Bevezet ő Tudom, nem feladatom, hogy A velenceikalmárt magyarázzam. Nem is teszem. Itt véget is érhetne egy tömör bevezet ő, hiszen az ötfelvonásnyi szöve g magy ará zata ival és kieg észí t őivel magáért beszél - vagy nem: mindkét esetben elintézettnek tekinthet őaz ügy. Szösszenések a szisszenések elé Néhány gondolatszösz mégis el őkívánkozik az illedelmes hallgatás élet- hossznyi dunnája alól. A csaknem fél évszázada defacto lezár(ul)t magyarShakespeare-kánon óvatosságra inti a vehemens ifjúkori kedélyeket. Mind a harminchat (harminchét, ha a a Periclestis idevesszük) drámának mesteri kezek vetettek ágyat, és ringatták dallamos jambusokkal és dédelgették pontos s zeretette l: ő szintén, nincs szégyenkeznivalónk a nagy nemzetközi összemérősdiben. „Mi kell még?" Pszichoszomatikus kérdés ez, amely pontosan kijelöli korcsoportom tagjaiban a zabszem helyét, s őt a zabszem működésbe lép, és dramaturgiai barmolódások vagy elhalt fordítói szándékok - diaré és székrekedés - okozójává lesz a maga helyén. Pedig (tudom, „pediggel" nem kezdünk mondato t: hányszor hallottam ezt jó taná raimtól!), pedig létez ik a legel evene bb rende z ői kezet is megkötő Shakespeare-stíl: mi magunk vagyunk tanúi a shakespeare-i dikció meg- merevedésének és annak az ő rületes távolságnak, amelyet korunk közön- sége mbere érezhet időnként, zsöll yehe lyén szor ong va, az érin the tetle n színpadra állított, fenségesen halottnak t űnőművel kapcsolatban. Értsünk szót: nem a hagyomány elvetéséről van szó - hiszen leny űgöz őés ámulatba ejt ő egy Babits vagy egy Vas István szóleleménye, élettudása, gyönyörűséges lírazenéje -, hanem a szólepelről, melyet könnyen halottivá változtat a múló id ő az élő drámatest fölött. „Ondoyant et divers" - írta Montaigne az emberről: állhatatlan és változékony; igen, mint a shakespeare-i dráma. A szerepek, a k arakterek, akár a Pirandello-m űben, életet követelnek. A hagyomány - s nyomában a konvenció - megmerevedéséért nem a nagy költő-fordítók a felel ősek: ők a legkevésbé. A felel ősség a fiatal gen erác ióé, ha nem meri, nem tudja, nem tart ja érde mesnek a sajá t viszonyrendszerébe, a sajtá szótengerébe, a saját metaforaföldjére csábí- tani e műveket. Túlkapások-túlkopások Abban a hiszemben, hogy Shakespeare els ősorban mint színpadi szerz ő, színházi ember írta lírailag verhetetlen m űveit, vállalkozásunk sorsa azon állt vagy bukott, s d őlt végül el, hogy miképpen tudjuk a magunk számára hihet ő módon kira jzoln i a dar ab belső viszonyr endszerét , a szereplők egymáshoz való viszonyát: A velenceikalmár who's whoját. Értelmezésre, nem átértelmezésre törekedtünk. Állást kellett tehát foglalni. A darab 1596-98 között íródott, vélhet ően sietős tempóban. A fordítás és a mor fondíro zás ala pjá t az 160 0-a s, úg yne vez ett els ő quarto-kiadás képezte, amely, minden bizonnyal, a szerz ő eredeti kéziratából (tehát nem, mondjuk, egy súgópéldány-másolat alapján) készült. Ennek köszönhet ő a szöveg „tisztasága", de ugyanakkor a némileg elnagyolt dramaturgia is. (Csak egy példa a több közül: az 1/2. szín elején Portia még hat kérőt ír le - a szó szoros értelmében -, míg a szín végén belép őszolga már csak négy kérőt említ!) Adva volt tehát egy valóban eredeti szöveg, amelybe más - kiadói, cenzori vagy súgói - kéz nem piszkolt bele, de ez a szöveg ug yan akkor telve vol t a fon to s sze rep l ők eg ymá shoz val ó viszon yát többértelm űsítő kifeje zések kel és finoman burkolt szerzői „üzenete kkel". (Ennek okai ra, melyek sokré t űek és bon yolu ltan szövevényesek, és a szerzőre oly jellemző[lásdHamlet]„ráírásoktól" - mikor is Shakespea re az írásperiódusban érzett testi-lelki-szerelmi nyavalyáit s eufóriáit finom kendőként ráteríti a szövegre - a sz űkebbi korszak politikai viszonyain s azok reflektív kezelésén, valamint a közönségízlés kiszolgálásán és kiját- szásán át, egészen a közép-angol kifejezések napjainkig tartó jelentésmó- dosulásáig ívelnek, e helyütt nem térhetek ki.) Mindketten, Alföldi Róbert és jómagam is, úgy véltük, hogy a meglév ős számtalan egyéb erénnyel rendelkezőVas István-féle fordítás ezeket a lehetséges kontrasztokat pati- nás-gyönyörűen, ám sok helyütt jótékony-homályosan elmossa. Ugyanezt tapasztaltam a darab vulgáris szövegrétegeinek kezelésében, ahol Vas, mintegy Shakespeare imágójának védelmében, szemérmesen elérti, „föl- jebb fordítja" a vonatkozó részeket. További problém át jelentett mind a szövegben, mind a rendez őszámára, hogy a Vas István-féle fordításra oly jellemzőprincípium, a pontosság mindenek feletti érvényesítési szándéka nemegyszer a szillogizmusok, szóképek, metaforák szó szerinti átültetésé- nek kétes kimenetel ű bravúrjaiban ölt testet. Ez utóbbi két eltérő jellegű bonyodalomhoz vezetett: vagy az él ő, színpadi akciót, a karakter kiteljese- dését gátolta a bonyolult nyelvi megoldással, vagy - megkockáztatom - helyenként félrefordításokat eredményezett. Miután megegyeztün k, k ézhez kaptam Alföldi k iérlelt rendez ői koncep- cióját. Egyikünk sem gondolta, hogy a „megfejtést", valamiféle doktrineregyedül helyes értelmezést tartunk a kezünkben, de külön-külön is elfo- gadhatónak ítéltük a további munka számára: így a rendez ői elképzelés természetesen befolyásolt a fordítás folyamata során, és az általam létre- hozott szövegtest, természetesen, befolyásolta azután a rendezést és a megszület őelőadást. Néhány dologban nem értettünk egyet, egyvalamiben azonban minden- képp: ha úgy tetszik, konzervatív módon végezzük a feladatunkat; nem a szétszedés-ös szerakás vagy a hozzáadás-kivonás lesz az elvégzendőműve- let, hanem csakis a darabban rejl őerővonalak mentén tologathatjuk föl s le a feszültség potméterét. Nem állítom, hogy nagy dolgot vittünk volna véghez, s azt sem, hogy jó munkát végeztünk, de , azt igen, hogy a rendez ő és a fordító is a k épességeiből telőhitelességre törekedett; ki-ki a sajátvártáján. Jelmagyarázat A velenceikalmár teljesszövegének (új) fordítását tartja kezében a nyájas olvasó. Vállalkozásunk azonban meglehet ősen szokatlan: a teljes fordítás- szöveg közlése mellett azt is pontosan jelezni szeretnénk, hogy az Alföldi Róbert által megrendezett el őadás hogyan nézett ki pontosan, milyen rendezői utasítások alapján történt a kivitelezés, és hogy a rendezés pontosan mely részeit használta az eredeti szövegnek-darabnak, és mely részeire „nem tartott igényt". A darabot teljes egészében az eredeti felvonás- és színsorrendben közöljük. Kövér bet űkkel jelöltük mindazt, ami nem része az eredeti darabn ak- szövegnek. Kövér dőlt betűjelzi tehát Alföldi rendez ői instrukcióit és kövérálló bet űa „beírásait", s őt azokat is, amelyek benne vannak Shakespeare szövegében, de a rendezésben az eredetit ől eltérőhelyen szerepelnek - az utóbbiakat, a félreértések elkerülése végett, lábjegyzettel is elláttuk, csillag alatt. Szög lete s záróje l kerül t azon szövegrés zek elé és után, amel yek Alföldi rendezésében nem hangzottak el, de a fordításban eredeti helyükön és terjedelmükben olvashatók. Kapcsos zárójel jelzi minden szín elején azt, hogy az adott szín hányadik jelenetnek felel meg az Alföldi-féle rendezésben. Ezt k iegészítettük egy függelékként olvasható „jelene tsorrendd el", amely h űen mutatja, hogy az eredeti darab adott színe melyik jelenet Alföldinél. Mind ig a szűkszavú shake spea reii ren dezői instrukci ót közöl jük el őször sima dőlt betűvel, és csak alatta a vonatkozó Alföldi-féle instrukciót: kövér dőlt bet űvel, az eddig leírtak alapján. Szabó Stein Imre
