalhatók össze.
• Az ESA rendszerbe bárki beléphet aki földtulajdonos vagy bérlő, és képes teljesíteni a kezelési
megállapodásban leírtakat. A területnek mezőgazdasági művelés alatt kell állnia.
• A szerződés 10 éves időszakra szól, de ezt többször meg lehet hosszabbítani.
• Amennyiben a támogatás kedvezményezettje eladja a földjét, akkor a vásárló köteles folytatni a vállalt
tevékenységét. Ennek hiányában a támogatási összeget vissza kell fizetni.
• Ha új földterület kerül a gazda birtokába, akkor arra automatikusan érvényes a hatályos kezelési
megállapodás.
• Ha a farmer nem tudja teljesíteni a szerződésben foglaltakat, akkor a támogatási összeget köteles
visszafizetni, vagy bírósághoz fordulhat. Ha önhibáján kívüli események miatt nem tudja betartani a
megállapodást, akkor egyéni elbírálásban részesül.
• Ha a szerződés megkötése után vagy esetleg közvetlenül előtte az ESA rendszer céljaival ellenkező
tevékenységet folytat a gazda, akkor kizárja magát az ESA rendszerből.
• Angliában több agrár-környezetvédelmi program működik. A hasonló célkitűzésű programok között
átjárhatóság csak akkor engedélyezett, ha egy szigorúbb feltételeket előíróba lép be a gazda.
• A farmerrel mindig kapcsolatban van az adott ESA területért felelős projektvezető, aki bármely felmerülő
kérdésre válaszol.
• A támogatási összegeket évente vizsgálják felül. Az egyes ESA területeken általános vizsgálatot 5 évente
végeznek.
f) Ösztönző rendszer
A brit tapasztalatok szerint (Márkus, 1995) az ESA rendszer fő vonzereje az, hogy lényegesen egyszerűbb, mint
a védett területeken alkalmazott kártérítési vagy kompenzációs megoldások. Ilyen területeken, a
természetvédelmi előírások betartása miatt kiesett jövedelmet kompenzálják.
Ennek az összegnek meghatározása hosszas alku és bonyolult számítások eredménye. Ezzel szemben az ESA
rendszer területegységhez kötött fix összegű támogatást ajánl a gazdálkodónak. Ebben az esetben a
kötelezettségek, illetve ezek betartásáért ajánlott díjazás jobban átlátható. A gazda egyéni mérlegelésétől függ,
csatlakozik vagy sem a rendszerhez. Ez gyakorlati szempontból előnyös, hiszen egy ilyen rendszer működtetése
sokkal kevesebb egyedi számítgatást igényel, és kizárja a hosszan elhúzódó pereskedések lehetőségét is.
Az önkéntesség miatt fontos követelmény a támogatási összegek helyes meghatározása. Előfordulhat, hogy a
gazdák területüknek csak kis részére vállalják az előírásokat. Az, hogy egy farmer csatlakozik-e egy önkéntes
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
102 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
támogatási rendszerhez, elsősorban annak gazdasági vonzerején múlik, és háttérbe szorul a gazdálkodó viszonya
a környezeti problémákhoz. A támogatás összegének versenyképesnek kell lennie az intenzív termelést elősegítő
szubvenciókkal.
Az alacsony részvételi arány veszélyezteti az ESA rendszer természetvédelmi céljait. Az nem megfelelő, ha
több gazda a területének csak egy részén vállalja az előírásokat. Ilyenkor megeshet az, hogy a fennmaradó
területeken sokkal intenzívebb termelésbe kezdenek. Ezen okokból kifolyólag egy ESA terület létjogosultságát
és várható költségeit jobban lehet előre jelezni, ha előzetes közvélemény-kutatást végeznek, ami kiterjed:
• a csatlakozás minimálisan elvárható arányára;
• a gazdálkodók hozzáállására, a javasolt előírások „népszerűségére”, valamint arra, hogy
• az ajánlott támogatás segítségével elérhető jövedelem mennyire vonzó a gazdáknak.
g) Ellenőrzés
Az egyes Környezetileg Érzékeny Területek monitorozásához Angliában légifotókat használnak. Ez elsősorban
a földhasználati változásokra vonatkozóan szolgáltat információkat. Ezt kiegészítve földi vizsgálatokat
végeznek, ami kiterjed:
• a védelmi előírások célját jelentő fajok, élőhelyek állapotának vizsgálatára, beleértve a madarak, növények
szaporodásának sikerét, illetve élőhelyek esetében a túllegeltetést, tápanyag-felhalmozódást jelző gyomok
mennyiségének változását is;
• a kezelési előírásokban meghatározott munkálatok ellenőrzésére;
• a támogatási rendszerhez kapcsolódó gazdaságok ökonómiai helyzetének vizsgálatára.
3.8.2. 2.3.8.2. Az EU közös agrárpolitikája (CAP) és az ESA
A Környezetileg Érzékeny Területek mint területi kategória és támogatási rendszer kialakulása viszonylag
hosszú folyamat eredménye. Létrejötte nem csak a környezeti problémák előtérbe kerülésének köszönhető,
hanem a piaci helyzet alakulásának is, ezért fontos megvizsgálni az EU agrár termelésének változását. Az
európai agrár- és vidékpolitika az elmúlt 30–35 év során jelentős változásokon ment át. E folyamatok
megértéséhez korábban már részletesen elemeztük az európai törekvéseket. Ezek közül most csupán azokat
foglaljuk még egyszer röviden össze, amelyek az ESA rendszer kialakulása és működése szempontjából a
legfontosabbak.
A Közös Agrárpolitika (CAP) első időszakában építették ki a termékek védelmi és támogatási rendszerét, és
modernizálták a gazdaságokat. A különböző fejlesztéseknek köszönhetően a mezőgazdasági munka
termelékenysége 1960 és 1985 között 10 ország átlagában évente 5%-kal nőtt. A közösség élelmiszer-önellátási
szintje az alapításkor 85%-os volt, ám a ’80-as évekre néhány termékcsoport esetében (olajos magvak, fehérje-
takarmányok, egyes gyümölcsfélék, juhhús kivételével) meghaladta a 100%-ot.
A termelőknek nyújtott értékesítési biztonság, a valós piaci viszonyoktól függetlenített intervenciós
felvásárlások rendszere idővel deformálódott. Annak elsődleges célja ugyanis az időleges piaci hullámzások
áthidalása volt. Idővel viszont a megnövekedett termékfelesleg rendszeres levezetési formájává vált. Ezért a
készletek és az intervenció költségei rendkívül megnövekedtek. A kialakult helyzet tanulságai a következők
voltak (Nagy, 1997):
• az árgaranciák szükségképpen a termelés növekedéséhez vezetnek;
• a növekvő trendet mutató termelési többletek növekvő szubvenciót igénylő exporthoz vezetnek;
• a nagyobb intenzitás beépített ösztönzői veszélyeztetik a környezetet;
• növekvő költségvetési kiadások a farmok elenyésző kisebbségéhez jutnak el, az egyre nagyobb kiadások nem
oldják meg általában a mezőgazdasági jövedelmek problémáit.
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
103 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Mindezek a tényezők az agrárpolitika ár- és jövedelempolitikát „összekapcsoló” modelljének elviselhetetlen
költségeit bizonyítják. Az 1992-es reform legnagyobb jelentőségű hajtóereje az agrárpolitika pénzügyi
összeegyeztethetetlensége az igényekkel és a lehetőségekkel (Halmai, 1997).
Az 1992-ben elfogadott MacSharry-féle reform a CAP eddigi legradikálisabb átalakítását jelentette. A reform
alapjában véve az ár-és jövedelempolitika szétválasztását (de-coupling) jelentette. Ennek keretében az árakat
jelentős mértékben közelítették a világpiacihoz, és a termelők jövedelempozícióját közvetlen termelői
támogatások (direct payments) rendszerén keresztül erősítették. A közvetlen termelői támogatások
termőterülethez nem pedig az előállított termék mennyiségéhez kötődnek. Ebből következik, hogy lehetőséget
nyújtanak a mezőgazdasági népesség támogatására a termelés ösztönzése nélkül. A módosítás elsősorban az ún.
nagy kultúrákat (gabona, olajos magvak, fehérjehordozók) a dohány-, a tej-, a vágómarha- és a vágójuh
termelését érintette (Halmai, 1997).
A Közös Agrárpolitika az EU egyik legátfogóbb közös politikája. A CAP nem csak a mezőgazdasági termelés
viszonyait szabályozza, hanem hat a vidék egészére, annak szociális és környezeti állapotára. Ezt azonban már
sokoldalúan elemeztük. Összefoglalásul annyit mindenképpen le kell szögeznünk, hogy 1992 jelentős
fordulópont, választóvonal a közös agrár-, vidék- és környezetpolitikában.
a) Az 1992 előtti szabályozás és az ESA
Az Európai Közösségben 1985-ben a birtokszerkezet javításáról szóló 797/85 EC rendelet 19. szakasza tette
lehetővé a Környezetileg Érzékeny Területek rendszerének bevezetését. A törvény szerint az ESA
rendszerjellemzője az, hogy:
• biztosítsa egyrészt a természetes élőhelyek megőrzésével összhangban álló mezőgazdasági gyakorlat
bevezetését vagy fenntartását, másrészt a gazdálkodók jövedelemszintjének megőrzését;
• ESA-nak olyan területek jelölhetők ki, amelyek ökológiai vagy tájképi szempontból fontosak;
• a gazdálkodók jövedelem-színvonalának megőrzése érdekében díjazást kell biztosítani azoknak, akik
vállalják, hogy úgy művelik az ESA területen levő földjeiket, hogy megőrizzék, illetve javítsák azok
környezeti állapotát.
Ennek érdekében nem kezdenek intenzívebb termelésbe, az állatállomány sűrűsége, illetve a mezőgazdasági
termelés összhangban áll a terület ökológiai adottságaival, valamint terhelhetőségével.
A Környezetileg Érzékeny Területek rendszerére vonatkozóan újabb szabályozást jelentett a 2328/91 (EC)
rendelet, amelynek a 21. szakasza foglalkozott a Környezetileg Érzékeny Területekkel. E rendelet értelmében a
területek kijelölése már több kritériumon alapult, mint a 797/85-ös (EC) esetében. Fontos változás volt, hogy az
új szabályozás lehetővé tette a Környezetileg Érzékeny Területek rendszerének alkalmazását abban az esetben
is, amikor az nem járt termeléscsökkenéssel, sőt az élőhelyek fenntartása érdekében a termelés bizonyos
növekedéséről is szó lehetett (pl. extenzív legeltetés újraindítása felhagyott legelőkön). E rendelet végrehajtása
során azonban olykor nagyobb figyelmet szenteltek a tájképi érték védelmének, mint a természetvédelmi
céloknak (Baldock–Beaufoy, 1993).
b) Az Európai Közösség 2078/92 EEC szabályozása és az ESA
A CAP 1992-es reformja keretében a Környezetileg Érzékeny Területekkel kapcsolatos szabályok az ún.
kísérőmechanizmusok részét képző szabályok egyikébe, a 2078/92 EEC EU tanácsi rendeletbe épültek be,
melyet korábban már részletesen bemutattunk.
A rendelet 3. cikkelye értelmében a tagállamoknak többéves (legalább 5 éves) úgynevezett zonális (pl.
Környezetileg Érzékeny Terület) programot kell megvalósítaniuk. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy környezeti
adottságaik és tájjellegük alapján homogén területeket, úgynevezett zónákat kell kijelölni, ahol az adott térség
környezeti viszonyainak, természeti állapotának, valamint mezőgazdasági szerkezetének és gyakorlatának
megfelelő támogatási programot kell kialakítani.
A támogatási programnak (pl. egy ESA terület kijelölésénél) tartalmaznia kell:
• a területi, illetve részterületi lehatárolást;
• a terület környezeti és természeti viszonyainak leírását;
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
104 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• a javasolt célok leírását annak megjelölésével, hogy a célok hogyan kapcsolódnak az Európai Közösség
környezetvédelmi jogszabályaihoz;
• a támogatás feltételeit a megoldandó problémák fényében;
• a program éves megvalósítási költségeinek becslését;
• azokat az intézkedéseket, amelyek azt biztosítják, hogy a mezőgazdaságban, illetve a vidéken dolgozók
megfelelő információkat kapjanak.
A szabályzat 4. cikkelye meghatározza az egyes tevékenységek ellenében adható maximális kompenzációs
összegeket.
A rendszer működésének legfontosabb közös ismérvei az EU tagállamaiban a következőkben foglalhatók
össze.
• A terület kijelölését a mezőgazdasági és a környezetvédelemi tárca közösen végzi, közös miniszteri rendelet,
illetve az azt megelőző parlamenti döntés alapján.
• A környezetkímélő gazdálkodás szakmai útmutatását a mezőgazdasági, a környezetvédelmi és
természetvédelmi kormányzat közösen dolgozza ki, és ezt a termelőkkel szerződésben rögzíti.
• A kijelölt érzékeny területek gazdálkodásának koordinálója és felügyelője általában a mezőgazdálkodásért
felelős tárca.
• A környezetkímélő gazdálkodással járó kieséseket a központi, valamint a két tárca által létrehozott alapból
kompenzálják a létrejött szerződések szerint. Az EU tagországok esetében a kompenzálásban 50–75%-os
mértékben a közös mezőgazdasági költségvetés is részt vállal
• A kijelölt területek nagysága változó, az adott környezettől vagy a már meglévő védett területektől függ.
Általában a védett területek ütköző övezeteiként, illetve a védett mozaikok összekötőiként kap kiemelt
szerepet az ESA.
• Az ESA működtethető egy-egy gazdálkodási elem szabályozásának korlátozásával (pl. műtrágya-
felhasználás, felülvetés, művelési ág változtatása, korlátozott állatlétszám, szabályozott fajtaválasztás stb.) is,
azonban a többfunkciós, komplex megközelítés az általános.
• Tipikusnak mondható, hogy minden ESA-ra a gazdálkodással kapcsolatos elvárások sorozatát, azaz különféle
szintű feltételrendszert dolgoznak ki, amiből a gazdálkodók választhatnak.
• Az ESA rendszer komplexen hat a természetvédelemre, a mezőgazdaságra és a területfejlesztésre.
3.8.3. 2.3.8.3. Az ESA és a magyarországi Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) rendszere
Az 1996. évi LIII., a természet védelméről szóló törvény (8.1. melléklet) vezeti be az ESA rendszerhez hasonló
Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) fogalmát. A törvény 53/3/c pontja szerint „érzékeny természeti terület
az olyan extenzív művelés alatt álló terület, amely a természetkímélő gazdálkodási módok megőrzését,
fenntartását, ezáltal az élőhelyek védelmét, a biológiai sokféleség fennmaradását, a tájképi és kultúrtörténeti
értékek megóvását szolgálja”. A törvény alapján a védett területeken és a védett természeti érték megőrzése
érdekében természetkímélő gazdálkodást folytatók támogatásra számíthatnak. A törvényi definícióból
egyértelműen lehet látni az ESA rendszer és az Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) közötti hasonlóságot,
tehát az ESA magyarországi megfelelőjeként ezt az elnevezést fogjuk a továbbiakban használni.
a) Az Érzékeny Természeti Területek lehatárolásának szempontjai
Az érzékeny természeti területek lehatárolásakor alapvetően a természetvédelmi törvény definíciójából
indulhatunk ki, azaz hol vannak Magyarországon olyan térségek, ahol a természeti, táji és kultúrtörténeti
értékek megőrzése az extenzív gazdálkodási módok fennmaradásától függ?
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
105 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az extenzív gazdálkodású területek lehatárolása nem volt könnyű feladat, mert ehhez nem álltak rendelkezésre
sem a megfelelő felmérések, sem a megfelelő könnyen hozzáférhető térképek, de néhány támpont azért
megkönnyítette a munkát (30. táblázat).
31. táblázat - Madárfajok, amelyek védelme érdekében a 2078/92 szabályozás
alkalmazása javasolt (Tucker-Heath, 1994) (halastavakhoz és nádasokhoz kötődő fajok
nélkül)
Földhasználat
és vegetáció
A gazdálkodás
intenzitásának
indikátorai
Mezőgazdasági
input/output statisztikák Ökológiai
indikátorok
A különböző
formák
%-os aránya
öntözés
lecsapolás
termesztett növényi
kultúrák
háziállat
fajok/fajták
ültetvények kora,
faja
műtrágya és szerves
trágya felhasználás
növényvédőszer-
felhasználás
állatsűrűség
termelési érték
foglalkoztatás
fajok és
élőhelyek
elterjedése
Első lépésként célszerűnek látszott úgy szűkíteni a kört, hogy Magyarországon melyek a természetvédelmi
szempontból jelentős extenzív művelési módok? (Részletes bemutatásukat a 4.1.5. fejezet tartalmazza.)
Korábbi vizsgálatok (Márkus, 1994; Márkus– Nagy, 1995) alapján ezek közé az alábbiak tartoznak:
• gyepgazdálkodási rendszerek,
• extenzív szántóföldi rendszerek,
• hagyományos ültetvények,
• vegyes gazdálkodás rendszerei;
• halgazdálkodás;
• nádgazdálkodás.
Az EU tagállamok tapasztalatai szerint védelmi, vidékfejlesztési, politikai és adminisztratív szempontokból
egyaránt célszerű, hogy a zonális programok elég nagy területeket fedjenek le. (A kisebb területek védelmét
szolgálhatják az ún. horizontális programok). Ezért a potenciális érzékeny természeti területek lehatárolásához
alkalmasnak tekinthetjük az 1:100 000 méretarányú CORINE Land Cover felszínborítási adatbázisokat és
térképeket, amelyeken az alábbi élőhely típusokat különítik el: urbanizált területek, szántóföldek, rizsföldek,
gyepek, szőlők, gyümölcsösök, bogyósok, egynyári kultúrák állandó kultúrákkal vegyesen, vegyes művelésű
területek, erdők, vizenyős és tőzeges területek, vizek.
Ezek a kategóriák viszonylag jól megfeleltethetők a természetvédelmi szempontból jelentős mezőgazdasági
rendszereknek az alábbi megfontolások alapján.
• Magyarországon nincsenek tradíciói az intenzív gyepgazdálkodásnak, a javított gyepek is 10–20 éven belül a
természetes társulásokhoz közeli fajkészlettel rendelkeznek. Emellett az EU 2078/92. tanácsi rendelete is
kiemelten ösztönzi az extenzív gyepgazdálkodásra történő áttérést. Így a füves élőhelyeket az országos
átlagnál nagyobb arányban tartalmazó térségeket joggal tekinthetjük potenciális érzékeny természeti
területeknek.
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
106 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• A rizsföldek és halastavak természetvédelmi szempontból értékesek, de kis területi kiterjedésük miatt az
érzékeny természeti területek térségi megközelítése nehezen alkalmazható rájuk. Ezek esetében inkább a
horizontális megközelítés a célravezetőbb.
• A vizenyős és tőzeglápos területek vagy nem igényelnek kezelést, vagy nád-, illetve gyepgazdálkodás folyik
rajtuk, így ezek nagyobb kiterjedésű területei is potenciális érzékeny természeti területek. Meg kell azonban
jegyezni, hogy a nagyobb kiterjedésű nádasok (Kis-Balaton, Fertő-tó, Hortobágy) állami tulajdonban vannak,
és védett területeken helyezkednek el. Így ezeken a területeken a bérleti szerződések megfelelő lehetőséget
kínálnak a természetvédelmi érdekek érvényesítésére, és nincs feltétlenül szükség természetvédelmi
támogatásokra.
• A szántók, szőlők, gyümölcsösök esetében önmagában a CORINE Land Cover még nem ad elegendő
információt. Az ún. vegyes művelésű területek esetében pedig a hagyományos szőlő és gyümölcsösök mellett
a hobbikertes térségek is ebbe a kategóriába tartoznak. Ezért ezek esetében csak azokat a területeket
tekintethetjük potenciális érzékeny természeti területnek, ahol azt terepi tapasztalatok, illetve az extenzív
gazdálkodáshoz kötődő védett vagy veszélyeztetett fajok (elsősorban madárfajok) jelenléte azt indokolttá
teszi. A mezőgazdasági élőhelyekhez kötődő veszélyeztetett madárfajok száma az ország egy-egy 10×10 km-
es UTM négyzetében a 31. táblázat szerint alakul.
32. táblázat - Az ÉTT kategóriák területe és aránya
Faj neve Eszmei
értéka Trendb SPECc Bernd Bonne
Vörös
Könyvf
Füstifecske 2 000 0 3 II.
nem
Fürj 50 000 +1 3 III. II. aktuálisan
Mezei pacsirta 10 000 –1 3 III.
nem
Vörös vércse 10 000 0 3 II. II. nem
Búbospacsirta 2 000 +1 3 III.
nem
Nagy őrgébics 2 000 n. f. 3 II.
nem
Gyöngybagoly 100 000 –1 3 II.
aktuálisan
Kerti sármán 100 000 –1 2 III.
aktuálisan
Tövisszúró
gébics 10 000 0 3 II.
nem
Cigánycsuk 2 000 +1 3 II. II. nem
Fogoly nem
védett –1 3 III.
aktuálisan
Haris 250 000 –2 1 II.
aktuálisan
Üstökösgém 250 000 –1 3 II.
aktuálisan
Póling 100 000 0 3 III. II. aktuálisan
Barna kánya 100 000 0 3 II. II. aktuálisan
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
107 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Fehér gólya 100 000 0 2 II. II. aktuálisan
Réti
fülesbagoly 100 000 0 3 II.
potenciálisan
Nagy goda 10 000 0 2 III. II. nem
Piroslábú
cankó 10 000 0 2 III. II. nem
Bakcsó 10 000 0 3 II.
nem
Túzok 500 000 –2 1 II. I. közvetlenül
Székicsér 250 000 –2 3 II. II. közvetlenül
Széki lile 250 000 –2 3 II. II. közvetlenül
Szalakóta 250 000 –2 2 II. II. aktuálisan
Szikipacsirta 250 000 –1 3 II.
közvetlenül
Ugartyúk 250 000 0 3 II. II. aktuálisan
Kuvik 100 000 –1 3 II.
nem
Daru 50 000 n. f. 3 II. II. nem
Kis őrgébics 50 000 –1 3 II.
aktuálisan
Kék vércse 50 000 –1 3 II. II. nem
Parlagi pityer 10 000 0 3 II.
nem
Kerecsensólyo
m 500 000 +1 3 II. II. közvetlenül
Kígyászölyv 250 000 0 3 II. II. közvetlenül
a A madárfajok eszmei értéke. 100 000 Ft-tól fokozottan védett fajokról van szó.
b Az állományváltozás trendje 1970 és 1990 között
–2: nagy mértékű állománycsökkenés (> 50%),
–1: kis mértékű állománycsökkenés (25–50%),
0: stabil állomány (+25%),
+1: kismértékű állománynövekedés (25–50%),
+2: nagymértékű állománynövekedés (> 50%).
c SPEC: Európában veszélyeztetett állományú fajok.
d Egyezmény az Európában vadon élő növény- és állatfajaink és élőhelyük védelméről. A II-vel
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
108 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
jelölt fajok az egyezmény II. függelékében (fokozottan védett állatfajok), a III-mal jelöltek a III.
függelékben szerepelnek.
e Egyezmény a vándorló állatfajok védelméről. A II-vel jelölt fajok az egyezmény II. függelékében
szerepelnek.
f Rakonczay (1990) szerint (veszélyeztetettségi fok).
b) Az Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) magyarországi lehatárolása
Az Érzékeny Természeti Területekre vonatkozó előírásokat azok kijelölésének szempontjait, valamint
létesítésük eljárási rendjét a 2/2002 (I.23.) KöM-FVM együttes rendelet szabályozza (8.2. melléklet).
A potenciálisan érzékeny természeti területeket a természetvédelmi támogatás fontossága alapján értékelve az
alábbi három kategóriát állíthatjuk fel:
1. Kiemelt területek: ahol nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő természeti értékek jelentős állománya
fordul elő, amelynek fennmaradása már középtávon (5–10 év) is kétséges, amennyiben a természetkímélő
gazdálkodás nem részesül támogatásban.
2. Fontos területek: ahol országos viszonylatban jelentős természeti, táji és kultúrtörténeti értékek fordulnak
elő, amelyek fennmaradása vagy állapotának javítása érdekében a természetkímélő gazdálkodás támogatása
szükséges.
3. Lehetséges területek: ahol jelentős az extenzív mezőgazdasági élőhelyek aránya, de a természeti, táji és
kultúrtörténeti értékek jelentősége kisebb, illetve olyan területek, hol az extenzív gazdálkodás ösztönzésével a
terület természeti értéke növelhető lenne.
E területek magyarországi lehatárolásához jelentős segítséget adtak a földhasználati zónarendszer
kidolgozása során előállított (talaj-, víz- és élővilág-, valamint komplex) környezetérzékenységi térképek.
Azokat tekinhetjük potenciális ÉTT célterületeknek, amelyek e térképek szerint átlag feletti (a 9,3 millió
hektár átlagát meghaladó) sérülékenységet mutattak. Mindhárom elem szempontjából meghatározva tehát
ezeket az átlagosnál érzékenyebb területeket előállítható a potenciális ÉTT területek szintézistérképe (10.
térkép).
T-10. ábra - Zonális agrárkörnyezeti programok célterületei Magyarországon
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
109 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A leírt szempontok és prioritások alapján – a Természetvédelmi Hivatal koordinálásával és a Nemzeti Park
Igazgatóságok, valamint a SZIE-KTI szakembereinek bevonásával – meghatározott magyar ÉTT területeket a
11. térkép szemlélteti. Fontossági sorrend szerinti megoszlásukat a 32. táblázat mutatja.
T-11. ábra - Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) Magyarországon
33. táblázat - Modellterületek, választható támogatott gazdálkodási csomagok és
kifizetési összegek
ÉTT kategória Terület (1000 Arány (%)
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
110 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ha)
Mintaterület 179,4 1,9
Igen fontos 1 883,2 20,2
Fontos 936,4 10,1
Lehetséges 294,4 3,2
Összesen 3 293,7 35,4
Ország összesen 9 300,8 100,0
A leírt szempontok és prioritások alapján meghatározott és az ÉTT rendeletben (8.2. melléklet) közzétett 53
legfontosabbnak ítélt magyar ÉTT terület felsorolását és legfontosabb adatait a 8.3.2. melléklet tartalmazza.
Ezek tehát olyan – különleges, illetve sérülékeny természeti, környezeti értékeket tartalmazó – mezőgazdasági
művelés alatt álló területek, amelyek megőrzése speciális gazdálkodási rendszer alkalmazását,
rendszabályok, technológiai előírások betartását kívánja meg a gazdálkodótól. Ha vállalja ezen előírások
betartását, akkor ezért normatív, föld alapú, vissza nem térítendő támogatásban, gazdálkodása kedvező
környezeti teljesítményeiért nyújtott kifizetésben részesül. A kifizetés nagysága arányos az előíráscsomag
várható környezeti hatásával, összetettségével, valamint a termelés gazdasági eredményét befolyásoló hatásával.
A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program térségi célprogramja tehát olyan konkrétan lehatárolt, ún.
Érzékeny Természeti Területeken támogatja a gazdákat a természetkímélő gazdálkodási módok kialakításában
és fenntartásában, ahol a mezőgazdasági hasznosítás folytatása különösen fontos feltétele az élővilág, a tájkép,
valamint az épített és történeti értékek hosszú távú megőrzésének. Ennek érdekében a Program olyan – a helyi
adottságokhoz igazított – gazdálkodási előírásokat, csomagokat fogalmaz meg, amelyek önkéntes felvállalásáért
és teljesítéséért kifizetés illeti meg a gazdálkodót. A csomagok több szintű előírásokat tartalmaznak. Az első
szint előírásai mindig kötelező érvényűek, míg a felsőbb szintek előírásai szabadon választhatók.
c) A programban való részvétel alapfeltételei
A programban való részvétel a gazdálkodók számára önkéntes. Azok jelentkezhetnek, akik:
• a kijelölt ÉTT határain belül legalább 1 hektár egybefüggő saját tulajdonú termőfölddel vagy erre vonatkozó
tartós (legalább 5 éves időtartamú) földbérlettel rendelkeznek, és azon gazdálkodnak;
• elfogadják a gazdálkodási formára vonatkozó előírásokat;
• szerződésben vállalják annak legalább 5 évre kiterjedő betartását;
• agrár-környezetgazdálkodási üzemtervet készítenek/készíttetnek, és biztosítják a végrehajtás ellenőrzésének
lehetőségét;
• vállalják az agrár-környezetgazdálkodási képzési programokban való részvételt, melynek költségeit a
program fedezi.
A kifizetésekkel kapcsolatos feltételek az alábbiak szerint alakulnak:
• a szerződésben foglalt előírások teljesítéséért a gazdálkodó – a vállalt csomag előírásaitól függően hektárra
vagy számosállatra vetített – éves kifizetést kap;
• a felsőbb szintek előírásainak teljesítéséért magasabb kifizetési összeg jár;
• a kifizetések nagysága fedezi az előírások teljesítéséből eredő esetleges többletköltségeket, kompenzálja az
esetleges bevételkiesést;
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
111 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• a kifizetés a gazdasági versenyhátrányok kiegyenlítésén túl 20% prémiumot is tartalmaz a kedvező környezeti
hatások ellenértékeként, versenyképessé téve ezzel a természetkímélő gazdálkodási módok alkalmazását;
• a kifizetési összeget évente hozzáigazítják az infláció mértékéhez.
A szántóföldi növénytermesztési és gyepgazdálkodási rendszerekbe önkéntesen belépő gazda tehát vállalja a
gazdálkodási csomag kötelező és speciális előírásainak betartását, az állam pedig vállalja az ehhez kapcsolódó
kifizetések évenkénti folyósítását.
d) Az ÉTT rendszer kötelező gazdálkodási előírásai
Valamennyi gazdálkodási csomag két típusú előírást tartalmaz. Vannak olyan előírások, amelyeket valamennyi
ÉTT csomag tartalmaz, azok betartása a rendszerbe belépő valamennyi gazdálkodó számára kötelező. Az
előírások másik csoportja ÉTT-nként és gazdálkodási rendszerenként, előíráscsomagonként eltérő, az adott
gazdálkodási csomagra jellemző, speciális előírások.
A szántó művelési ágban a következő feltételek betartása valamennyi gazdálkodási csomagban kötelező:
• altalajjavítás, talajjavítás, melioráció és drénezés nem végezhető;
• tarló és szalma égetése nem megengedett;
• csak természetvédelmi szempontból kedvező kaszálási és aratási módszerek, technológiák alkalmazhatók
(kaszálás a tábla közepétől kifelé haladva, a táblaszegélyeket utoljára kell lekaszálni);
• betakarítás során vadriasztó lánc használata szükséges;
• a támogatás időtartama alatt a meglévő fasorok, erdősávok, idős fák megőrzése (őshonos fa- és cserjefajok
használata);
• a gazda köteles az általa használt területen az esetlegesen ott található szemetet saját költségén eltávolítani;
• a növénytermesztéssel kapcsolatos technológiai munkálatok során bármilyen depónia (trágyaszarvas,
bálakazal, szalmakazal stb.) csak a művelt területen hozható létre;
• ideiglenes és állandó létesítmények felállítása a nemzeti park igazgatóságával történő konzultáció alapján
lehetséges;
• telephelyek, kazlak tényleges tűzveszélyeztetése esetén az alábbi módon kell eljárni:
• a körbeszántás távolsága a fentiektől maximálisan 50 m-re lehet;
• a szántás szélessége maximálisan 5 m;
• a tűzveszély elmúlása után legkésőbb 24 órán belül (felázott talaj esetében száradás után) a durva szántást
fel kell tárcsázni, majd simítózni;
• a területhatár megjelölése csak természetes anyagokkal (faoszlopokkal) történhet;
• a területre természetvédelmi célú agrár-környezetvédelmi üzemi gazdálkodási tervet kell készíteni, amelyet a
területileg illetékes nemzeti park igazgatóság hagy jóvá;
• agrár-környezetgazdálkodási képzési programban kell a szerződött időszakban legalább 1 alkalommal részt
venni.
A gyep (rét-legelő) művelési ágban a következő feltételek betartása valamennyi gazdálkodási csomagban
kötelező:
• a gazdálkodó vállalja a gyep (rét-legelő) rendeltetésszerű használatát;
• altalajjavítás, talajjavítás, melioráció és drénezés nem végezhető;
• növényvédőszer használata nem megengedett;
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
112 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• a lekaszált és bebálázott szénát a területről 1 hónapon belül le kell hordani;
• minden gépi munka csak a talajfelszín károsítása nélkül végezhető;
• égetés nem megengedett;
• csak természetvédelmi szempontból kedvező kaszálási módszerek, technológiák alkalmazhatók (kaszálás a
tábla közepétől kifelé haladva, a táblaszegélyeket utoljára kell lekaszálni);
• betakarítás során vadriasztó lánc használata szükséges;
• a támogatás alatt a meglévő fasorok, erdősávok, idős fák megőrzése, pótlás csak őshonos fajokkal;
• a gazdálkodó köteles az általa használt területen az esetlegesen ott található szemetet saját költségén
eltávolítani;
• a gyeptermesztéssel kapcsolatos technológiai munkálatok során bármilyen depónia (trágyaszarvas, szénakazal
stb.) csak a művelt területen hozható létre;
• ideiglenes és állandó létesítmények felállítása a nemzeti park igazgatósággal történő konzultáció alapján
lehetséges;
• telephelyek, kazlak tényleges tűzveszélyeztetése esetén az alábbi módon kell eljárni:
• a körbeszántás távolsága a fentiektől maximálisan 50 m-re lehet,
• a szántás szélessége legfeljebb 5 m,
• a tűzveszély elmúlása után legkésőbb 24 órán belül (felázott talaj esetében száradás után) a durva szántást
fel kell tárcsázni, majd simítózni;
• a terület-, illetve táblahatárok jelölése csak természetes úton feljövő bokorcsoportokkal, illetve később
kialakuló facsoportokkal, természetes anyagokkal történhet;
• a területre természetvédelmi célú agrár-környezetvédelmi üzemi gazdálkodási tervet kell készíteni, amelyet a
területileg illetékes nemzeti park igazgatóság hagy jóvá;
• agrár-környezetgazdálkodási képzési programban a szerződött időszakban legalább 1 alkalommal részt kell
venni.
e) Modellterületei és speciális gazdálkodási előírásaik
2002-ben kísérleti jelleggel 11 modellterületen indult az ÉTT program (12. térkép).
T-12. ábra - Az ÉTT rendszer 2002. évi modellterületei
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
113 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Ezek részletes bemutatását a 3.5. fejezet tartalmazza.
A kiválasztott modellterületeken a célok elérését szolgáló gazdálkodási rendszerek, támogatott tevékenységek,
választható speciális szántóföldi és gyepgazdálkodási előíráscsomagok és kifizetési összegek az alábbiak
(33. táblázat).
34. táblázat - A 2002. évi pályázatok statisztikai adatai
Modellterület és gazdálkodási csomag Kifizetési összeg
Ft/ha
1. „Észak-Cserehát” ÉTT mintaterület
1.1. Szántóföldi művelés 34 800
1.2. Nedves rétek kaszálása 16 200
2. „Marcal-medence” ÉTT mintaterület
2.1. Szántóföldi művelés, félintenzív
gazdálkodással 30 000
2.2. Nedves gyepterületek kaszálása 22 800
2.3. Nedves gyepterületek legeltetése 16 200
3. „Hevesi-sík” ÉTT mintaterület
3.1. Szántóföldi művelés túzokvédelemmel 32 400
3.2. Lucernatermesztés túzokvédelemmel 26 400
3.3. Gyepgazdálkodás túzokvédelemmel 21 600
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
114 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4. „Fás legelők Baranya megyében” ÉTT
mintaterület
4.1. Szántóföldi művelés 21 600
4.2. Fás legelők fenntartása legeltetéssel 27 600
4.3. Fás legelők fenntartása kaszálással 19 200
5. „Turján-vidék” ÉTT mintaterület
5.1. Szántóföldi művelés 28 200
5.2. Gyephasznosítás üde réten és kaszálón 21 600
6. „Őrség – Vendvidék” ÉTT mintaterület
6.1. Mozaikos kisparcellás tájszerkezet,
hagyományos tájkép megőrzése
természetkímélő szántóföldi gazdálkodással 33 000
6.2. Gyephasznosítás 15 000
7. „Szatmár-Bereg” ÉTT mintaterület
7.1. Szántóföldi művelés 30 000
7.2. Gyephasznosítás 19 200
8. „Dunavölgyi sík” ÉTT mintaterület
8.1. Szántóföldi művelés 37 200
8.2. Nedves rétek kaszálása 22 200
8.3. Nedves rétek legeltetése 24 600
9. „Dévaványa környéke” ÉTT mintaterület
9.1. Szántóföldi művelés túzokvédelemmel 28 200
9.2. Őszi káposztarepce termesztése 23 400
9.3. Gyephasznosítás kaszálással 21 600
9.4. Gyephasznosítás legeltetéssel 21 600
10. „Borsodi-Mezőség” ÉTT mintaterület
10.1. Szántóföldi művelés túzokvédelemmel 32 400
10.2. Lucernatermesztés túzokvédelemmel 26 400
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
115 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
10.3. Gyepgazdálkodás túzokvédelemmel 21 600
11. „Szentendrei-sziget” ÉTT mintaterület
11.1. Szántóföldi művelés 32 400
11.2. Fás legelő hasznosítása legeltetéssel 27 600
11.3. Gyepgazdálkodás kaszálással 22 200
A modellterületek és választható speciális gazdálkodási programcsomagjaik leírását a 3.5. fejezet tartalmazza.
f) A 2002. évi ÉTT pályázatok előzetes értékelése és a program állása
A 2002. évi pályázatok legfontosabb statisztikai adatait a 34. táblázatban foglaltuk össze.
Az ÉTT program indítására rendelkezésre álló 613 millió forint – melyből 300 millió forintot a KvVM, 313
millió forintot pedig az FVM költségvetése biztosít – 326 nyertes pályázat keretében összesen mintegy 23 ezer
ha területen tette lehetővé a program megkezdését. Az átlagosan mintegy 27 eFt/ha területalapú ÉTT kifizetés
első 50%-os részletéhez a megkötött támogatási szerződések alapján nyár végén jutottak hozzá a gazdák. A
második 50%-os részlet kifizetésére – az október 31-éig lefolytatott helyszíni ellenőrzések függvényében – az
év végéig került sor.
35. táblázat - Védett természeti területeink összesítő adatai (2002. március 1.)
Megnevezés
NAKP összesen
(term.
mértékegység)
ÉTT
term.
mértékegység NAKP %-
a
Pályázatok száma
(db) 5 321 641 12
Pályázott terület (ha) 271 751 46 854 17
Pályázott támogatás
eFt
Ft/ha
4 452 927
16 386
1 247 692
26 629
28
162
2002. évi keret (eFt) 2 140 375 613 341 29
Nyertes pályázatok
db
ha
2 691
153 035
326
22 332
12
17
A zonális agrár-környezetvédelmi célprogramok ellenőrzését a területileg illetékes Nemzeti Park Igazgatóság a
megyei növény- és talajvédelmi szolgálat bevonásával végzi évente legalább egy helyszíni ellenőrzés
formájában.
Az 5 éves szerződés folytatásának feltétele továbbá a legalább 12 órás tanfolyami képzésen való részvétel,
melynek határideje a pályázati év október 31-e. További feltétel az agrár-környezetgazdálkodási üzemterv
tárgyévi december 15-éig történő benyújtása is. A képzési feltételek a program által akkreditált képzőhelyeken
teljesíthetők. Azok költségét a program teljes egészében fedezi, a gazdáknak az kiadást nem okoz. Az
2. A mezőgazdálkodásés a
természetvédelem fejlődése és
kapcsolatai
116 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
üzemtervek a program által akkreditált szakértőkkel (természetes, illetve jogi személyekkel) készíttethetők el. A
tervkészítés költségeit a program 90%-os mértékben megtéríti a gazdáknak.
Az ezekre vonatkozó és további – a programot érintő – friss információk a www.nakp.hu internetes oldalon
szerezhetők.
3.9. 2.3.9. Elterjesztésének esélyei és feltételei
De milyen esélyünk van egy ilyen rendszer megvalósítására, meggyökereztetésére, elterjesztésére? Mi erre az
esélye Európának és nekünk, magyaroknak? Ennek lehetőségét, alapját azok az európai felismerések
jelentik, amelyek előkészítették a többfunkciós európai agrármodell kialakulását, és amelyek segítik ennek
közös agrár- és vidékpolitika rangjára emelését.
E felismerések összegződése egy olyan többfunkciós mezőgazdasági modellt körvonalaz, amely úgy állít elő
értékes, szermaradvány-mentes, egészséges és biztonságos élelmiszereket és egyéb nyersanyagokat, hogy
közben megőrzi a környezetet, az élővilágot, a tájat s benne az embert, közösségeit és kultúráját.
Magyarországnak valószínűleg ugyancsak elemi érdeke, hogy az európai reformfolyamatot a
többfunkciós agrármodell teljes kiépítése irányába folytatni szándékozó, az ökoszociális piacgazdaság
alapján álló európai agrár-, környezet- és vidékpolitikai irányzatokhoz, politikai erőkhöz társuljon, és a
fejlesztési politikában ne a multinacionális cégek, hanem a magyarság, a magyar vidék, a magyar tájak és a
helyi termelő közösségek érdekeit képviselje, továbbá a többdimenziós hatékonyság szem előtt tartásával, az
ennek megfelelő agrárrendszerek támogatásával segítse elő a magyar vidék, a vidéki népesség
életkörülményeinek javítását és természeti értékeinek megóvását.
A természetvédelem, a mezőgazdaság és a vidék egymásrautaltsága számunkra is elkerülhetetlenné teszi e
három terület összehangolását. Magyarország mindemellett belátható időn belül (2004. május 1-jével) teljes
jogú tagja lesz az EU-nak, és ezzel az európai belső piachoz fog tartozni. Az EU-ban zajló várható agrár-,
környezet- és vidékpolitikai átrendeződés, az ehhez való alkalmazkodás számunkra csak akkor lehet előnyös,
ha az agrár-környezetgazdálkodás előmozdítása a mezőgazdaság támogatásában prioritást élvez. Ráadásul ehhez az EU Közös Agrár- és Vidékpolitikája lényegesen nagyobb eséllyel biztosít növekvő
forrásokat, mint a kvótákhoz, mennyiségekhez kötődő kompenzációs kifizetések csökkenő volumenű keretéből,
és a két forrás ráadásul különböző adottságú területeink fejlesztését segítheti, így azok nem kizárják, hanem
kiegészítik egymást.
E program megvalósítása csak a különböző szakmák és tudományterületek együttműködésével képzelhető el.
A fordulat a gazdálkodók, a fogyasztók, valamint az irányítók részéről egyaránt olyan általános
értékrendváltást feltételez, amely Magyarországon is reális távlatokat nyit az ökológiai alternatíva, az
ökoszociális piacgazdaság közegébe ágyazott többfunkciós mezőgazdálkodás számára. Ehhez egyebek
mellett a „szellemi infrastruktúra” gyökeres megújítására van szükség!
Ez a 3. évezred nagy kihívása, melynek csak akkor tudunk megfelelni, ha a földet nem csupán
termelőeszköznek, hanem létünk alapjának, a vidéki térségeket pedig nemcsak termelési, hanem társadalmi és
biológiai élettérnek is tekintjük. Ha a helyi közösségek megmaradása, a tiszta környezet és táplálék, az emberi
egészség, valamint a bennünket körülvevő természet egyensúlyának megőrzése fontosabb lesz számunkra, mint
a beszállító iparok, multinacionális konszernek tulajdonosainak tőkeérdekeltsége. Egyre többen gondolják így!
Agrobiznisz helyett agrikultúrát akarnak, amiben velük van Európa ökoszociális fele! Paradigmaváltás, az
eredeti értékekhez való visszatérés előtt áll a világ! Ehhez kívánunk könyvünkkel szellemi muníciót és szakmai
ismereteket adni.
∗ ∗ ∗
Vizsgáljuk meg ezek után jelenlegi védett és érzékeny területeink főbb kategóriáit, azok fontosabb környezeti
és földhasználati mutatóit, változási tendenciáit. Nézzük meg tehát közelebbről azt a területet, amelynek
gazdálkodási irányelveit adjuk közre e könyvben.
117 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4. fejezet - 3. A védett és érzékeny természetiterületek jellemzése
1. 3.1. Magyarország védett és érzékeny természetiterületei
Magyarország jelenlegi jogi oltalom alatt álló, védett természeti területeinek kategóriáit és azok Nemzeti Park
Igazgatóságok szerinti elhelyezkedését mutatja be a 13. térkép. Ha a jogi oltalommal védett (13. térkép; színes
melléklet) és az érzékeny természeti területeket (11. térkép. 2.3.8. fejezet, lásd korábban) egy térképen
ábrázoljuk, akkor a teljes rendszer jól tanulmányozható (14. térkép).
T-13. ábra - Jogi oltalom alatt álló területek Magyarországon
T-14. ábra - Jogi oltalom alatt álló területek és Érzékeny Természeti Területek
Magyarországon
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
118 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
E térkép alapján a területek három kategóriába sorolhatók: vannak
• jogi oltalom alatt nem álló ÉTT-k;
• olyan ÉTT-k, amelyek jogi oltalom alatt álló, védet területeken találhatók és
• ÉTT rendszerbe nem vont, jogi oltalom alatt álló, védett területek.
A térkép alapján első közelítésben az is megállapítható, hogy a kijelölt ÉTT-k túlnyomó többsége jogi
oltalommal nem védett, mezőgazdasági területen helyezkedik el, ám az esetek többségében körülöleli a
fragmentálódott, védett területeket, mintegy átmeneti zónát képezve a természetvédelmi magterületek, azok
pufferzónái és az agrártermelés területei között. Ez a kép a korábban vázolt egységes földhasználati zonalitás
irányába mutat, minden tekintetben megfelel a differenciált, területfedő természetvédelmi koncepció vázolt
rendszerének és az ÉTT elveknek.
A továbbiakban e területek áttekintő jellemzését adjuk, mely kiterjed azok 2002. március 1-jei állapot szerinti
területi statisztikai adataira, természeti viszonyaira, s az egyes területek részletes jellemzésére is. Jelenleg ez az
a terület, ahol a mezőgazdálkodás e kötetben leírt elveit kell érvényesítenünk, ha a földhasználat tartamossági
követelményeinek meg akarunk felelni.
Nézzük tehát legelőször is a természetvédelem e területekre vonatkozó statisztikai adatait.
A 35. táblázat a védett területek természetvédelmi kategóriák közti megoszlását, a 14. ábra pedig azoknak az
ország összterületéhez viszonyított arányát szemlélteti. Megállapítható, hogy az összességében 920 000 ha-t
meghaladó védett területből – amely az ország összterületének 9,9%-a – közel 110 000 ha-t tesznek ki a
fokozottan védett magterületek, vagyis ezek adják a védett területek 11,9%-át.
A védett területek 52,5%-a nemzeti parkjainkban található. Ezek nemzeti parkok közötti és védelmi szint
szerinti megoszlását mutatja a 36. táblázat.
A 37. táblázat a védett területek növekedését mutatja az 1992–2002-es időszakban. Megállapítható, hogy az
országos jelentőségű védett természeti területek növekedése ez idő alatt meghaladta a 190 ezer ha-t.
36. táblázat - Nemzeti parkjaink területi adatai (2002. március 1.)
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
119 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Védett természeti
területek Száma Területe Ebből fokozottan
védett
védettségi kategóriái (db) (ha) ha %
Nemzeti parkok 10 484 883 79 821 16,5
Tájvédelmi körzetek 36 309 817 28 608 9,2
Természetvédelmi
területek 142 25 927 1 316 5,1
Természeti emlék 1 – – –
Országos jelentőségű
védett természeti
területek összesen 189 820 627 109 745 13,4
Ex lege védett lápok – 44 359 – –
Ex lege védett szikes
tavak – 20 160 – –
Helyi jelentőségű védett
természeti területek 1236 36 700 – –
Mindösszesen 1425 921 846 109 745 11,9
37. táblázat - Országos jelentőségű védett természeti területek alakulása (ha)
Nemzeti parkok Területe (ha) Ebből fokozottan védett
ha %
Aggteleki NP 19 981,0 3 922,0 19,6
Balaton-felvidéki NP 57 019,8 11 134,0 19,5
Bükki NP 43 129,8 3 774,0 8,8
Duna–Dráva NP 49 473,0 14 123,0 28,5
Duna–Ipoly NP 60 314,1 16 119,0 26,7
Fertő–Hanság NP 23 588,2 7 492,0 31,8
Hortobágyi NP 80 548,9 12 457,0 15,5
Kiskunsági NP 56 761,0 12 457,0 21,9
Körös–Maros NP 50 134,0 6 411,0 12,8
Őrségi NP 43 933,5 3 104,0 7,1
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
120 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Összesen: 484 883,3 79 821,0 16,5
38. táblázat - Érzékeny Természeti Területek összesítő adatai (2002. március 1.)
Védett területek 1992 1997 2002
Nemzeti parkok 159 100 407 445 484 883
Tájvédelmi körzetek 431 500 319 830 309 817
Természetvédelmi
területek 37 400 25 402 25 927
Összesen: 628 000 768 077 820 627
Az országos jelentőségű védett területek 2002. márciusi állapotok szerinti teljes listáját a 8.3.1. melléklet
tartalmazza.
A 38. táblázat a kijelölt Érzékeny Természeti Területek fontossági kategóriák szerinti megoszlását, a 15. ábra
pedig azoknak az ország összterületéhez viszonyított arányát szemlélteti.
A 39. táblázat az országos jelentőségű védett és érzékeny természeti területek összesített adatait tartalmazza.
Az ország összterületéhez viszonyított arányukat a 16. ábra szemlélteti.
15. ábra - Védett természeti területek Magyarország területéhez viszonyított aránya
(%)
16. ábra - Országos jelentőségű védett és érzékeny természeti területek Magyarország
összterületéhez viszonyított aránya (%)
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
121 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
39. táblázat - Védett és érzékeny természeti területek összesített adatait (2002. március
1.)
ÉTT kategóriák Területe (ha) Aránya (%) Az ország
területéből
(%)
Mintaterület (M) 441 274 13,6 4,7
Igen fontos terület (I) 1 573 409 48,7 16,9
Fontos terület (F) 925 812 27,6 10,0
Lehetséges terület (L) 292 464 9,1 3,2
Összesen: 3 232 959 100,0 34,8
40. táblázat - A védett és érzékeny területek lejtőkategóriák szerinti megoszlása (%)
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
122 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kategóriák Területe (ha) Aránya (%) Az ország
területéből
(%)
Védett területek (V) 389 182 10,7 4,2
Védett és érzékeny területek (V
+ É) 437 925 12,1 4,7
Érzékeny területek (É) 2 794 855 77,2 30,0
Összesen: 3 621 962 100,0 38,9
2. 3.2. A környezeti feltételek általános jellemzése
A védett és az érzékeny területek domborzati- és talajviszonyairól, valamint agráralkalmassági, illetve
környezetérzékenységi meghatározottságáról ízelítőt adnak az alábbi táblázatok.
2.1. 3.2.1. A domborzati viszonyok
A védett és érzékeny területek domborzati viszonyait jól mutatja azok lejtőkategóriák szerinti megoszlása (40.
táblázat).
41. táblázat - A 100 pontos talajértékszám-kategóriák gyakorisága (%)
Lejtőszög % Összesen V V + É É
> 17,0 2,3 12,3 3,9 0,7
15,0–16,9 0,8 3,8 1,0 0,3
13,0–14,9 1,0 4,7 1,2 0,5
11,0–12,9 1,4 5,7 1,4 0,8
9,0–10,9 1,8 6,6 1,6 1,1
7,0–8,9 2,4 7,4 1,9 1,7
5,0–6,9 3,1 7,8 2,4 2,6
3,0–4,9 4,5 8,6 3,3 4,1
1,0–2,9 9,1 11,5 8,1 9,0
< 1,0 73,6 31,6 75,4 79,2
Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0
Jelmagyarázat: V = védett, V + É = védett érzékeny, É = érzékeny.
A táblázat alapján megállapítható, hogy a védett és érzékeny területek 74%-a kifejezetten sík vidéken, 3%-a
pedig 15% feletti lejtésű domb- és hegyvidéken található. Ezen belül a védett területeken a lejtősebb felszíni
viszonyok aránya (16%) nagyobb, mint az ÉTT-ken (1%).
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
123 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2.2. 3.2.2. A talajviszonyok
A 100 pontos talajértékszám (41. táblázat), valamint az aranykorona érték (42. táblázat) alapján
megállapítható, hogy a védett és érzékeny természeti területek 85–90%-a átlagosnál gyengébb agrárpotenciálú
területeken helyezkedik el.
42. táblázat - Az aranykoronaérték-kategóriák gyakorisága (%)
Talajértéksz
ám Összesen V V + É É
100–91 – – – –
90–81 – – – –
80–71 0,8 0,5 – 1,0
70–61 4,8 1,0 0,8 6,0
60–51 6,1 0,4 3,7 7,3
50–41 17,5 30,1 11,1 16,7
40–31 23,8 18,3 16,7 25,6
30–21 17,8 18,2 15,8 18,1
20–11 12,9 22,3 18,3 10,8
10– 16,3 9,2 33,6 14,5
Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0
43. táblázat - A genetikus talajfőtípusok előfordulása a védett és érzékeny területeken
Aranykorona
érték Ak/ha
szántó Összesen V V + É É
40– – – – –
35–39 0,7 2,8 0,7 0,4
30–34 3,3 3,4 7,8 2,5
25–29 9,1 8,3 9,2 9,1
20–24 21,9 14,3 19,2 23,4
15–19 24,9 28,9 20,4 25,1
10–14 24,8 30,8 25,8 23,9
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
124 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
5–9 14,5 9,7 14,9 15,1
–5 0,8 1,8 2,0 0,5
Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0
A genetikus talajfőtípusok előfordulását a vizsgált területeken a 43. táblázat adatai jól mutatják. A
táblázatokban összehasonlításképpen azok országos gyakoriságát is feltüntettük. Megállapítható, hogy az
országos területi aránynál nagyobb gyakorisággal jelennek meg a vizsgált területeken a váztalajok, a szikesek, a
réti talajok, valamint a láp és mocsári talajok. A kiváló mezőgazdasági adottságú csernozjomok és öntéstalajok
viszont az országos aránynál lényegesen kisebb területeket foglalnak el. Részletes, talajtípusonkénti bontásukat
a melléklet (8.3. fejezet) tartalmazza.
A talaj vízgazdálkodási tulajdonságait vizsgálva (44. táblázat) megállapítható, hogy a védett területeken az
országosnál lényegesen nagyobb arányban jelennek meg a gyenge, sőt extrém vízgazdálkodású talajok.
44. táblázat - A vízgazdálkodási tulajdonság-kategóriák előfordulása a védett és
érzékeny területeken (%)
Megnevezés Orszá-
gosan*
Védett és érzékeny területeken
Összesen V V + É É
1. Váztalajok 11,4 13,8 17,8 8,4 14,1
2. Erdőtalajok 34,8 25,9 50,0 21,9 23,2
3. Csernozjom talajok 22,4 11,6 2,0 4,8 15,9
4. Szikes talajok 6,0 12,0 1,8 34,4 9,9
5. Réti talajok 10,9 27,5 18,5 19,7 30,0
6. Láptalajok 3,3 3,8 5,0 3,5 2,2
7. Mocsári és ártéri erdők
talajai 0,2 0,3 0,5 0,3 0,2
8. Folyóvizek és tavak
öntéstalajai 11,0 5,1 4,4 7,0 4,5
Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0
Megjegyzés: * Forrás: Láng I.–Csete L.–Harnos Zs. (1983)
45. táblázat - A talajok kémhatás- és mészállapot-kategóriáinak előfordulása a védett és
érzékeny területeken (%)
A talaj vízgazdálkodási
tulajdonságai
Orszá-
gosan
*
Védett területeken
Összesen V V + É É
Igen nagy víznyelésű és vízvezető
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
125 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
képességű, gyenge vízraktározó
képességű, igen gyengén víztartó, 5,0 7,4 0,8 4,2 8,8
talajok
Nagy víznyelésű és vízvezető
képességű,
közepes vízraktározó képességű, 18,8 16,4 5,0 6,5 19,6
gyengén víztartó talajok
Jó víznyelésű és vízvezető
képességű;
jó vízraktározó képességű; jó
víztartó, 30,6 22,4 19,8 17,9 28,7
talajok
Közepes víznyelésű és vízvezető
képességű, nagy vízraktározó 16,5 15,4 30,3 10,9 14,0
képességű, jó víztartó talajok
Gyenge víznyelésű, igen gyenge
vízvezető képességű, erősen
víztartó, igen kedvezőtlen,
extrémen 11,3 14,3 0,5 21,1 15,2
szélsőséges vízgazdálkodású
talajok
Igen gyenge víznyelésű,
szélsőségesen
gyenge vízvezető képességű, igen
erősen víztartó, kedvezőtlen 3,7 8,1 1,7 27,7 5,9
vízgazdálkodású talajok
Jó víznyelésű és vízvezető
képességű,
igen nagy vízraktározó és víztartó 1,4 2,3 5,0 3,3 1,6
képességű talajok
Sekély termőrétegűség miatt
szélsőséges vízgazdálkodású
talajok 12,7 13,7 36,9 8,4 6,2
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
126 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0
Megjegyzés: * Forrás: Láng I.–Csete L.–Harnos Zs. (1983)
A kémhatás és a mészállapot alakulását mutatják a 45. táblázatban összefoglalt adatok.
A talajok szervesanyag-készletét a 46. táblázat adatai foglalják össze. Ez alapján megállapítható, hogy a
védett és érzékeny területeken a túlságosan kis és túlságosan nagy (szélsőséges) szervesanyag-készletű területek
aránya egyaránt meghaladja az országos átlagot.
46. táblázat - A talajok szervesanyag-készlet kategóriáinak előfordulási gyakorisága a
védett és érzékeny területeken (%)
A talaj kémhatása
és mészállapota
Orszá-
gosan
*
Védett és érzékeny területeken
Összese
n V V + É É
Erősen savanyú talajok 13,3 27,9 49,1 26,5 25,2
Gyengén savanyú
talajok 42,5 32,5 25,8 20,4 35,3
Felszíntől karbonátos
talajok 38,3 27,5 23,3 18,2 29,6
Nem felszíntől
karbonátos szikes
talajok 4,2 10,4 1,7 30,0 8,5
Felszíntől karbonátos
szikes talajok 1,7 1,7 0,1 4,9 1,4
Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0
Megjegyzés: * Forrás: Láng I.–Csete L.–Harnos Zs. (1983)
47. táblázat - Mezőgazdasági alkalmasságkategóriák gyakorisága (%)
Szervesanyag-
készlet (t/ha) Orszá-
gosan*
Védett és érzékeny területeken
Összesen V V + É É
< 50 5,0 11,8 4,6 9,9 13,1
50–100 21,1 20,2 37,2 12,0 19,0
100–200 29,4 26,8 18,8 24,7 28,2
200–300 21,2 24,8 19,8 38,7 23,4
300–400 20,0 11,2 13,6 7,1 11,5
400 < 3,3 5,2 6,0 7,6 4,8
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
127 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0
Megjegyzés: * Forrás: Láng I.–Csete L.–Harnos Zs. (1983)
2.3. 3.2.3. Agráralkalmasság, környezeti érzékenység
A védett és érzékeny területek agráralkalmaságáról, illetve környezeti érzékenységéről, valamint a területek
(agrártermelési, környezetérzékenységi, illetve kettős) meghatározottságáról közöl adatokat a 47–49. táblázat,
amely egyben összehasonlítási lehetőséget kínál az országos adatokkal is. Alapja az a földhasználati
zónarendszer, amelynek bemutatását a 2.3.6. fejezet, részletes elemzését pedig a 8.4. melléklet tartalmazza.
A mezőgazdasági termelési alkalmasságkategóriák (47. táblázat) gyakoriságának elemzése alapján
megállapítható, hogy a védett területeknek több mint 65%-a átlag alatti mezőgazdasági adottságokkal
jellemezhető.
Az élővilág, a talajok és a vízbázisok szempontjából vizsgált környezeti érzékenységkategóriák (48. táblázat)
gyakorisága azt mutaja, hogy a védett és érzékeny területek mintegy 35%-ának környezeti érzékenysége igen
nagy. Az ilyen területek aránya országos összesítésben viszont alig több, mint 21%.
A védett és érzékeny területek elhelyezkedését mutatja az agráralkalmassági-környezet-érzékenységi
értékskálán a 49. táblázat.
Megállapítható, hogy míg a védett és érzékeny területek több, mint 30%-a környezetérzékenységi, s további
43%-a kettős (extenzív agrár) meghatározottságú, addig országos összesítésben a környezeti meghatározottságú
területek aránya alig haladja meg a 21%-ot, a kettős meghatározottságú területek aránya 37%, és az
agrártermelési meghatározottságú területek aránya pedig közel 42%.
Nézzük ezek után, hogy hogyan jellemezhető e védett területek földhasználata, a művelési ágak megoszlása.
48. táblázat - Környezeti érzékenység-kategóriák gyakorisága (%)
Magyarország
területének
mezőgazdasági
alkalmassága
(0–100 értékskála)
Orszá-
gosan*
Védett és érzékeny területeken
Összesen V V + É É
< 20 1,2 1,5 5,8 4,2 0,5
21–30 5,5 6,0 14,7 9,5 2,9
31–40 18,8 19,5 31,0 16,7 17,1
41–50 39,2 45,4 24,0 54,5 46,9
51–60 21,0 20,2 18,6 13,8 24,0
61–70 13,6 7,1 5,4 1,2 8,3
70 < 0,7 0,3 0,5 0,1 0,3
Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0
Megjegyzés: * A földhasználati zónarendszer (Ángyán et al., 1999) értékskálája alapján
49. táblázat - Területmeghatározottsági kategóriák gyakorisága (%)
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
128 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Magyarország
területének környezeti
érzékenysége
(0–100 értékskála)
Orszá-
gosan*
Védett és érzékeny területeken
Összesen V V + É É
< 10 1,1 0,3 0,1 0,0 0,4
11–20 17,3 7,3 2,1 0,6 9,1
21–30 29,0 22,9 13,1 5,2 26,9
31–40 31,4 34,9 30,6 17,9 38,2
41–50 14,7 24,5 25,9 43,3 21,4
51–60 5,3 8,1 21,9 24,7 3,6
60 < 1,2 2,0 6,4 8,3 0,4
Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0
Megjegyzés: * A földhasználati zónarendszer (Ángyán et al., 1999) értékskálája alapján
50. táblázat - Országos jelentőségű védett természeti területek megoszlása művelési
ágak szerint (ha)
Magyarország területeinek
elhelyez-kedése
környezetérzékenységi-agrár-
termelési (0–200-as)
értékskálán
Orszá-
gosan
*
Védett és érzékeny területeken
Összesen V V + É É
< 50
környezeti
meghatározottságú
0,1 0,1 0,1 0,8 –
51–60 0,3 0,5 2,3 2,2 –
61–70 1,1 1,3 4,5 4,4 0,3
71–80 2,1 3,4 11,4 8,3 1,6
81–90 5,8 8,4 16,8 19,8 5,4
91–100 11,8 17,1 21,7 29,4 14,5
101–110 kettős
meghatározottságú
19,0 21,5 16,3 18,3 22,7
111–120 18,3 21,4 14,9 11,8 23,8
121–130 agrártermelési
meghatározottságú
15,1 14,2 8,2 3,3 16,8
131–140 12,3 9,0 3,0 1,4 11,0
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
129 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
141–150 10,2 2,7 0,5 0,2 3,4
150 < 3,9 0,4 0,3 0,1 0,5
Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0
Megjegyzés: * A földhasználati zónarendszer (Ángyán et al., 1999) értékskálája alapján
3. 3.3. A földhasználat jellemzése
Témánk szempontjából a földhasználat, a művelési ágak megoszlása az egyik döntő kérdés. Ennek legfontosabb
összefoglaló adatait az 50. és 51. táblázat tartalmazza. Jelen tanulmánykötetünk mindenek előtt a
szántóterületekkel foglalkozik, de az állattenyésztés révén érinti a gyepterületek egy részét is.
Az országos jelentőségű védett területek (50. táblázat) 12%-át (98 ezer ha-t) a szántók, 27%-át (218 ezer ha-t) a
gyepek teszik ki.
A védett és érzékeny természeti területeket együttesen vizsgálva (51. táblázat) megállapítható, hogy az
összességéban 3,6 millió ha-t meghaladó terület 49%-át szántók, 17%-át gyepek, 22%-át erdők borítják, és a
többi művelési ág együttes részaránya 12%.
51. táblázat - Védett és érzékeny természeti területek művetési ágak szerinti megoszlása
(1 000 ha)
Kate-
góriák
Művelési ágak
Szántó Gyep Szől
ő Kert
Gyü-
mölcs Nádas Halastó Erdő Kivett
Össze-
sen
NP 54 513 134 646 3913 168 683 11 936 8 018 198 680 72 326 484 883
TK 41 977 75 990 635 116 597 1 995 3 671 171 277 13 559 309 817
TT 1 831 6 865 69 32 10 1 315 1 263 10 996 3 546 25 927
Össze
-sen 98 321 217 501 4617 316 1290 15 246 12 952 380 953 89 431 820 627
52. táblázat - Extenzív állattenyésztési és növénytermesztési rendszerek jellemzői (Nagy
et al., 1997)
Kategó-
riák
Művelési ágak
Szántó Gyep Szől
ő Kert
Gyümölc
s Nádas Halastó Erdő Kivett
Össze-
sen
Védett 45,9 33,1 5,9 0,2 0,2 13,1 9,8 261,9 19,1 389,2
Védett
és
érzékeny 91,2 177,9 1,5 0,2 0,2 21,3 15,4 124,2 6,0 437,9
Érzéken 1630,0 398,0 41,7 12,5 18,9 18,0 26,2 397,8 251,8 2794,9
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
130 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
y
Összesen 1767,1 609,0 49,1 12,9 19,3 53,4 51,4 276,9 276,9 3622,0
∗ ∗ ∗
Vizsgáljuk meg ezek után közelebbről a tíz Nemzeti Park Igazgatósághoz tartozó törzs területeket,
következzék ezek bemutatása, a „száraz” statisztikai jellemzőik után a természeti és kultúrtörténeti értékeik
„lágyabb, szelídebb” leírása, azok táji megjelenésének és egybefonódásának érzékeltetése.
4. 3.4. A védett területek bemutatása
4.1. 3.4.1. Aggteleki Nemzeti Park (ANP) Igazgatóság
4.1.1. 3.4.1.1. Az ANP Igazgatóság működési területe
Az Aggteleki Nemzeti Park (Baross G. et al., 1997) 1985. január 1-jén alakult Észak-Magyarország festői
karsztvidékén. Területe 19 708 ha. E középhegységi táj a Gömör-Tornai karszthegység déli nyúlványa, 500–600
m magasságú, fennsík jellegű rögökkel, melyeket apró medencék, karsztos szurdokvölgyek és széles talpú,
hegységszerkezeti vonalak mentén futó folyóvölgyek tagolnak. A Bódva ÉK-DNy irányú völgyszakasza a
parkot két jól elkülönülő részre osztja: A Szilicei-fennsík déli folytatását képező Aggteleki-karsztra, valamint az
önálló rögként kiemelkedő Szalonnai-hegységre, amelyhez a Bódva szerkezeti völgyétől délre szorosan
kapcsolódik a Rudabányai-hegység Telekes-patak környéki nyúlványa. A nemzeti park területe északon a
Szlovák Karszt Tájvédelmi Körzettel határos. Földtani, tájföldrajzi, sőt kultúrtörténeti szempontból is a két
terület egységet alkot, s egyben nemzetközi védettséget is élvez az UNESCO Ember és Bioszféra (MAB)
programja kapcsán. Mindkettő bioszféra rezervátum. Az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság illetékességi
területéhez tartoznak a Keleméri Mohos-tavak és a Rudabányai őshominida lelőhely Természetvédelmi
Területek is. 1995-ben az Aggteleki- és Szlovák-karszt barlangvilága felkerült az UNESCO Világörökség
Listájára (15. térkép).
T-15. ábra - Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság működési területe
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
131 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4.1.2. 3.4.1.2. Az ANP törzsterületei
a) Földtörténet
Az Aggteleki Nemzeti Park területe több hegységrészre terjed ki, melyeket Gömör-Tornai-karszt, illetve
Aggtelek-Rudabányai-hegység néven foglalnak össze. Részei a földtörténeti múltban egymástól távolabb
helyezkedtek el, s geológiai fejlődésük sem volt egyforma. Jelenlegi helyükre tektonikai erők hatására,
vízszintes mozgások révén, a földtörténeti újkor folyamán kerültek.
A területet nagyrészt a földtörténeti középkor triász időszakában, mintegy 230 millió évvel ezelőtt képződött
kőzetek építik fel, ezek tulajdonságai szabják meg a táj arculatát, ezekben alakultak ki a világhírű barlangok és a
többi karsztjelenség. Ezek a formációk (kőzetegyüttesek), valamint földtani alapszelvényként szolgáló
feltárásaik hazánkban csak itt fordulnak elő.
Az egykori elzárt, oxigénhiányos tengeröbölben lerakódó mésziszapban nem oxidálódott a lesüllyedt szerves
anyag sem; sötétszürke, fekete kőzet képződött. Amikor a gátalkotó küszöb elsüllyedt, s újra behatolt az
oxigénben gazdag víz, a fenéken mészvázú és mészkiválasztó élőlények, nagyrészt mészalgák telepedtek meg.
Ezek lábtörlőszerű fonadékokat, kisméretű zátonyokat alkottak, a köztük lévő sekély medencékben mésziszap és
a zátonylakó szervezetek váztörmeléke rakódott le. Ez a folyamat hosszú időn át lépést tartott a süllyedéssel, így
ezer méternél vastagabb világos mészkő rétegsor jött létre.
A mélyvízi üledékképződés a jura időszakban is folytatódott. A földtörténeti középkor végén (kréta időszak) és
az újkor elején a térség kiemelkedett és erősen lepusztult. Az így kialakult szárazulaton néhol vörös agyag,
másutt bauxit képződött. A tenger ezután visszatért, de a változatos harmadidőszaki kőzetek a felszínen csak
elszigetelt foltokban mutatkoznak. A harmadidőszak vége felé keletkezett hatalmas tóban agyagból, homokból,
kavicsból és lignitből képződött pannon rétegsorok azonban többfelé megtalálhatók az idős kőzetekre települve,
a mészkőterület szegélyén, vagy – néhol meglepő vastagságban – a hegyek közti medencékben (pl.
Bódvaszilasnál, a felső Bódva-völgyben).
A pannont egészen máig tartó kiemelkedés követte. A kiemelkedéssel járó lepusztulás során újra feltáródott
mészkő- és dolomitfelszínekre folyóvízi kavics és homok, vagy kőzetmálladékból, hulló porból és az egykori
bauxittelepek degradálódott anyagából képződött vörös agyag települt. A legújabb idők, a jégkorszak és a
jelenkor termékei még a vízmosások torkolatában felhalmozódott törmelékkúpok, a lejtőtörmelékek, a
patakhordalékok, valamint a barlangokban lerakódott agyag és kavics is.
b) Felszíni formák és felszín alatti világ
Az Aggteleki-karsztvidék arculatát elsősorban a mészkő alapkőzet lepusztulásával kapcsolatos folyamatok
eredményei, a karsztjelenségek határozzák meg. E viszonylag kis területen a jégkorszak során megindult és
azóta is tartó mérsékeltövi karsztfejlődés szinte valamennyi megjelenési formáját megfigyelhetjük.
A változatos karsztfelszín mai képét a fizikai-kémiai és biokémiai természetes hatásokon túl az emberi
tevékenység is formálta. Az egykor erdővel borított területeken a fák gyökérsavaik segítségével csőszerű
üregeket oldottak a talaj alatt fekvő mészkőbe. Az erdő kiirtása, majd a mezőgazdasági hasznosítás
következtében a csapadékvizek akadálytalanul lehordták a talajtakarót. Így feltárult az alapkőzet, melynek apró
üregeiből, az ún. gyökérkarokból a növényi maradványok időközben kikorhadtak. Ezt a barázdált, át- meg
átlyuggatott kopár felszínt nevezzük karsztmezőnek, népiesen ördögszántásnak. A karsztvidék legszebb ilyen
képződménye az Aggteleki-tó fölötti Tóhegy-oldal. Maga a tó a lejtőről lemosott hordaléknak köszönheti létét,
mivel így a Baradla-barlang egyik állandó víznyelője eltömődött, és az összegyűlő csapadékvíz tóvá
duzzadhatott.
A nemzeti park területe a felszíni karsztjelenségek igazi szabadtéri múzeuma. Az oldódás következtében
beszakadt, berogyott felszíni formák, a dolinák vagy töbrök, valamint a víznyelők mint sajton a lyukak tarkítják
az erdős platókat. A mészkőrögök között helyenként karsztos szurdokvölgyek, felszakadt barlangok
maradványai húzódnak.
A karsztosodás során a csapadékvizek a talaj felső rétegéből kioldott szén-dioxid révén savas kémhatásúvá
váltak. A mészkő repedéseibe jutva tágították azokat, bővítve az utat a föld alatti üregek falának koptatását,
kivájását végző, az esővízzel bejutó kvarckavicsok számára. Eközben helyenként a hajszálnál is vékonyabb
repedéseken át lassan leszivárgó vízből a létrejött barlangok falain, talaján és mennyezetén kalcium-karbonát
képződmények: cseppkövek váltak, illetve jelenleg is válnak ki. A felszínről bemosott talaj ásványaival színezett
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
132 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
függőcseppkövek, állócseppkövek, cseppkőoszlopok, cseppkőzászlók és drapériák, vékony szalmacseppkövek,
borsókövek és korallszerű képződmények, görbecseppkövek és a kalcitkristályoktól csillogó mészkőteraszok
mind e páratlan gazdagságú felszín alatti világ kincsei.
Az Aggteleki-karsztvidéken és a vele földtani-földrajzi értelemben szerves egységet alkotó Szlovák-karszton
összesen több mint 700 barlang ismert. A függőleges barlangok, az ún. aknabarlangok vagy zsombolyok
legtöbbje a Bódvaszilas fölött emelkedő Alsóhegyen található, köztük második legmélyebb hazai barlangunk, a
235 m mély Vecsembükki-zsomboly.
A Baradla-Domica-barlangrendszer csaknem 25 km-es hosszával előkelő helyet foglal el Európa
cseppkőbarlangjai sorában. A 6–7000 éve már lakott Baradla értékeivel, méreteivel és érdekességeivel
kiemelkedik a többi barlang közül. A Baradlában található hazánk legnagyobb állócseppköve, a 19 m-es
Csillagvizsgáló, valamint a legnagyobb barlangi csarnok is, az Óriások terme. A Baradlában a barlangok
kialakulásának minden fázisa és módja tanulmányozható, az oldásos eredetű fülkéktől a felszakadással
keletkezett barlangtermekig, a többszintű járatrendszerek kialakulásától az üregek feltöltődéséig. A Baradla
minden bizonnyal az egyik legalaposabban kutatott hazai barlang, de teljes egészében ma sincs feltárva.
A karsztvidék több mint 260 barlangja közül 20 fokozottan védett. Az 1952-ben felfedezett 6,4 km hosszú
Béke-barlangot levegőjének összetétele a légúti betegségek klímaterápiás gyógyítására is alkalmassá teszi. Ez az
Aggteleki-karszt második leghosszabb barlangja, jellegzetesek barlangi teraszai, függőcseppkövei és impozáns
mésztufagátjai. A barlang állandó patakja ma is formálja medrét. A 3200 m hosszú Szabadság-barlang a
Baradlához és a Békebarlanghoz hasonlóan eróziós tágulással keletkezett, méretei azonban jóval kisebbek.
Jellemzőek a barlangban a bor sóköves kiválások. A Nagyoldal és tágabb térségének víznyelőin át bejutó
csapadékvizek a cseppkőképződményekben szegényebb Kossuth-barlang tektonikus hasadékát kitöltő gyors
folyású patakban gyűlnek össze és Jósvafő fölött a Nagy-Tohonya forrásban jutnak a felszínre.
Külön kategóriába tartoznak a Szalonnai-hegységhez tartozó Esztramos-hegy sasbércének barlangjai, amelyek a
bányaművelés során kerültek feltárásra. A karsztvíz szintje alatt, melegvizes behatásra létrejött különleges
formakincsük világviszonylatban is kiemelkedő. Falaikat a tömegesen megjelenő borsókövek és
görbecseppkövek (heliktitek) mellett különféle színű és formájú kalcitkristályok borítják.
c) Éghajlat és vízrajz
Az Aggteleki Nemzeti Park földrajzi fekvésének és földtani felépítésének köszönhetően sajátos éghajlati és
vízrajzi viszonyokkal rendelkezik.
A csapadék mennyisége kevesebb mint középhegységeinkben, az átlagos évi csapadék 600 mm. Ennek oka,
hogy minden oldalról magasabb hegységek övezik, így a csapadék nagyobb része már nem jut el a karsztra. A
Bükk felől érkező DNY-i és a Kárpátok felől fújó É-i, ÉNY-i szelek nem hoznak csapadékot, a K-i
légtömegekből azonban több esőt kap, mint környéke. A kevesebb csapadék a hőmennyiségben is
megmutatkozik. Augusztus és szeptember a legszárazabb, május és június a legcsapadékosabb hónap. A
barlangokban árvízveszély márciusban és május, júniusban várható.
A terület évi középhőmérséklete 10 °C, a napi értékek az országos átlag alatt maradnak. A völgyekben a sajátos
helyi mikroklíma következtében a hőmérséklet kiegyenlítettebb, mint a fennsíkokon. Nyáron az 5–600 m magas
fennsíkokon a hőmérsékleti maximumértékek magasabbak, télen a minimumértékek alacsonyabbak, mint a
völgyekben. Ennek oka a völgyekben folyó karsztpatakok állandó 11 °C-os hőmérséklete, amely kiegyenlíti a
szélsőségeket. Jellemzőek a fennsíkokról lefelé áramló hűvös, hideg helyi szelek, melyek a völgyekben és
medencékben fejtik ki hatásukat.
A barlangokban a levegő páratartalma megközelítheti a telítettségi értéket. A térség tiszta levegőjének
különleges sajátossága, hogy több allergén növény (pl. a parlagfű) pollene nem található meg a park körzetében.
A Sajó-Bódva vízgyűjtőjéhez tartozó területen a felszíni vízfolyásokat a barlangi patakok és a karsztforrások
táplálják, melyek egy része csak időszakosan működik. A patakok vízjárását a csapadékmaximumok és a tavaszi
hóolvadás szabályozzák, ezekben az időszakokban gyakori a néhány napig tartó árvíz. A felszíni vízhálózat
képét néhány mesterségesen felduzzasztott tó (pl. Tengerszem-tó) és az eltömődött víznyelőkben és dolinákban
összegyűlt apró tavak színezik.
d) Élővilág
Az Aggteleki-karszt geológiai, domborzati és klimatológiai viszonyai, valamint földrajzi fekvése alapján a
terület növény- és állatvilágának legfontosabb vonása a peremhelyzet és az átmeneti jelleg. Növényföldrajzilag
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
133 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
a Kárpáti és a Pannóniai flóratartomány átfedésében, karsztos viszonyok között kialakult önálló flórajáráshoz
tartozik. A nemzeti park nagy részét erdők borítják. Természetes eredetű erdőtlen régiók csak a sziklás
letöréseken és gerinceken találhatók, míg egyes területek az évszázados extenzív használat (legeltetés, kaszálás)
során váltak gyepekké.
A terület óriási élőhelyi és fajgazdagságát mutatja az egymástól teljesen eltérő ökológiai igényű fajok egész
sorozata. Az északi oldalakon, hűvös töbörperemeken kialakult szubmontán bükkösökben, a meredek völgyek
szurdokerdeiben számos észak-kárpáti, dacikus és boreo-montán flóra- és faunaelem található. Április táján
ilyen termőhelyen illatozik a farkasboroszlán, veri fel az erdő csendjét a fekete harkály és a fehérhátú harkály
dobolása. Szintén itt fészkel az odúlakó kékgalamb és a kis légykapó. A legzavartalanabb erdőkben költ az uráli
bagoly és legtermetesebb énekesmadarunk, a holló is. Említést érdemel a bükkösökben élő kék meztelen csiga, a
lenyűgöző mintázatú havasi cincér vagy a viszonylag gyakori nagypele is.
A meredek kőkibúvásos letörések sziklaerdő fragmentumait illír-kárpáti elemek gazdagítják, melyek
legpompásabb képviselője a kakasmandikó. A karszt egyik legjellemzőbb erdőtársulása a gyertyános tölgyes,
amely mintegy keretbe foglalja a korábbi társulástípusokat. A gyertyánosokban virágzik, még lombfakadás előtt
a hóvirág és az illatos ujjas keltike. Az elgyertyánosodásra hajlamos erdők aljnövényzetéhez kötődik a nagy
nyárfalepke, a lonclepke, valamint a fecskefarkú lepke. Itt találkozhatunk egyetlen fajdfélénkkel, a
császármadárral is, melynek legjelentősebb hazai populációja a karszton él.
A déli lejtők melegkedvelő tölgyeseiben sztyepp- és erdős-sztyepp fajokat, a molyhos-tölgyes
karsztbokorerdőkben és sziklagyepekben szubmediterrán és kisázsiai elemeket találunk szép számban. Ilyen
például a kora tavaszi leánykökörcsin, a pirosló kígyószisz, a vörösbarna nőszőfű vagy a piros madársisak. Az
Esztramoson virít a korai fehér szegfű és a fürtös kőtörőfű. Hazánkban már csak a nemzeti parkban fordul elő az
osztrák sárkányfű, míg a fás szárúak közül legérdekesebb a lisztes berkenye és az olasz tölgy. Még izgalmasabb
bennszülött virágritkaság – csak a határközeli Alsóhegyen és a szlovákiai Vár-hegyen fordul elő – a nemzetközi
vörös könyves tornai vértő. A tölgyesek cserjés erdőszegélyén él az erdélyi kurtaszárnyú szöcske vagy a tarka
mintázatú rézsikló. Az idősebb erdők ritka fészkelője a parlagi sas, a békászó sas, a kígyászölyv vagy a
darázsölyv. A tölgyeseket és a bokorerdőket előszeretettel keresi fel a „nagyvad”, az őz és a gímszarvas.
Legnagyobb számban mégis a vaddisznók vannak. A tömegesen előforduló rőtvad, és a terület viszonylagos
zavartalansága eredményeként időszakosan már megtelepedett több nagyragadozó. Míg a barnamedve csak
alkalmanként bukkan fel a tájon, addig a hiúz és a farkas már állandó lakó.
A bokorerdők és sziklagyepek mozaikos társulástípusai látványosan gazdag faunát őriznek. A különféle
színekben pompázó vadvirágos gyepek lakója – a gerinctelenek közül – a fűrészlábú szöcske és a kis apolló
lepke. A széltől hullámos árvalányhajmezőt tagoló sziklakibúvások között surran a csöppnyi pannon gyík és a
termetesebb zöld gyík. A madárfaunából a lappantyú, a bajszos sármány, sőt az Esztramoson alkalmanként
kövirigó színesíti a palettát. Külön szót érdemelnek a másodlagosan kialakult hegyi kaszálórétek. Ezek hazánk
fajokban leggazdagabb élőhelyei. Az orchideák családját képviseli a bíborszínű vitézvirág, míg ősszel különféle
tárnicsok kéklenek e réteken. Állatviláguk is feltűnően gazdag, különösen a lepkék és az egyenesszárnyúak
(szöcskék, sáskák...) rendje képviselteti magát ritka fajokkal.
A karsztot tagoló patakvölgyeket – legszebb közülük a Telekes- és a Ménes-völgy – a mézgás éger pompás
ligetei övezik. Alattuk a magashegyekre jellemző fehér acsalapu és ikrás fogasír virít. A surranó patak partján a
hegyi billegető, a patak vizében gázolva hazánk legritkább énekese a vízirigó keresgél. A kristálytiszta vízben a
forráscsiga mellett ritka tegzesek és halfajok élnek. A nemzeti park vizeiben kutatóink megtalálták a petényi
márnát és a tiszai ingolát is. A zárt, hűvös patakvölgyek ritka kétéltűje a foltos szalamandra, az Aggteleki
Nemzeti Park címerállata. Az alsó patakszakaszokon gyapjúsásos láprétek, üde mocsárrétek pompáznak mocsári
kosborral és kockás liliommal. A magassásos élőhelyek ritka fészkelő madara az európaszerte megritkult haris.
A karsztot sem kerülte el a tájidegen fajok (fenyők, akác, bálványfa) betelepítése. Ezen erdőállományok
felszámolása, a hazai fajok visszatelepítése is a természetvédelem feladata, még akkor is, ha a fenyvesekben
búbos cinege vagy keresztcsőrű színesíti a madárvilágot.
Külön említést érdemel a barlangi élővilág. Legismertebbek a denevérek, melyek főként a Béke- és a Baradla-
barlangban jónéhány fajjal képviseltetik magukat. A legérdekesebb a kereknyergű patkósorrú denevér. A
kutatók mégis inkább a magyar vakfutrinka vagy az aggteleki vakrák, valamint a szálfarkú ízeltlábú jelentőségét
hangsúlyozzák.
e) Kultúrtörténeti értékek
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
134 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Aggteleki-karsztvidék területén már az őskortól éltek emberek. A hegységeket borító vaddal teli erdőségek a
vadászcsoportokat csalogatták, a neolitikumtól kezdve földműveléssel is foglalkoztak. A bükki kultúra
emberének eszközei és művészi szépségű, vonaldíszes cserépedényeinek maradványai nagy számban kerültek
elő az aggteleki Baradla-barlangban és bejáratánál. Feltehető, hogy a kor emberei a barlang bejárata előtti
tanyahelyen éltek, s csak veszély esetén menekültek a barlangba. Az ásatások során több vékonyfalú
vonalkötegekkel díszített kerámia került elő.
Az újkőkor után sokáig lakatlan volt a barlang, majd a bronzkor végén és a korai vaskorban újra megjelent az
ember. Ebből a korból arany karperecek, gyűrűk, fényes fekete színű edénytöredékek származnak.
A római korban is lakott volt e vidék. A Baradla bejárata előtt és Jósvafőn, Szelce-pusztán római kori cserepekre
bukkantak. A középkorban a területen jelentős vaskohászati tevékenység is folyt. Helyi, sőt talán a környék
igényeit is kielégítő vasolvasztó kemencéket tártak fel Aggtelek, Imola, valamint Trizs határában.
A környék települései középkori eredetűek. A tatárjárás után az újjáépítés szinte azonnal megkezdődik.
Valóságos építési láz tör ki, nemcsak templomok épülnek százával hanem egymás után létesülnek kolostorok is.
Martonyi községtől alig egy óra járásnyira az erdőben találhatók az 1347-ben alapított pálos kolostor fákkal
benőtt romjai. A szalonnai Árpád-kori körtemplomot töredékesen fennmaradt belső falképeiért, Rakacaszend
egyenes szentélyzáródású román kori templomát értékes falképmaradványaiért és 1657-ben készült festett
famennyezetéért érdemes felkeresni. A hazai műemlékállományban páratlan a tornaszentandrási ikerszentélyes
római katolikus templom. A XIII. században épült és többször átépített zubogyi református templom kazettás
mennyezetével, fazsindely tetejével és a fa szerkezetű haranglábbal gyönyörű látványt nyújt. Jóval egyszerűbb a
ragályi románkori templom, amelynek toronytalan épülettömbje a XIII. század óta szinte változatlan formájú. A
jósvafői és tornakápolnai templomok kazettás festett mennyezetei a XVIII. századból való kiemelkedő
alkotások. Az említett templomok jelentős értékeit képviselik a festő-asztalos mesterek által készített
faberendezések (padok, szószékek, mennyezetek), amelyek egyben a magyar népi díszítőművészet legszebb
emlékei közé tartoznak. Az Aggteleki-karszt falvainak peremén Teresztenyén, Jósvafőn és Aggteleken fejfás
temetőket találunk.
A XIII. század második felében Északkelet-Magyarországon is az ország más tájaihoz hasonlóan egymás után
épülnek a várak. Szögliget községtől északra a Szárd hegyen építette IV. Béla a tomai királyi uradalom
védelmére az 1250-es években a Szádvárat, mely hazánk egyik legnagyobb vára volt. A térségből néhány
korábban létesített földvár is ismert.
f) Világörökség
Az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete 1972-ben fogadta el a Világ Kulturális és
Természeti Öröksége védelméről szóló egyezményt, amelynek célja a Föld legkiemelkedőbb, az emberiség
egyetemes felelősségvállalására és gondozására méltó kulturális és természeti értékeinek megőrzése. Az
egyezményhez eddig száznegyvenhárom ország csatlakozott. A listára csak olyan, világviszonylatban is
egyedülállónak minősíthető értékek kerülhetnek fel, amelyek csorbítatlan megőrzése az egész emberiség érdeke,
s ez hosszú távon is biztosítható.
1995. december 6-án Berlinben az UNESCO Világörökség-Bizottsága az Aggteleki- és Szlovák-karszt
barlangvilágát a Világörökség részévé nyilvánította.
A Világörökség-listára korábban felkerült négyszáznegyven tétel alig egynegyede természeti örökség, s
Európában ez az arány még rosszabb: a több mint száz kulturális örökségre csupán tizenegy természeti érték jut.
Magyarországot e rangos listán eddig két kulturális érték: a Budai Vár a Duna-part panorámájával, valamint
Hollókő ófalu része képviselte.
Az Aggteleki- és Szlovák-karszt a mérsékelt övi középhegységi karsztosodás egyik legváltozatosabb és
legösszetettebb képviselője. Az összesen mintegy 560 négyzetkilométeres terület barlangtípusainak
változatossága képződésüket és formakincsüket tekintve egyedülálló. Itt található a mérsékelt égöv leghosszabb
cseppkődíszes aktív patakos barlangja, a 25 kilométer összjárathosszúságú Baradla-Domica-barlangrendszer,
valamint a mérsékelt öv legalacsonyabban fekvő jégbarlangja, a tengerszinttől 503 méteres magasságban nyíló
Szilicei jégbarlang (Silická 1’adnica). A barlangvilág több mint ötszáz barlanglakó és barlangkedvelő állatfajnak
nyújt élőhelyet, köztük több a Földön kizárólag csak itt található.
A barlangok legalább 35 000 évet átfogó kultúrák sorozatát őrzik, s európai jelentőségű őslénytani lelőhelyeket
foglalnak magukba. A barlangok fölötti felszíni formák, a dolinák százaival tagolt karsztfennsíkok, töbörsoros
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
135 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
karsztvölgyek, kifejlett karrmezők, több kilométer hosszú szűk és mély mészkő-szurdokok a mérsékelt övi
középhegységi karsztosodás minden jellegzetes elemét magukban hordozzák, a változatosság Európában
egyedülálló. A barlangtípusok, a formakincs, a képződmények és a felszíni karsztformák változatossága,
valamint a barlangok biológiai, régészeti és földtani jelentősége alapján az Aggteleki- és Szlovák-karszt a
természettudományok kiemelkedő felszín alatti múzeuma, az emberiség egyetemes kincse. E kincs megóvása,
védelme, az utókor számára történő sértetlen megőrzése nemcsak a természetvédelem, hanem mindnyájunk
érdeke és kötelessége.
4.2. 3.4.2. Balaton-felvidéki Nemzeti Park (BFNP) Igazgatóság
4.2.1. 3.4.2.1. A BFHP Igazgatóság működési területe
Veszprém és Zala megye rendkívül változatos földrajzi adottságai kiemelkedően sok természeti értéket őriztek
meg számunkra. A Balaton északi partvonalától a Rába síkjáig, a Marcal folyó völgyétől a Tési-fennsíkig, a
Mura-mentétől a Kis-Balatonig számos geológiai, botanikai, zoológiai és tájképi érték érdemelte ki a
természetvédelmi oltalmat. A Balaton-felvidéki Nemzeti Park (Sonnevend–Megyer, 1997) 56 682 hektáros
területén kívül Veszprém megyében 2 tájvédelmi körzet és 20 természetvédelmi terület, míg Zalában 2
természetvédelmi terület áll országos védelem alatt. Helyi (önkormányzati) védettséget élvez további 417,5 ha
(31 helyszínen), illetve 746,3 ha (87 helyszínen) (16. térkép).
T-16. ábra - Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság működési területe
4.2.2. 3.4.2.2. A BFNP törzsterületei
a) Tihany
Magyarország első tájvédelmi körzetét az ország egyik legváltozatosabb, legattraktívabb, ugyanakkor
természettudományos szempontból az egyik legjobban megkutatott területén hozták létre 1952-ben. Területe
1562 ha (fokozottan védett 195 ha). Az 1927-ben Tihanyban alapított Biológiai Kutató Intézet munkatársai
nemcsak a tó vizének élővilágát kutatták, hanem rendkívül részletes vizsgálatokat is végeztek a félsziget
szárazföldi részein. Tihany geológiájával, növény- és állatvilágával több száz tudományos publikáció
foglalkozott. Ezek mind a természetvédelmi oltalom alá helyezést támasztották alá.
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
136 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A félsziget természeti értékei közül elsősorban a geológiai látnivalók, valamint a táj megkapóan változatos
formái egész évben vonzzák a látogatókat. A megannyi erdővel, szőlővel borított hegykúp és domb között még
két sajátos tó is fűszerezi a látványt. A szabad vízfelületű, a faluhoz közelebb eső Belső-tavat (amely 25 m-rel
van a Balaton vízszintje felett) délről körülvevő dombok gejzírkúpok. Keletkezésük a félsziget zömét kialakító
vulkáni tevékenység utánra tehető, az időszakosan feltörő forró vizű források száznál is több helyen
forrásmészkőből és hidrokvarcitból álló sziklaalakzatokat hagytak maguk után. Közülük is legszebb az
Aranyház nevű gejzírkúp, amely a rajta lévő sárga zuzmóról kapta a nevét. Különösen szép forrásbarlang látható
az Apátság épülete alatti részen, valamint a Csúcs-hegyen. A bazalttufa változatos lepusztulási formáit a
Kiserdő-tetőn tanulmányozhatjuk.
A Tihanyi-félsziget különleges geológiai értéke a teljes és rendkívül kövületgazdag felső-pannóniai üledéksor.
Ennek leghíresebb ősmaradványa, a tihanyi kecskeköröm néven közismert, megkövesedett Congeria-kagyló, ma
már csak ritkán kerül a felszínre.
A növény- és állatvilág ritka értékei a viszonylag enyhe, mediterrán jellegű tihanyi klímának köszönhetik
jelenlétüket. A száraz, molyhos tölgyes-virágoskőrises-cserszömörcés erdők különösen ősszel festőiek. A
félsziget ritka fészkelő madara a délies elterjedésű füles kuvik, de az énekes és manna kabócák is ezekben az
erdőkben élnek.
A száraz pusztafüves lejtősztyeppekben több szubmediterrán, ritka, védett növény található. A hajdan jobban
legeltetett pannon ősgyepek mára kezdenek spontán visszaerdősülni, például az Óvár oldalában. Az aktív
tájkezelés módszereként, a Csúcs-hegy alatt 1990-ben létesített, tájba illő nádfedeles birkahodály lakóival
(fekete rackák és merinók) tartja karban a természetvédelem az elhanyagolt tihanyi legelőket.
Különlegesen gazdag a félsziget melegkedvelő rovarfaunája is (közel 1000 faj). A lepkék közel 800 faja él
Tihanyban, köztük több igen ritka faj. Érdekes a félsziget Balatonra letörő meredek homokos-agyagos partjainak
földi méh- és darázsfaunája is.
A félsziget történeti emlékei is kimagaslóak. Az 1055-ben I. Endre király által alapított Bencés Apátság barokk-
kori épületegyüttese, a tufába mélyített altemplommal, amely az alapító király sírját is őrzi, szinte megkoronázza
a festői fekvésű falut. A mai apátság helyén állt a 18. századig a törökök által soha el nem foglalt Tihany
végvára is. A hajdan teljesen nádfedeles halásztelepülés több régi háza skanzenként működik, megőrizve a 19.
századi balaton-felvidéki népi építészeti formákat.
Az Óvár hegyének Balaton felőli meredek tufaszikláiban láthatjuk ma is a középkori eredetű Barátlakásokat. Az
omladozó és balesetveszélyes hajdani remetelakokat 1993-ban a természetvédelem helyreállíttatta. Itt éltek a
XI–XII. században a valószínűleg Kijev környékéről idehozott szerzetesek, egymás mellé vájt cellákból álló
„lavrá”-jukban, amely az oklevelek szerint a Szent Miklósról nevezett Oroszkői remeteség nevet viselte.
b) A Pécselyi-medence
Lankás hegyoldalak, széles medencék, a lapos fennsíkok némelyikén karsztos formakincs jellemzik a tájat. A
negyedidőszaki bazaltvulkanizmus különleges emléke a mencshelyi Halom-hegy.
A növénytakaró összetételére döntő hatással vannak a balkáni-szubmediterrán flóraelemekben gazdag száraz
tölgyesek és karsztbokorerdők. Jellemzőek a sziklagyepek, sziklacserjések. A botanikai értékek közül említést
érdemel a jelentős számú nagy ezerjófű, tavaszi hérics, vitézvirág vagy a helyenként előforduló vetővirág,
mocsári nőszőfű és mocsári kosbor. Zoológiai szempontból a terület kevésbé feltárt, elsősorban madártani
értékei ismertek, de egyes részein részletes bogárfaunisztikai kutatásokat is végeztek, melynek során gazdag
cincér- és futóbogárfaunát tártak fel. A madárfaunából kiemelt figyelmet érdemelnek az aktuálisan
veszélyeztetett fajok, például a fehér gólya, a gyurgyalag és a közép fakopáncs.
A tájképi értékek gazdag műemlékegyüttessel párosulnak. Alsódörgicse XIII. századi román, Felsődörgicse XI–
XII. századi koraromán eredetű templomromjai és műemléki környezetük vagy Pécsely község kisnemesi
telekosztásokra visszavezethető faluszerkezete és tornácos lakóházai mind ritkuló és így megőrizendő értékek.
c) A Káli-medence
A jellegzetes balaton-felvidéki táj „mintaterületét” nyilvánították védetté azzal, hogy a Káli-medencében 1984-
ben 9111 hektáron tájvédelmi körzetet sikerült – talán az utolsó pillanatban – létrehozni.
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
137 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A medence természeti kincsei közül kiemelkedők a geológiai értékek. A rendkívül változatos kőzettani felépítés
(délen permi vörös homokkő hegysor, északon hatalmas bazalthegyek, nyugaton mészmentes homokkő
konglomerátumok, keleten és a medence közepén a mészkövek és dolomitok változatos formái) egyedülállóan
sajátos térszínformákat hozott létre. A bazalthegyek nagy kiterjedésű platóval nyúlnak a terület északi határáig,
az Eger patak völgyéig.
A medence síkjából több helyen is bazaltkúpok emelkednek ki. A medence közepén dolomit és mészkőhátak
lápréteket szabdalnak fel és veszik körül a 15 ha-os Kornyi-tavat. Szentbékkálla, Kővágóörs és Salföld mellett a
hajdan nagyobb kiterjedésű, de az évszázadok folyamán malomkőfaragásra felhasogatott kőtengerek
maradványai Európa-szerte híres geológiai értékek. A legszebb közülük a szentbékkállai kőhát zömmel eredeti
állapotban megmaradt sziklasorozata.
A hét falu számos templomtornya, a falvak szőlőhegyeinek pincéi, a változatos művelési ágak (szőlők, rétek,
szántók, tavak) sajátos tájképi összhangba olvadnak a Káli-medencében.
A terület kimagasló botanikai értékei a láprétek. A Köveskáltól nyugatra elterülő Sásdi-réteken él hazánk
legnagyobb lisztes kankalin populációja. Ez az alhavasi növény nedves, hűvös termőhelyen tud csak
megmaradni. A természetvédelem itt fából készült zsiliprendszerrel vízvisszatartó élőhely-rekonstrukciót hajtott
végre 1982-ben a láprét kiszáradásának megakadályozására, a kővágóörsi Tódi-kút gyapjúsásos láprétjének
gazdag flóráját pedig 1983 óta egy szélkerékkel működtetett vízvisszapótló rendszerrel mentik meg.
A Fekete-hegy bazaltplatójának apró mélyedéseiben kialakult tavakban két helyen is tőzegmohaláp maradt fenn
a jégkor óta. A hegy nedves láprétjein számos védett orchidea, a ritka kornistárnics és a védett nőszirmok négy
faja él. A hegytetőkön lévő erdők különösen változatos képet mutatnak: a mészkerülő tölgyesektől a
cserszömörcés molyhos tölgyesen, a bazaltgörgetegek hársas törmelékerdein át a fajgazdag cseres tölgyesekig és
az északi letörések gyertyános-bükköséig számos erdőtársulás fordul itt elő.
A Balaton-felvidék eddig nélkülözött egy olyan természetvédelmi látogatóközpontot, ahol a védett területek
természeti értékeit összefoglalóan meg lehetett volna ismerni. Ez a központ a népi építészeti emlékekkel,
középkori műemlékekkel, templomokkal, régen elpusztult falvak templomromjaival, láprétekkel és tavakkal
koszorúzott Káli-medence nyugati sarkában, Salföldön épült fel. Egy tsz-major helyén a vidékre jellemző régi
magyar háziállatfajtákat (racka, szürke marha, mangalica, bivaly) tenyésztő és bemutató telepet hozott létre a
Nemzeti Park Igazgatóság.
d) A Badacsony és a Tapolcai-medence
A Badacsonyt és környékét írók, költők, festők hazánk legszebb tájegységeként tartották nyilván már
évszázadok óta.
A magyar természetvédelem egyik legnagyobb fegyverténye volt ezeken az egyedülálló tanúhegyeken az 1903
óta működő bazaltbányákat bezáratni. Már Herczeg Ferenc a század 20-as éveiben erőteljesen lobbyzott a
főrendi házban az ügy érdekében. Az akkori sajtóban is meg-megújult a harc Magyarország legnagyobb
bazaltbányájának bezárásáért, de ez csak 1964-ben sikerült véglegesen a Badacsonyon. A Gulács és a Tóti-hegy
bányái a II. világháború végén, illetve az 50-es évek elején szűntek meg. A Szentgyörgy-hegy és a Csobánc
bazaltja szerencsére kevésbé volt alkalmas a felhasználásra, így oldalaikon csak kisebb tájsebeket okozó bányák
működtek.
A terület bazalthegyei nemcsak egyedülállóan érdekes és festői geológiai emlékek, hanem számos igen ritka
növény- és állatfaj élőhelyei is. A természeti értékek gazdag sorához társul a római korig visszavezethető
országos jelentőségű szőlőkultúra, valamint a szőlőhegyek és községek megannyi építészeti emléke: a
várromok, templomromok, kastélyok, falusi és szőlőhegyi népi építészeti emlékek.
A pannon kor végén feltörő vulkánosság sajátos képződményei ezek a tanúhegyek. A messziről nagyobb
koporsóformát adó Badacsony, Szentgyörgy-hegy és Csobánc szélein a kőzet érdekes megszilárdulási formái, a
bazaltkőzsákok láthatók. Legszebb ezek közül a badacsonyi Kőkapu és a szentgyörgy-hegyi bazaltorgonák.
Ezek könynyen omlanak. A Badacsony oldalain a még meglévő sziklák tövében hatalmas kőfolyások,
kőtengerek láthatók, rajtuk alig tud megkapaszkodni a sajmeggyes-nagylevelűhársas törmelékerdő. A
bazaltkúpok cukorsüveg alakú formái a Gulács, a Tóti-hegy, a Hegyesd és a szigligeti Várhegy festői kúpjai.
A bazalthegyek extrém éghajlati és geológiai viszonyai között számos botanikai ritkaság él. A kőomlásokon,
bányafalakon tavasszal rendkívül látványos a sziklai ternye sárga virágzuhataga. A Badacsonyon csak itt
előforduló mészkerülő virágos kőrises-bükkös él a sziklás részek letörésein, a hegy bükköseiben ciklámen,
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
138 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
gyertyános tölgyeseiben májvirág, pirítógyökér, borostyánfojtó szádorgó található. A Szentgyörgy-hegy
napsütötte szikláin virít a cselling-páfrány hazánkban csak itt előforduló kis populációja, együtt a ritka
pikkelyharaszttal és a Lumnitzer-szegfűvel. A lisztes berkenye több helyi alfaja is megkapaszkodik az emberkéz
által elérhetetlen sziklák repedéseiben.
A Csobánc virágpompáját fokozza a fekete és leánykökörcsin, a kőfalakon a ritka buglyos kőtörőfű és a hajdani
várkertből kivadult orgonaliget. A Tóti-hegy apró kúpján festőien tarka virágszőnyeg fogadja a látogatót: az
Orlay-murok fehér fátylába beleszövődik a tarka nőszirom, a kökörcsinek és a piros vadszegfűk látványa. A
ferdén álló bazaltszálak repedéseiben látványosan sorakoznak a pannon madárbirs apró termetű bonzai-szerű
cserjéi.
A terület keleti szélén permi homokkövön található a nyár végi piros virágszőnyeget adó csarabos törpecserjés,
festői sziklák, borókások és a sárga virágú hölgymál fajok társaságában. A sík részeken, a hajdani láprétek
maradványain számos botanikai szenzáció lelhető fel: Raposka alatt mocsári kardvirágos, orchideás láprét
található, Káptalantóti mellett pedig az 1 m magasra megnövő, nagy és illatos virágú, másutt egyre ritkuló
buglyos szegfűnek van gazdag előfordulása, az ősz eleji enciánkék virágú kornistárniccsal.
A bazalthegyek szikláin és erdeiben számos madárritkaság fészkel (holló, vörös vércse, kövirigó). A Szigliget
alatti nádasokban a védett nyári lúd él és szaporodik.
A szigligeti és a csobánci várrom, a szentgyörgy-hegyi pazarul gazdag barokk Tarányi pince és Lengyel
kápolna, a szigligeti kastély és udvarház, a gazdag népi oromdíszekkel ékes Szabó Flórián-féle pince a szigligeti
Rókarántón, a szőlőhegyi kápolnák, a faragott útszéli keresztek, a templomromok, a méltóságteljes Szegedy
Róza ház a Badacsonyon, a magyar múlt megannyi becses emléke és a védett terület látnivalója.
e) A Keszthelyi-hegység, a Tátika és a Kovácsi-hegy csoportja
A szinte teljesen erdővel borított terület jellemző alapkőzete a dolomit. Ezen a Dunántúli-középhegységre
jellemző kőzeten sajátos növény- és állatvilág figyelhető meg.
A legsekélyebb sziklás-köves váztalajú gerincein, meredek oldalain még erdő sem tudott kifejlődni, itt igen
fajgazdag nyílt vagy zárt dolomit sziklagyepeket és lejtősztyeppeket találunk. A cserszömörcés molyhos tölgyes
karsztbokorerdők a Keszthelyi-hegységben nagy területeket borítanak, elsősorban a déli kitettségű
hegyoldalakon és gerinceken. Sok bennük az orchidea, a bennszülött maradványfaj magyar gurgolya és a
jellegzetes örökzöld törpecserje, a szúrós csodabogyó. Ez utóbbiból szép állományok vannak az Edericsi-hegy
oldalain, az erdők aljnövényzetében.
Legnagyobb botanikai értéke az Edericsi-erdőnek a Sipos-torok nevű meredek völgy bükkösében található keleti
(vagy kaukázusi) zergevirág előfordulása. Ez a délies, illír fészkesvirágzatú faj itt éri el elterjedése északi
határát. Magyarországon máshol csak a Mecsek és a Tolnai dombság néhány pontján él.
A Keszthelyi-hegység geológiai értékeinek sorában a kőfülkék, sziklaalakzatok és szurdokok mellett több
feltárás alatt álló barlang is van az edericsi határban, közülük a Csodabogyós-barlang cseppkövekkel is
büszkélkedhet. Ezek a barlangok csak barlangkutatók számára látogathatóak.
A terület északi részén a Kovácsi-hegy–Tátika-csoport egykori hasadékvulkánjai sorakoznak. A két
lávaömlésből keletkezett Tátika alsó bazaltkúpján található az ősbükkös 200–210 éves gyertyánnal, magas
kőrissel, kocsányos tölggyel elegyes állománya.
f) A Kis-Balaton
A Kis-Balaton, mint nagy kiterjedésű, összefüggő vizes élőhely Európában is egyedülálló értéket képvisel, s a
nemzetközi természetvédelem mindig is számon tartotta. Már a múlt században is híres volt páratlan
madárvilágáról, ami szerencsére a mocsárvilág 1922-ben megkezdett lecsapolása után is – kisebb számban
ugyan, de – fennmaradt. 1979-ben, miután hazánk csatlakozott a Ramsari Egyezményhez, a 14 750 ha
kiterjedésű Kis-Balatont is felvették a „Nemzetközi jelentőségű vadvizek” jegyzékébe.
Az 1980-as évek közepén megkezdett mocsárrekonstrukciós munkálatokat követően, a Kis-Balaton tározó I-es
ütemének létrejöttével megnövekedtek a kedvező táplálkozási és szaporodási lehetőséget biztosító területek,
melyet a fajok rendkívül rövid idő alatt el is foglaltak. Már az első évektől kezdődően tízezres példányszámban
tértek vissza a vonuló, illetve itt telelő madárfajok. Az eddig megfigyelt közel 250 madárfajon kívül számos –
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
139 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ma már ritka – állat- és növényfaj talál menedéket ezen a területen. Külön említést érdemel ezek közül a
patkányfejű pocok, a lápi póc, a réti csík és néhány ritka szitakötőfaj.
Az érdeklődők számára Balatonmagyaród község határában, a szabadon látogatható Kányavári sziget segít
betekintést nyerni a Kis-Balaton élővilágába. Fenékpuszta közelében található a Vönöczky Schenk Jakab
Kutatóház, ahol ismeretterjesztő anyagok, a terület élővilágát bemutató kiállítás és videofilm, valamint
szálláshelyek várják az érdeklődőket.
4.3. 3.4.3. Bükki Nemzeti Park (BNP) Igazgatóság
4.3.1. 3.4.3.1. A BNP Igazgatóság működési területe
A Bükki Nemzeti Park (Sulyok, 1997) Igazgatóság Magyarország egyik legváltozatosabb vidékének, az Északi-
középhegység és az Alföld egy részének természetvédelmi felügyeletét látja el. Nógrád, Heves és Borsod-
Abaúj-Zemplén megyékre kiterjedő működési területén (lásd: 17. térkép) ma a Bükki Nemzeti Park mellett 11
tájvédelmi körzet és 18 országos jelentőségű természetvédelmi terület található.
T-17. ábra - Bükki Nemzeti Park Igazgatóság működési területe
4.3.2. 3.4.3.2. A BNP törzsterületei
A Bükki Nemzeti Park Magyarország északkeleti részén, az Északi-középhegységben elhelyezkedő Bükk-
hegység tömbjét foglalja magába. 1976. december 28-án alapították, területe ma 43 200 ha.
A Bükk-hegység helyén a földtörténeti ókorban és középkorban közel 200 millió éven át tenger hullámzott,
amelyben hatalmas mennyiségű üledék halmozódott fel. Ebből a tengeri üledékből, az évmilliók során jött létre
a hegység, amelynek felépítésében vulkáni kitörések is többször szerepet játszottak. Így a hegység
kőzettömegében nemcsak mészkövek, dolomitok és palák, hanem változatos vulkáni kőzetek is előfordulnak.
A karbonátos üledékes kőzetek bővelkednek karsztjelenségekben. Az évmilliók felszínformáló erői töbrökkel
tagolt jellegzetes karsztfennsíkokat, víznyelőket, barlangokat, mély szurdokvölgyeket, kiemelkedő
sziklabérceket („köveket”) hoztak létre.
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
140 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A Bükk-hegység hazánk barlangokban leggazdagabb vidéke: területén jelenleg 853 barlang ismert, amelyek
közül 45 fokozottan védett. Itt található az ország legmélyebb barlangja is, a 250 m mélységű, 4,5 km
hosszúságú István-lápai barlang. A hírneves bükki „ősemberbarlangok” (pl. Suba-lyuk, Szeleta-barlang, Istállós-
kői barlang) kitöltéséből kiemelkedő jelentőségű ősrégészeti leletek kerültek elő.
A hazánkban átlagmagasságát tekintve kiemelkedő hegységben változatos növénytakaró alakulhatott ki. A
növényzet legértékesebb részei azok a növénytársulások, amelyekben fennmaradhattak az utolsó jégkorszak és
az azt követő klímakorszakok egyes növényfajai. Ezért számos olyan növény található a Bükkben, amely
máshol nem fordul elő. Ilyen például a mészkőtörmeléken élő, alhavasi sárga ibolya, vagy a fagyzugos töbrök
oldalában élő kékvirágú északi sárkányfű.
A változatos növénytakaróhoz igen nagy fajgazdagságú állatvilág kötődik, amelyből tudományos szempontból
sok gerinctelen és gerinces képvisel kiemelkedő értéket. A gerincesek közül a madár- és emlősfauna számos
ritkasága mellett érdemes megemlíteni az apró termetű pannon gyíkot, a hegyi patakok egyik veszélyeztetett
halfaját, a Petényi-márnát vagy az alpesi gőtét.
A Bükk-fennsík karsztformái, a fennsíkot körülvevő meredek sziklaszirtek, a „Kövek” vonulata, a mély
szurdokvölgyek, a középkori várak maradványai, a lillafüredi idegenforgalmi barlangok (Szent István-barlang,
Anna-barlang) nagy számban vonzzák a hazai és külföldi kirándulókat, a hegyvidéki üdülésre, pihenésre
vágyókat.
4.4. 3.4.4. Duna–Dráva Nemzeti Park (DDNP) Igazgatóság
4.4.1. 3.4.4.1. A DDNP Igazgatóság működési területe
A Duna–Dráva Nemzeti Park Igazgatóság (Lehmann et al., 1997) természetvédelmi felügyeleti köre Somogy,
Baranya és Tolna megyék területére, azaz a Dél-Dunántúlra terjed ki, ahol a nemzeti parkon kívül 4 tájvédelmi
körzet és 23 önálló természetvédelmi terület található.
A Dél-Dunántúl legnagyobb része dombsági táj, melyből a Mecsek- és a Villányi-hegység szigetként emelkedik
ki. E dombvidéket keletről és délről a Duna és a Dráva hordalékával feltöltődött síkságok szegélyezik, így a
természetvédelmi oltalom alatt álló területek a nyílt vízfelületektől kezdve a különböző lombos erdőtípusokon át
a száraz szikla- és homokgyepekig nagyon sokféle élőhelyet foglalnak magukba (18. térkép).
T-18. ábra - Duna–Dráva Nemzeti Park Igazgatóság működési területe
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
141 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4.4.2. 3.4.4.2. A DDNP törzsterületei
A Duna–Dráva Nemzeti Park megalakulását több éves előkészítő munka előzte meg, amely a magyar
Országgyűlés 1991. évi határozatának megfelelően, eredetileg az akkori Jugoszláviával közös nemzeti park
létrehozását célozta „e folyók, mellékágrendszerük, valamint a környező területek természeti értékeinek a felszíni
és felszín alatti vízkészleteknek, továbbá az érintett területek erdeinek, termőtalajának és más megújuló
természeti erőforrásainak nemzetközi védelmére”. Az időközben lejátszódott politikai és társadalmi-gazdasági
folyamatok következtében a Nemzeti Park végül is 1996 tavaszán, Magyarország területén jött létre a Duna Sió-
torkolat és az országhatár közötti szakasza, illetve a Dráva mentén fekvő és részben korábban, részben a nemzeti
park megalakulásával védetté nyilvánított, összesen 49 479 ha kiterjedésű területen.
a) Gemenc
A Duna-menti síkságon, a Sárközben található Gemenc morfológiáját és genetikáját tekintve a Nagy Magyar
Alföld szerves része. Az 1977-ben már Tájvédelmi Körzetté nyilvánított, erdő borította területet át- és átszövik a
„fokok”, melyek részben természetes, részben mesterséges keskeny csatornák. Ezeken keresztül biztosították
hajdan a belső területek csendes elárasztását, mely területeket a fokok híján a víz óriási rombolással öntene el. A
folyó ártéri szukcessziójának főbb stádiumait a bokorfüzesek, fűz nyárligetek, tölgy-kőris-szil ligeterdők jelzik.
Különlegességük a Csepel-szigettől az Al-Dunáig élő, endemikus fekete galagonya. Megtalálható itt a nyári
tőzike, a ligeti szőlő, a dunai csillagvirág és a zömében a Dél-Dunántúlon előforduló borostás sás.
Állatvilágának kiemelkedő értékei a védett jégmadár, a fokozottan védett réti sas, fekete gólya és
kerecsensólyom. Gyakoriak a nagyvadak (gímszarvas, dámvad, vaddisznó), ezért Gemenc hazánk mindmáig
egyik legjelentősebb vadászterülete. A festői szépségű, háborítatlan táj az idegenforgalom számára is nyitott.
b) Béda-Karapancsa
A Nemzeti Park megalakulása előtt már ugyancsak Tájvédelmi Körzet státuszt élvező terület a Duna alsó
szakaszának kiemelkedő értéket képviselő élőhelyeit foglalja magába. Ligeterdeiben kockás liliom, jerikói lonc
és a fürtös gyűrűvirág is előfordul. Az ártéri erdők irtása nyomán keletkezett mocsárrétek, legelők védett
növénye a réti iszalag és a mocsári aggófű.
A Duna alsó szakasza a réti sasok és a fekete gólyák által „legsűrűbben lakott” területe az országnak, e
tekintetben hazánkban egyedülálló. A Duna–Dráva Nemzeti Park Gemenci, béda-karapancsai dunaszakaszán él
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
142 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Magyarország legerősebb, létszámát tekintve legnagyobb réti sas állománya. A háborítatlan ártéri erdők mélyén
zavartalanul pihennek meg a gémfélék. Ősszel a Duna árterein, hullámterein több százas csapatai tartózkodnak a
fokozottan védett nagy kócsagoknak, kis kócsagoknak, kanalas gémeknek, fekete gólyáknak. Az állóvizek
befagyása után a folyón megjelennek az itt telelő több ezres récetömegek is. A szinte egész télen át jégmentes
Duna védett öbleiben nagy létszámú vadlúdcsapatok tartózkodnak.
Az emlősök közül kiemelkedő jelentőségű a fokozottan védett vidra állománya. Az áthatolhatatlan sűrűségű
ártéri erdők kitűnő élőhelyei a vadmacskának is. Kiváló genetikai értéket képvisel az európai hírű Duna-ártéri
gímszarvas állomány.
A Mohácsi-szigeten található Riha-tó (ami ramsari terület) különleges értéke a kis kócsag és a bakcsó
fészkelőtelep. A Balaton vonalától délre csak itt ismeretes a nyári lúd rendszeres költése. További érdekesség a
néhány párban előforduló üstökös réce.
c) Dráva-menti síkság
A Dráva és mellékfolyóinak árterét szintén holtágak és galériaerdők kísérik. A morotvákban szép lebegő
hínártársulások vannak (sulyom, tündérfátyol, rucaöröm, kolokán stb. állományaival), de ingóláp is előfordul.
A Dráva-menti ligeterdők, erdőszélek egyedülálló értéke a magasszárú kocsord, a Dráva zátonyain pionír
növényzetben él (hazánkban csak itt) a csermelyciprus.
A Dráva vize még aránylag tiszta, ezt tükrözi tegzes fajokban való gazdagsága. Közülük egy faj kizárólag a
Dráva vízrendszeréből ismert. A hazai Dráva szakasz az itt élő 48 halfaj bizonyított előfordulásával halban
leggazdagabb vizeink egyike. A halállomány fennmaradása szempontjából kiemelkedő jelentősége van a Dráva
homok- és kavicspadjainak, mivel ezek egyes folyami halak utolsó ikrázó helyei.
A partokon, homok- és kavicszátonyokon költ a kis lile és a billegető cankó. A küszvágó csér kisebb telepei
találhatók a Dráva somogyi szakaszain. Rendkívüli zoológiai különlegesség a hazai állatvilágból teljesen eltűnt
kis csér felfedezett költése a folyó kavicszátonyán. A folyó menti magas partokon parti fecske kolóniák
alakultak ki, állományuk 34 ezer párra tehető. A Dráva homokpadjai a part mentén élő madarak kedvelt
tartózkodási helyei. A lefűződött morotvák nádasaiban, bokorfüzeseiben népes gémtelepek vannak. Itt
elsősorban bakcsók, vörös gémek és kis kócsagok költenek együtt. A szürke gémek kolóniái találhatók a vízhez
közeli égeresekben. A háborítatlan dús lombú erdőkben több fekete gólya pár is fészkel.
A Dráva-menti galériaerdők élete tavasszal és ősszel a legmozgalmasabb. A fűzek lombkoronájában ilyenkor
ezrével vonulnak az énekesmadarak: pityerek, billegetők, füzikék, poszáták, rigók, vörösbegyek. Különleges
színfoltja a területnek a Mattyi Madár Emlékpark, melynek kopjafái a hazánkban kipusztult madárfajokra
emlékeztetnek. A térségben tekinthető meg a kormorános erdő is, mely a kárókatonák tömeges fészkelő telepe.
d) Barcsi borókás
Belső-Somogy déli részén a homokpusztagyepekkel, égerlápokkal, tavakkal, magassásos és mocsárrétekkel,
cseres kocsányos tölgyesekkel tarkított táj a Barcsi borókás.
A nyíres-borókás az egykori cseres kocsányos tölgyesek irtása és legeltetése által, másodlagosan jött létre. Az
égerlápok egyedülálló értéke a királyharaszt, mely a Kárpát-medencében kizárólag itt él. Eredetileg
homokpusztagyepek növénye a hazánkban csak e tájon található rejtőke, valamint a homoki kocsord. Az
egykori mészkerülő erdők emlékét őrzi a kapcsos korpafű előfordulása, valamint ezen a tájon található dekoratív
fűzlevelű gyöngyvessző is.
A Barcsi borókásból leírt egyedülálló békaboglárkás-csikorgófüves mocsárrét ritka növényei a gázló, tóalma,
sűrű csetkáka és egy tőzegmohafaj. Tőzegmoha az égerlápokban is előfordul ritka páfrányfajokkal, mint például
a tarajos pajzsika. A magaskórósok dísze a sárgaliliom.
A lápos élőhelyeken tömegesen tanyázó kétéltűek kiváló táplálkozási lehetőséget nyújtanak a fekete gólya
számára. A Barcsi borókás állatvilága gazdag, egyebek között több mint 700 nagylepkefajt írtak le a területről.
e) Lankóci-erdő
A Dráva mentén felfelé haladva érdekes ligeterdőket találunk. Ezek hazánkban egyre ritkábbak, mert a
folyószabályozások óta nem tudnak újra képződni, illetve felújulva megmaradni.
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
143 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A Bélavár környéki bükkös hegyvidéki elemekben egyedülállóan gazdag síkvidéki erdő, amelyben a keleti
zergevirágot is megtalálhatjuk. A Gyékényes melletti Lankóci-erdő keményfaligeteiben gyertyános-
kocsányostölgyeseiben tömegesen nő a tavaszi tőzike, a környező réteken pedig a kockás liliom és a szibériai
nőszirom is pompázik. A további védett fajok között megemlíthető a borostás sás, nyári tőzike és a lápi csalán.
Az ártér rétjeinek jelentőségét madártani szempontból az a tény emeli ki, hogy a somogyi Dráva-mente 70–80
pár fehér gólyának a jó táplálkozó területe. A Drávát szegélyező idős erdőkben fekete gólya is költ.
Az élőhelyeinek zsugorodása miatt veszélyeztetett haris fennmaradása szempontjából rendkívül fontos a nedves
talajú, extenzíven hasznosított rétek megóvása. A haris kitűnő biotópjai a Komlósd, Babócsa, Bolhó környéki
rétek.
f) Zákány-Őrtilos térsége
Zákány és Őrtilos vályoggal borított dombos-völgyes felszíne hazánkban egyedülálló növényfajoknak és
társulásoknak ad otthont. Az országban máshol nem található bükkösökben, gyertyános-tölgyesekben, éger- és
kőrisligetekben él a hármaslevelű szellőrózsa, a fogasír, az osztrák- és hegyi zergevirág. A Duna–Dráva
Nemzeti Park egyik legértékesebb területe. Védelme nagyon fontos, mert a mezőgazdasági parcellákkal
körülvett völgyekben található természeti értékek erősen veszélyeztetettek.
4.5. 3.4.5. Duna–Ipoly Nemzeti Park (DINP) Igazgatóság
4.5.1. 3.4.5.1. A DINP Igazgatóság működési területe
A Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság (Füri–Csihar, 1997) működési területe Magyarország sűrűn lakott,
infrastrukturális és ipari létesítményekkel behálózott középső részén helyezkedik el. Az Igazgatóság a Főváros,
Pest megye, Komárom-Esztergom megye, Fejér megye területén gyakorol hatósági (szakhatósági) jogkört,
valamint természetvédelmi és vagyonkezelési feladatokat lát el. Működési területén országos jelentőségű védett
területként a Duna–Ipoly Nemzeti Park mellett jelenleg 8 tájvédelmi körzet és 29 természetvédelmi terület
található, melyek kiterjedése összesen közel 118 ezer ha (lásd 19. térkép).
T-19. ábra - Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság működési területe
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
144 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4.5.2. 3.4.5.2. A DINP törzsterületei
A Duna–Ipoly Nemzeti Park a Dunakanyart övező erdővel borított hegységeket és az Ipoly-völgyének még
viszonylag érintetlen szakaszát foglalja magába.
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
145 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A harmadidőszaki vulkáni tevékenység szülte Börzsöny-hegység önálló hegycsúcsok rendszere. A
környezetéből meredeken kiemelkedő kaldera, a főcsúcsokból kiinduló gerincek, a „V” alakú völgyek, a
változatosan szaggatott felszín csodálatos tájképpé ötvöződik. Természetes eredetű állóvizei nincsenek, de 300–
350 forrás fakad és táplál csermelyeket, patakokat. Érdekesség, hogy 600 m-rel a tengerszint felett negyvennél
több forrás található.
A földtörténet triász időszakában keletkezett mészkőből és dolomitból felépülő, rögökre darabolódott Pilis-
hegységre jellemzőek a meredek, kopár mészkő- és dolomitlejtők. A területen kevés az állandó vízfolyás, a
karsztosodás jelentős mértékű. Közel 200 barlangja közül 12 fokozottan védett, a legismertebbek a Leány-, a
Legény- és a Sátorkőpusztai-barlang.
A Visegrádi-hegység a Börzsönnyel mutat rokonságot, és attól a Duna visegrádi áttörése választotta el. A
miocénben zajlott vulkáni tevékenység központja Dobogókő, Nagy Csikóvár és Visegrád környéke volt. A
vulkáni kőzetekből enyhébb formák keletkeztek, ám a Holdvilág-árok és a Rám-szakadék vadregényes szurdoka
éppoly lenyűgöző, mint a szél, a fagy és víz formálta Thirring-szikla és Vadállókövek.
A Nemzeti Park növényvilága rendkívül összetett. Az egyes fajok elterjedésében nagy különbség van a Pilis
mészkővonulata, valamint a Börzsöny és a Visegrádi-hegység andezitje között. A jellemző zonális
erdőtársulások, a cseres tölgyesek és gyertyános tölgyesek hasonlóak, de a ritkább, általában extrazonálisan
jelentkező társulásokban érdekes eltérések találhatók. Mindezt egészítik ki az Ipoly-völgy vizes élőhelyeinek
jellegzetes társulásai.
Az Alföld és az északabbra lévő magasabb térszínű területek között álló Börzsöny egy sor növényfaj elterjedési
határterülete. A hegység növényvilágában a védett kosbor-, nőszirom-, tárnicsfajok nagyobb állományban
vannak jelen, míg mellettük más növényritkaságoknak (szirti páfrány, havasalji rózsa, gímpáfrány stb.) csak
egy-egy töve vagy pár négyzetméternyi előfordulása ismeretes.
A Dunántúli-középhegységre jellemző molyhostölgy, bükk, virágoskőris alkotta elegyes karszterdő a Pilisben
éri el elterjedésének keleti határát, de keletről, az Északi-középhegységből idáig hatol a nyúlfarkfüves bükkös. A
sajmeggyes karsztbokorerdő a déli sziklás gerincek, meredek oldalak elterjedt társulása, jellemző lágyszárúja a
magyar bogáncs, de a jégkorszakból fennmaradt magyarföldi husáng is itt él. Az Ipoly hullámtéri rétjeinek
dekoratív növénye a réti iszalag, de az égeres láperdők is rejtegetnek botanikai ritkaságokat.
A Nemzeti Park állatvilága a növényvilághoz hasonlóan változatos. A sztyepprétek ritka egyenesszárnyúak
élőhelyei. A kárpáti reliktum magyar tarsza, az egész Európában ritka fűrészeslábú szöcske mellett érdekes az
orosz sztyeppékre jellemző, nálunk reliktum jellegű réti sáska populációja.
A Dunakanyarban áttörő víz a felgyorsult folyással, kavicsos aljzattal ritka, endemikus csigafajok élőhelye.
Előfordul az aktuálisan veszélyeztetett bödöncsiga és rajzos csiga is. A halfauna legértékesebb tagja a petényi
márna. A madarak közül költ többek között a fokozottan védett parlagi sas, kerecsensólyom, vízirigó,
gyurgyalag, kígyászölyv és a fehérhátú harkály. Barlangjai, bányajáratai ritka denevérek élőhelyei.
A kultúrtörténeti értékek közül a visegrádi palota romjai, a Fellegvár, a dömösi apátság és Drégely várának
maradványai nevezetesek. A Nemzeti Park területén bronzkori települések, számos római rom és középkori
építészeti-régészeti emlék található.
4.6. 3.4.6. Fertő–Hanság Nemzeti Park (FHNP) Igazgatóság
4.6.1. 3.4.6.1. Az FHNP Igazgatóság működési területe
A Fertő–Hanság Nemzeti Park Igazgatóságot (Kárpáti–Tolnai, 1997) (20. térkép) 1991-ben azzal a céllal hozták
létre, hogy az Őrségtől a Fertő és Szigetköz vízi világán át a gönyűi árvalányhajas homokpusztákig hozzáértő
gondossággal az utókor számára megőrizze, kutassa és a lehetőségek szerint bemutassa Vas és Győr-Moson-
Sopron megyék természeti értékeit.
Ezen eredeti terület egy részét 2002 óta az Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság gondozza. Az Igazgatóság
működési területén 3 tájvédelmi körzet és 3 természetvédelmi terület található.
T-20. ábra - Fertő–Hanság Nemzeti Park Igazgatóság működési területe
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
146 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4.6.2. 3.4.6.2. A FHNP törzsterületei
a) Fertő (12 543 ha)
A – már a rómaiak által is ismert – Fertő a Keleti-Alpok lábainál elterülő sztyepptó. Sajátos földrajzi
elhelyezkedése folytán egyszersmind az eurázsiai füves-pusztai élőhelyek hírnöke. Vize sekély és sós, felszínét
szeszélyes széljárás borzolja. A tavat elsősorban a csapadékvíz, továbbá a Wulka és Rákos-patak táplálja. A
környezetébe besüllyedő medencéje miatt természetes lefolyása nincs, vizét a Hanság-főcsatorna vezeti el.
Mindezen természeti tényezők az emberi hatásokkal együttesen befolyásolták, illetve alakítják ma is élővilágát.
A magyar-osztrák határon átnyúló Fertő hazai részét a környező nádövvel, rétekkel és belső tavakkal, valamint a
Szárhalmi-erdővel és a Fertőrákosi kőfejtő tetején található pannon lejtősztyepp-foltokkal együtt 1977-ben
nyilvánították tájvédelmi körzetté. Még 1979-ben az UNESCO Ember és Bioszféra (MAB) Programja keretében
Bioszféra Rezervátummá léptették elő, 1989 óta pedig Európa nemzetközi jelentőségű vadvizei (ramsari
területei) között tartják számon.
A magyarországi Fertő-táj elkülöníthető részei a Fertőt nyugatról övező Fertőmelléki-dombsor (Fertőrákostól
Fertőhomokig) és a délkeleti részen fekvő Fertőzug hazai területe (Hegykőtől Sarródon át Fertőújlak határáig).
Fertőrákos közel az osztrák határhoz, a tó nyugati partjánál fekszik. Egyik nevezetessége a különleges, nagy
kamrás fejtési módot alkalmazó egykori mészkőbánya, amelynek kitűnően faragható anyagát – a mészvázú
élőlények maradványaiban rendkívül gazdag lajtamészkövet – még a bécsi operaház és a városháza építésénél is
felhasználták. A kőfejtő tetején tavaszonként szép számban virítanak a leánykökörcsinek és a különféle
kosborok. A községtől nem messze, közvetlenül a tó partján épült ki a fertőrákosi fürdőtelep.
A középhegységek melegkedvelő élővilágának otthont adó Szárhalmi-erdő a dombsor legkiterjedtebb erdeje. Az
elsősorban botanikai szempontból kiemelkedő területen a ritkább növényfajok mellett (boldogasszony papucsa,
légybangó) számos gyakoribb védett faj is megtalálható (tavaszi hérics, apró nőszirom). Az erdő jelentős
szerepet tölt be a Fertő kétéltűi és hüllői életében is: az állatok ide húzódnak vissza a tél elől.
A Fertő délkeleti részén, Sarród község határában, a fertőújlaki út mentén található a nemzeti park központja, a
Kócsagvár. Az impozáns épületegyüttes irodáinak szomszédságában 46 fő befogadására létesítettek
szálláshelyet. Az épület időszakos és állandó kiállításoknak is helyet ad. A fertőújlaki (mekszikópusztai)
kutatóházban rendezkedhetnek be mindazok, akik kutatómunkáikat a nemzeti parkban készítik.
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
147 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A Nyéki szállás vagy a fertőújlaki Cikes a vízimadarak (gém- és récefélék, sirályok és parti madarak) igazi
paradicsoma. A látogatható területek megközelítése egyszerű, a szemlélődést megfigyelőtornyok segítik. Előbbit
a Hanság-főcsatorna töltésén haladva, gyalogosan, utóbbit a faluba vezető autóútról érhetik el a madarászni
vágyók. A pusztákon legelésző szürke marha és bivaly gulya, illetve rackanyáj is a táj kiemelkedő értékei közé
tartozik.
b) Hanság (7194 ha)
A Fertő-tájat keleti irányban elhagyva hazánk egyik legnagyobb, s a Fertővel egykor összefüggő lápterületére, a
Hanság medencéjébe érkezünk. Vadvizei, mocsarai, láperdői élelem és eszközforrása voltak a „Hany”
emberének. A nádat és az égerfát jégről termelték le; a sásból, gyékényből papucsot, táskát és falvédőt
készítettek; a füzek hajlékony vesszőiből kosarat, varsát fontak. Halászok, csíkászok, pákászok és rákászok
járták az óriási vízivilágot. Alkalmasint összegyűjtötték a vadméhek mézét és a récetojásokat is. Állataikat a
lápszigetek (porondok) savanyúfüvű legelőin tartották.
A Hanság napjainkban szinte kultúrtájjá szelídült a számos emberi beavatkozás (vízrendezési munkálatok,
tőzegbányászat stb.) következtében. Sikerült megőrizni azonban tájképi megjelenési formájának egy részét,
élővilágának jellegzetes fajait. A csatornák állóvizében, a tavak védett öbleiben fehér tündérrózsa és békaliliom
virít. A megmaradt tavakban még szép számmal található réti csík és lápi póc. Nádasaiban nagy kócsag,
bölömbika és különféle nádi énekesmadarak költenek. Kékperjés láprétjeit mocsári kosbor, buglyos szegfű és
kornis tárnics díszíti. Itt még fészkel a túzok, a hamvas rétihéja és előfordul a ritka parlagi vipera is. Erdeiben
szürke gém kolónia él, fekete gólya, darázsölyv és kabasólyom költ.
A Dél-Hanságot felkeresőknek ajánljuk Öntésmajorban a Hanság kialakulását, élővilágát és a „hanyi emberek”
egykori életét bemutató múzeum megtekintését, amely egész évben várja látogatóit. A Dél-Hanság többi pontja
(a Madárvárta múzeuma, Csíkos-égeres, Király-tó), valamint a Fehér- és Barbacsi-tó szakvezetővel
látogathatók. Az Észak-, vagy Lébényi-Hanságban a védett területeket csak a kijelölt erdészeti feltáró utakon
lehet megközelíteni. A Fehér-tó partján épült Madárvárta már húsz éve színhelye a júliustól augusztusig tartó
hansági Ornitológiai és Természetvédelmi Kutatótábornak. Itt a nemzeti park szakembereinek vezetésével
szerezhetnek a fiatalok ismereteket a környék természeti értékeiről.
4.7. 3.4.7. Hortobágyi Nemzeti Park (HNP) Igazgatóság
4.7.1. 3.4.7.1. A HNP Igazgatóság működési területe
A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság (Fintha et al., 1997) működési területe Hajdú-Bihar, Jász-Nagykun-
Szolnok és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéket, valamint Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megye Tisza-tavi kis
szeletét foglalja magába. 1450 km2-nyi védett területére az alföldi élőhelytípusok változatossága jellemző, sőt
még két valódi heggyel is büszkélkedhet: az ÉK-i Kárpátok előterében lévő Kaszonyi-, illetve Tarpai-hegygyel.
Természetvédelmi kezelésében található a Közép-Európa legnagyobb füves pusztáján létrehozott Hortobágyi
Nemzeti Park, 4 tájvédelmi körzet és 20 önálló természetvédelmi terület (21. térkép).
T-21. ábra - Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság működési területe
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
148 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4.7.2. 3.4.7.2. A HNP törzsterületei
a) Történeti előzmények
A jégkorszak végétől egészen a múlt század közepéig a Hortobágy sekély mélyedéseinek nagy része a Tisza és a
Berettyó szabad árterülete volt. Kiöntéseiket az alacsonyabban fekvő térszíneken kialakult mocsárrendszer fogta
fel. A Hortobágyot a pleisztocén időszaktól több szikesedési periódus is formálta. Ezek az időszakok a pusztai
növény- és állatfajok betelepülésének kedveztek. A később csapadékosabbá és melegebbé váló korokban
megnőtt a folyók vízhozama, gyakoribbá és bőségesebbé váltak áradásaik, az ártéri ligeterdők, mocsári
növénytársulások területe a szárazabb gyepek rovására terjedt. Honfoglaló őseink itt nagy kiterjedésű
mocsarakkal, szikesekkel, rétekkel tarkított tájat találtak, amely a Hortobágy utolsó természetes képe lehetett.
Emberi tevékenység nyomai már a fiatalabb kőkorszakból is bizonyíthatóak. A réz- és bronzkor folyamán
emelték a helytelenül kunhalmoknak is nevezett kurgánok, halomsírok nagy részét, amelyeket azonban a
későbbi, népvándorláskori nomád népek is használtak temetkezésre vagy őrhelyként. A mocsarak közötti
földszigetek jó talajú szántóikkal, másutt legelőkkel, alkalmasak voltak az ember tartós letelepedésére is. A
középkori falvak emlékét templomromok és a gyakran pusztanevekké vált régi helységnevek őrzik, mint például
Papegyháza, Zám, Derzs, Máta, Angyalháza. Ezek néhánya a tatárjáráskor semmisült meg. A természetes okok
miatt sem jelentős kiterjedésű erdők maradéka a török hódoltság alatt, a megmaradt településekkel együtt
pusztult el. A mocsarakkal körülvett legelőkön, ahol a jószágok oltalom alatt voltak, „szilaj”-félnomád
pásztorkodást folytathattak.
Az elnéptelenedett terület jelentős része a töröktől kiváltságokat nyert mezőváros, Debrecen kezébe került. A
Tisza áradásai minden évben dús legelőt biztosítottak a cívis gazdák gulyáinak. Így virágozhatott fel itt a XVI–
XVII. században a magyar szürke marha tartása és exportja Nyugat-Európa városaiba. Fontos kereskedelmi
útvonalak is igazodtak ehhez a „csapáshoz”. Ilyen volt a „sóút” is, amelyen az erdélyi sóbányák kincsét
szállították. A főbb utak mentén álló csárdák többségét még a XVII. század végén építették, és a múlt században
is legalább negyven működött közülük. Vizes időkben a hidak jelentették a folyókon, holtágakon való átkelés
egyetlen lehetőségét. Ezért épült a híres Kilenclyukú híd is.
A XIX. század közepén, 1846-ban azonban megkezdődött a Tisza szabályozása Tiszadobnál. A kanyarulataitól
megfosztott, gátak közé terelt folyó nem áraszthatta el többé termékeny iszapjával a Hortobágy laposait, nem
táplálhatta a holtágak és a távolabbi területek mocsárvilágát. A folyószabályozás, a szélsőséges – aszályokra
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
149 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
hajlamos – éghajlati, illetve a talajadottságokkal együtt a szikesek kiterjedéséhez vezetett, amely most már az
egész táj arculatát meghatározta.
A XX. század fordulója óta eltelt idők számos új törekvést hoztak. Az igazi erőket felvonultató
természetátalakító munka az 1950-es években kezdődött meg. A Hortobágyot csatornákkal hálózták be, és
megpróbálták ráerőszakolni a nagyüzemi, monokultúrás mezőgazdaságot. A puszta pedig az ősi paraszti,
pásztorkodó és halászó életformájával, háziállataival, ősgyepeivel, vizeivel és élővilágával haszontalan, „a
múltból ittrekedt csökevénnyé” vált, amelynek a felszámolása csak idő kérdése volt. 1967 decemberében a Pro
Natura Akció keretében 22 világhírű tudós memorandumban kérte a magyar kormányt a Hortobágy egyedülálló
természeti és néprajzi értékeinek megőrzésére, egy nemzeti park formájában. Ennek eredményeként Közép-
Európa legsíkabb kistáján, 51 000 hektáros kiterjedéssel (ma 73 500 ha) 1973. január 1-jén létrejött a
Hortobágyi Nemzeti Park, százegy évvel a világelső Yellowstone Nemzeti Park megalapítása után.
b) Az ártéri erdők, holtágak élővilága
A Tiszát egykor széles sávban kísérték az ártéri erdők és mocsaras területek, amelyek a szabályozás
következtében megritkultak. A 70-es években létesített Kiskörei-víztároló 3200 hektáros része 1973-tól szintén
természetvédelem alatt áll. A tározó védett területrésze az 1990-es évek második felében további 3000 ha-ral
bővült. Mélyebb, nyílt vízfelületei az úszó- és bukómadarak (vöcskök, kárókatona, récék, szárcsa) számára
kedvezőek. A terület legértékesebb részén hazánk egyik legváltozatosabb fajösszetételű vegyes gémtelepe
látható. Fészkel itt a szürke gém, a kis kócsag, bakcsó, üstökös- és kanalas gém, valamint a kis kárókatona is. A
sekélyebb vizű szegélyeken terjedő nádasokban vörös gém, bölömbika, nagy kócsag, nyári lúd és szép számban
nádi énekesmadarak költenek.
A Tisza mentének hullámtéri területei a folyószabályozások előtti vízivilág képét őrzik. A legszebb ártéri
erdőfoltok Ároktő Tiszacsege határában maradtak fenn, melyeket rendszeresen el-elönt az ár, de nyár végére
akár ki is száradhatnak. A vízhez legközelebb a bokorfüzes sávja, majd a fűzes-nyáras, végül a hullámtér
magasabb szintjein a keményfa-ligetek foltjai találhatók. Az idős fák záródott lombkoronája alatt szinte
áthatolhatatlan cserjeszint nő, amelyet sűrűn átfonnak a kúszónövények. A lágyszárúak közt néhol tömeges a
fehér virágú nyári tőzike. Az állatvilág is ezerszínű itt. A ligeterdők igazi kincsei a gémtelepek, de fészkel itt a
fekete gólya, a ragadozók közül a barna kánya, sőt néha a kerecsensólyom is. A Tisza magas partfalaiban költ a
trópusi tollruhájú gyurgyalag és a jégmadár. Az erdők között megbújó rétek és kaszálók egész évben vonzó
látványt nyújtanak. Tavasszal, kora nyáron a fekete nadálytő, a lila réti és vesszős füzény, a sárga nőszirom, a
réti iszalag kék virágai, nyár végén a tisza-parti margitvirág gyermektenyérnyi „margarétái” virítanak.
A tatárjuharos sziki erdősztyepp-tölgyesek kis foltjait ma már csak Ohat és Újszentmargita mellett találjuk meg.
Felső lombkoronaszintjüket tölgyfajok, az alsót tatárjuhar, mezei juhar és szil alkotják. A cserje- és a lágyszárú
szint is hasonlóan gazdag, a kikelettel virágzó odvas keltikével, tavaszi csillagvirággal. A hézagos lombok alatt
nő a magyar zergevirág, valamint a fátyolos nőszirom, a tisztásokon pedig a sziki kocsord, réti őszirózsa díszlik.
A kidőlt fák helyben korhadnak el, ezzel életfeltételeket teremtve az értékes cincérfajoknak. Előfordul az erdei
sikló, erdei fülesbagoly is.
c) A mocsarak és tavak világa
Az egykor hatalmas kiterjedésű mocsárrendszerek az ármentesítés után kicsiny foltokra zsugorodtak.
Vízszintjüket a Nemzeti Park élőhelyrekonstrukciós programja hivatott szabályozni. Az úszóhínár gazdag
vegetációjában jelenik meg a rucaöröm, az Európa-szerte szintén ritka sulyom, de érdekes még a sárga virágú
rovaremésztő rence, a fogazott levelű kolokán és a békatutaj is. A virításkor felejthetetlen élményt nyújtó
tündérfátyol sárga szőnyegei között a tündérrózsa tenyérnyi fehér virágai tűnnek elő. A hínárszigetekre építik
fészküket a vöcskök, melyek közül itt mind a négy, hazánkban költő faj előfordul. A tündérrózsák és
kolokánmezők a fattyúszerkő telepeinek adnak otthont.
A nyílt víztől magas falával élesen különül el a nádas, vele a gyékény, a tavi káka alkot szinte áthatolhatatlan
zöld sűrűséget, melyet csak a virágkáka rózsaszín és a mocsári nőszirom sárga virágai tarkítanak. Itt van a
tanyája a nyári lúdnak, az egyetlen hazai fészkelő vadlúdfajunknak, de ez a világa a sokféle gémen kívül a
szárcsának, vízityúknak, guvatnak és több vadrécefajnak is. A nádasok országa pedig az apró énekesmadarak, a
barkós cinege, nádi sármány, a nádirigó, a jellegzetes hangú tücsökmadarak és a nádiposzáták csirimpolásától él
igazán.
A nádasok sokszor folytatódnak mocsárrétekben, ahol a tarackos tippan zsombékjai a csetkáka és az ecsetpázsit
a jellemző. Az apró „kukackalászkákat” hordozó hernyópázsit már erősebben szikesedett talajt jelez. A
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
150 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
zsombékosokkal tarkított mocsárrétek nyújtanak otthont a réti fülesbagolynak, a vízicsibéknek, a
sárszalonkának, a godának, a pólingnak és a piroslábú cankónak. Az Európában már megritkult csíkosfejű
nádiposzáta számottevő állománya él itt. A fentieket a magasabb és szárazabb szinteken a sziki rétek veszik
körül, ahol az ecsetpázsit az uralkodó fűféle. Ezek képeznek aztán átmenetet a száraz füves puszták felé.
A halastavak gazdasági céllal létesültek, így tulajdonképpen mesterséges élőhelyek. Jó részüket a szabályozás
előtti Tisza áradásait felfogó mocsarakban alakították ki. A lecsapolások után rohamosan pusztuló vízivilág
megmentésében rendkívül fontos szerep jutott nekik. Ma a Hortobágy tágabb területén hatezer hektáron
működnek, közülük a legértékesebb az ezerhétszáz hektáros Hortobágyi- vagy Nagyhalastó élővilág, amely a
nemzeti park határain belül, védelem alatt áll. Vegetációjuk a mocsarak nádszegéllyel övezett nyíltvizes
élőhelyeinek felel meg, így növény- és állatfajaik nagy része is közös.
A vízben egyre szegényedő Alföldön a hortobágyi mocsarak és halastavak európai jelentőségű madárvonulási
centrumot jelentenek.
d) A gyepek és a hortobágyi pásztorkodás
Ma a végeláthatatlan rövidfüvű puszta a Hortobágy legjellemzőbb képe. Az alacsonyan fekvő síkon a néhány
centiméteres szintkülönbségek a növényzet szempontjából óriási jelentőségűek, kialakulásuk a speciális helyi
körülményeknek köszönhető. A szikesek talajának legfelső, lazább rétege sajátos eróziós folyamatok révén
pusztul le, amelyet padkásodásnak nevezünk. Ha a gyeptakaró a járművek kerekétől, a legelő állatok patájától
megsérül, a tavaszi és őszi esőzések nyomán a talaj felső rétege lemosódik, és a vékony szikerecskén át az alig
valamivel lentebb fekvő mélyedések felé veszi az irányt.
A talajadottságokat követve a vegetáció is mozaikos. A magasabb, szárazabb padkatetőkön jelenik meg a
cickafarkfüves szikes puszta, ahol helyenként keverednek a löszpusztákra és a valódi szikesekre jellemző fajok.
A névadón kívül ott vannak az aprótermetű lóherék és a kifejezetten sótűrő növények is. Leggyakoribb füve a
veresnadrág csenkesz, amelynek jellegzetes „színeváltozásai” öltöztetik a pusztát. A hóolvadás után nemsokára
kékeszöld lesz, virágzása alatt vörösre színezi a tájat, s végül a nyári naptól kiaszott síkság általa nyer
aranysárga ragyogást. Legnagyobb kiterjedésben az ürmös sziki gyep tenyészik, amelyben a sziki üröm mellett a
sós talajt tűrő fátyolvirág, sziki pozdor, sziki útifű, vagy a lila virágú sziki őszirózsa, pozsgás zsázsa és a magyar
sóvirág nő. Értékes gyógynövénye a kamilla, amely tavaszonként szerte kivirít. A déli puszták kárpát-medencei
bennszülött, védett növényfaja az erdélyi útifű.
A szikerecske „völgyének” alján elhelyezkedő vaksziksáv már annyira szélsőségesen sós talajú, mint amilyenek
a tengerpartok. Ehhez a vízhiányos, „sivatagi üzemmódhoz” való alkalmazkodás súlyos gond a növények
számára, amit csak kevés faj képes elviselni.
Már az első nyári sétánál feltűnő a töméntelen sáska, amelyek a század elején még gyakorta, ma ritkábban
mutatkoznak sáskajárásszerűen. Ilyenkor a puszta gazdagon terített asztal a néha idáig vándorló pásztormadár
inváziószerű seregeinek. Gyakori fészkelő itt a magasban daloló mezei pacsirta, de annál ritkább közeli rokona,
a sziki pacsirta. A kopárabb talajon költ a székicsér és a széki lile. Közönséges fészkelő a bíbic, a nagy goda. A
végtelen legelők felett gyakorta tűnik fel a pusztai ölyv és a parlagi sas. A magas hegyekből a szirti sas, a keleti
sztyeppékről pedig a pusztai sas néhány példánya is idevetődik. Téli vendégeink a hósármány, a havasi füle,
pacsirta, a nagyszámú rétisas és a tundralakó törpesólyom, melyek a magas észak hidege elől menekülnek.
A löszpuszták tarka növénytársulása csak töredékeiben maradt fent, hiszen ezeket a termékeny földeket már
régtől művelik. Ma már inkább csak a hátak, kurgánok tetején található meg, ahol a barázdás csenkesz az
uralkodó, de mellette sok gyönyörűséges kétszikű is helyet kap, mint a vajsárga virágú osztrák zsálya, a
rózsaszín csomócskákat viselő macskahere a kecses magyar szegfű és a lila ökörfark kóró. A kurgánok
jellegzetes növénye a hideg puszták taréjos búzafüve és a kunkorgó árvalányhaj. A nem legelt, magasabb füvű
gyep búvóhelyeit részesíti előnyben a túzok, a fürj és a fogoly. A löszös talajba ássa otthonát az ürge. Szinte
szalad a rét, ha rejtekhelyükről előbújnak. A kis ragadozó emlősök, a menyét, a hermelin és a pusztai görény
zsákmányai ők.
Valamikor legelő állatok százezreit tartották el ezek a területek. A kizárólag akácból álló kerekerdőket,
szárnyékerdőket azért ültették, hogy azok enyhet nyújtsanak az időjárás viszontagságai ellen.
Aljnövényzetükben jellemző a nitrogénkedvelő csalán, különösen a varjútelepek alatt, mivel e madár ürüléke
nitrogénben igen gazdag. Az öregedő fák odvaiban búbos banka és kuvik költ, a gazdátlan varjúfészkeket
kékvércse és erdei fülesbagoly foglalja el.
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
151 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az itt megtelepedett népek, majd őseink mindenféle legeltetni való jószágot tartottak, de ezek közül
valószínűleg csak a hosszú szőrű racka egyezett meg a mai képviselőivel. Évszázadokig a pödrött szarvú juh
egyet jelentett a magyar rackával, s csak a XIX. században váltotta fel azt a finomabb gyapjút adó merinó. A
magyar szürke marha származására több elmélet is van: őseink hozták magukkal, vagy később betelepült nomád
népekkel került be, vagy a középkorban, a Kárpát-medencében háziasították az akkor még gyakori őstulokból.
Lehet, hogy mindháromban van valami igazság. Az tény, hogy a XV–XVIII. században „világmárkának”
számított a húsa. A második világháború végén állománya katasztrofálisan megfogyatkozott, végül a
Hortobágyi és a Közép-Tiszai Állami Gazdaság kapta azt a feladatot, hogy a fajtát génbankként örökítse át az
utókornak. A busa fejű, hullámos szőrű komondor a szállást őrizte, míg a nyájat a kuvasz védte a farkasoktól,
meg a rablóktól. A napóleoni háborúk idején Normandiából került Magyarországra a nóniusz lófajta alapító őse,
amelyből a múlt század közepén, spanyol és angol fajtákkal keresztezve jött létre a mai nemes tartású forma.
A Hortobágyi Nemzeti Park élővilágának nemzetközi jelentőségét jól jellemzi, hogy egész területe Bioszféra
Rezervátum, egynegyede pedig a vízimadarak védelméről szóló Ramsari Egyezmény alapján különösen védett
terület. Legértékesebb foltjai fokozottan védettek. A természeti értékek gazdagságának megőrzése
mindanynyiunk érdeke. E cél érdekében a nemzeti park területét övezetekre osztották, amelyek mindegyikében
más-más szabályok érvényesek. Erre még visszatérünk.
4.8. 3.4.8. Kiskunsági Nemzeti Park (KNP) Igazgatóság
4.8.1. 3.4.8.1. A KNP Igazgatóság működési területe
Magyarország egyik legjellegzetesebb földrajzi térsége a Duna–Tisza köze. Az itt található természeti értékek
megóvását a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatósága (Vajda–Kelemen, 1997) látja el (22. térkép).
T-22. ábra - Kiskunság Nemzeti Park Igazgatóság működési területe
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
152 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A védett területek kiterjedése 75 620 ha, melyből 48 198 ha a kilenc külön egységből álló Kiskunsági Nemzeti
Park (KNP), míg a fennmaradó részt a tájvédelmi körzetek (TK) és természetvédelmi területek (TT) teszik ki. A
védett területek az alábbi négy tájegységbe tartoznak:
• a Duna-völgy az egykori öntésterületen kialakult szikes pusztákkal és tavakkal,
• a Duna–Tisza közi hátság a Duna hordalékából formálódott homokbuckákat, homokpusztát, lefolyástalan
mocsarakat, maradványerdőket foglalja magába,
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
153 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• az Alsó-Tisza Vidék a folyószabályozás során leszakadt holtágakat, még természetközeli állapotban
megmaradt ártéri erdőket és a mentett területen található, kapcsolódó szikeseket öleli fel,
• Bácska magyarországi részén a homokbuckás területek (Illancs) és az uralkodóan löszös térség néhány
hektáros maradványfoltjain a meredek Duna-völgyi löszpartok a természetvédelmi értékek hordozói.
A természetvédelem célja a Duna–Tisza köze jellegzetes arculatának, a táj természeti értékeinek, földtani és
felszínalaktani képződményeinek, vizeinek megőrzése, ezen értékek tudományos kutatása és oktatási,
ismeretterjesztési célú bemutatása. Alapvető feladat még az évszázadok alatt kialakult tanyasi életforma, a
hagyományos gazdálkodási módszerek, az ősi jellegű háziállat-fajtáink fenntartása. A kiemelkedő természeti
értékek nemzetközi elismeréseképpen a KNP területének kétharmadát az UNESCO Ember és Bioszféra (MAB)
programja 1979-ben Bioszféra Rezervátummá nyilvánította.
A vizes élőhelyek fokozott védelmét szolgáló Ramsari Egyezmény hatálya alá az alábbi területek tartoznak:
• a KNP Felső-Kiskunsági tavainak vidéke,
• a Pusztaszeri TK egy része és
• a Mártélyi TK.
4.8.2. 3.4.8.2. A KNP törzsterületei
a) A Felső-Kiskunsági puszta
Az Alföld második legnagyobb szikes pusztája. Mély fekvésű, 90–100 m tengerszint feletti magasságú, kis
terepesésű hajdani Duna-ártér. A szikesedési folyamat a vízrendezés után felgyorsult. Az elszikesedett
területeken meszes-szódás, ún. szoloncsák-szolonyec puszta alakult ki. Szikes rétek, legelők, szikfokok,
vakszikes foltok váltogatják egymást a beékelődő löszhátakkal.
Növényzetét jórészt sótűrő-sókedvelő fajok alkotják, pl. veresnadrág csenkesz, sóvirág, kamilla, sziki üröm. A
löszfoltok védett növénye a törpe nőszirom és az agárkosbor. Állatvilágának kiemelt jelentőségű faja a túzok,
amelynek egyik legerősebb hazai állománya található itt. Jellegzetes fajok még a kék vércse, az ugartyúk, a nagy
goda, a piroslábú cankó. Jelentős területrekonstrukció valósult meg az egykori halastavak természetvédelmi célú
felújításakor. Ennek során állandó és időszakos vizes élőhelyeket alakítottak ki. Ezek elsősorban a költő- és
vonuló madárvilág és a kétéltűek számára nyújtanak kedvező életfeltételeket.
Az ősgyep jelenlegi állapotának fenntartásában az évszázados hagyományokkal rendelkező külterjes állattartás
is szerepet játszik. Az ősi magyar háziállatfajták génbanktelepét a KNP Bösztörpusztai telepén találjuk, ahol
magyar szürke szarvasmarha, racka és cigájajuh, magyar félvér lovak és mangalica sertések tenyésztése folyik.
b) A Felső-Kiskunsági tavak
A Felső-Kiskunsági pusztával azonos kialakulású területen a talajfelszín mélyedéseiben lefolyástalan szikes
tavak és mocsarak alakultak ki. Míg a folyószabályozás előtt ezeket a területeket a Duna rendszeresen elöntötte,
vízutánpótlásuk jelenleg kizárólag csapadék-eredetű. A tavak jellemzője, hogy nyár végére kiszáradnak. A
szikes tavak magas sótartalmú vize Közép-Európában egyedülálló mikro-flórának és -faunának kialakulásához
vezetett, melyre az ún. sziki fészkelő közösség épül. Ennek jellegzetes tagjai a gulipán, a gólyatöcs és a széki
lile. A szikes mocsarak adnak otthont a bölömbikának, a barna rétihéjának, valamint számos nádi
énekesmadárnak. A tavak ősszel és tavasszal a tömegesen átvonuló vízimadarak számára is kiváló pihenő- és
táplálkozóhelyet jelentenek.
A tavakat szikes gyepek veszik körül. A növényzet leggyakoribb társulásalkotó fajai a zsióka, a fehér tippan, a
sziki zsázsa, a sziki mézpázsit és a bárányparéj.
c) A Izsáki Kolon-tó
A Duna posztglaciális (jégkorszak utáni) mellékágában kialakult, hajdan nyílt vízfelületű tó ma a nádas
mocsarak, fűzlápok, zsombékosok igazi hazája. A tavat láp- és ligeterdők, fajgazdag láprétek, mocsárrétek,
nyugat felől pedig homokbuckás területek övezik. Északról dél felé haladva először az egybefüggő nádasok
tűnnek szemünkbe. Legfontosabb értékük a hazánkban előforduló valamennyi gémfaj és a kanalas gém
rendszeres költése. A gazdag madárvilág mellett ritka halfajok, a lápi póc és a réti csík, a hüllők közül a mocsári
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
154 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
teknős, a vízi sikló és a fürge gyík, valamint az emlősök közül a vidra is megtalálhatók. Ritka növényfaja a lápi
csalán. A megmaradt kicsiny nyílt vízfoltok gyakori növényei a tündérrózsa és a közönséges repce.
A déli rész fajgazdag láprétjeinek védett növényritkaságai közül elsősorban az orchideákat kell megemlíteni,
melyek 9 faja él itt. Leggyakoribb orchideák a vitézkosbor, hússzínű ujjaskosbor, mocsári kosbor, pókbangó.
Jellemző védett fajok a szibériai és a korcs nőszirom, valamint az epergyöngyike. A fennmaradt tölgy-kőris-szil
ligeterdők az Duna–Tisza közére egykor jellemző tájképet idézik.
d) A Fülöpházi buckavidék
Felszínalaktani szempontból két nagyobb egységre bontható terület. Nyugati részén változatos formakincsű
buckavidék található. A futóhomokot az uralkodó (ÉNY-DK-i irányú) szelek rendezték a jelenlegi alakzatokba.
Földtani és felszínalaktani szempontból nagy jelentőségű, hogy a szél felszínformáló munkája még ma is
megfigyelhető az erős tagoltságú, részben mozgó homokbuckákon.
A buckavonulatokat homoki csenkeszes, árvalányhajas nyílt homokpusztagyepek borítják, melyekben itt-ott
megjelenik a boróka. Az itt élő növények jól alkalmazkodtak a szárazsághoz, pl. a naprózsa, a homoki
báránypirosító, a kései szegfű, a homoki vértő és a homoki varjúháj. A buckaközökben serevényfüzeseket, a
buckaoldalakon borókásnyárasokat találhatunk.
Rovarfaunája a mostoha körülmények ellenére is gazdag. Ez a táplálékbázisa az itt együtt előforduló három
gyíkfajnak: a homoki, a zöld és a fürge gyíknak. Madarak közül említést érdemel az itt költő szalakóta, a búbos
banka, a gyurgyalag és a sárgarigó.
A buckavonulat keleti részén a szél által kialakított medencékben szikes tavak voltak, melyek a nyolcvanas évek
aszályos időjárása miatt mostanra kiszáradtak.
e) Az orgoványi rétek
Ez a leegyszerűsített elnevezésű térség felépítésében, értékeiben is igen változatos. A nádasokat, nedves
kaszálókat, szikes gyepeket, homokbuckákat magába foglaló terület két nagy egységre bontható. Keleti részén
az Ágasegyházi rét, az orgoványi Nagy-rét élővilágát az időszakos vízhatások határozzák meg. A kiszáradó
láprétek, kaszálók több orhideafajt, pl. a vitézkosbort és a hússzínű ujjaskosbort, a buglyos szegfűt és a kornis
tárnicsot rejtik. Az itt élő állatvilág legkiemelkedőbb faja a bennszülött Metelkamedvelepke. Jellemző madarak
a nagy goda, a bíbic, a piroslábú cankó, valamint vonuláskor a nagy póling.
A nyugati részen szikesek és homokterületek találhatók. Bár az orgoványi homokbuckák formakincse
megegyezik a fülöpházi és a bugaci területekével, növényzete a másik kettő közötti átmenetet mutatja, jól
tanulmányozhatóvá téve a homoki szukcesszió teljes sorozatát. A buckák növényzetére itt a nyílt homoki gyep
jellemző, de a boróka nagyobb mennyiségben fordul elő. A homoki gyepekre jellemző fokozottan védett
csikófark szép állományai találhatók itt.
f) Bócsa-Bugac buckavilága és pusztái
A KNP legnagyobb és egyben legösszetettebb területét homokpuszták, buckavonulatokon megtelepült homoki
erdők, szikes puszták és a valamikori szikes tavak, mocsarak, lápok, láprétek, nedves kaszálók maradványai
alkotják.
Természetvédelmi szempontból kiemelt figyelmet érdemelnek a borókás-nyárasok (legismertebb a bugaci
Ősborókás). A mészben gazdag változatos formakincsű homokfelszínek értékes növényvilágnak adnak otthont.
Jellemző fajok a borzas len, a homoki kikerics, a homoki nőszirom, a piros madársisak, a tartós szegfű és a
gyapjas csüdfű.
Rovarvilága nagyon gazdag. Érdekessége a fűrészlábú szöcske egyetlen alföldi előfordulása. Hüllőfaunája
nemzetközi szempontból is jelentős az itt élő, veszélyeztetett, parlagi vipera miatt. Leggyakoribb emlőse az
üregi nyúl nagy szerepet játszik az Ősborókás növényzetének alakulásában.
Bugac neve nemzetközileg is ismert, már az 1930-as évektől kezdve kedvelt idegenforgalmi célpont volt. Itt áll
hazánk első nemzeti parki múzeuma, mely a hozzá kapcsolódó szabadtéri építményekkel együtt a pásztorélet
hagyományait mutatja be. A pusztán folytatott hagyományos állattartás, az ősi jellegű háziállatfajták a
génmegőrzési feladatok mellett idegenforgalmi igényeket is kielégítenek.
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
155 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
g) Szikra és az Alpári-rét
A nemzeti park legkisebb területének festői szépségét a szikrai Holt-Tisza ág, az azt kísérő liget- és láperdők,
ártéri mocsarak és mocsárrétek adják. Itt találkoznak egymással a Duna–Tisza közi homokhátság magasabb és a
Tisza-völgy mélyebb fekvésű területei. Az eltérő felépítésű területek markáns rétegtani határán források
fakadnak.
A terület élővilága igen gazdag. Növényzetének érdekes tagja a bennszülött Tisza-parti margitvirág és az
Alföldön ritkaságnak számító kontyvirág.
E változatos táj sokszínű madárvilágnak biztosít táplálkozó- és fészkelőhelyet. Énekesmadár faunája a Duna–
Tisza közén kiemelkedőnek számít. Említést érdemel az Alpári-rét gémtelepe is. Az ártéri erdő fontos fajai a
szürke küllő és a fekete harkály.
A természeti szépségek, a Holt-Tisza szabad strandja, a 40 °C termálfürdő, a szomszédos üdülőtelep a területet
közkedvelt pihenőhellyé teszi. Ezért a Tőserdő a természetvédelem és a turizmus összehangolását bemutató
típusterület.
h) Miklapuszta
Az 1993 óta már tájvédelmi körzet státuszt élvező terület 1996 októberében vált a Kiskunsági Nemzeti Park
részévé. Átminősítését az itt található, egységes kezelést igénylő jelentős természeti értékek indokolták.
A kiemelkedő tájképi értékekkel rendelkező terület a Duna-völgy egyik legszebb szikes pusztáját őrzi, melynek
kialakulásában alapvető szerepet játszott a Duna folyószabályozás előtti felszínalakító munkája. Itt találhatók a
legtagoltabb morfológiájú hazai szikpadkás térszínek. Jellemző élőhelyei a szikes mocsarak, időszakosan vízzel
borított szikes gyepek, vakszikek és az ezekbe beékelődő szikpadkák.
Botanikai szempontból a terület viszonylag fajszegény, mivel a magas sótartalmú talajon csak sótűrő- és
sókedvelő növények élnek meg. Ilyenek például a bárányparéj, sóvirág, pozsgás zsázsa, mészpázsit. A
szigetszerűen kiemelkedő, néhány deciméter magas szikpadkák teljesen eltérő talajadottságokkal, és ebből
kifolyólag különböző növényzettel rendelkeznek. Itt található meg az agárkosbor, a mezei zsálya, a koloncos
legyezőfű.
A terület madárvilága egyedülálló. Különleges adottságai miatt, melyek hazánkban eltűnőben vannak,
fokozottan védett, ritka fajok menedékeként szolgál. Ilyenek a széki lile, az ugartyúk, a túzok, a kékvércse és a
székicsér. Vonuláskor igen jelentős szerepet tölt be a terület mint pihenő- és táplálkozóhely a parti madarak és
lúdfélék számára.
i) A peszéradacsi rétek
A tájvédelmi körzetként már 1993 óta természetvédelmi oltalom alatt álló területet – Miklapusztához hasonlóan
– a KNP 1996. évi bővítése során minősítették át a nemzeti park kilencedik törzsterületévé.
A jelentős természeti értékeket hordozó területegység a Duna–Tisza közi hátságelőtér egy máig megmaradt,
egykor oly jellemző vízjárta részét, az ún. Turján-vidéket őrzi. Változatos élőhelyei közül említést érdemelnek a
lápok, láprétek, mocsárrétek és nedves kaszálók, valamint az ezekbe fogazódó homokbuckák és homoki erdők.
Különleges tájképi értékei mellett kiemelkedők a botanikai értékek, melyek több, fokozottan védett és
veszélyeztetett fajt foglalnak magukba, mint a szarvas-, a légy- és pókbangó, a vitézkosbor, a vitézvirág, a
szúnyoglábú bibircsvirág. A mocsári kardvirág, a korcs- és a szibériai nőszirom található még itt.
A terület a veszélyeztetett parlagi vipera egyik legjobb élőhelye. Madárvilágának jelentős tagjai az itt fészkelő
nagy póling, a hamvas rétihéja, a túzok, a szalakóta és a gyurgyalag.
A terület hagyományos gazdálkodási módszerei biztosítják a természeti értékek fennmaradását, egyben
hozzájárulva kulturális örökségünk fenntartásához.
4.9. 3.4.9. Körös–Maros Nemzeti Park (KMNP) Igazgatóság
4.9.1. 3.4.9.1. A KMNP Igazgatóság működési területe
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
156 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A Délkelet-Alföld sajátos hangulatú tájain hazánk 7. Nemzeti parkjaként alakult meg 1997 januárjában a Körös–
Maros Nemzeti Park (Bíró et al., 1997). Működési területe magába foglalja Békés megye egész területét,
Csongrád megye Tiszától keletre eső területeit, valamint a Dévaványai-Ecsegi puszták és a Körös-ártér Jász-
Nagykun-Szolnok megyébe nyúló részeit. Az Igazgatóság látja el 42 ezer ha védett – ebből több mint 6 ezer ha
fokozottan védett – terület kezelési, fenntartási és fejlesztési feladatait.
A működési terület (23. térkép) két, arculatában eltérő, de kialakulásában sok közös vonással rendelkező
tájegységre különíthető el. Egyik a Körösvidék, a hajdani Nagy- és Kis-Sárrét Békés megyei területeivel, a
másik az ország egyik legjobb talajadottságú vidéke, a Békés-Csanádi löszhát. Kiemelt feladat a kiterjedt szikes
puszták, a meglévő mocsármaradványok, a még fellelhető természetes és természetközeli erdők védelme. A régi
folyómedrek környékén az ott kialakult pusztai területeknek, az egykori löszpuszták maradványainak, valamint
a megkapó szépségű Maros-ártér értékeinek megóvása tekinthető elsődlegesnek.
T-23. ábra - Körös–Maros Nemzeti Park Igazgatóság működési területe
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
157 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Országosan is egyedülálló feladat azoknak az állat- és növényritkaságoknak a megőrzése, melyek
Magyarországon egyedül itt tenyésznek vagy állományuk jelentős része az Igazgatóság működési területén
található. Az erdélyi hérics és a bókoló zsálya termőhelyének védelme, az ország jelentősebb vetővirág
állományának fenntartása nagy felelősséget ró a természetvédelmi szervekre. A túzok törzsalakjának
legéletképesebb populációja Békés megye északi területein él. A mezőgazdasági munkák során veszélybe került
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
158 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
fészekaljak megmentését, a tojások kikeltetését és a felnevelt túzokok visszavadítását hazánkban a dévaványai
túzokrezervátum koordinálja. A Dél-Tiszántúl vizes élőhelyeinek szerepe a madárvonulásban nemzetközileg is
jelentős. A számtalan itt található, pihenő madárfaj közül kiemelhetjük a darut, a kis liliket, és a pólingokat,
melyeknél a világállomány zöme érinti vonulása során az említett területeket.
4.9.2. 3.4.9.2. A KMNP törzsterületei
a) A Dévaványai-Ecsegi puszták (I.)
A Dévaványai-Ecsegi puszták törzsterület őrzi észak Békés megye mozaikszerűen elhelyezkedő pusztai
környezetét a körülötte fekvő mezőgazdasági és erdő területekkel. Az 1975-ben védetté nyilvánított tájban a
tájképi és kultúrtörténeti emlékeken túl számos védett és fokozottan védett állat- és növényfaj is él. Közülük
legjelentősebb a hazai állomány egyharmadát képviselő értékes túzokpopuláció, melynek létszáma 1995-ben
378 példány volt. A természetvédelmi tulajdonban levő 7 200 ha-os területen lehetőség van a túzokcentrikus
gazdálkodásra, amely a túzokon kívül számos más fajnak, így többek között a földön fészkelő
énekesmadaraknak, a fogolynak, a hamvas rétihéjának és a réti fülesbagolynak is kifejezetten kedvez.
A törzsterület kétharmada pusztai táj, melyen jellegzetes száraz és nedves szikespusztai növénytársulások
találhatók. A tartós szárazság következtében a mocsarak, mocsárrétek eltűnőben vannak. Az ökológiai változás
ellensúlyozására már 4 éve, két területen folyik mesterséges árasztással vízimadár élőhely kialakítása.
A pusztákon számos védett növény, például a macskahere, a nyúlánk sárma, a réti őszirózsa, a sziki kocsord
jelentős állományai tenyésznek.
A törzsterület különösen értékes foltja a több mint 4000 ha-os ecsegpusztai terület, amely a Hortobágy-Berettyó
folyó hullámtéri szakaszát és a környező területeket foglalja magába. A Hortobágy-Berettyói védett 20 km-es
szakasza azon ritka magyarországi folyók egyike, amely elkerülte a múlt századi folyamszabályozást. Lassan
meanderezve hatalmas kanyarokat ír le a területen, közrefogva jelentős gyepterületeket.
A terület jelentős madártani értéke a Farkas-zugi erdő gémtelepe, ahol a kolóniaalapító szürke gémek és
bakcsók mellett a fokozottan védett kiskócsag és üstökös gém néhány párja is költ. A rizsföldek körzetében
majd minden évben kolóniában fészkel a székicsér. A folyó menti három gulyakútban az Alföldön ritka és
védett gímpáfrányt találhatunk. A víztér felszínén az európai vörös könyves sulyom található tömegesen, de
említésre érdemes a tündérfátyol még nagyszámú előfordulása, valamint a vízitök és a kolokán.
b) A Körös-ártér (II.)
A Hármas-Körös hullámtere Békés és Szolnok megyében 1979-től védett terület, mely mintegy 6400 hektárt
foglal magába. Védetté nyilvánítását tájvédelmi, növénytani és állattani értékek indokolták.
A múlt századi folyamszabályozások felszámolták az Alföld vízivilágát. Ennek töredékeit jelentősen degradált,
másodlagos tájként a folyók hullámtere őrizte meg napjainkra. Még így is üde zöld szalag a folyók két partja a
végtelennek tűnő alföldi kultúrtájban. E keskeny területen megtalálhatók az egykori mocsárvilág egyes
növényei, mint a nyílfű, a virágkáka, a sulyom, a tündérfátyol. Az elmocsarasodott holtágakat és kubikgödröket
réti ecsetpázsitos kaszálók és mézpázsit társulások váltják fel a magasabb részeken. A folyót sok helyen puhafás
ártéri erdők, füzes-nyárasok bokros, ligetes állományai követik.
Állatvilágára az év nagy részében előforduló gémfélék a jellemzőbbek, gyakran találkozhatunk bakcsóval,
kiskócsaggal, szürke gémmel. Nyár végi, ősz eleji vonuláskor rendszeresen megfigyelhető a fekete gólya. Télen
a jégmentes folyó vadrécék ezreinek nyújt pihenő helyet. Az emlősük közül gyakoriságánál fogva a vidra
emelhető ki.
c) A Cserebökényi-puszta (III.)
A ma Cserebökényi-puszta összefoglaló név alatt ismert terület a Tiszántúl délkeleti részén, Szentes és
Fábiánsebestyén határában helyezkedik el.
Az első látásra csaknem teljesen sík vidék felszíni formákban gazdag. A múlt beszédes emlékei a szikes és
édesvízi mocsarak foltjai, a vízállások, elhagyott folyómedrek, enyhe lejtésű löszhátak, kunhalmok. A pusztán
átkanyargó Veker és Kórógy erek valamikor a Körösök szabadon áradó vizeit vezették a Tiszába, nagyobb
áradáskor azonban a környék összegyűlt vadvizei tengerré változtatták az egész lapályos vidéket.
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
159 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A táj változását a helytörténet tükrében is nyomon követhetjük. A honfoglalás után e vidéken elsősorban kunok
telepedtek le a vizek melletti magas partokon. A nomád pásztorkodást felváltotta a karámos, a szállások
fokozatosan pusztafalvakká alakultak át. A vidék története a középkortól háborúk, kihalások és betelepülések
sorozata. A veszedelmek elől a lakosság bevette magát a mocsarak és nádrengetegek világába. A XIX. század
közepéig a környező falvak pusztaterületek, csak a birtokrendezések, földosztások, majd a belvízrendezési
munkálatok után indult meg jelentősebb földműves gazdálkodás. A XX. században egyre nagyobb területeket
szántottak fel gabona- és takarmányfélék termesztéséhez. Máshol legelők és kaszálórétek alakultak ki. A
nádasok és mocsárrétek a leglapályosabb részeken maradtak csak fenn.
A terület történetében új fejezetet nyitott, hogy 1992 január elsejével 4556 ha-on megalakult a Cserebökényi-
puszták Tájvédelmi Körzet, amely ma a nemzeti park egyik részét alkotja. A védettség oka a még meglevő
pusztai tájkép, az ősgyepek és mocsarak, a különleges madárvilag.
A terület legfőbb botanikai értékeit a nagy csatornákban és a mocsárfoltokban fennmaradt vízi növénytársulások
jellemzik. Tájképileg meghatázóak a régmúltat idéző törékeny fűz, fehér és szürkenyár csoportok.
Bár az értékek felmérése csak napjainkban indult meg, már most jól látható, hogy a legfontosabbak közöttük a
madarak. Eddig közel 230 madárfajt figyeltek meg a Cserebökényi-pusztán. A terület ökológiai madártani
értékét kevésbé a kuriózumok, mint inkább a jellegzetes költők és rendszeres átvonulók határozzák meg. Ilyenek
a kék vércse, a haris, a szalakóta, a vonulók közül a pusztai ölyv, a réti sas.
d) A Kis-Sárrét (IV.)
Sterbetz István már az 1970-es években szorgalmazta a biharugrai halastavak és a környező területek védetté
nyilvánítását. A Biharugrai Tájvédelmi Körzet megalakítására azonban csak 1990 március 31-én kerülhetett sor.
Addigra sajnos sok kedvezőtlen változás játszódott le a tájon. A vidék azonban még így is sokat megőrzött
értékeiből, és a védetté nyilvánítás óta kedvező változások indultak el. Az immár a nemzeti park részét alkotó, 7
932 hektáros terület három egységre különíthető el.
A Biharugra és Körösnagyharsány között fekvő Ugrai-rét, Sző-rét a hajdani Kissárrét két máig fennmaradt
mocsármaradványa. Kiterjedt nádasaikban olyan ritka madarak fészkelnek, mint a nagy kócsag, kanalas gém,
nyári lúd. Az időszakos vízállású mocsárszél ritka növényei a mocsári kosbor és a hús színű ujjaskosbor.
Szeptemberben a szárazabb gyepeken nagy foltokban virít az őszi kikerics.
A közel 100 hektáros halastavi vízfelület mindig kedvelt pihenő és táplálkozó területe volt az őszi-tavaszi
vonuló vadlúd- és vadrécetömegeknek, a parti madaraknak. Az 1993-ban elrendelt általános vízivad vadászati
tilalom már érezteti kedvező hatását. 1994 őszétől a régi időkre emlékeztető madárvonulásnak lehetünk tanúi. A
tavak fészkelő madarai közül meg kell említenünk olyan ritkaságokat, mint a vörösnyakú vöcsök, a nagy
kócsag, a gulipán, a nyári lúd. 1996 óta a nemzetközi jelentőségű vizes élőhelyekről szóló Ramsari Egyezmény
hatálya alá tartozik a halastórendszer a mocsármaradványokkal együtt.
Mezőgyán, Geszt és Zsadány térségében nagy kiterjedésű erdőfoltokat találunk. Az erdők zöme az 1930-as
években telepített tölgyes, amelyek nem csupán látványukkal ragadják meg az idelátogatót. Madárviláguk is
igen gazdag. Az énekes fajokon kívül fészkel itt a holló, a darázsölyv, a fekete harkály. Az idősebb
tölgyesekben éjszakáznak a halastavak környékén telelő rétisasok. Számuk az utóbbi években a 25–30 példányt
is megközelíti.
Az erdők mellett néhol igen jó állapotú, fajgazdag rétek, legelők húzódnak. A csillaglaposi legelőn április
végén, májusban több ezer tő agárkosbor virít. Naggyanté felől Mezőgyán felé haladva az eperjesi erdőn túl
nagy kiterjedésű szikes legelők terülnek el. A pusztán és a környék szántóin még megtalálható a túzok 12–17
példányos állománya. A zsombékosokból, sziklaposokból sajnos ma már árkok viszik le a vizet, de azért minden
évben költ néhány párban a nagy goda, a sárszalonka és a piroslábú cankó.
A mezőgyáni varjasi gyepen értékes szikes-erdőspusztai növénytársulást találunk. Májusban szép látvány a
fátyolos nőszirom kékes virágmezője, ősszel a sziki kocsord hatalmas kórói és a réti őszirózsa állományai
uralják a területet.
e) A Bélmegyeri Fás-puszta (V.)
A 641 hektáros védett terület környékét a honfoglaláskori idők előtt is erdők borították, melyek a XIII.
században már írásban megemlített Fás települést ölelték körül. Fás-puszta az ősi erdőssztyepp látványát idézi, a
magányosan álló több száz éves kocsányos tölgyekkel és az idős vadkörtefákkal. A szikes pusztát legelőként
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
160 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
hasznosítják, míg a bélmegyeri erdőket a nagy hagyományokkal rendelkező vadgazdálkodás jellemzi.
Növénytani értékként a fátyolos nőszirom foltjait, a sziki kocsordot, érdekességként a sziki lóromot említhetjük.
Kiemelkedő jelentőségű a századforduló óta folyamatosan létező gémtelep és a ragadozó madarak csoportja. A
gémtelepen főként bakcsó, kiskócsag és szürke gém fészkel, míg a ragadozók között jellemző a békászó sas, a
kerecsen és a barna kánya.
A fokozottan védett madarak közül a gyurgyalag, a kuvik és a gyöngybagoly rendszeresen költ a területen. A
történelmi idők óta fennmaradt erdők változatos rovarvilágot őriztek meg. Megtalálható itt az Alföldön
egyébként ritka szarvasbogár és itt tenyészik az ország egyik legerősebb nagy szikibagoly populációja. A terület
az Európai Jelentőségű Madárélőhelyek közé tartozik.
f) A Mágor-puszta (VI.)
A Sebes-Körös szabályozása és a mocsarak lecsapolása előtti Kis-Sárrét nyugati határánál, a Holt-Sebes-Körös
ölelésében húzódik a 927 hektár kiterjedésű védett terület. Kiemelkedő kultúrtörténeti értékét a több ezer éven át
emberi településnek otthont adó kettős halom adja. A Sebes-Körös áradásai az év túlnyomó részében elöntötték
a környéket, és ez a kiemelkedő domboknak évezredeken keresztül biztonságot jelentett. A kettős Mágorhalom
egyrészt az újkőkortól a bronzkorig itt élő emberek történeti emlékeit hordozza, másrészt a Csolt nemzetség
monostorából (XI. század) átépített kolostortemplom (XII. század) romjait őrzi.
A dombok oldalait 1810-ben gróf Wenckheim Ferenc szőlővel betelepítette, és a halom oldalába pincét
építtetett. A ligetes erdőfoltok, a legelők, a Sebes-Körös eredeti medre az ártérrel, a kultúrtörténeti emlékek és a
geomorfológiai értékek alkotják azt az értékes együttest, amely méltán kiérdemelte az országos védettséget.
A fokozottan védett állatok közül a haris az ártéri réteken, a kuvik az állattartó telepeken, míg a vidra a Sebes-
Körös és a Holt-Sebes-Körös vízrendszerében fordul elő.
g) A Kígyósi-puszta (VII.)
Az 1977 nyarán megalakult Szabadkígyósi Tájvédelmi Körzet 3 800 ha szántókkal, erdőfoltokkal tarkított
mozaikos ősgyepet, az egykori Ókígyós központjában elhelyezkedő Wenckheim-kastélyt és a hozzá tartozó
mezőgazdasági, illetve vadászati szempontból hasznosított területet foglalta magába. Ez a mély fekvésű,
időszakos vízállásokkal szabdalt, többé-kevésbé összefüggő pusztai táj ma a nemzeti park egyik
törzsterületeként 4 790 ha-on szolgálja az itt élő növény- és állatvilág érdekeit.
A 70-es évek végén és a 80-as évek elején a vízállásos puszta sok vonuló madár számára biztosított rendszeres
pihenő- és táplálkozóhelyet, sőt lehetővé tette a kócsagok, gémek és szerkők megtelepedését is. Az ezt követő
szárazabb évek átalakították a védett terület képét. Az értékes növénytársulások, a szikesek jellemző domborzati
formái és ezekkel az állatvilág időlegesen átalakult, illetve elszegényedett.
Napjainkban a Kígyósi-pusztán a szikes pusztai jellegű növényzet az uralkodó, melynek jellegét a szikesedés
mértéke, vagyis a talaj sótartalma és különböző talajmélységekben való koncentrálódása – a vízellátás és a
vízborítás időtartama – határozzák meg. A pusztát megszakító kunhalmok pusztai, sztyepp jellegű
növényzetének védelme különösen fontos, hiszen számos, tipikusan kontinentális növényfaj még fennmaradt
utolsó élőhelyei.
A puszta szikes, tocsogós rétjei az ilyen vizes élőhelyekre jellemző növény- és állatfajok otthona. A madarak
közül gyakori a bíbic, nagy goda, piroslábú cankó és sárga billegető.
h) A Kardoskúti Fehértó (VIII.)
A terület központi része a kelet-nyugati irányban elnyúló Fehértó. A tó medre a Maros egyik holocénkori
mellékágából alakult ki. A fokozatos sófelhalmozódás eredményeként nemcsak a lefűződött mellékág, hanem a
környező puszták is (a valamikori Vásárhely-puszta) elszikesedtek.
A Fehértó régészeti emlékei, a pusztákhoz kapcsolódó növény- és állatvilág együttese, illetve a
madárvonulásban betöltött rendkívül fontos szerepe miatt Magyarország legértékesebb természetvédelmi
egységei között tartják nyilván. A vizes élőhelyek védelméről szóló Ramsari Egyezmény körébe még 1979-ben
bevonták. A 90-es évek elején felvették a Nemzetközi Jelentőségű Madárélőhelyek listájára is.
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
161 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A fészkelő madarak közül a fokozottan védett gulipán emelhető ki. Az európai madárvonulásban betöltött
szerepe a Fehértónak szinte egyedülálló. Egyes években a vonuló vadlibák száma eléri a 40–50 ezret, a vadrécék
száma a 120 ezret és a megritkult darvak 15–20 ezres őszi éjszakázó állományai sem ritkák. Az alkalmilag
elvetődő madárfajok közül a vékonycsőrű póling, a pártásdám, a vörösnyakú lúd, a kislilik, a vándorsólyom és a
récecsapatokra vadászó rétisas nemzetközi jelentőségű.
Napjainkban a legnagyobb természetvédelmi gond, hogy az utóbbi csapadékszegény években a talajvízszint
erősen lesüllyedt, és a meder alsó vízforrásai teljesen elapadtak. A Nemzeti Park Igazgatóság a madárvonulás
biztosítása érdekében tavasszal és ősszel mesterséges úton, mélyfúrású kutakból pótolja a vízszükségletet.
i) A Csanádi-puszták (IX.)
A nemzeti park e részegysége Csongrád és Békés megye határán fekszik. Békéssámson, Tótkomlós,
Csanádalberti, Csanádpalota, Királyhegyes, Makó-Rákos települések térségében. A terület 1989-ben nyerte el a
védettséget 4124 ha-on.
Az érintett terület, a Békés-Csanádi löszhát DNy-i része, legalább 7000 éve bizonyíthatóan lakott, így a
posztglaciális klimatikus sztyeppkorszakban kialakult ősi puszták feltehetően erdőfázis nélkül, többé-kevésbé
közvetlenül mehettek át a jelenkori legeltetett, majd később zömében feltört kultúrpusztába. Körülbelül a XIX.
század második felére alakult ki a jelenleg is meglévő művelési ág szerkezet.
A terület növényzete a lecsapolási munkák és a gyepek túllegeltetése, majd jelentős részük feltörése miatt a múlt
század óta sokat változott, szegényedett. Eltűnt a vidékről a kolokán, a tündérfátyol, a bókoló zsálya,
ugyanakkor íy gyomfajok telepedtek meg, például a gyalogakác.
A káros folyamatok ellenére a terület még mindig számos jellegzetes, védendő alföldi fajnak őrzi jelentős
állományát. A legtöbb értékes növényfajnak a löszpusztagyepek adnak otthont. Itt tenyészik a Dél-Tiszántúl
egyetlen jelentős tavaszi hérics populációja és az ország egyik legnagyobb vetővirág állománya. A térség
egyetlen fennmaradt ősmocsara, a Liliomos szintén több értékes fajt őrzött meg, mint például a pompás kosbor,
vagy a Tiszántúlon ritkán előforduló kisfészkű aszat. Fajszegényebbek a száraz és padkás szikesek, nem szabad
azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy ezek nagyon szélsőséges, speciális élőhelyek, amelyeken csak kevés
faj találja meg életfeltételeit. A terület szikes pusztáinak kiemelkedő értéket ad az azokon élő, 5–10 millió tő
nagyságúra becsült őszi csillagvirág állomány. Az ecsetpázsitos és hernyópázsitos nedves kaszálórétek szélein
tenyészik védett, bennszülött növényünk, az erdélyi útifű és a réti őszirózsa.
A terület állatvilágára vonatkozó ismereteink sajnos jóval hézagosabbak, különösen a gerinctelenek
vonatkozásában. Okkal feltételezhetjük azonban, hogy a növényvilágot kedvezőtlenül érintő hatások az
állatvilágban is hasonló tendenciákat okoztak. Példa erre a jelenleg igen ritka, fokozottan védett földikutya,
amely még századunk elején is elterjedt és gyakori volt a térségben.
Európai vonatkozásban is kiemelkedő jelentőségű madárvonulási folyosó részét képezi a terület, elsősorban a
daru, a récefélék és a parti madarak tekintetében. A puszta fontos táplálkozó és pihenő terület az átvonuló nagy
lilikek, darvak, pusztai ölyvek számára, nyáron pedig fészkelőhelyet nyújtanak a böjti récének, a sárszalonkának
és a kucsmás billegetőnek. Állattani szempontból még a puszták közé ékelődő és azokat övező szántók is
hordoznak értékeket, mivel fontos táplálkozó és alkalmi fészkelőhelyei például a hamvas rétihéjának, a
túzoknak.
A gerinctelen fauna kutatása csak a védetté nyilvánítást követően. indult meg, de már ilyen rövid idő alatt is
figyelemre méltó eredmények születtek, számos értékes fajt sikerült kimutatni a területről. A puszták
nemzetközileg is kiemelkedő állattani értéke a sztyepplepke egész Közép-Európában már csak itt tenyésző
állománya.
j) Az erdélyi hérics termőhelye (X.)
Az erdélyi hérics Magyarország legritkább és legveszélyeztetettebb növényritkaságai közé tartozik, egyetlen
ismert hazai állománya Csorvás közelében található.
A növényt 1935-ben fedezték fel mint a magyar flóra új tagját, akkor még 15 helyen fordult elő a jelenlegi
élőhely tágabb környezetében. Északias kitettségű, hűvösebb mikroklímájú élőhelyén számos értékes
löszgyepfajjal fordul elő, mint pl. macskahere, vetővirág. Állományának nagy arányú csökkenését a kiszántás, a
vegyszeres gyomirtás és az állatgyógyászati célokat szolgáló „tályoggyökér” gyűjtése okozta.
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
162 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
k) A tatársánci ősgyep (XI.)
Két-három ezer évvel ezelőtt a Körös–Maros közének túlnyomó részét pusztai cserjésekkel és tatárjuharos-
tölgyesekkel tarkított löszpusztagyepek fedték.
A szántóföldi művelés előretörésével a kiváló minőségű, mezőségi (csernozjom) talajú területeket teljes
egészében feltörték, így az eredeti növénytakaró csak néhány kisebb foltban, kurgánon és határmezsgyén maradt
meg. Ilyen maradványfolt a Tatársánci ősgyep, melynek értékét tovább fokozza a valamikori földvár
kultúrtörténeti emlékegyüttese. Az időszámításunk előtti VIII–V. században építették a környék lakói a
Pusztaföldvár határában húzódó Nagytatársáncot. Az Ős-Maros mellékágára félkörívben építették rá a kétszeres,
vizesárokkal kiegészített sáncvonalat.
A fő gyepalkotók közül a zsályákat, a sarlós gamandort, a csuklyás ibolyát, a macskaherét és a jakabnapi
aggófüvet érdemes említeni. Külön ki kell emelni a bókoló zsálya jelenlétét, melynek csak két hazai előfordulási
helye ismert.
l) A tompapusztai löszgyep (XII.)
A tompapusztai löszgyep a legszebb zárványfoltok egyike hazánkban. Fennmaradását egyrészt a Szárazér
(Maros mellékága) védelmező ölelésének, másrészt a településektől való viszonylag nagy távolságának
köszönheti. Uralkodó társulása a löszpusztagyep, jellemző fajai a pusztai meténg, a mirigyes kakascímer, a
koloncos legyezőfű, a kunkorgó árvalányhaj, a macskahere, a közönséges borkóró és a Dél-Tiszántúlon ritka
szennyes ínfű.
A gerinces állatvilágból kiemelkedő értékű a földikutya itteni populációja, a gerinctelenek közül pedig a magyar
tarsza egyetlen síkvidéki előfordulása.
m) A Maros-ártér (XIII.)
Az 500 kilométer hosszú Maros rövid magyarországi szakaszának természetvédelmi megóvása országos érdek.
A magyarországi szakasz élővilágának egyik meghatározó tényezője, hogy az árvizek gyorsan és bővízűen érik
el hazánkat. Gyakran telepednek meg az elöntéseket követően (ideiglenesen vagy véglegesen) szubmontán állat-
és növényfajok.
Mivel a Maros átszeli Erdélyt és a hegyektől kisebb-nagyobb erdők kísérik a szegedi torkolatig, nemcsak az
árvizek sodornak élőlényeket, de a parti zónában a folyamatos migrációnak is tanúi lehetünk. A terület döntő
többsége erdő, kemény- és puhafa állományok váltják egymást. A védett nyári tőzike is több helyen
megtalálható az ártéren. A védett terület kiemelkedő értékei közé tartozik a bánáti csiga előfordulása.
4.10. 3.4.10. Őrségi Nemzeti Park (ŐNP) Igazgatóság
4.10.1. 2.4.10.1 Az ŐNP Igazgatóság működési területe
Az Őrségi Nemzeti Park 2002. március 1-én alakult, kiterjedése 44 település határában közel 44 ezer hektár,
melyből 3100 hektár fokozottan védett. Területe az Őrség magyarországi részét, a Vendvidéket, a Vasi hegyhát
egy részét, a Rába mentét az országhatártól Csákánydoroszlóig, és néhány Zala megyei község környékét öleli
fel. Az Igazgatóság működési területét a 24. térkép szemlélteti, amelyen 2 tájvédelmi körzet és 6
természetvédelmi terület is található.
T-24. ábra - Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság működési területe
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
163 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4.10.2. 3.4.10.2. Az ŐNP törzsterületei
A történelmi Őrség az egykori gyepűvédők 18 falva, melyből jelenleg 3 Szlovéniához tartozik. Népessége
magyar, hazánkban egyedülálló módon a honfoglalás óta itt él. Ősi, máig élő családneveik (Galambos, Siska,
Baksa, Tamaskó, Zsohár, Gerencsér, Jakosa …) is ezt bizonyítják ezt.
Rossz, agyagos, kavicsos földjeiket égetéses irtásgazdálkodással kezelték, de a települések környezetében
trágyázott szántókat is műveltek, amit nagyszámú magyar tarka marha állományuk tett lehetővé. Az Őrségre az
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
164 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
istállózó állattartás, a kaszáló gyümölcsösök, még nem is olyan rég a kisparaszti szálalásos erdőgazdálkodás,
településeire a szeres szerkezet, múlt századi borona falú házaira a kontyolt zsupp tető és a „kódisállás”
jellemző.
A Vendvidék a gyepűn túli szlovén nyelvű népcsoport lakóterülete, mindössze 6 önálló település.
Földművelésük, állattartásuk hasonló az őrségihez, erdőgazdálkodásukra jellemző a hazánkban mára
egyedülállóvá vált kisparaszti szálalásos erdőhasználat. Házaikat a gazdák birtokuk közepére építették, így
alakultak ki a szórvány szerkezetű falvak.
Az évezredes extenzív használat során kialakult kaszálórétek – melyek az országban egyedülálló növény-, állat-
és gombavilágot rejtenek – a szarvasmarha- és lóállomány gyors csökkenése miatt rohamosan átalakulnak,
beerdősülnek. A rétek fenntartása egyedül a hagyományos paraszti gazdálkodással oldható meg, amely egyben
az adott terület legkíméletesebb használatát is jelenti.
A nemzeti park földrajzi helyzetéből adódóan nedves, szubalpin éghajlatú, unikális és reliktum fajokban
rendkívül gazdag élővilággal rendelkezik.
Az Őrségre és a Vendvidékre jellemző és meghatározó összefüggő lombelegyes erdeifenyvesek a magyar–
szlovén–osztrák hármas határon elterülő szigetszerű erdeifenyves övezet részei. Feltehetően jégkori
maradványok, mely társulások legközelebb csak Észak-Európában találhatók meg. Fennmaradásukat az itteni,
hűvös kelet-alpesi éghajlat és az Ős-Rába savanyú kavicstakaróján képződött extrém talajok biztosították.
Hazánk legnagyobb kiterjedésű acidofil erdeifenyveseinek karakterfajai a kapcsos korpafű, a lapos korpafű, a
kígyózó korpafű, a hegyi páfrány, a bordapáfrány, a vörös áfonya, a kereklevelű, kis és zöldvirágú, a
gyöngyvirágos, az egyvirágú, és az ernyős körtike, valamint a henye boroszlán. Hazánkban csak innen ismert az
avarvirág, a havasi éger és a fenyérgamandor előfordulása. A védett területen mintegy 50 láp található, 6
nagyobb kiterjedésű ingóláp, 20-nál több tőzegmohás átmeneti láp, illetve tőzegmohás fűzláp és fülesfűz láp. A
védett és fokozottan védett kategóriába javasolt tőzegmohás lápi társulásokban élő legértékesebb növények közé
tartoznak a vidrafű, a széleslevelű ujjaskosbor, a széles- és keskenylevelű gyapjúsás, a fülesfűz, a tőzegeper, a
kereklevelű harmatfű, az északi és a szürkés sás, valamint 14 tőzegmoha faj.
A Rába itteni, felső szakasza teljesen szabályozatlan. A folyót természetes állapotú bokorfüzesek és puhafás
ligetek szegélyezik. Medre igen változatos, szigetekben, zátonyokban és szakadó partokban gazdag. A
zabolázatlan folyót holtágak sora kíséri, melyek legértékesebb fajai a sulyom, a fehér tündérrózsa, a békaliliom.
A rétek közül a vizes típusok a jellemzőek, közülük a zsombékosok és más sástársulások, illetve a kiszáradó
kékperjés láprétek a legértékesebbek. Jelentős állományban díszlik rajtuk sárgaliliom, kígyógyökerű keserűfű,
széleslevelű ujjaskosbor, kenyérbél cickafark, zergeboglár, osztrák zergevirág, kornistárnics, buglyos szegfű,
vidrafű, szibériai nőszirom, széles- és keskenylevelű gyapjúsás. Hazánkban egyedül a Vendvidéken fordul elő a
réti palástfű.
A nagygombák közül több mint 30 faj hazánkban csak e tájon él, ezek előfordulása Európában is igen ritka.
Élőhelyeik a visszaszorulóban levő, beerdősülő száraz gyepek. Megőrzésük csak kíméletes gyephasználattal
valósítható meg.
A kiterjedt fenyőelegyes lomberdők, fenyvesek, kaszáló- és láprétek, patakvölgyek gazdag állatvilágnak adnak
otthont. A jelentős ritka fajok nagy része vizes élőhelyekhez, illetve a fenyvesekhez kötődik. Ilyenek a
vérfűboglárka, a sötétaljú boglárka, az erdei szitakötő és az európai Vörös Listán is szereplő kétcsíkos hegyi
szitakötő.
Gazdag és változatos a táj gerinces állatvilága is. Jellemzőek a hegyvidéki elterjedésű kétéltűek, mint a foltos
szalamandra, a sárgahasú unka, a gyepi béka. A Vendvidéken, apró vízállásokban, tókákban él hazánk egyik
legnagyobb alpesi gőte állománya.
A nemzeti park madárvilágára az apró erdőlakó fajok jellemzőek. A lucfenyvesekhez kötőnek a keresztcsőrű, a
sárgafejű és a tüzesfejű királyka. Az őrségi fenyvesek jellegzetes faja a fenyvescinege, a búbos cinege és a hegyi
fakúsz. Az idős bükkösök ritka odúlakó madarai a kék galamb és a kis légykapó. Az őrségi dús füvű, üde rétek
rejtett fészkelője a haris, a Rába kavicsos zátonyain költ a kislile. A háborítatlan, zárt erdők legféltettebb
fokozottan védett madara a fekete gólya, a környék jellegzetes, gyakori fészkelője a fehér gólya.
Templomtornyokban megtalálhatjuk a gyöngybaglyot, idős, odvas gyümölcsösökben a füleskuvikkal
találkozhatunk. Fél évszázada a legháborítatlanabb erdőben még a siketfajd is élt. Hazánk utolsó fajdjai azonban
a megnövekedett zavarás és a kíméletlen vadászat miatt kipusztultak.
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
165 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A Rába és a kisebb patakok mentén időnként felbukkan a fokozottan védett vidra.
A lakosságnak a természetvédelemhez való hozzáállását is kedvezően befolyásolja az Érzékeny Természeti
Területek támogatási rendszere. A mintaterületen a hagyományos extenzív gazdálkodáshoz kapcsolódó
tevékenységek kapnak támogatást, ezzel elsősorban a természeti és táji környezet megóvását kívánják
elősegíteni, de ez egyben az itt élő emberek megélhetéséhez is segítséget nyújt.
∗ ∗ ∗
Az országos jellentőségű védett természeti területek teljes listáját – beleértve a nemzeti parkok törzsterületein
túl a tájvédelmi körzeteit és természetvédelmi területeit is – a 8.3.1. melléklet tartalmazza. Lássuk ezek után
az ÉTT rendszer mintaterületeit.
5. 3.5. Az ÉTT mintaterületek bemutatása
A 2002. évben kísérleti jelleggel 11 modellterületen indult az ÉTT program (Ángyán et al., 2002). A
kiválasztott modellterületek az alábbiak:
Lássuk tehát e mintaterületek területi lehatárolását, rövid bemutatását, értékleltárát és speciális – a korábban már
ismertetett és valamennyi ÉTT-n kötelező előírásokon túlmutató – támogatott tevékenységeik listáját, valamint
az ezek teljesítése fejében ajánlott kifizetési összegeket.
5.1. 3.5.1. Észak-Cserehát
5.1.1. 3.5.1.1. Területi lehatárolása
Az Aggtelek-Rudabányai-hegyvidék legkeletibb részén járunk: a Tornai-dombság szelíd lankáin, amelyet a
Bódva folyóba torkolló Rakaca-patak medencéje tagol, és nyugatról a Sas-patak mészkőszurdoka tesz
változatossá. A Debréte, Pamlény, Hídvégardó, Bódvalenke, Rakacaszend, Tornabarakony, Becskeháza,
Tornaszentjakab és Viszló települések területén elhelyezkedő Észak-Cserehát ÉTT páratlan szépséget hordoz.
A modellterület elhelyezkedését és érintett településeit a 25. térkép mutatja.
T-25. ábra - Észak-Cserehát ÉTT mintaterület
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
166 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
5.1.2. 3.5.1.2. Rövid leírása, értékleltára
Változatos a táj: a vízfolyások mentén égerligeteket, a dombokon cseres-tölgyes, gyertyános-kocsánytalan
tölgyes erdőket, a mészkőkibukkanásokon foltszerűen karsztbokorerdőket találunk.
Az év jelentős részében vagy folyamatosan vízborította területeken megjelenő fűzlápok, bokorfüzesek és velük
mozaikszerűen megjelenő fátlan társulások jelentős természeti értéket képviselnek. A nedves területek ritka
növényfajai között említhető a kígyógyökerű keserűfű, a kockásliliom, a kornistárnics, a mocsári kosbor, a
széleslevelű ujjaskosbor, a szibériai nőszirom, a zergeboglár vagy a zsombéksás. Jelentős természeti és tájképi
értékkel rendelkeznek az átalakított, másodlagos élőhelyek, melyek számos kiemelkedő természeti értéknek
adnak otthont.
A száraz gyepek védett növénye többek között a csinos árvalányhaj, a leánykökörcsin, a magyar nőszirom és a
nagyezerjófű.
A térségben még fellelhető rövidfüvű legelőkön él az ürge. A területen megtalálhatjuk a parlagi és a békászó
sast. A művelt rétek, illetve még be nem erdősült magassásosok ritka költő madara a haris.
A hagyományos kisparcellás mezőgazdasági területek ritkuló madara a fogoly és a fürj. A művelés alól
felhagyott területeken a beerdősülés különböző fázisaiban lévő egykori legelők ritkuló madara a búbosbanka. Ez
az élőhely nagyon kedvező a gébicsféléknek is. Az egyedi tájképi értéket képviselő fás legelőkön kétszáz éves
faegyedekkel is találkozhatunk.
A térségben fellelhető természetes karsztbokorerdők, sziklagyepek, láp- és mocsárrétek mellett kiemelkedő
fontosságúak az emberi tevékenység hatására kialakult másodlagos élőhelyek: fás legelők, kaszálók, kisparcellás
mezőgazdasági területek, melyek természeti értékei a hagyományos gazdálkodás, legeltetés hanyatlásával, a
művelés felhagyásával veszélybe kerültek.
5.1.3. 3.5.1.3. Támogatott tevékenységei
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
167 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az Észak-Cserehát ÉTT program célja a táj jellegének, természetes és féltermészetes élőhelyeinek megőrzése a
hagyományos gazdálkodási módok újbóli elterjedésének támogatásával. A célok elérését szolgáló gazdálkodási
rendszerek, támogatott tevékenységek, választható szántóföldi és gyepgazdálkodási előíráscsomagok és az
azokhoz kapcsolódó kifizetések az alábbiak.
a) Szántóföldi művelés
• Gazdálkodási előírások:
• műtrágya használata legfeljebb 80 kg/ha vegyes hatóanyag mennyiségben megengedett, szerves trágya
használata javasolt;
• extenzív termelésre alkalmas talajtakaró növények vetésforgóban való termesztése legalább 20%-ban
(gabonafélék, pillangósok, takarmány- és másodvetésű növények);
• gabonafélék termelése során – aratás után – zöldugar vagy másodvetés alkalmazása kötelező;
• évente egyszeri alkalommal változó mélységű szántást is lehet végezni;
• környezetkímélő, gyorsan elbomló (sárga és zöld kategóriás) szelektív növényvédő szerek alkalmazása;
• gyomirtó szerek évente legfeljebb egyszeri, a haszonkultúrát érintő alkalmazása;
• vegyszerhasználat mellőzése a táblaszegélyeken (1–2 m);
• táblaszegélyek eredeti állapotának megőrzése.
• Kifizetési összeg: 34 800 Ft/ha
b) Nedves rétek kaszálása
• Gazdálkodási előírások:
• a korábbi parcellaméretek fenntartása;
• időjárási viszonyoktól függően évi maximum kétszeri kaszálás;
• az első kaszálás elhalasztása július 31-e utánra, amennyiben haris (Crex crex) fészkelése észlelt;
• az első kaszálás végrehajtása legkésőbb július 15-ig, amennyiben haris (Crex crex) fészkelése nem észlelt;
• nedves talajviszonyok mellett a talaj szerkezetét romboló agrotechnikát (nehéz gépekkel történő kaszálást,
betakarítást stb.) nem lehet alkalmazni.
• Kifizetési összeg: 16 200 Ft/ha
5.2. 3.5.2. Marcal-medence
5.2.1. 3.5.2.1. Területi lehatárolása
A Kisalföldön elhelyezkedő Marcal-medence Érzékeny Természeti Terület mintegy 2750 hektár kiterjedésű, a
Marcal folyó 62 km hosszú szakaszát és árterét foglalja magába, érintve Adorjánháza, Csögle, Egeralja,
Kamond, Kisberzseny, Kispirit, Külsővat, Nagypirit és Zalaszegvár községek közigazgatási határait.
Elhelyezkedését és érintett településeit a 26. térkép mutatja.
T-26. ábra - Marcal-medence ÉTT mintaterület
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
168 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
5.2.2. 3.5.2.2. Rövid leírása, értékleltára
A kistájat egykor égerligetek, tölgy-kőris-szil ligeterdők és gyertyános kocsányos tölgyesek borították. Egyes
felületeken zsombéksásosok, magassásos és mészkerülő láprétek is meghúzódnak. Az utóbbi években a gyepek
tényleges területe csökkent. A művelt szántók és a gyepek közötti átmenetet több hektár kiterjedésű korábban
feltört, művelt, majd magukra hagyott táblák képezik.
A Torna-menti területek igen változatos képet mutatnak. Mozaikos térszerkezettel térszíntől és
területhasználattól függően sásos, néhol nádas, vizes területek, kaszálók, füzes, cserjés területek, viszonylag
száraz legelők delelő helyekkel figyelhetők meg. A térség legjelentősebb összefüggő vizes-zsombékos területe a
Csergedi-dűlő.
A területen a fokozottan védett fajok között megtalálható a haris, a fehér gólya, a kerecsensólyom, az emlősök
közül a vidra. A mezőgadasági területekhez kötődő védett fajok közül a térségben találkozhatunk bíbiccel,
fürjjel, pajzsos cankóval, mezei pacsirtával, törpe sárszalonkával, réti cankóval és olyan ragadozómadarakkal,
mint a barna rétihéja, vörös vércse, egerészölyv, kékes rétihéja.
5.2.3. 3.5.2.3. Támogatott tevékenységei
Az ÉTT rendszer bevezetésével a legfőbb cél a térség – főként vizes – természetes élőhelyeinek megtartása és az
ehhez kapcsolódó speciális mezőgazdálkodási formák jövedelmezőségének javítása. A felszíni vizek jelentős
felülete miatt a vegyszerhasználat csökkentésére van szükség. A vizes élőhelyekhez kötődő állatfajok (főként a
fokozottan védett haris, illetve fehér gólya) és növényfajok számára kedvező gyephasznosítási formák
elterjedését is szorgalmazni kell. A védelmi feladatok megoldását szolgáló gazdálkodási rendszerek, támogatott
tevékenységek, választható szántóföldi és gyepgazdálkodási előíráscsomagok és az azokhoz kapcsolódó
kifizetések az alábbiak.
a) Szántóföldi művelés, félintenzív gazdálkodással
• Gazdálkodási előírások:
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
169 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• műtrágya használata legfeljebb 80 kg/ha vegyes hatóanyag mennyiségben megengedett, kiváltása istálló-,
illetve zöldtrágyával lehetséges;
• csak környezetkímélő (sárga és zöld kategóriás) szelektív, gyorsan bomló szereket lehet használni;
• a szántók táblaszegélyei mentén 2 m-es sávban mezsgyék, gyepes táblaszegélyek meghagyása;
• vízfolyások 5 m-es sávjában növényvédő szer és műtrágya használata nem megengedett;
• belvizek elvezetése nem megengedett;
• bármely hasznosítási stádiumban lévő táblát a nem honos és agreszszív gyomoktól mechanikai úton
mentesíteni kell.
• Kifizetési összeg: 30 000 Ft/ha
b) Nedves gyepterületek kaszálása
• Gazdálkodási előírások:
• évente a teljes tábla 10%-ának kaszálatlanul hagyása rotációszerűen más és más helyen;
• az első kaszálás időpontja haris vagy vízicsibe előfordulása esetén július 15-e után lehet;
• a területen előforduló hamvas rétihéjafészkek esetén a fészek körül 50 m sugarú körben az első kaszálás
időpontjának kitolása július 30-ig;
• a zsombékos, vízállásos területek zavartalanul hagyása;
• felszíni vizek elvezetése nem megengedett;
• gyepek felülvetése, műtrágyázása, valamint szervestrágyázása nem megengedett;
• kötelező a nem honos és agresszív gyomfajok mechanikai úton történő irtása;
• a táblaszegély mentén 2 m-es sávot csak minden 3. évben lehet kaszálni.
• Kifizetési összeg: 22 800 Ft/ha
c) Nedves gyepterületek legeltetése
• Gazdálkodási előírások:
• legeltetni csak juh, szarvasmarha és ló állatfajokkal lehet, a legeltetett állatlétszámnak 0,5–1 számosállat/ha
között kell lennie;
• gyepek felülvetése, műtrágyázása, valamint a természetes úton kijutó trágya mennyiségén felüli szerves
trágya kijuttatása nem megengedett;
• felszíni vizek elvezetése nem megengedett;
• nem honos és agresszív gyomfajokat fajspecifikus, mechanikai úton kell irtani (pl. acatolóval).
• Kifizetési összeg: 16 200 Ft/ha
5.3. 3.5.3. Hevesi-sík és Borsodi-mezőség
5.3.1. 3.5.3.1. Területi lehatárolása
A modellterületek elhelyezkedését és érintett településeiket a 27. térkép mutatja.
T-27. ábra - Hevesi-sík és Borsodi-mezőség ÉTT mintaterülete
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
170 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
5.3.2. 3.5.3.2. Rövid leírása, értékleltára
a) Hevesi-sík
A terület az Észak-alföldi hordalékkúpsíkság, Hevesi-sík és Hevesi-ártér kistájain helyezkedik el. A két kistáj
éghajlati, geológiai, talajtani és vegetációtörténeti adottságainak megfelelően alakult a terület flórája és
vegetációja, amely az utóbbi évszázadokban nem mentesült az emberi hatások alól sem. A ma nagyrészt
kultúrtáj egykor gazdag és változatos vízi és mocsári növényvilága eltűnőben van, miként a löszpuszták flórája
is. A terület flórájában az alföldi erdőspuszta hol löszön, hol sziken kialakult mozaikos fás-füves foltjainak,
azok társulásainak a fajai jellemzőek. A területen előforduló védett növények közül megtalálható pl. a réti
iszalag, a buglyos boglárka, a macskahere, a réti őszirózsa, a sziki őszirózsa és a fátyolos nőszirom.
A terület állatvilágára jellemző, hogy a kétéltűeket életmódjukból fakadóan az időszakosan legnagyobb számban
vízzel borított részeken találjuk meg. Domináns fajuk a vöröshasú unka (Bombina bombina). A hüllőket csak
három faj képviseli, közülük szinte mindenhol megtalálhatjuk a gyakori fürge gyíkot (Lacerta agilis). A terület
egyik legkomolyabb értékét jelentik az itt élő ritka és veszélyeztetett madárfajok, melyek védelme is kiemelt
szerepet kap. A terület kiemelkedő madártani értékei miatt bekerült az Európai Jelentőségű Madárélőhelyek
(IBA) jegyzékébe. Megtalálhatók a jellegzetes pusztai fészkelő fajok (túzok, ugartyúk) és a ritka ragadozómadár
fajok (parlagi sas, kerecsensólyom, hamvas rétihéja) jelentős állományai is. Vonulási időszakban partimadarak
tömegei lelnek biztos pihenőhelyre egyes pusztarészeken, téli időszakban pedig rétisasok jelennek meg nagy
számban a területen. Az emlősök közül legnagyobb számban a cickányfélék és pocokfélék képviseltetik
magukat. Legnagyobb értéket a térségben élő vidra, vadmacska és molnárgörény jelenti.
b) Borsodi-mezőség
Az Észak-alföldi hordalékkúp síkságon elhelyezkedő népiesen Kishortobágynak nevezett területen helyezkedik
el a Borsodi-mezőség ÉTT. Mai formáját a Bükkből érkező patakok és a Tisza alakította ki.
A ma nagyrészt kultúrtáj, egykor gazdag és változatos vízi és mocsári növényvilága, miként a löszpuszták
flórája is eltűnőben van. A terület flórájában az alföldi erdőspuszta hol löszön, hol sziken kialakult mozaikos
fás-füves foltjainak, azok társulásainak a fajai jellemzőek. A terület növényzete a mezőgazdálkodás
következményeként nagyobb részben másodlagos. A síkság eredeti állapotát reprezentáló szikesek és a
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
171 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
folyamszabályozás után kialakult másodlagos szikesek növényzetére az ürmös és cickafarkos pusztai gyepek
jellemzőek, mozaikosan váltakozva nedves sziki rétekkel és löszgyepfoltokkal.
Kiemelt természeti értékek az állatvilágból kerülnek ki. Itt életképes populációja él még hazánk legnagyobb
madarának, a túzoknak és nagy egyedszámban fészkel az egzotikus megjelenésű szalakóta.
5.3.3. 3.5.3.3. Támogatott tevékenységei
A száraz szikes pusztától a magassásos mocsárrétekig terjedő változatos élőhelyeket csak körültekintő
gazdálkodással őrizhetjük meg. Az ÉTT rendszer bevezetésével a legfőbb cél a térségre jellemző változatos
élőhelyszerkezet megtartása, és az ehhez kapcsolódó hagyományos gazdálkodási formák jövedelmezőségének
javítása. Az élőhelyek fejlesztése, élőhelyrekonstrukció érdekében a védett fajok számára kedvező
vetésszerkezetet és gyephasznosítási formákat kell elterjeszteni.
A célok elérését szolgáló gazdálkodási rendszerek, támogatott tevékenységek, választható szántóföldi és
gyepgazdálkodási előíráscsomagok és az azokhoz kapcsolódó kifizetések az alábbiak.
a) Szántóföldi művelés túzokvédelemmel
• Gazdálkodási előírások:
• a lucerna első kaszálását csak június 15-e után lehet elkezdeni;
• a területen vetésforgót kell alkalmazni a következő – túzok számára kedvező – növények meghatározott
arányú termesztésével: kalászos 20–25%, lucerna 20–30%, repce és egyéb növények (borsó, fénymag,
köles, napraforgó, kukorica, cirok) 25–30%, ugar 20–25%;
• a vegyszeres növényvédelem során csak gyomirtó és gombaölő szerek alkalmazhatók;
• vegyszerfelhasználás esetén a következő hatóanyagok nem megengedettek:
• gyomirtó szerek: 2,4-D, atrazin, linuron, trifluralin, cianazin, alaklór,
• gombaölő szerek: maneb, cineb, benomil, mankoceb, metiram, TMTD, triadimefon;
• min. 6 méter széles vegyszerezetlen táblaszegélyeket kell hagyni.
• Kifizetési összeg: 32 400 Ft/ha
b) Lucernatermesztés túzokvédelemmel
• Gazdálkodási előírások:
• kaszálásonként változó helyen 5% területarányban lucernasávokat kell meghagyni;
• a lucerna első kaszálását el kell hagyni, és a kaszálást csak június 15-e után lehet elkezdeni.
• a vegyszeres növényvédelem során csak gyomirtó és gombaölő szerek használhatók;
• vegyszerfelhasználás esetén a következő hatóanyagok nem megengedettek:
• gyomirtó szerek: atrazin, linuron, trifluralin, cyanazin, alaklór,
• gombaölő szerek: maneb, cineb, benomil, mankoceb, metiram, TMTD, triadimefon;
• Kifizetési összeg: 26 400 Ft/ha
c) Gyepgazdálkodás túzokvédelemmel
• Gazdálkodási előírások:
• a gyepterület fenntartása során nem alkalmazható felülvetés, és nem használható szerves- és műtrágya;
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
172 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• a gyep csak juh, szarvasmarha vagy ló legeltetésével vagy kaszálással hasznosítható, az állatlétszámot 0,5–
1 számosállat/ha értékre kell beállítani;
• a legeltetést csak június 15-e vagy a tavaszi felszáradás után lehet megkezdeni, és az őszi esőzések
beálltával fel kell függeszteni (általában ápr. 24 – szept. 29.);
• a kaszálás megkezdését június 15-e utánra kell halasztani;
• a kaszálókon éves váltásban 5% területarányú kaszálatlan sávokat kell meghagyni.
• Kifizetési összeg: 21 600 Ft/ha
5.4. 3.5.4. Fás legelők Baranya megyében
5.4.1. 3.5.4.1. Területi lehatárolása
A Dráva-síkon elhelyezkedő Érzékeny Természeti Terület magában foglalja Drávakeresztúr, Markóc, Drávafok
és Bogdása községek közigazgatási határait és délen érinti a Duna–Dráva Nemzeti Park védett területeit is.
A modellterület elhelyezkedését és érintett településeit a 28. térkép mutatja.
T-28. ábra - Fás legelők Baranya megyében ÉTT mintaterület
5.4.2. 3.5.4.2. Rövid leírása, értékleltára
A terület nagy része ártéri síkság, kisebb része pedig alacsony ármentes térség, amelyet futóhomokkal fedett
enyhén hullámos síksági részek tagolnak. Természetes növénytakarója igen gazdag. Fontosabb erdőtársulások a
talajvíz által jobban befolyásolt területeken, horpadásokban a fűz-, a nyár- és az égerligetek. Az öntés
erdőtalajokon a közép-dunai tölgy-kőris-szil ligetek a jellemzőek. Ezek a társulások kis kiterjedésűek, de
tájesztétikailag meghatározóak. Ilyen a „Kerekerdő” és a szántóföldeket elválasztó erdősávok növényzete. A
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
173 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
gyertyános kocsányos tölgyesekben az üde, párás mikroklíma hatására sok domb- és hegyvidéki növényfaj talált
menedéket, melyek a Korcsina-csatorna mentén kis kiterjedésben még fellelhetők. Fajai: gyertyán, kocsányos
tölgy, madárcseresznye, kislevelű hárs.
A vidék az erdőkön kívül bővelkedik árterekben és egykori legelőkben is. Az állattartás háttérbe szorulása miatt
parlagon hagyott legelőkön és kaszálókon megkezdődött a beerdősülés. Az őszi kikerics termőhelyei a
karbantartott kaszálók és legelők, így a Markóctól délnyugatra eső Balog-rét. Bogdása mellett a Kökényesi
legelő egy kis darabján megfigyelhető még a legelőkre jellemző bogáncstársulás. A nedves réti vegetáció védett
fajai az agárkosbor és a nyári tőzike. A Nákói-mocsár növényvilága igen gazdag.
Védett növényfajai közé sorolhatók a kockásliliom, réti iszalag, szibériai nőszirom, vagy a fekete kökörcsin.
A nagy vízfelület miatt a madárvilág igen változatos: kócsagok, fehér gólya, bakcsó, gémek, réti sas és
kerecsensólyom található itt. A legelők jó életteret biztosítanak a rágcsálóknak, úgymint az erdei pocoknak,
mezei cickánynak, törpe egérnek. Egyéb itt élő emlősök közül a nyuszt, a nyest, a mogyorós pele és a
vadmacska érdemel említést. Jelentős az ártéri ligeterdők nagyvad (őz, szarvas, vaddisznó) állománya is.
5.4.3. 3.5.4.3. Támogatott tevékenységei
A „Fás legelők Baranya megyében” ÉTT program célja a hagyományos gazdálkodási módok újbóli
elterjedésének támogatásával a táj jellegének, természetes és féltermészetes élőhelyeinek megőrzése. A célok
elérését szolgáló gazdálkodási rendszerek, támogatott tevékenységek, választható szántóföldi és
gyepgazdálkodási előíráscsomagok és az azokhoz kapcsolódó kifizetések az alábbiak.
a) Szántóföldi művelés
• Gazdálkodási előírások:
• kétévenként lehet istállótrágyázni, legfeljebb 20 t/ha mennyiségben;
• az ökológiai gazdálkodásban engedélyezett tápanyag-utánpótlás megengedett;
• a betakarítás után késleltetett tarlóhántást (min. 30 nap) kell alkalmazni;
• a gazdálkodó a területének 20%-án köteles eltűrni meglévő belvizes foltokat;
• csak mechanikai gyomirtást lehet alkalmazni;
• csak a zöldkategóriás vegyszerek használata engedélyezett;
• a kialakult táblahatárok mezsgyéit, gyepes táblaszegélyeit meg kell őrizni.
• Kifizetési összeg: 21 600 Ft/ha
b) Fás legelők fenntartása legeltetéssel
• Gazdálkodási előírások:
• 0,5–1 számosállat biztosítása hektáronként;
• mechanikai jellegű ápolási munkák elvégzését, az itatás és deleltetés helyét egyeztetni kell a Duna–Dráva
Nemzeti Park Igazgatósággal;
• szakaszolással, a delelőhelyek változtatásával lehet legeltetni;
• nem szabad a gyepterületet csökkenteni út létesítése, kiszélesítése, építés stb. céljából;
• rágcsálók irtása nem végezhető;
• őszi tisztító kaszálás elvégzése kötelező, 10 cm-es tarlómagassággal;
• a keletkező vizek megőrzendők, a felszíni vizeket elvezetni, a talajvíz csökkenését eredményező
tevékenységet végezni tilos;
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
174 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• műtrágyázás nem megengedett.
• Kifizetési összeg: 27 600 Ft/ha
c) Fás legelők fenntartása kaszálással
• Gazdálkodási előírások:
• a területen történő gépi mozgást minimalizálni kell, azaz a mechanikai jellegő ápolási munkák elvégzése
(fogasolás, hengerezés) a Duna–Dráva Nemzeti Park Igazgatósággal történt egyeztetés után lehetséges;
• kaszálni csak száraz időben szabad, belvizes területeken kaszálás csak július 15-e után lehetséges;
• nem szabad a fás legelőket csökkenteni út létesítése, kiszélesítése, építés stb. céljából;
• rágcsálók irtása nem végezhető;
• a keletkező vizek megőrzendők, a felszíni vizeket elvezetni, a talajvíz csökkenését okozó tevékenységet
végezni tilos.
• Kifizetési összeg: 19 200 Ft/ha
5.5. 3.5.5. Turján-vidék
5.5.1. 3.5.5.1. Területi lehatárolása
A Turján-vidék ÉTT Pest megye déli részén helyezkedik el, Alsónémedi, Ócsa, Bugyi, Dabas, Kakucs, Inárcs és
Újhartyán települések közigazgatási határában (29. térkép).
T-29. ábra - Turján-vidék ÉTT mintaterület
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
175 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
5.5.2. 3.5.5.2. Rövid leírása, értékleltára
A Turján-vidék négy kistáj, a Pesti hordalékkúp síkság, a Csepeli-sík, a Pilis-Alpári homokhát és a Kiskunsági
homokhát találkozásában helyezkedik el. Jellemzője a homokhátságba mélyedő teknőrendszer, mely a Duna
egykori hordalékán alakult ki. A változó méretű és alakú mélyedések gazdag lápvilágnak adnak otthont, míg a
homokhátak száraz környezeti adottságai közt pusztagyepek alakultak ki.
A Turján-vidék vegetációját állandóan ható, részben spontán, részben emberi hatások következményeként
jelentkező folyamatok alakítják. A területen jellegzetes hidrogeológiai képződmények az emberi beavatkozás,
elsősorban a kavicsbányászat (ócsai kavicsbányató) és a tőzegkitermelés (Ócsai Öregturján, kakucsi lápok)
következtében kialakuló lápteknők és állóvizek.
A terület növényzete az élőhelyek sokszínűsége miatt igen gazdag, részben lápi, részben homoki növényzet,
valamint az ezek között kialakult átmenetek borítják a felszínt.
A Turján-vidék jellegzetes képét kialakító különféle láprétek védett növényei között említhető a szibériai
nőszirom és a fokozottan védett vidrafű. Az itt található nagy számú kosborféle populációja országos
viszonylatban is kiemelkedő értéket képvisel.
Rendkívül fajgazdag az Ócsai Tájvédelmi Körzet, illetve a Dabas község határában elhelyezkedő üde rétek
zöme; a legtöbb védett lápi növény előfordulása ehhez az asszociációhoz kötődik, pl.: szúnyoglábú bibircsvirág,
buglyos szegfű, kornistárnics, mocsári nőszőfű.
A Turján-vidék területén kis kiterjedésben előforduló homokpusztagyepek többségét mezőgazdasági művelésbe
vonták, de néhány védett faj még megtalálható rajtuk, így a homoki vértő, a fekete kökörcsin vagy a homoki
kikerics .
A terület állatvilágából kiemelkedő fontosságú a rendkívül veszélyeztetett és fokozottan védett parlagi vipera
populációja, amely Dabas térségében él.
A Turján-vidék egy része nemzetközi madárvédelmi egyezmény hatálya alá tartozik. Számos védett (szürke
gém, bíbic, nádirigó) és fokozottan védett (bölömbika, vörösgém, nagy kócsag, fehér gólya, fekete gólya, haris,
hamvas rétihéja) madárfaj előfordulását regisztrálták. Az emlősök közül külön kiemelendő a fokozottan védett
vidra előfordulása.
5.5.3. 3.5.5.3. Támogatott tevékenységei
Az ÉTT rendszer bevezetésével a legfőbb cél a térségre jellemző változatos élőhelyszerkezet megtartása, és az
ehhez kapcsolódó hagyományos gazdálkodási formák jövedelmezőségének javítására. A célok elérését szolgáló
gazdálkodási rendszerek, támogatott tevékenységek, választható szántóföldi és gyepgazdálkodási
előíráscsomagok és az azokhoz kapcsolódó kifizetések az alábbiak.
a) Szántóföldi művelés
• Gazdálkodási előírások:
• a termeszthető növények köre: kalászos gabona, pillangós vagy takarmánynövény, kisparcellákon zöldség
(elsősorban hazai tájfajták), gyógy- és fűszernövények;
• műtrágyázni tilos, helyette almos szerves trágyát, zöldtrágyát, illetve komposztot lehet használni;
• gyomirtás csak mechanikai úton végezhető;
• csak környezetkímélő, gyorsan elbomló (sárga és zöld kategóriás) szelektív növényvédő szereket lehet
használni;
• zöldségfélék termesztése esetén hazai nemesítésű fajtákat kell használni;
• nem szabad új víznyerő helyeket kialakítani;
• a kisparcellás szántókon öntözőrendszer nélküli öntözést szabad csak alkalmazni.
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
176 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• Kifizetési összeg: 28 200 Ft/ha
b) Gyephasznosítás üde réten és kaszálón
• Gazdálkodási előírások:
• kaszáláskor a teljes terület 20%-át szabálytalan, foltszerű mintázatban meghagyva, évente váltakozó
területrészeken kaszálatlanul kell hagyni;
• csak kaszálás lehetséges, a legeltetés nem megengedett;
• tilos a jelentkező felszíni vizek elvezetése és a talajvízszint mindennemű csökkentése;
• szükség esetén a becserjésedett részeket a vegetációs időszakon kívül szárzúzóval meg kell tisztítani,
amelyet a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatósággal egyeztetni kell;
• a lekaszált növényi részeket 30 napon belül el kell távolítani a gyepről;
• új utak létrehozása vagy a meglevők szélesítése nem megengedett.
• Kifizetési összeg: 21 600 Ft/ha
5.6. 3.5.6. Őrség-Vendvidék
5.6.1. 3.5.6.1. Területi lehatárolása
A terület Apátistvánfalva, Felsőszölnök, Kétvölgy, Orfalu, Őriszentpéter, Szalafő, Bajánsenye, Kercaszomor,
Magyarszombatfa, Velemér, Kerkáskápolna települések közigazgatási határait foglalja magába. A modellterület
elhelyezkedését és érintett településeit a 30. térkép mutatja.
T-30. ábra - Őrség-Vendvidék ÉTT mintaterület
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
177 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
5.6.2. 3.5.6.2. Rövid leírása, értékleltára
Keskeny hegyhátak, mélyen bevágódott völgyek és lapos tetők jellemzik az Őrség-Vendvidék Érzékeny
Természeti Területet. Erősen felszabdalt, folyók formálta dombvidék az országnak ez a nyugati tája. Az
Alpokból lefolyó gyors patakok széles kavicstakarót teregettek itt szét, amely alól temérdek forrás bukkan elő. E
térség amúgy is hazánk csapadékban leggazdagabb tájai közé tartozik. Természetes állóvizei apró erdei
tavacskák, dagadólápok (Fekete-tó). A terület nagy részét elegyes és elegyetlen erdeifenyvesek, bükkösök
borítják, a patakokat égeresek kísérik. A tipikus őrségi falvakban a patakvölgyre tekintő domboldalakon
egymástól távol sorakoznak a pár házból álló települési egységek, a szerek, amelyek a gyepürendszer részeként
a honfoglalás utáni faluformák maradványai. Jellegzetesek a vendvidéki szórvány tanyaszerű települések is.
A terület kiemelkedő értékei a rétek, kaszálók. Az erdőirtások helyén kialakult sovány hegyi rétek számos védett
növényfajnak adnak otthont. A jó vízellátottságú domboldalakon, domblábakon, árterek és széles patakvölgyek
magasabb fekvésű részein található kaszálók a korábbi nagyüzemi hasznosítás miatt erősen leromlottak,
elveszítve korábbi értékük nagy részét. Ma főleg a magántulajdonú, kisebb méretű kaszálók, kaszáló
gyümölcsösök hordoznak olyan védett növényfajokat, mint a réti palástfű, major völgycsillag, szártalan
bábakalács, erdei ujjaskosbor, sömörös kosbor, kígyónyelv vagy a szártalan kankalin.
Az árterek mélyebb fekvésű részein, patakok mentén, domblábakon mocsár- és láprétek, a patakmenti
területeken, feltöltődött holtágakban, lefolyástalan mélyedésekben magaskórósok és magassásosok találhatók,
amelyek botanikailag egyaránt rendkívül értékesek. A különféle kosbor és gyapjúsás fajok mellett megtalálható
a területen a kornistárnics, sárgaliliom, szibériai nőszirom, osztrák zergevirág, zergeboglár, vidrafű.
A kiterjedt fenyőelegyes lomberdők és fenyvesek, a kaszálók, láprétek, patakvölgyek és a vizes élőhelyek láncai
fajgazdag állatvilágnak adnak otthont. Rétjei kiemelten gazdagok nagylepke fajokban.
Gazdag a térség madárvilága, az őrségi dús füvű üde rétek ritka fészkelője a haris. Az őrségi települések
jellegzetes fészkelő madara a fehér gólya. A ragadozó madarak közül említést érdemel a darázsölyv. A lakott
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
178 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
településekhez kötődik a gyöngybagoly, az idős gyümölcsösökben a füleskuvik figyelhető meg. Az emlősök
közül az idős, odvas gyümölcsösökben számos denevérfaj megtalálható. A terület egyetlen fokozottan védett
emlőse a vidra.
5.6.3. 3.5.6.3. Támogatott tevékenységei
Az Őrség-Vendvidék ÉTT program célja a hagyományos gazdálkodási módok újbóli elterjedésének
támogatásával a táj jellegének, természetes és féltermészetes élőhelyeinek megőrzése. A célok elérését szolgáló
gazdálkodási rendszerek, támogatott tevékenységek, választható szántóföldi és gyepgazdálkodási
előíráscsomagok és az azokhoz kapcsolódó kifizetések az alábbiak.
a) Szántóföldi művelés
• Gazdálkodási előírások:
• műtrágya használata nem megengedett, kiváltása istálló-, illetve zöldtrágyával vagy komposzttal
lehetséges;
• gyomirtás csak mechanikai úton végezhető;
• csak környezetkímélő, gyorsan elbomló (sárga és zöld kategóriás) szelektív növényvédő szereket lehet
használni;
• a kialakult táblahatárok mezsgyéit, gyepes táblaszegélyeit, illetve a fasorokat, bokorsávokat meg kell
őrizni;
• tókák, illetve régóta meglevő vízállások megőrzése.
• Kifizetési összeg: 33 000 Ft/ha
b) Gyephasznosítás
• Gazdálkodási előírások:
• évi egy vagy két kaszálás lehetséges, az első kaszálást május 15 utánra kell halasztani;
• a szénalehordást a kaszálás után 1 hónapon belül el kell végezni;
• a gyepterületek min. 10%-ának kihagyása a kaszálásból, évente váltakozó területrészeken;
• műtrágyázás, felülvetés, öntözés, gyepfeltörés nem megengedett;
• a gyepeken felhajtó útvonalak kialakítása nem megengedett;
• tókák megőrzése;
• a begyepesedett szántó művelési ágú területeken a NP Igazgatóság igazolásával kezdeményezni kell az
illetékes földhivatalnál a művelési ág változtatást.
• Kifizetési összeg: 15 000 Ft/ha
5.7. 3.5.7. Szatmár-Bereg
5.7.1. 3.5.7.1. Területi lehatárolása
A Barabás, Beregdaróc, Beregsurány, Csaroda, Gelénes és Márokpapi községek határolta mintegy 6674
hektárnyi terület változatos, természetközeli jellegű, főként legeltetett vagy kaszált gyepek, erdők, illetve
mocsarak, lápok vagy vízfolyásokhoz kötődő természetes élőhelyek rendszere, amely páratlan természeti
értékeket hordoz.
A modellterület elhelyezkedését és érintett településeit a 31. térkép mutatja.
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
179 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
T-31. ábra - Szatmár-Bereg ÉTT mintaterület
5.7.2. 3.5.7.2. Rövid leírása, értékleltára
Az Alföld és a Kárpátok hegylábi régiójának határán elhelyezkedő Szatmár-Bereg ÉTT, Magyarország egyik
legkeletibb sarka.
A táj mai arculata változatos földtani események nyomát őrzi. Ősi vulkáni, majd folyóvizi tevékenység
alakította e táj alapvető vonásait. A kiemelkedő botanikai értékekkel rendelkező barabási Kaszony-hegy,
romvulkán, az Alföld legősibb felszíni geológiai képződményei közé tartozik, míg a medrüket intenzíven alakító
folyók jó néhány mocsaras területet hagytak hátra, amelyeken az évszázadok alatt kialakult tőzegmohás lápok,
égeres láperdők nemzetközi mércével mérve is értékes, alföldi viszonylatban páratlan különlegességet
jelentenek, és természetvédelmi szempontból kiemelkedő növény- és állatközösségnek adnak otthont.
A füves térségek fokozottan védett, földön fészkelő madárfajok (haris, réti fülesbagoly, hamvas rétihéja stb.)
otthonai, valamint számos ritka, védett növény (agár- és elegáns kosbor, szibériai nőszirom, sziki kocsord, réti
őszirózsa, réti iszalag, kornistárnics stb.) termőhelyei. E területek nagy része enyhén szikesedő nedves legelő,
félszáraz kaszáló, amelyek állapota az állattenyésztés elsorvadását követően erőteljesen romlik. A térség, a
fészkelések mellett nagy jelentőségű madárvonulási útvonalként is működik, ezért nemzetközileg is számon
tartott fontos madárélőhely.
A mélyfekvésű, víznyomásos szántók ritka, védett iszapnövények (látonyák, sürű csetkáka, iszapfű stb.)
állományainak adnak otthont.
5.7.3. 3.5.7.3. Támogatott tevékenységei
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
180 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A felsorolt tájképi és természeti értékek megőrzéséhez a hagyományos gazdálkodás elemeinek fenntartására,
tájkarbantartó, élőhelyfejlesztő beavatkozásokra van szükség. Ilyen tevékenységeket jelent többek között a fás
legelők/kaszálók őshonos, a tájra jellemző fafajjal való felújítása, a legeltetés újbóli beindítása őshonos (magyar
tarka, magyar szürke) szarvasmarhával, a tájjellegű gyümölcsfajtával telepített gyümölcsösök kétszintű (alatta
legeltetett vagy kaszált gyep) gazdálokdással való környezetkímélő művelése vagy a szántókon az egykor
elterjedt „bakhátas” (hátas-árkos) gazdálkodási rendszer alkalmazása stb. A célok elérését szolgáló gazdálkodási
rendszerek, támogatott tevékenységek, választható szántóföldi és gyepgazdálkodási előíráscsomagok és az
azokhoz kapcsolódó kifizetések az alábbiak.
a) Szántóföldi művelés
• Gazdálkodási előírások:
• műtrágya használata legfeljebb 80 kg/ha vegyes hatóanyag mennyiségben megengedett, kiváltása istálló-,
illetve zöldtrágyával vagy komposzttal lehetséges;
• a területen vetésforgót kell alkalmazni a következő növények meghatározott arányú termesztésével:
kalászos 30–40%, évelő pillangós 30–35%, egyéb hagyományosan termesztett növények 20–25%,
napraforgó, kukorica, cirok 10–20%, ugar 10–20%;
• lápok védőövezetében csak csökkentett mértékű, legfeljebb 10 t/ha szervestrágyázás engedélyezett;
• vegyszerezetlen táblaszegélyeket kell kialakítani legalább 6 m szélességben;
• gyomirtás csak mechanikai úton végezhető;
• csak környezetkímélő, gyorsan elbomló (sárga és zöld kategóriás) szelektív növényvédő szereket lehet
használni;
• a kialakult táblahatárok mezsgyéit, gyepes táblaszegélyeit, illetve a fasorokat, bokorsávokat meg kell
őrizni.
• Kifizetési összeg: 30 000 Ft/ha
b) Gyephasznosítás
• Gazdálkodási előírások:
• gyepeket juh, szarvasmarha, ló legeltetésével kell hasznosítani;
• az első kaszálásra legkorábban július 15-e után kerülhet sor, de védett és védelemre tervezett területeken,
illetve lápok védőterületein július 31-e után;
• felülvetés nem megengedett;
• műtrágya használata nem megengedett;
• nem szabad fogasolni a gyepkezelés során.
• Kifizetési összeg: 19 200 Ft/ha
5.8. 3.5.8. Dunavölgyi-sík
5.8.1. 3.5.8.1. Területi lehatárolása
A Dunavölgyi-sík Érzékeny Természeti Terület Bács-Kiskun megye északi részén helyezkedik el. Érintett
településeit a 32. térkép mutatja.
T-32. ábra - Dunavölgyi-sík ÉTT mintaterület
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
181 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
5.8.2. 3.5.8.2. Rövid leírása, értékleltára
A Felső-Kiskunsági-pusztán szikes rétek, legelők, szikfokok, vakszikes foltok váltogatják egymást a beékelődő
löszhátakkal. Növényzetét jórészt sótűrő-sókedvelő fajok alkotják, pl. sóvirág, kamilla, sziki üröm. A löszfoltok
védett növénye a törpe nőszirom és az agárkosbor.
Állatvilágának kiemelt jelentőségű faja a túzok, amelynek egyik legerősebb hazai állománya található itt. A
védett területek közé ékelődő szántók a túzoknak jelentős táplálkozó és fészkelő helyei. Jellegzetes fajok még a
kékvércse, az ugartyúk, a nagy goda, a piroslábú cankó is.
A térség másik része, a Peszér-Adacsi rétek a Duna–Tisza közi hátságelőtér egy máig megmaradt, egykor oly
jellemző vízjárta részét, az ún. turjánvidéket őrzi. Változatos élőhelyei közül említést érdemelnek a lápok,
láprétek, mocsárrétek és nedves kaszálók, valamint az ezekbe ékelődő homokbuckák.
Különleges tájképi értékei mellett kiemelkedőek a botanikai értékek, melyek több fokozottan védett és
veszélyeztetett fajt foglalnak magukba, mint a szarvas-, a légy- és pókbangó, a vitézkosbor, a vitézvirág, a
szúnyoglábú bibircsvirág, a mocsári kardvirág, a korcs- és a szibériai nőszirom. A terület a veszélyeztetett
parlagi vipera élőhelye. Madárvilágának jelentős tagjai az itt fészkelő nagy póling, a hamvas rétihéja, a túzok, a
szalakóta és a gyurgyalag.
5.8.3. 3.5.8.3. Támogatott tevékenységei
Az ÉTT program célja a térség jellegzetes arculatának, a táj természeti értékeinek, földtani és felszínalaktani
képződményeinek megőrzése, valamint az évszázadok alatt kialakult tanyasi életforma, a hagyományos
gazdálkodási módszerek és ősi jellegű háziállatfajtáink fenntartása. A célok elérését szolgáló gazdálkodási
rendszerek, támogatott tevékenységek, választható szántóföldi és gyepgazdálkodási előíráscsomagok és az
azokhoz kapcsolódó kifizetések az alábbiak.
a) Szántóföldi művelés
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
182 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• Gazdálkodási előírások:
• a kiindulási művelési ágtól eltérő hasznosítás nem megengedett;
• a kialakult táblahatárok mezsgyéit, gyepes táblaszegélyeit, illetve a fasorokat, bokorsávokat meg kell őrizni;
• lucernatábláknál 5–15 méteres mezsgyéket, gyepes táblaszegélyeket kell hagyni;
• javasolt a lucernatelepítés, feltörését egyeztetni kell a NP Igazgatósággal;
• a lucerna első kaszálásának legkorábbi időpontja június 30.;
• mélyszántás csak a lucernatelepítés talajelőkészítése során alkalmazható;
• lucernánál kötelező a természetkímélő kaszálási technológia (kaszálás a tábla közepétől kifelé haladva, a
táblaszegélyeket utoljára kell lekaszálni) alkalmazása;
• a területről vizet elvezetni nem lehet;
• a vízállások hosszabbik érintkező partszegélyével párhuzamosan kell a művelési iránynak futnia;
• szántóföldi kultúrák öntözése nem megengedett;
• nem évelő kultúra után két éves pihentetés (zöldugar) javasolt.
• Kifizetési összeg: 37 200 Ft/ha
b) Nedves rétek kaszálása
• Gazdálkodási előírások:
• szerves- és műtrágyázás, felülvetés nem megengedett;
• mechanikai jellegű ápolási munkák csak korlátozottan végezhetők;
• vizek nem vezethetők el;
• kaszálás szeptember 1. és október 1. között egyszer végezhető;
• a kaszálást legalább 10 cm-es fűtarlóval kell végezni a teljes kaszált területen, a terület 20%-át lábon kell
hagyni kisebb foltokban, évente váltakozó részeken.
• Kifizetési összeg: 22 200 Ft/ha
c) Nedves rétek legeltetése
• Gazdálkodási előírások:
• legeltetés esetén a gyep húshasznú szarvasmarhával történő külterjes legeltetése 1 marha/3 ha
állatsűrűséggel, május 1. és október 1. között;
• a gyepeken felhajtó útvonalak kialakítása, az állatok tömeges és gyakori terelése tilos;
• műtrágyázás nem megengedett, szerves trágyázás is csak az állatok által kijuttatott mennyiségben;
• az újonnan megjelenő fás szárú sarjakat folyamatosan kézzel el kell távolítani;
• mechanikai jellegű ápolási munkák csak korlátozottan végezhetők;
• felülvetés nem megengedett;
• legelő állatok hajtása tilos;
• vizek nem vezethetők el.
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
183 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• Kifizetési összeg: 24 600 Ft/ha
5.9. 3.5.9. Dévaványa környéke
5.9.1. 3.5.9.1. Területi lehatárolása
A modellterület elhelyezkedését és érintett településeit a 33. térkép mutatja.
T-33. ábra - Dévaványa környéke ÉTT mintaterület
5.9.2. 3.5.9.2. Rövid leírása, értékleltára
A Berettyó és Körösvidék hordalékán kialakult Dévaványai-síkon elhelyezkedő Érzékeny Természeti Területen
szinte mindenhol megtalálhatók az egykori folyómedrek, morotvák, erek és az ezekből kiemelkedő szigetek
maradványai. Sok a lefolyástalan mélyedés, leginkább a gyepterületeken találhatunk ilyen elmocsarasodott
foltokat. Jelentősebb kiemelkedéseket csak a kunhalmok adnak (Magas-halom, Sártó-halom, Csorda-halom),
legmagasabb pontja a Berek-halom. A terület – bár távol esik a Berettyó folyómedrétől – jellegét tekintve
mentett ártéri táj, kiszárított és elszikesedett puszták és szántóföldek mozaikja.
Legjelentősebb ritka, veszélyeztetett, védett növénye a sziki kocsord, melynek élőhelyei a szikeserdei rét
kiszáradt és elszikesedett maradványain több helyen előfordulnak. A kocsordos élőhelyek közül legjelentősebb a
Szilasok. A szigeti helyen 100–500 tő előfordulása ismert. Ezen az élőhelyen a fő veszélyeztető tényező a
környező szántók terjedésével járó beszántás.
A terület gazdag állatvilágnak ad otthont. A pusztai kaszálórétek jellemző fészkelő fajai a mezei pacsirta, a fürj,
a réti fülesbagoly és a túzok. A száraz füves puszták, padkás szikesek nagy része az állattartás visszaszorultával
gyomosodásnak indult. Jellegzetes füvespusztai fajok a mezei pacsirta, a bíbic, a goda, a piroslábú cankó. A
ritkán előforduló padkás szikeseken szívesen fészkel az ugartyúk és a parlagi pityer.
Dévaványa térségében jelentős a szántó területek aránya, amelyek számos – jellegzetesen a kultúrterületekhez
kötődő – védett és fokozottan védett madárfajnak nyújtanak táplálkozó vagy fészkelőhelyet. Ezek közé tartozik
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
184 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
a túzok, a székicsér, az ugartyúk, a hamvas rétihéja, a réti fülesbagoly, a bíbic, a magevő énekesmadarak közül a
tengelic, zöldike, sordély.
A területen előforduló további fajok közül említésre méltó a barna rétihéja, az egerészölyv, a fehér gólya, a
hamvas rétihéja, a kék vércse, a nyári lúd, a parlagi sas, a réti sas, a vörös vércse, a daru, a barna kánya, a gatyás
ölyv. Az ország túzokállományának mintegy 1/3-ad része él itt, jelentőségét pedig tovább növeli az, hogy az
itteni populáció Európa szerte az egyik legéleterősebb állománynak mondható.
5.9.3. 3.5.9.3. Támogatott tevékenységei
Az ÉTT rendszer bevezetésével a legfőbb cél a térségre jellemző változatos élőhelyszerkezet megtartása, és az
ehhez kapcsolódó hagyományos gazdálkodási formák gazdaságosságának, versenyképességének elősegítése. Az
élőhelyek fejlesztése, élőhely-rekonstrukció érdekében a védett fajok számára kedvező vetésszerkezet és
gyephasznosítási formák elterjedését támogatja a program. A célok elérését szolgáló gazdálkodási rendszerek,
támogatott tevékenységek, választható szántóföldi és gyepgazdálkodási előíráscsomagok és az azokhoz
kapcsolódó kifizetések az alábbiak.
a) Szántóföldi művelés
• Gazdálkodási előírások:
• műtrágyázás talajtani szakvélemény alapján max. 80 kg/ha N hatóanyaggal lehetséges és április 15-e után
nem végezhető;
• a vetésszerkezetben évente min. 15% őszi káposztarepce vetését be kell ütemezni;
• védőzóna kialakítása a fészekvédelem érdekében:
• földön fészkelő védett madárfajok fészkének megtalálása esetén 0,2–0,3 ha nagyságú védőzónát kell
hagyni, majd 400–500 m-es távolságon belül 2–3 órára a munkát szüneteltetni kell annak érdekében,
hogy a költő madár a fészekre visszaülhessen,
• a védőzóna és 50 méteres körzetének zavartalanságát a költés és a fiókaelvezetés befejeztéig biztosítani
kell,
• a megtalált fészket a védőzóna kialakítása után azonnal jelezni kell a nemzeti park munkatársainak;
• a vetésforgóban lucerna használata esetén a korai első kaszálás időpontja ápr. 25–30, a második
kaszálás jún. 15 után lehetséges;
• a rovarkártevők elleni védekezéskor virágzáskor méhkímélő technológiát kell alkalmazni;
• sorköz-kultivátorozás május 1. és június 30. között nem végezhető;
• az öntözés nem megengedett;
• a tarlóhántást közvetlenül a termény lekerülése után kell elvégezni, majd a vetés előtti szántásig a
tarlót műveletlenül kell hagyni;
• a tábla szélén legalább 2 méteres sávban a műtrágyázást és a vegyszerezést el kell hagyni.
• Kifizetési összeg: 28 200 Ft/ha
b) Őszi káposztarepce termesztése
• Gazdálkodási előírások
• a műtrágyát alaptrágyaként kell kijuttatni, felhasználható mennyiség legfeljebb 80 kg/ha vegyes hatóanyag
lehet;
• a gyomirtó vegyszerezést ősszel (szeptemberben) kell elvégezni;
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
185 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• tartós (1 hét) 5 cm-t meghaladó hóborítás esetén a termelő vállalja a terület 2%-ának, de legalább 0,5 ha-
nak eltolással történő hómentesítését;
• tarlóhántást közvetlenül az aratás után kell elvégezni, majd utána a terület a következő növény vetéséig
műveletlen marad;
• védőzónát kell kialakítani a fészekvédelem érdekében:
• földön fészkelő védett madárfajok fészkének megtalálása esetén 0,2–0,3 ha nagyságú védőzónát kell
hagyni, majd 400–500 m-es távolságon belül 2–3 órára a munkát szüneteltetni kell annak érdekében, hogy
a költő madár a fészekre visszaülhessen,
• a védőzóna és 50 méteres körzetének zavartalanságát a költés és a fiókaelvezetés befejeztéig biztosítani
kell,
• a megtalált fészket a védőzóna kialakítása után azonnal jelezni kell a nemzeti park munkatársainak.
• Kifizetési összeg: 23 400 Ft/ha
c) Gyephasznosítás kaszálással
• Gazdálkodási előírások:
• a gyepeken nem végezhető kamillaszedés;
• nem végezhető gombaszedés május 1-től július 30-ig;
• kaszálás csak június 15-e után évente egyszer végezhető;
• kötelező természetkímélő kaszálási technológia (kaszálás a tábla közepétől kifelé haladva, a
táblaszegélyeket utoljára kell lekaszálni) alkalmazása;
• szerves- és műtrágyázás, felülvetés nem megengedett;
• fogasolás csak március 15-e előtt végezhető;
• a gyommentességet egyszeri őszi tisztító kaszálással kell biztosítani;
• védőzónát kell kialakítani a fészekvédelem érdekében:
• földön fészkelő védett madárfajok fészkének megtalálása esetén 0,2–0,3 ha nagyságú védőzónát kell
hagyni, majd 400–500 m-es távolságon belül 2–3 órára a munkát szüneteltetni kell annak érdekében,
hogy a költő madár a fészekre visszaülhessen,
• a védőzóna és 50 méteres körzetének zavartalanságát a költés és a fiókaelvezetés befejeztéig biztosítani
kell,
• a megtalált fészket a védőzóna kialakítása után azonnal jelezni kell a nemzeti park munkatársainak.
• Kifizetési összeg: 21 600 Ft/ha
d) Gyepművelés legeltetéssel
• Gazdálkodási előírások:
• a gyepeken nem végezhető kamillaszedés;
• nem végezhető gombaszedés május 1-től július 30-ig;
• műtrágyázás, felülvetés nem megengedett;
• szerves trágya csak legeltetés során kerülhet a gyepre, gépi kijuttatás nem engedélyezett;
• fogasolás csak március 15 előtt végezhető;
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
186 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• védőzónát kell kialakítani a fészekvédelem érdekében:
• földön fészkelő védett madárfajok fészkének megtalálása esetén 0,2–0,3 ha nagyságú védőzónát kell
hagyni, majd 400–500 m-es távolságon belül 2–3 órára a munkát szüneteltetni kell annak érdekében,
hogy a költő madár a fészekre visszaülhessen,
• a védőzóna és 50 méteres körzetének zavartalanságát a költés és a fiókaelvezetés befejeztéig biztosítani
kell,
• a megtalált fészket a védőzóna kialakítása után azonnal jelezni kell a nemzeti park munkatársainak;
• a gyommentességet egyszeri őszi tisztító kaszálással kell biztosítani.
• Kifizetési összeg: 21 600 Ft/ha
5.10. 3.5.10. Szentendrei-sziget
5.10.1. 3.5.10.1. Területi lehatárolása
A modellterület elhelyezkedését és érintett településeit a 34. térkép mutatja.
T-34. ábra - Szentendrei-sziget ÉTT mintaterület
5.10.2. 3.5.10.2. Rövid leírása, értékleltára
A Dunamenti síkságon elhelyezkedő Szentendrei-sziget Érzékeny Természeti Terület természetföldrajzilag az
Alföld észak-nyugati kapuja. Mai formáját a szél és a Duna évezredes munkája alakította ki. A terület
vízviszonyait ma is döntően a Duna határozza meg. Itt található Budapest legfőbb vízbázisa: parti szűrési kútjai
napi hatszázezer köbméter kristálytiszta ivóvízzel látják el a fővárost és a közeli településeket. E vízbázis
védelme rendkívül fontos, hiszen elég azt egyszer elszennyezni, hogy emberi fogyasztásra alkalmatlanná váljon.
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
187 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A Szentendrei-sziget és környéke – különleges adottságainak és elhelyezkedésének köszönhetően – kiemelkedő
természetvédelmi, vízbázisvédelmi és rekreációs funkciójú értékes, érzékeny terület.
Az eredeti ártéri növényzet füzes bokrosai, puhafás és keményfás ligeterdei az emberi behatás eredményeként
mára megritkultak, helyüket szabályos időközönként vagy alkalomszerűen víz járta extenzív nedves rétek
foglalták el.
A mélyebb részeken tőzeges foltokon mocsárrétek találhatók. Magán a szigeten 25 védett növényfaj tenyészik,
közöttük két szigorúan védett faj a gyapjas gyűszűvirág és a homokpusztagyepeken előforduló csikófark.
A Szentendrei-sziget a költöző madarak vonulási útvonalának fontos közép-európai állomása a Duna mentén. A
területen 205 madárfaj fordul elő, amelyből 104 rendszeresen költ. A sziget legnagyobb vizes élőhelye a
Merzsán-tó. Az árterek, vizes élőhelyek szórványos, de rendszeres vendége a kiskócsag, gyakori a nagykócsag.
A homokos partoldalakban mintegy 100 pár gyurgyalag költ.
5.10.3. 3.5.10.3. Támogatott tevékenységei
A terület nagy része mezőgazdaságilag hasznosított táj, ezért az ökológiai sokszínűség, a különféle élőhelyek
megőrzése, fejlesztése a gazdálkodás minőségén múlik. A célok elérését szolgáló gazdálkodási rendszerek,
támogatott tevékenységek, választható szántóföldi és gyepgazdálkodási előíráscsomagok és az azokhoz
kapcsolódó kifizetések az alábbiak.
a) Szántóföldi művelés
• Gazdálkodási előírások:
• vízminőség-védelmi célú tápanyag-gazdálkodás
• az alkalmazott szerves trágya és műtrágya együttes nitrogéntartalma nem haladhatja meg a 80 kg/ha/év
hatóanyag szintet;
• az alkalmazott tápanyag vegetációs időben történő minimum két alkalommal történő kijuttatása;
• lassan feltáródó hatóanyagok alkalmazása;
• a talaj takarását biztosító másod-, köztes, utóvetemény, zöldtrágya termesztés, és/vagy egyéb
talajtakarási módszerek (mulcsozás, szalmával fedés) alkalmazása;
• integrált, környezetkímélő növényvédelem sárga és zöld kategóriás szerek alkalmazásával.
• Kifizetési összeg: 32 400 Ft/ha
b) Fás legelő hasznosítása legeltetéssel
• Gazdálkodási előírások:
• a terület min. 70%-ának nyitott tartása liget esetén, a terület min. 95%-ának nyitott tartása fás legelő esetén;
• számosállat sűrűség min. 0,5 db/ha fás legelő esetén, max. 1 db/ha liget esetén;
• nem szabad a gyepterületet csökkenteni út létesítése, kiszélesítése, építés stb. céljából;
• rágcsálók irtása nem végezhető;
• őszi tisztító kaszálás elvégzése kötelező, 10 cm-es tarlómagassággal;
• a keletkező vizek megőrzendők, a felszíni vizeket elvezetni, a talajvíz csökkenését eredményező
tevékenységet végezni tilos;
• műtrágyázás, vegyszerhasználat, szerves trágyázás, feltörés, felülvetés nem megengedett;
• a védett növényfajok területének megfelelő kezelése.
3. A védett és érzékeny
természetiterületek jellemzése
188 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• Kifizetési összeg: 27 600 Ft/ha
c) Gyepgazdálkodás kaszálással
• Gazdálkodási előírások:
• legeltetés nélküli gazdálkodás, vegyszerhasználat/szerves trágya/műtrágya/feltörés/felülvetés nélkül;
• természetvédelmi szaktanácson alapuló kaszálási rend; kétszer évente, az értékes védett fajok termésérése,
illetve fészkelése után;
• mechanikai gyomirtás megengedett, az „élőhely-idegen” cserjék és gyomnövényzet eltávolítása (szükség
szerint);
• degradált terület esetén, a célállapotnak megfelelő és természetvédelmi szaktanácson alapuló rehabilitációs
célú kezelési intézkedések (beleértve agreszszív nem őshonos fajok aktív visszaszorítása/eltávolítása vagy
ellenőrzött égetés), a nemzeti parki szakemberek útmutatása alapján;
• a terület évente változó 10–15%-ának érintetlenül hagyása és védett madárfajok ismert fészkelő helyének
elkerülése.
• Kifizetési összeg: 22 200 Ft/ha
∗ ∗ ∗
Elemeztük a mezőgazdálkodás és a természetvédelem fejlődését, szétválásának folyamatát, majd
újraegyesítésének esélyeit, lehetőségeit, eszközeit, megjelenési formáját, a többfunkciós európai agrármodellt,
annak hátterét, alapértékeit, tartalmát, földhasználati alapját, megvalósításának keretét, a Nemzeti Agrár-
környezetvédelmi Programot, és annak egyik legfontosabb alapmodelljét, az Érzékeny Természeti Területek
rendszerét. Ezt követően megismertük azokat a védett, valamint érzékeny természeti területeket, amelyekre
a figyelmünk e könyvben irányul. Lássuk hát ezek után e területek gazdálkodásának alapelemeit, rendszerét,
technológiai és tervezési szempontjait, az értékeket fenntartó mezőgazdálkodás irányelveit.
189 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
5. fejezet - 4. A gazdálkodás összetevői, technológiai és tervezési szempontjai
A két egymásra utalt terület, a mezőgazdálkodás és a természetvédelem részletes elemzése, majd a védett és
érzékeny természeti területek bemutatása után következzenek e területek mezőgazdálkodásának irányelvei.
Ennek keretében az általános alapelvek (4.1.) ismertetése után elemezzük a növénytermesztés (4.2.) és
állattartás (4.3.) fő szempontjait. Ezt követően megvizsgáljuk a vizes élőhelyek extenzív mezőgazdasági
hasznosításának lehetőségeit, a hal-, a nád- és az ártéri gazdálkodás alapelveit (4.4.), majd a természetvédelem,
valamint a növénytermesztés és az állattartás ökológiai alapú összehangolását a gyakorlati birtoktervezésben
(4.5.). Végül példaképpen esettanulmány-szerűen bemutatjuk a Hortobágyi Nemzeti Park
mezőgazdálkodását (4.6.).
1. 4.1. Általános megfontolások, alapelvek
1.1. 4.1.1. A gazdálkodás alapjellemzői
Amilyen egyszerűnek tűnik az értékfenntartó (sustainable) gazdálkodás alapvető célját meghatározni, olyan
nehéz azt megmondani, hogy mely rendszerek és módszerek képesek e célnak megfelelni. Az eddig leírt
gondolatmenetből kiindulva, azt öszszegezve, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ehhez a
függetlenedéssel szemben az ember belső és külső környezetéhez való alkalmazkodás általános alapelveinek
(emberléptékűség, a körfolyamatok megőrzése, sokszínűség, sokoldalúság, az ember, az egyén középpontba
állítása, gazdává tétele) kell a gazdálkodásban is érvényesülniük.
Az eddig elmondottakra alapozva, azokat összegezve elmondható, hogy Magyarország népe, települései és helyi
közösségei számára – a gazdaság, a társadalom és a természeti környezet állapotából kiindulva – az a
gazdálkodási, környezet-(tér)-használati rendszer tűnik elfogadhatónak, amely a világban ma fellelhető
irányzatok jellemzői közül a következőket egyesíti magában (Ángyán, 1994):
• a mezőgazdálkodás széles, környezetgazdálkodási értelmezése, amely a környezet védelemét, termelési és
fogyasztási célú használatát, valamint alakítását és tervezését egyaránt magába foglalja;
• diffúz (területfedő) védelem szigetszerű termeléssel és fogyasztással, melynek alapvető eszköze a
természetes biotóphálózat meglévő elemeinek megőrzése, hiányzó elemeinek pótlása és a rendszer ápolása,
fenntartása;
• természeti, társadalmi és gazdasági környezetéhez alkalmazkodó, saját mezőgazdálkodási és kulturális
tradícióiból táplálkozó termelés, környezet- és tájgazdálkodás;
• természetes-mesterséges energiaráfordítási arányok változtatása, elmozdulás az ökologikus (ciklikus)
rendszerek irányába;
• környezet-gazdaságtani (environmental economics) alapkoncepcióra épülő közgazdasági-, gazdaságpolitikai
szabályozás.
E gazdálkodási mód alapelemei, fő eszközei közül az alábbiak azok, amelyek rendszerbe foglalva úgy képesek
jó minőségű és az ökológiai, termőhelyi feltételeknek megfelelő mennyiségű élelmiszert és egyéb terméket
előállítani, hogy közben fenntartják a környezet és a helyi társadalom egyensúlyát, biológiai sokféleségét:
• a térfunkciók (védelem, valamint termelési és fogyasztási célú környezethasználat) harmóniájára törekvő
földhasználat, térstruktúra kialakítása, az ágazati arányok ökológiai harmonizációja;
• emberléptékűség, üzem- és táblaméretek megválasztása, a tér strukturálása ökológiai, talajvédelmi
szempontok, tradíciók, kultúrökológiai, tájképi, esztétikai, gazdasági, termelési, valamint technológiai
szempontok szerint;
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
190 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• körfolyamatokra épülő agrárökoszisztémák használata;
• a diverzitást (sokszínűséget) védő, speciális minőséget előállító és foglalkoztatást biztosító gazdálkodási
rendszerek alkalmazása;
• táji, termőhelyi alkalmazkodás a következő fő területeken:
• a tájnak megfelelő gazdálkodási struktúra kialakítása, tájba illő biológiai alapok (növényfaj- és
fajtaszerkezet) megteremtése, azok társítása, vetésváltásba, vetésforgóba illesztése (sokszínűség az
egyoldalúság, pl. monokultúra helyett);
• természeti tájanként differenciált agrotechnika (talajművelés, talajvédelem, talajerő-gazdálkodás,
trágyázás, vetés, növényápolás, növényvédelem, betakarítás) alkalmazása, amely a lehető legteljesebb
mértékben alkalmazkodik az eltérő agroökológiai adottságokhoz;
• a tájak eltérő ökológiai állateltartó képessége, növényi produkciója és állatlétszáma közti harmónia
megteremtése;
• a parasztság, a vidéki népesség gazdává tétele, a helyi közösségekre, munkaerőre és értékekre építő
gazdálkodási rendszerek használata.
1.2. 4.1.2. A térstruktúra, ökológiai infrastruktúra
Mindenek előtt olyan fenntartható térhasználati rendszert kell kialakítani, amely a mezőgazdálkodás szerves
részeként hosszú távon biztosíthatja az alapvető (természetvédelmi-környezetstabilitási, valamint termelési és
fogyasztási) térfunkciók harmóniáját. A 17. ábra két település – három térhasználati kategóriára leegyszerűsített
– elvi térszerkezetét mutatja.
17. ábra - Térhasználati stratégiák (Ángyán, 1991)
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
191 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Egy település valamennyi területe ugyanis végső soron három fő feladatkört láthat el, három alapvető
funkciócsoportba rendezhető:
• vannak elsősorban környezet- és természetvédelmi, ökológiai stabilizáló, a hosszú távú környezeti – ezzel
egyúttal gazdasági és társadalmi – egyensúlyt biztosító térszerkezeti elemek, természetes vagy
természetközeli, többé-kevésbé bolygatatlan élőhelyek;
• vannak meghatározóan termelési feladatú térszerkezeti elemek, mint amilyenek például egy mezőgazdasági
jellegű tájon a táblák; és
• vannak döntően fogyasztási funkciójú térszerkezeti elemek, pl. lakóterületek, infrastruktúra elemek,
szolgáltató feladatú felületek stb.
A konvencionális (ma általánosan elterjedt) térhasználat (2) alapjellemzője, hogy a termelési és fogyasztási
funkciójú térszerkezeti elemek összefüggő hálózatot, mátrixot alkotnak, amelyben egymástól elszigetelődnek és
így folyamatosan elhalnak a stabilitást és védelmet biztosító, izolált térszerkezeti elemek. Ez a térhasználat még
akkor is veszélyezteti a környezet stabilitását, ha a termelés és a fogyasztás maga környezetkímélő.
Fenntarthatónak, kiegyensúlyozottnak inkább az a térhasználat (1) tekinthető, ahol a védelmi, stabilitási
funkciójú természetes biotóphálózat által alkotott mátrixban „úsznak” a termelési és fogyasztási funkciójú
térszerkezeti elemek szigetei, és ezeken a termelés, gazdálkodás és fogyasztás maga is környezetébe
„belesimuló”, annak adottságaihoz illeszkedő és ezáltal környezetkímélő. Számunkra ez a stratégia látszik
elfogadhatónak.
Ennek földhasználati hátterét, Magyarország földhasználati zónarendszerének kialakítását a 2.3.6. fejezetben
részletesen tárgyaltuk, megoldásának módszereit pedig a 8.4. mellékelt tartalmazza.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
192 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A földhasználat tervezése során mindenek előtt a bolygatatlan élőhelyek és a művelt területek helyének
kijelölését, elválasztását és hálózatba foglalását kell elvégezni. A biotóphálózati rendszer kialakítása során a
meglevő élőhelyek felmérését, új biotópok létesítését és ezek egységes hálózattá szervezését kell elvégezni úgy,
hogy területük még a legjobb mezőgazdasági termelési adottságú tájakon is érje el az összterület 7–12%-át
(Jedicke, 1994).
A biotóphálózati rendszer kialakításának szempontjait, tervezésének lépéseit és tartalmát később (4.5.
fejezetben) – a birtoktervezési és -méretezési problémák vizsgálata során – részletesen tárgyaljuk.
A diverzitás elvének és a különböző funkcióknak megfelelő földhasználati és térstruktúra adja tehát a
fenntartható mezőgazdálkodás kiindulási alapján, keretfeltételeit, megvalósításának elengedhetetlen
„ökológiai infrastruktúráját”. Ezek rendezése után léphetünk be a termelési térbe, és vizsgálhatjuk a termelés
alapelemeit, azok összefüggéseit. Közülük is legelső az emberléptékű üzem- és táblaméretek kialakítása.
1.3. 4.1.3. Gazdálkodási, üzemi méretek
Az „emberléptékű gazdaság” azt az évszázados, évezredes gyakorlati tapasztalatot fejezi ki, hogy az ember
számára átlátható az olyan méretű gazdaság, amelyet egy nap alatt – napkeltétől napnyugtáig – kényelmesen
körbe tud járni. Itt ugyanis nap mint nap képes átlátni, nyomon követni és befolyásolni a természeti
folyamatokat és azok változását. Ez az „üzemméret” már csak ebből levezetve is teljesen eltérő
birtoknagyságot jelent nagy síkságainkon, illetve hegy- és dombvidékeinken.
Az ember átlátó képességén túl persze a környezet heterogenitásának mértéke is megszabja a racionális
üzemi és táblaméreteket, vagyis a környezeti adottságoknak a méretekben is ki kell fejeződniük. Teljesen
abszurd általában, a környezettől elvonatkoztatva „optimális gazdaság és táblaméretekről” beszélni. A tábla
definíciója szerint többé-kevésbé „homogén gazdálkodási egység”, így mérete igen erősen függ a felszín
mozaikosságától.
Ebben az összefüggésben, de talajvédelmi szempontból is elkerülhetetlennek tűnik a gigantomán tendenciákat
tükröző, emberléptékűnek egyáltalán nem nevezhető és egyben környezetromboló üzem- és táblaméretek
felülvizsgálata, újbóli táblásítás, gépesítés az agroökológiai alapon kialakuló méreteknek megfelelően.
Ellenkező esetben teljesen reménytelen törekvés a szóban eddig is szorgalmazott termőhelyhez illeszkedő,
„táblára adaptált” termesztési módszerek megvalósítása, de a növény- és állatvilág, valamint az agrártáj
védelme is. A tájkarakter megőrzése szempontjából is rendkívül fontos olyan gazdaságok és méretek
kialakítása, amelyek az ott munkálkodóknak és a külső szemlélőnek esztétikai élményt is nyújtanak (a táj
esztétikai és pihenési, regenerálási értékének növelése).
A környezethez illeszkedő gazdálkodás méretezési problémáinak megoldásában egyebek mellett ökológiai,
talajvédelmi, tradicionális földhasználati, kultúrökológiai, tájképi, esztétikai, termelési, technológiai, valamint
gazdasági szempontokat egyaránt figyelembe kell venni, és nem lehet azt – amint korábban – pusztán
termelés-gazdaságossági, méretökonómiai, technikai-technológiai kérdésként kezelni.
Környezeti szempontból kiegyensúlyozott és egyben gazdaságos, hosszú távon működőképes birtokok csak
úgy alakíthatók ki, ha azok tervezése az agroökológiai, termőhelyi feltételekből, a helyi tradíciókból, azaz
összefoglalóan az adottságokból indul ki, és ezeket a szándékoknak és a piaci lehetőségeknek megfelelően
hasznosítja. Erre építve végezhető el a földhasználat, az épületek, a szükséges közművek és infrastruktúra
tervezése. Mindezek a tervezési program, a beruházási programterv, az engedélyezési terv s végül a kiviteli terv
formájában jelennek meg. E tervezési folyamat fő lépéseinek és környezeti szempontjainak, egyszerű gyakorlati
számítási metódusainak ismerete a fenntartható birtokok kialakításában elengedhetetlen. Erre a 4.5. fejezetben
esettanulmányszerűen még visszatérünk.
1.4. 4.1.4. Körfolyamatokra épülő agrárökoszisztémák
Az ökoszisztéma sokat használt, és igen sokféleképpen definiált fogalom. Az ökoszisztéma szót a
hétköznapokban egyszerűen egy terület megjelölésére használják akkor, amikor annak a biológiai egységét
kívánják hangsúlyozni. Ilyen módon beszélnek erdei, tavi, mezei stb. ökoszisztémákról. Hasonló módon érthető
az agrárökoszisztéma kifejezés is: egy mezőgazdasági művelésbe vont területről van szó. Ilyen módon a
mezőgazdasági szakirodalomban egy halastavat, egy gyümölcsöst, egy erdőt, egy legelőt, egy növényekkel
bevetett táblát, sőt esetenként egy állattenyésztő telepet is agrárökoszisztémának neveznek.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
193 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az elemek a bioszférában körforgásszerűen áramolnak. Ezeket a folyamokat nevezik biogeokémiai
ciklusoknak. A földi élet szempontjából meghatározó szén a légkörben, valamint a szerves anyagokban
(humusz, élő biomassza, fosszilis energiahordozók) kötött formában található. Az ökoszisztémák számára
legfontosabb szénraktár az atmoszféra. Innen kötik meg a zöld növények a fotoszintézis során, és ide kerül
vissza a légzés következtében. A biomassza termeléshez az atmoszférában levő szén könnyen és gyorsan
hozzáférhető. A ciklus fordulási ideje néhány perctől körülbelül egy évig tarthat. A fosszilis energiahordozók
felhasználásának következtében az ökoszisztémák széntartalékai folyamatosan kerülnek az atmoszférába. A
karbonátok – melyek lehetnek akár a vízben, akár a talajban – szintén részt vesznek a szén biogeokémiai
körfolyamatában. Az atmoszféra a nitrogén számára is fontos raktár. A szénnel ellentétben azonban az
ökoszisztémák belső nitrogén ciklusai különösen fontosak. A nitrogén ugyanis a lebontó szervezeteken keresztül
áramolva mineralizálódhat, és a növények számára újra felvehetővé válik anélkül, hogy az atmoszférába jutna.
A szén és a nitrogén ciklusa szorosan kötődik egymáshoz, számos ponton kapcsolódik és befolyásolja is
egymást. Még szorosabb a kapcsolat a hidrogén és az oxigén között. E két elem döntő mértékben a víz
körforgásában vesz részt.
Mindezek figyelembe vételével megállapítható, hogy – belépve a termelési térbe – alapvető fontosságú a
biotóphálózat által természetesen strukturált tér szerkezeti elemein (a táblákon, a birtokon) a talaj → növény →
talaj, a talaj → növény → állat → talaj, valamint a talaj → növény → állat → ember → talaj körfolyamatok
fenntartása, harmonikus összekapcsolása a természeti ökoszisztémák mintájára (a termelési körfolyamatok,
ciklusok, anyag- és energiaáramlás megőrzése). Ezek a természetes egyensúly fenntartásának alapelemei. A
nyitott (lineáris) rendszerek (pl. monokultúra) ugyanis csak mesterségesen és az idő előrehaladtával egyre
nagyobb beavatkozással és egyre nehezebben tarthatók fenn.
Minden agrárökoszisztémát a természetes ökoszisztémáktól (18/a. ábra) az ember folyamatos
beavatkozása különböztet meg, amely az energia- és anyagáramlás szabályozása révén meghatározott
gazdasági termés elérését célozza. E szabályozás formái a növénytermesztés fejlődése során folyamatosan
változtak (18/b. ábra). A beavatkozás növekedése és a mesterségesen bevitt – első sorban fosszilis – energiák
fokozódó felhasználása következtében a talaj Ő növény Ő állat Ő ember Ő talaj körfolyamat önszabályozó
képessége fokozatosan csökkent, és szélsőséges (teljesen kemizált, gépesített, állattenyésztés nélküli)
gazdálkodási mód esetén a körfolyamat meg is szakad (18/c. ábra). Az agrár-környezetgazdálkodás arra
törekszik (Diercks, 1983), hogy a megszakadt körfolyamatot többé-kevésbé helyreállítsa (18/d. ábra).
18ab. ábra - Természetes- és agrárökoszisztémák összehasonlítása (Ángyán–Menyhért,
1988) a) természetes ökoszisztéma, b) agrár-ökoszisztéma az 1920-as években
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
194 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
195 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
18cd. ábra - Természetes- és agrárökoszisztémák összehasonlítása (Ángyán–Menyhért,
1988) c) Iparszerű, kemizált agrár-ökoszisztéma (állattenyésztés nélküli,
gamonatermesztésre specializált szélsőséges forma), d) Agroökoszisztéma az
alkalmazkodó növénytermesztésben
A mezőgazdasági termelés hatására tehát a természetes ökoszisztémák helyét mesterséges agrárökoszisztémák
vették át. Ezekben a mesterséges ökoszisztémákban az egyensúly csak külső energiabevitellel és szabályozással
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
196 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
volt fenntartható, amely nemcsak a növények életfolyamataira, de a környezetre magára is jelentős hatást
gyakorolt. A természetes ökoszisztémák környezeti feltételek által meghatározott széles fajspektrumát a
haszonnövény váltotta fel, és az egyéb fajok gyomokként, a táplálkozási láncban részt vevő állatok
kártevőkként, egyes mikroszervezetek pedig kórokozókként jelentek meg.
Az 1920-as évekre a gazdálkodásnak egy olyan rendszere alakult ki, amely úgy biztosította a mesterséges
ökoszisztémák gazdaságos működését, hogy közben a környezet stabilitását is megőrizte, és ezzel egyszersmind
a termelés biztonságát, egyensúlyának megőrzését is elősegítette. Igaz azonban az is, hogy így az
agrárökoszisztémák szervesanyag-produkciója, vagyis a rendszerből kivehető energiák mennyisége a jelenlegi
szintnél valamivel kevesebb volt.
A második világháborút követően a mennyiségi növekedés iránti egyre fokozódó gazdaságpolitikai igény a
legkönnyebben és leggyorsabban a fosszilis energiabevitel (kőolajszármazékok, hajtóanyag, műtrágyák,
növényvédő szerek, gépek stb.) növelésével volt kielégíthető. A környezet fokozódó terhelése azonban olyan
káros folyamatokat indított el, amelyek már az agrárökoszisztémák teljesítőképességét is korlátozzák, és egyben
a globális emberi létfeltételeket is veszélyeztetik.
Ma már úgy tűnik, hogy a káros folyamatok megállítása és az agrárökoszisztémák hatékonyságának egyidejű
megtartása csak akkor valósítható meg, ha a mezőgazdaság különböző elemeit a környezetre és a
termékkibocsátásra gyakorolt együttes hatásaik alapján mérlegeljük.
A környezet-, növény-, állat-, ember-kölcsönhatásokban megjelenő biomassza-termelés és -felhasználás olyan
körfolyamatokon alapuló, bonyolult, nyílt és dinamikus rendszert alkot, amelynek alrendszerei
(növénytermesztés, állattenyésztés, feldolgozás, fogyasztás, melléktermék-hasznosítás) kiragadva csak nehezen
elemezhetők (Szakál, 1985; Sárközy, 1978).
Az egyes alrendszerek, kapcsolataik és egymásra épülésük, a fő kommunikációs irányok ismeretében a 19.
ábrán vázoltuk fel a mezőgazdasági biomassza-termelés és -felhasználás erősen egyszerűsített rendszerét
(Ángyán – Menyhért, 1988).
19. ábra - A mezőgazdasági biomassza-termelés és -felhasználás egyszerűsített rendszere
(étkezési célú főtermék-felhasználással) (Ángyán–Menyhért, 1988)
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
197 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A biomassza-termelés és -felhasználás rendszere alapvetően és leegyszerűsítve három alrendszerből áll:
növénytermesztés, állattenyésztés, élelmiszeripari feldolgozás. Mindhárom alrendszerbe energiák mennek be
(input), s ezeket transzformálva mindegyik alrendszer fő- és melléktermékeket bocsát ki (output). A főtermékek
vagy közvetlenül, vagy az egyéb alrendszerekben tovább transzformálva kerülnek emberi fogyasztásra vagy
ipari feldolgozásra. A melléktermékek vagy a mezőgazdasági rendszerben tarthatók és reciklizálhatók, vagy
eltávolíthatók, és más területeken (energetika, ipar stb.) hasznosíthatók.
Egyszerű példával ezt úgy szemléltethetjük, hogy a környezeti (klíma, talaj) és agrotechnikai feltételek
határozzák meg a növénytermesztés lehetőségeit. A növénytermesztés élelmiszereket állít elő közvetlen vagy
közvetett emberi fogyasztásra, nyersanyagokat biztosít az iparok számára és takarmánnyal, valamint
alomszalmával látja el az állattenyésztést. Az állattenyésztés élelmiszereket állít elő, a keletkező trágya pedig
mint melléktermék ismét a folyamat elejéhez csatlakozva szolgáltatja a talajok termékenységének
fenntartásához feltétlenül szükséges megfelelő formájú szerves anyagot.
Ezen ábra alapján többféle következtetés is levonható, egy dolgot azonban feltétlenül le kell szögeznünk: ha a
környezeti stabilitás, a talajok egyensúlyának és termékenységének fenntartása értéknek számít a
gazdálkodásban, akkor tartamos (fenntartható) állattenyésztés növénytermesztési terület nélkül,
növénytermesztés, szántóföldi és gyepgazdálkodás pedig állat nélkül nem képzelhető el. (Lásd a
szélsőséges, szakosított állattartó telepek, illetve állat nélküli növénytermesztő nagyüzemek környezeti, állat- és
növényegészségügyi, valamint talajdegradációs problémáit!) Magyarország mai 0,5 számosállat1/ha
állatsűrűsége ehhez nem elegendő. A két terület aszinkronitásának megszüntetése létkérdés, és ez különösen
igaz védett és érzékeny természeti területeinken, ahol az érzékeny környezet stabilitása, értékeinek megőrzése
más eszközökkel nem is biztosítható.
Bármennyire meglepő is: ahhoz, hogy az Európai Unióban elfogadott extenzív rendszerek szintjére
emeljük az állatsűrűséget jelentős állatlétszám-gyarapítást kell végrehajtanunk! Ez végeredményben
intenzitás növelést jelent a mai helyzethez képest, ami – bármilyen groteszkül is hangzik – az extenzív
gazdálkodási rendszerek kategóriájában támogatható. Az EU kategóriarendszere szerint ugyanis extenzívnek
1 Számosállat: 500 kg élősúlyú állat.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
198 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
fogadható el az a gazdálkodási rendszer, amelynek állatsűrűsége 0,5–1,4 számosállat/ha érték között
mozog. Magyarországon egyébként a számosállat létszám a két világháború között 1–1,2 db/ha körül alakul.
Ez azonban már tovább visz bennünket az ún. extenzív gazdálkodási rendszerekhez. Mielőtt azonban e
rendszereket bemutatnánk, annyit ismételten le kell szögeznünk, hogy e talaj-növény-állat-talaj körfolyamatok
helyreállítása a védett és érzékeny természeti területek gazdálkodásának kulcskérdése.
1.5. 4.1.5. Extenzív gazdálkodási rendszerek
1.5.1. 4.1.5.1. Az extenzív gazdálkodási módok általános jellemzői
Az extenzív gazdálkodási módokra2 jellemző, hogy külső, ipari eredetű inputokat, különösen műtrágyát és
növényvédő szereket, fosszilis energiahordozókat korlátozottan használnak, ezáltal környezeti hatásukban
jelentősen különböznek az intenzív gazdálkodástól (Baldock et al., 1994; Márkus, 1994). Az extenzív
gazdálkodási módok egyaránt jellemezhetik az állattenyésztést és a növénytermesztést, illetve a mindkettőt
tartalmazó vegyes gazdálkodási rendszereket (52. táblázat).
E jellemzők alapján általában számszerű kritériumok nélkül is jól megkülönböztethetők az intenzív és az
extenzív gazdálkodási rendszerek (53. táblázat).
53. táblázat - Intenzív és extenzív gazdálkodási módok (Nagy et al., 1997)
Állattenyésztés Növénytermesztés
• kevés tápanyagbevitel, javarészt szerves
eredetű • kevés tápanyagbevitel, javarészt szerves
eredetű
• az adott helyre jellemző állatsűrűség • az adott helyre jellemző hektáronkénti
hozam
• kevés vegyszerhasználat • kevés vegyszerhasználat
• vízrendezés nincs vagy kismértékű • öntözés, vízrendezés nincs vagy
kismértékű
• fajgazdag gyepek, természetszerű
növényzet • tájtermesztés
• hagyományos, egyszerű gépesítettség • ugar alkalmazása a vetésváltásban
• gyakran ellenállóbb helyi fajták
alkalmazása • sokféle növényből álló vetésszerkezet
• hagyományos módszerek fennmaradása • hagyományos fajták használata
• természetes szaporodási ritmus • hagyományos, egyszerű gépesítettség
• takarmánykoncentrátumok korlátozott
használata • hagyományos betakarítási módszerek
alkalmazása
54. táblázat - Magyarország füves élőhelyeinek aktuális területe
Rendszerint intenzív Rendszerint extenzív
2 A nemzetközi szakirodalom inkább az alacsony intenzitású gazdálkodás (low intensity farming) kifejezést használja ebben az értelemben, és extenzív gazdálkodás alatt csak a kis ráfordítást, de nagy területet használó rendszereket érti (Baldock et al., 1994).
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
199 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
gazdálkodási rendszerek
sertés és baromfi tenyésztés külterjes húsmarhatartás, üszőnevelés
alföldi tejtermelő tehenészet juhászat
zárttéri marhahízlalás hagyományos szántóföldi gazdálkodás
nagyüzemi szántóföldi növénytermesztés hagyományos gyümölcsösök
nagyüzemi gyümölcstermesztés tanyasi gazdálkodás
nagyüzemi kertészet ártéri gazdálkodás
Az extenzív gazdálkodási módok gyakran tartalmaznak hagyományos elemeket, de az extenzív gazdálkodás
nem feltétlenül őrzi meg, és tartja fenn a hagyományos módszereket. Sokkal gyakoribb – különösen az intenzív
gazdálkodás számára kedvező, e rendszerek igényei szerint kialakított közgazdasági közeg következtében –,
hogy az extenzív rendszereket a hagyományok tartják fenn. Ezek nélkül az extenzív gazdálkodás sok esetben
csak egyfajta átmenetet jelent a művelés felhagyása és a táj elnéptelenedése felé.
Mára az extenzív gazdálkodási módok – jórészt az e rendszerekkel szemben ellenséges, értékeiket nem honoráló
gazdasági szabályozórendszer következtében – többnyire csak olyan területeken maradtak fenn, ahol a fizikai
adottságok nem tették lehetővé az intenzívebb termelési módszerek bevezetését, főként kedvezőtlen kémiai,
vagy fizikai tulajdonságokkal rendelkező talajokon, meredek lejtőkön, a száraz vagy éppen a túl nedves
területeken. Néhány esetben az extenzív rendszerek fennmaradásának inkább társadalmi okai lehetnek
(tőkehiány, elaprózott birtokszerkezet, szállítás nehézkessége), amik értelmetlenné teszik az intenzifikálást a
tulajdonos számára (Baldock et al, 1994).
Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a kis mesterséges energiaráfordítású, „extenzív” gazdálkodás nem
azonos az elmaradott vagy primitív gazdálkodással, mint ahogy az iparszerű, kemizált, nagy mesterséges
energiaráfordítású, „intenzív” gazdálkodás egyáltalán nem azonos a modern, korszerű gazdálkodással.
Az ország igen jelentős, kiterjedt régióiban tehát – ahol a helyi viszonyok, az ökológiai feltételek ezt
megkívánják – az extenzív gazdálkodás lehet a legkorszerűbb. Ezekben a régiókban ugyanis az
energiaintenzitás, a mesterséges ráfordítás növelése
• erősen megterheli, elviselhetetlenül károsíthatja a környezetet;
• rosszabb minőségű, élvezhetetlen és eladhatatlan termékeket „eredményez”;
• a ráfordítások költségei a termékekben nem térülnek vissza;
• a gépesítés és automatizálás erősen leszűkíti a munkavállalási lehetőségeket;
• mindezek együttesen e tájak népességmegtartó képességének csökkenéséhez, elnéptelenedéséhez és
környezeti állapotuk rohamos romlásához vezetnek.
E régiókban a többfunkciós mezőgazdálkodás termelési, környezeti és társadalmi, foglalkoztatási, szociális
feladatainak kizárólag az „extenzív” gazdálkodási formák és rendszerek képesek megfelelni, ezek tehát ott és
akkor a legkorszerűbbek. Ahhoz azonban, hogy ezek fennmaradhassanak és fejlődhessenek, ahhoz kedvező
hatásaikat – mint piacon közvetlenül nem értékesíthető „termékeiket” – a társadalomnak honorálnia,
támogatásokkal segítenie kell. E kedvező hatások között fontos helyet foglalnak el az extenzív rendszerek
természetvédelmi hatásai. Lássuk tehát először e rendszerek természetvédelmi jelentőségét.
1.5.2. 4.1.5.2. Az extenzív gazdálkodási módok természetvédelmi jelentősége
Mivel a természetes élőhelyek jelentős része mára már elpusztult vagy erősen leromlott Európában, nem
meglepő, hogy a művelt területek is jelentőssé váltak számos faj fennmaradása szempontjából. Amint a
gazdálkodás egyre belterjesebbé vált, úgy csökkent a mezőgazdaságilag művelt területek természetvédelmi
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
200 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
értéke. Ilyen körülmények között az extenzív művelés alatt álló területek egyre nagyobb jelentőséget kapnak a
gyakoribb fajok állományának fenntartásában (Baldock et al., 1994).
A védett területek önmagukban nem képesek a legtöbb faj állományának fenntartására, illetve lehetővé tenni
azok vándorlását, és diszperzióját. Az sem valószínű, hogy a közeljövőben jelentős területeket vissza lehetne
adni a természetnek, különösen annak társadalmi hatásai miatt. Sok esetben ráadásul még az sem biztos, hogy a
mezőgazdasági művelés felhagyásának egyértelműen kedvező hatása lenne a biológiai sokféleségre, hiszen a
klimax társulásokban általában kevesebb – természetvédelmi szempontból prioritást élvező – faj található, mint
az extenzív rendszerekhez kapcsolódva. Ezért az extenzív művelés alatt álló területek a jövőben is
kulcsfontosságúak maradnak természetvédelmi szempontból. Az extenzív gazdálkodás által biztosított kedvező
körülmények sokszor csak a termelő tevékenység „melléktermékeként” jelentkeznek, illetve maradnak fenn, bár
gyakran kis változtatásokkal óriási károkat, vagy javulást lehet előidézni a veszélyeztetett fajok állományaiban.
A fajok ökológiai igényei és a gazdálkodási gyakorlat közötti kapcsolat meglehetősen komplex kérdés, de az
extenzív rendszereknek van néhány olyan kulcsfontosságú jellemzője, amit azért érdemes mégis kiemelni.
E jellemzők egyik csoportja azokkal a gazdálkodási módszerekkel van összefüggésben, amik kedvező
életkörülményeket biztosítanak egyes növény- és állatfajok számára. Ezek:
• a természetszerű növényzet magasabb aránya változatosabb élővilág megtelepedését teszi lehetővé, mint az
intenzív területeken;
• a talaj alacsonyabb tápanyagtartalma lehetővé teszi azoknak a növényfajoknak a fennmaradását, amelyek az
ilyen körülményeket elviselik;
• a nagyobb strukturális diverzitás – ami elsősorban az egyszerűbb művelési módszereknek és a természeti
adottságoknak köszönhető – tovább javítja az élőhelyi adottságokat, hiszen több faj megtelepedését teszi
lehetővé, és változatosabb, illetve stabilabb táplálékkínálatot biztosít;
• a lassú változások sokkal inkább lehetővé teszik az élővilág alkalmazkodását a megváltozott
körülményekhez, mint az intenzív rendszerek esetében.
Az extenzív gazdálkodási rendszereknek vannak olyan sajátosságai is, amiknek az a fő értékük, hogy az intenzív
rendszerre jellemzőnél kevésbé zavarják az élővilág élettevékenységét:
• a tápanyagbevitel kis mértéke lehetővé teszi a magasabb nitrát- és foszfáttartalomra érzékenyebb fajok
fennmaradását:
• a növényvédő szerek használatának hiánya vagy alacsony szintje előnyös a növényzet és – a táplálkozási
kapcsolatokon keresztül – az állatok (rovarok, madarak) számára is;
• a „hagyományos” módszerek (pl. kései kaszálás, tereléses legeltetés) kedvező feltételeket teremthetnek egyes
fajok számára.
1.5.3. 4.1.5.3. Természetvédelmi szempontból jelentős extenzív gazdálkodási módok Magyarországon
Az előző fejezetben ismertetett szempontoknak megfelelően Magyarországon az alábbi természetvédelmi
szempontból jelentős – általában – extenzív gazdálkodási rendszerek találhatók:
• gyepgazdálkodási rendszerek,
• külterjes (extenzív) szántóföldi rendszerek,
• hagyományos ültetvények,
• halgazdálkodás,
• nádgazdálkodás,
• vegyes gazdálkodás rendszerei:
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
201 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• hagyományos (tradicionális) parasztgazdálkodás, tanyasi gazdálkodás,
• ártéri gazdálkodás,
• biológiai gazdálkodás.
A földhasználati zónarendszer koncepciója ezek kifejezett területi növekedésével számol.
a) Gyepek és főbb gyepgazdálkodási rendszerek
Az extenzív gazdálkodási rendszerek közül gazdasági és természetvédelmi szempontból is a különböző
gyepgazdálkodási rendszereknek van talán a legnagyobb jelentősége. Ezekhez kötődik ugyanis a védett növény-
és állatfajok kb. 1/3-a és számos veszélyeztetett társulást (Simon, 1992) is számon tartanak közöttük. Az ország
területének kb. 12%-a, azaz mintegy 1,15 millió hektár terület tartozik a gyep művelési ágba3. Területük ma már
csak kb. 1/3-a a 150 évvel ezelőttinek!
Meglevő értékes gyepterületeink elhelyezkedését mutatja meg a 35. térkép, amely Magyarország füves
élőhelyeinek becsült aktuális térképe. Az 1999 februárjában készült trékép a CORINE felszínborítási térkép
(FÖMI 1992–1996) természetes gyep, legelő és cserjés terület kategriáinak és az AGROTOPO (MTA TAKI,
1993) genetikai talajtípus fedvényének illesztésével, a foltmintázat talajtani és élőhelyi értelmezésével, az MTA
ÖBK (Vácrátót) és az MME (Budapest) munkatárainak közreműködésével és szerkesztésében készült4. Az
egyes kategóriák területi adatait foglalja össze az 54. táblázat. A CORINE felszínborítási adatbázis alapján
meghatározott összterület – annak léptékéből, felbontásából következően – kisebb, mint a gyep művelési ágban
nyilvántartott terület. Az eltérést a táblázat 12. kategóriaként tartalmazza.
55. táblázat - Néhány agroökológiai jellemző 95%-os gyakoriságú szélső értékei
Magyarországon (1901-1980) (Ángyán - Menyhért, 1988)
Kategória Terület
ha %
1. Dombvidéki, erodált talajú, száraz legelők és
sziklagyepek köves, kavicsos és földes váztalajon 9 941 0,8
2. Domb- és hegyvidéki, helyenként cserjésedő,
sztyepp jellegű szárazgyepek, legelők, felhagyott
szőlők-gyümölcsösök rendzina talajon, valamint
irtásrétek, sziklagyepek és felhagyott szántók
35 328 3,1
3. Domb- és síkvidéki löszsztyeppek, homoki
sztyeppek és felhagyott szőlők-gyümölcsösök,
mészlepedékes, réti és öntés csernozjomon,
csernozjom jellegű homokon, csernozjom barna
és kovárványos barna erdőtalajon, olykor
azonban üde és szikes gyepek
73 606 6,4
4/a. Irtásrétek, felhagyott szántók és
vágásterületek: zömmel félszáraz és száraz
gyepek barnaföldön, erubáz és ranker talajon 50 140 4,4
3 Ez azonban nem azonos Magyarország gyepterületével, ugyanis (1) a kivett művelési ágba is jelentős gyepterületek tartoznak (elsősorban
katonai területek, gátak stb., amiket sokszor ugyanúgy kezelnek, mint a gyep művelési ágba tartozó területeket), (2) az erdei tisztásokat többnyire erdő művelési ágban tartják nyilván, (3) a földhivatali adatok nem tükrözik a valós változásokat, ugyanis a földtörvény alapján
még csak be sem kell jelenteni, ha a gyepet feltörik és három évig szántóként hasznosítják. Nem véletlen, hogy a földtörvény elfogadása óta
a statisztika nem jelez területi változást a gyepek esetében. 4 Szerkesztette: Molnár Zsolt; GIS feldolgozás: Varga Csaba; Talajtani értelmezés: Kovács Gábor; Botanikai értelmezés: Balogh Lajos,
Bauer Norbert, Bölöni János, Dénes Andrea, Farkas Sándor, Galambos István, Gergely Tibor, Hudák Katalin, Juhász Magdolna, Keszei
Balázs, Kun András, Margóczi Katalin, Máté Sándor, Molnár Attila, Molnár Zsolt, Nagy Gábor, Óvári Miklós, Pintér András, Vojtkó András és Wágner László. 1999. február.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
202 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4/b. Irtásrétek, felhagyott szántók, és
vágásterületek: zömmel üde gyepterületek
agyagbemosódásos, savanyú, nem podzolos barna
erdőtalajon
107 365 9,4
5. Nyílt homoki gyepek és nyáras-borókások, de
főleg felhagyott szántók és szőlők erodált
humuszrétegű futóhomokon és humu-szos
homoktalajon
80 746 7,0
6. Duna–Tisza közi jellegű szikesek szoloncsákon
és szoloncsák-szolonyecen 33 106 2,9
7. Ősi szikesek és kiszáradt ártéren kialakult
másodlagos puszták réti szolonyecen, mélyben
sós, illetve szolonyeces réti csernozjomon és
sztyeppesedő réti szolonyecen
237 061 20,6
8. Kiszáradó láprétek és szikesedő mocsárrétek
(a Duna–Tisza közén), illetve szikes puszták (a
Tiszántúlon) szolonyeces réti talajon
40 075 3,5
9. Pangóvizes irtásrétek, láprétek és felhagyott
szántók pszeudogle-jes barna erdőtalajon 10 642 0,9
10. Egykori és mai árterek, illetve természetesen
magas vízállású területek zömmel belvizes rétjei,
sásosai és mocsarai réti talajon, réti és nyers
öntéstalajon, valamint egykori mocsári erdők
talaján
201 765 17,6
11/a. Egykori és mai lápvegetáció: láprétek, lápi
jellegű sásosok és kiszáradt lápvegetáció lápos
réti és síkláp talajon 60 631 5,5
11/b. Egykori és mai lápvegetáció: kiszáradt
lápvegetáció, gyomos üde gyepek és maradvány
lápvegetáció lecsapolt és telkesített síkláp talajon 18 086 1,6
Összesen: 961 493 87,7
12. Egyéb, gyep művelési ágban nyilvántartott
mezőgazdasági terület 186 507 16,3
Mindösszesen: 1 148 000 100,0
T-35. ábra - Magyarország füves élőhelyeinek aktuális térképe
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
203 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A magyarországi gyepek csaknem 70%-a igen gyenge vagy gyenge, és csak 5%-a jó termőképességű (Barcsák–
Kertész, 1986), mivel a magyarországi gyepek jelentős része az ún. feltétlen gyepek közé tartozik. Ezek olyan
kedvezőtlen termőhelyi adottságú területeken maradtak fenn, ahol kevés csapadék és gyenge talajadottságok a
jellemzőek, amelyek nem tették lehetővé a szántóföldi hasznosítást. Többségük erodált, homokos, szikes,
savanyú vagy láptalajokon található, csupán kisebb részük maradt fenn a jobb termőképességű csernozjom vagy
vályog talajokon. A Magyarországon előforduló fontosabb gyeptípusok közül:
• a löszgyepek területi aránya kicsi, mezőgazdasági jellegű kezelést nem, inkább csak fenntartó jellegű
természetvédelmi kezelést igényelnek;
• a szikes gyepek nagy területi kiterjedésűek, állapotuk fenntartásában, természeti értékeik megőrzésében a
megfelelő módszereket alkalmazó gazdálkodás lényeges szerepet tölt be;
• a homoki gyepek nagy területi kiterjedésűek, állapotuk fenntartásában, természeti értékeik megőrzésében a
megfelelő módszereket alkalmazó gazdálkodás lényeges szerepet tölt be;
• a sziklagyepek és a lejtősztyeppek területi aránya kicsi, mezőgazdasági hasznosítás többnyire nem folyik
rajtuk, de nem is kívánatos; inkább csak fenntartó jellegű természetvédelmi kezelést igényelnek;
• a mezofil kaszálórétek, mészkerülő hegyi rétek, mezoxerofil szubmediterrán gyepek (összefoglalóan: hegyi
rétek) szórványos elterjedésűek, létük alapvetően a hagyományos gazdálkodási módok (kaszálás, egyes
esetekben legeltetés) fennmaradásától függ;
• a nedves rétek szórványosan, illetve alkalmas területeken nagyobb kiterjedésben is előfordulnak,
fenntartásukban a hagyományos gazdálkodási módok folytatásának fontos szerepe van.
Mezőgazdasági hasznosítási szempontból 5 fő típusba sorolhatók, melyeket a füves mezsgyék és
vegyszermentes táblaszegélyek, mint füves élőhelykategóriák egészítenek ki. Ezek az alábbiak:
•
• homoki gyepgazdálkodás,
• szikes legelők és legeltetési rendszerek,
• domb- és hegyvidéki gyepgazdálkodás,
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
204 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• rétgazdálkodási rendszerek,
• legelő erdők és fás legelők hasznosítása.
• Homoki gyepgazdálkodás
A homoki gyepek tipikus formáit elsősorban a Kiskunságban találhatjuk meg. A Nyírségben, a Dél-Mezőföldön,
Belső-Somogyban és a Kisalföldön már csak töredékeik maradtak fenn. A homoki gyepek legnagyobb
természetvédelmi jelentőségét a bennszülött fajok nagy száma, továbbá az élőhely nagyon mozaikos jellegéből
és egyes területek különböző szukcessziós állapotából adódóan a fajok és társulások sokfélesége adja.
A homokpusztai gyepek elsősorban botanikai értékeik miatt jelentősek, közöttük több fokozottan védett is
található. Szintén nagyon értékes a rovarfaunájuk, elsősorban a lepkék és az egyenesszárnyúak. Madártani
értékeiket elsősorban olyan fajok adják, amelyek kopár, gyér füvű talajfelszínnel (pl. ugartyúk), illetve a gyepek
és fás élőhelyek mozaikjával jellemezető élőhelyeket (pl. szalakóta, búbosbanka) kedvelik.
A homoki gyepekre az igen alacsony produktivitás és nagyfokú sérülékenység jellemző. Emellett fontos
természetvédelmi szempont, hogy egyes szukcessziós fázisok fenntartása csak megfelelő kezeléssel –
elsősorban legeltetéssel – biztosítható.
A nagy állatlétszámmal történő legeltetés következtében az évelő homoki gyeptársulások könnyen
elpusztulhatnak, és felszínre kerülhet a nyers homoktalaj. Ez ugyan esetenként – pl. futóhomokos területek
fenntartásakor – kívánatos lehet, természetvédelmi szempontból azonban általában a leginkább fajgazdag
állapotok: az évelő nyílt homokpusztagyep, és a zárt homokpusztagyep fenntartására és bebokrosodásuk
elkerülésére törekszünk.
Sérülékenységük miatt a homoki gyepek csak kis állatlétszámot (0,3–0,5 számosállat/hektár) képesek
eltartani, amit a hagyományos tanyasi gazdálkodás viszonyai között az önellátásra törekvő kis családi gazdaság
2–3 szarvasmarhával és 8–10 juhval, illetve kecskével megfelelően biztosított.
• Szikes legelők és legeltetési rendszerek
Európa vegetációtípusai között meglehetősen egyedi a kontinens belső területein a szikesek előfordulása.
Kialakulásuk a földtörténeti negyedkor klíma- és vegetációváltozásaival is kapcsolatban van, de újabb
elterjedésük antropogén hatásra vezethető vissza.
Ez utóbbi komplex hatás: az alföldi erdőirtások, folyószabályozások, vízlevezetések és a külterjes, csaknem
egész éves legeltető állattartás eredménye. Ott alakultak és alakulnak ki szikes puszták, ahol a magas sótartalmú
talajvíz a felszínhez közel helyezkedik el, és a jellemzően száraz éghajlat következtében a párolgás nagyobb,
mint a lehulló csapadékmennyiség. Mindezek eredményeként Közép-Európa legnagyobb szikes térségei ma
Magyarországon találhatók.
A szikes puszták a Duna, a Tisza és a Körösök egykori, szabályozás előtti árterei helyén széles körben
elterjedtek. Sokszor szintén szikes, ezért gyenge minőségű szántókkal váltakoznak, illetve azok veszik körül
őket. Esetenként a szikesek értékes löszgyepmaradványokat foglalnak magukba.
Természeti értékeik között találhatunk bennszülött növény- és lepkefajokat, illetve számos Európában, illetve
világszerte is veszélyeztetett pusztai- és vízimadárfajt. Ezek közül több nagy tömegben fordul elő a szikes
pusztákon őszi, illetve tavaszi vonulása során, így a szikesek a kontinentális jelentőségű madármozgalmakban is
fontos szerepet töltenek be.
A szikes puszták megfelelő állapotának és biológiai sokféleségének fenntartása általában viszonylag erős
legeltetést igényel, amelyet a terület növényállományának megfelelően a rövidfüvű területeken elsősorban
juhokkal, a magasabb füvű területeken szarvasmarhákkal történő legeltetéssel lehet elérni. Ráadásul a „feltétlen
gyepként” számontartott szikes puszták egyetlen fenntartható hasznosítási módja a juh-, szarvasmarha- és
lólegeltetés. E hasznosítási módok természetvédelmi jelentőségét hangsúlyozzák azok a megfigyelések is,
amelyek szerint a széki lile, a széki csér és a sziki pacsirta eltűnése a pusztai területekről időben egybeesik a
legelő állatok számának csökkenésével.
Sajátosságuk, hogy nem javított, „természetközeli” állományaik különböző adottságú és kezelést igénylő
tárulásokból állnak össze. Ráadásul védelmük (pl. túzok) és gazdálkodási rendszerük (juhászat és
szarvasmarhatartás takarmányellátása) sokszor szorosan kapcsolódik a környező, illetve a beékelődő szántókhoz
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
205 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
is. Ezért a szikesek esetében különösen fontos a természetvédelmi területi célprogramok (érzékeny természeti
területek) kialakítása. Gazdálkodásuk legfőbb szempontjai – jellegüktől függően – az alábbiak.
• Önfenntartó területek: ahol a legeltetés hiányából adódó leromlás nem jelentkezik vagy lassú. Elsősorban
az ürmös puszták, vakszikes területek. Előírás: 0–4 anyajuh/ha, műtrágyázás, vízelvezetés tiltása. Érintett
terület aránya: kb. 20%.
• Cickafarkos pusztagyepek: 4–6 anyajuh/ha legeltetés, műtrágyázás, felülvetés, vízelvezetés tiltása. Érintett
terület aránya: kb. 50%.
• Szikes rétek, mézpázsitos szikfok növényzet: júniusi kaszálás, 0,5 szarvasmarha/ha megengedhető,
műtrágyázás, felülvetés, vízelvezetés tiltása. Érintett terület aránya: kb. 30%.
• Domb- és hegyvidéki gyepek
Erdők helyén az ősi erdőirtások nyomán másodlagosan kialakult társulások, ezért elsősorban barna erdőtalajon,
agyagbemosódásos barna erdőtalajon, barnaföldön találhatók.
A beerdősülés megakadályozása érdekében támogatandó a kaszálás legalább évente egy alkalommal. Legeltetés
a szőrfűgyepek kivételével (területi kiterjedésük elhanyagolható) tiltandó. Műtrágyázás tiltandó.
Jó minőségű takarmányt adnak, intenzifikálás nélkül is közepes vagy jó termőképességgel rendelkeznek.
• Rétgazdálkodási rendszerek
Nedves talajú vagy időszakosan vízzel borított területek kínálnak lehetőséget a rétgazdálkodásra. Gyakran a
száraz gyepekkel mozaikosan váltakozva fordulnak elő. Ma már csak kis területre szorultak vissza a
vízrendezések következtében. A szárazzá vált területeket legelőként hasznosítják, ami mind talajukat, mind
vegetációjukat súlyosan degradálja.
Botanikai és zoológiai értékeik elsősorban a hűvös, párás mikroklímát igénylő fajok közül kerülnek ki.
Rovartani értékeiknek sokszor már a tápnövénye is védett.
Az állattartás koncentrálódásával a rétek gazdasági jelentősége csökkent, mert az intenzív és iparszerű
állattenyésztés a téli takarmány- és alomszükségletét elsősorban szántóföldi területen igyekezett megtermelni.
Máshol a vízrendezésekkel intenzív gyepgazdálkodásra vagy szántóföldi művelésre alkalmas területeket
alakítottak ki helyükön. Ezek a szántó/gyep művelési ágváltás célterületei kell, hogy legyenek.
Az üde láprétek semmiféle kezelést nem igényelnek, csak a megfelelő vízellátást. Az átalakult élőhelyeken lévő
állományok és a kiszáradó láprétek esetében kaszálás évente egyszer – nyár végén (augusztus, szeptemberben) –
kézzel vagy könnyű géppel végezhető. A későn virágzó védett fajok termésérlelése érdekében a terület 10%-át
még ekkor is ki kell hagyni a kaszálásból. Műtrágyázás, lecsapolás, feltörés tilos.
Értékes szénát nem adnak, amit adnak, annak a beltartalmi értéke is romlik a kései kaszálás miatt. Megfelelő
állatállomány hiányában a kaszálás költségei jelentős részben nem térülnek meg a betakarított széna
hasznosításából. A legeltetés, műtrágyázás tiltása hasznosítási korlátozást jelent a gazdálkodó számára.
• Legelőerdők és fás legelők
A legelőerdők és fás legelők területe mára már minimálisra zsugorodott. A legelőerdők fásabb (25% fa és bokor,
75% legelő) és a fás legelők (5% fa) árnyékadó, hagyásfás gyepeit leginkább szarvasmarhával, esetleg a
középhegységi peremeken birkával hasznosítják. Kiterjedésük jelenleg néhány ezer hektár, 30–40 évvel ezelőtt
még a mainak többszöröse volt.
A fás legelők természetvédelmi és tájképi szempontból értékesek. Flórájukban és faunájukban nagy léptékben
érvényesül az ökológiai szegélyhatás, tekintve, hogy átmenetet képeznek az erdei és a fátlan társulások között.
Az idős fák kiváló élőhelyet jelentenek az odúlakóknak.
Fenntartásuk érdekében speciális gazdálkodásra van szükség, ami biztosítja a legelő fenntartását és ugyanakkor
a fák pótlását is. A megváltozott gyepgazdálkodási technikák, a hagyományos ismeretek eltűnése, továbbá a
szarvasmarha, illetve juhtenyésztés válsága miatt megfelelő kezelésük ma nehézséget okoz, amin feltétlenül
változtatni kell.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
206 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• Füves mezsgyék, vegyszermentes szegélyek
Füves mezsgyék létesítése és fenntartása
A táblák szegélyén, nagyobb táblák közepén létesített 6 m széles füves sáv, ahol a szálfüvek költőhelyet
jelentenek a madarak (pl. fogoly, mezei pacsirta) számára, illetve a kisemlősök, rovarok, baglyok és ragadozó
madarak táplálkozóhelyéül is szolgálnak. Létrehozható természetes módon vagy fű és „struktúrajavító”
növények vetésével. A füves sáv fejlődését és fenntartását évi egy kaszálással (július 15. és augusztus 31.
között) lehet biztosítani. Ennek során magas (20 cm) tarlót kell hagyni. Nem lehet növényvédő szert vagy
műtrágyát alkalmazni, kivéve a veszélyes gyomok megjelenését. Nem lehet legeltetni. Nem lehet közlekedni
rajta.
Vegyszermentes szegélyek létesítése és fenntartása
A vegyszermentes szegély a gabonatáblákban létesített 10–12 m széles sáv a tábla szélén, ahol nem
megengedett a trágyázás, korlátozott a gyom- és rovarirtó szerek alkalmazása. Gyomirtó szer csak a veszélyes
gyomok megjelenése esetén használható. Március 15. és az aratás között rovarirtó szer nem alkalmazható. Célja,
hogy élőhelyet biztosítson a vetési vadvirágok és a hozzájuk kötődő nektárgyűjtő rovarok (pl. méhek) számára.
A vegyszermentes szegély lehetőséget nyújt a hasznos rovarok megtelepedésére, és pufferövezetként védi a
csatlakozó, nem szántóföldi élőhelyeket.
Gyepjeink extenzív mezőgazdasági hasznosítására a 4.3. fejezetben, legeltetésük szempontjaira pedig
részletesen a 4.3.5. fejezetben térünk ki (lásd később).
b) Külterjes (extenzív) szántóföldi rendszerek
Annak ellenére, hogy a hetvenes évektől kezdve Magyarországon az intenzív mezőgazdaság volt a meghatározó
– a búza, kukorica, napraforgó stb. jelentős részét iparszerű módszerekkel, termelési rendszerek szigorúan
ellenőrzött hálózatában termelték meg – mégis fennmaradtak, illetve a privatizációs folyamat után újra
kialakultak olyan szántóföldi rendszerek, amelyek természetvédelmi szempontból jelentősek. Ezek legfontosabb
képviselői:
• a pusztai térségek szántó-gyep mozaikja (kultúrsztyepp);
• a hagyományos parasztgazdálkodás, a tanyasi gazdálkodás és a biogazdálkodás szántóterületei,
• a hagyományos művelésű rizstelepek;
• a kisparcellák;
• az ugarok.
A felsoroltak közül nem mindegyik tartozik az extenzív rendszerek közé, sőt a rizs kifejezetten intenzív
kultúrának számít. E rendszerek természeti értékét alapvetően a következő tényezők befolyásolják:
• a termesztett növények köre és ezen keresztül az élőhelyi adottságok;
• az agrokemikáliák felhasználásának mértéke és módja;
• az alkalmazott technológiai műveletek és azok időzítése.
c) Hagyományos ültetvények
A hagyományos szőlők és gyümölcsösök többnyire a szántóföldi művelésre alkalmatlan, vagy speciális
mikroklímával rendelkező területeken (pl. árterek, meredek domb- és hegyoldalak, futóhomok) alakultak ki
(Fekete et al., 1997).
A szőlőültetvények az ország területének mintegy 1,5%-át (140 000 ha) foglalják el. 30%-uk nagyüzemi,
intenzív rendszer, további 52% a kisüzemi, de félintenzív gazdálkodással jellemezhető terület. Csupán 15–20%
(kb. 25 000 ha) tekinthető extenzív szőlőültetvénynek. A gyümölcsösök nagyságrendje a szőlőkéhez hasonló,
azaz az ország területének kb. 1%-át (mintegy 94 000 ha-t) foglalják el. Ma már az intenzív és félintenzív
ültetvények a jellemzőek. Az extenzív gyümölcsösök területe csupán néhány ezer hektárra tehető országosan
(Márkus, 1994). Jellegzetesen elkülönülő típusaik (Fekete et al., 1997):
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
207 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• homoki szőlők és gyümölcsösök: gyakran elegyesen, helyenként sorközműveléssel (főként a Kiskunságban,
de szórványosan más homokterületeken is, pl. Tiszazug);
• löszlábazatokon és löszdombokon: az erózió elleni védekezés érdekében sövényekkel, rézsűfonatokkal
tarkítva (pl. Tolnai-Hegyhát, Szekszárdi-dombság, Mecsek, Zselic, Nyugat-Külső-Somogy, Zalai-dombvidék,
Balaton-felvidék egyes részei stb.);
• kis lejtésű, szilárd alapkőzeten: könnyebben művelhetők és modernizálhatók, de az edafikus adottságok
miatt bizonyos mozaikosság itt is felfedezhető (pl. Tokaj-hegyalja, Gyöngyös-Eger vidéke);
• nagyobb lejtésű, szilárd alapkőzeten: rézsűkkel, teraszokkal erősen tagolt, de a mechanikus gyomirtás
korlátai miatt a vegyszeres kezelés nagyobb szerepet kap (pl. Badacsony, Tokaji-hegy stb.);
• ártéri gyümölcsösök: nagyméretű fák, régi fajtákkal, elvaduló, ún. dzsungelgyümölcsösök, elsősorban a
Felső-Tisza vidékén;
• kaszált gyümölcsösök: magas törzsű, régi fajták, védett növényekben gazdag gyepszinttel (Zala, Vas megye,
Sopron környéke, Dunakanyar, Gömöri-dombság stb.).
d) Halgazdálkodás
Magyarországon a mesterséges halastavak építése a századfordulón táján kezdődött, majd a II. világháború után,
az ötvenes-hatvanas években kapott nagy lendületet. Összterületük jelenleg mintegy 25 000 ha, de ebből csak
kb. 22 000 ha üzemel. Ehhez járul még mintegy 147 000 ha természetes vízfelszín és víztározó, így a mai
halgazdálkodás teljes területe Magyarországon 172 000 ha. Természetvédelmi jelentőségüket elsősorban az
adja, hogy:
• sokfelé a halastavak és kiszolgáló csatornáik a vizes élőhelyek egyetlen képviselői, ráadásul a csatornák révén
más vizes élőhelyekkel is kapcsolatban állnak, azaz az ökológiai hálózat fontos elemei;
• lehetőséget adnak a mocsári növényzet megtelepedésére;
• a halastórendszereken belül változatos élőhelyek találhatók, amelyek sok faj igényeit képesek kielégíteni;
• a gazdálkodási tevékenység ciklikussága többnyire összhangban van a természeti értékek életciklusával és az
év megfelelő időszakában alkalmas élőhelyeket (pl. iszapos tófenék a parti madaraknak) alakít ki számukra;
• a halastavak nagy kiterjedésű (esetenként 50–100 ha-os) medencéi biztosítják a vonuló madarak számára a
szükséges nyugalmat;
• kiváló táplálkozási lehetőséget adnak a vízimadaraknak;
• kedvezően befolyásolják a környező területek vízgazdálkodását.
E gazdálkodási ág részletes bemutatását a 4.4.1. fejezet tartalmazza (lásd később).
e) Nádgazdálkodás
A földhasználati statisztika szerint Magyarországon 40 000 hektár nádas van, ez az ország területének 0,4%-a. A
hivatalos földhasználati statisztika 1960-ban országosan 26 000 hektár nádast említ, ez 1975-ben 43 000 ha, és
1990-ben is több mint 40 000 hektár. A növekvő tendencia – a nagy lecsapolási program ellenére – jórészt a
halastavak és mesterséges víztározók építéséből fakad. Maguk a mesterséges vízfelületek peremrészei gyakran
nádasok, de a víztározók környéke – a talaj jelentős átvizesedése miatt – szintén nádasodásnak indult.
Gyakorlati tapasztalatok és a statisztikák természetének ismeretében állíthatjuk, hogy a valóságban mintegy 80
000 hektár nádas található Magyarországon (Márkus, 1994). A művelésből kivett kategóriába tartozó területek –
például természetes vízfelület – nem elhanyagolható hányada náddal borított, amit statisztikailag nem tartanak
számon.
A nádasok a sekély tavak, mocsarak, víztározók esetében fontos szűrő szerepet töltenek be, puffer hatásuk igen
jelentős (Kis-Balaton, Velencei-tó, Tisza-tó stb.). Környezetvédelmi jelentőségük napjainkban egyre inkább
felértékelődik. Természetvédelmi jelentőségük kiemelkedő. Mind a gerinctelen, mind a gerinces vízi
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
208 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
életközösségek és fajok szempontjából fontos élőhelyek. Számos védett és veszélyeztetett szitakötőtől kezdve a
telepesen költő madárfajokig a vízhez kötődő élővilág jelentős részének a nádas kínál élőhelyet.
E gazdálkodási ág részletes bemutatását a 4.4.2. fejezet tartalmazza (lásd később).
f) Vegyes gazdálkodású rendszerek
E rendszerek a mezőgazdálkodás különböző ágazatainak harmonikus egyesítésén alapulnak, és a több lábon
álló, ökológiai és gazdasági szempontból is kiegyensúlyozott, sokszínű gazdálkodás üzemi modelljét valósítják
meg. Ennek fő formái a hagyományos (tradicionális) parasztgazdálkodás, a kisparaszti árutermelés, illetve az
alföldi tanyás gazdálkodás, az ártéri gazdálkodás, valamint az ökológiai gazdálkodás és annak különböző
irányzatai.
• Hagyományos (tradicionális) parasztgazdálkodás, tanyás gazdálkodás
A magyar tanyarendszer eredete a török dúlás nyomán kialakult alföldi mezővárosokhoz kötődik (Erdei, 1942).
A tanyarendszer kialakulásában fontos szerepet játszott a kisparaszti árutermelés kialakulása. Tájökológiai
szempontból másik fontos sajátossága az önellátásra való berendezkedés. Tudatos cél volt, hogy lehetőleg
minden megteremjen a tanya körül, ami az élet viteléhez szükséges. Ezáltal a tanyás gazdálkodás
nagymértékben hozzájárult a tájdiverzitás kialakulásához és fenntartásához. A családi munkaszervezetre alapuló
tanyasi gazdálkodás kedvezett a sokféle növény termesztésének egyrészt a jószágok takarmányellátása, másrészt
a rendelkezésre álló munkaerő minél jobb kihasználása miatt. Ez az élőhelyi sokféleség viszont kedvezően hat a
mezőgazdasági területeken élő madárfajok életfeltételeire (O’Connor-Shrubb, 1986).
Ma, amikor még van esély sokszínű, kis-, közép- és nagybirtokokból álló birtokstruktúra kialakulására,
különösen érdemes a tradicionális település- és birtokformáknak a táji adottságokhoz való alkalmazkodásában
rejlő előnyeit kihasználni. Ilyen tradicionális birtokforma az Alföld egymástól távol eső települései között
kialakult tanya.
A növénytermesztésre, állattartásra kedvezőtlen adottságú területeken, változatos, sokszínű termelési profilú,
több lábon álló, középméretű, korszerű családi gazdaságok kialakítása lehetséges, kihasználva az extenzív
gazdálkodásra nyíló lehetőségeket, a tanyán való ideiglenes vagy állandó kintlakás évszázados
hagyományokban gyökeredző módozatait. A tanyai gazdálkodás jellegzetességei kedvező adottságokat kínálnak
a zárt rendszerű biológiai gazdaságok kialakítására és a tiszta, rendezett környezet alkalmat teremthet a
gazdálkodási tevékenységnek a tanyai vendéglátással való kiegészítésére is (Ónodi – Okányi, 1990; Ónodi –
Markolt – Ángyán, 1990).
A tanyák elhagyásával és lepusztulásukkal párhuzamosan azok természetvédelmi értéke is elvész (Sterbetz,
1975). Helyüket sokszor csak ruderális gyomtenger jelzi, amely legfeljebb néhány magevő madárnak jelent
búvó- vagy táplálkozóhelyet, de természetvédelmi jelentőségük messze elmarad a még lakott és „működő”
tanyákétól.
Hasonlóan évszázados hagyományokkal rendelkező birtokforma az őrségi dombvidék területein kialakult
szerek rendszere, mely a gazdálkodási tevékenységek mellett kézműves lehetőségeket is kínál, és szintén
rendelkezik idegenforgalmi vonzerővel.
Sajátos fejlesztési lehetőségeket kínálnak a középüzemi, családi gazdasági méretnél nagyobb vállalkozások
számára a majorok, melyek a privatizációs folyamatok során sok esetben visszanyerték önállóságukat, kiváltak
a korábbi nagyüzemi konglomerátumokból.
A belterületi központtal rendelkező birtokokra a központ (falusi porta) és a művelt földterületek különválása
jellemző. Ez a tény sok sajátos szállítási, raktározási, közlekedési, ellátási problémát vet fel, a belterületi telkek,
falusi porták szűkössége, a falusi települések infrastrukturális kapacitásának korlátozott volta miatt.
Számos, korábban működő területhasználati, beépítési rendszer (közös legelők, belterületi portákat
funkcionálisan kiegészítő akár közös használatú külterületi létesítmények, szérűskertek, tárolóépületek,
gépszínek) működési mintái volnának ma újra hasznosíthatók. A belterületeken, szűkös körülmények között,
(sokszor a nem gazdálkodó belterületi lakókat zavaró módon) üzemelő, vagy üzemeltetni, fejleszteni kívánt
falusi gazdaság illeszkedési problémáinak megoldása érdekében ezek jól használhatók lennének (Ónodi –
Váradi, 1997).
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
209 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Külföldi példák bizonyítják, hogy a falusi belterületeken a helyszűke és a környezetterhelés (levegő, zaj,
trágyaelhelyezés stb.) magas szintje miatt ellehetetlenülő parasztgazdaságok gazdálkodási lehetőségeit azok
külterületre való kitelepítésének támogatásával sikerrel meg lehet oldani. Ehhez azonban külső források,
önkormányzati, kormányzati támogatások igénybevételére is szükség van.
• Ártéri gazdálkodás
Természetvédelmi szempontból külön kiemelést és megkülönböztetett figyelmet érdemelnek az árterületek
(mintegy 212 000 ha), és az ártéri gazdálkodás. Ennek újbóli felfedezése mind a külterjesítési és biotóp-,
valamint tájrehabilitációs folyamat, mind a természetgazdálkodás, mind a kárpát-medencei általános kiszáradás
megakadályozása szempontjából ismét fontos lehet. Ez egykor, a nagy folyamszabályozások előtt a Duna-mente
árterein (Andrásfalvy, 1973) éppen úgy elterjedt gazdálkodási forma volt, mint a Tisza, Maros, Körösök,
Berettyó vidékén, de újabb vizsgálatok egyebütt (a Bodrogközben, a Vág mentén, de a Rába, a Pinka vagy az
Ösztörmény /Strem/ völgyeiben) is ugyanezt valószínűsítik (Molnár, 1991–95; Szuda 1996; Győri-Nagy, 1997).
Sőt a nedves tájban való gazdálkodási módról a XIX. század végéről Budapest tőszomszédságából,
Veresegyházról is van adatunk (Pásztor, 1994), és ugyane táj kiskerti földművelésében a XX. század végén
máig tovább élnek egyes vonásai.
Ennek a gazdálkodási módnak a lényege a folyók holtágainak mesterséges megnyitása a főfolyás felé, az ún.
„fokok”, a hordalékpadokon át vágott keskeny csatornák által. Ezzel sikerült az áradások vizét elosztva és
csendesítve a partokat a rombolástól kímélni, s ami a legfőbb, az elposványosodással, elszikesedéssel
fenyegetett holtágakat időnként élővízzel felfrissíteni. A halászat fő formája az ártéri gazdálkodásban a „fokok”
időleges elrekesztése volt, ezáltal a halak bennrekedtek, az ártéren létrejött új ivadék viszont az apadással
visszakerült a főmederbe. Télen a jégtakarókba vágott lékhez gyűlő halakat fogták. Az árterek közmondásos
halbősége tehát nem a természet ingyen ajándéka volt, hanem a „fokok” nyitásának, zárásának állandó, gondos
rendben tartásának egész faluközösségeket, sőt azok együtteseit mozgósító kemény munkájából következett. De
ebből következett az is, hogy nagy területeket tudtak élővízzel ellátni, ezáltal a szigeteken nőtt kőris- és
tölgyerdőket, valamint a XIII. század óta oklevelekben is emlegetett, oltással nemesített gyümölcsös- (a Kárpát-
medencében őshonos alma, körte, szilva, mogyoró s a rómaiak által meghonosított dió és meggy) kerteket
fenntartani, az állandó szárazulatokon gabonát termelni, az időnként elárasztott réteken és legelőkön, valamint
az erdőkben úgyszólván emberi őrizet nélkül, félvad méneseket, gulyákat és kondákat tartani. Vízinövények
egész sora (sulyom, gyékény, káka, nád) adott részben emberi és állati táplálékot, részben háziipari
nyersanyagokat. Noha a halászat, az állattenyésztés és a háziipar piacra vihető felesleget is termelt, az ártéri
gazdálkodás, éppen sokoldalúságánál fogva, alapjában véve mégis az extenzív és önellátó paraszti
mezőgazdaság fő formája maradt Magyarországon. Különösen ilyenné tette a gabonatermelés lehetőségeinek a
változó vízjárás miatti korlátozottsága, a földművelésnek az állattartással szembeni háttérbe szorulása (Makkai,
1982).
Az ember okozta vízszűke viszonyaihoz kényszerűen idomuló öntözéses szántóművelés, a mind több
talajkezelési leleményt (Manninger, 1986) igénylő szárazgazdálkodás (Gyárfás, 1989) korszaka után a
vízélettani alapok újraéledése öntörvényei szerint támaszthatná föl az arra alkalmas területeken a víz éltette
ártéri avagy tágasabb fogalommal magyar nedvesgazdálkodást is. E gazdálkodási rendszer részletes
bemutatására és perspektíváinak elemzésére a 4.4.3. fejezetben visszatérünk (lásd később).
• Ökológiai gazdálkodás
A mezőgazdaság mindig ökológiai törvényszerűségek szerint folyik, mégsem minden mezőgazdaság
„ökológiai”. Az ökológiai mezőgazdaság következő elvei azt mutatják, hogy alapvető különbségek vannak
annak értelmezésében, hogy milyen legyen a mezőgazdaság. Az ökológiai mezőgazdaságnak a következő céljai
vannak:
• kiváló minőségű élelmiszerek termelése bőséges mennyiségben,
• az üzemen belüli biológiai körforgás fenntartása és fejlesztése (tápanyagok, energia stb.),
• törekvés messzemenően zárt üzemszervezetre,
• a talajtermékenység fenntartása,
• megújuló erőforrások alkalmazása, amennyiben lehetséges,
• olyan állattartás, mely a mindenkori fajta természetes tartásának megfelel,
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
210 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• mindenféle környezetszennyezés kerülése,
• genetikai sokféleség fenntartása a mezőgazdasági üzemrendszerben,
• megfelelő bevétel elérése, és a dolgozók jó munkaköri feltételeinek biztosítása,
• az üzemből kiinduló ökológiai és szociális hatások figyelembevétele.
Az ökológiai mezőgazdálkodás – gyűjtőneve az alternatív, organikus, ökológiai, biodinamikus fogalmaknak –
olyan, a természeti erőforrásokat megőrző termelési-termesztési rendszer, amelyben a termelés alapvetően a
helyi erőforrásokra alapoz, és minden tevékenységet, amely e rendszerben zajlik, a biológiai, ökológiai
szemlélet határoz meg.
Az ökológiai mezőgazdaság célja, hogy egészséges, szermaradványoktól mentes élelmiszert állítson elő,
megőrizze a talaj termékenységét, a háziállatok részére olyan környezetet és gondozást igyekezzék
megteremteni, amely megfelel az állatok természetes igényeinek, takarékoskodjék a természeti erőforrásokkal,
különösen a meg nem újuló erőforrásokkal, megakadályozza a környezet szennyeződését, esetenként a jövő
mezőgazdasági termelésének megfelelő új, szociális együttélési – közösségi formákkal kísérletezzék.
Az ökológiai mezőgazdaság (főleg pedig annak biodinamikus változata) sajátos természetszemlélettel
jellemezhető, amelyben a természet, mint egész szerepel. Az ember a természettől nagymértékben függ, ezért
morálisan felelős azért, hogy az általa végzett tevékenységgel létrehozott kultúrtáj a környező természet pozitív
része legyen.
A sokoldalú vetésforgó – a pillangós növényekkel – fontos része az ökológiai mezőgazdálkodásnak. A talaj
termékenységének fenntartása elsősorban organikus anyagokkal történik. Szimbiotikus nitrogénmegkötés a
pillangós növényekkel együtt élő baktériumok által, elemek felszabadítása a talaj ásványaiból a
mikroorganizmusok, valamint a növények aktív feltáró képességének segítségével. Alkalmazott eljárás a
zöldtrágyanövények termesztése tisztán vagy köztes állományban. Az esetleg hiányzó tápanyag nehezen oldódó
és minél természetesebb formában kerül bevitelre. Műtrágyákat, elsősorban nitrogén műtrágyákat nem használ.
A talaj szerkezetét és élővilágát kímélő talajművelési rendszert alkalmaz.
Az állattartás és a művelt terület nagysága egyensúlyban kell legyenek egymással. Azáltal, hogy az ökológiai
mezőgazdálkodás a helyi erőforrásokra alapozva minimálisra igyekszik szűkíteni a külső termelési
segédanyagok bevitelét, a műtrágyákat és a szintetikus növényvédő szereket teljességgel is kizárva, a termelési
rendszer környezetkímélő, energiatakarékos és ezáltal biológiailag és ökonómiailag is kevésbé sebezhető.
Hazánkban az ökogazdálkodás szervezése 1983-tól indult (Biokultúra Egyesület) és a jól kialakított intézményes
bioellenőrzés 1993-as felfejlődése után, a Biokontroll Hungária Kht. ellenőri munkájának megindításával együtt
az Európai Unió 1996-ban – elsőnek a Kelet-Közép-Európai régióból – Magyarországot is akkreditálta a
biominősítésének elfogadásával, mégpedig több, EU-n kívüli országgal együtt (Ausztrália, Izrael, Svájc).
A saját jogi és támogatási szabályozásunk a 140/1999. sz. ökogazdálkodási kormányrendelettel alapozódott
meg, amelyet követett a részletes FVM-KÖM 2/2002-es miniszteri végrehajtási utasítás.
A gyakorló biogazdáknak elsődlegesen a Biokontroll Hungária Kht. EU-konform előírásait kell betartani, amely
már tartalmazza részletesen a bioállattartás feltétel-rendszerét is.
Jelenleg hazánkban mintegy 100 ezer ha-on, 1500 gazdaságban folyik ellenőrzött ökogazdálkodás, amely az
össz mezőgazdasági művelési területen belül 1,6%-ot jelent. Az elmúlt évek rohamos növekedésére utal, hogy
az ellenőrzött terület mintegy fele a 2–3 éves bioátállás időszakában van, míg a másik fele már átállt, tehát
minősített ökogazdálkodást folytat. A gazdálkodási mód jelenlegi területe – különösen az európai folyamatok
ismeretében – igen jelentős növekedés előtt áll, és az úgynevezett külterjes (extenzív) agrárzónák egyik
uralkodó gazdálkodási módjává válhat, de az ún. belterjes (intenzív) agrárzónákban a minőségi termelést
megcélzó területeken is jelentős szerepet kaphat.
∗ ∗ ∗
A gazdálkodás általános elveinek és speciális rendszereinek áttekintése után vizsgáljuk meg először azokat a
tényezőket, amelyek a növénytermesztési alrendszer, mint agrárökoszisztéma stabilitását és környezeti
hatását meghatározzák.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
211 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2. 4.2. A növénytermesztés fő szempontjai
A növénytermesztés környezeti alkalmazkodó képességét a biológiai alapok (növényfajok, fajták) tájnak és
termőhelynek megfelelő megválasztása, a két oldal (igény és adottság) összhangja alapvetően meghatározza, ám
abban a vetésváltás és a vetésforgó elveinek, a növénynemesítésnek és a fajtapolitikának, a talajkímélő
művelésnek és a talajvédelemnek, a talajerő-gazdálkodásnak és a trágyázásnak, a növényvédelemnek, valamint
mindezek termőhelynek megfelelő összhangjának is döntő szerepe van, és mindez együttesen határozza meg a
gazdálkodás hatékonyságát, gazdaságosságát, hosszú távú kiegyensúlyozottságát, a környezetre gyakorolt
hatását és végső soron piaci alkalmazkodó-képességét is. Az ehhez szükséges keretek, rendező elv
megteremtése érdekében a tájhoz – mint természeti, gazdasági és társadalmi egységhez – annak adottságaihoz
való lehető legtökéletesebb alkalmazkodásra, azok kihasználásával speciális minőségű termékek előállítására
van szükség. A táji adottságokhoz való alkalmazkodásnak a következő fő területekre kell kiterjednie:
• a tájba illő biológiai alapok (növényfaj- és fajtaszerkezet) megteremtése, azok társítása, vetésváltásba,
vetésforgóba illesztése (sokszínűség az egyoldalúság, pl. monokultúra helyett);
• a tájanként eltérő agroökológiai adottságoknak és a termeszthető növényfajok igényeinek megfelelő
gazdálkodási módszerek (talajművelés, talajvédelem, talajerő-gazdálkodás, trágyázás, vetés, növényápolás,
növényvédelem, betakarítás) alkalmazása.
Vegyük tehát sorra ezeket a területeket, amelyek a táji, termőhelyi alkalmazkodásnak, a növénytermesztés
környezeti és gazdasági stabilitása fenntartásának alapeszközei.
2.1. 4.2.1. Vetésszerkezet, növényfaj- és fajtaszerkezet
2.1.1. 4.2.1.1. Kialakításának alapelvei
A környezetgazdálkodási felfogású mezőgazdálkodás s benne a szántóföldi növénytermesztés három nagy
területet ölel fel, azok folyamatos összehangolását célozza. A szántóföldi növénytermesztés tehát nem más,
mint:
• az agroökológiai feltételek (ökológia),
• a kultúrnövények ezekkel szemben támasztott igényei (biológiai alapok) és
• a két oldal összehangolását, eltéréseik közelítését célzó megoldások (termesztési módszerek), technológiai
beavatkozások (agrotechnika) összessége és azok szervezése (gazdálkodás).
Csak az a gazdálkodási mód, termesztési rendszer képes egyidejűleg a termelési, valamint a biológiai és
társadalmi élettérfunkcióknak megfelelni, amely nem a teret, a környezetet alakítja az elhatározott
tevékenységek, ágazatok igényeihez, hanem a környezeti feltételekhez alkalmazkodó, környezetében
belesimuló, annak adottságait a lehető legnagyobb mértékben kifejező struktúrákat, tevékenységeket, ágazatokat
használ. Más szavakkal ez a gazdálkodás az adottságokból – a környezeti feltételekből és a
hagyományokból – vezeti le a törekvéseit, nem pedig fordítva.
Az alkalmazkodó növénytermesztésnek alapeleme mindezek alapján a környezeti adottságokhoz illeszkedő
vetésszerkezet, növényfaj- és fajtastruktúra kialakítása. Ha ugyanis a termesztett növényfajok környezeti igénye
jelentősen eltér a termőhely adottságaitól (pl. a gumipitypang vagy a gyapot igényei Magyarország
adottságaitól, lásd az 1950-es évek!), akkor a különbség csak olyan mértékű külső energiabevitellel (zárt tér,
fűtési, világítási program, automatizált szabályozás stb.) egyenlíthető ki, amely a termelést magát értelmetlenné,
gazdaságtalanná teszi, a környezetet pedig tovább rombolja. Ezt a problémát korábban, a 2.3.6.3. fejezetben
érintettük.
A növényszerkezet gyakorlati kialakításának birtoktervezési, földhasználat-tervezési szempontjaira a 4.5.5.2.
fejezetben még részletesen visszatérünk. Itt azonban annyit már mindenképpen el kell mondanunk, hogy a
növény/vetésszerkezet ökológiai feltételekhez való illesztése alapvetően két módszerrel érhető el:
• olyan növényfajok és -fajták kiválasztásával, amelyeknek agroökológiai igényei közel állnak az adott terület
termőhelyi adottságaihoz, illetve
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
212 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• olyan fajták nemesítésével, amelyek az adott terület környezeti feltételeinek megfelelő agroökológiai
igényekkel rendelkeznek.
Ennek megfelelően érdemes ismét átvizsgálnunk ősi, őshonos vagy régen honosult növényfajainkat és -
fajtáinkat, valamint célszerű ismét átgondolnunk nemesítési és fajtaminősítési programjainkat, elveinket és
céljainkat abból a szempontból, hogy mennyire felelnek meg, illetve milyen mértékben használhatók
alkalmazkodó gazdálkodási rendszerek biológiai alapjainak megteremtésére.
Lássuk először a szerves fejlődésben kialakult ősi vagy régen honosult haszonnövényeinket, majd vizsgáljuk
meg a nemesítés, a fajtaelőállítás és -minősítés céljait és szerepét az alkalmazkodó gazdálkodás igényei
szempontjából.
2.1.2. 4.2.1.2. Ősi és őshonos haszonnövényeink
Az ökológiai alkalmazkodásban ismét meghatározó lehet azon ősi és őshonos vagy régen honosult
növényfajaink és -fajtáink ismerete és használata, amelyek az évszázados-évezredes alkalmazkodási folyamat
eredményeképpen legjobban hasonultak környezetükhöz.
a) Bevezetés
A Kárpát-medence Európa egyik legrégibb kultúrája. Nyolcezer évre tekint itt vissza a növénytermesztés, ötezer
évre a zöldségtermesztés és kétezer évre a gyümölcstermesztés. A gabonafélék többsége a neolitikus
aratónépességekkel került be a Kárpát-medencébe, a hüvelyes növények nagy része a tell kultúrák népeivel a
középső bronzkorban, a termesztett gyümölcseink és a szőlő a római hódítással egyidőben. Ez kiegészült a
honfoglaló magyarság keletről hozott növényismeretével, és később a kereszténység felvételét követően a
nyugatról érkező haszonnövény fajokkal és termesztési tapasztalattal (8.5. melléklet). Az Újvilág felfedezése
után újabb kultúrnövények érkeztek hozzánk. A növényfajok új hazára találtak, és itt másodlagos génközpontjuk
alakult ki.
Kultúrnövényeink tehát nem európai eredetűek: nagyobb részben óvilági, kisebb részben újvilági származásúak.
Bekerülésük ideje és körülménye eltérő. Mégis a legtöbb fajt közülük „őshonos”-nak, helyesebben „régen
honosult”-nak kell tekintenünk, mert kultúrflóránk részévé váltak, a fajták közül pedig sokat „hungaricum”-ként
tartunk nyilván.
A mezőgazdaság viszonylag fiatal termelési ág: a háziasítás cca. 10–12 ezer éve kezdődött el a Közel-Keleten,
Európában 6–8 ezer éve (Zohary & Hopf ,1988). Domesztikáció alatt az ember szempontjából hasznos
növények és állatok feletti társadalmi ellenőrzést értünk. Az ember az akkori természetből többszöri
szelekcióval válogatta ki az első gabonaféléket és hüvelyes növényeket.
A környezet emberi hatásra történő megváltozása a domesztikált növények és állatok megjelenésével kezdődött
el a Közel-Kelet „termékeny félhold” vidékén (Irán, Afganisztán, Délnyugat-Anatólia) az ún. „neolitikus
forradalom” időszakában, Kr. e. 8–7. évezredek táján. A Balkánra, s onnan a Kárpát-medence területére a
termesztett növények és állatok már a Kr. e. 6. évezred végén átterjedtek (Füzes, 1990).
A növényleletek azt mutatják, hogy az itt élt népességek beköltözésükkor saját addig termesztett növényeiket
hozták magukkal és termesztették tovább. Ezért a jelen korunkat megelőző időkben mindenképpen a termesztett
növények kultúrafüggőségéről kell beszélnünk. Az idők folyamán számos, korábban egy-egy kultúrára oly
jellemző kultúrnövény vált gyomfajjá vagy tűnt el szinte nyom nélkül.
A földművelésre és állattenyésztésre való áttérés nagyon sokoldalú viszony kialakulásának kezdete a természet
és az ember között. Ez a változás – különösen a kezdetekben – rendkívül lassú volt. A növénytermesztés a
természetes vegetáció rovására erősödött fel. A termesztett növények és a környezet viszonyát a Kárpát-
medencében élt népességek életmódja és a klimatikus viszonyok határozták meg. A károsnak ítélt és nem
tenyésztett fajok irtása, a kultúrfajok kizárólagos termesztése az újkortól a többi faj fokozatos gyérüléséhez, nem
egy esetben eltűnéséhez vezetett. A természetes fitocönózisok jelentős része napjainkra mesterséges kultúrtájjá
változott. Az erdők nagy részét kiirtották, helyüket szántóföldek, gyümölcsösök, legelők és települések foglalták
el. A vegyszerek fokozott használata hatással van a talaj biocönózisára, a vizek ökoszisztémájára. Mindezek
következtében a fajok létszáma a kritikus érték alá süllyedt (Ghimessy, 1984).
b) Az agrobiodiverzitásról
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
213 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A természetestől eltérő vegetáció és a hozzá kapcsolódó technológia kihatással volt és van a növényfajok
életfeltételeire, a diverzitás változására. Míg a természetes vegetációhoz tartozó fajok diverzitása (spontán
diverzitás) csökken, addig a kultúrfajok diverzitása növekszik. A kultúrfajok között azonban számos konkurrens
gyom is található, melyek életritmusa hozzáidomult a gazdanövényéhez.
A tudatos szelekció, azaz a nemesítési munka olyan új változatok (fajták, hibridek, klónok stb.) létrejöttéhez
vezet, amelyek korábban soha nem léteztek, ily módon is növelve a kultúrfajok diverzitását. A mezőgazdasági
termelés tehát mind a spontánfaj-, mind a kultúrfaj-diverzitásra hatással van.
Az agrobiodiverzitás a biodiverzitás része: a termesztett növények sokféleségét jelenti. Fogalomkörébe
tartoznak az agrobiocönózisok (mezőgazdasági művelés alatt álló területek), az ott lévő kultúrflóra (a
kultúrfajok fajtái, változatai), az ott élő egyéb növényfajok (gyomok, gombák, algák stb.) és a genetikai
tartalékok. Genetikai tartalékok alatt a köztermesztésből kikerült fajtákat, tájfajtákat, ökotípusokat és a
kultúrnövények vad rokonfajait értjük.
Az „agrobiodiverzitás” fogalmát – kiterjesztve a szántóföldi, kertészeti és zöldségnövényekre, szőlőre és
dísznövényekre, beleértve a gyomnövényeket is – hazánkban először 2000-ben használtuk (Gyulai, 2000).
Amennyiben a növényi kultúrák múltjával, fejlődésével foglalkozunk, úgy célszerű „történeti
agrobiodiverzitás”-ról beszélni.
Az archaeobotanika a történeti agrobiodiverzitás megismerésének egyik fontos eszköze, a római korig az
agrártörténet egyetlen forrása. A növényleletek segítségével következtetni tudunk az egykori kultúrák
embereinek növénytermesztési és növénytani ismereteire, gazdálkodására, táplálkozási szokására, környezetére.
A régészeti feltárásokból származó növényi makrofossziliák (magvak és termések) vizsgálatával foglalkozó
archaeobotanikának különösen akkor nő meg a jelentősége, ha az előkerült növények termesztésére semminemű
vagy csak igen kevés régészeti, írásos és ikonográfiai anyag áll rendelkezésre. Különösen érvényes ez a Kárpát-
medence prehisztorikus kultúráinak növénytermesztésére.
c) A tájfajta fogalma
A régi korok növényei – szemben a mai monokultúrában tartott, genetikailag sokszor túltenyésztett, homogén
állományú, hamar leromlásnak induló fajtákkal – oly mértékben illeszkedtek a környezetbe, hogy azzal szerves
egységet képeztek. Egy-egy táj, tájegység saját fajtát „nevelt” belőlük. A tájfajták a ma termesztésben lévő,
jobbára külföldi fajtákkal szemben ősibb típust jelentenek, azoktól fenológiailag is eltérnek, mégis inkább
genotípus-keverékként értelmezhetők. Azaz mai értelemben véve az egykori tájfajták inkább fajtakeverékek
voltak. Elsősorban tömegszelekciós úton kerültek termesztésbe, és az adott helyen stabil, ún. egyensúlyi
populációt alkottak. Pl. ha egy „tájpopulációból” eltávolítjuk az idegen típusokat, úgy máris új fajta jön létre
(Barabás et al., 1987). A tájfajták genetikai adottságaiknál fogva ellenállók, az extenzív termesztési
körülményeket jól bírják. A modern fajtáktól hozam tekintetében általában elmaradnak, de minőség tekintetében
sokszor felülmúlják őket.
Középkori és újkori forrásokból tudjuk, hogy a régi magyar gabonák és gyümölcsök Európa-szerte híresek
voltak. A tájfajták uralma nagyjából a XIX. század második feléig, a XX. század elejéig tartott, amikor is
megjelentek a gabona és zöldségnemesítés első fajtái, illetve mindenki számára elérhetők lettek az új,
„kertésztől” vett fák. Ezek a gyümölcsfaiskolák (árudák, lerakatok) már nem a hagyományos tájfajtákat kínálták
eladásra, hanem az egyre nagyobb mértékben a nyugat-európai nemesítők termékeit. Ebbe a folyamatba a
magyar növénynemesítők is bekapcsolódtak.
A mind nagyobb termőképesség eléréséért folytatott folyamatos harc, a fogyasztási igények, a technológiai,
közgazdasági és politikai viszonyok változásai, de a divat is állandóan módosították a kultúrnövények
fajtaösszetételét, a termesztésben lévő fajták életét lerövidítették. A két világháború közötti időszakban egy-egy
búzafajta termesztésben eltöltött ideje még 15–20 év volt, de a Bánkúti 1201-es búzafajta esetében ez közel 40
év volt. Mára ez az időszak lecsökkent 4–5 évre.
d) A tájfajták létrejöttének okai
A Kárpát-medencére a különböző kultúrák által behozott kultúrnövények genetikai variabilitása jelentős
mértékben meghaladja a származási helyükön (elsődleges génközpont) található sokféleséget. Ennek az oka a
Kárpát-medence mozaikosságában keresendő. Erre a földrajzi területre már a pleisztocén idejétől éghajlati,
talajtani és növénytani mozaikosság volt a jellemző. Makroszinten három klímaöv találkozik itt: kelet-nyugati
irányban csökken a kontinentalitás, nyugat-kelet irányban pedig az óceanitás, délről északra felé haladva a
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
214 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
szubmediterrán hatás. A Köppen-féle felosztás (in: Sümegi, 2000) szerinti klímaterületek a következők: döntően
óceáni hatás alatt áll a Dunántúl, döntően erdős-sztyeppe zónájában fekszik az Alföld és a Duna– Tisza köze, a
Kárpátok vidéke döntően szubkárpáti-kárpáti klímahatás alatt áll, a Bakony-környéke ún. átmeneti zónába
tartozik, míg a Balatontól délre, délnyugatra fekvő vidékek már szubmediterrán hatás alatt állnak. A
hegyvidékek északi és déli lejtőin, a folyóvölgyekben ezek a makrohatások már kevésbé érvényesülnek, sajátos
mozaikosságuk alakult ki. Az éghajlati mozaikosság következtében a növényzeti övek is mozaikossá váltak.
Mindezek hatással voltak az amúgy is sokszínű alapkőzeten létrejött talajok fejlődésére.
A Kárpát-medencének a negyedidőszakban kialakult mozaikossága hatással volt az ide érkezett emberi
kultúrákra is. A különböző éghajlati területekről hozzánk vándorolt népek korábbi környezetükhöz leginkább
hasonló életteret választottak lakhelyül. Nyilván csak itt tudták felhalmozott gazdasági ismereteiket jól
kamatoztatni. Ezzel magyarázható területi elhelyezkedésük. Így ezek a környezeti határfelületek egyúttal
kulturális határfelületnek is bizonyultak.
Ennek a földrajzi és kulturális mozaikosságnak következtében jött létre a magyarság ősi búza génkészlete: a
„proles hungarica”. A kontinentális éghajlatú Alföld és annak peremvidékei: Galícia, Bukovina, Besszarábia,
Nyugat-Ukrajna a világ egyik legjelentősebb búzatermő körzete. Ezt a minőségi búzanemesítés mindig is
felhasználta.
e) A fajtahasználat és a sokféleség forrásai
A Kárpát-medence sajátos klimatikus és ökológiai viszonyai, a kultúrnövényeknek a termesztésben eltöltött
hosszú ideje és az ezzel együtt járó népi szelekció következtében igen magas fokú diverzitása jött létre (Surányi,
2002). Azt azonban továbbra sem tudjuk, hogy mióta léteznek fajták? Nem tudjuk, hogy kik, mikor, és hogyan
állították elő az első fajtákat?
A kultúrnövények magyarországi fajtahasználatának kezdeteit írásos forrásokra támaszkodva a gyümölcsöknél
már a középkorig vissza tudjuk vezetni (Surányi 1985). A gabonaféléknél ez már nehezebb (Koháry in print). A
zöldségnövényeknél ez jó esetben is csak az újkorig sikerül (Kapás, 1997). A római korban már több fajtáját
termesztették a borszőlőnek (Gyulai, 2002). A bortermő szőlő (Vitis vinifera subsp. vinifera) fajtadiverzitása a
középkorban tovább bővült (Facsar, 1970).
A fajtajelleg nehezen vagy egyáltalán nem mérhető, forma- és alakindexszekkel alig kifejezhető jelenség.
Számítógépes képelemzési vizsgálatokkal kimutatták, hogy nagyobb recens gabona populáció esetében a
szemtermések metrikus értékekkel kifejezhető alak értekei (pl. hosszúság, szélesség, magasság) és dimenzió
nélküli forma indexei (pl. hosszúság/szélesség aránya, összenyomottság, tömörség) alkalmasak lehetnek
bizonyos faj alatti taxonok jellemzésére (Rovner & Gyulai, 1999). Ezek azonban csak nagy létszámú populáció
esetén megfigyelhető jelenségek.
Régészeti magleleteknél – viszonyítási alap nélkül – a fajtahasználat bizonyítása még nehezebben járható út.
Mégis számos nyomból arra következtetünk, hogy már a korai időkben léteztek gabona (táj)fajták. A
fajtahasználat kezdeteire elsősorban a régészeti feltárásokból előkerülő szenült gabonamaradványok
összehasonlító metrikus méréseiből következtetünk. Egyes magyarországi késő neolitikus tönke (Triticum
turgidum subsp. dicoccum), késő népvándorlás kori közönséges búza (T. aestivum subsp. vulgare) és törpe búza
(T. aestivum subsp. compactum) szemtermések, középkori rozs (Secale cereale) populációinak alak és forma
jegyei mégis arra utalnak, hogy egy régészeti korszakon belül, máskor egyazon kultúrához vagy
kultúrirányzathoz tartozó lelőhelyek gabonaleletei között faji szinten túl is létezett hasonlóság, ami közös
származási helyre utal.
Azonban az újkorig még semmiképpen sem szabad valamiféle gabonanemesítésről beszélni, így a különféle
gabonák csak helyi tájfajták, vagyis bizonyos körülményekhez idomult, néhol esetleg tömegkiválasztással
„nemesített” típusok lehettek.
A történeti fajták megismerésének kimeríthetetlen tárháza a néprajz és a történeti ökológia. Egy-egy
tájegységről vagy településről szóló néprajzi monográfiákban majd mindig találunk utalásokat gyümölcsökre
vonatkozóan. A tájfajták keletkezésének idejét megállapítani ma már nem lehet. A fajták meghatározása sok
gondot okoz, mert elnevezéseikben sok az átfedés.
Az alábbiakban történeti adatokra hivatkozva szeretnénk ízelítőt adni a Kárpát-medence középkori és kora
újkori fajtagazdagságáról:
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
215 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
„Középkori okiratok elég sok gyümölcsfajtánk nevét megőrizték [...] e fajták nagyon kezdetlegesek, erre utal a
cigány, csóka és vad jelző is... Körte: árpávalérő, mézes, sár, veres, telelő. Sárkörte egy sárga körténk volt,
telelő valamelyik régi téli körténk. Alma: veres, fűz, telelő. Veres vagy piros almán abban az időben nyilván a
Simonffy pirosat értették, amelyet kék almának, cigány almának is neveznek, továbbá a kenézi pirosat, amely
szintén ősi fajta. Szilva: kökényszilva, sárszilva. A középkor csak a kökényszilvát ismerte, a kéket és a sárgát,
amely utóbbi később a dobzó szilva nevet kapta. (Megj.: a házszilva a kökény- és a cseresznyeszilva
kereszteződéséből amfidiploidiával jött létre.) Meggy: cigánymeggy. Ezeken kívül középkori ősiségűek a
különleges magyar diófajták és – amennyiben megkülönböztethetők – magyar berkenyefajtáink” – írja róluk
Rapaics (1943).
Gyümölcsfajtáink neveinek legelső említését a 8.6. mellékletben mutatjuk be, felhasználva Surányi D. (1988) és
Ivancsics J. (1995) kutatásait. Az állandó és folyamatos szelekciós nyomás valamennyi gyümölcsnél, de
különösen az almánál és a körténél soha nem látott fajtagazdaságot eredményezett. A fajtadiverzitás elérte
történelmi maximumát (20. ábra).
20. ábra - A gyümölcsök fajtadiverzitásának változása
Szőlőkultúránk összetett. Alapvető a római eredetű helyi gyakorlat, amely a Balaton környékén még a
népvándorlás viharait is túlélte. Ez egészült ki a honfoglaló magyarság keletről hozott szőlőtermesztési
ismereteivel. A középkori feudális viszonyok igen jó hatással voltak a szőlőkultúrára. A sok pusztítás ellenére a
török hódítás kedvezett bizonyos zöldségfélék (elsősorban dinnyék) és dísznövények (rózsa, nárcisz, tulipán)
terjedésének, és nem korlátozta a szőlőkultúra fejlődését (Égető, 1993). A látszólagos ellentmondás a Korán
közismert borfogyasztási tilalmából ered. A megtermelt must és bor utáni adók, azok kereskedelme azonban
tekintélyes jövedelmet jelentett. A szőlőből készült, a törökök által sűrűn fogyasztott főzött, fojtott, sűrített és
édes mustnak „pekmez” volt a neve, és „petymez”, „peszmeg” néven a magyarság körében is kedvelt ital volt
(Andrásfalvy, 1961). Ráadásul a borivás tilalmát nem vonatkoztatták szigorúan a „főzött bor” (pálinka)
fogyasztására (Feyér, 1981). A magyar lakosok mellett a törökök is foglalkoztak szőlőtermesztéssel.
A legrégebbi szőlőfajtáink magyar nevei is fennmaradtak. 1410-ből származó oklevélben Hasártó szőlő nevével
találkozunk: „vinee Hasártószőlő dicte”. Ez híghúsú szőlőfajta lehetett. Egy 1454-ből származó oklevél a
Cserszőlőről szól: „vineam suam Cserszőlő”. Ez azonos lehetett a Balaton környéki igen korai csemegeszőlővel,
a Gohérral. Ez hosszú bogyójú, sárgásfehér, igen édes, augusztusban érő szőlő volt. Ugyancsak XV. századi a
Kecskecsöcsű fajta első említése. Ennek az ókorig visszavezethető későn érő fajtának a fürtje nagy, bogyói
méretesek és jellegzetesen hosszúkásak, héja vastag, húsa kemény. Fabriczius említi a Vadfekete szőlőt. Később
más neveken is felbukkan: Cigányszőlő, Csókaszőlő. A későn érő fajta fürtje középnagy, bogyója gömbölyű
volt. Bora fanyar, savanyú, sötétpiros volt. A középkorban, ami kevés hazai vörös bor volt, ebből a fajtából
készült. Fabriczius szójegyzékében olvashatunk még a Bolgár szőlőről. Rapaics (1940) szerint ez egy
hosszúkás, nagy bogyójú csemegeszőlő lehetett, olyasféle, mint az Afuz Ali.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
216 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Régi magyar vagy magyarnak vélt szőlőfajták – felhasználva Németh Márton adatait – Csoma (1995) szerint a
következők: Ágosfark, Bakszem, Balatoni, Betyár, Berkenyelevelű, Bihari, Boros, Cudarszőlő, Cukorszőlő,
Csalóka, Demjén, Fehér kövidinka, Fehér tökszőlő, Fekete tökszőlő, Fodroslevelű borszőlő, Fügeszőlő, Fügér,
Gergely, Gorombaszőlő, Kéklőpiros, Kolontár, Kovács kréger, Ködszőlő, Kőporos, Kübeli, Lágylevelű,
Lágyszőlő, Mélyvölgyű, Öreg sárfehér, Pettyes, Piros gránát, Piros kéknyelű, Polyhos, Rohadó, Rókafark,
Szekszárdi, Szőkeszőlő, Tihanyi, Tótfekete, Tótika, Tótszőlő, Tököspiros, Tulipiros, Tükörszőlő, Zöld hajnos.
Csemegeszőlők: Csíkos muskotály, Gyűszűszőlő, Papsapka, Tüskéspúpú.
A hazai szőlészetnek alig kiheverhető károkat okozott az 1875–97 között pusztító szőlő gyökértetű járvány. A
filoxéravész után az országban gyakorlatilag újra kellett kezdeni a szőlőtelepítést. Új fajták és alanyok jelentek
meg. Az újratelepítés egyrészt a filoxérának ellenálló oltványokkal és amerikai direkttermők formájában történt,
illetve a filoxérának nem kedvező homokon valósult meg. A nemes fajták rovására az olcsó szaporítóanyagot
jelentő direkttermő szőlők kezdtek terjedni, különösen a kisgazdák körében.
Ki tudja hogyan változott volna a fajtadiverzitás, és milyen fajtákat termesztenének ott ma is, ha a
filoxérajárvány tíz év alatt ki nem pusztítja teljesen Tokaj vidékének szőleit. Az újratelepítés után a
fajtadiverzitás mértéke erősen lecsökkent, gyakorlatilag beállt a mai szintre. Míg sokan ezt sok évszázados
egységesülési folyamat betetőzéseként fogják fel, addig a diverzitás ilyen mértékű csökkenését történeti,
természetvédelmi, néprajzi szempontból csak pótolhatatlan veszteségként értelmezhetjük (21. ábra).
21. ábra - Tokaj-hegyalján termesztett szőlőfajták diverzitásának változása
A kultúrnövények mellett legalább ilyen érdekes a gyomnövények hazai története. A Kárpát-medence
szinantropizációja a neolitikum óta folyamatosan tart (Terpó, 2000). A neolitikum kezdetén (Körös-kultúra) a
tájban idegen, új fajok jelentek meg. Mindez összefüggésben áll a növénytermesztéssel. A gabonatermesztés
kezdetén az alakor, tönke és árpa voltak a jellemző gabonák, majd a bronzkortól kiegészültek a rövidebb
tenyészidejű kölessel. A termesztett növényekkel együtt, elsősorban Kis-ázsia és a Mediterraneum felől, kisebb
mértékben Ázsia irányából, számos olyan vad faj is érkezett, amelyek eredeti hazájukban a kultúrnövények
őseivel társulásban éltek, azok vad rokonfajai voltak. A termesztésben azonban csak mint „gyom” szerepeltek.
A pollenvizsgálatok is megerősítik a pázsitfűfélék (Poaceae) szubboreális (bronzkor) és a szubatlantikus
(vaskor-történelmi korok) fázisokban végbement expanzióját.
Néhány régészeti maglelet előfordulási körülményeiből (tisztított készletek) arra következtetünk, hogy egyes
gyomfajok: pl. fehér libatop (Chenopodium album), gabonarozsnok (Bromus secalinus) egyes korszakokban (pl.
középső bronzkor, késő népvándorlás kor) a nemesítés kezdetén álló, ún. szekundér kultúrnövények voltak. De
mielőtt kultúrnövényekké váltak volna, a kultúrák megszűnésével visszaalakultak gyomnövényekké.
A magyarországi gyomtársulások történetével kapcsolatban a következőket mondhatjuk el: az első szegetális
társulások a neolitikumban és a bronzkorban viszonylag fajszegények voltak. A vaskor kezdetén,
összefüggésben a földművelésben és a növénytermesztésben bekövetkezett, elsősorban klimatikus okokra
visszavezethető változásokkal, számos új faj jelentkezett: általában alacsony szárú gyomok. A szegetális
vegetáció differenciálódása a római korban kezdődött el. A középkorban a kiteljesedő mezőgazdasági művelés,
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
217 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
az ezzel együtt járó trágyázás és egyéb talajerőfenntartási eljárások, a vízszabályozások hatására a gyomflóra
addig nem látott gazdagságot ért el. Kezdtek uralkodóvá válni a nitrofil, kúszó, árnyéktűrő fajok. Az őszi vetésű
gabonaféléket károsító gyomfajok száma a XIII. századtól kezdve – a bővülő gabonatermesztéssel összhangban
– a XV–XVI. századig tovább emelkedett. A termesztett kapások (hüvelyesek, kabakosok) fajszámának
emelkedésével összefüggésben a tavaszi vetésű gabonafélék, illetve a kapás kultúrák gyomnövényeinél is
bővülést tapasztalunk. A gyomtársulások a középkor során érték el mai – de a nagyüzemi agrotechnika és az
erőteljes ruderalizálódás előtti – fajösszetételüket.
f) A tájfajták megőrzésének és termesztésbe vonásának lehetőségei
A genetikai sokféleség ijesztő mértékű csökkenése az országhatárokon túlnyúló, az egész földet érintő
probléma. A FAO (Food and Agriculture Organisation of the United Nations) felmérése (FAO, 1995) szerint
évente 50 000 kultúrnövény tájfajta/ökotípus tűnik el a világon.
A tulajdonviszonyok megváltozása, a mezőgazdaságban végbement változások nálunk is végveszélybe sodorták
a szórványként még meglévő ősi kultúrnövény tájfajtákat. Bíztató, hogy egyre erősödik az igény a Kárpát-
medence „őshonos” fajtáinak megmentésére. Ennek érdekében ismernünk kell történetüket, a történelem során
játszott szerepüket és jelen helyzetüket.
A régi fajták begyűjtése és fajtafenntartása, továbbá a fajtabélyegek és tulajdonságok leírása a génmegőrzés
feladata. Ily módon a génmegőrzés nemzeti jelleget kapott. Az ősi tájfajtákat eredeti termőhelyeikről kiszorulva,
parlagokon és egyéb elhagyott területeken, vagy idős gazdák kertjeiben, horgosokban találjuk meg. Sajnos a
génmegőrzés általában csak a fajták begyűjtésére korlátozódik, az adott fajta elterjedését csak ritkán vizsgálja.
A génbankokban, illetve a fajtagyűjteményekben található tájfajták és változatok, a nemesített fajták és a
kultúrfajok vad rokonfajai, a különböző nemesítésű vonalak, hibridek a nemesítői munkát is segítik. Az utóbbi
években bíztató eredmények születtek a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program keretében kijelölt Érzékeny
Természeti Területek hálózatába tartozó részek agrobiodiverzitásának, gazdálkodásának szoció-ökonómiai
felmérésében (pl. Szatmár-Bereg, Dévaványa, Őrség-Vendvidék) (Holly et al. in print).
A „génerózió” nyomon kísérésére, annak megállítására, a kutatások koordinálására már számos nemzetközi
egyezményt kötöttek, az egyes országokban szervezetek jöttek létre. Hogy még sincs béke ezen a területen,
annak az az oka, hogy a nemesítők és a génmegőrzéssel foglalkozók céljai és módszerei, de főként érdekei, nem
mindig esnek egybe, bár mindannyian a genetikai variációk sokaságával dolgoznak. Amíg a génmegőrzéssel
foglalkozó társadalmi és szakmai szervezetek/intézmények célja, hogy a genetikai variációk minden lehetséges
változatát felkutassák, addig a nemesítők a genetikai variációk sokaságából csak a nemesítés céljának leginkább
megfelelő változatot keresik.
A növényi génforrások megőrzésének nemzetközi szintű koordinálását 1993 óta a Növényi Génforrások
Nemzetközi Intézete (International Plant Genetic Resources Institute) végzi. Foglalkozik a módszerek,
technikák és pénzforrások feltárásával, kutatásával a génmegőrzés valamennyi területén (ex situ, in situ, on
farm). A génmegőrzés terén elért eredményeket mutatja, hogy világ génforrás gyűjteményeiben több mint 4
millió tétel található (FAO, 1995).
Magyarország 4,7 millió hektár szántóterülettel rendelkezik, amelyen nagyrészt szántóföldi és kertészeti
növénykultúrák termesztése folyik. Az agrobiodiverzitást 350 kultúrnövényfaj 4000 elismert és termesztett
változata jelenti (Heszky, Bódis & Kiss, 1999). A 25 hazai génbankban 1200 növényfaj cca. 80 000 tétele, mint
genetikai tartalék áll rendelkezésre. Az átfedéseket leszámítva ez cca. 60 000 tételt jelenthet. A hazai génkészlet
ennek csupán csak cca. 35%-a, ráadásul ez a gazdaságilag fontosabb növényeknél jó, ha eléri a 20%-ot (Heszky,
Bódis & Holly, 2002).
Az 1959-ben alapított és az 1993-tól országos koordinációs feladatokat ellátó génforrás megőrző központtá
alakult tápiószelei Agrobotanikai Intézet élen jár a hazai gabona és zöldségnövények genetikai tartalékainak
megőrzésében (Holly & Unk, 1981). Hazai és nemzetközi előírások szabályozzák az „ex situ” munkát, melynek
során a fajtákat meghatározzák, magjait konzerválják: „in vivo” génbanki ültetvényeken, magtárolókban
fagyasztás nélkül, vagy mélyfagyasztott állapotban, egyes zöldségnövényeket „in vitro” körülmények között
merisztéma tenyészetekben. Rendszeresen megjelenő Index Seminum kiadványokkal tájékoztatják a hazai és
külföldi partnereket a gyűjteményeinkben található genetikai anyagokról.
Az „in situ” génmegőrzés során a tájfajtákat és helyi típusokat eredeti termőhelyükön ún. izoklimatikus és
edafikus viszonyok között tartják fenn. Az „on farm” génmegőrzés lényege, hogy a genetikai anyagokat
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
218 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
származási helyükön, gazdákhoz, kiskertekbe helyezik ki. A termesztés során a gazdák megkedvelik azok
formáit, színeit, ízeit stb., és a szerződés után maguk kérik, hogy immáron mindenféle kötelezettség vállalása
nélkül foglalkozhassanak a szaporítóanyag termelésével és hasznosításával. Így válik a statikus jellegű
génmegőrzésből dinamikus jellegű, távlati célokat is figyelembe vevő génfenntartás.
A régi tájfajták megőrzésének és felszaporításának megnyugtató megoldását jelentené, ha bekerülhetnének az
Érzékeny Természeti Területeken folytatott extenzív, nagyrészt ökológiai gazdálkodásba. Amennyiben sikerül
az ilyen területeken élő és gazdálkodó embereket érdekeltté tenni a néprajzi és agrártörténeti hagyományokon
alapuló, régi tájfajtákat felhasználó, természetelvű gazdálkodásban, úgy ez megvalósítható lehet.
Az agrobiológiai diverzitás megőrzése tehát nem csekély feladat, ehhez állami és társadalmi összefogásra van
szükség. A nálunk is egyre jobban terjedő „alternatív” vagy „természetelvű”, minőségi, speciális termékeket
előállító gazdálkodás keretein belül mód nyílhat a történeti tájfajták hasznosítására. Termesztésük megnyitná az
utat a tájtermesztésre alkalmas, de az intenzív gazdálkodás miatt kizsigerelt területek regenerálására is.
A tájfajták egyben kultúrörökségünk részének tekintendők, ezért megőrzésük nemzeti feladat. Az őshonos
növények begyűjtésével és termesztésével, ismeretterjesztéssel kiegészítve hozzájárulunk a génállomány
fenntartásához, a biológiai sokféleség, az agrobiodiverzitás megőrzéséhez. A történeti tájfajtákat az egykori
kultúrkörnyezet maradványaként is felfoghatjuk. Újratermesztésük nem csak az etnobotanikai ismereteket
bővíti, hanem javíthatja az ember és a környezet viszonyát is, egyúttal új perspektívákat nyitva a fenntartható,
minőségi tájgazdálkodás számára.
2.1.3. 4.2.1.3. Nemesítés, fajtamegválasztás
Magyarország területén az agroökológiai adottságokat illetően a területnagysághoz viszonyítva igen nagyok
az eltérések. Az 55. táblázatban a két legjelentősebb agroökológiai tényezőcsoport (klíma, talaj) néhány
elemének országon belüli 95%-os gyakoriságú szélső értékeit foglaltuk össze.
56. táblázat - Az évente újonnan minosített fajták átlagos száma (db) (1928-1996)
(Ángyán-Menyhért, szerk., 1997)
Jellemző Mértékegys
ég
Határértékek P = 95%
alsó felső
Napfénytartam (IV–1X) óra 1300 1500
Léghőmérséklet (IV–
IX) °C 16 18
Hőösszeg (IV–IX) °C 2910 3260
Csapadék (X–III) mm 240 320
(IV–IX) mm 310 460
(X–IX) mm 550 780
Kötöttség (KA) – 25 60
pH – 3,9 7,9
Humusztartalom % 0,4 4,3
P2O5 ppm 30 380
K2O ppm 60 480
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
219 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az ország területének legszélsőségesebb 5%-át figyelmen kívül hagyva is igen jelentősek az eltérések.
Nyilvánvaló, hogy ilyen széles komfortzónával egyetlen biológiai objektum (gazdasági növényfaj, -fajta) sem
valószínű, hogy rendelkezhet. Olyan fajtákra van tehát szükségünk, amelyek igényeit a termesztés helyének
adottságai a lehető legnagyobb mértékben kielégítik. Ha tetszik, úgy is fogalmazhatunk, hogy ilyen eltérő
természeti adottságokat csak speciális nemesítésű tájfajtákkal lehet(ne) megfelelően hasznosítani.
A sugárzási, hőmérsékleti és nedvességi tényezők együttes figyelembevételével meghatározott, éghajlatilag
lehetséges szárazanyag-produkció Magyarországon 22,5–35,0 t/ha között alakul (Szász, 1981), amely többek
között a helyi viszonyoknak megfelelő, nemesített tájfajták és a termőhelyi adottságokból kiinduló okszerű
agrotechnika alkalmazásával érhető el.
A tájfajtáknak igen fontos jellemzője, hogy az adott hely természeti erőforrásait – közülük is elsősorban a
beérkező sugárzást – milyen hatásfokkal képesek transzformálni. Ezt egyrészt a fotoszintetikus apparátus típusa
és működési intenzitása határozza meg. Amíg ugyanis a C3 növények (pl. kalászos gabonafélék) esetében a
fotorespiráció hatására a megkötött CO2 jelentős része ismét felszabadul, s ezzel a nettó produkció csökken,
eddig a C4-es növények (pl. kukorica, cirok, köles) esetében ez a fotorespiráció (megvilágítás hatására
bekövetkező „fénylégzés”) szinte teljesen elmarad (Hess, 1979).
Összességében tehát az alkalmazkodó növénytermesztésnek olyan nemesített tájfajtákra van szüksége, amelyek
meghatározott termelési körzet agroökológiai adottságaihoz a lehető legteljesebben alkalmazkodnak. A
tájnemesítésre való törekvés azonban eredményes csak akkor lehet, ha fajtaminősítési elveinket is képesek
vagyunk felülvizsgálni. Ne csak az a fajta kapjon állami elismerést, amelyiknek országos átlagtermése jó, a
termésében a különböző kísérleti helyek között jelentős eltérések nincsenek, hanem az a fajta is, amely adott
körzetben kimagasló eredményre képes, és nem baj, hogy az ettől jelentősen eltérő talaj és klimatikus adottságú
körzetben akár az utolsó helyre kerül. (Ne kelljen pl. egy Szegeden kiváló, nemesített fajtának mondjuk
Szentgotthárdon is ugyanilyen jó eredményt adnia!) Miért is kellene egy fajtának egy 1400 °C effektív
hőösszegű, 500 mm csapadékú, uralkodóan csernozjom talajú tájon és egy 900 °C hőösszegű, 800 mm
csapadékú, uralkodóan kilúgzott barna erdőtalajú tájon egyformán versenyképesnek lennie? Kapjanak az ilyen
fajták is állami minősítést, de mondjuk meg, hogy mely körzetekben javasolható a termesztésük. Természetesen
ebben az esetben a fajták ismerete legalább olyan fontosságúvá válik, mint a helyi agrotechnikai ismereteké,
azaz még inkább megnő a szaktudás jelentősége.
Ezen ökológiai specializálódás mellett persze változatlanul fontosak azok a nemesítési feladatok, amelyek a
tápanyag- és vízhasznosítás, a rezisztencia (beleértve a klímarezisztenciát is), a szárazságtűrés javítását
célozzák. Ez utóbbi kérdés megoldása azért is sürgető feladat, mert az ország jelentős területeinek klímája már
ma is aszályra hajló. Ehhez járul, hogy a távlati prognózisok szerint általános – akár 2–3 °C-os – globális
melegedésre számíthatunk, ami nálunk a Kárpát-medencében valószínűleg a vegetációs időben (nyári félévben)
lehulló kevesebb csapadékkal és a napos órák számának növekedésével fog együtt járni (Rákosi et al. 1982;
Csáki szerk., 1985; Mika, 1987).
Külön hangsúlyoznunk kell azt is, hogy az ország eltérő mezőgazdasági, illetve természetvédelmi kapacitású,
különböző környezeti érzékenységű területei eltérő intenzitási fokú földhasználatot igényelnek, illetve tesznek
lehetővé. A különböző intenzitási fokú gazdálkodási rendszerek ugyanakkor teljesen eltérő karakterű
fajtákat igényelnek. Ha egy intenzív, nagy külső energiabevitelt, kemizációt és iparszerű, szabályozott, precíz
technológiai feltételeket igénylő fajtát megfosztunk ezektől az elemektől, az azonnal összeomlik (Ángyán–
Menyhért, szerk., 1997).
Az extenzív fajta a ráfordításnövelésre viszonylag kis termésnöveléssel reagál, ám alacsony ráfordítási szinten
lényegesen jobb eredményt ad, mint egy intenzív fajta, és a komfortzónája (átlag feletti termést biztosító
ráfordítástartománya) is lényegesen szélesebb. Az intenzív fajtára az jellemző ezzel szemben, hogy viszonylag
szűk tartományban kimagasló eredményt képes adni, ám az ettől eltérő tartományokban termése rohamosan
csökken. Ezek a szűk komfortzónájú, érzékeny, de csúcsteljesítményekre képes fajták extenzív gazdálkodási
rendszerekben használhatatlanok és fordítva: intenzív gazdálkodási körülmények között az extenzív fajták nem
versenyképesek (Ángyán–Menyhért, szerk., 1997).
A fajtaváltás gyorsuló tendenciát mutat. Ezt szemléltetik az 56. és 57. táblázatban összefoglalt adatok.
57. táblázat - Az újonnan minősített növényfajták száma és átlagos termesztésben
maradási ideje (életkora) néhány növényfajnál (1928-1996) (Ángyán-Menyhért, szerk.,
1997)
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
220 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Növényfa
j
Időszak
Átlag 1928–
39 1940–
49 1950–
59 1960–
69 1970–
79 1980–
89 1990–
96
Kukorica 1,0 1,2 1,8 1,7 6,3 7,2 23,4 5,2
Őszi búza 1,8 1,3 0,7 1,2 2,3 3,1 5,9 2,2
Napraforg
ó l,l 1,5 0,3 0,4 0,6 2,5 7,7 1,7
Burgonya 1,3 2,4 1,8 1,0 1,1 0,7 1,9 1,4
Lucerna 0,2 0,3 0,5 0,3 0,6 0,8 2,0 0,6
Összesen 5,4 6,7 5,1 4,6 10,9 14,3 40,9 11,1
Forrás: MMI Államilag minősített növényfajták jegyzéke.
Megjegyzés: Átlag feletti értékek vastagon szedve.
58. táblázat - Fontosabb szántóföldi növények elővetemény igénye (Szalai, 1995)
Megnevezés Növényfaj
Időszak
Összesen 1928
–39 1940
–49 1950
–59 1960
–69 1970
–79 1980
–89 1990
–96
(1) Fajtaszám
(db) Kukorica 12 12 18 17 63 72 164 358
Őszi búza 22 13 7 12 23 31 41 149
Napraforg
ó 13 IS 3 4 6 25 54 120
Burgonya 15 24 18 10 11 7 13 98
Lucerna 3 3 5 3 6 8 14 42
Összesen 65 67 51 46 109 143 286 767
(2)
Termesztésben
maradási idő
(év)
Kukorica 22,6 19,0 14,8 11,0 6,6 7,9 – 10,0
Őszi búza 35,4 23,5 12,1 9,9 9,0 8,3 – 16,2
Napraforg
ó 16,5 13,0 17,7 11,5 10,7 9,2 – 12,2
Burgonya 13,8 13,4 14,2 7,7 7,5 7,7 – 11,7
Lucerna 20,7 19,0 17,4 28,3 19,7 10,4 – 17,6
Átlag 23,6 16,5 14,6 11,2 8,1 8,3 – 12,2
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
221 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Fajtaváltási
index (1/2)
(db/év) Átlag 2,7 4,1 3,5 4,1 13,5 17,2 – –
Forrás: MMI – Államilag minősített növényfajták jegyzéke (69 év).
Megjegyzés: Fajtaváltási index (db/év) =
,
Anélkül, hogy a részletekbe mennénk, az öt kiemelt növényfaj adatai alapján a következő fontosabb
megállapítások tehetők:
• addig, amíg egészen az 1960-as évek végéig az öt növényfajt illetően évente átlagosan 5–7 fajtát minősítettek,
addig ez az érték a ’70-es években 11-re, a ’80-as években 14-re, a ’90-es években pedig 40 fölé emelkedett;
• amíg az 1920-as évek végén, illetve az 1930-as években minősített fajták átlagos termesztésbenmaradási ideje
23,6 év (13,8 év: burgonya, 35,4 év: őszi búza) volt, addig az 1970-es, 1980-as években minősített fajtáknál
ugyanez az érték már csupán 8 év körül alakult,
• a fajtaváltási index [újonnan minősített fajták száma (db)/ a fajták termesztésben maradási ideje (év)] a
vizsgált 2,7 db/év-ről 17,2 db/év értékre növekedett, vagyis a gyorsulás igen jelentős,
• ebből következik, hogy sok fajta anélkül kerül ki a köztermesztésbe, hogy valódi – tájspecifikus – talaj- és
klímaigényeit és értékeit fel tudnánk mérni, így a nemesítési költségek nehezen térülnek meg, és ebben csak a
tőkeerős cégek versenyképesek.
Mivel a jelenleg nagy területen termesztett növényfajoknál számítani lehet arra, hogy a fajták 8–10 évnél tovább
nem maradnak termesztésben, így a nemesítőnek a fajtáját úgy kell a termesztés számára átadnia, hogy annak
ökológiai és technológiai reakcióit is időben meg kell adnia, mert arra várhatóan nem lesz idő, hogy mindezek a
gyakorlati termesztés során derüljenek ki. Ez feltételezi a fajtakísérleti állomások számának jelentős növelését
és tevékenységi körük bővítését, az ún. tájkísérleti állomások visszaállítását. Nálunk kisebb területű,
homogénebb, kiegyenlített környezeti adottságú országokban (pl. Hollandia, Dánia, Belgium stb.) a fajtakísérleti
állomások száma meghaladja a magyarországit.
Azon a szemléletünkön is változtatni kell, hogy az a jelentős növény, amit jelenleg nagy területen termesztünk.
Fel kell karolnunk a ma úgynevezett „kis” (alternatív) növények nemesítését és termesztését is! Ezek a
speciális termőhelyek hasznosításában, de közülük egyesek a biológiai védekezésben (pl. olajretek, facélia
nematicid hatása), vagy a talaj regenerálódásában, termőképességének fenntartásában (pl. lucerna, csillagfürt,
szöszös bükköny, somkóró homokon, herefélék stb.) jelentős szerepet játszanak, és a nem élelmiszer célú
(energia, biomassza stb.) termelésnek is kulcselemei lehetnek.
2.1.4. 4.2.1.4. Összegző megállapítások, teendők
Magyarország területén – medencei jellegéből fakadóan – az agroökológiai adottságokat illetően a
területnagysághoz viszonyítva igen nagyok az eltérések. Ilyen széles komfortzónával egyetlen biológiai
objektum (gazdasági növényfaj, -fajta) sem valószínű, hogy rendelkezhet.
A széles növényfaj- és fajtaválaszték – melynek kialakításában védett és érzékeny természeti területeinken
különösen fontos szerep hárulhat ismét ősi, őshonos vagy régen honosult növényfajainkra és -fajtáinkra –,
ebből a területnek megfelelők helyes kiválasztása és térségek, táblák közti okszerű szétosztása, területi
elhelyezése a (természeti, piaci, közgazdasági) környezethez alkalmazkodó, rugalmas növénytermesztés
alapfeltétele. Megvalósításához több területen is változtatásokra van szükség.
• A génmegőrzés és a hazai génkészletre alapuló nemesítés a jelenleginél lényegesen nagyobb támogatást
kell, hogy kapjon a gazdálkodás biológiai alapjainak fejlesztésében (hazai nemesítőhelyek fontossága).
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
222 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• Olyan nemesített (táj)fajtákra lenne szükség, amelyek meghatározott termelési körzet agroökológiai
adottságaihoz a lehető legteljesebben alkalmazkodnak. Ezek géntartalékainak feltérképezése, fellelhető
formáinak összegyűjtése elodázhatatlan feladat.
• A termőhely és biológiai objektum összhangja persze önmagában a hatékony energia-transzformációnak
szükséges, de nem elégséges feltétele. Meg kellene teremteni ugyanis a termésalakító agrotechnikai
tényezők (elővetemény, talaj-előkészítés, tápanyagellátás, vetés stb.) fajtának és termőhelynek megfelelő,
lehető legteljesebb összhangját is.
• Az ökológiai specializálódás mellett igény mutatkozik a nemesítés intenzitási fok és technológiai szint
(intenzív, félintenzív, extenzív) szerinti specializálódására is.
• Fel kellene készülnünk arra is, hogy a nem élelmiszer célú mezőgazdasági földhasználat speciális
fajtaigényeinek kielégítésére is szükség lesz.
• A nemesítés ökológiai, intenzitási fok és földhasználati cél szerinti specializációja megkívánná a
fajtaminősítés elveinek felülvizsgálatát is. A fajtajelölteknek saját kategóriájukban (adott agroökológiai
feltételek, intenzitási fok, földhasználati cél) kell megmérettetniük, nem lehet megfelelő egységes mérce az
országos átlag és az iparszerű technológiai szint (intenzív, nagy ráfordítású gazdálkodás).
• Ezen ökológiai, intenzitásbeli és földhasználati cél szerinti specializálódás mellett változatlanul fontosak
lehetnek azok a hagyományos nemesítési feladatok, amelyek a tápanyag- és vízhasznosítás, a rezisztencia
(beleértve a klímarezisztenciát is), a szárazságtűrés javítását célozzák. Ez utóbbi kérdés megoldása azért is
sürgető feladat, mert az ország jelentős területeinek klímája eredendően aszályra hajló. Ehhez járul, hogy a
távlati prognózisok szerint általános – akár 2–3 °C-os – globális melegedésre számíthatunk, ami nálunk a
Kárpát-medencében valószínűleg a vegetációs időben (nyári félévben) lehulló kevesebb csapadékkal és a
napos órák számának növekedésével fog együtt járni.
• A jelenleg nagy területen termesztett növényfajoknál számítani lehet arra, hogy a fajták 8–10 évnél tovább
nem maradnak termesztésben, így a nemesítőnek fajtáját úgy kell a termesztés számára átadnia, hogy
annak ökológiai és technológiai reakcióit is időben meg kell adnia, mert arra várhatóan nem lesz idő, hogy
mindezek a gyakorlati termesztés során derüljenek ki. Ez feltételezi a fajtakísérleti állomások számának
jelentős növelését és tevékenységi körük bővítését, az ún. tájkísérleti állomások rendszerbe állítását,
mezőgazdasági tájközpont-koncepcióba integrálását.
• Fel kell karolnunk a ma úgynevezett „kis” (alternatív) növények nemesítését és termesztését is. Ezek a
speciális termőhelyek hasznosításában, de közülük egyesek a biológiai védekezésben (keresztesek pl.
olajretek nematicid hatása stb.), vagy a talaj regenerálódásában, termőképességének fenntartásában (pl.
lucerna, csillagfürt, szöszös bükköny, somkóró homokon, herefélék stb.) és a nem élelmiszer célú
termelésben jelentős szerepet játszhatnak.
• A széles növényfaj- és fajtaválasztékból a környezet adottságai és a biológiai objektumok (fajok, fajták)
ezekkel szemben támasztott igényei összehangolásával lehet a termőhely szerinti művelési ág- és vetés-
/növény/-szerkezetet kialakítani. Ehhez segítséget adhat a problémakör megoldására kidolgozott
termőhelyelemző, mezőgazdasági téralkalmassági vizsgálati rendszer.
• A transzgénikus haszonnövényfajták használata – amint azt korábban (2.1.3. fejezet) részletesen
elemeztük – számos olyan ökológiai, humánegészségügyi, gazdasági kockázatot jelent, etikai és egyéb
problémát vet fel, hogy az általában is erősen megkérdőjelezhető, védett és érzékeny természeti területeken
pedig kifejezetten indokolatlan, sőt káros. Ezen túl lehetetlenné teszi, kizárja olyan ökologikus
gazdálkodási rendszerek alkalmazását, amelyek e területek fenntartható használatában meghatározó szerepet
játszanak, és amelyek nem csupán e GMO-k felhasználását, hanem a gazdaság környezetében meghatározott
távolságon belüli alkalmazásukat is tiltják. Ily módon e szervezetek, fajták felhasználása egész térségek
ökológiai irányú agrárfejlődését ellehetetlenítheti.
2.2. 4.2.2. Vetésváltás, vetésforgó
2.2.1. 4.2.2.1. Célok és elvek
Láttuk, hogy a széles növényfaj- és fajtaválaszték, ebből a területnek megfelelők helyes kiválasztása és térségek,
táblák közti okszerű szétosztása, területi elhelyezése a környezethez (természeti, piaci, közgazdasági)
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
223 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
alkalmazkodó, rugalmas növénytermesztés alapfeltétele. További fontos teendő, hogy a termesztésre kiválasztott
növényfajok (-fajták) a táblákon olyan sorrendben következzenek, hogy minden növény:
• kedvező feltételeket teremtsen az őt követő számára,
• egymás hatását kiegyenlítve biztosítsa a termőhely egyensúlyát és optimális kihasználását,
• ezek által a forgó teljes mesterséges energiaigénye csökkenjen, a természeti erőforrásokból származó hányad
növekedjen, és így a termelés hatékonysága, gazdaságossága is javuljon.
Ennek érdekében újra át kell gondolnunk, amit a vetésforgóról, vetésváltásról tudunk, és újra kell értékelnünk a
növényfajoknak a talajra, a környezetre és az utóveteményre gyakorolt hatásait is.
Igen régi tapasztalat, hogy a fajgazdag vetésforgó, vetésváltás, az elővetemények szakszerű megválasztása a
talajtermékenység fenntartásának és növelésének, a talajvédelemnek, valamint a talaj és növény egészségi
állapota megelőző (preventív) fenntartásának alapvető és leggazdaságosabb módszere. Ez a gyakorlati
tapasztalatokon alapuló meggyőződés hatja át egész növénytermesztési szakirodalmunkat a múlt század
közepétől egészen napjainkig (pl. Cserháti, 1905; Gyárfás, 1925; Bittera et al. 1943; E. Nagy, 1951; Fehér,
1954; Kreybig, 1956; Manninger, 1957; Kemenesy, 1961, 1972; Mándy, 1974; Madas, 1985 stb.).
A 60-as évek közepétől a 70-es évek végéig azonban ezeket a tapasztalatokat háttérbe szorította a műtrágyázás
és a kémiai növényvédelem robbanásszerű elterjedése, és csak a 70-es évek végén, a 80-as évek elején jelentek
meg ismét olyan közlemények, amelyek e szemlélet hosszú távú ökológiai és ökonómiai hátrányait mutatták ki
(pl. Lőrincz et al., 1981, 1982; Menyhért et al., 1980, 1983 stb.), illetve a környezet degradálódására
figyelmeztettek (pl. Stefanovits szerk., 1977; Virágh, 1981; Gerlach szerk., 1984; Madas, 1985; Horváth szerk.,
1986 stb.).
2.2.2. 4.2.2.2. Vetésforgó-elméletek
A vetésváltás, vetésforgó hatásaival kapcsolatos természettudományi elméletek három csoportba sorolhatók:
• a növények ásványianyag- és nitrogéntáplálkozásával kapcsolatos kémiai hatásokra építő elméletek,
• a növényeknek és a termesztésük során alkalmazott eljárásoknak a talaj fizikai állapotára gyakorolt hatásaira
építő elméletek, valamint
• a növényeknek egymáshoz, valamint a betegségekhez és kártevőkhöz való viszonyának biológiai
összefüggéseire építő elméletek.
Tekintsük át röviden a korábban kialakult, de részleteiben ma is kutatott fontosabb elméleteket (Szalai, 1995).
• A talajpihentetés elmélete az ókorban és a középkorban uralkodó nézet volt. Vergilius megfogalmazásában:
„A növények változásával a földet pihentetjük”. A talajpihentetés elmélete ma már csak áttételeken keresztül
hat.
• A humuszelméletet Albert Thaer (1880) munkássága alapozta meg. Ő a növényeket a tarló és
gyökérmaradványok mennyisége szerint két csoportba sorolta:
a) humuszgyarapító növények,
b) humuszfogyasztó növények.
Hazánkban Kemenesy (1961), míg pl. Halle-ban Könnecke (1969) volt az elmélet legismertebb képviselője.
Kemenesy megfogalmazásában a talajerő-gazdálkodás egyenlő a szervesanyag-gazdálkodással, a vetésforgó
pedig a talajerő-gazdálkodás szerves része. Megkülönböztetett talajjavító és talajrontó növényeket, ezeket az
elővetemények hatásával mérte. Nagyon fontosnak tartotta a gyökérzet kedvező C:N arányát. A visszamaradt
szerves anyag mennyisége alapján az évelő pillangósokat, a gyepnövényeket a talajjavító = humuszgyarapító,
míg a kalászosokat és a kapás növényeket a másik csoportba sorolták. A vetésforgó növényi összetételét tehát
úgy kell kialakítani, hogy a két növénycsoport arányával biztosítsuk a talaj szervesanyag-készletének szinten
maradását, vagy gyarapodását. A szervesanyag-mérleget istálló- vagy zöldtrágyázással javíthatjuk.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
224 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• A tápanyagelméletet Justus Liebig munkássága alapozta meg, aki a növények ásványianyag-tartalmát
(összetételét) először vizsgálta. Liebig ásványianyag-elmélete szerint a növény által a talajból kivont
tápanyagokat teljes egészében pótolni kell a talaj termékenységének fenntartása céljából. Az általa felállított
minimumtörvény szerint, „a hozam a minimumban levő tápanyagtól függ”. Az ásványi táplálkozásból
kiindulva Liebig azzal számolt, hogy mindegyik növény szegényíti a talajt. Tápanyagigényük szerint a
növényeket három csoportba osztotta: foszfor-, kálium- és mészigényes növényekre. Ezen elméletnek
megfelelően a növényeket váltakoztatva kell termeszteni. Liebig ásványianyag-elmélete Boussingault
nitrogénelméletével teljesedett ki tápanyagelméletté, aki konkrét kísérletekkel bizonyította a pillangós virágú
növények nitrogéngyűjtését. Ezen az alapon a pillangós és a nem pillangós növények váltakozó termesztése is
fontos tényezője a talajtermékenység fenntartásának. A vetésváltás ésszerűségét és fontosságát támasztja alá
az a felismerés is, mely szerint a különböző növények különböző mélységről képesek a tápanyagokat
felvenni. Ez a jelenség a gyökérrendszerbeli különbségekkel magyarázható. A tápanyagok felvételének
növényfajonkénti aránykülönbözősége, a talajba való visszakerülés, a növények eltérő felvevőképessége, a
talajrétegek kihasználása vagy a nitrogéngyűjtés a tápanyagelmélet egy-egy részletkérdése.
• A szerkezetelmélet Viljamsz (1950) orosz talajtanos nevéhez fűződik, aki a növényeket szerkezetjavító és
szerkezetromboló csoportba sorolta. Elmélete a volt Szovjetunión kívül más országokban is elterjedt, és
jelentős vitát váltott ki. Viljamsz a talajszerkezetnek különösen nagy jelentőséget tulajdonított. Több külföldi
ország különböző talaj- és éghajlati viszonyai között végzett nagyszámú vizsgálata bizonyította, hogy az
évelő füvek (gyepnövények) javítják a talaj szerkezetét. A tartós morzsás szerkezetet az évelő pillangósok és
fűfélék keveréke, valamint a tisztán vetett évelő pillangósok (vöröshere, lucerna), sőt az egyéves növények is
kialakíthatják.
• A vízfelhasználás elmélet a növények vízigényének és vízfelvételének különbözőségén alapszik. Ezek szerint
a növényeket kevés, közepes és sok vizet felhasználó csoportokba osztják. Megjegyezzük, hogy ez a
csoportosítás nem az egységnyi szárazanyag előállításához felhasznált vízmennyiséget, hanem azt a
hasznosítható vízkészletet jelenti, amelyet a növények betakarításuk után a talaj bizonyos rétegében
visszahagynak. A mi éghajlati adottságaink között a talaj vízkészlete általában tavasszal a legnagyobb. Ebből
a növények a betakarításig különböző mennyiséget használnak fel, tehát a visszamaradt mennyiség is
különböző. A csoportosítás tehát szorosan összefügg a betakarítás idejével. Ennek megfelelően a nyár elején
betakarított növényeket sorolják a kevés vizet felhasználók közé. Ilyenek: borsó, bükkönyfélék, mák és a
tavaszi takarmánykeverékek zölden betakarítva. A közepes vízmennyiséget felhasználó növényeket a nyár
folyamán takarítják be. Ilyenek pl. az őszi és a tavaszi kalászosok, a len, a silónak vetett borsós napraforgó és
a korai érésű kukorica. Nagy vízmennyiséget a későn betakarított növények használnak fel, melyek után a
talajban igen kevés hasznosítható vízkészlet marad, sőt a felső 20–30 cm-es talajréteg vízkészlete –
elsősorban persze a párolgás következtében – gyakran a holtvízérték alá csökken. Ebbe a csoportba soroljuk a
késői érésű kukoricát, a cukorrépát, a burgonyát, a napraforgót, a cirokféléket és az évelő pillangós
növényeket.
• A gyökérforgó-elmélet a termesztett növények gyökértömegének mennyiségére, minőségére és mélységi
elhelyezkedésére épül. Az elmélet kialakulásában különösen jelentős volt Rotmistrov orosz tudós kutatása, aki
a gyökérrendszer fejlődést és a talajréteg vízgazdálkodása összefüggéseit vizsgálta. Napjainkban e kérdéskör
vizsgálatával kapcsolatban Harrach, a Giesseni JLU intézetigazgató professzorának munkásságát és
rendkívül figyelemre méltó eredményeit kell kiemelnünk. Az egyes növényfajok nemcsak termésüktől, de
jellegüktől függően is különböző gyökértömeget fejlesztenek. Szárazanyagban kifejezve legnagyobb
gyökértömeget fejlesztenek az évelő pillangósok, a gyepnövényzet és a cirokfélék. A vizsgálatok szerint
ezeknek a gyökérmennyisége 5,0–8,0 t/ha körül van. A kukorica és az újabb őszi búza fajták
gyökérmennyisége 2,5–4,0 t, viszont a tavaszi árpa, a borsó, a bükköny-félék és a lencse gyökértömege 1,0–
1,5 t körül van hektáronként. A mennyiség mellett figyelembe kell venni a minőséget is, melynek egyik
fontos mutatója a C/N arány. A szűkebb C/N arány kedvezőbb minőséget, jobb utóhatást jelent. Az évelő és
egyéves pillangós növényeknél az arány 18–20:1, a gabonaféléknél 40–45:1 között van. Igen kedvezőtlen a
cirokféléknél és a napraforgónál a C/N arány (50–70:1 között). Általános törvényszerűség, hogy a gyökérzet
nagyobb része a felső 20 cm-es talajrétegben helyezkedik el. A mélység szerint azonban mégis lényeges
különbség van az egyes növényfajok között. Eszerint mélyen, közepesen és sekélyen gyökerező növényeket
különböztethetünk meg. Mélyen gyökerezők a lucerna, a vöröshere, a csillagfürt; közepes mélyen az őszi és a
tavaszi kalászosok; sekélyen gyökerezők a len, a borsó, a bab. A mennyiség és a mélységi elhelyezkedés
részben a szárazságtűrés, valamint a talaj vízkészletének felhasználása, a minőség pedig a trágyázó hatás
miatt kapcsolódik a vetésváltáshoz. A mélyebben és nagy tömegű gyökérzetet fejlesztő növények nagyobb
talajtömeget szőnek át, nagyobb mértékben és mélyebben száríthatják ki a talajt. Utalni kell ugyanakkor a
gyökérfejlődés, valamint a talaj víz- és tápanyag-ellátottsága közötti kapcsolatra is. Ha ugyanis a növény a
felszínközeli rétegekből elég vizet és tápanyagot vehet fel, akkor a gyökerek nem hatolnak mélyebbre.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
225 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• A talajvédelmi elmélet abból indul ki, hogy a termőtalaj pusztulása hazánkban jelentős területet érint. Az
agronómiai talajvédelemben a vetésforgót és a talajművelést kiemelten kell kezelni. A veszélyeztetett
térségben a vetésváltás jelentőségét számos hazai és külföldi kutatási eredmény és termelési gyakorlat
igazolja. A növényi kultúrák talajvédő hatása, az erózió és defláció elleni védelemben játszott szerepe szoros
összefüggést mutat az állomány talajborításának idejével és mértékével. Az őszi kalászosok pl. sűrű
állománnyal 7–8 hónapon keresztül nyújtanak védelmet, míg a tavaszi kalászosoknál ugyanez az időszak
mindössze 3–4 hónap. A talajborítottság fokának összefüggése a talajvédelemmel szintén kézenfekvő. A több
százas vagy több ezres négyzetméterenkénti növényszám (pl. kalászosok, évelő pillangósok, gyepnövények
stb.) nagyobb védő hatást jelent a talajpusztulással szemben, mint ha ez a szám 4–8 növény/m2 (kukorica,
napraforgó stb.). A talajvédő hatás szempontjából tehát a növényi kultúrák sorrendje: füves here, évelő
pillangós, őszi kalászos, őszi és tavaszi keveréktakarmány, tavaszi kalászos és egyéb sűrű vetésű
növényállomány. A sor végén találhatók a tág térállású, nagy tenyészterületű kapás és egyes ipari növények
(pl. kukorica, cukorrépe, takarmányrépa, burgonya, napraforgó stb.).
• A toxinelmélet a talajuntsággal jelölt fogalom magyarázataként jelent meg a szakirodalomban (De Candolle,
1813). Könnecke (1969) szerint: „A toxinelmélet, amely a talajuntság lényegére vonatkozó legrégibb felfogás,
újra aktuális lett és szélesebb alapokra kerül”. A talajuntság okait a következőképpen csoportosítja:
• tápanyag és mikroelemek hiánya,
• növénykórtani okok,
• organizmuselmélet,
• toxinelmélet.
Számos kísérlet bizonyítja, hogy egyes növények (gyomnövények) bomlástermékei, gyökérváladékai általános
vagy fajspecifikus gátló hatással rendelkeznek. Ezek az anyagok azonban általában csak laboratóriumi
körülmények között idézik elő megbízhatóan az adott hatást. Szántóföldi körülmények között sok tényező
gátolhatja a toxikus hatás kialakulását. Az allelopátia, amely magában foglalja a magasabb rendű növények
egymás közötti, valamint ezek és a mikroorganizmusok közötti, kölcsönös gátló vagy segítő hatásokat, szintén
ide sorolható. A talajtakaró növényi maradványok (mulcs) allelopatikus szerepe is fontos tényező a
gyomszabályozásban. Az itteni – látszólag csupán elméleti – eredmények fontos alapjai a biológiai, illetve az
integrált növényvédelemnek.
• A patogénelmélet arra vezethető vissza, hogy hazánkban – mivel területe a száraz és nedves zóna
ütközőfelületén fekszik – szembetűnőbb az évjárathatás jelentősége a kártevők és a növényi betegségek
megjelenése, elterjedése szempontjából. Agronómiailag tehát a vetésváltás akkor indokolt, ha a betegségek,
kártevők, gyomok számottevő károkat okoznak, és a kártétel összefügg a monokultúrával, továbbá,
amennyiben a vetésváltás védekezést jelenthet az adott kártétellel szemben.
Ezek az elméletek a vetésforgó kedvező hatásának egy-egy aspektusát érintik, s valószínűleg számos
részigazságot hordoznak magukban. Ám az is valószínű, hogy a vetésforgó hatása ennél összetettebb. Mivel
magyarázható tehát a vetésforgónak, a vetésváltásnak a talajra és a növényre gyakorolt kedvező hatása? E sok
tényezőből összetevődő hatást összefoglalóan úgy fejezhetnék ki, hogy a vetésforgó a diverzitás ökológiai
elvének jobban megfelel, mint a váltás nélküli termesztés, és közelebb áll az önszabályozó természetes
növénytársulásokhoz (Diercks, 1983). Azok fajgazdaságát igyekszik megközelíteni, de fajait időben elválasztja
egymástól (Voitl et al., 1980). Amilyen mértékben nő a vetésforgó fajgazdagsága és a benne szereplő fajok
allelopatikus hatásának kihasználása, olyan mértékben nő önreguláló képessége, csökken a külső, mesterséges
beavatkozás szükségessége. Kemenesy (1961) a vetésforgót olyan időben és térben elrendezett
életközösségnek tekinti, amely nemcsak az egymás után következő növényekre van kedvező hatással, de a talaj
élővilágát, termékenységét is kedvezően befolyásolja. A vetésforgó összeállításánál figyelemmel kell tehát lenni
a növényfajoknak a talajra, annak termékenységére, valamint egymásra gyakorolt hatásaira is (Lőrincz szerk.,
1978).
2.2.3. 4.2.2.3. Elővetemény-hatások
Az elővetemény-érték a különböző előveteményeknek az utánuk következő növényre gyakorolt mérhető hatása.
Ez kedvező és kedvezőtlen is lehet, számos ökológiai, agrotechnikai tényező és az adott termesztés színvonala is
befolyásolja. A kedvező elővetemény lehetőséget biztosít az utónövény számára az agrotechnika megfelelő
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
226 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
idejű és minőségű alkalmazására, és az optimális termés kialakításához a lehető legkevesebb pótlólagos energia
befektetését igényli. A fontosabb szántóföldi növények elővetemény igényét az 58. táblázatban foglaltuk össze.
59. táblázat - A talajtermékenység szempontjából fontos tulajdonságok (Boguslawski,
1965, Gyori, 1984 nyomán)
Növény Elővetemény-kategóriák
Megjegyzés jó közepes nem ajánlott
Őszi kalászosok
Őszi búza nyár elején
lekerülő
hüvelyesek, őszi
káposztarepce és
egyéb mag-
keresztesek,
szeptember10-ig
betak. növ.: (len,
mák, dohány,
burgonya), július
közepéig feltört,
gyommentes
pillangósok
silókukorica,
kender, korai
kukorica,
szeptember
végéig
betakarított
burgonya,
cukorrépa,
szántóföldi
zöldségek,
napraforgó
októberben
betakarított
növények után
őszi búzánál
kevés N-
műtrágya és
gyomos tarló
esetén a nyár
elején lekerülő
hüvelyesek
előnyösebbek,
1× önmaga
után vethető,
őszi árpa után
1× vethető,
rozs után
akkor, ha a
rozsot1×
vetették
Őszi árpa őszi búza,
maghozó
keresztesek,
mák,
augusztus1-ig
betakarított
burgonya
ne vessük:
augusztus 1
után
betakarított
növények után
önmaga után
csak négy évre
következzen,
őszi búza csak
akkor, ha 1×
volt búza,
hüvelyes ne
legyen
(jelenlegi
fajták
megdőlhetnek,
illetve nem
gazdaságos)
Őszi kalászosok
Rozs szeptember 10-ig
betakarított
növények
szeptember
végéig
betakarított
kukorica,
napraforgó,
csillagfürt,
dohány, rozs
váltás nélkül
is
termeszthető
Tavaszi kalászosok
Tavaszi
(sör) árpa kapásnövények
(cukorrépa, korai
napraforgó,
kender, rostlen kalászos,
pillangós és
tavaszi
takarmány
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
227 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
kukorica) hüvelyes
növény után árpa esetén a
nem ajánlott
növények is
lehetnek
Rizs fekete ugar,
egynyári
szálasok,
önmaga 2–3 év
önmaga után
3–4 évig is
termeszthető
Zab kalászosok
cukorrépa,
burgonya,
dohány,
zöldségfélék
után
önmaga után
3–4 évre
következhet
Kapás növények
Kukorica kalászos
gabonák
önmaga után 4
éven túl önmaga után
2–3 évig
termeszthető
Cukorrépa őszi- és tavaszi
kalászosok olajlen, rostlen,
silókukorica szemes
kukorica,
burgonya,
napraforgó,
pillangósok,
hüvelyesek,
zöldségfélék
után
önmaga után 4
évre
következhet
Burgonya fehér mustár,
olaj-retek,
kalászosok
len, repce, borsó,
egynyári
szálastakarmány
cukorrépa,
napraforgó,
dohány,
csillagfürt,
lucerna,
cirokfélék,
zöldség-
növények után
önmaga után 4
évre
következhet
Hüvelyes növények
Borsó őszi- és tavaszi
kalászosok, mák,
keresztesek, len
pillangósok,
hüvelyesek,
zöldségfélék
után
önmaga után 4
évre
következhet
Szója őszi és tavaszi
kalászosok
napraforgó,
dohány,
önmaga után 4
éven belül,
pillangósok,
zöldségfélék
után
önmaga után 4
évre
következhet
Lencse,
bükköny-
félék
kalászosok,
repce, olajretek,
fehér mustár
rostlen, korai
silókukorica hüvelyesek,
pillangósok,
napraforgó,
önmaga után 4
évre
következhet
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
228 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
dohány,
zöldségfélék,
ipari növények
után
Évelő pillangósok
Lucerna kalászosok,
repce, len,
silókukorica
önmaga után
4–5 évre
következhet
Vöröshere kalászosok
önmaga után a
vetéstől 4 évre
(két éves
növény)
Baltacím kalászosok nem pillangós
zöldtakarmány
növények
három éves
hasznosítás
esetén 3 évre,
egyébként 6–7
évre önmaga
után
Somkóró vetésterülete
nagyon kevés
három évre
önmaga után
meszes
homokon
term., ritka
rozsba vetve
Koronafür
t kalászosok burgonya,
cukor-répa, len,
kender
pillangósok,
hüvelyesek
Olaj- és rostnövények
Napraforg
ó kalászosok, len,
silókukorica kukorica, kender
önmaga után 5
évre,
homokon 4
évre
következhet
Őszi
káposzta-
repce
(olajrepce
)
kalászosok takarmány-
keverékek
július15-i betak.
minden július
20. után betak.
növény.
önmaga után 4
évre
következhet
Olaj- és
rostlen kalászosok
a többi növény önmaga után 4
évre
következhet
Kender elővetemény
iránt nem
igényes
napraforgó,
rostlen önmaga után
3–4 évre
következhet
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
229 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Dohány kalászosok
burgonya,
napraforgó,
kender, len,
paprika,
paradicsom,
uborka,
dinnye nem
termeszthető
dohány
vetésforgóban
Egynyári takarmánynövények
Siló-
kukorica,
Kukorica-
csalamádé
,
Takarmán
y- repce,
Zabos
bükköny,
Szudánifű,
Silócirok
másodvetés
esetén
gabonafélék,
illetve
takarmánykeveré
kek után
fő- és másod-
növényként is,
előveteményre
kevésbé
igényesek
2.2.4. 4.2.2.4. A talajtermékenységre gyakorolt hatások
A talajtermékenység kialakításában igen sok tényező vesz részt. Ezek áttekintését adja az 59. táblázat. Ha tehát
a növényfajoknak a talajtermékenységre gyakorolt hatásait akarjuk megállapítani, akkor mindezen
tulajdonságokat figyelembe kell venni.
60. táblázat - A főbb talajművelő eszközök munkájának jellemzése alapműveletekkel
(Nyíri et al., 1981 és Birkás, 1995 nyomán)
Tulajdonság-
csoportok Tulajdonságok
Fizikai textúra, szemcseméret, szerkezet, pórustérfogat,
hőmérséklet
Kémiai T, S érték, mész, pH, makro tápanyagok, mikro
tápanyagok
Biológiai humusz, talajérettség, állatok, gombák, baktériumok,
CO2
Vízháztartási víznyelés, vízvezetés, vízkapacitás, kapilláris víz,
altalajvíz
Mindezek mérlegelése alapján a növényfajok csoportosíthatók. Ezt Kreybig (1956) számos tulajdonság
alapján az addig összegyűlt évszázados tapasztalatokat összefoglalva meg is tette, és a növényfajokat pl.
vízigényük, lekerülésük ideje, tarló- és gyökérmaradványuk minősége, a talajerőre, a gyomokra, a
talajszerkezetre gyakorolt hatásuk alapján csoportosította. Az egyensúly, a talajtermékenység fenntartása
szempontjából akkor járunk el helyesen, ha ezen szempontok szerint eltérő karakterű növényfajok követik
egymást (pl. őszi-tavaszi, szalma-levélgazdag, humusznövelő-csökkentő, mélyen-sekélyen gyökerező,
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
230 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
nitrogéngyarapító-fogyasztó, gyors-lassú kezdeti növekedésű, gyomelnyomó-gyomnevelő stb.). Így a vetésforgó
a termelés biztonságának is fontos tényezőjévé válhat, hiszen a talaj termékenységének, egyensúlyának,
pufferkapacitásának fenntartásával egyéb kedvezőtlen hatásokat (pl. a szárazságot, az agrotechnikai hibákat stb.)
ki tud egyenlíteni, és átsegíti a növényeket a stresszhelyzeteken, nem is beszélve arról, hogy mindezt kemikáliák
bevitele nélkül oldja meg.
A vetésforgó – a talajműveléssel és a talajerő-gazdálkodással együttesen – meghatározza a talaj fizikai, kémiai
és biológiai kultúrállapotát, ami a talaj termékenységét, a terméshozam biztonságát döntő módon befolyásolja.
A talaj kultúrállapota összetett, szubjektív fogalom, ami egyik oldalról a talaj használat szakszerűségétől,
másik oldalról a tápanyagellátás és a növény igénye közti egyensúlyi állapot fenntartásától függ. A termőtalaj
kultúrállapota 3 részből tevődik össze: fizikai, agrokémiai és biológiai állapotból.
• A fizikai kultúrállapot azt a jellemző talajszerkezetet fejezi ki, ami a talajhasználat során a növény hő, levegő
és vízigényét biztosítja, a keléstől a vegetáció végéig. Értéke és minősége számszerűsíthető.
• Az agrokémiai kultúrállapot jelenti a talaj tápanyagkészletét, az egyes tápelemek felvehetőségét, a növényre
káros anyagoktól való mentességét.
• A biológiai kultúrállapot a talaj élő, szerves és szervetlen anyagainak folyamatosan változó kölcsönhatásaiból
tevődik össze. Kihat a vetett növény fejlődésére, a talaj tápanyag-szolgáltató és tápanyag-közvetítő
képességére (Antal, 1987; 1997).
2.2.5. 4.2.2.5. Növényegészségügyi hatások
Az eltérő karakterű növényekből összeállított vetésforgó egyben a növényegészségügyi problémák jelentős
részét is megoldhatja. Ezek közül a legfontosabbakat Diercks (1983) nyomán a következőkben foglalhatjuk
össze:
1. A specifikus kártevők és kórokozók gazdanövényeit több éven keresztül rezisztens, „közömbös” növények
követik, így azok „kiéheztethetők”. Ilyen – a fajszegény vetésforgóban, illetve váltás nélküli termesztésben
leggyakrabban megjelenő – kártevők és kórokozók pl.:
• gabonafélékben: Pseudocercosporella, Ophiobolus (torzsgomba), Tilletia (kőüszög) és Typhula fajok
• kukoricában: Ustillago maydis (golyvásüszög), Helminthosporium (helmintospóriumos levélfoltosság),
Fusarium ssp. (fuzáriózis)
• repcében: Plasmodiophora brassicae (gyökérgolyva), fehér-penészes rothadás
• répafélékben: Heterodera schachty (répa-fonálféreg)
• burgonyában: Synchytrium endobioticum (burgonyarák), Heterodera rostochiensis (közönséges burgonya-
fonálféreg)
• borsóban: Ascochyta és Mycosphaerella fajok (borsóragya), fuzáriumos hervadás.
2. Ha úgynevezett „ellenségnövényeket” iktatunk a vetésforgóba, azok a talajban nyugalmi állapotban lévő
kártevőket, kórokozókat aktivizálják. Mivel azonban a gazdanövény a területen nem található, ezért a
nyugalmi fázis megtörésével ezek a kártevők és kórokozók elpusztulnak. [Pl. a cukorrépa-termesztésben a
lucerna, vagy akár a kukorica ilyen hatású a répa nematódák ellen, közismert például a keresztesek (pl.
olajretek) vagy a facélia nematocid hatása a burgonyatermesztésben stb.]
3. A különböző növények anyagcseretermékei bizonyos növényekre pozitív, másokra közömbös és megint
másokra, illetve általában önmagukra negatív allelopatikus hatást fejtenek ki. Ilyen anyagcseretermékek pl.:
etilén (gyümölcsök), blastokolin (magvak), absinthin (levelek), szerves savak, aminosavak, fenolanyagok
(gyökerek), antibiotikumok (mikroorganizmusok). Azok a növények, amelyek anyagcseretermékeikkel
egymásra pozitív allelopatikus hatást fejtenek ki, egymásnak jó elő- és utóveteményei, illetve egymással társítva
is termeszthetők (pl. kevert vetés). A negatív allelopátia hatását a gyomok elleni védekezésben használhatjuk ki.
4. A vetésforgó a gyomok elleni védekezésnek egyik leghatásosabb módszere. A különböző karakterű
növények rendszeres váltogatása, a több éves takarmányozási célú lucerna, vöröshere vagy füveshere
termesztése, a másodvetésű zöldtrágyanövények, vagy pl. a kevert vetés lehetetlenné teszi az egyoldalú
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
231 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
gyomflóraszelekciót, a rezisztens gyomok mértéktelen és kontrollálhatatlan felszaporodását, ami a
szélsőségesen leegyszerűsített növényszerkezet és a kényszerű herbicidhasználat esetén elkerülhetetlen.
Bizonyos mennyiségű gyom egyáltalán nem is káros (erózióvédelem, polifág kártevők elcsalogatása a
kultúrnövényekről, hasznos rovarok potenciális élőhelye, esetleges pozitív allelopatikus hatás a kultúrnövényre
stb.), ezért a totális gyomirtás nem is cél, így ma inkább már nem is gyomirtásról, hanem gyomszabályozásról
beszélünk.
2.2.6. 4.2.2.6. Összegző megállapítások
A növények vetésforgóban játszott szerepének, azok egymásra és a talajtermékenységre gyakorolt hatásai
megismerésének, valamint ezek okszerű kihasználásának még nagyok a tartalékai. A felsoroltak alapján
nyilvánvaló a vetésváltás előnye a váltás nélküli termesztéssel, vagy a nagyon leegyszerűsített
növényszerkezettel szemben. Hatása különösen jelentős a talaj termékenységének, egyensúlyának
fenntartásában és a növényegészségügyi problémák megelőzésében, illetve mérséklésében.
Ha a növénytermesztésünket ezektől az előnyöktől megfosztjuk, akkor ugyanazon termések eléréséhez
többlet talajművelési, műtrágyázási és növényvédelmi, mesterséges energiabevitelre van szükség, amely
részben a talajok pufferkapacitását meghaladva komoly környezetkárosodásokat okozhat, másrészt
jelentősen rontja a termelés gazdaságosságát. (Jórészt a váltás nélküli termesztésnek és az ezzel összefüggő
kényszerűen növekvő műtrágya- és növényvédőszer-felhasználásnak tudható be például, hogy a
kukoricatermesztés ha-onkénti költsége 8 tonnás termésszinten a 80-as évekre elérte a 7 t termés értékét is! Ma
ez a költség „száraz” művelésben 5,5–6 t/ha, öntözött körülmények között 10–11 t/ha termés értékével azonos!)
A vetésforgó mindazonáltal – mint arra többek között Gyárfás (1925) és Kreybig (1956) is nyomatékosan
felhívja a figyelmet – nem jelenthet hosszú évekre előre beállított, mintegy menetrendszerű tervet. Jelenti
inkább azt, hogy a különböző karakterű növénycsoportokból a termőhely talajának, a tábla adottságainak
legjobban megfelelőket kiválasztva, az ismertetett szempontok figyelembevételével olyan sorrendben
termeszszük azokat egymás után, hogy ezzel a vetésforgó, a vetésváltás ismertetett előnyeit kihasználhassuk.
2.3. 4.2.3. Talajművelés, talajvédelem
2.3.1. 4.2.3.1. Célok és elvek
„A talajművelés célja: a talaj termékenységének fenntartása, védelme,” (Kund, 1938; Manninger, 1938;
Kreybig, 1951; Kemenesy, 1964), valamint „mechanikai úton olyan talajfizikai állapot létrehozása, amely a
talajban végbemenő folyamatok szabályozásával a termesztendő növény igényét optimálisan kielégíti” (Sipos,
1978). E meghatározás magában foglalja a művelés közvetlen (felszín-, lazultság-, tömődöttség-,
szerkezetváltozások) és közvetett (víz-, levegő- és hőgazdálkodás-változások) hatásait is. Ha e célok közül
bármelyik háttérbe szorul, akkor hosszú távon eredményes gazdálkodás nem folytatható.
Az iparszerű mezőgazdálkodás talajművelésére az volt a jellemző, hogy a növény igényeinek kielégítése, a nagy
termésátlagokra való törekvés közben a beavatkozásoknak a talaj termékenységére, szerkezetére, biológiai
életére gyakorolt hosszú távú hatásainak figyelemmel kísérése többé-kevésbé háttérbe szorult. Jórészt erre
vezethető vissza a talajok degradálódása, termékenységük csökkenése. Ezt szemlélteti, foglalja össze a 22. ábra.
22. ábra - A talajműveléssel és a gazdálkodással összefüggő talajállapot-romlás sémája
(Birkás, 1993)
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
232 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A talaj termékenységének fontos tényezője annak szerkezete. Állandó morzsalékos szerkezete elsősorban a
mikroorganizmusok és a giliszták tevékenységének eredménye, ezért minden talajművelési beavatkozásunknak
a célja az kell legyen, hogy segítsük a talajélőlények szerkezetalakító tevékenységét, és ezzel a talaj biológiai
beéredését. Sekera (1951) ezt úgy fogalmazza, hogy: „élve felépített, egészséges, beéredett talajt kell nyújtani a
növény számára egész fejlődése folyamán, hogy optimális termést adhasson.” Sauerland (1948) a talaj
beéredettségét a következőképpen határozza meg:
„A talaj beéredettsége a mikroorganizmusok elégséges, intenzív munkája, a talajélet által kialakított tartós,
morzsalékos szerkezet. A beéredettség a talajéleten, a giliszták és a mikroorganizmusok tevékenységén áll vagy
bukik. A talaj beéredéséhez a megfelelő talajszerkezet kialakulásához kedvező mész- és humuszállapot, könnyen
korhadó, változatos szerves anyagok, ásványi kolloidok és megfelelő talajművelési eljárások szükségesek”
(Sekera, 1951)
Az istállótrágyázásban csak igen ritkán vagy egyáltalán nem részesülő talajok biológiai tevékenysége,
mikroflórája, valamint -faunája annyira lecsökken, hogy éppen a talaj élete válik kétségessé. Ha másért nem is,
legalább ezért el kellene gondolkodnunk a csak kemizálásra alapuló, energiaintenzív termesztés
létjogosultságán.
A morzsalékos szerkezet – amint arra Manninger (1957) igen határozottan rámutat – azonban önmagában még
nem jelenti a talaj beéredettségét. Fokozott figyelemre érdemesek ezzel kapcsolatos, sok évtizedes kutató és
gyakorlati termesztő tapasztalataiból leszűrt, bölcs megállapításai: „Morzsalékos talajszerkezetet műveléssel
vagy fagy hatására is tudunk kapni, de ez utóbbi morzsák az első esőre összeomlanak, eliszapolódnak,
összeülepednek, megszáradáskor pedig elkeményedve hantokat képeznek, amivel együtt jár a levegőtlenség,
végső fokon pedig a termőképesség csökkenése”, majd később így folytatja: „rögszilárd, állandó beéredett
talajszerkezet kolloid, szerves és ásványi anyagok (agyag-humusz komplex) jelenlétében egyedül a
mikroorganizmusok képesek előállítani. Csak az élve felépített, egészséges talaj tud a víz összeiszapoló
hatásának ellenállni, ... benne a levegő, a víz és a talaj szilárd alkotórészei mindig a legkedvezőbb arányban
vannak. ... Ezért tudja az ilyen talaj a növénynek fejlődése kezdetétől beéréséig állandóan a szükséges vizet és a
mikrobák által feltárt ásványi tápanyagokat nyújtani.”
Azért tartottuk fontosnak ezeket a gondolatokat előrebocsátani, mert – bár Szabó (1986) megállapítása szerint
„a modern talajtan középpontjában az egységes (abiotikus és biológiai) anyag- és energiaforgalom áll” – azok
a dogmák, amelyek „a talaj szerkezetét kizárólag kolloid-kémiai hatásokra vezették vissza szinte a mai napig
uralkodnak” (Manninger, 1986).
A talajművelés során tehát arra kell törekednünk, hogy beavatkozásainkkal segítsük a giliszták és talajmikróbák
tevékenységét, ezzel a talaj biológiai beéredését, a tartós, „élve felépített”, morzsalékos szerkezet kialakulását.
Vannak olyan „szerkezet nélküli” talajok is, mint a homoktalajok, szikesek, erősen kötött talajok. Ezeken a
gazdálkodás különös figyelmet és szakértelmet igényel. Amennyiben mód van rá, itt is arra kell törekedni, hogy
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
233 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
a művelhetőség és a termeszthető növények összhangba kerüljenek. Ez azonban mindig speciális ismereteket
tételez fel.
2.3.2. 4.2.3.2. Eszközök, műveletek és hatásaik
A talaj szerkezetének kialakulása és stabilitása a már korábban említett mészállapoton, szervesanyag-
gazdálkodáson és ásványikolloid-tartalmon túl a talajművelési eljárások talajbiológiai megalapozottságától,
és ebből táplálkozó okszerű alkalmazásától függ. Ilyen szempontból kell a talajművelő eszközök munkájának
hatását ismételten átgondolnunk.
A talajművelő eszközök a következő alapműveleteket végzik: forgatás, lazítás, porhanyítás, keverés, tömörítés,
felszínalakítás.
A talajművelő gépek egy időben több műveletet is végeznek. Mindazonáltal az egyes eszközök munkájában a fő
alapművelet jól elkülöníthető. A 60. táblázatban a főbb talajművelő eszközök alapműveleti jellemzőit foglaltuk
össze (Nyíri et al., 1981).
61. táblázat - A humusz hatása a talajtermékenységre (Koepf et al., 1980. nyomán)
Alap-
műveletek Eke
Tár-
csás
boron
a
Egy-
irányú
tárcsa
Kultivátor
Fogas Simí-
tó
Henger
Talaj-
maró lúd-
talp
rugó
s véső
gyű-
rűs sima
Forgatás xxx xxx x xx – – – – – – – – – – –
Lazítás xxx xx xx xx xx xxx x – x x xxx
Porha-
nyítás xx xxx xxx xx xxx x xxx x x x xxx
Keverés xx xxx xxx xx xxx x xxx x – – xxx
Tömörítés – – – – – – – – x xxx xx –
Felszín-
alakítás x x – – x x xx xxx x xx xx
Gyökerek
átvágása xxx x xx xx x – – – – – – – – – xx
Megjegyzés: xxx kiválóan, xx jól, x közepesen, –gyengén, – –igen gyengén, – – –nem végzi a műveletet.
A talajművelő eszközöknek, az azokkal végzett alapműveleteknek a talaj mikrobiális tevékenységére és ezzel a
szerkezetképződési folyamatokra gyakorolt hatásait a következőkben foglaljuk össze (Antal et al., 1966; Nyíri
et al., 1981; Szabó, 1986; Antal, 1987):
a) Forgatás hatására a felszín közeli aerob mikrobaközösség anaerob körülmények közé kerül, tömegesen
elpusztul, kibontakoznak a humifikációs folyamatok, és az ásványosodás (mineralizáció) lelassul. A
barázdafenékről származó mikroorganizmusok aktiválódnak, és a humuszbontó mineralizációs folyamatok
kerülnek előtérbe. A forgatás összességében az aerob biodinamikának kedvez. Az állandó forgatás, illetve annak
teljes elhagyása egyaránt káros következményekkel járhat. A talaj állandó forgatása, a folytonos szellőztetés
hatására erősen megnő az aerob mikroorganizmusok mineralizációs tevékenysége, és a szerkezetképző
poliszaharidok és humuszanyagok mennyisége csökken, így a talaj szerkezete fokozatosan romlik, elporosodik,
eltömődik. Mindezeken túl a talaj felszínre hozott anyagát az esőcseppek szerkezetromboló hatásának teszi ki. A
hosszú időn át tartó intenzív talajművelés és a nehéz munkagépek taposása a talajok térfogattömegének
növekedését okozza, ami együtt jár az aerob biodinamika hanyatlásával, a mikro- és makro pórustér arányok
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
234 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
megváltozásával, és a földigiliszták szerkezetképző tevékenységének korlátozásával is. Ezen túl a túltömődött
talajok (talajréteg) nem engedik át a növények gyökereit, ezért azok a felső lazább rétegekben helyezkednek el,
emiatt nem tudnak hozzáférni a mélyebb rétegekben lévő tápanyagokhoz és vízkészletekhez, így nő az
aszálystressz-érzékenységük stb. További hátrány, hogy a tömődött réteg alatti tápanyagok felvehetetlenné
válnak a kultúrnövények számára, és látszólagos tápanyag- (és víz-) hiánytünet lép fel. Emellett – mivel a
kultúrnövény nem veszi fel – sok könnyen oldható tápanyag a talajvízbe, majd innen az élővizekbe kerül, és
környezetszennyezővé válik, ahelyett hogy a kultúrnövényt táplálná. Ennek veszélye annál nagyobb, minél
kevesebb a talajok ásványi kolloid-, mész- és humusztartalma, és minél alacsonyabb a (mikrobiális életet is
befolyásoló) pH értéke. A forgatás teljes elhagyása szintén kedvezőtlen hatású lehet. A mineralizációs
folyamatok háttérbe szorulásával ugyanis csökken a talaj tápanyag-szolgáltató, tápanyag-közvetítő képessége.
Összességében le kell szögezni, hogy kedvező összhatást olyan talajművelési rendszertől várhatunk, amely a
talaj fizikai féleségétől és típusától függő 2–5 évenkénti forgatáson, a köztes időszakban pedig forgatás nélküli
talajművelésen alapul. Előbbi a mineralizációs folyamatok felerősítésével a növények táplálkozását, utóbbi
pedig a humifikációs folyamatok erősítésével a talajszerkezet, a biológiai élet, a talajtermékenység fenntartását
és javítását szolgálja. Ügyelni kell arra is, hogy a periodikus forgatás ne azonos mélységben történjen, mert ez
tömődött „eketalpréteg” kialakulásához vezet, amely az előzőekben vázolt káros következményekkel járhat. A
forgatás periódushossza természetesen nem lehet mereven rögzített, hiszen adott körülmények között (pl. nedves
talajon történő betakarítás esetén) akár egymást követő két évben is szükség lehet a szántásra, forgatásra. Ez
azonban a vázolt alapelv tendenciaszerű érvényesítését nem kérdőjelezi meg. A forgatás során ügyelni kell arra
is, hogy a talajszelvényben előforduló szikes, glejes vagy kavicsos, köves réteg ne kerüljön a szántott rétegbe.
b) A lazítás (réteglazító: 35 cm; középmély lazító: 35–50 cm; mélylazító: 50–70 cm mélységig) kíméletes és
mégis hatásos művelet. A feltalaj szerves anyagának degradálódása és a mélyebb szintek tevéketlen talajának
felszínre hozása nélkül aktivizálja a talaj lelassult aerob biodinamikáját, így a talaj átlevegőzése, detoxikációja,
tápanyagfeltárása a mélyebb régiókban is végbemehet.
c) A porhanyítás, keverés a feltalaj baktériumközösségeit csak mérsékelten aktivizálja. Az átlevegőzés nem
válik annyira intenzivvé, hogy ez az aerob humuszbontók morzsadegradáló tevékenységét túlságosan
felgyorsítaná, ugyanakkor az aerob biodinamika aktivizálásával javítja a növények táplálkozási feltételeit.
d) A feltalaj tömörítése a ventilláció felszíni korlátozásával megakadályozza, hogy a mélyben túlzott
oxigénbőség érvényesüljön, és pl. az ammóniumsók a nitrifikáló baktériumok tevékenysége révén nem kívánt
mértékben oxidálódjanak nitrátokká.
2.3.3. 4.2.3.3. Talajművelési rendszer
A talajművelés eszközei segítségével adott területen és adott körülmények között olyan talajművelési rendszert
kell kialakítani, amely tekintettel van a domborzati viszonyokra, a talaj típusára, fizikai féleségére, annak
biológiai teljesítőképességére és ökológiai toleranciájára, a csapadékviszonyokra, a tápanyag-feltáródás és
növénytáplálkozás igényére, a növényszerkezetre és vetésváltásra stb. A talajművelési rendszereket a
talajvédelemre gyakorolt hatásaik alapján a követketők szerint csoportosíthatjuk:
a) Iparszerű (konvencionális) talajművelés
Az iparszerű művelési rendszerekben a tejes talajfelületet megmunkálják, alapművelésre ekét (újabban
Magyarországon tárcsát is) használnak. A növények igényeinek teljesítése során általában háttérbe szorul a
talajvédelem. A talajállapot kedvezőtlenségeit kevésbé hatásos, több beavatkozással szüntetik meg. E rendszer
tipikusan sokmenetes, vagyis a növények kívánta talajállapotot az ésszerűnél nagyobb idő-, energia-, és
költségfelhasználással érik el (Birkás, 1995).
b) Minimális talajművelés (minimum tillage)
Szólnunk kell azokról a talajművelési irányzatokról, amelyek összefoglalóan a „minimum tillage”5, illetve „zero
tillage”6 elnevezést viselik. Hazai viszonyok között ezeknek kellő mésztartalmú, középkötött talajokon, de
feltétlenül csak periodikusan lehet jelentősége. A minimális művelés összhangba próbálja hozni a talaj kedvező
fizikai, biológiai állapotának kialakítását a művelési ráfordítások csökkentésével. A minimális talajművelés a
szántást teljesen nem mellőzi, hiszen lehetséges olyan talajállapot, amikor a szántás kapcsolt eljárással
elmunkálható és a következő beavatkozás már a vetés. Azon eljárásokat hagyják el, amelyek kedvezőtlen
5 minimum tillage = takarékos, csökkentett menetszámú, összevont eszközrendszerű művelés. 6 zero vagy nontillage = talajok bolygatása vagy eszközökkel történő művelése nélküli vetés speciális vetőgépekkel és gyomirtás kémiai szerekkel.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
235 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
minőségű talajállapotot hoznak létre és így további beavatkozásokra adnak okot. Az 1950-es években, Észak-
Amerikában alakult ki, és azóta újabb irányzatok alapjául szolgált.
A műveletszám-csökkentés, az energiatakarékosság, a talajművelés racionalizálása indokolt lehet, de csak addig
a mértékig, amíg nem okozza a talaj kultúrállapotának romlását, mert az előbb-utóbb terméscsökkenéshez vezet.
Figyelemmel kell arra is lenni, hogy a zero-tillage művelésnél a gyomok elleni védekezést csak herbicidekkel
lehet megoldani, és gondot okoz a speciális, igen drága vetőgépek beszerzése is. Mindezen túl a talaj tavaszi
lassabb felmelegedése következtében a vetés később végezhető, és – pl. kukoricánál – az optimális vetésidőhöz
viszonyított minden nap késés 1–1%-kal csökkenti az elérhető hozamot.
c) Talajvédő művelés (conservation tillage)
Talajvédő és kímélő művelésről beszélhetünk, ha a termesztendő növény igényeinek teljesítése során újabb
károsodást nem szenved, vagy javul a talaj fizikai és biológiai állapota (Birkás,1995). Az észak-amerikai
kutatók szerint talajvédő művelésnek tekintendő bármely művelési és vetési módszer, amelyben a talaj felszíne
védelmi célból vetés után is legalább 30%-ban fedett tarlómaradványokkal. Kialakulása (1970-es évek eleje) óta
több módszerrel gazdagodott, így: direktvetés (no-tillage), hasítékba vetés (slotplanting), sávos művelés és vetés
(strip tillage) bakhátas művelés és vetés (ridge till), de ide sorolhatók a sekély forgatás nélküli módszerek is, ha
a jelzett feltételnek megfelelnek.
d) Csökkentett talajművelés (reduced tillage)
Csökkentett vagy energiatakarékos a művelés, ha a termesztendő növény igényeinek megfelelő talajállapot a
termőhely körülményeihez szabott lehető legkevesebb eljárással és menetszámmal teljesül (Birkás, 1995).
Magyarországon alkalmazott módszerek:
• középmélylazítóra alapozott rendszer;
• nehézkultivátorra alapozott rendszer ;
• nehéztárcsára alapozott rendszer;
• kombinált alapművelés és vetés.
A csökkentett talajművelési rendszerek Magyarországon több tekintetben megfelelnek a talajkímélés
elvárásainak.
e) Alkalmazkodó talajművelés
Az alkalmazkodó talajművelés az ökológiai és ökonómiai feltételeknek leginkább megfelelő növények
termesztését olyan takarékos és talajkímélő módszerekkel alapozza, amelyek hosszabb időszakot tekintve sem
növelik a gazdálkodás kockázatát (Birkás, 1995). Az alkalmazkodó művelés egyesíti a takarékos és talajkímélő
művelés legfontosabb jellemzőit, és ily módon alapozza a fenntartható növénytermesztést. Az alkalmazkodó
talajművelés jellemzői:
• a talaj fizikai állapotába történő beavatkozások összhangban vannak a termőhellyel és a termőhely
védelmével;
• a művelés mélysége és módja megfelel a talajvédelem feltételeinek, ugyanakkor biztosítja a termesztendő
növények kedvező fejlődését;
• a művelési beavatkozások száma és sorrendje összhangban van a talaj fizikai és biológiai állapotának
megőrzésével és javításával;
• adott művelési eljárás javítja a további, ugyanakkor kihasználja a megelőző művelettel létrehozott
talajállapotot (a biológiai beéredés előnyeivel);
• a biológiai beéredés előmozdításával javítható bármely művelési beavatkozás minősége, és csökkenthetők a
művelés ráfordításai;
• a tarlómaradványokat nem a művelést akadályozó tényezőnek tekinti, hanem felhasználja a talaj fizikai-
biológiai kondíciója javítására, valamint a nedvesség veszteség csökkentésére (az alapművelés előtt a felszín
bizonyos mértékű borítottságával, a tenyészidőben pedig a vetősorok között, ha sávos művelés történik).
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
236 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Általánosan alkalmazható receptet nem lehet adni, de néhány alapelvet érdemes figyelembe venni.
Egyik alapelvként fogadhatjuk el, hogy a talajművelés olyan legyen, hogy az ne, vagy kevéssé zavarja meg,
inkább kímélje és támogassa a talajéletet úgy, hogy közben őrizze meg a talaj vertikális szerkezetét. A gyakorlat
számára ez a legrövidebben talán így fogalmazható meg „sekélyen forgatni, mélyen lazítani”! (Diercks, 1983)
[Ezt a külföldön 10–15 éve – nálunk pedig napjainkra ismét felfedezett alapelvet Manninger (1957) 30 évvel
ezelőtt egy élet gazdálkodási és kutatói tapasztalatai alapján meggyőzően, közérthetően megfogalmazta.
Könyvének 1986-os ismételt kiadása is megállapításainak időtállóságát bizonyítja, és tanulmányozását, elveinek
megfontolását a mai gazdáknak is őszintén javasoljuk.] A „sekély forgatás, mély lazítás” elve azonban kedvező
hatást elsősorban akkor ér el, ha a mélyebb talajrétegek „bekapcsolását” okszerű vetésforgóba illesztett, mélyen
gyökerező növényfajokkal tesszük, valamint a talajerő-gazdákodás egyéb tényezőit (szervesanyag-gazdálkodás,
meszezés stb.) is okszerűen alkalmazzuk. A kíméletes talajműveléssel egyszersmind meg kell akadályoznunk a
humuszlebontás és N-mineralizáció indokoltnál nagyobb mértékű felgyorsulását.
Másik alepelv az lehet, hogy időszakonként és az erre igényes kultúrák alá célszerű forgatást (középmély- vagy
mélyszántást) alkalmazni. Vannak magágyigényes, magágy- és gyökérágyigényes, valamint toleráns, közömbös
kultúrnövények. A forgatás vagy annak elhagyása attól függően célravezető, hogy a termeszteni kívánt
növényfaj mely csoportba tartozik (Antal, 1987).
Harmadik alapelvként fogadhatjuk el, hogy a művelés irányának domb- és hegyvidéken mindenkor
merőlegesnek kell lennie a lejtő irányára. E rétegvonalas művelésen túl az is fontos, hogy szántás során a
barázdaszeletet milyen irányba fordítjuk. Ezek a szempontok egyéb hatásokkal együtt jelentősen befolyásolják a
talajpusztulási, eróziós folyamatokat.
A talajművelési rendszer kialakításánál ezeken kívül figyelembe kell venni (Antal, 1987):
• az elővetemény visszahagyott tarló- és gyökérmaradványainak minőségét és tömegét,
• a szántóföldi termőhelyek szerinti talajkötöttséget, a duzzadás és zsugorodás mértékét, és annak
szerkezetképző hatását,
• a talaj nedvességi állapotát,
• az elővetemény betakarításától a következő növény vetéséig rendelkezésre álló időt,
• a talaj kultúrállapotát stb.
A 23. ábrán bemutatunk egy olyan példát, amely a felsorolt elvek figyelembevételével kialakított talajművelési
rendszert szemlélteti (Weichel, 1981).
23. ábra - Példa a kíméletes talajművelésre (Weichel, 1981)
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
237 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az ábra alapján is külön ki kell emelnünk az előveteménytől, lekerülésének időpontjától, a visszahagyott
maradványok mennyiségétől és minőségétől függően differenciált nyári talajművelés fontosságát. Ez nemcsak
a vízmegőrzést, hanem a talajok biológiai beéredését, a gyom és árvakelés – mely egyben zöldtrágyaként is
felfogható – talajba dolgozását, irtását lehetővé teszi (Antal, 1987), így a kíméletes talajművelésnek igen fontos
eleme. Látható az is, hogy e rendszerben a domináló sekély forgatás, mély lazítás elve mellett helyet kap a
periódikus középmély vagy mély forgatás.
Meg kell jegyeznünk, hogy szélsőséges talajtípusokon a leírt általános alapelveken túl a talajművelés
kialakítása során néhány körülményre feltétlenül figyelemmel kell lenni. Ezek közül a legfontosabbak:
• erősen kötött talajok: száradással zsugorodnak,
• laza talajok: deflációveszély,
• szikesek: „perctalajok”,
• lejtős, erodált talajok: vízerózió-veszély.
Az alkalmazkodó talajművelés nem szűkíthető le a művelés teljes elhagyására, így e gazdálkodás
Magyarországon is figyelmet érdemel. Hozzá kell még tenni, hogy ennek bizonyos ismérvei a múlt és
közelmúlt, vagy a jelen egyes szerzőitől sem idegenek, és tapasztalataik a jövőben is hasznosíthatók. Ilyenek
egyebek között:
• a talajművelés biológiai tevékenységet elősegítő hatásai (Manninger, 1938; Gyárfás, 1925; Kemenesy, 1956,
1964),
• a műveletek összevonása, a művelés ésszerű csökkentése (Pethe, 1918; Bánházi-Fülöp, 1982; Birkás, 1987),
• a száraz talajállapot művelési megoldásai (Kerpely, 1910; Gyárfás, 1925; Manninger, 1938; Kapocsi, 1981;
Birkás, 1987),
• a lazítózás szükségessége és hatékonysága (Nyíri, 1975; Sipos, 1978).
2.3.4. 4.2.3.4. Talajvédelem
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
238 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kíméletes talajművelés és a kedvező talajszerkezet más eszközökkel együtt (pl. vetésforgó, évelő
pillangósok termesztése stb.) igen fontos szerepet játszhat a talajvédelemben is. A biológiai folyamatokban
felépített talajszerkezet ugyanis jobban ellenáll a víz és a szél talajromboló és -elhordó hatásának. A
talajvédelem egyre sürgetőbb feladattá válik, amelynek megoldásához minden lehetséges és ésszerű eszközt fel
kell használnunk. Ezek közül e helyütt a már ismertetetteken kívül még egy tényezőt szeretnénk
hangsúlyozottan kiemelni: a mezővédő erdősávok és fasorok szerepét. Sürgősen újra kell értékelnünk ezek
talajvédő és egyéb kedvező ökológiai hatását (pufferoló természetes biotóp-hálózat), és halaszthatatlan feladat
újratelepítésük lehetőségeinek feltárása és megteremtése.
Ezzel összefüggésben felülvizsgálatra szorulnak a jelenlegi táblaméretek is. Az esetenként 100–200 ha-os
táblákon a szél- és a víz talajromboló hatását alig lehet megakadályozni. Ezen túl az ilyen méretű táblák
talajának heterogenitása olyan nagy lehet, hogy ez lehetetlenné teszi a talajművelés és tápanyagellátás
talajviszonyoknak megfelelő, okszerű, hatékony kialakítását, megoldását. Ezeknek a tábla átlagához való
alakítása tulajdonképpen a tábla egészen kis részén ad megfelelő eredményt, a tábla zömén azonban vagy túl
sok, vagy túl kevés. Ennek feloldására egyesek az erősen tőkeigényes precíziós növénytermesztést (Precizion
Farming), mint rendszert ajánlják.
Mindezekből következik, hogy amit a nagy gépek hatékony üzemeltetésével nyerünk, azt a talajdegradálódással
és az agrotechnikai alkalmazkodást megakadályozó táblaheterogenitással együtt járó hátrányok
következményeképpen többszörösen elveszítjük. Ki kell tehát mondanunk, hogy nem a táblaméreteket és a
növénytermesztés technológiáját kell a gépméretekhez, azok gazdaságos kihasználásához alakítani, hanem
éppen fordítva. Olyan gépekre van a növénytermesztésnek szüksége, amelyek lehetővé teszik a növényhez és
környezetéhez alkalmazkodó termesztéstechnológia kialakítását, megvalósítását.
A fentiek bizonyítják, hogy a talajművelés és talajvédelem új feladatai részben a hazai hagyományokra és a
külföldi tapasztalatokra támaszkodva fogalmazhatók meg. Hazai viszonyaink között az alkalmazkodó művelés
különböző módszerei nem csupán érdeklődésre tarthatnak számot, hanem hasznosan kihasználhatók a
talajvédelem, a talajtermékenység fenntartása, javítása, a művelés-ésszerűsítés és energiaracionalizálás egyre
sürgetőbb feladatainak megoldása során. Ki kell azonban azt is hangsúlyoznunk, hogy a talajművelés
eredménye, a termelés színvonalára és a talajtermékenységre gyakorolt hatása a már tárgyalt tényezőktől (fajta,
vetésszerkezet, vetésforgó, előveteményhatás stb.), éppen úgy függ, mint a következőkben sorra kerülő
talajerő-gazdálkodástól. Mindezek összhangja teremtheti meg a környezetkímélő, környezetbarát és
egyszersmind hatékony, jövedelmező gazdálkodás feltételeit.
2.4. 4.2.4. Talajerő-gazdálkodás, trágyázás
A talajerő-gazdálkodás, a trágyázás körüli viták igen széles skáláját nincs mód bemutatni. Két karakterisztikus
álláspont azonban jellemezheti a nézetkülönbségeket.
Staub (1983), aki a biológiai gazdálkodás művelője, minden vegyszer használatát elveti, a talajt, annak
termékenységét kulcsfontosságúnak tartja, és ennek biztosítását csak biológiai módszerekkel látja környezet- és
egészségkárosodás nélkül megvalósíthatónak. Egyenesen a következőket mondja az ellentáborról: „...a
mezőgazdasági vegyipar, csatlósaival együtt ártalmatlannak tünteti fel, vagy nélkülözhetetlennek kiáltja ki azt,
amit el akar adni, a vegyipar képviselői előtt előadást tartó növényvédelmi professzor pedig még rá is dupláz”.
Búzás (1987) ugyanakkor a biogazdálkodásról ezt írja: „Az irányzatnak számos követője van, és a követők
tábora igen tarka. A tudományos maghoz csatlakoznak a különböző vallási szekták, politikai csoportosulások,
üzleti vállalkozások stb.”, majd igyekszik cáfolni mindazt, amit a biogazdálkodás képviselői fontosnak tartanak.
„A növényeknek azért van szükségük a talajra, mert számukra támasztó közeget jelent, és vizet, valamint
szervetlen vízoldható sók formájában tápelemeket szolgáltat. Ha a növények ezeket talaj nélkül is megkapják,
ugyanolyan szépen fejlődnek A talaj tehát nem feltétele a mezőgazdasági növények termelésének, hanem csak
ezen növények természetes előfordulási helye, mivel emberi beavatkozás nélkül a talaj biztosítja számukra a
szükséges létfeltételeket.” Kevéssel később ezt írja: „A mezőgazdasági növényeknek nincs szüksége
szervesanyagra, mikroorganizmusokra, talajéletre stb. Ezekre a talajnak van szüksége, de a talajnak is csak
akkor, ha ez a feltétele, hogy funkcióját be tudja tölteni”. Állítását a következőképpen igyekszik igazolni: „Jól
példázza ezt az egész világon elterjedt vízkultúrás zöldségtermesztési módszer… Ezek a növények vízen és
közönséges szervetlen sókon kívül semmit sem kapnak, mégis minden tekintetben tökéletesen fejlődnek, és igen
nagy terméseket adnak. A talaj támasztó funkcióját mesterséges támaszok helyettesítik”.
Mindkét álláspont nehezen tartható, de még nehezebben fogadható el. Az elsővel kapcsolatban el kell
mondani, hogy nem feltétlenül káros a talajra, a környezetre, az egészségre minden, kontrolláltan és
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
239 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
megfontoltan felhasznált vegyszer pusztán azért, mert mesterséges úton állították elő, sőt okszerű és józan
mértékű felhasználása erősítheti a kedvező természeti folyamatokat is. Különösen így van ez a természetben is
előforduló ásványi trágyaszerek esetében, melyek hatása e tekintetben jelentősen eltér a szintetikus növényvédő
szerekétől.
Másrészt az is nehezen fogadható el, hogy – bár lehetséges és megvalósítható a növények teljesen mesterséges,
szabályozott, automatizált körülmények közötti felnevelése – miért kellene erre törekednünk, mikor ugyanezt a
klíma és a talaj a drága és bonyolult automatikák helyett sokkal tökéletesebben elvégzi, ha beavatkozásainkkal
azokat a természeti folyamatokat erősítjük, amelyek a növényi produkciót és egyben a környezet stabilitásának
fenntartását szolgálják. Nem az tehát a kérdés, hogy „lehet-e?” hanem az, hogy „érdemes-e?” és „szabad
e?”. A kérdés más technológiai elemeknél (pl. monokultúra-vetésváltás) is így vetődik fel, amint arra már
korábban is utaltunk. Éppen hogy nem kikapcsolni és helyettesíteni kell a környezeti adottságokat, a
természeti erőforrásokat, hanem azok minél teljesebb hasznosítására, védelmére és javítására kell törekednünk,
és ezt kell hogy szolgálja minden beavatkozásunk.
Arra is rá kell mutatni, hogy sokszor a legtökéletesebbnek vélt vagy látszó mesterséges rendszer is csak
modellezi a természetest, ami vagy mennyiségi (termés) vagy minőségi (íz, zamat, szín, vitamintartalom,
eltarthatóság stb.) oldalról hiányt szenved, nem is beszélve arról, hogy ezt csak egyre nagyobb energiabevitellel
lehet megvalósítani. Azon a kevéssé vizsgált problémán is könnyedén túlteszi magát ez az érvelés, hogy a
hidropónika vagy egyéb mesterséges közeg elven működő technológiák és berendezések a hulladékaikkal
milyen terhelést jelentenek a környezetre, és mibe kerül ezek hatásának semlegesítése?
Különösen azért veszélyes az ilyen, könnyen félreérthető megközelítés, mert azt a látszatot kelti, hogy a
talajnak a növény táplálásában csupán passzív „támasztó” és „raktár” szerepe van. Ha a növények
gyakorlati táplálását ez az illúzió hatja át, akkor valóban súlyos környezeti katasztrófa következhet be. Álljon itt
Kreybig (1956) véleménye az ilyen nézetekről: „Az ilyen káros nézetek – amelyek sajnos mélyen gyökereznek –
a talajt tisztán a növény ásványi tápanyagraktárának tekintik, e szerint tehát ha a termékenységet fokozni
kívánjuk, csak tápelemekkel kell telíteni. Ma már alig tagadható, hogy ezen az úton a talaj termékenységét és így
valóban tartósan nagy és gazdaságos terméseket nem lehet biztosítani, mert csak jó minőségű
humuszanyagokkal tudjuk a talaj tartós szerkezetét és akadálytalan víz- és tápanyagszolgáltató képességét
létrehozni és fenntartani.” A talaj termékenységének tényezői lényegesen bonyolultabbak, amelyeket
Boguslawski (1965) és Győri (1984), valamint mások véleménye alapján már korábban ismertettünk.
A két vélemény ismertetésének és kritikájának azért szántunk tágabb teret, mert úgy véljük, hogy a mai
magyarországi növénytermesztésben, a talajerő-gazdálkodásban, a tápanyagellátásban is józan, szélsőségektől
mentes megoldást kell találnunk.
Ezek után vegyük sorra a talajerő-gazdálkodás tényezőit és fejlesztésének feltételeit, lehetséges irányait.
2.4.1. 4.2.4.1. A talajerő-gazdálkodás tényezői
A talajban lejátszódó folyamatok és a növény életfolyamatai között kétirányú és igen szoros kölcsönhatás van.
A tápanyagellátás rendszerét úgy kell tehát kialakítanunk, hogy abban a növényre és a talajra gyakorolt
hatásokat azonos súllyal mérlegeljük. Ma már szerencsére egyre többen vallják ezt a nézetet. Közülük álljanak
itt Szabónak (1986) a növény és a talaj anyagcseréjének egységével kapcsolatos megállapításai: „A talajok és a
növényvilág fejlődéstörténete geológiai korszakokon át elválaszthatatlanul mindig együtt halad. A talajképződés
szerves nyersanyagát a növények szolgáltatják, a növénytakaró nélkül a talaj biokémiai kapacitása fokozatosan
csökken. Bár a növény szöveteinek elemi felépítése a fajra többé-kevésbé specifikus, és a növénynek genetikailag
ellenőrzött sajátos anyagcseréje van, ez azonban rendkívül szorosan összeforrott a talaj biológiai és abiotikus
anyagcseréjével, és az utóbbiak hiányai, korlátozottságai szigorúan visszatükröződnek a növényi anyagcsere
több-kevesebb károsodásán is. Úgy látszik, hogy a növény anyagcseréjével a talaj abiotikus történéseinek
rendszerébe nagyrészt a talaj biológiai közösségének közvetítésével kapcsolódik be.”
Nem tudunk tehát nem egyetérteni Kreybig Lajossal, akinek véleményét a legtömörebben az tükrözi, hogy
„Gyakorlati trágyázástan” (1951), majd „Trágyázástan” (1955) című könyvének is a következő alcímet adta:
„A talajélőlények és növények okszerű táplálásának irányelvei”. Ebben a könyvben Kreybig megállapítja, hogy:
„A bő és biztos termések, tehát a talajtermékenység érdekében mindenekelőtt jó szerkezetű talajt kell
előállítanunk és fenntartanunk. Ehhez elsősorban az szükséges, hogy olyan minőségű szerves anyagokkal
gazdagítsuk a talajt, melyeknek enyészete folyamán a termesztett növények tápanyagellátása bőségesen
biztosított, és kellő mennyiségű tartós – szerkezet javító – humusz is keletkezik. Ennek a feladatnak akkor
tehetünk eleget, ha okszerűen kezeljük és alkalmazzuk a talajerő-gazdálkodás következő tényezőit:
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
240 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. az istállótrágyát,
2. a tarló- és gyökérmaradványokat,
3. a zöldtrágyákat,
4. az egyéb szerves hulladékanyagokat és komposztokat,
5. a műtrágyákat, amelyek az előbbiekkel, a talajélőlények és a növények ásványi táplálóanyag igényével a
legszorosabb összefüggésben érvényesülnek.”
2.4.2. 4.2.4.2. A tápanyag-szükséglet meghatározása, agrokémiai közelítésben
Az 1970-es és 1980-as évek talajerő-gazdálkodási és trágyázási tanácsadási gyakorlatában a vezető szerepet a
műtrágyák játszották, és a felsorolt egyéb források csupán korrekciós tényezőként-, a csapadékkal és egyéb úton
érkező tápanyagok és a klíma módosító hatása pedig elhanyagolható tételként szerepeltek. Az erre épülő
trágyázási tanácsadási rendszer a mezőgazdasági gyakorlatnak abból a régi és állandó igényéből indul ki, hogy a
tápanyag-gazdálkodási technológiákat pontos – a növény és annak környezeti igényeit figyelembe vevő –,
megbízható módszer alapján alakíthassa ki.
Hazánkban az első – a növény és a talaj tulajdonságait figyelembe vevő – szaktanácsadási rendszert a múlt
század végén az Országos M. kir. Chemicai Intézet állította fel. Vezetője, Liebermann (1886), számos
nagyparcellás műtrágyázási kísérlete alapján két következtetést vont le:
• „a tápanyag-visszapótlás szerepe elsősorban a növény igényeit kell, hogy kielégítendő legyen,
• a műtrágyázás hatását mindenkor annak gazdaságossága szabja meg.”
A növényt ellátó tápanyagok közül a műtrágya használattal és az NPK adagok emelésével látványos
terméshozam növekedés következett be az 1970-es és 80-as években. A túlzott műtrágya adagoknak viszont a
talajban és a környezetben előidézett hátrányaival, károkozásával a termelők akkor nem számoltak. Időközben
mind a hazai, mind a külföldi kutatások megállapításai azt bizonyították, hogy a szakszerűbb és korszerűbb
tápanyagellátás akkor éri el célját, ha a trágyázás gyakorlata az alábbiakat veszi figyelembe:
a) az egyes növények terméséhez annyi tápanyagot adni, amennyit az adott növény a vegetáció során igényel,
illetve a terméssel és a hozzá tartozó melléktermékkel (szalma, kóró, répafej stb.) betakarításra kerül;
b) a talaj felvehető tápanyagai ne csökkenjenek, és csak annyival emelkedhetnek, amennyi a talajra, a talaj
kultúlállapotára és a környezetre nem káros;
c) a különböző növények tápanyagellátása és ennek kialakított módszere a termőhely talajához igazodjon.
A talaj termékenységét fenntartó és a talajerő-gazdálkodással foglalkozó kutatók erre már az 1960-as évek
végén felfigyeltek, és új trágyázási módszerek kidolgozása kezdődött el. Ekkor alakult meg a Láng Géza által
Keszthelyen vezetett témakollektíva, és az ország 10 kutató intézetében, ún. egységes műtrágyázási
tartamkísérleteket állítottak be. Ezt a munkát vette át később Debreczeni Béla, és vezetésével született számos
kísérleti eredmény, publikáció és könyv. Hatékony kutatómunka folyt a GATE Kutató Intézetében Kompolton,
valamint az MTA Talajtani és Agrokémiai Kutató Intézetében (Sarkadi, 1995).
Részben a Kutató Intézetek trágyázási kísérleteinek eredményeiből, részben az Állami Gazdaságok
Szakszolgálati Állomásainak táblatörzskönyvi és szövetkezeti gazdaságok személyesen gyűjtött adataiból
Gödöllőn kezdték kidolgozni a tápanyagellátásnak azt a módszerét, ami MÉM-NAK módszer néven került
bevezetésre (Debreczeni, 1979; Antal, 1979).
A módszer arra épült, hogy 3 évenként kötelező lett az állami gazdaságok és a mg. termelő szövetkezetek
talajainak vizsgálata NPK tápanyagtartalomra, pH-ra, kötöttségre és mésztartalomra. Ezzel ismertté vált az
ország talajainak tápanyag-ellátottsága táblánként. A növényeknek a terméssel és a hozzátartozó
melléktermékkel megállapítható N, P2O5, K2O, CaO, MgO tartalma, ami természetesen talajonként és
évjáratonként néhány %-os eltérést mutat. Ezzel kiszámítható az is, hogy az adott terméssel a növény mennyi
tápanyagot vesz fel a talajból.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
241 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Adott gazdaságnak egyes tábláin az elvárható termés ismeretében, a talaj tápanyag-ellátottságából alapul vehető
tápanyagkészlet szerint növényfajonként kiszámítható az a tápanyagszükséglet, ami megközelítően szükséges a
terméshez, és feleslegesen sem a talajt, sem a környezetet nem, vagy csak alig terheli.
Az 1980-as években a trágyázási módszerből számos tapasztalat gyűlt össze, és ennek figyelembevételével az
1996-ra került kiegészítésre, anélkül, hogy alapjában változott volna. Talaj és környezetvédelmi szempontból a
módszer továbbfejlesztése előrelépést jelent, és a következő főbb elvekre és módszerekre épül (Antal, 1997).
Az országban 31 talajtípuson és altípuson folytatnak szántóföldi termesztést. Az egyes talajtípusokhoz és
altípusokhoz a szántóföldi növénytermelés gyakorlata nem tud rutinszerűen alkalmazkodni. A talajigény, a
termesztett növények várható termésének megtervezése, a tápanyaghasználat minél szakszerűbb kiszámítása
érdekében hat szántóföldi termőhelyet különböztet meg a rendszer, melynek alapja a genetikai talajosztályozás.
A szántóföldi termőhelyek meghatározását erre az osztályozásra alapozták, és egy-egy csoportba több, bizonyos
tekintetben egymáshoz néhány tulajdonságban közel álló talajtípust soroltak, amelyek a következők (Antal,
1997):
A termőhely száma
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
A szántóföldi termőhely neve
Középkötött mezőségi talajok
Középkötött erdőtalajok
Kötött réti talajok
Laza homoktalajok
Szikes talajok
Sekély termőrétegű vagy erősen lejtős, erodált és heterogén talajok
A tápanyagellátási terv készítésének lényege e rendszerben az, hogy a várható termés tápanyagigénye a talajban
már rendelkezésre álló tápanyagforrások és a várható tápanyagveszteségek figyelembevételével úgy
módosuljon, hogy közben a talaj tápanyagtartalma ne csökkenjen egy bizonyos kritikus szint alá. A talaj
tápanyagszolgáltatásának megítélését elősegíti az évenkénti tápanyagmérleg készítése.
A tápanyagmérleg bevételi oldalára kerül a szerves és műtrágyákkal talajba jutott tápanyagok, továbbá a
pillangósok tarló- és gyökérmaradványaiban felhalmozódott N mennyisége. A vetőmagvakkal és a csapadékkal
talajba került tápanyagokat elhanyagolhatóknak tekinti. A tápanyagmérleg kiadási oldalának elkészítéséhez a
terméssel kivont, valamint a párolgás, kilúgzás, irreverzibilis tápanyag-megkötődés következtében elveszett
tápanyagok mennyiségét kell megbecsülni. A tápanyagmérleg készítéséhez a következő adatokat igényli:
• A szervestrágyázás éve, a felhasznált trágya félesége, mennyisége és tápanyagtartalma.
• A melléktermékek N- és P- tartalmával, mint tápanyagforrással nem számol, egyedül K-tartalmuk kerül a
mérleg bevételi oldalára. Mivel az alászántott melléktermékek súlyát nem ismeri, a főtermés alapján ítéli meg
a talajba jutott K mennyiségét. Úgy veszi, hogy 1 t szemterméshez tartozó szalmával vagy kukoricaszárral
átlag 12 kg K2O jut a talajba.
• Az elővetemény faja, termése, a betakarítás, illetve a pillangósok törésének ideje.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
242 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• A felhasznált műtrágyák mennyisége, hatóanyag-tartalma, a talajba juttatás módja és ideje.
• A terméssel kivont tápanyagok mennyisége.
• A tápanyagveszteségek mértéke. A tápanyagveszteségeket a mérlegkészítés célja szerint többféleképpen veszi
figyelembe. A közvetlenül a betakarítás utáni állapotnak megfelelő N-mérleg készítésekor az időjárástól, a
talajtulajdonságoktól és az agrotechnikai tényezőktől függően 10–40%, átlagosan 25% N-veszteséggel
számol.
Ebben a rendszerben a felsorolt paraméterek alapján a növények műtrágyaigényét a következő módon tervezi.
A N-műtrágyaigény tervezésekor a termés nagyságától függő N-adagokat a N-műtrágyaigényt csökkentő vagy
növelő tényezők szerint módosítja. Ezek közül a pillangósok pozitív elővetemény-hatását és a nagy mennyiségű
szármaradvány kedvezőtlen C/N-aránya miatti N-korrekciót kell kiemelni.
A P-műtrágyaigény tervezésekor a vetésterv és a várható termés ismeretében megállapítja a „termésszint-
egyenértéket”, majd a várható termésszinthez javasolható P2O5-adagot. Ebből levonja az istállótrágyával adott
P2O5-mennyiségét, továbbá az elővetemény betakarítása után készített P-mérleg egyenlege szerint „a talajban
maradt” P2O5-mennyiségének mintegy 70%-át. Az ily módon számított mennyiség a gyakorlati
felhasználhatóság céljából kerekíthető, figyelembe véve, hogy alaptrágyaként szuperfoszfát formájában 20–30
kg/ha P2O-nál kisebb adagot nem célszerű kiszórni. A rendszer alacsony pH érték esetén a foszforadag növelését
javasolja.
A K-műtrágyaigényt a P-éhoz hasonlóan tervezi. A különbség abban áll, hogy a megítélt K2O-adagból az
istállótrágya K-tartalmán kívül a melléktermékekkel alászántott K2O mennyiségét, továbbá a mérleg szerint
talajban maradt K2O 80%-át levonja. (Laza homoktalajon, továbbá erősen csapadékos év után csak 60–70%-át.)
A rendszer tehát a talajok tápanyag-ellátottságából, a növények fajlagos tápanyagigényéből és a különféle
termőhelyeken reálisan tervezhető termésátlagokból kiindulva határozza meg a területegységre vonatkozó
műtrágyaigényt, majd ezt az istállótrágya, a zöldtrágya és egyéb szervesanyagok (szalmatrágya, komposzt,
szármaradványok) tápanyagtartalmával, valamint egyes elővetemények és különböző talajproblémák (túlzott
kötöttség, savanyúság, lúgosság stb.) hatásaival korrigálja (Antal, 1997).
A talajerő-gazdálkodás alaptényezőinek hatékonyságát számos körülmény igen jelentősen befolyásolja. A
különböző tápanyagformák érvényesülését befolyásoló tényezők közül a következőket emeljük ki:
• a klímaviszonyok (csapadék, hőmérséklet stb.),
• a talajtulajdonságok (fizikai féleség, kötöttség, genetikai típus, pH- és mészviszonyok, ásványi és szerves
kolloidok mennyisége és minősége, tápelemtartalom, szerkezet, víz- és hőgazdálkodási tulajdonságok, az
erózió mértéke, a mikrobaközösségek száma, aránya, a mikrobiális tevékenység aktivitása stb.),
• a termesztés módszerei (vetésforgó, vetésváltás, vetésszerkezet, talajművelés stb.).
2.4.3. 4.2.4.3. A talaj termékenysége és a szerves anyagok
A szerves és szervetlen tápanyagforrások a talajéletre, a talajtevékenységre, a növények táplálkozási feltételeire,
a termés mennyiségére és minőségére a felsorolt tényezőkkel szoros összefüggésben fejtik ki hatásukat. A
talajerő-gazdálkodás rendszerét tehát mindezek figyelembevételével kell kialakítani. Mindazonáltal úgy tűnik,
hogy ma e rendszernek kulcskérdésévé vált a szerves anyagok mennyisége, minősége, a szervesanyag-
gazdálkodás színvonala, és ez – ha lehet hatványozottan – igaz védett és érzékeny természeti területeinken.
Az, hogy a szerves anyagok szerepét a műtrágyázás intenzív növelése időszakában alulértékeltük, abból a
nézetből fakadt, hogy azokat csak tápanyagforrásoknak tekintettük, és mivel tény, hogy a növények elsősorban
szervetlen tápanyagokkal táplálkoznak, így indokolatlannak tűnt a tápanyagokat nehezebben kezelhető,
kijuttatható és bedolgozható formában biztosító szerves anyagok használata.
Bár a szerves anyagok nagy mennyiségben és megfelelő formában és arányban tartalmaznak tápanyagokat is, és
így mint tápanyagforrások sem elhanyagolhatók, de szerepük nemcsak, és nem is elsősorban ebben áll. Ha
elfogadjuk, hogy a növényi anyagcsere szoros összefüggést mutat a talaj biológiai és abiotikus anyagcseréjével,
akkor a szerves anyagoknak a talaj termékenységében játszott szerepét is figyelembe kell vennünk, és így
megítélésük gyökeresen megváltozik. A talajba jutott szerves anyag a talajfauna számára fontos szén- és
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
243 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
energiaforrás, az „élvefelépített” talajszerkezet kialakulásának alapeleme. Javítja annak háromfázisos
rendszerét, szerkezetességét, vízbefogadó és víztartó képességét, ami a művelhetőségre és a tápanyag-
szolgáltatásra is jótékonyan hat vissza (Sarkadi, 1952; 1958).
A szerves anyagoknak a talaj termékenységére gyakorolt hatásait a következőkben foglalhatjuk össze (61.
táblázat).
62. táblázat - Néhány hazai talajféleség 0-20 cm-es rétegének átlagos egyensúlyi
állandója az NPK tápelemekre (Búzás, 1987. nyomán)
1. A talaj szerves
anyagai Növényi maradványok
↓
Állati melléktermékek
↓
Talajélet
↓ ↓
Táphumusz Tartós humusz
Táplálja a talajéletet Állandó, a talajásványokhoz kötődik
2. Hatása a növények
tápanyag-ellátására A talajélet N-t köt meg a
levegőből, a táphumusz a
mineralizálódás során
ásványi anyagokat bocsát ki,
az ásványokból tápanyagokat
tár fel.
Tartalékot képez, lassan
feltáródva tápanyagokat ad le.
Felvehető tápanyagokat tárol,
megakadályozza azok
kimosódását.
3. Hatása a talaj és a
növény egészségi
állapotára és
minőségére
Hatóanyagokat, növényi
hormonokat,
antibiotikumokat szállít,
növeli a biológiai aktivitást,
ez visszaszorítja a kártevőket
és kórokozókat.
Sokoldalú hatóanyag-
karaktere van, növeli a
biológiai aktivitást, a
fajgazdag mikrobiális
tevékenység helye, ez
visszaszorítja a kártevőket és
kórokozókat.
4. Hatása a talaj
szerkezetére A talajélet hozzájárul a
talajszerkezet kialakulásához
és stabilizálódásához
A laza talajokat kötöttebbekké
teszi, javítja
vízgazdálkodásukat, a kötött
talajokat fellazítja, javítja
levegő- és hőgazdálkodásukat,
morzsalékos szerkezetet képez
(s így közvetve csökkenti a
gépi vonóerőigényt. – szerk.
megj.)
A hazai szakirodalomban a korábbi időszakban szinte valamennyi szerző, de napjainkban is többen
hangsúlyozzák a szerves anyagok mennyiségének és minőségének szerepét (Hargitai, 1960, 1974, 1980,
1981, 1983; Győri, 1984; Szabó, 1986; Major, 1987; Németh, 1996). A talaj specifikus (humusz) és nem
specifikus szervesanyag-tartalmával kapcsolatban a következő hatásokat emelhetjük ki:
• mineralizációja útján a benne lévő tápanyagok felszabadulnak, a növények számára felvehetővé válnak,
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
244 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• a talajban található szerves vegyületek (enzimek, antibiotikumok, vitaminok) a növényekre közvetlen
fiziológiai hatást is gyakorolnak,
• közvetlen hatást gyakorolnak a talaj fizikai tulajdonságaira, víz-, hő- és levegőgazdálkodására,
térfogattömegére, porozitására, a szilárd rész sűrűségére,
• a föld felszínén lévő talajtakaróban energiaakkumulátor szerepét töltik be,
• olyan szén (C)- és energiaforrást jelentenek, amelyek a talajban lejátszódó biológiai folyamatoknak
elengedhetetlen feltételei,
• alapvetően meghatározzák a talajok általános és speciális környezetvédelmi kapacitását, kompenzáló
képességét stb.
Mindezek alapján azok a beavatkozások, amelyek javítják a talaj humuszháztartását, döntő szerepet játszanak a
talajtermékenység kialakulásában és fenntartásában. A 24. ábrán egy 25 éves bajorországi kísérlet eredményei
alapján mutatjuk be a különböző trágyázási módszereknek a talaj humuszháztartására gyakorolt hatását. A
humuszmérleg 25 év utáni egyenlege, úgy gondoljuk, önmagáért beszél, és értéke +30% (érett istállótrágya), és
–28% (nagy műtrágyadózisok) között alakul.
24. ábra - A talaj humusztartalmának változása 25 év során különböző szerves és
műtrágyázás után (Bachthaler, 1979)
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
245 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A szisztematikus szervesanyag-bevitel hatásának mértéke – mint arra Hargitai (1980) vizsgálatai is határozottan
rámutattak – a talaj eredeti humusztartalmától is függ. Hosszan tartó szervestrágyázás az eredetileg kis
humusztartalmú talajokon igen nagy mértékben (az eredeti érték háromszorosára!) is gyarapíthatja a
humuszkészletet. Megállapítja azt is, hogy a műtrágyázással együtt alkalmazott szerves trágyázás a humusz- és
nitrogénállapot kedvező változása szempontjából egyaránt igen jó. Ez a megoldás a talajtermékenységet és a
gyakorlati tulajdonságokat egyaránt javítja.
A talajba dolgozott szerves anyagoknak a humuszháztartásra gyakorolt hatását humuszmérleg-számítással
(Győri, 1984) határozhatjuk meg. A humuszmérleg-számítás három részből tevődik össze:
1. a különböző növények által okozott humuszveszteségek (a mérleg kiadási oldala),
2. a talajba kerülő szerves anyagok (növényi maradványok, szerves trágyák) mennyisége (a mérleg bevételi
oldala),
3. a mérleg egyenlege alapján javaslattétel a szervesanyag-bevitelre.
a) Humuszveszteségek
A növénykultúrák által okozott humuszveszteségek a következők szerint számíthatók:
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
246 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ahol:
• humuszveszteség: t/t főtermék,
• fajlagos N-igény: kg/t főtermék + hozzátartozó melléktermék
• mineralizációból fedezett hányad:
• pillangósoknál: 20% (0,2)
• egyéb növénynél: 30% (0,3)
• a humusz fajlagos N-tartalma: 50 kg/t (5%).
b) Humuszgyarapodás
A talaj humusztartalma a talajba kerülő növényi maradványok, illetve a kijuttatott szerves trágyák
humifikálódása (humuszosodása) révén gyarapodhat.
A növényi maradványok bedolgozása révén keletkező humuszgyarapodás mértéke azok fajlagos N-tartalmától,
humuszosodásának mértékétől, valamint a bedolgozott növényi maradványok mennyiségétől függ.
Úgy találták, hogy a humuszosodás mértéke – a maradványok N-tartalmától függően – szalmánál 10%, a
gyökérmaradványoknál pedig 18%. A magasabb N-tartalmú maradványoknál, illetve ha a maradványokhoz N-
kiegészítést adunk, a humifikáció mértéke eléri a 30%-ot (Győri, 1984).
A humuszosodás mértéke erősen függ a talajtulajdonságoktól, talajélettől, a talajlakó mikroszervezetek számától
és aktivitásától is. Ezért minden olyan beavatkozás, amely a talajéletet serkenti, elősegíti a szerves anyagok
humifikációját is. (Az istállótrágya jobb hatása ilyen szempontból éppen ebben van!). Ilyen megoldás lehet, ha a
növényi maradványokat a N-kiegészítés mellett különböző mikrobiológiai készítményekkel is lepermetezzük, és
így dolgozzuk be a talajba. Ezzel a talajmikrobák számát és aktivitását növeljük, és így a szerves anyagok
humifikálódását elősegítve, ugyanolyan szervesanyag-mennyiségből több humusz képződhet.
A humuszgyarapodás mindezek figyelembe vételével a következők szerint számítható:
,
ahol:
• humuszgyarapodás: t/t melléktermék,
• fajlagos N-tartalma: kg/t melléktermék,
• humuszosodási index:
• szalmánál: 10% (0,10)
• gyökérnél: 18% (0,18)
• ezek N-kiegészítéssel: 30% (0,30)
• pillangós maradványoknál, 30% (0,30)
• a humusz fajlagos N-tartalma:50 kg/t (5%).
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
247 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Külföldi vizsgálatokban (Kononova, 1963; Boldirev et al. 1978) az istállótrágya humuszgyarapító hatásának
elemzése során szárazanyag-tartalmát 45%-nak véve úgy találták, hogy az istállótrágya szárazanyag-tartalmának
40%-a humifikálódik. Ez azt jelenti, hogy a felső 30 cm-es talajréteg 0,1%-os humuszgyarapításhoz 25 t/ha
istállótrágya bedolgozására van szükség.
Hazai feltételek között az istállótrágyában átlagosan 25% szárazanyaggal és annak 30%-os humifikálódásával
számolhatunk (Győri, 1984). Így a felső 30 cm-es talajréteg humusztartalmának 0,1%-os (4500 kg/ha-os)
emeléséhez 60 t/ha istállótrágya bedolgozására van szükség.
c) A humuszmérleg egyenlege, humuszgyarapítás
A humuszmérleg egyenlegét a humuszveszteségek és a humuszgyarapodás egymáshoz viszonyított aránya
határozza meg. Humuszgyarapodás alapvetően 3 úton érhető el:
• pillangósok (elsősorban évelő pillangósok) termesztésével;
• istállótrágyázással;
• szárbedolgozás + N-kiegészítés + mikrobiológiai készítmények alkalmazásával.
Ez alapján a humusz gyarapítására a következő talajerő-gazdálkodási rendszert, módszerkombinációt
ajánljuk:
1. Pillangósok után a gabonaszalma betakarítható több éven keresztül is anélkül, hogy a humuszmérleg
egyenlege negatívvá válna. Ez a különböző pillangósok után a következő időszakig folytatható:
• lucerna után (20 t/ha életteljesítmény esetén): 10–20 éven keresztül,
• vöröshere után: 1–2 éven keresztül,
• bíborhere után: 1–2 éven keresztül,
• borsó után: 1 éven keresztül.
Ezt a gabonaszalmát istállótrágya készítéséhez használjuk.
2. Ha a táblán a megadott időszaknál régebben volt pillangós, akkor a termesztett növény gyökér- és
szármaradványait N-kiegészítéssel és mikrobiológiai készítmények hozzáadásával bedolgozzuk.
3. Az első két pontban leírtak betartásával a humuszmérleg egyensúlyban tartható, esetleg valamelyest még
gyarapítható is, és ugyanakkor rendelkezünk istállótrágyával az igen alacsony humusztartalmú táblák
javításához, és a talajkötöttségtől függően a 3–5 évenkénti rendszeresen visszatérő istállótrágyázáshoz (az
„istállótrágya-forgóhoz”).
A humuszveszteség és -felhalmozás mértékét az egyéb feltételek (klímaviszonyok, talajtulajdonságok, az
alkalmazott agrotechnika) is jelentősen befolyásolják. A szerves anyagokkal kapcsolatos kérdések azonban
olyan jelentősek, hogy azokat ökológiai és agrotechnikai kísérletekben a jelenleginél nagyobb mértékben és
ütemben kellene vizsgálni. Ez az alkalmazkodó növénytermesztésnek olyan alapeleme, amelynek
ökotípusonkénti elemzése elodázhatatlan feladat.
Az eddig elmondottakat úgy foglalhatjuk össze, hogy a szerves anyagoknak a jelenleginél lényegesen nagyobb
szerepet kell kapniuk növénytermesztésünkben. Ezek olyan tápközeget biztosítanak a talajélet, a mikrobiális
tevékenység számára, amely lebontásuk, humifikációjuk révén döntő módon befolyásolják a talaj szerkezetét, a
humuszanyagokban szerves kötésben lévő tápanyagok lassú mineralizációja, feltáródása pedig a növényeket
élettani igényeiknek megfelelő ütemben és mértékben látja el felvehető tápanyagokkal. Ez a harmonikus
tápanyagellátás, valamint a talajban lévő egyéb szerves vegyületek (bioregulátorok) a növényeket
ellenállóbbá teszik a stresszhelyzetekben, ezzel növelik a termés biztonságát, stabilitását. A szerves
kötésben lévő tápanyagok nem mosódnak ki a talajból. Mindez együttesen növeli a termelés ökonómiai és
ökológiai rentabilitását.
2.4.4. 4.2.4.4. A talaj biológiai tevékenysége és a növények táplálkozása
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
248 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az 1960-as évek előtti szakirodalom nyomatékosan hangsúlyozta és a 70–80-as évek külföldi, valamint a ’90-es
évek hazai szakirodalma egyre nagyobb mennyiségben „szállítja” azokat a tényeket, amelyek azt bizonyítják,
hogy a növények elsősorban a talaj biológiai tevékenysége által jutnak felvehető tápanyagokhoz, a bevitt
tápanyagokat, szerves anyagokat a giliszták és egyéb makrobionták feldolgozzák, majd elsősorban a mikróbák
használják fel élettevékenységükhöz. (Számos tény mellett ezt bizonyítja pl. a közismert pentozán hatás is. Ha a
talajban kevés a N., akkor a nagy mennyiségben bevitt szerves anyagok lebontásához azt elsősorban a mikrobák
veszik fel, és ahhoz a növény hozzá sem fér (Mándy, 1974). Ez a folyamat nagymértékben függ a talaj
jellemzőitől, állapotától, biológiai tevékenységétől, valamint a bedolgozott szerves anyagok N-tartalmától.
Győri (1984) szerint a talajba dolgozott szalma, kukoricaszár, napraforgószár stb. N-tartalma általában 1,2%
körüli. Ezt erősíti meg Aldrich (1976) is, majd rámutat arra, hogy ha szármaradványok N-tartalma kisebb mint
1,7%, akkor a mikroorganizmusok a tág C/N arány miatt az összes nitrogént a saját testük felépítéséhez,
szaporodásukhoz használják fel, azaz kialakul az ún. pentozánhatás, ami végeredményben a kultúrnövénynél N-
hiánytünetként jelentkezik. Pótlólagos N bevitele (vagy nagy N-tartalmú pillangós beszántása) esetén, ha a
szerves anyagok N-tartalma 2% fölötti (jó ha eléri a 2,2%-ot), a lebontáshoz szükséges N mennyiségen túl
szabad, a növények számára is hozzáférhető N marad, ami biztosítja a kultúrnövények normális növekedését és
fejlődését mindaddig, amíg a mikrobák elhalása, humifikálódása majd mineralizálódása után felszabaduló N-
készlet is felvehetővé válik. Így a szervetlen formában kijuttatott N mikrobiális transzformáció közbeiktatásával
egyenletesen táplálja a növényt, de nem utolsó szempont az sem, hogy a nitrogén elvándorlása minimális, mivel
az a mikrobák testéből csak elhalásuk után, fokozatosan válik szabaddá, amit viszont a növény azonnal felvesz
és saját szöveteibe épít be.
Nagyon fontos tehát annak megállapítása, hogy amíg a mikrobák intenzív szaporodása folyik, addig a növény
számára csak az a hányad felvehető, ami a mikrobák igényeinek kielégítése után megmaradt! Később a
mikrobák szaporodása és elhalása egyensúlyba kerül, majd az egyensúly fennmaradása mellett egyre több lesz
az elhalt mikroba, ennek révén a hozzáférhető tápanyagmennyiség is. A szemléletváltás tehát abban áll, hogy
nem növénytáplálást, hanem talajerő-gazdálkodást kell folytatnunk. Ismét csak Kreybiget (1951, 1956) kell
idéznünk: „A gyakorlati életben sohasem szabad elfelejtenünk, hogy nem a növényt, hanem elsősorban a talajt
trágyázzuk, és a növény táplálását a talaj végzi. A talaj és a trágya kémiai és biológiai tulajdonságait kell tehát
ismernünk és figyelembe vennünk, ha az adott tápanyagok legnagyobb jövedelmezőségét akarjuk biztosítani.”
2.4.5. 4.2.4.5. Tápanyagformák a talajban
A talajban a tápanyagok kötött, nem felvehető (A) és szabad, felvehető (B) formában vannak jelen. E kettő adja
a talaj tápanyag-kapacitását. A két forma adott feltételek között egyensúlyban van egymással. Az egyensúly
annál gyorsabban kialakul, minél nagyobb sebességgel tudnak az (A) és (B) formák egymásba átalakulni. Az
egyensúlyi állandó az adott talaj és környezeti viszonyokra jellemző szám (Buzás, 1987).
Növénytáplálkozási és környezetgazdálkodási szempontból azok a kedvező viszonyok, ahol az (A/B) arány
nagy, de az (AB) átalakulás akadálytalan és gyors, és így olyan ütemben képes a talaj (B) formájú felvehető
tápanyagokat szolgáltatni, amilyen ütemben azt a növények felveszik. A magas (A/B) arány a veszteségek
minimalizálását, a gyors mobilizáció képesség pedig a folyamatos és harmonikus növénytáplálást teszi lehetővé.
A 62. táblázatban a magyarországi talajok átlagos NPK egyensúlyi állandóját foglaltuk össze.
A táblázat alapján pl. 1 kg szabad (B) N-re futóhomokon átlagosan 2,5 kg kötött, közvetlenül nem felvehető (A)
N jut, réti talajon viszont ez az érték mintegy 8,3 kg. Ugyanezek az értékek P esetében futóhomokon 333 kg, réti
talajon 500 kg, kálium esetében futóhomokon 71 kg, réti talajon viszont mintegy 435 kg.
63. táblázat - A pH-tól függő P felvétel (Aldrich, 1976)
Talaj Egyensúlyi állandók (A/B) (K) (kg/kg)
KN KP KK
Futóhomokok 2,50 333 71
Barna
erdőtalajok 3,13 625 74
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
249 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Csernozjomok 5,88 400 278
Réti talajok 8,33 500 435
A talajok szerves és szervetlen kolloid tartalma döntő módon meghatározza a két tápanyagforma (A,B)
egyensúlyi állandóját. A kolloidtartalom növelésével csökken az összes tápanyagtartalmon belül a mobilis (B)
tápanyagok aránya, és ezzel a potenciális veszteségek és a környezetszennyezés mértéke. Ebben az esetben a
növénytáplálás szempontjából döntő kérdés az (AB) átalakulások sebessége, az egyensúly kialakulásának
üteme. Kedvező esetben (jó talajszerkezet, aktív talajélet, kedvező nedvesség- és pH-viszonyok) ez az átalakulás
olyan ütemben folyik, amilyen ütemben a növények táplálkozásukkal a B felvehető tápanyagok mennyiségét
csökkentik.
Ha növeljük az (A) (nem felvehető) formájú tápanyagok mennyiségét, felgyorsul azok (B) formává alakulása, és
magasabb tápanyagkapacitás-értéken áll be az adott talajra jellemző (A:B) egyensúly. Ha felvehető (B)
formában visszük be a tápanyagokat, akkor azok (A) formába való átalakulása gyorsul fel, de ezen átalakulás
sebessége attól függ, hogy milyen mértékben képes a talaj a B formájú tápanyagot megkötni. Ez a
megkötőképesség alapvetően a talaj ásványi – szervetlen kolloid – összetételétől, szerves kolloid tartalmától és
mikrobiális tevékenységétől függ. A mikrobiális tevékenység intenzitását ugyanakkor nemcsak a (B) formában
bevitt tápanyagok, hanem a szerves formában jelenlévő C (szén), valamint a N abszolút és relatív mennyisége is
alapvetően befolyásolja, amint arra már korábban rámutattunk.
Mindebből az következik, hogy a talaj tápanyag-kapacitását növelni legkedvezőbben úgy tudjuk, ha nagyrészt
kötött (A) formájú tápanyagokat tartalmazó szerves anyagokat juttatunk a talajba, vagy ha a (B) formájú
tápanyagokat tartalmazó műtrágyákat szerves szénforrásokkal együtt adagoljuk (Diercks, 1983). Ha ezt nem
teszszük, akkor a mikrobiális tevékenység s ezzel a (BA) átalakulás akadályozott, és az egyensúly úgy áll
helyre, hogy a (B) formában bevitt tápanyagok jelentős része kimosódik, környezetszennyezővé, a termelésben
pedig veszteséggé válik.
2.4.6. 4.2.4.6. A talajerő-gazdálkodás gyakorlati módszereinek fejlesztése
A talajerő-gazdálkodás tényezőinek e vázlatos áttekintése után vizsgáljuk meg, hogy az ismertetett elvek milyen
gyakorlati megoldásokkal érvényesíthetők. Ehhez nagy segítséget adhat az évszázados hazai és külföldi
gyakorlat. Nézzünk néhány ilyen megoldást.
• Az istállótrágya tápanyagvesztesége a szakszerűtlen kezelés hatására akár az 50%-ot is elérheti. Látva az
istállótrágya mai megítélését, és az ezzel összefüggő, többségében siralmasan rossz kezelését, azt kell
mondanunk, hogy ismét meg kell tanulni az istállótrágya szakszerű erjesztését és érlelését (lásd pl.: Kreybig,
1955), ki kell dolgozni a trágyakezelés és -kijuttatás technológiáját, és meg kell oldani e technológia
gépesítési problémáit (erre a 4.2.5. fejezetben részletesen visszatérünk).
• A különböző (mezőgazdasági, kertészeti, kommunális stb.) eredetű szerves hulladékok, melléktermékek
komposztálása, és visszajuttatása a talaj-növény-állat-talaj rendszerbe sürgető feladat (erre a 4.2.6. fejezetben
részletesen visszatérünk).
• Műtrágyák + gyökér- és szármaradványok együttes talajba dolgozása, és a lebontás, humifikálódás gyorsítása
mikrobiológiai készítményekkel (Madas, 1985).
• Szalmatrágya-készítés műtrágyák (N,P) és mikrobiológiai készítmények vagy egyéb anyagok (pl. húgylé,
hígtrágya stb.) hozzáadásával (részletesen lásd.: Gyárfás, 1934; Kreybig, 1955). (További információk a
4.2.5. fejezetben.)
• Szalmás istállótrágya + műtrágyák (N, P) együttes erjesztése (Kreybig, 1955); előnye a nagyobb mennyiségű
és jó minőségű szervesanyag-képződésen túl az is, hogy a bőséges almozás hatására az állatok hővesztesége
is csökken, így a bevitt energia (abrak) nagyobb hányada fordítható termelésre, csökken a létfenntartó
energiaigény, a takarmányozás hatékonysága javul (más szavakkal nem feltétlenül az abrak által felvett
energia testhővé alakításával kell fűteni az istállót!).
• Retard (szerves vagy szervetlen kötésben lévő), lassan bomló és felvehetővé való ásványi trágyák
alkalmazása (pl. Búzás, 1987), nitrifikációinhibitorok alkalmazása, melyek megakadályozzák az ammónia
nitráttá alakulását és így kimosódását (pl.: N-serve = nitrapyrin) (Madas, 1985).
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
250 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• A mikrobiális N-kötés növelése, ami több úton is elérhető:
• a pillangósok területének növelésével,
• olyan N-kötő fajok szelektálásával, amelyek nem pillangós növényekkel is képesek szimbiózisban élni,
• olyan fajok szelektálásával, majd ezekkel a talajok oltásával, amelyek a talajban szabadon élve (pl.
Azotobacter) a jelenlegi fajoknál nagyobb intenzitással képesek a levegő nitrogénjét megkötni.
• Nem elég a talajok tápanyag-kapacitását emelni, hanem a tápanyag-szolgáltató képességüket is javítani
szükséges. Mivel ez igen erős összefüggésben van többek között a talajok pH-viszonyaival, ezért savanyú
talajaink meszezése elkerülhetetlen. Ez egyéb előnyös hatásokkal is jár. Mivel a talaj szerkezete – amint erről
már szóltunk – alapvető fontosságú termőképességének kialakításában, ezért a mész, mint az egyik
legfontosabb szerkezetképző anyag (a talaj szerkezetességét döntő módon szerves és szervetlen kolloid,
valamint mésztartalma határozza meg), a talaj termékenységének igen fontos eleme. A talajba dolgozott Ca-
trágya (mésztrágya) pH-növelő hatása kedvezően hat az egyéb makrotápanyagok felvehetőségére is. Ez
legszembetűnőbben a P felvételénél jelentkezik. A pH-tól függő P felvétel Aldrich (1976) szerint a következő
(63. táblázat).
64. táblázat - A zöldtrágyázás lehetőségei (Holló, 1996)
pH-érték Kémhatás A foszforfelvétel intenzitása
> 8,0 erősen lúgos gyors, de ritka az ilyen eset
7,0–8,0 gyengén lúgos sok foszfor trikalcium-foszfát
alakba megy át, amit nagyon lassan
vesznek fel a növények
7,0
6,0–7,0
közömbös
enyhén savanyú
gyors a P-felvétel, ebben a
tartományban a P sokkal
gyorsabban táródik fel, mint a
savasabb vagy lúgosabb
környezetben, így a növények
könnyebben felveszik
< 6,0 mérsékelten,
illetve erősen
savanyú
alacsony a P-felvétel, mivel ebben a
tartományban a P a vassal (pH <
5,0), alumíniummal és a mangánnal
nehezen felvehető vegyületeket
képez
• Újra kell értékelnünk a zöldtrágyázás szerepét, alkalmazásának lehetőségeit és módozatait (Kahnt, 1986;
Antal, 1986, 1987, 1993). Alkalmazása elsősorban a futóhomokon, humuszos homokon, laza barna
erdőtalajon igen kedvező, de szerepe gyenge víz- és hőgazdálkodású, kötött, szétiszapolódó, száradásra
erősen zsugorodó talajokon is igen jelentős. Napjaink növénytermesztési gyakorlatában három megoldás
lehetséges:
• nyári másodvetésű zöldtrágyanövények,
• őszi vetésű áttelelő növények,
• alávetésű köztes növények.
Fentiek közül: pillangósvirágú zöldtrágyanövények: csillagfürt, fehér somkóró, szöszös- és pannonbükköny,
perzsa-, svéd- és fehérhere stb., nem pillangós zöldtrágyanövények: olajretek, fehérmustár, facélia,
káposztarepce, takarmányrepce, réparepce stb. Meg kell említeni, hogy helyes felfogásban lehet az árvakelés is
zöldtrágya, ha meggátoljuk a kizöldült árvakelés vagy a kikelt gyomok maghozását, mielőtt ezt a talajba
dolgoznánk. A zöldtrágyázás a talaj tápanyag-összetételét és minőségét módosítja kedvezően, ezzel csökkenti a
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
251 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
tápanyagok kimosódását a talajból, s egyszersmind fokozza annak mikrobiális tevékenységét, javítja
szerkezetét, kultúrállapotát, tápanyag-szolgáltató és -közvetítő képességét. A zöldtrágyázás lehetőségeit a 64.
táblázatban foglaltuk össze.
65. táblázat - Veszteségek a gondatlanul kezelt trágyalében és vizeletben (Kreybig, l955)
l. Fővetésű növény 2. Másodvetésű növény
1.1. Évelő pillangós 2. vagy 3.
növedéke
1.2. Fővetésű növény zöld
mellékterméke, pl. élő tarló, leveles
répafej
1.3 Talajvédő zöld ugar:
• természetes (gyom, maghozás előtt);
• árvakelés (kalászos, szárazborsó);
• őszi vetés: nem télálló (tavaszi
növény vethető utána) télálló (őszi
növény vethető utána);
• tavaszi vetés (őszi, vagy következő
évben tavaszi növény követheti);
• alávetés (előveteménybe) EU
talajvédelmi ajánlások.
2.1. Zöldtrágya növény:
• nyári másodvetések, pl. csillagfürt,
perzsahere, olajretek, facélia;
• áttelelő őszi másodvetések, pl. fehér
somkóró, bíborhere;
• tavaszi vetésű növények, pl.
napraforgó öntözött szántóföldön.
2.2. Zöldtakarmány növény:
• – áttelelő őszi, másodvetésű
zöldtakarmány növények, pl. rozsos
szöszös bükköny, Legány-féle,
Keszthelyi, Landsbergi keverék
tarlómaradványai, általában csak
öntözött területeken.
• Meg kell vizsgálnunk a tőzeg, a lápiföld és egyéb talajjavító szervesanyag-források felhasználásának
lehetőségeit.
Ezen megoldások közül az adott üzem viszonyainak legmegfelelőbb módszereket kiválasztva, azokat
kombinálva biztosítható a termés jó minősége, megfelelő mennyisége és stabilitása, s közben a talajok
szerkezete is javul, termékenysége, pufferkapacitása növekszik, és a termelési körfolyamatból kevesebb
környezetszennyező tápanyag kerül ki. Mindezekkel nemcsak a környezet stabilitása őrizhető meg, hanem a
termelés gazdaságossága, hatékonysága és a termékek minősége, táplálkozásfiziológiai értéke is javítható.
2.4.7. 4.2.4.7. Összegzés
A talajerő-gazdálkodás tényezőinek e vázlatos ismertetése arra hívja fel a figyelmet, hogy az korántsem azonos
a műtrágyázással, hanem csak egyéb talajerő-gazdálkodási módszerekkel kombinálva teremthetők meg az
ésszerű, stratégiai szempontokat figyelembe vevő környezetgazdálkodás, az ökológiai és ökonómiai
szempontból egyaránt hatékony, alkalmazkodó növénytermesztés feltételei.
A felsorolt módszerek részleteit a hivatkozottakon kívül a következő hazai szakirodalmi források tartalmazzák:
Cserháti et al. 1887; Cserháti, 1906, 1908; Bittera, 1925, 1931; Gyárfás, 1926; Kreybig, 1928, 1931, 1955;
Ballenegger, et al. 1936; Láng, 1960; Sarkadi, 1952, 1975; Debreczeni, 1979; Antal, 1979. Ezek
áttanulmányozásával sok olyan – évszázadok termelési tapasztalataiban kiforrott – elemet építhetünk be
napjaink gazdálkodásába, melyek a kor követelményeinek, termelési színvonalának is megfelelnek, és
segíthetnek az ésszerű környezetgazdálkodás, az alkalmazkodó növénytermesztés rendszerének
kidolgozásában.
Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy a „műtrágyázás” helyett „talajerő-gazdálkodásra”, illetve
szakszerű tápanyagellátásra van szükség, valamennyi elemének (tarló- és gyökérmaradványok,
szármaradványok, zöldtrágyák, istállótrágya, hígtrágya, tőzeg, egyéb szerves hulladékok, mikrobiális
nitrogénkötés, ezeket kiegészítő műtrágyázás stb.) számításba vételével, harmonikus felhasználásával, a
talajfolyamatok és a humuszgazdálkodás, a talajtermékenység (fertilitás + produktivitás!) tényezőinek és
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
252 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
törvényszerűségeinek megfelelően. Mindehhez fel kell gyorsítani az ezirányú kutatásokat, fejlesztő munkát, s a
megoldások gyakorlati elterjedését állami eszközökkel is támogatni kell. Védett és érzékeny területeken
különösen nagy a jelentősége ezek közül a szerves tápanyagformák alkalmazásának. Lássuk hát ezek közül a
legfontosabbat, az állati trágyákat, azok hagyományos kezelését és felhasználását.
2.5. 4.2.5. Állati trágyák hagyományos kezelése és felhasználása
A szerves anyagoknak – amint azt korábban már részletesen elemeztük – döntő szerepe van az
agrárökoszisztémák egyensúlyának és a talajok környezetvédelmi kapacitásának fenntartásában. Közöttük is
kitüntetett szerepet játszanak az állati trágyák. Ezért van az, hogy a tradicionális – a természeti
folyamatokhoz alkalmazkodó, ezeket integráló – parasztgazdálkodásban, a különböző vegyes gazdálkodási
rendszerekben olyan nagy figyelmet fordítanak az állati trágyák gondos kezelésére és okszerű felhasználására.
A két világháború közötti időszakban kialakult és stabilizálódott az állati trágyák kezelésének és
felhasználásának hagyományos rendszere, melyet az ezen időszakban megjelent számos – igen értékes –
közlemény ismertet (pl.: Bittera, 1925; 1931; Kreybig, 1928; 1951; 1955; 1956; Grábner, 1956 stb). Ezek a
munkák mind a mai napig jó eligazítást adnak az állati trágyák hagyományos kezeléséhez, ezért a továbbiakban
először mi is – elsősorban Kreybig munkáira támaszkodva – mutatjuk be ennek módszereit. Az 1960–1990
közötti időszakban ugyanis ezek a módszerek jobbára háttérbe szorultak, az iparszerű gazdálkodás az állati
trágyákat inkább tehernek, nehézségeket okozó rossznak tekintette, ezért e módszerek kutatása és fejlesztése is
megállt.
Ezt követően a komposztálást, mint az állati trágyák és egyéb szerves hulladékok kezelésének továbbfejlesztett
módszereit ismertetjük (Alexa–Dér, 1997).
2.5.1. 4.2.5.1. Általános szempontok
Sajnos hazánkban a szerves és istállótrágya-gazdálkodás igen elmaradott. Sok helyen az istállótrágyát még ma is
szemétnek tekintik, ahelyett, hogy azt szakszerűen kezelnék, erjesztenék, érlelnék és a talajok szükségletének
fedezésére valóban okszerűen alkalmaznák. Igen súlyosak és általánosak a hibák, amelyeket az istállótrágya
kezelésében lépten-nyomon tapasztalhatunk. Ezek közül a leggyakoribbak:
1. már az istállóban olyan hibákat követnek el, hogy még a legszakszerűbb trágyakezelés mellett sem válhat az
istállóból kikerülő nyers trágyából jó minőségű, nagyhatású trágya;
2. az istállótrágyát egyáltalán nem, vagy hanyagul és minden szakértelem nélkül nem erjesztik és érlelik, hanem
csak jól-rosszul raktározzák, aminek következtében igen nagy veszteségek állnak elő, a trágya erjesztési és
raktározási helye nem trágyatelep, hanem szemétdomb;
3. a híg ürülékkel és trágyalével egyáltalán nem is törődnek, vagy ha törődnek vele, abban semmi köszönet
nincsen, mert inkább az a cél, hogy megszabaduljanak tőle;
4. a többé-kevésbé rossz minőségű trágyát helytelenül kaszálják föl.
A talajerő fenntartásához megfelelő mennyiségű és minőségű istállótrágya alkalmazása nélkülözhetetlen. Ha az
istállótrágyát jól kezelik és érlelik, akkor szén- és energiaforrásul szolgál a talaj mikroszervezeteinek, jó
minőségű humuszt szolgáltat, amely a talaj tulajdonságait javítja, a talaj hasznos beéredését, a morzsalékos
szerkezet állandóságát biztosítja, a víz és levegőgazdálkodást javítja, megóvja a táplálóanyagokat a kilúgozástól,
fokozza a talaj szén-dioxid-termelő képességét és biztosítja a felvehető állapotú ásványi táplálóanyagok
keletkezését, a növények táplálását.
Az istállótrágya legfontosabb alkotórésze a szerves anyag, és annak nitrogéntartalma, mert ez a megfelelő
minőségű humusznak nélkülözhetetlen alkotórésze. A legújabb vizsgálatok eredményeiből következik, hogy az
istállótrágya nagyobb foszfortartalma szintén rendkívüli módon fokozza a hatóképességet és különösen a
tartamhatásokban jut érvényre.
Tudjuk, hogy az istállótrágya átalakulásait mind a trágyatelepen, mind a talajban mikroszervezetek végzik, és
kémiai, valamint biológiai törvényszerűségek szabályozzák. Tudjuk azt is, hogy az állati testből eltávozó szilárd
ürülék mikróbák tömegét tartalmazza (egészen 20 súlyszázalékig). A friss trágya szalmájában azonkívül igen
sok könnyen bontható, nitrogénmentes szénvegyület van, mely az ürülékben található mikróbáknak jó
tápanyagforrásul szolgál, elszaporodásukat biztosítja, s a trágya gyors felmelegedését okozza.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
253 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A trágya erjedése ezzel a felmelegedéssel veszi kezdetét. A kezdeti rohamos erjedést aerob (levegőt igénylő)
mikroszervezetek vezetik be, kissé savanyú közegben, majd anaerob (levegőt nem igénylő) mikróbák fejezik be
lúgosabb közegben, melyben a lúgosságot a keletkező ammónia idézi elő.
Az erjedés kezdetén igen nagy mennyiségben keletkezik szén-dioxid, víz és egyéb gázalakú és másféle termék,
miközben a hőfok annál inkább emelkedik, minél több a szalma, a levegő és minél erőteljesebb az erjedés.
Az érett istállótrágyából keletkező, könnyen erjeszthető alkotórészeket táphumusznak nevezzük, mert a talaj
baktériumainak táplálékforrásul szolgálnak, és elbomlásukkal a növények részére szükséges tápelemeket
szolgáltatják. A tartós humusz már sokkal nehezebben és lassabban bontható. Legnagyobb része olyan
humuszvegyületekből áll, melyek legfőképpen a növényekben foglalt ligninanyagokból keletkeznek. A lignin a
nehezebben bontható szénvegyületekhez tartozik.
Az istállótrágya erjedése levegő hiányában is végbemegy, de így nem éri el a kívánatos állapotot. A rosszul
korhadó istállótrágyák vöröses színeződése mutatja ezt az állapotot. Ha ez a vöröses színű istállótrágya jó
minőségű talajba kerül, és ott a bomláshoz szükséges megfelelő mennyiségű levegő, kedvező kémhatás és egyéb
feltételek adva vannak, akkor könnyen átalakulhat valódi humusszá. Rosszabb feltételek között azonban az ilyen
vöröses színű trágya hatóképessége igen csekély.
A legjobb minőségű humusz keletkezéséhez a trágyaerjedés végső fokán – a beéredésben – meleg és lúgos
kémhatás szükséges. Ha a trágya a telepen nem érik be kellően, akkor nyers trágya kerül a talajba, ennek pedig
hátrányai vannak. Homokos, laza talajban a trágya gyorsan és majdnem maradék nélkül lebomolhat, tehát csak
kevés humuszt szolgáltat. Kötöttebb talajon pedig a nyers trágya nitrogénszegénységet idéz elő, mert amint
bomlásnak indul, nitrogén-asszimilációt okoz.
Igen fontos a nyers istállótrágyában a szalma- és ürülékmennyiség megfelelő aránya. E tekintetben a
rendelkezésre álló kísérleti adatok szerint állandóan istállózott állatoknál megfelelő takarmányozás mellett
számosállatonként és naponta szarvasmarháknál 4–5, lovaknál 3–4, sertéseknél 4–4,5 kg szalmaaljazásnál alakul
ki a legkedvezőbb szalma–ürülék arány. Nagyobb nedvességtartalmú takarmányok etetésénél természetesen
több szalmára van szükség.
A várható nyerstrágya-nyeredéket az állandóan istálózott állatoknál számosállatonként nagy átlagban a
következőképpen számíthatjuk ki: a megetetett takarmány-szárazanyag mennyiség feléhez hozzáadjuk az
alomszalma mennyiségét, és az egészet megszorozzuk 4-gyel, azaz:
,
Ha tehát pl. napi 16 kg szárazanyag-mennyiséget etetünk és napi 4 kg szalmával almozunk, akkor a napi
nyerstrágya-nyeredék állandóan istállózott állatoknál (8 + 4) × 4 = 48 kg.
Az istállótrágya minősége és mennyisége sok mindentől függ, melyek közül a következőket kell külön is
kiemelni:
1. milyen volt a nyers trágya nedvességtartalma a berakáskor,
2. milyen arányban tartalmazta a trágya a szalmát és az ürüléket,
3. mennyi volt a nyers trágya felvehető állapotú nitrogén-, foszfor- és káliumtartalma,
4. milyen volt az erjesztés és érlelés folyamán a hőmérséklet,
5. milyen hosszú ideig tartott az aerob és anaerob szakasz.
Az elmondottakból kitűnik, hogy a trágya erjesztését éppúgy meg kell tanulni, mint pl. a szeszgyártásban a cefre
erjesztését. A kettő között azonban igen nagy a különbség, mert egy kellőképpen képzett trágyaerjesztő mester
sokkal nagyobb hasznot hajt, mint egy szeszfőzőmester.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
254 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Természetesen elkerülhetetlen, hogy a trágya erjedése közben bizonyos mennyiségű anyagveszteség ne álljon
elő, sőt hozzá is tartozik, mert az erjedési folyamatok a trágya beéredéséhez feltétlenül szükségesek. Ilyenek
pedig anyagveszteség nélkül lehetetlenek.
Az alomszalmának olyan állapotát, hogy az lágy, a körmök között kenhető legyen és így kinn a szántóföldön
könnyen a talajba legyen keverhető, veszteség nélkül nem lehet elérni. A szerves anyagoknak bizonyos mérvű
vesztesége tehát nemcsak elkerülhetetlen, hanem szükséges is. Feltétlenül káros azonban a nitrogéntartalomban
bekövetkező veszteség. Sajnos, ez nem kerülhető el teljesen, még a leggondosabb kezelés esetében sem, és így a
trágya 15, sőt néha 50% nitrogénveszteségével kell számolnunk.
Amint a trágya kellő hőfokra felmelegedett, abban új bomlási folyamatok indulnak meg, melyekben a nitrogén
átalakulásai a legjelentősebbek. Ezeket ammóniás erjedéseknek nevezzük. A keletkező ammónia a trágya
bizonyos szerves vegyületeihez – főképpen a humuszanyagokhoz – kapcsolódik, és így a legjobb minőségű
alkatrészeket szolgáltatja. A trágyaerjesztés lényege e szerint a felmelegedés és a nitrogén átalakulásai. A
legjobb trágyaerjesztési eljárás tehát az lesz, amelynél a felmelegedés és a nitrogénátalakulások a legkedvezőbb
feltételek között folyhatnak, és a legkisebb veszteségek állnak elő.
A nitrogénveszteségek elkerülése céljából alapvetően szem előtt kell tartanunk, hogy a trágyatelepre kerülő
szerves anyagnak, tehát a nyers szalmás istállótrágyának nem szabad több nitrogént tartalmaznia, mint amennyi
az alomban foglalt, könnyen erjeszthető szénvegyületek megfelelő erjesztéséhez és a jó minőségű humusz
keletkezéséhez szükséges. Ha több van benne, akkor ez menthetetlenül elvész, viszont ha kevesebb, akkor
silányabb minőségű lesz az istállótrágya.
Megállapítást nyert továbbá, hogy mindazok az anyagok, amelyek a nyers istállótrágyában károsodást
okozhatnak, a telepen történő erjesztés helyes irányításával néhány nap alatt olyan fokig erjeszthetők, hogy a
talajban további károsodásokat már nem okozhatnak. Viszont megállapították azt is, hogy ha a telepen a bomlás
bizonyos fokon túl megy, ismét veszteségek állnak elő.
A helyes trágyaerjesztés első követelménye tehát az, hogy a nyers szerves anyagban foglalt káros anyagokat
lehetőleg gyorsan és olyan fokig erjesszük, amely a szántóföldön bekövetkező további bomlások útján már csak
hasznos anyagokat termel.
A második követelmény az, hogy az erjesztendő szerves anyag se több, se kevesebb nitrogént ne tartalmazzon,
mint amennyi a káros anyagok erjesztéséhez és a jó minőségű humusz keletkezéséhez szükséges.
A harmadik követelmény végül az, hogy az első két követelmény teljesítése után a további bomlásokat a
trágyában lehetőleg csökkentsük, és a trágya beéredését biztosítsuk. A trágyának az első, rohamosabb bomlás
után kb. további három hónapi, lehetőleg erjedésmentes raktározási időre van szüksége, hogy az erjedések
közben keletkezett anyagok bizonyos átalakulások révén állandósuljanak. Ezt a raktározási időt érlelési
időszaknak nevezzük.
Meg kell még említenünk, hogy az alom akkor erjed a legkedvezőbben, ha nedvességtartalma 75% körül van.
Ezt a nedvességtartalmat – ha az almozást a fentiekben mondottak szem előtt tartásával végezzük – nyáron,
amikor a trágya gyorsan kiszárad, trágyalével, híg ürülékkel, vízzel történő locsolással pótolni kell.
Híg ürüléket vagy trágyalevet – erről később még lesz szó – az erjesztéshez akkor kell alkalmazni, ha az
istállóból kikerülő alomban, a nyers trágyában kevés a nitrogén, vagy ha mesterséges istállótrágyát készítünk
nyers szalmából.
Az istállótrágya „kezelésének” négy, egymástól lényegesen eltérő mozzanata van, éspedig:
1. a trágya és az alom előkészítése az istállóban az erjesztéshez;
2. a trágya erjesztése a telepen;
3. a trágya érlelése a telepen, és végül
4. a trágya felhasználása.
2.5.2. 4.2.5.2. A trágya előkészítése az istállóban
A fentiek alapján tehát a trágya előkészítése már az istállóban elkezdődik. Ennek során biztosítanunk kell:
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
255 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. a trágya bomlásához szükséges nedvesség- és nitrogénmennyiséget;
2. az alomszalma és ürülék megfelelő arányát;
3. a felesleges híg ürülékből könnyen elillanó nitrogénveszteség megakadályozását.
Az érlelés helyén – a trágyatelepen – a jó minőségű istállótrágya keletkezése csak akkor biztosítható, ha
nedvességtartalma 75–80%. Ha kevesebb, akkor penészesedés, ha pedig több – amint ez különösen a mély
trágyatelepeken sokszor előfordul – nem a kívánatos korhadás, hanem bűzös rothadás áll elő.
A szalma súlyának kb. kétszeresét képes a híg ürülékből megkötni, míg a megfelelő nedvességtartalmú bélsár
nedvességtartalma kb. 75–85%. Ezek az arányok legtöbbször természetes módon adottak, és így a
mezőgazdasági dolgozónak az istállóban a trágya nedvességtartalmával kapcsolatosan csak az a feladata, hogy
csak kellően nedves szalmát aljazzon ki és a bélsár nedvességét, ha az esetleg túl száraz volna, a szükséges híg
ürülékmennyiséggel pótolja.
100 súlyrész nyers szalma megfelelő minőségű erjedéséhez és jó minőségű humusz keletkezéséhez 0,7 súlyrész
(0,7%) nitrogénre van szükség. Ha ennél több jut az alomba, akkor az párolgás következtében elvész, ha
kevesebb, akkor a keletkező televény nem lesz jó minőségű. Gyakorlatilag jobb, ha valamivel több nitrogén jut
az alomba, mert ez a gyors bomlást követő érlelés folyamán még értékesülhet.
Az istállóból kikerülő alom nitrogéntartalmára vonatkozóan mondottak helyességét a gyakorlat már régen
igazolta. Tudjuk ugyanis a gyakorlati tapasztalatokból, hogy a híg ürülék egy részének külön kezelése kisebb
veszteséget okoz, mintha azt túl nagy mennyiségben visszük a trágyatelepre. Ennek az az oka, hogy az állatok
híg ürülékében sokkal több nitrogén van, mint amennyi a gyakorlatban adagolt alomszalma megfelelő
bomlásához szükséges. Egy számosállat ugyanis naponta annyi nitrogént szolgáltat híg ürülékében, mint
amennyi kb. 15 kg szalma elerjesztéséhez szükséges. 15 kg szalmát számosállatonként pedig sohasem tudunk
almozni, hanem kb. 4–5 kg-ot, tehát csak annyit, amelynek elerjesztéséhez a számosállatonként szolgáltatott híg
ürüléknek kb. egy harmadrésze elegendő.
A megadott számok természetesen csak középértékek, de egyébre nincs is szükségünk, mert a gyakorlatban csak
átlagosan vagyunk képesek a helyes arányokat megközelíteni. Megállapíthatjuk, hogy a szakszerű
trágyatermelés szempontjából a helyes istállórend követelményeinek akkor tettünk eleget, ha állandóan
istállózott állatoknál számosállatonként kb. napi 5 kg szalma almozásánál a híg ürülék (vizelet) egyharmad
részét az alommal a trágyatelepere visszük, kétharmad részét pedig külön kezeljük vagy erjesztjük. Az
istállóban arra kell a legnagyobb gondot fordítani, hogy a híg ürülék a fent megadott arányban oszoljon el.
A legmegfelelőbb alomszalma- és ürülékarány l : 7–8. Egy állandóan istállózott, szabványosan etetett számos
állatnak napi összes ürülékmennyisége (bélsár + vizelet) átlagosan 36 kg-ra tehető, ehhez a legmegfelelőbb
alomszalmamennyiség kereken napi 5 kg. Ha többet almozunk, a trágya erősebb felmelegedésével kell
számolnunk, amit elkerülhetünk megfelelően nagyobb mennyiségű híg ürülékadagolással és erőteljes taposással
a trágyatelepen.
Az istállóban az állatokat sima, az állás vége felé kissé lejtős alapon kell elhelyezni úgy, hogy az a híg ürüléket
ne eressze át, és a tócsaképződést lehetetlenné tegye. Ajánlatos e célból az állást betonból vagy
cementhabarcsba rakott, élére állított téglából készíteni. A ledöngölt agyagállást állandóan javítani kell, mert
abban könnyen mélyedések és ezekben ürüléktócsák keletkeznek, melyekben ártalmas, nitrogénveszteséges, az
istálló levegőjét rontó bomlási folyamatok mennek végbe.
Az állások mögött kellően lefedett, vízhatlan híg ürülékcsatornákat kell a lehető legnagyobb eséssel készíteni,
hogy a felesleges híg ürülék azokból gyorsan kifolyhasson a trágyalékútba, vagy arra a helyre, amelyen a híg
ürüléket más módon hasznosítani kívánjuk. A fedett csatornákkal megakadályozzuk a szilárd ürülékkel való
keveredést.
Almozásra túlnyomórészt az őszi gabonafélék, továbbá a repce, maglóhere, maglucerna stb. szalmáját vagy
tépett kukoricaszárat használhatunk. Ha több szalma áll rendelkezésünkre, akkor a fent megadott, átlagos napi 5
kg-nál többet almozhatunk, és akkor természetesen a híg ürülékből is többet szívathatunk fel az alommal.
A híg ürülék nagyobb részének külön kezelésére feltétlenül szükség van. Ez teszi lehetővé az istállótrágya
legértékesebb alkotóelemének és legdrágábban beszerezhető anyagának, a nitrogénnek gazdaságos
kihasználását.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
256 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kiváló jó alomanyag még az említetten kívül a rostos tőzeg. Ez, ha jó minőségű, súlyának 5–6-szorosát képes a
folyadékból felszívni, és a nitrogénveszteségeket is jobban meggátolja, mint az egyéb alomanyagok. Ha
tőzegalmot alkalmazunk, akkor az istálló levegője tiszta marad, mert a nedves tőzeg megköti a keletkező
ammóniát, amely a szúrós kellemetlen szag okozója. Ügyelni kell azonban arra, hogy ha a tőzeg kiszárad, akkor
a megkötött ammónia elpárolog belőle.
A legjobb eljárás mégis az, ha a híg ürüléket még a trágyacsatornában az abba helyezett törekkel, pelyvával, sőt
külön vásárolt tőzeggel szívatjuk fel, és az így kapott anyagot naponta külön telepre hordva, a később ismertetett
nitráttelep-eljárással dolgozzuk fel. Az erre fordított munka igen kifizetődő annak ellenére, hogy csak kis időt
vesz naponta igénybe.
A trágya minősége nemcsak a kezelési módtól, hanem attól függ, hogy az milyen állattól származik. Függ attól
is, hogy milyen minőségű és mennyiségű takarmányt etetünk állatainkkal, milyen korúak az állatok és milyen
minőségű az alom.
A ló és juh trágyája heves, mert száraz és gyorsan bomlik. E trágyák hatása rövidebb ideig tart, mint a marha- és
sertéstrágyáké. Éppen ezért a leghelyesebb, ha a gazdaságban a különböző állatok trágyáját egy helyen keverve
erjesztjük, és így egyenletes hatású trágyát készítünk. Ha azonban bizonyos okokból állatonként külön kell
kezelni, akkor a homokra a sertés- és szarvasmarhatrágyát, viszont az agyagra a ló- és juhtrágyát alkalmazzuk,
különösen, ha könnyű homok- és nehéz agyagtalajaink vannak. Egy számosállatra (500 kg élősúlyú állatra),
évente átlagosan 6–8, egy juhra 0,6, egy sertésre pedig 1,5 t trágyát számíthatunk.
2.5.3. 4.2.5.3. A tárgya erjesztési helye
A trágyaerjesztés helyét mindig gondosan meg kell választani. Ennek mindig magasabb fekvésűnek kell lenni
valamivel, mint a környezetnek, hogy az esővíz oda ne folyhasson. Lehetőleg közel legyen az istállóhoz és távol
a kúttól, afelé ne lejtsen a talaj, könnyen megközelíthető és széltől védett helyen legyen.
Alapterületének nagysága az állatok számától és a kezelési módtól függ. Minél magasabbra rakjuk a trágyát,
annál kisebb lehet a telep területe. A trágya lerakási helye nagyságának megállapításánál arra kell törekednünk,
hogy kis alapterületen minél gyorsabban megfelelő magas tornyokat – trágyakazlakat – építsünk. Ha a kellő
magasságot elértük, akkor a kazlat vagy tornyot leföldeljük, és a következőt szorosan mellé építjük. Ily módon
lassanként alakulnak ki a trágyaszarvasok.
Általában arra kell törekednünk, hogy az aerob (levegőt igénylő) erjedési viszonyok akkor szűnjenek meg,
amikor a könnyen erjedő szerves anyag bomlása befejeződött. Ezt gyakorlatilag a trágya megfelelő terhelésével
biztosíthatjuk. Kisüzemekben erre a célra a keszthelyi betonlapos eljárást alkalmazzuk, míg nagyobb
üzemekben m2-ként kb. 250–300 kg súlyú trágyát igyekszünk naponta berakni.
Ha számosállatonként naponta 30 kg nyers istállótrágya-mennyiséggel számolunk, akkor m2-ként 8–10
számosállat trágyáját kell számolnunk. A trágyakazal tehát olyan nagyra kell megszabnunk, hogy naponta 8–10
számosállat trágyája kerüljön m2-ként berakásra. Ha pl. 100 számosállat trágyáját hordjuk ki naponta, akkor 10–
12 m2 alapra építjük fel a trágyakazlat. A trágyatornyokat 2–3 m magasságig építjük fel, majd kb. 20 cm
vastagon leföldeljük. Nyáron nagyon célszerű a trágyakazal tetejét naponta valamilyen olcsó anyaggal letakarni,
hogy a nap heve ne érje és ne szárítsa ki.
A trágyatelepnek nevezett erjesztési hely alapját az udvar legmagasabb részén, a föld színén, döngölt, vízhatlan
anyagból, vagy cementhabarcsba rakott téglából úgy építjük fel, hogy a trágyakazal csurgalékleve a telep mellett
elhelyezett trágyalékútba szivároghasson. Gondoskodnunk kell arról is, hogy a szél a trágyakazal szélét ki ne
száríthassa, és hogy a baromfi azt széjjel ne kaparhassa. E célból a trágyatelep körül valamilyen védőkerítést
építünk. Szorosan a telep szélei mellett dúcokat verünk a földbe, és ezekhez a trágyakazal emelkedésével
párhuzamosan deszkákat rakunk. A deszkákat fakátránnyal kell bekenni, hogy tartósságukat növeljük.
A vázolt telepítés a legegyszerűbb és legcélravezetőbb. Egyszerűsíthetjük még a trágyatelep építését, ha
szélvédőfalként nem téglafalat vagy dúcok mellé rakott deszkákat, hanem pl. sűrűn rakott napraforgó-,
kukoricaszár-kerítést, vagy valamely más anyagot használunk. Mellőzhetjük a trágyalékutat is, ebben az esetben
azonban a csurgaléklevet a trágya alá helyezett vastag szalma- vagy kukoricaszár réteggel vagy köréje rakott
törekkel, tőzeggel, pelyvával vagy laza földdel szívatjuk fel, és időnként felhányjuk a kazalra. Építhetünk
tárgyatelepet betonból is. Egy rész cementre 3 rész homokot és 4 rész zúzott követ számítunk.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
257 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Általános alapelvül szolgáljon, hogy udvarunkon az alap, amelyre a trágyakazlat felépítjük, vízhatlan legyen,
széltől lehetőleg védett helyen álljon, a trágya csurgalékleve a kazal alól könnyen kifolyhasson, és vagy
trágyalékútba gyűljön, vagy pedig törekkel, pelyvával, jó minőségű földdel, tőzeggel felszívható legyen.
Nem az a fontos, hogy mutatós trágyatelepünk legyen, hanem az, hogy a telepet tisztán, rendben lehessen
tartani, és azon a trágya helyesen és okszerűen erjeszthető és raktározható legyen.
Sokszor arra is szükségük van, hogy a trágyakazlakat locsoljuk, és így a kedvező 75–80% nedvességtartalmat
biztosítsuk. Különösen nagy fontossága van ennek nyáron, amikor a fedetlen trágyakazal teteje igen gyorsan
kiszárad. Ha ez bekövetkezik, akkor az újabb trágya rakása előtt a felső réteget feltétlenül meg kell
nedvesítenünk, amit a legjobb eredménnyel trágyalével végezhetünk. Ügyelni kell azonban arra, hogy
túlnedvességet ne okozzunk. A naponta és négyzetméterenként 250–300 kg mennyiségben kazlazott nyers
istállótrágya, ha azt berakás közben kissé meg is tapossuk, még a legnagyobb nyári melegben sem szárad ki
mélyebben, mint néhány cm-re. Az így elveszett nedvességtartalom könnyen pótolható, ha a következő napi
tárgyát az istállóból kissé nedvesebben hozzuk ki. Egyébként az időszakos csapadékok által szolgáltatott víz is
hozzájárul a trágya megfelelő nedvesítéséhez. Mivel 100 mm csapadék négyzetméterenként 100 liter vizet
jelent, ezt pedig a helyesen kazlazott trágya könnyen beveszi, túlnedvesedéstől csak akkor kell tartanunk, ha
mélyített trágyatelepen erjesztjük a trágyát. Mivel azonban az ilyenben nem korhadás, hanem a legtöbbször
bűzös rothadási folyamatok mennek végbe, ezeket a telepeket ne építsük, illetve ne használjuk.
A nap hevének és a szél járásának távoltartása céljából a legjobb lenne a telep fölé valamilyen tetőt emelni. Ez
azonban igen költséges befektetés, így az említett kedvezőtlen hatások csökkentése céljából a trágyatelep körül
gyorsan növő, nagy árnyékot adó fákat kell ültetnünk. Jól megfelel a célnak a nyárfa, különösen az óriásnyár. A
trágyatelepnek komoly haszna csak akkor lesz, ha azt a szél hatásától és a nap melegétől megóvjuk. Ezt a helyi
viszonyok figyelembevételével a lehető legolcsóbban és legegyszerűbben kell megoldanunk.
A csurgaléklé legnagyobb mennyiségét a trágyatelep aljára rakott, vastagabb nyers szalmaréteg is visszatartja.
Ha így járunk el, akkor tulajdonképpen drága trágyatelep építésére nincs is szükség. Elegendő, ha a trágyatelep
alján, mielőtt a trágyát a telepre hordjuk, nyers szalmával vagy kukoricaszárral vastag réteget rakunk, és az
alapnak egy kis esésével meggátoljuk, hogy az esővíz a trágyakazal alján összegyűlhessen.
2.5.4. 4.2.5.4. Az istállótrágya erjesztése
Azt, hogy az istállóból kikerülő trágyát megfelelően erjeszteni kell, az elmondottak alapján felesleges
hangsúlyozni. Feltétlenül meg kell szüntetni a trágyakezelésnek, sajnos nálunk lépten-nyomon tapasztalható,
trágyadombra való kiszórási módszerét, mert az így „kezelt”-nek nevezett trágya néhány hónap alatt
szervesanyag-tartalmának több mint a felét, nitrogénjének pedig háromnegyed részét elveszíti. A visszamaradt
anyag teljesen nyers, hibás összetételű szervesanyag-tömeg, mely szerves tápanyagforrásként szóba sem jöhet.
Az istállótrágya lehetőleg egyenletes és kedvező erjedésének egyik igen fontos feltétele, hogy a telepre ne
csomósan, hanem alaposan és egyenletesen szórva rakjuk el, amint ezt a 25. ábra mutatja. Ha erre nem
vigyázunk, a trágya erjedése és beéredése egyenetlen és nem megfelelő minőségű lesz.
25. ábra - A trágya szétszórása vasvillával a telepen
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
258 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Mérlegelni kell, hogy a sokféle trágyaerjesztési eljárás közül melyiket alkalmazzuk sajátos viszonyaink
figyelembevételével. Ezek a következők:
1. Trágyakezelés kifutókban. Ott szokásos, ahol nyáron az állatokat kifutókban tartják. Az istállóban tartott
állatok – legnagyobbrészt lovak – trágyáját naponta ezekbe a kifutókba hordják, szétteregetik, és a kifutóban
tartott állatok részére ide almoznak. A kifutók legaljára kukoricaszárizéket és más, nehezebben korhadó repce-,
maghere- vagy hüvelyesszalmát rétegezünk.
A trágya tömötten tartását az állatok tiprása, a nedvesedést pedig az állatok híg ürüléke és szükség szerint vízzel
vagy trágyalével való öntözési biztosítja.
A trágyát a kezelési módnál a nagy alapfelület miatt (számosállatonként 6–8 m2-t számítunk) a nap nagyon
szárítja, az eső pedig erősen lúgozza. A trágya, melyet ilyen kifutókból kapunk, általában kisebb értékű, mint a
kazlas – tornyos – kezelésű trágyák.
2. A lapos trágyateregetéses eljárás. Ez lényegében abban áll, hogy az istállóból naponta kihordott friss
trágyát a trágyatelep egész vagy csaknem egész felületére dobják, néha elteregetik és azután néha-néha tipratják.
Az ilyen trágyatelepeken számosállatonként 4 m2 alapfelületet szoktak számítani. A számosállatonként naponta
kapott nyers trágyanyereség és az alom : ürülékarány erősen változó aszerint, hogy az állat mennyi ideig van
istállóban. Átlagban számosállatonként kb. 30 kg-ot számíthatunk. Ha a trágya egy negyedévig marad a telepen,
egy számosállat után 90 nap × 30 kg = 2,7 t nyerstrágyát kapunk, és így egy köbméterre 0,675 t nyerstrágya jut.
Ennek az eljárásnak súlyos hátránya, hogy a trágya igen nagy felületen érintkezik a levegővel, aminek
következménye, hogy a nyári melegben vagy szeles időben nagyon kiszárad, az állandó nedvesítés pedig igen
sok munkát igényel. Tekintettel arra, hogy a trágya vastagsága naponta csak néhány cm-t növekszik, különösen
télen, nem is melegedhet fel a kellő hőfokra. Ha mégis bemelegszik, a felmelegedés túlságosan lassú ahhoz,
hogy kellő hatása legyen, és csak a trágyatömeg mélyebb rétegeire szorítkozik. A trágya tehát sokáig erjed,
ennek következtében nagyon sokat veszít a szervesanyag-tartalmából. Igen nagy veszteségek állnak elő a
nitrogéntartalomban is. Ez a trágyakezelési eljárás tehát kerülendő.
Mivel a trágya veszteségeit legfőképpen a mikrobák élettevékenysége okozza, a trágyakezelés kutatói olyan
eljárásokat dolgoztak ki, amelyeknél a mikrobákat vagy legalább is igen nagy részüket hasznos működésük
befejezése után el lehet a trágyában pusztítani. Így a legtöbbször forró szakaszos erjesztési eljárások keletkeztek.
3. A forró vagy Krantz-féle nemes erjesztési eljárás lényege az, hogy a napi trágyanyereséget nem teregetik
el nagyobb területen vékony rétegre, hanem egyenletesen kb. 1 m magas tömbökbe rakják, még pedig lazán. A
trágya az ilyen tömbökben 2–4 napig lazán áll. Ezalatt az aerob baktériumok bőségesen jutnak levegőhöz,
elszaporodnak, és a trágyatömb 60–65 °C-ra felmelegszik. Amikor a tömb ezt a hőfokot elérte, nagyon alaposan
letapossák. Ezzel a trágyából a levegő kiszorul, a baktériumok legnagyobb része a levegő hiánya és a nagy
hőfok miatt elpusztul. Hogy a laza raktározásnál a kiszáradást megakadályozzák, a letaposásig deszkafedővel
takarják le a tömböket.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
259 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Újabb trágyatömeg csak akkor kerülhet e tömbökre, ha az előzők a 60–65 °C hőfokot elérték és már letaposták
azokat. Az időközben kikerülő friss trágyát szorosan az előző napi tömb mellé rakják úgy, hogy mindig legyen
elegendő idő a frissen rakott tömb felmelegedéséhez. Az első napi tömbre tehát pl. csak a negyedik napi friss
trágya kerül (26. ábra).
26. ábra - A szakaszos trágyakezelési eljárások naponta adódó mennyiségeinek
elrendezése
Fontos feltétele a Krantz-féle trágyaerjesztési mód sikerének, hogy a trágyakazal legalább 3 m-es magasságot
elérjen. Ez azért fontos, hogy a magas trágyatömeg aránylag kis felülete miatt a lehűlés lassúbb, a felmelegedés
pedig biztosabb legyen, és hogy a magas trágyatömeg nyomása az alatta fekvő trágyatömeg beéredését
elősegítse.
Ennek az eljárásnak főképpen az az előnye, hogy jobb minőségű trágyát szolgáltat, a nitrogénveszteségek
nagyon kicsinyek, az érési folyamatok gyorsabbak és tökéletesebbek, a trágyában lévő gyommagvak,
betegségokozó mikróbák, légyálcák stb. a 60 °C-on felüli hőmérsékleten elpusztulnak. Ez az eljárás azonban
csak akkor szolgáltat valóban kitűnő minőségű trágyát, ha készítésénél megvan a kellő szaktudás és gondosság.
Nagy gondosságot kíván ugyanis mindenekelőtt a hőfokváltozások megfigyelése, továbbá az egyes tömbök
pontos és tökéletes egymás mellé helyezése. Ez azért nehéz, mert már letaposott tömb mellé kell laza tömböt
rakni. Ha itt hibát követünk el, akkor a hézagokban a trágya belseje levegőt kap, egyenetlenül érik be, és a
veszteségek növekednek.
A Krantz-féle trágyaerjesztési eljárásnál naponta készülő laza trágyatömb alapterületének legalább is 60–60 cm-
nek kell lennie, és ha a szakaszosan épülő kazal stabilitását biztosítani akarjuk, akkor az alapterületet legalább 6
négyzetméterre kell kimérni. Ily módon egy-egy 3 m magas kazalhoz kereken 18 köbméter trágyára van
szükségünk. Ennek súlya 12,5 t. Ebből 25% súlyveszteséget számítva, kereken 16,0 t friss trágya kell egy-egy
kazal felépítéséhez, tehát egy kazalhoz legalább hat számosállat trágyájára van szükség, mert annyi szolgáltat
naponta kereken 0,18 t friss trágyát. Ez az eljárás tehát legalább 6 számosállatot igényel.
A Krantz-féle eljárással erjesztett trágya gyakorlati hatásában kint a szántóföldön néha igen nagy eltéréseket
mutat és nem tevékeny, mikróbákban szegény talajokban a forrón erjesztett trágya sokszor gyenge eredményt
ad. Oka ennek abban rejlik, hogy a forrón erjesztett trágyában nagyon kevés a mikróba, és ha a trágya nem jut
mikróbákban gazdag, tevékeny talajba, kellő bomlása nincs biztosítva. A Krantz-féle nemesen erjesztett trágyát
éppen ezért „baktériumoknak való” trágyának tekintik. Ha ugyanis mikróbákban gazdag, tevékeny földbe jut,
hatása igen nagy, mert minősége a talaj mikroszervezeteinek kitűnően megfelel.
A forrón erjesztett, mikróbákban szegény trágyákkal szemben állnak a hidegen erjesztett, mikróbákban gazdag
trágyák, amelyeket viszont „baktériumtrágyáknak” neveznek, és amelyektől bizonyos oltóhatást a talajban nem
lehet elvitatni. Ilyen a következő szakaszos erjesztéses trágyakezelési eljárás.
4. A Kahsnitz-féle hideg erjesztéses eljárás. Lényege azonos Krantzéval, de ettől abban különbözik, hogy a
napi tömböket nem lazán rakja be, hanem azonnal erősebben tömöríti, a hőfok nem emelkedik oly magasra, és a
mikróbák ebben életképesek maradnak. Az azonnali letaposás következtében feleslegessé válik az állandó
hőmérőzés, mert a hőfok nem emelkedik fel magasra, és elmarad a deszkával való letakarás is. Megmarad
azonban a három-négynapos szakaszos elv és a legalább 3 m magasra való kazalépítés.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
260 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Ez az eljárás is nagy szakértelmet és gondosságot igényel, mert itt is megvan a tömbök egymás mellé
illesztésének szükségessége, hátrányaival együtt. Ha azonban túlságosan bőséges az almozás, akkor a trágya
felmelegedése sokkal erősebb, és a hideg erjesztéses mód is meleggé változik.
5. A Kuthy-féle „magas rétegezési” vagy tornyos trágyaerjesztési mód. Az istállóból kikerülő friss trágyát
számosállatonként csak egy fél (legfeljebb egy) négyzetméter nagyságú alapfelületre naponta egymásra rakva
helyezzük el, és azonnal letapossuk. Hat számosállattal rendelkező kisüzemben a napi friss trágyanyereség 6×30
= 0,18 t.
Ha ezt 3 m2 alapterületre 2 m magasságig rakjuk, akkor 6 m3 trágyát kapunk egy toronyban. Egy m3 trágya súlya
0,7 t, tehát egy toronyban 4,2 t trágyánk lesz. Ehhez még a súlyveszteséget is hozzászámítva, 3 m2-re kereken
6,0 t friss trágya szükséges és miután naponta 0,18 t friss trágya kerül ki az istállóból, egy tornyot 40 nap alatt
lehet felépíteni.
A megadott alapméret elegendő ahhoz, hogy a trágya felmelegedése a nálunk szokásos almozással a
legkedvezőbben menjen végbe. Így tehát Kuthy eljárásával kisüzemben is jó minőségű trágyát tudunk erjeszteni.
A torony befejezése után a következő tornyot szorosan az első mellé építjük. Célszerű az első tornyot kb. 120
cm magasságnál befejezni, és azt a következő torony építéséhez lépcsőként használni. Minden napi
trágyaberakást kazalszerűen kell végezni és természetesen jól letaposni.
Ennél az eljárásnál tehát a trágya erjedése a letaposás és a felső rétegek nyomása következtében mérsékelt
levegőmennyiség jelenlétében indul meg. A trágya elég szalmás ahhoz, hogy elegendő levegőt kapjon, és hogy a
bomlás kellő hőfejlődéssel járjon. A fehérjebomlás alkalmával felszabaduló ammónia lúgos kémhatást
eredményez, a mérsékelt felmelegedés pedig a legmegfelelőbb hőfok kialakulását biztosítja. A Krantz-féle
eljárásnál ugyanis nagyon kell vigyázni arra is, hogy túlmelegedés, azaz a trágya elégése be ne következzék,
míg a lapos teregetéses eljárásnál nyáron a kiszáradás, télen pedig a túlságos lehűlés fenyegeti a kellő
eredményt. Nyáron mindazonáltal ajánlatos az épülőfélben lévő trágyatornyot deszkafedővel letakarni, hogy a
káros vízelpárolgást és az ammónia elillanását gátoljuk.
6. A Kolbai-féle „keszthelyi” betonlapos istállótrágyakezelési eljárás. A napi kis mennyiségű nyerstrágya-
nyeredékes kisüzemek istállótrágyakezelési lehetőségei között a Kolbai-féle betonlapos trágyakezelési módszer
gyakorlati tapasztalatok szerint a legmegbízhatóbb minőségű istállótrágyát szolgáltatja.
Ez a trágyakezelési mód abban áll, hogy a naponta az istállóból kikerülő nyerstrágya-nyeredéket kb. 40 cm
vastag és 50 cm széles olyan alakú hasábokba rakják, melynek szélső része függőleges a belső pedig ferde, hogy
a melléje kerülő hasáb biztosabban illeszkedjék. A friss trágyahasábokat 50×50 cm, kb. 28 kg súlyú, a 27. ábrán
bemutatott alakú betonlapokkal takarjuk. Jól érzékelteti a berakási módot a 28. ábra is.
27. ábra - Bernátsky Kornél dr. terve szerint készült négyszögletű és háromszögletű
betonlap
28. ábra - A félrerakott betonlapok helyére hasáb alakúan rakják be a trágyát
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
261 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A később adódó nyers trágya felrakása előtt a ferdén rakott betonlapokat az alacsonyabban lévő, a felsőket pedig
a magasabban lévő betonlapokra rakjuk, amint azt a 29. ábra szemléltetően mutatja.
Megkönnyíti a munkát, ha a trágya felrakása előtt a betonlapokat csak két sorban kell helyükről elmozdítani,
mert így kevesebbszer kell azokat kézbe venni. Célszerű ezért a trágyakazal nagyságát úgy megszabni, hogy a
napi kb. 50 cm szélességű nyerstrágya-hasáb ne legyen hosszabb, mint a trágyakazal szélessége, bár 3 vagy 4
betonlapsor elmozdítása sem jelent lényeges nehézséget. A trágyakazalra kerülő napi nyers trágya mennyisége
azonos állatlétszám esetén is különböző. Ezért a nyerstrágya-hasáb különböző hosszú lehet. Ha tehát a
trágyakazal méretének megállapításakor ügyeltünk is arra, hogy a kazal szélessége a napi nyerstrágya-hasáb
hosszának megfelelő legyen, gyakran annál hosszabb, vagy rövidebb is lehet.
29. ábra - A háromszögű betonlap használata
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
262 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Ha a nyerstrágya-hasáb vége nem esik egybe a trágyakazal szélességével, ez sem jelent nagyobb nehézséget.
Ilyenkor a 27. ábrán bemutatott háromszögű betonlapokkal a keletkező sarok jól takarható. Erre a célra egy-egy
betonlapos trágyakazalnál 4 darab egyenlőszárú háromszögalakú betonlap szükséges, melynek a két befogója
50–50 cm hosszú.
A gondosan rakott trágyakazal teteje több hónapos ülepedés után is vízszintes marad, így a betonlapok nem
csúszhatnak le róla. A trágya még a legnagyobb szárazságban és melegben is nyirkos marad a betonlapok alatt.
Nagy előnye a betonlapos trágyakezelési eljárásnak még az is, hogy a baromfiak legfeljebb a kazal szélein
mutatkozó álcákat igyekeznek összeszedegetni.
A trágyát védő és kellően tömötten tartó betonlapok a trágya érésére azért kedvezőek, mert megakadályozzák a
trágya kiszáradását. A trágya fölös nedvessége a kazal oldalain távozik, és így a trágya vízbefulladása nem
következik be. A csurgaléklé a kazal körül készített sekély árokba rakott törekkel, pelyvával vagy tőzeggel
felszívatható, de felszívatható lazán odahányt földdel is. A betonlapok összenyomják ugyan a trágyát, de azért
abban a káros anyagok elerjesztéséhez elegendő levegő marad, és a felmelegedés is kedvezően következik be.
Igen takarékos almozás esetén a betonlapok alatt bizonyára fulladás következik be, ha magasra építjük a kazlat,
és a napi trágyahasáb túlságosan vékony. Ez a trágya helyes beéredését akadályozza. Ilyenkor tehát
alacsonyabbra építjük a trágyakazlat, ami ennél az eljárásnál semmi hátrányt nem jelent.
A Kolbai-féle betonlapos trágyakezelési eljárás a kevés állatot tartó gazdaságok számára annál is inkább
ajánlható, mert még akkor is jó trágyát lehet vele erjeszteni, ha az állatlétszám csak egy-két darab. Az
összehasonlító kísérletek eredményeit a keszthelyi adatok alapján a 30. ábra mutatja be.
30. ábra - Összehasonlító kísérleti eredmények különböző trágyakezelési eljárásoknál
(Kreybig, 1951)
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
263 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
7. Trágyaerjesztés mélyállású istállókban, aklokban. E módnál a trágyát nem hozzák ki az istállóból, hanem
az istállóban marad, amíg olyan tömegűvé válik, hogy kihordása szükséges. Ezen eljárásnál, mely leginkább
mélyalmos szarvasmarha istállóban, birkaaklokban szokásos, a jászlakat emelhetően készítik. Az állatok
szabadon mozoghatnak az istállóban. Az alom az összes híg ürüléket felissza. A nitrogénveszteségek elkerülése
végett nagyobb mennyiségű (8–12 kg/sz.á./nap) almozást igényel. Ha ennek eleget tudunk tenni, akkor kitűnő
minőségű trágyát nyerünk. Ha azonban nem áll annyi alomszalma rendelkezésünkre, amennyi a
nitrogénveszteségek elkerülése végett szükséges, akkor igen rossz levegőjű lesz az istálló a nagy mennyiségben
felszabaduló ammónia miatt. Csökkenthetjük, sőt meg is szüntethetjük azonban a nitrogénveszteségeket, ha a
szalmaalomhoz tőzeget keverünk. Ezt az állatok tisztántartásának érdekében rétegezve kell végezni olyképpen,
hogy az állatok mindig a szalmán nyugodjanak, tehát a tőzeget mindig friss szalmával kell takarni.
8. Az istállótrágya foszforsavas erjesztése. Az istállótrágya hatóképességét és a trágyanyeredék mennyiségét
rendkívüli módon növelhetjük, ha az istállótrágya erjesztésénél foszforsavat adagolunk a nyers trágyához. Ezt
olyképpen végezzük, hogy a trágyához naponta a telepbe való berakásnál számosállatonként talajunk
foszforállapota szerint átlagosan 2–4% szuperfoszfátot, vagy 1–2% nyersfoszfátot adagolunk. A szuperfoszfát
adagolása akkor indokolt, ha kevés szalmával almozunk, mert ha kevés a szalma, a trágya felmelegedése nem
következhet be megfelelően, és a trágya elsavanyodik. Ily esetekben a szuperfoszfát biztosítja a trágya kellő
felmelegedését, mert kezdeti gyors oxidációt idéz elő. Egyébként és különösen akkor, ha sok szalmával
aljazunk, a nyersfoszfát adagolása lesz eredményesebb és olcsóbb. A nyersfoszfát ugyanis kissé hűtőleg hat és a
trágya bomlása és érlelése közben a trágyakazalban szerves foszfáttá alakul, amely hatékonyabb, mint a
szuperfoszfát vízben oldható foszforsava.
A trágyához adagolt foszforsav a bomlásra rendkívül kedvező befolyással van. Kisebbek lesznek a
nitrogénveszteségek, és nagyobb mennyiségű foszforsavban gazdag szerves vegyület épül fel, különösen
humátok és fehérjék, ennek következtében a trágyanyeredék is nagyobb lesz. A foszforsavval erjesztett trágyák
sokkal nagyobb mértékben fokozzák a talaj táplálóanyag-szolgáltató képességét, mint a foszforsav nélkül
erjesztettek.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
264 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Összefoglaló útmutatás az istállótrágya erjesztéséhez és érleléséhez
A kedvező és a legnagyobb hatást biztosító minőségű és mennyiségű istállótrágya készítésének a következők a
feltételei:
1. A kedvező szalma- és ürülékarány. A trágyának nem szabad túl szalmásnak lenni, hanem közepes
mennyiségű szilárd és híg ürüléket kell tartalmazni. A legkedvezőbb szalma- és ürülékarány 1:8–10.
2. A telepre kerülő trágyának megfelelő, kb. 75–80% nedvességtartalmúnak kell lennie. A trágyát tehát nedves
állapotban kell a telepre juttatni. Minél több szalmával almozunk, annál kevesebb híg ürülék jut a trágyalékútba.
3. A trágyának a trágyakazalban nem szabad 60–70 °C-nál melegebbé válni. Feltétlenül szükség van arra, hogy
50 °C-nál kisebb hőmérséklet az érlelésig ne álljon elő. Viszont a trágya kihordását csak akkor szabad
megkezdeni, amikor hőmérséklete már 40 °C alá süllyedt.
4. Jelentősen javítja a trágya minőségét, ha erjesztéséhez és érleléséhez foszforsavat adagolunk. A trágyához
naponta megfelelő mennyiségben hozzákevert finomra őrölt nyersfoszfátpor a trágya minőségének kialakulására
kedvező befolyással van. Az adagolandó foszforsav-mennyiség attól függ, hogy milyen a talajaink
foszforállapota és milyen a trágya szalma- és ürülékaránya. Ha több a szalma, akkor több, ha kevesebb, akkor
kevesebb nyersfoszfátot kell számosállatonként naponta adagolni. Sőt, ha a rendesnél sokkal kevesebb
szalmával tudunk csak almozni, akkor a nyersfoszfát helyett szuperfoszfátot kell alkalmazni. Állandóan
istállózott állatoknál a napi nyersfoszfát mennyisége, melyet az istállóból kikerülő nyers trágyához
számosállatonként adagolnunk kell, általában egy negyed kg-nál kevesebb ne legyen. Ha az állatok legelőre
járnak, igázva vannak, akkor a napi nyersfoszfát-mennyiséget számosállatonként egészen fél kg-ig fel kell
emelni.
5. Nagyobb üzemekben, ha a trágyát külön kezeljük, az istállóból kikerülő napi trágyamennyiséget nem szabad
nagyobb területen raktározni. Hogy milyen nagy legyen az alapterület, az szabja meg, hogy naponta mennyi
trágyát nyerünk. Irányadóul szolgáljon, hogy a trágyakazal építésekor a napi trágyamennyiség legalább 250–300
kg súlyt képviseljen m2-ként. Ha tehát pl. 100 tehéntől nyerjük a trágyát, akkor tehenenként napi 30 kg trágyát
számítva, 10–12 m2 alapterületen kell a trágyát berakni, hogy a kb. 250–300 kg-os mennyiség m2-ként
meglegyen. A trágya berakása közben a számosállatonként szükséges foszforsavat hozzászórjuk.
6. Ha a berakáskor az előző nap berakott trágya száraz, akkor azt trágyalével vagy vízzel megfelelően
meglocsoljuk, majd pedig a nap hevétől való védelem céljából valamilyen olcsó takaróval letakarjuk. A
trágyakazlak leginkább a széleken és sarkokon száradnak ki. Ez azonban csak akkor következhet be, ha a kazlak
szélei és sarkai nem eléggé tömöttek, túl szalmásak, ezért a kazal széleit és sarkait szilárd ürülékben dúsabb
trágyával kell berakni.
7. Abban az esetben, ha nyáron az állatok a szabadban, karámban vannak elhelyezve, akkor a foszforsavas
trágyaerjesztést úgy végezzük, hogy a nyersfoszfátot az állatlétszám szerinti mennyiségben a napi bealmozás
előtt szóratjuk el, és erre hordatjuk reá az almot.
8. Kisüzemi, kis állatlétszámú gazdaságokban a trágyakezelésnél a napi terhelést csak úgy tudjuk biztosítani,
hogy a keszthelyi trágyakezelés szerinti betonlapokat alkalmazzuk. Ha betonlapok nem állnak rendelkezésre,
akkor deszkalapokkal és megfelelő súlyú kövekkel terhelni kell a trágyát úgy, hogy m2-ként a kisebb
mennyiségű trágya legalább 100 kg terhelést kapjon. Egyébként a foszforsav hozzákeverése ugyanúgy történik,
mint fentebb leírtuk.
9. A trágyakazlakat igyekezzünk minél magasabbra építeni. Általában leföldelés előtt 2 m-nél alacsonyabban ne
legyen a kazal. Ha leföldelés után a kazal összeesett, ismét rakhatunk rá trágyát, előbb azonban a földet le kell
róla hányni. Ha egy-egy kazal építése befejeződött, közvetlenül mellé építjük a másikat úgy, hogy levegő ne
juthasson közéje. Ily módon lassanként fölépül az ismert trágyaszarvas.
2.5.5. 4.2.5.5. A híg ürülék, trágyalé és csurgaléklé kezelése
Amint már említettük, a nitrogénveszteségek csökkentése és a nitrogénforgalom szabályozása érdekében a híg
ürüléknek vagy húgylének egy részét (kb. kétharmadát) az istállóból minél gyorsabban el kell távolítani, és
külön kell kezelni. Eddig ezt trágyalékutakban végezték, melyeket lehetőleg közel az istállóhoz olyan
nagyságban építettek, hogy számosállatonként félévenként kb. 1000 liter (1 m3) befogadóképességűek legyenek.
Ha azonban a húgylevet rövidebb időközökben használták fel, akkor természetesen kisebb űrtartalmú
trágyalékutakat építettek.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
265 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Trágyalé és csurgaléklé a trágyatelepen is sokszor nagyobb mennyiségben keletkezik. Egyrészt a bomlási
folyamatok maguk is nagyobb vízfelszabadulással járnak, és sok csurgaléklevet eredményeznek, másrészt pedig
a locsolás és a csapadékok hatására is sokszor erősen hígítva folyik el a trágyalé a telepről. E folyadékok
természetesen több-kevesebb értékes növényi tápanyagot – főképpen káliumot és nitrogént – tartalmaznak, ezért
nagyobb értékveszteséget és súlyos környezetszennyezést is okozhat, ha megőrzésükről nem gondoskodunk.
Hogy a veszteségek milyen nagyra nőhetnek, ha a híg ürüléket és trágyalevet nem kezeljük rendesen, az alábbi
számadatok mutatják (65. táblázat).
66. táblázat - Az alászántás idejének hatása a trágya értékére (Kreybig, 1955)
Időpont N tartalom (%)
híg ürülék trágyalé
Március 31.
(friss) 0,667 0,450
Április 16. 0,356 0,281
Május 30. 0,096 0,070
Június 16. 0,032 0,025
A trágyatelepekről elfolyó leveket vagy külön trágyatelepkutakban vagy felszívatással kell megmentenünk. A
veszteségek elkerülése, illetőleg csökkentése céljából a kutakban összegyűlő leveket lehetőleg óvni kell a
levegőtől. Ennek úgy teszünk eleget, hogy a kutat megfelelő fedőlappal zárva tartjuk. A kutakhoz vezető
csatornáknak mélyen kell a kutakba érni, hogy kiömlő végüket a lé elfedje. A kutak tartalmát legcélszerűbb
szivattyúval vagy a telep tetejére, vagy a kihordásra szolgáló hordóba vagy lajtba emelni. Lehet a kutak
tartalmát tőzeggel, törekkel vagy pelyvával is felszívatni. Leggazdaságosabb felhasználása azonban a híg
ürüléknek az, ha azt mesterséges trágya- vagy komposztkészítésre használjuk fel.
A trágyalékutakban felfogott és bármily gondosan megőrzött híg ürüléknek és trágyalének nitrogéntartalmából
igen tekintélyes mennyiség megy veszendőbe. Hogy ezek a veszteségek tisztán csak nitrogénértékben az
elmaradt hatás értékétől függetlenül milyen nagyra növekednek, a következőkből ítélhetjük meg.
Egy számosállat évente a híg ürülékben kb. 60 kg nitrogént szolgáltat. Helyes trágyaerjesztés esetében ennek kb.
egyharmad része az alommal a trágyatelepre jut, tehát híg ürülékként számosállatonként kb. 40 kg jut a
trágyalékútba. Innen ennek több mint fele még a legjobb esetben is veszendőbe megy, tehát 20 kg nitrogén
veszteségével kell számolnunk, számosállatonként.
Ezekből világos egy olyan eljárás nagy értéke, amely módot ad arra, hogy ennek nagy részét megtakaríthassuk,
és emellett olyan anyagot állítsunk elő, amely egyszerűbben alkalmazható, mint a trágyalé,
terméseredményeinkre növelően, talajainkra pedig javítóan hat. Alapja az a régóta ismeretes tény, hogy kedvező
élettani tulajdonságú talajoknak igen nagy a salétromképző (nitrátsóképző) képessége.
Mielőtt még a kémiai ipar kifejlődött volna, a fekete lőporgyártáshoz szükséges salétromot úgy állították elő,
hogy jó minőségű földből salétromágyásokat készítettek, ezekbe mindenféle nitrogéntartalmú anyagot kevertek,
majd bizonyos idő elteltével a földből a keletkezett nitrátsót kivonták. Erre a salétromkészítési módra a
gyakorlati tapasztalat vezetett. Magyarországon voltak ugyanis olyan területek, amelyeken minden különösebb
előkészület nélkül összeseperték a keletkező és kivirágzó nitrátsókat. Tudjuk, hogy több olyan községünk volt,
amelynek parasztjai a török időkben adójukat salétromban rótták le .
Ma, mikor a bakterológiai tudomány a talajban történő salétromképződés minden mozzanatát és feltételét
részletesen felderítette, módunkban áll ezeket az ismereteket a híg ürülék, trágya- és csurgaléklé
nitrogénveszteségének elkerülésére és a lehető legkisebb mértékű csökkentésére felhasználni. Az alapot erre a
következő törvényszerűségek okszerű alkalmazásai adják.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
266 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A talajok agyag- és humuszrésze bizonyos mennyiségű ammóniát úgy köt meg, hogy az többé nem
párologhat el. A híg ürülékben és a trágyalében, valamint a csurgaléklében sok az ammónia és a kálium. Az
utóbbit az agyag és humusz éppúgy, mint az ammóniát, megköti.
2. Minél nagyobb valamely talaj agyag- és humusztartalma, annál több ammóniát és káliumot tud megkötni.
3. A talajban megkötött ammónia bizonyos mikróbák élettevékenysége következtében gyorsan és nagy részben
nitráttá alakul. Fő követelményeik: kedvező nedvesség és levegőtartalom, megfelelő kémhatás, bőséges mész és
foszforsav jelenléte, valamint megfelelő hő.
4. Ha a talaj vízben oldható sótartalma bizonyos mennyiséget meghalad, a mikróbák tevékenysége megszűnik,
vagy legalábbis csökken. A nitrát vízben igen könnyen oldódik, tehát ha túlságosan felgyülemlik, a további
nitrátképződés megszűnik.
5. Ha sok a könnyen emészthető szénvegyület a talajban, akkor ammónia- és nitrátasszimiláció következik be,
ami abban áll, hogy a mikróbák a talajban lévő ammóniát és nitrátot saját testük felépítéséhez használják fel. Így
a nitrogént fehérjévé alakítják, mely elhalásuk után ismét újabb ammóniakeletkezés forrásává válik.
A fenti öt pontban összefoglalt törvényszerűségek módot adnak arra, hogy megfelelő munkával a híg ürülékben
rendelkezésünkre álló nitrogént majdnem veszteség nélkül megóvjuk és olyan földet készítsünk, amelyet
közvetlen trágyázásra és talajjavításra használhatunk. Ezt a következőképpen valósíthatjuk meg.
• Mindenekelőtt olyan földet kell tápalapként készíteni, amely híg ürülékkel megöntözve, a lében foglalt
ammóniát megköti és mindazon követelményeknek megfelel, amelyek a kívánt mikrobiológiai
átalakításokhoz szükségesek. E céloknak legjobban megfelel egy agyagos föld, melybe – ha nem tartalmazna
– 1–2% szénsavas meszet vagy fahamut és kb. 1%-nyi foszforsavat keverünk.
• Alapanyagként tehát olyan földet kell számosállatonként kb. 500 kg (fél szekér) mennyiségben a
trágyalékúthoz vagy az istállóhoz egészen közel a trágyalécsatorna nyílásához, esetleg magába az istállóba
hordani, amely lehetőleg sok agyagot és humuszt tartalmaz. Ebből a földből kb. 30 cm magas, virágágyszerű
ágyásokat készítünk, és egyidejűleg az esetleg szükséges fahamut és foszforsavat egyenletesen közészórjuk.
• Az így elkészített ágyásokat az istállóból kikerülő napi híg ürülékkel és az egyébként rendelkezésre álló
trágyalével szakaszonként úgy megöntözzük, hogy egy-egy kisebb része egészen fenékig átnedvesedjék, és
olyan nedvességi állapotba jusson, mint amelyet a megfelelő nedvességű kerti földtől megkívánunk. Egy
számosállat híg ürüléke naponta kb. 5 dm2 felület megöntözését biztosíthatja, ha az ágyás 30 cm magas. A
trágyalével vagy híg ürülékkel való öntözés helyett még jobb, ha annak tőzeggel felszívatott levét kapáljuk be
a táptalajba.
• Gondosan kell ügyelnünk arra, hogy a telepek túl ne nedvesedjenek, mert ha ez bekövetkezik, akkor az
oldatban maradó ammónia elpárolog, mivel oldatban nem nitrifikálódik. Arra is ügyelnünk kell, hogy a
megfelelő hőmérsékletű legyen a talaj. A nitrátképződésre legmegfelelőbb hőmérséklet 25 °C körül van, ami
azt is biztosítja, hogy a fölösleges nedvesség elpárologjon. Ezt nyáron a szabadban is mindenkor elérjük. Ha
télen végezzük a műveletet, akkor a telepeket a legjobb az istállóban készíteni, sőt úgy, amint ez a
melegágyaknál használatos, a földet lótrágyából készített alapra helyezni, amely alulról állandóan fűti és a
megfelelő hőmérsékleten tartja.
• A naponta megöntözött területeket az öntözés után mindenkor törekkel, pelyvával vagy akár szalmával kb.
tenyérnyi vastagságban letakarjuk és bekapáljuk. Amint a területet egyszer végigöntöztük és letakartuk, az
öntözést és takarást naponta öntözésre kerülő felületen újból kezdjük, és azt addig folytatjuk, amíg az
ágyasokból fekete, laza, televényben gazdag, könnyen szórható anyag keletkezik.
A tápalapföldbe öntözött híg ürülékből az ammónia, a kálium és egyéb értékes anyagok a vázolt feltételek
mellett a földben megkötődnek. Az ammónia általában igen gyorsan nitráttá alakul. Amikor a takaróanyagot
bekapáljuk, annak erjedése eleinte lassan, később rohamosan megindul, miközben a mikróbák a rendelkezésre
álló nitrátot saját testük felépítésére használják, és igen nagy mértékben elszaporodnak, tehát nagymennyiségű
fehérje keletkezik. Az újabb öntözéssel a talajba jutó ammónia természetesen újból nitráttá alakul, majd a
takaróanyag bekapálásával ismét baktériumfehérjévé lesz, meggátolja a nitrát túlságos felgyülemlését, és így a
káros oldható sótartalom felszaporodását. Már röviddel az első bekapálás után észlelhetjük, hogy a talajba
bekapált szalma vagy törek rendkívül gyorsan bomlik. Ha az eljárást folytatólagosan végezzük, a telepek talaja
állandóan gyarapszik bő fehérjetartalmú televényben. Igaz, hogy az így készített földben a nitrogén legnagyobb
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
267 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
része nincsen a növények részére felvehető állapotban, de amikor a szántóföldbe kerül, ott az elhalt fehérjéből
ismét gyorsan nitrát keletkezik.
A fentiekben leírt folyamatokat úgyszólván naponta lépésről-lépésre követhetjük. Minél gyorsabban bomlik le a
szalma az ágyásokban, azaz minél gyorsabban és minél jobb minőségű televénnyé alakul át, annál hatásosabb az
anyag. Természetes, hogy ezekbe a telepekbe nemcsak híg ürüléket, trágyalevet, csurgaléklevet, hanem bármely
más, elhalt, nitrogéntartalmú anyagot is bele lehet dolgozni.
A telepeket legcélszerűbb tavasszal a vetés befejezése után beállítani. Számosállatonként egy fél szekér föld
felhordása megment a trágyalékút-építésétől, az pedig, hogy számosállatonként kb. 1 m2 területű virágágyást
kell készíteni, alig tekinthető munkának. Az öntözés és a bekapálás napi néhány percnyi munkánál többet nem
igényel. Az adagolandó 1–2%, azaz számosállatonként 5–10 kg fahamu és foszforműtrágya szintén alig terheli a
gazdaságot.
Télen, sőt akár nyáron is a telepeket akár bent az istállóban is megépíthetjük, hogy az átalakulásokhoz szükséges
meleg rendelkezésre álljon. Előnye ennek az, hogy a telepet a baromfiak az istállóban nem kaparják szét.
Mindenesetre törekednünk kell arra, hogy az aprójószág a telepeken rendetlenséget ne okozzon.
A salétromtelepek földje vizsgálati adatok szerint igen nagy számban tartalmazza a nitrogénforgalomban
résztvevő mikróbákat, és helyes kezelés esetében tavasztól őszig 3%-ra, sőt többre is növekedik a
nitrogéntartalma. Nemcsak trágyaanyagként, hanem közvetlenül oltóanyagként is szerepel, mert a talaj hasznos
– a nitrogénforgalomban szereplő – mikrobáit hatékonyan szaporítja tevékeny, életképes baktériumokkal.
A salétromtelepek földjét a legcélszerűbb ősszel kihordani és alászántani. Ezt az eljárást is a helyi adottságok és
körülmények figyelembevételével kell alkalmazni. A trágyalékutak szükségességét megszünteti és ha egyszer
megszoktuk, alig van vele gond. Különösen és nagy eredménnyel alkalmazható kis gazdaságokban.
2.5.6. 4.2.5.6. A szalmatrágya (mesterséges istállótrágya) készítése
Miután a szalma hasznot hozó trágyává való erjesztésének feltételeit megismertük és tudjuk, hogy ebben
különösen a nitrogéntartalom, valamint a nedvesség, a levegőtartalom, a foszforsav és kálium, valamint a hőfok
játsszák az irányító és döntő szerepet, a nyers szalmából az állati ürülékek nélkül is úgynevezett mesterséges
istállótrágyát készíthetünk, ha valamilyen oknál fogva állattal nem rendelkezünk.
Nem kell hozzá más, mint hogy annyi nitrogén-, foszfor- és káliumtrágyát adagoljunk a szalmához, mint
amennyi annak jó minőségű táp- és tartós televénnyé erjesztéséhez szükséges, és annyira benedvesítsük, hogy a
bomlás kedvezően folyhasson. Az ehhez szükséges mikróbák elegendő mennyiségben vannak a nyers szalma
felületén. Mindazonáltal, ha a folyamat nehezen indul meg, amit a nem megfelelő melegedésből ítélhetünk meg,
akkor kevés fekáliával vagy szilárd ürülékkel beoltjuk a tömeget. A nitrogént és a kálit természetesen részben
vagy egészben híg ürülékkel, fekáliákkal vagy trágyalével is pótolhatjuk.
Gyakorlatilag a szalma minden 100 kg-jára 0,7–1,4 kg nitrogénnek vagy valamivel többnek megfelelő
műtrágyát (3–4 kg pétisót), esetleg 2–3 kg nyersfoszfátot és kálisót szórunk, miközben a szalmát teregetjük, és
minden 100 kg szalmára még kb. 300 liter vizet is locsolunk. A szalma rétegezését és locsolását nagyon erélyes
taposás közben kell végezni, mert különben túl sok levegő marad benne. Az ilymódon készülő kazlat 2–3 m
magasra rakjuk, majd arasznyi vastagon leföldeljük, és kb. 3–4 hónapig érni hagyjuk. A legcélszerűbb a
mesterséges istállótrágyát télen készíteni, mert akkor kiszáradása nehezebben következik be, és túlmelegedés
sem állhat könnyen elő.
2.5.7. 4.2.5.7. Az istállótrágya felhasználása
A trágya alkalmazásának általános alapelve, hogy a trágyakazlat csak akkor bontsuk meg, ha a trágyát a
trágyázandó területre hordjuk, ott azonnal szétteregetjük, és mindjárt be is dolgozzuk a földbe.
A megbontott trágyakazal anyaga a levegővel érintkezik, újból erjedni kezd és súlyos veszteségek állhatnak elő.
Lehetőleg ne készítsünk a megtrágyázandó terület szélén trágyarakásokat érett kész trágyából, mert a folytonos
átrakodás közben szintén igen nagy veszteségek keletkeznek. Sokkal célszerűbb magát a trágyakezelést, tehát a
trágyakazal felépítését naponta az istállóból kikerülő friss trágyából nem a trágyatelepen, hanem kint a
szántóföldön, annak a területnek a szélén végezni, melyre a trágyát szántuk. Ha van elegendő szállítási
kapacitás, akkor ezt is meg lehet oldani, és megtakarítjuk később a trágyának a telepről való kihordását. Ilyen
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
268 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
esetekben is alapvető fontosságú, hogy a trágyakazal aljára megfelelő vastag nyers szalmaréteget, kukoricaszár
izéket stb. rakjunk, hogy a szivárgó trágyalevet és csurgaléklevet magába szívja.
A szakszerűen erjesztett és raktározott trágya megbontás után nem vagy csak alig veszít nitrogéntartalmából,
mert annak teljes mennyiségében olyan kötésben van, hogy párolgási veszteség már nem fordulhat elő. Az ilyen
trágya vagy teljesen szagtalan, vagy a jó minőségű silótakarmányhoz hasonló szagú. Mindazonáltal lehetőleg
kerülnünk kell az érett trágya átrakását, mert eközben levegővel érintkezik, mikróbákkal újra oltódik, és
megindult a bomlás, ami pedig mindig anyagveszteséggel jár.
Még súlyosabb hibát követ el az a gazda, aki trágyáját a trágyázandó területen alászántás helyett hosszabb időre
kupacokba rakja, vagy szétteregeti, és alászántás nélkül fekve hagyja. A kupacokban ugyanis a trágya ismét
bomlásnak indul, nitrogéntartalmának nagy része elillan, vagy az eső kilúgozza, és a kupacok aljára mossa. Így
a trágya hatása egyenetlenné válik. Különösen nagy veszteségek állnak elő a teregetett, de alá nem szántott
trágyában. Az ilyen hibás munka következtében a trágya már rövid 2–3 hét alatt elveszti súlyának 30–40
százalékát. Ez azután a terméseredményekben tennészetesen rendkívül megbosszulja magát. Az értékcsökkenés
(%) a terméseredményekben a 66. táblázatban összefoglaltak szerint alakult.
67. táblázat - A legfontosabb nyersanyagok C/N aránya
Talajba dolgozás ideje
Trágyaérték %
15
zabkísérletben 6
répakísérletben
A trágya kihordásakor azonnal alászántva,
termésérték 100 100
6 óra múlva alászántva 79 90
24 óra múlva alászántva 73 71
4 nap múlva alászántva 57 58
Igen kedvező hatású, ha a teregetett istállótrágyát azonnal teregetés után, a szántás előtt alaposan
betárcsázzuk a talajba. Ezzel a móddal egyenletesebb a bekeverés.
A helyesen kezelt, tömötten és nyirkosan tartott trágya a telepen 3–4 hónap alatt beérik. Érettnek nevezzük
általában azt a trágyát, amelyben a szalmaszerkezet teljesen fellazult, lággyá, a körmök között elkenhetővé vált,
és barna színű lett. Az ilyen trágya a szántóföldön könnyen teregethető, és jól bekeverhető a talajba. Ha e
tulajdonságokat még nem egészen érte el, akkor félérettnek nevezzük. Szalmásnak azt a trágyát nevezzük,
amelyben a szalma még jól felismerhető, keményebb, színe pedig világosbarna. Elteregetése és alászántása,
valamint a talajban való elkeverése nehézséget okoz. Túlérett végül az a trágya, amely egészen szalonnás,
egynemű tömeggé vált. Ez is nehezen teregethető és keverhető a talajba.
Az alászántás mélységére vonatkozóan irányelvenként szolgáljon, hogy az kötött vagy középkötött talajon 12–
15 cm-nél mélyebbre ne kerüljön. Laza talajon, különösen homokokban az alászántásnak mélyebben kell
történnie, mégpedig a kötöttség szerint 15–20 cm-re.
Különleges trágyázási mód a fészektrágyázás, mely legfőképpen a kerti művelésben részesülő kapások alá
érdemel figyelmet. Nagy gondot kell fordítani arra, hogy a fészekbe adagolt istállótrágyát a talajjal jól
összekeverjük.
A trágyázásra általában a legmegfelelőbb időpont a nyár és az ősz. A tavaszi trágyázást lehetőleg kerülni kell
éppúgy, mint a tavaszi szántást, mert a tavasszal leszántott földből és trágyából a szél a nedvességet, sőt a
nitrogént is kifújja, és az ily földbe vetett növény a nyári szárazságot sokkal jobban megérzi. Nem lehet eléggé
ismételni, hogy tavasszal ne szántsunk és ne trágyázzunk! Ha mégis kényszerítve volnánk tavasszal trágyázni,
ezt csakis nagyon érett trágyával végezzük, és természetesen csak olyan növények alá, amelyek tűrik a frissen
alászántott trágyát. Ilyenek főként a kukorica és a napraforgó.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
269 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Sajnos sok termelő trágyájával, különösen, ha az erjesztésénél nem melegedett fel 60–75 °C-ra, sok gyommagot
is kivisz földjére. Ezért csakis olyan növények alá volna szabad trágyázni, amelyek termesztése és ápolása
folyamán a gyom is pusztul.
Az istállótrágyát lehetőleg mindig kapások alá, éspedig főképpen répafélék, kukorica, burgonya, továbbá repce,
dohány, mák, kender és a nem pillangósvirágú takarmánynövények alá kell adagolni. A híg ürüléket és a
trágyalevet, vagy még inkább a salétromtelepek anyagát ugyanezen növények alá adagolhatjuk. A
salétromtelepekből szórva hektáronként kb. 20–25 t-t kell adni, és szintén minél előbb alászántani. Egyébként a
hígtrágya és trágyalé öreg lucernások feljavítására, valamint rétekre és legelőkre is kitűnő hatású.
Általában az istállótrágyából vályog- és agyagtalajokon 4–5 évenként 35–40 t-t szoktak adni hektáronként.
Homokokon, amelyeken tudvalévően a trágya sokkal gyorsabban bomlik és tápanyagmegkötő képességük is
kisebb, hektáronként csak 25–30-t-t adagolunk, de ezt sűrűbb időközökben, 3–4 évenként tesszük.
Az eredmények, melyeket az istállótrágyával elérhetünk, természetesen rendkívül különbözők és
tartamhatásukra nézve sem adhatunk még megközelítően elfogadható adatokat sem. Mindenesetre a homokban a
tartamhatás rövidebb idejű. (Homokban 3–4, nehéz agyagban esetleg 10–12 év.) Igen fontos az is, hogy milyen
nagy volt a trágyanyeredék, mert ha ezt nagyobb mértékben sikerül elérni, akkor ugyanazon állatlétszám mellett
nagyobb területeket lehet trágyázni. Éppen ezért a foszforsavas trágyaerjesztési módszernek, ha azt helyesen
végezték, igen nagy a gyakorlati értéke, mivel kb. 20%-kal nagyobb trágyanyeredéket biztosít, mint foszforsav
nélkül.
∗ ∗ ∗
Következzenek ezután a komposztálási eljárások, mint az állati trágyák, valamint az egyéb szerves
melléktermékek és hulladékok kezelésének továbbfejlesztett módszerei.
2.6. 4.2.6. A szerves anyagok komposztálása és a komposztok felhasználása
Nézzük ezek után az állati trágyák és egyéb szerves hulladékok kezelésének egy továbbfejlesztett változatát, a
komposztálást és a komposztok felhasználási lehetőségeit a szervesanyag-körforgásban, a recikláló
(visszaforgató), környezetkímélő mezőgazdálkodásban (Alexa-Dér, 1997).
2.6.1. 4.2.6.1. A komposztálás szakaszai
A komposztálás során különböző mikro- és makroorganizmusok közreműködésével a szerves anyagok egyszerű
alapvegyületekre, mint szén-dioxid, szulfát, nitrát és víz bomlanak le, illetve a nem mineralizálódott szerves
anyagokból humuszanyagok keletkeznek.
A komposztérés hőtermelő (exoterm) folyamat, a keletkező energia hő formájában szabaddá válik (31. ábra).
31. ábra - A hőmérséklet változása a komposztálás során
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
270 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az érés folyamán a hőmérséklet változás alapján négy szakaszt különíthetünk el:
• bevezető szakasz;
• lebomlási szakasz;
• átalakulási szakasz;
• felépülési szakasz.
Az első rövid, bevezető szakaszban az optimális körülmények közé kerülő mikroorganizmusok nagy
sebességgel szaporodni kezdenek. A hőmérséklet az intenzív anyagcsere hatására gyorsan emelkedik. A
bevezető szakasz hossza általában néhány óra, esetleg 1–2 nap. Meg kell jegyezni, hogy a bevezető szakasz
jelentősége a gyakorlat és az elmélet szempontjából elhanyagolható, ezért a legtöbb szerző külön nem is említi.
A lebomlási vagy termofil szakasz kezdetén a szerves anyag lebontásáért olyan mezofil mikroorganizmusok
felelősek, melyek hőmérsékleti optimuma 25–30 °C, intenzív anyagcseréjüknek köszönhetően a hőmérséklet
folyamatosan emelkedik. A mezofil mikroszervezetek száma 45 °C-ig növekszik, 50 °C felett már nagy
számban pusztulnak el, és 55 °C felett csak tartós formáik maradnak fenn. Mindez 12–24 órát igényel. A
mezofil mikroflóra pusztulásával egy időben gyorsan szaporodnak a termofil (hőkedvelő) mikroorganizmusok,
amelyek hőmérsékleti optimuma 50–55 °C között található. Bizonyos fajok azonban még 75 °C-on is aktívak
maradnak. 75 °C felett már nem zajlanak biológiai folyamatok, hanem a tisztán kémiai folyamatok jellemzőek.
A mezofil mikroorganizmusok anyagcseréje által termelt hő biztosítja a termofil flóra igényeinek megfelelő
hőmérsékletet. Ezen kívül a szervesanyag-átalakító tevékenységük során a tápanyagok jobb hozzáférhetőségét
biztosítják a termofil mikroorganizmusok számára.
Az átalakulási szakasz akár több hétig is eltarthat. Ebben az érési szakaszban a hőmérséklet jelentősen
csökken. A mikroorganizmusok elkezdik a nehezen bontható lignin bontását, mely során mono-, di- és trifenol
vegyületek keletkeznek. Ezek öszszekapcsolódásából épülnek fel a humuszanyagok.
Az utolsó a felépülési szakasz, ezt a szerves anyag humifikálódása jellemzi, amely a komposzt sötét színét
eredményezi. A komposzt hőmérsékletének további csökkenése észlelhető. Az érésben elsősorban pszikrofil
baktériumok és penészgombák működnek közre, melyek hőmérsékleti optimuma 15–20 °C. Ezenkívül
jelentősen nő a sugárgombák száma, ami a komposztérettség indikátora is lehet.
2.6.2. 4.2.6.2. A humuszképződés jelentősége a komposztálás során
A komposztálás talajbiológiai szempontból a korhadással azonosítható folyamat, mely során a szerves anyagok
aerob mikroorganizmusok segítségével mineralizálódnak, illetve bizonyos hányaduk humifikálódik.
Végterméke a komposzt, mely nem más, mint a stabilizált (humifikált) szerves anyag, ásványi tápanyagok és
mikrobiális termékek (fermentumok) összessége. A szerves anyagok átalakulását a komposztálás során a 32.
ábrán foglaltuk össze.
32. ábra - A szerves anyag átalakulása a komposztálás során
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
271 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A komposztálás során a következő változások következnek be a szerves anyag minőségében:
• a C/N arány csökken, a komposztok C/N aránya (20:1) közelebb van a talaj szerves anyagáéhoz, mint a
kiindulási szerves anyagoké, és a komposzt ellenáll a biológiai bomlásnak;
• a komposztálás során a könnyen oldható szervesanyag-tartalom csökken;
• a humusz előanyagok (fulvosavak) mennyisége csökken, a huminsavaké nő;
• a szerves anyag minőségében olyan változások figyelhetők meg, amelyek a talajban végbemenő
humifikációhoz hasonlóak.
A komposztálás során a szerves anyag mennyiségében és minőségében bekövetkező változások jelentőssége a
következő:
• a jól irányított folyamat során stabilizált szerves anyag jön létre, amely ellenáll a mikrobiális lebomlásnak;
• a komposzt tárolása a szerves anyag stabilitása miatt csekély közegészségügyi kockázatot jelent, ellentétben a
nyers szerves anyagokkal;
• a talajba kijuttatva nem vált ki kedvezőtlen talajbiológiai folyamatokat (rothadást);
• a bekövetkező minőségi változások hatására (szín, adszorpciós viszonyok, polimerizáltság) javítja a talajok
fizikai, kémiai tulajdonságait.
2.6.3. 4.2.6.3. A jó komposzt készítésének feltételei
a) A C/N arány
A nyersanyagok összeállításánál az egyik legfontosabb tényező a C/N arány, mert a komposztálás során a
mikroorganizmusok helyes tápanyagellátásával a veszteséget (elsősorban a nitrogénveszteséget) minimalizálni
tudjuk. Az optimális arány könnyen meghatározható a baktériumsejt tápelem igényéből. A baktériumsejt C/N
aránya 5:1. Értelmetlen volna azonban a tápanyagokat ilyen arányban dúsítani nitrogénnel, minthogy a
baktériumok az általuk feldolgozott szerves anyag széntartalmának csak 20%-át használják fel
bioszintézisükhöz, 80%-át energianyerés céljából elégetik. Megfelelőbb tehát a kiindulási 25:1 C/N arány.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
272 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Abban az esetben, ha a C/N arány túl szűk, tehát a nitrogén relatíve feleslegben van, a fölös nitrogén a 25:1
arányig ammónia formájában eltávozik. Ez a folyamat, mely például a baromfitrágya komposztálásakor léphet
fel, az intenzív ammónia szagról könnyen felismerhető. (Meg kell jegyeznünk azonban, hogy ez a 25:1 arány
csak elméleti, mert a gyakorlatban elsősorban a nehezen bomló lignintartalom miatt inkább a 30–35:1 C/N arány
az optimális.)
A legfontosabb nyersanyagok C/N arányát a 67. táblázat foglalja össze.
Túl tág C/N arány esetén a folyamat csak nagyon lassan indul be, amikor már a felesleges szén C02 formájában
eltávozott. Leegyszerűsített alapszabályként elmondható, hogy minél öregebb, barnább és fásabb egy anyag,
annál több szenet, minél frissebb, lédúsabb és zöldebb, annál több nitrogént tartalmaz.
68. táblázat - A higienizáláshoz szükséges minimális hőmérsékleti határértékek az EU
országokban
Nyersanyag C/N arány Nyersanyag C/N arány
Fakéreg 120:1 Baromfitrágya 10:1
Fűrészpor 500:1 Baromfi-
mélyalom 15:1
Papír, karton 350:1 Trágyalé (híg) 2:1
Kommunális
hulladék 35:1 Trágyalé (sűrű) 10:1
Konyhai hulladék 15:1 Marhatrágya 25:1
Kerti hulladék 40:1 Szalma (rozs,
árpa) 60:1
Lomb 50:1 Szalma (búza,
zab) 100:1
Vágott fű 20:1 Vágóhídi hulladék 16:1
b) A nedvességtartalom
A komposztálás során a mikroorganizmusok számára a tápanyagok mellett megfelelő mennyiségű vizet is
biztosítanunk kell. Abban az esetben, ha vízhiány lép fel, a mikroorganizmusok szaporodása megáll, és csak a
megfelelő nedvességtartalom visszaállítása után folytatódik. A komposztálás során az optimális
nedvességtartalom 40–60% között van.
Az általában gyakoribb túl magas nedvességtartalom kiszorítva a pórusokból az O2-t, anaerob feltételeket
teremt, és a rendkívül kedvezőtlen rothadási folyamatokhoz vezet, ezért a komposztálás során a
nedvességtartalmat a gyakorlatban használt úgynevezett marokpróbával folyamatosan ellenőriznünk kell. Ennek
lényege, hogy a kezünkbe vett komposztanyagot összenyomjuk, és megfigyeljük a viselkedését. Abban az
esetben, ha a nedvességtartalom optimális, az ujjaink közt nem jön ki víz, de a komposzt összeáll. Ha túl száraz
az anyag szétesik a tenyerünkben, ellenben ha túl nedves, víz folyik ki az ujjaink közül.
c) Az oxigénellátás
A komposztálási folyamatokban résztvevő aerob mikroorganizmusoknak jelentős mennyiségű oxigénre van
szükségük. Különösképpen igaz ez a kezdeti intenzív lebontási fázisra, amikor számítások szerint egy köbméter
komposztban a levegő két órán belül elfogy. Ez azt jelenti, hogy az anyagnak olyan lazán kell állnia, annyi
strukturáló anyagot kell tartalmaznia, illetve olyan gyakran kell átforgatni, hogy a levegőáramlás folyamatos
legyen a prizma peremétől a magzónáig.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
273 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A komposztprizma oxigéntartalmának mérése a műszerek magas beszerzési költsége miatt a gyakorlatban nem
alkalmazható, ezért egy durva, de használható alapszabályt alkalmazunk. Ha a komposztban megfelelő
mennyiségű struktúraanyag van és a nedvességtartalom optimális, akkor a levegőellátás is jó.
d) A hőmérséklet
A korhadási folyamat beindulásához szükség van egy bizonyos kiindulási hőmérsékletre, melyet az anyag 20–
25 °C hőmérséklete esetén ér el leggyorsabban.
Attól kezdve, hogy a komposztálás beindult a külső hőmérséklet szerepe már a kezdeti szakaszban is
elhanyagolható, hiszen az intenzív lebomlás során jelentős mennyiségű hő szabadul fel, tehát a komposztálásnak
télen sincs semmi akadálya, ha az anyag hőmérséklete eléri a 10 °C-ot. Fontos, hogy a hideg évszakban
gyakrabban forgassuk át a komposztot, mert a teljes mennyiségnek át kell esni a három-négy hétig tartó intenzív
szakaszon. E fázis után a prizma többé-kevésbé kihűl, esetleg teljesen át is fagyhat. A mikrobák betokosodása,
tevékenységük szünetelése a tavaszi felengedésig tart, amikor a prizmák átforgatásával a komposztálás
folytatódhat.
A komposzt hőmérsékletének legfontosabb hatása a higienizálás, hiszen a mezőgazdaságban, az
élelmiszeriparban és a kommunális szférában keletkező szerves hulladékok jelentős része éppen
fertőzőképessége miatt jelent problémát. Az ehhez szükséges minimális hőmérsékleti értékeket (55–65 °C) és
időtartamukat (3–6 nap), az EU tagországok ezekre vonatkozó előírásait a 68. táblázat foglalja össze.
69. táblázat - A szennyvíziszap patogén mikrobáinak pusztulási ideje különböző
hőmérsékleten (WHO, 1956)
Ország Hőmérséklet (°C) Időtartam (nap)
Belgium 60 4
Dánia 55 4
Franciaország 60 4
Olaszország 55 3
Hollandia 55 4
Ausztria 65 6
A komposztálás során nemcsak a szerves anyag átalakítása a cél, hanem közegészségügyileg kifogástalan
komposzt előállítása is. A patogén szervezetek pusztulásának garanciája a termofil fázisban elért magas
hőmérséklet. Ha a hőmérséklet nem éri el az 55 °C-ot, akkor a komposzt komoly egészségügyi veszélyt
jelenthet. Emberi-, állati patogének, paraziták a komposztálást nem élhetik túl! A patogén mikroszervezetek
elpusztításához szükséges hőmérséklet és időtartomány WHO által megállapított értékeit a 69. táblázat foglalja
össze.
70. táblázat - Néhány nyersanyag kémiai összetétele
Patogén mikroba Hőmérsékl
et (°C)
Idő
(perc)
Hőmérsékl
et (°C)
Idő
(perc)
Salmonella typhosa 55–60 30 60 20
Salmonella sp. 55 60 60 15–20
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
274 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Shigella sp. 55 60 – –
Ent. histolytica cysts 45 néhány 55 néhány
másodperc
Taenia 55 néhány – –
Trichinella spiralis larvae 55 gyorsan 60 azonnal
Brucella abortis, Br. suis 55 60 62,5 3
Micrococcus pyogenes var.
aureus 50 10 – –
Steptococcus pyogenes 54 10 – –
Mycobacterium tuberculosis var.
Hominis 66 15–20 67 azonnal
Corynebacterium diptheriae 55 45 – –
Necator americanus 45 50 – –
Ascaris lumbricoides egges 50 60 – –
Escherichia coli 55 60 60 15–20
A hőmérséklet mellett a komposzt nedvességtartalma is fontos, mert jelentős különbség van a száraz és a nedves
közegben végzett hősterilizálás között. A nedvességtartalom növekedésekor az enzimek kicsapódásához
szükséges hőmennyiség csökken. A hővel végzett inaktiválás a nedvesség tartalom mellett mindenképpen
függvénye a hatásidőnek is, hiszen a magasabb hőmérséklet rövidebb időtartam alatt ér el ugyanolyan hatást.
Külön meg kell említeni az újrafertőzés kérdését, mely elsősorban sterilizált anyagokra jellemző. A
komposztálás termofil fázisán átesett komposztban jelenlévő természetes mikroflóra jelentősen akadályozza az
újrafertőződést. Ezt bizonyítja az, hogy Salmonellát oltottak be komposztba majd 30 °C-on 30 napon át
inkubálva figyelték túlélését. Csak a minták 8%-ában tapasztalták a Salmonella szaporodását. A humán vírusok
sem képesek számukat megsokszorozni, mert ezek szaporodása csak eukarióta sejtekben lehetséges.
2.6.4. 4.2.6.4. A komposztálás során felhasználható nyersanyagok jellemzői
A komposztálás során gyakorlatilag minden – környezetünkben keletkező – szerves hulladékot
felhasználhatunk. A jó minőségű végtermék előállítása érdekében az érést meghatározó tulajdonságaikat ismerni
kell. Melyek ezek a jellemzők?
a) Kémiai összetétel (szervesanyag-tartalom, C/N arány és tápanyagtartalom)
A biológiai kezelés elsődleges feltétele a megfelelő szervesanyag-tartalom. Ezt a szakirodalomban sok helyen
izzítási veszteségként is jelölik, minimális értéke 30%. A kiindulási anyagok 30% alatti szervesanyag-tartalom
esetén nehezen komposztálhatók. Az érést meghatározó fontos kémiai jellemző a C/N arány. Az optimális 25–
30:1, amit általában a nyersanyagok keverésével lehet elérni. Kevésbé fontos az egyéb növényi
tápanyagtartalom (foszfor, kálium), mivel ezek általában az éréshez szükséges mennyiségben rendelkezésre
állnak, és a felhasználás előtt hiányuk könnyen pótolható. Bizonyos nyersanyagok egy adott tápanyagból
különösen sokat tartalmazhatnak, így ezek felhasználása javíthatja a komposzt minőségét. Például a
borászatokban nagy mennyiségben keletkező szőlőtörköly gazdag foszforban és káliumban (70. táblázat).
71. táblázat - Néhány nyersanyag fontosabb tulajdonságai
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
275 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Nyersanyagok
Szerves
-anyag-
tartalom
(%)
C/N
(–)
N
(%)
P2O5
(%)
K2O
(%)
CaO
(%)
MgO
(%)
Kommunális szektor
Konyhai
hulladékok 20–80 12–20 0,6–2,2 0,3–1,5 0,4–1,8 0,5–4,8 0,5–2,1
Biohulladék 30–70 10–25 0,6–2,7 0,4–1,4 0,5–1,6 0,5–5,5 0,5–2
Zöldhulladék 15–75 20–60 0,3–2 0,1–2,3 0,4–3,4 0,4–12 0,2–1,5
Szennyvíziszap 20–70 15 4,5 2,3 0,5 2,7 0,6
Kartonpapír 75 170–
800 0,2–1,5 0,2–0,6
0,02–
0,1 0,5–1,5 0,1–0,4
Istállótrágyák
Szarvasmarha 20,3 20 0,6 0,4 0,7 0,6 0,2
Ló 25,4 25 0,7 0,3 0,8 0,4 0,2
Juh 31,8 15–18 0,9 0,3 0,8 0,4 0,2
Sertés 18–25 14–18 0,8 0,9 0,5 0,8 0,3
Hígtrágyák
Szarvasmarha 10–16 8–13 3,2 1,7 3,9 1,8 0,6
Sertés 10–20 5–7 5,7 3,9 3,3 3,7 1,2
Baromfi 10–15 5–10 9,8 8,3 4,8 17,3 1,7
Mezőgazdasági melléktermékek
Szalma 95–98 50–100 0,4 2,3 2,1 0,4 0,2
Répalevél 70 15 2,3 0,6 4,2 1,6 1,2
Friss fakéreg 90–93 85–180 0,5–1,0 0,06 0,06 0,5–1 0,04–
0,1
Fakéreg mulcs 60–85 100–
300 0,2–0,6 0,1–0,2 0,3–1,5 0,4–1,3 0,1–0,2
Szőlő törköly 80,8 25–35 1,5–2,5 1,0–1,7 3,4–5,3 1,4–2,4 0,21
Gyümölcs
törköly 90–95 35 1,1 0,62 1,57 1,1 0,2
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
276 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
b) Komposztálhatóság
A hulladékokat alkotó szerves vegyületek különböző mértékben ellenállnak a mikrobiális bontásnak, ezért az
optimális bomlás elérése érdekében nem elég a nyersanyagok keverésékor csak a C/N arányt figyelembe venni.
Például magas lignintartalmú nyersanyagokból (pl. fűrészpor) a szén lassan szabadul fel. Ha ezekhez a
nyersanyagokhoz gyorsan bomló nitrogén forrást adunk, akkor ammónia formájában tetemes nitrogénveszteség
lép fel, amely a gazdasági káron túlmenően környezetszennyező is.
c) Szerkezeti stabilitás
A nyersanyagoknak az a tulajdonsága, hogy mennyire hajlamosak a tömörödésre, a keverés után milyen
mértékben porózusak. Az érés során a rossz szerkezetű nyersanyagokból gyorsan elfogy az oxigén, kedvezőtlen
anaerob folyamatok útját nyitva meg. A komposztálás során minimális porozitás 30 térfogat%, amit megfelelő
menynyiségű szerkezeti elem bekeverésével biztosíthatunk. Ilyen jó szerkezetű nyersanyagok a zöldhulladékok,
a szalma, a fanyesedék.
d) Nedvességtartalom
A nyersanyagok eltérő nedvességtartalommal rendelkezhetnek. Nem jó sem a túl száraz, sem a túl nedves
nyersanyag. A komposztálási folyamat indulásához megfelelő nedvességtartalmat (40–60 tömeg%) a
legegyszerűbben az anyagok keverésével állíthatjuk be.
e) Előkezelésigény
A nyersanyagok egy része komposztálás előtt valamilyen előkezelést igényel. A leggyakrabban alkalmazott
előkezelések az őrlés, aprítás, préselés, homogenizálás, esetleg az idegen anyagok eltávolítása. Néhány
nyersanyag ezen felsorolt fontosabb tulajdonságait foglalja össze a 71. táblázat.
72. táblázat - Néhány nyersanyag térfogattömege keletkezéskor
Nyersanyag Szerkezet Nedvesség-
tartalom Keverési arány
(%)
Előkezelés-
igény
Biohulladék rossz, jó
eredettől
függően
nagy-közepes
eredettől
függően
50–100 aprítás,
homogenizálás
Zöldhulladék jó száraz-
közepes 0–100 aprítás,
homogenizálás
Szennyvízisza
p rossz nagyon nagy max. 30
–
Kartonpapír jó száraz max. 60 aprítás
Istállótrágya közepes közepes max. 80 keverés
Hígtrágya rossz nagyon nagy 20–60 keverés,
víztelenítés
Szalma jó száraz max. 50 aprítás
Fakéreg jó száraz 0–100 aprítás
Répalevél rossz közepes max. 50 –
Törköly rossz nagy 30–60 –
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
277 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
f) Térfogattömeg
Meghatározza az egész folyamatot. Ismeretében tudjuk méretezni a szállító kapacitást, a komposztálás
területigényét. Az érés során a maximális térfogattömeg 700 kg/m3. A nyersanyagok térfogattömege szoros
összefüggést mutat azok nedvességtartalmával, illetve szerkezetességével, és a keletkezés körülményeivel (72.
táblázat).
73. táblázat - Néhány nyersanyag nehézfém tartalma mg/kg sz.a.-ban (Amlinger, 1993)
Hulladék fajta Hulladék csoportok Térfogattömeg
(keletkezéskor)
(kg/m3)
Biohulladékok külön gyűjtött konyhai és kerti
hulladékok 400–700
Zöldhulladékok fa és növénynyesedékek 100–200
fű 400
lomb 200
Fahulladékok fanyesedék (nyár) 300–400
fanyesedék (tél) 300
fakéreg 150–400
Egyéb biogén
hulladékok papír 100–300
törköly 450–500
szalma 100–200
istállótrágya 400–600
Ásványi adalékok kőzetlisztek 1000–1100
agyag 1500–2000
g) Szennyező anyagok
A komposztálás során nem szabad ezek jelenlétét figyelmen kívül hagyni. Kémiai tulajdonságaik alapján
szervetlen és szerves szennyező anyagokat különböztetünk meg.
A szervetlen szennyező anyagok a toxikus nehézfémek: a kadmium (Cd), a króm (Cr), a réz (Cu), a higany
(Hg), a nikkel (Ni), az ólom (Pb) és a cink (Zn). Mennyiségük viszonylag alacsony, viszont már kis
mennyiségben is mérgezőek lehetnek, a komposztálás során nem bomlanak le, és visszakerülve a talaj-növény-
állat-ember táplálékláncba akkumulálódnak, az emberi fogyasztásra kerülő termékekben egészségre káros
koncentrációt érhetnek el.
Az emberi környezetben mindenhol megtalálhatók, de a határértékeket betartva elkerülhető káros hatásuk.
A szerves szennyező anyagok a mindennapi életben használatos kémiai anyagok (főként növényvédő szerek),
melyek egy része mérgező, másrészük rendkívül perzisztens, a talajban és komposztálás során lassan bomlanak
le (pl. dioxin, PCB-k), ezért a jövőben, mint jelentős veszélyforrásokkal kell velük számolni. Tovább növeli
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
278 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
veszélyességüket, hogy bomlástermékeik sok esetben mérgezőbbek, és lebomlásuk jelenleg nem ismert. A
környezetre és az emberi egészségre veszélyes szerves vegyületeket a következő csoportokba sorolhatjuk be:
• poliklórozott bifenilek (PCB),
• poliaromás szénhidrogének (PAH),
• poliklórozott dibenzodioxinok (PCDD),
• poliklórozott dibenzofuránok (PCDF),
• klórozott peszticidek.
A komposztálás során figyelmet kell fordítani a nyersanyagok eredetére, így elkerülhető a szennyező anyagok
felhalmozódás (73. táblázat).
74. táblázat - Különböző hulladékok idegenanyag-tartalma
Anyag Cd Cr Cu Hg Ni Pb Zn
Talaj (normál) 0,1–0,3 20–40 20–30 0,05–0,1 20–40 20–30 60–80
Növény
(normál) < 0,1–1 <0,1 – 1 3–15
< 0,1–
0,5 0,1–5 1–5 15–150
Zöldhulladék 0,05–
0,63 2,8–11,3 5,0–23,5
0,03–
0,54 2,3–8,3 5,6–67,5 29,3–390
Istállótrágya 0,1–0,6 3–20 20–40 0,1–0,2 5–50 5–10 100–300
Zöldség-
hulladék 0,2–0,4 1,5–2,5 3,0–7,0
0,01–
0,02 2,0–4,0 1,0–2,0 70–100
Fakéreg 0,1–2,0 500–
1000 10–30 0,1–0,3 30–60 50–100 40–500
Szennyvíz-
iszap 3–17,8 64–572 190–863 1,8–6 37–202 145–600
1320–
3232
h) Idegen anyagok
Azokat az anyagokat nevezzük így, amelyek a komposztálás során nem bomlanak le, de nem mérgezőek. Idegen
anyag lehet pl. minden, a komposztba kerülő tárgy. A leggyakoribbak mezőgazdasági komposztok esetén a
bálazsinórok, kisebb szerszámok, a kommunális szektorból származó nyersanyagokban pedig a különféle
csomagolóanyag-maradékok (pl. üveg, műanyag és fémdarabok) (74. táblázat).
75. táblázat - Különböző eredetű komposztok felhasználási területei
Hulladék Idegen
anyag
(tömeg %)
Idegen anyag összetétele
ebből üveg
(%)
ebből
műanyag
(%)
ebből
egyéb (%)
Biohulladék 0,5–8,0 50–70 10–30 15–30
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
279 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Zöldhulladé
k 0,05–1,0 50–60 10–30 10–40
Háziszemét kb. 60 kb. 35 kb. l5 kb. 50
2.6.5. 4.2.6.5. Házikerti komposztálás
Az otthoni komposztálásra is azok az alapszabályok érvényesek, mint minden más komposztálási eljárásra, csak
a hulladékok összetétele más, illetve a méretek sokkal kisebbek. Általánosságban igaz, hogy aki családi házban
lakik, az a kertben felhasznált trágyát teljes egészében elő tudja állítani a kertben és a háztartásban keletkező
hulladékok komposztálásával. A kertben és a ház körül keletkező komposztálható hulladékok:
• vágott fű,
• lomb és gallyhulladék,
• az összes zöldséghulladék,
• sövények, bokrok nyírásából származó nyesedékek,
• gyomnövények,
• zöldségtisztítás hulladéka,
• ételmaradékok (zsírok, olajok, szószok stb.),
• húsmaradékok,
• kávézacc,
• gyümölcshéjak,
• fahamu (a szén tüzelésből származó salak azonban nem ajánlott),
• papírhulladékok (33. ábra).
33. ábra - A kertben és a ház körül keletkező komposztálható hulladékok
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
280 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Ezen anyagok közül néhánynak a komposztálása problémákat vethet fel, ezért az alábbiakban összefoglalunk
néhány fontos szempontot, amely az egyes nyersanyagok komposztálását befolyásolja.
• Levágott fű: keletkezésekor túl nedves, könnyen rothadásnak indul, ezért célszerű néhány napos szárítás után
komposztálni. A káros hatás akkor is elkerülhető, ha 5 cm-es rétegben elterítjük, és a rétegek közé valamilyen
laza anyagot keverünk.
• Diófa és tölgylomb: minden gond nélkül elkorhad, ha más hulladékokkal gondosan összekeverjük. A tiszta
diólomb is komposztálható, de mivel tág a C/N aránya, ezért az érés meggyorsítása érdekében nitrogénforrást
kell hozzáadni. A komposztálás során az allelopatikumok elbomlanak, így a diónál közismert növekedésgátló
hatás a komposztnál nem jelentkezik.
• Sövények, bokrok, fák nyesedékei: a tuják és fenyők nyesedékeit, melyek a komposztban nagyon jól
strukturáló anyagok, a felhasználás előtt aprítani kell. A zöldnyesedékek könnyen hevülő anyagok, így a
gyommagvak és a kórokozók gyorsan elpusztulnak.
• Gyomnövények: a felmagzott gyomnövények különös odafigyelést igényelnek, ezeket célszerű a komposzt
közepébe helyezni, hiszen a meleg hatására a magvak gyorsan elvesztik csírázóképességüket. A komposzt
lefedése és megfelelő nedvességtartalmának folyamatos biztosítása is hozzájárul a gyommagvak
elpusztulásához. Általános tapasztalat, hogy a házikertekben készített komposztok nem gyomosítanak.
• Beteg növényi részek: minden gond nélkül hozzákeverhetők a komposzthoz, hiszen több tényező is
gondoskodik az elpusztításukról. A komposztálás során fejlődő hő elpusztítja a növényi kórokozókat és
kártevőket, másodsorban pedig a komposztálás során intenzív szerves anyag lebomlás és átalakulás zajlik le.
A növényi kórokozóknak a komposztálás során kialakuló körülmények (hő, nedvesség, fényviszonyok stb.)
nem megfelelőek, illetve az ott található baktériumok és gombák egyszerűen kiszorítják őket. A komposztálás
során számos antibiotikum termelődik, amelyek szintén pusztítják a patogéneket, és a talajra kijuttatva is
fennmarad ez a hatásuk.
• Zsíros étel- és húsmaradékok: gond nélkül komposztálhatóak, arra azonban figyelni kell, hogy egyszerre ne
kerüljenek nagy mennyiségben a prizmába. A húsmaradékok esetében kellemetlen szagok keletkezhetnek,
ezért célszerű a halom belsejébe helyezni őket.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
281 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A házikerti komposztáláskor is nagyon fontos a nyersanyagok összetétele. Ha az év folyamán minden szerves
hulladékot komposztálunk, ami a ház körül keletkezik, akkor helyes keverési arányt érhetünk el. A finom
anyagokat durva szerkezetűvel, a nedveset szárazzal, a zöldet barnával kell keverni. Ez természetesen nem
valósítható meg az egész év folyamán. Fontos tudni, hogy az ősszel és kora tavasszal keletkező száraz,
nagyrészt fás (gallyak, ágak, lehullott lomb stb.) anyagok gond nélkül tárolhatóak addig, amíg folyamatosan
keletkeznek a nedvdús zöld növényi részek.
A kerti hulladékok komposztálása nem igényel különösebb technikai hátteret. Egyetlen gép van, amelyet
célszerű beszerezni vagy otthon barkácsolni, egy hulladékaprítót, amely segítségével a gallyak és az ágak
felapríthatóak. A berendezést célszerű néhány szomszéddal közösen beszerezni, mert így lecsökkennek a
komposztálás költségei. Van azonban már olyan önkormányzat is, melytől a lakók bérelhetnek ilyen
berendezést.
A komposztkészítésnek kiskerti méretekben két megoldása lehetséges: a silókomposztálás és a
prizmakomposztálás.
A komposztsilók (komposztládák, komposzttartályok stb.) számtalan kivitele ismert, házilag is könnyen
elkészíthető. Vásárláskor, illetve saját készítés esetén figyelmet kell fordítani arra, hogy a levegőellátás oldalról
biztosított legyen, alulról perforált legyen vagy a siló aljára laza anyagokat kell tenni (pl. rőzse), megfelelő
méretű legyen. A silót árnyékos, jól megközelíthető helyre kell tenni. A naponta keletkező hulladékokkal
folyamatosan töltjük fel. A feltöltéskor ügyelni kell a rétegzésre. Megoldását a 34. ábra szemlélteti.
34. ábra - Komposztsilók különböző megoldásai
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
282 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A komposztprizma lehet trapéz vagy háromszög keresztmetszetű. Előnye a silóval szemben az, hogy könnyen
hozzáférhető, könnyebb az átforgatás, mint a silónál, és a siló beszerzési vagy előállítási költségei
megtakaríthatók.
A komposzt összerakása után (amikor a siló megtelik, vagy a prizma eléri a megfelelő méretet) kezdődnek az
átforgatások. Általában a kerti komposztokat 4–6 hetente kell átforgatni, így a komposzt kb. 3 hónap alatt
készül el. Az átforgatáskor a következőkre kell ügyelni:
• az első átforgatás után már nem szabad friss anyagot a komposzthoz adni;
• átforgatáskor a nedvességet folyamatosan ellenőrizzük, ha kell nedvesítjük, ha nedves száraz anyaggal
keverjük össze;
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
283 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• új prizmát mindig a lehető leglazábban rakjuk össze;
• az átforgatás során az összerakáskor kialakított rétegeket össze kell keverni.
Lehetséges átforgatás nélkül is komposztot készíteni, de így az érés lényegesen lassabb lesz (kb. egy évig tart).
A végtermék földszerű lesz, és a minősége nem éri el a többször átforgatott komposztét.
2.6.6. 4.2.6.6. Mezőgazdasági hulladékok komposztálása
a) A komposztálás munkaműveletei
A komposztálás munkaműveleteit a 35. ábra foglalja magába. A komposztálás munkaműveleteinek, gépesítési
megoldásainak legfontosabb célkitűzése, hogy a folyamatban résztvevő mikroorganizmusok számára
optimális feltételeket biztosítsunk, és a minőségi előírásoknak megfelelő végterméket állítsunk elő. A
mikróbák igényei természetesen a komposztálás különböző fázisaiban változnak, és ez a tény speciális
gépesítési megoldásokat tesz szükségessé. A legfontosabb feltételek a vízzel és oxigénnel való ellátás és a
gázcsere biztosítása. A respirációs gázok cseréjében a komposztálandó nyersanyagok struktúraanyag-
tartalmának, a pórusok mennyiségének van döntő szerepe. A komposztálási eljárások között a nyersanyagok
fogadása, előkészítése és konfekcionálása szempontjából nincs jelentős különbség, de a komposztálás, a szerves
hulladék érésének irányítása szempontjából alapvetően eltérő megoldásokat találunk.
35. ábra - A komposztálás munkaműveletei
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
284 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A nyersanyagok előkészítésének célja, hogy a komposztálás mikrobáinak optimális feltételeket biztosítsunk:
• a nagyobb nyersanyagok aprításával a mikrobák számára rendelkezésre álló felületet növeljük meg, illetve
csökkentjük a hulladék mennyiségét;
• a keveréssel beállítjuk az optimális tápanyag-, nedvesség- és struktúraarányokat;
• magas nedvességtartalmú hulladékoknál víztelenítünk;
• idegen anyagok eltávolításával a komposzt minőségét javítjuk.
A komposztálás (intenzív érés és utóérés) során,
• levegőztetünk, hogy aerob körülményeket teremtsünk;
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
285 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• vagy forgatunk, hogy a teljes anyag átessen a termofil fázison, és a heterogenitást megszüntessük;
• amennyiben szükséges nedvesítünk, hogy a mikrobák számára a vizet biztosítsuk.
A konfekcionálás során,
•
• aprítjuk a végterméket, amennyiben el nem komposztálódott nagyobb darabokat tartalmaz;
• vagy rostáljuk, amely jobb megoldás, mert lehetővé teszi a rostán fennmaradt selejt komposztok struktúr-,
illetve oltóanyagként való alkalmazását;
• keverjük, ha speciális igényeket akarunk kielégíteni (virágföldek stb.);
• zsákoljuk, ha a komposztot nem ömlesztve értékesítjük.
• Előkészítés – idegen anyagok kiválasztása
Az idegenanyag-tartalom a különböző nyersanyagoknál változó, a zöldhulladékoknál általában kevés, de a
biohulladékoknál a 10%-ot is elérheti. Az idegen anyagok kiválasztása a következő technikákkal lehetséges:
•
• rostálás- dobrosták, hengerrosták,
• mágneses fémkiválasztó,
• manuális kiválasztás, válogatókabinok.
• Előkészítés – aprítás
Az aprítással a komposztálási folyamatban résztvevő mikrobák számára megnöveljük a rendelkezésre álló
felületet, csökkentjük a hulladék mennyiségét, ami egyszerűbb feldolgozást és kevesebb helyet igényel. Az
aprítás mértékét a komposztálási technológia és a komposzt felhasználási területe határozza meg, de általában
megállapítható, hogy a túl finom aprítás kedvezőtlen, mert gyorsan anaerob körülményekhez vezet. Optimális
esetben a durva és finom aprítékok egyenletesen oszlanak el, a durva darabok adják a komposztálandó anyag
struktúráját, szerkezetét.
Aprításra a kalapácsos aprítók, késes aprítók, hengeres törők és rostaköpenyes aprítók alkalmasak. Az utóbbi
években a komposztálás előkészítéséhez speciális berendezéseket is gyártanak, amelyek a takarmánykeverő,
kiosztó kocsikhoz hasonlóan az aprítást és a homogenizálást egy menetben végzik.
• A komposzt oxigénnel történő ellátása
A komposztálás ideje alatt folyamatosan aerob körülményeket kell teremtenünk, hogy a biodegradáció
biztonságosan, gyorsan végbemenjen. Ezt az érő anyag nyomó vagy szívó rendszerű levegőztetésével vagy
átforgatásával érjük el. A levegőztető rendszerek alkalmazásának előfeltétele a nyersanyagok homogenizálása, a
forgatásos rendszereknél a levegőztetésen kívül homogenizáljuk, lazítjuk is az anyagot. A teljes körű
fertőtlenítés érdekében mindkét megoldásnál biztosítani kell a teljes mennyiség termofil fázisba kerülését.
A komposzt átforgatása a nyitott rendszerű prizmakomposztálásnál a következő technikákkal oldható meg:
• -trágyaszóró + homlokrakodó;
• -önjáró komposztforgató gép;
• -traktorra szerelhető komposztforgató adapter.
A trágyaszóróval és homlokrakodóval történő forgatás lassú és költségigényes, ezért csak abban az esetben
ajánlható, ha kis mennyiséget komposztálunk, és ezek a gépek már rendelkezésünkre állnak. Az önjáró
komposztforgató gépek és az adapterek a forgatásos komposztálási technológiák alapgépei, általában 200–800
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
286 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
m3 komposztot tudnak 1 óra alatt átforgatni, sok esetben öntöző, takaróanyagcsévélő adapterrel is felszerelik
ezeket.
• A komposzt rostálása
Rostálással választjuk ki az idegenanyagokat és a le nem bomlott szerves hulladékokat, így homogén, jó
minőségű komposztot állíthatunk elő. A rostaméretet a komposzt felhasználási területe határozza meg.
Mulcsozásra általában a 40 mm-nél nagyobb, szántóföldön a 20 mm-nél kisebb, kertészetekben a 10 mm-nél
kisebb szemcseméretű komposztot használják. A komposzt rostálására leggyakrabban mobil dobrostákat
alkalmaznak, mert ezek nem érzékenyek a durvább darabokra, könnyen tisztíthatók, és nagy teljesítményűek.
• A komposzt zsákolása
A komposztot ömlesztve vagy zsákolva értékesíthetjük. A zsákológépek sok fajtája kapható, a félautomatától, az
adagolóval, zsákcserélővel ellátott teljes automatáig. A zsákolásnál a komposzt nedvességtartalma a kritikus
kérdés, mert a 35%-nál magasabb nedvességtartalmú anyagot nem szabad zsákolni.
b) Istállótrágya komposztálása
Alapelvként fogalmazhatjuk meg, hogy friss – hagyományos trágyakezelésen és/vagy komposztáláson át nem
esett – trágyát a talajba dolgozni nem szabad. Az istállótrágya komposztálása a hagyományos
trágyakezelési folyamat továbbvitelét, a trágyakezelés egyes nehézségeinek, illetve gyakran előforduló hibáinak
korrigálását és végeredményben a talajtermékenység szempontjából meghatározó szerves anyagok lehető
legértékesebb formában történő talajba juttatását szolgálja. Az istállótrágya ugyanis – főleg ha kezelése
során hibákat követtünk el, vagy ha túlságosan hosszú ideig tároltuk – könnyen káros rothadásnak indulhat. Az
ilyen rothadó anyagok mindig problémákat okoznak a talajban:
• -a növények gyökereit a rothadásból származó anyagok (pl. indol, szkatol, putreszcin stb.) mérgezik, és
bomlásuk oxigént von el a gyökérzónából;
• a nagy tömegű friss – vagy a helytelen trágyakezelés során nem kellőképpen lebomlott, nem érett – szerves
anyag mikrobiális bontása révén szintén keletkeznek gyökérkárosító vegyületek;
• a trágya helytelen kezelése és tárolása közben a gyommagvak és a növénypatogén szervezetek nem
pusztulnak el teljes mértékben;
• a rothadó trágya vonzza a különféle kártevőket (pl. káposzta-, répa- és hagymalegyeket, drótférgeket stb.).
Friss vagy nem kellőképpen kezelt trágyát tehát közvetlenül a talajba dolgozni nem szabad. Igaz, hogy a
talajban is képes lebomlani, de itt a humuszképződés feltételei – ellentétben a hagyományos trágyateleppel vagy
komposztprizmával – csak rövid ideig adottak. A bomlás következtében a talajban a tápanyagok jelentős része
könnyen oldható formába kerül, és abban az esetben, ha a növények nem veszik fel azonnal, fennáll a
kimosódás veszélye is.
A különböző szerves trágyák komposztáláskor sokféleképpen viselkedhetnek. Nagyon nagy különbségek
lehetnek például a trágyák nedvességtartalma között.
• Szarvasmarhatrágya
Általában trágyaszarvasokban tárolják a szabadban, gyakorlatilag mindig túl nedves. A prizma összeállításakor
mindig valamilyen száraz anyagot kell hozzákeverni. Erre a legalkalmasabbak a szalma, a fűrészpor, a
kéreghulladék, a vékonyabb ágak és gallyak. Minél fásabb szerkezetű az anyag (minél magasabb a
széntartalma), annál inkább ügyelni kell arra, hogy nehogy túl tág legyen a kiindulási C/N arány. A
szarvasmarhatrágya C/N aránya önmagában is jó a komposztáláshoz.
A gyakorlatban úgy lehet megvalósítani, hogy a talajra helyezünk a prizma teljes szélességében egy réteg
kisbálás szalmát (természetesen a zsinórokat gondosan eltávolítjuk), majd erre borítjuk rá a trágyát és a földet.
Ezután a prizmát komposztforgatóval átforgatjuk, így alakítva ki a végleges profilt, illetve a tökéletes keverést.
A komposztálás során problémákra alig kell számítani. Az első átforgatásra a második héten kerül sor, ekkor
már érezhető a jellegzetes fűszeres szaga, amely semmilyen más trágyáéval nem keverhető össze. A komposztot
összesen háromszor, esetleg négyszer kell átforgatni.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
287 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Mélyalmos tartásból származó trágya gyors felmelegedő képessége miatt problémás komposztálási anyagnak
számít. A tiszta mélyalmos trágya 10% földdel keverve már a harmadik napon a 70 °C hőmérsékletet is eléri! A
hirtelen túlmelegedés miatt a prizmák önsterilizálódása léphet fel. Ennek kivédésére több lehetőség van.
• Átforgatás: Átforgatáskor a prizma hőmérséklete 15 °C-kal csökken, de a jó oxigénellátottság miatt a
mikrobiális tevékenység még intenzívebbé válik, és a prizma gyorsan újra felmelegszik. Ilyenkor akár
kétnaponta is át kell forgatni a komposztot ahhoz, hogy a hőmérséklete ne emelkedjék 65 °C fölé.
• Nagyobb mennyiségű föld hozzáadása: elég korlátozott lehetőség, mert ez a komposzt minőségét rontja. A
maximális földadag a tapasztalatok alapján 20% lehet.
• Száraz összerakás: Az anyagnak pont olyan nedvesnek kell lennie, hogy a korhadás éppen beinduljon (kb.
35–40%). Egy hét elteltével utána kell locsolni (kb. 50 l/m3 vízzel), így nemcsak a hiányzó nedvességet
pótoljuk, hanem egyben a lehűlést is előidézzük.
• Más hideg anyaggal való keverés : Ha van rá lehetőség, akkor más tárolt anyaggal kell keverni a hevülékeny
nyersanyagokat. Erre alkalmasak a régi tárolt trágyák, a fűrészpor vagy a fakéreg. Az összekeveréskor
azonban az optimális C/N arányt nem szabad figyelmen kívül hagyni.
• Sertéstrágya
A szakirodalom gyakran mint hideg trágyát emlegeti. Ennek oka, hogy nedvességtartalma magas, ezért nem
melegszik fel olyan intenzíven, mint a többi szerves trágya. Ha a nedvességtartalma megfelelő, akkor úgy
viselkedik, mint minden más trágya.
A komposztprizma összerakásakor a szarvasmarhatrágyánál leírtak szerint kell eljárni. Az első átforgatásra már
a 10. nap után sor kerülhet. Jellegzetes szagát a második átforgatás után elveszti. A komposztot legalább
négyszer át kell forgatni.
Az almozás során a nedvszívó képesség fokozására fűrészport is szokás az alomhoz keverni. Az így kezelt
trágyánál érdekes jelenség figyelhető meg: a felrakás után a hőmérséklet gyorsan 60 °C-ra emelkedik, és ez
négy héten keresztül nem is változik, még ha közben kétszer át is forgatják. Az első átforgatásra az első héten,
utána pedig kéthetente van szükség. Az ötödik, hatodik hétig intenzív ammónia szag érezhető, ez
agyagásványok hozzáadásával csökkenthető. Ezután ezek a prizmák is fokozatosan földszagúvá válnak.
• Baromfitrágya
Ez is hevülékeny anyag. Ajánlott a gyaluforgáccsal vagy szalmatörekkel való 1:1 arányú keverése. A
gyaluforgács széntartalma viszonylag nehezen mobilizálható, ezért ilyenkor jelentős ammóniaveszteségre kell
számítani. A szalmatörek esetében jobb a helyzet, de ebben az esetben a prizma nagymértékben összeesik.
Átforgatásra hetente, illetve ha nem kevertünk semmit a trágyához, kétnaponta van szükség. A komposztálás
során 15–20% föld hozzáadása javasolt.
A ketreces tartásból származó, tiszta baromfiürülék a komposztálás során nagyon érzékeny a
nedvességtartalomra. Ha túl nedves a prizma elfolyik, ha száraz bepenészedik és kiszárad. Célszerű szénben
gazdag nyersanyaggal összekeverni. Kiváló a szalmával való keverés, de ha rendelkezésre áll régi komposzt, azt
is hozzá kell adni, hogy a nedvességtartalom változásra az érő anyag ne legyen olyan érzékeny.
• Lótrágya
A lótrágya általában nagyon száraz, de a nagy szalmatartalma jó szerkezetet biztosít. 10% földdel való keverés
után a prizmákat csak be kell öntözni, és gond nélkül komposztálható. Meg kell azonban jegyezni, hogy a nagy
szalmatartalom miatt a beltartalmi értéke alacsonyabb lesz, mint a szarvasmarhatrágyából készült komposzté.
c) Trágyalé és hígtrágya komposztálása
A trágyalé tárolása miatt tisztán rothadáson megy keresztül, ezért elhelyezése – főleg, ha nagy mennyiségben
fordul elő – sok gondot okoz. Az ismertetett hagyományos kezelésén és felhasználásán túl a prizmákban való
komposztálás során is felhasználható, így a tárolása sem okoz problémát, és elhelyezése is könnyebbé válik.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
288 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Komposztálásakor megfelelő mennyiségű, jó nedvszívó képességgel rendelkező, tág C/N arányú, száraz
anyaggal kell keverni. Ezek a következők lehetnek: szalma, fűrészpor, faforgács, száraz gallyakból készült
apríték. Alkalmazhatunk bármely más – könynyen beszerezhető – jól strukturált, nedvszívó anyagot is. A
trágyalé komposztálásakor talán a legkritikusabb a homogén keverék létrehozása. Ezt legkönnyebben akkor
érhetjük el, ha a nedvszívó anyagot vékony rétegben leterítjük, majd átitatjuk trágyalével. Amikor megfelelően
átnedvesedett, újabb réteget terítünk rá mindaddig, amíg a megfelelő prizmaméretet el nem érjük. Amikor kész a
prizma, a tetejére lehet helyezni a kb. 10% földet, amitől egy kissé összenyomódik, és megindul a korhadás. A
prizmákat akár 10–14 napig is lehet így előkorhasztani, és csak ezután kell először átforgatni. Ilyenkor már
megfelelően homogén a prizma. A termofil fázis csak az első átforgatás után kezdődik.
d) Gabonaszalma és kukoricaszár komposztálása
A szalmakomposztálás ellen sok érvet lehet felhozni. Ezek közül a leggyakoribb, hogy nincsen értelme a
szalmát lehordani a tábláról és azt komposztálni, hiszen az lebomlik a talajban is. Ez valóban így van. A
bedolgozott szalmát a talaj mikroorganizmusai általában két hónap alatt lebontják. Sok talaj esetében azonban a
gyenge mikrobiális aktivitás vagy a csapadékhiány miatt ez nem következik be. Ha a talajban még az egyéves
szalma maradványai is megtalálhatók, akkor további szármaradvány bedolgozása csak bajok forrása lehet.
A szalmát vagy kukoricaszárat akkor célszerű komposztálni, ha nem használjuk el állataink számára, és a
talajban nem bomlik le gyorsan. A szalma komposztálásakor figyelembe kell venni, hogy meglehetősen tág C/N
aránnyal rendelkező, tehát szénben dús és nitrogénben szegény anyag, ezért a prizmába rakáskor nedves és
nitrogénben dús anyagokkal kell keverni. Ilyen a fent említett trágyalé és hígtrágya, de szóba jöhet nedves
istállótrágya vagy esetleg városi biohulladék is. A komposztálást célszerű a tábla szélén elvégezni, de fokozott
figyelmet kell a talajvíz védelemre fordítani.
A kukoricaszár nagy mennyiségben ősszel áll rendelkezésre. A napjainkban újra megjelenő kisgazdaságok
előszeretettel alkalmazzák takarmányozásra. Ahol nincsen állatállomány és a talajban nem bomlik le kellő idő
alatt, ott célszerű komposztálni. Az őszi időpont miatt azonban két megoldás lehetséges.
• A komposztot még ősszel összerakjuk, így megfelelő összetétel esetében a termofil fázis még ősszel
bekövetkezik, az érési szakasz azonban csak tavasszal, a fagy elmúltával kezdődik.
• A komposztot csak tavasszal, márciusban állítjuk össze, így a komposztot még a kukorica vetése előtt ki
tudjuk juttatni.
A kukoricaszárat rendfelszedővel gyűjtjük be, majd a komposztálás helyén csíkokban elterítjük. Célszerű
trágyalé, hígtrágya esetleg kevés istállótrágya hozzáadása. Nem szabad elfeledkezni a földadalékról sem. Ősszel
kezdett komposztálásnál még a tél előtt kétszer át kell forgatni. Tavasszal az érést egy vagy két átforgatással
lehet serkenteni. Tavaszi összerakáskor a trágyalevet, a hígtrágyát, a trágyát és a földet február végén adjuk a
szárhoz, az első átforgatásra pedig március elején van szükség.
Egy hektár kukoricaszárból 20–30 m3 hígtrágya felhasználásával mintegy 25 m3 komposzt készíthető, amely
bőven elég egy hektár búza trágyázásához.
2.6.7. 4.2.6.7. Élelmiszeripari hulladékok komposztálása
A Magyarországon legnagyobb mennyiségben keletkező szőlőtörköly tulajdonképpen a mezőgazdasági
hulladékok közé is sorolható.
A törkölyök a komposztáláshoz optimális C/N aránnyal rendelkeznek (25–30:1 ), ami azt jelenti, hogy nem
szükséges a nitrogén pótlása. Ha komposztálásakor a szőlő szárát (csumáját) is hozzá keverjük, akkor jól
levegőző, szerkezetes anyag.
A törköly magas cukortartalma miatt gyorsan felmelegszik, és ha megfelelő a nedvességtartalma, akkor gyorsan
korhadásnak indul. Jellegzetes a prizma külső 30 cm-es zónájában megfigyelhető „elgombásodás”. Az ekkor
megjelenő penészgombák hasznosak, mert aktív cellulóz- és ligninbontók.
Az intenzív hőfejlődés miatt ezek a komposztok fokozott nedvességellenőrzést igényelnek, előfordulhat a heti
kétszeri öntözés is. A földadalék nem lehet több mint 10%. Az összerakás után általában kéthetente kell
átforgatni a prizmát, mert ha ritkábban forgatjuk, az érési idő meghosszabbodik.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
289 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A törkölyből készült komposztok jó minőségűek, különösen laza szerkezetűek, így szubsztrátként a tőzeget
helyettesíthetik. A növények egészségére – a magból kioldódó anyagoknak köszönhetően – nagyon jó hatást
gyakorolnak.
2.6.8. 4.2.6.8. A bio- és zöldhulladékok komposztálása
A fogyasztói társadalmakban termelődő nagy mennyiségű hulladék az elmúlt évtizedekben új utak keresését
tette szükségessé a hulladékgazdálkodásban. Számos nyugat-európai országban (pl. Hollandia, Németország)
hatalmas centralizált, zárt telepeken, magas technikai színvonalon kezdték komposztálni a lakossági szilárd
hulladékokat és szennyvíztisztítók iszapját.
A várt eredmény elmaradt, mert a hulladékok szelektálását az üzemek soha sem tudták tökéletesen megoldani.
Az egész rendszer működtetése, és a centralizált jelleg miatt a hulladékok szállítása hatalmas költségekkel járt.
A komposzt minősége a sok idegen anyag, a hulladékok utólagos válogatása miatt alacsony volt. A sokszor
bűzös, nehézfémekkel és idegen anyagokkal szennyezett komposztokat nem lehet nyereségesen forgalomba
hozni, így csak meddőhányók, bányagödrök és betelt hulladéklerakók rekultivációjára lehetett felhasználni. A
centralizált megatelepek jelentős szag- és porkibocsátásukkal még a környezetet is szennyezték. A szerves
hulladékok ilyen hasznosítása nem járult hozzá a hulladék elhelyezés költségeinek csökkentéséhez és a
környezet védelméhez.
A környezetvédelmi szempontok azonban szükségessé teszik a szerves hulladékok visszaforgatását a
természetes körforgásba. Ezen elvek alapján kezdődött először parkok, zöldterületek és temetők zöld
hulladékainak komposztálása nyitott telepeken legtöbbször gazdákkal együttműködve. Az így előállított
komposzt már gazdaságos és jó minőségű volt.
Ezen eredmények alapján fogalmazódott meg a szelektíven gyűjtött lakossági konyhai és kerti (bio-) hulladékok
decentralizált komposztálása, mellyel a depóba kerülő hulladék mennyisége kb. 30–40%-kal csökkenthető.
Ennek módszerei a leírtakkal megegyezőek.
2.6.9. 4.2.6.9. A komposztok felhasználása
a) Általános szempontok
A komposztok fontos talajjavító és trágyaszerek. Felhasználásukhoz meg kell ismerni a komposztok hatását az
adott talajra. Amikor a komposztok felhasználását akarjuk értékelni, azt kell vizsgálni, hogy hatása hogyan
befolyásolja a talajfunkciók ellátását. Serkenti vagy gátolja a talajokban zajló folyamatokat, hogyan befolyásolja
a talajok fizikai tulajdonságait, milyen mértékben járul hozzá a tápanyagtőke fenntartásához, a benne található
szennyező anyagok milyen mértékben terhelik a talajok puffer kapacitását?
A komposztálás során a szerves anyagok mikroorganizmusok segítségével stabilizálódnak Ennek a folyamatnak
a hatására következnek be azok a változások, amelyek kedvezőek a talajtermékenység szempontjából. A szerves
anyagok talajtermékenységre gyakorolt hatásait korábban már részletesen elemeztük. Foglaljuk most össze
ezek leglényegesebb elemeit, a komposztált szerves anyagok felhasználásánal kedvező hatásait:
• kémiai és biológiai hatások
• fokozzák a talaj biológiai aktivitását,
• lassú a tápanyag-feltáródás, kicsi a kimosódás veszélye,
• a magas adszorpciós képesség miatt növelik a talajok tápanyag tároló kapacitását,
• a szerves anyag mineralizációja közben keletkező CO2 a növények által asszimilálódik,
• a nehezen oldható ásványi tápanyagok a növény által felvehetővé válnak a humusz bomlás során képződő
savak és mikroorganizmusok által termelt fermentumok hatására,
• a komposztokban található hormon hatású anyagok serkentik a növényi növekedést,
• fokozódik a növények ellenálló képessége a kórokozókkal és kártevőkkel szemben;
• fizikai hatások
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
290 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• stabil talajszerkezet alakul ki, amely csökkenti a porosodás és az erózió veszélyét,
• javul a talajok víz-, hő- és levegőgazdálkodása.
A hibátlan komposzt felhasználása során semmilyen kedvezőtlen hatással nem kell számolni. A nyersanyagok
szennyezettsége és a folyamat tökéletlen lefolyása esetén azonban kedvezőtlen hatásokkal is szemben
találhatjuk magunkat.
• Nehézfém szennyezettség elsősorban a kommunális szférából származó hulladékok komposztálásakor
fordulhat elő. A szabványokban élőírt határértékek a tudomány mai állása szerint kerültek meghatározásra. A
táplálékláncba a határértékek betartása mellett nem kerülhetnek káros mennyiségben nehézfémek. Ezeket
figyelmen kívül hagyva azonban komoly veszélyt jelenthetnek a komposztok is.
• A szerves szennyező anyagok (poliaromás szénhidrogének, klórozott szénhidrogének) hatásai nagyon
összetettek, ezért kevésbé ismertek. Az azonban már bizonyítást nyert, hogy ezeknek a vegyületeknek
jelentős része a komposztálás során lebomlik.
• A tökéletlen érés során fellépő rothadás termékei (pl. SO2, NH3, NO2, szerves savak, hullamérgek stb.) a
növényi növekedést gátolják, illetve a kártevők jelentős részét vonzzák.
• Közegészségügyi kockázattal csak az ellenőrizetlen érés során kell számolni.
b) A komposzt felhasználásának általános tudnivalói
A gyakorlatban a komposzt felhasználás következő területeit különíthetjük el:
• Ültetőközeg dísznövénytermesztésben ÜK-DN
• Ültetőközeg palántaneveléshez ÜK-ZP
• Kertészeti termesztés KE
• Szántóföldi termesztés SZT
• Gyümölcstermesztés GYÜ
• Gyepgazdálkodás GYG
• Erdőgazdálkodás EG
• Tájrendezés, rekultiváció TR
A komposztok előállítására számos nyersanyag rendelkezésre áll, ezek azonban eredetük miatt
meghatározhatják a felhasználhatóságukat (75. táblázat).
A komposztok szerves és tápanyagokban gazdagok. A beltartalmi mutatóik többé-kevésbé eltérnek, amit az
előállítás körülményeinek és a nyersanyagok tulajdonságainak különbségeivel magyarázhatunk (76. táblázat).
76. táblázat - A különböző komposztok nyersanyagoktól függő összetétele
Nyersanyagok ÜK-
DN ÜK-ZP KE SZT GYÜ GYG EG TR
Élelmiszeripari
hulladékok + +/– +/– +/– +/– +/– +/– +
Növény és
takarmány term.
hulladékok + +/– +/– +/– +/– +/– +/– +
Intenzív + +/– +/– +/– +/– +/– +/– +
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
291 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
állattenyésztés
hulladékai
Istállótrágyák + + + + + + + +
Biohulladékok + +/– +/– +/– + +/– + +
Zöldhulladékok + +/– +/– +/– +/– +/– + +
Autóutak
zöldhulladékai + +/– – +/– +/– +/– + +
Faipari hulladékok + +/– +/– +/– +/– +/– + +
Szennyvíziszap +/– – – ? ? ? ? +
Jelmagyarázat: + Korlátozás nélkül felhasználható. +/– Felhasználása kockázatos lehet, minden esetben meg
kell vizsgálni a komposzt jelemzőit. – Felhasználása nem tanácsos. ? Felhasználással kapcsolatos jelenlegi
ismeretek ellentmondanak egymásnak.
77. táblázat - Különböző szerzők által javasolt komposztadagok szántóföldi
növényeknél (Forrás: Crepaz, 1991, (Dunst), 1991, Gottschall, 1990,, Steinlechner-
Katter, 1991)
Paraméter Mérték-
egység
Eredet
Biohulladék1 Biohulladék2 Zöldhulladék2
95/96 német
átlag
min.–max.
átlag
min.–max.
átlag
Szárazanyag (sz. a.) % f. a. 61,9 55–65
60
57–70
65
Fajsúly g/l f. a. 710 500–800
700
600–800
720
pH – 7,3 7,0–8,0
7,6
6,6–8,3
7,7
Szerves anyag % sz. a. 35,1 25–40
33
12,8–61,9
28,1
Nitrogén
Nössz. % sz. a. 1,2
0,9–1,7
1,2
0,41–2,76
0,96
Foszfor
P2O5össz. % sz. a. 0,6
0,6–1,2
0,8
0,24–1,79
0,48
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
292 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kálium
K2Oössz. % sz. a. 1,0
0,8–1,7
1,5
0,18–2,2
0,64
Magnézium
MOössz. % sz. a. 0,8
1,0–2,0
1,3
0,15–3,85
1,22
Kalcium
CaOössz. % sz. a. 4,2
3,5–7,7
5,6
0,50–16,0
6,45
Oldható nitrogén
Nmin mg/l sz. a. 72
10–300
80 10–246 64
Oldható foszfor mg/l sz. a. 962 500–2000
1000
190–1600
690
Oldható kálium mg/l sz. a. 3065 1800–4800
3600
495–5830
1705
Forrás: 1 1995. év németországi átlag értékei. Bundesgütegemeinschaft Kompost e. V. (1995):
Kompostanlagen in Deutschland 1995. Kompost Information Nr. 104 Abfall Verlag, Stuttgart.
2 Amlinger, F. (1993): Handbuch der Kompostierung. Ludwig Boltzmann-Instiut für biologische Landbau und
angewandte Ökologie, Wien.
c) A komposztok tápanyag-szolgáltató képessége
A komposztok trágyázó hatásának megítélése szempontjából azt kell ismerni, hogy a tápanyagok miként válnak
a növény által felvehetővé.
A nitrogén az egyik legfontosabb növényi tápanyag. A fehérjéket felépítő aminosavak nélkülözhetetlen alkotó
eleme, ezért hiánya nagyban befolyásolja a termés mennyiségét. A talajtermékenység fontos tényezője. A
talajok N tartalma 0,2–0,4% között változik. A művelt rétegben 95%-a szerves kötésben van. A tudomány mai
állása szerint a növények főként ásványi formában (NO3– és NH4
+) képesek felvenni. A növények nitrogén
ellátását két fő tényező befolyásolja:
• hogyan képes a talaj nitrogén tőkéje (szerves kötésű nitrogén) mineralizálódni;
• a tápanyag-utánpótlásra használt anyagok (trágyák) mennyi ásványi nitrogént tartalmaznak.
A komposztokban a nitrogén 80–100%-a szerves kötésben található. A nitrogén mineralizáció nagyban
meghatározza a trágyázó értékét. A komposztok nitrogén mobilizáló vagy immobilizáló képessége a bennük
található könnyen lebontható szénforrásoktól és a C/N aránytól függ. 28 hetes üvegházi kísérletek során az
istállótrágyából készült komposzt nitrogén tartalmából 48%, törköly komposzt esetében 13%, míg a fakéreg
komposztból 6% mineralizálódott. Általánosságban a komposztok nitrogéntartalmának 0–25%-át vehetik fel a
növények a trágyázás évében.
A nitrogénszolgáltatás mértékét több tényező befolyásolja. A komposzt tulajdonságain túl fontosak a termőhelyi
adottságok: a klíma, a talajtulajdonságok a nedvességállapot és a termesztés körülményei pl. a talajművelés. A
gazdálkodás során arra kell törekedni, hogy a komposzt felhasználása összhangban legyen a termőhelyi
adottságokkal, a vetésforgóval és a zöldtrágyázással.
A komposztok tápanyag-szolgáltató képességét meghatározza a komposzt érettsége is. Általában megállapítható
hogy a kevésbé érett komposztok több könnyen oldható tápanyagot tartalmaznak, ezért trágyázó hatásuk jobb,
bár a növénynövekedést gátló hatásuk is nagyobb lehet. Az érett komposztok talajjavító hatása jobb.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
293 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Mulcsozásra például a 3–4 hetes, az intenzív lebomlási szakaszon túljutott komposzt (II., III. érettségi fok)
tökéletesen alkalmas, tehát, ha nincs szaghatása, felhasználható. Ha a komposztot palántanevelésre vagy igényes
kultúrák virágföldjében használjuk fel, akkor a komposztnak teljesen érettnek, földszerűnek kell lennie (V.
érettségi fok), nehogy kiégést vagy gyökérkárosodást okozzon. Tápanyag-utánpótlásra általában a IV. vagy V.
érettségi fokot elért komposztok alkalmasak, hiszen trágyázó hatásuk kedvező, viszont már kellően stabil
szerves anyagnak tekinthetők.
Makrotápanyagokkal a komposztok jól ellátottak. Az érés során a foszfor, a kálium, a magnézium, a kalcium és
a mikroelemek feltáródnak, a talajba kerülve a növények számára felvehetők. A komposztokkal a növények
foszfor- és káliumellátása minden kiegészítés nélkül megoldható, illetve rendszeres használata következtében a
talajok tápanyagtőkéje gazdagodik. Külön említést érdemel a komposztok kalciumtartalma. Egyfelől a
gazdasági növények kalcium igényét fedezi, másfelől a talaj savanyúságát csökkenti.
A komposzt felhasználásának hatása nemcsak a termés mennyiségében mutatkozik meg. Az ökológiai
gazdálkodás minden irányzata különös hangsúlyt fektet a termés különleges minőségére, amelynek a mérhető
paraméterei a beltartalmi mutatók. A rendszeres komposzthasználat során a termés biológiai értéke nő. Szőlő
kísérletek során bebizonyították, hogy a must aroma- és színanyagokban gazdagabb a komposzttal kezelt
területeken, a spenótban magasabb C-vitamin-tartalmat, paradicsomnál kedvezőbb sav- és cukortartalmat
mutattak ki. Manapság különösen a friss zöldség előállítás során fontos szempont a nitráttartalom csökkentése.
A növények nitráttartalmát sok tényező határozza meg, amelyet a gazdának nem áll módjában befolyásolni pl.
az évjárat, a megvilágítás időtartalma, a hőmérséklet. A trágyázás hatását azonban nem lehet elvitatni. A
legpontosabban meghatározott műtrágyaadaghoz képest is a komposztfelhasználás jelentősen csökkenti a
nitráttartalmat. Trágyázási kísérletben a kontrollnak (100%) tekintett műtrágyakezeléshez képest a
csontőrlemény esetén 65%-ra, komposzthasználatkor 35%-ra csökkent a nitráttartalom. A termés
mennyiségekben azonban nem volt szignifikáns különbség.
A komposztok talajjavító tulajdonságát is figyelembe véve megállapítható, hogy sokoldalú hatásának
köszönhetően a termés mennyiségét és minőségét hosszú távon kedvezően befolyásolja.
d) A kijuttatás időpontja és módja
A komposztok felhasználása kismértékben eltér az istállótrágyáétól. A kijuttatás eszköze általában
szervestrágya-szóró. A komposztszemcse mérete kisebb (1–4 cm), ezért a trágyaszórót át kell alakítani, növelni
kell a marófogak számát és sűrűségét. A kiszórás gyakorlati végrehajtása hasonló az istállótrágyázáshoz.
Vannak üzemek, ahol a komposzt kiszórását nagy teljesítményű műtrágyaszórókkal végzik. Ennek az a feltétele,
hogy a komposzt megfelelően száraz legyen (30–35% nedvességtartalom), mert ellenkező esetben a gép
könnyen eltömődhet.
A kijuttatás időpontja változó lehet. Ellentétben az istállótrágyákkal a komposztok esetében nem kell jelentős
ammóniaveszteséggel számolni a talajra kiszórás után. Ez a tulajdonság megkönnyíti a munkák szervezését,
hiszen a kiszórás után nem kell azonnal talajba keverni. Talán csak a téli kijuttatás ellen szól az, hogy az
átfagyás és a túlzott kiszáradás rontja a komposzt hatását. Az olvadó hó hatására tápanyagok is kimosódhatnak a
talaj felszínére szórt komposztból, ezzel veszélyeztetve a talajvizet. A kiszórás időpontját meghatározó
tényezők:
• üzemi termelési szerkezet (főként a vetésforgó),
• termőhelyi viszonyok (talajtípus, csapadék viszonyok),
• rendelkezésre álló erőforrások (gépek, emberek),
• munkacsúcsok megoszlása.
Stájerországi gazdák körében általános gyakorlat a vetés előtti kiszórás, magágykészítéssel egy időben történő
bedolgozás. Gabonák esetén pedig a komposztot kora tavaszszal fejtrágyaként alkalmazzák. Alsó-Ausztriában
viszont gyakori az elővetemény betakarítása utáni kiszórás. Ennek az a magyarázta, hogy ebben az időszakban a
legtömörebb a talaj. A kiszórás után forgó boronával a zöldtrágya vetéssel egy időben a feltalajba keverik. Saját
tapasztalataink a vetés előtti kiszórást támasztják alá. Meg kell azonban jegyezni, hogy a kiszórás módja és
időpontja csak az adott üzem ismeretében határozható meg.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
294 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Általános érvénnyel elmondható, hogy a komposztokat nem kell mélyen talajba dolgozni. Ez alól csak a
humuszban szegény homoktalajok képeznek kivételt, ilyen esetben célszerű a komposztok alászántása mélyebb
rétegekbe.
e) A komposztadag
Az adag meghatározásánál figyelembe kell venni, hogy a komposztok sokoldalú trágya és talajjavító szerek,
hatásmechanizmusok összetett. A trágyázóhatás elemzésén alapuló vizsgálatok 10–30 t/ha adagot javasolnak, N
műtrágya kiegészítéssel. Az adag megállapításakor itt nem veszik figyelembe a komposzt talajjavító hatását. Az
ökológiai gazdálkodásban felhasznált mennyiség gabonák esetén az előveteménytől és a fajtától függően 10–50
m3. Nagy tápanyagigényű kapás kultúrák esetén (pl. kukorica, tök) az adag 25–50 m3 között változik. A 77.
táblázatban a különböző szerzők által javasolt komposztadagokat tüntetjük fel.
Az alábbiakban (78. táblázat) néhány eseten keresztül mutatjuk be, hogyan lehet a komposzt felhasználását
beilleszteni a vetésforgóba, és így jó terméseredményeket elérni. Ezek osztrák és német példák, mivel korszerű
hazai tapasztalatok jelenleg még nincsenek.
78. táblázat - A komposztálás beillesztése a vetésforgóba
Növény Adag Szerző
Gabona 10–15 t/ha Gottschall (1990)
20–50 m3/ha Dunst (1991)
10–15 m3/ha Crepaz (1991)
Kukorica 10–25 t/ha Steinlechner és Katter
(1991)
25–30 m3/ha Crepaz (1991)
30 m3/ha Dunst (1991
Repce 10–25 t/ha Steinlechner és Katter
(1991)
25–30 m3/ha Crepaz (1991)
Tök (olaj) 30 m3/ha Dunst (1991)
Takarmány
répa 30 t/ha Gottschall (1990)
Burgonya 10–25 t/ha Gottschall (1990)
20 m3/ha Crepaz (1991)
79. táblázat - A tájelemek mint élőhelyek és funkcióik
Példák Talaj Termés-
eredmény Trágyázás Vetésforgó
Komposzt
adag
1. példa könnyű,
homokos-
nagyon jó
(korábbi
komposzt a
vetésforgób
búza – tök –
tönköly –
gabona, tök:
30 m3/ha
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
295 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
vályog eredmények
-hez képest) an és zöld-
trágyázás tök – ő. árpa
– tök –
lóbab
(zöldtrágya)
– tök – búza
zöldtrágya:
5 m3/ha
2. példa homok nagyon jó
(korábbi
eredmények
-hez képest)
komposzt a
vetésforgób
an és zöld-
trágyázás
lóbab – búza
– tök – v.
here – rozs –
zab – lóbab
tök: 25
m3/ha többi
növény:
csak szalma,
és
zöldtrágya
3. példa agyagos-
vályog jó gabona
termés (a
szomszédos
üzemekhez
képest)
komposzt és
istállótrágya
,
zöldtrágyázá
s
füveshere
(2 év) –
búza (rozs)
– lóbab
ritkán tök,
kukorica
(vagy
burgonya) –
tönköly –
füveshere
(2 év)
gabona, tök,
burgonya:
30 m3/ha
kukorica:
istálló
trágya 30
m3/ha
4. példa közép kötött
vályog szép,
egészséges
növények (a
korábbiakho
z képest)
komposzt a
vetésforgó-
ban, zöld-
trágyázás, a
kapásoknál
mindig,
gabonáknál
esetenként
komposzt
füveshere
(2 év) – tök,
silókukorica
– búza –
lóbab – t.
árpa –
füveshere
(2 év)
kapások:
10–25 t/ha
5. példa kötött,
agyagos-
vályog
egészsége-
sebb, szebb
kukorica-
állo-mány
kezdet-ben
gyengébb
fejlődés,
később
kedvezőbb
levél index
(a
szomszédos
üzemekhez
képest)
komposzt a
vetésforgó-
ban, zöld-
trágyázás
füveshere
(2 év) –
landsbergi
keverék
(olasz perje,
bükköny,
bíborhere) –
kukorica –
zab – (a ve-
tésforgót a
talaj
állapotnak
megfelelően
módosítják)
10–25 m3/ha
6. példa kötött,
agyagos-
vályog
műtrágyázás
-sal
megegye-ző
kukorica-
komposzt a
vetésforgó-
ban, zöld-
trágyázás
füveshere
(1 év) –
kukorica –
lóbab – búza
kukorica:
25 m3/ha
búza: 20
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
296 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
termés – füveshere
(1 év)
m3/ha
7. példa homokos
vályog jó töktermés
(a trágyázási
irányelv
szerint)
komposzt a
vetésforgó-
ban, zöld-
trágyázás
kapás
(burgonya,
tök,
kukorica) –
gabona –
lóbab – zab
– kapás
kapások:
30 m3/ha
gabonák:
10–20 m3/ha
8. példa homok nagyon jó
gabonaterm
és (a
trágyázási
irányelv
szerint)
komposzt és
marhatrágya
a
vetésforgó-
ban, zöld-
trágyázás
búza – tön-
köly – rozs
– zöldtrágya
(here) –
búza
tönköly:
10 m3/ha
többi
növény
esetén:
25 m3/ha
9. példa agyagos-
vályog nagyon jó
ter-més
kapások-nál
(burgonya,
tök) (az
előző
évekhez
viszonyítva)
komposzt és
marhatrágya
a
vetésforgó-
ban, zöldtrá-
gyázás
tök – burgo-
nya – zöld-
ségek –
zöld-trágya
(füves-here
2 éves)
kapások:
5 m3/ha
2.7. 4.2.7. Növényvédelem
2.7.1. 4.2.7.1. A növényvédelem célja
Az emberi tevékenységnek szerves része a mezőgazdasági termelés, amely tágabb értelmezésben nem
egyszerűen a „hagyományos” mezőgazdasági termékek (élelmiszer, nyersanyag) előállítását, hanem ezek
mellett a víz, a levegő, a természeti környezetünk elemeinek (élőhelyek, élőlények), valamint a táj és az ehhez
tartozó esztétikai értékek megőrzését, újratermelését is jelenti.
A növényvédelem, mint a növénytermelés része, a természetes folyamatokba, s ezzel környezetünkbe avatkozik
be a kitűzött célok megvalósítása érdekében. Célja a különböző károsító szervezetek által okozható kártétel
megelőzése, csökkentése, a károsítók és a kártétel elfogadható szint alatt tartása. Ezek megvalósításához
számos módszer, eszköz áll rendelkezésre, amelyek alkalmazása, kihatása térben és időben igen széles skálán
mozog.
A különböző eszközök, módszerek nagyobb hányadát együtt alkalmazzuk egy-egy kultúrnövény védelmében. A
technológiában felhasznált eszközök, módszerek aránya, súlya mutat eltérést a körülményektől függően. A
növényvédelemben fontos helyet kapnak a nem vegyszeres beavatkozások, ám számos esetben egy kórokozó,
kártevő fölszaporodásakor nincs más lehetőségünk, mint a peszticidek kárelhárító jellegű alkalmazása.
Azt is látnunk kell, hogy a ma engedélyezett peszticidek a felhasználóra, a fogyasztóra, valamint egészében a
környezetre kisebb terhelést (veszélyt) jelenthetnek, mint korábban (az LD50 értékek folyamatos emelkedést
mutatnak az utóbbi évtizedek engedélyezett szereit tekintve). Az Európai Unió egységes piacán 1993-tól
érvényes peszticid forgalmazási (így engedélyezési) előírások további szigorú környezetterhelési vizsgálatokat
írnak elő. A peszticidek engedélyezése, a forgalomban lévő peszticidek, továbbá azok alkalmazásában életbe
léptetett szigorítások, a környezetkímélő termesztés pénzügyi támogatása szintén a terhelés csökkentését
segíthetik elő.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
297 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A fenntartható mezőgazdálkodás növényvédelme a természetes mechanizmusok adta lehetőségek kihasználására
épülve, a környezetet lehető legkevésbé terhelő technológiákat felhasználva a különböző beavatkozási módok
integrált kombinációjaként kell hogy továbbfejlődjön. A növényvédelem mozgásterét pedig a változásban lévő
értékítélet, társadalmi igény, célrendszer adja meg.
2.7.2. 4.2.7.2. A növényvédelem és az élővilág
Az élővilág tagjai egymással bonyolult táplálkozási láncokon keresztüli függő viszonyban vannak. A célunk az,
hogy a természetes szabályozó mechanizmusok támogatásával, kihasználásával csökkentsük a kártevők számát,
így a vegyszeres beavatkozásokat. A növényvédelem és a terület/tájhasználat térbeni elemeinek és a szabályozás
lehetőségeinek kapcsolatát mutatja az alábbi séma (Kiss et al., 1993) (79. táblázat).
80. táblázat - A mezőgazdaságilag művelt terület, a számosállat létszám és az egy
hektárra jutó számosállatok száma az Európai Unióban és Magyarországon 1998-ban
(Binnyei, 2002)
Régió Farm/gazdaság Kultúrnövény táblája
Mezőgazdasági termelés szántóföldi kultúra
állókultúrák
zöldségfélék rét,
legelő
termesztett/gazdanöv
é-nyek, betegségek,
kárte-vők,
gyomnövények,
hasznos szervezetek
nem célszervezetek
Nem mezőgazdasági termelés
(nemzeti parkok, pihenő területek,
erdők)
pufferterületek szegélynövények
A károsítók szabályozásának és a természet újratermelésének térbeli
lehetőségei
Megnevezés Regió Farm/gazdaság Kultúrnövény táblája
A természet
újratermelése +++ ++ +
Károsítószabályozás + ++ +++
+ a jel az adott térbeli szint és a befolyásolás erősségét jelenti.
a) Táj, tájelemek, ezek funkciója
A táj számos elemet tartalmaz, így például a termelést szolgáló mezőgazdasági területek, a stabilitást szolgáló
természetvédelmi területek, nemzeti parkok, egyéb védelmi funkciójú elemek (erdők, erdősávok, talajvédő
gyepek stb.) ipari, közlekedési, üdülési és lakó stb. területek. Ezek az adott talajviszonyokra épülve jellemző
növény- és ebből eredően állattársulásokkal rendelkeznek. A társulások közötti kapcsolatot meghatározza –
többek között – ezen élőhelyek nagysága, elrendeződése (Bunce et al., 1993).
Hazai viszonylatban a mezőgazdasági területek – arányuk miatt is – jelentős élőhelyeknek tekintendők. A
mezőgazdaság eddigi termelés orientációja minden bizonynyal módosul termelési és fenntartási irányba. A
mezőgazdasági termékek világpiacának telítettsége, termelési kvóták az Európai Unión belül (gabonaterületek
csökkentése, ugaroltatás támogatása) ezt valószínűsítik. A társadalom a mezőgazdasági tevékenységből ezidáig
elsősorban a termelést fizette meg a piacon keresztül. Előbb-utóbb viszont a termelés mellett – társadalmi
szinten – a környezetfenntartás, megőrzés megfizet(tet)ésével is számolnunk kell.
Regionális szinten egyes területek fásítása, gyepesítése hozzájárulna egy változatosabb, funkciójában is összetett
táj kialakításához. A különböző élőhelyek (kultúrnövények táblái, erdők, gyepek stb.), mint szélesebb
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
298 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
táplálékspektrum, mint eltérő abiotikus tényezőjű helyek nagyban hozzájárulnak a fajvédelemhez, az élővilág
sokszínűségének megőrzéséhez. Ezen élőhelyek közötti fajáramlást (és minőségbeni átmenetet) szolgálják
például az ún. szegélybiotópok (a táblákat szegélyező fa- és cserjesorok, lágyszárú aljnövényzet), amelyek
kisebb területet foglalnak el. Bár még sok esetben kérdéses, hogy egy faj metapopulációja képes-e ilyen
szegélybiotópban hosszú időn át fennmaradni, az vitathatatlan, hogy ezen biotópok mint akár átmeneti
élőhelyek, akár mint élőhelyek közötti összekötő folyosók szolgálnak.
b) Szegélybiotópok
Az előző részben már említett biotópok jelentősége először azokban az országokban vetődött föl, ahol a
mezőgazdasági termelés intenzitása, a környezet terhelése a legnagyobb volt (Németország, Hollandia). Például
a Németországban élő mintegy 3000 növényfajból 822 található vörös listán. A kémiai növényvédelem jelentős
szerepet játszik ezek veszélyeztetésében.
A táblaszegélyekről sok, jól ismert ragadozó és parazita rovar telepszik be a kultúrnövény táblájába. Ezek
(pontosabban valamely fejlődési alakjuk) a táblaszegélyi növényeken táplálkozhatnak. Egyes virágzó növények
(Daucus carota, Matricaria spp., Pastinaca sativa stb.) táplálékkal (pollennel, nektárral) szolgálnak a
parazitoidoknak, predátoroknak (Neuroptera, Hymenpotera, Syrphidae, Cantharidae). Innen e fajok a táblába
települve csökkenthetik a kártevők egyedszámát.
Ismertek kisérletek a táblaszegélyek növényösszetételének kialakítására, hogy egy – lehetőleg időben minél
hosszabb – virágzó szegély alakuljon ki (Heitzmann, Lys és Nentwig, 1993). A szegélyi növényzeten gazdag
fitofág állategyüttes is található. Ezek közül a nem kártevő (indifferens) fajok fontos táplálékforrások lehetnek a
ragadozóknak a kártevők felszaporodása előtti vagy utáni időszakban. Ugyancsak fontos szerepe lehet a
szegélynek a betakarítás után, amikor az állatok a szegélyre vonulnak táplálkozni, telelni.
Magyarországi viszonyokat tekintve a táblaszegélyek léteznek vagy ahol megszüntették azokat, helyreállításukat
szorgalmazni és támogatni kell. A rendelkezésre álló tapasztalatok, valamint az elvégzendő hazai kutatások
eredményére alapozva a szegélyek olyan tudatos „gondozása” kívánatos, amely esztétikai, faj- és
diverzitásmegőrzési céloknak eleget tesz.
c) Kultúrnövények táblái, mint élőhelyek
A Jermy Tibor vezette hazai agroökoszisztéma vizsgálatok is bizonyították, hogy a kultúrnövények tábláin
óriási fajszámban lehet kimutatni ízeltlábúakat. Egyes futóbogárfajok (pl. Poecilus cupreus, Platynus dorsalis)
előnyben részesítik (legalábbis életük egy szakaszában) a nyitott növényállományokat (pl. búzát) a zártabb,
sötétebb táblaszegélyi növényzettel szemben. Számos ragadozó és parazita rovarfaj követi a kultúrnövény
táblájában a fitofág (kártevő) fajok felszaporodását. A kultúrnövények táblája tehát ha minőségben más is, mint
a kevésbé bolygatott területek, de fontos élőhely. Ebből adódóan a növényvédelmi (főként inszekticides)
beavatkozásoknál még komoly lehetőségek vannak a nem célszervezetek védelmére, kímélésére (Kiss et al.,
1993, 1994, Tóth, 1997).
Folyamatosan születnek laboratóriumi és szabadföldi eredmények a peszticidek hasznos szervezetekre
(ragadozók, paraziták) gyakorolt hatásáról, s készülnek ajánlások a környezetkímélő védekezési
technológiákban alkalmazható peszticidekre (lásd a magyarországi gyümölcsösök integrált védekezési
ajánlatában a peszticidek zöld, sárga, piros minősítése, az IOBC munkacsoportok peszticidtesztelési
eredményei). A felhasználandó peszticidek mellett azok formulázása, a kijuttatás időzítése, módja stb.,
adalékanyaggal vagy a fertőzés mértékétől függő kijuttatása, így elért dóziscsökkentés, természetes anyagok
(növényi olajok, Kiss et al., 1995), indukált rezisztencia, még további lehetőségeket kínálnak. Az integrált
növényvédelem fejlődési irányát tekintve egyöntetű a vélemény, hogy a peszticid, anyag, energia tekintetében
alacsony ráfordítású („low input”) termelés szükségszerűen megköveteli a szellemi ráfordítás, tudás („input”)
megnövelését.
2.7.3. 4.2.7.3. Az alkalmazkodó növényvédelem eszköztára
Az orvostudomány napjainkra felismerte, hogy a gyógyítás leghatékonyabb eszköze a prevenció, a megelőzés.
Az agrártudománynak, ezen belül a növénytermesztésnek is törvényszerűen el kell jutnia ehhez a felismeréshez.
Amint a humán medicinában is csak a végső eszköz a gyógyszer, illetve az operáció, és még ezeken belül is
vannak természetes készítmények és gyógymódok, úgy a fitomedicinának is hasonlóan kell a
növényvédelemhez közelítenie. Minél előbb következik be ez a felismerés, annál kevésbé károsodik
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
299 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
környezetünk, egészségünk, annál kisebb külső energiabevitellel leszünk képesek egységnyi termést előállítani
és ezzel a termelés hatékonyságát is javítani.
A prevenció fogalmán nagyon sok mindent érthetünk, és ez számos félreértésre adhat okot. A fogalmat a kémiai
növényvédelem is használja, de ezalatt legtöbbször a károsítók megjelenése előtti, „preventív” vegyszeres
kezelést ért. Az ilyen „prevenció” áll legmesszebb az integrált, alkalmazkodó növénytermesztés stratégiájától,
amely éppen az ilyen „menetrendszerű” („biztos ami biztos”) vegyszerezést igyekszik elkerülni. A prevenció az
alkalmazkodó növénytermesztésben a biológiai, ökológiai, technológiai eszközök növényegészségügyi
szempontú összehangolását jelenti. (A karantén vagy a veszélyes károsítók elleni kötelező védekezés
indokoltsága természetesen nem kérdőjelezhető meg!)
Eddig a növényszerkezettel, vetésforgóval, a fajtakérdéssel és a tápanyagellátással kapcsolatban már számos
olyan agrotechnikai és egyéb szempontra hívtuk fel a figyelmet, amelyek megakadályozhatják az epidémia
kialakulását, illetve csökkenthetik annak káros következményeit. Foglaljuk most össze az alkalmazkodó
növényvédelem eszköztárát (36. ábra).
A védekezés módszereit alapvetően két csoportra oszthatjuk:
• indirekt (közvetett) módszerek, amelyek pótlólagos energiabevitelt nem igényelnek, és elsősorban a
megelőzést szolgálják;
• direkt (közvetlen) módszerek, amelyek pótlólagos energiabevitelt igényelnek, és elsősorban a kialakult
epidémia, gradáció leküzdését szolgálják.
A 36. ábra részegységeinek számozása (1–6) azt a sorrendet is mutatja, amely sorrendben az egyes eszközöket
célszerű igénybe venni. Vegyük sorra ezeket az eszközöket.
36. ábra - Az alkalmazkodó növénytermesztés eszköztára
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
300 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Agrotechnikai, gazdálkodási eszközök:
• termőhely-megválasztás,
• növényszerkezet,
• vetésváltás – vetésforgó,
• talajművelés,
• trágyázás (beleértve a meszezést is),
• szervesanyag-pótlás,
• humuszgazdálkodás,
• vetési technika stb.
2. Rezisztens/toleráns fajták alkalmazása.
3. Hasznos (ragadozó és parazitoid) állatok védelme, elsősorban:
• rágcsálókat, rovarokat gyérítő, pusztító madárfajok (madárvédelem),
• entomofág rovarok, ragadozó atkák stb.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
301 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4. Biológiai eszközök: a gyakorlati növényvédelem legfiatalabb ága, többségük fejlesztés alatt áll, pl.:
• entomofág rovarok tömegtenyésztése és kihelyezése,
• baktérium-, gomba- és víruspreparátumok alkalmazása.
5. Fizikai és mechanikai eszközök:
• mechanikai gyomirtás (tarlóápolás, sekély művelés, sorköz-kultivátorozás stb.),
• mechanikai kártevőgyérítés (pl. pneumatikus burgonyabogár-gyűjtés),
• termikus gyomirtás, (pl. lángszóróval történő égetéses gyomelpusztítás),
• szex-, fény-, illat- és színcsapdák alkalmazása (rágcsálók, káros madarak, rovarok stb.).
6. Kémiai eszközök: a növényvédelem leghatékonyabb, de egyben legveszélyesebb eszközei, amelyeket csak
valóban súlyos kártételek elhárítására lenne szabad használni. Fel kell hagyni a rendszeresen ismétlődő,
programszerű permetezésekkel. Ehelyett célzottan, a kártétel gazdasági küszöbértékének elérése esetén,
előrejelzés alapján kell ezeket bevetni. Kerülni kell az olyan szintetikumok használatát, amelyek a természetben
nem fordulnak elő. Előnyben kell részesíteni a természetes hatóanyagokat, az ökológiai védelmet, a szelektív
kemikáliákat és eljárásokat. A vegyszerek kijuttatásának módja is további vizsgálatokat, fejlesztést igényel.
(Igaz, hogy a légi permetezés gyorsabb, és bármely fejlődési fázisban elvégezhető, de a földi növényvédelem
célzottabb, csak a fertőzött területeket érinti és sokkal vegyszer- és költségtakarékosabb, emellett a levelek alsó,
talaj felőli oldalát is lefedi a permetlé!)
Látható tehát, hogy a növényvédelem eszköztára messze nem merül ki a kémiai módszerekben, és még a direkt
módszerek között is találunk számos egyéb lehetőséget. Különösen sokat ígérnek a biológiai módszerek
(Klingauf, 1981; Hodges, 1981; Lockeretz et al., 1981; Franz et al., 1982; Seprős szerk., 1986). Ezek közül
említünk meg a továbbiakban néhány biztató lehetőséget:
• vírusok (lepkék, hártyásszárnyúak, legyek károsítói),
• rickettsiák (rovarpatogének),
• baktériumok (pl.: Bacillus thuringiensis törzsek),
• rovarpatogén gombák (több mint 400 ismert faj),
• mikrospora fajok (egysejtűek),
• entomofág (rovarevő) rovarok: ragadozó (predátor) és élősködő (parazitoid) szervezetek (pl.: Trichogramma
evanescens, tojásfürkész, lepkék ellen, vértetű fürkész, ragadozó atkák, molytetű fürkész stb.),
• fonálférgek (eddig mintegy 400 fonalféregfajt mutattak ki a rovarfajokban),
• autocid (önpusztító) módszerek (pl. sterilizált hímek kibocsátása),
• rovarfiziológiai regulátorok (szaporodás-, egyedfejlődés-, táplálkozásgátlók),
• juvenilhormon analógok, antihormonok,
• kitinszintézis-gátlók,
• szexferomonok, feromoninhibitorok (hím-nőstény kommunikáció megzavarása),
• táplálkozást gátlók (pl.: Svájcban réz-szulfáttal tartják távol a burgonyabogarat, de nálunk hatásosnak
bizonyult az erőspaprika őrlemény vizes oldata is),
• petézésgátlók,
• gombapatogén gombák (Trichoderma-fajok) stb.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
302 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy ha a növénytermesztés módszereit a növény és környezete
kölcsönhatásainak beható megismerése alapján állítjuk össze, ha rezisztens fajtákat nemesítünk és használunk a
termesztésben, ha a kártevők és kórokozók természetes ellenségeit kímélő, segítő megoldásokat alkalmazunk,
akkor az epidémiák, gradációk kialakulásának veszélye, illetve a kártétel mértéke jelentősen csökkenthető.
A védekezésben egyre nagyobb szerepet kell hogy kapjanak a fizikai és biológiai módszerek. Ehhez azonban
jelentősen növelni kell az e területeken folytatott alap- és alkalmazott kutatásokat. Ha a kémiai szerek egyre
költségesebb (rezisztencia) kifejlesztésére és gyártására fordított pénzeszközöknek csak egy részét ezen
ökológiai, technológiai, nemesítési és biológiai területek kutatására irányítanánk, akkor az e területeken várható
eredmények lehetővé tennék a kémiai szerek felhasználásának lényeges csökkentését. Ez nemcsak a termelés
gazdaságosságának javulását eredményezhetné, hanem lehetővé tenné a környezetterhelés jelentős csökkentését,
az ökológiai egyensúly megőrzését és ezzel a termelés hosszú távú biztonságának növelését. (A helyzet itt is
hasonló vagy talán még súlyosabb, mint a műtrágyázásnál: a több termés érdekében növeljük a műtrágya-
felhasználást, majd a termelés többletértékének többszörösét fordítjuk a környezetkárosodások helyreállítására,
pl. az ivóvíz nitráttalanítására, élővizek eutrofizálódásának meggátlására stb.).
A vázolt módszerek alkalmazása persze sokkal nagyobb szakértelmet, hozzáértést, gondosságot igényel, mint
egy receptszerű technológia végrehajtása, ezért a szellemi munkának, a szakértelemnek, egyszerűen a hozzáértő
és becsületes munkának – mint a gazdaság más területein – a növénytermesztésben is fel kell értékelődnie.
„Tudásintenzív” és nem „fosszilisenergia-intenzív” gazdálkodásra, de mindenekelőtt felelős, távlatos
gondolkodásra, a jövő iránti felelősség átérzésre és erre ösztönző gazdaságpolitikára van szükség.
∗ ∗ ∗
Nézzük ezek után, hogy a talajfeltételek, az elsődleges produkció (növénytermesztés) és a másodlagos
produkció (állattenyésztés) összhangjának kialakításában milyen speciális állattartási aspektusok határozzák
meg a védett területek mezőgazdálkodását.
3. 4.3. Az állattartás fő szempontjai
Arra ezen áttekintő könyv keretében nem vállalkozhatunk, hogy az állattenyésztés/tartás általános és
faj/fajtaspecifikus alapismereteit, valamint az ökológiai/táji adottságok szerint eltérő tartási és takarmányozási
rendszereket és azok technológiáit részletesen bemutassuk. Erre egy önálló, – a védett területek állattartásával
kapcsolatos – kötet hivatott. Jelen esetben meg kell hogy elégedjünk tehát:
• az állattenyésztés/tartás teljes körű gazdálkodásban betöltött szerepének általános elemzésével;
• a háziállat géntartalékok – agrobiodiverzitásban és a fenntartható mezőgazdálkodásban betöltött – szerepének
vizsgálatával;
• a tájba illő, ökologikus állattartás, a hagyományos, külterjes és vegyes állattartási rendszerek legfontosabb
szempontjainak, az állat és táj viszonyának, a génmegőrzés, a haszonállatvédelem és állatmentés kérdéseinek
áttekintésével;
• a legfontosabb ősi és őshonos hasznonállataink bemutatásával és a védett területek gazdálkodásában játszott
lehetséges szerepük elemzésével, valamint
• két speciális ágazat, a legeltetéses állattartás és a méhészet fő szempontjainak, a védett és érzékeny területek
gazdálkodásában játszott szerepének bemutatásával.
3.1. 4.3.1. Általános megfontolások
A védett területek állattenyésztésének/tartásának korszerű és a jövőbe tekintő megítélését, valamint a tennivalók
körvonalazását a „teljes körű gazdálkodás” kifejezésének értelmezésével kell kezdenünk. A nemzetközi és
hazai tudományos, valamint gazdálkodói közvélemény a teljes körű gazdálkodás meghatározása esetében nagy
vonalakban egyetért abban, hogy elsősorban a környezetbe illő gazdálkodás természetes körforgását, az
egészséges és ésszerű emberi tevékenységet és a mezőgazdasági folyamatok egymást segítő, kiegészítő,
egymásra épülő (de nem szakosított!) műveleteit értjük. A rendszerré összeálló folyamatok legfontosabb
elemeit, az ezeket jól jellemző termékeket, valamint az ehhez szükséges környezeti hátteret Győrffy (1990) a
következők szerint foglalja össze:
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
303 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• energia (főképp természetes),
• állat (környezetterhelésre figyelemmel, talaj, növény táplálása is),
• talaj (élő, jó szerkezetű és humuszban gazdag),
• növény (vetésforgóban, természetes társításban és tápláló-védő rendszerben),
• általános környezet (az ehhez való illeszkedés, a mind szélesebb védelem, a kapcsolódó
hulladékgazdálkodás),
• emberi táplálék (teljes értékű élelmiszerek, az okszerű táplálkozás, az emberi teljesítő- és ellenálló képesség,
az egészség megtartása).
A teljes körű gazdálkodás ilyen módon körülírt rendszere eddig szinte kizárólag a különböző méretű
tradícionális paraszti, illetve farmgazdálkodás keretében valósulhatott meg. A védett természeti területek
állattenyésztése is főképpen ebben a teljes körű gazdálkodási rendszerben képzelhető el. Ennek megfelelően az
állattenyésztést, mint ágazatot nem szabad a teljes körű gazdálkodás keretei közül kiragadva elemezni,
illetve megvalósítani.
A fenntartható, értékőrző, kiegyensúlyozott mezőgazdálkodásnak alapeleme az agroökológiai adottságok, a
növénytermesztés (primer produkció), valamint az állattenyésztés összhangja. E kapcsolatrendszer minden
összefüggését itt nincs módunk részletesen leírni, ám néhány szempontra feltétlenül fel kell hívnunk a
figyelmet.
Az agroökológiai feltételek, a talaj termékenysége meghatározza a megtermelhető biomassza mennyiségét,
megteremtve az állattenyésztés takarmánybázisát. Ugyanezen környezeti feltételek, a talajok terhelhetősége,
környezetvédelmi kapacitása behatárolja a szükséges és lehetséges állatlétszámot, a talajok szervesanyag-,
szervestrágya igényét és trágyaterhelhetőségét, a gazdálkodás energiaigényét, továbbá az előállított termékek és
a környezet minőségét is. Mindez azt jelenti, hogy a gazdálkodás a birtok szintjén megköveteli az egészben
való gondolkodást és cselekvést, amely a talaj, növény, állat, energia, táplálék és környezet egészére ki kell
hogy terjedjen. Ezt igen szemléletesen, egyszerűen és követhetően mutatja be a Győrffy (1994) által összeállított
37. ábra.
37. ábra - Az egészben való gondolkodás és cselekvés fő szempontjai (Győrffy, 1994)
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
304 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A bemutatott rendszernek, vagyis a természet körforgását figyelembe vevő, a környezetet kímélő, természetes
energiát használó, az állatvilágot, növényeket és az élő talajt szintetikus szerek nélkül fenntartó egészben való
gondolkodásnak és cselekvésnek a vegyes gazdálkodási rendszerek – a tradicionális paraszti vagy tanyasi
gazdálkodástól az ökológiai gazdálkodás különböző irányzataiig terjedő formái – tökéletesen megfelelnek, így a
védett és csatlakozó területek gazdálkodási- és birtokstruktúrájának kialakításában e szempontoknak
meghatározóaknak kell lenniük.
Az egészlegességre (teljességre) való törekvés szempontjából tanulságos talán végiggondolnunk azt a
kérdéssort, a gondolkodásnak azt a sorrendjét, amely alapján építkezik egy biológiai gazdálkodást folytató
üzem, amely mentén meghatározza „ágazati arányait”. E tervezési folyamat – melyet a szerzők
Dottenfelder Hof-ban, Németországban ismertek meg – a következő kérdések sorrendjében zajlik:
• Mennyi az adott termőhely talajának egyensúlyi humusztartalma?
• Mennyi istállótrágya kell e humusztartalom fenntartásához?
• Hány számosállat termeli meg ezt az istállótrágya mennyiséget?
• E számosállat-létszámnak mennyi takarmányra és alomszalmára van szüksége?
• Mennyi a szükséges takarmány és alomszalma megtermelését biztosító takarmánytermő- és gabonaterület?
• Mennyi terület marad ezek után az árunövény-termelés számára?
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
305 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• Az árunövénytermő területen milyen fajokat kell termesztenünk ahhoz, hogy kiegyensúlyozott vetésforgót
tervezhessünk és valósíthassunk meg?
Látható e kérdéssorból is, hogy az állattartás tervezését teljes egészében áthatja a talaj-növény-állat-talaj
körfolyamat fenntartásának, a környezeti egyensúly biztosításának igénye, s benne a környezetstabilitás, mint
legfontosabb alapérték, kiinduló feltételként jelenik meg. Ennek a szemléletnek – akár biológiai akár más
gazdálkodást folytatunk – meg kell jelennie a gazdálkodásban, és a mezőgazdálkodás belső lényegévé kell
válnia.
A felvetett gondolatmenetre és kérdésekre a birtoktervezés kapcsán (4.5. fejezet) még visszatérünk, ám
annyit már itt is le kell szögeznünk, hogy hosszú távon növénytermesztés állattenyésztés/tartás nélkül,
illetve állattenyésztés földterület nélkül nem képzelhető el! A talaj-növény-állat összhangnak mindazonáltal
nem kell feltétlenül egy üzemen belül megvalósulnia. Elégséges, ha az egymással kooperáló üzemek egy régión
belül biztosítják ezt az egyensúlyt, ezért az ilyen célú szövetkezéseket e tevékenységükben feltétlenül támogatni
érdemes és szükséges.
Magyarország területén – a különböző tájak eltérő adottságaiból fakadóan – széles határok között mozog a
területek állateltartó képessége, amit az ágazatok (szántóföldi takarmánytermelés, gyeptermesztés, árunövény
termesztés) egymás közti arányai is jelentős mértékben tovább differenciálnak. A területek zömén azonban
határértékük 0,5–2,0 számosállat/ha. Túlságosan alacsony állatlétszám esetén nem áll rendelkezésre a talaj
termékenységének, szerkezetének fenntartásához szükséges trágyamennyiség. Túlságosan nagy állatlétszám
esetén viszont a helyben megtermelt takarmány és szalma nem fedezi az állatok igényét, külső beszállításra van
szükség, így az adott régióban megnövekedett szervesanyag-bevitel és trágyaterhelés meghaladja a talajok
trágyafelvevő képességét, terhelhetőségét, komoly környezetkárosodáshoz vezethet és a könnyen oldható N-
műtrágyák használata nélkül is nitrogénszennyezést válthat ki (lásd Hollandia!). Európában mindkét
szélsőségre találunk bőven példát (80. táblázat).
81. táblázat - Magyarországon védett háziállat fajták (1) Emlos fajták
Ország Mezőgazdasági
terület (millió
ha)
Számosállat
(millió db)
Számosállat
(db/ha)
Franciaország 18,30 22,09 1,20
Spanyolország 14,34 11,26 0,78
Németország 11,83 16,43 1,39
Olaszország 8,28 9,16 1,11
Anglia 6,38 15,10 2,37
Görögország 2,82 1,51 0,53
Svédország 2,80 1,90 0,68
Dánia 2,36 3,49 1,48
Portugália 2,15 2,28 1,06
Finnország 2,13 1,30 0,61
Ausztria 1,40 2,60 1,86
Írország 1,34 6,51 4,86
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
306 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Hollandia 0,90 6,43 7,14
Belgium/Luxemburg 0,77 4,15 5,39
EU összesen 75,79 104,21 1,37
Magyarország 1990
évben 4,82 2,61 0,54
2000
évben 4,80 1,67 0,35
Forrás: EU statisztikai kiadványa, Brüsszel. 1998, és KSH adatok, Budapest, 1990, 2000.
A jelenlegi EU-tagországok összes mezőgazdasági művelés alatt álló területe 75,8 millió hektár, amin 104,2
millió számosállatot tartanak. Egy hektár területre az EU átlagában 1,37 számosállat jut, ami 625 kg vegyes
állati élőtömeget jelent hektáronként, a hozzá tartozó trágyaterméssel. A két legmagasabb mutatóval Hollandia
(7,14) és Belgium (5,39) rendelkezik, majd Írország, (4,86), Anglia (2,37), Dánia (1,48) és Németország (1,39)
következik.
Magyarország egy hektárra vetített számosállat mutatója 1990-ben Görögországéval volt azonos, míg 2000-ben
már ennél is alacsonyabb, a legutolsó helyen (0,35 db/ha, azaz 175 kg/ha vegyes állati élőtömeg) található. Ez
már a környezeti egyensúly fenntartását is veszélyezteti, és agronómiai értelemben sem fedezi a szántóföldi
területek egyébként nagyon lényeges istállótrágya-igényét (Binnyei, 2002).
∗ ∗ ∗
A védett területek vad- és haszonállat állományának faji és fajta szerinti értékelését és ennek jövőbeni
megítélését több szempontból is elemeznünk kell, melyek:
• a géntartalékok szerepe és védelmük jelentősége,
• a faj, fajta eredete és tájba illő állományi összetétele,
• a védett területek természetvédelmi szempontból differenciált állattartásának igényei.
Az említett szempontokat részletesen a következő fejezetek tárgyalják.
3.2. 4.3.2. A háziállat géntartalékok szerepe az agrobiodiverzitás megőrzésében és a fenntartható mezőgazdasági termelésben
Az agrobiodiverzitás vagy más kifejezéssel a mezőgazdaság biológiai sokfélesége a biodiverzitásnak azon része,
mely valamilyen módon hozzájárul a mezőgazdasági termeléshez és az élelmiszer-előállításhoz. A haszonállat-
géntartalékok felölelik mindazon állatfajt és -fajtát továbbá ezek populációit, melyek közreműködnek a humán
táplálék előállításában és a mezőgazdasági termelésben.
Az állattenyésztés hatása a mezőgazdaságra és az általános gazdasági fejlődésre általában alulértékelt. Pedig
háziállataink, köztük a géntartalékok is, meghatározó szerepet játszanak az emberiség fennmaradásában.
Számítások szerint, közvetlen vagy közvetett módon, a teljes lakosság élelmiszer- és mezőgazdasági eredetű
szükségletének mintegy 30%-át a háziállatok szolgáltatják. Jelenleg közel kétmilliárd ember megélhetését
határozza meg – legalább részben – az állattenyésztés, és mintegy 250 millió ember számára szinte kizárólag az
állattenyésztés jelenti az egyetlen megélhetési forrást.
A Föld lakosságának növekedése és a magasabb életszínvonal elérésének szándéka növeli az állati termékek
iránti igényt, különösen a fejlődő országokban. Ennek megoldását az állati termék-előállítók az egy állatra jutó
termelékenység növelésében látják, ami általában a hagyományos állatfajták genotípusának keresztezéssel
történő megváltoztatását, illetve a fajták cseréjét jelenti. Nyilvánvaló tendencia tehát, hogy lényegesen kevesebb
fajtát vagy fajtakeresztezést igénylő, intenzív termelési formákat vezetnek be. Következésképpen számos,
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
307 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
különleges tulajdonságot hordozó, hagyományos helyi fajta veszélyeztetett helyzetbe kerül és megfelelő
génmegőrzési, védelmi és hasznosítási program hiányában elvész.
3.2.1. 4.3.2.1. A háziállatok genetikai sokféleségének kialakulása
Az emberiség legalább 12 000 éve végzi folyamatosan a különböző állatfajok háziasítását, hasznosítását. A
hasznosított (tenyésztésbe vont) fajok száma azonban elenyésző a teljes biodiverzitás szempontjából. A jelenleg
ismert mintegy 9000 madár- és 4000 emlősfajból a mezőgazdasági jelentőséggel rendelkezők száma kevesebb
mint 30, a világ összes állati termék-előállításának 90%-a pedig mindössze 14 faj tenyésztéséből származik.
A háziasított állatfajok fajon belüli genetikai sokféleségét a közelmúltig igen hatékonyan hasznosítottuk.
Évszázadok alatt a tenyésztők és állattartók számtalan változatot hoztak létre, melynek eredményeként a
háziállat-fajták száma ma 4500–5000-re tehető. A mezőgazdasági szempontból legfontosabb 14 állatfaj közül 9
(szarvasmarha, ló, szamár, sertés, juh, bivaly, kecske, tyúk és kacsa) adja a fenti fajtaszám túlnyomó többségét
(4000 fajtát).
A népcsoportok vándorlásával és letelepedésével együtt az állattenyésztés számára legfontosabb fajok szinte
valamennyi földrészen elterjedtek. Ez azonban nem jelenti a fajták és változatok egyidejű elterjedését is. Az
egyes fajokon belül idővel olyan fajták alakultak ki, melyek megfeleltek a helyi adottságoknak, környezeti
feltételeknek, a mezőgazdasági termelés, a termékek és a szolgáltatások iránt támasztott követelményeknek. A
piac meghatározó szerepe mellett tehát a környezeti, szociális és kulturális tényezők voltak a legfontosabbak a
helyi őshonos állatfajták kialakulásában.
3.2.2. 4.3.2.2. A géntartalékként nyilvántartott háziállat fajták veszélyeztetettségi szintjei
Az alábbi felsorolás elsősorban az egyes fajták populációmérete és a hím-, illetve nőivarú tenyészállatok száma
és aránya alapján tesz kísérletet arra, hogy a géntartalékként fennmaradt háziállat fajták veszélyeztetettségi
szintjét meghatározza. Bár sok esetben egy-egy adott populációban sajátos szempontokat is figyelembe kell
vennünk, esetleg a populációméret rohamos csökkenése miatt egy több ezres létszámú populáció is
veszélyhelyzetbe kerülhet, a kategóriák jó támpontot nyújtanak ahhoz, hogy a megőrzésre szoruló fajtákat
meghatározzuk és fennmaradásuk érdekében megtegyük a szükséges intézkedéseket (ha még nem késő!).
• Kihalt fajta: már nincs lehetőség egy tenyészállat-populáció létrehozására, illetve sem hímivarú tenyészállat
(sperma), sem nőivarú tenyészállat (petesejt), sem embrió nem maradt fönn a fajtából.
• Kritikus helyzetű fajta: az összes nőivarú tenyészállat száma 100-nál kevesebb vagy a hímivarú
tenyészállatok száma 5 vagy annál kevesebb. Kritikus a fajta helyzete akkor is, ha a teljes populációméret
kevéssel meghaladja a 100-at, de csökken, és a populációt alkotó fajtatiszta nőivarú tenyészállatok aránya
80% alatt van.
• Veszélyeztetett helyzetű fajta: a nőivarú tenyészállatok száma 100 és 1000 között van vagy a hímivarú
tenyészállatok száma 5-nél több és legfeljebb 20. Ebbe a kategóriába soroljuk azt a fajtát is, ahol a teljes
populációméret, bár alig haladja meg a 100-at, de növekszik, és a fajtatiszta nőivarú tenyészállatok aránya
80% fölött van, illetve ha a teljes populációméret kevéssel meghaladja az 1000-et, de csökken, és a fajtatiszta
nőivarú tenyészállatok aránya 80% alatt van.
• Kritikus helyzetű, fenntartott fajta; Veszélyeztetett helyzetű, fenntartott fajta: a kategóriák azokat a
kritikus, illetve veszélyeztetett helyzetű fajtákat jelölik, melyek esetében aktív génmegőrzési program folyik
tenyésztő egyesületek, termelő gazdaságok vagy kutatóhelyek keretében.
• Nem veszélyeztetett helyzetű fajta: a nőivarú tenyészállatok száma meghaladja az 1000-et, a hímivarú
tenyészállatoké pedig a 20-at, továbbá, ha a teljes populációméret eléri az 1000-et, és a fajtatiszta nőivarú
tenyészállatok aránya közel 100%, továbbá a teljes populációméret növekszik.
3.2.3. 4.3.2.3. A háziállat-géntartalékok jelentőségét, megőrzésük szükségességét alátámasztó fontosabb szempontok
A hagyományos, helyi háziállat fajták megőrzésének szükségessége ma még talán a szakemberek számára sem
minden esetben nyilvánvaló. A háziállat-génmegőrzés szükségességének legfontosabb szempontjait Hodges
(1992) nyomán az alábbiakban foglaljuk össze:
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
308 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• Gazdaság: Az állattenyésztés a gazdaság lényeges eleme helyi, nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt.
Mivel a haszonállat fajták javításának, változtatásának feltétele a genetikai sokféleség megléte, a
géntartalékok a ma még nem ismert gazdasági igények kielégítésének alapjául szolgálnak. Az állattenyésztési
rendszerek a gazdasági feltételek szerint változnak. A hagyományos fajtákban megőrzött genetikai sokféleség
forrásként szolgál a piaci igényekhez igazodó, gyors és gazdaságos változtatásokhoz. A legtöbb ország, így
hazánk is rendelkezik azokkal az állatfajtákkal – alternatív genetikai alapokkal –, melyek jelenleg nem vagy
csekély mértékben hasznosíthatók. A jövő állattenyésztői, termelők és fogyasztók, mindazok, akik érintettek a
gazdaság fejlődésében, joggal kérhetik majd számon elődeiken azt, hogy sikerült-e megőrizniük a rugalmas
gazdasági változásokhoz elengedhetetlenül szükséges genetikai forrásokat.
• Tudomány: A különleges tulajdonságokkal rendelkező állatfajták tudományos jelentősége vitathatatlan. A
fajok, fajták, tenyészvonalak és populációk génkészlete olyan egyedi DNS szekvenciákat tartalmaz, melyek
elvesztése pótolhatatlan. A DNS-ben kódolt genetikai sokféleség, a fajok, fajták és populációk sok ezer év
alatt kialakult vagy tudatosan kialakított különleges tulajdonságainak megismerése, megőrzése és
hasznosítása tehát egyre nagyobb jelentőségű lesz az állatnemesítés és a molekuláris genetika terén egyaránt.
• Humán kultúra: Az állattenyésztés évezredeken keresztül szorosan összefonódott az emberek mindennapi
életével, így a humán kultúra egyik meghatározó elemévé vált. Ennek eredeti formában történő megőrzése –
hasonlóan más, az emberi civilizáció és különböző életformák során kialakult kulturális emlékekhez –,
különösen akkor, ha veszélybe kerül, nem lehet megfontolások kérdése.
• Biodiverzitás: A háziállatok géntartalékai a biológiai sokféleség egyenrangú alkotórészei, nem kezelhetők
teljesen függetlenül a még meglévő egyéb állat- és növényfajoktól, melyek részei természeti
környezetünknek. A háziállatfajták, amellett, hogy közelebbi vagy távolabbi genetikai rokonságban lehetnek
a vadonélő fajokkal, a tartásmódból adódóan sok esetben más fajokkal közös életteret használnak (legelők,
erdők, természetes vizek). A biodiverzitás fogalma így felöleli az összes érintett állat- és növényfajt, beleértve
a hagyományos háziállat fajtákat is. Bár a megőrzés módszerei különbözőek, némely esetben egymásnak
ellentmondóak is lehetnek. Egy adott természeti környezetben előforduló állat- és növényfajok közti
kapcsolatok feltárásával, a megőrzési módok összehangolt megvalósításával – ahol ez lehetséges – a
biodiverzitás egységes fenntartása a cél.
• Fenntartható fejlődés: A háziállat géntartalékok megőrzésének elsőrendű célja hosszú távon a
mezőgazdaság és ezen belül az állattenyésztés fenntartható fejlődése. Abból a tényből kell kiindulnunk, hogy
a megőrzés és a fejlődés egy adott folyamat részei. A (gén)megőrzés önmagában igen szűk jelentésű abban az
esetben, ha a megőrzött fajták felhasználása, gazdasági hasznosítása – bármikor következzék is be a jövőben
– nem alapfeltétel. Hasonlóképpen, a hasznosítás egyedül – s erre a mai állattenyésztési gyakorlat számtalan
példával szolgál – törvényszerűen a genetikai sokféleség elvesztését eredményezi.
• Környezet: A hagyományos háziállattartás, valamint a környezeti feltételek összhangjának fenntartása a
fejlődő országok többségében még természetes, míg a fejlett országokban bizonyos régiók, természetvédelmi
vagy érzékeny területek megőrzésének és helyreállításának eszközévé válik. A legeltetéses, sok esetben
nomád állattartást a természetben rendelkezésre álló táplálék és víz határozza meg. A természetes flóra és
fauna és az állattartás közti összefüggések, kölcsönhatások vitathatatlanok, ezért a biológiai diverzitás
tanulmányozását és fenntartását célzó programok ez esetben sem nélkülözhetik a háziállat-géntartalékok
bevonását.
• Szociális szempontok: A hagyományos állatfajták tenyésztői évtizedek óta tartó, egyre jelentősebb gazdasági
kényszer hatására kénytelenek állatfajtáikat lecserélni. Sok esetben a fajtacsere hagyományos életformájuk és
környezetük jelentős változásához vezet. Ahhoz, hogy a termelő saját maga és családja számára megfelelő
döntést hozhasson, mindenképpen lehetővé kell tenni számára a választás, azaz a helyi társadalmi, gazdasági
és természeti környezetnek megfelelő állatfajták tartásának lehetőségét.
3.2.4. 4.3.2.4. A génmegőrzés módszerei az állattenyésztésben
A háziállat géntartalékok megőrzése és védelme mindazon mezőgazdasági stratégiai, tervezési, politikai és
végrehajtási tevékenység összességét jelenti, mely lehetővé teszi a háziállatok genetikai tartalékainak
fennmaradását abból a célból, hogy a megőrzött fajták részt vehessenek a mezőgazdasági termelésben és
élelmiszerelőállításban, a termelékenység növelésében, a jelenben és a jövőben egyaránt.
Állattenyésztési szakmai szempontok szerint a háziállat géntartalékok megőrzésében két alapvető tevékenységet
különböztethetünk meg, ezek az in situ génmegőrzés és az ex situ génmegőrzés. A génmegőrzés mindkét
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
309 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
formája elsődlegesen az erre a célra kialakított génbankokban folytatható hatékonyan. A genetikai diverzitás
biztonságos, hosszú távú fenntartása érdekében az in situ és az ex situ megőrzési módszerek párhuzamos
alkalmazása kívánatos.
Az in situ génmegőrzés mindazon tevékenység összessége, mely az élő tenyészállatok populációinak
fenntartását célozza, beleértve azokat a populációkat is, melyek aktív tenyésztési programok keretében, akár
fejlesztés eredményeként, akár eredeti fajtaként részei az agro-ökoszisztémának. In situ génmegőrzésnek
tekintjük továbbá azt a tenyésztési tevékenységet, mely szükséges ahhoz, hogy a géntartalékok folyamatosan és
hosszú távon részesei lehessenek az élelmiszer- és mezőgazdasági termelésnek.
Ex situ génmegőrzésnek tekintjük a genetikai anyag mindazon megőrzési módját, mely egyrészt az eredeti
környezetükből kiragadott egyedek in vivo fenntartását, másrészt – egyebek mellett – spermaminták, petesejtek,
embriók, sejtek, szövetek és DNS in vitro mélyhűtéses tárolását jelentik.
A génbank egy vagy több helyen kialakított olyan létesítmény, ahol a háziállat géntartalékok mintáit őrzik vagy
tartják. Génbankokban élő állatok, embriók, petesejtek, sperma, DNS és egyéb minták őrizhetők.
3.2.5. 4.3.2.5. A fenntartható hasznosítás és a génmegőrzés összefüggése az állattenyésztésben
A háziállat fajták genetikai diverzitásának génbanki fenntartása nem tekinthető e tevékenység végső
céljának, sokkal inkább a végső cél elérése felé megtett első lépés. A génmegőrzés és fajtavédelem szerepe
abban áll, hogy a ritka fajták által hordozott számos, különleges genetikai tulajdonság az állattartók és
tenyésztők számára hozzáférhető legyen és minél hatékonyabban hasznosuljon. A fenntartható hasznosítás a
biodiverzitás valamennyi komponensének olyan hasznosítási módja, mely hoszszú távon sem vezethet a
biodiverzitás csökkenéséhez. Az állati termékeket előállító rendszerek fenntartható fejlesztése ezen belül a
ráfordítások és a termelési eredmények (input és output) olyan szintű összehangolását jelenti, mely a termelés
mennyiségi növekedését, a termelékenységet és a termékminőség javítását úgy teszi lehetővé, hogy eközben az
alkalmazott rendszerek és a környezet összhangja folyamatosan és hosszú távon biztosított.
A háziállat-géntartalékok fenntartható hasznosítását célzó fejlesztések és az így kialakított rendszerek
működtetése során elsősorban az alábbi szempontokat kell figyelembe vennünk.
• Az állattenyésztés célkitűzéseinek és programjainak tervezése során a rövid és hosszú távú hatásokkal
egyaránt számolni kell.
• Figyelembe kell venni a helyi lakosság – különösen a mezőgazdasági termelők és a termelők közösségei –
szükségleteit és elvárásait.
• Meg kell őrizni természeti forrásainkat, beleértve a mással nem helyettesíthető genetikai tartalékainkat annak
érdekében, hogy az agro-ökoszisztémák és más ökoszisztémák fenntarthatók legyenek.
• Fel kell ismernünk és értenünk kell a helyi viszonyokhoz alkalmazkodott őshonos fajták és más háziállat
géntartalékok szerepét és jelentőségét.
A háziállat géntartalékok fenntartható hasznosítása és fejlesztése nem a modern és a hagyományos
mezőgazdasági gyakorlat közötti versengés kérdése. Más szavakkal: a fenntarthatóság nem az őshonos fajtákat
kívánja előtérbe helyezni a modern fajtákkal szemben, sokkal inkább annak az értelmezése és gyakorlati
megvalósítása, hogy valamennyi háziállat géntartalék vegyen részt a biztonságos élelmiszertermelésben úgy,
hogy közben a jövőbeni hasznosítás és fejlesztés lehetősége megmaradjon. A biológiai folyamatok –
amennyiben azokkal megfelelően gazdálkodunk – ezt lehetővé teszik.
A háziállat géntartalékok (génforrások, alternatív genetikai alapok) fenntartásának legracionálisabb módja tehát
az, ha a helyi adottságok között kialakult fajták a termelési rendszerek funkcionális részei maradnak vagy ismét
azzá válnak. Ennek megvalósítása érdekében meg kell határoznunk a helyi fajták gazdasági szempontból fontos
és egyéb különleges, egyedi tulajdonságait.
3.2.6. 4.3.2.6. Haszonállatok védelme, állománymentés
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
310 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Haszonállataink régen kialakult fajtáinak, populációinak védelmére, esetleges megmentésére sokkal később
gondolt csak a szakmai közvélemény, mint például a vadon élő állatfajok megmentésére vagy a
műemlékvédelemre. Az állattenyésztési génkészletek megőrzésének történetét három korszakra oszthatjuk:
• az ösztönös védelem kora,
• a fejlett országokban megindult tudatos génmegőrzés korszaka (génmegőrző egyesületek és szövetségek
alakulása), majd
• a világot átfogó géntartalék-védelem (pl. a Duna-menti országok génmegőrző egyesülete: DAGENE és a
téma világszervezete: Rare Breeds International – RBI, FAO génmegőrzési programok) kialakulása.
A haszonállatok háziasításának, illetve nemesítettségének mértéke szerint a géntartalékok védelmének
szükségessége differenciáltan ítélhető meg. Haszonállataink vadon élő ősformái és a háziasított állományok
rendkívüli értéket jelentenek a géntartalékok védelmében, mert az ember befolyásától viszonylag mentes
körülmények között szaporodnak.
A helyi parlagi fajták általában védendő, értékes géntartalékok, mert különállásuk és a helyi viszonyokhoz való
jó alkalmazkodásuk elismert. A kedvtelésből tartott tenyészetek állományai éppen úgy jelenthetnek
géntartalékot, mint azoknak a tenyésztőknek az állatai, akik egyenesen a régi háziállatok változatlan fenntartását
tűzték ki célul.
A különböző szinten nemesített fajták közül sok kerül veszélyeztetett helyzetbe és szorul védelemre, de
tényleges értékük attól függ, hogy milyen sajátos tulajdonságokat hordoznak, és mennyire különböznek a
nemesítésben felhasznált és más rokon fajtáktól.
A természetvédelem az eredeti környezetben és élőhelyen való megőrzést szorgalmazza. A pusztai gyepek
„karbantartásán” és a szikes pusztai életközösségek fenntartásán túl például a magyar szürke marha úgy tartozik
a tájhoz, mint a juhászhoz a suba vagy a gémeskúthoz a gém.
Az őshonos és honosított haszonállatok magyarországi állománymentésének története 1879-ben kezdődött
(Sterbetz, 1979), amikor Kisbéren, a már akkor kipusztulással veszélyeztetett szalontai sertést az állami
ménesbirtok vette pártfogásába. E meszsze jövőbe látó igyekezet azonban sajnos már megkésettnek bizonyult.
Ettől kezdve egészen a legújabb időkig mellőzötten kallódtak a termelési szempontból érdektelenné vált
populációk.
A génkészletnek minősíthető, feltételezetten őshonos háziállatok szervezett megőrzésére csak 1968-ban történt
újabb intézkedés, amikor a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium a magyar szürkemarha, a rackajuh, a
bivaly és a magyar kutyafajták fenntartásának anyagi támogatásáról gondoskodott.
A fajtanemesítés olyan öröklődő tulajdonságok létrehozására vagy átvételére hivatott, amelyekkel a kérdéses
állatot hasznosítani kívánjuk. A hivatalos szóhasználatban őshonosnak meghatározott háziasított fajták esetében
méltán felmerül a kérdés, hogy a változékonyság elősegítése mellett mi egyebet nyújthat még egy gazdaságilag
rég korszerűtlenné vált szervezet?
A tej, a hús, a gyapjú, a tojás vagy egyéb állati termékek mennyiségi és minőségi fejlesztése manapság már
olyan szintre emelkedett, ahol nehéz elképzelni, hogy mit jelenthet egy magyar szürkemarha vagy egy rackajuh
örökítése? A válasz: ellenálló képességet, rögszilárdságot, az idők ismeretlenségébe visszanyúló fejlődés során
hazai viszonyaink között kialakult alkalmazkodóképesség bevitelét az egyoldalúan túlfejlesztett, igényes
fajtákba.
3.2.7. 4.3.2.7. A háziállat fajták génmegőrzésének szervezeti alapjai Magyarországon
A magyar őshonos és egyéb veszélyeztetett háziállat fajták egy részének megőrzése évtizedek óta szervezett
keretben, a szakminisztériumok irányításával, az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet (OMMI) és
jogelődjei felügyeletével folyik. A program végrehajtásában az egyes fajták tenyésztő szervezetei (faj- vagy
fajtaszövetségek, egyesületek) játszanak meghatározó szerepet, míg a tenyésztésben, a tenyészetek és a
génbanki állományok fenntartásában nemzeti parkjaink és a hozzájuk kapcsolódó génmegőrző társaságok,
továbbá egyetemek, agrárkutató intézmények és újabban több magánvállalkozás is részt vállal.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
311 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A nemzetközi hírű, magyar génmegőrzési programok alapját az állattenyésztési törvény és a kapcsolódó
miniszteri rendeletek alkotják. A jelenlegi – sajnos igen csekély – pénzügyi támogatás a biológiai alapok
megőrzését és fejlesztését célzó tárcaprogram részeként, illetve közvetlen OMMI támogatásként, elsősorban a
fajták egyedeinek normatív támogatásán alapszik, kevésbé megoldott azonban az új génmegőrzési programok
kialakításának, új fajták, fajtaváltozatok, fajtagyűjtemények támogatásának, a rendelkezésünkre álló genetikai
alapok fenntartható fejlesztését elősegítő tenyésztési eljárások kidolgozásának és bevezetésének, a
génmegőrzéshez kapcsolódó oktatási, kutatási és tanácsadási tevékenység fejlesztésének kérdése. Ezek
rendezése a hazai háziállat fajták genetikai diverzitásának fenntartása érdekében elengedhetetlen.
Az alábbi táblázatokban (81. és 82. táblázat) a géntartalékként, őshonossága vagy magas genetikai értéke miatt
védett magyar haszonállat fajták és a 2002. évben támogatott tenyészállat létszámok szerepelnek.
82. táblázat - Magyarországon védett háziállatfajták (2) Baromfi- és halfajták
Fajok Fajták Támogatott lét-
szám (nőivar)
Ló gidrán 200
hucul 100
magyar hidegvérű 300
lipicai 300
shagya arab 300
nóniusz 300
kisbéri félvér 300
furioso-north-star 300
Szarvasmar
ha magyar szürke 2000
Sertés szőke, vörös, fecskehasú
mangalica 1200
Juh hortobágyi racka 3000
gyimesi racka 1000
cigája 1000
cikta 500
Nyúl magyar óriás 200
Kutya kuvasz 200
komondor 200
mudi 200
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
312 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
puli 200
pumi 200
erdélyi kopó 200
magyar agár 200
drótszőrű és rövidszőrű magyar
vizsla 200
Forrás: 102/2001. (XII. 16.) FVM rendelet
83. táblázat - A sérülések eloszlása és mértéke a különböző tartási formáknál, tejelő
szarvasmarháknál, 60 üzemben (%)
Fajok Fajták Támogatott
létszám (vegyes
ivar)
Tyúkfélék sárga magyar 2200
kendermagos magyar 2000
fehér magyar 700
erdélyi kopasznyakú (fekete,
fehér, kendermagos) 2000
Gyöngytyú
k kékesszürke 1500
Lúd fodrostollú magyar lúd 1000
Pulyka bronzpulyka 800
rézpulyka 600
Hal pontyfélék 100/fajta
tokfélék 100/fajta
harcsa 100/fajta
pisztráng (sebes) 100/fajta
Forrás: 102/2001. (XII. 16.) FVM rendelet
3.2.8. 4.3.2.8. Legfontosabb tennivalók
A közeli jövőben végre kell hajtani, illetve számításba kell venni a következő szervezési, kutatási és tenyésztési
feladatokat, amelyek elvégzése lehetőséget ad arra, hogy a hazai géntartalékok védelme továbbra is
világszínvonalon maradjon.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
313 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
a) A különböző tenyésztői egyesületek megalapítása, amelyeknek a fajta tenyésztésén és a tenyésztők
érdekképviseletén kívül archívumként és szellemi központként is kell működnie. (Ezek az egyesületek a magyar
szürke marha, a rackajuh, valamint a legtöbb hagyományos lófajtában már megalakultak.)
b) Ki kell dolgozni és leírni a fajtastandardokat. Ezen munkálatok esetenként a géntartalék értéket is növelhetik
(pl. ha a magyar cigája állománynak a külföldiektől eltérő értékét sikerülne bizonyítani).
c) El kell készíteni minden fajtára a számítógépre alapozott törzskönyvezés és adatfeldolgozás rendszerét, és ezt
használni is kell.
d) A megfelelő bírálati rendszer alkalmazása is elengedhetetlen, de minden osztályozásban helyet kell kapnia
annak a szemléletnek, hogy a fenntartható legnagyobb érték a létező variancia. Pl. a magyar szürke marha
bírálati rendszerében először megállapítjuk a fajtán belüli típust, és csak azon belül szabad osztályozni az
állatokat.
e) Gyűjteni szükséges az irodalmi és népi, néprajzi adatokat a fajta eredetéről és múltjáról. Ugyanez vonatkozik
a rokon fajtákra is, tehát fel kell venni a kapcsolatot azok tenyésztőivel. (Pl. elengedhetetlenül fontos lenne a
Kárpát-medence racka tenyésztőinek együttműködése.)
f) Be kell tartani a géntartalék védelem szabályait a szelekcióban, a párosításban és a vonalak kialakításában.
(Pl. a magyar szürke hortobágyi tenyészetében a jelenleg használt öt vonal már nem alkalmas párosítási
segédeszköz gyanánt sem, tehát új vonalak kialakítása indokolt.)
g) Fajonként változóan kell elkezdeni, illetve folytatni az immungenetikai vizsgálatokat.
3.3. 4.3.3. Tájba illő állattartás
A nemzeti parkok és tájvédelmi körzetek területén mindenek előtt a következő szempontok szigorú figyelembe
vétele szükséges:
• a táj eredeti történelmi állattartása,
• a napjainkra megmaradt hagyományok tényei és ezek erőssége,
• a védett terület előírásai (faj, fajta, géntartalék védelem, tájvédelem, környezetvédelem, természetkímélő
gazdálkodás lehetőségei stb.),
• a tájban élő emberek igényei és lehetőségei, valamint a régió, az ország és az egyetemes világörökség igényei
és lehetőségei.
3.3.1. 4.3.3.1. Vad és táj
A Kárpát-medence növény- és állatvilága nemcsak egy évezreddel, hanem még pár száz esztendővel ezelőtt is
lényegesen különbözött a maitól. Hatalmas kiterjedésű mocsarak, azóta eltűnt vízfolyások szabdalták szét az
Alföldet, amelyre a hegy- és dombvidékekről mélyen lehúzódott az erdő. Dús füvű legelők, nagy kiterjedésű
nádasok, ligetekkel vegyes erdőségek nyújtottak menedéket, táplálékot vadnak, házijószágnak egyaránt.
Az emlékek és a történelmi tények azt bizonyítják, hogy a Kárpát-medence egykoron vadban bő volt, és sok
olyan faj is élt itt, mely mára kipusztult. Számos vadfaj azonban jól alkalmazkodott a változó környezethez, sőt
az eltűntek helyét – ha kisebb számban is – új fajok vették át.
A megmaradt vadállomány fennmaradása nemcsak a fauna megőrzésének része, hanem egyre jelentősebb
gazdasági érdek is. A vadászat nemcsak sport, szórakozás, hanem tudatosan végzett gazdasági tevékenység is. A
vadgazdálkodás tudományos módszerekkel, korszerű technológiák felhasználásával végzett, tervszerű munka. A
vad kímélése, védelme és gondozása, a tudatos állománykezelés, az élővad befogás és telepítés egyaránt
kötelessége és feladata a vadgazdának és a vadásznak egyaránt.
A vadfajok genetikai értékének megőrzése szempontjából indokolt, hogy természetes környezetükben tartsuk
fenn őket, és csak a legszükségesebb esetben avatkozzon be az ember a túlszaporulat eltávolításával. Régebben
ezt a természetes pozitív szelekciót a ragadozók végezték. Ezek ténylegesen a vad genetikai vagy környezeti
okokból gyenge egyedeit gyérítették. A természetes biotópokban történő vadászat törekvése a ragadozók
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
314 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
helyettesítése révén a természetes szelekció helyreállítása. Ez azonban tudományos igénnyel csak a nemzeti
parkokban, tájvédelmi körzetekben és természetvédelmi területeken valósítható meg.
3.3.2. 4.3.3.2. Hagyományos külterjes és vegyes állattartási rendszerek
A Kárpát-medence első háziasított állatait a Körös-kultúra csontleleteiből határozta meg a régészeti tudomány.
Legkorábban minden bizonnyal csak az újkőkor (neolitikum) középső időszakában kialakult Tiszai-kultúrából
származtathatjuk az őshonosnak vélt, háziasított fajtáink őseit. A Kárpát-medence időjárását ekkor meleg-száraz
és meleg-nedves, majd ismét szárazabbra forduló korszakok jellemezték.
a) Pusztai állattartás, szilaj, félszilaj pásztorkodás
A magyarországi állattartás legjelentősebb színtere az Alföld az utolsó jégkorszakot követő időszakban, először
a száraz klímából adódó fátlan, természetes füves puszta volt, majd a növekvő csapadék következtében a mai
kelet-európai erdős sztyeppnek megfelelő erdős pusztává alakult, amit a sűrűn behálózó árterek, lápok,
mocsarak sokasága bontott meg. Ősi jellegű fajtáinak kialakulására minden bizonnyal az erdős, sztyeppés,
mocsaras állapot gyakorolhatta a legerőteljesebb befolyást, mivel a kezdetleges tartási formák idejének tetemes
hányadában ez a környezet volt az uralkodó. Puszta, mocsár, nádas, ligeterdő és erdő.
A XVI–XVII. századi szilaj pásztorkodást idéző leírások szinte szó szerint egyeznek a közép-ázsiai nomád
kirgizek állattartásával. A Hortobágyon telelő jószág ólat, istállót nem ismert, legfeljebb hevenyészett karámmal
nyújtottak számára némi védelmet. Földbe cövekelt karók közé nádat, gizgazt gyömöszöltek vagy a
baromállásokon nyáron át felhalmozódott trágyából építettek némi védőfalat. Ínséges teleken a szárnyéknak
hordott nád vagy kóró pótolta a hófödte egyéb táplálékot. E szélsőségesebb tartásnál a hím állatok egész éven át
együtt voltak a nőstényekkel és a fiatalokkal. A tenyésztést csupán az erősebb jogán alapuló természetes
kiválasztódás irányította. Hajlamosak voltak az elvadulásra, és a természeti viszontagságokkal szemben fejlett
nyájösztön szolgálta biztonságukat.
Míg az Alföld elsősorban a szarvasmarha-, a ló- és a juhtartás feltételeit teremtette meg, a kezdetleges
sertéstenyésztés a dunántúli tölgyesek által nyújtott táplálék kihasználására összpontosult. A híres bakonyi
makkoltatásoknak első írásos nyoma a bakonybéli „disznóóvókról” is megemlékezik. A tihanyi alapítólevél
hasonlóképpen foglalkozik a sertéstartással. Bél Mátyás XVIII. századi leírásaiban szintén megemlíti a
Bakonyban télen-nyáron megszámlálhatatlan falkákban, félvadon kóborló sertéseket. A XIX. század elején a
Balkánról évente 120–200 ezer sertést hajtottak fel a bakonyi tölgyesekbe, ahol azok makkon teleltek, és így
felhizlalva vitték tovább Bécsbe a temérdek állatot.
A szilajtartás majdnem természetes életkörülményeit később felváltó félszilaj forma még alig különbözött az
előbbitől. Az állatot itt csak kora tavasztól hóhullásig tartották legelőn, de a legzordabb téli időszakot már
féltetős karámokban vagy hevenyészett istállókban töltötték. Téli takarmányuk is a külterjes viszonyoknak
megfelelő szalmából, kóróból vagy rossz minőségű réti szénából állt. A múlt század második felében a félszilaj
csordákban már a különböző korosztályokat és a nemeket is gyakran különválasztották. Szarvasmarha esetében
a növendék üszők és borjak a kisgulyát, a 3 évesek, a meddő és vemhes tehenek a nagygulyát képezték. A tinók
és ökrök külön gulyában jártak. A gulyát sem a napkelte, sem a napszállta nem érhette az éjszakázó szálláson, és
a delelő órák kivételével egész nap legeltek, sőt forró nyári napokon – a huzamosabban elhúzódó delelés miatt –
még éjszaka is. E félszilaj módszerrel a továbbtenyésztésre kiválasztott állatokat tartották. Az igás és a tejelő
barom a falvak közelében legelt, és esténként hazahajtották őket.
Amíg a ridegtartás a szabadságharcot követő évtizedekben lassan feledésbe ment, ez a télen nagyobb kíméletet
biztosító félszilaj forma egészen a II. világháborúig nyomon követhető. Az Alföld délkeleti részén még 1940-
ben félszilajon tartott magyar szürke marha legelt. A nagykirályhegyesi gazdaság tartott itt egymástól
különválasztva 120 tehénből, valamint 150–180 növendékállatból álló gulyákat, télen-nyáron legelőn. A
teheneket sohasem fejték. Ezek a marhák 10–15 m széles és 40 m hosszú, cseréptetejű, nyitott szín védelmében
teleltek. Hódmezővásárhely Rosszpusztáján, a jelenlegi kardoskúti természetvédelmi területen 1944-ig
folytattak hasonló pásztorkodást. A mostoha körülmények között született, felnevelkedett és tartott legelői
jószág később távoli exportfeladatokat betöltő értékesítése során tanúsította a környezetéből fakadó hihetetlen
életrevalóságát.
b) A tanyasi és házkörüli állattartás
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
315 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A tanyasi, valamint a ház körüli állattartás a két világháború közti időszakra vált a vegyes típusú, hagyományos
parasztgazdálkodás meghatározó elemévé, és számos olyan előnyt hordoz, amelyek a védett és csatlakozó
külterjes gazdálkodási zónákban meghatározóak lehetnek.
Ellentétben az iparszerű tartási módokkal, a hagyományos háztáji sertéstartásnak több előnye ismert. A
sertéseket ugyanis felesleges drága, gyári tápokkal etetni, amikor tudvalévően sokkal jobb étvággyal fogyasztják
az egyébként kidobásra ítélt vegyes ételhulladékot. De ez egyáltalán nem minden, amit egy gazda a sertések
igénytelen természetéből saját javára tud fordítani. A szabadon tartott állatok élvezettel túrják fel a tarackbúzát
is, miközben a termőtalajt kiválóan fellazítják. Szorgosan kiforgatják a növényeket, s legtöbbjüknek a hajtásait
jóízűen elrágcsálják. Ugyanakkor egyben a talajt is trágyázzák, amerre járnak.
Ajánlatosnak tartják, hogy a sertéseket tarackos táblákra a vetésforgó minden hetedik évében engedjék ki. Amíg
csak gyomnövény van a táblán, az állatok kiegészítő takarmányként árpadarát kapnak, amikor pedig a területet
már teljesen megtisztították az ehető növényi részektől, az árpát lóhere-zöldtakarmánnyal egészítik ki. Ez ugyan
meglepően hangzik, mégis, a kutatók megfigyelése szerint az árpa és a lóhere közül a sertések előbb mindig a
lóherére vetik magukat, csak utána fogyasztják el a gabonaőrleményt. Úgy tűnik tehát, nem ártana
felülvizsgálnunk a sertések takarmányozásáról alkotott elképzeléseinket. A szabadföldi turkálás végül a sertések
magatartására is kedvező hatással van. Ilyen körülmények között az állatok élénkek, érdeklődőek, az emberrel
szemben barátkozóak.
A hajdan bevált makkoltatást ismét felfedezik az állattartók. Érdekes hatással van a disznók turkálása az erdők
önmegújuló képességére. Úgy találták, hogy a sertések jelentősen elősegítik az erdő megújulását mindenféle
erdőművelési formában. A fák kivágása után ugyanis a fedetlen, napsütötte területeken hamarosan különböző
lágyszárúak borítják be a talajt, megakadályozva, hogy a szomszédos fákról származó magvak gyökeret
eresszenek. Ezzel szemben, ahol a disznók feltúrják a talajt, netán alaposan meg is trágyázzák, ideális
feltételeket teremtenek a magoncok számára. Sőt, mi több, állítják, hogy kitűnően helyettesítik a növényvédő
szereket is: kitűnő szaglásukkal kiszimatolják a kártevő lárvák és kifejlett rovarok tartózkodási helyét, s jóízűen
elfogyasztják őket.
A tapasztalat szerint egy koca a malacaival körülbelül 1 ha erdő talaját képes évente kellően fellazítani. Ennek
eredményeképpen a következő évben 10 000 új magoncot számoltak egy hektárra vetítve. Nemcsak sokkal
természetközelibb megoldás, de az erdészek számára anyagiakban mérve is nagy hasznot hajthatnak a turkáló
disznók. Megtakarítják a költséges és a talajszerkezetet romboló gépekkel végzett talajmunkát, valamint a
csemeték kézi ültetését. A sertések talajlazító munkája a természetes újratelepülés idejét is jó néhány évvel
lerövidíti.
A nyúltartást illetően a gyakorlatban bebizonyosodott, hogy kisüzemi körülmények között az ún. félszabad
tartással érhetők el a legjobb gazdasági eredmények. Ez nem más, mint egy fedett szín, amelyet viszonylag
szélvédett helyen létesítünk, s három oldalról védetté teszünk. Ez már az állatoknak kellő védelmet nyújt. Az
idegen állatok bejutását a nyitott oldalon dróthálóval megakadályozhatjuk, a téliesítést pedig nádpadlóval
megoldhatjuk. Fontos tudnivaló, hogy a nyulak kevésbé érzékenyek a hidegre, mint a huzatra és a szélre, s nem
nélkülözhetik a friss, oxigéndús levegőt. A tenyésztők helyes törekvése, hogy a korábban más célra használt
épületekben rendezkednek be nyúltenyésztésre. Ez esetben nem kell új épületet építeni, a meglévő
átalakításával, kisebb költséggel jó nyúlistálló alakítható ki.
A kecsketartás során elsősorban azt kell megfontolnunk, hogy van-e a ház körül olyan hely, terület, amelyet
alkalmassá tudunk tenni a kecskék számára, továbbá hogy milyenek a takarmánytermesztési, illetve -beszerzési
lehetőségeink. Természetesen az is fontos, hogy a tenyésztőnek mennyi szabad ideje lesz az állatok
tenyésztésére. Ezt a három szempontot tartjuk a legfontosabbnak kecsketenyésztés indításakor. Ha jól
végiggondoljuk e három feltételt, akkor arra a kérdésre is elég pontos választ tudunk adni, hogy mennyi kecskét
tartsunk. A ház körüli kecsketartás nagy lehetőségét abban látjuk, hogy a tenyésztéséhez szükséges férőhelyeket
magunk is el tudjuk készíteni, a takarmányozásban pedig a kerti hulladékoktól az árkok, folyópartok,
erdőszélek, pázsitok füvéig számtalan olcsó lehetőség adódik.
A hagyományos baromfitartás jelentőségét Csukás (1935) az alábbiakban foglalta össze: „A háziasított
madarak (a továbbiakban baromfiak) közvetlenül tojásukkal, húsukkal, tollukkal és melléktermékeikkel mindent
hasznosítanak. Közvetett hasznuk abban van, hogy a mezőgazdasági művelésre alkalmatlan területeket
értékesítik, a mezőgazdasági üzemben káros állatokat, gyommagvakat irtják, s táplálékuk kétharmadát az ún.
»feltétlen« baromfitakarmány teszi ki, melyet a gazda nem gyűjthet be. Az őstermelők állati eredetű
táplálékában a baromfi (tojásával és húsával) nagyobb szerepet tölt be, mint – a sertést kivéve – bármely más
állatfaj; a legolcsóbb munkaerőt (aggok, gyermekek, nők, rokkantak) is kamatoztatni képes.” A baromfihús és a
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
316 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
tojás táplálkozási jelentősége mellett sokféle egyéb szerepet is betöltött századokon át: kötelezően össze kellett
gyűjteni a kolostoroknak, a földesuraknak szolgáltatmányként; keresztelőre, lakodalomba menet ajándékként;
bennlakó diákok élelmezési hozzájárulásaként; sőt ha mutatványosok érkeztek a faluba, belépődíj-
helyettesítőként; tanítónak, bábaasszonynak a hála kifejezésére; fel kellett áldozni a betegek felerősítésére. A
háború alatt és azt követően is még sokáig beszolgáltatási kötelezettséget, adót is kellett tyúkokkal, csirkével,
tojással teljesíteni.
A méhészet a gazdálkodásnak egy olyan speciális ágazata, amely különleges lehetőségeket kínál a védett és
érzékeny területeken gazdálkodók számára. Sajátosságai miatt a későbbiekben még részletesen bemutatjuk
ezt az ágazatot.
c) Az istállózó állattartás
Az istállózó állattartás külön elemzést igényelne. Mivel a teljes körű, vegyes, környezetéhez alkalmazkodó,
ökologikus gazdálkodásban a kérődzők, közülük is elsősorban a szarvasmarha játszik meghatározó szerepet,
ezért ezen állattartási formát célszerű a szarvasmarhatartás példáján keresztül vázlatosan megvizsgálnunk.
Nézzük tehát példaképpen az ökologikus, istállózó szarvasmarhatartás alapvető rendszereit (Mezei, 1995;
Kotschi–Ángyán, 1996).
• A kötött tartás hatása az állatokra
Ennek megítéléséhez a szarvasmarha eredeti viselkedését kell megismernünk. A szarvasmarha szociális,
csoportosan élő állatfaj. Járja a legelőt, 15–20 egyedből álló csoportokban. A legelőn evő és pihenő – kérődző
– szakaszok váltják egymást. Az állatok között szigorú rangsor uralkodik, amit rangsorharcaik során alakítanak
ki. Egy csoporton belül nagyon stabil a kialakult rangsor, de ezen belül kialakulnak barátságos közeledések is a
különböző állatok között, egymás kölcsönös nyalásával és közeli fekvőhely választásával. Fontos számukra,
hogy mint távolságtartó állatok, egymást kölcsönösen el tudják kerülni.
A kötött tartás az állatok között kialakult rangsort tönkreteszi, így a legelőre hajtáskor azt újra ki kell
harcolniuk. Amennyiben az istállóban olyan állatok kerülnek egymás mellett lekötésre, amelyek egyébként
egymást elkerülnék, folyamatos a stresszterhelés. Elléskor az állatok nem tudnak kellően elkülönülni – ahogy
ezt a legelőn teszik –, így a szűkös mozgáslehetőségből fakadóan több nehézellés adódik. A legelőn a tehenek
kiválaszthatják fekvőhelyüket, erre a kötött tartásban nincs lehetőségük. A kötött tartásban a tehén csak
többszöri próbálkozás után fekszik le. A lefekvés akadozva és nem folyamatosan történik, mint a szabadban. Az
összes fekvésidő is hosszabb, mint a legelőn, és kevesebb a fekvési periódusok száma. Ezek mind arra utalnak,
hogy az állatoknak a felkelés és lefekvés nehezükre esik. Feszes lekötés és szoros nyakszíj esetén gyakran a
természetüktől eltérő, lószerű felállást figyelhetjük meg, amikor is a tehenek először elől, majd azután hátul
állnak fel. Az ilyen lekötésnél még 3 hónappal az istállóba állítás után is megnövekedett szívverési frekvencia
tapasztalható, amely stresszterhelést mutat. Az állatok ezen kívül akadályoztatva vannak a testápolásban, a
hátukat jóízűen megdörzsölni és magukat nyalni sem tudják. A lekötés miatt nem tudnak szabadon járni; az első
tavaszi kihajtáskor – ahol ez egyáltalán megoldható – a megnövekedett mozgásigény sérülésekhez vezethet. A
legtöbb régi kötött istállóban túl rövid vagy túl keskeny fekvőhely található. A vályú túl magas, több mint 30
cm-rel a vályúfenék feletti, és a vályúfenék is túl alacsonyan van a padozat felett. A vályú megfelelő padozat
feletti magassága 15–20 cm, szélessége pedig 75–80 cm.
További rizikófaktorok a trágyarácsok, vékony tagokkal (3 cm szélesség alatt), az éles rácsszélek, az állás és a
trágyacsatorna közötti lépcső, a túl szoros és feszes megkötés, a fedetlenül hagyott lekötés-rögzítések, valamint
a sok esetben kemény, hideg, durva és nedves fekvőfelület. Ezek számos sérülést okoznak, horzsolások,
véraláfutások, nyomódások, zúzódások, nyílt sebek formájában, mindenek előtt a végtagokon és a
medencetájékon, tőgyön, tőgybimbón és a körmökön. A 83. táblázat mutatja a sérülések eloszlását és mértékét a
különböző tartási formáknál.
A kötött és kötetlen tartás között jelentős különbségek mutathatók ki a szaporodási jellemzők tekintetében is.
Ezt szemléltetik a 84. táblázatban összefoglalt adatok is.
84. táblázat - A szaporodási mutatók kötött és kötetlen tartásban
Megnevezés Kötött tartás rövid állással Kötetlen tartás
alommal alom nélkül mélyalom szilárd rácspadló
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
317 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
padozat
Végtagok:
könnyű
sérülés
erős sérülés 2 2 26 7 0 0 0,1 0,6 2,0 0,7
Törzs:
könnyű
sérülés
erős sérülés 38 2 43 9 0 0 6,0 2,0 6,0 2,0
Tőgybimbók 1 10 0 0,1 0,1
85. táblázat - 1 ha-ra engedélyezett legnagyobb állatlétszám az ökológiai
gazdálkodásban
Megnevezés Kötött tartás Kötetlen tartás
Elléstől első termékenyítésig
(nap) 84,9 79,5
Elléstől vemhesülésig (nap) 113,1 93,6
Vemhességi ráta (%) 93,7 96,1
Termékenyítési index 1,9 1,2
Ezeken kívül a kötött tartásban többször fordul elő méhlepény-visszatartás. A tej extra minőségének biztosítása
a szennyezett állás és a vezetékes fejés miatt szükségszerűen magasabb vákuumszint miatt nehezebb. Ehhez
tartozik még – különösen a nyári időszakban – a tejvezeték tisztántartásának nehézkessége.
Az öregebb kötött tartású istállókban igen rossz munkakörülmények uralkodnak, ami a takarmánykiosztás (nem
keresztülhajtható etetőasztal), a fejés (erős fizikai igénybevétel a dolgozók derekánál és végtagjainál), és a
kitrágyázás területén is gyakran csak kézzel megoldott.
• A kötetlen tartás alapformái
A kötetlen tartású istállók eredeti formája a mélyalmos istálló volt, amely az ötvenes években az Egyesült
Államokból került Európába, és általános elosztása szerint szalmázott fekvőhelyből, közlekedő részből és a
leggyakrabban kívül található etetőrészből állt. Az ilyen istállózási forma elsősorban az olyan, szigetelés nélküli
régi istállókból alakult ki, ahol az üzemek kellő mennyiségű szalmával rendelkeztek (7–10 kg
szalma/tehén/nap). A munkafolyamatok a nagybálákkal való szalmázással, valamint a homlokrakodók
használatával jól gépesíthetők. Amennyiben az istálló gyakran kerül kitrágyázásra, a mélyalom nem lesz túl
vastag (kb. 50 cm), és csak egy lépcsőre van szükség az etetőnél, ami költségmegtakarítást jelent. A mélyalmos
tartású istálló újonnan történő építése is kedvezőbb költségvonzatú, mint az egyéb istállóké, pl. a
pihenőrekeszes, betonozott alapterületű istállóké. Mindemellett viszonylagos egyszerűsége miatt több
sajátmunka felhasználással megoldható.
A mélyalmos istálló olyan istállózási forma, amely természetszerű állattartást tesz lehetővé, de ugyanakkor a
gazdaságossági és ökológiai elvárásoknak is megfelel. A mélyalom száraz fekvőhelyet biztosít az állatoknak. A
trágya lebomlása és trágyázó hatása szempontjából (legjobb humuszhatás és tápanyagszolgáltatás a legkisebb
tápanyagveszteséggel) a mélyalom igen magas értékű anyag. A trágyaszőnyeg önmelegedése 0,3–0,5 méteres
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
318 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
rétegnél a szőnyeg közepén 70 °C-ot ér el, ami a trágya higiénikus hatásához segít. A többnyire patogén csírák
60 °C esetén elpusztulnak (részletesebben lásd korábban a 4.2.5. fejezetben).
A taposó trágyaistállóban az állatok saját súlyukkal és mozgásukkal továbbítják a trágyát lefelé a szalmázott
lejtős fekvőhelyről a vízszintes etetőrészre. Itt ezek után mechanikusan kerül eltávolításra kihúzólánc vagy
tolólapos traktor segítségével. A szalmaszükséglete lényegesen kisebb az ilyen istállóknak. A jó működéshez
fontos a megfelelő lejtés, a lejtőhossz, az alommennyiség, a felszín érdessége, az állománysűrűség és a
takarmányozás. A taposó trágyaistállós tartás a fejőstehén tartás és az anyatehén tartás mellett időközben az
üszőnevelésnél és a bikahízlalásnál is érdekes alternatívaként jelentkezett.
A pihenőkeretes kötetlen istálló a keletkező hígtrágya kezelésének megoldottságát feltételezi. Magyarországon
ennek gyakori hiánya ellenére – és a környezet rovására – a nagyobb tejhasznú telepeken mint általános
tartásforma terjedt el. Az állatok az általános gyakorlat szerint szarvtalanítva vannak, hogy az egyébként
távolságtartó állatok a szűkre méretezett istállókban egymásnak sérülést ne okozzanak. A szarvtalanítással
azonban a konfliktusok kiváltó okai – elsősorban a szűk hely – nem szűnnek meg, csak a feltűnő
következményei. Mindemellett a szarvtalanított szarvasmarháknál több az agresszív megnyilvánulás.
Amennyiben nem szarvtalanított állatok kerülnek pihenőrekeszes istállóba, a közlekedő folyosók szélessége
bőséges kell legyen. Ez a 3 méteres kikerülési távolság figyelembevételével 5–5,5 m-t jelent, ami már majdnem
ugyanannyi helyet igényel, mintha mélyalmon lennének az állatok. Ugyancsak fontos ebben az esetben, hogy a
folyosók körbefussanak, ne legyenek zsákutcák az istállóban.
A pihenőrekeszes tartás elsősorban a szalmahiányos üzemeknél indokolt. Hazai viszonyaink mellett ez ritkábban
fordul elő, és ugyanakkor elvárt, hogy biotartásban a közlekedőutak is szalmázottak legyenek.
A pihenőrekeszek mérete szembenálló elhelyezkedésnél 1,25×2,4 m, míg falnál lévőknél 1,25×2,8 m
tehenenként. Az egy tehénre egy pihenőhely elképzelés nem állja meg a helyét, mivel a rangsorban élenálló
tehenek sokszor a mellettük lévő pihenőrekeszekben sem tűrnek más állatot! Az elválasztások miatt a
pihenőrekeszes tartás építési költsége valamivel magasabb, mint a mélyalmos istállóé. A költségmegtakarításnak
egyik kézenfekvő megoldása, ha az elválasztást feldolgozatlan faanyagból oldják meg.
3.3.3. 4.3.3.3. Az ökológiai állattartás általános szempontjai és szabályai
Az ellenőrzött és minősített ökológiai gazdálkodás – amelynek szerves része az ökoállattartás – alapfogalma és
egyben célkitűzése az alábbiak szerint foglalható össze: az ökológiai (bio- és organikus-) gazdálkodás olyan
környezetkímélő és -megújító, különleges minőségű, teljes körű és sokfunkciós mező-, erdő- és tájgazdálkodást,
teljes értékű élelmiszertermelést, valamint vidékfejlesztést jelent, amely szigorú előírások (EU, IFOAM,
Biokultúra-Biokontroll) keretei között, különleges ellenőrzés és minősítés (hitelesítés) mellett, továbbá az aktív
környezet- és egészségvédelem, az életforma-változtatás igényével folyik.
Az Európai Unió bioállattartása jelentős fáziskéséssel kezdte meg a felzárkózást a teljeskörű
ökogazdálkodáshoz. A bioágazatok együttesen és átlagosan az összállattermék 1,5–2,0%-át állítják elő, viszont
pl. a biotejtermelés részaránya ennél jóval nagyobb (7–8%), miközben ezen belül Dániában ez az arány 15–
17%-os!
Az utóbbi időben szerencsére egyre növekszik az ökológiai termelésből származó termékek iránt érdeklődők
száma, és egyre többen szeretnék állataikat is természet közeli körülmények között felnevelni. Igaz, ezzel
párhuzamosan erősödik az a tábor is, akik ezt ellenzik, de ez elsősorban tájékozatlanságukból adódik. Az
ökológiai állattartás nem új divatirányzat, hiszen az iparszerű tartástechnológiák megjelenése előtt ez volt az
elfogadott gyakorlat. Az ökológiai állattartás célja természetesen nem az ötven vagy esetleg több száz évvel
ezelőtti termelési és tartási rendszerekhez való visszatérés, hiszen ez felelőtlenség lenne. Sokkal inkább arról
van szó, hogy a hagyományos módszereket mai tudásunknak megfelelően, korszerűen alkalmazzuk.
Az állatok számára fontos, hogy a szabadban mozoghassanak, életük legalább egyharmad részét a legelőn
töltsék. Ezek a legelők (kifutók) legyenek növényzettel borítottak, valamint adjanak védelmet az időjárás
viszontagságaival szemben.
A gazdaságon belül törekedjünk arra, hogy minél több takarmányt magunk termeljünk meg, és kíséreljük meg
optimálisan kihasználni a helyi viszonyokat. Ha így cselekszünk, nem lesz szükség külső forrás felhasználására,
és hozzájárulunk a talaj–növény, növény–állat és az állat–talaj kapcsolatrendszer kialakításához és
fenntartásához is.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
319 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A gazdaságon belül igyekezzünk az állattenyésztést és a növénytermesztést egyensúlyban tartani, hiszen az
ökológiai állattartás termőföldhöz kapcsolódó tevékenység. Az állatok számának szoros összefüggésben kell
állnia a trágyázandó terület nagyságával, hogy elkerülhető legyen a trágya környezetkárosító hatása. Ezen okok
miatt a megfelelő állatsűrűséget a különféle állatfajokra úgy kell kialakítani, hogy a gazdaságban keletkező
istállótrágya mennyisége ne lépje túl a 170 kg N/ha/év egyenértéket. Az ezt biztosító legnagyobb engedélyezett
álatlétszámot a 85. táblázat tartalmazza.
Az ökológiai állattartásban a különbözű állatfajok számára minimálisan biztosítandó területet a 86. táblázat
adatai mutatják.
86. táblázat - Az ökológiai gazdálkodás legkisebb területigénye épületben és szabadban,
fajok és termelési típusok szerint
Faj és típus Maximális
állatlétszám (db/ha)
6 hónapnál idősebb lófélék 2,0
Borjak hízlalásra 5,0
Egy évesnél fiatalabb egyéb
szarvasmarhafélék 5,0
Egy és két év közötti szarvasmarhafélék –
hím 3,3
Egy és két év közötti szarvasmarhafélék –
nőstény 3,3
Két évnél idősebb szarvasmarhafélék – hím 2,0
Tenyészüszők 2,5
Hízlalásra szánt üszők 2,5
Tejelő tehenek 2,0
Selejt tejelő tehenek 2,0
Egyéb tehenek 2,5
Tenyésznyulak (nőstény) 100,0
Anyajuhok 13,3
Kecskék 13,3
Malacok 74,0
Tenyészkocák 6,5
Hízó sertések 14,0
Egyéb sertések 14,0
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
320 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Csirkék hízlalásra 580,0
Tojó tyúkok 230,0
Lúd 120,0
Pulyka 80,0
Gyöngytyúk 350,0
Forrás: EU 1804/99-es számú, az ökológiai állattenyésztést szabályozó rendelete.
87. táblázat - Ősi jellegű háziállatfajták alkalmazhatósága különböző gyeptípusokon
Állatfajok és
termelési típusok
Belső terület Külső terület (kifutó)
m2/állat élőtömeg (kg) m2/állat
Tenyész és hízó
szarvasmarhafél
ék, lófélék
0–100
100–200
200–350
350 felett
1,5
2,5
4
5, de legalább
1 m2 100 kg-onként
1,1
1,9
3
3,7, de legalább
0,75 m2 100 kg-onként
Tejelő tehenek – 6 4,5
Hízó bikák – 10 30
Juhok és
kecskék
1,5 juh/kecske
0,35 bárány/gida
2,5
2,5, de legalább
0,5 m2/bárány/gida
Szoptató koca
malacaival 40
napig – 7,5 2,5
Hízó sertés –50
50–85
85–110
110–
0,8
1,1
1,3
1,5
0,6
0,8
1
1,2
Malacok 40. naptól 30
kg
testtömegig
0,6 0,4
Növendék – 2,5 (nőstény) 1,9
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
321 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
malacok 6,0 (hím) 8,0
Baromfifélék Épületben
Szabad terület
m2/rotáció/állat db állat/m2 ülőrúd cm/állat
Tojótyúk 6 18 4
Baromfi
hízlalásra
(állandó ólra
alapozott
tartásban)
10, de legfeljebb
21 kg
élőtömeg/m2
20 (csak
gyöngytyúk
esetében)
4 (gyöngytyúk
és pecsenyecsirke)
4,5 (kacsa)
10 (pulyka)
15 (lúd)
Baromfi
hízlalásra (mobil
ólra alapozott
tartásban)
16*, de
legfeljebb
30 kg
élőtömeg/m2
– –
Jelmagyarázat: * csak akkor, ha a mobil ól területe nem haladja meg a 150 m2 alapterületet, és éjszakára is
nyitva marad.
Az állattartás azért is alapvető fontosságú az ökológiai szemléletű gazdaságokban, mert közvetett úton biztosítja
a termesztett növények számára a létfontosságú szerves és szervetlen tápanyagokat. Ezzel hozzájárul a
talajállapot javításához és a fenntartható gazdálkodás megvalósításához.
Törekedjünk a biológiai sokféleségre, a kiválasztásnál vegyük figyelembe, hogy az általunk választott állatfajta
hogyan tud alkalmazkodni a helyi viszonyokhoz. Ezen okok miatt mindenképpen a helyi – ősi, őshonos vagy
régen honosult – fajtákat részesítsük előnyben.
∗ ∗ ∗
Vizsgáljuk meg ezek után ősi és őshonos hasznonállataink fajtáit és típusait, lehetséges szerepüket védett és
érzékeny területeink gazdálkodásában.
3.4. 4.3.4. Ősi és őshonos haszonállataink
A külterjes, vegyes gazdálkodási rendszerek ősi és őshonos haszonállatainak bemutatása előtt elkerülhetetlen
néhány alapfogalom tisztázása (Molnár, 1996).
A legtöbb gazdasági állatfajta neve földrajzi helyhez (pl. podóliai, szimentáli, lapálymarhák; szánentáli, alpesi,
kameruni stb. kecskék; erdélyi kopasznyakú tyúk) vagy néphez, illetve népcsoporthoz (pl. arab ló, angol telivér,
belga óriás nyúl, német nemesített kecske, amerikai alpesi kecske, fodrostollú magyar lúd stb.) kötődik. A
fajtaneveken kívül egyes fajtákat megkülönböztetett jelzővel látunk el. Így pl. egy néphez vagy népcsoporthoz
régen hozzátartozó állatokat „ősi”, míg a kialakulása helyén élőt „őshonos” jelzővel illetjük. Ezeken kívül a
„honosodott” fajtákat is szokás nevükben feltüntetni.
Egyes szakírók szerint például a honfoglalás előtt a doni magyarok táborában spontán mutáció útján jött létre a
csigás szarvú racka juh – a mai hortobágyi racka őse. Ez a juhfajta ezért „ősi magyar juhnak” tekintendő, amely
őshonos a kialakulás helyén a Don-medencében és meghonosodott a Kárpát-medencében. A gyimesi racka a
gyimesi havasok körzetében alakult ki, ezért e fajta a Gyimesi havasokban „őshonos”. A hazánkban található
„cikta”, amely a sváb betelepülőkkel került az országba, a svábok ősi juhának tekintendő, amely őshonos a
kialakulása helyén Németországban, és meghonosodott Tolnában és Baranyában.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
322 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A mangalica 2 évszázada alakult ki, ezért „őshonosnak” kell tekinteni a Kárpát-medencében. Hasonlóan
őshonosak voltak a szalontai, a bakonyi, a siska, a túrmezei, az ősi alföldi, a réti és a hegyi sertésfajták. Ősi
magyar fajtának kell tekintenünk a magyar szürke marhát is, mert ezek az állatok őseinkkel együtt jöttek a
Kárpát-medencébe.
A kecske esetében – a gyimesi rackához hasonlóan – a magyar tincsest és a magyar gatyás kecskét is
őshonosnak tekintjük, amelyek a Kárpát-medencében alakultak ki.
A háziállatok azon csoportjait, amelyeket ezidáig céltudatos tenyésztőmunkával nem javítottak, ezért
megtartották eredeti ősi formájukat, parlagi fajtáknak nevezzük. Természetesen az ősi, az őshonos és a honosult
fajták között sok esetben nincs lényegi különbség, hiszen az évszázadok folyamán ősi fajták is változhattak, a
régen honosult fajták a helyi viszonyokhoz alkalmazkodtak, és őshonossá váltak. A régi, hagyományos vagy
alternatív állatfajta fogalma a fent említettek összefoglaló elnevezéseként használható, a helyben kialakult
hagyományos gazdálkodás keretében hasznosított állatfajtát jelöli.
Sokszor keverik a faj és a fajta fogalmát, holott ezek különböző szintű rendszertani kategóriákat jelölnek. A faj
olyan egységes jellegű állatok csoportja, amelyeket meghatározott tulajdonságok és bélyegek határolnak el más
fajoktól. A fajokat rendszerint a faji bélyegek alapján különböztetjük meg. A faji bélyegek olyan jellemvonások,
amelyek öröklődnek, a faj minden egyedén megtalálhatók, de más fajhoz tartozó állatokra nem jellemzőek. A
fajhoz tartozó egyedek természetes szaporodási közösséget alkotnak, és önmagukhoz hasonló, termékeny utódot
hoznak létre. A legtöbb esetben a fajok jól felismerhetők, mert a faji jellegek kifejezettek pl. ló, kutya, macska,
nyúl, míg másoknál a jellegek jobban elmosódnak, pl. szamár-ló, juh-kecske stb. Legismertebb háziállat fajaink
a ló, a szarvasmarha, a sertés, a juh, a kecske, a tyúk, a lúd, a kutya, a macska stb.
A fajta olyan, többé-kevésbé egységes jellegű állatok csoportja, amelyeket meghatározott alaki, színbeli,
szervműködési tulajdonságok és bélyegek különböztetnek meg a faj többi fajtáitól, és e tulajdonságaikat
utódaikra át is örökítik. A fajtára jellemző tulajdonságok és bélyegek összességét fajtajellegnek nevezzük. E
tulajdonságok összefoglalását tartalmazza a fajtastandard. Fajtakizáró tulajdonságok és bélyegek azok, amelyek
más fajta jelenlétére utalnak. A legtöbb fajtában a külső testalkati tulajdonságok egyöntetűek, de a belső
értékmérő tulajdonságokban, mint pl. a tejtermelés vagy a tejzsír %-a, igen nagy változatosságot találunk.
Egészen kis állatcsoport még nem alkot fajtát. Egy-egy populáció csak akkor válhat fajtává, ha létszáma
lehetővé teszi, hogy közeli rokontenyésztés nélkül szaporítható legyen, és egyedei rendelkeznek a „fajta”
fogalmában meghatározott tulajdonságokkal. Minden fajtára jellemző a céltudatos tenyésztő-munkára alapuló
közös származás és az a környezet, amely a fajtára jellemző tulajdonságok fennmaradását elősegíti.
Nézzük ezek után legfontosabb ősi és őshonos haszonállatainkat, eredetüket, kialakulásukat (Hankó, 1940,
1943, 1954) és lehetséges szerepüket a védett és csatlakozó területek külterjes, vegyes gazdálkodási
rendszereinek fejlesztésében.
3.4.1. 4.3.4.1. A magyar szürke szarvasmarha
Régi magyar háziállataink között a tetszetős küllemű, tekintélyes megjelenésű szürke magyar szarvasmarhát
gazdasági elismerés és történelmi hagyománytisztelet terén első hely illeti.
Szinte mítikus átszellemültség hatja át az egykori irodalmat, amikor a „primigenius jellegű, podóliai eredetű és
honfoglaló őseink által behozott” állatot említi, mely több évszázadon át nemzeti jövedelmünk legjelentősebb
forrásának bizonyult. E nagyfokú népszerűség azonban megkívánja, hogy a tudomány tárgyilagosságával is
elemezni próbáljuk a szürke marha magyarországi szereplését, különös tekintettel származására, kárpát-
medencei megjelenésére és elterjedésére.
A szürke marha egykori elterjedése, illetve az egyéb kárpát-medencei marhafajtákhoz mért aránya sem
egyértelműen tisztázott. A régebbi statisztikák szerint kb. 1870-ig az ország marhaállományának közel 100%-át
képezte, és csak a múlt század utolsó évtizedeitől kezdődött meg a nyugatról behozott kultúrfajták, majd a
hazánkban kialakuló magyar tarka marha általi kiszorítása. Ugyanakkor bizonyított tény, hogy még a szürke
marha tartás fénykorában, a XVI–XVII. században sem kizárólag ez a primigenius jellegű fajta élt az országban,
hanem jelentős volt a brachyceros típusú, csíra, busa, riska stb. kistestű fajták elterjedtsége is. Hogy miért csak a
szürke marha képezte a kivitelt, ennek nyilvánvalóan a hatalmas távolságokra történő hajtás fáradalmai és a
húsmennyiséggel szemben támasztott követelmények adják meg a magyarázatát.
Bár az 1870. évet megelőző idők marhaállományában a szürke sohasem volt 100%-os, az kétségtelen, hogy
igénytelen tartási körülményei, jó húsminősége és kiváló igavonó volta miatt időben nem pontosítható
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
323 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
megjelenése óta a jelen század kezdetéig kimagaslóan övé volt a vezető szerep. A századforduló után azonban a
legeltetési viszonyok megváltozása, a termelékenyebb fajták megjelenése és a gépesítés miatt igavonó
szerepének érdektelenedése következtében a gyakorlati élet hallgatólagosan kipusztulásra ítélte ezt az állatot.
A második világháború éveiben már csak mintegy 8–10%-át képezte marhaállományunknak. Az állatlétszám a
60-as években érte el a mélypontot, ekkor mindösszesen 200 db tehén és 6 db bika volt három állami gazdaság
birtokában. Akkor állami támogatással és elhivatott szakemberek áldozatvállaló munkájával sikerült
megmenteni a biztos pusztulástól.
A tudomány és a természetvédelmi gyakorlat közös álláspontja szerint alföldi szikes pusztáink növény- és
állattani értékei csak megfelelő számú és fajtájú legelő állat rágása-tiprása révén tarthatók fönn. A hagyományos
rét- és legelőgazdálkodás és ezek a jószágok szükségesek ahhoz, hogy a jellemző sziki növénytársulások és a
szikes legelőkön élő ritka fészkelő madarak állandósuljanak hazánkban. Ezek a madarak ugyanis pusztai
életközösségeink legértékesebb, máshol fel nem lelhető természeti kincsei.
Ezek a régi háziállatok kultúrtörténeti értékek hordozói is. Egyrészt az ember sok évszázados tenyésztői
munkájának termékei, másrészt a pásztorvilág és a hozzájuk kapcsolódó néprajzi hagyományok utolsó élő
emlékei. Idegenforgalmi vonzerejük és hasznosításuk is jelentős. Ma a magyar szürke marhát értékes
géntartaléknak és a természetvédelmi kezelés élő eszközének tekintjük. Egyre inkább kialakulnak a
géntartalékok fenntartásának nemzetközi szabályai, és remélhetjük, bármi történik is, a magyar szürke
szarvasmarhát, mint nemzeti értéket a jövőben sem hagyják elpusztulni.
A világban vannak olyan tendenciák is, amelyek arra mutatnak, hogy a magyar szürke marha gazdasági
jelentősége növekedni fog. A modern körülmények között élő emberiség igénye egyre inkább növekszik a
természetes körülmények között termelt élelmiszerek iránt. Ez a fajta a hazai biohús előállítás „reklámállata”
lehet. Ez olyan hústermelést jelent, amelynek során az egész termelés folyamatán át természetes
takarmányokkal, vegyszermentesen és szigorúan előírt állategészségügyi szabályok szerint, hagyományos
technológiával tartják az állatokat.
3.4.2. 4.3.4.2. A magyar tarka szarvasmarha
A magyar tarka marha kialakításában résztvevő szarvasmarha fajták tulajdonságaiból magába olvasztotta a
viszonyaink között előnyöseket, s kiküszöbölte a környezet hatása alatt mindazokat, amelyek életét,
elszaporodását veszélyeztették. A magyar tarka marha egyesíti magában a kultúrfajták termelőképességét és a
parlagi fajták nagy ellenálló képességét.
A jó tartási körülményeket nagy termeléssel hálálja meg, de az átmeneti, mostoha viszonyok sem veszélyeztetik
létét. Nagy alkalmazkodó képességével messze felülmúlja a nyugati kultúrfajtákat, termelőképességében pedig
megközelíti, részben felül is múlja azokat. Átlagos tejelékenysége ugyan valamivel kisebb, mint a legjobb
kultúrfajtáké, húsának minősége azonban mint vágóállat, egész Közép-Európában keresett, írja Bocsor (1960) a
magyar tarka marháról szóló monográfiájának bevezetőjében. E néhány mondat tömören és meggyőzően
elmondja mindazt, amit a jelenleg veszélyeztetett, bizonytalan sorsú magyar fajta érdekében védőbeszédként
elmondható.
A szakirodalomban gyakran hangoztatják, hogy talán nincs még a világon másik olyan fajta, amelynek
kialakulásában annyiféle ős szerepelt volna. Alapanyagát kétségtelenül a magyar földön létrejött fajták
szolgáltatták, és itt a szürke marha mellett a véltnél talán sokkal jelentősebb szerep jutott még azoknak a
kistestű, változatos küllemű marháknak is, amelyek fölöttébb elterjedt háztáji állatai voltak a korábbi
évszázadok parasztságának. A gulyában ridegen tartott magyar szürke marha és a Kárpát-medencében
valószínűleg már jóval régebben tenyésztett „ólas marha” fajták kezdetben egymással, majd később a
bevándorló telepesek marháival, a XIX. századtól pedig a belterjesedő uradalmak által behozott különböző
osztrák, svájci, német, holland és angol fajtákkal kereszteződtek. E változatos nyugati tenyészanyag zöme
azonban még nem volt megfelelően kitenyésztett, így a kialakuló magyar tarkát hoszszú időn át a
legkülönbözőbb örökítő képességű és tulajdonságú állatokkal keresztezték. A nemesítés utolsó időszakában
azonban már tervszerűen törekedtek a szimentáli jelleg kifejlesztésére. Fajtánkat a XX. század elején
tekinthetjük kialakultnak, amelyet a bonyhádi, a mosonyi, a Vas és Sopron megyei, az Ipoly-menti és a kunsági
tájfajták jellemeztek.
Nem valószínű, hogy a magyar tarka feljavításától olyan eredményeket várhatunk, amely a Nyugat-Európából és
Észak-Amerikából származó, speciális fajták teljesítményeit eléri vagy túlszárnyalja, annak viszont adottak a
feltételei, hogy a jelenlegi állományból olyan törzseket alakítsunk ki, amelyek tartása külterjesebb adottságok
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
324 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
esetén indokolt. A magyar tarka semmivel sem kevésbé jelentős hagyományok őrzője, mint a szürke marha.
Kialakítása, egykori világrekord teljesítményei agrártörténeti jelentőségűek, ezért megőrzését a magyar
állattenyésztés – és az arra alkalmas területeken a természetvédelem – elkötelezett feladatának kell tekintenünk.
3.4.3. 4.3.4.3. A hazai bivaly
Az őshonos és honosított, háziasított állatfajták védelmének feladatköre a magyarországi bivalyállomány
maradványának megőrzésével is foglalkozik.
A jelenlegi Magyarországon sohasem volt e sajátos hasznosítású háziállatnak különösebb gazdasági jelentősége,
ellentétben az erdélyi területekkel, ahol a legutóbbi évtizedekig általánosan elterjedt. Felmérések szerint 1921-
ben mintegy 200 000 egyedet számláltak Románia bivalyállományának összeírásakor, és ennek 73%-a (146 000
db) élt Erdély területén. Különösen Fogaras rajont népesítette sűrűn, ahol minden 100 szarvasmarhára 146
bivaly jutott. A második világháborút követő mezőgazdasági átalakulás elsősorban a bivaly igázó hasznosítását
érintette kedvezőtlenül. Erdélyben ekkor a tejtermelési szempont került előtérbe. A bivaly nagy és hosszan tartó
népszerűségét itt korábban jó igásállat volta, később pedig különösen sűrű, 7% zsírtartalmat meghaladó teje,
külterjes viszonyokhoz alkalmazkodó tartási igénye magyarázza. Napjainkban elsősorban természetvédelmi és
idegenforgalmi megfontolásból tartják.
3.4.4. 4.3.4.4. Ősi és őshonos juhfajtáink
a) Ősi juhfajtánk: a cigája
Van egy ősi juhfajtánk, a cigája, amely hazai körülményeink között gazdaságosan tartható, ellenálló,
tejtermelése vetekszik az intenzív fajtákéval, s mindez anélkül, hogy az utóbbi évtizedekben komolyabb
tenyésztői munkát fektettek volna a javításába. Mindezek alapján érdemes felhívni a figyelmet a cigája juhra
egyrészt mint gazdaságos termelésbe vonható, elsősorban tej- és húshasznú fajtára, amely céltudatos tenyésztői
munkával viszonylag olcsón fejleszthető lenne, másrészt, mint ősi fajtáink egyikére, amely kulturális
örökségünk része (Bálint, szerk., 1997).
A cigája eredetét abból az ősi kultúrtörténeti korból, illetve génállományból veszi, amelyből további
tökéletesítéssel a merinó fajtát tenyésztették ki. Származási helye tehát Kis-Ázsia, ahol a juh háziasítása
kezdődött a keleti vadjuhból. Származási helyéről – Törökországon keresztül – eljutott a Balkán-félszigetre, az
Al-Duna vidékére, majd a Kárpátok hegyvonulatára feljutva, azt kétfelé megkerülve a Krím-félsziget és a
Kárpát-medence térségében is meghonosodott. E folyamat végső lépése a XIII–XIV. század folyamán ment
végbe. Az új területeken a cigája sohasem vált uralkodó fajtává, hiszen az a Kárpátok hegyláncain a racka
maradt, az alföldi részeken pedig a merinó került fölénybe.
Hazai elterjedését illetően megállapítható, hogy azt a XVIII. század végi finomabb gyapjútermékek iránti igény
megnövekedése mozdította elő. Ez arra késztette az erdélyi posztógyárakat, hogy külföldről szerezzék be az
alapanyagot. A déli vármegyék élelmes juhos gazdái ekkor vállalkoztak a kevert gyapjas racka állományuk
cigájával történő lecserélésére. A Dunántúlon és a Duna–Tisza közén létesült cigája juhászatok az aldunamenti
területről beszivárgott – tejelékenységükkel kitűnő – egyedekből alakultak ki. Kedvező tulajdonságaik révén
előbb az uradalmi juhászatok, majd a XX. század fordulójára a kisparaszti gazdaságok értékes állataivá lettek.
Az első világháborút követően a cigája tenyésztése a Duna–Tisza köze déli részén számos tenyészetben tovább
fejlődött. A második világháborút követően létszáma nagyon megcsappant. 1953-ban Karcagon létesült ugyan
egy 200 anyás törzsnyáj, de ez később megszűnt. A maradék állatok néhány elszórt tenyészetben maradtak fenn
napjainkig. A kimutatások szerint a hazai juhállománynak mintegy 0,2–0,3%-a cigája, a szórvány anyajuhok
száma azonban becslések szerint ennél lényegesen nagyobb.
A fajta jövőjével kapcsolatban azt állapíthatjuk meg, hogy külterjes viszonyok között nagyon hálás munka a
cigája genetikai képességeinek megőrzése, tiszta vérben való nemesítése. A fajta értékeinek megőrzése és
tudatos terjesztése által a cigája az ezredfordulón túl is ismert és elismert fajtánk maradhat az egész Kárpát-
medencében.
b) A Kárpát-medencei rackajuh
A magyar, moldvai, erdélyi, havasi és hortobágyi változatokban ismert Kárpát-medencei rackajuhok múltja is –
a szürke marháéhoz hasonlóan – mindmáig vitatott. Európa területén juhot nem háziasítottak, mivel
földrészünknek nem volt egykor vadjuha. A juh valószínűleg Délnyugat-Ázsia felől Thesszálián keresztül került
Európába, és jelenlegi ismereteink szerint i. e. mintegy 5000 évvel jelent meg a Kárpát-medencében. Bökönyi
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
325 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
(1963) vizsgálatai alapján a Balkánon, valamint Közép- és Kelet-Európa területén kezdetben egységes, kistestű
fajtacsoport alakult ki, amelyeknél a kosok csavarodó, háromszög keresztmetszetű, a jerkék pedig a kecskéhez
hasonló, lapított szarvakat viseltek. A középkor évszázadaiban már kétféle juhot tartottak Magyarországon. Az
ún. közép-európai parlagi juhot és a pödrött szarvú rackát.
A hortobágyi forma elsősorban Debrecen környékén és a Kiskunságban volt honos, míg az alföldi és erdélyi
rackák a Kárpát-medence keleti harmadát népesítették be. Ezt a megoszlást tükrözi a rackanyájak utolsó
maradványainak jelenkori elterjedése is. A hortobágyi forma a hortobágyi pusztán és Bugac környéki
tenyésztőknél maradt fenn legtovább. A két elterjedési gócon kívül legfeljebb néhány parasztgazdaság
rendelkezik még ilyen állománnyal.
A rackafélék húsának viszonylag csekély faggyútartalma a középkorban is jó minőséget jelzett. Előnyt jelentett
a rackák sovány legelőviszonyok közötti jó tejelőképessége, tejének 10%-ig terjedő zsírtartalma, amely sajt és
gomolya készítésénél nagyon előnyös. Egy idényben egy racka anya 60–100 liter tejet adott (7 liter tej
szükséges 1 kg sajt előállításához). A juhsajtok zsírtartalma 20–55% között mozog. Az egykori pásztorok, a
tanyákon, falvakban élő földművelők nélkülözhetetlen ruházati kelléke volt a rackabőrből készített suba, de a
rackajuh szőre, bőre, szarva számtalan egyéb közszükségleti tárgy előállítását is lehetővé tette. A szőrös és
szőrtelen bőrkikészítéssel maguk a pásztorok vagy tanyás parasztok is foglalkoztak. Feldolgozása változatos
kisipari, háziipari és népművészeti termékek sokaságát jelentette. Debrecenben, a juhtermékek feldolgozásának
mindenkori középpontjában 1395 óta kimutatható a gyapjúszövés és a szűrkészítés hagyománya. 1807-ben a
városban még 209 gubacsapó mester és 104 szűcs működött.
Ha a rackajuhokat mint nemesítési alapanyagot értékeljük napjaink génkészlet gazdálkodásában, a szürke
marhához hasonlóan hajdani tartásmódjuktól reméljük a felhasználni kívánt jó tulajdonságokat. A rackák rideg
és félrideg viszonyok között a legsilányabb legelőket hasznosították. A tiszántúli és Duna–Tisza közi szikesek
vadvízjárta, napégette pusztáinak szélsőséges viszonyaiban rendkívül ellenállóvá, életképessé acélozódtak. A
Hortobágyon és a Kiskunságban létesült két nemzeti park arra hivatott, hogy a magyar pusztákat és azok sajátos
élővilágát megőrizze. Ez az igény a gazdaságilag elértéktelenedett, de természetvédelmi szempontból
nemzetközi vonatkozásban is különösen becses rackafajták tartását olyan mértékben kívánja meg, amely a
szakszerű tenyésztés feltételeit biztosítja. Nemzeti parkjaink szorgalmazzák a hagyományos pusztai
népművészet, a háziipar s a kisipar életben tartását, amelyek az e fajták által nyújtott termékeket sem
nélkülözhetik.
3.4.5. 4.3.4.5. A magyar kecske
a) Magyar tincses (parlagi)
A parlagi típusú magyar tincses kecskefajta nevét onnan kapta, hogy köztakarójának hosszú felszőreit nem köti
össze fátyol és kötőszál, így a hosszú szőrszálak tincseket képeznek.
A krónikások írásaiból tudjuk, hogy honfoglaló eleink kecskét is hoztak magukkal. Ismeretes az is, hogy az itt
élő népek is tartottak kecskét. Ebből az következik, hogy a ma még szétszórtan fellelhető őshonos parlagi
kecskénk a Kárpát-medence szülötte, mivel a honfoglaló őseink és az itt élő népek kecskéinek keresztezéséből
született. Parlagi kecskénk eredetére nézve számos, jól felismerhető keleti bélyeget hordoz magán.
Az őshonos kecskék egész testükön hosszú szőrrel fedettek. Azonosításukhoz jó támpontot adnak Rodiczky
(1905) „Kecsketenyésztés” c. könyvében megjelent fotók. Ha ezeket a képeket összevetjük Pete (1914)
„Pallérozott mezőgazdaság” c. könyvében leírtakkal, akkor teljes bizonyossággal megjelenik lelki szemeink
előtt az őshonos magyar kecske. Pete e kecske és a racka köztakaróját a következőképpen veti öszsze: „A racka
szőrzete némelyiké kondor és habos, de mindkettőnek a gerincén kétfelé válik és kétfelé, mint a korhel kotsis keze
alatt a ló serénye lehnyúlik, itt végig a leghosszabb, lejjebb-lejjebb rövidedik. A kecske szőre éles, szálkás és
goromba, a tövénél két-három újjnyira puhább szőrrel elegyes, nem posztóműhelybe való.”
Feltehető, hogy az őshonos kecske szélsőséges viszonyokhoz való jó alkalmazkodóképességében nagy szerepet
játszik hosszú szőrzete és vastagabb bőre is. Nemcsak a hidegtől és melegtől, hanem a bögölyök, szúnyogok
csípése ellen is véd.
b) A nemesített magyar kecske
A parlagi kecske nemesítésének kezdete Kovárzik Károly nevéhez fűződik, aki 1915-ben Szilágysomlyón,
Szentmártonkátán és Nádasdladányon törzstenyészetet hozott létre a környékben felvásárolt jó tejelő parlagi
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
326 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
kecskékből. Az I. világháború befejeztével ezt a tenyészetet felszámolták. Hasonló sorsra jutottak a Fáy András
(1943) által Kőkút és Óhat állami uradalmakban létrehozott tenyészetek is. A II. világháború után hosszú ideig
ismét magára hagyták a kecsketenyésztést. Az 1970-es években néhány mezőgazdasági üzem (Tura, Sárvár,
Szigetcsép) próbálkozott a kecsketenyésztés nagyüzemi meghonosításával magyar parlagi kecskék és import
bakok keresztezésével.
A 80-as években a termelőszövetkezetek felszámolták állományukat. A hazai kecskeállományok további
nemesítése érdekében hozták létre a Kecsketenyésztők és Nemesítők Országos Egyesületét (Molnár, szerk.,
1997), mely a magyar kecske nemesítését és tenyésztését eredményesen végzi.
3.4.6. 4.3.4.6. Nemesített lovaink
A nagy múltú magyar lótenyésztés minden idők legsúlyosabb válságába került a második világháborút követő
időszakban, amikor a háborús kártételek mellett a honvédelmet és a mezőgazdaságot forradalmasító technikai
fejlődésben látszólag megszűnt a ló gyakorlati jelentősége. A mennyiségi és minőségi veszteségek mellett
aggodalomra adott okot a lóval szembeni érdektelenség is, amely nemcsak a történelmünkkel egyidős nemzeti
hagyomány feladásának veszélyét jelenti, hanem a sokoldalú haszonállat korszerű felhasználásának lehetőségeit
is sorvasztja.
A génkészletekkel való gazdálkodás, az ősi jellegű lófajtáink újbóli kialakításának kísérlete mellett a hazai
nemesítésű vagy honosított ígéretes fajták felkarolását is tervbe vette, mint a nóniusz, a gidrán, valamint a
mezőhegyesi félvér, a North Star és Furioso fedezőmének összeolvadt törzseinek ivadékait.
A felsoroltak közül legrégibb a gidrán családfája. Ezt a fajtát az Arábiából 1814-ben hozott, sárga színű Siglavy
Gidrán nevű méntől származtatjuk. E fedezőménnek Gidrán II. nevű fiát tekintjük a fajtaalapítónak. A fajtára
jellemző sárga szín a mezőhegyesi sárga ménesből alakult ki, ahol a múlt század második felétől időnként arab,
majd nagymértékben angol telivér méneket használtak. E tetszetős küllemű fajta hátas és kocsilóként egyaránt
hasznosítható. Jelenlegi létszáma 100–150 kanca, Magyarországon kívül a fajtát még Romániában és
Bulgáriában is tenyésztik.
A Siglavy Gidrán mén behozatala után két esztendővel, 1816-ban került a Mezőhegyesi Állami Ménesbirtokra
az anglonormann eredetű Nonius senior nevű apaállat, amelyet arab és spanyol eredetű kancák
termékenyítésével hasznosítottak. Erős csontozatú, tömeges testű utódok származtak ezekből a
keresztezésekből, amelyek kis- és nagy nóniuszok csoportosításában számos tájfajtát kialakítva a legkiválóbb
igáslovakat szolgáltatták. A második világháborút követő évtizedekben azonban keveredtek, és ma már
fölöttébb elmosódottak a tájfajtáknál korábban megállapított, jellegzetes bélyegek. Ma már csupán nóniusz fajta
megjelöléssel egységesítjük ezt az elszaporításra, törzskönyvezésre és nemesítésre érdemes, kiváló fajtát.
A mezőhegyesi félvér kialakulásának színtere az 1785-ben alapított Mezőhegyesi Állami Ménesbirtok volt,
amelyet Csekonits József, II. József császár vérteskapitánya szervezett katonai lótenyésztés céljából. Kezdetben
arab, nápolyi és spanyol vérű, majd angol telivér fedezőménekkel nemesítette. 1841-ben, egy hazai nevelésű
angol telivér mén, Furioso, majd 1852-ben az Angliából hozatott, szintén telivér North Star ivadékait
tenyésztették tovább, külön-külön törzsekben. A két törzset később egybeolvasztották. Ezekből alakult ki a
mezőhegyesi félvér néven ismert fajta, amely magában hordja az angol vérre jellemző jó tulajdonságokat,
ugyanakkor a hazai környezetben az angol telivérnél tömegesebb testű, szilárdabb szervezetű mindenes lóvá
fejlődött.
A kisbéri félvér az 1853-ban létesített Kisbéri Ménes Intézet célkitűzéseinek eredménye, hiszen a nemzetközi
hírű telep az angol telivér tenyésztése mellett a magyar félvér kialakítására volt hivatott. Az angol telivérrel
történő, mintegy évszázadon át tartó, folyamatos fedeztetés hatására a kisbéri vegyes kancaállomány utódaiból a
telivérek teljesítményét megközelítő félvér fajta alakult ki, amelyeket később már félvér ménekkel
tömegesítettek.
A Trieszt környékén 1580-ban olasz, spanyol és dán lovakból alakított, majd arab vérrel javított lipicai
ménesből származó lipicai lófajta hazánkban is évszázadokon át jelentős szerepet töltött be a lótenyésztésben. E
történelmi hagyományok indokolják a jelenlegi lipicai állomány intézményesített fenntartását. A lipicai ló hazai
génbankját jelenleg a Bükk-hegység festői fennsíkján tartott csipkéskúti ménes képezi. A magyar fogatsport
világviszonylatban is elismert eredményeinek egyik meghatározó sikerét ez a fajta biztosította.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
327 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A hucul fajtát a Tarpán egyenes leszármazottjának tudják. A múlt században nemesítették az arab fajtával, erre
vall szép feje és elegáns formája. Rendkívül igénytelen, kitartó málhás, hátas és igásló. Ma már csak az
Aggteleki Nemzeti Parkban és az állatkertekben van belőle néhány egyed.
3.4.7. 4.3.4.7. A magyar mangalica sertések
A múlt század első évtizedeiben a bakonyi, a szalontai és egyéb kezdetleges sertésfajták termelőképessége már
nem elégítette ki a hazai igényeket, és a fokozódó követelmények vezettek az oly nagyra értékelt magyar
mangalica kialakulásához.
A nemesítésben a szerb sumadia és a hazai parlagi fajták keresztezésére alapoztak. A hízékony sumadia fajta
kezdetben a Balkánról hazánkon át vezető, és a német nyelvterület országaiba irányuló hajtóutak közvetítésével
terjedt el hazánkban, majd József nádor kifejezetten tenyésztési, nemesítési elgondolással hozatott egy híressé
vált törzset Milos szerb fejedelem topcsideri birtokáról. Ezt a kisjenői gazdaságban elhelyezett állományt
tekintik a magyar mangalica nemesítés alapjának.
A szőke, vörös, fecskehasú, és ordas-vadas színváltozatban tenyésztett mangalica a külterjes tartásmódot
hasznosító mozgékony, igénytelen zsírsertés. A két világháború között zömmel a mangalica képezte az ország
sertésállományát, azonban az 1945 után megváltozó fogyasztói igények miatt ez a fajta már képtelen volt
kiheverni a háború okozta több mint 50%-os veszteséget. Rohamos fogyatkozása elsősorban a sötét
színváltozatokat érintette.
A magyar mangalica sertések néhány évtizeddel korábbi megítélés szerinti „korszerűtlenségét” a zsírsertésekkel
szembeni érdektelenség és a viszonylag lassú fejlődőképesség magyarázta. Gazdasági szempontból az általános
előnyöket a keresztezéseknél kínálkozó genetikai lehetőségek, a jó takarmányhasznosítás, a szalámi- és
kolbászkészítés különleges alapanyag szükséglete magyarázza.
Néhány éve erősen megnövekedett a mangalica iránti érdeklődés mind export tekintetében (pl. több tízezer
darab kerül évente vágásra a spanyol „serrano” sonkagyártáshoz), mind a hazai fogyasztásban az egészségesebb
zsírösszetétele és jobb húsminősége miatt.
3.4.8. 4.3.4.8. A régi magyar baromfifajták
A baromfitenyésztés a magyar mezőgazdaság egyik legfontosabb ágazata. A magyar baromfitermékek korábban
– különleges minőségüknek köszönhetően –, keresett cikknek számítottak az európai piacokon.
Baromfitenyésztési hagyományainkra alapozva, az 1960-as évektől kialakult az intenzív („iparszerű”)
baromfitenyésztés és termékelőállítás, az 1980-as évek végéig Magyarország az elsők között volt az egy főre
jutó baromfihús, libamáj- és tollexport terén.
Az intenzív állattenyésztés kialakulásával azonban régi, hagyományos fajtáink kiszorultak a termelésből,
eltűntek vagy jobb esetben génbankokban, fajtagyűjteményekben maradtak fönn. Ez a folyamat a fejlett
országokban nagyjából lezajlott, míg a fejlődő országokban – a külföldi működő tőke kényszerű bevonásával –
egyre kifejezettebbé válik.
Megfigyelhető az is, hogy minél intenzívebb egy állattenyésztési ágazat (minél nagyobb ráfordítással működik),
annál nagyobb az alternatív fajták eltűnésének veszélye. Így az intenzív állattartási rendszerek terjedése
különösen a baromfifajtákat fenyegeti, hiszen napjaink baromfitenyésztése szinte kizárólag a magas
ráfordítással működő ágazatként jellemezhető.
A hazai baromfi-génbankokban évtizedek óta folyik a természetes tartásra és ökológiai gazdálkodásra
legalkalmasabb magyar őshonos vagy régen honosult fajok és fajták génmegőrzése, elittenyészeteinek
fenntartása (tenyésztő szervezet: Magyar Kisállatnemesítők Génmegőrző Egyesülete – MKGE). Ezek közül a
legfontosabb fajok és fajták (Báldy, 1958., Biszkup, 1986 és Szalay, 2002 nyomán) az alábbiak.
a) A magyar tyúk
Jellemzője a szélsőséges klimatikus viszonyok között is kitűnő élelemkeresési hajlama, ellenállóképessége,
igénytelensége. Külön érdeme, hogy kiváló kotló, jó nevelő és gyorsan tollasodó. Húsminősége elsőrangú. Az
őshonos magyar tyúkot fehér, kendermagos és sárga színben tenyésztik. A fogolyszínű változat génbanki
állományának kialakítása folyamatban van.
b) Az erdélyi kopasznyakú tyúk
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
328 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A kopasznyakú erdélyi tyúkfajta hazája Erdély, ahonnan az 1870-es években terjedt el nyugat felé. Első ismert
tenyésztője után „Szeremlei tyúk” néven is ismert. Igen kedvelték Erdélyben, ezen kívül a szerb és bosnyák
hegyvidékeken is előfordult, ezért bosnyák tyúkként is emlegetik. Fehér, fekete és kendermagos színváltozatát
tenyésztik.
c) A rézpulyka
Főként az Alföld déli vidékein tenyésztették nagyobb számban, de szórványosan megtalálható volt
Magyarország egész területén. Parlagi pulykafajtának tekinthető. Betegségekkel szemben ellenálló, kitűnő
élelemkereső. A pipék edzettek és igénytelenek. Ökológiai gazdálkodásra kiváló fajta.
d) A bronzpulyka
Az 1800-as évek második felében keresztezés és fajtatiszta tenyésztés céljából hozták be Magyarországra. A
fennmaradt bronzpulyka állományok részben honosultak, részben keveredtek a magyar parlagi pulykával, ezért
génbanki megőrzésük mindenképpen indokolt.
e) A gyöngytyúk
Nyugat-Afrikában őshonos. Nem tudjuk, mikor került hazánkba, de a XX. század elején már tenyésztették.
Régen honosult baromfifajta. Alkalmazkodóképessége kiváló, vad természete miatt természetes tartásra az egyik
legalkalmasabb baromfiféleség. Fehér, kékesszürke, szürke és tarka színben tenyésztik.
f) A magyar lúd és fodrostollú változata
A magyar lúd a Kárpát-medencében őshonos. Testnagysága, tojástermelése közepes, jó kotló fajta. Kiváló,
különleges minőségű hús-, toll- és májtermelő. A XX. század elején még több tájfajtáját tenyésztették, ma már
alig lelhető fel. Megőrzése mindenképpen indokolt.
A fodrostollú magyar lúd őshonos ludunk különleges változata. Látványos, testtől elálló, fodros tollazata alapján
előszeretettel tenyésztették hazánk különböző vidékein. A magyar lúd leggyakrabban fehér, tarka és szürke
színváltozatban fordul elő.
g) A magyar kacsa
Parlagi kacsaféleségünk a magyar kacsa, mely a mi viszonyainkat kitűnően bírja, a legedzettebb,
legigénytelenebb és legellenállóbb. Kis testű és ezért tartása háttérbe szorult. Őshonos fajtánk, védetté
nyilvánítása folyamatban van. Elsőrangú húsminőséget adó fajta, ökológiai gazdálkodásra, vizes élőhelyek
hasznosítására kiváló. Fehér és tarka (vadas) színben tenyésztik.
3.4.9. 4.3.4.9. Kutyafajtáink
a) Ősi jellegű kutyafajták
A magyar ebfajták története valószínűleg a bevándorolt népekhez kapcsolódik, és az is vitathatatlan, hogy a
honfoglaló magyarság is kutyákkal érkezett a Kárpát-medencébe. Kezdetben a magyaroknak vadászkutyáik
lehettek, majd az állattartás kifejlődése támasztotta fel az őrző pásztorebek igényét. E régi pásztorkutyák minden
bizonnyal erőteljes, nagy termetű, vad természetű állatok voltak, amint ezt a félvadon tartott állatcsordák
kezelése és a ragadozókkal, tolvajokkal szembeni védelem megkívánta. Az ősi fajtáknak tekintett kuvasz,
komondor, puli keleti származásáról és a hunokkal vagy egyéb vándornépekkel, esetleg a magyarokkal történt
behozataláról számos szakember nyilatkozott.
b) Később kialakult kutyafajták
A pumi, a mudi és a magyar vizsla már újabb kori tagja hazánk háziasított állatvilágának. A pumi
megjelenésének legkorábbi nyomát 1801-ből ismerjük az irodalomban, és mai tudásunk szerint is valószínű,
hogy magyar földön kialakult pásztorebként kell nyilvántartanunk ezt a közkedvelt állatot. Még napjainkban is
formálódó, szilárduló fajta a mudi, amely elsősorban a Tiszántúl pásztorainak a pulinál és a puminál többre
értékelt kutyafajtája. A mudi jellegleírása az 1936. évi tenyészállat vásáron történt, és gyakorlatilag ez időtől
számítjuk elismertnek ezt az időjárás szélsőségeit legjobban elviselő, rendkívül jól hajtó, fölöttébb értelmes
pásztorkutyát. A jelenleg nyilvántartott országos állomány minden bizonnyal csak töredéke a valóságban
elismerhetőnek, mert a Hortobágyon, Békés és Csongrád megyében, a szikes pusztákon német puli vagy sodrott
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
329 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
kutya néven említett hegyes fülű, szürkésfekete hajtóebek tetemes hányada is megfelel a mudi küllemi
követelményeinek.
A magyar vizsla az erdélyi kopónak, a pannon kopónak, illetve az egykori sárgásvörös „fürjészebnek” pointerrel
és a rövid szőrű német vizslával nemesített kései ivadéka. Általában sima, ritkábban szálkás szőrű változatban
tenyésztik. Állományvédelme biztosított, s mint jellegzetes, megbecsült magyar állatfajtát a pásztorkutyákkal
egyetemben hely illeti meg az intézményes génvédelemben is.
3.4.10. 4.3.4.10. Ősi és őshonos haszonállataink szerepe és jövője
A termelésből kiszorult és ezért veszélyeztetett helyzetbe került alternatív háziállatfajták védelme továbbra is
megoldásra váró feladat világszerte, mely a nemzetközi szervezetek és nemzeti intézmények, valamint a
fajtafenntartásra és génmegőrzésre szakosodott civil szervezetek együttműködésével valósítható meg.
Háziállatfajtáink hosszú távú fennmaradásának meghatározó feltétele a veszélyeztetett fajták újbóli
hasznosítása. Ezért a génbankokban és fajtagyűjteményekben fenntartott őshonos, honosult és egyéb
hagyományos (alternatív) fajták tudományos és tenyésztési hasznosítását a génmegőrzési programok részeként
kell kezelnünk. Ez adhat megfelelő szellemi és gazdasági hátteret ahhoz, hogy génbanki állományaink hosszú
távon, változatlan formában fennmaradjanak, és a kor igényei szerinti, mindenkori kutató-, nemesítő- és
fejlesztő tevékenység számára alapként szolgáljanak.
Az alternatív állatfajtákra kidolgozott természetes termelési módok alkalmazása tehát génmegőrzési
szempontból is kiemelt jelentőségű. Míg az intenzív fajták általában csak egyhasznú tömegtermelésre
alkalmasak, a kettős- vagy többhasznú hagyományos fajták hasznosításának egyik fő területe az ökológiai vagy
ahhoz közelítő, természetes gazdálkodási forma. Az állattenyésztési és termékminőségi szempontokon túl a
természetes gazdálkodás keretében felértékelődik a hagyományos kultúrnövény fajták takarmányozási célú
hasznosítása, a különböző hagyományos haszonállatfajták szerepe a védett, illetve érzékeny termő- és élőhelyek
ökológiai szempontok szerinti művelésében.
Az alternatív háziállatfajták hasznosítására új lehetőségeket nyújt az 1999-ben elfogadott Nemzeti Agrár-
környezetvédelmi Program (NAKP) (FVM, 1999), mely részletesen foglalkozik a környezetkímélő, a természet
védelmét és a táj megőrzését szolgáló mezőgazdasági (növénytermesztési és állattenyésztési) termelési
módszerek alkalmazásának módjával és szakmai feltételeivel. Ismertetését a 2.3.7. fejezet (lásd korábban)
tartalmazza.
A védelemre szoruló, alternatív fajtákat hasznosító ökológiai gazdálkodás fejlesztése a NAKP kiemelt céljai
között szerepel. Ennek keretében a régi magyar haszonállatfajták hasznosítása az alábbi három szinten
valósítható meg:
1. a természetes vagy organikus állattenyésztés, mely termék orientált, az elsődleges cél pedig a kiváló
minőségű és humán táplálkozási szempontból is biztonságos állati termékek előállítása ellenőrzött feltételek és
előírások szerint;
2. a tágabb értelemben vett ökológiai mezőgazdaság, ahol a növénytermesztés és az állattenyésztés egymásra
épül és azonos fontosságú, mint a teljes rendszer része jelentkezik;
3. a védett és érzékeny természeti területeken a hagyományos mezőgazdasági módok helyreállításával
hozzájárul az eredeti táj és környezet fenntartásához, ahol a termékelőállítás csak másodlagos lehet, és az eredeti
természet- és környezetvédelmi célok megvalósítását nem befolyásolhatja.
A termékorientált, természetes vagy organikus állattenyésztés csak úgy lehet hatékony, ha a termék minősége és
mennyisége egyaránt megfelel a piaci kívánalmaknak. Ez azt jelenti, hogy sem az intenzív, nagy
termékmennyiséget, ugyanakkor rosszabb minőséget adó fajták, sem a lényegesen kisebb termelékenységű,
azonban kiváló termékminőségű fajták alkalmazása önmagában nem elegendő. A javasolt megoldás ebben az
esetben a két típus különböző keresztezéseinek kialakítása.
A tágabb értelemben vett ökológiai mezőgazdaság gyakorlatában elsősorban az őshonos és egyéb alternatív
fajták használata javasolható, bár – a hasznosítás típusától és a növénytermesztés igényeitől függően –
különböző fajtakeresztezések alkalmazása is elképzelhető.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
330 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A védett és érzékeny természeti területek hagyományos mezőgazdasága, ezen belül az állattartás a területek
adottságainak fenntarthatósága szerint kialakított, külterjes gazdálkodást jelent, melynek keretében, mind a
növénytermesztésben, mind az állattenyésztésben kizárólag a helyi fajták és tájfajták használata engedhető meg.
∗ ∗ ∗
Nézzük ezek után példaképpen a legeltetéses állattartás fő szempontjait (Kelemen, szerk., 1997), majd egy
speciális ágazat, a méhészet sajátosságait és lehetőségeit.
3.5. 4.3.5. Legeltetés
3.5.1. 4.3.5.1. Általános megfontolások
A legeltetés a gyepek kezelésének legelterjedtebb módja. Hatását hosszabb időn keresztül fejti ki, mint a
kaszálás vagy az égetés, kivéve a kis területekre korlátozódó, nagy állatlétszámmal való legeltetést. A legeltetés
a taposás révén a talaj szerkezetére is hat. A legelő állatok szelektívek (viselkedésökológiai sajátságaik
következtében a legelő egyes részeit különbözőképpen legelik), ezért a legelő vegetációja bizonyos mértékig
mozaikos jellegű, ami növeli a terület diverzitását. Ehhez hozzájárul az itató-, illetve a sózóhelyek és a karámok
elhelyezkedése is.
Az állatfaj, a fajta, a létszám, a legeltetés technológiájának és idejének megválasztásával, illetve kombinálásával
befolyásolni tudjuk a terület térbeli szerkezetét. A gyakorlatban azonban a rendelkezésünkre álló lehetőségeket
kell a lehető legmegfelelőbb módon alkalmazni.
Általánosságban kijelenthető, hogy a legelők természetvédelmi szempontú használatát elsősorban a növényzet
összetételéhez, szerkezetéhez és magasságához kell igazítani. Sajnos, a mezőgazdasági gyakorlat napjainkban
jobbára csak az utóbbit tekinti céljának, de a természetvédelmi értékek megóvása több szempont
figyelembevételét igényli, mint az egyoldalú, termelésközpontú mezőgazdasági művelés. Hosszú távon azonban
a gazdálkodónak és a természetvédőnek egyaránt érdeke, hogy elkerülje a túllegeltetést, de az alullegeltetést is.
3.5.2. 4.3.5.2. Gyep és vad
A gyepek használatánál igen fontos a legelő vadfajok hatásának felmérése, és ennek beillesztése a kezelési
előírásokba. Egyes esetekben a legelés szabályozására is szükség lehet, elsősorban ott, ahol túltartott
vadállomány él. Hazánkban elsősorban a gímszarvas és (lokális előfordulási helyein) a dámszarvas, kevésbé a
„csipegető” táplálkozású őz legelését kell figyelembe venni az erdők mellett lévő füves élőhelyeken. A mezei
nyúl hatásával szintén számolni kell, miként egyre több helyen a vaddisznó túrásával. A számukra megfelelő
vizes élőhelyek közelében a vadlibák hatása sem elhanyagolható. Az alábbiakban ezeknek a fajoknak a hatását
részletezzük.
A gímszarvas (Cervus elaphus) erdős vidékeken él, beleértve a folyó menti galériaerdőket is. Kevésbé
válogatós, mint az őz, területileg és szezonálisan alkalmazkodóképes. Legelő (fűkedvelő) típus. Jobb minőségű
élőhelyen a mezőgazdasági termények mellett egész évben legszívesebben a lomblevelű fák zsengébb részeit
eszi. Gyenge minőségű élőhelyeken a vegetációs időszakban elsősorban a fűféléket és a lágyszárúakat, télen a
cserjéket vagy a tűlevelűek finomabb részeit és egyes fafajok kérgét fogyasztja. Füves élőhelyeken a
gímszarvassal elsősorban az erdők tisztásain, illetve az erdőszéli füves területeken találkozhatunk. Nagyobb
állományok esetén hatásával számolni kell a terület legeltetési rendszerének kialakításánál. Az Alföldön a
szerepe elhanyagolható, ámbár váltóvadként előfordul.
A dámvad (Dama dama) hazánkban lokálisan fordul elő. A gímszarvaséhoz hasonló a táplálkozási viselkedése.
Az őz (Capreolus capreolus) eredeti élőhelyei az erdőfoltokkal tarkított ligetek, erdőszélek voltak. Az
állománynövekedés (állományát 1940-ben 10 000 példányra becsülték, míg 1983-ra ez a szám 205 864-re
növekedett) és az alföldi kedvező életfeltételek kialakulása (erdőtelepítések, elsősorban nyárasok létesítése)
következtében az őz napjainkban hazánknak szinte minden részén előfordul. Túlnyomó többségük
mezőgazdasági területeken él, és az azokkal határos füves élőhelyeken is előfordul. Igen válogatós. Főleg a fás
szárú növények rügyeit, fiatal hajtásait kedveli, de az erdőből szívesen kivált a mezőgazdasági területekre, és az
ott termesztett növényekkel táplálkozik. A mezőgazdasági területeken élő őzek a termesztett növények mellett a
természetközeli élőhelyek növényzetével is táplálkoznak. Az őzállomány kis része tartózkodik és táplálkozik a
füves élőhelyeken. Természetközeli füves élőhelyeken a legelése nem számottevő. A háziállatok által legelt
területeket, elsősorban a juhlegelőket elkerüli a hátrahagyott erős szagnyom miatt.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
331 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A mezei nyúl (Lepus europaeus) nagyon változatos élőhelyeken található, de a nyílt területeken nagyobb az
egyedsűrűsége. Eredeti élőhelye a sztyeppeken volt. Az erdőterületek csökkenése és a nyílt, mezőgazdasági
területek létrejötte kedvezett elterjedésének. Legnagyobb sűrűségű állományai napjainkban a természetközeli
füves élőhelyeken, az antropogén réteken, a legelőkön és a kistáblás mezőgazdasági kultúrákban fordulnak elő.
Az intenzív mezőgazdasági területek nem nyújtanak megfelelő élőhelyet a mezei nyúl számára, valószínűleg ez
magyarázza az 1960-as években tapasztalt állománycsökkenését. Kedvező élőhelyeken azonban ma is igen nagy
az állománysűrűsége. Étrendje változatos. Tápláléka nemcsak a természetközeli élőhelyeken, hanem a
mezőgazdasági környezetben elsősorban a természetközeli növénytársulások fajaiból tevődik össze.
Valószínűleg csak akkor fogyaszt termesztett növényeket, ha az „eredeti” vegetáció fajai már nem fedezik a
tápanyag-szükségletét. Jelentős károkat okozhat a fiatal gyümölcsösökben is, ha nem biztosítjuk azok védelmét.
Elsősorban a pázsitfűféléket kedveli. Legelő- és pihenőhelyei általában egymás közelében vannak, néha
azonban nagyobb távolság választja el őket. Nappal erdőkbe, bokrosokba, télen szántásba húzódik pihenni,
onnan jár ki a nyílt füves területekre táplálkozni.
Rokonának, az üregi nyúlnak (Oryctolagus cuniculus) az állománya, amely a Duna–Tisza közén tetemes volt,
az 1980-as évek közepére összeomlott a több hullámban támadó myxomatózis járvány következtében. Jelenleg
csak kis, elszigetelt populációi fordulnak elő. Hazánkban az üregi nyúl a bokros, erdős területek lakója, s a
lakóhelyéhez ragaszkodik. Hatása ezért csak kis körzetre korlátozódik. Ahol viszont gyakoribb, főleg a
homokterületeken, ott jelentős hatást fejthet ki a tisztások gyepvegetációjára. Nagyon válogatós állat, leginkább
a rövid füvű gyepeket legeli. Közepes egyedsűrűség esetén az igen rövidre visszarágott és a magas füvű,
legeletlen foltok kialakulását, nagy egyedsűrűségnél viszont az egyéves növények terjedését segíti elő, ez utóbbi
esetben azon évelő fajok kilegelésével, amelyek számára ízletesebbek. A kaparásával létrehozott kopár foltok és
az üregei számos állatfajnak jelentenek megtelepedési lehetőséget.
A vaddisznó (Sus scrofa) hazánkban elsősorban az erdőkben fordul elő. Nagyarányú állománynövekedése
következtében napjainkban nádas területeken is gyakorivá vált (eredetét tekintve egyébként mocsárlakó állat).
Előszeretettel táplálkozik a mezőgazdasági területeken, különösen a kukoricatáblákba telepszik be a nyárvégi és
őszi időszakban. A füves térségeken rendszerint nem gyökér- és gumókeresés céljából túr, hanem gerinctelenek
után kutat. Egy-egy területet alaposan „áttúr”, így oda gyakran több évig nem tér vissza. Kártétele nem
elhanyagolható. Kivételes esetben a vaddisznótúrás előnyös lehet, mert elősegíti egyes növényfajok
megtelepedését vagy a visszatelepítést, a szaporítást.
A vadlibák – elsősorban a nyári lúd (Anser anser), a nagy lilik (A. albifrons), a kis lilik (A. erytropus) – jobbára
a számukra megfelelő pihenőhelyet kínáló vizes élőhelyek környékén levő füves területeken jelenhetnek meg
fontos legelő fajként. Amennyiben számukra megfelelő vetést találnak a környéken, azt előnyben részesítik, de a
gyepeket is szívesen látogatják. Legeléskor kitépkedik a gyepet. Ürülékük nagy gondot okozhat, mert „kiégeti”
a legelőt, és elősegíti a nitrogénkedvelő fajok elterjedését.
3.5.3. 4.3.5.3. A legeltethető állatlétszám
A túllegeltetés – azaz a legelő állateltartó képességénél nagyobb állatlétszám tartása – könnyen tönkreteheti a
növényzet struktúráját, szélsőséges esetben a gyep záródása hiányossá válik, csökken a fajszám, láthatóvá válik
a csupasz talajfelszín, ami kedvez a gyomok és a bokrok elszaporodásának, meg az eróziónak. Bár egyes
természetvédelmi szempontból értékes fajok (pl. ugartyúk, széki csér, havasi lile) kedvezően reagálnak bizonyos
mértékű túllegeltetésre, nagy területeken ez nem lehet cél, mert hosszú távon nem fenntartható. E fajok igényeit
általában jól kielégítik a legelő kisebb foltjain keletkező „sérülések” is. A gyepek kezelése azonban sohasem
alapozható csak egy-egy faj igényeire, hanem az élőhely egészén kell a fajok sokasága számára megfelelő
feltételeket biztosítanunk. Ezért a legeltetéssel célszerű mozaikos élőhelyszerkezet kialakítására törekedni.
Ennek megfelelően egyes kis részek túllegeltethetők, míg másutt alacsony legeltetési nyomást lehet alkalmazni
egyes védett, ritka fajok igényeinek kielégítése érdekében. Pl. a sziki pacsirta esetében az élőhely túllegeltetése
a cél.
Az egyes gyeptípusok különbözőképpen tűrik az eseti túllegeltetést vízellátásuktól és kötöttségüktől függően.
Minél nedvesebb és kötöttebb talajú a füves terület, annál ellenállóbb a túllegeltetéssel szemben.
A túllegeltetett területek helyreállításának módszerei még nem tisztázottak. Javasolt a legeltetett állatok
létszámának radikális csökkentése vagy a legeltetést fel kell függeszteni. Mivel a túllegelt területen
gyomosodás, illetve a legelést jól tűrő fajok terjedése várható, célszerű a területet egy ideig alullegeltetni,
tisztító kaszálást vagy akár vegyszerezést alkalmazni. Amennyiben a legeltetett faj megváltoztatása vezetett a
túllegeltetésre, célszerű a hagyományosan alkalmazott fajra való visszatérés. Egyes környezeti tényezők
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
332 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
természetes változása is előidézhet gyomosodást (pl. a bugaci, fülöpházi homoki gyepek a hosszan tartó
szárazság hatására elgyomosodtak, vadrozsossá váltak).
Célszerű elkerülni az alullegeltetést is, ugyanis ez kedvez a magasabb füvek és a bokrok elszaporodásának.
Ebben az esetben a megváltozott konkurenciaviszonyok miatt az alacsonyabb növésű növényfajok el is
tűnhetnek a területről. Ez viszont sok gerinctelen faj és talajon fészkelő madár eltűnését vonhatja maga után. A
hosszabb időn át tartó alullegeltetés vagy a legeltetés felhagyása megnehezíti vagy akár lehetetlenné teheti a
megfelelő legeltetési rendszer visszaállítását, mivel a hagyományosan legeltetett állatfaj szempontjából
kedvezőtlenné válhat a gyep állapota. Ilyenkor külön kezelést kell alkalmazni, pl. a magas füvű, bokrosodott
gyepek esetében a juhok helyett egy szezonban szarvasmarhát kell legeltetni vagy tisztító kaszálást, kézi
kisgéppel történő cserjeirtást kell a legeltetés újrakezdése előtt alkalmazni.
Az optimális állatlétszám és legeltetési időszak tervezését leginkább az alábbi tényezők befolyásolják:
• a legelő állateltartó képessége;
• a területen előforduló természeti értékek érzékenysége a legeltetéssel járó taposásra és zavarásra;
• a legelő talajának érzékenysége a taposásra.
A legelő állateltartó képessége az állatok táplálékszükséglete és a gyep termőképessége alapján számítható ki.
Ha az állatok táplálékszükséglete nem haladja meg a legelő termőképességét, akkor gazdasági értelemben nem
kell túllegeltetéstől tartani, csupán az egyéb természetvédelmi szempontokra kell tekintettel lenni. Ha azonban
az állatok igénye nagyobb, mint a legelő állateltartó képessége, akkor már gazdasági értelemben sem tartható
fenn az adott állatlétszám.
Az állatok táplálékigénye fajonként változik, de az állat fajtájától, hasznosítási irányától, korától, ivarától stb.
is függ. Általános tervezési irányszámként azonban elfogadhatjuk, hogy egy tehén naponta 50–60 kg, egy
anyajuh pedig 6–7 kg zöld füvet igényel. Ez nem jelenti azt, hogy egy tehén kiváltható 8–10 juh legeltetésével,
mivel számolni kell a taposás és a zavarás hatásával is, valamint figyelembe kell venni az egyes állatfajok és
fajták viselkedésbeli eltéréseit (legelési jellemzőit) is.
Az optimális állatállomány meghatározásának első lépése a legelő gyeptermésének meghatározása. A gyep
termőképessége változó. Nagyban függ a gyep faji összetételétől, a talaj típusától, vízháztartásától és a csapadék
mennyiségétől, valamint az öntözéstől és a trágyázástól. Ebből következően ugyanazon legelő állateltartó
képesség is évről évre változik. Így az az állatlétszám, amely egy jó termésű évben nem vezet túllegeltetésre,
egy rosszabb évben problémákat okozhat. Ezért tanácsos egy intervallumot megadni, és a veszélyek
csökkentésére szolgáló stratégiákat előírni.
A gyep termőképessége a kaszálási próba, az állati termékek vagy a vegetáció öszszetétele és borítása alapján
becsülhető meg. Vigyázni kell azonban, mert a legelő állateltartó képessége a gyeptermés ismeretében még nem
határozható meg, azaz az állatlétszám megállapításához nem elég az állatok éves takarmányszükségletével
elosztani a termés mennyiségét. A gyep termése általában nem egyenletesen oszlik meg az év során, hanem a
tavaszi és a nyár eleji növedék nagyobb, majd a nyár végi növedék kisebb, s az őszi csapadék hatására az utolsó
növedék ismét nagyobb. Az alföldi sziki vagy homoki legelőkön azonban sokszor a nyári vagy őszi növedékkel
szinte nem is lehet számolni az aszály miatt. Ebből következően a legelő állateltartó képessége sem egyenletes,
a tavaszi időszakban több, a nyári aszályos időszakban kevesebb állat eltartására képes.
Ezért igen fontos a termés időbeli megoszlásának, azaz az egyes növedékek termésének meghatározása. A
gyep ugyanis az egyes legeltetések vagy kaszálások után tovább növekedik, tehát a gyephasznosítás
tervezésekor a gazdálkodók ugyanannak a gyepterületnek a többszöri hasznosítását (legeltetését vagy
kaszálását) tervezik. Emiatt a gazdálkodók ún. növedékeket különböztetnek meg. Az egyes növedékek a
rendszertelen legeltetés esetén nem nyilvánulnak meg élesen (az állat általában olyan magas füvet legel, amilyet
kényelmesen le tud rágni), de a szakaszolt legeltetési módszereknél vagy a kaszálásnál már igen. (Ebben az
értelemben szakaszolt legeltetésnek kell tekinteni, ha az egyes szakaszokat ugyan nem különítik el élesen – pl.
karámokkal vagy villanypásztorral –, de az elv érvényesül a juhászok vagy gulyások tevékenységében a nyáj,
illetve a gulya terelésekor.)
Egy közepes termőképességű (2,8 t/ha sz.a.) dunántúli legelő természmegoszlását és a legeltethető termés
mennyiségének alakulását a 38. ábrán mutatjuk be (Dér, 2002).
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
333 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
38. ábra - A gyeptermesztés megoszlása és a legeltethető termés mennyisége a legeltetési
idény alatt
A termés időbeli megoszlása nagyban függ az alkalmazott hasznosítási módtól, ugyanis a szarvasmarhával
vagy a juhval, illetve a kaszálással történő hasznosítás eltérő fűmagasság esetében optimális a gazdálkodók
számára. A kaszáláshoz 80–100 cm az optimális magasság, a szarvasmarha számára 20–40 cm, a juh viszont
nem szívesen legeli a 15 cm-nél magasabb füvet. Az időbeli megoszlást ez úgy befolyásolja, hogy a
gyepnövényeknek bizonyos időre van szükségük az adott magasság eléréséhez. Az egyes gyepnövények
fejlődési üteme és maximális magassága részben faji sajátosság, részben pedig a környezeti tényezők
(hőmérséklet, csapadék, tápanyagok stb.) határozzák meg. Ennek megfelelően a kaszálók növényeinél az
optimális magasság eléréséhez szükséges ún. regenerációs idő 40–55 nap, a szarvasmarhák esetében 15–30 nap,
a juhok esetében 10–15 nap. A legeltetés, de különösen a szakaszolt legeltetés szervezésekor a regenerációs idő
különösen fontos, hiszen ennek alapján lehet tervezni a legelő egyes szakaszai hasznosításának idejét,
ugyanakkor a szakaszok hasznosítási idejének szabályozásával természetvédelmi szempontokat is
érvényesíthetünk (lásd később a legeltetési módszerek leírásánál).
A következő lépésben meg lehet határozni, hogy az egyes növedékeknek milyen az állateltartó képessége,
azaz a legeltetési idő alatt hány állat eltartására alkalmasak. Ennek kiszámításához irányszámnak tekinthetjük,
hogy egy tehén (napi 10 l-es tejtermeléssel) fenntartásához mintegy napi 50 kg, míg egy juhnak 6 kg zöld fűre
van szüksége a legeltetési veszteséget nem számolva. A számítások eredményeként az egyes növedékekre eltérő
állatlétszámot kapunk. Nyilvánvaló, hogy természetvédelmi szempontból, de gazdasági szempontból sem
elfogadható az első növedékre történő tervezés, hiszen ebben az esetben túl nagy állatsűrűséggel, ebből
következően növekvő arányú taposási kárral számolhatunk. Mind természetvédelmi mind gazdálkodási
szempontból kedvezőbb a második növedékre tervezni, ami azt jelenti, hogy az első növedékben nem
hasznosítható legeltetéssel a fűtermés egésze, hanem azt részben kaszálni kell.
Ekkor is fennáll viszont annak a veszélye, hogy az aszályos időszakban az állomány nem talál elegendő
táplálékot, és túllegeli a legelőt. Ez ellen kiegészítő takarmányozással lehet védekezni, de még célszerűbb pl.
tarlók és az egyébként nem hasznosított területek (pl. árokpartok) legeltetése. Ennek a rendszernek azonban az a
veszélye, hogy a nyári időszakban jelentkező túllegeltetés veszélyeztetheti a rovartani értékeket. Ugyanakkor a
legkisebb hozamra történő tervezés általában a gazdálkodók számára nem elfogadható. Ez a tervezési hozzáállás
ráadásul természetvédelmi szempontból is különbözőképpen értékelhető. Egyrészt viszonylag alacsony
állatsűrűséget jelent, tehát kicsi a legelő terhelése egész évben, ami kedvező lehet a földön fészkelő madarak és
a rovarok számára, másrészt viszont csak arra jó, hogy a szukcesszió folyamatokat fékezze. Nem alkalmas
viszont olyan speciális célok elérésére, mint pl. a sziki fészkelő madarak számára alkalmas élőhelyek
kialakítása.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
334 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bár az említett számítási módszerek előnye, hogy megkönnyítik a gazdálkodók számára a legelőhasznosítás
tervezését, de a természetvédelmi igényeket többnyire nem elégítik ki, ugyanis nincsenek tekintettel a legelő
egyes részeinek eltérő fizikai sajátosságaira és természeti értékeire. A szakaszos legeltetés további veszélye,
hogy szigorúan szabályozott jellege miatt viszonylag szűk mozgásteret hagy a természeti értékek védelmi
szempontjainak érvényesítésére.
Természetvédelmi szempontból a kiegészítő etetést potenciális veszélyforrásnak kell tekintenünk, ugyanis
ezáltal az állatok kis területre gyűlnek össze, ahol csupasz felületek jöhetnek létre, illetve erőteljesebb
gyomosodásra is számítani lehet. Ugyanakkor a más területről származó takarmánnyal tájidegen fajok magvai is
bekerülhetnek a gyepbe, és ezeket az állatok eljuttathatják ürülékükkel a legelő egész területére. Amennyiben a
gyep nem képes fedezni a nyári aszályos időszakban az állatok táplálékszükségletét, akkor természetvédelmi
szempontból kedvezőbb megoldás valamilyen mezőgazdasági terület (pl. tarló) másodlagos hasznosítása vagy
az etetőhelynek az értékes gyepen kívüli elhelyezése, mint a kiegészítő takarmány behordása a területre. Ha a
póttakarmány etetése nem kerülhető el, akkor az alábbiakat kell betartani:
• a területről vagy hasonló adottságú gyepről származó takarmány etetése vagy
• olyan száraztakarmány etetése, amelyben nincsenek csíraképes magvak;
• az etetőhelyeknek degradált, peremterületeken való elhelyezése;
• több etető felállítása, illetve az etető helyének időszakonkénti változtatása a taposáskár csökkentésére.
A legelőn előforduló fajok igényeit és a természetvédelmi célkitűzéseket fontos módosító tényezőként kell
figyelembe vennünk a legeltetés tervezése, engedélyezése során. A legeltetési időszak megválasztása alapvető
jelentőségű. Egyes területekre egész évben kihajtják az állatokat, kivéve amikor hó borítja a legelőt, de ez
veszélyes lehet a gyep állagára nézve (taposáskár). Az egyes területekre különböző időintervallum adható meg a
legeltetésre, az ott élő fajok sajátosságaitól függően.
A növények virágzási ideje fontos szempont lehet. Amennyiben túl erős a legeltetés a virágzás idején, akkor
számos faj esetében a virágok számának csökkenésére, ennek következtében a pollen és a nektár, valamint a
magtermés csökkenésére lehet számítani. Ez hatással van a rovarvilágra is: a nyári, nem túl nagy létszámú
legeltetés esetén megfelelő mennyiségű virág, illetve magasabb termetű növény marad, míg a túllegeltetésből
származó, egyenletesen alacsony füvű gyep nem biztosítja a fitofág rovarok számára szükséges tápnövényeket,
illetve a peterakáshoz, bábozódáshoz szükséges magasabb lágyszárúakat. Ellenben a kora tavaszi legeltetés
alkalmas lehet egyes agresszív fűfajok növekedésének fékezésére, nyíltabb gyepstruktúra kialakítására.
A talajon fészkelő madárfajokra szintén veszélyes lehet a költési időben történő legeltetés. A fészekaljakban
okozott taposási kár szorosan összefügg a legelőegység méretével és az állatok számával, azaz az
állatsűrűséggel (39. ábra).
39. ábra - A fészek széttaposásának veszélye néhány madárfaj esetében
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
335 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A tönkretett fészkek számát a legelő méretének és a legeltetett állatok számának ismeretébe lehet kiszámítani.
Az ábra a tejes inkubációs időszakra vonatkozó adatot közli, amely fajonként különbözik. Mindezek alapján
célszerű azokat a helyeket, ahol védett madárfajok költenek, a nyár közepéig kihagyni a legeltetésből vagy
alacsonyabb legeltetési sűrűséget alkalmazni a költő fajok jelentőségének függvényében. A rovarfajok telelési
lehetőségének biztosítása érdekében pedig szükséges lehet az őszi legeltetés intenzitásának csökkentése, annak
érdekében, hogy a területen fűcsomók maradjanak vissza. Ugyanakkor az őszi legeltetés fontos a telelő
vadludak legelőterületeinek, illetve a parti madarak következő évi fészkelési lehetőségeinek előkészítése
szempontjából is. Az állománynak az ősgyepeken való teleltetése azonban természetvédelmi szempontból
veszélyesnek minősíthető kezelési mód, mivel a nedves téli talajon súlyosan károsíthatja a legelő talaját.
A megfelelő legeltetési állatsűrűséget a növények virágprodukcióján, illetve a madarak költési sikerén keresztül
mérhetjük le legkönnyebben, ezért ezek a füves területek kezelésének monitorozásában fontos szerepet
játszanak. A legeltetés során tekintetbe kell venni a talaj adottságait is az állatlétszám és a legeltetett területek
kiválasztásánál. Esős időben pl. a marhák csúnyán tönkretehetik a szikes felszíneket, de nem szabad engedni a
löszgyepeknek juhokkal vagy marhákkal való legeltetését sem eső után. Lápi talajokon pedig a legeltetést
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
336 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
egyenesen kerülni kell, mert tömöríti a talajt, és ennek következtében annak vízgazdálkodási viszonyait is
megváltoztatja. A nedves rétek legeltetését egyébként is célszerű elkerülni, mert az erősen gyomosít, illetve a
gyepstruktúra alakításával károsan hat több madárfaj, pl. a haris fészkelési lehetőségeire.
3.5.4. 4.3.5.4. A legeltetési rendszer
A legeltetés természetvédelmi hatásainak megítélésénél fontos szempont az alkalmazott legeltetési mód
figyelembevétele is.
Rendszertelen legelésről a vadon élő állatok, illetve a nagy területen szabadon eresztett háziállatok esetében
beszélhetünk. E legeltetési módszer jellemzője, hogy az állatok legelési nyomása viszonylag alacsony, az
élőhely szerkezetének alakulását elsősorban a legelő állatok szokásai határozzák meg, ennek megfelelően egyes
kisebb területeket túllegelhetnek, míg máshol csak enyhén legelik a területet.
A hagyományos legeltetési módok között az ún. szabad és a szabad, láb alóli legeltetést különböztethetjük meg.
A szabad legeltetés lényege az, hogy a pásztor bizonyos tervszerűséggel néhány nap alatt végigjárja az
állománnyal a legelő különböző részeit.
Ehhez igen hasonló a szabad, láb alóli legeltetés, amely csak annyiban különbözik, hogy a pásztor lassan
terelgeti az állományt a legelőn, így az menet közben, „láb alól” kénytelen legelni, s nem szóródhat szét
kedvére. Ha nem túl nagy állatlétszámmal történik a legeltetés, akkor az eredmény változatos szerkezetű és
magasságú gyep kialakulása lesz. E módszerek sajátossága, hogy a kevésbé ízletes vagy szúrós, fás szárú
növények terjedésének kedveznek, a legelőn nem lehet növedékeket elkülöníteni. Előnye, hogy nem kell a
tájképi értéket csökkentő kerítéseket felállítani, és egyes érzékeny területek kihagyhatók a legeltetésből, az
állatokat terelő személlyel való egyeztetés után. Figyelmet kell fordítani a kihajtás útvonalának megtervezésére
is (célszerű a területet más-más irányból megközelíteni a taposáskár csökkentése érdekében). Ugyanez
vonatkozik az itatóhelyek megközelítésére is. Kerülni kell a napi kétszeri kihajtást, ezért a jószágot a legelő
más-más területén kell deleltetni.
A szakaszos legeltetés keretében a legelőt legeltetési egységekre osztják, amit sokszor látható módon
(karámokkal, kerítéssel vagy fasorokkal) is jelölnek. Ennek az a lényege, hogy az egyes szakaszok lelegelése
után bizonyos időt (általában 30 napot) hagynak a regenerációra. Hátránya, hogy tájképi szempontból zavaró a
legelési szakaszok szabályos hálózata. Célszerű a fix karámok helyett a villanypásztoros lekerítést alkalmazni,
mivel könnyen költöztethető, így maradandó építményt nem kell létesíteni. Használata ugyanakkor lehetővé
teszi az adott időszakban érzékeny gyeprészek (pl. nedves területek vagy védett madár költőhelye) kikerülését.
A szakaszok kijelölésénél figyelmet kell fordítani arra, hogy egy faj teljes élőhelye ne kerüljön be egy
szakaszba, pl. egy domboldal esetében a lejtőtől a tetőig haladó szakaszokat célszerű kijelölni a vízszintes
kijelöléssel szemben. A szakaszos legeltetés előnye az, hogy az adott gyepen egyidejűleg különböző magasságú
növényzettel borított részeket hoz létre. Ez elsősorban a gerinctelenek szempontjából fontos, mivel a fajok
többsége adott gyepmagasságot és a tápláléknövény bizonyos fejlődési stádiumának jelenlétét igényli vagy a
legelő mozaikosságát kedveli.
Adagolt etetésnél, illetve sávos legeltetésnél csak kisebb szakaszokat alakítanak ki a legelőn, amelyek csak
néhány napi táplálékot szolgáltatnak az állománynak. Ezekben a rendszerekben az állományt mindig csak a
legelő egy-egy kis szakaszán tartják, ahol az kénytelen mindent lelegelni. E módszerek hátránya, hogy
alkalmazásukkor meglehetősen homogén terület marad vissza, ahol a védett növényfajok túlélési esélye
minimális, továbbá nagy taposási kárt szenvedhetnek a földön fészkelő madarak. Ez a módszer igen nagy
energiaráfordítást igényel, mivel gyakran kell az állatoknak új legelőterületet kijelölni. Ugyancsak nő a
túllegeltetés veszélye, s a kis területen levő viszonylag nagy állatlétszám jelentősen növeli a taposáskárt. A
kerítések alkalmazásakor a terület, illetve az állatok őrzése is nagy ráfordítást igényel.
Pányvázásos legeltetés esetén az állatokat napközben megfelelő helyen, 5–10 m-es lánccal vagy kötéllel kötik
ki a legelőn. E módszer előnye, hogy a legelés pontosan ellenőrizhető, csak kis területet vesz igénybe, és az
érzékeny részeket ki lehet hagyni. Ezzel az eljárással tetszőleges mozaikosságú gyep alakítható ki. A hátránya
elsősorban az, hogy a jószág maga után húzza a láncot, ami növeli a taposásból származó kárt, mivel
tönkreteheti a madárfészkeket, letörheti a lelegeletlen magasabb növényeket stb. Ez a legeltetési módszer igen
időigényes.
A legelő állatok trágyája igen fontos tényező a gyepek élővilága szempontjából. Nagyon sok rovarfaj
(ganajtúrók, legyek stb.) adott állatfajok trágyájához kötődik, és számos rovarevő madárnak ez fontos
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
337 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
táplálékbázist jelent. Ezen rovarok előfordulását – minthogy legtöbbjük járatokat készít a talajban – a megfelelő
trágya jelenléte mellett a talajtani jellemzők is meghatározzák.
Napközben a jószágok tetszőleges helyen szórják el trágyájukat a legelőn. Éjszaka azonban, tekintve hogy
általában összeterelik az állatokat, egy helyen koncentrálódik a trágya, így a nagy mennyiségű szerves anyag
megváltoztathatja a terület vegetációját. Ezért az érzékeny gyepeken nem megengedhető a karám elhelyezése. A
kezelni kívánt füves területen kívül elhelyezett karámmal szerves anyagot távolítunk el a területről. Ha a
bekerített legelőn az állatok által kiválasztott éjszakázóhely (elsősorban a juhok csoportosulnak kis területre)
kiemelkedő értékű, azt külön be kell keríteni, hogy az állatokat távol tartsuk tőle.
3.5.5. 4.3.5.5. Háziállatfajok/fajták alkalmazhatósága
Az egyes állatfajok alkalmazhatósága között az állatok diurnális tevékenységi ritmusa, térhasználata,
táplálkozási viselkedése függvényében nagy eltérések mutatkoznak.
Az egyes állatok által felvett táplálék mennyisége a táplálék minőségétől és a bendő befogadóképességétől függ.
Az állatok általában szelektíven legelnek, a rendelkezésre álló növényfajok közül némelyeket előnyben
részesítenek, másokat elkerülnek. A tápláléknövény kiválasztása határozza meg az állatnak a növényzetre
kifejtett hatását, valamint a herbivor populáció energiaáramlását és a táplálék minőségét.
Az állatok nemcsak a növényfajok között válogatnak, hanem az egyes növényi részek között is (sokszor
előnyben részesítik a leveleket az egyéb részekkel szemben). Ugyanakkor jelentős eltérés lehet az egyes növényi
szervek iránti preferenciában a vegetációs periódus különböző időszakaiban. Általában a zöld levél a
legkedveltebb növényi rész. A szelektív táplálkozás egyes növényfajok regressziójára vezet, míg mások
előretörhetnek.
A táplálékpreferencia megnyilvánulásának jelentős korlátját jelenti a kis kiterjedésű legelő meghatározott típusú
vegetációja. A preferált fajok hamar „elfogynak” a területről, ezért a fogyasztók át kellett térjenek a kevésbé
kedvelt fajokra. Az opportunista fajoknál (pl. kecske) zökkenőmentesen zajlik le, míg a szelektívebbek esetében
(szarvasmarha, juh) állapotleromlást is magával hozhat a kevésbé kívánatos táplálékra való átállás.
A különböző állatfajoknak eltérők a legelési szokásai, de e tekintetben még sokszor a fajták között is nagy
eltérések mutathatók ki. Ennek következtében minden fajnak, illetve fajtának más hatása van a füves területekre.
Az egyes fajok és fajták eltérő táplálékválasztása, illetve legelési módja meghatározza a gyep fajösszetételét és
szerkezetét (pl. minél kevesebb időt tölt el egy faj legeléssel, annál kisebb a taposáskár).
A juhok a talajhoz közel rágnak, és a rövid, lágy füvű legelőket kedvelik. A durvább, magasabb növényzetet
lehetőség szerint elkerülik, így általában a rövid füvű és a magasabb növényzet mozaikját hozzák létre,
amelyben általában túl- és alullegelt részek is előfordulnak Amennyiben túl nagy egyedszámban tartják a
juhokat a legelőn, a kevésbé kedvelt növényzetet is lelegelik, s a növényeket mintegy 1 cm magasságig
visszarágva a legelést rosszabbul tűrő fajok visszaszorulását idézik elő. Fás szárú növényeket szinte egyáltalán
nem fogyasztanak. A táplálékmegoszlás egy cserjés homoki gyep esetében például 86% lágy szárú, 6% nyársarj
és 8% egyéb növényből tevődött össze.
A mozaikosra legelt élőhelyszerkezet kedvező számos gerinctelen faj, illetve a vadludak és néhány parti
madárfaj számára. A juhlegelőkön elszaporodhatnak a magasabb vagy fás szárú növények, mivel azokat az
állatok elkerülik. Ezért a juhok a felhagyott legelők helyreállítására nem alkalmasak. A durvább növényzet
visszaszorítására célszerű vegyes legelőközösséget létrehozni néhány szarvasmarhának vagy szamárnak,
kecskének és igénytelenebb lófajtának a nyájjal együtt tartásával. A nagyobb testű jószág a cserjés, felverődő
növényzetet megnyitja, és így hozzáférhetővé teszi azt a birka számára. A juhok végleges fogazata hároméves
korra alakul ki, így az ilyen korú állatok a legmegfelelőbbek a durvább növényzetű legelő hasznosítására.
A birka elszórja trágyáját a legelőn, más állatfaj nem szívesen legel utána. A patás háziállatok közül a juhok
fejtik ki a legkisebb taposási nyomást a talajra. A laza szerkezetű talajokon célszerű kis testű fajtákat tartani,
amilyen például a rackajuh, amely gyakran a kitenyésztett merinói testtömegének csupán a felét teszi ki. A
juhok nem alkalmasak a nedves gyepek legelésére, elsősorban a májmétellyel szembeni érzékenységük miatt.
Alkalmazásuk mellett szól, hogy az összes alkalmazható háziállatfajta közül a legkönnyebben kezelhetőek.
Hegyvidéki területeken hegyi fajták, pl. az erdélyi racka vagy a cigája kis testű változata alkalmazható.
A szarvasmarha a magasabb, erősebb növényzetet is elfogyasztja. Legeléskor nyelvével körbefogja a
növényzetet, majd letépi a csomót, ezért a rövid füvű területeken nem képes táplálkozni. Legelés közben
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
338 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
egyenletesen eloszlik a területen, ezért a legelőt egyenletesebben használja, mint a juh. A szarvasmarha
általában magasabb (kb. 30 cm-es) füvet igényel, mint a birka, amely jobban kedveli a rövid füvű (kb. 15 cm-es)
legelőket, s a túl magas vegetáció (40 cm felett) nem előnyös a számára. Legelési szokásai miatt a szarvasmarha
alkalmasabb a nedvesebb, magasabb füvű területek legeltetésére és a gyep struktúrájának fellazítására.
A szarvasmarha legelési stratégiája lehetővé teszi, hogy a magas növényzetű, cserjés területeket megnyissa, így
ideális a felhagyott legelők állapotának javítására. Ugyanakkor szelektív táplálkozása következtében mozaikos
gyep kialakulását eredményezi. A marhalegelőt zsombékosodás jellemzi, mivel az állatok egymás nyomába
lépnek, ugyanakkor a zsombékos területeken a zsombékokat széttaposva több növényfaj megjelenését is
lehetővé teszik. Ez viszont egyes területeken, például ahol a zsombékok érdekes gerinctelen közösségeknek
adnak otthont, káros is lehet.
A szarvasmarha taposása jóval jelentékenyebb a kisebb testű fajokénál, de mivel kevesebb állat tartható egy
területen, csökken a madárfészkek vagy a ritka növények stb. széttaposásának veszélye. Laza talajon (pl.
homokbuckák) viszont nem legeltethető, mivel jelentős eróziót okoz.
A szarvasmarha legelés közben tetszőleges helyen szórja el a trágyáját, de az ún. gulyafolt környékén nem legel,
így megnövekedett tápanyagtartalmú, magasabb füvű kis területek keletkeznek. A fiatal állatok és egyes
élénkebb vérmérsékletű fajták jóval többet mozognak, mint mások, így jóval nagyobb a taposási hatásuk is. A
legnyugodtabbak a tejelő tehenek.
A bivalyok táplálkozási szokásai sokban megegyeznek a szarvasmarháéval, azonban sokkal inkább kedvelik a
nedves gyepeket, és a tavak, tócsák, erek, csatornák környékét részesítik előnyben. Szívesen dagonyáznak,
gyakran ún. legelőtavakat alakítanak ki. Természetvédelmi szempontból inkább a vizes területek kezelésében
célszerű az alkalmazásuk. Nehezen kezelhető jószágok.
A lovak nagyon szelektíven legelnek. Egyes növényfajokat teljesen „kifalhatnak” a területről, ezért célszerű a
nagy botanikai értékű területeken a legeltetésüket kerülni. Hajlamosak egyes területeket túllegelni, míg másokat
szinte érintetlenül hagynak. A lovakkal történő legeltetés általában gyomosít. Legeltetésükre a nagy kiterjedésű,
komplex területek vagy a viszonylag kis növénytani értékű gyepek a legmegfelelőbbek. A lovak által kifejtett
taposási nyomás általában a szarvasmarha és a juhok közötti mértékű, de ez nagyban függ a fajtától. A
domboldalak legeltetésére a lovak a legalkalmasabbak.
Az egyes lófajták között igen nagy viselkedésökológiai eltérés tapasztalható. A telivér lovak igen igényesek,
nehezen kezelhetők. Természetvédelmi szempontból a régi pónifajták a legalkalmasabbak, mivel ezek a fás
szárú, illetve a durvább szerkezetű növényeket is szívesen fogyasztják, és felnyitják a felverődött, bokros
területeket. Ezért felhagyott területek helyreállítására különösen alkalmasak.
A kecske igen agresszíven legel. Általában nemkívánatos a legelőkön, mert szinte válogatás nélkül mindent
lelegel, de jó szolgálatot tehet a fás szárú növényzet terjedésének megakadályozásában. A kecskék a
fásszárúakkal és a lágyszárúakkal egyaránt táplálkoznak. A fűféléket átlag 3–5 cm magasságig harapják vissza.
Amennyiben lehetőségük van rá, körülbelül azonos arányban táplálkoznak a fafajok leveleivel és fiatal
hajtásaival, mint a lágyszárúakkal. A táplálékban, amíg erre lehetőség van, válogatnak (a fiatal hajtásokat
keresve). A fűfélék bőséges jelenlétében is jelentős mennyiségű fás szárú növényt esznek, a lágyszárúak
kilegelése után pedig zökkenőmentesen képesek áttérni a fásszárú diétára. A fafajok lombját kb. 1,6 m
magasságig képesek lelegelni. Az ennél magasabb fiatal fákra rátámaszkodnak, s azokat lehajtva jutnak a
leveleikhez. Elsősorban a magasabb térszinteken levő növényzettel táplálkoznak, mivel innen jó rálátásuk van a
környezetükre. A táplálékmegoszlás egy becserjésedő homoki gyep esetében a következő volt: 45% lágyszárú,
26% nyársarj, 21% boróka, 8% galagonya.
A kecskék nehezen kezelhetők, szinte minden típusú kerítésen ki tudnak jutni, és könnyen eltanulják egymástól
a „szökés” módozatait. Terelésük is sokkal energiaigényesebb, mint a juhoké.
A liba az alacsony füvű legelőket kedveli. Minthogy a füvet tövig rágja, nagy tömegben tartva a legelőt teljesen
tönkreteheti. A trágyája szinte kiégeti a gyepet, így a legelő a libákkal való legeltetés felhagyása után igen
nehezen regenerálódik, s nitrofil gyomok terjednek el rajta.
A több fajból, illetve fajtából álló legelőközösség alkalmazása esetén a különböző állatok legelési
stratégiájának kombinálásával a gyepszerkezet a kívánt módon alakítható. Így a felverődött, cserjésedő
juhlegelőkön célszerű néhány szarvasmarha tartása. Erős bokrosodás esetén kecskéknek a juhnyájhoz adása
lehet eredményes (a kecskékhez nem szokott juhnyáj esetében gondot okozhat a kecskék agresszív viselkedése,
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
339 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ezért célszerű szarvatlan kecskéket alkalmazni). A legelőközösségek alkalmazásánál figyelmet kell fordítani az
egyes fajok komplementaritására: mivel más-más növényeket kedvelnek, elszegényedett fajösszetételű,
egyenletes gyep kialakulását eredményezheti az, ha nagy létszámmal legeltetünk.
A természetvédelmi kezelésként alkalmazott legeltetés során nemzetközileg elterjedt módszer az ősi jellegű,
ellenálló, ún. génbank háziállatfajták használata. Amennyiben a területen vagy a környékén élő gazdálkodók
érdekeltek a saját háziállataikkal való legeltetésben, úgy célszerű (és esetleg gazdaságos, bevételt hozó) ennek
az állománynak a legeltetése. Az előbbiekkel való kezelés több szempontból is előnyös:
– az ősi jellegű, őshonos fajták alkalmazkodtak legjobban a területi adottságokhoz, ellenállók és nem igényelnek
különösebb gondozást;
– a génbank jellegű fajták fenntartása gazdaságosabbá tehető;
– idegenforgalmi jelentősége van a természetvédelem bemutatása során.
Magyarországon minden gyeptípus kezelésére a rendelkezésünkre áll megfelelő ősi jellegű háziállatfajta.
Alkalmazhatóságukat a 87. táblázatban mutatjuk be.
88. táblázat - 1999. évi haltermelésünk halfajonkénti megoszlása (t)
Fajta Jellemzők Alkalmazhatós
ág Hátrányok Gazdaságosság Megjegyzés
Szürke
marha Igen ellenálló,
egész évben
rideg tartással
tenyészthető,
igénytelen. A
tehenek 500
kg, a bikák
800 kg
tömegűek.
Könnyen
tenyészthető.
A fiatal borjas
tehenek
fokozottan
agresszívak.
Elsősorban
szikes puszták
legelő állata. A
nedves
területeket is
szívesen legeli,
vízben is legel
(kb. 0,5–0,7
cm
vízmélységig).
Villanypásztor
os módszerrel
is tartható.
Tarlókat és
igen durva
növényzetű
legelőket is jól
hasznosít.
Nagy
testtömege
miatt a laza
szerkezetű
talajokon
jelentős
taposási kárt
okoz. Borja
igen nagy
mozgásigényű.
A többi
szarvasmarhaf
ajtához
viszonyítva
nehezen
kezelhető.
Nagyon jó
minőségű húst
termel, de
viszonylag
lassan nő.
Tejtermelésre
nem, de biohús
termelésére
kiválóan
alkalmas.
Idegenforgalm
i szempontból
nagy
jelentőségű
fajta, egyre
több pusztai
turizmussal
foglalkozó
helyen tartják.
Racka
juh Igen ellenálló,
ridegen
tartható
igénytelen
fajta, kiváló
életösztönökke
l. Kis
testtömegű
(anyajuh 35–
40 kg, kos 55–
70 kg) Fehér
és fekete
színváltozatba
n tenyésztik.
Minden száraz
gyeptípuson
alkalmazható,
kis testtömege
a laza
szerkezetű
talajok ideális
legelőjévé
teszi. Elkerített
területen egész
nyáron
kihelyezett
állományként
az
igénytelensége
miatt a
–
Nem nagyon
tenyészthető
gazdaságosan,
bár viszonylag
gyors
növekedésű.
Idegenforgalm
i hasznosítású
termékek
(suba,
preparált
szarv, bőr)
készítéséhez
felhasználható.
Idegenforgalm
i szempontból
nagy
jelentőségű
fajta, egyre
több pusztai
turizmussal
foglalkozó
helyen tartják.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
340 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
legalkalmasab
b juhfajta.
Cigája
juh Ellenálló,
viszonylag
igénytelen
fajta. Közepes
testtömegű.
Minden száraz
gyeptípuson
legeltethető.
Kevésbé
igénytelen
mint a racka.
Jó tejhozamú,
géppel fejhető
fajta. Báránya
gyorsan
növekedik.
Mind a hazai,
mind a
külföldi
piacokon
keresett.
–
Parlag
i
kecske
Igen ellenálló,
változékony,
aránylag kis
testtömegű,
nem rögzített
standardú állat.
Szarvalt és
szarvatlan
változata is
ismert.
Bokrosodott,
magas, durva
növényzetű
területek
rehabilitációs
kezelésére, fák
sarjainak
visszaszorításá
ra ideális.
Birkákkal
kevert nyájban
kiválóan
kiegészíti a
juhok
táplálkozási
stratégiáját.
Igen
agresszívan
legel. Nehezen
kezelhető,
nagyon nehéz
bekerített
területen
tartani, kevert
nyájban
támadóan
viselkedhet.
A jól tejelő
egyedek
gazdaságosan
tarthatók.
Gidája jól
eladható.
–
Hucul
ló Igen ellenálló,
egész évben
rideg tartással
tenyészthető,
igénytelen. A
kancák 350, a
mének 400 kg
tömegűek.
Könnyen
tenyészthető,
nyugodt
vérmérsékletű,
jóindulatú,
tanulékony.
Minden típusú
legelőt legel,
nem válogatós.
Egyenletesen
legel.
Bebokrosodott
területek
megnyitására
nem alkalmas.
Tartásának
gazdaságosság
a egyrészt
igénytelenségé
ből ered,
másrészt
testtömegéhez
viszonyított
takarmányigén
ye kisebb,
mint a többi
lófajtáé. Jól
tenyészthető.
A
fedeztetéshez
viszonyított
ellési arány
90%.
Két vadló fajta
a taki (közép-
ázsiai
sztyeppék) és a
tarpán
(K-Európai
síkság) játszott
közre a
kialakulásában
. Sok
atavisztikus
bélyeget őriz
(testalkat, szín
stb.). A II.
világháború
előtt katonai
célra tartott
nagyobb
állománya élt
hazánkban.
Napjainkban
az Aggteleki
NP-ban tartott
mintegy 50
darabos
génbanki
állománya a
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
341 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
gyepek
kezelésében
„vesz részt”.
3.6. 4.3.6. Méhészet
3.6.1. 4.3.6.1. A méhészet hazai története
Kolostoraink, apátságaink területén az Árpádok korában már méhészkedtek. Szent István király három
okiratában foglalkozik méhészettel. Ezekből kitűnik, hogy az országban sok méhész és méhészet működött. A
pécsváradi Szent Benedek monostor felszentelése alkalmából 1015-ben kiadott diplomája a szolgaszemélyzet
között 12 méhészt és 6 viasziparost említ. A zalavári apátság 1019-ben kiadott alapító levelében ez áll: „az
apátságot földjeiben, szőleiben, halászatában és méhészetében senki ne merje háborgatni”. A veszprémvölgyi
görög apácák kolostorának 1025-ben kiadott alapító levelében pedig szerepel, hogy a kolostor többek között 70
méhészt kapott. Ezek a dokumentumok nemcsak a méhészet korabeli nagy jelentőségét bizonyítják, hanem
utalnak arra is, hogy a méhészkedést igen nagymértékben űzték. I. András 1055-ben a tihanyi apátságnak 2
méhészt és 50 kaptár méhet adományozott. I. Géza király 1075-ben kiadott rendelete szerint Ártánd község
évente 12 akó vagyis majdnem egy tonna mézet tartozik szolgáltatni a Garam melléki Szent Benedek
apátságnak. A tatárjárás után nyoma sincs a méhészet visszaszorulásának. 1255-ben IV. Béla Buda város
vámjogát szabályozó rendeletében intézkedik a méz és a viasz behozataláról és a vele való korlátlan
kereskedésről. Maguk a királyok is tartottak méhészetet.
A méhészet a középkorban nem sokat változott. Feltehetőleg kezdetben nem a ház körül tartották a méheket, és
külön nem is gondozták őket, hanem az erdőségekben, a fák odvában tanyázó vadméheket fosztották ki. Később
valószínűleg a fa odvában levő méhcsaládot a fatönkkel együtt hazavitték. A rajok számára mesterséges
méhlakásokat készítettek, kivésett fatörzsből utánozták az eredeti odút. Bizonyos, hogy a XI. század közepétől
már a ház körül tartottak méheket, mert I. András 1055-ben kaptáranként számolja a méheket. Egyébként a
kezelés módjáról részleteiben nem sokat tudunk, az azonban biztos, hogy a korabeli méhészek jól és
megbízhatóan végezték munkájukat.
A kialakult, megbízható kezelési mód biztosította a méhészet helyét az ország akkori gazdasági felépítésében.
Ez a hely a mainál sokkal jelentősebbnek mondható, tekintve a méhészeti termékek korabeli fontosságát és
pótolhatatlanságát. A méhészkedés útján jutott a nép az akkori egyedüli édesítő anyag, a méz birtokába és a
világításhoz szükséges viaszt is a méhészetből teremtették elő. A méhészet terjedésével új foglalkozások
keletkeztek: viasziparos, mézsörkészítő, mézesbábsütő. Ezek a tevékenységek olyan jól jövedelmeztek, hogy a
későbbiekben külön iparággá fejlődtek. A magyar méz, a méhviasz, a méhsör és a mézes tészta a középkorban
mindig jó hírnek örvendett. Jelentős viaszmennyiség kellett az okiratok pecsétjeire. A viasz iránti nagy kereslet
kedvező hatással volt a méhészkedésre.
A méhészkedés jelentős anyagi haszonnal járt, ezért kezdettől fogva különféle adókat vetettek ki rá. II. András
1229-ben tizedszabályozó rendeletében is „evangélium szerint tized alá tartozónak” mondja a méheket. A
méhtized jelentős összeg lehetett, az adománylevelekben külön megemlítették. A XIV. században a méhészeti
termékekkel igen élénk kereskedelmet folytattak, szinte minden város vámot szedett utánuk. A török háborúk
nem sokat ártottak a méhészetnek, minden bizonnyal azért, mert a törökök is szerették és nagyra becsülték a
mézet. A hódító török szultánok többször adtak nyílt engedélyt arra, hogy az áruk a török birodalomban, a
szokásos vám lefizetése mellett bevihetők legyenek, és a kereskedőket senki ne háborgassa. A méhekre igen
nagy adót vetettek ki, ezért a méz drága lehetett ebben az időben. Az adókulcs kiszámításánál a méheket a
sertésekkel azonos kategóriába sorolták. 1686-ban a budai Tihaja pasa Kecskeméttől már 2000 oka mézet
követelt. Ez mintegy 2,5 tonnának felel meg. A kereskedelem is nagyban folyt. 1593-ban több mint 900 tonna
magyar mézet vittek ki Bécsbe eladásra. 1625-ben pedig 600 tonna viaszt adtak el az osztrák piacon.
3.6.2. 4.3.6.2. Méhcsalád, méh egyedek
A mézelő méhnek Linné 1758-as könyvében az Apis mellifera, majd Apis mellifica nevet adta. (Az első
mézgyűjtőt, míg a második elnevezés mézkészítőt jelent, amely jobban kifejezi a valóságot. Évtizedekig tartó
vita után a gyakorlatban az első tudományos név terjedt el.)
A hártyásszárnyúak (Hymenoptera) rendjébe, fullánkosok (Acuelata) alrendjébe, a méhfélék (Apoidae)
öregcsaládjába, a méhek (Apidea) nagy családjába, a szociális méhek (Apinae) alcsaládjába és a mézelő méh
nemzetségébe (Apini) tartoznak a házi méhek, mint nem (Apis) és azok fajai, illetve alfajai. Ezek a magasan
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
342 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
fejlett társas méhek családalkotóak és zárt közösség jellemző a viselkedésükre. Egyes biológiai szemléletek
szerint nem a méhegyedek, hanem a család tekinthető egy szervezett élettani egységnek. Ez a felfogás a
méhészeti gyakorlatban is helytálló. A méhcsalád ebben az esetben azt jelenti, hogy e közösségben a szülők és
utódok együtt élnek, és együtt végzik a fennmaradás érdekében tevékenységüket. A méhcsaládban
munkamegosztás van, amely elsődlegesen nemi alapon különíthető el. Az anya és a dolgozók nőstények, az
utóbbiakból egy családban 10–50 ezer egyed lehet, míg az anya a szaporítás és a család tevékenységének
összefogója, összehangolója, belőle általában egy van, így monogin családnak tekinthető a házi méh. A
hereméhek csak tavasztól őszig vannak a családban, meg nem termékenyített petéből (parthenogenezis)
fejlődnek ki, és feladatuk kizárólag az anyák megtermékenyítése.
3.6.3. 4.3.6.3. Méhlakások, méhészek, méhcsaládok
Magyarországon a kasos méhészkedés fokozatosan átalakult, a keretes kaptárak XIX. század közepén, végén
jelentek meg. A kezdetben külföldi hatásokra többféle keret és kaptár indult terjedésnek. A kereteken kezelhető
méhcsalád egyik nagy előnye a pergetett mézelszedés volt, így a lépkészlet nem semmisült meg. A XIX. század
végén német mintára készült kaptárak az ország nagyobb részén szűkösnek bizonyultak, különösen a rohamos
akáchordás alatt. A XX. század elején főképp Boczonádi Szabó Imre hatására a hazai méhlegelő jobb
kihasználására nagyobb keretek (pl. 42×36 cm) és kaptárak jelentős terjedésnek indultak. (Összehasonlításként:
a korábbi ún. országos keretbe (lépbe) kb. 1 kg méz fért, míg az ún. „új” nagy Boczonádiba 4 kg és a kaptár
térfogata kb. háromszorosra növekedett!) Az akkori, ún. nagy Boczonádi fekvő vándorkaptár az ország
elsősorban keleti vidékén még ma is uralkodó, bár a gépesítés terjedésével az alacsonykeretes rakodó kaptárak
száma egyre nő. A kaptár típusa és mérete összefügg a méhészkedési móddal (adott helyen álló vagy
vándorméhészet), fő termelési iránnyal és többek között az adott körzet méhlegelőjével is.
A nagy lépméret és kaptár az átteleléshez elegendő méhet és élelmet biztosít (ez különösen a kontinentális
klímán és egyhordású vidéken fontos), illetve a korai főhordáshoz szükséges népességet és a rohamos hordáshoz
megfelelő lépfelületet adja.
Az egyes fajtamézek piaci megjelenése, ennek technológiai elkülöníthetősége előtérbe helyezte a ½ nagy
Boczonádi (alacsonykeretes) rakodókaptárakat. Ez a rendszer lehetőséget nyújt nagyobb állomány kezelésére, a
mézelszedés, pergetés jobban és hatékonyabban gépesíthető. Az előbbiek mellett még számos keret és
kaptártípus található a hazai méhészetekben, amelyek elősegíthetik a sikeres munkát. A rakodó típusok között
szép számban van az egyenlő, közepes (fészek és mézkamra) lépméretű Hunor kaptár, amelyet különösen a
Dunántúl kiegyenlítettebb viszonyai között használnak sikerrel.
Az utóbbi évtizedekben fokozatos koncentráció figyelhető meg, azaz kevesebb méhész több családot gondoz.
Míg 1983–1998 között kisebb váltakozással kb. 6–700 ezer méhcsaládot tartottak nyilván, amelyet a sokáig
mintegy 20–30 ezer méhész gondozott, jelenleg kb. 17 ezer méhész 800 ezer körüli méhcsaláddal dolgozik. A
méhészek 70%-a mellékfoglalkozásban, 20%-a hobbiként, míg 10% főfoglalkozásként dolgozik. A kizárólagos
árutermelés mellett ezért nem elhanyagolható a méhészkedésnek a megélhetést is segítő gazdasági és társadalmi
funkciója.
3.6.4. 4.3.6.4. Az ökológiai gazdálkodás és a méhészet
Az ökológiai gazdálkodás igénye a méhészetben is megjelent a kilencvenes évek közepén. A kezdeti néhány fős
tábor napjainkra kétszáz főre gyarapodott, amely a méhészetek 1–1,5%-át jelenti, és főképp az ország bizonyos
részein koncentrálódik. Az ökológiai gazdálkodás a bioméhészetekben is nemzetközi és hazai feltételrendszer
alapján működhet, amelynek az egyik fontos tényezője a méhlegelő minősége.
A bioméhészetek területi elhelyezkedését vizsgálva megállapítható, hogy koncentráció alakult ki a Felső-
Tiszavidéken, a Bükk, Cserehát, Hajdúság, a Kiskunság és a Körösök vidékén. A NAKP földhasználati
zónarendszere alapján ezek a területek védettek vagy kettős meghatározottságúak, illetve jelentős részük
környezetileg érzékeny (ÉTT), kisebb területek pedig jogi oltalom alá is esnek. Békés megyében szintén
nagyobb számú méhész állt át az ökogazdálkodásra, bár a megye legnagyobb része az agrártermelésű zónába
sorolható. Itt a vizes élőhelyek mellett kizárólag a többszöri vándorlás biztosítja a megfelelő méhlegelőt, nem
véletlen, hogy a méhészek többsége mobil méhessel (vándorkocsi, konténer) rendelkezik. A Dunántúlon nyár
végi hordásra sokan vándorolnak a Kis-Balaton és a Nagyberek vidékére.
Telephely és méhlegelő szempontból általában jól illeszkedik a bioméhészet a fenti területekhez. Az Alföldön a
vizes élőhelyek, folyók környéke általában kedvező tavaszi méhlegelőt és fejlődést biztosítanak, majd egy vagy
két akácra vándorolnak a méhészek. A hordástalan időszakot általában a korábban gyűjtött tartalékból vészelik
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
343 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
át a családok. A méhek „kifosztása” az ökológiai méhészetben különösen kerülendő, mivel csak korlátozottan
használható cukor etetésre, illetve 2003-tól csak ökocukor engedélyezett. A hordástalan időszak tartalék
meghagyásával, vándorlással és mézelő növények telepítésével/vetésével hidalható át. Erre több,
mezőgazdaságilag más irányban is hasznosítható növény áll rendelkezésünkre. A védett és kettős hasznosítású
területeken a jövőben az ilyen célú méhlegelő szerepe növekedhet. A leggyakoribb növényekről a méhlegelő
részben adunk rövid áttekintést.
Az ökológiai előírások alapján nem alkalmazható antibiotikum a betegségek ellen, illetve megelőzésre. Ez azért
is fontos, mivel pl. a német piacon a konvencionális mézben sem lehet antibiotikum. A varroa atka ellen
alkalmazható szerek köre is lényegesen leszűkül, itt az illóolajok és egyes szerves savak engedélyezettek. A
lépkészletben (viaszban) igen sokáig (évekig) kimutathatók a konvencionális atkaölő szerek, és onnan a mézbe
is kerülhetnek, ezért igen fontos előírás az átállás során az addigi lépkészlet cseréje, újjáépítése vegyszermentes
viaszból készített műlépre. Az átállási folyamatban, amely több évet vehet igénybe, ez az utóbbi igényli a
legtöbb ráfordítást és figyelmet.
3.6.5. 4.3.6.5. A méhlegelő
A méhek számára fontos és nélkülözhetetlen anyagokat, a nektárt, az édesharmatot, a virágport és propoliszt
termelő növények összességét nevezzük méhlegelőnek. Minél több egy méhlegelőn a tömegesen előforduló –
esetleg állományokat alkotó – méhek által látogatott növényfaj, az annál értékesebb vagy másképpen
fogalmazva, a hosszan tartó tömegvirágzást nyújtó méhlegelők értékesek a méhcsalád fejlődése és méztermelési
szempontból. Tömegvirágzást adó hazai fajok: fűz, gyümölcsfajok, repce, akác, baltacim, somkóró, lucerna,
selyemkóró, hárs, napraforgó, tarlóvirág, aranyvessző.
A hazai méhlegelők, kiemelkedő jelentőségű növénye az akác (Robinia pseudo-acacia), amely észak-amerikai
származású, és a XIX. században az alföldi homok megkötésére hozták az országba. Napjainkra az európai
állomány mintegy 60%-a hazánkban található. Az akác általában május közepétől virágzik, 1–2 hetes regionális
eltéréssel. Ezt vándorlással használják ki a méhészek. Az akácméz a legfontosabb exporttermék is egyben, kb.
10 ezer t mennyiségben. A szántóföldi növények közül az őszi káposztarepce és a napraforgó szintén fontos
nektár- és virágporforrás. Az egyes fajtamézek (pl. hárs, selyemkóró stb.) helyi jelentősége is nő. Az akác
kiterjedt erdőkben található, környezeti szempontból is „tiszta”, igen világos, enyhe, sajátos aromájú évekig nem
kristályosodó nektárt, illetve mézet ad. A méz mellett kisebb mértékben lépesméz-, virágpor-, propolisz- és
méhpempőtermelés is folyik.
A nektárhozamban jelentős eltérések vannak a növények között, pl. egy napraforgó virág 1–2 mg-ot termel
naponta, 30–50% cukortartalommal. Az ökológiai adottságok és az évjárat is lényegesen befolyásolja az aktuális
hozamot. A nektárhordást és az elvehető méz mennyiségét még további tényezők (pl. a család fejlettsége,
koröszszetétele, időjárás stb.) is módosíthatják. Kiemelkedő nektárforrás (akác) esetén napi 5–10 kg-os hordás is
lehet. Ez azonban még kb. 50% víztartalmú nektár, ezt csökkentik a méhek kb. 20%-ra a cukrok enzimes
átalakítása mellett. A mézhozam nagy ingadozásokat mutat, családonként 5–40 kg között változhat.
A nektár mellett a méhcsaládok számára a virágpor is nélkülözhetetlen táplálék. Évenként a méhcsaládok 15–20
kg (az erősebbek akár 50 kg) virágport gyűjthetnek. A méh virágpor gyűjtő „kosárkájában” egyszerre 20–25 mg
virágport szállít. A két virágporcsomóban 3–4 millió pollen található.
A hazai méhlegelőt, a különböző állományok egymás utáni virágzásának sorrendjét az alábbiakkal
jellemezhetjük:
• a tavasz a fűz és gyümölcsvirágzással kezdődik, az utóbbi többnyire minden méhészet röpkörzetében (2–3
km) megtalálható;
• a gyümölcsvirágzást közvetlenül követi a repce, amelynek a vetésterülete remélhetően növekedni fog, és a
méhészetek többsége számára elérhetővé válik;
• a repcét, amely árumézet is ad, közvetlenül követi a főhordást adó akác, amely méztermelésünkben
meghatározó;
• az akáchordást közel egy hónapos hordástalanság követheti, melyet helyi méhlegelők több helyen kitöltenek,
de sok helyen ilyenkor etetnek a méhészek;
• júliusban virágzik a második főhordást adó, és minden méhész számára elérhető mézelő ipari növényünk, a
napraforgó;
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
344 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• augusztustól legtöbb helyen nincs súlygyarapodás, a méhészek etetéssel viszik telelőbe a méheket.
Ha az országos átlagot tekintjük, akkor méhészeti szempontból a június és az augusztus hónap hordástalan, így a
méhlegelő javítása szempontjából azokat a növényeket részesíthetjük előnyben, amelyek virágzása erre az
időszakra esik.
3.6.6. 4.3.6.6. Méhlegelőnek alkalmas növények
a) Mézontófű vagy facélia
Karógyökérzete 80–100 cm mélyre hatol a talajba, oldalgyökerei a termőtalajt sűrűn behálózzák. Szára elágazó,
40–70 cm magasra nő meg. Levelei szórtak, rövidnyelesek, osztottak, egy-kétszeresen szárnyasan szeldeltek, és
az egész növény erősen szőrözött. Bogas, befelé kunkorodó, forgószerű virágzata a hajtásvégeken fejlődik ki. A
nektárium a magház töve körül helyezkedik el, a kiválasztott nektár a pártacső alján gyülemlik fel.
A facélia talajban nem válogat, a túlságosan kötött, tömődött, szellőzetlen talajokon és futóhomokon gyengén
fejlődik, a többi talajtípuson szépen díszlik, és egyszerre sok virágot fejleszt. Vízszükséglete fejlődése kezdetén
jelentős, virágzása idején napos, meleg időjárást igényel. Hűvös, esős időben virágzása lelassul, egyszerre kevés
virág nyílik, és a méhlátogatottság hiánya miatt a megtermékenyülés nem kielégítő.
A facélia a vetés idejétől számítva 6–8 hét múlva virágzik, és közel két hónapon keresztül nyújt értékes
méhlegelőt. A vetési idő megválasztásával a virágban szegényes időszakokban mesterséges méhlegelő
alakítható ki. A méhek, amikor az időjárás azt lehetővé teszi, a nap folyamán a kinyílt virágokat reggeltől estig
sűrűn látogatják nektárért és virágporért. A sűrű méhlátogatottságból is arra lehet következtetni, hogy a facélia
virágaiban jelentős mennyiségű és minőségű nektár keletkezik. Magyarországon is fontos mézelő növénynek
tekintik a facéliát, hiszen másodvetésű állománya augusztus közepétől szeptember közepéig tartó virágzásával
jó méhlegelőt nyújt, és ez idő alatt a fiasítás nem csökken, sőt a családok a téli készletet is behordják. A
nektártömeg 0,40–1,43 mg, a cukorszázalék 41,28–62,48 és a cukorérték ennek megfelelően 0,18–0,61 mg
között változik.
A mézontófű vagy facélia virágainak nektártermeléséből kitűnik, hogy kiváló mézelő növény. Kár, hogy
nagyobb területen nem termesztik, jelenlegi vetésterületével csak helyi jelentőségű méhlegelőnek számít.
Vetésidejének megválasztásával a virágokban szegényes időszakban is biztosítható méhlegelő.
b) Baltacim
Alfajai az Alföldön honos homoki baltacim, a magas hegyvidékeken található hegyi baltacim és a termesztésben
levő közönséges baltacim.
A baltacim évelő, 60–80 cm-re megnövő lágyszárú növény. Karógyökere 6–8 m mélyen hatol a talajba,
oldalgyökérzete a talajfelszín alatt többszörösen elágazik, és behálózza a termőréteget. Gyökérzetén
nitrogénmegkötő baktériumok találhatók. A szár az első évben a gyökértörzsből fejlődik ki, melynek száma sűrű
vetésben 4–5, szórványban 20–30 is lehet. A következő években a visszamaradó szárrész hónaljrügyeiből hozza
új hajtásait. Számuk változó, szabadállásban 20–30, sűrű állományban ennél jóval kevesebb. A baltacim dús
levélzetet fejleszt, levelei páratlanul szárnyasan összetettek. Az egész növény kissé szőrözött. Virágzatát a
harmadik megnyúlt szártag csomójától kezdve fejleszti. Hajtásonként 3–4 virágzatot nevel. A virágok füzéres
fürtben állnak, 5–25 cm hosszúak, és virágzatonként 20–75 virágot fejlesztenek.
A baltacim sekély termőrétegű, meszes, kavicsos vályogtalajokon szépen díszlik, és kielégítő termést ad.
Vízigénye nem nagy, bőséges magtermést inkább a szárazabb vidékeken ad. Virágzása idején kedvező a
napsütéses meleg időjárás. A hűvös, szeles időjárás akadályozza a méhek és más rovarok
megporzótevékenységét. A baltacim magnak termesztve június-július hónapokban közel egy hónapon át
virágzik. Az első virágok a füzéres fürt bazális részén, majd sorjában a fölötte levő bimbók nyílnak ki. A
virágok a reggeli órákban kezdenek virítani, a legtöbb virág a déli órákban nyit, és csak néhány óráig marad
nyitva.
A baltacim idegen termékenyülő növény, megporzásában a mézelőméheknek, a vadméhfajoknak és más
rovaroknak jelentős szerepe van. A mézelőméh megporzó munkája a baltacim magtermesztésében jelentős.
A külföldi és a hazai irodalom egyértelműen jó mézelőnek tartja a baltacimet. A baltacim virágai 45,0%-os és
0,24 mg cukrot tartalmazó nektárt választanak ki, egy virága 24 órás takarással 0,48 mg nektárt termelt 48%-os
cukortartalommal. Ez hektáronként 120 kg méznek felel meg. Hazánkban kiváló méhlegelőnek ismerik. A
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
345 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
baltacim jó hordást adhat, nem ritka az 5 kg-on felüli sem, tehát érdemes rá vándorolni. Nagyobb területen
magnak meghagyva jelentős mézhordás érhető el, a kis területek azonban csak napi élelemmel látják el a
méhcsaládokat. Egy hátránya van, hogy gyakran egybeesik a főhordást nyújtó akácvirágzással, ilyenkor a
méhek továbbra is a baltacim virágait látogatják.
Jelenleg zömmel a Dunántúl és Bács-Kiskun megye sekélyebb termőrétegű, mészben gazdag talajain termesztik.
A talajt humusszal és nitrogénnel gazdagítja, sőt a gyengébb termőerejű talajt annyira megjavítja, hogy a
következő években igényesebb növények is termeszthetők.
c) Fehér somkóró
A fehér somkórónak egynyári (egyéves) és áttelelő (kétéves) változata van.
Gyökérzete mélyrehatoló karógyökér sok oldalgyökérrel. Gyökerein a levegő szabad nitrogénjét megkötő
baktériumok élnek. Szára 1–3 m magasra nő, sűrűn elágazik, kopasz vagy gyengén szőrözött. Levelei hármas
osztatúak, alakjuk visszás tojásdad. Virágzata hosszú füzéres fürtöt alkot, egy virágzatban 60–80 virág található.
Vízigénye növekedése kezdetén jelentős, virágzásakor a szárazságot jól tűri. Szélcsendes, meleg időben a
méhek sűrűn látogatják a virágokat, hogy a kiválasztott nektárt begyűjtsék. A hűvös, esős időjárás a
nektárfejlesztésre és a nektár begyűjtésére kedvezőtlen.
A fehér somkóró fővirágzása június-július hónapokra esik, és gyakran hat héten keresztül virágzik. A virágok
zömmel a délelőtti órákban nyílnak, legkorábban az alsó virágok és legkésőbb a virágzat csúcsi tájékán levők. A
somkóró idegen megporzású növény. A virágpor közvetítését a rovarokon kívül a mézelő méhek végzik, ezáltal
a magtermés fokozódik. Egy virág egy nap alatt 0,04 mg 36%-os cukrot választ ki. Számítások alapján egy
hektár somkóró tábláról kedvező körülmények mellett 200 kg méztermés érhető el.
A fehér somkórót elsősorban a szárazabb éghajlatú, meszes, sovány homoktalajokon termesztik takarmánynak,
zöldtrágyának és magnak. A talajt humusszal és nitrogénnel gazdagítja. Somkóró után igényesebb növények
termeszthetők. Méhészeti szempontból csak a magnak hagyott somkóró-tábla jelenthet értéket, mert
zöldtakarmánynak még bimbós állapotában lekaszálják, zöldtrágyának pedig java virágzása idején szántják le. A
fehér somkóró nagy táblában magnak termesztve méztermést ad, kisebb területen vagy szórványos
előfordulásban napi táplálékot nyújt a méheknek.
d) Szegletes lednek vagy szegesborsó
Karógyökérzete 60–90 cm-re nő meg, gyökerein nitrogéngyűjtő baktériumok fejlődnek. Szára 60–100 cm
magasságot elér, vékonyszárú és sűrűn elágazódó. Levelei összetettek, párosan szárnyaltak és hosszúkásak.
Virágai egyesével fejlődnek, ritkán fürtvirágzatot alkotnak. A virág fehér vagy színes. A nektárkiválasztó
szövetek a magház alatt helyezkednek el. A hazai talajokon általában sikerrel termeszthető. A szikes és erodált
erdőtalajokon a fontos pillangósvirágú növények egyike. Vízigénye inkább növekedése első felében nagyobb,
virágzásakor a szárazabb és melegebb időjárást kedveli. Hűvös, esős időben vontatottan virágzik és rosszul
termékenyül.
Tavasszal vetve júniusban, másodnövényként vetve pedig július-augusztusban virágzik, és késői méhlegelőt
nyújt. Öntermékenyülő növény, de idegen megporzás is lehetséges, amelyet a méhek gyűjtőmunkájuk során
elősegítenek. Jó mézelőnek tartják. Megfigyelték, hogy hat hétig tartó virágzásának kezdete egybeesik az
akácvirágzás végével. Nektártermelése még a melegebb napokon is csak 10 óra után indul meg, de egész estig
tart. Minél melegebb az időjárás, annál bőségesebben termeli a nektárt. Hűvös, esős időben nem mézel. A
szegletes lednek, ahol magtermesztésével foglalkoznak, napi élelmet adó mézelő növény.
e) Fehér here
Jelentősebb formái a vadon élő fehér here, a közepes termetű és levelű termesztett fehér here, valamint a
nagytermetű, nagylevelű termesztett fehér here vagy lódi here.
A termesztett fehér here vagy kúszó here évelő, alacsony termetű 3–4 évig termesztésben levő lágyszárú
növény. Gyökérzete vastag orsógyökér, amely fél méterre vagy annál mélyebbre is lehatol a talajba,
oldalgyökerei csak a felső 20 cm-ben sűrűn elágazódva hálózzák be a talajt. A nektár a magház alatti
nektáriumban termelődik, a méhek a nektárhoz könnyen hozzáférhetnek a pártacső rövidsége miatt. Termése 3–
4 rekeszű hüvelytermés, benne 2–4 vese alakú, fényes, narancssárga maggal.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
346 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A fehér here a száraz, kavicsos homok kivételével a közepes termőerejű talajokon is megél, de szépen díszlik a
tápanyagban gazdag, kötött agyag, vályog, öntés és szikes talajokon is. A szárazságot jól tűri, ilyenkor apró
virágok fejlődnek. Egy kiadós eső hatására ismét erőteljesen fejlődésnek indul, és azt követően tovább virágzik.
A hővösebb vagy változékony idő nem akadályozza a virágzást, tehát virágzási hőoptimuma jóval alacsonyabb,
mint a lucernáé vagy a vörösheréé. A vadon tenyésző fehér here májustól októberig virágzik, a termesztésben
levő fehér here fővirágzása július hónapra esik. A gombvirágzaton belül először az alsó, a legfejlettebb virágok
nyílnak ki, és legkésőbb virítanak a csúcsi virágok. Egy-egy gombvirágzat 7–8 nap alatt virágzik el. A fehér
here virágzásakor erős mézillatot áraszt, emiatt a méhek szívesen látogatják. A megporzásban a méheken kívül a
különböző vadméhfajok és más rovarok is közrejátszanak. Megtermékenyülés után a virágok lehajlanak és
elszáradnak. A magnak termesztett fehér here a hektáronkénti többmillió virág nektártermésével jelentős nyári
méhlegelőt nyújt. Fővirágzása idején gyakori a 30–50 dkg-os súlygyarapodás. Kisebb foltokban,
gyeptelepítésekben, szórványos előfordulásban is jelentős mézelő, mert egész nyáron táplálékot ad, sőt az
ínséges időszakokban foglalkoztatja a méheket és táplálékforrás kiegészítő.
f) Tarka koronafürt
A pillangós szálastakarmányok közül legkevésbé ismert faj a tarka koronafürt. A kérődzők kiváló
takarmánynövénye, termőképessége elérheti a tíz tonnát. A lucernával azonos beltartalmi értékű növény. A
lucernatalajoktól 1–1,5 pH-val savanyúbb talajokon is sikeresen termeszthető.
Legeltetésre kiválóan alkalmas, jól tűri a rágást, tiprást, nem okoz felfúvódást. Vetőmagja jól értékesíthető.
Biztos magtermő, 200–500 kg/ha átlagterméssel számolhatunk. Terméspotenciálja: 3,5–9 t/ha szénaérték a
talajtípustól függően. A futóhomok és a mély fekvésű vizes talajok kivételével minden talajtípuson sikerrel
termeszthető. Kártevői és kórokozói gyakorlatilag nincsenek. Hátrány a vontatott csírázás, kelés és lassú kezdeti
fejlődés, ezért csak tisztán telepíthető. Felhasználhatósága alapvetően legeltetés, (vadlegelőként is) és zöldetetés
(nem puffaszt), de készíthető belőle szilázs és szenázs is. Utak, vasutak védgáttöltések rézsűinek megkötésére is
alkalmas. Szőlők, gyümölcsösök sorközeinek védelmére is vethető.
Kiváló méhlegelő, hosszan, 35–40 napig virágzik.
g) Mézelő illatszer, fűszer- és gyógynövények
• Levendula
A Földközi-tenger vidékéről került hozzánk mint illatszernövény. Gazdagon elágazó szárú, kellemes illatú
félcserje. Magról és dugványról szaporítják. Az ipari célokat szolgáló mezőgazdasági kultúrákon kívül ez a
növény a parkok, virágoskertek gyakori dísznövénye is. A virágzás kezdetétől végéig a méhek erősen látogatják
a virágokat. Kár, hogy az illóolaj nyerésre termesztett területeken a virágzatokat teljes virágzásban „aratják”, így
a méhek nem gyűjthetik be az összes nektárt.
• Bazsalikom
Egyéves, elágazó szárú, jellegzetes fűszer illatú növény. Kertekben magról szaporítják. Júniustól szeptemberig
virágzik. Fehér virágai tömör füzért alkotnak. A rövid pártacső miatt a méhek könnyen hozzáférhetnek a
nektárhoz. Azon helyeken, ahol a bazsalikom nagyobb tömegben előfordul, a méhek számára kedvező
méhlegelő.
• Muskotályzsálya
A mediterrán származású növény termesztett illóolajnövényünk. Néha elvadul. Kékes rózsaszínű virágai füzért
alkotnak. Az egész füzér ragadós, mirigyes, erős illatú. A kedvező nektármérési adatok alapján a
muskotályzsálya jó mézelő növény, melyre vándorolni is érdemes.
• Orvosi pemetefű
Legelőkön, gyomtársulásokban előforduló évelő gyógynövényünk. Szennyes fehér virágai tömött füzért
alkotnak. Július-augusztusban virágzik. A méhek könnyen hozzájutnak a nektárhoz. A legtöbb méh 13–14 óra
között keresi fel a virágokat. Valószínűleg ekkor termelik a virágok a legtöbb nektárt. Azokon a területeken,
ahol a permetefű tömegesen előfordul vagy termesztik, a nyári méhlegelő hasznos tagjai közé sorolható.
• Koriander
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
347 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Elő-Ázsiából származó egyéves fűszernövényünk. Termesztik. A tavaszi vetés június-júliusban virágzik. A
méhek a szabadon álló nektármirigyhez könnyen hozzáférnek. A nektármirigy felületén képződött
nektárcseppek száraz, szeles időben hamar beszáradnak. A virágok a legtöbb nektárt (1 mg) 20 °C-on, párás,
meleg, szélcsendes időben választják ki. Azok a területek, ahol gyógyászati célra vagy fűszernövényként
termesztik, egyben kitűnő méhlegelők is.
• Édeskömény
Mediterrán eredetű gyógy- és fűszernövény. Termését konzervek, savanyúságok, italok ízesítésére, ezen kívül
húspác ízesítőnek alkalmazzák. Nálunk egyéves. Július-augusztusban virágzik. Virágainak szabad nektármirigye
miatt a korianderhez hasonlóan szeszélyes mézelő. Nem minden évben mézel jól, az esős nyarak kedvezőbbek.
Egyes tapasztalatok szerint párás, meleg nyarakon az édesköményről annyit lehet pergetni, mint az akácról. Ezt
a hazai pergetési eredmények ritkán igazolják.
• Vöröshagyma
A fehér virágaiból, melyek gömbvirágzatba csoportosulnak, a méhek főként nektárt gyűjtenek. A virágzás egy
hónapig is eltarthat. Párás, meleg időben előfordul, hogy a mérleges kaptár 2 kg-os súlygyarapodást is mutat.
Méze sárgás árnyalatú, hagymaszagú. Olyan terültre, ahol magnak hagyott táblák fordulnak elő, vándorolni is
érdemes, mert kiváló méhlegelő a hagymatábla.
• Gyapjas gyűszűvirág
Száraz területeken vadon előforduló, ugyanakkor sokfelé termesztett gyógynövény. Kétéves. Júniustól
augusztus közepéig virágzik. A virágok egy nap alatt 0,4–0,6 mg nektár termelésére képesek. Hektáronként 13
ezer virágot figyelembe véve a gyapjas gyűszűvirág hektáronként 25 kg világossárga mézet termel.
• Piros gyűszűvirág
Kétéves gyógynövény. Júniustól július végéig virágzik. A virágok lényegesen több, 6,1–20,3 mg nektárt
választanak ki, melynek a cukorértéke a 7,6 mg-ot is eléri. Annak ellenére, hogy mindkét növényfaj mérgező,
nektárjukat a méhek minden különösebb károsodás nélkül gyűjthetik.
• Kerti borágó
Mediterrán származású, régóta ismert fűszer-, gyógy- és dísznövény. Az egész világon az egyik legismertebb
méhlegelő. Egyéves, uborkára emlékeztető ízű és illatú faj. Virágzása június végén, július elején kezdődik és
30–40 napig tart. Egy virág 2–5 napig virágzik. A magház tövénél lévő nektármirigyek naponta 2,6 mg 44–
77%-os cukortartalmú nektárt választanak ki A nektár cukorértéke 1,3 mg. Hektáronként 200 kg körüli
mézmennyiséget termel. Mesterséges méhlegelőkénti termesztése méhészeti érdek.
4. 4.4. Vizes élőhelyek extenzív mezőgazdasági hasznosítása
A természetvédelmi szempontból jelentős extenzív gazdálkodási módok áttekintése során (4.1.5.3. fejezet)
röviden bemutattuk azokat a területi kategóriákat is, amelyek többé vagy kevésbé vízhatás alatt állnak.
Közüllük az alábbiak a legfontosabbak:
• vízfolyások víztere, hullámtere, árterülete és parti sávja;
• tavak, halastavak, kapcsolódó lápos, mocsaras, nádas területek;
• volt rizstelepek, kapcsolódó csatornák és parti sávjaik;
• rendszeresen és tartósan belvízzel borított területek.
Ezek a felsorolt területek nemcsak kiterjedésük miatt (mintegy 550–650 ezer ha) igen jelentősek, hanem az
élővilág számára fontos vizes élőhelyek, emellett és ennek figyelembevételével egyúttal fontos területei a
vizekhez kötődő, több haszonvételű, hagyományos extenzív mezőgazdálkodási rendszereknek. Különleges
jelentőségük és sérülékenységük indokolja, hogy e területek gazdálkodási rendszereinek három igen jelentős
formájával részleteiben foglalkozzunk. Ezek:
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
348 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• a halgazdálkodás,
• a nádgazdálkodás és
• a komplex ártéri gazdálkodás.
4.1. 4.4.1. Halgazdálkodás
4.1.1. 4.4.1.1. A hazai halgazdálkodás helyzete
Az édesvízi haltermelésnek több évszázados múltja van Magyarországon. A földrajzi, vízi és klimatikus
adottságok kedvezőek a hagyományos tógazdasági és esetenként az intenzív üzemi, valamint a természetes vízi
haltermeléshez, halászathoz. A kedvező ökológiai adottságaink és a rendelkezésre álló technológiai ismertek
megfelelő alapot nyújtanak ahhoz, hogy az ágazat az elkövetkező években nagyobb szerepet töltsön be a magyar
agrárgazdaság egészében.
Hazánk a Kárpát-medence közepén elterülő, mély fekvésű, nagy folyókkal átszelt ország. A vízrendszer vázát a
külföldről érkező nagy folyók határozzák meg, hozzájuk csatlakozik a hegyvidékek és a síksági árterületek
egymástól merőben eltérő jellegű vízhálózata. A XIX. század végére, a korábban annyira jellemző
„vadvízország” – nagy kiterjedésű lápos, mocsaras területek – a Duna–Tisza vízrendszer árvízmentesítése során
megszűnt. Ezt követően kezdődött meg a mesterséges halastavak nagy arányú építése. A vízszabályozás
következtében, a vízgazdálkodás javítása érdekében századunkban folyamatosan épültek több célú hasznosításra
a belvízi tározók, illetve folyóinkon a duzzasztó művek. Ezen előzmények következtében alakult ki a mai
halgazdálkodás területe, amely 172 000 ha, ebből természetes víz és víztározó 147 000 ha, és mesterséges
halastó 25 000 ha. Ez utóbbiból közel 22 000 ha üzemel.
A Kárpát-medence őshonos halfaunájában meghatározó jelentőségűek a pontyalakúak (Cypriniformes) és a
sügéralakúak (Perciformes) rendjébe tartozó fajok. A domborzati és az éghajlati viszonyok mellett az őshonos
halfauna összetételének is tulajdonítható, hogy a pontyos tógazdálkodás vált Magyarországon a haltermelés
legfontosabb területévé. Magyarország vizeiben jelenleg megtalálható 74 halfaj közül 28 védett.
Hazai haltermelésünk a következő termelési alapokon, gazdálkodási formákon nyugszik:
• tógazdasági haltermelés,
• természetes vízterületek (tavak, folyók, holtágak, víztározók, bányatavak) halászata,
• intenzív (átfolyóvizes és recirkulációs) haltermelő rendszerek.
Haltenyésztésünk legfontosabb adatait a 88. táblázat foglalja össze.
89. táblázat - Halastavainkon élő veszélyeztetett madárfajok és élőhelyigényük
Megnevezés Tógazdaság
Természetes víz
Összesen Halászfogá
s Horgászfog
ás
Ponty 13 528 1239 2040 16 807
Amur 745 57 261 1 063
Busa 3 029 676 – 3 705
Ragadozó hal 391 380 490 1 261
Egyéb fehér hal 730 672 1699 3 101
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
349 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Intenzív telep 700 – – 700
Összesen 19 123 3024 4490 26 637
Az összes termelés 63%-át adó pontyállomány termelő képességének és genetikai minőségének a javítására
1996-ban kezdődtek el a pontyfajták teljesítményvizsgálatai és törzskönyvezésük. A 15 elismert pontytenyésztő
szervezet 22 pontyfajtát jelentett be fajtaelismerésre. A Haltermelők Országos Szövetsége 1997-ben létrehozta
Pontytenyésztő tagozatát, és kidolgozta hosszú távú tenyésztési programját. Ebben meghatározta az általános
tenyészcélt, javaslatot tett az alkalmazható tenyésztési módszerekre, ismertette a teljesítményvizsgálatok rendjét,
kidolgozta és bevezette a törzskönyvi nyilvántartást, valamint a származási igazolás rendszerét.
A halászati kutatásban kiemelkedő jelentőségű a szarvasi Haltenyésztési és Öntözési Kutatóintézet több
évtizedes munkája, valamint a nagyobb agráregyetemeken működő halas kutatócsoportok eredményei.
Középfokú halászati képzés jelenleg a Tatai Jávorka Sándor szakközépiskolában folyik. A felsőfokú oktatásban
jelenleg csak a Szent István Egyetem Mezőgazdasági és Környezettudományi Karán működik Halgazdálkodási
Tanszék, Horváth László vezetésével, Halászati szakmérnöki képzést pedig a Debreceni Egyetem
Agrártudományi Centruma szervez.
A hazai halászat szervezettsége európai viszonylatban jónak mondható. Két fő érdekképviseleti szervezetük van,
a Halászati Terméktanács, amely elsősorban a piaci folyamatok áttekinthetőségét biztosítja és a Haltermelők
Országos Szövetsége, amely szervezet a haltermelés szakmai hátterét igyekszik nyújtani tagjainak. Feladataiból
adódóan ez utóbbi szervezet tekinthető a természetvédelem területén dolgozó kormányzati és civil szervezetek
szakmai tárgyaló partnerének is.
4.1.2. 4.4.1.2. Halgazdálkodás és természetvédelem
A jobb életfeltételek megteremtése érdekében az emberiség egész kontinensek arculatát változtatta meg, kiirtotta
az erdőket, mezőgazdasági művelés alá vonta a földet, szabályozta a folyókat, lecsapolta a mocsarakat, s így a
természetes környezetet mindinkább mesterséges táj váltotta fel. Ha az élőhely változik, a változás mértékének
megfelelően változik az élőlények csoportjainak, populációinak összetétele, sokfélesége.
Számos olyan ügy (téma) van, ahol a természetvédelem és a halászat érdekei találkoznak, ilyenek a
vízminőség védelme, megőrzése, a vizes élőhelyek állapotának javítása, természetes állapotban való fenntartása.
A halászati és természetvédelmi intézkedések egyik összehangolt célja, hogy ezen szabályozások ne
veszélyeztessék a biodiverzitást, illetve legalább ne okozzák a diverzitás csökkenését. Általános elvként kell
figyelembe venni, hogy vizeink legfontosabb és legfejlettebb élőlényei a halak, szabályozó szerepük a vízi
élettérben meghatározó.
Hazai folyóinkra napjainkban is jellemző a fajgazdagság. Folyóink szubmontán területének egy hektárján kb.
70–100 kg, az alsó síkvidéki szakaszokon 300–400 kg hal él. A folyóvizek faji változékonyságához, heterogén
voltához képest a természetes tavaink inkább homogénnek tekinthetők, ezért e halközösségek rendszerint
kevesebb fajból állnak. A mesterséges tógazdaságok bár korlátozottan szolgálják a vízi életközösségek okszerű
fenntartását, viszont nagyban elősegíthetik a veszélyeztetett halpopulációk fenntartását.
A halászat és a természetvédelem jól összehangolt működése eredményezheti, hogy a hazai természetes
vizeinkben élő 74 halfaj élettere ne sérüljön. A tógazdasági halászat a termelés természetes kísérőjeként teszi
lehetővé egyes természeti értékek megtelepedését, jelenlétét a halastavakban. Mindkét érdekcsoport részére
fontos a halastavak üzemelése. A halgazdálkodók számára a megélhetés forrását jelenti, a természetvédők
számára pedig olyan lehetőséget, mely optimális esetben biztosítja a vízi élőhelyek fennmaradását.
A biodiverzitás védelmével kapcsolatos nemzetközi egyezmények halgazdálkodásunkat és természetvédelmi
kapcsolatait számos vonatkozásban közvetve vagy közvetlenül is érintik, melyeket a Magyar Köztársaság az
alábbiak szerint illesztett jogrendjébe:
• a nemzetközi jelentőségű vadvizekről szóló, Ramsarban, 1971-ben elfogadott egyezményt pontosításokkal
egységes szerkezetben az 1993. évi XLII. törvénnyel,
• a világ kulturális és természeti örökségének védelméről szóló, Párizsban, 1972-ben elfogadott egyezményt az
1985. évi 21. törvényerejű rendelettel,
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
350 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• a vándorló, vadon élő állatfajok védelméről szóló, Bonnban, 1979-ben elfogadott egyezményt az 1986. évi
VI. törvénnyel,
• a biológiai sokféleségről szóló, Rio de Janeiróban, 1992-ben aláírt egyezményt az 1995. évi LXXXI.
törvénnyel,
• a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelméről szóló, 1973-ban,
Washingtonban elfogadott egyezményt az 1986. évi 15. törvényerejű rendelettel hirdette ki Magyarország,
amelynek végrehajtását a 46/1990. (XII. 7.) KTM rendelet szabályozza,
• az európai vadon élő növények, állatok és természetes élőhelyeik védelméről szóló Bernben, 1979-ben
elfogadott egyezményt pedig 1990-ben tette közzé.
A biodiverzitás védelmével kapcsolatos hazai feladatokat a halgazdálkodás területén elsősorban
• a természet védelméről szóló 1996. évi LIII., valamint a halászatról és horgászatról szóló 1997. évi XLI.
törvény szabályozza,
• meghatározó még a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény, valamint a
vízgazdálkodásról szóló 1995. évi XCIII. törvény,
• a nem halászható (horgászható) halfajokról, halászati – horgászati tilalmakról szóló 73/1997. (X. 28.) FM-
KTM együttes miniszteri rendelet,
• a védett állatfajok védelmére, tartására, bemutatására és hasznosítására vonatkozó részletes szabályokról
szóló 8/1998 (I. 23.) kormányrendelet,
• továbbá szintén irányadó a 46/1999 (III. 18. ) sz. kormányrendelet, amely a hullámterek, a parti sávok, a
vízjárta, valamint a fakadó vizek által veszélyeztetett területek használatáról és hasznosításáról szól.
4.1.3. 4.4.1.3. Tógazdasági haltermelés
a) A halastavak jelentősége
Magyarországon a múlt század közepéig több, mint kétmillió hektár terület ún. vadvíz vagyis időszakosan vagy
állandóan vízzel borított terület (lápok, mocsarak, tavak, nedves rétek) volt. Ezeket az Alföld vízrendezési
munkálatai, a Duna és a Tisza szabályozási munkái nagyrészt megszűntették. A vadvizekhez kötődő gazdag
élővilág erősen lecsökkent, több faj ki is pusztult (pl. rózsás és borzas gödény, hód, nyérc).
A természetes vadvizek drasztikus megfogyatkozását a halastavak létesítése némiképpen ellensúlyozta. A
természetes édesvizű tavakat utánzó nagyméretű vízfelületeik és a bennük kialakult növénytársulások több
vízhez kötődő veszélyeztetett állatfajnak teremtettek kedvező életfeltételeket. A halastavakat sokszor
természetes tavak vagy mocsarak helyén, nedves és száraz gyepek környezetében létesítették, ami
benépesülésüket megkönnyítette.
A halastavak Magyarországon a vízi élővilág megőrzése szempontjából kiemelkedő jelentőségűek, mert:
• országszerte elterjedtek,
• a halastavi termelőtevékenység gondoskodik a vizes élőhely fennmaradásáról,
• a természetes vizeknél mintegy százszor nagyobb biomassza koncentrálódik bennük, így kiváló táplálkozási
lehetőséget kínálnak a vízimadarak számára.
A legnagyobb kiterjedésű halastórendszerek az Alföldön a Tisza és Körösök vízrendszeréhez, illetve az ezekből
kiágazó öntözőcsatornákhoz kapcsolódva, körtöltések építésével létesültek. A Dunántúlon található
völgyzárógátas halastavak általában kisebb méretűek, de nagy számban találhatók. A magyarországi halastavak
általában sekély vizűek (az átlagos vízmélység 60–80 cm). A halastórendszerek általában több, különböző
funkciójú – és ebből eredően különböző méretű – tóból állnak. A tavak többsége 10–100 ha közötti méretű, de a
tófelület többségét a nagyobb, 100 ha fölötti tavak teszik ki, amelyek között néhány 500, illetve 1000 ha feletti
tórendszer is található. Mindehhez jelentős kiterjedésű csatorna- és gátrendszer tartozik. A terület 5–25%-a nád
és gyékény, ami a tavak szélén és a belső területeken változatos szigetek formájában található. A mocsári
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
351 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
vegetáció igen fontos és tipikus elemei a gyökerező és lebegő hínártársulások. A gátakon, illetve a gátak által
közbezárt területeken sokszor találhatók fák, facsoportok is. Mindezen járulékos élőhelyek is meghatározó
jelentőségűek a halastavakhoz kötődő biológiai sokféleség szempontjából.
A tulajdonviszonyokra jellemző, hogy a halastavak 58%-a kistermelők és kft.-k, 27%-a állami, míg fennmaradó
részük szövetkezeti és horgász tulajdonban van.
b) A hazai tógazdasági technológia alapjai
Magyarország klimatikus viszonyai között a tógazdasági haltermelés hároméves üzemformája a legelterjedtebb.
Ez azt jelenti, hogy az ikrából a harmadik év őszére lesz piacinak vagy étkezésinek (1–1,5 kg/egyed) nevezett
hal. A gyakorlatban persze az első és a második nyár után is értékesítenek halat a gazdák, de elsősorban tovább
nevelésre és természetes vizek népesítésére.
A jórészt magyar szakemberek által kidolgozott és a világban elterjedten használt technológia szerint a
mesterséges szaporítás és ikraérlelés után kikelő hallárvákat ivadéknevelő tavakba helyezik. Az ivadéknevelés
4–5 hetes szakasza a technológia legérzékenyebb szakasza, ahol az egész 3 éves ciklus eredményessége foroghat
kockán. A hagyományos technológia szerint az ivadéknevelést kisebb 0,5–1 ha területű tavakon végzik,
ahonnan a lehalászott ivadékot nyár közepén helyezik át a termelő tavakba. Egyre elterjedtebben alkalmazott
módszer a nagytavas ivadéknevelés is, ahol a termelő tavat a hagyományos feltöltési időben, csak félig töltik fel,
majd a lárva kihelyezést követően csak a nyár elejére érik el az üzemi vízszintet.
A március-áprilistól kezdődő tenyészszezon hagyományosan a novemberi lehalászással ért véget, amikor a
halak a 200–1000 m2-es, 2 m mély telelő tavakba kerültek. Jelenleg a megváltozott piaci követelmények miatt
egyre gyakoribbak a június–júliusi, úgynevezett nyári halászatok, amelyek sokszor a tavak leeresztése nélkül,
nagyvízen történnek.
A tenyészszezon előtt és alatt a halasgazda trágyázással növeli a tavak természetes hozamát, amely a halak
súlygyarapodásának mintegy 30%-át adja. A trágyázás jobbára istállótrágya vagy hígtrágya kijuttatásával
történik, de intenzívebb termelés esetén kisebb mennyiségű (100–200 kg/ha) műtrágyát is alkalmaznak. A
halastavak tápanyag-gazdálkodására jellemző, hogy az intenzív hidrobiológiai folyamatok miatt a bejuttatott
tápanyag minimális veszteséggel hasznosul. Így fordulhat elő, hogy a trágyázás leállítása után 1–2 hónappal
leengedett tavak elfolyó vize jobb minőségű, mint a befogadott víz minősége.
A halak növekedését a gazdálkodó takarmányozással is segíti a tenyész idő során. Ivadék kiegészítő
takarmányozására esetenként használnak mesterséges tápot is, de a tógazdasági haltenyésztésre a szemes
takarmányok (elsősorban búza) etetése a jellemző.
Magyarországon a tógazdasági haltermelés fő hala a ponty (73%), amely mellett a makrovegetációt is gyérítő
amurt (5%) és planktonevő busát (19%) is népesítenek. A tóba óhatatlanul bekerülő nem tógazdasági halak
(főleg ezüstkárász) populációinak féken tartására mindig telepítenek ragadozó halakat (3% csuka, harcsa, süllő)
is a tavakba. Ezzel az úgynevezett polikultúrás népesítéssel és – a más állattenyésztési ágakhoz képest még
legintenzívebb formájában is – extenzív technológiával, évente országos átlagban mintegy 1000 kg/ha bruttó
hozam érhető el.
c) A halastavak természeti értékei
• Botanikai értékek
A halastavak botanikai értékei elsősorban az értékes társulások, például nádas (Scirpo-Phragmitetum), rence-
békalencse hínár (Lemno-Urticularietum), sulymos hínár (Trapetum natantis), de gyakran megtelepednek egyedi
értéket is képviselő mocsári fajok és hínárnövények [sárga nőszirom (Iris pseudacorus), sulyom (Trapa natans)]
is.
• Zoológiai értékek
Gerinctelenek. A halastavak gerinctelen faunájáról kevés adat áll rendelkezésre, de a gyakorlati tapasztalat az,
hogy a különböző szitakötő fajok, melyek lárvái különösen kedvező feltételeket találnak a tavakon, igen nagy
változatosságban és egyedszámban vannak jelen. A nádasok számos lepkefajnak kínálnak kiváló élőhelyet.
Halak. Az extenzív halastavi gazdálkodás kedvező életteret kínál számos védett és ritka halfajunk számára. Így
például a réti csík (Misgurnus fossilis) és a lápi póc (Umbra crameri) több tavon is előfordul.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
352 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Hüllők, kétéltűek. A felmérések szerint a halastavakon a következő kétéltű fajok fordulnak elő: pettyes gőte
(Triturus vulgaris), tarajos gőte (Triturus cristatus), levelibéka (Hyla arborea), kecskebéka (Rana esculenta),
tavi béka (Rana ridibunda), vöröshasú unka (Bombina bombina), zöld varangy (Bufo viridis), barna ásóbéka
(Pelobates fuscus). A halastavak faunájának állandó tagja a vízisikló (Natrix natrix). Elsősorban az idősebb
tavakon fordul elő a mocsári teknős (Emys orbicularis).
Madarak. A halastavak természeti értékei közül fajgazdagságuk és nagy egyedszámuk miatt kiemelkednek a
madarak. A folyószabályozások után a vízimadarak az eltűnő természetes tavak és árterületek helyett a
halastavakon találták meg az igényeiknek megfelelő élőhelyet.
A halastavak természetvédelmi jelentősége nagymértékben azon múlik, hogy milyen fészkelőhelyek állnak a
madarak rendelkezésére, ez pedig szorosan összefügg növényzetük állapotával. A növényzet fejlődése az idő
előrehaladtával fokozatosan változik, az öregebb halastavakon összetettebb és természetesebb, mint az
újabbakon.
A gátak füves, illetve gyomos oldalában gyakran fészkelnek récefélék. A gátakon található fák és bokrok sok
énekesmadárnak nyújtanak fészkelési lehetőséget. Ebből a szempontból különösen értékesek az idősebb,
odvasodó fák, amik az odúlakóknak adnak otthont, illetve a lelógó ágú fűz- és nyárfák, amelyek a függőcinege
kedvelt fészkelőhelyei.
Előbb-utóbb minden halastó gátja mellett megjelennek a nádasok, amelyek megtelepedése a halasgazdának is
érdeke, hiszen védelmet nyújtanak a hullámverések ellen, és ezáltal megakadályozzák, hogy a víz elmossa
azokat. A nádasok természetvédelmi jelentősége nagymértékben függ azok kiterjedésétől és kezelési módjától
(részletesen a 4.4.2. fejezetben). A kisebb nádasok elsősorban a törpegémnek, illetve a nádi énekesmadaraknak,
így a nádirigónak, a foltos- és az énekes nádiposzátának, nádi tücsökmadárnak kínálnak fészkelési lehetőséget.
A gyékényesek és a sásosok jelenléte már lehetővé teszi ritkább fajok, így a fülemülesitke és a kékbegy
megjelenését is. A szélesebb nádasokban már sokszor megtelepszik a bölömbika, a nyári lúd és a barna rétihéja
is, ritkábban kisebb-nagyobb gémtelepek is kialakulhatnak. Az utóbbi fajok számára különösen fontos az avas
nádasok meghagyása, mert számukra ez szolgál fészkelőhelyül. A tavaszi nádégetés veszélyes lehet a nádasok
fészkelői számára, mert a korán költeni kezdők fészkének pusztulását okozhatja, de megsemmisíti a később
költők élőhelyét is. Ugyancsak kedvezőtlen lehet, ha hiányoznak az előző évekből származó avas nádasok, mert
ekkor sok faj – pl. a gémek és a törpe vízicsibe – nem találnak megfelelő fészkelőhelyet.
A fészkelő madarak számára ugyancsak fontos az úszó hínárvegetáció vagy a tófenékben felverődő
keserűfűfélék vízfenéken elterülő szőnyege. Az ilyen növényzet kiváló fészkelőhelyet biztosít a ritkább
fattyúszerkő és a feketenyakú vöcsök számára. A hínarasok, illetve a nádasok fészkelőinek költését gyakran
veszélyezteti a tavak költési időben történő lecsapolása.
A tavasszal szárazon álló, vízállásos medencék, a szikes tavi környezethez való hasonlóságuk miatt elsősorban a
gulipán, ritkábban a széki lile és a gólyatöcs számára lehetnek vonzóak. Fészkelésük sikerét gyakran
veszélyeztetik a költési idő alatti tófeltöltések.
A nagy felületű, nyugodt és táplálékban gazdag halastavak kitűnő területek a vonuló vízimadarak számára.
Feltöltött állapotban általában récék, vadludak és sirályok találnak itt pihenőhelyet, míg lecsapoláskor a nagy
kiterjedésű iszapos felületek – az előbbiek mellett – ide vonzzák a parti madarak tömegeit is. Néhány tiszántúli
halastavon rendszeresen gyülekeznek a darvak is.
A 89. táblázat összefoglalja a halastavainkon élő veszélyeztetett fajokat, illetve élőhelyigényüket.
90. táblázat - Az NAKP tógazdasági programjának 2002. évi gazdálkodási előírásai és
azok várható hatásai
Madárfajok Védelmi
helyzet
Gátak
füves
növény-
zete
Fák és
bokrok Nádasok
Gyéké-
nyesek,
sásosok
Úszó-
hínár-
vegetáci
ó
Szárazo
n álló,
vízálláso
s
medencé
k
Költő fajok
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
353 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Kis kárókatona
(Phalacrocorax
carbo) V
+
Rétisas
(Haliaetus albicilla) VF
+
Cigányréce
(Aythya nyroca) R +
+
Csíkosfejű
nádiposzáta
(Acrocephalus
paludicola)
B +
Törpegém
(Ixobrychus minutus) Cs
+
Vörös gém
(Ardea cinerea) Cs
+
Bölömbika
(Botaurus stellaris) R
+
Törpe vízicsibe
(Potzana pusila) S
+
Vörösnyakú vöcsök
(Podiceps grisegena) S
+
Üstökösgém
(Ardeola ralloides) S
+
Nagy kócsag
(Egretta alba) VF
+
Kis kócsag
(Egretta garzetta) S
+
Fattyúszerkő
(Chlidonias hybrida) B
+
Fülemülesitke
(Luscinia
melanopogon)
Cs +
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
354 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Nem költő (vonuló/telelő) fajok
Kis lilik
(Anser erythropus) V
+
Halászsas
(Pandion haliaetus) V
+
Daru
(Grus grus) S
+
Tavi cankó
(Tringa stagnatilis) R
+
Jelmagyarázat: V – veszélyeztetett, S – sebezhető, Cs – csökkenő állományú, R – ritka, VF – védelemtől függő
fajok.
Emlősök. Hazánk jelenleg „vidra nagyhatalom” Európában, ami nem kis részben a halastavak kiváló vidra
eltartó képességének köszönhető. Az utóbbi években olymértékben megnőtt a vidrák száma a halastavakon,
hogy gyakran óriási károkat okoz az anyaállományban és a telelő-raktár tavakon.
4.1.4. 4.4.1.4. A tógazdasági haltermelés és a természetvédelem konfliktusai
A halgazdálkodás és a természetvédelem összefüggésrendszerében a tógazdasági haltermelés az a termelési
mód, amely a legtöbb ponton kapcsolódik a természetvédelemhez. A tógazdasági haltermelés ugyanakkor
gazdasági szempontból is a legjelentősebb valamennyi halgazdálkodási forma között. Ezek a tények is
indokolják, hogy ezen extenzív termelési mód és a természetvédelem problémáit részletesebben is
megvizsgáljuk.
a) A halastavak életközösségeit veszélyeztető tényezők
• A nádszegélyek irtása, égetése
A hatékonyabb halgazdálkodásra törekvés a nádasok területének csökkentése irányába hat. Ez elsősorban a
védett madárfajok (mindenekelőtt a gém- és kócsagfélék) fészkelőhelyét veszélyezteti. A korábban gyakori
nádégetést ma már törvényi rendelkezések tiltják. Az égetés helyett a nádvágás alkalmazható, ami gazdaságilag
is indokolt, mivel a nád értékes exportcikk. Nádvágásra legalkalmasabb a téli időszak, míg ritkítása egész évben
történik. Utóbbi veszélyeztetheti az ott fészkelő madarak költési sikerét.
• A tavak kaszálása és az eutrofizáció
Hasonló gondot okoz, mint a nád gyérítése. A csér- és sirályfélék potenciális fészkelőhelyét teszi tönkre, viszont
a tókaszálás a bentikus eutrofizáció kivédésének az egyetlen lehetősége, ezért elvégzése mindenképpen
szükséges a gazdálkodás szempontjából.
• Tóleeresztés, tófeltöltés
A tavaszi lehalászás és a tavasz végi, nyár eleji tófeltöltések a száraz tófenékre fészkelő parti madarak
fészakaljait pusztíthatja el. A költési szezonban a tavak vízszintjének változtatása hátrányos a vízimadarak
számára, mivel a fészkek építésének magassága mindenkor a vízszint függvénye. Gyakran előforduló probléma,
hogy a halgazdaságok leengedik a fészkek alól a vizet vagy épp ellenkezőleg, a vízszint emelésével elárasztják
azokat.
• A védett madarak elpusztítása
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
355 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Szintén jelentős problémája a természetvédelemnek. Sajnos még ma is előfordul, hogy halastavainkon vöcsköt,
kócsagot, nyári ludat, küszvágó csért ejtenek el. A természetvédelmi jogszabályok engedélyezik a halastavak
területén a kárókatona, a szürkegém, a szárcsa és a dankasirály elejtését. Mégis dúvadirtáskor sokszor előfordul,
hogy nem tesznek (nem tudnak!?) különbséget tenni a védett és az elejthető fajok között. Tapasztalataink szerint
a legtöbb vadász, vadőr, halőr fajismerete nem kielégítő a feladat ellátásához.
• A halastavak medrének meszezése
A halastavak lecsapolását követően a halgazdálkodási gyakorlat szerint a tavak medrét mésszel kezelik. A
gazdálkodás szempontjából erre azért van szükség, mert a meder mélyebb fekvésű területein összegyűlő
vizekben visszamaradhatnak ún. „szeméthalak” (főleg ezüstkárász), amelyek a tavak későbbi népesítését
nehezítik, illetve jelentős hatással lehetnek a gazdálkodás sikerességére. A meszezés másik oka a tómeder
fertőtlenítése és a víz termőképességének javítása. Ez a gyakorlat természetvédelmi szempontból teljesen
elfogadhatatlan, mivel a visszamaradó vizekben a tapasztalatok szerint nagy mennyiségű védett halfaj
(különböző csíkfajok) maradhatnak, illetve ide húzódnak vissza a halastavak vizet nélkülözni nem tudó egyéb
állatfajai is. Egy esetleges meszezés óriási károkat okozhat a halastavak természetes élővilágában.
b) A gazdálkodás eredményességét befolyásoló tényezők
A halastavakon folyó gazdálkodás sikerére leginkább az ott élő állatok halfogyasztása befolyásolhatja. Emlősök
közül a vidra halfogyasztása jelentős, amit éves átlagban napi 1 kg/egyed mértékűre becsülnek a szakemberek,
de pontos becslési módszer a halastavi károkozására még nincsen.
A trofikus kölcsönhatások közül igen jelentős mértékű és a gazdálkodás sikerességét közvetlenül befolyásoló a
halfogyasztó (piscivorus) madarak és a halállomány közötti anyag- és energiaforgalmi kapcsolat. A természetes
vizes élőhelyek csökkenésével az e területekre jellemző madárközösségek kedvező feltételeket találtak a
mesterséges halastavakon, és állományaik a nagy mennyiségű táplálékbázis miatt nagymértékben
koncentrálódtak. A madarak halastavi anyagforgalomban betöltött szerepének vizsgálata nagy jelentőségű mind
halgazdálokodási, mind természetvédelmi szempontból. A piscivorus madárfajok ökológiai szerepe különböző
módszerekkel meghatározható, illetve becsülhető, így széles körben elterjedtek azok a produkcióbiológiai
módszerek, amelyek az adott madárfaj egyedeinek testtömegéből vagy testfelületének nagyságából következtet
a létfenntartó energiaszükségletre. A másik módszertani csoport konkrét táplálékanalízisek segítségével ad képet
a madarak trofikus szerepéről. Előbbi inkább az elméleti produkcióbiológiai számításokhoz, utóbbi pedig
elsősorban a konkrét madárkárbecslésekhez alkalmas.
4.1.5. 4.4.1.5. A természetes vízi halgazdálkodás és a természetvédelem
A tavak és folyók halászata egyidős az emberiség történetével. A természetes vízi halgazdálkodás biológiai
alapjait a víz, mint három dimenziós tápközeg óriási produktivitása és a halfajok rendkívüli szaporodási
potenciálja adja. Ezek révén a jól működő vízi ökoszisztémák, egy ésszerű mértékű és méretű szelektív,
szabályozott halászat hal egyedszám csökkentő hatását a bennük rejlő ökológiai szabályozó mechanizmusok
segítségével az ökoszisztéma egészének sérülése nélkül tudják kompenzálni.
Ma már azonban igen kevés azon vízi élőhelyek száma (ha van ilyen, az szigorúan védett), amelyeken ne
érződne az emberi beavatkozás kisebb nagyobb hatása. Halgazdálkodási szempontból a legjelentősebb emberi
hatásoknak a felszíni vizek tápanyagtartalmának megnövekedése és szennyezése, valamint a mederrendezések
és a mesterséges vízkormányzás tekinthető. Ezek együttes hatása révén szélsőségesen megnőhet egyes
víztípusok produktivitása, míg az igényesebb, ritka halfajok nem találják meg a szaporodásukhoz szükséges
feltételeket. Ennek következtében az ilyen vízterekben egy-két igénytelenebb halfaj fog elszaporodni, amelyek a
szélsőségessé váló vízminőségi mutatókhoz (algavirágzás, oxigénhiány, gázfelszabadulás) is jól
alkalmazkodnak, és így drasztikusan lecsökken az ökoszisztéma fajdiverzitása. Ezért napjainkban a fenntartható
természetes vízi halgazdálkodásnak alapeleme a vizek átgondolt halasítása, melyet a törvény is előír a
vízterületeken halászati joggal rendelkezők számára. A népesítésnél nagyon fontos az adott vízi élettérnek
legmegfelelőbb fajok telepítése. Természetvédelmi szempontból a természetes vízi halászat akkor okozhat
problémát, ha törvénytelen eszközökkel vagy tiltott területen történik.
A természetes vízi halgazdálkodás sokat vitatott kérdésköre a betelepített és behurcolt halfajok, mint az
ökoszisztémák biológiai „szennyezőinek” problémája. Az általános természetvédelmi nézet szerint a nem
őshonos fajok veszélyeztetik az őshonos életközösségeket. A behurcolt halfajok kártétele a következőkben
foglalható össze:
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
356 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• az őshonos halfajokkal összeívva csökkentik azok szaporodási potenciálját, valamint genetikai leromlást
okoznak;
• a kompetíció és a ragadozás révén csökkentik az élőhelyek őshonos fajainak számát;
• élettevékenységeik az élőhely leromlását, ökoszisztéma szintű szegényedését okozzák (pl. túlzott amúr
telepítés).
Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni néhány betelepített halfaj kedvező hatását sem. Az amur például
hatékonyan használható fel a bentikus eutrofizáció élőhelyromboló hatásainak fékezésére. A makrofiton és hínár
vegetációt intenzíven fogyasztó halak terméketlen (hibrid vagy triploid) változatait számos országban
eredményesen telepítették ilyen célból.
Vannak azonban olyan halfajok is, amelyek ugyan őshonos elemei a magyar halfaunának, de a telepítés miatt a
korábbiaktól nagyságrendekkel nagyobb egyedszámban fordulnak elő. Ilyen például az angolna, mely igen sok
vitát váltott ki az elmúlt években. E halfajnak az őshonos faunát károsító hatása még nem tisztázott, nagy
gazdasági jelentősége ugyanakkor indokolná telepítését.
4.1.6. 4.4.1.6. A halgazdálkodás és a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program
A halastavakon a halgazdálkodás és a természetvédelem érdekei sokszor keresztezik egymást, de minden
esetben elmondható, hogy a természetvédelem érdeke a halastavakon a folyamatos termelés fenntartása. A
problémák rendszerint megelőzhetők, hatásaik csökkenthetők, ha már a tavak betelepítését megelőzően
figyelembe veszik a tó természeti adottságait, és úgy választják ki a tavakat a termelési célhoz, hogy ezáltal is
csökkenjen a konfliktusok kialakulásának lehetősége. A termelés során is számos olyan technológiai lépés van,
melyek adott tóegységre szabott módosításával úgy növelhető a gazdálkodás természetvédelmi haszna, hogy
közben a gazdálkodási cél sem sérül jelentősen. Nagyon fontos ezért, hogy a természetvédelmi szakemberek és
a tógazdák folyamatos szakmai kapcsolatban legyenek, ismerjék és értsék egymás céljait és indokait.
Az először 2002-ben meghirdetett NAKP tógazdasági program egyik célja a halastavak esetében ezért az volt,
hogy minél több gazdálkodó vegyen részt a programban és annak követelményeinek megfelelően alakítson ki
kapcsolatot a helyi természetvédelmi szakemberekkel. A 2002. évben a NAKP programban résztvevő halastavi
gazdálkodóknak a 90. táblázat szerinti gazdálkodási megkötéseket kellett vállalniuk.
91. táblázat - A legfontosabb nádas-felújítási eljárások
Előírt intézkedés Természetvédelmi
hatás Hatása a
gazdálkodásra
Vízkormányzás: a
gazdálkodóknak az ivadéknevelő
tavak kivételével a halastavakat
április 1. napjáig fel kell töltenie.
Fészkelési időben (március 15–
június 30.) 20 cm-nél nem lehet
nagyobb vízszintingadozás.
Vizes élőhely
biztosítása. Vízi
madarak fészekrakási
és költési
tevékenységének
biztosítása.
Növekvő vízdíj
költségek. Lehalászási
nehézségekből adódó
bevételkiesés.
Nádgazdálkodás: a gazdálkodó
vállalja, hogy a nád aratását és
kiszállítását olyan időszakban
végzi, amikor a munkálatok nem
zavarják a parti életközösségeket.
Élőhelyvédelem,
nádasban fészkelő
madarak szaporodási
feltételeinek
biztosítása.
Kieső bevételek a nád
értékesítésénél.
Vízi növényzet védelme: a
gazdálkodó vállalja, hogy olyan
gazdálkodást folytat, amely
lehetővé teszi a víztér egyes
területein a hínár vegetáció
megmaradását.
Botanikai értékek
közvetlen védelme. A
hínárok értékes vízi
életközösségeinek
védelme. Hínáron
fészkelő madarak
Területi adottságoktól
függően 50–100 kg/ha
hozamkiesés a
termelésben.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
357 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
szaporodási
feltételeinek
biztosítása.
Madárvédelem: a gazdálkodó
vállalja, hogy pályázatához az
illetékes Nemzeti Park Igazgatóság
által elfogadott „Madárriasztási
tervet” készít, és a madárriasztást a
tenyészidőszak alatt e terv szerint
végzi.
A haltermelésre
semmilyen vagy csak
kisebb mértékű
veszélyt jelentő madár
és emlős fajok
zavarásának
csökkentése.
Halfogyasztó madarak
károkozásának
növekedése,
(elsősorban
kormorán). Közvetlen
fogyasztás:
100–200 kg/ha/év
Sebzésből eredő
elhullás: 100–200
kg/ha/év
Takarmányozás: Termelő tavakon
csak szemes takarmányok etetése
megengedett. Pelletált
takarmányok csak állatgyógyászati
célból alkalmazhatóak.
Extenzív termelési
rendszer fenntartása. A
tóvíz minőségének
védelme.
Technológiai
korlátozás miatt a
termelés nem lehet
intenzív.
Trágyázás: a tavakon csak szerves
trágyát (istálló trágya és hígtrágya)
lehet alkalmazni a természetes
hozam fokozására. Tavak
lecsapolása előtt egy hónappal
trágyázni nem szabad.
Környezetbarát trágya
elhelyezés ösztönzése.
Felszíni és felszín alatti
vizek védelme.
Szállítási költségek
növekedése miatti
önköltség növekedés.
Egyes területeken
jelentős hozam kiesés
(100–200 kg/ha).
Hosszú távon a NAKP halastavi programjának célja a működő halastavak természeti értékének növelése az
állományok nagyságának növelésével és az élőhely funkciók megőrzésével, valamint a halastavak ökológiai
hálózatokban betöltött szerepének megőrzése és fejlesztése. A program fejlesztésekor figyelembe kell venni,
hogy a halastavak természetvédelmi értékei és lehetőségei nem egységesek, gyakran tóegységről tóegységre
változnak. Számos tóegység esetében a fenti alapprogramon felül meghirdethető gazdálkodási korlátozások
jelentős természeti értékeket hozhatnak létre. A lehetséges járulékos gazdálkodási követelmények például a
következők lehetnek:
• tóegység nettó hozama nem lehet magasabb, mint 600 kg/ha, ami biztosítja az extenzív gazdálkodás
fenntartását;
• törekedjen a halastórendszerek területén található úszóhínarasok, nádasok, fás növényzet megőrzésére;
• lehetőség szerint telepítsen őshonos fafajokat, mert ezek nagymértékben növelhetik a halastó természeti
értékeit;
• a nádasok vágása során kerülje az ún. taroló vágást, inkább helyenként hagyjon avas nádfoltokat a madarak
fészkelésének elősegítése érdekében;
• a tókaszálás ne érintse a tündérfátyol és tündérrózsahínárokat, mert ezek egyrészt értékes, védett
növénytársulások, másrészt kiváló fészkelőhelyek;
• az értékes vízinövényzetű tavakba kerülje az amur telepítését, mert az nagyobb állományban könnyen
kipusztíthatja a vízinövényzetet;
• a nagy nádasokkal vagy úszóhínármezővel rendelkező tavakba őszi lehalászású piaci halat telepítsen;
• február és augusztus között tartózkodjon a 20 centiméternél nagyobb vízmozgástól a nádasban és a hínáron
fészkelő madarak kímélése érdekében;
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
358 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• a tavaszi és a nyári lecsapolásokat, illetve a tófeltöltéseket próbálja meg olyan tavakra korlátozni, amelyeknek
nincs vagy csak keskeny nádszegélye van, így elkerülheti a védett fajok veszélyeztetését és az ezzel járó
problémákat;
• tavasszal szárazon álló nagy tóba csak előnevelt ivadék júliusi telepítését vagy tórekonstrukciót tervezzen,
mert ezek esetében nagy az esélye annak, hogy abban fokozottan védett madarak (gulipán, széki lile,
gólyatöcs) költenek;
• ha az egynyaras nevelésre kiválasztott tóban gulipán vagy széki lile fészkelt, akkor ez a tó csak a fészkek
elhagyása után népesíthető be; a madarak általában május végére fejezik be a költést, és azután a tó már a
szokásos technológia szerint használható;
• ha szükségessé válna egyes madárfajok riasztása vagy gyérítése, akkor ügyeljen arra, hogy az ne járjon védett
fajok elpusztításával, illetve élettevékenységük jelentős zavarásával;
• ne alkalmazzon a lecsapolt halastavak kezelésénél meszet és más fertőtlenítőszert.
Ezeket a korlátozásokat olyan kompenzációs összegek kifizetésével kell meghirdetni, hogy a gazdálkodóknak a
minden esetben bekövetkező bevételkiesések vagy ráfordítás növekedések ellenére is megérje vállalni azokat.
Figyelembe véve a halastavak és az azokon elérhető természetvédelmi célok közötti különbségeket, a rendszer
sikerének kulcsa egy kötelező vállalások sorát tartalmazó alapprogramból és a szabadon kombinálható
kiegészítő programokból álló pályázati struktúra kialakítása. A követelmények rendszerét a lehető legnagyobb
gazdálkodói részvétel elérése érdekében egyeztetni kell a halastavi termelők szakmai fórumain is.
A pályázatok értékelési rendszerébe és az egyes programok eredményének vizsgálatakor célszerű figyelembe
venni a meglévő és a program hatásaként létrejövő természeti értékeket. Ilyen lehet például a védett fajok
számának növekedése, egyes kiemelt jelentőségű fajok populációjának változása vagy egyes bioindikátorok
elemzése.
A program hatásaként javulna a halastavak, mint értékes élőhelyek eltartó képessége és élőhelyminősége. A
programban résztvevő halastavak mentén országos ökológiai hálózat alakulhat ki, amely biztosítja a vízhez
kötődő élőlények elterjedését és a populációk genetikai diverzitásának fennmaradását is. A halastavakon
növekszik a védett természeti értéket képviselő flóra- és faunaelemek egyedszáma, és növekszik az értékes
ökoszisztémák mérete is. A program közvetlen és közvetett hatásai révén csökken a felszíni és felszín alatti
vizek tápanyag terhelése, javul azok minősége. Mindezeken túl javul a termelők és a természetvédelmi hatóság
együttműködése és a haltermelők környezettudatossága, mivel a termelők ha csak részben is, de e program
bevezetésével először kapnak kompenzációt, kifizetést a természetvédelmi feladatok megvalósításáért.
4.2. 4.4.2. Nádgazdálkodás
4.2.1. 4.4.2.1. A hazai nádgazdálkodás helyzetének áttekintése
Magyarországon 40 000 hektár nádas művelési ágú terület van, ez az ország területének 0,4%-a. A hivatalos
földhasználati statisztika 1960-ban országosan 26 000 hektár nádast említ, ez 1975-ben 33 000 ha, 1990-ben már
több mint 40 000 hektár. A növekvő tendencia – a nagy lecsapolási program ellenére – jórészt a halastavak és
mesterséges víztározók építéséből fakad. Maguk a mesterséges vízfelületek peremrészei gyakran nádasok, de a
víztározók környéke – a talaj jelentős átvizesedése miatt – szintén nádasodásnak indult. Gyakorlati tapasztalatok
és a statisztikák természetének ismeretében állíthatjuk, hogy a valóságban mintegy 80 000 hektár nádas élőhely
található Magyarországon. A művelésből kivett kategóriába tartozó területek – például természetes vízfelület –
nem elhanyagolható hányada is náddal borított, amit statisztikailag nem tartanak számon.
A nádasok mind gazdálkodási mind természetvédelmi szempontból fontosak. A nádas hasznosítása egyike a
leginkább extenzív földhasználati módoknak, hiszen szinte csak a nád levágásából áll. A nádasok a sekély tavak,
mocsarak, víztározók esetében fontos szűrő szerepet töltenek be (Kis-Balaton, Velencei-tó, Tisza-tó stb.).
Környezetvédelmi jelentőségük napjainkban egyre inkább felértékelődik. Természetvédelmi jelentőségük is
kiemelkedő. Mind a gerinctelen, mind a gerinces vízi életközösségek és fajok szempontjából nagyon fontos
élőhelyek. Számos védett és veszélyeztetett szitakötőfajtól kezdve a telepesen költő madárfajokig a vízhez
kötődő élővilág jelentős részének a heterogén nádas kínál élőhelyet.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
359 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Közép-Európa legnagyobb nádasa a Fertő tó területén és akörül található, mintegy 7 000 hektár. Ez a terület ma
már nemzeti park. Jelentős a nádas a Balaton északi partvonalán, a Kis-Balaton és a Velencei-tó mentén, az
Alföldön a Hortobágyon és a Kiskörei-tározón. A védett nádasok összkiterjedése 12 500 hektár, a védett
területeknek ez 2%-a.
A nád aratása, amelyre speciális állami és magánvállalatok szerveződtek, télen történik. Leginkább speciális
gépeket alkalmaznak. A gépi aratás és technológiája sokszor veszélyezteti a fenntartható gazdálkodást, mert
fagymentes időben letapossa a nádat, szennyezi a területet (olajfolyás). A gépi aratás homogenizálja a nádast. A
mozaikosság fenntartása igényli a kézi nádaratást. Hasonlóan probléma a gyenge minőségű területek
művelésének elhanyagolása, ez tovább gyorsítja a minőségromlást. E területek gyenge minőségű nádját
energianyerésre vagy például gombatáptalaj készítésére lehet felhasználni. A jó minőségű nádat tetőfedésre és
nádpanelek készítésére használják.
A nádaratás és a nád kiszállításának végső időpontja február 15. Sokszor azonban még márciusban is folynak
ezek a munkák, veszélyeztetve az élővilágot. A le nem aratott nádasokat ugyanakkor sokszor leégetik, és ez
nagy pusztítást okozhat. A környezeti szempontokat figyelembevevő nádgazdálkodás gyakorlatának
megteremtése döntő jelentőségű a természeti értékek megőrzése érdekében.
4.2.2. 4.4.2.2. A nádtermelés természetvédelmi szempontjai
Egyre gyakrabban ismerik fel, hogy a fenntartható fejlődést figyelembe véve a kezelési eljárások mind a
gazdasági, mind a természetvédelmi hasznosítású nádasok esetében megegyeznek. A hasznosítás két módjának
aránya a tulajdonostól, a gazdasági és gyakorlati lehetőségektől függően változik.
Egy élőhely természetvédelmi kezelési alapelveinek meghatározásakor bármely ökoszisztéma esetén érvényes,
hogy a természetvédelmi kezelés célja a rendszer:
• integritásának hosszú távú megőrzése,
• a heterogenitás és a komplexitás fenntartása,
• a diverzitás megőrzése.
Bár a nádas nem tűnik összetett élőhelynek, mégis sok apró szabályzó mechanizmus működik benne. Az
abiotikus és biotikus környezeti tényezők bonyolult kapcsolatai a nádast élő rendszerré formálják, amely
folyamatosan változik.
A nádas egy vízi társulás, amely a szukcesszió természetes folyamatának egy stádiuma. A szukcesszió a
klimaxtársulással zárul. A nádasok nem tartoznak a klimaxtársulások közé, ezért a folyamatos szukcesszióban
lévő társulás igényli a megfontolt és okszerű emberi kezelést, mozaikos kialakítású nádasok fenntartását. Ennek
révén megvalósulhat az, hogy mindenkor, egymáshoz viszonylag közel, egy időben legyenek homogén, aratható
állományok (gazdasági érdek, szukcesszió lassítása, az eutrofizáció lassítása) és természetesebb állapotú,
különböző korú avas nádasok (a gerinctelen állatvilág és a fészkelő madarak, emlősök érdekében), csatornák
öblök, tisztások (a vízi szervezetek, a kétéltűek, hüllők, nádasban táplálkozó madarak, emlősök érdekében).
Fontos, hogy legyenek száraz és vizes talajú nádasok, illetve a parti zonáció a lehető legérintetlenebb
formájában maradjon fenn. Ez a változatos élőhelyeket kínáló nádas képes a legnagyobb fajgazdagságú,
specializálódott növény- és állatvilágot fenntartani, eközben maga is fennmaradni.
A nád téli vágása lehetővé teszi a betakarítást anélkül, hogy a nád növekedését károsan befolyásolnánk. A nád
száraz talajon is tökéletesen megél, de vetélkednie kell más erőteljesen növő fűfélékkel és szálfüvekkel,
amelyek az elárasztott talajon nincsenek jelen. A tavaszi árasztással együtt alkalmazott téli vágás képes
fenntartani a nád egyeduralmát.
A majdnem tiszta állományú nád esetében bevált kezelési módszereket alkalmazhatjuk akkor is, ha a nádasban
fenn akarjuk tartani vagy elő akarjuk segíteni a növényfajok nagyobb változatosságát, a munkafázisokat
azonban másképp kell időzíteni. A növények érdekében a vágást és legeltetést nyár végén kell elvégezni, a
levágott anyagokat el kell szállítani, hogy ezzel az avar felhalmozódását csökkentsük. Ideális esetben a víz
nyáron éppen elborítja a felszínt vagy egy kicsivel a talajszint alatt van, télen pedig árasztásra van szükség. Egy
ilyen rendszer sok növény számára biztosítja az ideális növekedési feltételeket, miközben csökkentjük több
erőteljes, magas növésű növény, például a nád esélyeit, amely viszonylag rosszul tűri a nyári vágást és
legeltetést. Ahol a kezelésnek ezt a módját alkalmazzuk, ott fokozatosan csökkenni fog a nád mennyisége.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
360 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az alkalmazható felújítási eljárások a nádas leromlásának vagy a szukcesszió előrehaladtának mértéke szerint
változnak. A nádas kezelése és felújítása között aránybeli különbségek vannak; a módszerek lényegében
megegyeznek, azzal a különbséggel, hogy felújítás esetén a nádas aljzatának megújítása válik a legfontosabb
feladattá. A legfontosabb felújítási eljárások:
• a vízszint megemelése,
• a fás szárú növényzet eltávolítása,
• a nádas aljzatának megújítása.
4.2.3. 4.4.2.3. Természeti értékek
a) Botanikai értékek
A természetes és természetközeli nádasokban általában egy vagy két gyengébben kifejlett alsóbb szintet
találunk. Fontosabb társulás alkotó fajok a Glyceria maxima, a Schoenoplectus lacustris. Az alsóbb gyepszint
jellemző fajai a Calystegia sepium, Polygonium minus, Galiun paluster, Mentha aqutica, és a ritka Ranunculus
lingua. Vizes talajon mocsári mohák, elsősorban a Drepanocladus kneiffii gyakori. Ritka és értékes fajok közé
tartozik az Urtica kioviensis és a Chrysantenum serotinum is.
b) Zoológiai értékek
A nádasokban élő állatok közül leginkább a madarak ismertek, de az utóbbi időben számos vizsgálat indult más
állatcsoportok megismerésére. Kiderült, hogy a nádas életében jelentős hatású állatfajból jóval több fordul elő
ezen az élőhelyen, mint azt korábban gondolták. Hetven fölött van azoknak az ízeltlábú fajoknak a száma,
amelyek táplálkozási kapcsolataikon keresztül szorosan kötődnek a nádhoz. Külön figyelmet érdemelnek a
nádfogyasztó rovarokban fejlődő parazita rovarok és általában a nádat fogyasztó fajok ellenségei. Ezek gyakran
kielégítően szabályozzák a nádfogyasztó fajok állományát. A nádasok faunájának gazdagsága, az együtt élő
szervezetek között kialakult szabályozási mechanizmusok a nádasok gerinctelen és gerinces állatvilágát
egészében kiemelt védelemre érdemesítik. Ezt szem előtt kell tartani mindenféle beavatkozásnál.
A kétéltűek számos faja előfordulhat a nádasokban, azok tisztásain és vízében. A farkos kétéltűek közül a
pettyes gőte (Triturus vulgaris) és a tarajos gőte (Triturus cristatus), a farkatlanok közül pedig a vízibékák
(Rana esculenta complex) három faja és a vöröshasú unka (Bombina bombina) gyakran fellelhető kisebb-
nagyobb állóvizeink nádasaiban. A barna varangy (Bufo bufo) csak a peterakási időszakban keresi fel a nádasok
vizét. A békáknak egyetlen faja fordul elő rendszeresen a nádszálakon, ez a zöld levelibéka (Hyla arborea).
A hazánkban élő hüllők közük a mocsári teknős (Emys orbicularis), a kockás sikló (Natrix tesselata) és a
vízisikló (Natrix natrix) az, amelyek szinte egész életüket a vízben töltik, így a nádasokban is gyakran
találkozhatunk velük. A nádasokban alkalmilag előfordul az elevenszülő gyík (Lacerta vivpara) is, amely
úszásra is hajlamos, és táplálékát gyakran a nádasban is élő apró rovarok adják.
A leglátványosabb és leginkább ismert csoport a madaraké, amelyek közül táplálkozásuk, életmódjuk és
fészkelőhelyük révén a következő fajok kötődnek leginkább a nádasokhoz.
Nádirigó (Acrocephalus arundinaceus) – A hazai nádasokban áprilistól szeptemberig található. Az élőhely
minőségétől függően akár 5–20 méterenként is költhet, de a fészkek általában 30–50 méterre vannak egymástól.
Nem kötődik a nagy összefüggő nádasokhoz. Halastavak csatornák, kubikgödrök keskeny parti nádszegélyében
éppen olyan gyakori, mint a tavak, mocsarak, lápok nádasaiban. Fészkét mindig a víz közelébe építi. A
fészkelőhely igen szűk feltételű választása mellett a táplálkozóhely szinte minden, a fészektől akár több száz
méterre lévő természetközeli és mezőgazdasági művelés alatt álló élőhely lehet. A nádirigó elsősorban a fészek
helyének megválasztásával kötődik a nádasokhoz. A fészek megtartásához szükséges tartószálak miatt a télen
égetett vagy a teljesen learatott nádasokban legfeljebb az új nád megerősödése után a második költés során
telepszik meg.
Cserregő nádiposzáta (Acrocephalus scirpaceus) – Vonuló madár, a hazai nádasokban áprilistól októberig
fordul elő. Előnyben részesíti a nagyobb összefüggő nádasokat. Fészkét homogén nádasokban építi. Nem
ragaszkodik a nyílt víz közelségéhez, költ száraz aljzatú nádasokban is. A cserregő nádiposzáta mind
fészkelésével, mind táplálkozásával erősen kötődik a nádasokhoz, annak minőségét a fészkelő állomány
sűrűsége jelzi.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
361 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Fülemülesitke (Acrocephalus melanopogon) – A hazai állomány vonul, korán, már márciusban megjelenik és
néha még novemberig is itt tartózkodik. Hazánkban a megfelelő élőhelyeken is ritka. Csak az igazán nagy,
aratatlan nádasokban, gyékényesekben él. A gazdálkodási szempontból egyébként is kisebb értékű gyékényes
nád 100 méter átmérőjű foltjainak meghagyásával az állomány megőrizhető.
Foltos nádiposzáta (Acrocephalus schoenobaenus) – Vonuló madár, a hazai nádasokban áprilistól októberig
fordul elő. A nádasok külső szárazabb, kiritkuló, kétszikű növényekkel elegyes állományában költ.
Megtelepszik zsombéksásos, kákás állományokban, vizenyős, bokros kaszálókon, alkalmanként mezőgazdasági
kultúrákban is. A foltos nádiposzáta kevésbé kötődik a nádasokhoz, mint a fülemülesitke, a nádirigó vagy a
cserregő nádiposzáta. Az előző fajokhoz képest növekvő állománya a nádas szárazodását, degradációját jelzi.
Nádi tücsökmadár (Panurus biarmicus) – A hazai állomány állandónak tekinthető. Nagyon korai fészkelése
miatt első fészekalját az elhúzódó nádaratás, illetve a nádégetés veszélyezteti. Elsőéves nádasban nem telepszik
meg, csak ha abban számára alkalmas gyékényes-nádas folt van. Előnyben részesíti a nádasok vízmenti
szegélyeit, a belső vízfoltokat övező területeket. Megtelepítése vagy a fészkelő állomány növelése mesterséges
fészkelőhelyekkel, varsababák kötésével elősegíthető.
Nádi sármány (Emberiza schoeniclus) – A hazai fészkelő populáció részleges vonuló. A fészkét a nádasok
külső, szárazabb szegélyben, nád, gyékény vagy sáscsomóba építi. Télre a nádasokban élő madarak száma
lecsökken, de így is a nádi sármány a legnagyobb egyedszámú faj az itt maradó, illetve a télre érkező fajok
közül.
Kék cinege (Panurus biarmicus) – Állandó madár, szaporodási időszakban az erdősült területekhez kötődik. A
költés után, főleg a fiatalok kóborolni kezdenek és a fészkelésre amúgy alkalmatlan területeken , így a
nádasokban is feltűnnek. A nádasokban már július-augusztus folyamán megjelenik, de nagyobb számban csak a
téli hónapokban fordul elő. Különösen akkor válik gyakorivá, ha a hideg a hótakaróval együtt jelentkezik.
Ilyenkor más élőhelyeken beszűkül a táplálkozási lehetőség, de a nádasok csak a legnagyobb hótakaró esetén
válnak hozzáférhetelenné a madarak számára.
Nyári lúd (Anser anser) – Vonuló madár, gyékényes, kákás nádasokban, ritkábban mocsár és lápréteken fészkel.
Előnyben részesíti a víztisztásokkal tarkított aratatlan, öreg nádasokat. Tavasszal a zsenge nádhajtásokat,
különböző hínárfajokat fogyasztja, a későbbiekben a táplálkozása a nádra nézve közömbös. A nádaratás
természetvédelmi szempontú szabályozása szükséges a fészkelések sikerességéhez.
Szárcsa (Fulica atra) – Vonuló madár, de enyhébb teleken nagyobb számban is áttelelhet. Leggyakoribb a
náddal, gyékénnyel övezett mélyebb tavakon, ahol dús a hínárvegetáció. Fészkét mindig nyílt víz közelébe, sűrű
növényzet közé építi. A fészek anyaga többnyire nád.
Barna rétihéja (Circus aeruginosus) – Vonuló madár, hazánkban márciustól októberig fordul elő, ritkán át is
telel. Sík és dombvidéki természetes és mesterséges tavak nádszegélyében, kisebb-nagyobb mocsarak
nádasaiban sok helyen fészkel. Tápláléka is a nádasokból és a környező természetes és mezőgazdasági
területekről származik.
A nádasokban sok emlősfaj is megfordul. Az alábbiakban azokat a fajokat soroljuk fel, melyek táplálkozásában,
illetve szaporodásában a nádnak különösen fontos szerepe van: pézsmapocok (Ondatra zibethicus), patkányfejű
pocok (Microtus oeconomus), vízipocok (Arvicola terrestris) és törpe egér (Micromys minutus).
4.2.4. 4.4.2.4. A nádgazdálkodási gyakorlat és a természetvédelem konfliktusai
A nádgazdálkodók és a természetvédők közötti konfliktus a következő gyakorlati nádgazdálkodási és kezelési
szempontokra vezethető vissza:
• a nádaratás időpontja,
• a nádaratás gyakorisága,
• az aratott terület kiterjedése,
• a nád kezelési és felújítási gyakorlata.
Az aratás időpontját a gazdálkodók november végétől a nádgyertyák megjelenéséig, akár március végéig
teszik. Ez természetvédelmi szempontból súlyos károkat okozhat az ott élő gerinctelen és gerinces élőlények
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
362 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
populációiban, mivel jó időjárás esetén a szaporodási időszak már február 15. után megkezdődik (pl. nyári lúd).
Az aratással nem csak a potenciális fészkelő helyeket semmisíti meg, de a zavarás miatt az erre érzékeny fajok a
szomszédos – még épen hagyott – területeket is elhagyhatják. Ezért a természetvédelmi kezelés egyik alapelve,
hogy február 15. után ne végezzünk nádgazdálkodási tevékenységet (aratás, égetés) a kezelési területen.
A gyakoriság és a kiterjedés szempontjából a gazdálkodók a profitabilitás, míg a természetvédőket a
heterogenitás és komplexitás elvét követik. A jó minőségű, eladható tetőfedőnád erős, homogén, nem kell
válogatni. Ezt egy-, legfeljebb kétéves vágásforgóban lehet előállítani, nagyüzemi méretekben, géppel aratva.
Így a leggyakoribb az egy vagy kétéves vágásforgó. Ezzel homogén, egykorú, avarban és avas nádban szegény
nádast alakítanak ki, amely csak a kevésbé érzékeny, tágtűrésű fajok számára kedvez. Természetvédelmi
szempontból a heterogén szerkezetű nádas a legkedvezőbb, amit három vagy annál több éves vágásforgóval
érhetünk el. A heterogenitás és a komplexitás elérésének – a vágásforgó idejének megnövelésén túl – másik
módja az aratott parcellák méretének csökkentése. Ez a gazdálkodó szempontjából sokszor profitabilitási
gondokat okoz, mert egy nagy méretű, rövid vágásforgójú tábla egyszerre történő learatása gazdaságosabb, mint
sok kis méretű, hosszú vágásforgójú tábla aratása.
A gazdálkodó a nádas felújítási és kezelési gyakorlatát a jó minőségű, egyöntetű nád előállítása vezérli. Így
egy elöregedett, avas nádban és avarban gazdag nádas felújításának legolcsóbb módja az égetés. A nem aratott
szegélyek, kisebb nád foltok természetvédelmi kezelése nem célja. Ezeket vagy együtt kezeli az intenzív
parcellákkal vagy teljesen magára hagyja. A gazdálkodók számára a növényvédő szerek alkalmazása nagy,
összefüggő táblák esetén gazdaságos és gyors megoldást jelent a kórokozók és a gyomok elleni védekezésben.
A természetvédelmi szempontok ezzel szemben mások. A radikális, gyors megoldások a kezelés és felújítás
során csak végső esetben és alapos körültekintéssel alkalmazhatók. Elveti a növényvédő szerek alkalmazását,
helyette alternatív, kombinált kezelési technikákat alkalmaz.
Összefoglalva a gazdálkodók és a természetvédők nádgazdálkodási technológiái közötti konfliktust illetően
elmondható, hogy a gazdálkodók a rövidtávon látszólag nyereségesebb, intenzív technológiákat alkalmazva
felboríthatják a nádas természetes ökológiai egyensúlyát, és ezzel újabb költségeket gerjesztenek. Ez
hosszútávon nagyban csökkenti a profitot. A rövidtávon kisebb nyereséggel kecsegtető extenzív gazdálkodás a
nádas hosszútávon fenntartható hasznosítását biztosítja. Egyre több gazdálkodó ismeri fel, hogy a fenntartható
fejlődés alapja a két cél összehangolása, ám a jelenleg alkalmazott gyakorlat még elég okot szolgáltat a
konfliktusok kialakulására.
4.2.5. 4.4.2.5. A természetvédelmi szempontú nádgazdálkodás alapelvei
a) A terület minősítése
• Hidrológiai viszonyok
A hidrológiai viszonyok az egyik legfontosabb tényezőegyüttes, amit figyelembe kell venni, amikor a nádas
felújításának, kezelésének vagy létesítésének lehetőségét vizsgáljuk. Ezt azonban gyakran figyelmen kívül
hagyják, amikor a teendőkről döntenek. A hidrológiai vizsgálatok jellege függ a feladat méretétől és a
rendelkezésre álló anyagi eszközöktől. Egy meglévő kis területű (pl. 1 ha-nál kisebb) nádas felújításakor
elegendő egy egyszerű területbejárás. Ezzel szemben egy nagyobb nádas létesítése részletes vizsgálatokat
igényel.
Minden feladatot érdemes a terület leírásával kezdeni, mely tartalmazza a mélyen fekvő részek elhelyezkedését,
a vízfolyások rendszerét és a talajtípusokat, mert ezzel felbecsülhetetlen információkat kapunk a terület
lehetőségeiről. A terület domborzati felméréséhez nem szükséges a részletes szintezés, ha módunkban áll a
területet elárasztott állapotában megfigyelni és lefényképezni.
Új nádas létesítésekor különösen fontos a vízellátás meghatározása. Az illetékes vízügyi hatóság munkatársaival
fenntartott kapcsolat alkalmas lehet arra, hogy megfelelő képet kapjunk az általános vízellátási lehetőségekről.
Nagyobb tervek esetén azonban a vízháztartás egyensúlyának meghatározása (bevitel, mint pl. eső és
vízfolyások, és veszteségek, pl. párolgás és elszivárgás) egyszerűen nélkülözhetetlen. A vízszint megtartásának
és változtatásának lehetősége az adott területen szintén fontos.
• Élőhelyi viszonyok
A nádas értéke gazdasági és természetvédelmi szempontból egyaránt az állapotától függ. Ezért meglévő nádasok
esetén az élőhely állapotjellemzői és a jelenlévő vadvilág legyenek a kezelést meghatározó alapvető
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
363 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
szempontok. Ideális esetben ezeket a jellemzőket térképen kell rögzíteni, hogy a terület állapotáról megfelelő
képet kapjunk. Ezek az információk a hidrológiai felmérés eredményével együtt képezik a kezelésre vonatkozó
döntések alapját.
Az élővilág szempontjából az a nádas tekinthető megfelelően kezeltnek, amelyik már biztosítja a fajok
változatos összetételét vagy a ritka és veszélyeztetett fajok életfeltételeit. Azt kell elsősorban megállapítani,
hogy romolhat-e a kezelés hatására az élőhely állapota annyira, hogy az élővilág értékei eltűnjenek vagy a
kezelés a jelenlegi állapotában ideálisnak tekinthető és változatlan formában folytatható tovább.
Ahol a nádas elsősorban kereskedelmi célú nádat ad, ott a nádvágás rendjének és az egyéb kezeléseknek a
megtervezése során figyelembe kell venni az élővilág értékeit. Tetőfedő nád esetén egyéb figyelembe veendő
szempont a nád minősége, ahol a nád keménysége és egyenessége fontosabb, mint a magassága és vastagsága.
A jelenlévő állat- és növényfajok felméréséhez, a legtöbb ember számára ismeretlen, ritka fajok meghatározása
miatt általában szakemberre van szükség. Segítség kérhető az állami természetvédelemtől és egyéni szakértőktől
is. Egyes állatcsoportok, például madarak, emlősök, kétéltűek és hüllők viszonylag jól ismertek, de az
összetettebb csoportok, mint például a növények és a gerinctelenek meghatározása valószínűleg szakértői
segítséget igényel. Valójában ritkán van szükség nagyon részletes felmérésre. A kiválasztott jellegzetes csoport,
a növények, jó kiindulási pontot jelentenek, mivel jól jelzik a nádas állapotát és azt, hogy milyen egyéb élővilág
lehet jelen.
b) Nádvágás
A vágáskor a nád víz fölötti részét – a szárat és a termést vagy virágzatot – vágjuk le. A vágásokat az alábbi
szempontok szerint szokás megkülönböztetni:
• évszakok szerint,
• gyakoriság szerint,
• kiterjedése szerint.
Két fő vágási időszakot különböztetünk meg: a téli és a nyári vágást. A téli vágás a legkedvezőbb mind tetőfedő
nádtermelésre, mind az élővilág szempontjából. A nyári vágás változatosabbá teszi a nádas növényvilágát.
A nyári vágás alapvető célja az uralkodó makrofita növények visszaszorítása vagyis a növényfajok
változatosságának növelése és a nyílt vízfelületek fenntartása. A norfolki tavak mentén hagyományosan a
takarmányozásra és az almozásra használt lápréti szénát nyáron kaszálták a vegyes szálfüves láprétekről, de ma
már kizárólag természetvédelmi célokból végzik ezeket a műveleteket, és a levágott növényeket
összegereblyézik és elégetik vagy kazlakban korhasztják. A télisást nyáron, még zölden szokás vágni, hogy a
friss hajtásoknak is legyen idejük megnőni, így a téli fagyok és áradások kevesebb kárt tehetnek bennük
A téli vágás a nádas növényzetének csak az elhalt részeit távolítja el. Tény, hogy a téli vágás javítja a nád
minőségét, a levágott anyag eltávolítása pedig – akár eladás, akár elégetés céljából – csökkenti az avar
felhalmozódását, ezzel akadályozza a kiszáradást, és fékezi a szukcessziót. A téli vágás a nád egyeduralmának
kedvez, ebből adódóan csökken a növényfajok változatossága. A téli vágás általában az égetésnél kedveltebb
eljárás, mivel lehetővé teszi a nád betakarítását, és nem károsítja az avarban élő gerinctelen állatokat.
A vágás gyakoriságán azt értjük, hogy a vágást milyen gyakran végzik: évente, kétévenként, esetleg hosszabb
forgóban. Ha a nádat minden évben nyáron vágják, azzal jelentősen visszavetik a legtöbb növényfaj
növekedését, és egészben csökkentik a nádas összes növényi tömegét. Az évenként végzett nyári vágás azonban
mégis elég gyakori. A tetőfedő sás betakarítását három vagy négy éves forgóban kell végezni, hogy az új
növényi szárak kellőképpen megnőhessenek és elérhessék a megfelelő sűrűséget. A tetőfedő nádat évente vagy
kétévenként szokás vágni, ahol azonban a természetvédelem a fő szempont, hosszabb forgót is alkalmaznak.
A vágás időtartama igen változó lehet, több olyan tényezőtől függhet, mint a rendelkezésre álló eszközök, a
vágott nád piaci ára, az alkalmazott forgó, a védendő fajok, illetve csoportok.
A sok éven keresztül elhanyagolt nádas felújítása az avar csökkentése és az értékesíthető, egyenes szálú nád
termesztése érdekében égetéssel is történhet. Azon kiszáradó nádasokat, amelyek talaja tavasszal általában
száraz, és ezért fűfélékkel és más nemkívánatos növényzettel elegyesek, lelegeltethetjük birkákkal. A birka, a
marhától eltérően nem rágja le a nád hajtásait, amíg más, számára ízletesebb növényt talál. Ezért fontos, hogy
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
364 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
kevés állattal legeltessünk, és a birkákat elvigyük a területről, amint a lelegelhető növények mennyisége
csökken. Fontos továbbá, hogy legyen olyan száraz terület, amerre árasztás közeledtével a birkák elvonulhatnak.
A nád gyorsan nő, ha nincs más növény, amellyel versenyeznie kell. Az avar mennyiségét pedig csökkentik
azzal, hogy a nádvágás után megtisztítják a területet.
• Téli nádvágásforgók
Évenkénti vágás. A módszer alkalmazói a nádat minden télen tarlóra vágják. Szigorúan véve ezt nem
tekinthetjük forgó gazdálkodásnak, az egyszerűség kedvéért azonban ezt a kezelési módszert egy éves vágási
forgónak nevezzük.
Az évenkénti vágást elsősorban tetőfedő nád termelésére alkalmazzák. Az évente egy tarlóra vágott nád
általában 1–2 m magas, 2–7 mm átmérőjű (a tövénél), sűrű (több mint 200 szál négyzetméterenként) és sűrűn
tele van bugákkal.
Tetőfedés céljára ez a legkeresettebb minőség. A hosszú időn keresztül évente vágott nádasok hozama
fokozatosan csökkenhet. Az évenként vágott területek átlagos hozama 750–1 000 kéve/ha, a minden második
évben vágott területek hozama pedig átlag 1 000–1 250 kéve/ha.
Az évenkénti vágás első két, három évében a nád 2–3 méter magasra is képes nőni, azonban néhány év elteltével
előfordulhat, hogy csak a 1,5–2 m-es magasságot éri el. Szárazabb helyeken a hosszú időn keresztül folytatott
évenkénti vágás után a nád lehet hogy csak 1 m magas lesz. Az így keletkező különböző hosszúságú, egyenes
szálú, tövénél kemény nád a tető különböző részeinek befedésére alkalmas. A tetőfedők azonban nem szeretik,
ha egy kévén belül a nádszálak különböző hosszúságúak. Az évenkénti vágásból adódóan a nádszálak
vékonyabbak, ezért a tetőn szorosabban rakhatók, amit a nádazók igen kedvelnek.
Az évenkénti vágás folyamán az elhalt nádszálak tömegét eltávolítják, amely így nem halmozódik föl avas
nádként, illetve avarként. A módszer évenként tiszta kévéket eredményez, ezért az osztályozás szükségessége a
minimálisra csökken, lassítja a nádas kiszáradását és a szukcessziót, elősegíti a víz áramlását a felszínen. Az
évenként vágott területre jellemző a fás szárú cserjék hiánya, mivel a vágás során évente eltávolítanak minden
magoncot a területről. A gyakori vágás a nád egyedülálló dominanciájának kedvez, ami által csökken a
növényzet faji változatossága.
Vágás kétévenként. Ennél a módszernél a nádat minden második télen vágják. Az ilyen módon aratott
nádkévében együtt van a kétidejű és egy éves nád, és tetőfedésre ez a legalkalmasabb. A kétévenként vágott nád
általánosan használt tetőfedő anyag. A kétévenkénti vágás a nádtermelők között általánosan elterjedt és igen
kedvelt eljárás. A minden második évben vágott nád általában 2 m-nél magasabb, 7–12 mm átmérőjű (a
tövénél), négyzetméterenként 100–200 szál sűrűségű és nagy maghozama van.
A kétidejű nádat osztályozni kell, eltávolítva a rövid szálakat, fűszálakat és egyéb nemkívánatos növényeket. A
kétévente vágott nádasokban gyakran fordul elő a fűfelverődés, a füvet azonban aratáskor könnyű a
nádkévékből eltávolítani. A fűfajok térhódítását valószínűleg a nyári szárazság okozza.
A kétévenkénti vágás előnye, hogy a nádasnak van ideje „pihenni”, ezért általában nagyobb termést hoz. Az
igen jó minőségű nád mellett a módszer előnye, hogy a nádas lakói mindig találnak lábon álló nádat, mivel a két
éves forgó miatt a nádast sohasem vágják le teljesen.
A vágás jár ugyan némi avar-felhalmozódással, ez azonban kevés gondot okoz, mivel a vágás után szokásos
területrendezés során, a talajon felhalmozódott avart a vágási törmelékkel együtt összegereblyézik és elégetik.
Ez a módszer erősebb nádszálakat eredményez, e jelenség részben annak köszönhető, hogy az előző évi
nádszálak jelenléte hőszigetelő hatású, így védi az új hajtásokat. Ez a második évben kihajtott nádnak
kedvezőbb növekedési feltételeket biztosít, mivel megvédi a késői fagyoktól, és lehetővé teszi, hogy magasabb,
vastagabb és erősebb nádszálakat növesszen.
Hosszabb vágásforgó. Ebben az esetben a nádat háromévenként, esetleg még ritkábban vágják. A háromidejű
nádat már ritkábban lehet eladni tetőfedés céljára, a tetőfedők nem nagyon kedvelik, mivel a kévékben két éves,
eléggé öreg, gyenge nádszálak is vannak, így a kévekötés során több tisztítást igényelnek.
A természetvédelmi területeken gyakran alkalmaznak hosszabb forgókat, a levágott nádat és az avart itt
összegereblyézik és elégetik vagy kazlakba gyűjtik, ahol azután megtelepedhetnek a gerinctelenek, apró
emlősök és fészket rakhat az ökörszem és a barkós cinege.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
365 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A vágás gyakoriságát és a parcellák nagyságát gyakran az anyagi lehetőségek, legfőképpen a rendelkezésre álló
munkaerő döntik el. Ezért a vágás gyakoriságát néha inkább a körülmények, mint a várható haszon határozza
meg.
• A nád nyári vágása
A nád nyári vágásának célja, hogy a nád életképességét és versenyképességét csökkentve segítse a többi
növényfajt és az állatvilágot. A nyári vágás változatosabbá teszi a nádas növényzetét. Segítségével
megőrizhetjük a nádasban a nyílt vízzel borított területeket. A nyári (zöld) vágás:
• eltávolítja a nád zöld, növekvő részeit, ezzel energiát von el a gyöktörzstől,
• víz alatti vágással tovább gyöngíthető a nád és a nádas kísérő növényfajai,
• általában változatosabbá teszi a nádas növényzetét,
• fenntartja (és megnöveli) a nyílt vízzel borított területeket.
A nád nyári vágása ugyanolyan módon teszi változatosabbá a nádas növényzetét, ahogy a hagyományos
legelőgazdálkodás és legeltetés. A domináns gyorsnövésű fűféléket (adott esetben a nádat) levágják és
elszállítják, ezzel segítik az alacsonyabb, lassabb növésű kísérő fajok terjeszkedését. A nyári vágás
eredményessége a terület jellegzetességeitől, különösen a terület élőhelyeitől függ.
Gazdasági célú nádasban szinte soha sem alkalmazzák a nyári vágást (bár a leromlott nádas területek felújítására
időnként használják a tavaszi vágást). Néhány védett nádasban azonban rendszeresen nyáron vágják a nádat,
amelynek két általánosan elterjedt módszere van:
• a víz fölötti vágás és
• a víz alatti vágás.
Víz fölötti zöld vágás. Ezt a módszert leggyakrabban a nagyon alacsony vízállású vagy a száraz nádas
területeken alkalmazzák. A vágást motoros kézi fűkaszával vagy alternáló kaszás vágógéppel végzik, a levágott
anyagokat halmokba gereblyézik, és hagyják elkorhadni, illetve elégetik, ha elég száraz. A vágás időzítése a
legkedvezőbb eredmény miatt nagyon fontos, ami a nád esetében a fő növekedési időszakon belül áprilistól
júliusig tart, bár néha még a szeptember is kedvező lehet. A legfontosabb szempont azonban az, hogy ne
zavarjuk a költő madárfajokat, ezért a lehető legkésőbb kezdjük a vágást. Túl korai vágás esetén a nád újra
kihajt, így előfordulhat, hogy egy szezonban második, sőt harmadik vágásra is szükség lehet. A belgiumi
Blankaartban négy éven keresztül vágták évi két alkalommal is a nádat (júliusban és augusztusban), az mégis
újra kihajtott. Ezt azonban valószínűleg a tápanyagokban túlságosan gazdag környezet okozta.
Víz alatti zöld vágás. A víz alatti vágásnak az az értelme, hogy segítségével gyomirtó szerek nélkül
szabályozható a növényzet mennyisége, illetve anélkül, hogy a vizet a természet számára legfontosabb, és
általában amúgy is vízhiányos időszakban leeresztenénk. Vagyis, a nyílt vizű területek karbantarthatók, és nyílt
vízfelületek alakíthatók ki a nádason belül, anélkül, hogy a terület vízháztartásán változtatnunk kéne.
A víz alatti vágás hatása azon alapszik, hogy a nádszálakat az erőteljes növekedés időszakában vágjuk el,
további növekedésüket pedig az akadályozza, hogy a szálak víz alá kerülnek. A hatás a következőkön alapul:
• eltűnnek a fotoszintézis miatt fontos, víz fölötti zöld részek,
• a gyöktörzs „befullad”, mivel nem jut oxigénhez,
• csökken a következő tavaszra kihajtó növények száma.
Ezt a módszert akkor alkalmazzuk, ha a nádason belül új, egybefüggő, nyílt vízállást akarunk létrehozni, ahol
újabb nádszegély jön létre. Ez életteret biztosít majd egy sor vadon élő állatfaj, különösen a madarak, halak,
vízben élő gerinctelenek és a vízinövények számára.
Víz alatti vágásnál fontos figyelembe venni az alábbiakat:
• az első vágás után követő vágásokra van szükség a növekedési időszak alatt (április és szeptember között),
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
366 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• a nádtarló az év folyamán maradjon víz alatt,
• a vágás ne zavarja a természeti értékeket.
A víz alatti vágással sok más növény, többek között a gyékény és a káka fajok növekedését is szabályozni
tudjuk.
Víz alatti vágásra a gyakorlatban kizárólag az alternáló vágókasza vagy az alternáló bozótvágó alkalmas.
Gyalászkával igen nehéz ezt a munkát elvégezni a víz ellenállása miatt. A későbbi vágások során azonban a kézi
kasza is hatékony lehet, mivel minden vágás után jelentősen csökken a hajtások száma. Ezt a munkát nagyon
kellemetlen és veszélyes motoros (forgófejes) fűkaszával végezni, mert a gép a vizet a kezelőre fröcsköli.
Az időzítés nagyon fontos, különösen az első évben, amikor a növényzet még magas és sűrű. Az erőteljes
növényzetet legjobb nyár végén vagy télen levágni, összegereblyézni és elégetni, amit április/májusban, amikor
a hajtások még frissek, az első zöld vágás követ majd. Az év folyamán, az újranövő nád mennyiségétől függően,
egy, két, esetleg három vágásra is szükség lehet, ami a következő tavaszra már erősen visszaveti a fejlődést. A
következő években a nádat már elég lesz egyszer vágni, augusztusban vagy szeptemberben, amikor a
szaporodási időszaknak vége, és az értékes növények szétszórták magvaikat.
A kezelési tervben szükséges rugalmasan ütemezni a későbbi éveket, mert a nyár végi vágás a sekélyebb
területeken változatosabbá teheti a növények fajösszetételét. Előfordulhat, hogy kevés érv szól majd amellett,
hogy a területen továbbra is fenn kell tartani a nyílt vízfelületeket, mivel a változatosabb növényvilág sokkal
értékesebb lehet. Ez azonban elkerülhető egész éves vízborítással az arra alkalmas területeken.
c) A nádas felújítása és kezelése
Az aljzat megújítása többféle módon is történhet. Emellett a nád és más növények vágása és eltávolítása tovább
csökkenti az avar felhalmozódását, és a felújulás egy formáját eredményezi. A 91. táblázat a megújítás
formáinak előnyeit és hátrányait foglalja össze.
92. táblázat - A Vásárhelyi-terv továbbfejlesztésében javasolt síkvidéki árvíztározók
(VTT, 2002)
Eljárás Haszon Hátrány
Vízszintemelé
s • Javítja a bölömbika, a
cserregő nádiposzáta, a
kétéltűek, vízinövények és -
állatok élőhelyét.
• Segítheti a nádat más
növények rovására.
• Jobb minőségű tetőfedő nád
termeszthető.
• Tönkreteheti a lápi nádas
növényközösségét. • Nem kedvez a barkóscinege
költőhelyének. • Káros egyes gerinctelenek
számára.
Csatornakezel
és • Nyílt vízfelületet biztosít a
vízinövények és -állatok
számára.
• Táplálkozó területet biztosít
a bölömbika, barkóscinege,
vízimadarak és emlősök
számára.
• Javítja a vízgazdálkodást,
ami jó a tetőfedő nádnak.
• Jóllehet csak átmenetileg,
de káros egyes
vízinövények és állatok
számára.
Nádvágás • Csökkenti az avas nád és • Káros lehet egyes
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
367 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
avar felhalmozódását.
• Javítja a nád minőségét a
tetőfedés és a költő madarak
számára.
• Kedvező lehet egyes
növények számára.
• Átmeneti nyílt vízfelületet
eredményez.
gerinctelenek és költő
madarak számára.
Nád/avarégeté
s • Csökkenti az avarréteget és
az avas nádat → megújítja a
nádast.
• Elpusztítja a nádszálban és
az avarban lakó
gerincteleneket, és a
barkóscinege lehetséges
fészkelőhelyét.
A fás szárú
növényzet
irtása
• Csökkenti a nádas
kiszáradását.
• Lehetővé teszi, hogy a nád
ismét elfoglalja a területet.
• Lehetővé teszi a
nádvágást/aratást.
• Kedvezőtlen lehet a berki
poszáta, foltos nádiposzáta,
cserregő nádiposzáta,
rétihéja és sok gerinctelen
faj számára.
Nádas
felújítása
(avar
eltávolítása)
• Felújítja a nádast → jobb
minőségű tetőfedő nád.
• Ideiglenesen nyílt
vízfelületet biztosít a
bölömbika, a barkóscinege, a
vízimadarak (sárszalonka,
guvat, vízityúk), a
vadmadarak, a vízi
növényzet és állatvilág
táplálkozásához.
• Káros az avarlakó
gerinctelenekre. • Elpusztíthatja a
barkóscinege költőhelyét.
Az egyes nádasok kezelése nagymértékben függ a tulajdonos céljától, pénzügyi helyzetétől, a hely fizikai,
kémiai és gyakorlati adottságaitól.
A legfontosabb eljárások a nádvágás és a vízszintszabályozás. Majdnem egyöntetű nádast a legegyszerűbb
módon úgy tarthatunk fenn, ha a víz szintjét egész éven át a talajfelszín felett tartjuk. Ez a módszer
nagymértékben csökkenti az egyéb fajok konkurenciáját, amely lehetővé teszi a nád szabad növekedését. A víz
értékes élőhely a halak, kétéltűek és gerinctelenek számára, amelyek egyéb állatok táplálékául szolgálnak. Egy
zárt, homogén, nedves nádas előnyös sok gerinctelen és néhány egyéb nádlakó faj, például a cserregő
nádiposzáta számára, annak ellenére, hogy növényzet szempontjából fajszegény.
A nyílt vízfelület megnövelése csatornák, medencék és tavacskák építésével növeli az élőhely változatosságát és
kedvez a halaknak, kétéltűeknek, amiket azután más állatok, például az olyan madarak, mint a gém és a
bölömbika hasznosíthatnak. Vízi gerinctelenek, növények, madarak és emlősök számára szintén előnyös a vizes
élőhely megnövekedése.
A nádas, amelyet kereskedelmi célból, tetőfedő anyag vágására kezelnek, a tenyészidőszakban magas vízszintet
igényel, a vizet azonban télen, az aratás miatt leengedik. Ezért a zsilipekkel szabályozható csatornarendszer
nagymértékben segíti a gazdasági célú kezelést. A tetőfedőnád minőségének megőrzése érdekében a nádat
évente vagy kétévente kell vágni. A nádaratás után a nádast ismét el kell árasztani úgy, hogy a vízszint ne lepje
el a nádtorzsákat, a vízszintet lassan, a nádhajtások növekedésének ütemében kell emelni, biztosítva, hogy azok
sohase kerüljenek víz alá.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
368 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A széna vagy az avar betakarítás miatt évente (vagy akár kétévente, ahogy azt hagyományosan tették) vagy a
télisás miatt négyéves ciklusban végzett nyári vágás, csökkenti a biomasszát és növeli a növényzet
változatosságát. Az ilyen kezelés visszaszorítja a nád növekedését, és lehetővé teszi a kevésbé életerős
növények fejlődését.
A különböző kezelésmódok az élővilág különböző csoportjainak kedveznek, ezért a kezelési lehetőségek
kiválasztásakor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a különböző csoportok vagy fajok igényeit. A teljes nádas
egyidejű levágása hátrányos sok kifejezetten nádas-lakó faj számára, mert az álló nád hiánya megszünteti azt az
élőhelyet, amelyhez kötődnek. Például a nádrontó lepke két évet tölt lárva állapotban a nádszálban, a kétpettyes
nádibagoly a nádszálban bábozódik be és a nádon, pete alakban telel át. Téli vágáskor mindkettő elpusztul. Az
ilyen kezelés nem segíti a költő madarakat, például a cserregő nádiposzátát vagy a barkós cinegét sem, amiknek
a fészkeléshez és táplálkozáshoz álló nádra van szükségük. A gyakorlatban ritkán vágják le az egész területet, és
a közelben meghagyott nádas menedéket nyújthat az élővilágnak. Az olyan forgó rendszerű nádvágás, mint a
kétévenkénti vágás (vagy a hosszú vágásforgó, időszakosan ismétlődő égetéssel), lehetőséget nyújt egy terület
élővilágának megőrzésére vagy növelésére. Az integrált gazdasági és természetvédelmi célú kezelés minden
nádasban lehetséges, de könnyebb azt nagy területen megvalósítani.
Környezetvédelmi szempontból mindig vitatott kérdés volt, hogy vizes területeken szabad-e gyomirtó szereket
használni. A korlátozott anyagi lehetőségek vagy a vágóeszközök hiánya időnként elkerülhetetlenné tehetik a
gyomirtó szerek használatát. A gyomirtó szereket a nádgazdálkodásban a levágott fás szárú vegetáció újra
felverődésének megakadályozására, új nádas kialakításakor a többi növény növekedési esélyeinek
csökkentésére, illetve magára a nádas kiterjedésének szabályozására szokták használni. Ma már azonban nem
javasolunk semmilyen gyomirtó szer használatot.
A felügyelt égetés képes megújítani a leromlott nádast, eltűnteti a nádat, az avart és a cserje fajokat. Az égetés
ugyanolyan hatással van a vadvilágra, mint a nádvágás, változatosabbá teheti a növényvilágot, javíthatja a nád
minőségét.
Az égetés hagyományos eljárás a nádművelésben, amelyet télen végeznek, amikor a nád már elpusztult és
száraz. Az égetés értelme, hogy gyorsan és költséghatékonyan eltávolítja (a vágott, és lábon álló) nádat és a fás
szárú vegetációt, ezáltal csökken az avar felhalmozódása és a kiszáradás.
Az égetés legnagyobb veszélye, ha a tűz ellenőrizhetetlenné válik, aminek következtében leéghetnek a környező
élőhelyek és a minőségi nád, és veszélybe kerülhetnek a gerinctelenek. Az égetés zavarhatja a környező
lakosokat, ezért ügyelni kell arra, hogy az égetéssel ne veszélyeztessünk egyetlen közeli házat vagy utat sem.
Az évenkénti vágást is alkalmazhatjuk bizonyos rendszerű forgóban, ha a terület adottságai ezt lehetővé teszik
(legalább 100 ha feletti terület nagyság). Méretüket váltogatva, önálló parcellákat vágnak öt éven keresztül éves
gyakorisággal, majd „újabb” (legalább öt éve nem vágott) parcellát kezdenek felégetéssel. A felégetett parcellán
fejlődött nádat a következő évben bevonják az évenkénti vágási rendszerbe, a régi parcellát ezután legalább öt
évig nem vágják. Ennek a forgó rendszernek az előnyei a következők:
• minden évben aratható műrevaló nád;
• a kis területre korlátozott égetés felújítja a több éve vágatlan nádat, de a nagyobb területrészt érintetlenül
maradnak, megkímélve ezzel az ott élő gerincteleneket és madarakat, továbbá az emlősök élőhelyét;
• a forgó felváltva von be és pihentet parcellákat, és sohasem vág le többet évente a nádas egész területének
12%-ánál, és az évenként vágott parcellákon az erdősüléshez vezető szukcesszió hatásosan visszafogható;
• növeli a nád életképességét, sűrűségét, virágzóképességét és magtermelését;
• elősegíti a változatos szerkezet kialakulását, és jelentős mennyiségű nádszegélyt hoz létre a gerinctelenek és a
bölömbika hasznára;
• télen táplálkozó helyhez juttatja a barkós cinegéket;
• tavasszal költőhelyet biztosít a gázlómadaraknak.
Ha a területen a nádat minden évben nagy, egybefüggő tagokban vágjuk, kevés lábon álló nád marad, ahol
madarak és gerinctelenek élhetnek. Ha a vágást a levágatlan vagy kétévenként vágott parcellák között elszórva,
kisebb foltokon végezzük, az egy tarlós vágás összes már felsorolt előnyét élvezhetjük a természetvédelmi
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
369 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
érdekek kielégítésével pl. fészkelőhelyet biztosíthatunk a cserregő nádiposzátának és a bölömbikának,
búvóhelyet a táplálkozó madaraknak, védelmet a ritka lepkék és más gerinctelenek petéinek és lárváinak.
A gyakorlatban igen ritkán fordul elő, hogy az egész nádast egyszerre vágnák le, mivel a csatornaszegélyeken,
puha talajon, a víz alatt álló mélyedésekben a vágás gyakorlatilag kivihetetlen. Ráadásul a nád minősége egy
területen belül soha sem egységes, és évenként is változó, ezért előfordul, hogy a tetőfedésre alkalmatlan
minőségű nádat nem vágják le. A legtöbb gazdasági céllal létesített nádashoz tartoznak olyan területek,
amelyeket soha vagy csak időnként vonnak évenkénti vágás alá.
4.3. 4.4.3. Ártéri gazdálkodás
4.3.1. 4.4.3.1. Értelmezésbeli nehézségek
A magyarországi tájhasználat történeti kutatásában kevés fogalom kavart akkora vihart, mint az „ártéri
gazdálkodás”. A fogalom hallatán szinte kézenfekvőnek tűnik, hogy az ártereken folyó tájhasználatot így
nevezzük. A szóösszetétel azonban mesterséges csinálmány, a XIX. század végétől kezdődő néprajzi
gyűjtésekre alapozott leírások nem tudósítanak arról, hogy a folyó menti ártereket használó emberek a maguk
megélhetését „ártéri gazdálkodás”-nak nevezték volna. Az ezekről a vidékekről szóló tudósítások vízi világról,
lápi világról beszélnek. A hazai vízhasználatok történetét először feldolgozó Károlyi Zsigmond is
vízhasználatokról, vízhaszonvételekről beszél, és az árterek hasznosítását ezek között a keretek között tárgyalja
(1960).
Az „ártéri gazdálkodás” fogalmát Andrásfalvy Bertalan vezette be az 1970-es évek elején, és eredetileg a tolnai
Sárköz, illetve a tolnai és baranyai Duna-ártér folyószabályozások előtti hasznosítási módját értette rajta. Ez a
kifejezés később szélesebb körben is elterjedt, a legtöbben tágabb értelemben használták, mint ahogy azt
Andrásfalvy tette. Általában az árterek használatát, hasznosítását értették rajta, de az egyes értelmezések
esetenként jelentősen eltértek, és ez a különbözőség gyakran meddő vitákba fúlt.
E viták középpontjában nem az ártérhasznosítás táji sajátosságai, a hasonlóságok és különbözőségek elemzése
állt, hanem az, hogy milyen is volt „igazából” az ártéri gazdálkodás. Az összetűzések gyakran az általánosító
vélekedések erőpróbájába torkolltak, így érdemi vitára nem került sor. Ennek híján mindmáig nem született meg
az a feldolgozás, amely részletesen tárgyalja a hazai árterek hasznosításának történetét. Ennek elkészültéig ezért
a leghelyesebb, ha ártéri gazdálkodáson általában az árterek használatát és hasznosítását értjük.
4.3.2. 4.4.3.2. Az ártéri gazdálkodás múltja
A XIX. század második felében zajló újkori folyószabályozást gyakran mint „második honfoglalás”-t emlegetik,
amely az ármentesítés révén például a Tisza völgyében több mint másfél millió hektár termőföld megművelését
és rendszeres gazdasági hasznosítását tette lehetővé. Ez a megfogalmazás kimondatlanul azt is magában
foglalja, hogy ezek a területek korábban termelő munkára alkalmatlanok voltak, azokon legfeljebb gyűjtögetni
vagy halászni és vadászni lehetett, elvéve a természettől azt a készet, amit maga adott.
Ez a feltevés azonban a történeti adatok fényében nem állja meg a helyét. A Kárpát-medencében az ember az
újkőkor óta jelentősen beleszólt a természeti folyamatokba, esetenként a vizek járásába is. Ezek a helyi
beavatkozások már módosíthatták is a környezet sajátosságait.
A történeti földrajz szerint az emberi csoportok és tevékenységek térbeli elterjedését a természeti környezetben
alapvetően három alaptényező határozza meg:
• a környezeti adottságok,
• az emberi magatartásminták, a beállítódás és a felfogásmód, illetve a társadalmi szerveződés alakzatai (mint
például a munkavégzés szervezeti keretei, a tulajdonviszonyok, illetve az újítások, az innovációk elterjedési
módozatai),
• a közösség adott technológiai szintje (Pounds, 1997).
A folyószabályozások előtti évszázadokban elsősorban a társadalmi tényező volt más, mint az újkori
vízrendezések idején.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
370 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A hazai vaskor kezdete, a Kr. e. VIII. század óta az Alföldet többnyire nagyállattartó népek lakták, akiknek
állattenyésztése a legelők természetes takarmánybázisán alapult. A Kárpát-medence középső, aszályokra
hajlamos részein az ide futó folyók árvizei nélkül nagyon bizonytalan lett volna a megélhetés. A magasabb,
szárazabb hátak édes füvű mezői a nyár közepére kiégnek, a jószág nem talál magának jó legelőt. A késő
tavaszi, kora nyári esők dagasztotta zöldár ekkorra levonul a folyók ártereiről, és nyár derekától az üdén maradó,
többnyire savanyú füves nedves rétek válhattak marhajárássá, élő marha földdé. Nedves rétek pedig az Alföldön
nem csak a folyók közvetlen közelében voltak: az egykori, elhagyott folyómedrek és a bennük futó kisebb
folyások a Hortobágyra, a Nagykunságra is elvitték a Tisza árvizét. A legelő nyájak az őszi áradásos idők elől
ismét a magasabb területek megújuló mezőire húzódtak, majd havas idők beköszöntével, mikor a fű is téli álmát
alussza, ismét a nedvesebb tájak nádasait, lábon maradt magas füvét keresték fel. Itt telelt ki a jószág, s bizony
igen csak lesoványodott tavaszig. Jócskán benne jártak már a nyárban, mire a következő évben újra
kikerekedett.
Az állattartók jól ismerték a szűkös időkben a jószágot tápláló rétek fontosságát, s előszeretettel telepedtek meg
az ármentes térszínek peremén, ahol a vízjárta és a szárazon maradó területek egymást kiegészítő adottságait jól
ki tudták használni (Glaser, 1939).
Ha lelki szemeink előtt az ármentes mezők és a vízjárta rétek az árvizek, s az évszakok rendje szerint legelő
nagy nyájak jelennek meg, nem is tévedünk, már ha e képet az Alföld közepén a XV. századtól kialakult,
vízjárta legelőket is hasznosító, nagy nyájakat tartó mezővárosokhoz társítjuk. Kérdés azonban, hogy ez a kép
mennyire általánosítható. Évszázadokkal korábban még kiterjedtebb erdőségek voltak az Alföldön, főleg keleti
peremén, és a nagyobb folyók mentén. Az ilyen erdőségekben, erdős ligetekben nem élhettek meg a nagy
létszámú nyájak. Itt azt állattartás más képet mutathatott.
a) Az alföldi középszakasz jellegű folyók sajátosságai
A galériaerdőkkel övezett alföldi folyóink az újkori folyószabályozás előtt a középszakasz jellegű folyások
jellegzetes képét mutatták: kanyarulatos medret fejlesztettek, amelyet kétoldalt a túlfejlődő és lefűződő
holtágak, morotvák kísértek. A folyó elsősorban árvíz idején alakította erőteljesen medrét. Az emelkedő árvíz
először a legalacsonyabb partszakaszokon lépett ki a mederből. Molnár Géza szerint a kitörő, zavaros árvíz
víznyelveket, vízárakat képezve szétfutott. A messze vezető vízárak a folyótól távolabb szétterültek,
meglassultak. A kiömlő víz lefolyt az ártér legmélyebb mélyedéseibe, feltöltötte az ottani laposokat. A
megcsendesedő víz a magával hozott hordalékot lerakta, erőteljesen töltve az árteret. Megváltozott a feliszapolás
jellege, amikor a folyóban olyan magasra duzzadt a vízszint, hogy az ár már hosszú partszakaszokon egyszerre
kiömölve terült szét az ártéren. Ekkor a folyó közvetlenül a partjai mentén rakta le hordalékát, néhány méter
magas, több száz méter széles folyóhátat építve. Ez az árvízről-árvízre növekvő folyóhát a későbbi kiöntéseknek
nem tudott gátat vetni, azt azonban megakadályozhatta, hogy a kiömlött víz egésze áradás után visszatérhessen a
folyó anyamedrébe. Ezek a hátak rendkívüli árvizek esetén jelentősen megnövekedhetnek.
A hordaléklerakás fenti kettőssége a folyót kísérő holtágak fejlődését is meghatározta. A lefűződő morotvának
előbb a felső nyaka záródott el, mivel a kanyarulat nyakát áttörő új mederhez képest a víz áramlása itt
meglassult, elejtette a hordalékát. Árvízkor a kialakuló elzáródás tovább növekedett, ugyanakkor a holtág alsó
nyakán beömlő vízből is hordalékát lerakva elzáródást épített. Ezeket az elzáródásokat a Bodrogközben
malágyoknak nevezték. Egy idő után az alsó nyak torkolata is leszűkült, esetleg elzáródott. Ha elzáródott,
áradáskor a malágyok alacsonyabb partjain átlépő, a holtágba két irányból zúduló árvíz áramai a holtág középső
szakaszán találkoztak össze, ott építettek hordalékpadot. Így a rohamosan feltöltődő morotva két részre szakadt,
majd a két fele is fokozatosan feliszapolódott, feltöltődött.
A folyó természetes életfolyamatai, partfeltöltése során ezért elsáncolja magát az árterétől. A sáncok között
felduzzadó víz a folyóhátakat átlépve vagy áttépve erőteljesen feltölti az ártéri mélyedéseket, az áradás után
kinnrekedt pangó víz pedig elmocsarasítja az árterét. Az ártér feltöltődése miatt a korábban ármentes térszínek
viszonylagos magassága is egyre inkább csökken, fokozatosan elöntésveszélyes területekké válnak.
A középkori történeti források alapján azonban jól tudható, hogy az Alföld nagy folyói mentén lévő holtágak
esetenként több évszázadon át is fennmaradtak, nem iszapolódtak fel. Sőt, a legértékesebb, legnagyobb
jövedelmű halászóvizek közé tartoztak. Az Árpád-korban a folyók mellett sem volt olyan kiterjedt, kevés
hasznú mocsárvilág, mint a XVIII. század végén, a XIX. század elején az újkori folyószabályozások előtt. Ez a
jelenség abban lelheti magyarázatát, hogy a terület lakott, gazdaságilag hasznosított volt (Molnár, 1991–1994,
1996).
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
371 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Andrásfalvy Bertalannak a Duna Tolna és Baranya megyei árterének gazdálkodástörténeti vizsgálata során
feltűnt a fok nevű medrek szerepe az árvizek szétterítésében és összegyűjtésében. Úgy találta, hogy a fokok a
folyót szegélyző hát, magaspart átvágása után nemegyszer több száz, esetenként több ezer méteren át, árkokon,
csatornákon vezették a vizet a nagyobb, elárasztható tavakba. A nagyobb tavak több fokon keresztül is kapták a
vizet, de ezek mindig „fölfelé” vezették a vizet vagyis a víz a főfolyással ellenkező irányba, alulról vezettek a
holtág, a tó alsó végéhez.
Az ártér alulról töltése két dolgot biztosított: a lehető legkevesebb hordalék került a tavak medrébe, miután a
hordalék a „fölfelé” vezető vízfolyások kezdeti szakaszán ülepedett ki. Másrészt a fokok az apadáskor a halastó-
holtág vizének nagy részét, a mélyedések, laposok, időszakos víztárolók vizét pedig teljesen levezethették, a
körülöttük fekvő réteket, legelőket is vízmentesíthették.
Az árkok a mocsarak, lápos területek legmélyebb területein vezettek, két oldalukat gyakran páros földnyelvek
kísérték. A népi emlékezet hasonló értelmű vallomásaival együtt ezek a jelek arra utalnak, hogy ezeket a
fokokat rendszeresen karbantartották, tisztították. Andrásfalvy mindezek alapján úgy véli, hogy ezeket a fokokat
az ártér lakói alakították ki és tartották fenn, tehát mesterséges létesítmények voltak. Mindez nem jelenti azt,
hogy ezeket a csatornákat az első lépéstől az utolsóig emberi kezek vájták volna. Helyenként csupán vezérárkot
ástak, hogy a természetes ártéri mélyedéseket összekössék, és a további munkát az áramló vizekre bízták.
Ez az ártéri vízrendszer, amely a nagyvizek szétvezetését és összegyűjtését tette lehetővé, valószínűleg a folyó
természet adta lélegzéséhez, áradásához és apadásához igazodó halászati gyakorlat nyomán alakult ki, amely az
évszázadok során egyre tudatosabbá vált és egyre nyilvánvalóbbá váltak egyéb hasznai is (Andrásfalvy, 1973,
1975).
b) Az ártéri haszonvételek
A halászati hasznosítás azon alapult, hogy a folyók tavaszi áradása és a pontyfélék ívási ideje egybeesett. A
halak az áradó vízzel kiúsztak az ártérre, ahol a sekély, könnyen fölmelegedő, növényzettel borított aljzatú
vízállásokban leívtak. A hosszabb ideig, hetekig kinn maradó vízben kikelt az ivadék, majd apadáskor a nagy
halakkal együtt visszavonultak a folyóba. A halászat elsősorban a fokok rekesztéses halászatán, és az ártéri
tavak őszi, hálós lehalászásán alapult. A fokokon felállított rácsos rekesztékek fából, vesszőből vagy nádból
készültek. A nagyobb tavak torkolatát állandóan elzárták, a kisebb fokokon, folyásokon csak időszakosan
állították fel a rekeszeket, vejszéket. Áradáskor a kapuval ellátott, állandó rekeszeket meg kellett nyitni, ősi jog
szabályozta, hogy ilyenkor nem volt szabad elzárni a fokokat. Különösen ott volt ez fontos, ahol fokokkal
összekötött tavak egész láncolatát alakították ki. Így a nyitva hagyott rekeszeken, illetve a rekesztetlen fokokon
keresztül a folyótól legtávolabbi tó is megkaphatta a szükséges hal- és vízfrissítést. A fokok rekeszeinél éberen
őrködtek, mert apadáskor a halak visszaindultak a folyóba, minden perc késlekedés csökkenthette a kifogható
zsákmányt, ezért apadáskor a rekeszeket rögvest lezárták.
A halászok jól tudták, hogy fok nélkül semmit sem ér az ártéri tavak vize, azok halban szegények maradnak, ha
nem újulhatnak meg az élő vízből. A folyók halgazdagsága viszont a hatalmas természetes halszaporító
medenceként működő ártértől függött, mivel a folyók halállományának javát is az ártér nevelte. Az ártér ilyetén
működését, ezen keresztül a vizek halgazdagságát az emberi munka, a fokok gondozása nagyban elősegítette
(Andrásfalvy, 1975).
Az árvizet szétterítő és összegyűjtő fokrendszer alapvetően befolyásolhatta az ártéren kialakuló növényzetet. Az
állandó, pangó vizű mocsaras területek helyén üde rétek és erdők telepedtek meg. Az ártéri erdők fontos
szerepet töltöttek be a folyók vízháztartásban. Avarral borított talajuk lehetővé tette, hogy a kiülepedő hordalék
ne tömítse el a talaj felszíni hézagait, nedvességgel telítődhessen az ártér földje. Apadás után, a vízzel telt talaj,
mint valami hatalmas szivacs, részben felszíni vízfolyásokon keresztül adta le a vizet, táplálta a folyóba futó
ereket, ezzel megemelte a folyó kisvízszintjét (Molnár, 1991–1994). Az esetleges visszamaradó vizeket,
vízfelesleget az erdő, mint valami hatalmas biológiai szivattyú elpárologtatta. Az erdők alföldi jelentőségét
mutatja, hogy az utóbbi ezer évben amilyen mértékben csökkent az alföldi erdők kiterjedése a magasabb,
megtelepedésre, szántóföldi művelésre alkalmas területeken zajló irtás miatt, olyan mértékben nőtt a vízzel
borított felületek aránya (Orlóczi, 1991).
A kialakuló tájban a vizek mozgását két fő szabályozó elem befolyásolta: az árvizeket szétterítő és összegyűjtő
fokrendszer, valamint a kialakuló ártéri erdőségek, amelyek talajukban a víz egy részét tárolták, másrészt a
feleslegben maradó vizeket elpárologtatták. Az árvizek szétterítésének köszönhetően az árhullám ellapult,
magassága csökkent, az ártéri víztározásnak köszönhetően pedig a folyó kisvízszintje megemelkedett, a folyó
vízjátéka csökkent, vízjárása kiegyenlítettebbé vált.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
372 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A felmerülő legfontosabb kérdés, hogy az így kialakuló élettér, élőhely a táji kép természetes vagy mesterséges
állapota? A két fő szabályozó elem közül az emberi közreműködéssel kialakított fok nem ütött el az ártéren
maguktól is kialakuló képződményektől, hiszen a medrek kiépítéséhez természetes mélyedéseket is
felhasználtak, illetve a fokok kialakítását nem teljes egészében művi úton végezték, besegített maga az áramló
víz is. A fok esetében tehát a „mesterséges” jelző használata megkérdőjelezhető. A másik szabályozó elem, az
ártéri erdő jelentős része pedig az emberi beavatkozásnak, az alulról töltő fokok kialakításának köszönhette
létét, amely nélkül az ártér mocsárvilággá, vadvízországgá változott volna. Az ártéri erdők azon részei esetében,
amelyek a mesterséges fokok, mint kezdeti előfeltételek nélkül nem alakultak volna ki, a „természetes” jelző
használata megkérdőjelezhető.
A fokra alapozott ártéri gazdálkodás lényegi sajátsága, hogy a mesterséges, emberi beavatkozás olyan
látszólag véletlenszerű, „természetes” válaszokat vált ki a táji környezetből, amelyek a szándékos beavatkozás
hatását tovább fejlesztik, erősítik. A kívülálló előtt jórészt még maga a természeti környezetbe simuló
beavatkozás is észrevehetetlenné válik: a természetes és a mesterséges elemek gyakorlatilag összeolvadnak,
elkülönítésük értelmetlenné válik (Molnár, 1991–1994).
A természetes és a mesterséges elválaszthatatlan egysége az ártereken az állattartás során is megmutatkozott. A
folyó menti ártereket időszakos és állandó, mozgó és állóvizek által szabdalt, változatos növénytakarójú, fás,
ligetes, rétes felszín, és sűrű aprófalvas településhálózat jellemezte. Ilyen körülmények között nem jöhettek létre
az Alföld pusztai állattartására jellemző nagyszámú állatból álló nyájak. Az ártéren gazdálkodó falvak határa is
két részre oszlott, ártéri és ármentes részre, amit az állattartás során hasonló éves ütemben hasznosítottak, mint a
pusztai területeken. A falu határát a faluközösség osztatlanul használta. Az ideiglenesen mentesített területek, a
bevetett szántók, a kaszálásra kijelölt réteket és a megújulásra tilossá tett kaszálók kivételével az egész határ
marhaélés, legelő volt. Nem kellett tehát az állatokat szoros legelőkön terelgetni, csak bizonyos helyektől távol
tartani. Az ártéri savanyúfüves réteket amúgy is elkerülte a jószág, mert a szárazabb hátakon növő fű édesebb
volt, és amikor az lekopott, illetve télen hó alá került, akkor ment csak be a megkímélt savanyúfüves téli
legelőre. Ezért aztán a falvaknak nem voltak külön nagy nyájaik, a családok maguk külön legeltették a falkáikat.
E családi, nagycsaládi nyájak önállóan szaporodni képes falkákat alkottak, öröklés folytán a rokon családokhoz
hasonlóan külső jegyeik alapján is megkülönböztethetők voltak.
A vér szerint összetartozó, hosszú időn át együtt járó, összeszokott állatfalka egészen másként viselkedik, mint
az állatok alkalmi együttese. Az ilyen falka egy-egy vezérállatot követ, s igen erős benne a nyájösztön, az
állatok szolidaritása, amely lehetővé teszi, hogy a falka veszélyhelyzetben ragadozókkal, idegen emberekkel
szemben is megvédje magát. Ez az ösztön a vadállatokban még erősebb, és csak a háziasítás nyomán szorul
fokozatosan háttérbe, amikor is a különböző tenyészcélokra való törekvés nyomán ez a korábbi együttes nem,
kor, és használat szerint csoportosított falkákra bomlik szét. Erre általában akkor kerül sor, ha az állatok bíróit is
hasonló célok mentén tenyésztik, mint a jószágaikat.
Az ártéri falvak legelőin járó családi falkákra a családból kikerült pásztorok ügyeltek. Gyakran az őrzés nem is
volt folyamatos. A jószágnak megvolt a maga napi járása, s megvoltak a delelői, állásai, ahol a gazdák
enyhelyeket, aklokat, karámokat emeltek. Miután a jószág itt talált a hideg szél, az eső elől menedéket, itt talált
sót és a szűkös időben feletetett szénát, ezeket a helyeket magától is felkereste. Az így tartott állatok közül a
sertés gyakran kereszteződött a vaddisznóval, mint ahogy az őstulok kipusztulásáig ez a régi magyar fehér vagy
ma ismertebb nevén a szürke marhával is megtörténhetett (Andrásfalvy, 1997).
Ez a tartásmód azonban nem jelentette azt, hogy az állatokat egyáltalán nem gondozták, nem tenyésztették
volna. Árvíz idején, ha az állatokat ki kellett menekíteni az ártérből vagy az ármentesen maradó aklokban kellett
etetni, mindig volt velük valaki. A legeltetés során egyébként az őrzők nem annyira terelték, inkább hívták,
bíztatták, csalogatva irányították az ilyen falkákat. A szabadon legelő jószágok között pedig a pásztorok
tudatosan válogattak, eldöntve, hogy melyik állatot hagyják meg szaporításra, „mag”-nak.
A félvad jószágok közül szükség szerint fogtak munkára és törtek be lovakat, marhákat. Ezeket az állatokat is a
munkák idejét leszámítva többnyire kicsapták, kint legeltek szabadon az ártéren. A házi szükségletekre
többnyire egy-egy fiatal állatot vittek haza, és azt otthon nevelték fel, hogy az megszelídüljön, az emberhez
szokjon.
Az ártéri erdőkre a terület legfontosabb haszonvétele, az állattartás is rányomta a bélyegét. A faluközösségeknek
elsősorban nem árufát, egyenes gerendát növelő sűrű erdőre volt szüksége, hanem legelőerdőre. Az ilyen
erdőben a fák ritkásan álltak, nem növeltek magas, egyenes törzset, ellenben szélesen terpeszkedő koronát
fejlesztettek. A Nap körüljárhatta koronájukat és jó füvet nevelve be is sütött alájuk a földre. Az ilyen fákból
álló erdőben nemcsak nyolc-tíz évenként találtak bő termést a legelő állatok, hanem szinte évente. Ha egy ilyen
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
373 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
öreg fa kidőlt, hagyták, hogy a helyét felverje a tövis. A felnövő bozót megvédte a felnövekvő újulatot a legelő
állatoktól. Amikor a fa már akkorára nőtt, hogy lombját már nem érték el az állatok, és a kérgét sem tudták már
lerágni, a fa körül kiirtották a cserjéket a pásztorok, hogy az alatta termő füvet és a lehulló termést feletethessék.
A fás legelők fenntartásában, fennmaradásában a legeltetés ma is kulcsfontosságú, mert enélkül beerdősödik a
terület.
Ezek a magasabb területeken fekvő, keményfájú erdők nem csak legelők lehettek. A vadgyümölcsfák mellett
oltott, nemes gyümölcsfák álltak, az erdőből irtott tisztásokon kaszálók, irtáskertek voltak, és az ártér
szűkösebb viszonyai között ezeken a területeken feküdtek a többnyire kis területű, akkoriban még csekély
hozamú szántók (Andrásfalvy, 1975; 1997).
A fokokra alapozott ártéri gazdálkodás során az emberi munka nyomán úgy formálódott át a lényegében
befolyástalan terület emberi haszonvétel tárgyává, hogy annak alapvető ártér jellege nem szűnt meg. A
kialakuló, a vizek hálózatára épülő tájhasználat a különböző művelési ágak egymásba fonódó rendszerét
hozta létre, amelynek nyomán a hasznosítás alapjául szolgáló természetes vízrendszer is kiegyensúlyozottabbá,
kiegyenlítettebbé vált.
Ez a fajta rendszer és gazdasági hasznosítás a XVIII. század végéig a Duna Tolna és Baranya megyei árterein
még működött. A Tisza-mente emlékanyagából is jól kirajzolódik, hogy a halászati hasznosítás egészen az
újkori szabályozásig az ártéri tavak hasznosításán, a fokok kezelésén, karbantartásán alapult. Nem kerültek elő
azonban olyan adatok, amelyek a fokokat itt is olyan meghatározó, tájformáló erejű elemekként mutatnák meg,
mint ahogy az a dunai leírásból kiolvasható (Szilágyi, 1977; 1982). Például az Alföld középső része, ahonnan a
legtöbb XVIII–XIX. századi fokábrázolás maradt fenn (Fodor, 2002), ebben az időszakban az ország
legfátlanabb vidéke volt. Nem vagy alig voltak jelen azok az erdőségek, amelyek az ártéri vízháztartás
szabályozásában kulcsszerepet játszanak.
Bár az Alföld peremén és a folyók mentén évszázadokkal korábban még kiterjedt erdők voltak, az Alföld
közepén fekvő Külső-Szolnok vármegyéből – amely közelítőleg a mai Jász-Nagykun-Szolnok megye területét
foglalta el – egyetlen erdőre utaló adat sem maradt fenn. Ez a vidék tehát már az Árpád-korban is feltűnően
fátlan lehetett. Somogyi Sándor (2000) szerint a széles árterein szétterülő, csekélyebb vízjátékú Tisza völgye
eleve kevésbé volt alkalmas a fokokra alapozott ártéri gazdálkodásra, mint a keskenyebb árterű, nagyobb
vízjátékú és tagoltabb Duna völgye. A két vidék hasznosítása és képe tehát már eleve, természeti
sajátosságokból adódóan is eltérhetett, míg a Duna-mente erdősebb, tagoltabb volt, addig a Közép-Tiszavidék
pusztásabb lehetett.
c) Az ártéri gazdálkodás felbomlása
Az árterek hasznosítására alapozott gazdálkodás különböző változatai – ha időben jelentős különbségekkel és
eltérő módon is – de mindenütt felbomlottak. A felbomlás több évszázados folyamatában a természeti és a
társadalmi tényezők is közrejátszottak.
A középkori határjárásokból jól nyomon követhető, hogy a XIII–XIV. századtól kezdve több vizes terület volt
az Alföldön, mint egy-két évszázaddal korábban (Györffy–Zólyomi, 1994). A kora Árpád-korban alacsony
vízállású Balaton szintje is ekkoriban kezdett emelkedni, majd ez az emelkedés a XVI–XVII. századig tovább
folytatódott. A török korban a balatonföldvári, balatonboglári ókori földvárak egy részét már elmosta a víz. A tó
vízszintje ezt követően, a XVIII. században erőteljesen csökkenni kezdett (Sági, 1968).
A középkor végén felerősödő elvizesedés jól egybeesik azzal a hűvös és csapadékos éghajlat-ingadozással,
amelyet „kis jégkorszak” néven tart számon a történeti éghajlattan (Rácz, 1999). A vizes területek ekkori
térhódítását tehát elsősorban az éghajlati változások okozhatták. Ebbe a folyamatba azonban belejátszhatott az
emberi tevékenység is. A XIV. századi bányaművelések miatt a Kárpátokban már komolyabb mértékben
megindult az erdőirtás, ami az árvizek lefutását meggyorsíthatta. Az alföldi területeken teret nyerő szántóföldi
művelés és a túllegeltetés a síkvidéki erdőket is visszaszorította, ami megint csak a vízállásos területek
növekedését eredményezhette.
A vizes területek újabb, XVIII. századi növekedése már nem a természeti, hanem a társadalmi tényezők
változásának tudható be. A gabonatermesztés újabb előretörésével megszaporodtak az Alföldön a vízimalmok.
A malmokhoz épített keresztgátak, a vizet felduzzasztó malomgátak pedig elmocsarasították a fölöttük lévő
árteret. Ugyanekkor újabb lendületet kaptak a hegyvidéki erdőirtások, ami hevesebbé tette a hegyvidéki
lefolyást. Furcsa, de talán törvényszerű módon az ilyen jellegű környezetátalakító tevékenység a szántóföldi
művelésre alkalmatlan, vízjárta területek növekedését idézte elő, miközben egyre erőteljesebbé vált a
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
374 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
szántóföldek iránti igény. A szántóföldek gyarapodásában egyaránt közrejátszott a folyamatosan növekvő
gabonakereslet és a terméshozamok növekedése. Ebben az időben ugyanis az elvetett mag már nem csak a két-
háromszorosát, hanem négy-ötszörösét is megtermette. Az ezzel együttjáró szemléletbeli váltás miatt a víz, ami
korábban a gazdálkodás alapvető tényezője volt, ekkor károkozó erővé, a gazdasági változások gátjává vált.
A XVIII–XIX. század fordulójára kialakult társadalmi feltételrendszer miatt a hazai folyóvölgyekben egy
alapvetően vízlevezető típusú vízrendezést hajtottak végre, ahol az árvizek minél gyorsabb levezetése volt a
legfontosabb cél. A folyók medrét lerövidítették, hogy a lefolyást meggyorsítsák, ugyanakkor a vizeket gátak
közé is szorították, ami a felduzzadó vizek miatt tovább gyorsította a lefolyást.
4.3.3. 4.4.3.3. Az újkori folyószabályozások hatása és a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése (VTT)
Amíg az újkori folyószabályozásokat megvalósították, számos olyan előre nem látott nehézség merült fel, ami
nehezebbé tette a munka befejezését, mint korábban gondolták. Az első, hogy a vízrendezési munkálatok, a
kanyarulatok átvágása és a töltések építése miatt az árhullámok erőteljesen megemelkedtek, ezért a szabályozás
első évtizedeiben a ténylegesen elöntött területek megkétszereződtek. A helyzet csak az 1890-es évekre
változott meg: a fő védvonalak kiépítése után a ténylegesen elöntött területek nagysága a töredékére esett vissza
(Szlávik, 2000). A gátak között összeszorulva, felduzzadva levonuló víztömeg a korábbi 1,6 millió hektár helyett
ma mintegy 2,1 millió hektár területet veszélyeztet, de – a gátrendszer meghibásodását kivéve – az árvizek csak
a hullámtereket öntik el.
A szabályozás vízjárás-módosító hatását nem sikerült pontosan előre jelezni. A tiszai munkák tervét előterjesztő
Vásárhelyi Pál arra számított, hogy a gátak közé szorított árvíz szintemelkedését kiegyenlíti majd a
kiegyenesített mederben áramló víz medermélyítése. Számítása nem vált valóra. A meder valóban mélyülni
kezdett, mint ahogy évi átlagban ma is egy centiméterrel mélyül. Ez a fenéksüllyedés azonban nem tudta
kiegyenlíteni az árvizek emelkedését, ezért a gátakat több alkalommal magasítani kellett.
A hullámtéren ugyanakkor egy ezzel ellentétes irányú folyamat is zajlik. Az árvizek hordaléka, ami korábban az
egész árteret töltötte, a szabályozás után már csak a hullámtéren ülepedhet le. Ez az ülepedés nem egyenletes,
folyószakaszonként és árvizenként jelentősen különbözhet. A hordalék fő tömege ma is az övzátonyok 30–50
méteres sávjaiban rakódik le. Ezeken a helyeken szélsőséges esetekben, nagy árvizek után 0,3–0,5 méter vastag
kiülepedés is megfigyelhető. Az átlagos éves gyarapodás ennél jóval szerényebb, éves átlagban 1 centiméterre
tehető (Nagy és mtsai, 2001).
Az övzátonyok emelkedése miatt a hullámtér egyre később kapcsolódik be a vízszállításba, a nagyvízi meder
vízszállító-képessége ezért a meder mélyülése ellenére jelentősen csökkenhet. Ez a hatás elsősorban a
magyarországi Közép-Tiszavidéken jelentős, ahol az 1999. és 2000. évi árvizek úgy tetőztek a korábbinál
jelentősen magasabban, hogy közben az árvízhozam lényegében nem változott. Ez egyértelműen arra utal, hogy
az alföldi szakaszon az árvízi meder vízszállító képessége jelentősen lecsökkent. Az övzátonyokon kívül ebbe a
hullámtér rendezetlensége – az engedély nélküli építkezések, a leromlott kultúrállapot – is közrejátszik.
Ugyanakkor azzal is számolni kell, hogy a határon túli vízgyűjtőkön a felsőbb folyószakaszok betöltésezése,
illetve a hegyvidéki erdőirtások az árhullámok hevességét eddig is növelték és ezután is növelik. Ezért a Tisza
vízgyűjtőjében a körülmények kedvezőtlen alakulása esetén a korábbiaknál jelentősen magasabban tetőző
árhullámok is levonulhatnak, még akkor is, ha a hullámtér rendezésével a nagyvízi meder vízszállító képességét
időközben megnövelik.
Miután nyilvánvalóvá vált, hogy az árvízi helyzet a Tiszán akár csak a kedvezőtlen időjárási események
szerencsétlen sorozata esetén is sokkal rosszabbra fordulhat, mint ahogy azt eddig számították, a vízügyi szakma
„A Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése” címmel koncepció-tervet dolgozott ki, amely megvalósulása esetén a
megváltozott körülmények között is segítheti a sikeres hazai árvízvédekezést.
A fejlesztési koncepció a Tisza újkori szabályozásával kialakult rendszert tekinti kiindulási alapnak. Ennek a
szabályozott rendszernek az a jellegzetessége, hogy a szűkületei miatt a nagyvízi meder nem egységes,
valójában tározóterek láncolatának tekinthető. Ez a helyzet azért alakult ki, mert a folyószabályozás során az
eredeti Vásárhelyi-tervet a több évtizedes munkálatok során nem sikerült mindenütt következetesen végigvinni.
A helyi ellenérdekeltségek miatt elsősorban a töltések vonalvezetésében adódtak hiányosságok (VTT, 2002).
A koncepció kidolgozása során több olyan változatot is megvizsgáltak, amely biztosíthatja az elsődlegesen az
árvizek gyors levezetésére létesített védelmi rendszer további sikeres fenntartását. A számításba vehető
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
375 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
lehetőségek közül a további töltésmagasítással számoló változatot magas költségei és az árvízi kockázat
növekedése miatt elvetették.
A kivitelezésre javasolt koncepció töltéserősítésekkel és töltésmagasításokkal csak ott számol, ahol a gátakat
ezideig nem sikerült kiépíteni az előírt magasságra. A terv az esetleges nemzetközi együttműködések keretei
között a határon túli területeken létesítendő hegyvidéki, völgyzárógátas tározók kiegészítő hatását is mérlegeli,
de alapvetően hazai beavatkozásokkal kívánja megoldani a feladatot. A megvalósításra érdemesnek tartott terv
ezért a folyó nagyvízi medrének rendezésére és síkvidéki árvíztározók létesítésére alapoz. Az előterjesztett
javaslat két változata az alföldi területeken tíz, illetve tizennégy tározó építését irányozza elő (92. táblázat).
93. táblázat - A 14 tározós javaslat által érintett területek jelenlegi és javasolt
területhasználata (VTT, 2002)
Megnevezés
10 tározóból álló rendszer 14 tározóból álló rendszer
Terület
(km2)
tározott
víz-
mennyiség
(millió m3)
számított
vízmélysé
g (m)
terület
(km2)
tározott
víz-
mennyiség
(millió m3)
számított
vízmélysé
g (m)
Felső-Túri 5,7 9,5 1,7 5,7 9,5 1,7
Szamosközi 54,5 102,0 1,9 54,5 102,0 1,9
Szamos–
Kraszna közi
(Szamos) 58,4 100,0 1,7 58,4 100,0 1,7
Inérháti 42,0 120,0 2,9 42,0 100,0 2,4
Dél-Borsodi 131,0 170,0 1,3 120 150,0 1,3
Hortobágy
középső 61,8 155,5 2,5 61,8 135,5 2,2
Nagykunsági 45,0 140,0 3,1 44,0 100,0 2,3
Hanyi-Jászsági 60,0 204,0 3,4 60,0 113,0 1,9
Hanyi-
Tiszasülyi 57,0 219,5 3,9 57,0 132,0 2,3
Szegedi 61,0 306,0 5,0 60,6 187,0 3,1
Cserőközi 19,7 40,0 2,0
Tisza–Körös-
zugi
68,0 160,0 2,4
Tiszacsegei 41,0 95,0 2,3
Tiszanánai 37,5 72,0 1,9
Összesen 576,4 1526,5 2,65 730,2 1496,0 2,05
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
376 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A két változat – eltérő költségigénye mellett – lényegében a vésztározásba bevont terület nagyságában és a
tározóterekben várható vízborítás magasságában különbözik. A javasolt tározók közül a Tisza-Köröszugi
létesítését megakadályozhatja, hogy ezen a területen több mint száz tanya van, és ezeket értelem szerint ki
kellene telepíteni, ha itt vésztározásra kerülne sor.
Az előzetes számítások szerint a tározóterek igénybevételére 30–50 évente egyszer kerülne sor, és várhatólag
egy százalék alatti gyakorisággal fordulhatnak elő olyan árvizek, amikor mindegyik tározót fel kell tölteni. Ezért
az egyes tározóknál feltüntetett átlagos vízmélység csak rendkívüli árvízi helyzetekben, száz évenként átlagosan
egyszeri visszatéréssel fordulna elő. A vízborítottság az egyes tározóknál különböző lehet, és általában felülről
lefelé haladva növekvő mértékű. A legkisebb, a felső-túri vésztározó feltöltése mintegy három napot vehet
igénybe, és a víz maximum öt napig tartózkodna a tározóban. A felső-tiszai tározók feltöltési idejét 3–5 napra,
az elöntési időt egy hónapra teszi a koncepció. A közép-tiszai tározók 10–20 nap alatt lehetnek feltölthetők, az
elöntési idő itt is egy hónap lehet. Az Alsó-Tiszavidéken a tározók feltöltési ideje 25–30 nap, az elöntési idő
másfél hónap körül alakulhat (VTT, 2002).
A 14 tározós változatban javasolt területek zömén jelenleg szántóföldi gazdálkodás folyik (93. táblázat). E
mellett a rét, legelő még jelentős, a maradékon az erdők és cserjés területek, a nádasok, gyümölcsösök, a tavak
és az egyéb területhasználatok osztoznak.
94. táblázat - A biotóphálózat-tervezés lépései és tartalma
Területhasználati mód Jelenlegi (%) Javasolt (%)
Tó, tározó 0,4 0,4
Extenzív
halgazdálkodás 0,0 5,0
Nádas 1,5 8,0
Erdők és cserjés
területek 4,1 38,0
Rét, legelő 19,4 22,2
Szántó 73,6 5,5
Gyümölcsös (extenzív) 0,3 18,1
Egyéb 0,2 2,7
A vésztározók megépítésével együtt járó szükségszerű területhasználati változtatásokkal kapcsolatban két
alapvető elképzelés merült fel. Az egyik szerint a jelenlegi területhasználatokat nem kellene megváltoztatni,
megmaradhatna a szántók jelenlegi túlsúlya. A vésztározók igénybe vétele esetén a földhasználók eseti
kártalanítást kapnának. A másik változat szerint a területhasználatokban az erdő és a cserjés területek, valamint
az extenzív gyümölcsösök aránya a többszörösére nőne, amit a szántók drasztikus csökkenése kísérne. Nagyobb
teret kapnának a nádasok és megjelenne az extenzív halgazdálkodás is (VTT, 2002).
A vízügyi szakemberek által megnevezett tározóterek helye és tényleges nagysága egyelőre csak javaslat. A
társadalmi egyeztetés még nem jutott nyugvópontra, a koncepcióval szemben vidékfejlesztési és
természetvédelmi aggályok is felmerültek. Erőteljesen megfogalmazódott az az igény, hogy a százmilliárdos
költségvetési beruházást igénylő tervet a kérdésben érintett szaktárcák és a helyi lakosok ne csak
véleményezésre kapják meg, hanem kezdettől fogva vegyenek részt a tervezésben is. Ezért elképzelhető, hogy a
különböző értékrendszerek melletti újratervezés egy részleteiben eltérő, kompromisszumos javaslatot fog
eredményezni.
4.3.4. 4.4.3.4. Az ártéri gazdálkodás felújítására irányuló kezdeményezések
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
377 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az ártéri gazdálkodás felújítására – már évekkel a Vásárhelyi-tervet továbbfejlesztő koncepció kidolgozása előtt
– született néhány elképzelés. Ezt a lehetőséget a Duna kapcsán először Andrásfalvy, a Tisza jövőjét illetően
pedig Molnár vetette fel, annak szükségszerűségét is hangsúlyozva, hogy a jelenlegi vízlevezető szabályozást
egy vizet visszatartó és helyben hasznosító szabályozásnak kellene felváltania.
A jórészt általános formában megfogalmazott felvetések néhány esetben határozottabb alakot is öntöttek. Ezek
közül elsőként a Duna–Dráva Nemzeti Park gemenci területét kell megemlíteni. Ez a hullámtéri terület annak
a Duna-ártérnek része, amelyet Andrásfalvy az ártéri gazdálkodás vizsgálata során részletesen feldolgozott. Ez a
vidék a szabályozások idején a kalocsai érsekség uradalmához tartozott, s mivel az érsekség nem lépett be az
ármentesítő társulatba, Gemencet megkerülték a töltésekkel. Ezért itt töredékes formában megmaradhatott az
egykori ártéri kép. Itt is csak az egykori gazdálkodás nyomaival találkozunk, mégis ez az egyetlen hely
Magyarországon, ahol ténylegesen fellelhetők a tájat átformáló egykori ártéri gazdálkodás nyomai.
A szabályozások után a hullámtéri feltöltődés itt is erős, a holtágak jelentős mértékben feliszapolódtak. A
hullámtér feltöltődése mellett ugyanakkor a Duna medre is mélyül. Ez a mélyülés Paksnál ötven év, Mohácsnál
85 év alatt tesz ki 1 métert. Az ezzel járó vízszint-süllyedéssel olyan ütemben száradnak ki a magasabban fekvő
területek, hogy az ott telepített hullámtéri nemesnyarasokat a letermelés után nem lehet felújítani, az újabb
telepítésekkor itt már a keményfaligetet alkotó fajokat kell előnyben részesíteni (Lehmann, 2000). Gemencen
ugyanis a nemzeti parki területek jelentős részén is nagyüzemi fatermesztés folyik.
A gemenci területen a nemzeti park törvényi kötelezettségeiből adódóan az egykori ártéri kép megőrzése és
fenntartása a legfontosabb feladat. A süllyedő középvízszint mellett is biztosítani kell a szentély típusú holtágak,
vizes területek vízellátását, és fenn kell tartani a meglévő holtágakat, mivel ma már újak nem képződnek. Itt
tehát elsősorban a természetvédelmi szempontoknak kell érvényesülniük. Az ártéri gazdálkodás felújítása is
abban a vonatkozásban merült fel, hogy fokok létesítésével, felújításával biztosítani lehessen a szükséges
vízpótlást.
A Tisza menti kezdeményezések indíttatása összetettebb. A természetvédelmi értékek itt is fontos szerepet
játszanak, de a vidékfejlesztési szempontok is érvényesülnek. Itt már az is központi kérdéssé válik, hogy hogyan
lehet a felújított ártéri gazdálkodást gazdaságilag is életképessé tenni. A tiszai ártéri gazdálkodás felújításával
foglalkozó négy helyi kezdeményezés: a BOKARTISZ Kht., a Cötkény Térségfejlesztő Szövetség, a Nagykörűi
Tájrehabilitációs Program és a CSEMETE Egyesület.
A karcsai székhelyű Bodrogközi Környezetgazdálkodási és Tájrehabilitációs Kht. (BOKARTISZ) 2001-
ben alakult, tizenkét bodrogközi helyi önkormányzat és három civil szervezet hozta létre. A 12 önkormányzat
közigazgatási területén belül kijelöltek egy kisebb, a mentett oldalon fekvő mintaterületet Bodroghalom község
mellett, a Vécsei- és a Karos-szerdahelyi csatorna között. Legelőször itt kívánják megtervezni, és remélhetőleg
kivitelezni az ártéri gazdálkodás felújítását.
A terület elárasztásához a vizet a Bodrogból nyernék a Felsőberecki-főcsatornán, majd a Karos-szerdahelyi,
illetve a Karcsa-csatornán keresztül. Az elárasztás megszüntetése után a vízfelesleget a lehető leglassabban
vezetnék le a területről. Ezt a meglévő csatornákban a lefolyó víz levonulásának lassításával, az új csatornáknak
a természeteshez hasonló, a legmélyebb területeken kanyargó vonalvezetésével kívánják elérni. A tájhasznosítás
alapja a rendszeresen ismétlődő vízpótlás, a terület ereinek, tavainak feltöltése, a mélyebben fekvő részek
időszakos elárasztása lenne. Ennek eredményeként egy mozaikos, tavakból, vízfolyásokból, füves területekből,
erdőkből, gyümölcsösökből és szántókból álló területhasználati hálózat jöhetne létre (Kajner és mtsai, 2001).
A Dél-Borsodi Mezőségen, Tiszavalk székhellyel működő Cötkény Térségfejlesztő Szövetség kezdetei a
kilencvenes évek elejéig nyúlnak vissza, jelenlegi formáját 1999-ben nyerte el. A hat települést magában foglaló
társulás területére esik az az ártér, ahol a Tisza hazai fővédvonalainak kiépítése 1939-re befejeződött (Lászlóffy,
1982). A rendszeres elárasztáshoz igazodó területhasználat itt egészen a késői töltésezésig fennmaradhatott.
Ezután a hatvanas években egy olyan övcsatorna épült, amely felfogta és a Tiszába vezette a bükki patakok
vizét, így azok ma nem jutnak a Mezőségre. A Tisza-tó építésekor szivárgócsatorna is készült, ami a
talajvízszintet csökkenti. A korábbi ártéren tehát a vízrendezés határozott szárazodást idézett elő. A vízépítési
munkálatok eredményeként létrejövő Tisza-tó később megvetette a turizmus helyi alapjait is.
A települések külterületének jelentős része a Borsodi-Mezőség Tájvédelmi Körzetbe esik, amely a Bükki
Nemzeti Park Igazgatósághoz tartozik. A védett területek háromnegyed része állami tulajdon, többsége a
nemzeti park kezelésében áll. A védett területen a természetvédő szakemberek irányításával az elmúlt években
revitalizálták a korábban lecsapolt Nagy-szék lápi tavat. A tó vizét elvezető csatornát zsilippel elzárták, és a
visszatartott vizekkel feltöltötték a medret. A továbbiakban újabb tavakat is létre akarnak hozni.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
378 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program ezt a területet felvette az Érzékeny Természeti Területek közé. A
meghirdetett csomagokra nagy számú sikeres pályázat érkezett, ami a program területi sikerét mutatja. Az
ígéretes kezdetek folytatását alapvetően befolyásolhatja a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése, miután a tervezett
Dél-Borsodi árvíztározó jórészt az érzékeny természeti területre esik, és a területhasználat jövőjét alapvetően
meghatározhatja az árvízvédelmi beavatkozás.
A Szolnoktól északra, a Tisza jobb partján fekvő Nagykörű tájrehabilitációs programjában is hangsúlyos
szerepet kap a vizes területek revitalizációja. A célterületek két fő részre oszlanak: a hullámtéri holtágakra és
kubikgödrökre, valamint a mentett oldali holtágakra, egykori tófenekekre. A célterületek közül a hullámtéri
kubikgödrök mesterséges létesítmények, ezekből termelték ki a szabályozás során az épülő töltések anyagát. A
kubikgödör-program első szakasza lényegében már megvalósult. Ennek során a kubikgödröket csatornákkal
összekötötték, és az így kialakított kubikgödör-bokrokat a Tiszához kapcsolták. A továbbiakban ezeknek a
bokroknak a működtetése a feladat. A későbbiekben a hullámtéri Anyita-tó és a pityókai holtág rehabilitációját
és a Tiszához kapcsolását tervezik. A távlati tervekben pedig a gáton kívüli, mentett ártéri öblözet szabályozott
elárasztását tervezik mintegy 300 hektáros területen, az egykori Nagy-fok revitalizációjával (Balogh, 2000).
A Baks, Ópusztaszer és Dóc közötti, mentett oldali ártéri öblözet revitalizációját a szegedi székhelyű Kiss
Ferenc Csongrád Megyei Természetvédelmi Egyesület (CSEMETE) fontolgatja. Az öblözetet keleten a
Tisza töltése, északon a Dong-ér töltése, nyugaton a Baksot, Ópusztaszert és Dócot összekötő kövesút, délen a
dóci köves töltés határolja, teljes területe mintegy 6000 hektár. A terület nagy része, több mint 90 százaléka
szántó. A maradék részen legelő, erdő és nádas osztozik. A CSEMETE elgondolásában a vizes élőhelyek
létesítésére helyezi a hangsúlyt. Az árvízi biztonság növelése és a mezőgazdasági termelés külterjesítése
emellett csak mint járulékos hatás jelenik meg. A tervek szerint a területet tavasszal (április-májusban) 1–1,5
méter magas víz borítaná. Amennyiben tavasszal nem lenne megfelelő árvíz, ezt a vízborítást mesterségesen is
biztosíttatnák. Ez a víztömeg körülbelül egy hónapig lehetne kint az ártéren, az év további részében csak a
legmélyebb területeken maradnának meg a kisebb tavak, vízállások. Rendkívüli esetben, árvízi vésztározáskor
szerintük mintegy 100 millió köbméter vizet lehetne elhelyezni a területen úgy, hogy a kialakított új
természetvédelmi, táji értékek ne károsodjanak (Paulovics, 2002).
A CSEMETE elképzeléseiben szereplő terület lényegében egybeesik a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztésében
szereplő Szegedi árvíztározó területével. A vízügyi koncepció a fővédvonal magasságú töltések kiépítése mellett
a 10 tározós változat esetében 306, a 14 tározós változat esetében 187 millió köbméter árvíz elhelyezésével
számol ezen a területen. Az átlagos vízborítás az előbbi esetben 5 (!), és még az utóbbi esetben is 3 méter felett
volna (93. táblázat, lásd korábban). Bár az előrejelzések alapján ilyen vízborításra nem rendszeresen, hanem
csak rendkívüli esetekben kerülne sor, a környezetvédő szervezetek ezt hevesen ellenzik, és inkább nagyobb
tározótereket és csekélyebb vízborítási magasságot szeretnének elérni.
4.3.5. 4.4.3.5. Az ártéri gazdálkodás lehetőségei a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Programban
A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program keretei lehetővé teszik, hogy a programba a rendszeres
elöntésekhez igazodó ártérhasznosítás is bekerüljön, akár a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése által felvázolt
módon, akár attól különálló formában is. Az elárasztásból fakadó különleges helyi sajátosságok miatt ezeket a
területeket elsősorban a térségi programokon keresztül, az Érzékeny Természeti Területek rendszerébe vonva
lehet a NAKP működésébe illeszteni.
Amennyiben a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése megvalósul, és a tározók területhasználatában az elöntésekhez
alkalmazkodó változat fog érvényesülni, akkor gondoskodni kell arról, hogy a földhasználók a váltás miatt ne
kerüljenek hátrányos helyzetbe, az esetleges veszteségeiket kiegyenlítsék. Ha az nem csupán külterjesebb
területhasználatok bevezetését jelenti, hanem olyan kultúrtájat épít ki, amely a közvetlen gazdasági hasznon
kívül természetvédelmi és táji értékeket is előállít, a földhasználóknak meglehet az alapjuk arra, hogy ezekért a
teljesítményekért a társadalom részéről kifizetéseket kapjanak. Ez az a pont, ahol a tározóterek hasznosítása a
Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Programhoz kapcsolódhat.
Miután az eddig javasolt tározóterek több természetvédelmi területet és két érzékeny természeti területet is
érintenek, elkerülhetetlen, hogy a természetvédelmi és agrár-környezetvédelmi szempontok már a tervezés
kezdeti szakaszától, a tározóterek kijelölésekor is megjelenjenek. A beruházás jelentős térségi hatásai miatt a
területrendezési és területfejlesztés rendszerének is meg kell jelennie a munka során. A hosszú távú, kielégítő
rendezés mindenképpen a különböző érdekek és szakmai szempontok egyeztetését igényli, és amennyiben ez
megvalósul, a vízügyi elképzelésben szereplő tározók helye és mérete módosulhat.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
379 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A részletes tervezés során elképzelhető, hogy az árvízvédelmi jelentőség, a természeti adottságok és a
társadalmi fogadókészség különbözősége miatt az egyes tározóknál más-más értékrend fogja meghatározni a
hasznosítás mikéntjét. Ezért az egyes tározótereket a különböző szempontok szerint meg kell vizsgálni és
értékelni, hogy előtérbe kerülhet-e az adott tározóknál az egyik vagy a másik szempont. Elsősorban a közép-
tiszai tározóknál jöhet számításba, hogy az egyes tározókat a feltöltés sorrendje és rendszeressége alapján
rangsorolják. Így elképzelhető, hogy lesz olyan tározó, amelynek működtetési rendjében a vízborítások
rendszeressége és magassága miatt érdemesebb a kártérítéses megoldást választani, mint érzékeny természeti
területté alakítani a területet.
Ahol megvalósítható a rendszeres elöntéshez igazodó gazdálkodás, ott is szükséges bizonyos módosítás az
agrár-környezetvédelmi program alapkoncepciójához képest, amely az önkéntes csatlakozásra épül. A tározók
esetében a teljesen szabad választás nem jöhet szóba, mivel minden földhasználónak igazodnia kell a rendszeres
elárasztás tényéhez. A működtetés érdekében itt egy hármas választási lehetőség jelentheti a megoldást: a
földtulajdonos
• vagy kapcsolódik az érzékeny természeti területek rendszeréhez;
• vagy csereföldet igényel;
• vagy pedig felkínálja kisajátításra a földjét,
de a három közül valamelyik lehetőséget választania kell.
Az önmagában is nagy munkát adó birtokrendezésen kívül a kialakítandó új érzékeny természeti területekre a
megfelelő programcsomagok kialakítása sem könnyű feladat. A Tisza természetéből fakadó legsúlyosabb
nehezítő tényező a szeszélyes vízjárás, amelyen belül előfordulhatnak akár évtizedes ármentes időszakok is.
Ezért a meghirdetendő programokban előre láthatólag olyan forgatókönyvet kell kidolgozni, amely külön kitér
az árvizes és az ármentes évekre is.
A hagyományos ártérhasználatok felújítását az is nehezíti, hogy a szabályozásokkal a Tisza vízjárása
megváltozott. Az árhullámok viszonylag korán, már márciusban és áprilisban levonulnak, bár a Közép-Tiszán
az alapvetően árvizes időszak május elejére is átnyúlik. Ez a változás elsősorban a halászati hasznosítást érinti
hátrányosan. A korai áradások miatt a szabályozottan elárasztott öblözeteket, tározókat csak akkor lehet
halszaporító medenceként használni, ha a kiömlött vizet az árhullám levonulása után mesterségesen
visszatartják.
A rendszeres elárasztások bevezetésével tehát nem egészen a régi területhasználat elevenedne meg, hanem egy
alapvetően újfajta tájat, újfajta értékrendet kellene megalkotni.
Ennek során – ha a földnyilvántartás fejlődése ezt majdan lehetővé teszi – a tározótereket érdemes lehet a
tengerszint feletti magasság és az elöntés várható időtartama szerint sávokra, zónákra osztani, és zónánként
kidolgozni a meghirdetendő művelési módokat:
• a legmélyebb területeken a tavak, vizes élőhelyek, nádasok övét lehet kialakítani, amely az év jelentős
részében víz alatt áll;
• a következő magassági szinten a rétek és a legelők, míg
• az esetleges magasabb hátakon, partokon extenzív gyümölcsösök és erdők telepítésére kerülhetne sor.
Miután a területhasználatnak a rendszeres elárasztáshoz kell igazodnia, az érzékeny természeti területekké
alakított tározókon csak a vegyszermentes termesztést szabad megengedni. A legeltetéses hasznosítás esetén
arról is gondoskodni kell, hogy az elárasztások idején az állatoknak megfelelő ármentes legelője legyen a
tározón kívül.
Másképp alakulhat azoknak az elárasztásba vont területeknek a használata, amelyek esetleg nem lennének
vésztározók. Itt elvileg nem kellene, sőt nem lehetne előírni a gazdálkodóknak a vésztározás kényszerű eltűrését.
Elvileg ezeken a területeken lehetne legjobban megvalósítani az ártéri gazdálkodás modelljeit, hiszen csak a
hasznosításhoz szükséges mértékig kellene kiengedni az árvizeket, a túl magas vagy kedvezőtlen időben érkező
árhullámok vizét nem feltétlen kellene kiengedni az ártérre. Ezek a területek azonban – miután az árvízi
biztonság növelésében csak kisebb szerepet játszanának – a megvalósítás időrendben nem biztos, hogy a legelső
helyre kerülnének.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
380 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program keretein túlmutat ugyan, de a rendezés során fontos lehet a gátak
közötti erdők kérdése. Miután a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése a nagyvízi meder vízszállító-képességének
növelése miatt jelentős hullámtéri erdőterületek felszámolását tervezi, az ezeket pótló új erdők telepítésére a
részben kialakítandó tározókban kerülhetne sor.
A telepítéseken belül természetesen meg kell különböztetni az erdőket a nagyüzemi faültetvényektől. A
kialakuló új ökológiai környezetben elvileg mindkettő művelési mód alkalmazható. A gazdaságossági
szempontok elsősorban a faültetvények telepítését indokolhatják, a tározók lehetséges hasznosításai közül ez
hozhatja az egyik legnagyobb jövedelmet. Az árvízvédelmi szempontú értékelés is kedvezőbbnek tartja a
fatermesztő parcellák szálerdejét a sűrű aljnövényzetű erdőnél, amely a tározótér kihasználhatóságát
csökkentheti. Az azonban külön vizsgálatokra és egyeztetésekre vár, hogy egy érzékeny természeti területen a
nagyüzemi fatermesztés megengedhető-e, s ha igen, milyen feltételek, arányok mellett.
Látható, hogy a Tisza-völgy problémáinak sikeres rendezése meglehetősen összetett feladatot jelent. Ezért ez
nem képzelhető el pusztán egy-egy szakmai értékrend hatókörén belül, a különböző szempontok és a helyi
érdekek összehangolására, illetve a különböző szempontok árnyalt tagolására van szükség.
Az azonban a múlt ártéri gazdálkodásának tapasztalatai és a folyamszabályozások máig ható problémái
ismeretében leszögezhető, hogy csak olyan megoldások hozhatnak hosszú távon is eredményesen
működtethető rendszert a folyóvölgyek hasznosításában, amelyek a nemzetbiztonsági, árvízvédelmi, a
gazdálkodási, a természetvédelmi és a regionális foglalkoztatási, társadalmi, szociális szempontokat
egyaránt figyelembe veszik, ezek területi integrációjára épülnek. Ebben a korszerű formában
újrafogalmazott ártéri gazdálkodásnak, a többhaszonvételű, alkalmazkodó vizes gazdálkodásnak ismét fontos
szerepe lehet. A működtetés kereteit pedig a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program és annak Érzékeny
Természeti Területek rendszere teremtheti meg, amely – a gazdálkodás integráns részévé téve a vízzel való
szerves, folyamatos kapcsolatot – e rendszer felvállalásáért a gazdákat rendszeres, földalapú kifizetésekben
részesíti. Ez az együttműködésen alapuló rendszer jobb eredménnyel kecsegtet, mint hogyha annak alapja a
száraz gazdálkodás, a vízmentesítés majd időnként a vésztározás, menekülés és kártérítés eseménysor lenne.
A megoldás sikerét nagyban elősegíthetné, ha a Tisza-völgy különleges helyzetében a különböző szervezetek,
hatóságok együttműködését egy önálló jogszabály, netán egy külön törvény foglalná keretbe. Ezzel együtt vagy
enélkül – a Tisza kérdés rendezése még a jövőre váró feladat.
5. 4.5. Gyakorlati birtoktervezés: a természetvédelem, a növénytermesztés és az állattartás ökológiai alapú összehangolása
5.1. 4.5.1. A birtoktervezés környezeti szempontjai
A környezeti szempontból kiegyensúlyozott mezőgazdasági termelőegységek (birtokok) működését úgy kell
kialakítani és irányítani, hogy a mezőgazdasági termelési ciklusok egymásra épüljenek. A mezőgazdasági
termelőtevékenység alapja a növénytermesztés, az állattartó tevékenység erre alapulhat, a két fő termelési ágazat
jellemzőit (területhasználat, hozamértékek, épület- és technológiai igények/méretek, feldolgozás) azok
harmonikus összhangja szerint kell kialakítani.
A mezőgazdasági termelés egységei (a birtokok) a termelési ciklusokat tekintve alapvetően kétfajta
rendszerben működtethetők
Zárt rendszerű birtoknak tekinthetők azok, amelyekben az egyes termelési folyamatok a birtokon belül
körfolyamatokká szervezettek, és amelyek rendelkeznek:
• a termékelőállításhoz szükséges méretű földterületekkel,
• a földek termőképességének biztosításához elegendő istállótrágyát termelő állatállománnyal,
• az állatállomány takarmány- és alomszükségletét fedező növénytermesztési célú területhasználattal,
• a birtok működtetéséhez szükséges épület- és gépállománnyal,
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
381 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• eladható, a birtokon gazdálkodó személyek megélhetését biztosító termékmenynyiséggel.
Nyitott rendszerűnek tekinthetők azok a meghatározott növényi vagy állati termékek előállítására szakosodott
termelőegységek, melyekben az egyes termelési folyamatok nem képeznek biológiai értelemben zárt
körfolyamatokat, és a termékelőállításhoz szükséges anyagokat (takarmányt, trágyát, almot stb.) nagyrészt külső
forrásból teremtik meg maguk számára. Ide sorolhatók továbbá mindazon rendszerek is, amelyekben a
termékelőállítás folyamán olyan melléktermékek vagy hulladékok keletkeznek, amelyeknek feldolgozása,
hasznosítása a rendszeren belül nem megoldott.
A zárt és a nyitott rendszerű birtoktípusok között számos átmeneti jellegű formáció is elképzelhető és létezik,
azok létjogosultsága egyaránt indokolható, azonban a környezeti hatásuk eltérő, és tervezési szempontból más
feladatokat jelentenek.
A zárt rendszerű birtok saját területén belül megteremti a környezeti stabilitáshoz szükséges egyensúlyt a
talajhasználat és tápanyag-utánpótlás, a saját takarmány-, alom- és trágyaigény, valamint a termelési végcélt
tekintve melléktermékeknek tekinthető termékek hasznosítását illetően, termelési profiljának sokoldalúsága
révén rugalmasan tud a kereslethez, a piaci igényekhez alkalmazkodni. Ilyen értelemben független, autonóm
életvitelt biztosít/igényel a gazda számára/részéről. A függetlenség ugyanakkor a saját felelősséggel viselni
szükséges kockázat mértékét növeli, széleskörű szakértelmet, gazdálkodni tudást igényel. Az alföldi tanyai
gazdaságok nagy része ennek a függetlenségnek és piaci alkalmazkodóképességnek köszönheti, hogy a mai
napig fennmaradt. Ide sorolhatók a biológiai, ökológiai orientációjú, több profilú, multifunkcionális
gazdálkodási rendszerek.
A nyitott rendszerű birtokok magukban, saját területeiken belül nem képesek a környezeti egyensúly
biztosítására. Termelési profiljuk szűk, specializált/egysíkú, az aktuális piaci igényekhez alkalmazkodnak,
előnyeik és hátrányaik egyaránt ebből fakadnak. Célzottan, a felvásárló igényeinek megfelelő minőségű,
mennyiségű termék előállítására képesek, konjunkturális időszakokban jól jövedelmező módon. A birtok igényli
a felvásárlókkal, beszállítókkal, termelési rendszerekkel való kooperációs kapcsolatokat, speciális szakértelmet
követel, viszonylagos védettséget, kockázatmentességet biztosít. Ugyanakkor ez nagyfokú függőséget,
kiszolgáltatottságot is jelent. A környezeti szempontból kiegyensúlyozott működés nem valósítható meg a
birtokon belül, tágabb területi szinten (településrész, település, kistérség) van szükség a területen gazdálkodók
összefogására, koordinált működésére ahhoz, hogy a környezeti egyensúly létrejöhessen, ami egyébként
hosszútávon minden gazdálkodó egyéni érdeke is. A piaci igények változásához nehezen tudnak alkalmazkodni,
a konjunkturális időszakok végén profilváltásra vagy a gazdálkodási tevékenység befejezésére kényszerülnek.
Ide sorolhatók az iparszerű, illetve integrált, szakosodott gazdálkodási rendszerek.
5.2. 4.5.2. A táj, a birtoktípus és -szerkezet összhangja
Tájanként eltérő hagyományai alakultak ki – ma már sok esetben csak könyvtárakban, régi térképeken fellelhető
dokumentumok bizonyítják – a konkrét táji adottságokhoz harmonikusan illeszkedő birtoktípusoknak, épületek,
épületegyüttesek kialakításának. Ma, amikor újra van esély sokszínű, kis-, közép- és nagybirtokokból álló
birtokstruktúra kialakulására, különösen érdemes a tradicionális település- és birtokformáknak a táji
adottságokhoz való alkalmazkodásában rejlő előnyeit kihasználni.
Ilyen tradicionális birtokforma az Alföld egymástól távol eső települései között kialakult tanya. A
növénytermesztésre, állattartásra is alkalmas területeken, változatos, sokszínű termelési profilú, több lábon álló,
középméretű, korszerű családi gazdaságok kialakítása lehetséges, kihasználva az extenzív gazdálkodásra nyíló
lehetőségeket, a tanyán való ideiglenes vagy állandó kintlakás évszázados hagyományokban gyökerező
módozatait. A tanyai gazdálkodás jellegzetességei kedvező adottságokat kínálnak a zárt rendszerű biológiai
gazdaságok kialakítására és a tiszta, rendezett környezet alkalmat teremthet a gazdálkodási tevékenységnek a
tanyai vendéglátással való kiegészítésére is.
Hasonlóan évszázados hagyományokkal rendelkező birtokforma az őrségi dombvidék területein kialakult
szerek rendszere, mely a gazdálkodási tevékenységek mellett kézműves lehetőségeket is kínál és
idegenforgalmi vonzerővel is rendelkezik.
Sajátos fejlesztési lehetőségeket kínálnak a középüzemi, családi gazdasági méretnél nagyobb vállalkozások
számára a majorok, melyek a privatizációs folyamatok során sok esetben visszanyerték önállóságukat, kiváltak
a korábbi nagyüzemi konglomerátumokból.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
382 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A belterületi központtal rendelkező birtokokra a központ (falusi porta) és a művelt földterületek különválása
jellemző. Ez a tény sok sajátos szállítási, raktározási, közlekedési, ellátási problémát vet fel, a belterületi telkek,
falusi porták szűkössége, a falusi települések infrastrukturális kapacitásának korlátozott volta miatt.
Számos, korábban működő területhasználati, beépítési rendszer (közös legelők, belterületi portákat
funkcionálisan kiegészítő akár közös használatú külterületi létesítmények, szérűskertek, tárolóépületek,
gépszínek) működési mintái volnának ma újra hasznosíthatók. A belterületeken, szűkös körülmények között
(sokszor a nem gazdálkodó belterületi lakókat zavaró módon) üzemelő vagy üzemeltetni, fejleszteni kívánt
falusi gazdaság illeszkedési problémáinak megoldása érdekében ezek a minták használhatók.
Külföldi példák bizonyítják, hogy a falusi belterületeken a helyszűke és a környezetterhelés (levegő, zaj,
trágyaelhelyezés stb.) magas szintje miatt ellehetetlenülő parasztgazdaságok gazdálkodási lehetőségeinek
biztosítását azok külterületre való kitelepítésének támogatásával sikerrel meg lehet oldani. Ehhez azonban
külső források, önkormányzati, kormányzati támogatások megteremtésére is szükség van.
Hazai sajátosságaink, tradícióink, táji-települési adottságainkként kell kezelnünk a korábbi
termelőszövetkezeti, állami gazdasági birtokok nagyüzemi létesítményeit, telepeit infrastruktúráit is, melyek
egy része az átalakulások következtében sokhelyütt kihasználatlanul áll. Ezek rekonstrukciója, gazdálkodási
vagy egyéb célú hasznosítása elsőrendű értékmentő feladat, hiszen az üresen, használaton kívül álló
létesítmények, még ha erkölcsileg sok esetben elavultak is, fizikai állapotukat tekintve értékeket képviselhetnek,
a nemzeti vagyon részei. A rekonstrukció feltétele
• a tulajdon- és használói viszonyok, jogok tisztázása,
• a környezeti szempontból kiegyensúlyozott üzemelésükhöz szükséges műszaki fejlesztések elvégzése,
valamint
• a működtetésükhöz szükséges földterületek biztosítása egy vállalkozáson belül vagy kooperációs formában.
5.3. 4.5.3. A birtoktervezés szereplői és folyamata
5.3.1. 4.5.3.1. A szereplők
A birtoktervezéshez, mint mindenfajta tervezési folyamathoz először is szereposztás szükséges. Pontosan kell
tudni, hogy kik a folyamat résztvevői, és az egyes résztvevőknek mik az érdekei, céljai. A következő
szereposztás elvi, az egyes szerepeket azonos személyek/szervezetek is kaphatják, de az alábbi szerepeket
valakinek mindenképpen be kell töltenie, hogy a tervezés folyamata gördülékeny legyen.
• A földhasználó (tulajdonos vagy bérlő): a célokat meghatározza, a tervezés és megvalósítás pénzügyi
fedezetéről gondoskodik, ennek fejében a kockázat, de a haszon is az övé.
• A beruházó: a tervezett birtok, objektum/ok létrehozatalának felelőse, a célok meghatározásában
közreműködik, a tulajdonos képviselőjeként a tervezés és kivitelezés egyes szereplőit felkéri, és a kiadott
feladatok elvégzéséért felelős.
• A tervezők: feladata a tulajdonos és a beruházó által kialakított program szerint szükséges tervek elkészítése,
a hatósági engedélyek beszerzése, a szakhatóságokkal való egyeztetések elvégzése. Egy birtok létesítésével
kapcsolatosan többféle szakág tervezői kell, hogy közreműködjenek. A különféle tervezési feladatok
összehangolása érdekében a beruházó generáltervezőt kell, hogy megbízzon. A tervezési lehetőséget – a
program méreteitől függően – pályázat kiírásával is meg lehet hirdetni.
• A kivitelező: a beruházás megvalósítója. Az elkészült tervek szerinti munkák elvégzésére egy vagy több
kivitelező megbízása lehetséges, szakágankénti vagy generálkivitelezési megállapodás formájában. A
kivitelezésre vállalkozók között kivitelezői versenypályázat meghirdetésével célszerű dönteni. A döntés joga
a beruházóé. A kivitelezői pályázatot a kiviteli tervek elkészítése előtt célszerű meghirdetni, mert a kiviteli
tervek elkészítésébe célszerű lehet a kivitelező bevonása.
• Az üzemeltető: a létesítmény működtetéséért felelős, emiatt a tervezés minden fázisába célszerű bevonni. A
létesítmény elkészülte után az üzemeltető veszi át a birtokot, és a tulajdonossal történő megegyezés alapján
elkezd dolgozni.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
383 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
5.3.2. 4.5.3.2. A tervezés folyamata és a tervtípusok
a) Tervezési program
A birtoktervezés első lépése a program kialakítása. A birtoktervezés programját az adottságok és szándékok,
valamint a piaci lehetőségek egyidejű számbavételével kell kialakítani.
• Adottságok: hol és ki akar gazdálkodni? Ezek:
• a földterületek, települési, táji adottságok, lakóhely;
• a gazdálkodó/k személyi, képzettségi állapota, teljesítőképessége;
• a meglévő épületek/gépek;
• a pénzügyi lehetőségek.
• Szándékok: mit akarunk/tudunk csinálni? Ezek:
• a termelési, gazdálkodási profil;
• a tevékenység tervezett időtartama;
• főfoglalkozásban vagy kiegészítő tevékenységként akarunk gazdálkodni.
• Piaci lehetőségek: milyen jövedelmezőséggel tudunk/akarunk gazdálkodni? Ezek:
• eladási lehetőségek;
• kooperációs lehetőségek;
• pályázatok, támogatások igénybevételi lehetőségei.
A program a fenti szempontok együttes mérlegelésével, többszörös visszacsatolással alakítható ki véglegesített
formában.
b) Beruházási programterv
A programterv az elhatározott program megvalósításának módját, a szükséges földterületek, épületek,
építmények elhelyezését, kapcsolatait, méretezését, a gazdálkodási technológiák kiválasztását, a szükséges
infrastruktúra-, közműfejlesztési feladatok meghatározását, környezeti hatásvizsgálatokat, a tennivalók időbeli
ütemezését, a program szerinti birtok működésének gazdaságossági vizsgálatait tartalmazza, amely áttekinthető
képet, a beruházás és üzemeltetés megtérülését igazoló gazdaságossági számítást kell, hogy adjon a tulajdonos
számára. A terv kidolgozásának mélysége olyan legyen, hogy a beruházással kapcsolatos célkitűzések
helyessége, érvényessége, megvalósíthatósága eldönthető legyen. Negatív eredmény esetén új programot és
programtervet kell készíteni.
c) Engedélyezési terv
Az engedélyezési terv a beruházó által jóváhagyott beruházási programterv szerint készül. Az engedélyezési
terv célja a birtok új vagy átalakításra szoruló létesítményeivel kapcsolatos hatósági egyeztetések lebonyolítása,
dokumentálása, a szükséges engedélyek beszerzése.
d) Kiviteli terv
A kiviteli tervek az engedélyezett megoldások részletes terveit tartalmazzák olyan mélységben, hogy az egyes
konkrét feladatok a tervek szerint elvégezhetők, az egyes konkrét műszaki létesítmények elkészíthetők
legyenek.
5.4. 4.5.4. A helyszín tervezése, értékelése
A helyszínt, ha választható, akkor a kitűzött gazdálkodási céloknak megfelelően tervezetten kell kiválasztani, ha
adott, akkor pedig fel kell mérni, értékelni kell annak tulajdonságait, egyrészt
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
384 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• természeti értékeit, agroökológiai adottságait, környezeti érzékenységét, másrészt
• műszaki, településszerkezettel összefüggő adottságait,
melyeket már a tervezés legelső fázisában, a program szintjén tisztázni kell, mert a lehetőségek mellett
kötöttségeket is jelentenek ezek az adottságok.
Az agroökológiai adottságok meghatározzák a termeszthető növények körét, az elérhető hozamokat, a
földhasználat stratégiáját (technológiák stb.) és formáját, az ágazati arányokat, az állateltartó képességet és
végeredményben a jövedelemtermelő képességet is, a természeti értékek leltára és a terület környezeti
érzékenysége pedig a védelmi célú földigényt jelzi.
A településszerkezettel összefüggésben számos szempont figyelembevétele szükséges. A települések
különböző területeinek hasznosítási lehetőségeit a települések rendezési tervei, illetve szabályozási előírások
tartalmazzák. Tekintettel arra, hogy a birtok, bárhol van is, valamilyen település közigazgatási területén
helyezkedik el, a tervezése során a települési környezettel kapcsolatos összhangjának kialakítása elkerülhetetlen.
A különböző szempontok szerinti szabályok, korlátozások településenként, kül- és belterületen igen eltérőek. A
birtokok kialakítását, telepítését alapvetően befolyásolják a rendezési tervekben, szabályozási előírásokban
megfogalmazott, a konkrét helyszínre érvényes:
• földhasználatra vonatkozó előírások (természet- és környezetvédelemmel összefüggő szabályok),
• beépítéssel kapcsolatos előírások (a létesítendő funkciókkal, épületméretekkel, az épületek elhelyezésével
összefüggő szabályok),
• az alkalmazható technológiákkal kapcsolatos előírások (trágya-, szennyvíz-, szemét-, hulladékkezelés
szabályai),
• a környezetállapottal kapcsolatos követelmények előírásai (maximális zajterhelési, levegő-, víz-,
talajszennyezési határértékek),
• úthálózati (közlekedési, szállítási) feltételek és előírások,
• öntözés esetén vízkivételi és -elvezetési lehetőségek és előírások.
Tekintettel arra, hogy a mezőgazdasági termelőegységek (birtokok) környezeti hatása jelentős, akármelyik
környezeti tényezőt is tekintjük (talajszennyezés, légszennyezés, zajterhek, vízszennyezés) a települési
környezettel való összhang megteremtése közügy, a települési közösség és a vállalkozó tulajdonos közös
feladata.
A kialakításra kerülő birtok szempontjából döntő kérdés, hogy annak művelésre alkalmas földterületei, illetve a
gazdálkodás központi létesítményei (az istállók, gép-, takarmány- és terménytárolók, állandó vagy ideiglenes
emberi tartózkodás céljait szolgáló szállás- és lakóépületek) hol helyezkednek/helyezhetők el:
• kül- vagy belterületen,
• egy közös területen vagy egymástól fizikailag elkülönülve?
A birtok helyszínének értékelése során feltétlenül figyelembe kell venni a terület ellátására rendelkezésre álló
műszaki infrastruktúrarendszerek (utak, víz- és energiahálózatok, trágya-, szennyvízelhelyezés lehetőségei)
állapotát, kapacitását. Ezek léte, teljesítőképessége, további terhelhetősége alapvetően befolyásolják a tervezett
program megvalósítási lehetőségeit.
A privatizáció nyomán kialakult új tulajdonosi struktúrák, a táblák, földrészletek határainak új rendszere a
meglévő területi infrastruktúrarendszerek (utak, földutak, ellátóhálózatok) rekonstrukcióját is szükségessé
teszik. Ennek végrehajtását az érintettek érdekegyeztetését szolgáló települési-térségi szintű tervezési folyamat
kell, hogy megalapozza (birtokrendezés), ennek eredménye a birtoktervezés feltételeit alapvetően befolyásolja.
A mezőgazdasági termelő üzemek kialakítása az országos érvényű előírások szerint (Építési Törvény, OTÉK –
Országos Településrendezési és Építési Követelmények) a települések mezőgazdasági célú külterületein, illetve
az állattartási tevékenységet megengedő belterületi övezeteiben lehetségesek. Feldolgozó létesítmények
elhelyezése külön területfelhasználási terv szerint történhet.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
385 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
5.5. 4.5.5. A földhasználat tervezése
A fenntartható, kömyezetkímélő, környezetébe „belesimuló” mezőgazdálkodás egyik legfontosabb eleme a
termelési és természetvédelmi célú földhasználat összehangolása, birtok szintű közös tervezése, olyan
biológiai alapok (növényfajok, fajták) növényi struktúra kialakítása, amelyek környezeti igényeit a termőhely
adottságai a legjobban kielégítik. Az így kialakuló növényfaj- és fajtastruktúra reális termésszintjeit a
termőhelyi feltételekből kiindulva kell meghatározni. Erre építhető azután az állattenyésztés (állateltartó-
képesség), a várható termékmennyiségek és kapacitásigények tervezése. E vizsgálati folyamat kulcspontjai
tehát:
• a térszerkezet („ökológiai infrastruktúra”), biotóphálózati rendszer (bolygatatlan élőhelyrendszer) kialakítása,
területének kijelölése, az üzemi természetvédelmi terv elkészítése;
• az ökológiai feltételeknek és a termelési tradícióknak megfelelő növényfajok, fajták kiválasztása;
• e növényfajok hozamának táblánkénti, határrészenkénti reális, számszerű becslése az adott termőhely
agroökológiai paraméterei alapján;
• az állateltartó képesség vizsgálatával a takarmánytermő területek meghatározása;
• az alomszalmaigény és a trágyatermelés összehangolása a terület teherbíró képességével;
• a fennmaradó árunövény-termelő területek várható hozamai alapján a keletkező termékmennyiségek
számszerű becslése;
• a termékfajták vizsgálata alapján a feldolgozási kapacitások és értékesítési utak megtervezése, kialakítása;
• a tervvariánsok közgazdasági vizsgálata alapján a megfelelő variáns kiválasztása.
5.5.1. 4.5.5.1. Az „ökológiai infrastuktúra” (biotóphálózati rendszer) és az üzemi természetvédelmi terv
A földhasználat tervezése során mindenek előtt a bolygatatlan élőhelyek és a művelt területek helyének
kijelölését, elválasztását és hálózatba foglalását kell elvégezni. Az üzemi biotóphálózati rendszer kialakítása
során a meglevő élőhelyek felmérését, új biotópok létesítését és ezek egységes hálózattá szervezését kell
elvégezni úgy, hogy területük még a legjobb mezőgazdasági termelési adottságú tájakon is érje el a birtokok
összterületének 7–12%-át (Jedicke, 1994).
A biotóphálózati rendszer eredményeképpen olyan térstruktúra jön létre, mely a fenntartható mezőgazdálkodás
keretfeltételeit, megvalósításának „ökológiai infrastuktúráját” adja, és kijelöli a táblákat, a termelési célú
földhasználat területeit.
A biotóphálózat olyan bolygatatlan élőlények (biotópok) összefüggő, hálózatos rendszere, mely tömbszerű
(kiterjedt), pontszerű („hídfőállás”) és vonalas (összekötő) elemekből áll, és úgy biztosítja a táj biológiai
diverzitásának és ökológiai alapkarakterének megőrzését, a környezet stabilitását és a tér természetes
strukturálódását, hogy ehhez azokat a környezetileg érzékeny felületeket használja, amelyeknek mezőgazdasági
terméspotenciálja egyébként is igen alacsony. Mezőgazdasági hatásainak mikroklimatikus összefüggéseit
szemlélteti a 40. ábra.
40. ábra - Az élősövény hatása a) környezetének mikroklímájára, b) a mezőgazdasági
termelésre (Broggi, 1986)
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
386 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az ábra arra mutat rá, hogy – miközben az iparszerű gazdálkodás csak a hátrányokat, kedvezőtlen hatásokat
hangsúlyozta, azonközben – az élősövények, fasorok a gyakorlati tapasztalatok szerint összességében
inkább pozitív, mint negatív hatással vannak a környező mezőgazdasági területekre, azok
mikroklímájára, talajállapotára és ezeken keresztül termőképességére is. A védett oldalon ugyanis növelik
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
387 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
a harmatképződést, a csapadékot, csökkentik a párolgást és párologtatást, javítva ezzel a talajok
vízgazdálkodását és biológiai életének feltételeit. Mindez azt eredményezi, hogy bár a sövény magasságának
egyszereséig a csupasz felszín termésszintjéhez képest valóban terméscsökkenéssel kell számolnunk, ám ezt a
sávot „józan paraszti ésszel” út vagy mezsgye céljára volt szokás használni. A sövénymagasság 1–12-szerese
közé eső területen viszont a csupasz felszínhez képest a termések a gyakorlati tapasztalatok és számos vizsgálat
eredményei szerint jelentősen nagyobbak, elérhetik helyenként annak 150–160%-át is. Egy 10 m magas fasor
esetén tehát arra számíthatunk, hogy a fasortól számított 10 m-en belül szegélyhatás és ezzel termésveszteség, a
10–120 m-es zónában viszont terméstöbblet jelentkezik, és a mérleg összességében feltétlenül pozitív. Mindez
szintén azt erősíti, hogy a biotóphálózati rendszernek a gazdálkodás szerves részévé kell válnia, hatásait a
gazdálkodásban feltétlenül figyelembe kell venni.
A biotóphálózat elemeit három – egymástól karakterisztikusan eltérő – csoportba sorolhatjuk.
Tömbszerű (kiterjedt) elemek:
• erdők,
• fás, cserjés, gyepes ligetek,
• száraz gyepfüves puszták,
• ősgyepes szórványgyümölcsösök,
• vízhatás alatt álló területek (tavak, vízfolyások és az őket körülvevő – nádassal, gyepvegetációval, rétekkel és
fás-cserjés ligetekkel borított – felületek).
Pontszerű („hídfőállás”) elemek:
• kisebb facsoportok,
• gyepes, cserjés ligetecskék,
• egyedül álló fák, cserjék.
Vonalas (összekötő) elemek:
• erdősávok,
• fás-cserjés élősövények,
• gyepes aljnövényzetű fasorok,
• szántóföldi gyepsávok,
• vonalas vízi környezet.
A biotóphálózat felépítésének elvi sémáját, kialakításának fő lépéseit szemlélteti a 41. ábra, mely utóbbiak a
következőkben foglalhatók össze:
1. a hálózat meglévő tömbszerű, vonalas, és pontszerű elemeit, a megmaradt, biotópokat pontosan felmérjük és
megtartjuk, a rendszerbe építjük,
2. új migrációs, pihenő- és élőhelyet biztosító tömbszerű és pontszerű biotópokat létesítünk, körülöttük
védőzónát alakítunk ki,
3. vonalas hálózati elemekkel kötjük össze az elszigetelt élőhelyeket, köztük folyosókat létesítve egységes
hálózattá szervezzük azokat.
41. ábra - Lokális biotóphálózati rendszer felépítésének sematikus ábrája (Jedicke,
1994)
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
388 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az üzem szintjén a természetvédelmi tervezési folyamat a következő lépésekben valósítható meg:
I. Üzemi természeti értékleltár elkészítése a következő szempontok szerint:
• művelési ágak, beépített területek;
• jellemző vetésszerkezet, területkihasználás;
• állattenyésztési szerkezet;
• élővilág megőrzését segítő élőhelyi adottságok
• szántóföldi területhasználat,
• gyepek,
• vizes területek, nádas,
• fa- és bokorsorok,
• utak, útszegélyek,
• mezsgyék, egyéb tájképi elemek stb.;
• vadon élő növény- és állatfajok és társulásaik;
• karakter fajok és azok állományai;
• védett és veszélyeztetett fajok és állományuk;
• veszélyeztető tényezők.
II. A leltárba vett természeti értékek megőrzésének eszközei:
• a jó gazdálkodási gyakorlat keretein belül az értékek megőrzésének stratégiai lehetőségei;
• különös természetvédelmi jelentőségű területek, területrészek kezelésének eszközei;
• természetvédelmi jelentőségű növény- és állatfajok megőrzésének módjai;
• a megvalósítás korlátozó tényezői.
III. A természetvédelmi fejlesztés lehetőségei és az ezeket segítő támogatás feltárása:
• a gazdálkodási kereteken túlmutató, de azzal összhangban álló élőhelyfejlesztési stratégiák és az ezekhez
kapcsolódó támogatási lehetőségek feltárása;
• új, kifejezetten természetvédelmi célú területkezelési, gazdálkodási és finanszírozási lehetőségek felvázolása;
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
389 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• gazdálkodási szerkezet átalakításának irányai a természeti környezet megőrzésének jobb integrációja
érdekében.
IV. A természetvédelem üzemi szintű integrálásának közgazdasági vonatkozásai:
• a természetvédelmi célú beruházások értékelése;
• a hosszú távú döntések kezelésének vállalatgazdasági alapelvei;
• a gazdálkodási szerkezet átalakításának közgazdasági problémái.
A terv egy vegetációs periódus alapos terepi felmérései, naprakész üzemi adatok és dokumentációk, valamint
üzemi szakemberekkel folytatott konzultációk alapján készíthető el. Az élőhelyi feltárásokat terepbiológusok,
az integrált tervezést temészetvédelmi szakemberek, agrárökológusok végzik el.
A 94. táblázatban a biotóphálózati rendszer tervezésének legfontosabb lépéseit és azok tartalmát Jedicke
(1994) nyomán foglaltuk össze.
Munkafázis Tartalom
1. Tervezés
• Térképezés
• Értékelés
• Hálózatkoncepció
• földhasználat,
• úthálózat,
• tájstruktúrák,
• domborzat és talaj,
• védett területek,
• fauna, flóra, növénytársulások,
életterek.
• védett fajok, társulások,
• védelemre érdemes tájelemek,
• hiányosságok és fejlesztési célok.
• térségi védelem,
• pontszerű és vonalas biotópok helye,
• a földhasználat extenzifikálása,
• a természetes állapotok
visszaállításának szükségessége, helye,
• ápolási, fenntartási teendők,
• költségterv.
2. Megvalósítás
• Területbiztosítás
• Ápolási, fenntartási koncepció
• tulajdonviszonyok tisztázása,
• földcsere és -vásárlás,
• szerződések a védett területekre,
• finanszírozás.
• az ápolási igény részletes elemzése,
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
390 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• egyszeri intézkedések,
• periodikusan ismétlődő intézkedések,
• gazdálkodási megállapodások,
• személyi és anyagi igények.
A biotóphálózati rendszer kialakulásának egyik legfontosabb szempontja az állatpopulációk fenntartásához
szükséges populációméretek és területnagyságok. A genetikusok véleménye szerint ugyanis minden
populáció fennmaradásához bizonyos egyedszám szükséges. Ha a létszám ez alá az egyedszám alá csökken,
akkor a populáció túléléséhez szükséges genetikai változatosság már nem marad fenn, elszaporodnak a letális
gének és a populáció összeomlik. A minimális populációnagyság tényleges értéke függ a faj
szaporodásmódjától, élettartamától és ellenálló-képességétől a beltenyésztés ellen. Nyilvánvalóan más egy fafaj
vagy egy emlősfaj minimális populációmérete, mint egy mikroorganizmusé. Különös problémákkal kerülünk
akkor szembe, amikor már az egyedek körülhatárolása is nehézséget jelent (pl. fonalas gombák, telepes állatok).
A populáció fennmaradása szempontjából fontos genetikai jelenségek ugyanakkor nem a tényleges
populációnagyságtól, hanem az effektív mérettől függenek. Ez azt jelenti, hogy az egyedek a populáción belül
nem egyenértékűek, a genetikai hatások úgy érvényesülnek, mintha a populáció létszáma kisebb volna. Abban
az esetben, amikor például egy hímre több nőstény jut a szaporodáskor, akkor a genetikai sodródás hatása
lényegesen nagyobb, mint egy ugyanakkora nagyságú, de 1:1 ivararányú populációban.
A populációk nagysága mindezeken túl nem állandó, hanem változó. Vannak olyanok, amelyek létszáma
kevéssé ingadozik, más esetben viszont igen nagy létszámingadozásokat tapasztalunk anélkül, hogy a populáció
kipusztulna. Általánosságban az mondható, hogy a gyorsan változó környezetben élő, ahhoz alkalmazkodott
populációk igen nagy létszámváltozásokat mutatnak. Ebben az esetben akár néhány egyed is elég egy újabb,
nagymértékű létszámnövekedéshez. Példaként említhetők az ágascsápú rákok (a vízibolhák).
Külön problémát jelent, hogy néhány faj egy-egy elszigetelt populációja rendkívül kis egyedszámmal tart fenn
állandó közösséget. A szakállas keselyű populációit számos országban mindössze néhány tíz pár alkotja. Nem
világos, hogy ezekben az esetekben miért nem omlanak össze a populációk? A fentiek alapján érthető, hogy
általánosságban nem lehet egy meghatározott értéket minimális populációnagyságként megjelölni. Csupán
fajonként adható közelítő érték, de a vonatkozó adatok száma csekély.
A mozaikos élőhely előnyös a biodiverzitás fenntartása szempontjából. Az élőhelyek fragmentálódása
azonban egyes fajpopulációk eltűnéséhez, kipusztulásához vezethet annak következtében, hogy a minimális
populációnagyság eltartásához szükséges tér megszűnik. A populáció túléléséhez szükséges területnagyság és a
populáció egyedeinek testnagysága között – értelemszerűen – pozitív kapcsolat áll fenn. A biotópok
elszigetelődését, kapcsolataik megszűnését hivatott a biotóphálózati rendszer megakadályozni, és az
elkülönült populációk közötti kapcsolatokat fenntartani.
Ahhoz azonban, hogy a fragmentáció tényleges hatásait megértsük nem csupán a területnagyságot, hanem a faj
szaporodási stratégiáit, táplálkozási és viselkedési tulajdonságait is figyelembe kell venni. Macskabagoly
(Strix aluco) vizsgálata során megállapították, hogy a 4–10 hektár közötti erdőnagyság volt ideális számukra. A
kisebb erdőkben a territoriális viselkedés következtében nagy volt az intraspecifikus konkurencia és így a költési
siker csökkent. A nagykiterjedésű erdőkben pedig a táplálék megszerzése jelentett nehézséget, illetve nagyobb
energiaráfordítást (Redpath, 1995).
A „zöld folyosók” biztosítják az átjárhatóságot az állatok számára, ám azok diszperziós képessége
összefüggésben áll az élőhelyük stabilitásával. Időszakos élőhelyeken általában mozgékony és/vagy igen jó
diszperziós képességgel rendelkező fajok találhatók. Ezzel szemben az állandó élőhelyek fajainak diszperziós
képessége gyakran csekély. Néhány futóbogárfaj (Abax ovalis, Argutor oblonpunctatus) például csak a nagy
kiterjedésű, öreg erdőkben fordul elő.
A diszperziós képesség alapján a populációkat három nagy csoportra lehet osztani (Burel és Baudry, 1995).
Az első csoportba azok a populációk tartoznak, amelyek nagy területeken élnek. Ezek könnyen mozognak a
biotópok között. Gerincesek és pókok sorolhatók közéjük. A második csoport a kisebb területen élő,
alacsonyabb denzitású populációk csoportja. Itt lényeges, hogy az egymás mellett élő populációk egymással
kapcsolatban legyenek. Ha a kapcsolat megszakad, egyes populációk könnyen kihalhatnak. Egyébként azonban
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
391 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
regionális léptékben ezek a populációhálózatok stabilak. A futóbogarak sorolhatók ide. Végül a zárt, izolált
populációk alkotják a harmadik csoportot. Ezek hosszabb időn keresztül fenn tudnak maradni akkor is, ha az
adott faj populációi között nincs vagy csupán igen csekély az egyedek vándorlása. A ritka, kiveszőfélben lévő
fajok szolgálhatnak többek között példaként.
A biotóphálózat létesítésének meghatározó szempontjai, kulcskérdései mindezek alapján vázlatosan a
következők:
• a hálózat sűrűsége, borítási aránya (min. 7–12%), távolságok, méretek (opt.: 75–125 m, max.: 300–500 m)
alapvetően a területen élő állatfajok diszperziós képessége, valamint a biotópok mezőgazdasági hatásai
figyelembe vételével a következő tapasztalati sarokszámok szerint (Jedicke, 1994):
95. táblázat - Termésszinthatárok néhány jellegzetes növényfajnál a fő szántóföldi
termőhelyek szerint (t/ha) (Ángyán-Menyhért, szerk., 1997)
Átlagos
táblaméret (ha)
Megkívánt biotópborítás Átlagos
sávszélesség
(m) % ha
10 7 0,753 12
12 1,364 22
25 7 1,882 19
12 3,409 34
• faji összetétel (bennszülött, őshonos, egymással társuló);
• helyének és struktúrájának kijelölése a következők figyelembe vételével
• meglévő elemek (helye, kiterjedése),
• domborzati- és talajszempontok (érzékenység, kötöttség, humuszkészlet, szántóföldi vízkapacitás, relief
stb.)
• tradicionális föld (-határ) használat (történeti térképek és egyéb dokumentumok alapján).
A biotóphálózat fenntarthatóságának feltételei akkor teremthetők meg, ha a következő területeken sikerül
előre lépni:
• funkcióinak, hasznának, egyéni gazdálkodási és közösségi szerepének megismertetése,
• az agrárkörök előítéleteinek eloszlatása,
• fenntartásának a terület használóira bízása, abban gazdasági érdekeltségük megteremtése és biztosítása,
• az adózás ökológiai alapokra helyezése: sávos, progresszív ökológiai (földhasználati forma, földhasználati
intenzitás szerinti) földadó.
A diverzitás elvének és a különböző funkcióknak megfelelő térstruktúra adja tehát a fenntartható
mezőgazdálkodás kiindulási alapján, keretfeltételeit, megvalósításának elengedhetetlen „ökológiai
infrastruktúráját”. Ennek rendezése után léphetünk be a termesztési térbe, és határozhatjuk meg a
termőhelyhez alkalmazkodó növényszerkezetet, gazdálkodási rendszert és termesztési technológiát.
5.5.2. 4.5.5.2. A növényi szerkezet
A növényi szerkezetnek a tájak, a termőhely adottságaihoz kell alkalmazkodnia! Magyarország természeti
nagytájait és agroökológiai körzeteit mutatja be a 42. ábra.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
392 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A termőhelyi alkalmasság és a termesztési hagyományok alapján a növényfajokat csoportosítottuk, és tájanként
fő (1), kiegészítő (2), és feltételes (3) növényfajokat adtunk meg (43. ábra), ami tehát azt jelenti, hogy az adott
táj (agroökológiai körzet) termőhelyi jellemzői és a termelési tradíciók a különböző növényfajok termesztésének
milyen mértékben kedveznek.
42. ábra - Magyarország természeti nagytájai és agroökológiai körzetei (Láng et al.,
1983). I. Dunai Alföld: 1. Duna menti síkság, 2. Duna–Tisza közi hátság, 3. Bácskai
hátság, 4. Mezőföld, 5. Dráva menti síkság; II. Tiszai Alföld: 6. Felső-Tiszavidék, 7.
Közép-Tiszavidék, 8. Alsó-Tiszavidék, 9. Észak-alföldi hordalékkúp-síkság, 10. Nyírség,
11. Hajdúság, 12. Berettyó–Körös vidék, 13. Körös–Maros köze; III. Kisalföld: 14.
Győri-medence, 15. Marcal-medence, 16. Komárom–Esztergomi-síkság; IV. Nyugat-
magyarországi peremvidék: 17. Alpokalja, 18. Sopron–Vasi-síkság, 19. Kemeneshát, 20.
Zalai-dombság; V. Dunántúli dombvidék: 21. Külső-Somogy, 22. Belső-Somogy, 23.
Tolna–Baranyai-dombság, 24. Mecsek és Mórágyi-rög; VI. Dunántúli-középhegység:
25. Bakonyvidék, 26. Vértes és Velencei-hegység és vidéke, 27. Dunazug-hegyvidék; VII.
Észak-magyarországi középhegység: 28. Duna-kanyar hegyvidéke, 29. Nógrádi-
medence, 30. Cserhátvidék, 31. Mátravidék, 32. Bükkvidék, 33. Heves–Borsodi
medencék és dombságok, 34. Észak-Borsodi hegyvidék, 35. Tokaj–Zempléni hegyvidék
43. ábra - Magyarország agroökológiai körzeteinek növényszerkezete a termőhelyi
alkalmassága és a termelési hagyományok alapján (Ángyán, szerk., 1989)
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
393 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Ez az áttekintés csak a legfontosabb, illetve adott termőhelyek speciális növényfajait tartalmazza. Az egyéb
növényfajok ilyen szempontú tárgyalása, értékelése e fejezet kereteit és céljait meghaladja.
Környezeti és gazdasági szempontból egyaránt az tekinthető jó megoldásnak, ha a növényi struktúrát úgy
állítjuk össze, hogy abban a birtok térségére jellemző, fő és kiegészítő, esetlegesen feltételesen
termeszthető növényfajok és azok ősi, őshonos vagy régen honosult fajtái szerepeljenek. A körzetre nem
jellemző növényfajokat feltétlenül kerülni kell!
5.5.3. 4.5.5.3. A talajok termőképességének becslése
A tájak agroökológiai adottságainak eltérése jelentős mértékben ternőhelyeik talajának különbségéből
származik.
A kultúrnövények és az erdők által hasznosított földfelszínt termőhelyeknek nevezzük. A kultúrnövények közül
a szántóföld foglalja el a legtöbb esetben a termőhelyek nagyobb részét. Kivétel ez alól az erdővel, szőlővel,
gyeppel vagy gyümölcsössel összefüggően borított területek.
A mezőgazdaság termelésének sajátossága az, hogy a termőhely rendszerint vegyes összetételő, ami azt jelenti,
hogy egyidőben jelen van a művelési ágak közül több is.
Talajaink sokfélék, a szántóföldi növények igényei pedig fajok szerint különböznek egymástól. Vannak kiváló
termőképességű középkötött mezőségi vályog és erdőtalajok, kevesebbet termő kötött talajok, gyenge homokok,
szikesek és sekély termőrétegű talajok. Ezekből a talajokból a legtöbb faluban vagy kistájban megtalálható 2–3
különböző termőképességű talajtípus, ami befolyásolja a terméshozamot, a vethető növények számát, a talajok
előkészítését stb.
Kultúrnövényeink talajigénye, valamint a növényfajok sajátossága miatt szántóföldjeink talaját az azonos vagy
közelálló jellemzők alapján csoportosítottuk, és szántóföldi termőhelyeknek neveztük el (Antal, 1997). Ezek a:
I. középkötött mezőségi talajok,
II. középkötött erdőtalajok,
III. kötött réti talajok,
IV. laza és homoktalajok,
V. szikes talajok,
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
394 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
VI. segély termőréteg, sík vagy lejtős, erodált és heterogén talajok.
A különböző szántóföldi termőhelyek néhány fontos növényfaját és azok terméshozamait a 95. táblázatban
találjuk meg, a jellemzőiket pedig a következőkben adhatjuk meg.
96. táblázat - Gabonaegység-szorzók
Sz. f.
termő-
hely
Termés-
szint
Növényfajok
Őszi
búza
Sze-
mes
kuko-
rica
Borsó Szója Lucerna Vörös-
here Siló
kukorica Cukorrép
a Napra
-forgó
I. alacsony
(1) 4,0–
5,5 5,1–
6,5 2,0–
2,8 1,5–
2,2 6,1–8,0 –
25,1–
32,0 30,0–
42,0 2,0–
2,8
közepes (2)
5,6–
7,0 6,6–
8,0 2,9–
3,7 2,3–
3,0 8,1–10,0 –
32,1–
40,0 43,0–
55,0 2,9–
3,7
magas (3)
7,1–
8,5 8,1–
9,5 3,8–
4,6 3,1–
3,8 10,1–
12,0 –
40,1–
47,0 56,0–
68,0 3,8–
4,6
II. alacsony
(1) 3,5–
5,0 4,1–
5,5 1,6–
2,3 1,2–
1,8 5,0–6,5 4,1–5,5
20,0–
27,0 25,0–
37,0 1,8–
2,5
közepes (2)
5,1–
6,5 5,6–
7,0 2,4–
3,1 1,9–
2,5 6,6–8,1 5,6–7,0
28,0–
35,0 38,0–
50,0 2,6–
3,3
magas (3)
6,6–
8,0 7,1–
8,5 3,2–
3,9 2,6–
3,2 8,2–9,7 7,1–8,5
36,0–
43,0 51,0–
63,0 3,4–
4,1
III. alacsony
(1) 3,0–
4,5 3,6–
5,0 1,5–
2,2 1,2–
1,8 5,1–7,0 –
20,0–
26,0 25,0–
37,0 1,5–
2,2
közepes (2)
4,6–
6,0 5,1–
6,5 2,3–
3,0 1,9–
2,5 7,1–9,0 –
27,0–
33,0 38,0–
50,0 2,3–
3,0
magas (3)
6,1–
7,5 6,6–
8,0 3,1–
3,8 2,6–
3,2 9,1-11,0 –
34,0–
40,0 51,0–
63,0 3,1–
3,8
IV. alacsony
(1) 2,1–
3,0 2,6–
3,5 1,0–
1,7 – 4,1–5,5 –
15,0–
19,0 –
1,5–
2,2
közepes (2)
3,1–
4,0 3,6–
4,5 1,8–
2,5 – 5,6–7,0 –
20,0–
24,0 –
2,3–
3,0
magas (3)
4,1–
5,0 4,6–
5,5 2,6–
3,3 – 7,1–8,5 –
25,0–
29,0 –
3,1–
3,8
V. alacsony
(1) 3,1–
4,0 2,1–
3,0 – – 4,1–5,5 –
15,0–
19,0 –
1,4–
1,9
közepes (2)
4,1–
5,0 3,1–
4,0 – – 5,6–7,0 –
20,0–
24,0 –
2,0–
2,5
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
395 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
magas (3)
5,1–
6,0 4,1–
5,0 – – 7,1–8,5 –
25,0–
29,0 –
2,6–
3,1
VI. alacsony
(1) 2,6–
3,5 2,6–
3,5 – – 4,1–5,0 2,6–4,0
15,0–
19,0 –
1,4–
1,9
közepes (2)
3,6–
4,5 3,6–
4,5 – – 5,1–6,0 4,1–5,5
20,0–
24,0 –
2,0–
2,5
magas (3)
4,6–
5,5 4,6–
5,5 – – 6,1–7,0 5,6–7,0
25,0–2
9,0 –
2,6–
3,1
I. Középkötött mezőségi talajok. Ide tartoznak azok a mezőségi, többnyire középkötött vályogtalajok, melyek
az ország legjobb és legtöbbet termő szántóföldjei. Jó tápanyag megőrző képességükkel termésbiztonság
párosul.
Jellemzőjük közé tartozik, hogy humuszban gazdagok, a termőréteg mély, a víz-, levegő- és hőgazdálkodásuk
kiváló, és jó a tápanyag-szolgáltató és tápanyag-közvetítő képességük. Jól művelhető és szerkezettartó
tulajdonságaik következtében ezeken a talajokon a legigényesebb szántóföldi növények is sikerrel
termeszthetők.
Az alábbi talajtípusok tartoznak ebbe a termőhelybe: mészlepedékes csernozjomok, réti csernozjomok,
erdőmaradványos csernozjomok, kilúgozott csernozjomok, terasz csernozjomok, humuszkarbonát talajok és
csernozjom területek lejtőhordalékai.
II. Középkötött erdőtalajok. Ide tartoznak Dunántúl és Észak-Magyarország azon középkötött erdőtalajai,
melyek termőképessége alig marad el a csernozjom talajoktól.
Jó ezeknek a talajoknak is a víz-, a levegő- és a hőgazdálkodása. Tápanyag-szolgáltató képességüket
befolyásolja, hogy a termőrétegben vagy az azalatti rétegekben kevesebb a mész, emiatt az évjárat-hatás
nagyobb terméshozam-ingadozásokat eredményez.
Jellemzőjük közé tartozik, hogy a termeszthető növények száma kevesebb. Termésbiztonságuk nagymértékben
attól függ, hogy az egyes szántóföldi növényeknek a termésalakító tényezőit és a termesztési módszerét kellő
szakértelemmel és hozzáállással végzik, vagy nem. Az alábbi talajok tartoznak ebbe a szántóföldi termőhelybe:
karbonátmaradványos barna erdőtalajok, Ramann-féle barna erdőtalajok, anyagbemosodásos barna erdőtalajok,
savanyú barna erdőtalajok, erdőterületek lejtőhordalékai, továbbá a középkötött barna erdőtalajok változatai.
III. Kötött réti talajok. Az ide sorolt talajokat általában a jó tápanyagkészlet mellett a gyenge
tápanyagfeltáródás jellemzi. Víztartó képességük nagy, vízvezetésük viszont kedvezőtlen, emiatt a
felmelegedésük lassú. A növénytermesztést, valamint a tápanyagok érvényesülését az évszakonkénti – főleg a
tavaszi – magas talajvízállás, valamint a nagyobb, esők utáni gyors túltelítődés befolyásolhatja. A termés és a
tápanyagok érvényesülése az évhatás miatt nagymértékben ingadozhat. Az ide sorolt talajok egy része a felső
rétegekben CaCO3-ot nem tartalmaz, pH-ja savanyú, s rendszerint kémiai javításra szorul. Az alábbi talajtípusok
tartoznak ebbe a szántóföldi termőhelybe: a kötött, agyagos réti talajok, öntés réti talajok, réti öntés talajok,
nyers kötött öntés talajok, humuszos kötött öntés talajok, pseudoglejes barna erdőtalajok, szoloncsákos réti
talajok, szolonyeces réti talajok.
IV. Laza és homoktalajok. Az ebbe a csoportba sorolt talajok általános jellemzője a könnyű mechanikai
összetétel, a szervetlen és a szerves kolloidok kis mennyisége. Ez az alapvető tulajdonság határozza meg a
kedvezőtlen vízgazdálkodást, főleg az elégtelen víztartó képességet és a tápanyagok mozgékonyságát.
A felsorolt talajfizikai tulajdonságok mellett számos helyen a defláció is veszélyezteti ezen talajok felszínét. A
tápanyagok érvényesülését, egyben a növény termését a kedvezőtlen kémiai tulajdonságok is befolyásolják
(savas vagy lugos kémhatás). Az elérhető termésszint általában alacsony, a termésbiztonság ingadozó, a
biztonsággal termeszthető növények száma is kevesebb.
Az alábbi talajtípusok tartoznak ebbe a szántóföldi termőhelybe: humuszos homok, gyengén humuszos homok,
futóhomok, öntés homok, réti homoktalajok (laza fizikai féleségűek), kovárványos továbbá laza és rozsdabarna
erdőtalajok.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
396 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
V. Szikesek. Ide soroljuk a szántóföldi művelés alatt álló szikes talajokat. A növénytermesztés számára – a
trágyázás miatt is – mind a fizikai, mind a kémiai tulajdonságok kedvezőtlenek. Víz- és tápanyaggazdálkodásuk
szélsőséges.
A termeszthető növényfajok száma erősen korlátozott, a termésingadozás nagy, ennek megfelelően a trágyák
érvényesülése és minden egyéb termesztési tényező hatékonysága évről évre változó. Leginkább az őszi
gabonafélék (búza, árpa), a késő tavaszi vetésű növények, valamint a lucerna, a napraforgó termeszthető
viszonylag biztonságosabban.
A szikesek jelentős részén kémiai javítást végeztek, ami a termékenységet, az elérhető termést, sőt bizonyos
mértékig a műtrágyák érvényesülését is kedvezően befolyásolja. A kémiai javítás azonban önmagában nem
indokolja a kedvezőbb termőhelyi csoportba való átsorolást, annál is inkább, mivel az alsóbb talajrétegek kémiai
és fizikai tulajdonságai, valamint a szikesedés okai nem változtak meg.
Az alábbi talajtípusok tartoznak ebbe a szántóföldi termőhelybe: réti szolonyecek, sztyeppesedő réti
szolonyecek, másodlagosan elszikesedett talajok, erősen szolonyeces réti talajok és erősen szoloncsákos réti
talajok.
VI. Sekély termőrétegű, heterogén, erodált, sík vagy lejtős talajok. Az ebbe a csoportba tartozó talajok
alapvető jellemzője a sekély termőrétegűség. A sekély termőréteg kialakulásának okai különbözőek lehetnek.
Ilyenek: nagymértékű erodáltság lejtős területeken (erdő- vagy csernozjom talajokon), köves vagy kavicsos
rétegen kialakult, 50 cm-nél vékonyabb talajréteg, függetlenül a lejtési viszonyoktól.
A sekély termőréteg miatt ebbe a termőhelybe tartozó talajok kevés víz tárolásására alkalmasak. Ilyen
körülmények között csak kevés vizet igénylő, rövid tenyészidejű, extenzív agronómiai igényű növényfajok
termeszthetők viszonylag biztonságosan.
Az ide tartozó talajtípusok a következők: podzolos barna erdő talajok, köves-kavicsos váztalajok, földes
kopárok, fekete nyirok, erősen erodált erdőtalajok, pseudoglejes barna erdőtalajok, mocsári és ártéri erdők
talajai, kötött és lazább, sekély termőrétegű talajok. Jellemzője ezeknek, hogy a termőréteg heterogén, s emiatt a
növények fejlődése, érésének ideje és a termés sem egyöntetű.
A 6 szántóföldi termőhely talajainak nem mindegyike alkalmas minden növényfaj eredményes termesztésére, és
az elérhető termésszintek sem azonosak. Termőhelyenként a terméstartományokat egységesen 3 részre osztottuk
fel (95. táblázat). A tervezhető termésszintet úgy lehet megállapítani, hogy a táblának a megelőző 5 évben elért
tényleges eredményét beazonosítjuk a táblázat szerinti termésszint-kategóriákba, és azok átlageredményét
vesszük alapul mind a tervezéshez, mind a tápanyagellátáshoz. Az előző évek terméseredményei kifejezik az
adott táblán a növénytermesztés színvonalát, a talaj termékenységét és kultúrállapotát.
Mindezek alapján tehát a talaj típusának, termőhelyi kategóriájának ismeretében jól becsülhető a tervezési
terület potenciális növényi produkciója. Ha rendelkezünk a területről az előző évekből termésadatokkal, akkor
az is megállapítható, hogy az adott termőhely milyen (alacsony, közepes vagy magas) termésszint-
kategóriájával számolhatunk a tervezés során.
Pl. Csernozjom talaj (I.)
1997 borsó 4,0 t/ha magas (3)
1998 őszi búza 6,8 t/ha közepes (2)
1999 őszi búza 6,1 t/ha közepes (2)
2000 szemeskukorica 6,4 t/ha alacsony (1)
2001 szemeskukorica 7,5 t/ha közepes (2)
2002 tervezési szint közepes (2)
5.5.4. 4.5.5.4. Az állateltartó képesség becslése
A terület állateltartó-képességének közelítő meghatározása abból az empirikus adatból indul ki, hogy egy
számosállat (500 kg élősúlyú állat) átlagos évi takarmányigénye 2,7 t GE (gabonaegység). Meg kell tehát
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
397 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
határozni, hogy a tervezési területnek mekkora a gabonaegységben kifejezett termőképessége. Ehhez ismernünk
kell a különböző növényfajok gabonaegység szorzóit. Ezek néhány kiemelt növényfaj esetén a következők (96.
táblázat):
97. táblázat - A fő szántóföldi termőhelyek becsült gabonaegység hozama (t GE/ha)
Növényfaj Szorzószám
Szemes
kukorica 1,2
Száraz borsó 1,2
Száraz bab 1,2
Lóbab 1,2
Szója 1,2
Bükköny 1,2
Őszi búza 1,1
Őszi árpa 1,1
Tavaszi árpa 1,1
Rozs 1,0
Zab 1,0
Lucerna 0,5
Vöröshere 0,5
Gyepszéna 0,4
Silócirok 0,3
Silókukorica 0,2
Takarmányrépa 0,2
Ha nem ismerjük a korábbi időszakban a tervezési területen elért termésátlagokat, akkor a 95. táblázatban
megadott termésszintekből és a 96. táblázat adataiból indulhatunk ki. Ez alapján a fő szántóföldi termőhelyeken
a 97. táblázatban összefoglalt GE hozamokkal számolhatunk.
Kiindulva abból a korábban már említett adatból, hogy egy számosállat átlagos évi takarmányigénye 2,7 t GE,
meghatározható, hogy különböző takarmányterületi arány esetén hány számos állatot képes 1 ha terület eltartani.
Erre mutat be példát a 98. táblázat.
98. táblázat - Csernozjom talaj (I.) állateltartó képessége eltérő takarmánytermő
területi arány esetén (db Sz.á./ha)
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
398 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Termőhelyek Hozamszintek
Alacsony (1) Közepes (2) Magas (3)
I. 4,2–5,6 5,7–7,1 7,2–8,5
II. 3,2–4,4 4,5–5,8 5,9–7,1
III. 3,2–4,5 4,6–5,9 6,0–7,3
IV. 2,8–3,6 3,7–4,7 4,8–5,8
V. 3,1–4,1 4,2–5,2 5,3–6,3
VI. 2,8–3,7 3,8–4,7 4,8–5,7
99. táblázat - Állateltartó képesség közvetlen számítása a területi termésátlagokból
(takarmánytermő terület = 100%)
Takarmányter
mő terület, %
Hozamszintek
Alacsony (1) Közepes (2) Magas (3)
80 1,24–1,66 1,67–2,10 2,11–2,52
70 1,09–1,45 1,46–1,84 1,85–2,20
60 0,93–1,24 1,25–1,58 1,59–1,89
50 0,78–1,04 1,05–1,32 1,33–1,58
40 0,62–0,83 0,84–1,05 1,06–1,26
30 0,47–0,62 0,63–0,79 0,80–0,95
20 0,31–0,41 0,42–0,52 0,53–0,63
Megjegyzés: 1 számosállat évi átlagos takarmányigénye 2,7 t GE/év; 2,3 t k. é./év;
1 számos állat 1,25 db ló; 8,77 db sertés; 14,29 db juh; 50,00 db toulousei (Fr) májlúd; 71,42 db szürke landeszi
(Fr) májlúd; 83,33 db alföldi magyar májlúd; 100,00 db dunántúli magyar májlúd.
Ha ismerjük a korábbi időszakban a tervezési területen elért termésátlagokat, akkor ezekből a GE hozam
és az állateltartó képesség közvetlenül is számítható. Erre mutat be példát a 99. táblázat.
100. táblázat - Munkaerőigény 25 db számosállat gondozásához és a hozzátartozó
takarmánytermő-terület ellátásához (szarvasmarha)
Évek Növény Termés
t/ha GE
szorzó GE t/ha
Sz. á.
db/ha
1992 Borsó 2,6 1,2 3,12 1,16
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
399 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1993 Búza 4,2 1,1 4,62 1,71
I994 Búza 4,0 1,1 4,40 1,63
1995 Kukorica 5,5 1,2 6,60 2,44
1996 Kukorica 5,4 1,2 6,48 2,40
1997 Kukorica 5,2 1,2 6,24 2,31
1998 Kukorica 5,0 1,2 6,00 2,22
1999 Silókukori
ca 26,5 0,3 7,95 2,94
2000 Búza 3,6 1,1 3,96 1,47
2001 Kukorica 6,1 1,2 7,32 2,71
Átlag 5,67 2,10
Minimum 3,12 1,16
Maximu
m
7,95 2,94
Ha nagyobb területre részletes talajvizsgálati adatokkal és több évre visszamenőlegesen termésátlagokkal
is rendelkezünk, akkor ezek a kalkulációk is egészen pontossá és még megbízhatóbbá tehetők. Ehhez azonban
az „AGROPLAN” számítógépes termőhelyelemző rendszerre van szükség (Ángyán–Menyhért, 1988).
5.5.5. 4.5.5.5. Munkaerőmérleg
Átlagos összetételű gazdálkodó család (2 szülő, 2 nagyszülő, 3 gyerek, 1 időszaki munkás) munkaerő-
megoszlása (fő) a következő:
a gazda 1,0
a felesége 0,7
a nagyapa 0,3
a nagyanya 0,2
a gyerekek 0,5
időszaki külső 0,3
Összesen: 3,0
Egy ilyen család német viszonyok között 35–40 számosállatot (szarvasmarha-állományt) képes ellátni. Azonos
munkaerő-megoszlást, de a magyar viszonyokból, a gépesítettség és az infrastruktúra alacsonyabb színvonalából
kiindulva kisebb hatékonyságot feltételezve egy ugyanilyen munkaerő-megoszlású átlagos magyar család
mintegy 25 számosállatnak megfelelő szarvasmarha-állományt képes ellátni, melynek munkaerőigénye a 100.
táblázatban jelzett megoszlásban ugyancsak 3 fő.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
400 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
101. táblázat - Területigény (ha) eltérő talajtermékenységi kategóriában különböző
területhasznosítási arányok esetén (25 számosállat, szarvasmarha esettanulmány)
(Csernozjom (I.) talaj)
25 db számosállat
(átl. össz. állomány)
Munkaerőigény
(fő)
18 db tehén 1,94
l db bika 0,30
3 db hízómarha 0,18
7 db növendék üsző 0,42
3 db borjú 0,16
3,00
5.5.6. 4.5.5.6. Birtokméret saját takarmánybázis esetén
Ha az ismertetett példából és az előzőekben bemutatott munkaerő-mérlegadatokból indulunk ki, vagyis
csernozjom talajon 25 számosállat nagyságú szarvasmarha állományt akarunk tartani, akkor – különböző
területhasznosítási arányok esetén – a 101. táblázatban összefoglalt területigénnyel (birtokmérettel) kell
számolnunk.
102. táblázat - Állatfajonkénti trágyatermelési határértékek
Sorszá
m
Területhasznosítási
arányok (%) Területigény (ha)
Szántóföldi
takarmánynöv
ény
Árunövén
y
alacsony közepes magas
hozamszintek esetén
1 . 70 30 17,2–
22,9 13,6–
17,1 11,4–
13,5
2. 60 40 20,2–
26,9 15,8–
20,1 13,2–
15,7
3. 50 50 24,0–
32,1 18,9–
23,9 15,8–
18,8
4. 40 60 30,1–
40,3 23,8–
30,0 19,8–
23,7
5. 30 70 40,3–
53,2 31,6–
40,2 26,3–
31,5
Megjegyzés: 25 db sz.á./ha = 18 db tejelő tehén +
1 db bika +
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
401 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3 db hízómarha +
10 db fiatal üsző és borjú
50–50%-os területhasznosítási arányt véve például gyenge adottságú talajon a 25 számosállat eltartásához 24–32
ha, jó adottságú talajon pedig 16–19 ha hasznos területű birtokra van szükség. Ezen a területen előállítható a 25
számosállat mintegy 65–70 t GE/év takarmánya, valamint a mintegy 45 t szalma/év (5 kg
szalma/számosállat/nap) alomszalmaigény túlnyomó része is. Ez a 16–32 ha-os birtoknagyság tehát arra az
esetre vonatkozik, ha az állattenyésztést saját takarmánybázisra alapozzuk, többé-kevésbé zárt ciklusú
(biológiai) gazdálkodást folytatunk, s a terület 50%-án szántóföldi takarmányt, 50%-án pedig egyéb növényt
termesztünk.
5.5.7. 4.5.5.7. Birtokméret trágyaelhelyezési korláttal
Másik lehetséges gazdálkodási mód az, ha az állattenyésztést részben vásárolt takarmánybázisra és
alomszalmára alapozzuk (részben nyitott ciklusú, integrált gazdálkodás). Ebben az esetben a birtoknagyságot
az állatállomány trágyatermelése és a föld trágyabefogadó képessége alapján tervezhetjük. Az állatfajonkénti –
hasznosításhoz kötött – évi trágyatermelés a 102. táblázatban összefoglalt határértékek között mozoghat.
Ebből kiindulva a példa szerinti 25 számosállat trágyatermelése szarvasmarhatartás esetén a 103. táblázat
szerint alakul.
103. táblázat - 25 számosállat trágyatermelése (szarvasmarhatartás)
Állatfaj (kor, nem) és
tartásmód Trágyatermelés
(t/db/év)
Szarvasmarha
• istállózott hízómarha 13–15
• istállózott tehén, bika 10–11
• növendék üsző, bika 6–8
• legelő tehén 6–8
• ökör 6–7
• tinó 5–6
• legelő növendékmarha 4–6
• szopós borjú 1–2
Ló
• tenyészkanca, mén 7–8
• igás kanca, herélt 5–6
• csikó 5–6
Juh
• anya és tenyészkos 0,7–0,8
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
402 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• ürü 0,6–0,7
• növendék juh 0,5–0,6
Sertés
• hízósertés 1,5–1,6
• koca, kan 1,2–1,3
• süldő 0,8–0,9
104. táblázat - A cash-flow számítás menete
Állományösszetétel Trágyatermelé
s (#) Területigény (ha)
Megnevezés db t/db/é
v össz.
t/év
20 15 10
t/ha/év trágyázás
esetén
Tehén 18 11 198 9,9 13,2 19,8
Bika 1 11 11 0,5 0,7 1,1
Hízómarha 3 15 45 2,3 3,0 4,5
Növendék üsző 7 6 42 2,1 2,8 4,2
Borjú 3 2 6 0,3 0,4 0,6
Összesen 32 – 302 15,1 20,1 30,2
Ez a táblázat arra hívja fel a figyelmet, hogy állattenyésztés földterület nélkül még akkor sem létezhet, ha a
takarmány és az alomszalma a piacon beszerezhető. A terület szennyezésérzékenységétől (környezetvédelmi
kapacitásától) függően 25 számosállat méretű állattenyésztés esetén hektáronként és évente 10–20 t
istállótrágya elhelyezésével számolhatunk, így a nagyobb környezetvédelmi kapacitású, jó és igen jó
termékenységű területeken 15–20 ha, a talajvíz közelsége vagy a nagy áteresztőképesség miatt kis
környezetvédelmi kapacitású, illetve a II. vízvédelmi zónába eső területeken viszont 25–30 ha minimális
földterületre van szükség ahhoz, hogy a keletkező istállótrágya biztonságosan elhelyezhető legyen. Ez vagy
ilyen méretű saját földterületet, tartós földbérletet, vagy olyan tartós szövetkezésben való szerződéses részvételt
feltételez, ahol a szövetkezés egészére teljesül a biztonságos trágyaelhelyezés követelménye (szövetkezés ilyen
méretű növénytermesztést folytató gazdával). Ez utóbbi esetben az állattenyésztő szállít istállótrágyát a
növénytermesztőnek, a növénytermesztő pedig takarmánnyal és alomszalmával látja el az állattenyésztőt.
5.6. 4.5.6. A birtok létesítményeinek tervezése
A birtok létesítményeinek, épületeinek, telepeinek, közműveinek, útjainak tervezése az előző fejezet szerinti
alapadatoknak, a földhasználat alapvető jellemzőinek megfelelően kell, hogy történjen. A földhasználati terv
eredményeképpen kalkulált mennyiségekhez, vagyis
• a művelésbe vett földterületek méreteihez, talajtulajdonságaihoz, domborzati viszonyaihoz,
• a termesztett növényfajokhoz és -fajtákhoz,
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
403 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• a várható termésmennyiségekhez,
• az eltartható állatok számához,
• a rendelkezésre álló munkaerőhöz
technológiai folyamatokat kell rendelni, „a mit csináljunk?” kérdésre kapott válasz után meg kell válaszolni a
„hogyan és pontosan hol is csináljuk?” kérdések sorát.
A rendelkezésre álló területen belül, ismerve a helyszín adottságait, lehetőségeit és korlátait, el kell készíteni:
• a birtok különböző célra hasznosítható területeinek lehatárolását,
• a birtokon tervezett tevékenységek technológiai folyamatterveit,
• a konkrét technológiai folyamatok terület, gép, energia, víz, épületigényének számításait.
A számítások eredményeképpen számszerűsített, konkrét formában meg kell fogalmazni a birtok
• egyes folyamatainak funkcionális kapcsolatait,
• gépigényét,
• közműigényét,
• épületigényét,
melyek alapján a következő terveket kell elkészíteni:
5.6.1. 4.5.6.1. Területfelhasználási, beépítési terv
A birtok összes területét feltüntető tervlapon (helyszínrajz) meg kell határozni a különböző célra hasznosítható
területek méreteit, határait, a munkák végzéséhez szükséges hálózatok (belső üzemi utak, víz, gáz, csatorna,
elektromos vezetékek) nyomvonalait, az épületeinek helyét, fő alaprajzi méreteit, funkcióit.
A beépítési tervben a területen jellemző uralkodó szélirányt, az épületek rendeltetésének megfelelő tájolási
igényeit, a benapozási viszonyokat, a tradicionális, bevált telepítési megoldásokat, a különböző szempontokból
indokolható védőtávolságok betartását figyelembe kell venni.
A birtok beépítési tervének kialakításakor a több ütemben való megvalósítás, a későbbi bővítések
lehetőségeinek helyigényét biztosítani kell.
A terv léptéke a birtok méreteitől függően 1:1000, 1:500, 1:200. A terv a birtokra vonatkozó engedélyezési
dokumentáció része.
A fenti tervnek az egyes szakági tervezők munkájának koordinált elvégzéséhez, a szakági tervezéshez szükséges
összes lényeges információt tartalmaznia kell, hogy a szakági tervezők a maguk munkáját önállóan végezhessék.
5.6.2. 4.5.6.2. Szakági tervek
a) Technológiai tervek
A technológiai tervek meghatározzák a birtok működéséhez (földművelés, állattartás, termékfeldolgozás)
szükséges eszközök, gépek méreteit, helyigényét, víz és energiaigényét, a technológiai folyamatok
klímaigényét, a keletkező termékek és melléktermékek mennyiségét, az azok elhelyezésével kapcsolatos
követelményeket. Ily módon fontos kiinduló adatokat szolgáltatnak az épület-, közmű- és épületgépészeti,
elektromos tervek készítői számára.
Technológiai tervek szükségesek lehetnek kiviteli terv szinten is, ha egyedi, a birtok számára gyártandó
berendezések, gépek alkalmazása szükségessé válnak. Ha készen vásárolható berendezések, gépek
felhasználására kerül sor, akkor konszignációra, berendezési és géplistára van szükség, egyrészt a fenti
adatszolgáltatások, másrészt a gépek, berendezések beszerzése érdekében.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
404 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A technológiai terv, műszaki leírással együtt – kivéve a kiviteli terv szintű munkarészeket – az engedélyezési
dokumentáció része.
b) Épülettervek
Az épületek terveit egyrészt a beépítési terv, másrészt a technológiai tervek alapadatai szerint kell elkészíteni.
Az épületek terveit programterv szinten 1:200-as léptékben, engedélyezési szinten 1:100-as léptékben, kiviteli
terveket 1:50-es léptékben, a szükséges részlettervekkel és az alábbi szempontok figyelembe vételével kell
elkészíteni.
• Az épületek kialakításakor törekedni kell a helyben, közelben elérhető anyagok felhasználására, állattartó
épületek esetén az állatok biológiai-etológiai igényeinek kielégítésére.
• Az épületek elhelyezése, anyaghasználata hozzájárulhat a táji jellegzetességek erősítéséhez, a táji
adottságokhoz való alkalmazkodás hagyományainak megőrzéséhez, a funkcionális igények kielégítése
mellett, emiatt kialakításukra nagy súlyt kell fektetni.
• Az épületek kialakítása során feltétlenül számításba kell venni azok várható működésének időtartamát, el kell
kerülni a túlméretezett vagy alulméretezett időtartamú épületek építését.
• Az épületek kialakításánál a várható technológiai változtatások lehetőségeire, a több ütemben való
megvalósítás, bővíthetőség lehetőségeire is gondolni kell, a rugalmasan alakítható alaprajzi rendszerű
épületek hosszabb ideig, kisebb átalakítási költségekkel üzemeltethetők.
c) Épületgépészeti, elektromos hálózati tervek
Az épületek terveivel és a technológiai tervekkel párhuzamosan készülnek. Az épületek megfelelő kialakításával
– jó szellőztetési lehetőségek, megfelelő hőszigetelő képességű szerkezetek, jó tájolás, passzív napenergia-
hasznosítási lehetőségek – sok gépészeti, technológiai beruházás elkerülhetővé válik, hozzájárulva a gazdaság
energiatakarékos üzemeltetéséhez.
Az épületek gépészeti, energetikai tervezése során a helyi energiaforrások alkalmazásának lehetőségeit
feltétlenül számításba kell venni.
Az épületgépészeti és elektromos hálózatok terveit a helyileg illetékes közműhatóságokkal engedélyeztetni kell.
d) Út- és közműhálózatok tervei
A birtok belső közlekedési hálózatának racionális kialakítása az utak hossza, a megfelelő funkcionális
kapcsolatok biztosítása, a közlekedőfelületek minősége alapvetően befolyásolja a birtok működtetésének
gazdaságosságát, a szállítóeszközök elhasználódásának gyorsaságát. Emiatt a területfelhasználási-beépítési terv
kialakításánál, illetve a részlettervek kidolgozásánál igen körültekintően, a hosszú távú üzemeltetési szempontok
figyelembevételével kell eljárni.
A közlekedési felületek kialakítása során is lehet több ütemű kivitelezéssel számolni, a helyszín földanyagainak
mechanikai stabilizálásától a szilárd útburkolatok végleges kialakításáig.
A birtok belső közműhálózatának terveit szintén a technológiai igények alapján, a helyi lehetőségekhez
(meglévő hálózatokhoz való kapcsolódás lehetőségei, domborzati viszonyok) igazodva kell elkészíteni. Az
úthálózatnak a domborzati viszonyok által megszabott talajvédelmi tervhez is illeszkednie kell. A birtok belső
közműhálózatának terveit a helyileg illetékes közműhatóságokkal engedélyeztetni kell.
A tervek mindegyikének készítése során szükséges mérlegelni, a területen meglévő, használható létesítmények
igénybevételének, rekonstrukciójának lehetőségét.
A birtok kialakításának programja, az egyes létesítmények tervezése és üzemeltetése során fontos, általános
szempontként kell figyelembe venni a konkrét, aktuális funkcionális-termelési céloknak való megfelelés mellett
a hosszabb távon hasznot eredményező környezetkímélés, alkalmazkodás, tájba illőség szempontjait, mert:
• a megtermelt termékekkel kapcsolatos értékítélet szempontjai között egyre erősödnek a termék származási
helyének környezeti minőségét értékelő szempontok, valamint
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
405 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• a jelenleg válságokkal küszködő mezőgazdasági üzemek problémáinak egyik fontos okozója éppen a
környezetükkel való összhang hiánya.
A jövő mezőgazdasági birtokaival szemben nem pusztán az a követelmény, hogy értékes élelmiszert
termeljenek, hanem egyre fokozottabban az is, hogy járuljanak hozzá a tájak, a természet védelméhez,
környezetünk funkcionális és esztétikai minőségének megőrzéséhez, javításához, valamint a vidék
társadalmának fenntartásához, értékeinek védelméhez.
5.7. 4.5.7. Közgazdasági tervezés
A közgazdasági tervezés célja az, hogy pénzértékben is kimutatható képet kapjunk a birtokok kialakításával
és működtetésével együtt járó anyagi előnyökről és áldozatokról. A következőkben – a terjedelem szabta
korlátoknak megfelelően – röviden összefoglaljuk a közgazdasági tervezés legfontosabb lépéseit.
A terv elkészítésekor az állattenyésztés méretéből és annak takarmányigényéből kell kiindulni. Ezt követően
alakíthatjuk ki a vetésszerkezetet, majd a növénytermesztés technológiai terveit. A termelési költségek
számítása után kerülhet sor a feldolgozási-értékesítési terv elkészítésére. Következő lépésként pedig – a
szükséges beruházások számbavétele alapján – a finaszírozás lehetséges módozatait kell feltérképeznünk. Végül
dinamikus beruházás-gazdaságossági mutatók képzésével és érzékenység vizsgálatokkal lehet a vállalkozás
hosszú távú – ökonómiai – fenntarthatóságát megvizsgálni. A továbbiakban a felsorolt lépések sorrendjében
ismertetjük a számítások elveit és a kapott eredményeket.
Elsőként a már korábban meghatározott, földhasználati, működési és létesítményi elképzeléseket (terveket) kell
közgazdaságilag is értékelhetővé tennünk. Ez legfőképpen az alábbi számítások elkészítését jelenti, melyek
nagy része a „naturális” tervezési fázisban is történhet:
• a gazdaság vetéstervének az elkészítése, a tervezési periódus minden évére;
• a növénytermesztés technológiai tervezésén alapulva a növénytermesztés működési költségeinek számítása;
• az állatállomány-változási terv alapján a takarmányozási- és egyéb állattartási költségek számítása;
• az árunövények értékesítési terve alapján a növénytermesztés árbevételének számítása;
• az állattartás értékesítési terve alapján az állattartás árbevételének számítása;
• a szükséges beruházások éves szintű kimutatása, amortizációs kulcsok szerinti bontásban.
A felsorolt számításokat havi bontásban, több (5–10) évre célszerű kidolgozni, mivel csak így kaphatunk
megfelelő képet a bevételek és költségek, valamint a hitelezéssel és az adózással kapcsolatos terhek éven belüli
és évek közötti alakulásáról. Ezek számbavétele adja az alapját a finanszírozás-finanszírozhatóság
meghatározásának, mely a gazdaság működési paramétereinek, valójában a megvalósíthatóság talán
legkritikusabb pontja. Ezért kell a tervezés során nagy figyelmet szenteltünk a hitelfelvételekkel és azok
törlesztésével, valamint a működés során jelentkező pénzmozgások valósághű „követésének”. Csak ez adhat
megfelelő alapot a birtok hosszú távú jövedelmezőségének meghatározásához.
A számítás kifejezetten pénzügyi szemléletű: arra ad választ, hogy a beruházási, valamint a működés évenkénti
költségeivel csökkentett bevétel értékek mekkora jövedelem realizálását teszik lehetővé. Abban az esetben, ha a
beruházások nagyrészt hitelből valósulnak meg, az adózott eredménynek a felvett hitel tőkerészének a
törlesztésére is fedezetet kell biztosítania. A számítás menetét – mely az ún. cash-flow kalkulációját jelenti – a
104. táblázatban foglaltuk össze.
105. táblázat - A HNPI működési területe
Megnevezés A számítás módja
Összes árbevétel Az állattenyésztés, a növénytermesztés és a feldolgozás összes
árbevétele.
Összes működési Az állattenyésztés, a növénytermesztés és a feldolgozás összes
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
406 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
költség működési költsége. Az állattenyésztés esetében csak a vásárolt
takarmányokat és az egyéb költségeket vesszük itt figyelembe,
mivel a takarmányok önköltségét a növénytermesztésnél
már„elszámoltuk”.
Általános költség Az összes működési költség százalékában határozható meg.
Beruh. hitel
kamattörlesztése A hosszú távú hitelállomány utáni éves kamattörlesztés értéke.
Forgóeszköz hitel A havonkénti bevételek és kiadások különbözetéből számított
érték, mely abban az esetben (azoknál a hónapoknál) jelent
rövid lejáratú hiteligényt, ha a különbözet negatív előjelű.
Forgóeszk.
hitelkamat
törlesztése
A rövidlejáratú hitelállomány utáni kamattörlesztés értéke.
Összes kamatteher A hosszú- és rövidtávú hitelállomány utáni kamattörlesztések
összege.
Amortizáció A beruházott állóeszköz-állomány után elszámolható
értékcsökkenés éves összege.
Nyereségadó alap Összes árbevételből levonva – Összes működési költség –
Általános költség – Összes kamatteher – Amortizáció
Nyereségadó A társasági adó szabályok szerint a nyereségadó összege
Adózás utáni
jövedelem Nyereségadó alapból levonva – Nyereségadó
Tőketörlesztés A felvett hitelek utáni tőketörlesztés éves nagysága. Ezt a
jelenlegi társasági adószabályok alapján csak az adózott
eredmény terhére lehet elkönyvelni
Saját erő A vállalkozás első évére eső beruházási összeget tekinthetjük
ún. saját erőnek, tehát olyan összegnek, melyet a gazdaság
működésének megindításához külső forrásból kell biztosítani.
Beruházások
maradványértéke A tervezési időszak alatt a beruházott állóeszköz-állomány egy
része (főként az „épületek” csoportba tartozók) nem
amortizálódnak el teljesen, így az amortizáció utáni „maradék”
nettó értéket a cash-flow utolsó évében pozitív előjellel (ezáltal
bevétel jelleggel) célszerű figyelembe vennünk.
„ÉVES CASH-
FLOW” Adózás utáni jövedelem – tőketörlesztés – pótlólagos hitel +
amortizáció + beruh. maradványértéke (utóbbi csak az utolsó
évnél)
A cash-flow terv alapján nyílik lehetőség az ún. dinamikus beruházás-gazdaságossági mutatók (NPV, IRR)
képzésére.
A mezőgazdasági beruházások egyik sajátossága, hogy viszonylag hosszú élettartamúak. Ezért a beruházás
valójában egy hosszú távú befektetés, ahol a beruházás élettartamának kezdetén felmerülő költségek csak több
év árbevételéből térülnek meg. Emiatt alapvető jelentőségű az olyan számítási eljárások alkalmazása, melyek az
egyes években felmerülő bevétel-költség értékeket a jelentől mért időbeli „távolságuk” figyelembevételével
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
407 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
súlyozzák. E súlyozás legkézenfekvőbb eszköze a kamat, melynek nagyságával befolyásolható a jövőbeli
értékek jelenre gyakorolt hatása. A kamat egyben a gazdasági bizonytalanság (egyik) fokmérője is: minél
magasabb, annál többet ér pl. két azonos nagyságú bevétel közül az, amelyik a jelenhez közelebb merül fel.
Az alábbiakban ismertetésre kerülő mutatókat a hosszú távú befektetések gazdaságosságának értékeléséhez
egyre elterjedtebben használják. A mutatók értelmezése a következő:
Nettó jövedelem jelenlegi értéke (Net Present Value, NPV)
A nettó jövedelem jelenlegi értéke különbség jellegű mutató, mely azt fejezi ki, hogy mennyi a beruházás alatt
megtermelt nettó nyereség a beruházás időpontjára diszkontálva. A beruházás megtérüléséhez legalább 0-nál
nagyobb NPV szükséges. Bármely beruházást tehát csak akkor érdemes – tisztán ökonómiai szempontok alapján
– megvalósítani, ha a beruházás NPV-je nagyobb mint nulla, azaz az élettartama alatt a befektetett összeg
legalább egyszer megtérül. VaIójában a kompetitív (egymással ugyanazon forrásért versengő) tervváltozatok
összehasonlítására alkalmas, hiszen a NPV nagysága függ az alkalamazott kalkulatív kamatláb nagyságától (ez
utóbbi növekedésével csökken a NPV). A NPV úgy számolható ki, hogy a keletkező bevételek jelenlegi
értékéből kivonjuk a felmerülő költségeket, melyek egyrészt az egyszeri beruházás-ráfordítások, másrészt a
folyamatos fenntartás jelenlegi értéken számított költségei.
Belső kamatláb (Internal Rate of Return, IRR)
A belső kamatláb megmutatja, hogy mekkora az a kalkulatív kamatláb, amely mellett a beruházás egyszeri és a
működés folyamatos költségei a bevételekből éppen egyszer megtérülnek. Ez a fedezeti pont, ekkor még nem
képződött nyereség (ekkor nulla a NPV). Ilyen értelemben a belső kamatláb a beruházás „belső”
jövedelmezőségét mutatja. A befektetés annál jövedelmezőbb, minél magasabb a belső kamatláb. A beruházást
akkor érdemes megvalósítani, ha annak belső kamatlába meghaladja a betéti kamatláb nagyságát, illetve a
beruházás kölcsönből történő megvalósítása esetén, a belső kamatláb meg kell, hogy haladja a kölcsön után
fizetendő kamatláb mértékét. Ilyen értelemben a belső kamatláb a beruházás hitelképességét (is) mutatja.
Megtérülési idő
Tulajdonképpen az előző mutatókból származtatott érték. Megmutatja, hogy a befektetett tőke a vállalkozás
működésének hányadik évében fizetődik vissza, térül meg.
A mégoly körültekintő tervezés végeredménye is sok bizonytalansággal lehet terhes, amit nem feltétlenül a
tervezési metodika, hanem sokkal inkább a gazdasági környezet gyors változása okoz. Ezért alapvető
jelentőségű, hogy a tervezés során minél több változatot készítve igyekezzünk a bizonytalanságból eredő
kockázatot csökkenteni.
A tervezés célja ugyanis nem egy végleges cselekvési program kidolgozása, hanem – lehetőség szerint minél
több „mi lenne, ha” jellegű vizsgálat eredményéből kiindulva, a korábbi elképzeléseket mindig „újratervezve” –
folyamatos alkalmazkodás a gazdasági környezet változásaihoz.
A tervezés ilyetén kivitelezése a korábbiakhoz képest – legalábbis hagyományos, manuális módszerekkel –
nagyon sok többletmunkát igényel. A számítástechnika alkalmazásával azonban e nehézségek mérsékelhetők,
sőt megszüntethetők. Nem szükséges ugyanis az egymást követő terveket újra és újra manuálisan
végigszámítani, hanem elég, ha a tervezés összefüggéseit, számítási eljárásait egyszer rögzítjük. Ezután a
szükséges adatváltozások következményei a számítógépes újraszámítás eredményeként közvetlenül
megfigyelhetők, elemezhetők. E célra manapság leginkább a táblázatkezelő programok (pl. Excel) használata
tűnik a legmegfelelőbbnek. Amennyiben a gazdaságossági számításokhoz számítógépes környezetet,
táblázatkezelő programot használunk, akkor az így elkészített kalkulációs modell segítségével lehetővé válik:
1. a potenciális növénytermesztési, állattenyésztési termelési technológiák művelet szintű kidolgozása és a
várható költségek, bevételek meghatározása, a lehetséges termelési változatok közgazdasági elemzése,
alapvetően üzemgazdasági mutatók kidolgozásával,
2. a szükséges beruházási költségek, működési költségek, valamint az árbevételek évenkénti értékeiből cash-
flow számítás,
3. dinamikus (az időtényezőt is figyelembe vevő) mutatók képzése (NPV, IRR stb.) a lehetséges mezőgazdasági
tevékenységek tőkehasznosító, illetve profittermelő képességének kimutatása érdekében,
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
408 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4. néhány fontosabb input paraméter változásának nyomon követése a tervek sarokszámaiban (számítógépes
érzékenységvizsgálatok),
A modell valójában egymásra épülő számítógépes táblázatok rendszeréből áll. Ezzel teremthető meg annak a
lehetősége, hogy főként az árakban és a termelés naturális mutatóiban (pl. szántóterület nagysága, állatállomány
csoportok, állatlétszám, hozamok, takarmányigények stb.) végrehajtott változtatások viszonylag könnyen
végigvezethetők legyenek az összes táblázatban. Ezenkívül természetesen bármilyen, az alapadatokat érintő
változás azonnal megjeleníthető az eredményekben.
∗ ∗ ∗
Ha már a birtok e fő struktúrájának, belső arányainak, ökológiai alapú összhangját megteremtettük, csak
akkor következhet a 4.2. fejezetben ismertetett elveknek megfelelően a növénytermesztés szerkezetének és
technológiájának összeállítása, vagyis a növényfaj- és fajtastruktúra, a vetésforgó, a talajművelés, a talajerő-
gazdálkodás és a növényvédelem rendszerének és technológiai elemeinek kidolgozása, majd az állattartás (4.3.
fejezet) feltételeinek és technológiáinak kialakítása.
Vizsgáljuk meg ezek után esettanulmányszerűen első nemzeti parkunk példáján azt, hogy mi jellemzi
jelenleg a védett területek gazdálkodását, hogyan érvényesülnek abban az eddig leírt alapelvek.
6. 4.6. Esettanulmány: a Hortobágyi Nemzeti Park
Hazánk első nemzeti parkjának alapító okirata 1972 decemberében látott napvilágot. A nemzeti parknak sajátos
körülmények között, két állami gazdaság, tíznél több termelőszövetkezet területét érintve, azok
gazdálkodásának korlátozása nélkül kellett a természetvédelem érdekeit képviselnie. Ebben a szinte
megoldhatatlan faladatban az intenzív termelésre alkalmatlan szikes talaj és a gazdasági környezet átalakulása
voltak a természetvédelem „hűséges szövetségesei”. Az együttélés kezdeti konfliktusainak időszakában
kompromisszumokkal igyekeztek a természetvédelem és a gazdálkodás érdekeit összhangba hozni, sajnos
többnyire a természetvédelem hátrányára. Pedig a Hortobágy mint a rézkor végétől nyílt legelő táj
természetvédelmi okok miatt is igényelte a hagyományos földhasználati formák – elsősorban a külterjes
legeltetés – fennmaradását. A gazdálkodásnak ezeket a formáit a terület biológiai változatosságának megőrzése
érdekében a természetvédelmi kezelés eszköztárába kellett emelni. Mára a terület tulajdonviszonyainak
átalakulásával, a természetvédelmi vagyonkezelés kiteljesedésével a természetvédelmi érdekek szolgálatába
lehetett állítani a táj gazdasági hasznosítását.
A Hortobágyi Nemzeti Parkot 52 000 ha törzsterülettel hozták létre. Mára többszöri bővítés után a nemzati park
területe meghaladja a 82 000 hektárt, az igazgatóság 1,7 millió hektárnyi működési területén összesen mintegy
145 000 ha természetvédelmi oltalom alatt álló területet kezel.
A Hortobágy, a Közép-Tiszavidék legsíkabb kistája. Kiterjedése 2300 km2. Keleten a Hajdúsági löszhát, délen a
Nagykunság és a hajdan mocsaras Sárrét, nyugaton pedig a Tisza, illetve a folyó homokos dűnesorai határolják.
Alföldünk utolsó természetes képe a nagy kiterjedésű mocsarakkal, rétekkel, szikes pusztákkal, kisebb
löszpuszta és erdőfoltokkal tarkított táj lehetett. Ilyen volt a Hortobágy is. A változatosságnak ezt a gazdag
sorozatát ma az életközösségek sokszínűségében fedezhetjük fel. Az ember kultúrtevékenysége ezt a képet
napjainkig folyamatosan alakította. Fontos tájformáló tényező volt a legeltetés is, így a nomád pásztorkodó
népek életmódja is hozzájárult a mai arculat kialakulásához. A folyók szabályozása, a mocsarak, lápok
lecsapolása alakította ki a Hortobágy szikes pusztáinak mai képét.
A Hajdúhát közelében, a puszta keleti peremén lepusztult löszhátmaradványok, a Tisza mellett pedig
övzátonyok kiemelkedései teszik változatosabbá a felszínt, s jelzik egyben a táj közeli határát. Az elhagyott ősi
folyómedrek nyomai légifelvételeken rajzolódnak ki a legjobban, sejtetni engedik az ősi vízjárta Hortobágy
eredeti arcát, de eltérő növényegyütteseik is erről árulkodnak.
A felsorolt nagyobb felszíni formák mellett feltűnő a sziki mikroformák óriási gazdagsága. Szikfenekek,
folyások, szikes laposok, padkás sziki formák teszik változatossá a felszínt. A sokszor csak néhány centiméteres
szintkülönbségek meghatározói a szikesedési folyamatoknak, s ezen keresztül a különböző mértékben
elszikesedett talajon kialakult növény- és állatvilág elrendeződésének.
A Hortobágy éghajlata nem különbözik jelentősen a szomszédos tájegységekétől. Fontos sajátossága a csapadék
egyenlőtlen eloszlása, a gyakori nyári aszály.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
409 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
6.1. 4.6.1. A Hortobágyi Nemzeti Park területe
A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság működési területét, a felügyelete alá tartozó területi egységeket a 105.
táblázat foglalja össze.
A törzsterületek bemutatását a 3.4.7. fejezet tartalmazza (lásd korábban).
A védett terület neve Területe
(ha) Természetvédelmi
kezelő
Hortobágyi NP 82 486 HNP Igazgatóság
Hajdúsági TK 6 768 HNP Igazgatóság
Közép-Tiszai TK 7 670 HNP Igazgatóság
Bihari-sík TK 17 095 HNP Igazgatóság
Szatmár-Beregi TK 22 931 HNP Igazgatóság
Baktalórántházi erdő TT 341 HNP Igazgatóság
Bátorligeti legelő TT 23 HNP Igazgatóság
Bátorligeti ősláp TT 53 HNP Igazgatóság
Bihari legelő TT 711 HNP Igazgatóság
Cégénydányádi park TT 16 HNP Igazgatóság
Debreceni Nagyerdő TT 1 092 HNP Igazgatóság
Fényi erdő TT 285 HNP Igazgatóság
Hajdúbagosi földikutya
rezervátum TT 265 HNP Igazgatóság
Hencidai Csere-erdő TT 108 HNP Igazgatóság
Kállósemjéni Mohos-tó TT 40 HNP Igazgatóság
Kaszonyi-hegy TT 160 HNP Igazgatóság
Kecskeri puszta TT 1 226 HNP Igazgatóság
Tiszadobi ártér TT 1 000 HNP Igazgatóság
Tiszadorogmai Göbe-erdő TT 173 HNP Igazgatóság
Tiszaigari arborétum TT 19 Nagykunsági
EFAG
Tiszakürti arborétum TT 60 Önkormányzat
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
410 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tiszatelek-Tiszaberceli ártér
TT 1 263
Önkormányzat
Tiszavasvári Fehérszik TT 166 Önkormányzat
Vajai-tó TT 78 Önkormányzat
Zádor-híd környéke TT 71 Önkormányzat
6.1.1. 4.6.1.1. A hortobágyi táj kialakulása
A Hortobágy kialakulását, mai arculatát a folyók építőmunkájának köszönheti, de a felszínének formálásában
jelentős a szél munkája, s az ember tájalakító tevékenysége is. A múlt századi szabályozásokig a puszta a Tisza
árterületének része volt, és elsősorban az áradások által szétterített hordalék alakította tökéletes síksággá.
Éghajlati viszonyai igen szélsőségesek: a száraz éghajlat, a csapadékszegénység, nyári napfénybőséggel, nagy
hőmennyiséggel párosul. Esős években mély fekvésű helyei, az ún. laposok nagyon kiterjeszkednek, buja
növényzetűek, aszályos nyáron viszont jó részük kiszárad, fenekük repedezett vagy csupaszon fehérlik. A
Hortobágyot télen átlagosan csak 22 napon át borítja hótakaró, amelynek vastagsága nem jelentős. Tavasszal,
ősszel áthatolhatatlan sártengerré, nyáron száraz pusztasággá változik.
A Hortobágy domborzati, éghajlati viszonyai következtében vízben szegény. Egykor a tavaktól a mocsarakig,
lápokig, nedves rétekig az állóvizek minden átmenete jelen volt. A lecsapolásokkal, ármentesítéssel megszűnt a
terület egykori vízbősége.
Vízgazdálkodás változása az alábbi szakaszokkal jellemezhető:
• A Hortobágy-medence vízviszonyainak dinamikáját az ármentesítések megkezdése (1846) előtt – a
csapadékingadozásokon túl – a Tisza vízjárása határozta meg. A nagy árvizek – többek között – a Hortobágy
folyón vonultak le, s a puszta elöntése akár több hónapig is eltartott.
• Az 1846-ban kezdődött Tisza-szabályozási és ármentesítési munkák idején, az árvédelmi töltések építése
következtében a Tisza árvízszintjei megemelkedtek, a gátszakadások hatalmas árvizeket okoztak a Hortobágy
völgyében. Az árvízvédelmi töltések megépítésével a tiszai árvizek megszűntek, a Hortobágy vízháztartása
átalakult. Csak esős években alakultak ki jelentősebb vízborítások. Belvízrendezési és öntözési tervek
készültek, de meg nem valósultak.
• A XX. század első felében inkább helyi jellegű vízi munkálatokat végeztek, mint például a hortobágyi
halastó, a borsósi tározó, a mátai öntözőtelep, a hortobágyi öntözőrendszer és a belvíz- és csatornahálózat
építése.
• A kiépített Tiszalöki Öntözőrendszer döntő hatást gyakorolt a térség mezőgazdasági fejlődésére,
átalakulására.
• A térség vízháztartására jelentős hatást gyakorolt a Kiskőrösi Víztározó (Tisza-tó) megépítése.
• A HNP létrehozása a sajátos pusztai tájkép, a növény- és állatvilág megőrzése a vízgazdálkodásban is új
feladatokat jelölt ki. Alapkérdéssé vált a táj vízháztartásának rehabilitációja.
6.1.2. 4.6.1.2. A Hortobágy éghajlati viszonyai
A Hortobágy tengerszint feletti magassága 88–92 m között változik. Éghajlata igen szélsőséges. Hazánk
legszárazabb területei közé tartozik. Évi csapadék mennyisége 500 mm körül van. A levegő relatív nedvessége –
az Alföld más területeihez hasonlóan – alacsony, és nyáron alig eléri el a 50%-ot, éves átlaga is 70% alatt van. A
csapadékos napok száma évente 120.
Télen átlagosan csak 22 napon át van hóborítás, ezért a szántóföldet a téli kifagyás és a tavaszi fagyok
veszélyeztetik. Tavasszal, ősszel áthatolhatatlan sártengerré, nyáron száraz pusztasággá válik a Hortobágy. A
szárazság és a hőség fokozza az esőszükségletet, s ha esik is, az gyors zápor alakjában jön. A lehullott csapadék
a talajt alig nedvesíti át.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
411 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A vegetációs időszak (április–szeptember) csapadék mennyisége alig 300 mm, hőösszege 3200 °C, az évi
hőmérsékleti ingadozás a 60 °C-ot is eléri. A terület évi középhőmérséklete 10 °C. A napfénytartam összege
1500 óra a fenti időszakban. Sok év átlagában a szélcsendes napok száma tíz. Éghajlati viszonyai, valamint az
antropogén hatások következtében a terület vízben szegény.
6.1.3. 4.6.1.3. A Hortobágy vízrajza
Vizei eredeti helyüket a harmadkor végén, illetve a negyedkorban foglalták el. A domborzati viszonyokkal és a
folyók vízjárásával függött össze, hogy a tavaktól a mocsarakig, lápokig, nedves részekig az állóvizek minden
átmenete képviselve volt. Létüknek a lecsapolások, ármentesítések, a gátrendszerek kiépítése vetett véget
csökkentve a területek egykori nedvességbőségét. A múltbeli elvizenyősödések, az időszakos szárazsággal
együtt viszont hozzájárultak a sók felhalmozódásához, a terület elszikesedéséhez.
Vízraját vizsgálva, külön figyelmet érdemelnek felszín alatti vizei (mélységi vizek, hévizek, talajvizek).
Talajvizei a felszíntől 2–3 m mélységben találhatók. A talajvízszint évszakonként is erős ingadozásokat mutat.
Legjelentősebb folyója a Hortobágy. Vize nem szikes, öntözésre is használható. Jelentős létesítmény a Nyugati-
és Keleti-főcsatorna. Vizüket a Tiszalöki-duzzasztóval 4–9 méterrel megemelt vízszintű Tiszából nyerik. Itt
létesültek hazánk legnagyobb, gátakkal duzzasztott, ún. körgátas halastavai.
A vízgazdálkodásnak elsősorban a puszta vízháztartásának helyreállítását, a természetes növénytársulások
visszaállítását és a vízimadarak életfeltételeit kell elősegítenie.
6.1.4. 4.6.1.4. A Hortobágy talajviszonyai
A növény- és állatvilág a talajképződés egyik fontos tényezője, bár a domborzati, éghajlati viszonyok, valamint
az emberi tevékenység, a mezőgazdasági művelés, a természetes növényzet pusztulása is erősen befolyásolják a
Hortobágy talajainak képződését és a különböző talajtípusok kialakulását.
A Hortobágy talajképző kőzetei az alföldi löszszerű képződmények, amelyekben általános az öntés agyag
előfordulása. Az alapkőzet minőségi változatossága és a vízháztartás sajátosságai következtében a területre
jellemző szolonyec szikes talaj különböző típusai alakultak ki, mozaikos elrendeződésben. A talaj mozaikos
felépítését a növényzet is követi.
A Hortobágy legmagasabb kiemelkedéseit, a kunhalmokat, löszhátakat – a Hortobágy leghasználhatóbb talajai –
füves mezőségek talajai, a csernozjom talajok borítják, amelyek mély humuszos szinttel rendelkeznek, löszszerű
alapkőzetűek. Füves, réti növényzet hatására jöttek létre, de a területre nem jellemzőek, annak csak kis hányadát
borítják, elszórtan találhatók.
A puszta mélyében a laposokon vagy a régi, feltöltődött folyómedrekben mozaikszerű elhelyezkedést mutatnak
a réti talajok. A sós talajvíz erősen hozzájárult a talajok elszikesedéséhez. A jobb vízgazdálkodású helyek – ahol
a réti növényzet megtelepedhetett és az időleges nedvesség nem oly nagy mértékű – a mélyebben fekvő
területek talajai a szolonyeces réti talajok, valamint a réti szolonyecek.
A Hortobágy egész Európa legnagyobb összefüggő szikes vidéke. A szikesedés alapvető oka: a sós talajvíz, az
oldható nátriumsók felhalmozódása, ami az időszakos vízborítással és kiszáradással is összefüggést mutat. A
töményen sós, pangó talajvizű felszíneken a szikesek megjelenése törvényszerű. A szikes talajok sokféle típusa
fordul elő. A puszta szikeseinek alapvető típusa az oszlopos szerkezetű szolonyec talaj. A Hortobágynak
mintegy 80%-át borítja szolonyec. Sótartalma gyakran olyan jelentős, hogy a növények életfeltételeit erősen
korlátozza. A puszta keleti peremén, ahol a talaj durvább szemcseméretű – kisebb foltokat – szoloncsákos
szolonyec talajok borítanak. Ezeken gyakori a felszíni sókiválás. Sajátos vízháztartási és kémiai viszonyok
között alakulnak ki a szologyosodás feltételei. A talaj szologyosodását a felső kifakult réteg jelzi, ahol
kiszáradás után a felszínt finom fehér por (amorf kovasav) borítja.
6.2. 4.6.2. A Hortobágyi Nemzeti Park területén folyó gazdálkodási tevékenység
6.2.1. 4.6.2.1. A gazdálkodás kapcsolata a természetvédelemmel
A HNP területén napjainkban a Környezetvédelmi tárca által természetvédelmi célból létrehozott
Természetvédelmi és Génmegőrző Kht. és a Halgazdaság Rt. mellett több mezőgazdasági üzem, erdőgazdaság
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
412 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
(szövetkezet, Kft.) és magánszemély gazdálkodik. Munkájuk természetvédelmi ellenőrzéséről, szabályozásáról a
HNP gondoskodik.
A Hortobágyi Nemzeti Park létesítéséről szóló 1850/1972. OTvH határozat 9/d pontja szerint „a HNP területén
a gazdálkodási tevékenységet összhangba kell hozni a természet- és tájvédelemmel”. Fokozott figyelmet kell
fordítani a legelők, mocsarak, az egyéb, időszakosan, vagy állandóan vízzel borított területek és a pusztai
erdőfoltok természetes viszonyainak fenntartására és jellegének megőrzésére, illetőleg helyreállítására. Továbbá
nem folytatható olyan tevékenység, amely a táj jellegét, a növény- és állatvilág életfeltételeit, általában a
nemzeti park rendeltetését zavarja vagy veszélyezteti. Ez alapvetően nem korlátozza a tájba illő gazdálkodás
végzését, de kizárja bizonyos állatfajok tartását (pl. intenzív libatartás).
A szikes gyepek nem műtrágyázhatók, tiltott a növényvédő szerek használata. A madarak fészekrakása, költése
idején adott területen időben korlátozni, illetve speciális növénytársulásoknál azok kellő elterjedéséig mellőzni
kell a kaszálást.
Éppen a védett értékek megőrzése érdekében azonban – szigorúan a természetvédelmi fenntartás keretein belül,
a kezelési szabályzatnak megfelelően – elkerülhetetlen bizonyos gazdasági tevékenység. Ilyen a gyepek
legeltetése, helyenként a kaszálás is. A legelők és rétek egy része emberi beavatkozás nélkül éppen eredeti
jellegét veszítené. Elgyomosodna, egyes védett növények helyét a gyomnövények foglalnák el. A Hortobágyi
Nemzeti Park pusztáinak állapotmegőrzéséhez az Igazgatóság szakembereinek véleménye szerint a mait
lényegesen meghaladó – de korábban már tartott – legelő állatállományra lenne szükség.
A halastavak érdekes ökológiai adottságú, ember alkotta, gazdasági hasznosítású élőhelyek. Hazánk egykor
csodálatos vízi világát a folyószabályozások, vízelvezetések, a nagyszámú tó, mocsár, láp lecsapolása
megszüntette. A halastavak és egyéb víztározók ezek részleges visszaállítását is szolgálták, ha nem is
természetvédelmi szándékkal. Egyes szakértők szerint az élővilág nagyon gyorsan birtokba vette ezeket a
mesterséges élőhelyeket, melyek sok növény- és állatfaj számára szinte az eredetivel azonos értékű élőhelyet
jelentenek. Egyes mesterséges vízfelületeken vagy azok környékén sokkal gazdagabb a növényvilág, mint az
természetes állapotban volt, ami a sajátos táplálékellátottsággal magyarázható. A halastavak telente fontos
táplálkozó helyei a fokozottan védett réti sasoknak. A nemzeti parkokban tiltott a sportvadászat. A
vadgazdálkodást, a vadászatot, a halgazdálkodást, a halászatot és horgászatot a természetvédelem érdekeivel
kell összehangolni, a természetvédelmi kezelés eszköztárába kell emelni.
A magyar természetvédelemnek a működési területen lévő nemzeti értékekkel gazdálkodnia kell, még akkor is,
ha alapvetően nem a profit, hanem a természeti értékek fenntartása, gazdagítása, bemutatása a cél, s ha jogi
értelemben a természetvédelem nem is minősül gazdálkodásnak. A nemzeti parkban a mezőgazdasági jellegű
kezelés, hagyományos állattartás, legeltetés, kaszálás, a vízfelületeken a kisszerszámos halászat, a nádaratás
fenntartása, ismételt meghonosítása a természetvédelem törekvéseivel – szabályozott formában –
összeegyeztethető. Alkalmanként – mint pl. a túzokköltés idején – még a hagyományos haszonvételi formák
(gomba, kamillagyűjtés) sem engedélyezhetők. A természetvédelem számára az ideálist minél jobban
megközelítő állapotig az út a természetszerű gazdálkodás egyre szélesebb körű bevezetésén keresztül vezet.
Ennek bizonyos útjait hosszú távon is fenntartandónak ítéljük. Kerülni kell azonban a nagy gépek alkalmazását,
a vegyszerezést, az intenzív állattartást, mint a tömeges libatenyésztést stb. A Hortobágyi Természetvédelmi
és Génmegőrző Közhasznú Társaság e gazdálkodási feladatok ellátását szolgálja. A Kht. feladatait és
tevékenységi körét a későbbiekben ismertetjük.
6.2.2. 4.6.2.2. A HNP rendeltetése és természetvédelmi feladatai
A Hortobágyi Nemzeti Park rendeltetése és természetvédelmi feladatai küldetésnyilatkozatának megfelelően az
alábbiak.
• Védje és fejlessze a puszta jellegzetes természeti értékeit.
• Őrizze meg a Hortobágy sajátos pusztai tájképét, növény- és állatvilágát.
• Biztosítsa a Hortobágy különleges madárvilágának háborítatlan fészkelését és vonulását.
• Természetes körülmények között, hiteles formában őrizze meg és mutassa be a hagyományos pusztai
életformát, a kiveszőfélben lévő ősi magyar állatfajtákat és a Hortobágy jellegzetes kulturális értékeit.
• Állapítsa meg a különleges oltalmat igénylő és az emberi környezet szempontjából, illetve más közérdekből
védelemre érdemes természeti tájak, vadon élő növény- és állatfajok körét.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
413 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• Tárja fel a természetvédelmi értékeket veszélyeztető jelenségek okait.
• Kiemelt fontosságú a HNP területén egyebek mellett:
• a legelők, rétek védelme,
• az állattenyésztés, az ősi és honosított haszonállatok védelme, eredeti környezetben és hagyományos tartási
körülmények közötti megőrzése,
• a nádgazdálkodás, a nádasok kijelöl részein a ritka madárfajok védelme,
• a halászat, horgászat szabályozása,
• a vadállomány természetvédelmi kezelése,
• az idegenforgalom, az ismeretterjesztés, az oktatás összehangolt szervezése, a tudományos kutatás
feltételeinek biztosítása.
Mindezeket alapul véve a HNP hármas tevékenységet folytat – bizonyos ellentmondásosság közepette. Ez a
háromféle tevékenység a következő:
1. A természetvédelmi tevékenység (fenntartás, kezelés, környezeti nevelés, oktatás).
2. Az első fokú hatósági és szakhatósági tevékenység.
3. A rábízott vagyonnal való gazdálkodási tevékenység (Kht.).
6.2.3. 4.6.2.3. A felmerült védelmi korlátok és konfliktusok alapjai
A Hortobágy életének talán legkritikusabb időszaka az ötvenes évektől szinte napjainkig tartott. Ebben az
időszakban előbb a természet leigázása vált jelszóvá, később egy teljesen elhibázott, programokban,
kampányokban és dotációban gondolkodó szemlélet hatását kellett átvészelni. Ebben az időszakban a
mezőgazdaság – politikai kényszernek engedve – évszázadok tapasztalatát vetette el egyik napról a másikra.
Figyelmen kívül hagyva a talajadottságokat, a táj ökológiai sajátosságait, ugyanolyan termelési módszereket
kívánt meghonosítani, s olyan hozamokat kívánt elérni, mint a jó minőségű löszháti talajokon.
Az ötvenes évek első felében nagy ütemben folyt a legelők feltörése, rizsföldek és halastavak kialakítása, s
jelentősen növekedett az öntözésre berendezett gyepterület aránya is. A megindult változások több
vonatkozásban is negatív hatásúak voltak. A munkák során nem vették figyelembe a puszta ökológiai
szempontból legsebezhetőbb környezeti tényezőjét, a vízháztartását. A csatornákat nem az amúgy is meglévő,
természetes vízmozgásokhoz igazították, hanem papíron készült, ötletszerű tervek alapján építették.
Mindeddig – részben vizsgálati anyagok hiányában – alig foglalkozott a szakma a legelőhasználat
átalakulásának következményeivel.
A Hortobágy a török idők derekára teljesen elnéptelenedett. Az Árpád-korban még virágzó települések
elpusztultak, s a táj legnagyobb részének az 1950-es évekig nem volt állandó lakossága. A környező települések
– ide kell sorolni természetesen Debrecent is – tavasztól őszig külterjes állattartással hasznosították a pusztát.
Általában szeptember végétől április derekáig a Hortobágy elnéptelenedett. Bőséges idő állt rendelkezésre a
gyep regenerálódása számára.
Az állami gazdaságok megalakulásával elkezdődött a táj benépesítése. Ohat, Szásztelek, Borsós és az egyre
gyorsuló ütemben fejlődő Hortobágy község új típusú terhelést jelentett a pusztának. Az ideiglenes
pásztorépítmények helyébe nagyobb állattartó telepek léptek, amelyekben az állományt át is teleltették.
Nem a gyep minősége határozta meg a legelő használatát, hanem az épület helye. Feledésbe merültek a
hagyományos állattartás szigorú szabályai, mint pl. a gulya egy álláson legfeljebb három éjszakát tölthetett
az egyenletes legelőhasználat, trágyázás, terhelés érdekében. A jövőben ezekhez hasonló szabályokat kell
alkalmazni természetvédelmi érdekből. Az új, nagyüzemi gazdálkodási forma nem figyelt oda a legeltetés
évszázadok alatt kiforrott hortobágyi módszereire. Elfeledték például azt a jól bevált módszert is, hogy a
juhlegelőket kora tavasszal szarvasmarhával legeltessék, s csak később hajtsák rá a rövidebb füvet is jól
hasznosító juhot.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
414 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A nemzeti park megalakulásakor olyan mezőgazdasággal találta magát szemben, amely a tájtól idegen
hasznosítást kívánt rákényszeríteni a Hortobágyra, s amely szakmailag teljesen elhibázott volt. A hatalmi
pozíciókat kihasználva az agrárszakma nem akarta tudomásul venni a nemzeti park megalakulásával beállott új
helyzetet, ami egyre hevesebbé váló konfliktusok kialakulásához vezetett.
Nem véletlen, hogy ilyen körülmények között – ismerve a természetvédelmi jogszabály gyengéit – a
kedvezőtlen változások sajátos kényszerpályájukon tovább folytak. Erre az időszakra esett a Hereford
szarvasmarha betelepítése és több szakosított állattartó telep (juh-telep) megépítése.
A változások a nyolcvanas évek második felében, a mezőgazdaság anyagi lehetőségeinek beszűkülésével, a
piaci viszonyok átalakulásával kezdődtek, s ezek gyengítették az agrárágazat politikai súlyát. Ez egybeesett a
természetvédelmi mozgalmak erőteljesebbé válásával. Ekkorra egyértelműen bebizonyosodott, hogy a piaci
viszonyoktól függő, eredményorientált mezőgazdaság és a természetvédelem érdekei között széles szakadék
tátong.
6.3. 4.6.3. A Hortobágy mezőgazdasági hasznosítása
A Debrecenhez tartozó Hortobágy puszta állattartása évszázadokon át kiegészítette, sőt ökológiai egységet
képezett a löszháti területen folytatott szántóföldi növénytermesztéssel, felhasználva annak takarmányozásra
használható melléktermékeit.
A közlegelő használati rendje és a legeltetési jog az illetékes városi törvényhatóság többszöri szabályozása után
a XIX. század végén alakul ki és joggyakorlatilag véglegesnek mondható. Legeltetési joga csak debreceni
lakosnak volt. Az 1830-as években megindult vízszabályozási munka következményeképpen rohamosan romlott
a legelő minősége, a fellépő szikesedési folyamatok és aszály következtében csökkent és időszakossá vált
állateltartó képessége.
Az árvízmentesítéssel párhuzamosan a legelő öntözésének kérdésére is ráirányult a figyelem. A belterjes
legelőgazdálkodás, az öntözés alkalmazása tőkebefektetést igényelt, de erre Debrecen városának nem volt
pénze. 1892-ben a Hortobágyot 40 319 kh (14 515 ha) területtel tartották nyilván, ebből:
• szántó 281 kh = 101,0 ha,
• kert 12 kh = 4,3 ha,
• erdő 133 kh = 48,0 ha,
• nádas 16 kh = 5,7 ha,
• adómentes terméketlen 3 739 kh = 1 345,0 ha,
• legelő 36 138 kh = 13 010,0 ha.
A külterjes legeltetéssel hasznosított terület igen kevés bevételt hozott. Ezért merült fel a közlegelők egy
részének felszántása, és szántóföldként való értékesítése. De ebből pénzhiány miatt semmi sem lett. Később
többször terítékre került ugyanez az elképzelés. Ezek a tervek – mint azóta tudjuk – megalapozatlanok voltak. A
legelő korábbi használatának egész rendszerét borította volna fel, ha egy jelentős részét kiszakítják, felszántják.
Ennek következményét senki sem gondolta át igazán alaposan, nem tárta fel tudományos alapossággal, pedig a
százados rendszer egyes elemeinek megbolygatása később láncreakciószerűen váltotta ki az egész rendszer
megsemmisülését, ezen belül egyes állatfajtáknak, sőt állatfajoknak a Hortobágyról való eltűnését.
1943–1944-ben Belső-Ohaton 3 789 kh-at, Külső-Ohaton 55 kh-at adott bérbe a város az államnak
állattenyésztési és kísérleti gazdaság számára. Rizstermesztéssel is próbálkoztak. 1936-ban 4 kh-on kísérleti
termesztést folytattak. Ezután 300 kh-on létesítettek rizstelepet és ezen 1941-ben 18–20 q/kh termést értek el.
Az első talajjavítási kísérletek 1934-ben indultak. Cukorgyári mésziszappal próbálkoztak volna. Pénzhiány miatt
a nagy tervekből szinte semmi sem valósult meg.
1948-ban az állam tulajdonába került a Hortobágy. Kialakultak az állami gazdaságok. A gazdaságok az állami
támogatást kihasználva gyorsan fejlődtek. A frissen feltört területeken búzából 10–12 q, kukoricából 10–12 q,
rizsből 9–10 q, szénából 14–17 q termést takarítottak be holdanként. Az öntöző telepek gépi felszereltsége,
építése 18 218 kh öntözését tette lehetővé, ebből 8 250 rizstelep volt. Halastó terület 3 190 kh volt.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
415 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A rizstelepeket – gazdaságtalanságuk miatt – folyamatosan számolták fel. Ezek szinte gyógyíthatatlan
tájsebekként a pusztán parlagon maradtak, később fűvel telepítették be, és intenzív öntözött kaszálóként
hasznosították.
1960 végén miniszteri rendeletre a hat hortobágyi állami gazdaság egyesült. A szántóterület 87%-án csak 4 féle
növényt termesztettek: búzát, rizst, kukoricát és lucernát. 1965-ben 33 féle növényt, 1970-ben 15 félét. A búza
termésátlaga a fentiekben közölt időszakban majdnem megduplázódott, a kukorica átlaga 243%-ra, a lucernáé
149%-ra, a cukorrépáé 167%-ra növekedett.
A területeken majdnem korlátozás nélkül használtak műtrágyát, gyomirtó és növényvédő szereket, amivel igen
nagy károkat okoztak. A növénytermesztésnek a Hortobágyon a legfontosabb feladata az állatállomány
takarmányszükségletének mind teljesebb kielégítése, helyben való megtermelése volt. Azt a takarmányt kellett
itt előállítani, amit korábban a debreceni löszháton termeltek meg. A fejlődéssel, a termelés fejlesztésével egyre
nagyobb károkat okoztak a környezetben.
Az elmúlt évek során pénzhiány és a rendszerváltás utáni szemléletváltozás következtében a hortobágyi
szántókon kevesebb műtrágya és növényvédőszer kerül felhasználásra, a gyepek vegyszerezése pedig teljesen
megszűnt, ami csak használ a környezetnek.
6.4. 4.6.4. Állattartás a Hortobágyon
A Hortobágy legelőterületének állateltartó képessége különösen a Tisza szabályozása előtt volt nagy. A
Hortobágyon rideg állattartás folyt. A fejőstehén, a hámos ló, az őrlős ló, a fejős juh stb. a belső legelőn voltak,
a külső legelőn pedig a gulyamarha, a ménes, a nem fejős juhok és a növendék állatok legeltek. Később a belső
legelőket a szántóföldi növénytermelés céljára felszántották. A legeltetés a külső területre szorult, így a
Hortobágy állatszáma megnőtt. Az 1840-es években megindult vízszabályozási munka következtében
rohamosan romlott a legelő minősége. A fellépő szikesedési folyamatok és aszály következtében csökkent a
puszta állateltartó képessége. Irodalmi adatok szerint a Hortobágy állattenyésztése ma töredéke az egykorinak.
A gazdasági állatok közül a Hortobágy az egyedüli átmentője az ősi juhfajtának, a rackának. Fennmaradását a
szép hagyományokhoz való ragaszkodáson kívül az is segítette, hogy a pásztorbundát csak ebből a fajtából
tudták előállítani. A kevesebb és olcsóbb gyapjút azonban még a jobb tejtermelő képesség sem tudja
ellensúlyozni, így tenyésztése az egyéb juhokéhoz képest gazdaságtalanabb.
A Tisza szabályozása előtt a Hortobágy megfelelt a szarvasmarha-tenyésztés akkori követelményeinek. A nyári
fűtermés bőséges volt, a talaj nedvességének utánpótlását a megismétlődő árvizek biztosították. A magyar
szürke marha jól bírta a néha vizes, mocsaras legelőket, az erős nyári napsütést, a legyeket, szúnyogokat és
takarmánytermesztés híján, a téli szűkös tartást. A Hortobágy területén hatalmas gulyák legeltek. A magyar
szürke tenyésztésének létjogosultságát elsősorban a magyar tinó kereslete adta. A magyar szürke ökör sokkal
szívósabb és igénytelenebb volt a tarkánál, sokszor 16–18 éves korukban is dolgoztak. A mezőgazdaság
gépesítésével a magyar szürke kiszorult a tenyésztésből. A tejtermelés erősödő konkurenciájában sem állhatta
meg a magyar szürke a helyét, noha a tehenek között egészen jól tejelők is akadtak. Így a magyar szürke fejését
1958-ban abbahagyták, gulyában tartották, és az állomány csak borjút termelt. A gazdasági jelentőség
tekintetében a magyar szürke helyét a Hortobágyon is más fajták (Magyar tarka, Hereford) vették át.
A Hortobágy lóállományát – mely a történelem során erőteljesen átalakult – fajtától függetlenül az acélosság,
szívósság jellemezte. A száraz puszta nem bőséges, de tápanyagban gazdag füve és kemény talaja alakította a
csikókat kitartó, sokáig használható lovakká. A nóniusz kiváló igásfajta lett, könnyebb egyedei hátaslónak is
megfeleltek. A hortobágyi sziki nóniuszok méretei általában nem érték el a mezőhegyesi lovak méreteit, viszont
keménységben kitartásban egészen kiválóak voltak. Az igásló rangvesztésével csökkent az állomány, holott a
Hortobágy legérdekesebb látnivalóját hajdan a nagy létszámú, több száz lóból álló ménesek adták.
Amikor Magyarországon legelő sertésfajták voltak, a Hortobágy kis falvaiban is ugyanolyan mértékben
tartottak sertést, mint az ország többi részén. Ezek a fajták mind kipusztultak. Helyükre a mangalica lépett.
Sertés ugyan mindig volt a Hortobágyon, de a juhokhoz, marhákhoz és a lovakhoz képest alárendelt szerepet
játszott. A Hortobágyon és a pusztát övező falvakban az utóbbi években – a spanyol piac igényei miatt –
fellendült a mangalica tartás. A környéken még mindig működő modern „nagyüzemi” sertéstelepeknek a
legelőkhöz, a tájhoz semmi köze.
Valaha a Hortobágyon a baromfitartás a puszta széli falvakhoz és a pásztortanyákhoz kötődött, ahol saját
használatra kisebb állományokat tartottak. Az állami gazdaságok kezdetben az ún. vándorólas tartást
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
416 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
alkalmazták, ami megőrizte a hagyományos tartás erényeit, s kisüzemi tartásnak volt tekinthető. Később, az
1970-es évek végétől a nagyüzemek életében a baromfitenyésztés szerepe változott. A baromfi a Hortobágyra
látogató szemében nem tartozott a puszta jellegzetességi közé, még akkor sem, ha sokfelé találkozhatott
gyöngyös-, lúd-, esetleg kacsafalkákkal.
A Hortobágyon a legeltetésben a mai napig fontos szerepe van a kutyának. Legismertebb terelő kutya a puli. A
pásztorkutyák közül megtalálható még a pumi, a mudi, a komondor és a kuvasz.
A Hortobágyon a hal és a halászat régen is nagy jelentőségű volt. (A legrégibb feljegyzés Hortobágy
halászatáról 1248-ból származik). A Tisza szabályozása után a Hortobágy vizei elapadtak, mocsarai kiszáradtak,
a Tisza közmondásos halbősége megszünt, így a halászat is hanyatlott. A Hortobágyi Tógazdaság nagyarányú
fejlesztésére a II. világháború után került sor. Alapvető halfajok: a ponty, a compó, a süllő, a harcsa, a csuka
voltak, később növényevő halakat (a fehér és a pettyes busa, az amur) és az angolnát is telepítettek.
6.4.1. 4.6.4.1. A védett terület sajátos állattartási helyzete
A táj fejlődésének, a Hortobágy mai arculatának kialakulásában igen fontos szerepet játszott a mezőgazdaság,
ezen belül a külterjes állattartás. Természetesen nem szabad túlértékelni, s kizárólagosságát bizonygatni.
Bizonyos, hogy a táj, a fátlan, rövid füvű szikes puszta létrejöttében az antropogén hatások is közrejátszottak, de
hibás a táj másodlagos jellegének túlhangsúlyozása. Alföldünkön ez az utolsó természetes kép, az erdőkkel,
lápokkal, mocsarakkal, lösz- és szikes puszta foltokkal tarkított táj, az erdőssztyepp. A Hortobágyról ma már
biztosan tudjuk, hogy a rézkor végétől napjainkig folyamatosan nyílt legelő táj.
A Hortobágy erősen kontinentális, csapadékban szegény, az erdőirtásokkal, lecsapolásokkal megváltozott
mikroklimatikus adottságai, a talaj szikes jellege, s az erőteljes legeltetés lehetetlenné tették az újraerdősülést. A
jelenlegi képben itt kell keresnünk a természetestől eltérő, ún. másodlagos elemeket, s itt érhető tetten a
mezőgazdasági hasznosítás tájformáló hatása is. Ezek az összefüggések nyilvánvalóvá teszik, hogy a
hortobágyi gyepek jelentős részének fenntartásához, természeti értékeinek megőrzéséhez hozzátartozik a
külterjes állattartás.
El kell azonban fogadni, hogy a továbbiakban a mezőgazdasági hasznosítás csak a természetvédelmi prioritások
érvényesülésével folyhat a területen. A természetvédelem és a legelőgazdálkodás közös érdeke, hogy
megkeresse azokat az évszázadok során kiforrott s mára feledésbe merült módszereket, amelyek
biztosíthatják a természeti értékek fennmaradását, gazdagodását, s ezeknek a szempontoknak megfelelve, a
lehető legnagyobb gazdasági haszonnal járnak.
A folyószabályozás és a gazdasági használat következtében is formálódott pusztai környezet, a sajátos talaj- és
éghajlati adottságok, a növénytakaró és állatvilág sajátos összetétele egyedül itt, a magyar Alföldön, a
Hortobágyon található.
A hortobágyi természetvédelem feladatai kettősek: megmenteni, megőrizni a múlt évszázadok értékes
hagyományait, és sajátos, tájhoz idomuló, a természetvédelmi kezelés szolgálatába állított gazdálkodást folytatni
a puszta fenntartása, a terület hasznosítása és az ott élők igényeinek kielégítése mellett.
6.4.2. 4.6.4.2. Védelmi követelmények és korlátok – a gazdálkodás konfliktusai
Az elmúlt években mesterségesen szított konfliktus alakult ki a természetvédelem és a mezőgazdaság között. A
természetvédelem igyekezett jogszabályokkal, az érdekérvényesítés egyéb eszközeivel elérni céljait. A
mezőgazdaság programokban gondolkodott, amihez természetesen nem lehetett igazítani egy táj működését.
Természetvédelmünkön az elmúlt húsz év során több ilyen program „gázolt át” a természetvédelmi
szempontokat figyelmen kívül hagyó gazdasági szabályozóival. Ezek közül a továbbiakban két különösen nagy
kárt okozó kampányról kell említést tenni.
Első a hetvenes évek juhprogramja, amikor például a Hortobágyi Nemzeti Parkban az anyajuh állomány
negyvenezerről hirtelen százhúszezerre – rövid ideig száznegyvenezerre – emelkedett. Természetesen ilyen
változást a védett értékek nem tudnak elviselni. De nem képes elviselni a legelő és maga a juh sem.
A tervezett fejlesztéshez meg kellett teremteni az infrastruktúrát, utakat, állattartó telepeket. A program
irányítóinak elképzelése szerint a Hortobágyi Nemzeti Park területére tíznél több, egyenként tízezer juh
elhelyezésére alkalmas telep épült volna, a kiszolgálásukhoz szükséges úthálózattal együtt. Ezt a tervet az arab
piacon bekövetkezett változások hiúsították meg. Így is megépült azonban három „ötezres” telep.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
417 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Természetesen a sovány, sziki legelő ennyi állatot nem volt képes a telep környékén eltartani, további ún. nyári
szállások építésére volt szükség, ahol a Hortobágyon bevált egyedszámú falkákat tartották.
A program gyors összeomlása után az épületeket a nemzeti park természetvédelmi céljaival ellentétesen
elsősorban ludak tartására kívánták használni.
A telepek és utak megépítését követően a legelőterületek jelentős részét intenzív művelésbe tervezték vonni,
hiszen kiderült, hogy az ősgyepek hozamából az állomány számára szükséges takarmány nem biztosítható. Ez a
fejlesztés mintegy tizenötezer hektár természetvédelmi szempontból igen értékes gyepet érintett volna.
Szerencsére ezt sikerült a természetvédelemnek megakadályozni, s mindössze 350 ha területen történt meg a
gyepfelújítás.
A megépített telepek alkalmatlanok voltak a juh tartására. Erre már a tervezés időszakában sokan felhívták az
építtetők figyelmét. Mégis ilyen hodályok épültek, mert a mezőgazdasági kormányzat csak erre a típusépületre
biztosított állami támogatást. Már a működés kezdetén, tavasszal, tömegesen fagytak meg, pusztultak el a
frissen született kisbárányok.
A hatalmas vasbeton kolosszusok tájvédelmi szempontból is óriási károkat okoztak. Elbontásuk, a táj
rehabilitációja milliókba kerülne. Ma ezek az épületek üresen állnak, a mezőgazdasági szakemberek pedig a
természetvédelmet hibáztatják, hogy nem akadályozta meg felépítésüket.
Másik példánk egy hibás koncepcióra épülő gabona–gyep váltógazdálkodás, ahol a gazdasági szabályozók
nem tettek különbséget a védett és nem védett területek között. Hiába próbálkozott a természetvédelem, a
mezőgazdaság nem volt hajlandó módosítani jogszabályellenes rendelkezéseit.
A mezőgazdasági üzemek engedve a jelentős állami támogatás csábításának, s remélve, hogy az esetleges
természetvédelmi bírság ellen védelmet kapnak, több értékes ősgyepet törtek fel az ország területén.
Valójában a konfliktusok többségénél nem a természetvédelem került szembe a gazdálkodással, hanem a
mezőgazdaságban uralkodóvá vált hibás mennyiségi szemlélet és a táj ökológiai potenciáljának konfliktusáról
volt szó.
A mezőgazdaság óriási összegeket fordított a térségi meliorációkra. Ezeket a beavatkozásokat sehol sem előzte
meg megfelelő ökológiai állapotfelmérés, de értékelő utóvizsgálat sem. Sok helyen ezek a keretek is
hallgatólagos állami támogatást takartak.
Sajnos ezek a beavatkozások is olyan károkat okoztak, amelyek következményeinek felszámolása, s erre előbb-
utóbb szükség lehet, milliárdokba kerülhet. Ezek a beavatkozások az Alföldön újabb zavarokat okoztak a táj
természetes vízháztartásában tetézve a múlt századi vízrendezések hibáit. Az erdőfoltok, fasorok kiirtásával, a
több száz hektáros táblák kialakításával megszüntették az átjárhatóságot a természeti és a gazdasági táj között.
Károsodtak a természetes vándorlási útvonalak, az úgynevezett zöld folyosók, s a menedékhelyek (refugiumok),
amelyek a hatalmas monokultúrák betakarításakor, mint kis szigetek összegyűjtötték a vándorló élőlényeket.
A világ természetvédelmi problémái között a legfontosabbak közé tartozik a biológiai változatosság megőrzése,
amely az ésszerűtlen melioratív beavatkozások következtében komoly csorbát szenvedett. A természeti képben
okozott károk mellett nem elhanyagolhatók a táj uniformizálásával okozott esztétikai károk sem.
Több vizsgálat bizonyítja, hogy a korábbi vízgyűjtő területek ötödrészükre, hatodrészükre csökkentek, s ezáltal
szinte teljesen eltűntek a Hortobágyra jellemző, a csapadékvízből táplálkozó időszakos mocsarak. Ez a kár az
ökológusok véleménye szerint meghaladja azt a veszteséget, amelyet a több mint harmincezer holdnyi gyep
feltörése jelentett.
6.4.3. 4.6.4.3. Javasolt gazdálkodási módok
Gazdasági, történelmi fejlődésünk sajátossága, hogy kultúrhatásoktól érintetlen területünk alig akad. Igen
értékesek lehetnek viszont a hagyományos földhasználat során létrejött, kialakult másodlagos tájak. Az itt
található természeti értékek fennmaradása el sem képzelhető az ősi hasznosítási formák nélkül. Ebbe a
kategóriába tartozik a legelők és kaszálók legnagyobb része.
A természetes vagy természetközeli életközösségeknek otthont adó területeket, a természetvédelmi oltalom alatt
álló területek fokozottan védett részét a művelésből ki kell vonni. Ezeken a területeken is szükség lehet
kaszálásra, legeltetésre, ezt a munkát azonban nem szabad nyereségorientáltan végezni. Egy ritka élőlény
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
418 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
megjelenése, elszaporodása befolyásolhatja a földhasználatot, és ezzel a termelés eredményességét. A
természetvédelmi fenntartó gazdálkodás így a piaci viszonyokhoz nem tud igazodni.
Amilyen szerepet játszott a mezőgazdasági hasznosítás a táj kialakulásában, ma is olyan szerepet kell, hogy
betöltsön a természeti kép megőrzésében. Ezeken a területeken a mezőgazdasági hasznosítás fennmaradásával
kell számolnunk. A túzok védelme például ma már nem képzelhető el a repce, lucerna és őszi gabonaföldek
nélkül.
Szükség van a gazdasági táj sajátosságainak, értékes egyedi, hangulati elemeinek megőrzésére is. Egy
kisparaszti gazdálkodás formálta mozaikos táj igen értékes lehet természetvédelmi szempontból is. A parcella
(tábla) szegélyek – ha azok kellően szélesek –, mint migrációs folyosók működhetnek, összekötve a távolabbi
védett élőhelyeket.
Nemcsak a hasznosítási zónák kijelölése oldhatja fel a természetvédelem és gazdálkodás konfliktusát.
Lehetőséget kínál erre a kultúrák jó megválasztása, a napjainkban terjedőben lévő ökológiai gazdálkodás
alkalmazása, esetleg új hasznosítási formák – ilyen a gyógynövénytermesztés – bevezetése. Ezek a szempontok
tovább finomíthatják a természetvédelmi feltételeket is figyelembe vevő mezőgazdaság eszköztárát,
segítségükkel kialakulhat a védett területek körül egy sajátosan kezelt mezőgazdasági táj, egy igen jól működő
védőzóna.
A mezőgazdaság és természetvédelem együttélésének további igen fontos feltétele a védelem érdekeit, a
természetvédelmi kezelést szolgáló gazdasági szabályozók, dotációs rendszer alkalmazása. Több országban ezen
alapszik és eredményesen működik a természetvédelmi területek – legelők, kaszálók – kezelése.
Az előbbieket összefoglalva: a Nemzeti Park területén szorgalmazni kell az ökológiai gazdálkodás elterjedését.
A többi területen is törekedni kell a legkisebb vegyszerigényű, lehetőleg extenzív, a táj agroökológiai
potenciáljához illeszkedő szántó- és kertkultúrák megválasztására. Alkalmazni kell a környezetbarát,
természetkímélő gazdálkodási elveket. A nemzeti park teljes területét állami tulajdonba kell venni, és a nemzeti
park kezelésébe adni. A természetvédelmi fenntartó, természetkímélő gazdálkodást pedig a HNP szakmai
kontrollja mellett a Kht, illetve a pusztával határos települések gazdáiból szerveződő, a nemzeti parkkal
együttműködő legeltetési társulatok végezhetik.
6.4.4. 4.6.4.4. Az állattartás lehetőségei és céljai
A természetvédelem – a nemzetközi előírások hatásának is köszönhetően – új pályára állt. Szűkös anyagi
lehetőségeit kihasználva hozzákezdett a legértékesebb területek megvásárlásához. Ekkor egy újabb problémával
találta szemben magát – meg kellett szerveznie a természetvédelmi fenntartó gazdálkodást.
A Hortobágyi Nemzeti Park ebben az időben dolgozta ki azokat a kezelési elveket, amelyek ma is alapját
képezik a kezelési és rekonstrukciós munkának és a puszta hosszú távú mezőgazdasági hasznosításának.
(Természetesen ezen a hasznosításon az optimális természetvédelmi kezelést kell érteni.)
Az ekkor elvégzett vizsgálatok bizonyították, hogy a teljesen érintetlenül hagyott és a túllegeltetett területekre
egyaránt szükség van. Ekkor körvonalazódott az az elv is – ami igen jól illeszkedett a nemzeti parkokra
vonatkozó természetvédelmi előírásokhoz –, hogy a területet a különböző formájú és mértékű hasznosítás
alapján zónákra kell osztani.
A természetvédelmet erősen sokkolta ebben az átalakulási fázisban, hogy a Nemzetközi Természetvédelmi Unió
részben a meglévő mezőgazdasági használat miatt hazai nemzeti parkjainkat, így a Hortobágyi Nemzeti Parkot
is a kettes kategóriából az ötösbe sorolta. Ez a visszaminősítés arra az időre esett, amikor a törvénykezés
hozzákezdett a mezőgazdaság privatizációs lehetőségeinek a vizsgálatához.
A nemzetközi fellépés megerősítette azok véleményét, akik a természetvédelmi oltalom alatt álló területek
átvételét szorgalmazták. Ebben az időszakban nyilvánvalóvá vált, hogy a termelőszövetkezetek felbomlása
elkerülhetetlen, s hogy a privatizáció, a kárpótlási jogszabály milyensége hosszú távon meghatározza a
természetvédelem, a Hortobágyi Nemzeti Park sorsát. Legfenyegetőbbnek – ezt támasztják alá a nemzetközi
tapasztalatok is – a természetvédelmi oltalom alatt álló területek ellenőrizetlen, a természetvédelmi kontroll alól
kikerült privatizációja tűnt.
Éppen a védett értékek megőrzése érdekében elkerülhetetlen bizonyos mezőgazdasági tevékenység. Ilyen a
gyepek legeltetése, bizonyos réteken a kaszálás is. A legelők és rétek egy része emberi beavatkozás nélkül
éppen eredeti jellegét veszítené el, elgyomosodna, egyes védett növények helyét a gyomnövények foglalnák el.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
419 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A mezőgazdasági (elsősorban gyep) területeken a hagyományos állattartás, legeltetés, kaszálás, vízfelületeken a
kisszerszámos halászat, a nádaratás fenntartása, ismételt meghonosítása a természetvédelem törekvéseivel
általában összeegyeztethető.
A Hortobágyi Nemzeti Park pusztáinak állapotmegőrzéséhez az Igazgatóság véleménye szerint a mait
lényegesen meghaladó – de korábban már tartott – legelő állatállományra lenne szükség.
Az egymásrautaltság, az előírások és elvárások kapcsán a közel két évtized alatt viszonylag szoros kapcsolat
alakult ki a területet kezelő, használó szövetkezetek, állami gazdaságok és a felügyeletet ellátó Hortobágyi
Nemzeti Park között. A privatizációs folyamatok, illetve azok felgyorsulása felboríthatja a napjainkra kialakult
egyensúlyt. A természeti állapot fenntartása ugyanis egyrészről feltételezi, hogy a legelőket továbbra is
legeltetéssel hasznosítsák, a fűállomány és annak jellege csak így őrizhető meg. A táj jellegének és természeti
értékeinek megőrzése inkább a legeltetés fejlesztését, mint annak visszafogását kívánja. Másrészről viszont a
kiveszőfélben lévő ősi magyar háziállatokat is eredeti környezetben és hagyományos tartási körülmények között
kell megőrizni az e célra szükséges állomány fenntartásával.
4.6.4.5. A Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Közhasznú Társaság
A Közhasznú Társaságot a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Miniszter alapította 1994. április 1-jével – a
privatizációt követően megszűnt Hortobágyi Állami Gazdaság jogutódjaként –, mint 100%-ban állami
tulajdonban lévőt társaságot.
A Közhasznú Társaság küldetése és célja: „a Hortobágyi Nemzeti Park területén a természeti értékek
megőrzése és gyarapítása oly módon, hogy speciális igények kielégítésével – korlátozottan profitorientált
gazdálkodás elveire támaszkodva – a megtermelt nyereséget visszaforgatja a társaságba, és ezt a
természetvédelmi feladatok megoldására fordítja”.
Alapításkor a KTM és az FM által kijelölt – tartósan állami tulajdonban tartandó – vagyoncsoportok kerültek a
Társaság tulajdonába és kezelésébe:
• veszélyeztetettségük miatt védetté nyilvánított őshonos és régen honosított háziállatok (magyar szürke
szarvasmarha, hortobágyi racka juh, gyimesi racka juh, nóniusz ló, gyöngytyúk);
• a génbanki állatállomány ellátását biztosító létesítmények és eszközök (hodályok, karámok, gépek stb.);
• pásztorépítmények, egyéb állattartáshoz kötődő építmények;
• lakossági ellátást biztosító infrastrukturális létesítmények (törpevízművek, gázvezetékek, szennyvízcsatornák,
utak stb.);
• a szántóföldi növénytermesztés eszközei.
A Közhasznú Társaság főbb tevékenységei az alábbiak.
• Természetvédelmi területek fenntartása, ökológiai szemléletű tájgazdálkodás és természetkímélő
gazdálkodási módok kialakítása és terjesztése:
• a védett szántóterületeken biológiai gazdálkodás, az előállított biominősítésű termékek (étkezési búza,
olajipari és étkezési napraforgó, olajipari repce, étkezési köles) exportálása, valamint a génbanki
állatállomány számára biominősítésű szálas és szemestakarmány termesztése;
• a gyepterületeken hagyományos legeltetéses gazdálkodás, legelő állatok biztosítása, az állatok téli
takarmányozására réti széna betakarítása, a legelőterületek gondozása, a pusztai építmények (utak, hidak,
átereszek, csatornák stb.) karbantartása;
• a védett gyepterületeken a vadon termő gyógynövények védelmének és begyűjtésének szabályozása, a
gyűjthető gyógynövények hasznosítása, biominősítésű gyógynövények szárítása, feldolgozása, exportálása.
• Védett őshonos és honosított háziállatok génbankjának fenntartása és fejlesztése:
• a génbanki állatállománynál a gyöngytyúk és a nóniusz ló létszámának szinten tartása mellett a kérődző
állatok (marha, juh) létszámának növelése a legelő állatok biztosítása érdekében;
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
420 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• az értékesíthető szaporulatok és állati termékek biominősítése magyar szürke szarvasmarha, racka juh és
gyöngytyúk esetében, biominősítésű borjúhús rendszeres értékesítése, biominősítésű bárányhús, juhtej és
tejtermék, pecsenye gyöngyös piacra juttatása;
• a génbanki állatállomány OMMI által törzstenyészetté nyilvánított tenyészállatainak felnevelése és
értékesítése társcégek részére (magyar szürke tenyészüsző, tenyészbika, racka tenyészjerke és tenyészkos).
• Természetorientált idegenforgalom szervezése nemzetközi turisztikai, valamint oktatási és kutatási céllal:
• a Pusztai Állatpark fenntartása és bemutatása,
• ornitológiai és botanikai túrák szervezése,
• szabadidős programok szervezése (szekerezés, lovaglás).
6.4.5. 4.6.4.6. Megoldási módozatok és alternatívák a HNP állattartásában
A nemzeti parknak a Kht. bevonásával át kell vennie a génbanki feladatokat, az őshonos és honosult
háziállatok tartását. A Hortobágyon elsősorban a gazdaságosan nem tartható szürke szarvasmarha megőrzését
kell biztosítani. Ezt a fajtát nem csak történeti emlékként kell megőrizni. Védelme azért is fontos, mert sajátos,
más szarvasmarha fajtáktól eltérő legelési viselkedésével legalkalmasabb a hortobágyi legelők természetvédelmi
kezelő legeltetésére.
A Hortobágyi Nemzeti Park, illetve a Kht. saját erőből az elkövetkező időszakban nem tudja megoldani a
szükséges állatállomány biztosítását. Erre azonban a tapasztalatok szerint nincs is szükség. A nemzeti parknak
a teljes területen fel kell vállalnia egy „régi típusú” legeltetési társulat szerepét. Biztosítani kell a környező
települések, magángazdák számára a természetvédelmi szempontokhoz igazított legelőhasználatot.
Ezt a munkát több természetvédelmi, ökológiai indok alapján csak a nemzeti park láthatja el. A védett élőlények
megjelenése, vándorlása stb. szükségessé teszi, hogy a használat hozzájuk igazodjon. Ezek az adatok nem állnak
a mezőgazdasági üzemek rendelkezésére. Változásuk gyors intézkedést, alkalmanként teljes körű tilalom
elrendelését feltételezi.
Természetesen, mivel itt hatalmas terület, közel ötvenezer hektár gyep kezeléséről van szó, a feladatot egy
önálló egységnek kell végezni. S itt ismételten hangsúlyozni kell, hogy a természetvédelmi kezelést és nem
eredményorientált gazdálkodást kell érteni ezen a munkán.
Az alapelvek rövid ismertetése után igen vázlatosan sorra kell vennünk azokat az ökológiai rendszereket,
amelyek kezelésében a legeltetés nélkülözhetetlen.
a) Rövidfüvű ürmös szikespusztai gyepek
Ezeket az élőhelyeket évszázadok óta juh legeli. Néhány ritka, fokozott védettségű faj ennek a típusnak a
szakadozott, kisebb borítású zónáiban él. Meg kell tehát határozni a természetvédelmi fenntartó legeltetés
szükséges mértékét, s néhány foltban a kopárosítás érdekében kisebb túllegeltetést is alkalmazni lehet.
b) Füves szikespusztai gyepek
Jobb minőségű szikes talajokon kialakultak az előzőnél nagyobb hozamú legelők, amelyeket elsősorban
szarvasmarhával, a legjobb minőségű részeken lóval kell legeltetni. Ennek az élőhelynek a
csapadékviszonyoktól függően erősen változhat a hozama, eltartóképessége. A legeltetés rendjét minden
évben az aktuális állapothoz kell igazítani. Ez az egyik olyan tényező, ami szinte tervezhetetlenné teszi a
természetvédelmi célú legeltetés gazdasági kihatásait.
c) Mocsarak, nádasok, mocsárrétek
Valamikor ezeket az élőhelyeket – főleg aszályos években – is rendszeresen legeltették. A szarvasmarha,
elsősorban a magyar szürke szívesen legelte a friss nádat, fenntartva a Hortobágyon egy sajátos, mára szinte
teljesen eltűnt élőhelytípust: a kopár partú „legelőtavakat”. A mocsarak rétzónájában tehát a kaszáláson
kívül a legeltetésnek lehet fontos szabályozó szerepe.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
421 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A fenti felvetésekből következik, hogy a Hortobágyi Nemzeti Parkban mielőbb egységesen értelmezett
természetvédelmi fenntartómunkának kell érvényesülnie, természetesen olyannak, amelynek fontos eleme az
évszázadok tapasztalata során kialakult külterjes pusztai állattartás.
A mezőgazdasági tevékenység mellett a Hortobágy Nemzeti Park területén, illetve határa mentén az utóbbi
években fellendülőben van az idegenforgalom. Hazai és külföldi magántőke bevonásával épültek szállodák,
vendéglátóhelyek. Így épült fel a magyar–német érdekeltségű Epona Kft. tulajdonában lévő máltai lovasfalu.
A további célok, feladatok közül – a teljesség igénye nélkül – a következőket célszerű feltétlenül kiemelni:
• minősített organikus (bio) és natúr állati termék előállítása, az ehhez szükséges feltételrendszer megteremtése,
az ellenőrzés és minősítés elvégeztetése;
• védett márkanév használati jogának megszerzése, az ezen alapuló állattartás kialakítása;
• a már vázolt és a HNP lehetőségeihez igazodó, új marketing rendszer kidolgozása, bevezetése;
• a rét-legelő gazdálkodás feljavítása, a növénytermesztés tájba illő módszereinek kialakítása.
6.5. 4.6.5. Növénytermesztés a Hortobágyon
6.5.1. 4.6.5.1. A növénytermesztés helyzete
A növénytermesztés jelenlegi helyzete szempontjából előrelépést jelent, hogy kevesebb műtrágya és
növényvédőszer kerül felhasználásra, bár erre a kényszer viszi rá a termelőket. Ennek megváltoztatása nem
lenne célszerű, mert ez megnehezítené a természetvédelem helyzetét.
A területen nagyrészt ma is legelők, kis részben – a valamikori rizsföldek területén – öntözött gyepek vannak. A
szántó művelési ágú területeken elsősorban búzát, kukoricát, repcét, napraforgót, szálas takarmányokat –
elsősorban lucernát – termelnek. A termésátlagok igen alacsonyak. Ezért előnyös lenne a kisebb
vegyszerigényű, lehetőleg extenzív, a táj agroökológiai potenciáljához illeszkedő szántókultúrák megválasztása.
Fontolóra kell venni esetlegesen a gyógynövénytermesztés lehetőségeit is. A területen jelentős kertészeti
termelés nem folyik.
Jelenleg a területek nagy része állami tulajdonban van. A nemzeti park területének állami tulajdonban kell
maradnia ahhoz, hogy a természetvédelmi szempontok és szükségszerűségek prioritásán alapuló gazdálkodás
non-profit keretek között hosszú távon biztosítva legyen.
4.6.5.2. Védelmi követelmények, korlátok és a gazdálkodás konfliktusai
A nemzeti parkot a természetvédelmi kezelés szempontjai alapján a következő területekre osztjuk fel: A, B, C
zóna, védőzóna.
A szikes legelők közé beékelődő szántók megtarthatók, ha azok a tájképet túlságosan nem zavarják. A
magasabb növényzet fészkelő és búvóhelyet nyújt a pusztán sokszor csak táplálékot kereső állatoknak. Konkrét
esetekben meg kell határozni:
• a vetésforgóban résztvevő növényeket,
• a betakarítás módját és idejét,
• a talajműveléskor és betakarításkor szükséges megelőző védelmi intézkedéseket,
• a biológiai védekezésben résztvevő fajokat.
Megtartandók a telepített szárnyék vagy kerek erdők, melyek a puszta képét nem zavarják, és védett madarak
éjszakázó és fészkelőhelyei, refugium területei. Az erdőművelést, a vadászatot, az állományszabályozást a
természetvédelem (madárvédelem) érdekeinek kell alárendelni.
A védőövezetek feladata az intenzív gazdasági hasznosítás alatt álló területek közvetlen hatásainak mérséklése,
a HNP-ben és térségében lévő természeti értékek, területek védelme érdekében. A védőövezetben ellenőrizni és
szabályozni kell minden olyan tevékenységet, mely a HNP és térségének életére hatással lehet:
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
422 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• meg kell szüntetni minden olyan tevékenységet, melynek hatásai ellentétesek a HNP alapvető érdekeivel,
zavarják a védett puszta élővilágát, a pusztai táj szépségét és következményei jelenleg és távlatban is
akadályozzák a HNP fejlesztését,
• fokozott gondot kell fordítani a pusztai táj értékes, karakteres elemeinek (természetes képződmények,
kultúrtörténeti és tájképi értékű építmények, épületek, épületegyüttesek, faluképek, üdülési értékű erdők és
vízfelületek) védelmére és fejlesztésére,
• ellenőrizni és ha szükséges, módosítani kell a védő-övezet területére érvényes területfejlesztési, rendezési és
üzemeltetési terveket, továbbá mindenféle föld feletti létesítmény építéséhez, tartós mező- és erdőgazdasági
kultúra telepítéséhez, vízgazdálkodást érintő létesítmények megvalósításához, utak, vasútvonalak
létesítéséhez szükséges terveket.
6.5.2. 4.6.5.3. A növénytermesztés kulcspontjai
a) A talajművelés
Nagyon sok talajművelő eszköz áll rendelkezésünkre, melyeket nem mindig célszerűen alkalmazunk. Különös
figyelemmel kell kiválasztani a legcélszerűbb módszereket és eszközöket. A Hortobágyi Nemzeti Park területén
jellemző az erózió, ami ellen a legjobb védekezés, ha mind több ideig növényzettel borított a terület. Ezért itt
elsősorban nem forgató, hanem talajlazító eszközök jöhetnek számításba.
A talajszellőztetés a vízkészlet és a talajszerkezet megőrzésének legjobb eszközei. Hatásukra a pórustérfogat és
a talaj levegőtartalma jelentősen megnő. Minden esetben hasznos és nélkülözhetetlen a kapcsolt munkagépek
használata. A fellazított réteg felső pár centiméterének visszatömörítésével a vízkészletet meg tudjuk őrizni.
Az eke munkája nem kiküszöbölhető, de csak csapadékos évjáratban és kapásnövények alapműveleti
eszközeként alkalmazzuk. A „perc talajokon” az eke utáni elmunkáló kapcsolódása nagyon nehézkes. A nem
lezárt szántás gyorsan kiszárad. Azért ajánlatos az eke használatát csökkenteni, mert ezeken a területeken jó, ha
nincs leforgatva minden növénymaradvány a talajmozgások miatt. A tárcsás talajművelő eszközök használatát
minimálisra kell csökkenteni, mert az amúgy is labilis szerkezet porosításához, és nem időben alkalmazva
tömődöttséghez vezethet. Helyette inkább a fogasolás – könnyűtől a nehézfogasig – alkalmazható.
Az összevont műveletek végzésének legfontosabb eszközei a multi-tillerek, melyek az alapművelettől a magágy
elkészítéséig minden alapműveletet elvégeznek. A direkt vetőgépek esetleg alkalmasak lehetnek az itt folyó
növénytermesztési munkáknál, mert a talajtakarás és a minimális talajmozgatás ezeknek az eszközöknek a
használatával a leginkább biztosított. Az élővilágba való beavatkozást ezzel az eszközzel tudjuk a legrövidebb
idejűre csökkenteni. Miután e tájkörzetben a peszticidek használatát minimumra kell visszaszorítani, a
kultivátoros sorközművelés jelentősége megnövekszik, mely a sorok gyommentesen tartásának és a
talajnedvesség megőrzésnek is eszköze.
b) A vetésforgó
A Hortobágyi Nemzeti Park területén termeszthető növények: a gabonafélék, a kukorica, a napraforgó, a repce
(hagyományos fajták) és a hüvelyesek.
A régi háromnyomásos rendszerben ugar, kapás, kalászos követte egymást. Az ugar a talaj pihentetésére
szolgált, amely lehetett fekete vagy zöld ugar. A mai viszonyok között nem valószínű, hogy visszatérünk a
fekete ugar beiktatására, de igen fontos és célszerű lenne a zöld ugar bevezetése. A zöld ugar lehet zöld
takarmánynövény, melyet levágva takarmányként hasznosítunk, vagy zöldtrágya, amit alászántunk és a talaj
szervesanyag-tartalmát növeljük, szerkezetét javítjuk vele.
A vetésforgó szakszerű kialakítása kulcskérdése a növénytermesztés eredményességének, gazdaságosságának,
környezetbarát mivoltának. A betegségek, kártevők és gyomok elleni leghatékonyabb ugyanakkor legolcsóbb
védekezés a helyes növényi sorrend kialakítása. Példaképpen a vetésforgó kialakításának néhány alapvető
szempontját mutatjuk be, a teljesség igénye nélkül.
• Gabonafélék
Az őszi búza és természetesen a többi gabonaféle területét csak úgy növeljük, hogy az önmaga utáni vetést
elkerüljük. A gabonaféléknek klasszikusan jó előveteménye a repce és a hüvelyes növények. A jó elővetemény
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
423 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
egyúttal költségcsökkentő tényező is, kisebb energiaráfordítással nagyobb termés érhető el, és ez a hatás annál
nagyobb, minél kevésbé jó talajon vetünk gabonafélét.
• Kukorica
A kukoricának jó előveteményei a gabonafélék, általában így is következik a kétféle növény a
termelőüzemekben. A kukorica előveteményre nem igényes, akár önmaga után is termeszthető, de nagy
tápanyagigényét mindenképpen figyelembe kell venni. Ökológiai gazdálkodásnál is fokozottan ügyelni kell a
megfelelő tápanyagellátás biztosítására szervestrágyázással.
• Repce
Az alföldi területeken a hagyományos (45% feletti erukasavat tartalmazó) fajták termesztése javasolható. Ezek
az évszázadok alatt kiszelektálódott, stabilan őszi fajták jobban bírják az időjárási szélsőségeket. Mivel a
vetésidő augusztus vége, szeptember első hete, tehát előveteménye ennek ismeretében csak olyan vetemény
lehet, melynek betakarítása után 4–6 hét áll rendelkezésre a talaj előkészítéséhez. Repce esetében ajánlatos a 4
éves forgót betartani. Jó előveteménye a borsó, zabosbükköny, őszi takarmánykeverékek.
• Napraforgó
A napraforgó az előveteményre nem annyira igényes, mint a jól előkészített magágyra. Kerülni kell a termesztés
során, hogy 5 évnél hamarabb ugyanabba a táblába kerüljön.
c) A helyes fajtaválasztás
A termesztési célnak és a termőhelynek megfelelő fajtaválasztás alapvető jelentőségű a környezetbarát
mezőgazdasági rendszerekben. A megfelelő fajta kiválasztásánál a következő szempontokat kell figyelembe
venni:
• a termesztési cél – pl. étkezési, vagy takarmányozási célra, esetleg vetőmagnak kívánjuk-e a növényt
termeszteni, kukorica esetén szemesen, vagy silónak kívánjuk-e betakarítani;
• a minőség kérdése egyre inkább előtérbe kerül, ezért a termés várható minősége meghatározó az
értékesíthetőség és az elérhető ár szempontjából;
• a betegségekkel szembeni ellenállóság – nemesítő intézeteink egyre több jó minőségű, különböző
betegségekre rezisztens fajtát állítanak elő, ezek használatával és megfelelő vetésforgóval, agrotechnikával
kiküszöbölhető a vegyszerek használata, ami nemcsak a környezetre van jótékony hatással, hanem a termelés
gazdaságosságára is (Dániában például a szaktanácsadói kutató hálózat fajtakísérleteiben nem csak a
termőképességet és a minőséget vizsgálják, hanem aszerint is rangsorolják az egyes fajtákat, hogy mennyibe
kerül a növényvédelmük. Ebből a példából is láthatjuk, hogy a környezetvédelem és a gazdaságosság nem
egymással ellentétes kategóriák);
• a termőhelyigény – a megfelelő fajta kiválasztásánál nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy
milyen körülmények között termesztjük növényünket, milyenek a talajadottságok, a tápanyag-ellátottság
szintje, a csapadékviszonyok stb.;
• a terméshozam – a fenti szempontoknak megfelelő fajták közül választhatjuk ki a legmagasabb termést
igérőt – tehát láthatjuk, hogy a legutóbbi évek szemléletváltása utolsó helyre sorolta a mennyiség kérdését.
Alapvető tanácsként fogalmazhatjuk meg, hogy aki igényes és szakszerű növénytermesztést kíván folytatni,
annak érdemes kapcsolatba lépnie a gazdaságához legközelebb eső nemesítő intézettel, ahol mindezeket a
szempontokat figyelembe véve tudnak segítséget nyújtani a helyes fajtaválasztáshoz. Egyébként is tanácsos
olyan fajtát választani – ha van ilyen, és megfelel a fenti követelményeknek –, melyet a saját gazdaságunk
környékén nemesítettek, mert nagy valószínűséggel ezek a fajták alkalmazkodtak legjobban az adott termőhelyi
körülményekhez.
d) A gyomszabályozás
Az ökológiai szemléletű gazdálkodás nem tekinti feltétlenül és tűzzel-vassal irtandónak a gyomokat. Az általunk
gyomnak tekintett növények is az ökológiai rendszer részei, melyek állományát a gazdálkodás érdekében
szabályozni kell.
4. A gazdálkodás összetevői,
technológiai és tervezési szempontjai
424 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az ökológiai gazdálkodás hazájában, Németországban sokféle ötletes mechanikai eszközt fejlesztettek ki az
ökogazdák, melyekkel kézi munka ráfordítás nélkül tarthatjuk gyommentesen állományainkat. Ilyen eszközök
például a gyomfésű, gyomkefe, keskeny sortávú kultivátor stb. Ezekkel az új fejlesztésű eszközökkel olcsón és
hatékonyan megoldhatjuk a gyomkérdést vegyszerek használata nélkül. Ezek elterjesztése nagyszerűen
szolgálná a nemzeti park természetvédelmi céljait.
Walter Kress német ökogazda, aki maga is sokféle eszköz feltalálója, sajátos módszert alkalmaz. A széles
sortávban meghagyja a gyomokat, amíg azok el nem érik a 25–30 cm-es magasságot, ekkor egy speciális tárcsás
eszközzel mulcsot képez belőlük a sorközökben, vagyis szerves anyagokkal gazdagítja, és takarja talaját.
A gyomszabályozás másik eszköze a vetésforgó helyes kialakítása, melyben tudatosan alkalmazzuk az egyes
növényi kultúrák gyomelnyomó képességét. Jó gyomelnyomó növények a kalászosok (például a rozs, őszi árpa,
zab és az őszi búza), valamint az évelő pillangósok (pl. lucerna).
e) Növényvédelmi zónák kialakítása
Mivel a környezetbarát mezőgazdasági módszerek elterjedése hosszabb időt vesz igénybe, ezért egyelőre
tényként kell kezelni, hogy a vegyszeres növényvédelem jelen van a nemzeti parkok területén. Ezért célszerű
lenne az alkalmazható növényvédelem szempontjából is zónákra osztani a HNP azon területét (a MAB
koncepció szerint átmeneti zóna), ahol a szántóföldi növénytermesztés folyik. A következő zónák kialakítását
javasoljuk:
• a teljes vegyszeres korlátozás érvényesülne a fokozottan védett és refugium területeken, ahol csak az
ökológiai gazdálkodás lenne engedélyezett és a növényvédőszer-használat mennyiségileg és minőségileg
korlátozott;
• a növényvédő szer használata mennyiségileg korlátozott;
• az általános növényvédelmi szabályok érvényesek, időszakos természetvédelmi megszorításokkal.
f) A vízgazdálkodás
A HNP területén tilos minden – különösen térségi méretű – meliorációs tevékenység. Természetvédelmi
érdekből engedélyezhető csatornák építése (pl. mocsarak vízellátása), ugyanakkor csatornák felszámolása is.
Nem javasoljuk a terület öntözését, mivel gazdaságtalan, és a talaj szerkezetének sem használna. Ha mindenáron
öntözni kell (pl. gyepterületet), akkor a valamikori áradások hatásához hasonló árasztásos öntözést alkalmazzuk.
425 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
6. fejezet - 5. Összefoglalás, kitekintés
1. 5.1. Paradigmaváltó természetvédelem és mezőgazdálkodás
A természetvédelem koncepcióváltása az 1970-es évekre nyúlik vissza, és azon az alapvető felismerésen
nyugszik, hogy az ökoszisztémák védelme csak úgy biztosítható, ha a védett zónák zárványszerű elszigetelése
(„itt tiszta természetvédelem, ott tiszta termelési- és fogyasztási célú környezethasználat”) helyett azokat
fokozatos átmeneteken keresztül beágyazzuk az őket körülvevő gazdasági és társadalmi környezetbe.
A teljes területre kiterjedő, a védett területek szigeteiről kilépő természetvédelem koncepciója a
környezethasználat intenzitásának változtatásával kívánja elkerülni az alul-, illetve túlhasználat következtében
előálló károkat, és a következő alapvető célok területi harmonizációját kívánja elérni:
• természetmegőrzés (táj, ökoszisztéma, faj- és genetikai sokféleség fenntartása);
• gazdasági beágyazás (az ökológiai és kultúrális szempontból fenntartható földhasználati rendszerek,
gazdasági fejlesztés elősegítése);
• társadalmi beágyazás (oktatás, nevelés, bemutatás, kutatás, monitoring feladatok ellátása a lokális,
regionális, nemzeti és globális természetmegőrzés területein).
E mélyreható paradigmaváltás, a szegregációs modellt felváltó integrációs – a gazdaság és a társadalom felé
nyitó – természetvédelmi stratégia új megközelítést, megoldásokat, módszereket kíván nem csupán a
környezet termelési és fogyasztási célú használóitól, a gazdaság és a társadalom szereplőitől, hanem a
természetvédelem szakembergárdájától is.
A természetvédelem paradigmaváltásával egy időben a mezőgazdálkodás koncepciója és feladatrendszere is
alapvető változásokon ment át. Ennek lényege azon a felismerésen alapul, hogy a mezőgazdaság mindig is
több volt, mint egyszerű árutermelő ágazat.
Az élelmiszerek és nyersanyagok előállításán túl egyéb feladatokat is ellátott, tájat, élővilágot, talajt, vizet,
környezetet is „termelt”, és munkát, megélhetést adott a vidék embere és közösségei számára. Ez ma sincs
másképpen. Néhány évtizedes agráriparosítási, termésmaximalizálási kitérő után ismét rá kellett jönnünk: a
mezőgazdaságnak a termelési feladatok mellett regionálisan eltérő környezeti és társadalmi,
foglalkoztatási feladatokat is magára kell vállalnia. Ez utóbbiak olyan – termeléssel egyenrangú, az egész
társadalom és a helyi közösségek számára egyaránt fontos – ökoszociális szolgáltatások, „nem importálható
közjavak”, amelyek helyben keletkeznek, és amelyekért a mezőgazdaságot, a gazdálkodót fizetség illeti meg.
2. 5.2. Az iparszerű „agrobiznisz”
E feladatok egyidejű megoldására az iparszerű mezőgazdálkodás, a mezőgazdaság feladatai közül egyedül a
tömegtermelést magára vállaló és kizárólag a tőkemegtérülést, az egydimenziós, rövid távú gazdasági
hatékonyságot szem előtt tartó gazdálkodási rendszer úgy tűnik nem alkalmas. Az iparszerű, energiaintenzív,
nagy mesterséges ipari eredetű anyag- és energiafelhasználású mezőgazdálkodási rendszerrel ugyanis az ipar
logikája (zárt, ember által szabályozott tér, funkcionális kapcsolatokon alapuló, kívülről vezérelt, pontosan
kiszámított és kiszámítható folyamatok stb.) mint ideál jelenik meg a mezőgazdálkodásban. Alaptörekvése
ennek megfelelően a függetlenedés, mesterséges szabályozás, a természeti erőforrások fokozatos
kicserélése (helyettesítése) mesterséges erőforrásokkal. További jellemzői ezen alaplogikából, alapideálból
többé-kevésbé jól levezethetők, amelyek vázlatosan az alábbiakban foglalhatók össze.
• A függetlenedési alapelvnek megfelelően a tér egyéb (biológiai és társadalmi élettér) szerepeinek rovására
figyelmét kizárólag a termelési feladatokra irányítja, a megoldásokat, technológiai folyamatokat kizárólag
azok termelékenysége, hatékonysága és gazdaságossága alapján választja ki és használja. Mi sem fejezi ki
jobban ezt a szemléletmódot, mint a német mezőgazdaság klasszikusának (akit sok magyar mezőgazda még
ma is szellemi atyjának ismer el), Albert Thaernek a megállapítása, aki 1810-ben(!) így jellemzi a
5. Összefoglalás, kitekintés
426 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
mezőgazdaságot: „A mezőgazdaság olyan ipar, amelynek a célja, hogy növényi és állati eredetű termékek
előállításával profitot termeljen.”
• Ennek érdekében koncentrációra és centralizációra törekszik, a méreteket (üzem, tábla, gép) növeli,
igyekszik minél nagyobb „homogén” területeket kialakítani, ezek révén a „központi vezérlést,
manipulálhatóságot”, a folyamatok „kézben tartását” minél hatékonyabbá tenni.
• Alapmódszere a környezet átalakítása az elhatározott feladatok és tevékenységek igényei szerint, vagyis a
teret alakítja a feladathoz, és nem a tér adottságaihoz illeszkedő tevékenységeket keres.
• Mindezekkel összefüggésben előbb szándékos, majd a környezet összeomlásával fokozódó mértékű
kényszerű, rohamos – a beszállítói ipari és tőkeérdekeknek tökéletesen megfelelő – mesterséges erőforrás
ráfordítás-növelés kíséri.
A környezetnek az elhatározott funkciók és tevékenységek igényei szerinti átalakításával, a természeti
erőforrások kikapcsolásával járó rohamos mesterséges energiaráfordítás-növelési kényszer olyan önmagát
gerjesztő folyamat, amely már a termésátlagok növekedése időszakában is káros tendenciákat indított el a
természeti környezetben, majd ezen rejtett folyamatok káros környezeti, gazdasági, társadalmi és regionális
hatásai már a felszínen is jól látható módon megjelentek. Miközben ugyanis ez az intenzív, növekvő ipari
ráfordításokkal, energiabevitellel jellemezhető iparszerű mezőgazdálkodás igen jelentős termelésnövekedést
eredményezett, aközben egyre nagyobb számban jelentkeztek azok a problémák, amelyek kedvezőtlenül hatnak
magára a termelésre, de a helyi társadalomra és a globális emberi létfeltételekre is. Ezek a negatív jelenségek
többségükben az energiaintenzív földhasználat és az ezzel együtt járó növekvő közvetlen (üzemanyag) és
közvetett (műtrágya, növényvédőszer, gép stb.) energiabevitel környezetterhelő és az élőmunkát, az embert
kiszorító hatásának tulajdoníthatók.
Közülük számos a termelési alapokat romboló jelenségek közé sorolható, mint például a termőtalaj pusztulása
(szervesanyag-tartalmának, biológiai életének csökkenése, savanyodása, vizenyősödés, láposodás, szikesedés,
illetve sivatagosodás, kiszáradás, talajvízszint-süllyedés, a talajszerkezet romlása, porosodás, tömörödés), a
növényi és állati genetikai alapok beszűkülése, pusztulása, a biodiverzitás csökkenése, a gyomosodás,
fajspektrum-beszűkülés, rezisztencia vagy a mezőgazdasági területek és termékek mezőgazdasági, ipari,
közlekedési és kommunális eredetű szennyeződése, a mezőgazdasági terület csökkenése az iparosítás és az
urbanizáció következtében.
Mások az emberi létfeltételek közvetlen veszélyeztetettségére utalnak, mint például a vadon élő növény- és
állatfajok, természetes biotópok veszélyeztetettsége, élővizek, talajvíz, rétegvíz, ivóvízbázisok elszennyeződése,
szermaradványok feldúsulásának, metabolitjaik nyomonkövethetetlen rekombinálódásának kiszámíthatatlan
hatása az élőlényekre, köztük az emberre, az élelmiszerek beltartalmának felhígulása, táplálkozási és környezeti
eredetű humán egészségkárosodás, tájképi elszegényedés, ingerszegény környezet, az ember belső (pszichikai,
fizikai, biológiai) és külső (természeti, társadalmi és épített) környezetének erős eróziója, szellemi és lelki
elsivárodás.
Ugyanakkor számos olyan jelenség is felerősödött, amelyek a közgazdasági, piaci, társadalmi közeg
megváltozására, az iparszerű gazdálkodás ellehetetlenülésére utalnak. Ilyenek például a vidéki
munkanélküliség és elvándorlás felgyorsulása, a negatív externáliák (társadalmi költségek) rohamos
növekedése, az energiaigényes gazdálkodás erős függősége az energetikai piactól, a véges mennyiségű kőolaj
árának hosszú távú törvényszerű és exponenciális emelkedése, ezzel a petrolkémiai bázisú anyagok és
energiahordozók felhasználására alapozó gazdálkodási stratégia előrelátható veszteségessé válása,
ellehetetlenülése, a gyenge minőségű tömegáruk iránti fizetőképes kereslet erőteljes csökkenése a piacokon,
igény a változatosabb élelmiszer-kínálat iránt, szelektívebb vásárlási szokások, a közvélemény fokozódó
nyomása a „biztonságosabb” élelmiszerek előállítása érdekében, társadalmi előítéletek az élelmiszerek
minőségének és biztonságának vonatkozásában, különösen ha azokat új technológiák (besugárzás,
biotechnológia, génsebészet) segítségével állították elő vagy a növekvő társadalmi érzékenység környezetünk
iránt, a természeti erőforrások felhasználásának korlátozása, növekvő etikai érzékenység a GMO-kkal, a
génmanipulációval, a biotechnológiával, az állatvédelemmel kapcsolatban.
E negatív – egymással is összefüggő – jelenségek és a természeti, gazdasági, társadalmi környezet
megváltozásának első figyelmeztető jelei a 70-es évek közepétől már Magyarországon is mutatkoztak.
5. Összefoglalás, kitekintés
427 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3. 5.3. A többfunkciós „agrikultúra”, a környezet- és tájgazdálkodás
Hosszú utat tett meg a világ és Magyarország, míg eljutott e felismerésekig. E folyamat eredményeként az
elmúlt 35–40 év során a vidéki táj, a természet és környezet szerepe, megítélése jelentős változásokon ment át.
A vidéki térség hagyományosan szinte egyetlen feladata – az élelmiszerek, a növénytermesztési és
állattenyésztési nyersanyagok előállítása – mellett előtérbe kerültek az egyéb funkciók, amelyek közül érdemes
külön kiemelni a közösség érdekeit szolgáló, „közjavakat” előállító környezet-, természet- és tájvédelmi,
valamint fogyasztási és szolgáltatási funkciók széales körét.
Rá kellett ébredni ugyanis arra, hogy a vidéki térség nem csupán a mezőgazdasági termelés színtere, hanem
egyben biológiai és társadalmi élettér is, ha tehát a területfelhasználást és egyéb beavatkozásainkat csupán a
termelés hatékonyságának növelése vezérli, akkor az élettérfunkciók is veszélybe kerülhetnek. Ilyen
körülmények között a környezet degradálódása és a természet pusztulása nem csupán a termelés visszaeséséhez
vezet, hanem az emberi létfeltételeket is súlyosan veszélyezteti.
Magyarországon az összterület 65,5%-ára közvetlenül kiható mezőgazdaság a kultúrtáj fő használója, a
3,6 millió ha-t meghaladó védett és érzékeny természeti területeknek pedig több mint fele mezőgazdasági
művelés alatt áll. Ebből fakad egyrészt, hogy a természetvédelem alapvetően rá van utalva a mezőgazdasággal
való együttműködésre. Másrészt a mezőgazdálkodás teljesítménye, eredménye, termékeinek minősége és ezzel
piaci versenyképessége döntően a környezet, a természeti erőforrások állapotától, minőségétől függ. A
természetvédelem és a mezőgazdaság egymásrautaltsága elkerülhetetlenné teszi a két terület
összehangolását. A passzív és utólagos szankcionálásra épülő természet- és környezetvédelem rendszere
ugyanis csak helyenként alkalmazható. Sokkal jobb eredményt ígér, ha a művelt területeken az aktív, diffúz
védelem alapelveinek megfelelően a termelési célokat összehangoljuk a növekvő jelentőségű
népességmegtartó, társadalmi, kulturális és környezetstabilizáló, természetvédelmi feladatokkal.
A vidéki térségek jellemző vonásainak, értékeinek és feladatainak ismeretében be kell látni, hogy ezek
pótolhatatlanok a társadalom egésze számára, a városi és vidéki területek ezer szállal kapcsolódnak egymáshoz.
A vidéki térség fejlesztése során tehát a mezőgazdálkodás fogalmát tágabban kell értelmeznünk, egyre
inkább megtöltve környezetgazdálkodási tartalommal, vagyis a természet- és környezetvédelmi
(stabilizálási), a termelési és a fogyasztási-szolgáltatási, társadalmi-, közösségi-, kulturális funkciókat, azok
területigényét és szempontjait egyaránt figyelembe kell venni. Hosszú távon csak az a gazdálkodás lehet
fenntartható (értékőrző), amely e hármas szempontrendszerre épül.
Nem elég tehát az eddigi stratégia technológiáit tökéletesíteni, hanem új stratégiára és ehhez illeszkedő, ennek
gyakorlati megvalósítási kereteket adó megoldásokra, gazdálkodási rendszerekre van szükség. Ez az új stratégia
az úgynevezett „többfunkciós” mezőgazdálkodás, a fenntartható környezet- és tájgazdálkodás, melynek
feladatait két nagy körbe sorolhatjuk:
• az alapvetően a piac által szabályozott termelési funkciók, melyek az élelmiszerek előállításán túl a nem
élelmiszer célú termékek (megújítható nyersanyagok, energiaforrások stb.) előállítását is egyre inkább
magukba foglalják, valamint
• a környezettel, a tájjal, a földdel kapcsolatos természeti, társadalmi és kultúrfunkciók.
Ez utóbbiak olyan „nem importálható közjavakat” (élelmezésbiztonság, a kultúrtáj ápolása, az élettérfunkciók
fenntartható megőrzése, az ökológiai infrastruktúra fenntartása, ökológiai stabilitás, népességmegtartás,
munkaerő-kiegyenlítés, a turizmus alapjának biztosítása, paraszti értékek ápolása stb.) testesítenek meg,
amelyek létrejötte a piac hagyományos eszközeivel, az árakon keresztül nem szabályozható, melyek ugyanakkor
a vidék társadalmának és környezeti, természeti egyensúlyának fenntartásában növekvő szerepet töltenek be.
Az e felismerésekre épülő új agrárstratégia, gazdálkodási rendszer, a környezet- és tájgazdálkodás, a
többfunkciós, hosszú távon működőképes, fenntartható mezőgazdálkodás alapelve az iparszerű rendszerrel
szemben a környezeti alkalmazkodás, vagyis az, hogy a földet mindenütt arra, úgy és olyan intenzitással
használjuk, amire az a legalkalmasabb, illetve amit képes károsodása nélkül elviselni.
Selye János orvos-biológus „Stressz distressz nélkül” című munkájában az emberi társadalomra vonatkoztatva
írja, hogy „a többségnek a stressz hiánya és a túl sok stressz egyaránt kellemetlen, distresszt okoz. Ezért
mindenkinek […] gondos önvizsgálatot kell végeznie, hogy megtalálja azt a stressz-szintet, amelynél a
5. Összefoglalás, kitekintés
428 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
legjobban érzi magát. Akiknek ez a vizsgálat nem sikerül, azok vagy a tétlenség unalmától vagy pedig a
folytonos túlzott igénybevételtől szenvednek.”
Selye megállapításai úgy tűnik az emberen túl kiterjeszthetők az egész élő környezetre, a természetre, annak
rendszereire is. Az élet földi evolúciójának ismeretében és tapasztalatai alapján bizton állíthatjuk, hogy – amint
a természetben, úgy a gazdálkodásban is – azok a rendszerek lesznek hosszú távon életképesek, amelyek a
térben és időben változó feltételekhez a lehető legjobban képesek alkalmazkodni.
A mezőgazdaság szerves fejlődésében évszázadok során kiválogatódtak azok a rendszerek, amelyek legjobban
illeszkednek a környezeti feltételekhez, a legtökéletesebben „kifejezik, hasonítják saját környezetüket”. Ha tehát
tartamosságra, kiegyensúlyozottságra törekszünk, akkor nem uniformizálni, „macdonaldosítani,
cocacolásítani” kell a világ mezőgazdaságát, hanem felkarolni, támogatni a szerves fejlődésben kialakult,
az idők során kiválogatódott helyi rendszereket, segíteni azok korszerű továbbfejlesztését. A helyi
alkalmazkodás, a helyi erőforrásokra való támaszkodás nem csak ökológiai vagy társadalmi-regionális
szempontból, hanem egyúttal gazdaságilag is racionális törekvés akkor, ha a gazdaságpolitika az ökológiai
szempontokat és a helyi természeti, társadalmi és kulturális erőforrásokat képes értékükön kezelni.
A környezet- és tájgazdálkodás – fenti alapelveinek és törekvéseinek megfelelő – kritériumai, meghatározó
jellemzői vázlatosan az alábbiakban foglalhatók össze.
• Az alkalmazkodási alapelvnek megfelelően a gazdálkodás során a tér gazdasági, környezeti és
társadalmi, regionális funkcióit egyaránt figyelembe veszi, és olyan rendszereket alkalmaz, amelyeknek e
három dimenzióban mért összhatékonysága a legnagyobb. E rendszerekben a három terület, dimenzió
mindegyike fontos szerepet játszik, ám azok súlya a szerint változik, hogy milyen – nagy agrártermelési
potenciálú, kevésbé sérülékeny, munkanélküliséggel kevéssé sújtott vagy kis termelési potenciálú, környezeti
szempontból sérülékeny és társadalmi, regionális hátrányokkal küzdő – térségről, tájról van szó.
• Nem a teret alakítja az elhatározott funkció igényeihez, hanem a tér, a táj, a hely adottságaihoz illeszkedő
tevékenységeket, gazdálkodási formákat, rendszereket keres és alkalmaz. Ehhez felhasználja, figyelembe
veszi az évszázados helyi tradíciókat, hagyományos módszereket, helyi megoldásokat, a helyi természeti
viszonyokat, valamint a helyben élő emberek és közösségeik érdekeit, törekvéseit.
• Diffúz, kis léptékű, méreteiben a táj adottságaihoz illeszkedő megoldásokat használ, a lehető
legnagyobb mértékben támaszkodik a helyi erőforrásokra, a helyi értékteremtésre, a helyi munkaerő és
közösségek részvételére. A külső, mesterséges erőforrás-ráfordítást, annak régión kívülről történő
beszállítását igyekszik minimalizálni, a helyben rendelkezésre álló természeti és társadalmi erőforrásokat
azokkal csak a legszükségesebb mértékben kiegészíteni.
• A termelőt és a fogyasztót igyekszik egymáshoz közelebb hozni, növelve ezzel is a régió stabilitását, belső
függetlenségét, élelmezésbiztonságát és javítva a két egymásra utalt kör – a termelő és a fogyasztó – bizalmi
viszonyát. (Jó példája ennek a közösség által támogatott mezőgazdálkodás (CSA1) terjedő rendszere.)
E gazdálkodási mód, a környezet- és tájgazdálkodás alapelemei, fő jellemzői közül az alábbiak azok,
amelyek rendszerbe foglalva úgy képesek jó minőségű és az ökológiai, termőhelyi feltételeknek megfelelő
mennyiségű élelmiszert és egyéb terméket előállítani, hogy közben fenntartják a környezet és a helyi társadalom
egyensúlyát, biológiai sokféleségét:
• a térfunkciók (védelem, valamint termelési és fogyasztási célú környezethasználat) harmóniájára törekvő
földhasználat, térstruktúra kialakítása, az ágazati arányok ökológiai harmonizációja;
• emberléptékűség, üzem- és táblaméretek megválasztása, a tér strukturálása ökológiai, talajvédelmi
szempontok, tradíciók, kultúrökológiai, tájképi, esztétikai, gazdasági, termelési, valamint technológiai
szempontok szerint;
• körfolyamatokra épülő agrárökoszisztémák használata, az üzemen, illetve a régión belüli ciklusok
fenntartása;
• a diverzitást (sokszínűséget) védő, speciális minőséget előállító, foglalkoztatást biztosító és a termőhely
adottságainak – termelési potenciáljának, illetve környezeti érzékenységének, sérülékenységének – megfelelő
intenzitású gazdálkodási rendszerek (gyepre alapozott állattartás, extenzív rét- és legelőgazdálkodás,
1 CSA: Community Supported Agriculture.
5. Összefoglalás, kitekintés
429 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
hagyományos ültetvények, szőlők és gyümölcsösök, extenzív hal- és nádgazdálkodás vagy olyan vegyes
gazdálkodási rendszerek, mint pl. a hagyományos parasztgazdálkodás, a tanyasi gazdálkodás, az ártéri
gazdálkodás vagy a több rendszert átfogó ökológiai gazdálkodás stb.) alkalmazása, amelyek – különösen
védett és/vagy érzékeny természeti területeink fenntartásában és hasznosításában – ismét meghatározóak kell,
hogy legyenek;
• táji, termőhelyi alkalmazkodás a következő fő területeken:
• a tájnak megfelelő agrobiodiverzitás fenntartása, gazdálkodási struktúra kialakítása, tájba illő biológiai
alapok (növényfaj- és fajtaszerkezet) megteremtése, azok társítása, vetésváltásba, vetésforgóba illesztése
(sokszínűség az egyoldalúság, pl. monokultúra helyett);
• természeti nagytájanként és tájanként differenciált agrotechnika (talajművelés, talajvédelem, talajerő-
gazdálkodás, trágyázás, szervesanyag-gazdálkodás, vetés, növényápolás, növényvédelem, betakarítás)
alkalmazása, amely a lehető legteljesebb mértékben alkalmazkodik a helyi agroökológiai adottságokhoz;
• a tájak eltérő növényi produkciója, ökológiai állateltartó képessége és állatlétszáma közti harmónia
megteremtése;
• ősi és őshonos vagy régen honosult haszonállataink és tájba illő, a tájak adottságaihoz alkalmazkodó tartási
rendszereik felkarolása, ismételt elterjesztése;
• a parasztság, a vidéki népesség gazdává tétele, a helyi közösségekre, munkaerőre és értékekre építő
gazdálkodási rendszerek használata.
E stratégiának messzemenően az a célja, hogy a földhasználatot és a természetvédelmet integrálja, a táj
adottságainak megfelelően határozza meg a használat és a védelem intenzitását, egymáshoz viszonyított arányát.
Ez az a megközelítés, amely a táj adottságaiból levezetve megteremti a két törekvés összhangját, és lehetőséget
kínál a környezeti alkalmazkodásra és a biodiverzitás fenntartására.
4. 5.4. Az európai háttér
Ezek a felismerések vezettek el a többfunkciós európai agrármodell megfogalmazásához, az e modell
elterjesztését szolgáló közös agrár- és vidékpolitika 1992-es reformjához, támogatási rendszerének kiépítéséhez
és közösségi költségvetési forrásainak európai megteremtéséhez. Az EU Közös Agrárpolitikájának (CAP2)
reformja óta, e folyamathoz illeszkedően épül annak második, a termeléspolitikai pillért kiegészítő – környezeti,
társadalmi, regionális, szociális és foglalkoztatási elemeket tartalmazó – vidékpolitikai (ökoszociális) pillére. Ez
az új agrárstratégiai rendszer:
• többfunkciós mezőgazdaságot céloz, amely mindazon – minőségi élelmiszertermelési, ökológiai-környezeti,
valamint szociális – funkcióját betölti, melyeket a társadalom elvár tőle;
• fenntartható mezőgazdálkodást céloz, amely tartósan abban a helyzetben van, hogy e többféle funkcióját
egyaránt el tudja látni;
• alkalmazkodó mezőgazdaságot céloz, amely a tájak adottságainak megfelelő gazdálkodási rendszereket és
intenzitási fokot használ a tájra, termőhelyre jellemző, minőségi termékek előállítására;
• egész területünkre kiterjedő („területfedő”) mezőgazdaságot céloz, amely védett vagy hátrányos helyzetű
térségeinkben ugyanúgy jelen van, mint agrártermelési régióinkban, de itt ökoszociális feladatai kerülnek
előtérbe; végezetül
• versenyképes mezőgazdaságot céloz, amely megállja a helyét a piacokon is; a verseny azonban tisztességes
versenyt jelent, vagyis azokat az „ökoszociális játékszabályokat”, amelyeket az európai mezőgazdaság
modellje magába foglal és gyakorlata betart, azokat a WTO3 keretei között is rögzíteni kell.
A Közös Agrár- és Vidékpolitika (CARPE4) „két lábra állításának” zajló folyamata a támogatások oldaláról
úgy jelenik meg, hogy csökkennek a termeléshez (kvótákhoz, mennyiségekhez), az első pillérhez kötődő
2 CAP: Common Agricultural Policy. 3 WTO: World Trade Organisation (Világkereskedelmi Szervezet). 4 CARPE: Common Agricultural and Rural Policy for Europe (Európai Közös Agrár- és Vidékfejlesztési Politika).
5. Összefoglalás, kitekintés
430 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
támogatások, és az így felszabaduló források fokozatosan átkerülnek a második – agrár-környezeti és
vidékfejlesztési – pillérhez kapcsolódó kifizetésekre. Ezek aránya az Európai Unió agrárköltségvetésében ma
még csak 12%, de az ún. „moduláció” révén 2013-ra meghaladhatja az 50%-ot, a csatlakozásra váró „tizek”-nek
tett ajánlat szerint pedig már 2004–2006 között ezen országok támogatási keretében a második pilléren
rendelkezésre álló pénzügyi források meghaladják a mennyiségi termeléshez kötött támogatási kereteket.
5. 5.5. Kitekintés
A természetvédelem az 1970-es évektől egyre erősödő gazdasági, társadalmi, regionális fejlesztési irányú
nyitása, stratégiaváltása, valamint az európai mezőgazdasági politika környezeti és regionális irányú nyitása,
gyökeres átalakulása egyre határozottabban kényszeríti ki a kétirányú közelítés összehangolását, a
természetvédelem, a mezőgazdálkodás és a vidékfejlesztés egységes stratégiájának és rendszereinek
kidolgozását. Ha tehát kissé előre tekintve a magyar vidék és agrárium érdekeit szem előtt tartó agrárfejlesztést
akarunk megvalósítani, akkor nekünk is a többfunkciós gazdálkodási modellnek megfelelő megoldásokat kell
alkalmaznunk, és nagyobb figyelmet kell fordítanunk e második, ökoszociális, vidékfejlesztési pillér
nyújtotta lehetőségekre. Ez úgy valósulhat meg, hogy nem mennyiségi, termeléspolitikai, ágazati programokat
(„gabonaprogramot”, „húsprogramot”, „tejprogramot” stb.), hanem olyan gazdálkodási rendszereket
támogatunk, amelyek:
• termelési oldalról jó minőségű, szermaradvány-mentes, egészséges, biztonságos élelmiszereket és egyéb
nyersanyagokat állítanak elő,
• a második pillérhez tartozó környezeti, valamint társadalmi, szociális, regionális, foglalkoztatási
teljesítményeik, összhatékonyságuk pedig jobb, mint a menynyiségi termelési orientációjú, iparszerű
rendszereké.
A többfunkciós európai agrármodellnek megfelelően a mezőgazdaság tehát egyrészt minőségi árut előállító
termelési ágazat, másrészt „nem importálható”, helyben keletkező környezeti és szociális közjavakat előállító,
társadalmi szolgáltató ágazat. E két fő feladatkörnek, a mezőgazdaság „két pillérének” az egymáshoz
viszonyított aránya, súlya, szerepe a különböző adottságú térségekben azonban természetesen nem azonos,
így e kétféle teljesítményért, előállított értékért kapott fizetség jellege és mértéke is eltérő. Az első, árutermelési
teljesítményt alapvetően a piaci áruértékesítésből származó jövedelmek honorálják, míg a második környezeti
és szociális szolgáltató teljesítményét a társadalomnak közpénzekből biztosított állami kifizetések formájában
kell a parasztságtól „megvásárolnia”.
Az európai elképzelések szerint ennek megfelelően a jövő útja az lehet, hogy a családok jövedelemszerkezete
annak megfelelően alakul, hogy milyen térségben és milyen típusú értéket „termelnek”. Az azonban
lényeges törekvés, hogy a különféle bevételi forrásokból származó – az első és második pillér mentén keletkező
– jövedelmek az egész országban biztosítsák a mezőgazdaságban dolgozó családok megélhetését. Az, hogy a
termelési, a környezeti és a szociális foglalkoztatási feladatok milyen súlyt képviselnek egy adott térség
mezőgazdálkodásában, attól függ, hogy milyen adottságú területen helyezkedik el a település vagy a
gazdaság. Ebből a szempontból természetesen teljesen más a helyzete pl. Felső-Bácskának vagy a Hajdúságnak,
mint a szatmár-beregi térségnek vagy az Őrségnek. Az agrártermelési meghatározottságú, legnagyobb
agrárpotenciálú területek felől a környezetérzékenységi meghatározottságú, védett és/vagy érzékeny természeti
területek felé haladva fokozatosan nő a második pilléres programok, gazdálkodási rendszerek és az ezekhez
kapcsolódó kifizetések szerepe, súlya, jelentősége.
Nem elég tehát a magyar agrár- és vidékpolitikának a 3–3,5 millió hektár legjobb termelési adottságú területek
és az itt található néhány ezer nagy és középbirtok egyébként is jobb versenypozícióinak további javításával
foglalkozni, hanem – az európai felfogás szerint – legalább ilyen mértékben a másik 3–3,5 millió hektáros,
kevésbé jó termelési, ám környezeti és társadalmi szempontból annál értékesebb agrárterületekkel is törődnie
kell. Sőt, ha az állami szerepvállalást komolyan vesszük, akkor az adókból származó közösségi forrásokat éppen
azon területekre kell koncentrálnia, amelyeket a piac hagyományos mechanizmusai leértékelnének, ahol a tiszta
piaci verseny káros környezeti és társadalmi folyamatokat indítana el. Ezt nevezi Európa környezeti és
társadalmi szempontok által szabályozott, vagyis ökoszociális piacgazdaságnak, és ezért hajlandó a második
pilléres agrárteljesítmények honorálásához lényegesen nagyobb – 80%-os – arányban hozzájárulni, mint az első
pilléres, termelési teljesítmények növeléséhez.
Különböző adottságú térségeink harmonikus fejlesztését tehát akkor tudjuk biztosítani, ha mindkét pillér
felkínált lehetőségeit kihasználjuk. Azok nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. 6,2 millió hektár
5. Összefoglalás, kitekintés
431 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
mezőgazdasági területünk van, és ezen 967 ezer mezőgazdasági mikro, kis, közép és nagybirtok, valamint több
százezer család és rendkívüli környezeti és természeti értékek találhatók. Ezek együttesének fejlődését kell az
agrár- és vidékpolitikának szolgálnia.
Ennek szellemében és EU-harmonizációs feladataink megoldása sorában született meg a Nemzeti Agrár-
környezetvédelmi Program (NAKP), majd az ennek bevezetéséről rendelkező 2253/1999 (X. 7.) számú
kormányhatározat. Ugyancsak e folyamat részeként készül a Nemzeti Vidékfejlesztési Terv is. Ezzel az agrár-
környezetvédelem és vidékfejlesztés helyzete, megítélése gyökeresen meg kell hogy változzon. Az nem lehet
már csupán egy kötelező, utolsó, „hatékonyságrontó” fejezete a „tisztességes agrárpolitikának”, nem „bokréta a
kalapon”, hanem az integrált agrár-és vidékfejlesztési politika ökoszociális pillérévé és az EU-források
megszerzésének fontos tényezőjévé vált. E környezet- és tájgazdálkodási programok indításával a
mezőgazdasági stratégiaváltás Magyarországon is elkezdhető. Ehhez az európai agrár- és vidékpolitika második,
ökoszociális pillére mentén felkínált források jó lehetőségeket kínálnak.
E nagyléptékű stratégiaváltáshoz azonban egyebek mellett olyan ismeretekre, tudásra, szellemi
infrastruktúrára van szükség, amely lehetővé teszi a környezet- és tájgazdálkodás régi-új rendszereinek széles
körű elterjesztését, a mezőgazdálkodás és a természetvédelem „újraegyesítését”, újbóli egymásra találását,
védett és/vagy érzékeny természeti területeink mezőgazdálkodásának új alapokra helyezését, a
természetvédelem gazdasági és társadalmi beágyazását, illetve a mezőgazdálkodás természetvédelmi, állatjóléti
és élelmiszerbiztonsági szempontú, minőségi átalakítását. Könyvünkkel e folyamathoz szerettünk volna
hozzájárulni. Örömünkre szolgálna, ha azt a védett és érzékeny természeti területeinken gazdálkodók mellett a
döntéshozók és a természetvédelem gyakorlatában dolgozó szakemberek, szakmai felügyelők és
természetvédelmi őrök egyaránt gyakran és haszonnal forgatnák. Rajtuk kívül természetesen jó szívvel ajánljuk
könyvünket a felsőfokú graduális és posztgraduális képzés keretében természetvédelemmel, környezet- és
tájgazdálkodással foglalkozóknak, oktatóknak, hallgatóknak és mindazoknak, akik tudnak és akarnak is tenni a
természetvédelem és a mezőgazdálkodás ezen új, közös stratégiájának, új típusú közös fejlődésének
kibontakoztatásáért.
Gödöllő, 2002. június 30.
A szerkesztők
432 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
7. fejezet - 6. A munkatársakról
A kötet elkészítésében szerkesztőként, szerzőként, illetve lektorként az alábbi munkatársak működtek közre.
Ács Lászlóné agrármérnök, a Duna–Dráva Nemzeti Park Igazgatóság mezőgazdasági szakfelügyelője. Részt
vett a DDNP Igazgatóság ÉTT mintaterületének kijelölésében és a területre vonatkozó kezelési feltételek
meghatározásában.
Ács Sándorné Bohdanetzky Éva okleveles agrármérnök, mezőgazdasági környezetvédelmi szakmérnök. Egy
4500 ha-os vetőmagtermesztő egység agronómusaként dolgozott közel 20 évig. Az ökológiai tanulmányok
meggyőzték arról, hogy a mezőgazdaság rossz úton jár, ezért kezdeményezője lett a Kishantosi Ökológiai
Mintagazdaság létrehozatalának. 1988-ban csatlakozott a hantosi közösségi kezdeményezésekhez, a
népfőiskolai mozgalomhoz. A Mezőföld Népfőiskolai Társaság titkára. 1996-tól a Kishantosi Vidékfejlesztési
Központ Kht. ügyvezetőjeként szervezi a fenntartható vidékfejlesztéssel kapcsolatos oktatási programokat. Több
nemzetközi program kezdeményezője és szervezője.
Alexa László okleveles agrármérnök, a környezettudományok (Ph. D.) doktora, a Magyar Minőségi Komposzt
Társaság igazgatója, a European Compost Network (ECN) Európai Uniós szakmai szervezet közép-kelet-
európai vezetője. A biológiai hulladékkezelés, komposztálás témakörében számtalan hazai és nemzetközi
publikáció, valamint 3 szakkönyv szerzője.
Ángyán József okleveles agrármérnök, mg.-i kutató szakmérnök, az mg.-i tudományok kandidátusa, a Szent
István Egyetem, Gödöllő „környezettudományok” területén habilitált egyetemi tanára, Környezet- és
Tájgazdálkodási Intézetének igazgatója, az Európai Ökoszociális Fórum elnökségének tagja. Szakterülete az
agrár-környezetgazdálkodás, mg.-i stratégiák, valamint a föld- és tájhasználat komplex vidékfejlesztési,
ökoszociális vonatkozásai. E tárgykörökben számos könyv és több mint 200 publikáció szerzője, a Nemzeti
Agrár-környezetvédelmi Program, valamint az Érzékeny Természeti Területek Rendszere kidolgozásának és
magyarországi bevezetésének egyik irányítója.
Antal József okleveles agrármérnök. Középiskolában Marosvásárhelyen, egyetemen Kolozsváron tanult.
Tanszéki gyakornok 1941–43-ig, ezután 1948-ig katona és hadifogoly, utána 1952-ig szakigazgatási
alkalmazott, 1952–74 között a szegedi Mezőgazdasági Kísérleti Intézetben tudományos kutató, 1974–90 között
Gödöllőn a Növénytermesztési Tanszéken egyetemi tanár, 1991-től nyugalmazott és emeritusz professzor.
Tudományos kutatóként Szegeden a termesztési módszerek fejlesztése, Gödöllőn az alkalmazott
tápanyagellátás, a kultúrnövény ökológia és termőhelykutatás területén végzet tudományos munkát. 1957-ben
kandidátusi, 1974-ben MTA doktori tudományos fokozatot szerzett. Szakirodalmi munkái: 15 szakkönyv,
amelyek közül 5 saját, a többiben társszerző; 65 tudományos publikáció.
Aradi Csaba biológia-kémia szakos középiskolai tanár; ökológus. A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság
igazgatója. Korábbi munkáiban az ökológia és etológia határterületi problémáival foglalkozott. Jelenleg a
konzerváció biológia és a természetvédelmi kezelés elméleti és gyakorlati kérdéseit, ezen belül a természetes
diszturbancia folyamatos szerepét vizsgálja. Publikációiban a vizes élőhelyek rehabilitációjának gyakorlatával
és a hagyományos földhasználati formák természetvédelmi jelentőségével foglalkozik.
Aratóné Baumann Annamária 1997-ben végezte el a Kertészeti- és Élelmiszeripari Egyetem
természetvédelem szakát. 1998 márciusától dolgozik tanszéki mérnökként a Szent István Egyetem Környezet-
és Tájgazdálkodási Intézetének Természetvédelmi Tanszékén.
Arndtné Lőrinci Renáta okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, a Szent István Egyetem Környezet- és
Tájgazdálkodási Intézetének oktatója, Ph. D. fokozatszerzés előtt áll a környezettudományok
tudományterületén. Kutatási területe a fenntartható földhasználat, térstruktúra kialakításának lehetőségei lokális
tervezési szinten. Korábbi Németországban végzett tanulmányainak és szakmai gyakorlatának tapasztalataira
építve indította el 2000-ben a „Biotóphálózat tervezés” című „B” tárgyat, mely az ökológiai alapokon át a
tervezés lépcsőivel ismerteti meg a hallgatókat.
Árvai Erika környezetgazdálkodási agrármérnök, a SZIE Környezettudományi Doktori Iskolájának Ph. D.
hallgatója. Kutatási területe az agroökológiai adottságokra épülő földhasználat, mint kistérségi program
megvalósíthatósági lehetőségeinek vizsgálata. Külföldi tanulmányútjai során az Európai Unió
agrárgazdaságával és birtoktervezéssel foglalkozó kurzusokat hallgatott.
6. A munkatársakról
433 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Avar Balázs okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök. A Szent István Egyetem Környezet- és
Tájgazdálkodási Intézetében folytatott tanulmányok után az Amszterdami Egyetemen szerzett
környezetgazdálkodási szakmérnöki diplomát. A Környezetileg Érzékeny Területekkel kapcsolatos kutatói
munkát az Országos Területrendezési Terv elkészítéséhez kapcsolódóan 1997-ben kezdte el. Podmaniczky
László irányításával elsőként végzett a Környezetileg Érzékeny Területek támogatási rendszerének hazai
alkalmazását szolgáló modellvizsgálatot. Jelenleg a MeH munkatársaként a Nemzeti Fejlesztési Terv és EU
Támogatások Hivatalában a Nemzeti Fejlesztési Tervhez kapcsolódó feladatok koordinációját látja el.
Bakonyi Gábor okleveles agrármérnök, a biológiai tudományok kandidátusa, a Szent István Egyetem, Gödöllő,
környezettudományok területén habilitált egyetemi tanára, Állattani és Ökológiai Tanszékének vezetője. Fő
oktatási és kutatási területei a zoológia, az általános és környezetvédelmi ökológia, a talajbiológia és -zoológia
valamint a talaj mezofaunája kérdésköreit érintik. Ezeken a területeken magyarul és idegen nyelven számos
tudományos és szakmai publikációja jelent meg. Az MTA Zoológiai Bizottság elnöke; az „Állattani
Közlemények” c. folyóirat szerkesztője; 1997-től a Magyar Ökológusok Tudományos Egyesületének tagja,
2000–2002-ig elnöke.
Balázs Katalin okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, Ph. D. hallgató. A Szent István Egyetem
Gödöllőn működő Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének Környezetgazdaságtani Tanszékén dolgozik mint
egyetemi tanársegéd. Szakterületei a földhasználat tervezés és modellezés, a mezőgazdaság
környezetgazdálkodási összefüggései, farmtervezés. Részt vesz a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program
részeként elindult Érzékeny Természeti Területek rendszerének kidolgozásában.
Barczi Attila okleveles agrármérnök, talajtani szakmérnök, mg. környezetvédelmi szakmérnök, a
környezettudományok területének (Ph. D.) doktora. A Szent István Egyetem Környezettudományi Doktori
Iskolájának ügyvezetője, Környezet- és Tájgazdálkodási Intézete Tájökológiai Tanszékének tanszékvezető
egyetemi docense. Szakterülete a tájértékelés talajtani alapjai, a talaj-növény összefüggések vizsgálata, a
magyarországi középtájak komplex tájelemzése, valamint paleotalaj- és paleoökológiai vizsgálatok. E
tárgykörökben számos könyv, népszerűsítő kiadvány és tudományos publikáció szerzője és társszerzője.
Bardócz Tamás okleveles agrármérnök, a Haltermelők Országos Szövetségének munkatársa. Eredeti kutatási
területei a természetes vizek halfaunája, illetve a haltenyésztés, mint fenntartható mezőgazdálkodási rendszer
vizsgálata. Jelenlegi munkaterülete a halászati ágazat EU csatlakozásának előkészítése, illetve az Európai Uniós
szakmai szervezetekben történő képviselete.
Bardóczyné Székely Emőke okleveles vízépítőmérnök, környezetvédelmi szakmérnök, Ph. D. doktor, a
Környezettudományi Doktoriskola alapító tagja. 1991-ig vízügyi és környezetvédelmi tervezőként dolgozott
Magyarországon és Algériában, azóta oktató. Munkahelye: Szent István Egyetem Környezet- és
Tájgazdálkodási Intézet, Tájökológia Tanszék, beosztása: egyetemi docens. Szakterülete: tájökológia,
vízminőségvédelem, a természet és tájvédelem vízgazdálkodási vonatkozásai, aktuális szűkebb szakmai kutatási
területét a kis vízfolyások és vízgyűjtőterületeik komplex vizsgálata jelenti.
Belényesi Márta okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, Ph. D. hallgató. A Szent István Egyetem
Gödöllőn működő Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének Térinformatika Tanszékén dolgozik, mint
egyetemi tanársegéd. Elsősorban a térinformatika agrár-környezetgazdálkodásban történő alkalmazásának
lehetőségeivel foglalkozik, és részt vesz a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program részeként elindult
Érzékeny Természeti Területek rendszerének kidolgozásában.
Bertalan György okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési
Minisztérium Vidékfejlesztési Programok Főosztályának programmenedzsere. Szakterülete a vidékfejlesztés és
környezetgazdálkodás, jelenleg környezetjogi tanulmányokat folytat az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán.
Részt vesz Magyarország Nemzeti Vidékfejlesztési Tervének kidolgozásában. Ezt megelőzően junior EU
szakértői munkakört töltött be az FVM környezetgazdálkodásért és vidékfejlesztésért felelős helyettes
államtitkárságán.
Birkás Márta okleveles agrármérnök, a mezőgazdasági tudomány MTA doktora, a Szent István Egyetem,
Gödöllő Mezőgazdaság- és Környezettudományi Kar, Növénytermesztési Intézet, Földműveléstani Tanszék
tanszékvezető professzora. Szakterülete a talajhasználat, a talajtömörödés kialakulásának okai, megelőzése és
javítása, talaj- és környezetvédő energiatakarékos talajművelés, a művelés környezeti hatásainak vizsgálata, a
fenntartó művelési és vetési módszerek, talajművelés fejlesztés- és minőségbiztosítás. E tárgykörben könyveket
és több mint 300 tudományos és népszerűsítő cikket és tanulmányt publikált.
6. A munkatársakról
434 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bódi László okleveles agrármérnök, a mg.-i tudományok kandidátusa, a Kisállattenyésztési és Takarmányozási
Kutatóintézet Agrárökológiai és Génmegőrzési Osztályának tudományos főmunkatársa. Szakterülete az
állattenyésztés, génmegőrzés. E tárgykörökben könyvrészletek és több mint 60 publikáció szerzője.
Bodnár Mihály okleveles agrármérnök, mezőgazdasági környezetvédelmi és vadgazdálkodási szakmérnök. A
Bükki Nemzeti Park Igazgatósága Dél-borsodi Tájegységének vezetője. Az FVM vadgazdálkodási és agrár-
környezetvédelmi szakértői karának a tagja. A Borsodi Mezőség ÉTT területi felelőse, a Tiszatáj Közalapítvány
agrár-környezetvédelmi mintagazdaságának vezetője. Szakterülete az agrár- környezetvédelem, a
mezőgazdasági termelés és a természetvédelem kapcsolata. Kutatási területe a halastavakon, illetve víziszárnyas
telepeken folyó termelés és a vadon élő madarak kapcsolata, valamint a túzok élőhelyi igényei, védelmének
lehetőségei.
Bodolai István okleveles erdőmérnök, az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság Vagyonkezelési osztályának
vezetője. 2000 óta részt vesz az Észak-Cserehát Érzékeny Természeti Terület programjának kidolgozásában
fejlesztésében, ahol lehetősége volt a térségre jellemző hagyományos földhasználati rendszerrel kapcsolatos
gyakorlati gazdálkodási tapasztalatait és tájtörténeti ismereteit is felhasználni.
Bolye Ferenc növénytermesztési technikus. 30 éves nagyüzemi mezőgazdasági gyakorlattal rendelkezik. 1992-
től foglalkozik ökológiai gazdálkodással, melyet német és dán szakmai együttműködés keretében tanult meg.
Számos európai tanulmányúton szerzett európai kitekintést és ismerkedett meg a nyugat-európai
farmgyakorlattal. Közösségéért felelősséget érző emberként fordult a felnőttoktatás felé, 1990-ben 4,5 hónapot
tanult Dániában a Roddingi Népfőiskolán. Hazatérte után kezdeményezte a Kishantosi Népfőiskolai Központ
létrehozatalát. A Mezőföld Népfőiskolai Társaság elnöke. 1998-tól a Kishantosi Vidékfejlesztési Központ Kht.
ügyvezetőjeként vezeti a 452 ha-os ökológiai mintagazdaságot.
Bontovics Csaba meliorációs mérnök, növényvédelmi szakmérnök. Korábbi mezőgazdasági gyakorlatában
fajtanemesítéssel és vetőmag előállítással foglalkozott. Jelenlegi munkaterülete a védett természeti területek
fenntartása, gondozása. A Körös–Maros Nemzeti Park Igazgatóság mezőgazdasági felügyelőjeként az ökológiai
gazdálkodással, élőhely fenntartással és fejlesztéssel, őshonos állatfajták tartásával kapcsolatos feladatokat látja
el. Részt vett a „Dévaványai-sík” Érzékeny Természeti Terület programtervének kidolgozásában és
elindításában.
Boros Emil okleveles agrármérnök, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi szakfelügyelője.
Jelenleg az igazgatóságon betöltött elsődleges szakmai feladatai a madárvédelmi és monitoring programok,
természetvédelmi kezelési, fenntartási, élőhely rekonstrukciós programok és kutatások tervezése, szervezése,
különös tekintettel a vizes élőhelyekre, a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program Érzékeny Természeti
Területek célprogramjának szakmai szervezése, felügyelete, valamint a felsorolt főbb feladatokhoz kapcsolódó
hatósági feladatok ellátása. Egyidejűleg a Debreceni Egyetemen Ph. D. hallgató a vízi ökológia szakirányon,
doktori témája a szikes vizek táplálékláncolata, anyagforgalma különös tekintettel a vízimadarak szerepére.
Bozsik András okleveles agrármérnök, a mezőgazdasági tudomány kandidátusa, egyetemi docens a Debreceni
Egyetem Növényvédelmi Tanszékén, 2000 óta másodállású egyetemi docens a Szent István Egyetem
Környezet- és Tájgazdálkodási Intézete Ökológiai Mezőgazdasági Tanszékén. Korábban kutató volt a
Mezőgazdasági Biotechnológiai Kutatóközpontban, majd MTA ösztöndíjas a GATE Növényvédelemtani
Tanszékén. Szakterülete a biológiai és biotechnológiai növényvédelem különös tekintettel a peszticidek
természetes ellenségekre gyakorolt mellékhatásaira, a jelentősebb ragadozó rovarok biokémiai, enzimológiai és
molekuláris biológiai jellemzésére, valamint a Bacillus thuringiensis toxinok hatásmechanizmusára és
mellékhatásaira.
Büttner György okleveles geofizikus, a Földmérési és Távérzékelési Intézet Környezetvédelmi Osztályának
vezetője, a műholdas távérzékelés alkalmazásainak egyik hazai úttörője. 1992 óta az Európai CORINE
felszínborítási projekttel kapcsolatos hazai tevékenységek irányítója. Jelenleg vezeti a CLC–50 nagyfelbontású
nemzeti felszínborítási adatbázis létrehozását, továbbá a CLC–2000 projekt keretében koordinálja az európai
felszínborítási adatbázis felújítását.
Centeri Csaba okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, okleveles mérnöktanár, a környezettudományok
(Ph. D.) doktora, a Szent István Egyetem, Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet, Természetvédelmi
Tanszékének egyetemi tanársegédje, a Magyar Talajtani Társaság Oktatási- és Ismeretterjesztési
Szakosztályának titkára, az Európai Talajvédelmi Társaság tagja. Szakterülete a talajtan, elsősorban a
talajvédelem, a talajerodálhatóság és a talajveszteség becslés, hazai és külföldi védett területek, elsősorban
6. A munkatársakról
435 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
nemzeti parkok vizsgálata. E tárgykörökben könyvek, jegyzetek, előadások és konferencia kiadványokban
megjelent szakanyagok, valamint ismeretterjesztő kiadványok szerzője.
Csepregi István jogász, jogtanácsos, okleveles humánökológus. A környezetvédelmi tárcánál 1991. óta
dolgozik különböző beosztásokban, jelenleg a minisztérium jogi főcsoportfőnöke, kormányzati főtisztviselő. Fő
szakterülete a jogszabály-előkészítés, ennek során a természet védelméről szóló törvény és végrehajtási
rendeleteinek, valamint más természetvédelmi tárgyú jogszabályoknak az előkészítésében, kidolgozásában és
elfogadtatásában vett részt. Több egyetemen oktat természetvédelemmel kapcsolatos jogi ismereteket.
Csonka Bernadett okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, a SZIE Környezettudományi Doktori
Iskolájának végzős hallgatója. Szakterülete az agrár- és vidékfejlesztési támogatási rendszer távérzékeléses
alkalmazásainak hazai bevezetése. A Földmérési és Távérzékelési Intézet munkatársa, jelenlegi munkaterülete a
terület alapú mezőgazdasági és vidékfejlesztési támogatások rendszerének átalakítása, a kérelmezéshez
szükséges Mezőgazdasági Parcella Azonosító Rendszer kiépítése és bevezetése.
Dér Sándor okleveles agrármérnök, a Hungária Öko Garancia Kft. ügyvezetője. 1991 óta foglalkozik az
ökológiai gazdálkodás ellenőrzésével és minősítésével. A diploma munkája és Ph. D. tanulmányai során a
komposztálás biológiai folyamatait illetve technológiai kérdéseit vizsgálta. Az ökológiai gazdálkodással és
komposztálással kapcsolatban számos tanfolyam, kiadvány, tanulmány és könyv elkészítésében vett részt. Tagja
a Magyar Minőségi Komposzt Társaság elnökségének. Jelenleg az ökológiai gazdálkodás ellenőrzése és
minősítése mellett a komposztálás minőségbiztosításával foglalkozik.
Érdiné Szekeres Rozália okleveles biológus, agro-ökológus, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium
Természetvédelmi Hivatal Természetmegőrzési Főosztályának vezetője. Szűkebb szakterülete az ökológiai
hálózatok kijelölésének, működésének kérdésköre, a lápok természetvédelmi szerepének vizsgálata, az EU
természetvédelmi direktíváinak megvalósításaként a Natura 2000 területek hálózatának kialakítása, fenntartása.
Ferencsik István okleveles agrármérnök, környezettudományi Ph. D. fokozattal rendelkezik. 2001 óta a VÁTI
Kht kutatója. Ezt megelőzően a Szent István Egyetem Gödöllő Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetében
végzett kutatási tevékenységet. Kutatási területei a területhasználat optimalizálásának (tér)informatikai
lehetőségei, geostatisztikai módszerek vizsgálata. Jelenleg a Tisza térség árvíz-gazdálkodásának vizsgálatával
foglalkozik, EU kutatási projektek tagja.
Fésűs István biológus, mezőgazdasági szakmérnök, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium
főosztályvezető helyettese. 2001-ig az Európai és Földközi-tenger-melléki Növényvédelmi Szervezet alelnöke.
Az EU-harmonizációs munkabizottság elnökeként a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program kidolgozásának
és hazai bevezetésének irányítója. Több nemzetközi szervezetben és nemzeti testületben képviseli az agrár-
környezetgazdálkodás ügyét.
Fodor Zoltán okleveles agrármérnök, a Környezettudományi Doktori Iskola végzős hallgatója, a Szent István
Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének oktatója. Kutatási területe a magyarországi Tisza-völgy
XVIII–XIX. századi tájhasznosítása, illetve a vizes élőhelyek hasznosítása, lehetőségeik a Nemzeti Agrár-
környezetvédelmi Programban.
Grónás Viktor okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, egyetemi adjunktus, Ph. D. fokozattal
rendelkezik a környezettudományok tudományterületén. 2000 óta oktatója a Szent István Egyetem Környezet-
és Tájgazdálkodási Intézet Tájökológia Tanszékének. Szakterülete a védet területek mezőgazdasági
földterülethasznosításának elemzése, továbbá az Érzékeny Természeti Területek programjának bevezetése és
annak hatása a kijelölt területek földhasználatára.
Győrffy Sándor érettségi után magánkertész, majd 1945-ben beiratkozott az Agrártudományi Egyetem Kert- és
Szőlőgazdaságtudományi Karára. 1949-ben kizárják. 1958-ban szerzi meg mezőgazdasági mérnöki oklevelét a
Kertészeti és Szőlészeti Főiskolán. 1958-tól üzemegységvezető, 1961-től a Kertészeti Kutató Intézet főmérnöke,
szaktanácsadója. 1983-tól a bio-öko szervezet szaktanácsadója, termesztésének ellenőre. Szakcikkek írója, 1985
óta több tv-műsorban tanácsadó, műsorvezető.
Győri-Nagy Sándor okleveles középiskolai tanár, a bölcsészettudományok (Ph. D.) doktora, a Szent István
Egyetem, Gödöllő, Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének egyetemi docense, Kultúrökológia és Környezeti
Kommunikáció Tanszékének vezetője. Kutatási tevékenysége a kárpát-medencei magyarpárú kétnyelvűség, a
Kárpát-medence nyelv- és kultúrökológiája valamint a népi kommunikáció/szakkommunikáció, környezeti
kommunikáció területeire terjed ki. A „Két(ny)elvűség” c. kárpát-medencei nyelv- és kultúrökológiai szaklap,
6. A munkatársakról
436 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
valamint az „Europäische Zeitschrift für KulturÖkologie” c. háromnyelvű európai szaklap alapító
főszerkesztője, a Magyar Ökoszociális Fórum alapító tagja s egyik ügyvivője, illetve az Európai Ökoszociális
Fórum alelnöke.
Gyulai Ferenc okleveles agrárkémikus mérnök, könyezetvédelmi szakmérnök, a biológiai tudományok
kandidátusa, a Szent István Egyetem, Gödöllő „környezettudományok” területén habilitált részfoglalkozású
egyetemi docense, a tápiószelei Agrobotanikai Intézet tudományos főmunkatársa. A régészeti ásatásokból
származó mag- és termésleletek, ill. élelmiszermaradványok archaeometriai vizsgálatával foglalkozik. Kutatási
területe kiterjed a szubfosszilis maradványok metrikus feldolgozására és statisztikai elemzésére, az őshonos és
rég honosult növényfajok/fajták vizsgálatára és az agrobiodiverzitás megőrzésére.
Hanyus Erik okleveles biológus, jelenleg a WWF Magyarország munkatársa. Szakterülete a vizesélőhely-
védelem, -rehabilitáció és az EU Víz Keretirányelv.
Harkányiné Székely Zsuzsanna okleveles térképész, térinformatikai szakmérnök, egyetemi docens, Ph. D.
fokozattal rendelkezik a földtudományok tudományterületén. A Szent István Egyetemen a Környezet- és
Tájgazdálkodási Intézet Térinformatikai Tanszékén oktat, kutat. Szakterülete a tematikus térképészet, a térképek
mezőgazdasági alkalmazása, az alkalmazott térinformatika.
Hartman Mátyás okleveles agrármérnök, mezőgazdasági környezetvédelmi szakmérnök, a Szent István
Egyetem Környezet- Tájgazdálkodási Intézet Környezeti Elemek Védelme Tanszék egyetemi tanársegédje.
Szakterülete a hulladékgazdálkodás, agrár-környezetgazdálkodás. 1989. óta aktív tagja a hazai zöld
mozgalmaknak, a GATE Zöld Klub Egyesület alapítója. 1998. óta a Környezetvédelmi, Környezetgazdálkodási
Felsőoktatásért Alapítvány képviselője, 1998-tól az Ökotárs Alapítvány kuratóriumának tagja majd 2002-től
elnöke. 2003-ban a Független Környezet- és Természetvédelmi Szervezetek az Országos Környezetvédelmi
Tanácsba delegálták.
Horváth Róbert középiskolai biológia tanár, okleveles zoológus. 1988 óta dolgozik különféle beosztásokban az
állami természetvédelem berkeiben, az Aggteleki és a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóságokon. Jelenleg a
Szabolcs-Szatmár-Beregi természetvédelmi tájegység vezetője
Jeney Zsuzsa programozó matematikus, a Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének
Földhasználati és Tájgazdálkodási Tanszékének munkatársa. Szakterülete a statisztika és biometria.
Kárpáti László okleveles erdőmérnök, nemzeti park igazgató. Állatökológiából doktorált, Ph. D. fokozattal
rendelkezik a természetvédelem és az erdészettudományok területén. Erdészeti növényvédelmi és halászati
szakmérnök. 17 évig oktatott az Erdészeti és Faipari Egyetem Erdővédelemtani Tanzékén, 1991-től vezeti a
Fertő– Hanság Nemzeti Park Igazgatóságot. Fő tevékenységi területe a vizes élőhelyek rekonstrukciója,
valamint a gyepek, a pusztai életközösségek rehabilitációja. Az általa vezetett nemzeti park 2001-ben a
világörökség része lett.
Kazi János okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, 2000 óta a Szent István Egyetem Környezet- és
Tájgazdálkodási Intézetének dolgozója, a Területi Tervezés Tanszéken egyetemi tanársegéd, és Ph. D. hallgató.
Kutatási témája a térségfejlesztési projektek minősítése a fenntartható fejlődés szempontjai alapján, melynek
keretében jelenleg is minősítő rendszerek kidolgozásával foglalkozik.
Keszthelyi Tibor okleveles agrármérnök, mezőgazdaságtudományi doktor, a Szent István Egyetem, Gödöllő,
Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének volt egyetemi adjunktusa, Alkalmazott Etológiai Tanszékének volt
megbízott vezetője. Oktatási és kutatási tevékenysége a haszonállatok viselkedésére, az alkalmazott etológia, a
ökológiai állattartás és az állatvédelem területeire terjedt ki. Kollégánk a kézirat lezárása időszakában elhunyt,
könyvünket az Ő emlékének is szenteljük.
Kiss József okleveles agrármérnök, az mg.-i tudományok kandidátusa, a Szent István Egyetem, Gödöllő
„növényvédelem” területén habilitált egyetemi tanára, a Növényvédelemtani Tanszék vezetője, több Európai
Uniós kutatási, fejlesztési munka részterületének vezetője, FAO WCR Network koordinátora. Szakterülete az
integrált növényvédelem, ökológiai növényvédelem, az amerikai kukoricabogár európai terjedése, biológiája,
transzgénikus növények környezeti hatásvizsgálata. E tárgykörökben számos könyvrészlet és több mint 180
publikáció szerzője.
Klár Zoltán programozó (1978, JATE) és programtervező matematikus (1980, ELTE). Számítógépes
információs rendszerek tervezésével és fejlesztésével foglalkozik. 1997–2000-ig a Szent István Egyetem,
6. A munkatársakról
437 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gödöllő Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének munkatársaként rövid kitérőt tett a térinformatika területére.
Jelenleg egy készülő banki informatikai rendszer fejlesztő csapatának tagja.
Kohlheb Norbert okleveles agrárközgazdász, egyetemi adjunktus a Szent István Egyetem Környezet- és
Tájgazdálkodási Intézet Környezetgazdaságtani Tanszékén, Ph. D. fokozattal rendelkezik a
társadalomtudományok területén. Szűkebb szakterülete a környezetpolitika eszközeinek értékelése, a
megújítható erőforrások ökonómiai kérdéseinek vizsgálata. A 2002/2003-as tanévben a Civic Education Project
ösztöndíjasa. Több vidékfejlesztési és a fenntarthatósághoz kapcsolódó kutatási projekt résztvevője.
Kondora Cosette okleveles agrármérnök, angol szakfordító, 1992–93 között a Minnesotai Egyetem (USA) által
szervezett MAST tanulmányi csereprogram egyetemi képzésében és szakmai gyakorlatán vett részt. 1995–98
között a GATE „A környezetgazdálkodás talajtani-, mikrobiológiai- és földművelési alapjai” című doktori
programjának nappali tagozatos hallgatója, több pályázat résztvevője. Doktori (Ph. D.) fokozatot a
környezettudományok területén 2002-ben szerzett.
Köteles Géza okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, az ’Aarhus Pro’ Környezet- és
Energiagazdálkodási Információs Iroda vezetője. Eredeti szakterülete a komposztanyagokkal történő talajerő-
visszapótlás növényvédelmi vonatkozásai és a termésminőségre gyakorolt hatások vizsgálata. Jelenleg a
megelőző környezetvédelmi technikák (tisztább termelés, ipari ökológia) alkalmazhatóságának vizsgálatával,
vállalati integrációjával, valamint a környezeti kommunikáció egyes kérdéseivel foglalkozik.
Kristóf Dániell okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, jelenleg a Szent István Egyetem (Gödöllő) és az
Université Paul Sabatier (Toulouse, Franciaország) doktorandusz hallgatója. Doktori témája a távérzékelés és a
térinformatika alkalmazása a környezetgazdálkodásban.
Kupi Károly okleveles agrármérnök, környezetvédelmi szakmérnök, növényvédelmi szakmérnök nyolc évig a
Gödöllői Agrártudományi Egyetem Növénytermesztési Intézetében dolgozott. Kutatási területe a
mezőgazdasági célú tájértékelési módszerek, agroökológiai alkalmassági vizsgálatok témaköréhez kapcsolódott.
E tárgykörben szerzett doktori (Ph. D.) fokozatot a környezettudományok területén. Jelenleg a francia tulajdonú
Limagrain növénynemesítő cégcsoport magyarországi leányvállalatának termékfejlesztési felelőse.
Laki Gábor okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, francia-magyar mezőgazdasági szakfordító, a Szent
István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet Környezetgazdaságtani Tanszékének oktatója.
Szakterülete a fenntartható mezőgazdaság hatékonyságának mérése és a vidékfejlesztés komplex
problématerületeinek rendszerelméleti vizsgálata. Kollégáival együtt résztvevője a Nemzeti Agrár-
környezetvédelmi Program, valamint az Érzékeny Természeti Területek rendszere keretében végzett
kutatásoknak.
Márai Géza okleveles agrármérnök, mezőgazdasági egyetemi doktor, a SZIE-KTI Ökológiai Mezőgazdasági
Tanszékének egyetemi adjunktusa, EU-PHARE senior szaktanácsadó oktató. Szakterülete az agrár-
környezetgazdálkodás, az ökológiai mezőgazdálkodás és élelmiszer-előállítás, a kisállattenyésztés és
takarmányozás, valamint a vidékfejlesztés és szaktanácsadás. E tárgykörben néhány könyv és több mint 150
publikáció szerzője, a hazai ökogazdálkodás szervezője. A Biokultúra Egyesület volt elnöke, vezetőségi tagja, a
Biokontroll Hungária Kht. igazgatótanácsának tagja és a 100%-os ökogazdálkodású Abaúj Charolais Mg. Rt.
igazgatóságának elnöke.
Markovics Tibor okleveles erdőmérnök, okleveles természetvédelmi szakmérnök, erdészeti szakmai
munkakörök után másfél évtizede dolgozik a természetvédelemben. Kezdetben a Kőszegi és Sághegyi
Tájvédelmi Körzet vezetőjeként, később a Fertő–Hanság Nemzeti Park Igazgatóság általános
igazgatóhelyetteseként segítette a NAKP Őrségi ÉTT kialakítását, majd az Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság
igazgatójaként szorgalmazta a program beindítását.
Márkus Ferenc okleveles agrármérnök és természetvédelmi ökológus, a WWF Magyarország igazgatója.
Szakterülete a másodlagos élőhelyek - rétek, legelők, halastavak –, a külterjes mezőgazdasági területek és azok
védett és veszélyeztetett közösségeinek, állat- és növényfajainak védelme és természetvédelmi kezelése. A 80-as
évektől a Természetvédelmi Hivatal munkatársa, a 90-es évektől a WWF programvezetője, majd
természetvédelmi igazgatóhelyettese, közben 3 évig a Balaton-felvidéki Nemzeti Park alapító igazgatója, egy
évtizede a Nyugat-Magyarországi Egyetem óraadó tanára a fenntartható mezőgazdaság és természetvédelem
tárgykörében.
6. A munkatársakról
438 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Marticsek József okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, a Szent István Egyetem Környezet- és
Tájgazdálkodási Intézetében végzett 2000-ben. Számos kutatás és publikáció szerzője hungarikum jellegű
termékek fejlesztésében és térségi marketingjében. Szaktanácsadóként részt vett térségi mezőgazdasági
stratégiák kialakításában, illetve egy nemzetközi vidékfejlesztési program országos koordinátora. 2000-től a
Szent István Egyetemen levelező Ph. D. hallgató, ahol vizsgálati területe a modellgazdaságok lehetséges
alkalmazási formáinak feltérképezése a kis és középvállalkozások szaktanácsadási rendszerében.
Máté András mezőgazdasági szakközépiskolai érettségivel rendelkezik, a Kiskunsági Nemzeti Park
Igazgatóság természetvédelmi őrszolgálatának tagja. Botanikai és zoológiai kutatásokat végez.
Matthew Hayes agrármérnök, a Nyitott Kert Alapítvány igazgatója, egyben maga is aktív biogazda. 1984-ben
kezdett biogazdálkodással foglalkozni Angliában, és azóta is számos CSA működtetésében, komposztálási
projektben illetve oktatási tevékenységben vett részt. Jelenleg a Szent István Egyetem Környezet- és
Tájgazdálkodási Intézetében dolgozik, illetve a gödöllői CSA-t működteti.
Menyhért Zoltán okleveles agrármérnök, okleveles genetikai szakmérnök, a biológiai tudományok
kandidátusa, a mezőgazdasági tudományok akadémiai doktora, a volt GATE Növénytermesztési Intézetének
volt intézetigazgatója, a Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének egyetemi tanára, a
Növénytermesztés és környezet tárgy felelőse, a Környezettudományi Doktori Iskola vezetője. Jelenleg a
mezőgazdasági termelés környezetterhelő hatásának csökkenthetőségével, valamint az egészséges tápanyag-
előállítás egyes kérdéseivel (is) foglalkozik.
Mezei Mihály okleveles agrármérnök, 10 éves külföldi és hazai biodinamikus mezőgazdálkodási gyakorlattal.
Svédországban szerzett öko-gazdálkodási szakképesítést. A biogazdaságok birtoktervezése témakörében több
éven keresztül szaktanácsadóként és oktatóként dolgozott. A Biodinamikus Közhasznú Egyesület elnöke.
Munkahelye a DeLaval Kft, ahol területi értékesítési igazgató.
Mihály Botond okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, növényvédelmi szakmérnök, a
Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium Természetvédelmi Hivatalának munkatársa. Szakterülete a
természetvédelmi oltalom alatt álló mezőgazdasági területek növényvédelme, valamint a növényvédő szerek és
termésnövelő anyagok öko-toxikológiai szempontú minősítése. Kutatási területe a védett területeken előforduló
gyomnövények és egyéb invazív növényfajok, illetve ezek visszaszorításának környezetkímélő kémiai és
mechanikai lehetőségei.
Milánkovics Kinga agrárközgazdász, a Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének
oktatója és a Nyitott Kert Alapítvány titkára. Szakterülete a természeti tőke közgazdasági elemzése, értékelése.
Korábban a Civic Education Project ösztöndíjasaként, majd azután is, az egyetemi oktatás és a civil szféra
együttműködésének elősegítésével foglalkozott mind a kutatás mind az oktatás területén.
Molnár József okleveles agrármérnök, a biológia tudományok kandidátusa, a Gödöllői Agrártudományi
Egyetem Takarmányozástani, Tej- és Húsgazdaságtani Tanszékének volt egyetemi docense. Jelenleg a Szent
István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének munkatársa. Az 1980-as években megkezdte a hazai
nemesített magyar kecske és a parlagi, a magyar tincses kecskeállományok felmérését és azok nemesítését.
Megalakította az első hazai kecsketenyésztési szervezetet, a Kecsketenyésztők és Nemesítők Országos
Egyesületét. Számos publikációja jelent meg magyar és idegen nyelveken. Az utóbbi tíz évben írt legfontosabb
két könyve: a „Kecsketenyésztés” (1996. és 2000) és „A sajtkészítés ABC-je” (1999).
Nagy Gábor okleveles gazdasági agrármérnök, a Szent István Egyetem Gödöllőn működő Környezet- és
Tájgazdálkodási Intézetének tanszéki mérnöke, Földhasználati és Tájgazdálkodási Tanszékének munkatársa.
Szakterülete a földértékelés, a földhasználat közgazdasági értékelése valamint az informatikai, térinformatikai
alkalmazások.
Nagy László középfokú mezőgazdasági végzettséget és 20 év gazdálkodói gyakorlatot követően 1981 óta a
Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságnál (illetve jogelődjénél) dolgozik természetvédelmi őrként és
területkezelőként. Az MME tagjaként 1983 óta tevékenyen részt vesz az Ócsai Madárvárta kutatási és
madárvédelmi tevékenységében. Az Érzékeny Természeti Területek rendszerének kialakítása során az alapvető
természetvédelmi elvek kidolgozásában, valamint a Turjánvidék mintaterület kijelölésében és támogatási
rendszerének kiépítésében vett részt.
Nagy Szabolcs okleveles agrármérnök, természetvédelmi szakmérnök. 1999 óta a BirdLife International európai
természetvédelmi igazgatója. Ezt megelőzően a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület
6. A munkatársakról
439 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
természetvédelmi igazgatójaként dolgozott. Szakterülete a veszélyeztetett madárfajok és egyéb természeti
értékek védelme, a védelmi szempontok integrálásának lehetőségei a szakmai politikákba, beleértve az EU
szabályozásokat is.
Németh Tamás okleveles agrármérnök, akadémikus, habilitált címzetes egyetemi tanár. Az MTA Talajtani és
Agrokémiai Intézetének igazgatója. A CIEC (Nemzetközi Műtrágyázási Tudományos Központ) főtitkára.
Szakterülete a talajtermékenység, növénytáplálás, tápanyag-gazdálkodás és a környezetkímélő tápanyag-
utánpótlás. Az utóbbi időben az agrár-környezetgazdálkodás kérdéseit is vizsgálja. Több mint 250 hazai és
idegen nyelvű publikáció, köztük a talajok szervesanyag-tartalmával és nitrogén-forgalmával foglalkozó könyv
szerzője.
Néráth Melinda okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, talajvédelmi szakmérnök, a Környezetvédelmi
és Vízügyi Minisztérium tanácsosa. 1997-től dolgozik a természetvédelem agrárharmonizációval kapcsolatos
szakterületén. Jelenleg a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program Érzékeny Természeti Területek
célprogramjának koordinátora, illetve a védett természeti területek természetkímélő földhasználatával
foglalkozik.
Nyárai Horváth Ferenc okleveles agrármérnök, programozó matematikus, a Szent István Egyetem Gödöllőn
lévő Növénytermesztési Intézetének egyetemi adjunktusa. Szakterülete a különböző növénytermesztési
rendszerek hosszú távú hatásainak, a növénytermesztés környezet terhelésének vizsgálata, valamint a
talajpusztulásra ható növénytermesztési tényezők elemzése. Jelenleg az élelmiszerbiztonság és a minőség
különböző kérdéseivel és program fejlesztéssel foglalkozik.
Ónodi Gábor okleveles építészmérnök, egyetemi docens, Ph. D. fokozattal rendelkezik a környezettudományok
tudományterületen. 1994 óta vezetője a Szent István Egyetem Gödöllőn működő Környezet- és Tájgazdálkodási
Intézete Területi Tervezési Tanszékének, egyúttal az Intézet oktatási igazgatóhelyettese. Korábban a KTM
munkatársaként az „Alföld Program” koordinátoraként dolgozott. Szakterülete a környezetgazdálkodási
szempontok érvényesítése a terület- és településtervezésben.
Pataki György okleveles közgazdász, egyetemi adjunktus, Ph. D. fokozattal rendelkezik a menedzsment- és
szervezettudományok területén. 1994 és 2000 között a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem
Vállalatgazdaságtan tanszékének oktatójaként és a Gazdaságetikai Központ kutatójaként dolgozott. 2000
szeptemberétől a Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének munkatársa. Szakterületei az
ökológiai közgazdaságtan, a vállalati környezeti menedzsment és a gazdasági etika. A SZIE KTI
Környezetgazdaságtani szakiránya mellett oktat az ELTE Szociológiai Intézetének humánökológiai szakirányán
és a BKÁE Társadalomelméleti Kollégiumában. Oktatói tevékenységében 2001 óta a Civic Education Project
támogatását élvezi ösztöndíjasként. A Védegylet civil szervezet szervező bizottságának tagja.
Pataki Róbert okleveles agrármérnök, a Földmérési és Távérzékelési Intézet Környezetvédelmi Távérzékelés
Osztályán kutató. A CORINE felszínborítási adatbázis építésében vesz részt, mint térinformatikai munkatárs.
Jelenleg a SZIE Tájökológiai Tanszékén dolgozik polgári szolgálatosként, feladata térinformatikai rendszerek és
adatbázisok fejlesztése, valamint a talajerózió térinformatikai modellezése.
Penksza Károly okleveles biológia-földrajz szakos középiskolai tanár, habilitált egyetemi docens, Ph. D.
fokozattal rendelkezik a biológia tudományterületén. A Szent István Egyetemen, Gödöllőn a Környezet- és
Tájgazdálkodási Intézet Tájökológiai Tanszékén dolgozik. Korábban ugyanitt a Növénytani és Növényélettani
Tanszéken dolgozott. Több tudományterületen – florisztika, környezetvédelem, talaj-növény kapcsolatok,
vegetációtérképezés, természetvédelem, cönológia, vízi biomonitoring – végzett kutatásokat. Jelenlegi fő
kutatási területe problematikus pázsitfüvek taxonómia vizsgálata.
Podmaniczky László okleveles agrármérnök, egyetemi docens, Ph. D. fokozattal rendelkezik a
közgazdaságtudományok tudományterületén. 1996 óta igazgatóhelyettese a Szent István Egyetem Gödöllőn
működő Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének. Ezt megelőzően a mezőgazdálkodás üzemi gyakorlatában
és a földhasználat-tervezés számítógépes módszereiben szerzett tapasztalatokat. Jelenleg a
környezetgazdaságtan és a térinformatika mezőgazdasági alkalmazási lehetőségeivel és a hazai agrár-környezeti
valamint ÉTT program beindításával kapcsolatos feladatokkal foglalkozik.
Puskásné Jancsovszka Paulina okleveles agrármérnök, egyetemi docens, Ph. D. fokozattal rendelkezik a
közgazdaságtudományok tudományterületén. Részt vesz a Szent István Egyetem, Környezet- és
Tájgazdálkodási Intézet környezetgazdaságtani szakirányának fejlesztésében. Az Európai Unió és más
6. A munkatársakról
440 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
nemzetközi szervezetek környezetpolitikájának, valamint az agrárpolitika környezeti hatásainak kutatásával és
oktatásával kapcsolatos feladatokat lát el.
Sipos Katalin okleveles biológus, természetvédelmi szakember. 1998 áprilisa óta a Duna–Ipoly Nemzeti Park
Igazgatóság munkatársa, botanikai felügyelőként, majd élővilágvédelmi osztályvezetőként. Szakterülete az
élőhelyek és védett növényfajok védelme. A Érzékeny Természeti Területek rendszerének kialakítása során az
alapvető természetvédelmi elvek kidolgozásában, valamint a Turjánvidék mintaterület kijelölésében és
támogatási rendszerének kiépítésében vett részt.
Skutai Julianna okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, Ph. D. hallgató. A Szent István Egyetem
Gödöllőn működő Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének Térinformatika Tanszékén dolgozik, mint
egyetemi tanársegéd. Szakterülete a térinformatika alkalmazási lehetőségei a vidékfejlesztésben és az agrár-
környezetgazdálkodásban. A kezdetektől részt vesz a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program valamint az
Érzékeny Természeti Területek rendszerének kidolgozásában.
Stefanovits Pál okleveles vegyészménök, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a volt GATE
Talajtani Tanszékének egykori vezetője, a SZIE Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének volt alapító
igazgatója, ma professor emeritusa. Szakterülete a környezettudományokon belül különösen a talajtan,
talajvédelem. Talajtani tankönyve négy kiadásban jelent meg. Ismertek a talajtérképei. Az MTA
Agrártudományok Osztályának, az Országos Környezetvédelmi Tanácsnak, a Talajtani Társaságnak tagjaként
segített a környezetgazdálkodás elveinek kidolgozásában és elfogadtatásában.
Szabó Balázs okleveles agrármérnök, humánökológus, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület
munkatársa, a Fontos Madárélőhelyek (Importand Bird Areas, IBA) program magyarországi vezetője. Részt vett
a hazai Natura 2000, illetve az SPA területek kijelölésének programjában. Szakterülete az ökológia hálózatok
(azon belül is a vizes területek) tervezése, kezelése és monitoringja. Számos hazai vizes élőhely kezelési
tervének kidolgozásában működött közre, jelenleg az MME Természetvédelmi Tanácsadó Szolgálatának tagja.
Szakál Ferenc okleveles agrármérnök, egyetemi tanár, egyetemi doktori és kandidátusi fokozattal rendelkezik.
Korábban a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Üzemgazdaságtani Tanszékén Gazdasági rendszerelmélet és
Vállalatgazdaságtan tárgyak ismeretköreiben végzett kutatást és oktatási tevékenységet. 1988 óta foglalkozik a
természeti erőforrások és a környezet ökonómiai problémáival. 2000 óta a Szent István Egyetem Környezet- és
Tájgazdálkodási Intézetében a Környezetgazdaságtani Tanszék vezetője, ahol munkatársaival a
Környezetgazdaságtan alaptárgy és a különböző résztárgyainak tananyagfejlesztésén dolgozik. Fő kutatási
területe a fenntartható mezőgazdaság problémáinak, a mezőgazdaság és a környezet, valamint a vidékfejlesztés
kapcsolatainak, összehangolási lehetőségeinek vizsgálata.
Szalai Tamás okleveles agrármérnök, egyetemi docens, Ph. D. fokozattal rendelkezik az agrártudományok
területén. A Szent István Egyetem Gödöllőn működő Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetében a
növénytermesztés, a mezőgazdasági földhasználat és földművelés környezeti hatásaival valamint az ökológiai
gazdálkodás méhészeti vonatkozásaival foglakozik.
Szalainé Mátray Enikő okleveles agrármérnök, a gödöllői Kisállattenyésztési és Takarmányozási Kutatóintézet
Méhtenyésztési és Méhbiológiai Osztályának vezetője, a Szent István Egyetemen e tárgykörben óraadó tanár.
Szalay István okleveles biológus, a mezőgazdasági tudományok kandidátusa, a gödöllői Kisállattenyésztési és
Takarmányozási Kutatóintézet (KÁTKI) Agrárökológiai és Génmegőrzési Osztályának vezetője, a kutatóintézet
korábbi (1992–2000) igazgatója. Az őshonos és honosult magyar baromfifajták tenyésztő szervezeteként
működő Magyar Kisállatnemesítők Génmegőrző Egyesülete (MGE) alapító elnöke és tenyésztésvezetője, „A
Baromfi” című szaklap társfőszerkesztője. Fő szakterülete a baromfitenyésztés és génmegőrzés, valamint a régi
magyar baromfifajták hasznosításának tanulmányozása ökológiai típusú és más alternatív tartásmódokban.
Szentendreyné Havas Márta okleveles erdőmérnök, okleveles természetvédelmi szakmérnök, erdészeti
szakmai munkakörök után 9. éve dolgozik a természetvédelemben az Őrségben. Kezdetben ökológiai
felügyelőként, tájvédelmi körzet-vezetőként, majd osztályvezetőként, jelenleg általános igazgatóhelyettesként
segíti a program működését az Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság megalakulása óta. Az ÉTT program helyi
kidolgozásában, beindításában a kezdetektől részt vett, koordinálta, irányította azt.
Takács Szabolcs okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, mérnöktanár. A nagykállói „Nyírség
Tájközpont” agrár-környezetgazdálkodási mintagazdaság és oktatási központ alapítója, a Magyar Ökoszociális
Fórum alapítója, alelnöke, a Magyar Tájtermék Egyesület alapítója, titkára. Szakterülete agrár-
6. A munkatársakról
441 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
környezetvédelem, vidékfejlesztés, helyi tájgazdálkodási stratégiák kutatása. Jelenleg az FVM SAPARD Hivatal
Észak-alföldi Regionális Irodájának a vezetője.
Takács-Sánta András biológus, az MTA-ELTE Evolúciógenetikai és Molekuláris Genetikai
Kutatócsoportjának tudományos munkatársa, az ELTE oktatója. Fő érdeklődési és kutatási területe: az ember
bioszféra-átalakító tevékenységének okai és következményei. Tudományos tevékenysége mellett a civil
szférában is dolgozik: a Védegylet Egyesület programvezetője.
Tar Ferenc okleveles agrármérnök, környezetgazdálkodási szakmérnök, szakfordító. 1996 óta dolgozik a
Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumban, az agrár-környezetgazdálkodási szakterület főfelelőse.
2000–2001 között a Növényvédelmi és Agrár-környezetgazdálkodási Főosztály vezetője, majd 1 évet tölt az
Európai Környezetpolitika Intézet szakértőjeként Londonban. Jelenleg az FVM Agrár-környezetgazdálkodási
Önálló Osztályának főosztályvezetője, a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program koordinációs vezetője.
Tardy János okleveles geográfus, kartográfus, okleveles középiskolai tanár, a földrajztudomány (Ph. D.)
doktora. 1974–1978. között egyetemi gyakornok, majd tanársegéd az ELTE Természetföldrajzi Tanszékén, ezt
követően az OKTH majd jogutódainak (KVM, KM, KTM, KvVM) munkatársa, a Barlangtani Intézet vezetője,
1990–2002. között természetvédelmi helyettes államtitkár. A Szent István Egyetem Környezet- és
Tájgazdálkodási Intézetének címzetes egyetemi tanára, Környezettudományi Doktori Iskolájának alapító tagja,
az Európai Természetvédelmi Központ alelnöke, az MTA Természetvédelmi és Konzervációbiológiai
Bizottságának társelnöke, a Magyar Természettudományi Társulat alelnöke.
Tirczka Imre okleveles agrármérnök, Ph. D. fokozattal rendelkezik a környezettudományok
tudományterületen. A Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézete Ökológiai Mezőgazdasági
Tanszékének egyetemi adjunktusa, a környezetgazdálkodási agrármérnöki szak ökológiai mezőgazdasági
szakirányának vezetője. Szakterülete az ökológiai mezőgazdálkodás, amelyen belül elsősorban a
növénytermesztés és a talajtermékenység fenntartás témaköreivel foglalkozik.
Tóth László okleveles agrármérnök, természetvédelmi szakmérnök, vadgazdálkodási szakmérnök,
természetvédelmi szakértő. 1989–1991. között a Debreceni Agrártudományi Egyetem Kutató Intézete, Karcag,
tudományos segédmunkatársa, 1993-tól a Bükki Nemzeti Park Igazgatósága, Dél-Hevesi Tájegység vezetője.
Részt vett az „Irányelvek a füves területek természetvédelmi szempontú kezeléséhez” c. tanulmány
kidolgozásában, valamint a Hevesi-sík ÉTT előkészítésében, szakmai terveinek készítésében.
Tóth Szabolcs okleveles agrármérnök, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság birtokügyi és
mezőgazdasági ügyekkel foglalkozó munkatársa. Közreműködik az Érzékeny Természeti Területek területi
programjának kidolgozásában, az Állam javára történő ingatlanvásárlások lebonyolításában.
Turcsányi Gábor okleveles agrármérnök, a biológiai tudomány kandidátusa. A környezettudományok területén
habilitált a Szent István Egyetemen. Jelenleg az Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének
Természetvédelmi Tanszékét vezeti egyetemi docensként. Volt UNDP-, Soros-, illetve Széchenyi Professzori
Ösztöndíjas. Szakterülete a botanika, a növényökológia, a környezet- és a természetvédelem. Számos könyv,
tankönyv és CD szerzője, illetve szerkesztője. Jelenleg a Kultúrflóra-sorozatot szerkeszti.
Vajnáné Madarassy Anikó okleveles agrármérnök, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium
főosztályvezető helyettese, 1990 óta foglalkozik a természetvédelem és a mezőgazdaság harmonizációjával.
Pályája kezdetén állattenyésztőként, majd biológia-kémia tanárként szerzett tapasztalatokat a gyakorlati
mezőgazdaság illetve a környezeti nevelés területén. Jelenleg a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program
Érzékeny Természeti Területek célprogramja tárcaszintű feladatait illetve a védett természeti területek
földhasználatának országos koordinációját irányítja.
Váradi István okleveles agrár- és építészmérnök, egyetemi adjunktus, a Szent István Egyetem Környezet- és
Tájgazdálkodási Intézetének oktatója. Eredeti kutatási területe az ökologikus építészet valamint az
energiatudatos építés és felújítás. Jelenlegi munkaterülete a környezetgazdálkodási szempontok érvényesítése a
terület-, település- és épülettervezésben.
Varga Adrienne okleveles agrármérnök, mg. doktor, egyetemi adjunktus a SZIE Környezet- és
Tájgazdálkodási Intézetében. A Növénytermesztés és környezet tárgy oktatója. Jelenlegi munkaterülete a
növénytermesztés környezetterhelő hatásának, a mezőgazdasági termelés – egészséges tápanyag, egészséges
táplálkozás összefüggéseinek vizsgálata.
6. A munkatársakról
442 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Vida Gábor okleveles biológia-kémia szakos tanár, az MTA rendes tagja, Széchenyi- és Pro Natura díjas,
korábban az ELTE Genetikai Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára, 2003. január 1-jétől az MTA
Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetének igazgatója. A botanika, ökológia, genetika, evolúció és
környezetvédelem területén mintegy 200 szakcikk, könyv és könyvfejezet, és számos népszerűsítő közlemény
szerzője.
Zsembery Zita okleveles környezetgazdálkodási agrármérnök, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium
tanácsosa. 1999-től a természetvédelem agrárharmonizációval kapcsolatos szakterületén dolgozott, jelenleg az
európai uniós irányelvek hazai implementációjában, a Natura 2000 hálózat kialakításának munkájában működik
közre.
443 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
8. fejezet - 8. Mellékletek
1. 8.1. 1996. évi LIII. törvény a természet védelméről
Az Országgyűlés felismerve, hogy a természeti értékek és természeti területek a nemzeti vagyon sajátos és
pótolhatatlan részei, fenntartásuk, kezelésük, állapotuk javítása, a jelen és jövő nemzedékek számára való
megőrzése, a természeti erőforrásokkal történő takarékos és ésszerű gazdálkodás biztosítása, a természeti
örökség és a biológiai sokféleség oltalma, valamint az ember és természet közötti harmonikus kapcsolat
nemzetközi kötelezettségvállalásainkkal összhangban történő kialakítása, mint az emberiség fennmaradásának
alapvető feltétele, a természet hatékony védelmének létrehozását igényli, ezért a következő törvényt alkotja:
1.1. I. rész Általános rendelkezések A törvény célja
1. § E törvény célja:
a) a természeti értékek és területek, tájak, valamint azok természeti rendszereinek, biológiai sokféleségének
általános védelme, megismerésének és fenntartható használatának elősegítése, továbbá a társadalom egészséges,
esztétikus természet iránti igényének kielégítése;
b) a természetvédelem hagyományainak megóvása, eredményeinek továbbfejlesztése, a természeti értékek és
területek kiemelt oltalma, megőrzése, fenntartása és fejlesztése.
2. § (1) E törvény rendelkezéseit alkalmazni kell:
a) a természeti értékek és területek állapotának értékelése, megóvása, fenntartása, helyreállítása, fejlesztése,
b) a magyar részről elfogadott nemzetközi szerződésekkel összhangban, az élővilág és élőhelyei, a biológiai
sokféleség, a természeti rendszerek, természeti erőforrások védelmezése és működőképességük fenntartása,
c) az állam, a természetes és jogi személyek, valamint más szervezetek természet védelmével kapcsolatos
jogainak és kötelezettségeinek meghatározása,
d) a természet védelméhez fűződő érdekek érvényesítése, különösen a gazdasági, pénzügyi, oktatásügyi politika
és szabályozórendszer kialakítása,
e) a természet védelmével kapcsolatos nyilvántartási, megelőzési, tervezési, szabályozási, hatósági, valamint
természetvédelmi kezelési tevékenységek,
f) a természet védelmével kapcsolatos kutatási, bemutatási, oktatási, nevelési, ismeretterjesztési és tudományos
tevékenység szakmai irányítása és támogátása,
g) a természet védelme felelősségi rendszerének meghatározása,
h) a természet védelme intézményrendszerének kialakítása, fejlesztése során.
(2) A természetvédelem (1) bekezdésben foglaltakon túlmenő feladata, hogy
a) a kiemelt oltalmat igénylő, föld-, víz-, növény- és állattani, tájképi, kultúrtörténeti szempontból, illetőleg más
közérdekből kiemelt védelemre érdemes természeti értékek és területek körét megállapítsa;
b) a védett természeti értékeket és a védett természeti területeket veszélyeztető jelenségeket feltárja;
c) a védett természeti értékek és a védett természeti területek károsodását megelőzze, elhárítsa, bekövetkezett
károsodását csökkentse vagy megszüntesse;
d) a védett természeti értékeket és a védett természeti területeket a jelen és a jövő nemzedék számára megőrizze,
azokat szükség szerint helyreállítsa, fenntartásukat, fejlődésüket biztosítsa.
1.1.1. A törvény hatálya
8. Mellékletek
444 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3. § (1) A törvény hatálya kiterjed valamennyi természeti értékre és területre, tájra, továbbá a velük kapcsolatos
minden tevékenységre, valamint a nemzetközi egyezményekből és együttműködésből fakadó természetvédelmi
feladatokra, kivéve, ha nemzetközi egyezmény másként rendelkezik.
(2) A természetvédelemmel összefüggő e törvényben nem szabályozott kérdésekre, a környezet védelmének
általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Kt.) rendelkezéseit kell alkalmazni.
1.1.2. Alapfogalmak
4. § E törvény alkalmazásában:
a) természeti érték: a természeti erőforrás [Kt. 4. § c) pont], az élővilág és a fennmaradásához szükséges
élettelen környezete, valamint más – e törvényben meghatározott -, természeti erőforrásnak nem minősülő
környezeti elem [Kt. 4. § a) pont], beleértve a védett természeti értéket is;
b) természeti terület: valamennyi olyan földterület, melyet elsősorban természetközeli állapotok jellemeznek;
c) természetes állapot: az az élőhely, táj, életközösség, melynek keletkezésében az ember egyáltalán nem, vagy
– helyreállításuk kivételével – alig meghatározó módon játszott szerepet, ezért a benne végbemenő folyamatokat
többségében az önszabályozás jellemzi;
d) természetközeli állapot: az az élőhely, táj, életközösség, amelynek kialakulására az ember csekély mértékben
hatott (természeteshez hasonlító körülményeket teremtve), de a benne lejátszódó folyamatokat többségükben az
önszabályozás jellemzi, de közvetlen emberi beavatkozás nélkül is fennmaradnak;
e) védett természeti érték (természetvédelmi érték): e törvény vagy más jogszabály által védetté, fokozottan
védetté nyilvánított – kiemelt természetvédelmi oltalomban részesülő – élő szervezet egyede, fejlődési alakja,
szakasza, annak származéka, illetőleg az élő szervezetek életközösségei, továbbá barlang. ásvány,
ásványtársulás, ősmaradvány;
f) élő szervezet (élőlény): mikroorganizmusok, gombák, növények és állatok fajai, alfajai, változatai (a
továbbiakban együtt: fajok):
g) védett természeti terület: e törvény vagy más jogszabály által védetté vagy fokozottan védetté nyilvánított
(kiemelt természetvédelmi oltalomban részesülő) földterület;
h) élőhely: az a meghatározható térbeli egység, ahol adott élő szervezet és állománya (populáció), vagy
élőlények életközössége a természeti rendszerben előfordul és a kialakulásához, fennmaradásához,
szaporodásához, tenyésztéséhez szükséges környezeti feltételek adottak;
i) biológiai sokféleség: az élővilág változatossága, amely magában foglalja az élő szervezetek genetikai (fajon
belüli), valamint a fajok és életközösségeik közötti sokféleséget és maguknak a természeti rendszereknek a
sokféleségét;
j) természeti (ökológiai) rendszer: az élő szervezetek, életközösségeik, valamint ezek élettelen környezetének
dinamikus és természetes egysége;
k) életközösség (társulás): az élővilág egy meghatározott élőhelyen található olyan szerveződése, amelyben a
különböző élő szervezetek állományai meghatározott kapcsolatrendszerben élnek együtt;
1) fenntartható használat (hasznosítás): a természeti értékek olyan módon és ütemben történő használata, amely
nem haladja meg megújuló képességüket, nem vezet a természeti értékek és a biológiai sokféleség
csökkenéséhez, ezzel fenntartva a jelen és jövő generációk életlehetőségeit;
m) természetkímélő megoldás (természetkímélő gazdálkodás): olyan, a fenntartható használat részét képező
eljárás, módszer, gazdálkodási mód, technológia vagy más, a természettel kapcsolatos magatartás, amely csak
olyan mértékben befolyásolja a természeti értékeket, területeket, a biológiai sokféleséget, hogy természetes vagy
természetközeli állapotuk fennmaradjon.
1.1.3. Alapelvek
8. Mellékletek
445 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
5. § (1) Minden természetes és jogi személy, valamint más szervezet kötelessége a természeti értékek és
területek védelme. Ennek érdekében a tőlük elvárható mértékben kötelesek közreműködni a veszélyhelyzetek és
károsodások megelőzésében, a károk enyhítésében, következményeik megszüntetésében, a károsodás előtti
állapot helyreállításában.
(2) A természeti értékek és területek csak olyan mértékben igénybe vehetők, hasznosíthatók, hogy a működésük
szempontjából alapvető természeti rendszerek és azok folyamatainak működőképessége fennmaradjon, továbbá
a biolögiai sokféleség fenntartható legyen.
(3) A természet védelméhez fűződő érdekeket a nemzetgazdasági tervezés, szabályozás, továbbá a gazdasági,
terület- és településfejlesztési illetőleg rendezési döntések, valamint a hatósági intézkedések során figyelembe
kell venni.
(4) A Magyar Köztársaság a természet védelme érdekében együttműködik más államokkal és nemzetközi
szervezetekkel, illetve nemzetközi természetvédelmi szerződések részesévé válik. A Magyar Köztársaság
nemzetközi egyezmény hiányában is figyelembe veszi más államoknak a természet védelméhez fűződő érdekeit.
1.2. II. rész A természeti értékek és természeti területek általános védelme
1.2.1. Tájvédelem
6. § (1) A táj a földfelszín térben lehatárolható, jellegzetes felépítésű és sajátosságú része, a rá jellemző
természeti értékekkel és természeti rendszerekkel, valamint az emberi kultúra jellegzetességeivel együtt, ahol
kölcsönhatásban találhatók a természeti erők és a mesterséges (ember által létrehozott) környezeti elemek.
(2) A tájhasznosítás és a természeti értékek felhasználása során meg kell őrizni a tájak természetes és
természetközeli állapotát, továbbá gondoskodni kell a tájak esztétikai adottságait és a jellegét meghatározó
természeti értékek, természeti rendszerek és az egyedi tájértékek fennmaradásáról.
(3) Egyedi tájértéknek minősül az adott tájra jellemző természeti érték, képződmény és az emberi
tevékenységgel létrehozott tájalkotó elem, amelynek természeti, történelmi, kultúrtörténeti, tudományos vagy
esztétikai szempontból a társadalom számára jelentősége van.
(4) Az egyedi tájértékek megállapítása és nyilvántartásba vétele a természetvédelem állami területi szervei
(nemzeti park igazgatóság, illetve természetvédelmi igazgatóság; a továbbiakban együtt: igazgatóság) feladata.
(5) A területrendezési terv tartalmazza az egyedi tájértékek jegyzékét.
7. § (1) A történelmileg kialakult természetkímélő hasznosítási módok figyelembevételével biztosítani kell a
természeti terület használata és fejlesztése során a táj jellegének, esztétikai, természeti értékeinek, a tájakra
jellemző természeti rendszereknek és egyedi tájértékeknek a megóvását.
(2) A táj jellege, a természeti értékek, az egyedi tájértékek és esztétikai adottságok megóvása érdekében:
a) gondoskodni kell az épületek, építmények, nyomvonalas létesítmények, berendezések külterületi elhelyezése
során azoknak a természeti értékek, a mesterséges környezet funkcionális és esztétikai összehangolásával
történő tájba illesztéséről;
b) gondoskodni kell a használaton kívül helyezett épületek, építmények, nyomvonalas létesítmények,
berendezések új funkciójának megállapításáról, illetve ennek hiányában megszüntetésükről. elbontásukról, az
érintett területnek a táj jellegéhez igazodó rendezéséről;
c) a település-, a területrendezés és fejlesztés, különösen a területfelhasználás, a telekalakítás, az építés. a
használat során kiemelt figyelmet kell fordítani a természeti értékek és rendszerek, a tájképi adottságok és az
egyedi tájértékek megőrzésére;
d) művelési ág változtatás, más célú hasznosítás csak a táj jellegének, szerkezetének, a történelmileg kialakult
természetkímélő használat által meghatározott adottságoknak és a természeti értékeknek a figyelembevételével
lehetséges;
8. Mellékletek
446 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
e) biztosítani kell, hogy a gazdálkodással összefüggő épületek, építmények, létesítmények és berendezések
elhelyezése, mérete, formája, funkciója és száma alkalmazkodjon a táj jellegéhez;
f) a táj jellegének megfelelően rendezni kell a felszíni tájsebeket;
g) autópályát, valamint a vadon élő állatfajok ismert vonuló útvonalait keresztező vonalas létesítményt úgy kell
építeni, hogy a vadon élő állatfajok egyedeinek átjutása – megfelelő térközönként – biztosítva legyen;
h) biztosítani kell a jellegzetes tájképi elemek fennmaradását.
(3) Külterületi ingatlan, különösen természeti terület belterületbe vonására akkor kerülhet sor, ha annak
következtében a táj jellege, esztétikai és természeti értéke nem károsodik helyreállíthatatlanul.
(4) A tájvédelemre vonatkozó előírások érvényesítése érdekében a Kormány által rendeletben meghatározott és
a (2) bekezdésben foglalt tevékenységekkel, valamint az egyedi tájértékekkel kapcsolatos eljárásokban az
igazgatóság szakhatóságként működik közre.
A vadopn élő élővilág általános védelme
8. § (1) A vadon élő szervezetek, továbbá ezek állományai, életközösségei megőrzését élőhelyük védelmével
együtt kell biztosítani.
(2) Őshonosak mindazok a vadon élő szervezetek, amelyek az utolsó két évezred óta a Kárpát-medence
természetföldrajzi régiójában – nem behurcolás vagy betelepítés eredményeként – élnek, illetve éltek.
(3) Behurcoltak vagy betelepítettek azok az élő szervezetek, amelyek az ember nem tudatos (behurcolás) vagy
tudatos (betelepítés) tevékenysége folytán váltak a hazai élővilág részévé.
(4) Tájidegen fajok azok az élő szervrezetek, melyek növény- és állatföldrajzi szempontból nem minősülnek
őshonosnak, és megtelepedésük, alkalmazkodásuk esetén a hazai életközösségekben a természetes folyamatokat
az őshonos fajok rovására károsan módosíthatják.
(5) Visszatelepülők azok az őshonos élő szervezetek, amelyek hazánk területéről eltűntek (kipusztultak), de
természetes elterjedésük folytán ismét megjelennek hazánk természetes élővilágának részeként.
(6) A vadon élő szervezetekre vonatkozó rendelkezések kiterjednek a faj minden egyedére, annak valamennyi
fejlődési szakaszára, alakjára, állapotára, részére.
9. § (1) A vadon élő szervezetek igénybevételével és terhelésével járó gazdasági, gazdálkodási és kereskedelmi
tevékenységet a természeti értékek és rendszerek működőképességét és a biológiai sokféleséget fenntartva kell
végezni.
(2) Tilos a vadon élő szervezetek gyűjtésének, pusztításának, vadon élő állatok befogásának, életük kioltásának
olyan eszközét és módszerét használni, mely válogatás nélküli vagy tömeges pusztulásukkal, sérülésükkel,
kínzásukkal jár.
(3) Tilos a vadon élő szervezetek genetikai állományainak mesterséges úton történő megváltoztatása, az így
keletkezett egyed terjesztése, életközösségek közötti szándékos áthurcolása.
(4) Növény- és állatföldrajzi szempontból új élő szervezet betelepítése akkor engedélyezhető, ha
megtelepedésük, alkalmazkodásuk esetén a hazai életközösségekben a természetes folyamatokat az őshonos
fajok rovására nem módosítják károsan.
(5) Az (1)–(3) bekezdésben meghatározott rendelkezések nem vonatkoznak az emberi egészség, a termesztett
növények, valamint a tenyésztett állatok védelme érdekében végzett, az élő szervezetek állományának – külön
jogszabályban meghatározott – szabályozására, valamint az élő szervezetekkel folytatott rendeltetésszerű
gazdálkodásra.
(6) A biológiai sokféleséget befolyásoló, genetikailag módosított szervezetek létrehozása, az azokkal
folytatandó kísérletek, termesztésük, tenyésztésük, terjesztésük, az országból történő kivitelük és behozataluk –
e törvény rendelkezéseivel összhangban – külön törvényben meghatározott feltételekkel és módon történhet.
8. Mellékletek
447 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
10. § (1) Vadon élő szervezet egyedének az országba történő behozatala, átszállítása, kivitele, mesterséges
körülmények közötti szaporítása, tartása, termesztésbe, tenyésztésbe vonása, keresztezése, természetbe
kijuttatása, értékesítése a Kormány által rendeletben meghatározott feltételekkel és módon történhet.
(2) Vadon élő szervezet állományának csökkentését szolgáló új eljárás bevezetéséhez a Környezetvédelmi és
Területfejlesztési Minisztérium (a továbbiakban: Minisztérium) hozzájárulása szükséges.
11. § (1) A vadgazdálkodás, vadászat, halgazdálkodás, halászat és horgászat során biztosítani kell a természet
védelméhez fűződő érdekek érvényesülését, a fenntartható használatot, ami a vadon élő vadászható, halászható
(horgászható) vad- és halfajok biológiai sokféleségre alapozott fenntartását jelenti.
(2) A vadászható és halászható vad- és halfajok vadászata, halászata és horgászata csak olyan mértékű lehet,
amely a faj természetes állományának sokféleségét, fennmaradását nem veszélyezteti.
(3) A nem halászható (horgászható) fajokról, a halászati (horgászati) tilalmakról és fajok szerinti tilalmi időkről
az erdő- és vadgazdálkodási, halászati és földművelésügyi feladatok ellátásáért felelős miniszter (a
továbbiakban: földművelésügyi miniszter) a természetvédelmi feladatok ellátásáért felelős miniszterrel (a
továbbiakban: miniszter) együttesen rendelkezik.
(4) A vadászható állatfajok (vad) körének meghatározására, vadászati idény és vadászati tilalom megállapítására
a vad védelméről. a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló törvény rendelkezései az irányadóak.
12. § (1) Ha valamely területen a vadászható vadfaj, illetve a halászható (horgászható) halfaj állománya a
vadászat, illetve halászat (horgászat) vagy más tényező miatt veszélyeztetetté válik. az igazgatóság
kezdeményezheti a vadászati illetőleg a halászati hatóságnál vadászati, illetve halászati (horgászati) korlátozás
vagy tilalom elrendelését.
(2) A vadászható vad- és a halászható (horgászható) halfaj túlszaporodása esetén, illetve a nem őshonos, nem
meghonosodott, a hazai állatvilágtól idegen állomány felszámolása érdekében, az igazgatóság a vadászati
(halászati) hatóságnál az állomány szabályozását vagy felszámolását kezdeményezi.
13. § (1) Ha természeti területen gazdasági tevékenység. így különösen a vadgazdálkodási, vadászati, halászati,
horgászati tevékenység gyakorlásának módja a természet védelméhez fűződő érdekeket súlyosan sérti vagy
veszélyezteti, az igazgatóság a tevékenység korlátozását, megtiltását kezdeményezi.
(2) Vadászható állatfajnak nem nyilvánított, nem őshonos vadon élő állatfaj betelepítéséhez, továbbá vadon élő
állatfaj visszatelepítéséhez a miniszter – a földművelésügyi miniszter hozzájárulásával kiadott – engedélye
szükséges.
(3) A vadászati hatóság az igazgatóság kezdeményezésére kötelezheti a vadászatra jogosultat a tájidegen vadon
élő állatfajok állományának vadászati módszerekkel történő csökkentésére vagy felszámolására.
(4) A (2) bekezdésben foglalt kivétellel a nem őshonos élő szervezetek betelepítéséhez vagy élő szervezet
visszatelepítéséhez – a földművelésügyi miniszter hozzájárulásával – a miniszter engedélye szükséges.
14. § Tilos a nem őshonos halfajok természetes vagy természetközeli vizekbe telepítése, továbbá halgazdasági
célú halastavakból az ilyen halfajok más élővizekbe való juttatása.
1.2.2. Természeti területek körének meghatározása
15. § (1) Természeti területnek minősül, ha a 4. § d) pontjában meghatározott feltételeknek megfelel:
a) az erdő, gyep, nádas, művelési ágú termőföld;
b) a művelés alól kivettként nyilvántartott földterület, ha nem építmény elhelyezésére szolgál, vagy ha e törvény
hatálybalépésekor, jogerősen jóváhagyott bányászati műszaki üzemi terv alapján nem áll bányaművelés alatt;
c) a mező- és erdőgazdasági hasznosításra alkalmatlan földterület.
(2) Az (1) bekezdés hatálya alá tartozó természeti területek jegyzékét a miniszter folyamatosan., de legkésőbb e
törvény hatálybalépésétől számított 2 éven belül a földművelésügyi miniszterrel együttes rendeletben
közzéteszi.
8. Mellékletek
448 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1.2.3. Az élőhelyek általános védelme
16. § (1) A mező-, erdő-, nád-, hal-, vadgazdálkodás (a továbbiakban: gazdálkodás) során biztosítani kell a
fenntartható használatot, ami magában foglalja a tartamosságot, a természetkímélő módszerek alkalmazását és a
biológiai sokféleség védelmét.
(2) A gazdálkadást a talajfelszín, a felszíni és felszín alatti formakincs, a természetes élővilág maradandó
károsodása, a védett élő szervezetek, életközösségek tömeges pusztulása, biológiai sokféleségük számottevő
csökkenése nélkül kell védeni.
(3) Erdő telepítése – ha a termőhelyi adottságok lehetővé teszik – elsősorban őshonos fafajokkal, természetes
elegyarányban, természetkímélő módon történjék.
(4) Gyepgazdálkodás elsősorban a gyeptípushoz igazodó legeltetéssel, kaszálással, valamint a vegyi anyagok
mérsékelt, természetkímélő használatával történhet.
(5) A vízfolyások és tavak természetes és természetközeli állapotú partjait – a vizes élőhelyek védelme
érdekében – meg kell őrizni. A vízépítési munkálatok során a természetkímélő megoldásokat kell előnyben
részesíteni.
17. § (1) A 8. § (1) bekezdés rendelkezéseinek megfelelően a vadon élő szervezetek élőhelyeinek, azok biológiai
sokféleségének megóvása érdekében minden tevékenységet a természeti értékek és területek kíméletével kell
végezni.
(2) A természeti területek hasznosítása során figyelemmel kell lenni az élőhely típusára, a jellemző vadon élő
szervezetek fajgazdagságára, a biológiai sokféleség fenntartására.
(3) A termőföld hasznosítása, illetve a hasznosításra alkalmatlan területek használata, igénybevétele,
meliorációs tervek készítése és végrehajtása, egyéb mezőgazdasági tevékenységek folytatása, valamint a
vízgazdálkodás és a vízrendezés során a természetes és természetközeli állapotú vízfelületeket, nádasokat és
más vizes élőhelyeket, valamint a mezőgazdasági termelés számára kedvezőtlen termőhelyi adottságú területek
természetes növényállományát meg kell őrizni.
(4) A növényvédő szerek, bioregulátorok és egyéb irtószerek, valamint a talaj termékenységét befolyásoló vegyi
anyagok forgalomba hozatalának, felhasználásának, alkalmazásának kísérleti célú, ideiglenes vagy végleges
engedélyezése a külön jogszabályban meghatározott feltételekkel lehetséges, az engedélyezéshez a
Minisztérium hozzájárulása szükséges.
(5) A talaj termékenységét befolyásoló vegyi anyagok természeti területen történő felhasználása – külön
jogszabályban foglaltak szerint – csak indokolt esetben, talajvizsgálatok eredményeire alapozva,
természetkímélő módon történhet.
(6) Természeti területen a természeti értékek és a biológiai sokféleség fenntartása érdekében egyes növényvédő
szerek vagy a talaj termőképességét befolyásoló vegyi anyagok alkalmazásának – külön jogszabály szerinti –
korlátozását vagy megtiltását az igazgatóság kezdeményezheti.
18. § (1) A természetes és természetközeli állapotú vizes élőhelyen, a természeti értékek fennmaradásához, a
természeti rendszerek megóvásához, fenntartásához szükséges ökológiai vízkészletet mesterséges
beavatkozással elvonni nem lehet.
(2) Az ökológiai célú vízkészlet mértékét a vízügyi hatóság – az igazgatóság szakhatósági hozzájárulásával –
állapítja meg. Ökológiai célú vízkészlet megállapítását az igazgatóság is kezdeményezheti.
(3) Természeti területen – a település belterülete kivételével – tilos a természetes és természetközeli állapotú
vízfolyások, vizes élőhelyek partvonalától számított 50 méteren, tavak partjától számított 100 méteren belül,
valamint a vízfolyások hullámterében új épületek, mesterséges létesítmények elhelyezése. A vízi létesítmények,
a hajózást, a halastavakon a halászati hasznosítást szolgáló létesítmények elhelyezésére a külön jogszabályban
meghatározott módon és esetben, az igazgatóság hozzájárulásával [21. § (3) bekezdés b) pont] kerülhet sor.
(4) Tilos a természetes és természetközeli állapotú vízfolyások, vizes élőhelyek partvonalától számított 1000
méteren belül – a vízkárelhárításhoz szükséges vegyi anyagok kivételével – a külön jogszabályban
meghatározott, a vizekre és a vízben élő szervezetre veszélyes vegyi anyagok kijuttatása, elhelyezése.
8. Mellékletek
449 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1.2.4. A földtani természeti értékek általános védelme
19. § (1) A földtani természeti értékek védelme a tájvédelmet, továbbá az élettelen és meg nem újítható
természeti erőforrások és az élővilág létfeltételeinek megóvását szolgálja. A földtani természeti értékek általános
védelme kiterjed a földtani, felszínalaktani képződményekre, ásványokra, ásványtársulásokra,
ősmaradványokra.
(2) A természeti érték igénybevételével járó tevékenység, így különösen a beruházás, építés, létesítés tervezése,
kivitelezése során biztosítani kell, hogy a földtani természeti értékek, valamint a nyilvántartott ásványvagyon
csak a lehető legkisebb mértékben károsodjon.
(3) Nyílt (fedetlen) karsztos kőzetből álló felszínen tilos a karsztos kőzet, illetve a karsztvíz szennyezése vagy
állapotának jogellenes megváltoztatása. A nyílt karszt területek jegyzékét a miniszter e törvény
hatálybalépésétől számított 3 éven belül közzéteszi. A jegyzék tájékoztató jellegű, nem érinti az e törvény
hatálybalépésével bekövetkező és az egyéb jogszabályok által biztosított védettségeket, korlátozásokat.
(4) Tilos az ásványok, ásványtársulások, ősmaradványok jogellenes károsítása.
20. § (1) A bányászati tevékenységet a természeti területek lehető legkisebb mértékű igénybevételével kell
folytatni. A felhagyott bányaterületen a felszíni tájsebeket folyamatosan meg kell szüntetni, és – ha lehetséges –
természetszerű állapotot kell kialakítani.
(2) A bányászati tevékenység folytatása alatt előkerült természeti érték megóvása érdekében – az igazgatóság
kezdeményezésére – a bányászati hatóság a bányászati tevékenységet korlátozhatja vagy megtilthatja, illetőleg a
bányatelket módosítja.
(3) A miniszter közreműködik a bányászati koncessziós területek kijelölésében, a koncessziós szerződésnek a
természet, a táj védelmére vonatkozó feltételei meghatározásában. A szerződéskötéskori helyzet előre nem látott
lényeges megváltozása esetén kezdeményezheti a koncessziós szerződés természet- és tájvédelmi indokból
történő módosítását.
1.2.5. A természeti értékek és a természeti területek védelmével kapcsolatos eljárási szabályok
21. § (1) Természeti területen az igazgatóság engedélye szükséges:
a) a gyep és nádas művelési ág megváltoztatásához;
b) a gyep, valamint a nád és más vízinövényzet égetéséhez.
(2) Természeti területen az igazgatóság szakhatósági hozzájárulása szükséges:
a) a termőföld más célú hasznosításához, művelés alól kivett terület újrahasznosításához;
b) a földtani kutatáshoz és az ásványi nyersanyag kutatására vonatkozó műszaki üzemi terv jóváhagyásához, a
bányatelek megállapításához, az ásványi nyersanyag feltárására, kitermelésére, a kitermelés szüneteltetésére,
továbbá a bányabezárásra vonatkozó műszaki üzemi tervek és a tájrendezési terv jóváhagyásához;
c) vizekben a halászati üzemtervek jóváhagyásához.
(3) Természetes és természetközeli állapotú
a) vizes élőhelyek, különösen folyóvizek, tavak partvonalának, valamint a vizeket kísérő természetes
életközösségek (növénytársulások) állapotának megváltoztatásához,
b) vízfolyások, vizes élőhelyek partvonalától számított 50 méteren belül, tavak partjától számított 100 méteren
belül meglévő épületek, építmények, létesítmények átépítéséhez, átalakításához, vízi létesítmények, kikötők,
illetve a halászati célú hasznosítást szolgáló létesítmények létesítéséhez, kivitelezéséhez az igazgatóság
szakhatósági hozzájárulása szükséges.
(4) A körzeti vadgazdálkodási terv természeti területet érintő részének jóváhagyásához a miniszter egyetértése
szükséges.
8. Mellékletek
450 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
(5) A kiemelt természetvédelmi oltalom alatt álló természeti értékekre és természeti területekre – a 6–21. §-ban
foglaltakon túl – külön rendelkezések vonatkoznak.
1.3. III. rész Természeti területek és értékek kiemelt oltalma
1.3.1. Védetté nyilvánítási eljárás
22. § (1) Kiemelt oltalmuk biztosítása érdekében védetté kell nyilvánítani a tudományos, kulturális, esztétikai,
oktatási, gazdasági és más közérdekből, valamint a biológiai sokféleség megőrzése céljából arra érdemes
a) vadon élő szervezeteket, életközösségeiket, továbbá termő-, tartózkodó-, élőhelyeiket;
b) régi hazai háziállat- és növényfajokat, fajtákat, változatokat;
c) természetes, természetközeli tájakat, tájrészleteket;
d) növénytelepítéseket, így különösen parkokat, arborétumokat, történelmi vagy botanikus kerteket és egyes
növényeket, növénycsoportokat;
e) élőállat gyűjteményeket;
f) földtani képződményeket és alapszelvényeket, ásványokat, ásványtársulásokat, ősmaradványokat;
g) védett ásványok, ősmaradványok jelentős lelőhelyeit;
h) felszíni, felszínalaktani képződményt és barlangok felszínét;
i) álló- és folyóvizeket, így különösen tavat, patakot, mocsarat;
j) tipikus és ritka talajszelvényeket;
k) természethez kötődő kultúrtörténeti emlékeket.
23. § (1) Természeti érték és terület kiemelt oltalma a védetté nyilvánítással jön létre.
(2) E törvény erejénél fogva védelem alatt áll valamennyi forrás, láp, barlang, víznyelő, szikes tó, kunhalom,
földvár. Az e bekezdés alapján védett természeti területek országos jelentőségűnek [24. § (1) bekezdés]
minősülnek.
(3) A (2) bekezdés alkalmazásában:
a) a barlang a földkérget alkotó kőzetben kialakult olyan természetes üreg, melynek hossztengelye meghaladja a
két métert és – jelenlegi vagy természetes kitöltésének eltávolítása utáni – mérete egy ember számára lehetővé
teszi a behatolást;
b) a forrás a felszín alatti víz természetes felszínre bukkanása, ha a vízhozama tartósan meghaladja az 5
liter/percet, akkor is, ha időszakosan elapad;
c) a víznyelő az állandó vagy időszakos felszíni vízfolyás karsztba történő elnyelődési helye.
(4) A (2) bekezdés hatálya alá tartozó lápok, szikes tavak, kunhalmok és földvárak jegyzékét a miniszter a
törvény hatálybalépésétől számított 3 éven belül közzéteszi és a jegyzéket évente felülvizsgálja. A jegyzék
tájékoztató jellegű és nem érinti a (2) bekezdés alapján, e törvény hatálybalépésével bekövetkező védelmét.
(5) Ha védett természeti érték, terület védelme csak különleges intézkedésekkel biztosítható, a természeti
értéket, területet vagy annak egy részét fokozottan védetté kell nyilvánítani.
24. § (1) Természeti területet [15. § (1) bekezdés] és más – e törvény 22. §-a alapján – védelemre érdemes
földterületet
a) országos jelentőségű terület esetén a miniszter
8. Mellékletek
451 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
b) helyi jelentőségű terület esetén a települési – Budapesten a fővárosi – önkormányzat rendeletben nyilvánít
védetté.
(2) A miniszter rendeletben nyilvánítja védetté, illetve fokozottan védetté a természeti értéket (pl. vadon élő
szervezetet, ,életközösséget), továbbá fokozottan védetté a területet.
(3) A védetté nyilvánítást kimondó jogszabály tartalmazza
a) a védetté nyilvánítás tényét, a természetvédelmi értékek megnevezését,
b) terület esetében annak jellegét, kiterjedését, a védetté nyilvánítás indokát, természetvédelmi célját. a
földrészletek helyrajzi számait, az e törvényben meghatározott egyes korlátozások és tilalmak alóli esetleges
felmentést, továbbá a természetvédelmi hatóság engedélyéhez, illetve hozzájárulásához kötött – a 21. §-ban, a
38–39. §-ban nem szabályozott – tevékenységek körét, valamint lehetôség szerint a földrészlet határvonalának
töréspont koordinátáit.
(4) Fel kell oldani a természeti érték vagy terület védettségét, fokozottan védettségét, ha annak fenntartását
természetvédelmi szempontok a továbbiakban nem indokolják. A védettség feloldása során a védetté
nyilvánításra vonatkozó rendelkezéseket megfelelően alkalmazni kell azzal, hogy a helyi védett természeti
terület védettségének a feloldásához az igazgatóság véleményét be kell szerezni.
25. § (1) Védetté nyilvánításra bárki javaslatot tehet. A védetté nyilvánítás előkészítése hivatalból indul meg.
(2) Terület védetté nyilvánítását – helyi jelentőségű védett természeti terület kivételével – az igazgatóság készíti
elő. Ha az előkészítés helyi jelentőségű védett természeti területté nyilvánításra irányul, a helyi védetté
nyilvánítást előkészítő települési önkormányzati jegyzőnek, főjegyzőnek (a továbbiakban együtt: jegyző), a
terület védetté nyilvánításának indokoltságát alátámasztó iratok megküldése mellett meg kell keresnie az
igazgatóságot, hogy kívánja-e a terület országos jelentőségű védett természeti területté nyilvánítását.
(3) Az igazgatóság – a Minisztérium állásfoglalása alapján – a (2) bekezdés szerinti nyilatkozatát 60 napon belül
megadja. Ha a terület országos jelentőségű védett természeti területté nyilvánítása indokolt, az igazgatóság a
védetté nyilvánítás előkészítését hivatalból folytatja le.
(4) Természeti érték védetté, fokozottan védetté nyilvánítását a Minisztérium készíti elő.
(5) A (2)-(4) bekezdésben szabályozott előkészítés során meg kell vizsgálni a védetté nyilvánítás indokoltságát,
a védelem céljainak megvalósításához szükséges intézkedéseke t és a védelemhez szükséges feltételek, pénzügyi
eszközök biztosíthatóságát, valamint a védelem várható következményét.
(6) A természeti terület védetté nyilvánításának előkészítése során az előkészítést végző – az érdekeltek
álláspontjának megismerése érdekében – egyeztető megbeszélést és a szükséghez képest helyszíni szemlét tűz
ki, amelyre – a kitűzött időpont előtt legalább 15 nappal – meghívja az (1) bekezdésben említett javaslattevőt,
valamennyi érdekelt hatóságot, továbbá mindazokat, akikre a védetté nyilvánításból jogok vagy kötelezettségek
hárulnak, illetőleg akik jogos érdekét a védetté nyilvánítás közvetlenül érinti. Jelentős számú érdekelt esetén a
meghívás történhet hirdetménynek a helyi önkormányzat hirdetőtábláján történő kifüggesztésével vagy- más,
helyben szokásos módon történő közhírré tétele útján is.
(7) Az előkészítést végző az egyeztető tárgyalásról jegyzőkönyvet és összefoglalót készít, amelyet a védetté
nyilvánításra vonatkozó javaslattal együtt előterjeszt a védetté nyilvánításra jogosulthoz.
(8) Helyi jelentőségű védett természeti terület országos jelentőségűvé nyilvánítása esetén a (6)–(7) bekezdésben
foglaltakat akkor kell alkalmazni, ha a védelmi előírások az e törvényben foglaltaknál, illetve korábbi
önkormányzati rendeletben meghatározottaknál szigorúbb rendelkezéseket tartalmaznak.
(9) A 24. § (1) bekezdése alapján alkotott önkormányzati rendeletben. a felmentésre vonatkozó szabályok [24. §
(3) bekezdés b) pont] alkalmazásával biztosítani kell a területen a védetté nyilvánítás előtt megkezdett
közérdekű tevékenységnek – a közérdekű cél megvalósításához szükséges mértékű – folytatását.
26. § (1) A védett természeti területet a természetvédelmi hatóságnak meg kell jelölnie és fel kell hívnia a
figyelmet annak védettségére, valamint a főbb korlátozó rendelkezésekre.
8. Mellékletek
452 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
(2) Terület védetté, fokozottan védetté nyilvánításának tényét az ingatlan-nyilvántartásba be kell jegyezni,
védettség feloldását követően a védettség tényét pedig törölni kell. A bejegyzést, illetve annak törlését a
természetvédelmi hatóság hivatalból kezdeményezi.
27. § (1) Ha valamely védelemre tervezett terület jelentős károsodásának veszélye áll fenn, a természetvédelmi
hatóság – az érdekelt hatóságok véleményének kikérése mellett – a területet azonnal végrehajtható határozattal,
egy alkalommal ideiglenesen védetté nyilváníthatja. A határozatban előírhatja a terület kezelésével, a természeti
értékek megóvásával kapcsolatos kötelezettségeket, továbbá a veszélyeztető tevékenység folytatását
korlátozhatja, felfüggesztheti, illetve megtilthatja.
(2) Az ideiglenes védettség a végleges védettséget kimondó jogszabály hatálybalépéséig, de legfeljebb 3
hónapig tartható fenn. Országos jelentőségű védelemre tervezett természeti terület esetén a miniszter – egy ízben
– további 2 hónappal meghosszabbíthatja az (1) bekezdés alapján elrendelt ideiglenes védettséget, ha a védetté
nyilvánításról szóló miniszteri rendelet kihirdetése folyamatban van.
(3) Ha valamely terület időszakosan fokozottan védett élő szervezetek élőhelyéül szolgál, amelyek megóvása
másként nem biztosítható, az igazgatóság a területet, vagy annak egy részét meghatározott időre – de legfeljebb
3 hónapra az érdekelt hatóságok véleményének kikérése mellett -, azonnal végrehajtható határozattal
átmenetileg védetté nyilváníthatja.
1.3.2. A védett természeti területek
28. § (1) A védett természeti terület a védelem kiterjedtségének, céljának, hazai és nemzetközi jelentőségének
megfelelően lehet:
a) nemzeti park,
b) tájvédelmi körzet,
c) természetvédelmi terület,
d) természeti emlék.
(2) Nemzeti park az ország jellegzetes, természeti adottságaiban lényegesen meg nem változtatott, olyan
nagyobb kiterjedésű területe, melynek elsődleges rendeltetése a különleges jelentőségű, természetes növény- és
állattani, földtani, víztani, tájképi és kultúrtörténeti értékek védelme, a biológiai sokféleség és természeti
rendszerek zavartalan működésének fenntartása, az oktatás, a tudományos kutatás és a felüdülés elősegítése.
(3) Tájvédelmi körzet az ország jellegzetes természeti, tájképi adottságokban gazdag nagyobb, általában
összefüggő területe, tájrészlete, ahol az ember és természet kölcsönhatása esztétikai, kulturális és természeti
szempontból jól megkülönböztethető jelleget alakított ki, és elsődleges rendeltetése a tájképi és a természeti
értékek megőrzése.
(4) Természetvédelmi terület az ország jellegzetes és különleges természeti értékekben gazdag, kisebb
összefüggő területe, amelynek elsődleges rendeltetése egy vagy több természeti érték, illetve ezek összefüggő
rendszerének a védelme. A 23. § (2) bekezdése alapján védett láp, szikes tó természetvédelmi területnek
minősül.
(5) Természeti emlék valamely különlegesen jelentős egyedi természeti érték, képződmény és annak védelmét
szolgáló terület. A 23. § (2) bekezdése alapján védett forrás, víznyelő, kunhalom. földvár természeti emléknek
minősül.
(6) Nemzeti park, tájvédelmi körzet létesítésére kizárólag a miniszter jogosult.
(7) Valamennyi nemzeti park területét – a nemzetközi előírásokkal összhangban a miniszter által rendeletben
meghatározott elvek szerint – természeti, kezelt és bemutató övezeti kategóriákba kell besorolni.
(8) Az (1) bekezdés a)–c) pontjaiban meghatározott országos jelentőségű védett természeti területet, vagy annak
meghatározott részét a miniszter jogszabályban tudományos célokra kijelölheti (tudományos rezervátum). E
terület fokozottan védetté nyilvánításáról a kijelölő jogszabályban kell rendelkezni.
8. Mellékletek
453 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
29. § (1) Nemzeti parkot, tájvédelmi körzetet, természetvédelmi területet, vagy azok meghatározott részét – ha
az nemzetközileg kiemelkedő tudományos értéket képvisel – a miniszter jogszabályban, nemzetközi
kötelezettségvállalásainkkal összhangban bioszféra-rezervátummá minősíthet.
(2) A bioszféra-rezervátumon belül a kiemelkedő természetvédelmi érték közvetlen megóvására magterületet
kell kijelölni.
(3) A természetes vagy természetközeli állapotú erdei életközösség megóvását, a természetes folyamatok szabad
érvényesülését, továbbá a kutatások folytatását szolgáló erdőterületeket a miniszter, a földművelésügyi
miniszterrel egyetértésben, jogszabályban – a 28. § (1) bekezdése szerinti védett természeti területi kategóriába
sorolva – erdőrezervátummá nyilvánítja. Az erdőrezervátum magterületét a (2) bekezdésben foglaltak szerint
kell kijelölni.
(4) E törvény erejénél fogva fokozottan védett a nemzeti park természeti övezete, a bioszféra-rezervátum
magterülete, továbbá az erdőrezervátum magterülete.
1.3.3. Védőövezet
30. § (1) Védett természeti területet – szükség esetén – védőövezettel kell ellátni. A védőövezet kiterjedéséről –
a 24. § (3) bekezdésének b) pontja figyelembe vételével – a védettséget kimondó jogszabályban kell
rendelkezni.
(2) A védőövezetben a természetvédelmi hatóság engedélyéhez vagy hozzájárulásához kötött tevékenységek
körét
a) országos jelentőségű védett természeti terület esetében a miniszter,
b) helyi jelentőségű védett természeti terület esetében a települési önkormányzat – fővárosban a fővárosi
önkormányzat – rendeletben határozza meg.
(3) A védőövezet rendeltetése, hogy megakadályozza vagy mérsékelje azoknak a tevékenységeknek a hatását,
amelyek a védett természeti terület állapotát vagy rendeltetését kedvezőtlenül befolyásolnák.
(4) Az e törvény hatálybalépése előtt védetté nyilvánított természeti területek védőövezetét a törvény hatályba
lépésétől számított 2 éven belül, a (2) bekezdésben meghatározott jogszabályban kell kijelölni.
(5) A védőövezet kiterjedését meghatározó jogszabály hatálybalépése előtt jogszerűen megkezdett
tevékenységek folytatását a felmentésre [24. § (3) bekezdés b) pontja] vonatkozó szabály alkalmazásával
biztosítani kell.
1.3.4. Védett természeti területre vonatkozó szabályok
31. § Tilos a védett természeti terület állapotát (állagát) és jellegét a természetvédelmi célokkal ellentétesen
megváltoztatni.
32. § (1) A védett természeti területen lévő erdő elsődlegesen védelmi rendeltetésű.
(2) Az e törvény hatálybalépése után védett természeti területté nyilvánított erdők esetében a már meglévő
üzemterv érintett részét a védetté nyilvánítást követően az erdészeti hatóság haladéktalanul, a természetvédelmi
hatóság szakhatósági közreműködésével felülvizsgálja és szükség szerint módosítja.
(3) E törvény hatálybalépése előtt védett természeti területté nyilvánított erdők üzemterveit – ha azokat a védetté
nyilvánítás előtt hagynák jóvá – az erdészeti hatóság a törvény hatálybalépésétől számított 1 éven belül a
természetvédelmi hatóság szakhatósági közreműködésével felülvizsgálja és szükség szerint módosítja.
33. § (1) Fokozottan védett természeti területen lévő erdőben erdőgazdálkodási beavatkozás csak a
természetvédelmi kezelés részeként, a kezelési tervben [36. § (3) bekezdés] foglaltakkal összhangban, a
természetvédelmi hatóság hozzájárulásával végezhető.
(2) Védett természeti területen lévő erdőben kerülni kell a teljes talaj-előkészítést és a vágásterületen az égetést.
(3) Védett természeti területen lévő erdőben, a kezelési tervben foglaltakkal összhangban
8. Mellékletek
454 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
a) erdőnevelést a természetes erdőtársulások fajösszetételét és állományszerkezetét megközelítő,
természetkímélő módszerek alkalmazásával,
b) erdőfelújítást a termőhelynek megfelelő őshonos fajokkal és – az (5) bekezdés a) pontja kivételével –
természetes felújítási (fokozatos felújító vágás, szálalás, szálaló vágás) módszerekkel kell végezni.
Védett természeti területen erdőtelepítés kizárólag őshonos fafajokkal, természetkímélő módon és a termőhely
típusra jellemző elegyarányoknak megfelelően végezhető.
(4) Védett természeti területen lévő erdőben a fakitermelést vegetációs időszak alatt csak kivételesen indokolt
esetben (pl. növényegészségügyi okból), a természetvédelmi hatóság hozzájárulásával lehet végezni.
(5) Védett természeti területen lévő erdőben
a) tarvágás csak nem őshonos fafajokból álló, vagy természetes felújulásra nem képes állományokban –
összefüggően legfeljebb 3 hektár kiterjedésben – engedélyezhető,
b) a fokozatos felújítást követő végvágás összefüggő kiterjedése az 5 hektárt nem haladhatja meg,
c) a végvágással, illetve tarvágással érintett erdőterülethez kapcsolódó állományrészekben további végvágásra,
illetve tarvágásra csak akkor kerülhet sor, ha a korábban véghasznált területen az erdőfelújítás befejeződött.
(6) A (5) bekezdés a)–b) pontjaiban meghatározott tar-, illetve végvágás kiterjedése növényegészségügyi okból
és az újulat fennmaradása érdekében, vagy természetvédelmi indok alapján kivételesen meghaladhatja az ott
meghatározott területnagyságot.
(7) Védett természeti területen lévő, nem őshonos fafajokból álló erdőben a természetközeli állapot kialakítására
a pótlás, az állománykiegészítés, az erdőszerkezet átalakítása, a fafajcsere, az elegyarány-szabályozás és a
monokultúrák felszámolása útján kell törekedni.
(8) Véghasználat a (6) és a (7) bekezdésben meghatározott kivétellel csak a biológiai vágásérettséghez közeli
időpontban végezhető.
34. § (1) A miniszter kezdeményezésére – a természet védelméhez fűződő érdekből külön törvény szerinti
különleges rendeltetésű vadászterületté nyilvánítható az a vadászterület, vagy annak az a része, ahol
a) fokozottan védett természeti terület,
b) nemzeti park,
c) bioszféra-rezervátum vagy erdőrezervátum,
d) nemzetközi természetvédelmi egyezmény hatálya alá tartozó terület található.
(2) A természet védelméhez fűződő érdekből különleges rendeltetésű vadászterületté nyilvánításra, a vad
védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló törvény rendelkezései az irányadóak.
(3) A természet védelméhez fűződő közérdekből különleges rendeltetésű vadászterületté nyilvánított területeken
a vad állományszabályozását, a vadászatot az igazgatóság kezdeményezésére, illetve az általa meghatározott
természetvédelmi feltételekkel a vadászati hatóság határozata alapján a vadászatra jogosult köteles elvégezni.
(4) Ha a védett természeti érték megóvása más módon nem érhető el, az igazgatóság kezdeményezésére a
vadászati hatóság állományszabályozást rendel el.
35. § (1) Védett természeti területen a 7. § (2) bekezdésében foglaltakon túl
a) tilos olyan épületet, építményt, nyomvonalas létesítményt, berendezést létesíteni vagy üzembe helyezni,
amely annak jellegét és állapotát veszélyezteti, károsítja, vagy ott a tájképi egységet megbontja;
b) gondoskodni kell a vadon élő szervezetek, életközösségeik, a biológiai sokféleség fennmaradásához
szükséges természeti feltételek, így többek között a talajviszonyok, vízháztartás megőrzéséről;
8. Mellékletek
455 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
c) a terület vagy annak meghatározott része felett a természetvédelmi hatóság kezdeményezésére vagy
szakhatósági hozzájárulásával repülés számára tiltott vagy korlátozott légteret kell kijelölni.
(2) Az (1) bekezdésben meghatározott kötelezettségek teljesítésére a természetvédelmi hatóság. vagy
megkeresésére az arra hatáskörrel rendelkező hatóság kötelezi az érdekelteket, és meghatározza a kötelezettség
teljesítésének módját, így különösen a tevékenység abbahagyását, az eredeti állapot helyreállítását, valamint
határidejét.
(3) Védett természeti területen lévő termőföld hasznosítási kötelezettségét a természetvédelmi hatóság függeszti
fel.
36. § (1) A védett természeti területen a természetvédelmi kezelési módokat, korlátozásokat és tilalmakat,
továbbá az egyéb kötelezettségeket a védetté nyilvánító jogszabályban kell megállapítani.
(2) Természetvédelmi kezelésnek minősül a védett természeti érték, terület felmérését és nyilvántartását,
megóvását, őrzését, fenntartását, bemutatását, valamint helyreállítását célzó valamennyi tevékenység.
(3) Valamennyi védett természeti területre – az ott tevékenységet folytatókra kötelező erejű kezelési tervet kell
készíteni. A kezelési tervet 10 évenként felül kell vizsgálni.
(4) A kezelési tervek készítésére, tartalmára, jóváhagyására, a terv készítésére kötelezettre vonatkozó
szabályokat a miniszter rendeletben állapítja meg.
37. § (1) Védett természeti területen lévő közúton a közlekedést (tartózkodást) ha az a védett természeti területet
vagy értéket zavarja, veszélyezteti, károsítja – a természetvédelmi hatóság kezdeményezésére az útügyi hatóság
korlátozza vagy megtiltja. Helyi közút esetében a korlátozást vagy tilalmat a jegyző rendeli el.
(2) Védett természeti területen vagy annak meghatározott részén a közlekedést és a tartózkodást, az (1)
bekezdésben foglalt kivétellel – ha a védelem érdekei szükségessé teszik – a természetvédelmi hatóság
korlátozhatja, illetve megtilthatja.
(3) Védett természeti terület károsítása, veszélyeztetése vagy jogellenes zavarása esetén a természetvédelmi
hatóság köteles az ilyen magatartás tanúsítóját a tevékenység folytatásától eltiltani.
(4) Védett természeti területen a hatáskörrel rendelkező hatóság – szükség esetén a természetvédelmi hatóság
kezdeményezésére – építési, telekalakítási tilalmat, illetőleg egyéb, jogszabályban meghatározott használati
korlátozást köteles elrendelni.
(5) Külterületi védett természeti terület belterületbe csak akkor vonható, ha a település belterülete is védett
természeti terület.
38. § (1) Védett természeti területen a természetvédelmi hatóság engedélye szükséges különösen:
a) kutatás, gyűjtés, kísérlet végzéséhez;
b) a gyep feltöréséhez, felújításához, felülvetéséhez, öntözéséhez, legeltetéshez, kaszáláshoz;
c) a terület helyreállításához, jellegének, használatának megváltoztatásához;
d) termőföldnek nem minősülő földterület rendeltetésének, termőföld művelési ágának a megváltoztatásához;
e) az erdőről és az erdő védelméről szóló törvény hatálya alá nem tartozó fa, facsoport, fasor, fás legelőn lévő fa
kivágásához, telepítéséhez;
f) nád és más vízinövényzet égetéséhez, irtásához. Gyep- és parlagterület, tarló és szalma égetéséhez, valamint –
a kijelölt és kiépített tűzrakóhely kivételével – erdőterületen tűz gyújtásához;
g) növényvédő szerek. bioregulátorok és egyéb irtószerek, valamint a talaj termékenységét befolyásoló vegyi
anyagok felhasználásához;
h) horgászathoz;
8. Mellékletek
456 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
i) közösségi és tömegsportesemények rendezéséhez, sportversenyhez, technikai jellegű sporttevékenység
folytatásához.
(2) Az (1) bekezdés e) pontjában meghatározott eljárásban az erdészeti hatóság szakhatósági hozzájárulását be
kell szerezni.
(3) Növény- és állategészségügyi karantén fertőzés és járványhelyzet elhárítása során, az (1) bekezdés g) pontja
szerinti eljárás lefolytatása helyett, a természetvédelmi hatóságnak egyidejűleg be kell jelenteni a felhasználandó
készítmény faj táj át.
(4) A kezelési terv meghatározhatja a védett természeti területen folytatandó tevékenységnek azokat a feltételeit,
amelyek teljesítése a 38. § (1) bekezdésében meghatározott engedély beszerzése alól mentesít.
39. § (1) Védett természeti területre közvetlen kihatással lévő vagy azt közvetlenül érintő más hatósági eljárás
során a természetvédelmi hatóság szakhatóságként működik közre, így különösen:
a) földrészlet megosztása, alakjának, terjedelmének megváltoztatása;
b) telekalakítás, területfelhasználás, építés, létesítés és használatbavétel;
c) nyomvonalas létesítmény és földmű építése;
d) vízimunka, vízilétesítmény és vízhasználat;
e) ipari, mezőgazdasági, szolgáltatási tevékenység végzéséhez szükséges telep létesítésének engedélyezése
során;
f) az erdészeti, vadászati, halászati hatósági eljárásokban;
g) bányatelek megállapításának, módosításának, az ásványi nyersanyag feltárására, kitermelésére, valamint a
meddőhányó hasznosítására, a kitermelés szünetelésére, a bánya bezárására vonatkozó műszak üzemi tervek és a
tájrendezési terv jóváhagyásának. továbbá a bányászati létesítmények építésének és üzembe helyezésének,
valamint egyes gépek és berendezések bányabeli használatának engedélyezésekor, továbbá a bányászattal
összefüggő vízjogi hatósági eljárásokban;
h) termőföld más célú hasznosításának;
i) külön jogszabályban meghatározott veszélyes anyag átszállításának, tárolásának engedélyezésekor.
(2) A külön jogszabályban meghatározott, környezetvédelmi szempontból történő határértékek megállapítására
vonatkozó hatósági eljárásokban – ha az védett természeti területet érint – az igazgatóság szakhatóságként
működik közre.
40. § (1) Fokozottan védett természeti területen a 38. § (1) bekezdésében foglaltakon túl az igazgatóság
engedélye kell a területre történő belépéshez, kivéve – feladatuk ellátásához szükséges mértékben – a külön
jogszabályok alapján erre feljogosított személyeket.
(2) Fokozottan védett természeti területen csak természetvédelmi kezelés, a 38. § (1) bekezdése alapján
engedélyezett tevékenység, továbbá – a lehetőséghez képest – a természetvédelmi hatósággal egyeztetett
közvetlen élet- és vagyonvédelmi beavatkozás végezhető.
41. § (1) A tulajdonos, vagyonkezelő, használó köteles tűrni a természetvédelmi hatóságnak a védett természeti
érték és terület oltalma, tudományos megismerése, bemutatása érdekében végzett tevékenységét, így különösen
a természetvédelmi érték megközelítését, bemutatását, őrzését, állapotának ellenőrzését, és a hatósági
tájékoztató, valamint eligazító táblák elhelyezését.
(2) A tulajdonos, vagyonkezelő, használó köteles tűrni. hogy a természetvédelmi hatóság a természeti érték
oltalma, tudományos megismerése érdekében ingatlanát időlegesen használja, arra használati jogot szerezzen,
vagy tulajdonjogát egyébként korlátozza.
(3) Az (1)–(2) bekezdésekben meghatározott tevékenységekkel okozott tényleges kárt meg kell téríteni.
Védett növény- és állatfajok, társulások
8. Mellékletek
457 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
42. § (1) Tilos a védett növényfajok egyedeinek veszélyeztetése, engedély nélküli elpusztítása, károsítása,
élőhelyeinek veszélyeztetése, károsítása.
(2) Gondoskodni kell a védett növény- és állatfajok, társulások fennmaradásához szükséges természeti
feltételek, így többek között a talajviszonyok, vízháztartás megőrzéséről.
(3) Az igazgatóság engedélye szükséges védett, illetve – ha nemzetközi egyezmény vagy jogszabály másként
nem rendelkezik – nemzetközi egyezmény hatálya alá tartozó növényfaj:
a) egyedének, virágának, termésének vagy szaporításra alkalmas szervének gyűjtéséhez;
b) egyedének birtokban tartásához, adásvételéhez, cseréjéhez;
c) egyedének külföldre viteléhez, az országba behozatalához, az országon való átszállításához:
d) egyedének preparálásához;
e) egyedének betelepítéséhez, visszatelepítéséhez, kertekbe, botanikus kertekbe történő telepítéséhez,
termesztésbe vonásához;
f) egyedével vagy egyedén végzett nemesítési kísérlethez;
g) egyedének biotechnológiai célra történő felhasználásához;
h) természetes állományai közötti mesterséges géncseréjéhez.
(4) Védett növényfajokból álló gén- és szaporítóanyag bank létrehozásához, védett növényfaj gén- és
szaporítóanyag bankban történő elhelyezéséhez az igazgatóság engedélye szükséges.
(5) Védett fasorban lévő, valamint egyes védett fák és cserjék természetes állapotának megváltoztatásához,
kivágásához a természetvédelmi hatóság engedélye szükséges. A természetvédelmi hatóság az engedélyről – a
cserjék esetének kivételével – tájékoztatja az erdészeti hatóságot.
(6) Fokozottan védett növényfaj egyedének, virágának, termésének vagy szaporításra alkalmas szervének
eltávolításához, elpusztításához, megszerzéséhez az igazgatóság engedélye szükséges.
(7) Fokozottan védett vagy nemzetközi egyezmény hatálya alá tartozó növényfajok esetén a (3), illetőleg (6)
bekezdés szerinti engedély csak természetvédelmi vagy más közérdekből adható meg.
(8) Fokozottan védett fajok esetében a (3) bekezdés c), j), g), h) pontjaiban meghatározott tevékenységek
engedélyezése során első fokon a Minisztérium jár el.
43. § (1) Tilos a védett állatfajok egyedének zavarása, károsítása, kínzása, elpusztítása, szaporodásának és más
élettevékenységének veszélyeztetése, lakó-, élő-, táplálkozó-, költő-, pihenő- vagy búvóhelyeinek lerombolása,
károsítása.
(2) Az igazgatóság engedélye szükséges védett, illetve – ha nemzetközi egyezmény vagy jogszabály másként
nem rendelkezik – nemzetközi egyezmény hatálya alá tartozó állatfaj
a) állományának szabályozásához;
b) egyedeinek gyűjtéséhez, befogásához, elejtéséhez, birtokban tartásához, idomításához;
c) egyedeinek mesterséges szaporításához;
d) egyedének kikészítéséhez, preparálásához, a preparátumok birtokban tartásához;
e) egyedének élőállat gyűjteményben történő tartásához;
f) hazai állatfaj-állományának külföldi állományból származó egyeddel történő kiegészítéséhez;
g) állományai közötti mesterséges géncseréhez;
8. Mellékletek
458 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
h) egyedének cseréjéhez, adásvételéhez;
i) egyedének külföldre viteléhez, onnan történő behozatalához, az országon való átszállításához;
j) egyede visszatelepítéséhez, betelepítéséhez;
k) kártételének megelőzése érdekében riasztási módszer alkalmazásához;
l) egyede fészkének áttelepítéséhez;
m) egyedének háziasításához.
(3) A (2) bekezdésben meghatározott engedély a külön jogszabályok szerinti állategészségügyi engedélyek
beszerzése alól nem mentesít.
(4) Fokozottan védett, illetve nemzetközi egyezmény hatálya alá tartozó állatfajok esetén a (2) bekezdés szerinti
engedély csak természetvédelmi vagy más közérdekből adható meg. Nemzetközi egyezmény hatálya alá tartozó
állatfaj esetében akkor is megadható az engedély, ha az a természetvédelem érdekeivel nem ellentétes.
(5) Fokozottan védett fajok esetében a (2) bekezdés c), f), g), i), j), m) pontjaiban meghatározott tevékenységek
engedélyezése során első fokon a Minisztérium jár el.
(6) A (2) bekezdés b) pontjában meghatározott védett állat befogására, elejtésére irányuló hatósági eljárásban a
vadászati, illetve a halászati hatóság szakhatóságként működik közre.
44. § (1) Az igazgatóság engedélye szükséges állatgyűjtemények. állatkertek, illetve egyéb vadon élő védett
állatok tartására, idomítására szolgáló létesítmények, telephelyek kialakításához, fenntartásához,
üzemeltetéséhez.
(2) Elhullott, elejtett védett állat egyedét a megtalálónak – ha e törvény másként nem rendelkezik – az
igazgatósághoz be kell jelentenie, illetve be kell szolgáltatnia.
(3) Fokozottan védett növény- és állatfaj élőhelye körül – a miniszter által rendeletben meghatározottak szerint
és mértékben – használati, gazdálkodási korlátozást rendelhet el az igazgatóság. A kártalanításra a 72. §
rendelkezései az irányadóak.
(4) A védett növény- és állatfajok védelmére. tartására, bemutatására. hasznosítására vonatkozó részletes
szabályokat, feltételeket a Kormány rendeletben állapítja meg.
45. § (1) A visszatelepülő élő szervezetek védetté nyilvánítására a 24. § (2) bekezdését és a 25. § (4) bekezdését
megfelelően alkalmazni kell.
(2) A miniszter eltérő rendelkezéséig a visszatelepülő élő szervezetekre a 42–44. §-ok rendelkezéseit kell
alkalmazni.
(3) Védett, illetve fokozottan védett fajnak minősülnek a védett, illetve fokozottan védett növényfajok, illetőleg
állatfajok kereszteződései (hibridjei). Az ilyen fajok védettségére a magasabb védettségi szinthez tartozó
szülőfajra vonatkozó szabályok az irányadóak.
46. § (1) Régi hazai (őshonos) háziállatfaj és fajta az, amelynek kialakulása a Kárpátmedence természetföldrajzi
területén történt, vagy tartása, tenyésztése történelmi múltra tekint vissza.
(2) A védett régi hazai háziállatfajok és fajták megőrzésére, egyedei törzskönyvezésére vonatkozó szabályokat,
tenyésztési és teljesítményvizsgálati elveket a földművelésügyi miniszter és a miniszter együttes rendeletben
állapítja meg.
47. § (1) A védett és fokozottan védett életközösségekre vonatkozó korlátozások és tilalmak körét a Kormány
rendeletben állapítja meg. Eltérő rendelkezés hiányában e fejezet rendelkezései értelemszerűen irányadóak a
védett életközösségekre is.
(2) A védett növény- és állatfajnak nem minősülő védett élő szervezetekre a 42–44. §-ok, valamint az (1)
bekezdés rendelkezéseit megfelelően alkalmazni kell.
8. Mellékletek
459 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1.3.5. A barlangok védelme
48. § (1) Barlang védettsége kiterjed bejáratára, teljes járatrendszerére, a befoglaló kőzetére, képződményeire,
formakincsére, bármilyen halmazállapotú kitöltésére, természetes élővilágára, továbbá a mesterségesen
létrehozott, bejárati vagy barlangrészeket összekötő szakaszára.
(2) Azokat a teljesen vagy túlnyomóan mesterséges üregeket, amelyeknek a felületén utólag létrejött szakmai,
tudományos szempontból jelentős képződmények alakultak ki, vagy természetvédelmi szempontból kiemelkedő
jelentőségűek, a miniszter rendelettel védetté nyilváníthatja. A védetté nyilvánított mesterséges üregekre e
fejezet előírásait kell megfelelően alkalmazni.
(3) Barlang vagy a (2) bekezdés szerinti üreg védettségét, vagy fokozott védettségét a miniszter rendeletben
feloldhatja. ha a védelmének, fokozott védelmének fenntartásához természetvédelmi érdek többé nem fűződik.
(4) Ha a barlang természetes állapotának fenntartása szükségessé teszi, felszíni területére jogszabály, az
igazgatóság. vagy az igazgatóság kezdeményezésére más, hatáskörrel rendelkező hatóság korlátozást rendelhet
el, illetve az védett természeti területté nyilvánítható. Felszíni területnek minősül a földfelszínnek az a része,
amely a barlang természetes állapotára közvetlen kihatással van.
(5) Barlang védőövezetét a felszíni területen a miniszter jogszabályban állapítja meg, és ebben rendelkezik a
védőövezetre irányadó korlátozásokról is.
(6) Barlangot, barlangszakaszt a népjóléti miniszter által jogszabályban kijelöltek szerint – a Minisztérium
szakhatósági hozzájárulásával – határozatban gyógybarlanggá nyilváníthat. Egyidejűleg meghatározhatja a
gyógybarlang éghajlati tényezőinek védelme és a gyógyítás zavartalanságának biztosítása érdekében szükséges
intézkedéseket.
(7) A gyógybarlanggá nyilvánítás és gyógyászati célú hasznosítás feltételeit és eljárási rendjét a népjóléti
miniszter a miniszterrel együttes rendeletben határozza meg.
49. § (1) A barlangokat és a 48. § (5) bekezdése szerinti védőövezetet az ingatlannyilvántartásban, külön
jogszabályokban meghatározottak szerint – az igazgatóság kezdeményezése alapján – fel kell tüntetni.
(2) A barlangokról – az ingatlan-nyilvántartástól függetlenül – közhiteles nyilvántartást kell vezetni, az ennek
vezetésére jogosult szervet, illetve a nyilvántartás tartalmát és vezetésének módját a miniszter rendeletben
határozza meg.
(3) Barlang, illetve barlangszakasz felfedezését nyolc napon belül be kell jelenteni az igazgatóságnak.
50. § (1) Az ingatlan tulajdonosa (vagyonkezelője, használója) tűrni köteles, hogy az igazgatóság, illetve az
általa erre feljogosított személyek, továbbá az állam tulajdonosi jogait gyakorló szerv felhatalmazásával eljáró
személyek a barlangot megközelítsék, az idegenforgalom számára kiépített barlangot meglátogassák. Az e
tevékenység során okozott tényleges kárt az ingatlantulajdonos (vagyonkezelő, használó) részére meg kell
téríteni.
(2) A barlangbejáratot az ingatlantulajdonos (vagyonkezelő, használó) nem veszélyeztetheti, nem rongálhatja
meg, nem tömheti el, nem zavarhatja a barlangot élőhelyül használó állatokat, és nem akadályozhatja a barlang
hasznosítását.
(3) A barlang bejáratának biztonságáról, ha szükséges szakszerű lezárásáról az igazgatóság gondoskodik.
(4) Az (1) bekezdésben foglaltak biztosítására az igazgatóságot szolgalmi jog illeti meg, illetve annak az
ingatlannak a tulajdonosát (vagyonkezelőjét, használóját), amelyről a barlang nyílik, szolgalmi jog terheli
(szolgáló telek). Ennek tényét az ingatlan-nyilvántartásba – az igazgatóság kezdeményezésére – be kell
jegyezni.
51. § (1) A Minisztérium engedélye szükséges
a) barlang, barlangszakasz hasznosításához, illetve a hasznosítási mód megváltoztatásához;
b) barlang, barlangszakasz kiépítéséhez;
8. Mellékletek
460 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
c) barlangi képződmények kimentéséhez, hasznosításához, értékesítéséhez, külföldre juttatásához.
(2) Gyógybarlang esetében az (1) bekezdés a) pontja szerinti gyógyászati hasznosításra vagy ennek
módosítására irányuló eljárásban a népjóléti miniszter által a gyógybarlanggá nyilvánításra [48. § (6) bekezdés]
jogszabályban kijelölt szerv szakhatósági hozzájárulását be kell szerezni.
(3) Az igazgatóság engedélye szükséges a barlangban végzett, az (1) bekezdés hatálya alá nem tartozó
tevékenységhez, továbbá a barlang állagára, állapotára, természetes élővilágára kiható valamennyi tevékenység
megkezdéséhez, így különösen:
a) jogszabályban meghatározott barlangok látogatásához;
b) barlangban, barlangszakaszban végzendő kutatáshoz, kísérlethez, gyűjtéshez;
c) barlangi búvármerüléshez;
d) az (1) bekezdés b) pontja kivételével műszaki beavatkozáshoz, így különösen bejárat vagy barlangszakasz
lezárásához, műtárgy elhelyezéséhez, azok felújításához, helyreállításához;
e) filmezéshez, elektronikus képrögzítéshez;
f) a védőövezetet megállapító miniszteri rendeletben [48. § (5) bekezdés] meghatározott tevékenységekhez.
(4) A miniszter rendeletben határozza meg az (1) bekezdés b) pontjában meghatározott barlang, barlangszakasz
kiépítése körébe tartozó műtárgyak és tevékenységek körét, valamint azokat a barlangokat, amelyeknek
látogatása a (3) bekezdés a) pontja alapján engedélyköteles. A (3) bekezdés a) pontja alapján látogatási
engedélyhez kötött barlangokban történő túravezetés, valamint a barlangok kutatásának képesítési feltételeit a
miniszter rendeletben állapítja meg.
(5) Barlangban végzendő robbantáshoz, vízjogi engedélyhez kötött tevékenység megkezdéséhez az igazgatóság
szakhatósági hozzájárulását be kell szerezni.
(6) Az igazgatóság hozzájárulása szükséges a barlang védőövezetében végzendő valamennyi tevékenységhez,
így különösen:
a) az építési, fennmaradási engedély kiadásához;
b) vegyi anyag tárolásához, felhasználásához, illetve hulladék elhelyezéséhez;
c) területfelhasználás, telekalakítás engedélyezéséhez;
d) ipari, mezőgazdasági, erdőgazdasági, szolgáltató tevékenység gyakorlásához szükséges telep létesítéséhez,
berendezéseinek felújításához, az alkalmazott technológia megváltoztatásához;
e) nyomvonalas létesítmény és földmű építéséhez; a védőövezetet megállapító miniszteri rendeletben [48. § (5)
bekezdés] meghatározott tevékenységekhez.
1.3.6. Védett ásványi képződményekre vonatkozó szabályok
52. § (1) A ritka, különleges nagyságú, kifejlődésű, vagy szakmai, tudományos szempontból kiemelkedő
jelentőségű ásványok, ásványtársulások (a továbbiakban együtt: ásványok) és ősmaradványok körét, pénzben
kifejezett értékét a miniszter rendeletben állapítja meg.
(2) A védett ásványokat, ősmaradványokat lehetőleg eredeti helyükön kell megőrizni, ha ez nem lehetséges,
akkor a legkisebb károsodást okozó módszerrel a lelőhelyről eltávolítva, úgy kell elhelyezni, hogy az oktatási,
tudományos és bemutatási célokat szolgáljon.
(3) A bányászati tevékenység során feltárt védett ásványokat, ősmaradványokat az igazgatóságnak be kell
jelenteni, és lehetővé kell tenni a leletmentést.
(4) Védett ásványok, ősmaradványok gyűjtéséhez és forgalomba hozatalához az igazgatóság engedélye
szükséges.
8. Mellékletek
461 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1.4. IV. rész A természet védelmének tervezési és szervezeti rendszere
1.4.1. A természet védelme és a területi tervezés
53. § (1) A természet védelmével, a biológiai sokféleség megőrzésével kapcsolatos állami feladatok és politika
meghatározása, a természeti és táji értékek, természetes élőhelyek, vadon élő növény- és állatfajok, valamint
más természeti értékek felmérésének, értékelésének, védelmének és helyreállításának biztosítása, az ezzel
kapcsolatos tevékenységek összehangolása érdekében a Nemzeti Környezetvédelmi Program (Kt. 40. §) részét
képező Nemzeti Természetvédelmi Alaptervet (a továbbiakban: Alapterv) kell készíteni.
(2) Az Alapterv tartalmazza:
a) az ország természeti területei állapotának általános leírását, a biológiai sokféleség megőrzése szempontjából
jelentős folyamatok, tevékenységek meghatározását;
b) a természeti értékek és területek megóvására vonatkozó általános követelményeket, ágazati és ágazatközi
feladatokat;
c) a védett természeti értékek és területek megóvásának, továbbá újabb védett természeti területek létesítésének
hosszú és középtávú szempontjait:
d) az ökológiai hálózat és az ökológiai (zöld) folyosók kialakításának és fenntartásának hosszú és középtávú
szempontjait;
e) az érzékeny természeti területek, rendszerek kialakításának és fenntartásának hosszú és középtávú
szempontjait;
f) a természet védelmének az a)–e) pontokhoz kapcsolódó legfontosabb feltételrendszereit, intézkedési elveit;
g) a természet védelme kutatás-fejlesztési, oktatási, bemutatási, népszerűsítési feladatainak hosszú és középtávú
programját;
h) a természeti értékek és területek megfigyelését, adatgyűjtését, nyilvántartását és értékelését végző rendszer
kiépítésének és fenntartásának elveit.
(3) A (2) bekezdés d) és e) pontjában meghatározott
a) ökológiai (zöld) folyosó a természeti és természetközeli területek között, a biológiai kapcsolatot biztosító
vagy ezt elősegítő területek, sávok és mozaikok láncolatát;
b) ökológiai hálózat a természeti, természetközeli területek, valamint védett természeti területek és
védőövezetük ökológiai folyosókkal biztosított biológiai kapcsolatainak egységes elnevezését jelenti; továbbá az
c) érzékeny természeti terület az olyan extenzív művelés alatt álló terület, amely a természetkímélő gazdálkodási
módok megőrzését, fenntartását, ezáltal az élőhelyek védelmét, a biológiai sokféleség fennmaradását, a tájképi
és kultúrtörténeti értékek megóvását szolgálja.
(4) A miniszter az Alapterv végrehajtása érdekében, szükség szerint:
a) regionális,
b) adott tájra vagy védett természeti területre,
c) természeti értékekre vonatkozó tervet készít, készíttet, illetőleg kezdeményezi annak elkészítését.
(5) A miniszter az Alapterv végrehajtása érdekében rendeletben szabályozza az ökológiai folyosó és az
ökológiai hálózat létesítésére vonatkozó előírásokat. Az érzékeny területek létesítésére vonatkozó előírásokat a
miniszter a fóldművelésügyi miniszterrel együttes rendeletben szabályozza.
8. Mellékletek
462 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
54. § (1) Területrendezési, területfejlesztési, vízrendezési, meliorációs és a táj jellegét megváltoztató egyéb terv
jóváhagyására, módosítására a külön jogszabályok rendelkezései szerint, a Minisztérium, illetve az igazgatóság
bevonásával kerülhet sor.
(2) Ha az (1) bekezdésekben meghatározott tervek hatósági eljárás keretében kerülnek elfogadásra.
jóváhagyásukhoz, módosításukhoz az ott megjelölt szervek szakhatósági hozzájárulása szükséges.
(3) Település külterületét a 7. § (3) bekezdése, valamint a 37. § (5) bekezdése figyelembevételével, továbbá az
Alaptervvel és a település környezetvédelmi programjával összhangban lehet belterületbe sorolni.
(4) Település külterületének belterületbe vonásához az igazgatóság előzetes véleménye szükséges. A külterület
bevonásáról szóló önkormányzati rendelet egy elfogadott példányát meg kell küldeni az igazgatóságnak.
55. § (1) A települési önkormányzat – fővárosban a fővárosi önkormányzat – az illetékességi területén található
helyi jelentőségű védett természeti területek fenntartására tervet készít. A tervnek az országos, a regionális
tervekkel összhangban kell lennie. A tervet a települési önkormányzat képviselő-testülete, a fővárosban és a
megyei jogú városban a közgyűlés (a továbbiakban együtt: képviselő-testület) rendelettel fogadja el.
(2) A tervek előterjesztéséhez az igazgatóság előzetes véleménye szükséges. Az elfogadott önkormányzati
természetvédelmi terv egy példányát meg kell küldeni az igazgatóságnak.
1.4.2. A természetvédelem állami szervezete
56. § A miniszter
a) irányítja a törvényben vagy kormányrendeletben feladatkörébe utalt, a természet védelmével kapcsolatos
tevékenységeket;
b) irányítja a természetvédelem területi államigazgatási szerveit;
c) közreműködik a természet védelmére irányuló nem állami kutatások megszervezésében:
d) gondoskodik a természet védelmével kapcsolatos állami kutatások tervezéséről, koordinálásáról, az
állapotfelvételi és folyamatos információs, megfigyelő és értékelő (monitoring) rendszerek kialakításáról,
működéséről;
e) irányítja a nemzetközi kötelezettségvállalásokból fakadó, a természet védelmével kapcsolatos feladatok
végrehajtását;
f) terveket készít és készíttet a természet védelmével kapcsolatban;
g) az e törvényben és más jogszabályokban meghatározott esetben hatósági jogkört gyakorol;
h) a természet védelme érdekében együttműködik a társadalom önszerveződő csoportjaival. érdekképviseleti
szervezeteivel;
i) közreműködik a természet védelmével kapcsolatos oktatási, ismeretterjesztési tevékenységek irányításában,
valamint a természetvédelmi ismeretek oktatási tanrendbe illesztésében.
57. § (1) A természetvédelmi igazgatás feladatait e törvény és más jogszabályok rendelkezései alapján a
miniszter irányítása alatt álló hivatali szervezet, továbbá az igazgatóságok. a települési önkormányzat és szervei,
valamint a jegyző látják el.
(2) Az igazgatóságok feladat- és hatáskörét a Kormány, illetékességi területét a miniszter rendeletben állapítja
meg.
58. § A természetvédelmi hatósági feladatokat első fokon
a) a települési önkormányzat államigazgatási, hatósági hatáskörébe nem tartozó ügyekben az igazgatóság.
b) a települési önkormányzat államigazgatási, hatósági hatáskörébe tartozó ügyekben a jegyző [az a) és a b)
pontok együtt: természetvédelmi hatóság] látja el.
8. Mellékletek
463 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
59. § (1) A természeti értékek és területek, különösen a védett természeti értékek és területek őrzése, megóvása,
károsításának megelőzése érdekében – egyenruhával és szolgálati lőfegyverrel ellátott tagokból álló –
Természetvédelmi Őrszolgálat működik valamennyi igazgatóság szervezetében.
(2) A Természetvédelmi Őrszolgálat tagjainak, valamint az igazgatóság részéről eljáró hatósági személyeknek a
jogait és kötelezettségeit külön törvény határozza meg.
(3) A kizárólag honvédelmi célokat szolgáló és honvédelmi szervek kezelésében álló ingatlanok területére
történő belépését – a halaszthatatlan eljárási cselekmények kivételével – a természetvédelmi őr előzetesen
egyezteti a kezelő szervvel.
(4) Az (1)–(2) bekezdésben meghatározott keretek között a Természetvédelmi Őrszolgálatra, valamint az
igazgatóság részéről eljáró hatósági személyek körére vonatkozó részletes szabályokat a Kormány rendeletben
állapítja meg. A Természetvédelmi Őrszolgálat szolgálati szabályzatát a miniszter rendeletben határozza meg.
1.4.3. Az ügyész szerepe a természetvédelemben
60. § (1) Az ügyész a büntetőeljárásról szóló törvényben meghatározottak szerint jár el a természeti területek,
értékek, különösen a védett természeti területek és értékek a Büntető Törvénykönyvben tilalmazott módon való
megsértése esetén.
(2) Természeti érték, terület, valamint védett természeti terület veszélyeztetése, károsítása esetén az ügyész
keresetet indíthat a tevékenységtől való eltiltás, illetőleg a tevékenységgel okozott kár megtérítése iránt.
(3) Az ügyész törvényességi felügyeleti jogkörében eljárva, a rá vonatkozó jogszabályok alapján különös
figyelemmel közreműködik a természetvédelmi hatóságok eljárásai és döntései törvényességének
biztosításában.
Az önkormányzatok természetvédelmi feladatai
61. § (1) A megyei önkormányzat gondoskodik a megye területén található helyi jelentőségű védett természeti
területek védelmével kapcsolatos tevékenységek összehangolásáról.
(2) A megyei önkormányzat az (1) bekezdésben meghatározott feladatkörében:
a) javaslatot tesz helyi jelentőségű védett természeti területté nyilvánításra;
b) a települési önkormányzat felkérése alapján részt vesz a helyi jelentőségű védett természeti területté
nyilvánítás előkészítésében;
c) elősegíti a települési önkormányzatok természetvédelmi tevékenységét.
(3) A megyei önkormányzat a helyi jelentőségű védett természeti területek fenntartása érdekében a települési
önkormányzatokkal megállapodást köthet, vagy társulást hozhat létre.
62. § (1) Törvényben meghatározott esetekben természetvédelmi feladatokat települési önkormányzatok is
ellátnak.
(2) A helyi jelentőségű védett természeti terület fenntartásáról, természeti állapotának fejlesztéséről, őrzéséről a
védetté nyilvánító települési önkormányzat köteles gondoskodni.
(3) A települési önkormányzat a természet védelmének helyi-területi feladatai ellátására az önkormányzat
környezetvédelmi alapjában (Kt. 58. §) természetvédelmi célokat szolgáló részt hozhat létre.
63. § (1) A települési – fővárosban a fővárosi – önkormányzat képviselő-testülete önkormányzati
természetvédelmi őrszolgálatot működtethet.
(2) Az önkormányzati természetvédelmi őr feladata a helyi jelentőségű védett természeti terület védelme
érdekében a külön törvényben és az 59. § – ban meghatozott jogok gyakorlása és kötelezettségek teljesítése.
(3) Az (1)–(2) bekezdésekben foglalt keretek között az önkormányzati természetvédelmi őrszolgálat tagjaira
vonatkozó részletes szabályokat a Kormány rendeletben határozza meg. Az 59. § (4) bekezdésében
meghatározott szolgálati szabályzat hatálya az önkormányzati természetvédelmi őrre is kiterjed.
8. Mellékletek
464 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1.4.4. Az állampolgárok részvétele a természet védelmében
64. § (1) A Kt. 54–55. §-ában foglaltakon túl, a természet védelmével kapcsolatos ismereteket valamennyi
oktatási intézményben oktatni kell. azok a Nemzeti Alaptanterv részét képezik. Ezeknek az ismereteknek az
oktatásával – az állami, önkormányzati intézmények és más szervezetek bevonásával – elő kell segíteni, hogy a
társadalom természetvédelmi kultúrája növekedjen.
(2) Az ismeretterjesztés, oktatás, tudományos kutatás és az idegenforgalom részeként a védett természeti
területek látogatásának lehetőségét a bemutatásra alkalmas területeken és a védettség érdekeivel összhangban
biztosítani kell. Ennek érdekében az igazgatóságok oktatási bemutató létesítményeket tartanak fenn.
(3) Minden év május 10-e a Madarak és Fák Napja. E nap megemlékezéseinek, rendezvényeinek a lakosság –
különösen az ifjúság – természet védelme iránti elkötelezettségét kell szolgálnia.
65. § (1) A természeti területek és értékek jogellenes károsítása, veszélyeztetése esetén a természet védelme
érdekében a természetvédelmi célú társadalmi szervezetek jogosultak fellépni, és
a) állami szervektől, önkormányzatoktól a megfelelő és hatáskörükbe tartozó intézkedés megtételét kérni, vagy
b) a védett természeti érték, terület károsítója, veszélyeztetője ellen pert indítani.
(2) A (1) bekezdés b) pontja szerinti perben a felperes kérheti a bíróságot, hogy a veszélyeztetőt, károsítót
a) tiltsa el a jogsértő magatartástól;
b) kötelezze a kár megelőzéséhez szükséges intézkedések megtételére.
66. § (1) Az igazgatóságok, önkormányzatok természetvédelmi tevékenységét polgári természetőrök segíthetik.
(2) A polgári természetőr az igazolványában meghatározott területen jogosult
a) védett természeti területekre belépni;
b) szolgálati jelvényt és igazolványt használni;
c) természeti értéket veszélyeztető vagy károsító cselekményt elkövető személyt figyelmeztetni a
jogellenességre, illetve annak jogkövetkezményeire, valamint távozásra felszólítani;
d) a védett természeti területekről, értékekről, ezekkel kapcsolatos engedélyköteles tevékenységekről
tájékoztatást adni.
(3) A polgári természetőrökre vonatkozó részletes szabályokat a miniszter rendeletben állapítja meg.
1.4.5. Természetvédelmi információs rendszer
67. § (1) A természet védelmével kapcsolatos egységes, a nemzetközi követelményeknek is megfelelő
információs rendszert a miniszter az Országos Környezetvédelmi Információs Rendszer (Kt. 49. §) önálló
részeként működteti.
(2) A természetvédelmi hatóság eljárásához szükséges adatokat valamennyi hatóság, állami, önkormányzati
szervezet köteles a természetvédelmi hatóság rendelkezésére bocsátani.
(3) A védett természeti területek és értékek nyilvántartása, törzskönyvének vezetése – a miniszter által
rendeletben meghatározottak szerint – a Minisztérium feladata.
1.5. V. rész A természet védelmének tulajdoni és gazdasági alapjai
1.5.1. Tulajdonjogi rendelkezések
68. § (1) Kizárólagos állami tulajdonban áll és forgalomképtelen valamennyi barlang.
8. Mellékletek
465 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
(2) A védett növény- és állatfaj egyede, továbbá a védett ásványi képződmény állami tulajdonban áll.
(3) A 42–44. §-okban, valamint a 74. § (2) bekezdésében meghatározott engedélyekben rendelkezni kell a védett
növény- és állatfaj vagy a védett ásványi képződmény tulajdonjogáról.
(4) Az e törvény hatálybalépése előtt jogszerűen létesített gyűjteményekben, így különösen kertekben,
parkokban, állatkertekben található, védett növény- és állatfajok egyedei, védett ásványi képződmények
tulajdonjogára a korábbi rendelkezések az irányadóak.
(5) A barlang kivételével a védett természeti értékek és területek korlátozottan forgalomképesek. Külföldi
természetes és jogi személy védett természeti terület tulajdonjogát nem szerezheti meg.
(6) Védett természeti érték és terület tulajdonjogának változásakor az államot elővásárlási jog illeti meg,
amelyet az igazgatóság – más jogosultakat megelőzően – jogosult gyakorolni. Helyi jelentőségű védett
természeti terület esetében – sorrendben az igazgatóságot követően – a települési önkormányzatot is megilleti az
elővásárlási jog.
(7) Állami tulajdonban álló
a) védett természeti terület elidegenítése – a miniszter egyetértésével, legalább azonos természetvédelmi értékű
védett természeti területtel történő csere, vagy törvényben meghatározott más eset kivételével – nem lehetséges,
b) védett természeti érték elidegenítésére, a (3) bekezdésben meghatározottakon kívül, kizárólag akkor kerülhet
sor, ha az természetvédelmi célokat vagy közérdeket szolgál, és az elidegenítéssel a miniszter egyetértett.
1.5.2. Gazdasági és pénzügyi jogi előírások
69. § (1) A központi költségvetés, az elkülönített állami és fejezeti kezelésű pénzalapokkal összhangban
a) támogatja az Alaptervben meghatározott kiemelt természetvédelmi és a nemzetközi
kötelezettségvállalásokból adódó feladatok megoldását,
b) támogatja a természetvédelmet szolgáló intézkedéseket, különösen a természetvédelmi információs rendszer
kiépítése és működtetése, a közigazgatási ellenőrzés, az oktatás, ismeretterjesztés és tudatformálás, a kutatás, a
társadalmi természetvédelmi tevékenység területén.
(2) A természet védelme céljainak eléréséhez szükséges pénzügyi fedezetet elsősorban a központi
költségvetésben és a természet védelmét is szolgáló elkülönített állami és fejezeti kezelésű pénzalapokban,
különösen a Központi Környezetvédelmi Alapban kell biztosítani.
(3) A védett élő szervezetek, életközösségek, ásványi képződmények pénzben kifejezett értékét a miniszter
rendeletben állapítja meg.
70. § A védett természeti terület nevének, jelképének, illetve a természetvédelem jelképének felhasználásáért – a
jogosult és a felhasználó közötti polgári jogi szerződésben meghatározottak szerint – a felhasználó díjat köteles
fizetni.
1.5.3. Támogatások és kártalanítás
71. § (1) A védett természeti értékek és területek megőrzését állami támogatás nyújtásával, adókedvezmény
biztosításával, a természetkímélő gazdálkodást segítő hitelrendszerrel is támogatni kell.
(2) Támogatást kell biztosítani különösen:
a) a természetkímélő gazdálkodást folytatóknak,
b) élőhely rekonstrukciót, élőhely kialakítást végzőknek, kivéve, ha az erre irányuló kötelezettség
megállapítására szankcióként került sor.
(3) A támogatás eseteit, mértékét, feltételeit, a kifizetés módját – e törvény keretei között – a Kormány
rendeletben szabályozza.
8. Mellékletek
466 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
(4) A kötelezettségek megtartását – a támogatás megfizetésének feltételeként – az igazgatóság rendszeresen, de
évente legalább egy alkalommal ellenőrzi.
72. § (1) A védett természeti területeken természetvédelmi érdekből – az e törvény hatálybalépését követően –
elrendelt mező- és erdőgazdasági korlátozás, illetve tilalom esetén, vagy a termelésszerkezet jelentős
megváltoztatásának előírása következtében a tulajdonos tényleges kárát meg kell téríteni. A természeti kár
megelőzése és megakadályozása érdekében jogszerűen előírt korlátozás vagy tilalom kártalanítási igényt nem
keletkeztet.
(2) Amennyiben az ideiglenes védetté nyilvánítást annak indokolatlansága miatt nem követi végleges védetté
nyilvánítás, a tulajdonos részére az ideiglenes védetté nyilvánításból eredő tényleges kárt meg kell téríteni.
(3) Ha védett természeti területen kívül elrendelt természetvédelmi célú korlátozás, tilalom, egyéb hatósági
kötelezés miatt a tulajdonos jelentős mértékű termelésszerkezet változtatásra kényszerül, kártalanítására a (2)
bekezdésben meghatározottak az irányadóak. Az (1)–(3) bekezdés szerinti kártalanítás részletes szabályait a
Kormány rendeletben határozza meg.
1.5.4. Felelősségbiztosítás és biztosíték
73. § (1) Az a jogi személy, más szervezet, egyéni vállalkozó vagy mezőgazdasági tevékenységgel
élethivatásszerűen foglalkozó gazdálkodó, aki védett természeti területen veszélyes anyagot használ, vagy
egyébként a természeti érték állagára, állapotára veszélyt jelentő tevékenységet folytat – külön jogszabályban
meghatározottak szerint –, köteles biztosítékot adni, vagy felelősségbiztosítást kötni.
(2) A biztosítékadási kötelezettség és a felelősségbiztosítás részletes szabályait a Kormány rendeletben állapítja
meg.
Védett állat kártételének megelőzésére, a kárviselésre vonatkozó szabályok
74. § (1) Védett állatfaj egyede kártételeinek megelőzéséről, illetve csökkentéséről a kártétellel érintett ingatlan
tulajdonosa, illetve használója a tőle elvárható módon és mértékben gondoskodik. Ha a kártételt a kötelezett
nem képes megelőzni, kérheti az igazgatóság hasonló célra irányuló intézkedését.
(2) Riasztási módszerek alkalmazása, illetve – kivételes esetben – a túlszaporodott állomány egyedeinek
befogása vagy gyérítése csak az igazgatóság engedélyével és felügyeletével végezhető.
(3) Az igazgatóság szükség esetén vagy a tulajdonos, használó kérésére közreműködik a riasztásban,
befogásban, gyérítésben vagy végzi azt. Az igazgatóság saját kezdeményezése esetén az ebből eredő költségeket
maga viseli. Ha az igazgatóság beavatkozásával a tulajdonos, használó kérésének tett eleget, a költségek
viselésére a közöttük létrejött megállapodás az irányadó.
(4) Az igazgatóság kártalanítást fizet, ha a védett állatfaj egyedének kártétele azért következett be, mert az
igazgatóság
a) nem tett eleget az (1) bekezdésben meghatározott, megalapozott kérelemnek;
b) indokolatlanul nem engedélyezte riasztási módszer alkalmazását vagy a túlszaporodott állomány egyedeinek
befogását, gyéritését;
c) indokolatlanul nem teljesítette a (3) bekezdésben meghatározott kérést. Más esetben az ingatlan tulajdonosa
maga viseli a kárt.
1.6. VI. rész A természetvédelmi eljárás jogi szabályai és szankciói
1.6.1. Eljárási rendelkezések
75. § Az e törvény szerinti hatósági eljárásokra az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 197. évi
IV. törvény rendelkezéseit az e törvényben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni.
76. § (1) Az eljárási határidő a természetvédelmi hatósági engedélyezési eljárásokban 90 nap.
8. Mellékletek
467 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
(2) A szakhatósági közreműködésre a 39. § (1) bekezdésében meghatározott eljárásokban 30 nap áll
rendelkezésre, amely egy alkalommal, további 15 nappal meghosszabbítható.
(3) Ha hatósági engedély iránti kérelem az egész ország területére kiterjedő tevékenységre irányul, az első fokú
hatósági engedélyezési jogkört a Minisztérium gyakorolj a.
77. § Az igazgatóság, illetve helyi védett természeti terület esetén a jegyző, jogszabályban meghatározott
előírások teljesítése érdekében az ügyfeleket kötelezheti az eredeti állapot helyreállítására, különösen a
károsodott természeti érték és terület, továbbá a védett természeti érték és terület helyreállítására.
78. § (1) Az igazgatóság, illetőleg helyi védett természeti terület esetében a jegyző korlátozhatja, felfüggesztheti
vagy megtilthatja a védett természeti értéket és területet károsító vagy súlyosan veszélyeztető tevékenységeket.
A határozat – a védett természeti érték, terület közvetlen vagy súlyos sérelme, illetve veszélyeztetése esetében –
a jogorvoslatra tekintet nélkül azonnal végrehajthatóvá nyilvánítható.
(2) A jogellenesen szerzett, birtokban tartott védett természeti értéket – ha az nem áll állami tulajdonban – az
igazgatóság határozattal lefoglalja, illetőleg elkobozza. Ha a védett természeti érték állami tulajdonban áll (68.
§), akkor azt az igazgatóság lefoglalja. és az állam tulajdonosi jogait gyakorló szerv döntéséig gondoskodik a
megőrzéséről.
(3) Az elkobzott védett természeti értékek csak a miniszter által rendeletben meghatározottak szerint
használhatók fel.
1.6.2. A természeti állapotfelmérés
79. § (1) Ha a jogszabályban meghatározott tevékenység megkezdése környezeti hatásvizsgálat (Kt. 67. §)
elvégzéséhez kötött, annak részeként természeti állapotfelmérést kell készíteni.
(2) Az állapotfelmérés magában foglalja:
a) az érintett terület természeti értékeinek, azok helyzetének a felmérését;
b) a természeti értékeket – beleértve a védett természeti értékeket – jelentősen befolyásoló, veszélyeztető,
károsító tevékenységek bemutatását;
c) a tervezett tevékenységek megvalósítása és a gazdálkodás nyomán a várható változásokat, továbbá a
természeti értékek megóvására, elkerülhetetlen károsodásuk csökkentésére vonatkozó intézkedéseket is.
1.6.3. Természetvédelmi bírság
80. § (1) Aki tevékenységével vagy mulasztásával
a) a természet védelmét szolgáló jogszabály, illetve egyedi határozat előírásait megsérti;
b) a védett természeti értéket jogellenesen veszélyezteti. károsítja, elpusztítja, vagy védett természeti terület
állapotát, minőségét jogellenesen veszélyezteti, rongálja, abban kárt okoz;
c) a védett természeti területet, továbbá barlangot jogellenesen megváltoztatja, átalakítja, illetve azon vagy
abban a védelem céljával össze nem egyeztethető tevékenységet folytat;
d) a védett élő szervezet, életközösség élőhelyét, illetőleg élettevékenységét jelentős mértékben zavarja:
e) a természetvédelmi hatóság engedélyéhez, hozzájárulásához kötött tevékenységet.engedély, hozzájárulás
nélkül vagy attól eltérően végez természetvédelmi bírságot köteles fizetni.
(2) A természetvédelmi bírságot az igazgatóság, helyi jelentőségű védett természeti terület esetében pedig a
jegyző szabja ki.
(3) A bírság kiszabására a természetvédelmi hatóságnak az (1) bekezdésben meghatározott cselekményről való
tudomásszerzésétől számítolt 1 éven túl nincs lehetősége. Az elkövetésétől számított öt éven túl nem szabható ki
bírság, kivéve, ha a cselekmény jogszerűtlen állapot fenntartásával valósul meg. Ebben az esetben az elévülés
mindaddig nem kezdődik meg, amíg a jogszerűtlen állapot fennáll.
8. Mellékletek
468 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
(4) Ha a természetvédelmi bírságot
a) az igazgatóság szabta ki, akkor a Központi Környezetvédelmi Alap természetvédelmi célokat szolgáló
részének,
b) a jegyző szabta ki [80. § (2) bekezdés], akkor az önkormányzat környezetvédelmi alapja, vagy annak
természetvédelmi célokat szolgáló részének [62. § (3) bekezdés] bevételi forrása. Ha a települési önkormányzat
nem rendelkezik környezetvédelmi alappal, akkor a b) pontban foglalt bevétel is a Központi Környezetvédelmi
Alapot illeti meg.
(5) A természetvédelmi bírság nem mentesít a büntetőjogi, a szabálysértési, a kártérítési felelősség, valamint a
tevékenység korlátozására, felfüggesztésére, tiltására, továbbá a helyreállításra vonatkozó kötelezettség
teljesítése alól.
(6) A természetvédelmi bírság kiszabására vonatkozó eljárási szabályokat, valamint a bírság mértékét és
megállapításának módját a Kormány rendeletben állapítja meg.1
1.6.4. Polgári jogi felelősség
81. § (1) Az, aki a természet védelmére vonatkozó jogszabályokat, egyedi hatósági előírásokat megszegve kárt
okoz, a kárt a Polgári Törvénykönyv 345–346. §-aiban foglalt szabályok szerint köteles megtéríteni.
(2) A természet védelmének szabályai megszegésével okozott kár magában foglalja:
a) a tényleges vagyoni kárt,
b) az elmaradt hasznot,
c) a károkozás felszámolásával kapcsolatban felmerült indokolt költséget,
d) a természeti állapot és minőség károsodásából eredő, illetve
e) a társadalom, annak csoportjai vagy az egyének életkörülményeinek romlásában kifejeződő nem vagyoni kárt.
(3) Károkozás esetén elsősorban a természetbeni helyreállítást kell megkísérelni, és a kár ebben az esetben –
hacsak a helyreállítást nem a károkozó végzi – magában foglalja az eredeti állapot helyreállításának költségeit
is.
(4) A (2) bekezdés e) pontja alapján a társadalom vagy csoportjainak életkörülményei romlásából fakadó nem
vagyoni kár megtérítése iránt keresetet az ügyész indíthat [60. § (2) bekezdés]. és a megítélt kártérítést a
Központi Környezetvédelmi Alap részére kell megfizetni.
1.6.5. Vegyes és záró rendelkezések
82. § (1) E törvény 1997. január 1-jén lép hatályba. Ezzel egyidejűleg a természetvédelemről szóló 1982. évi 4.
törvényerejű rendelet, valamint – a (2) bekezdésben meghatározott kivétellel – a végrehajtásáról szóló, az
58/1986. (XII. 10.) MT rendelettel, a 26/1987. (VII. 30.) MT rendelettel, a 88/1990. (IV. 30.) MT rendelettel a
24/1992. (I. 28.) Korm. rendelettel, továbbá a 71/1994. (V. 7.) Korm. rendelettel módosított 8/1982. (II. 15.) MT
rendelet (a továbbiakban: Tvhr.) hatályát veszti.
(2) A Tvhr. 27. § – ának rendelkezéseit az e törvény 59. § (2) bekezdésében meghatározott törvény
hatálybalépéséig alkalmazni kell.
(3) E törvény rendelkezéseit a hatálybalépését követően megindult közigazgatási ügyekben kell alkalmazni.
(4) Az e törvény hatálybalépésekor folyamatban lévő védetté nyilvánítások előkészítésére és védetté
nyilvánítására a védetté nyilvánítás előkészítésének megindulásakor hatályban lévő jogszabályok az irányadóak.
1 Lásd: 33/1997 (II. 23.) korm. rendelet.
8. Mellékletek
469 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
(5) E törvény nem érinti a hatálybalépése előtt rendelettel, rendelkezéssel, határozattal védetté nyilvánított
természeti területek, természeti emlékek védettségét. Ahol e törvény védetté nyilvánítást kimondó jogszabályt
említ, az alatt érteni kell a védetté nyilvánítást kimondó határozatot is.
(6) Az (5) bekezdés szerinti országos jelentőségű védett természeti területek jegyzékét a miniszter közzéteszi. E
jegyzék szükség szerint kiegészíthető az e törvény hatálybalépése után védetté nyilvánított védett természeti
területekkel.
(7) Az (5) bekezdés alapján létesített, védett (fokozottan védett) természeti területekre – ha a védetté nyilvánítást
kimondó határozat vagy jogszabály szigorúbb szabályokat nem állapít meg – e törvény rendelkezéseit kell
alkalmazni.
(8) Az 53. § (1)–(3) bekezdései szerinti Alaptervet első alkalommal a Kt. 110. §-ának (3) bekezdésében
meghatározott időpontban a Nemzeti Környezetvédelmi Program részeként kell benyújtani.
83. § (1) 2
(2) 3
(3) 4
84. § 5
85. § Felhatalmazást kap a
a) Kormány, hogy rendeletben szabályozza a 7. § (3) bekezdésében, 10. § (1) bekezdésében, 44. § (4)
bekezdésében, 47. § (1) bekezdésében, 57. § (2) bekezdésének első fordulatában, 59. § (4) bekezdésének első
mondatában, 63. § (3) bekezdésében, 71. § (3) bekezdésében, 72. § (3) bekezdésében, 73. § (2) bekezdésében,
80. § (6) bekezdésében,
b) miniszter, hogy rendeletben szabályozza a 24. § (1) és (2) bekezdéseiben, 28. § (7) bekezdésében, 29. § (1) és
(3) bekezdéseiben, 30. § (2) bekezdésében, 36. § (4) bekezdésében, 44. § (3) bekezdésében, 48. § (2)–(3) és (5)
bekezdésében, 49. § (2) bekezdésében, 51. § (4) bekezdésében, 52. § (1) bekezdésében, 53. § (5) bekezdésének
első fordulatában, 57. § (2) bekezdésében, 59. § (4) bekezdésének második mondatában, 66. § (3) bekezdésében,
67. § (3) bekezdésében, 69. § (3) bekezdésében, 78. § (3) bekezdésében,
c) miniszter, hogy a földművelésügyi miniszterrel együttes rendeletben szabályozza a 15. § (2) bekezdésében és
az 53. § (5) bekezdésének második fordulatában,
d) földművelésügyi miniszter, hogy a miniszterrel együttes rendeletben szabályozza a 11. § (3) bekezdésében,
valamint a 46. § (2) bekezdésében,
e) népjóléti miniszter, hogy a miniszterrel együttes rendeletben szabályozza a 48. § (7) bekezdésében
foglaltakat.
8.2. 2/2002. (I. 23.) KöM-FVM együttes rendelet az érzékeny természeti területekre vonatkozó szabályokról
A természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Tvt.) 53. § (5) bekezdésében, valamint a
85. § c) pontjában kapott felhatalmazás alapján a következőket rendeljük el:
1.6.6. A szabályozás célja
1. § (1) Az érzékeny természeti területek (a továbbiakban: ÉTT) bevezetésének célja a természeti (ökológiai)
szempontból érzékeny földrészleteken olyan természetkímélő gazdálkodási módok megőrzése, fenntartása,
további földrészletek kijelölése, amelyek támogatással ösztönzött, önként vállalt korlátozások révén biztosítják
az élőhelyek védelmét, a biológiai sokféleség, a tájképi és kultúrtörténeti értékek összehangolt megőrzését.
(2) A rendelet célja: az ÉTT
2 Beépítve: 1968. évi I. törvény 32/A. § 3 Beépítve: 1968. évi L. törvény 39. § (3) 4 Beépítve: 1968. évi I. törvény 116/D. § 5 Beépítve: 1994. évi I. törvény 96. § (4)
8. Mellékletek
470 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
a) kijelölése, létesítése és fenntartása,
b) területén folytatott természetkímélő gazdálkodás ösztönzése általános támogatási feltételeinek meghatározása
által.
1.6.7. A rendelet hatálya
2. § A rendelet hatálya kiterjed
a) a kijelölési és a létesítési eljárásra, valamint e rendelet előírásai alapján kijelölt ÉTT-re, illetve az ÉTT-en
létesített mezőgazdasági hasznosítású földrészletekre,
b) az ÉTT tulajdonosaira és használóira.
1.6.8. Az érzékeny természeti területek kijelölésének szempontjai
3. § (1) ÉTT az ország olyan mezőgazdasági hasznosítású térségeiben jelölhető ki, ahol
a) azt a természeti értékek védelme, állapotuk megőrzése és a degradáció elkerülése szükségessé, továbbá a
földrészletek természeti állapota és jelentősége indokolttá teszi;
b) a földrészletek az ökológiai hálózathoz kapcsolódóan az élőhelyek, életközösségek biológiai sokféleségének
megőrzéséhez szükséges biológiai kapcsolatok fenntartását, helyreállítását, a sokféleség megőrzését szolgálják;
c) a földrészletek túlnyomó részén hagyományos jellegű gazdálkodási módok, formák a jellemzőek, vagy ezek
újbóli elterjesztése lenne indokolt;
d) az a) pontban felsorolt célok megvalósítása érdekében speciális gazdálkodási módszerekre, illetve
földhasználati, termesztéstechnológiai korlátozásokra van szükség.
(2) ÉTT-et különösen a
a) rét, legelő, nádas, halastó művelési ágú termőföldeken;
b) hagyományos és természetkímélő módon hasznosított, valamint a nem megfelelő hasznosítás által
veszélyeztetett, illetve jelentős természeti érték előfordulási helyeként ismert szántó, szőlő, kert, gyümölcsös,
fásított terület művelési ágú földrészleteken;
c) az a)–b) pontban meghatározott területek közé ékelődött, legfeljebb 0,15 ha kiterjedésű, természetes,
természetközeli állapotú erdőterületeken és művelés alól kivettként nyilvántartott egybefüggő földrészleteken
kell kialakítani.
(3) Az (1) és (2) bekezdésben megfogalmazott szempontok alapján az ÉTT kijelölése az alábbi kategóriákban
történik:
a) kiemelten fontos ÉTT: azok a területek, ahol nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő természeti, táji és
kultúrtörténeti értékek fordulnak elő, amelyek fennmaradása középtávon (5–10 év) is kétséges a
természetkímélő gazdálkodás támogatása nélkül;
b) fontos ÉTT: ahol országos viszonylatban jelentős természeti, táji és kultúrtörténeti értékek fordulnak elő,
amelyek fennmaradása vagy állapotának javítása érdekében a természetkímélő gazdálkodás támogatása
szükséges;
c) tervezett ÉTT: ahol jelentős az extenzív mezőgazdasági hasznosítású földrészleteken található élőhelyek
száma, de a természeti, táji és kultúrtörténeti értékek jelentősége kisebb, illetve olyan területek, ahol az extenzív
gazdálkodás ösztönzésével és támogatásával a terület természeti értéke növelhető, a környezet állapota javítható.
(4) A (3) bekezdésben foglalt kategóriák szerint – a jogszabály előkészítése során elvégzett elemzések alapján –
kijelölt kiemelten fontos, fontos és tervezett ÉTT térségét a rendelet 1. számú melléklete (8.3.2. melléklet; a
szerkesztők), az e térségekben lévő települések felsorolását pedig e rendelet 2. számú melléklete tartalmazza (ezt
a terjedelme miatt könyvünk nem tartalmazza; a szerkesztők).
8. Mellékletek
471 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
(5) Az ÉTT kijelölése során biztosítani kell, hogy – a művelési ágtól függetlenül összefüggően – legalább a
3000 hektárt elérje.
(6) Egy adott ÉTT legfeljebb 25%-a kerülhet országos jelentőségű védett természeti területre. Ennél nagyobb
mértéket csak akkor lehet meghatározni, ha a természeti értékek és az extenzív mezőgazdasági termelés
megőrzése érdekében elkerülhetetlenül szükséges.
1.6.9. Az ÉTT létesítésének eljárási rendje
4. § (1) Az 1–2. számú mellékletben kijelölt területeken kívül további ÉTT létesítésére – a (2) bekezdés szerinti
tartalommal – bárki tehet javaslatot az illetékes nemzeti park igazgatóságnak (a továbbiakban: igazgatóság).
(2) A létesítésre vonatkozó javaslat tartalmazza:
a) az adott földrészletek, élőhelyek leírását, természeti értékeinek, természetvédelmi jelentőségének rövid
bemutatását;
b) a földrészlet pontos lehatárolását, helyrajzi számokra lebontva;
c) a földrészletekre jellemző hagyományos, természetkímélő állattenyésztési és növénytermesztési rendszerek
bemutatását;
d) a földrészleteken folytatott extenzív gazdálkodási módok és formák részletes leírását;
e) a földrészletek természeti értékeinek fennmaradását esetlegesen veszélyeztető tényezők, tevékenységek rövid
leírását;
f) a földrészletek természeti értékeinek, illetve az extenzív gazdálkodási módok és formák fennmaradását
biztosító intézkedéseket;
g) a monitoring és értékelő rendszer tartalmi elemeit.
(3) A javaslat alapján az igazgatóság elvégzi az ÉTT megvalósíthatósági elemzését e rendelet 3. számú
melléklete szerinti tartalommal, és a létesítési eljárás megkezdéséről – de legkésőbb a javaslat beérkezést követő
90 napon belül – az igazgatóság tájékoztatja az érintett ingatlanok tulajdonosait (vagyonkezelőit), valamint
hirdetményi úton – az érintett települési önkormányzat, az igazgatóság, valamint az illetékes megyei
földművelésügyi hivatal (a továbbiakban: FM hivatal) bevonásával a helyben szokásos módon – a
nyilvánosságot.
5. § (1) Az ÉTT létesítésének előkészítésekor megvalósíthatósági vizsgálatot (a továbbiakban: vizsgálat) kell
tartani, melynek során az igazgatóság az FM hivatal és a területileg illetékes megyei földhivatal (a
továbbiakban: megyei földhivatal) bevonásával – megvizsgálja, hogy indokolt-e az adott földrészletek ÉTT-ké
nyilvánítása, a javasolt földrészletek megfelelnek-e az e jogszabályban meghatározott feltételeknek, továbbá
ÉTT-ké nyilvánítás esetén az e rendeletben meghatározott célok eléréséhez milyen intézkedések szükségesek,
illetve azok megvalósíthatóak-e.
(2) A létesítés előkészítése során az igazgatóság:
a) a természeti állapot részletes felméréséről dönthet;
b) helyszíni bejárást tarthat;
c) szakértő bevonása iránt intézkedhet;
d) gazdasági elemzéseket, hatékonysági vizsgálatot végeztethet;
e) meghatározza azokat az extenzív gazdálkodási módokat, amelyek leghatékonyabban szolgálják a vizsgált
ÉTT térségben az e jogszabályban meghatározott célkitűzéseket,
f) meghatározza a 3. § (3) bekezdés szerinti ÉTT kategóriát.
(3) A vizsgálatot követően, annak eredménye tükrében az igazgatóság helyszíni bejárással egybekötött
tárgyalást is tarthat, mindazok bevonásával, akiket az ÉTT-ké nyilvánítási eljárás érint.
8. Mellékletek
472 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
(4) A létesítés előkészítésébe a természetvédelmi célra alakult társadalmi szervezetek szövetségei által delegált,
legfeljebb három személyt is be kell vonni, feltéve, hogy az érintett szervezetek ez irányú igényüket – a delegált
személyek nevének és címének megadásával – a 4. § (3) bekezdése szerinti hirdetmény kifüggesztésétől
számított 30 napon belül szóban vagy írásban bejelentik az igazgatóságnál.
6. § Az ÉTT létesítésének előkészítését követően az igazgatóság a létesítésre vonatkozó javaslatát – valamennyi
előkészítés során keletkezett irattal együtt – felterjeszti a Környezetvédelmi Minisztériumhoz (a továbbiakban:
KöM). A környezetvédelmi miniszter a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszterrel egyetértésben dönt az
ÉTT létesítéséről és módosítja az 1–2. számú mellékleteket.
7. § Az e rendelet szerint létrehozott ÉTT-re – ha e rendelet másként nem rendelkezik – a Tvt. természeti
területekre vonatkozó rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni.
1.6.10. Az ÉTT-en folytatott gazdálkodás támogatása
8. § (1) Az e rendelet szerint létrehozott ÉTT földrészletein folytatott természetkímélő gazdálkodáshoz a
2253/1999. (X. 7.) Korm. határozattal elfogadott Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program végrehajtása
érdekében az agrárgazdasági célok költségvetési támogatásáról szóló külön jogszabály szerint támogatás vehető
igénybe.
(2) A természetkímélő gazdálkodás előírásait, a támogatás részletes feltételeit és mértékét a 8. § (1) bekezdés
szerinti külön jogszabály és a hozzá kapcsolódó pályázati felhívás alapján megkötött szerződés tartalmazza.
(3) A támogatás biztosítása érdekében – térségi ÉTT bontásban – a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési
Minisztérium (a továbbiakban: FVM) a KöM egyetértésével pályázati felhívást tesz közzé.
(4) A pályázati felhívás tartalmazza:
a) a támogatásban részesítendő természetkímélő gazdálkodásra vonatkozó választható előírások ÉTT-kénti
felsorolását;
b) a támogatási szerződés megkötésének feltételeit, a főbb gazdálkodási kötelezettségek tartalmi
követelményeinek meghatározását;
c) az egyes támogatások összegét, folyósításának módját, időtartamát;
d) a b) pont szerinti támogatási szerződés megszegéséhez kapcsolódó hátrányos jogkövetkezményeket;
e) az előírások betartásának ellenőrzésére vonatkozó szabályokat;
f) egyéb, a támogatás szempontjából lényeges információkat.
(5) A felhívást az FVM hivatalos lapjában és legalább egy országos és egy – az adott térséget magában foglaló –
regionális lapban közzé kell tenni. A felhívást az érintett települések önkormányzati, valamint az igazgatóság és
az FM hivatal hirdetőtáblájára is ki kell függeszteni.
9. § (1) A támogatási szerződésről – a 8. § (1) bekezdés szerinti külön jogszabályban meghatározottak
figyelembevételével – az FVM intézkedik.
(2) A természetvédelmi célú gazdálkodás üzemtervét az igazgatóság hagyja jóvá, amely nélkül a szerződés
érvénytelen.
(3) Az agrártámogatások folyósítására vonatkozó külön jogszabályok tartalmazzák a támogatási szerződés
megkötésére, ellenőrzésére, megszüntetésére, továbbá a támogatás folyósításának részleteire vonatkozó – e
rendeletben nem szabályozott – előírásokat.
10. § (1) A támogatási szerződés teljesítésének ellenőrzésére jogosult:
a) az FVM és a KöM,
b) az igazgatóság,
c) a támogatást folyósító szerv.
8. Mellékletek
473 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
(2) A támogatási szerződés teljesítésének ellenőrzésére az (1) bekezdésben jogosultak ellenőrzési
tevékenységüket összehangoltan végzik.
(3) Az 1. §-ban meghatározott cél elérése érdekében a támogatott tevékenységek megvalósítását évente
ellenőrizni kell, és amennyiben azok az érvényes szerződés alapján, az előírások szerint megtörténtek, kerülhet
sor a kifizetésre.
(4) Az egyes összefüggő ÉTT-en elindított programokat 5 évente természetvédelmi szempontból felül kell
vizsgálni (a továbbiakban: felülvizsgálat).
(5) A felülvizsgálatnak ki kell terjednie arra, hogy az egyes földrészleteken végzett tevékenységek, és az egyes
előírások teljesítése során az 1. § (1) bekezdésében meghatározott célok elérésében milyen konkrét eredmények,
illetve hatások mutathatók ki.
(6) A felülvizsgálat eredményeit a későbbi előírások és tevékenységek meghatározása során figyelembe kell
venni.
11. § (1) A támogatási szerződés előírásainak megszegésére – amennyiben a támogatási szerződés attól eltérően
nem rendelkezik – a Polgári Törvénykönyv rendelkezéseit kell alkalmazni.
(2) A támogatási szerződésben különösen az alábbi hátrányos jogkövetkezmények köthetők ki:
a) a támogatás folyósításának felfüggesztése határozott időtartamra vagy mindaddig, amíg a szerződésszerű
állapot helyreállításra nem kerül;
b) a támogatás mértékének csökkentése;
c) a támogatási szerződés rendkívüli, azonnali hatályú felmondása.
(3) Abban az esetben, ha a szerződésszegő magatartás megvalósítja a természet védelmét szolgáló jogszabály
előírásának vagy a természet védelmét szolgáló hatósági határozat előírásának a megszegését, a szerződést
megszegő – külön jogszabályban meghatározottak szerint – természetvédelmi bírság fizetésére is köteles.
12. § (1) Az ÉTT az ökológiai hálózat bármely részén – a 3. § (1) bekezdése b) pontjában foglaltak érdekében –
kijelölhető.
(2) Az adatszolgáltatási kötelezettséggel érintett adatok és információk körét e rendelet 4. számú melléklete
tartalmazza. Az adatszolgáltatási kötelezettséggel érintett adatok és információk közül az ÉTT-en folytatott
természetkímélő gazdálkodásra vonatkozó adatokat, információkat, táblatörzskönyveket a tevékenység
folytatója rendszeresen, de évente legalább egy alkalommal az igazgatóság részére megküldi.
(3) A (2) bekezdés szerint, valamint a szerződés szerint szolgáltatott adatok, információk megőrzése, kezelése az
igazgatóság feladata.
(4) A (3) bekezdés szerint szolgáltatott adatok, információk – külön jogszabály szerinti államtitok, szolgálati
titok, személyes adat, illetve üzleti titok kivételével – nyilvánosak.
1.6.11. Záró rendelkezések
13. § (1) E rendelet – a (2) bekezdésben foglaltak figyelembevételével – kihirdetése napján lép hatályba.
(2) Az e rendelettel létrehozott ÉTT körét és indokoltságát, valamint a célok megvalósulását ötévente az
igazgatóság – az FM hivatal és a megyei földhivatal bevonásával – felülvizsgálja, és a szükséges módosításokra
javaslatot tesz a KöM számára. Ennek során a 4. § (2)–(3) bekezdéseit, illetve 5. §-ának rendelkezéseit nem kell
alkalmazni.
(3) A rendelet 4. § (1)–(2) bekezdései szerinti javaslatot a 13. § (2) bekezdése szerinti javaslatba kell beépíteni.
1.6.12. 1. számú melléklet: Az ÉTT kategóriánként kijelölt térségei
(Lásd: 8.3.2. fejezet)
8. Mellékletek
474 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1.6.13. 2. számú melléklet: Az ÉTT által érintett települések jegyzéke
(Terjedelmi korlátok miatt nem közöljük!)
1.6.14. 3. számú melléklet: Az ÉTT tervezésének lépései és tartalma
a) A terület lehatárolása
Az ÉTT határait és az érintett földrészletek helyrajzi számait egyértelműen meg kell határozni. A program
sikere szempontjából ez az egyik legfontosabb kérdés, ugyanis alapvetően befolyásolja annak hatékonyságát,
illetve költségeit, ezért a földrészletek lehatárolása során a lehető legnagyobb körültekintéssel kell eljárni.
b) A terület környezeti jellemzőinek leírása
A terület környezeti, gazdasági-társadalmi jellemzésének, általános leírásának az alábbiakra kell kitérnie:
ba) az élettelen környezet (geológia, geomorfológia, hidrológia, talajok, klíma) általános leírása;
bb) nemzeti és nemzetközi természetvédelmi és egyéb kijelölések;
bc) a környezeti állapot;
bd) a táji adottságok jellemzése a keletkezés, a földhasználati mintázat, az ökoszisztémák és a tájképi, illetve
történelmi értékek figyelembevételével.
c) A terület (földrészlet) gazdasági-társadalmi jellemzőinek leírása:
ca) a földhasználati rendszer;
cb) a földhasználattal összefüggő gazdasági-társadalmi viszonyok;
cc) főbb települések és infrastruktúra;
cd) közgazdasági modellek.
d) Az elérendő célok megfogalmazása
A célok kapcsolódnak az Európai Közösségek által támogatott célokhoz, melyek a területek környezeti és
természeti értékeinek megóvására, a jó környezeti állapotának fenntartására, javítására irányulnak.
e) A támogatandó tevékenységek meghatározása
A támogatandó tevékenységek meghatározása a terület természeti értékeinek, ökológiai igényeinek, illetve az
azok és a gazdálkodási rendszer közötti kölcsönhatások elemzése révén lehetséges. Ennek eredményeként lehet
meghatározni azt, hogy hol és milyen tevékenységek támogathatók, hol szükséges különleges előírásokat
érvényesíteni.
1.6.15. 4. számú melléklet: Az ÉTT szerződésekre vonatkozó nyilvántartási, adatszolgáltatási kötelezettségek és információk köre
Az ÉTT neve, azonosítója
A gazdaság azonosítói:
• a gazdaság/gazdálkodó neve, azonosítója,
• a gazdálkodó KÜJ (Környezeti Ügyfél Jel) azonosítója,
• a gazdálkodó KTJ (Környezeti Területi Jel) azonosítója,
• a gazdaság/gazdálkodó címe,
• a gazdaság képviselője,
8. Mellékletek
475 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• a gazdaság telefonszáma,
• a gazdaság saját területe (ha),
• a gazdaság bérelt területe (ha).
A földrészlet(ek)re vonatkozó adatok:
• helyrajzi szám,
• a terület nagysága (ha),
• művelési ág,
• tulajdonviszony (saját/bérelt),
• a földrészletre vonatkozó előírások,
• a szerződéskötés dátuma,
• a szerződés időtartama,
• a kifizetési összeg mértéke (1 ha-ra, összesen).
A szerződéskötés teljesítésére vonatkozó adatok (előírásonként):
• az előírás megnevezése,
• a teljesítés időpontja,
• a felhasznált anyagok megnevezése és mennyisége,
• az elvégzett műveletek megnevezése (táblatörzskönyv),
• a támogatással történő tételes elszámolás módja,
• beszámoló a támogatási cél megvalósulásáról.
2. 8.3. Védett és érzékeny természeti területek adatai
2.1. 8.3.1. Országos jelentőségű védett területek jegyzéke (2002. március 1.)
Sorszám Törzs-
könyvi
szám Név
Védett
összesen
(ha)
Fokozotta
n védett
(ha)
Természetvédelmi
kezelő szerv
Nemzeti parkok (NP)
1 177/NP/8
5 Aggteleki NP 19 981,0 3 922,0 Aggteleki NP Ig.
2 282/NP/9
7 Balaton-felvidéki NP 57 019,8 11 134,0
Balaton-felvidéki NP
Ig.
3 138/NP/7
6 Bükki NP 43 129,8 3 774,0 Bükki NP Ig.
8. Mellékletek
476 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4 271/NP/9
6 Duna–Dráva NP 49 473,0 14 123,0 Duna–Dráva NP Ig.
5 283/NP/9
7 Duna–Ipoly NP 60 314,1 16 119,0 Duna–Ipoly NP Ig.
6 238/NP/9
1 Fertő–Hanság NP 23 588,2 7 492,0 Fertő–Hanság NP Ig.
7 97/NP/73 Hortobágyi NP 80 548,9 1 285,0 Hortobágyi NP Ig.
8 109/NP/7
4 Kiskunsági NP 56 761,0 12 457,0 Kiskunsági NP Ig.
9 276/NP/9
7 Körös–Maros NP 50 134,0 6 411,0 Körös – Maros NP Ig.
10 296/NP/0
2 Őrségi NP 43 933,5 3 104,0 Őrségi NP Ig.
Összesen 10 484
883,3 79 821,0
Természeti emlék (TE)
1 243/TE/91 Aggtelek–Ruda-bánya–
Szendrő alapszelvény 0,0 0,0 Aggteleki NP Ig.
Tájvédelmi körzetek (TK)
1 284/TK/9
8 Bihari-sík TK 17 095,1 0,0 Hortobágyi NP Ig.
2 242/TK/9
1 Boronka-melléki TK 8 232,3 498,9 Duna–Dráva NP Ig.
3 212/TK/8
9 Borsodi Mezőség TK 17 932,2 0,0 Bükki NP Ig.
4 163/TK/7
8 Budai TK 10 390.4 1603,0 Duna–Ipoly NP Ig.
5 293/TK/9
9 Dél-Mezőföld TK 7 546,5 964,7 Duna–Dráva NP Ig.
6 152/TK/7
7 Gerecsei TK 8 738,6 1365,5 Duna–Ipoly NP Ig.
7 231/TK/9
0 Gödöllői Domb-vidék TK 11 995,6 3128,1 Duna–Ipoly NP Ig.
8 201/TK/8
8 Hajdúsági TK 7 021,9 1553.4 Hortobágyi NP Ig.
9 258/TK/9 Hevesi Füves Puszták TK 8 199,2 0,0 Bükki NP Ig.
8. Mellékletek
477 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3
10 141/TK/7
7 Hollókői TK 141,0 0,0 Bükki NP Ig.
11 211/TK/8
9 Karancs-Medves TK 6 709,0 447,3 Bükki NP Ig.
12 210/TK/8
9 Kelet-cserhát TK 6 916,0 493,0 Bükki NP Ig.
13 146/TK/7
7 Kelet-Mecsek TK 9 361,1 1180,0 Mecseki EFAG, Pécs*
14 232/TK/9
0 Kesznyéteni TK 6 083,9 0,0 Bükki NP Ig.
15 170/TK/8
0 Kőszegi TK 4 200,0 550,0 Őrségi NP Ig.
16 158/TK/7
8 Közép-Tiszai TK 7 670,0 833,0 Hortobágyi NP Ig.
17 118/TK/7
5 Lázbérci TK 3 634,0 683,0 Bükki NP Ig.
18 239/TK/9
1 Magas-Bakonyi TK 8 753,6 478,1
Balaton-felvidéki NP
Ig.
19 94/TK/71 Mártélyi TK 2 232,0 0,0 Kiskunsági NP Ig.
20 180/TK/8
5 Mátrai TK 11 863,0 2191,0 Bükki NP Ig.
21 112/TK/7
5 Ócsai TK 3 606,0 1466,0 Duna–Ipoly NP Ig.
22 253/TK/9
2 Pannonhalmi TK 7 054,7 0,0 Fertő–Hanság NP Ig.
23 122/TK/7
6 Pusztaszeri TK 22 151,0 1013,0 Kiskunsági NP Ig.
24 110/TK/7
5 Sághegyi TK 235,0 24,0 Őrségi NP Ig.
25 181/TK/8
6 Sárréti TK 2 211,0 422,3 Duna–Ipoly NP Ig.
26 280/TK/9
7 Sárvíz-völgye TK 3 616,5 156,9 Duna–Ipoly NP Ig.
27 257/TK/9
3 Somló TK 585,0 87,7
Balaton-felvidéki NP
Ig.
28 140/TK/7 Soproni TK 4 905,0 705,0 Fertő–Hanság NP Ig.
8. Mellékletek
478 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
7
29 171/TK/8
2 Szatmár-Beregi TK 22 931,0 2 307,0 Hortobágyi NP Ig.
30 187/TK/8
7 Szigetközi TK 9 158,0 1 326,0 Fertő–Hanság NP Ig.
31 287/TK/9
8 Tápió-Hajta-vidéke TK 4 515,8 182,4 Duna–Ipoly NP Ig.
32 260/TK/9
3 Tarnavidéki TK 9 449,6 535,7 Bükki NP Ig.
33 183/TK/8
6 Tokaj-Bodrogzug TK 4 242,0 665,0 Bükki NP Ig.
34 139/TK/7
6 Vértesi TK 15 608,5 1 212,7 Duna–Ipoly NP Ig.
35 172/TK/8
4 Zempléni TK 26 496,0 2 395,0 Bükki NP Ig.
36 126/TK/7
6 Zselicségi TK 8 336,7 140,0 Somogi EFAG*
Összesen 36 30
9817,2 28 607,7
Természetvédelmi területek (TT)
1 4/TT/41 Abaligeti-barlang felszíne TT 1,0 0,0 Duna–Dráva NP Ig.
2 192/TT/87 Adonyi TT 1,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.
3 37/TT/52 Alcsúti arborétum TT 40,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.
4 226/TT/90 Ásotthalmi láprét TT 94,9 0,0 Kiskunsági NP Ig.
5 256/TT/93 Attyai láprét TT 14,8 0,0 Balaton-felvidéki NP
Ig.
6 144/TT/77 Babócsai Basa-kert TT 13,0 0,0 Duna–Dráva NP Ig.
7 252/TT/92 Bácsalmási gyapjas
gyűszűvirág termőhely TT 4,0 0,0 Kiskunsági NP Ig.
8 224/TT/90 Bakonygyepesi zergebogláros
TT 24,0 0,0
Balaton-felvidéki NP
Ig.
9 149/TT/77 Baktalórántházi erdő TT 341,0 0,0 Hortobágyi NP Ig.
10 6/TT/42 Baláta-tó TT 174,0 0,0 HM Budapesti
Erdőgazdaság Rt.*
8. Mellékletek
479 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
11 185/TT/86 Balatonfüredi erdő TT 761,0 0,0 Balaton-felvidéki NP
Ig.
12 93/TT/71 Balatonkenesei tá-torjános TT 2,7 0,0 Balaton-felvidéki NP
Ig.
13 182/TT/86 Bátorligeti legelő TT 23,0 23,0 Hortobágyi NP Ig.
14 18/TT/50 Bátorligeti ősláp TT 53,0 0,0 Hortobágyi NP Ig.
15 184/TT/86 Bihari legelő TT 711,0 0,0 Hortobágyi NP Ig.
16 233/TT/90 Bodrogszegi Várhegy TT 1,6 0,0 Bükki NP Ig.
17 64/TT/57 Budai Sas-hegy TT 30,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.
18 75/TT/60 Budapesti Botanikus kert TT 3,0 0,0 Eötvös Lóránd
Tudomány Egyetem*
19 74/TT/60 Cégénydányádi park TT 16,0 0,0 Hortobágyi NP Ig.
20 218/TT/90 Ceglédi-rét TT 17.4 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.
21 219/TT/90 Császártöltési Vörös mocsár
TT 930,2 0,0 Kiskunsági NP Ig.
22 2/TT/40 Csévharaszti borókás TT 105,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.
23 143/TT/77 Csokonyavisontai fás legelő
TT 424,0 0,0 Duna–Dráva NP Ig.
24 168/TT/78 Csólyospálosi földtani feltárás
TT 1,2 0,0 Kiskunsági NP Ig.
25 291/TT/98 Csongrádi Kónyaszék TT 457,6 0,0 Kiskunsági NP Ig.
26 86/TT/66 Dabasi turjános TT 148,0 148,0 Duna–Ipoly NP Ig.
27 96/TT/71 Darvas tó lefejtett bauxit
lencse TT 34,0 0,0
Magyar Állami
Földtani Intézet*
28 294/TT/00 Dávodi Földvári tó TT 74,3 0,0 Kiskunsági NP Ig.
29 249/TT/92 Debreceni Nagyerdő TT 1 092,0 0,0 Hortobágyi NP Ig.
30 179/TT/85 Devecseri Széki-erdő TT 297,0 38,0 Balaton-felvidéki NP
Ig.
31 281/TT/97 Dénesmajori Csigás-erdő TT 5,1 0,0 Körös–Maros NP Ig.
32 87/TT/66 Dinnyési Fertő TT 539,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.
33 154/TT/77 Dunaalmási kőfejtők TT 230,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.
8. Mellékletek
480 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
34 292/TT/98 Dunaszekcsői löszfal TT 6,8 0,0 Duna–Dráva NP Ig.
35 236/TT/90 Erdőbényei fás legelő TT 195,6 0,0 Bükki NP Ig.
36 19/TT/50 Erdőtelki arborétum TT 3,0 0,0 Bükki NP Ig.
37 206/TT/89 Erdőtelki égerláp TT 22.4 0,0 Bükki NP Ig.
38 288/TT/98 Érsekhalmi Hét-völgy TT 25,8 0,0 Kiskunsági NP Ig.
39 147/TT/77 Farkasgyepüi kísérleti erdő
TT 363,0 0,0
Balaton-felvidéki NP
Ig.
40 279/TT/97 Fekete-hegy TT 94,6 10,0 Duna–Dráva NP Ig.
41 49/TT/54 Fényi erdő TT 285,0 0,0 Hortobágyi NP Ig.
42 56/TT/54 Fenyőfői Ősfenyves TT 449,0 322,1 Balaton-felvidéki NP
Ig.
43 46/TT/53 Fóti Somlyó TT 282,0 105,0 Duna–Ipoly NP Ig.
44 116/TT/75 Füzérradványi park TT 140,0 0,0 Bükki NP Ig.
45 275/TT/97 Gellérthegyi TT 39,7 0,0 Fővárosi
Önkormányzat*
46 285/TT/98 Gödöllöi Királyi Kastélypark
TT 26,1 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.
47 114/TT/75 Gyöngyösi Sárhegy TT 186,0 0,0 Bükki NP Ig.
48 136/TT/76 Hajdúbagosi földikutya
rezervátum TT 265,0 265,0 Hortobágyi NP Ig.
49 229/TT/90 Hajósi kaszáló és löszpartok
TT 121,0 0,0 Kiskunsági NP Ig.
50 290/TT/98 Hajósi homokpuszta TT 188,5 0,0 Kiskunsági NP Ig.
51 265/TT/93 Háros-szigeti ártéri erdő TT 56,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.
52 222/TT/90 Hencidai Csere-erdő TT 107,8 0,0 Hortobágyi NP Ig.
53 263/TT/93 Hévízi-tó TT 28,7 0,0 Hévizi Gyógyfürdő
Kórház*
54 227/TT/90 Hódoséri ciklámenes TT 24.4 0,0 Balaton-felvidéki NP
Ig.
55 54/TT/54 Ipolytarnóci ős-maradványok
TT 513,0 0,0 Bükki NP Ig.
56 165/TT/78 Jakabhegy TT 223,0 0,0 Duna–Dráva NP Ig.
8. Mellékletek
481 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
57 76/TT/60 Jeli arborétum TT 70,0 0,0 FALCO Fakombinát,
Szombathely*
58 115/TT/75 Jókai-kert TT 3,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.
59 52/TT/54 Kállósemjéni Mohos-tó TT 40,0 0,0 Hortobágyi NP Ig.
60 20/TT/50 Kámoni arborétum TT 20,0 0,0 Erdészeti
Tudományos
Egyesület*
61 244/TT/91 Kaszonyi hegy TT 159,8 0,0 Hortobágyi NP Ig.
62 230/TT/90 Kecskeri puszta TT 1 226,0 0,0 Hortobágyi NP Ig.
63 26/TT/51 Keleméri Mohos-tavak TT 57,0 57,0 Aggteleki NP Ig.
64 121/TT/75 Kéleshalmi homokbuckák TT 168,0 0,0 Kiskunsági NP Ig.
65 72/TT/50 Kerecsendi erdő TT 106,0 0,0 Bükki NP Ig.
66 178/TT/85 Keszthelyi kastélypark TT 8,0 0,0 Balaton-felvidéki NP
Ig.
67 221/TT/90 Kiskőrösi Turjános TT 549,1 0,0 Kiskunsági NP Ig.
68 251/TT/92 Kiskunhalas Fejtéki-mocsár
TT 25,0 0,0 Kiskunsági NP Ig.
69 68/TT/58 Körmendi park TT 49,0 0,0 Őrségi NP Ig.
70 286/TT/98 Kőlyuktető TT 117,5 0,0 Bükki NP Ig.
71 254/TT/93 Kőszegi tőzegmohás láp TT 3,8 3,8 Őrségi NP Ig.
72 120/TT/75 Kunfehértói holdrutás erdő TT 120,0 0,0 Kiskunsági NP Ig.
73 289/TT/98 Kunpeszéri Szalag-erdő TT 155,6 0,0 Kiskunsági NP Ig.
74 247/TT/92 Látrányi puszta TT 207,0 0,0 Duna–Dráva NP Ig.
75 272/TT/96 Long-erdő TT 1 123,2 0,0 Bükki NP Ig.
76 167/TT/78 Magyarország földrajzi
középpontja TT 5,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.
77 47/TT/53 Martonvásári park TT 70,0 0,0 MTA Mezőgazdasági
Kutató Intézet*
78 188/TT/87 Megyaszói tátorjános TT 35,0 0,0 Bükki NP Ig.
79 278/TT/97 Megyerhegyi tengerszem TT 1,1 0,0 Bükki NP Ig.
80 62/TT/57 Melegmány-völgy TT 709,0 0,0 Duna–Dráva NP Ig.
8. Mellékletek
482 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
81 111/TT/75 Mohácsi Történelmi
Emlékhely TT 7,0 0,0 Duna–Dráva NP Ig.
82 150/TT/77 Nagybereki Fehérvíz TT 1 537,3 0,0 Duna–Dráva NP Ig.
83 7/TT/42 Nagycenki hársfasor TT 12,0 0,0 Fertő–Hanság NP Ig.
84 273/TT/96 Nagy-Mező– Arany-hegy TT 101,0 0,0 Duna–Dráva NP Ig.
85 209/TT/89 Nemesmedves Történelmi
Emlékhely TT 57,8 0,0 Őrségi NP Ig.
86 225/TT/90 Pacsmagi-tavak TT 487,3 0,0 Duna–Dráva NP Ig.
87 32/TT/51 Pákozdi ingókövek TT 44,0 0,0 HM Budapesti
Erdőgaz-daság Rt.*
88 14/TT/44 Pálvölgyi barlang felszíne TT 1,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.
89 81/TT/63 Pannonhalmi arborétum TT 28,0 0,0 Fertő–Hanság NP Ig.
90 269/TT/96 Peregi parkerdő TT 11,7 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.
91 124/TT/76 Péteritói madár-rezervátum
TT 740,0 0,0 Kiskunsági NP Ig.
92 155/TT/77 Pintér kert TT 3,0 0,0 Duna–Dráva NP Ig.
93 214/TT/90 Pusztaszeri Fülöpszék TT 40,9 0,0 Kiskunsági NP Ig.
94 213/TT/90 Pusztaszeri Hétvezér
Emlékmű TT 3,7 0,0 Kiskunsági NP Ig.
95 270/TT/96 Rácalmási szigetek TT 381,8 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.
96 272/TT/96 Rétszilasi tavak TT 1 495,5 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.
97 174/TT/84 Rinyaszentkirályi erdő TT 63,0 0,0 Duna–Dráva NP Ig.
98 153/TT/77 Rudabányai őshomi-
nidalelőhely TT 3,0 0,0
Érc- és Ásvány-
bányászati Múzeum*
99 264/TT/93 Sárosfői halastavak TT 278,0 0,0 Balaton-felvidéki NP
Ig.
100 39/TT/52 Sárvári arborétum TT 9,0 0,0 Erdészeti
Tudományos
Egyesület*
101 79/TT/61 Siroki-Nyírjes tó TT 23,0 0,0 Bükki NP Ig.
102 262/TT/93 Somlóvásárhelyi Holt-tó TT 15,1 0,0 Balaton-felvidéki NP
Ig.
8. Mellékletek
483 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
103 166/TT/78 Somogyvári Kupavár-hegy TT 28,0 0,0 Duna–Dráva NP Ig.
104 169/TT/78 Soproni Botanikus Kert TT 16,0 0,0 Erdészeti és Faipari
Egyetem, Sopron*
105 267/TT/94 Sóstó-legelő TT 69,7 0,0 Bükki NP Ig.
106 125/TT/76 Sümegi Mogyorós-domb TT 62,0 0,0 Magyar Állami
Földtani Intézet*
107 207/TT/89 Szakadáti legelő TT 3,5 0,0 Duna–Dráva NP Ig.
108 15/TT/44 Szársomlyó TT 224,3 129,0 Duna–Dráva NP Ig.
109 13/TT/43 Szarvasi Arborétum TT 42,0 0,0 Kertészeti Egyetem*
110 241/TT/91 Szarvasi Történelmi
Emlékpark TT 0,7 0,0 Kertészeti Egyetem*
111 237/TT/90 Székesfehérvári homokbánya
TT 121,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.
112 43/TT/52 Szelestei arborétum TT 13,0 0,0 Őrségi NP Ig.
113 123/TT/76 Szelidi-tó TT 359,0 0,0 Kiskunsági NP Ig.
114 61/TT/57 Szemlőhegyi barlang felszíne
TT 0,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.
115 234/TT/90 Szendrőládi rétek TT 1,5 0,0 Bükki NP Ig.
116 255/TT/93 Szentegáti erdő TT 234,8 0,0 Duna–Dráva NP Ig.
117 5/TT/42 Szentendrei rózsa termőhelye
TT 0,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.
118 29/TT/51 Szentgáli tiszafás TT 213.4 213.4 HM Veszprémi Erdő-
gazdaság Rt.*
119 128/TT/76 Szöllőskei erdő TT 64,0 0,0 Bükki NP Ig.
120 77/TT/60 Szomolyai kaptárkövek TT 5,0 0,0 Bükki NP Ig.
121 189/TT/87 Tállyai Patócs-hegy TT 3,0 0,0 Bükki NP Ig.
122 223/TT/90 Tapolcafői láprétek TT 12,8 0,0 Balaton-felvidéki NP
Ig.
123 9/TT/42 Tapolcai tavasbar-lang
felszine TT 3,0 0,0
Balaton-felvidéki NP
Ig.
124 67/TT/58 Tatai Kálvária-domb TT 26,0 0,0 Magyar Állami
Földtani Intézet*
8. Mellékletek
484 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
125 148/TT/77 Tiszadobi ártér TT 1 000,0 0,0 Hortobágyi NP Ig.
126 175/TT/84 Tiszadorogmai Göbe-erdő TT 173,0 0,0 Hortobágyi NP Ig.
127 133/TT/76 Tiszaigari arborétum TT 19,0 0,0 Nagykunsági EFAG,
Kecskemét*
128 295/TT/00 Tiszakürti arborétum TT 59,4 0,0 J-N-Sz M-i Önkorm.
Tiszakürti
Arborétuma
129 164/TT/78 Tiszatelek–Tisza-berceli ártér
TT 1 263,3 0,0 Hortobágyi NP Ig.
130 142/TT/77 Tiszavasvári Fehérszik TT 165,5 0,0 Hortobágyi NP Ig.
131 190/TT/87 Turai legelő TT 14,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.
132 33/TT/51 Urkúti őskarszt TT 6,0 0,0 Magyar Állami
Földtani Intézet*
133 25/TT/51 Uzsai csarabos erdő TT 116,0 0,0 HM Budapesti
Erdőgazdaság Rt.*
134 268/TT/96 Vajai-tó TT 77,8 0,0 Hortobágyi NP Ig.
135 27/TT/51 Vácrátóti arborétum TT 28,0 0,0 MTA Vácrátóti
Botanikai
Kutatóintézet*
136 57/TT/54 Várpalotai homokbánya TT 1,0 0,0 Balaton-felvidéki NP
Ig.
137 65/TT/57 Velencei madárre-zervátum
TT 420,0 0,0 Duna–Ipoly NP Ig.
138 132/TT/76 Vértesszőlősi előembertelep
TT 38,0 0,0
Magyar Nemzeti
Múzeum*
139 208/TT/89 Villányi Templomhegy TT 3,2 2,2 Duna–Dráva NP Ig.
140 135/TT/76 Zádor hid környéke TT 71,0 0,0 Hortobágyi NP Ig.
141 129/TT/76 Zalakomári madár-rezervátum
TT 269,7 0,0
Balaton-felvidéki NP
Ig.
142 23/TT/51 Zirci arborétum TT 18,0 0,0 Balaton-felvidéki NP
Ig.
Összesen 142 25 927,0 1 316,5
Mind-
összesen 189 820
627,5 109 745,2
Megjegyzés: * = a kezelője nem az illetékes Nemzeti Park Igazgatóság
8. Mellékletek
485 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2.2. 8.3.2. A magyarországi ÉTT-k védettségi fok szerinti megoszlása és területi statisztikai adatai
2.3. A) Mintaterületek
Mintaterület
ek NP-
igazgatóság
NP TK TT Nem védett Összesen
(ha) (ha) (%) (ha) (%) (ha) (%) (ha) (%)
Észak-
Cserehát Aggteleki
NP
– –
– 9 814 100,0 9 814
Marcal-
medence
Balaton-
felvidéki
NP
–
– – 10 381 100,0 10 381
Hevesi-sík Bükki NP – 3 320 30,1
– 7 694 69,9 11 014
Borsodi-
Mezőség Bükki NP 5 200 49,8 32 0,3
– 5 219 49,9 10 451
Drávazug
fás legelői Duna-
Dráva NP 5 570 8,2
– – 62 105 91,8 67 674
Turjánvidék Duna-Ipoly
NP
– 3 607 23,4 145 0,9 11 660 75,7 15 411
Szentendrei-
sziget Duna-Ipoly
NP
– 1 158 14,1 – 7 079 85,9 8 237
Őrség-
Vendvidék Fertő-
Hanság NP
– 8 963 97,9 – 192 2,1 9 154
Szatmár-
beregi
terület
Hortobágyi
NP
– 1 265 19,0 166 2,5 5 243 78,6 6 673
Dunavölgyi
sík Kiskunsági
NP
– 3 071 36,5 – 5 346 63,5 8 417
Dévaványa
környéke Körös–
Maros NP 10 534 47,5
– – 11 659 52,5 22 193
Összesen: 21 303 11,9 21 415 11,9 311 0,2
136
391 76,0 179 419
2.4. B) Igen fontos Érzékeny Természeti Területek
Igen fontos
területek
NP-
igazgatósá
g
NP TK TT Nem védett Összesen
(ha) (ha) (%) (ha) (%) (ha) (%) (ha) (%)
Észak- Aggteleki
– 21 397 100,0 21 397
8. Mellékletek
486 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Cserehát NP
Nemzeti
parki törzs-
terület,
Galyaság
Aggteleki
NP
19 520 40,3 28 940 59,7 48 496
Marcal-
medence
Balaton-
felvidéki
NP
10 381 100,0 10 381
Taplocai-
medence
Balaton-
felvidéki
NP
4 796 95,3
234 4,7 5 030
Káli-
medence
Balaton-
felvidéki
NP
7 751 97,4
211 2,6 7 962
Hevesi-sík Bükki NP 6 796 11,1 11 0,0 211 0,3 61 434
Borsodi-
Mezőség Bükki NP 16 130 22,7 378 0,5 3 0,0 54 633 76,8 71 145
Bodrogköz,
Kopaszheg
y Bükki NP
4 662 52,7 4 177 47,3 8 839
Heves-
borsodi
dombság Bükki NP
145 1,7 8 500 98,3 8 645
Bükki NP
védőzónája Bükki NP 1 671 4,4
60 0,2 35 828 95,4 37 559
Ózd
környéke Bükki NP
5 831 100,0 5 831
A Balaton
déli víz-
gyűjtőjének
szárazulatai
, berkek,
halastavak,
nádasok,
gyepek és
lápos
talajon
kialakult
szántók
Duna-
Dráva NP 709 0,7 4 364 4,2 1 687 1,6 97 883 93,5 104 642
Fás legelők
Baranya
megyében
Duna-
Dráva NP 5 292 2,6 513 0,3 352 0,2 196 512 97,0 202 669
Turjánvidé
k Duna–
Ipoly NP
4 359 14,7 145 0,5 25 204 84,8 29 709
8. Mellékletek
487 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Gerje-perje
sík Duna–
Ipoly NP
5 0,0 37 834 100,0 37 839
Szentendrei
-sziget Duna–
Ipoly NP
1 158 14,1 7 079 85,9 8 237
Velencei-tó
és Sárvíz
völgye
Duna–
Ipoly Np
1 916 17,7 8 926 82,3 10 841
Őrség-
Vendvidék
Fertő–
Hanság
NP
40 447 63,0 2 210 3,4 21 569 33,6 64 226
Hanság Fertő–
Hanság
NP 7 282 13,2
48 059 86,8 55 341
Szatmár-
Bereg régió Hortobágy
i NP
20 851 12,5 170 0,1 145 193 87,4 166 215
Hortobágyi
NP
védőzóna
Hortobágy
i NP 1 208 0,4 72 763 26,3 2 517 0,9 200 679 72,4 277 167
Dunavölgyi
-sík Kiskunság
i NP
0,0 12 232 4,5 1 098 0,4 261 117 95,1 274 447
A Tiszai
homokháts
ág
vízgyűjtője
Kiskunság
i NP 13 0,0 31 229 16,9 2 111 1,1 151 408 81,9 184 761
Dévaványa
környéke Körös–
Maros NP 12 595 14,1
0,0 0,0 77 013 85,9 89 608
Vásárhelyi
–Csanádi
puszták
Körös–
Maros NP 7 297 16,1
0,0 0,0 38 129 83,9 45 426
Kis-Sárrét Körös–
Maros NP 8 686 20,6
0,0 0 0,0 33 541 79,4 42 227
Összesen: 60 882 3,4 233 885 12,9 10 366 0,6
1 520
488 83,7
1 817
374
2.5. C) Fontos Érzékeny Természeti Területek
Fontos
területek
NP-
igazgatós
ág
NP TK TT Nem védett Összesen
(ha) (ha) (%) (ha) (%) (ha) (%) (ha) (%)
Putnoki-
dombvidék Aggteleki
NP
– 25 0,1 26 437 99.9 26 462
8. Mellékletek
488 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Közép–
Cserehát Aggteleki
NP
9 0,0 42 418 100.0 42 427
Sümeg–
Rigács–
Apáca-
torna-
Káptalanfa
települések
közé eső
területek
Balaton-
felvidéki
NP
6 259 100.0 6 259
Dörögdi-
medence
Balaton-
felvidéki
NP
23 0,4
5 663 99.6 5 686
Bakonyjákó
–Oroszi–-
Pápasalamo
n-Nagy-
tevel régió
erősen
tagolt,
erdővel
borított
része
Balaton-
felvidéki
NP
13 0,1 41 0,2 17 155 99.7 17 209
Tési-
fennsík,
Gyulafi-
rátót és
Várpalota
közötti
terület
Balaton-
felvidéki
NP
28 020 100.0 28 020
Zempléni-
hegység Bükki NP
25 420 24,3 67 0,1 79 135 75.6 104 622
Hernád-
völgy Bükki NP
218 0,6 35 506 99.4 35 724
Hajta és
Tápió-
mente
Duna–
Ipoly NP
2 294 7,4 16 0,1 28 571 92.5 30 882
Csákvár–
Zámoly
medence
Duna–
Ipoly NP
580 9,2 5 735 90.8 6 315
Által-ér
mente Duna–
Ipoly NP
5 0,1 29 0,7 4 386 99.2 4 420
Gerecse és
Pilis közti
dombvidék
Duna–
Ipoly NP
13 856 100.0 13 856
Mosoni-sík Fertő–
13 0,1 25 706 99.9 25 719
8. Mellékletek
489 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Hanság
NP
Rába-mente Fertő–
Hanság
NP
2 010 1,6 69 0,1 123 112 98.3 125 191
Bihari-sík Hortobág
yi NP
19 893 9,6 909 0,4 186 096 89.9 206 898
Dél és
Kelet-
Nyírség
Hortobág
yi NP 93 0,1 6 699 4,7 1 231 0,9 135 767 94.4 143 790
Gyula-
Dobozi
ártér
Körös–
Maros NP
66 0,3 22 916 99.7 22 982
Körösszög Körös–
Maros NP 4 574 10,7
38 080 89.3 42 654
Kígyósi
területek Körös–
Maros NP 4 663 19,6
19 070 80.4 23 732
Vésztő-
Szeghalom
környéke
Körös–
Maros NP 1 666 6,0
25 889 94.0 27 555
Összesen: 10 996 1,2 56 370 6,0 3 260 0,3 869 776 92.5 940 403
2.6. D) Lehetséges Érzékeny Természeti Területek
Lehetséges
területek
NP-
igazgatósá
g
NP TK TT Nem védett Összesen
(ha) (ha) (%) (ha) (%) (ha) (%) (ha) (%)
A Sajó és a
Hernád
köze
Aggteleki
NP
51 0.1 68,686 99.9 68,737
Kesznyéten
i TK
körzete Bükki NP 5 289 54,2
300 3.1 4,17
8 42.8 9,767
Takta-köz Bükki NP 2,457 100.0 2,457
Zákány-
Őrtilos
környéke
Duna-
Dráva NP 3 306 6,1
141 0.3 50,436 93.6 53,883
Ipoly-völgy Duna–
Ipoly NP
33 0,3 10,290 99.7 10,323
Csepel-
sziget és
Duna–
Ipoly NP
16,107 100.0 16,107
8. Mellékletek
490 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
környéke
Monor-
Irsai
halomvidék
Duna–
Ipoly NP
712 4,6 14,675 95.4 15,387
Sárrét és
térsége Duna–
Ipoly NP
3 694 10,6 1 583 4.6 29,446 84.8 34,723
Váli-patak
völgye Duna–
Ipoly NP 2 0,0
11,538 100.0 11,540
Szigetköz Fertő–
Hanság
NP
10 753 18,9
46,090 81.1 56,843
A Jászság
régiója Hortobágy
i NP
24 0,1 38,961 99.9 38,985
Összesen: 8 597 2,7 15 216 4,8 2 075 0.7 292,864 91.9 318,752
2.7. 8.3.3. A talajtípusok és altípusok előfordulása (%) a védett területeken
A talaj típusa
és altípusa
Orszá-
gosan*
Védett területeken
összesen NP TK TT
Köves és földes kopárok 0,6 1,5 2,0 0,7 3,8
Futóhomokok 4,2 2,2 2,7 1,4 3,6
Humuszos homok talajok 3,7 0,4 0,4 0,5 1,6
Rendzina talajok 2,7 10,0 9,3 11,0 9,0
Erubáz talajok, nyiroktalajok 0,2 0,4 0,7 0,0 0,0
Savanyú, nem podzolos barna
erdőtalajok 0,5 3,3 3,7 2,9 1,6
Agyagbemosódásos barna erdőtalajok 16,2 20,9 15,1 29,6 10,9
Pszeudoglejes barna erdőtalajok 1,8 4,4 0,0 10,5 0,4
Ramann-féle barna erdőtalajok 9,4 7,9 9,1 6,3 6,4
Kovárványos barna erdőtalajok 2,1 0,1 0,0 0,0 1,6
Csernozjom-barna erdőtalajok 4,8 0,4 0,1 0,5 2,8
Csernozjom jellegű homoktalajok 1,1 0,4 0,0 0,8 1,2
8. Mellékletek
491 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Mészlepedékes csernozjomok 5,0 0,1 0,0 0,2 1,2
Alföldi mészlepedékes csernozjom 4,9 0,1 0,1 0,1 0,0
Mélyben sós alföldi mészlepedékes
csernozjom 0,5 0,0 0,0 0,0 0,0
Réti csernozjomok 6,9 0,8 0,6 1,0 3,4
Mélyben sós réti csernozjomok 3,5 1,5 2,6 0,0 0,4
Mélyben szolonyeces réti
csernozjomok 0,4 0,0 0,1 0,0 0,0
Terasz csernozjomok 0,1 0,0 0,0 0,0 0,0
Szoloncsákok 0,1 0,2 0,3 0,0 0,0
Szoloncsák-szolonyecek 0,7 2,3 4,2 0,0 0,8
Réti szolonyecek 2,9 12,3 16,2 7,6 5,8
Sztyeppesedő réti szolonyecek 2,3 3,0 4,6 0,9 4,0
Szolonyeces réti talajok 2,7 1,5 1,8 1,0 3,0
Réti talajok 8,2 4,8 3,6 6,1 7,4
Réti öntéstalajok 8,4 10,1 10,9 9,4 5,0
Lápos réti talajok 2,0 2,5 2,9 1,5 8,5
Síkláp talajok 0,4 2,1 2,9 0,7 4,3
Lecsapolt és telkesített síkláptalajok 0,9 2,0 3,4 0,0 4,6
Mocsári erdők talajai 0,2 0,2 0,0 0,5 0,0
Fiatal, nyers öntéstalajok 2,6 4,6 2,7 6,8 8,7
Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0
Megjegyzés: * Forrás: Láng I. – Csete L. – Harnos Zs. (1983)
2.8. 8.3.4. A talajtípusok és altalajtípusok előfordulása (%) a kijelölt Érzékeny Természeti Területeken
106. táblázat - Mezőgazdasági talajalkalmasság (osztálygyakoriság %)
A talaj típusa és altípusa Orszá-
gosan
*
Érzékeny Természeti Területeken
össze-
sen minta
igen
fontos fontos
lehet-
séges
8. Mellékletek
492 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Köves és földes kopárok 0,6 0,4 0,1 0,3 0,9 0,2
Futóhomokok 4,2 7,3 4,1 9,0 8,3 0,0
Humuszos homok talajok 3,7 3,9 3,9 5,2 3,0 0,0
Rendzina talajok 2,7 1,7 0,4 1,5 2,9 0,4
Erubáz talajok, nyiroktalajok 0,2 0,0 0,1 0,0 0,0 0,0
Savanyú, nem podzolos barna erdőtalajok 0,5 0,1 0,0 0,2 0,1 0,0
Agyagbemosódásos barna erdőtalajok 16,2 13,2 5,6 12,0 17,9 15,5
Pszeudoglejes barna erdőtalajok 1,8 1,9 3,8 1,9 1,0 1,6
Ramann-féle barna erdőtalajok 9,4 4,4 2,8 3,6 5,5 7,2
Kovárványos barna erdőtalajok 2,1 0,7 0,4 0,5 1,5 0,0
Csernozjom-barna erdőtalajok 4,8 2,8 3,9 1,2 3,2 8,9
Csernozjom jellegű homoktalajok 1,1 0,9 0,6 1,1 0,4 1,9
Mészlepedékes csernozjomok 5,0 0,9 0,0 0,5 0,4 5,6
Alföldi mészlepedékes csernozjom 4,9 2,4 5,1 1,0 3,7 1,0
Mélyben sós alföldi mészlepedékes
csernozjom 0,5 0,3 0,5 0,3 0,0 1,1
Réti csernozjomok 6,9 5,3 2,3 5,6 6,8 3,4
Mélyben sós réti csernozjomok 3,5 4,0 1,9 4,8 4,8 0,3
Mélyben szolonyeces réti csernozjomok 0,4 0,6 0,8 0,9 0,0 0,0
Terasz csernozjomok 0,1 0,2 0,0 0,0 0,6 0,1
Szoloncsákok 0,1 0,1 0,2 0,1 0,0 0,0
Szoloncsák-szolonyecek 0,7 1,8 4,4 2,4 0,0 0,0
Réti szolonyecek 2,9 7,0 9,5 8,1 5,5 2,8
Sztyeppesedő réti szolonyecek 2,3 4,4 7,5 3,4 5,5 1,3
Szolonyeces réti talajok 2,7 4,7 15,9 3,9 2,1 1,0
Réti talajok 8,2 10,8 10,5 11,6 9,4 11,2
Réti öntéstalajok 8,4 10,0 5,8 7,2 11,2 27,6
8. Mellékletek
493 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Lápos réti talajok 2,0 3,2 7,3 3,0 1,9 1,7
Síkláp talajok 0,4 0,6 0,0 1,1 0,0 0,7
Lecsapolt és telkesített síkláptalajok 0,9 1,4 0,1 2,4 0,7 0,0
Mocsári erdők talajai 0,2 0,2 0,0 0,5 0,0 0,0
Fiatal, nyers öntéstalajok 2,6 4,9 2,5 6,7 2,6 6,5
Összesen: 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0
Megjegyzés: * Forrás: Láng I. – Csete L. – Harnos Zs. (1983)
3. 8.4. A földhasználati zónarendszer kialakításának adatbázisa, módszerei és eredményei
3.1. 8.4.1. A vizsgálatok adatbázisa és módszerei
A vizsgálatokhoz zömében a környezetre, a domborzatra, a talajokra, a klímára, a vizekre, az élővilágra, annak
fajaira és élőhelyeire és a földhasználati formákra vonatkozó területi adatbázisokat, feldolgozásukra
térinformatikai módszereket használtunk.
Az adatbázisok közül kettőt (NECONET, CORINE Land Cover) az adatforrások felsorolása után európai
összefüggései okán részletesebben is bemutatunk.
3.1.1. 8.4.1.1. A vizsgálati adatbázisok és környezeti jellemzők
a) Az agráralkalmasság értékelésére és minősítésére használt változók és adatbázisok
• Domborzati és talajparaméterek
• Lejtőkategóriák (Forrásadatbázis: Magyarország Digitális Domborzati Adatállománya, FÖMI térképi
adatbázisa, M = 1:100 000)
• Száz pontos talajértékszám (Forrásadatbázis: AGROTOPO térkép, MTA-TAKI, M = 1:100 000)
• Szántóterületek átlagos aranykorona-értéke (Forrásadatbázis: FM településsoros adatok térképe)
• A talaj típusa és altípusa (Forrásadatbázis: AGROTOPO térkép, MTA-TAKI, M = 1:100 000)
• A fizikai talajféleség (Forrásadatbázis: AGROTOPO térkép, MTA-TAKI, M = 1:100 000)
• A talaj vízgazdálkodási tulajdonságai (Forrásadatbázis: AGROTOPO térkép, MTA-TAKI, M = 1:100 000)
• A talaj kémhatása és mészállapota (Forrásadatbázis: AGROTOPO térkép, MTA-TAKI, M = 1:100 000)
• A talaj szervesanyag-készlete (t/ha) (Forrásadatbázis: AGROTOPO térkép, MTA-TAKI, M = 1:100 000)
• A termőréteg vastagsága (Forrásadatbázis: AGROTOPO térkép, MTA-TAKI, M = 1:100 000)
• Klímaparaméterek
• Energetikai agrárpotenciál (Forrásadatbázis: DATE Debrecen (Szász Gábor) térképi adatbázisa, M =
1:500 000)
• Klimatikus agrárpotenciál (Forrásadatbázis: DATE Debrecen (Szász Gábor) térképi adatbázisa, M = 1:500
000)
8. Mellékletek
494 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• Aszályhajlam, aszályindex (Forrásadatbázis: BME Budapes (Somlyódy László) térképi adatbázisa alapján
készült GATE-KTI szintézistérkép, M = 1:500 000)
• A kukoricatermesztési klímaalkalmassági értékszám (Forrásadatbázis: GATE KTI (Ángyán József) térképi
adatbázisa, M = 1:500 000)
• A búzatermesztési minőségi klímaértékszám (Forrásadatbázis: GATE NTI (Szabó Miklós) térképi
adatbázisa, M = 1:500 000)
• A búzatermesztési mennyiségi klímaértékszám (Forrásadatbázis: GATE NTI (Szabó Miklós) térképi
adatbázisa, M = 1:500 000)
• A sörárpa-termesztési klímaalkalmassági értékszám (Forrásadatbázis: GATE NTI (Alapy Balázs) térképi
adatbázisa, M = 1:500 000)
b) A környezeti érzékenység megítélésére használt jellemzők és adatbázisok
• Élővilág
• Magyarország természetvédelmi oltalom alatt álló területei (Forrásadatbázis: KTM Természetvédelmi
Hivatal térképi adatbázisa, M = 1:100 000)
• A Nemzeti Ökológiai Hálózat (NECONET) (Forrásadatbázis: KTM Természetvédelmi Hivatal térképi
adatbázisa, M = 1:500 000)
• Javasolt érzékeny természeti területek (Forrásadatbázis: MME (Nagy Szabolcs) térképi adatbázisa, M =
1:100 000)
• Ramsari területek (Forrásadatbázis: VITUKI térképi adatbázisa, M = 1:100 000)
• Felszíni vizek parti sávjai (forrásadatbázis: GATE-KTI térképi adatbázisa, M = 1:100 000)
• Nemzetközi jelentőségű madárélőhelyek (Forrásadatbázis: MME (Nagy Szabolcs) térképi adatbázisa, M =
1:100 000)
• A veszélyeztetett mezei madárfajok számára fontos területek (Forrásadatbázis: MME Monitoring Központ
térképi adatbázisa, M=1 :100 000)
• Talaj
• Az erózió mértéke (Forrásadatbázis: MTA-TAKI térképi adatbázisa, M = 1:100 000)
• A fizikai talajféleség (Forrásadatbázis: AGROTOPO térkép, MTA-TAKI, M = 1:100 000)
• Agyagásvány-minőség (Forrásadatbázis: MTA-TAKI (Stefanovits Pál) térképi adatbázisa, M = 1:100 000)
• A talaj kémhatása és mészállapota (Forrásadatbázis: AGROTOPO térkép, MTATAKI, M = 1:100 000)
• A talaj szervesanyag-készlete (t/ha) (Forrásadatbázis: AGROTOPO térkép, MTATAKI, M = 1:100 000)
• Víz
• Felszín alatti vízvédelmi területek (Forrásadatbázis: VITUKI térképi adatbázisa, M = 1:500 000)
• Felszíni vízvédelmi területek (Forrásadatbázis: VITUKI térképi adatbázisa, M = 1:500 000)
c) Földhasználati, felszínborítási adatbázisok
• CORINE Land Cover (felszínborítási) adatbázis (Forrásadatbázis: FÖMI térképi adatbázisa, M = 1:100
000)
• Magyarország erdőterületeinek digitális adatállománya (Forrásadatbázis: FM Erdészeti Hivatal térképi
adatbázisa, M = 1:20 000)
8. Mellékletek
495 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
d) A Nemzeti Ökológiai Hálózat (NECONET)
• A biodiverzitás és az ökológiai hálózat kapcsolata
Magyarország területén földtani és természetföldrajzi viszonyainak változatossága miatt rendkívül gazdag, az
ország méretéhez képest számottevő élőhelytípus tudott kialakulni. A nagyobb kiterjedésű, ám annál értékesebb
természeti területek (pl. lápok, szikes tavak, szentély-jellegű holtágak stb.) képezik biológiai örökségünk
értékeit. Ezen élőhelyek sokrétű, mozaikos térszerkezete és stabilitása nagyon sérülékeny. Az élőhelyek, élő
rendszerek folyamatos működését elemeinek sokfélesége tartja fenn. Ezt a sokféleséget, az ún. biológiai
diverzitást kell megőrizni és fenntartani.
Az ország élőhelyeinek, ökológiai értékeinek megóvása nem biztosítható sem az ország területének 9%-os, sem
az ezredfordulóra tervezett 12%-os jogi védelmével. A védett területekről „ki kell lépni”, s a biológiai diverzitás
védelme érdekében minden ágazatnak, önkormányzatnak hatékony szerepet kell vállalnia a maga eszközeivel. A
fenntartható használat és hasznosítás biztosítása érdekében az ökológikus szemlélet elsajátítása lehet a
legfontosabb és mindent átható szempont.
A természet rendszereiben megnyilvánuló sokféleség megóvásának egyik módja az ökológiai hálózat felépítése,
létesítése és szükség szerinti tervezése. Ökológiai hálózaton lényegében a különböző természetes és
természetközeli élőhelyek között meglévő, az ökológiai folyosók által biztosított térbeli kapcsolatrendszert
értjük. Egy olyan funkcionáló rendszert, amelyben az élőlények az elszigetelt, szétdarabolódott élőhelyek
között a folyosók vagy élőhelyfragmentumok (tipegő kövek – stepping stones) segítségével képesek vándorolni,
terjedni. Ez fennmaradásuk záloga. Mivel az élőhelyek feldarabolódásának, elszigetelődésének,
elszegényedésének veszélye egyre nagyobb, sok-sok intézkedésre van szükség ahhoz, hogy ezt a folyamatot
megállítsuk.
A nemzetközi kötelezettségek, célok és feladatok (pl. az ENSZ Riói Egyezménye a biológiai sokféleség
fenntartására – 1992, a Páneurópai Tájképi és Biodiverzitás Megőrzési Stratégia – Szófia, 1995, az Európai
Ökológiai Hálózat (EECONET) létesítéséről szóló deklaráció – Maastricht, 1993.), valamint az Európai
Unióhoz való csatlakozás előkészületei a magyar törvényhozásban is a szemlélet ilyen irányú kiterjedését
feltételezi. Ennek fontos mozzanata, hogy az 1996. évi LIII. törvény a természet védelméről, mint modern, a
biológiai diverzitás védelmén alapuló jogszabály, kimondja az ökológiai hálózat létrehozásának szükségességét.
A megvalósítás sikeressége azonban a kapcsolódó ágazatok és a települések jövőjét megalapozó
önkormányzatok közös elhatározásán múlik. Az Országos Területrendezési Terv a különböző ágazatok,
területhasznosítási elképzelések első olyan „találkozási fóruma”, ahol a biológiai értékek, élőhelyek védelme a
térszerkezeti struktúrában megjelenik, ahol azzal számolni kell.
• A tervezés folyamata
A Nemzeti Ökológiai Hálózatnak a tervezéshez és az Országos Területrendezési Tervbe való beintegrálásához
az alap-munkatérképet az OTAB M = 1:500 000 méretarányú alaptérképe és a CORINE Land Cover
felszínborítási adatbázis M = 1:500 000 méretarányú térképének az ötvözete biztosította. Ezt a VÁTI bocsátotta
rendelkezésre. Figyelembe vettük a Magyarország nemzeti parkjaira és védett természeti területeire vonatkozó
különböző adatbázisok digitális és papíron kinyomtatott formáit. Fontos információt jelentett a nemzeti parkok
és a társadalmi szervezetek szakembereinél felhalmozódott ismeretanyag és tapasztalat. Külön érdekessége és
értéke volt a tervezésnek, hogy mind területi, mind országos szinten folytonos és konstruktív együttműködés
alakult ki a hivatásos és társadalmi természetvédők között.
Az M = 1:500 000 méretarányú tervezés természetesen magában hordozza a sematizmus és pontatlanság
bizonyos veszélyét, de az idő rövidsége ellenére így is sikerült a főbb koncepcionális tendenciákat, az ökológiai
alapokon kijelölt funkcionális egységeket, kategóriákat megállapítanunk. Az ökológiai hálózat térképes
ábrázolása – és ezzel együtt az Országos Területrendezési Terv elfogadtatása – állandó nyitottságot,
rugalmasságot igényel, hiszen az ország állapotfelmérése, a természetes és természetközeli területek feltárása is
elhúzódó folyamat. A Természetvédelmi Törvényből adódó kötelezettségeink, pl. a természeti területek
kijelölése, a szikes tó és lápkataszter elkészítése, az ESA területek lehatárolása stb. még egy későbbi fázisban
lezárandó munkák. (Ezek vagy részei lesznek az ökológiai hálózatnak, vagy átfedődnek bizonyos területeivel.)
• A Nemzeti Ökológiai Hálózat kategóriarendszere M = 1:500 000 térképlapon (36. térkép)
T-36. ábra - Nemzeti Ökológiai Hálózat (NECONET)
8. Mellékletek
496 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
•
• Összefüggő természetes élőhely-komplexek azok az összefüggően lehatárolható területek, ahol a
természetes és természetközeli állapotú élőhelyek dominanciája jellemző, azaz a természetes habitatok
térstruktúráján belül találhatók az agrár vagy urbán élőhelyek (ezek elenyészőek), s a tágabb környezetből
származó humán hatások nem veszélyeztetik az alapvető ökológiai folyamatokat.
• Mozaikos természetes és természetközeli állapotú élőhelykomplexek azok az összefüggően lehatárolható
területek, ahol a természetes és természetközeli állapotú élőhelyek nem alkotnak összefüggő térstruktúrát,
de a természetes élőhelyek borítása eléri a 20%-ot.
• Egyedülálló, természetes élőhelyek az olyan természetes, természetközeli élőhelyek, amelyek agrár vagy
urbán környezetben helyezkednek el, attól jól elkülönülnek, s az l:500 000-es térképen még világosan
körülhatárolhatók (pl. lefűződött holtág, természetszerű gyep, kis halastó stb.).
• Urbán és agrár élőhely-komplexek, mesterséges felszínek azok az összefüggően lehatárolható területek,
ahol az agrár és urbán élőhelyek dominanciája jellemző, a mesterséges habitatok összefüggő térstruktúráján
belül legfeljebb izolált természetes élőhelytöredékek találhatók. Ezek viszont az 1:500 000 léptékben nem
értékelhetők, tehát nem is jelöltük őket külön színnel.
• Különös jelentőségű, kis méretű élőhelyek azok az élőhelyek, amelyek méretüknél fogva nem jelennénék
meg a térképen, azonban természetvédelmi jelentőségük, unikalitásuk indokolja a jelzésszerű
feltüntetésüket (pl. tőzeglápok, löszfoltok, szikes tavak stb.)
• Ökológiai folyosók az azonos vagy különböző típusú élőhelykomplexek közötti átjárhatóságot, a fajok
populációinak kommunikációját biztosító „útvonalak” az ökológiai folyosók. Folyosóknak tekinthetők az
azonos típusú élőhelyfragmentumok „elérhető” közelségű ún. „stepping stones” rendszere, ahol a fajok az
elnevezésnek megfelelően lépésről lépésre haladnak (pl. pihenő, táplálkozó helyek). Univerzális ökológiai
folyosó nincs, ahány faj, annyi folyosó. Legfeljebb az valószínűsíthető, hogy egy természetszerű élőhely
sok faj esetében lehet potenciális ökológiai folyosó szétterjedési, vándorlási, kommunikációs stb.
szempontból. Az ökológiai folyosók irányainak kijelölésekor külön figyelemmel voltunk az országhatáron
túli természetes kapcsolatokra, hiszen a Nemzeti Ökológiai Hálózat egy globális rendszer részeként
szerveződik és működik. Ezeknek a kapcsolódási pontoknak az ismerete elengedhetetlen a szomszédos
országokkal tervezett nemzeti parkok, ramsári területek, természetvédelmi területek stb. kialakításához.
8. Mellékletek
497 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• Összefoglalás
Területhasznosítási, területrendezési, tájvédelmi, környezetértékelési stb. szempontból ebben a tervezési
fázisban és léptékben csak az első három, azaz
• összefüggő, nagy kiterjedésű, természetes élőhely-komplexek,
• mozaikos szerkezetű, természetes élőhely-komplexek,
• egyedülálló természetes élőhelyek,
tehát konkrét területi kiterjedéssel jellemezhető kategóriák értékelhetők, ezek is csak a nagy ívű, regionális
léptékű fejlesztések, beruházások szempontjából jelentenek iránymutatást. A részletesebb elemzéshez az
ökológiai hálózatot és annak kapcsolatrendszerét (a folyosókat, a különösen értékes kis kiterjedésű élőhelyeket)
is sokkal aprólékosabban kell ismernünk.
A Nemzeti Ökológiai Hálózat rendszerét ezért hosszú távon úgy képzeljük el, hogy az
• egyrészt léptékben és részletességében igazodjon a különböző szintű tervfajták rendszeréhez (M=1:500 000-
től az 1:100 000 ill. 1:10 000 rendezési tervig),
• másrészt az egyre részletesebb feltártsági szintű ökológiai hálózat egymással hierarchikus és éppen ezért
kompatibilis rendszert alkosson. Ennek alapjául szolgál a Nemzeti Élőhelyek Rendszere, amelyet a megfelelő
szintig és csoportosításban digitalizálható formában adaptálhatunk.
e) Az EU CORINE Programja
A CORINE (Coordination of Information on the Environment) az egységesedő Európa környezeti információs
rendszere. Az Európai Unióhoz való csatlakozás részeként az ún. „harmonizáció” során mintául szolgálhat a
hazai környezeti informatika számára is.
• A CORINE rendszer alapelemeit 1985 és 1990 között hozták létre Nyugat-Európában, mely az alábbi – csak
lazán kapcsolódó – alrendszerekből épül fel (EEA-TF 1994):
• földrajzi háttéradatok,
• levegőadatok,
• földfelszíni adatok,
• természetvédelmi adatok,
• vízadatok,
• társadalmi-gazdasági adatok (az EU statisztikai hivatala adatait átvéve).
A CORINE információs rendszer üzemeltetése és használata a Koppenhágában működő Európai Környezeti
Ügynökség (EEA = European Environmental Agency) feladata. Közép és Kelet-Európa országai számára – a
politikai változásokat követően – 1992-ben vált lehetővé a programba való bekapcsolódás. A Phare Regionális
Környezeti Program keretében a három legfontosabbnak tekintett adatbázist hazánkban is létrehozták:
• biotóp (Biotops): MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézet, Vácrátót;
• légköri emisszió (Corinair): Környezetgazdálkodási Intézet, Budapest;
• felszín borítás (Land Cover): Földmérési és Távérzékelési Intézet (FÖMI), Budapest (Büttner, 1996b).
A FÖMI felszínborítási adatbázisának előállítása űrfelvételek számítógéppel segített vizuális interpretációjával
történt (44. ábra). Az űrfelvételek értelmezéséhez alapvető a kiegészítő adatok (elsősorban topográfiai térképek
és légifényképek) használata. Az űrfelvételek szerepe az, hogy a topográfiai térképekhez képest a felszín
aktuálisabb állapotát tükrözik. A feldolgozás fontos eleme volt a terepbejárás, mind a problémás esetek
tisztázása, mind az általános ellenőrzés szempontjából.
8. Mellékletek
498 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
44. ábra - A felszínborítási adatbázis létrehozása (Büttner, 1997)
Európa felszínborításának jellemzésére standard módszertant dolgoztak ki (European Commission, 1994).
Ennek része a 44 osztályt tartalmazó nómenklatúra. A három szintes szerkezetben definiált 44 osztály az alábbi
öt fő csoportba tartozik:
(1) mesterséges felszínek
(2) mezőgazdasági területek
(3) erdők és közel-természetes területek
(4) vizenyős területek
(5) vizek
A választott méretarány (1:100.000), a legkisebb térképezett terület mérete (25 hektár) és a legkisebb vonalas
elem szélesség (100 méter) kompromisszumot jelent a projekt költsége és az információ részletessége között.
A fotóinterpretáció eredménye digitalizálás után topológiai szerkezetet kapott. A végeredmény egy
térinformatikai rendszerben rendelkezésre álló adatbázis.
A CORINE felszínborítási adatbázis – más területi adatokkal együtt – elsősorban az országos ill. regionális
környezeti politika kialakításában, továbbá környezeti modellek létrehozásában és a regionális tervezésben
használható, de alaptérképként hasznos lehet a környezetet jellemző változók térképi ábrázolásában is.
Elemzéseinkhez az aktuális földhasználati kategóriák lehatárolásához mi is ezt az adatbázist használtuk
(37. térkép).
T-37. ábra - CORINE Land Cover felszínborítási adatbázis
8. Mellékletek
499 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3.1.2. 8.4.1.2. Az információk feldolgozása
a) Az elemző rendszer felépítése
A leírt adatbázison a területi elemzés a következő lépésekben, logikai sorrendben történt:
• A felsorolt 30 területjellemző környezeti változót kategorizáltuk, és minden egyes változót és kategóriát
súlyoztuk (értékkel láttunk el) aszerint, hogy milyen szerepet játszik a mezőgazdasági termékenység,
illetve a környezeti érzékenység kialakításában, a terület mezőgazdasági alkalmasságának, illetve
környezeti érzékenységének megítélésében. E súlyozáshoz korábbi széleskörű elemzések, összefüggés-
vizsgálatok eredményeit (Ángyán, 1991), illetve az adatbázisokat előállító intézetek és szakértők által
megadott prioritási értékeket használtuk.
• Az ország területét 100×100 méteres cellaméretű (felbontású) rácshálózattal 9,3 millió db 1 ha-os
négyzetre osztottuk, majd a leírt változók területi eloszlástérképeire helyezve ezt a rácshálózatot az ország
minden egyes ha-jára meghatároztuk a környezeti jellemzők értékeit. Így tehát cellánként 28
környezetjellemző értékhez jutottunk.
• A 16 mezőgazdasági alkalmassági, valamint a 14 környezetérzékenységi értékszámot megfigyelési
egységenként (1 ha-os cellánként) összegeztük, majd ezeket az értékeket térképen ábrázoltuk. Ezzel az
ország területének minden egyes hektárját elhelyeztük egy 0–99 közötti mezőgazdasági alkalmassági és egy
0–99 közötti környezetérzékenységi értékskálán.
• A cellánkénti mezőgazdasági alkalmassági értékszámokból (MAÉ) kivontuk a környezetérzékenységi
értékszámokat (KÉÉ), majd a különbséghez hozzáadtunk 100-at, azaz (MAÉ-KÉÉ) + 100. Így egy 0–198
közötti értékskálát kaptunk, ahol a 100 alatti értékek az adott terület környezetérzékenységi
meghatározottságára, a 100 feletti értékek pedig az agrármeghatározottságra utalnak. A skála két
végpontján tehát az egyértelmű meghatározottságú (vagy agrár, vagy környezeti területek), a skála közepe
körül pedig a kettős meghatározottságú (környezeti szempontok által korlátozott extenzív agrárterületek)
helyezkednek el. Ezeket az értékeket egy szintézistérképen ábrázoltuk.
• E szintetikus (agrár és környezeti) értékskálatérkép segítségével három olyan forgatókönyvet is
előállítottunk a földhasználati zónarendszer kialakítására, ahol:
• a 100 alatti értékű területeket védelmi zónába,
8. Mellékletek
500 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
• a 100–120, a 100–125, illetve a 100–130 közötti értékű területeket külterjes (extenzív) agrárzónába, míg
• a 120-as, a 125-ös, illetve a 130-as érték fölötti területeket belterjes (intenzív) agrárzónába soroltuk.
• Megvizsgáltuk azt is, hogy a jelenlegi mezőgazdasági területek és ezen belül a szántóterületek hogyan
oszlanak meg e zónák között.
• Végezetül a 2. forgatókönyvből kiindulva javaslatot tettünk a művelési ágak változtatásának irányára, belső
arányaira és területi elhelyezésére.
b) A feldolgozás technikai lépései
Az elemzéshez az ArcInfo térinformatikai (GIS) szoftver SUN számítógépen futó változatát használtuk,
melynek segítségével a feldolgozás a következő technikai lépésekben történt:
1. Lejtőkategória térkép előállítása a digitális domborzati adatállomány felhasználásával a következők szerint:
c) a szintvonalak COVERAGE-ének konvertálása TIN-né;
d) a TIN-ek interpolációja négyzetes GRID-dé, azaz LATTICE-szé;
e) az így kapott domborzatot ábrázoló GRID-ből az Arc/Info már egyszerűen kiszámítja a lejtőszögek mértékét.
2. COVERAGE – GRID (vektor-raszter) átalakítás. Feldolgozásaink során 100 m-es felbontást használtunk,
tehát 1 hektáros területi egységekkel számoltunk.
3. Fedvények közötti műveletek (átlapolások) elvégzése. A GRID-ek között gyors számolási lehetőséget
biztosít a program, ezt MAP ALGEBRA-nak hívják. Ennek segítségével tudtuk a teljesen eltérő – többnyire
minőségi jellegű információkat hordozó – GRID-es alaptérképeinket szintetizálni.
4. A térképek színezése az ArcView 3.0a PC-s szoftverrel, nyomtatása pedig HP DesignJet 650C plotterrel
történt.
3.2. 8.4.2. A vizsgálatok eredményei
3.2.1. 8.4.2.1. Magyarország területének mezőgazdasági alkalmassága
A 9 talajjellemző paraméter térinformatikai összegzésével Magyarország mezőgazdálkodási talajalkalmassági
értékszámtérképét, a 6 komplex klímajellemző paraméter összegzésével pedig az ország mezőgazdasági
klímaalkalmassági értékszámtérképét (38. térkép) kapjuk.
T-38. ábra - Mezőgazdasági klímaalkalmasság
8. Mellékletek
501 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A különböző adottságkategóriákba tartozó területek statisztikai adatait a 106. és 107. táblázatban foglaltuk
össze.
A klíma- és talajalkalmassági értékszámok egyesítésével, azaz a 16 jellemző súlyozott értékeinek összegzésével
kaptuk az ország területének mezőgazdálkodási alkalmasságtérképét (lásd 1. térkép), melynek területi
statisztikai kiértékelését a 108. táblázatban foglaltuk össze.
107. táblázat - Mezőgazdasági klímaalkalmasság (osztálygyakoriság %)
Értékszám
kategóriák Összesen Mg-i terület
< 10 0,92 0,11
11–20 8,17 3,35
21–30 39,63 36,60
31–40 35,54 39,29
41–50 15,14 20,22
> 50 0,30 0,43
Összesen: 100,00 100,00
108. táblázat - Magyarország területének mezogazdasági alkalmassága
(osztálygyakoriság %)
Értékszám
kategóriák Összesen Mg-i terület
8. Mellékletek
502 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
< 10 14,07 9,76
11–20 63,16 63,45
> 20 22,77 26,79
Összesen: 100,00 100,00
109. táblázat - Környezeti érzékenység az élővilág szempontjából (osztálygyakoriság %)
Értékszám
kategóriák Összesen Mg-i terület
< 10 0,00 0,00
11–20 1,20 0,16
21–30 5,52 1,63
31–40 18,79 141,10
41–50 39,23 40,84
51–60 21,03 24,39
61–70 13,60 18,01
> 70 0,63 0,87
Összesen: 100,00 100,00
A táblázat és a térkép alapján megállapítható, hogy a 0–99-es értékskálán mérve az ország területének 35%-a,
mezőgazdasági területének pedig 43%-a kiváló mezőgazdasági adottságú.
3.2.2. 8.4.2.2. Magyarország területének környezeti érzékenysége
A környezeti érzékenység megítélésére használt – az élővilágra, a talajra és a vízbázisokra vonatkozó – 13
paramétert csoportonként összegeztük, előállítottuk az ország élővilág-, talaj és vízbázis-érzékenységi térképeit
(39., 40. és 41. térkép), melyek területi statisztikai kiértékelését a 109., 110. és 111. táblázatok tartalmazzák.
T-39. ábra - Környezeti érzékenység az élővilág szempontjából
8. Mellékletek
503 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
T-40. ábra - Környezeti érzékenység a talaj szempontjából
T-41. ábra - Környezeti érzékenység a vízbázisok szempontjából
8. Mellékletek
504 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
110. táblázat - Környezeti érzékenység a talaj szempontjából (osztálygyakoriság %)
Értékszám
kategóriák Összesen Mg-i terület
< 10 65,75 74,63
11–20 24,28 19,20
21–30 7,75 5,22
31–40 2,00 0,89
> 40 0,22 0,06
Összesen: 100,00 100,00
111. táblázat - Környezeti érzékenység a vízbázisok szempontjából (osztálygyakoriság
%)
Értékszám
kategóriák Összesen Mg-i terület
< 10 22,52 25,59
11–20 69,09 67,76
> 20 8,39 6,65
Összesen: 100,00 100,00
8. Mellékletek
505 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
112. táblázat - Magyarország területének környezeti érzékenysége (osztálygyakoriság
%)
Értékszám
kategóriák Összesen Mg-i terület
< 10 69,66 75,05
11–20 27,95 24,20
> 20 2,39 0,75
Összesen: 100,00 100,00
A 13 paraméter egyesítésével Magyarország területének szintetikus környezetérzékenységi térképét kapjuk
(lásd a 2. térképet). A térkép kategóriáinak terültei statisztikai kiértékelését a 112. táblázatban foglaltuk össze.
A táblázat és a térkép alapján megállapítható, hogy a 0–99 környezetérzékenységi értékskálán mérve az ország
területének mintegy 21–22%-a és mezőgazdasági területének közel 13%-a környezeti szempontból kifejezetten
érzékeny területeken helyezkedik el.
113. táblázat - Magyarország területeinek elhelyezkedése a környezetérzékenységi-
agrártermelési skálán (osztálygyakoriság %)
Értékszám
kategóriák Összesen Mg-i terület
< 10 1,08 1,48
11–20 17,32 22,86
21–30 29,02 33,61
31–40 31,42 28,82
41–50 14,17 10,26
51–60 5,27 2,49
61–70 1,57 0,45
> 70 0,15 0,03
Összesen: 100,00 100,00
3.2.3. 8.4.2.3. Az agráralkalmassági és környezetérzékenységi értékszámok egyesítése
A 45. ábra a 9,3 millió területi egység eloszlását szemlélteti a környezetérzékenységi-agráralkalmassági
értékskálák koordináta rendszerében. Az ábra alapján az az igen fontos – nem csupán módszertani, hanem
területfejlesztési, zonációs szakmai – következtetés vonható le, hogy a területek túlnyomó többségére
jellemzően az agrárpotenciál növekedésével csökken a környezeti érzékenység. A két szempontrendszer
egyesítésével tehát a területek döntő többsége úgy sorolható be adott zónába, hogy azzal nem sérülnek az agrár-,
illetve a környezeti szempontok. Más szavakkal a környezeti és agrárérdekek a területek többségén