visszhang 2011

Irodalmi különszám

a s z l o v é n i a i m a g y a r o k h e t i l a p j a

Lendva • 2011. április 28. • ISSN 0352-6569 • 0,70 EUR55. évfolyam 17. szám

2N É P Ú J S Á G 2 0 1 1 . á p r i l i s 2 8 .

Az irodalmi különszámot szerkesztette: Bence Lajos, Illusztrációk: Muravidéki magyar művészek könyvillusztrációiMegbízott igazgató és felelős szerkesztő: Király M. Jutka, Szerkesztőség: Bence Lajos, Horváth Ferenc, Solarič Nađ Klára, Tomka Tibor, Állandó külmunkatárs: Abraham Klaudia, Lektor: Böröcz Nándor, Technikai szerkesztő: Meszelics László, Szerkesztőségi titkár: Lebar Vesna, Kiadja a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet – Lendva, Szerkesztőség: 9220 Lendva, Fő u. 124., tel: 02/ 5776 - 180, telefax: 02 / 5776 - 191, E-mail: [email protected] Web: www.nepujsag.netÁra: 0,70 EUR, Előfizetési díj: egész évre 25 EUR, külföldre: 70 EUR, tengerentúlra: 90 EUR, Folyószámla: 01259-6030354008 Urad Republike Slovenije za javna plačila, enota Murska SobotaA Népújság azon nyomtatási termékek közé tartozik, amelyek után 8,5%-os Áfát kell fizetni. A Népújság az SzK Nemzetiségi Hivatala támogatásával jelenik meg. Nyomdai munkálatok: Schwarz d.o.o.

50 éves a szlovéniai magyar könyvkiadás

Ebből az alkalomból a muravidéki magyar irodalom képviselői nagyszabású rendezvénysorozattal szeretnének megemlékezni, mely-nek tetőpontja a Bánffy Napok keretében megtartott konferencia lesz.

A címben szándékosan használtuk a könyvkiadás kifejezést, hiszen ahogy többen is megjegyezték az itteni irodalmi megnyilvá-nulásokról: a könyvben való megjelenés jellemzi. S bár az utóbbi két évtizedben sokat tettünk azért, hogy ne így legyen, a gyakran szinte vádként elhangzó ítélet ma is érvényes.

Igaz, közel negyedszázada folyóirattal is rendelkezik ez az iroda-lom, de nem valódi, irodalomteremtő, értékorientált orgánumként, hanem a kritikai számvetést általában nélkülöző évkönyvként funkci-onál ma is. De az időközben felnövekvő új irodalmi nemzedék helyet egyre inkább kér/követel a lapban, s gyakran kiérlelt, a felnőtt írókat meghazudtoló módon tesznek tanúságot műveik létjogosultságáról.

Erre a folytonosság és az utánpótlás nevelése szempontjából is fontos tényezőre a jövőben jobban kell ügyelnünk! Azt a látszatot pedig végképp ne keltsük, hogy velünk, az idősebbek és a derékhad íróinak kikopásával, eltűnésével mindennek vége szakad. A 2000. év utáni időszakot gyakran nevezzük a pangás időszakának. Jogosan, hiszen az alkotói pályák kiteljesedése és néhány új prózai műfaj (pl. a regény, a drámai kísérletezés) mellett sok újjal nem tudtunk előrukkolni. A tudományos vizsgálódás terén a kilencvenes évek nagy felvállalásait illetőleg a monográfia-igényű, szintetizáló és a mai interdiszciplináris követelményeknek is eleget tevő tudomá-nyos munkák nem születtek. A közben keletkezett tanulmányok a tudományos élet szervezetlensége miatt a hazai tudományok iránt érdeklődő közösség számára legtöbbször nem elérhetők, hazai, illetve külföldi szaklapokban, tudományos és ismeretterjesztő publikációk-ban találhatók meg.

A szlovéniai magyar irodalom alkotásainak számbavételénél iro-dalomnak nevezzük az összes könyv formájában megjelenő terméket – a történelmi művektől a néprajzi monográfiákig, a szépirodalmi alkotásoktól az esszékig –, s ez így van jól. Szellemi és kulturális életünk újabb, a korábban már kipróbált (Muratáj, Visszhang stb.) s bevált formában, mellékletként megjelenő lapjában, a Népújság irodalmi mellékletében ezúttal sem törekedtünk egyébre, mint arra, hogy a helyi értékeket, a legfrissebb termést felkaroljuk, az irodalom kapcsolatrendszerében fontos szerepet játszó recepcióirodalom ér-tékeire rámutassunk, a fiatal alkotók műveinek helyet biztosítsunk. Abban a reményben, hogy a jubileumi évben még sok, a miénkhez hasonló kezdeményezésre kerül majd sor!

Bence Lajos

Bence Lajos

Totyogós idők jönnek

Szoliva Jánosnak

A totyogás időszakajön el – idézhetnémnemes barátomat –, a bicegésé, lassú lesza lélegzet is, a szívverés, ahogy a pohár pohárhozkoccan, az is.

Így jár a vers is, bicegve, mintha mankóvaljárna, a ritmus, a verslábak is fogadkoznak: (csak játék az egész,posztmodern varázslat…) S kilóg itt is, ott is a lóláb…

Téblábol bennem a gond: kitörni nem tud, befelé támad.

Varga József

József Attilához

Jóban, rosszban, mindig „tiszta szívű” voltál.Óva intett téged barátod és véred,Zengve szállt ajkadról a magasztos ének,Sok-sok újdonságot adtál, jövőlátást,Emelt fővel jártál, másokért küzdöttél,Forrongó lelkedre angyalok vigyáztak,A pegazus szárnyán napkorongra hágtál,Tiltott hatalmak, itt emberként élned,Te voltál a Holnap, a boldog szép Jövő,Ide kötött sorsod, „meglelted hazádat”,Lánglelked fölemelt, lírád messze szárnyalt,Arattál álmokat… Most magasban trónolsz!

Göntérháza, 2007. szeptember 25.

Dan

cs L

ászl

ó


Zágorec-Csuka Judit

Hidak

Franci Just irodalomtörténésznek

Ha hidak vagyunk,legyünk erős hidaka hídtalanságban,együtt öleljük áta Murát, tegyükátjárhatóvá,legyenek útjaink,sugárutak ösvényekhelyett, itt legyena mi helyünk,templomunk éstemetőnk.

Elmúlt hatalmak,és elmúlt forradalmak,könyvégetések,határhúzások sáncaimögött évezredekszélcsöndjébenfolyik a Mura,sodorja az iszapot,a nádasok titkait,a füstöt, az aranyat,mint egy élőkoporsó, bennünketis sodor vöröspipacs és kéknefelejcsvirágoktengerébe, sodor,sodródunk, sorsunkattartja a tenyerében.

ÉjSötétben botorkálva,keresve a fényt,a szalmalángot,aranyba öltözöttpirkadatot,vaksága lehúzta,levette róla a terheket,elvette a teljességét,küklopszitehetetlenségébengátakat tört azóceánokba,s eljutott azapró csillagokhozmelegedni,átölelte a holdat,s újjászületett.

Bence Lajos

Totyogós idők jönnek

Szoliva Jánosnak

A totyogás időszakajön el – idézhetnémnemes barátomat –, a bicegésé, lassú lesza lélegzet is, a szívverés, ahogy a pohár pohárhozkoccan, az is.

Így jár a vers is, bicegve, mintha mankóvaljárna, a ritmus, a verslábak is fogadkoznak: (csak játék az egész,posztmodern varázslat…) S kilóg itt is, ott is a lóláb…

Téblábol bennem a gond: kitörni nem tud, befelé támad.

Halász Albert

Hazátlan

Miféle táj ez itt ahol mindenki hazátlanahol a vár is szelíden már lejjebb csúszva áll s csontosa mementóként:hogy megállj hódítómert itt csak sír vár égbe ment lecsapolvaa könnyes szeműmagába szállt s megsüppedt volt százszorszép száz lápkit bókoló harangvirágjairégen elsirattak márs a harangvirág is ritkaságmert nem maradt mi s kihogy elharangozzák miféle táj ez minek folyó patak s ér medre a gyűrődésekinek a nyögéstől lettmegfáradt arcán a ráncmég barázda szelitenyérnyi szeleten az élet vonalátde meddig de meddig míg egy tőke is lesz itt egy csepp víz ismag s dombén előttük alázattalsuttogó hangonalig hallhatóntettekkel mondom elhogy ez az én hazám aki folyton küldde mindig visszavár és ki hazátlanannak hazát ads nem kér mást csak azt hogy ne feledd el hazádat

Molnár Gábor

Szalmaszál

szalmabála von magához,arany szalmaszál vagyok,s majd ellobbanok egyszer,szédült szálként szellő tűzbe dob

Tőled, könnyeid medrén élek,szeplőtelen ibolyaszirom,anyámmá nyílt tágas réted,fényt irkálok kegy bizalmadon

fecskebölcsek röpte lelked,Apám, tavasz pirkadata vagy,Isten hintáz szemid ráncán,mankóm szíved, örökléttől nagy

virág ölelt egykor,mint illatos mező,világ öle voltál,riadtan reszkető

gerlék vagyunk mi ketten,kettőnk közt a rengeteg,átokcsőrök csipdesnek el,szavak, tüskék, fellegek

szárnyad hangját várom,siess, röpülj, kedvesem,szárnyam tolltól fosztott, hej, egyedül elveszem

szalmabála lök magától,törött szalmaszál vagyok,aláhullok éjsetétben,mint földre roskadt csillagok

2009. augusztus 12.

Soós József

Valami ének messziről

(Pék Pálnak)

Mert ideje van a szónakés ideje a jajnak.Tükre az egeknek – homálylik az ablak.

Elúszik a múlt ködénéletednek háza.Valami ének messziről…ragad a romlásba.

Ragad a romlásba –csak könnyre és gyászra.Csak könnyre és gyászra –örök árvaságra.

Mert ideje van a szónakés ideje van a jajnak.Tükre az egeknek – homálylik az ablak.

Tengernyi éved márHull a hó és ég a nyár.Tengernyi az éved már!

Körötted gyermeked, Otthonod Hazád…

Az lettél-e,akinek álmodott apád?!

Gál

ics

Istv

án

Pan

dur L

ajcs

i


A nagyszünetben pillantottam meg őt. A folyosó végén levő ablak-párkányon ült, lábát lezseren el-helyezve a deszkán, karját mellén összefonva nézett kifelé, másra azt mondanám, hogy bámult, de ő nem – csak mélyen gondolataiba merülve nézelődött. Olyan volt, akár egy szép görög isten, magas, izmos, széles vállú, kecses tekintet-tel és sötét hajjal. Csak bámultam, mint borjú az újkaput, mintha legyökerezett volna a lábam, moc-canni sem tudtam, és nem zavart, hogy körülöttem mindenki vadul ordítozva vette be a kanyarokat, eszeveszett rohangálást végeztek az emberek, kicsik, de főleg a nagy szamarak, akiktől az emberfia már elvárná, hogy benőjön a fejük lágya, de nem, ők még a kicsiknél is nagyobb barmok, komolyta-lan dedósok! Nem úgy, mint ő, a drágám, az álmaim álma, jó lenne neki valamit mondani, de vajon mit? Milyen pechem van, pont ma kellett találkoznom vele, amikor semmilyen dögös cucc sincs rajtam, semmilyen márkás dolog, ha csak az övem nem számít, de az úgysem látszik a bő

pulóvertől, meg a hajamra is rá-fért volna egy mosás vagy fésülés, ha nem színezés. És különben is, nem lesz rám mérges, egyáltalán van rólam tudomása? Hát majd eldől, odaszólok neki, hiszen már háromszor köszöntünk egymás-nak a folyosón, talán nem olyan nagyon ciki.

– Helló, Miki! – rebegem.Először mintha nem jutott

volna el a tudatáig, hogy neki szólnak, de aztán mégis nagy lezseren, nyugisan, de nem bam-bán, ahogy Ancsa mondaná róla – mert nem komálja a srácot, szerinte egy beképzelt bunkó, de ezt csak azért mondja, mert a múltkor is csak engem nézett a folyosón, amikor szünetben összefutottunk, Ancsára pedig rá sem pillantott, és ez egy kicsit fájt a missnek, aki ennek ellenére a legjobb barátnőm, szóval gyengé-den felém fordult.

– Szia! – válaszolt, én pedig at-tól féltem, hogy Kelvin találkozik bennem Celsiusszal, és a két hapsi majd rajtam áll bosszút valami-ért, csak még el kell dönteniük, hogy ott azonnal felrobbanjak-e

Bence Utrosa Gabriella

Bence Utrosa Gabriella

Esetlenül kamaszkodva...

és kámpec, vagy lassan, kínok közt gyulladjak-e ki és égjek por-rá. A torkomat mindkét oldalról egy-egy nagy gombóc szorongat-ta, mint amikor évekkel ezelőtt mumpszom volt, és sehogy sem tudtam semmit lenyelni, még a saját nyálamat sem. Ha most megszólalnék, lehet, hogy minden további nélkül be tudnám bizo-nyítani, hogy a lányok is szoktak mutálni (most nem selypítek és pösze sem vagyok, tudjátok: m u t á l n i , m u ...!). Nemcsak, hogy borjú vagyok, hanem már szinte tehén! Ha nem szedem össze ma-gam, de a leggyorsabb időn belül, tuti, hogy elterjed rólam, hogy egy begubancolódott, rövidagyú, hülye tyúk vagyok, aztán már a hottentották sem mossák le rólam ezt a büdös életben.

Megköszörülöm a torkom. Valami bombázót, valami külö-nöset, romantikusat, attrakciósat kellene mondani.

– Ma szép időnk van... – sike-rül összehoznom, már szinte a meteorológusok meggyőző és egy kis óvatossággal fűszerezett, bátor hangján. Úgy látszik, veszi a lapot, mert biccent. No, ha már ilyen jól elbeszélgettünk, talán a legjobb lesz, ha elhúzok.

– Hát akkor, szia – köszönök még nagy bölcsen, aztán már fordulnék is, mint akinek sietős a dolga.

– Figyelj – emeli most le a lábát a párkányról, és mintha ismerősen remegős lenne neki is

egy kissé a hangja. Figyelek én, persze, hogy figyelek, hisz csupa fül vagyok. – Azt szeretném tőled megkérdezni, hogy izé, eljönnél-e délután a mérkőzésre, mármint a meccsre, tudod, a focira..., izé, aztán utána lesz egy kis buli is, és ráérsz?

„Hogy ráérek-e? Más dolgom sincs, de ha lenne is, akkor sem lenne” – ujjong bennem minden.

– Délután hánykor, mert meg kell néznem az izé, az órarende-met, tudod, rengeteg a szakköröm, meg a zeneiskola, meg a bábosok, meg...

– Persze, ha nem érsz rá, akkor majd máskor...

– Ráérek! – vágom rá hirtelen határozottan. És végre mindket-ten egy kissé felszabadultabban nevetünk. – Igen, ráérek.

– Jó, akkor négykor várlak, aztán el ne felejtsd! – szól még hozzám, majd végképp leszáll az ablakpárkányról, és útközben, mintha csak véletlenül történne, megsimogatja a hajam. No, most már tuti, hogy karácsonyig nem fogok hajat mosni, nehogy lemos-sam az ujjai nyomát. Csengetnek, vagy csak a fülem cseng? No, akkor most hova is kell mennem? Milyen óránk lesz? Vagy már vége a tanításnak? Menni kéne valahova, de hova? Hát persze, megkeresni Ancsát és elújságol-ni neki, de sürgősen, hogy ma délután négykor randim van. Randim van – vele!

Egek, repülök!

A váróterem zsúfolásig meg-telt. Az emberek a lehető legtü-relmesebben ültek a székükön és várták, hogy végre szólítsák őket. Egy kissé ugyan szorongtak, de abban a reményben, hogy a vizsgálat eredményei mégiscsak megkönnyebbülést hoznak szá-mukra. Már csak attól, hogy véget ér a várakozás, a bizonytalanság. Egyébként meg legyen, aminek lennie kell, hiszen a sors ellen úgysem lehet semmit tenni. Csak csendben imádkozni. Ami ugyan jó, de csupán arra, hogy múljon

az idő, a gondolatok meg közben elkalandoznak, és az ember nem képes másra, csak automatikusan mormolni az imát, majd hirtelen itt az „Ámen”, és akkor ki-ki eltű-nődhet, hogy mi is oldódott meg azonkívül, hogy semmin sem tud változtatni? Persze, a reménynek szabad kialudnia a legutoljára, mondták már hajdan is, de ez kit vigasztal az ilyen bizonytalan helyzetben?

Ezt a szürke, unalmas las-súsággal húzódó várakozást szakította félbe egy kisebb csapat

érkezése: egy fiatal, csinos anyuka jött két gyermekével, egy kislány-nyal és egy kisfiúval. Olyan négy-öt évesek lehettek, a kisfiú tűnt idősebbnek, és annyira helyesek, aranyosak voltak, mintha csak egy színes meséskönyvből léptek volna ki. Ruhájuk egészében na-gyon modern volt, és mivel kint szemerkélt az eső, mindketten tarka esőkabátot viseltek és még egy-egy szép kis esernyő is volt náluk.

A gyerekek vidáman ugrálva követték édesanyjukat, a váróte-remben gyorsan ledobálták ma-gukról a sok felesleges cókmókot, majd felfedező körútra indultak. Hirtelen úgy tűnt, hogy az ad-dig csupa aggodalmat sugárzó felnőttek, várakozók egészen feléledtek. Érdeklődve figyelték a gyerekeket, akik vidáman, és az elején nem túl hangosan próbáltak minél rövidebb időn belül bekukkantani minél több

helyre és zugba. Egy percre sem ültek volna le édesanyjuk mellé, aki ezt nem is igen erőltette, nem lehetett tudni, azért-e, mert netán rajta is egyfajta szorongás vett erőt, vagy egyszerűen csak úgy viselkedett, mint máskor: észre sem véve, hogy talán jó lenne egy kissé fegyelmezni kis lurkóit, akik egyre hangosabbak lettek, és már kezdték egészen otthonosan érez-ni magukat az új környezetben, azért talán nem ártott volna őket szelíden figyelmeztetni, hiszen ők még nem tudhatták, hogy egy orvosi váróteremben mégsem illik úgy viselkedni, mint egy játszótéren.

Lassan ugyan, de fogyott a várakozók száma, volt, aki csak különböző papírokra, leletekre várt, volt, aki időpontot beszélt meg, tehát mégsem volt annyira elkeserítően reménytelen a helyzet.

A gyermekek közben teljes egészében feltérképezték a terepet,

Vannak még élénk gyerekek


Van egy kert. Nem tudja, hol. De már kétszer álmodott róla.

Az első alkalommal meg-mutatták, meddig az övé. A családnak, anyának és fiának, nem tetszett, hogy át kell adniuk. Addig ugyanis ők szorgoskodtak a földterületen. Ami szomszédos volt a saját, jóval kisebb vetemé-nyesükkel.

Legközelebb, szintén álmá-ban, már azt látta, hogy a kert bőséges termést hoz, amelyet a szomszédok igyekeznek a maguk zsákjaiban, kosaraiban bizton-ságba helyezni. Amikor rájuk szólt, éppen görnyedezve szedték a krumplit. Hitetlenkedve és kissé csúfondárosan néztek rá. Azt mondták, menjen el a mezsgyéig. A képzeletbeli határon valami magas szárú, sárga virág tenyé-szett. Még sohasem látott ilyet. Egészen a térde fölé emelte a bokáig érő fekete szoknyáját és

beállt a harmatos levelek közé. Mezítelen lába szára fehéren világított. Anya és fia gúnyosan kacagtak a sebhelyes térdén. A kisebb-nagyobb hegek egy régi motoros balesetre emlékeztették.

Furcsa ez a kert. Továbbra sem tudja, hol van, de mintha a munkahelyéről, egy többemeletes épületből szaladt volna ki, ami-kor meglátta a krumpliszedőket. Álmában vajon hol dolgozik?

Nemrégiben valaki megje-gyezte, mennyire ráncos az arca. Ezt már ő is megállapította. Figyelmeztetés nélkül is. Minden reggel látja a tükörben, mosoly-gás közben hogyan szaladnak szét az apró vonalak a szeme és a szája körül. A szarkalábak. Mert gyakran rámosolyog a tükörké-pére. Maga sem tudja, miért. És beszélget is vele.

Az idén sem mert bikiniben mutatkozni a Tisza-parton, mert

az úszógumi a dereka körül egyre nagyobb. A sebhelyes térde rég-óta nem zavarja, de volt olyan időszak, amikor egész nyáron hosszúnadrágban járt. Idegesíti a saját súlyfeleslege, pedig már többször megállapította, a körü-lötte napozó maga korabeli nők közül szinte egyik sem büszkél-kedhet tökéletes testtel. Mégis, fontolgatás nélkül nekivetkőz-nek, sört isznak, otthon sütött cukros, habos süteményeket vagy a strandon vásárolt zsíros, tejfeles lángost falnak. Miközben ő almát ropogtat és a táskájában meglangyosodott ásványvizet kortyolgatja. Esetleg paradicsom-levet almaecettel.

Látja magát fiatalon, véko-nyan és napbarnítottan. A rajta lévő csöppnyi, piros alapon fehér pöttyös bikini saját készítésű, maga eszkábálta össze egy régi blúzából az otthoni varrógépen. Mivel nem a megfelelő anyagból készült, itt-ott elállt, gyakran fél-recsúszott, nem győzte igazgatni. Arra is csak később jött rá, hogy az ismerős srác, aki csónakázni hívta, miért bámulta evezés köz-ben kigúvadt szemekkel a lába

Tóth Lívia

Van egy kertközét. Szemben ült vele és belátott a bugyi mellett.

És az a régi farmernadrág... Sötétkék volt, US TOP márkájú, ha jól emlékszik. A lehető leg-szűkebbet választotta az ócska-piacon. Otthon, miután magára cibálta, hanyatt feküdt az ágyon, behúzta a hasát, visszatartotta a lélegzetét és begombolta. Ez sem ment könnyen, de ez semmi sem volt a villámzárhoz képest, ame-lyet csak hosszas erőlködés után sikerült felráncigálni. Óvatosan feltápászkodott és vigyázva, minden lépést külön megfontol-va tipegett ki az utcára. Ezzel a hóbortjával természetesen nem volt egyedül, akkoriban minden lány ilyen farmert viselt. Ami talán nem is lett volna baj, ha a nadrágokat a ma ismert rugal-mas anyagból gyártják.

A konyhában száradó ruhák, törölközők ételszagúak. A vázá-ban lévő csokrot nem csak körbe-lengi, de szinte rá is tapad a sült tojás és -szalonna illata. Honnan került ide ez a sárga virág? Éppen olyan, mint álmában, abban a bizonyos kertben, amelyről to-vábbra sem tudja, hol van.

összekapta a cuccait, intett a gyerekeknek:

– Remélem, jók voltatok. No, menjünk – vakkantott oda nekik kurtán, majd minden további magyarázat és köszönés nélkül elviharzott a két ugrabugráló gye-rek és a sok csodálkozó szempár kíséretében.

Kínos, megrendítő csend ma-radt utánuk.

néha félhangosan felsikítottak, futkostak, el-eltűntek, majd újra csak felbukkantak, hogy minden alkalomkor kivegyenek egy-egy szem cukrot az édesanyjuk táská-jában lévő stanicliból, aztán ismét csak eltűntek egy kis időre.

Egyszer eljöttek megmondani, hogy pisilni kell, de ők tudják, hova kell menni, azért nem szük-séges, hogy anyukájuk velük men-jen. A két gyerek ezzel el is szaladt.

Kisvártatva az anyuka nevét szólították, aki egy kissé zavarba esett, körülnézett, enyhén tanács-talannak látszott, de mivel a gyerekek még mindig nem tértek vissza, kénytelen volt belépni a rendelőbe.

Hamarosan a gyerekek is visszajöttek. Fürkészve tekintettek körül, és mintha megtorpantak volna az üres szék láttán, amelyen korábban az anyjuk foglalt helyet, tekintetükkel hiába keresték őt. Icipicit mintha megijedtek volna, az addig oly magabiztos szalad-gálásuk hirtelen elbizonytalano-dott, a korábbi hangos kacagá-suktól széles vigyorra álló szájuk elkeskenyedett, és már majdnem elpityeredtek, de az édesanyjuk kabátja, amely most is ugyanott lógott a széken, mint korábban, mintha egy kissé mégiscsak meg-

nyugtatta volna őket. Szótlanul és tanácstalanul fi-

gyelték az ismerős tárgyakat, nem sírtak ugyan, de nem is mertek kérdezni semmit.

Egy idősebb néni megsajnálta őket, és hogy megnyugtassa a két gyereket, kedvesen odalépett hozzájuk. Megcírógatta a kisfiú fejét és szelíden így szólt hozzájuk:

– Anyukának be kellett menni az orvos bácsihoz. Nemsokára vé-gez és majd jön, addig is várjatok csak szépen itt egy kicsit velünk és ne féljetek, jól van?

A gyerekek a nénire tekintet-tek, majd gyorsan elhúzódtak tőle. Bizalmatlanul néztek rá egy kis ideig, mintha csak tanulmá-nyozták volna. Már nem nevettek, de a sírhatnékjuk is elmúlt. Sze-mükben furcsa lángok gyúltak ki. A kisfiú egy kissé hátrébb lépett, majd a néni felé szólt, hangosan, érthetően:

– Vén banya! Aztán minden esetre még egy

kicsit eltávolodott tőle. A kislány pedig se szó, se beszéd, jól belerú-gott az idős nő bokájába, aztán elszaladt.

A néni megrendülten ült visz-sza a helyére, a többi várakozó pedig zavartan figyelte a jelenetet. Hirtelen ugyanolyan döbbenet

ült ki mindenki arcára. Az előbb még két kis aranymaszatnak tűnő gyerkőcre egyszerre már nem tudtak oly kedélyes szeretettel gondolni, mint korábban. Mint-ha egy kissé elszégyellte volna magát mindenki. De miért is? Hiszen nem ők voltak gorombák egy idős asszonnyal, és nem is az ő gyerekük a két neveletlen gyermekpalánta, mégis… Mintha mindenkit egy kissé arcul csaptak volna a gyermekszájból elhang-zott goromba szavak.

Még jó, hogy hamarosan nyílt az ajtó, és a helyszínen újra meg-jelent az anyuka. Szélsebesen

Suzanne Király Moss


Randi után

Rekedt remegés. Félelem.Hogy többet talán nem velem.

Éjszakátlan éber álom. Ott is akkor őt találom?

Lótuszszirom-szerelemCsal-csalogat szemtelen.

Szétdobban, túlketyeg.Bárcsak megint, úgy, Veled!

Kipukkanó lufik, lilák. Lágy hologram a világ.

Török Ádám

Utazás CartographiábaHa lábat mosok Floridába’.Azt megszárítja Egyiptom.Bekeni egy vietkong.Zoknit húz rá Firenze.Cipőmet fűzi a Temze.Megköti egy kubai. Fényesíti Dubai. Eszkimó lépdel a nyomán.Másolni akarja egy román. Lejt egy könnyű kazah táncot. Meglehet, érinti Svájcot. S ha nem kopik még el a talpa, Megnézi, hol van Jalta.Aztán megtapossa Versaillest.Malév parancsol „felszálljt!”S én „hazaérve” ledobom a lábbelit.Eltűnődöm: álmodozni kár megint…

Szemlér Ferenc

Szabadság

Nagyapámnak vagyona nem volt,de sisak s kard volt címere,úr volt, kemény főszolgabíróés óvta még a vármegye,két fia mérnök lett és ügyvédés tanítónők lányais büszkén jártak az ősi névvel:„alsólendvai Lendvay”.

Gyermekkorom legszebb vidékemég most is az a csöppnyi szászváros, minek nevét leírninem engedik, de rátalálsz,ha a térképen elmerengveujjad ide s tova teszedés megkeresed azt a helyet,ahol Petőfi elesett.

Gyakran sétáltam nagyapámmal,hányszor fogott meg már az esta sétatéren, temetőben,vagy ott, ahol a kis Segesdpatak a Küküllőbe ömliks kitágulnak a partfalak…de mégis legjobban szerettema Várban a fenyők alatt.

Ott óraszámra üldögéltünkegy-egy szúrágta fapadon,nagyapám mesélt, magyarázotts én figyeltem hallgatagon,aztán megindultunk az úton,melynek szélére rács vigyáz,ki a térre, hol egy szoborravigyázott a vármegyéhéz.

„Látod, fiacskám, ez a Költő,ez a szabadság dalnoka,ott esett el, azon a síkon,ezrekkel szemben egymaga,szobrán száz nyelven írva verse,hogy értse idegen s rokon,e szobrot neki mi emeltük,utódai, a büszke hon.”

A szobrot néztem és a síkotamint a völgyben szétterüls a vers zengett, magától zengett,magyarul, szlávul, németül,nem értettem, de mondogattamén is: szabadság… szerelem…s üres ablakszemekkel nézettránk fentről az ülésterem.

„Hős volt ugy-e Petőfi Sándor,bátor volt ugy-e, nagytata,ugy-e megküzdött a kozákkal,és ugy-e nagy volt a csata?!…”„Nagy volt, nagy… többé sose látták…de győztünk mégis… és a népmég ma is várja, visszavárjahősét, költőjét, istenét…”

Csend volt, lenn a fehéregyházisíkságon szántott egy paraszt,lassan mozgott, sokáig néztem,de alig mozdult egy araszt,a szobor ujja mintha éppenrámutatna, de kívülemse a szobornál, se amott fönnaz ablakból nem látta szem.

Aztán sötét lett. Lassú lépttel megindult vélem nagyapám,gondolkozott, talán a szobron,tán a szabadság bajnokán,mert néha-néha megvidámults gyorsabb menésre sürgetetts hátunk mögött eltűnt az éjbena szobor és az épület.

Otthon kékbársony díszkötésbenegy verseskönyv került elé,betűztem csupa tiszteletből,mert tudtam: ez a könyv övés megint olvastam: a szabadság…a nép… nagyapám ásítotts a falakról komoran néztekaz ősök és ármálisok.

Szúnyogh Sándor

A lélek mécsese

Valaki bennem égetiegyetlen gyertyáját,mintha örök gyászmenet kísérne.Senki sem érzi, senki sem látjaaz eltitkolt sóhajt,az egyetlen könnyet,melytől kialudt a gyertya. Az élet-halál gyertyájabeleveszett az örök kékségbe.- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Hulló falevél,záporzuhogás és a bennemkialvó gyertya lángjaégeti lelkemet. vajon kinek fáj?

talált versek rügyfakadás


Bencze Tibor

A telefon Már megint késik, ez teljességgel lehetet-

len, fel is hívom, merre tökörészhet megint, na lássuk.... áhh, megvan! – benyomta a kis zöld hívásgombot, és a telefon csörögni kezdett – pípípípípí, majd egyszer csak megszólalt egy idegen hang a túloldalon:

– Halló, itt Kovács Gábor telefonja beszél.– Hogy ki beszél? Ki maga?– Nyugodtan tegezhetsz, és igen, jól hallot-

tad, aranybarátom, Kovács Gábor telefonja.– Én ezt nem értem, ez képtelenség, sőt,

hülyeség!– Halló! Ott vagy? Itt a telefon beszél,

Gábor nincs itt.– Na ne szórakozzál, akárki is vagy!– Nem szórakozom, te most a telefonnal

beszélgetsz.– Mi van Gáborral?!– Hát ő, kérlek, meghalt.– Mit csinált???– Meghalt, de ne hisztériázz már, a szol-

gáltatónál kapok majd másik Kovács Gábort.– De ez nem így megy! Ne játsszál itt velem!– Pedig ez így megy. Én teljesen nyugodt

vagyok, például, tudod, nekem nincs szívem.– Hát azt látom! De akkor mikor hív-

hatom újra a számot, hogy beszélhessek Gáborral?

– Hát szerintem, 2 nap múlva próbáld meg, addigra kapok egy új előfizetőt, egy új Kovács Gábort.

– Jól van. Köszönöm. Viszonthallásra! – szólt az ember.

– Szívesen! Visszhall! – szólt a telefon,majd letette önmagát – pípípípípípípí…

Bobovec Petra

Nőjáték

A nő nem nő,ő már felnőtt.

Aki még nem nő, az nő,és ha egyszer felnő,felnőtt nő lesz belőle.

Aki pedig nem nő, az hiába is nő,nő nem lesz belőle sosem,legfeljebb felnőtt,vagy esetleg nős.

Bencze Tibor

Kinyírta a Pista a zsakettet

István egyszerű ember volt. Hétköznapi

dolgai között sem szerepelt semmi különös, mint minden átlagos ember, két alvás között ő is munkával és egyéb közhelyes dolgokkal tengette üres életét egy házban, amelyben semmilyen egyéb társa nem volt, csak a ka-bátja. Absztrakt közösüléseik során István az érzéki előjáték után egy hatalmasat durran-tott valamelyik zsebbe vagy kabátujjba, aztán önkívületben a fotelba hullt anyaszült mezte-len, és várta, mikor kap újra görcsöt a báró.

Egy nap, mikor Pista dolgozni ment, a kabát megfürdött. Szépen leugrott a szögről, a boltív alatt a fürdőbe vette útját, majd ha-bos, forró fürdőt vett. Kifeküdt a szárítóra napszemüvegben, majd dolga végeztével visszaakasztotta magát a szögre.

Pista hazaérkezvén rögtön babusgatni kezdte a kabátot, magához édesgette, becéz-gette, de amikor észrevette az illatot, felhábo-rodottan üvölteni kezdett:

– Hát te mit csináltál? Kivel bújtál ma-gadba? Megcsalsz, te ocsmány, rüheteg dög?! Amíg én távol vagyok, másokra aggatod magad? Hát mit nem adtam én meg neked? Talán már nem szeretsz? – mélabúsan nézett a kabátra. – Már nem vagyok elég jó? – és sűrű könnyei hullni kezdtek, majd dühében a sarokba vágta a ruhadarabot.

A viselet felállt, lerázta magát, nem szólt egy szót sem, csak bemászott a kanapé mögé. Pista nem volt képes ezt felfogni, így bement a konyhába kávézni. Míg a levet szürcsölte, a kabát mögélopódzott és rávetette magát Pistára! Pista leesett, a székről a földre ke-rülve kékülni kezdett a feje, de gyomorszájon vágta a kabátot, aki ettől kicsit megdermedt. Egymásnak rohantak, a kabát Pista arcába vetette magát, aki így semmit nem látott. Le-tépte magáról, a mosogató alá dobta, majd leforrázta, a kabát éktelen sikolyok közepette visított. Ez az idő elég volt arra, hogy Pista kinyissa a bicskát a zsebében. Nekirohant a kabátnak, aki már képtelen volt védekezni, és Pista 23 késszúrással végzett vele... A sze-relmét ölte meg...

A szomszéd kihívta a zajokra a rendőr-séget. Pistát elvitték a zárkába, előzetesbe helyezték. A kabátot a jól ismert szürke hullazsákban vitték el, megállapították, hogy régóta szívbeteg is volt, valószínűleg ez akadályozta meg a védekezésben. Másnap tele volt a történettel a sajtó:

– Kabátgyilkosság a városban!– Brutális erőszak a SZÖVETség ellen!– A kéjgyilkosság egyre nagyobb méreteket

ÖLT!– Kinyírta a Pista a zsakettet!

rügyfakadás

Gáb

or Z

oltá

n


– Hogyan emlékezik Szúnyogh Sándor magyar költőre, illetve a Naj-Leg című, közös kétnyelvű verseskötetük kiadására, és mi-lyen volt az irodalmi együttmű-ködésük a múlt század 80-as éveiben?

Ernest Ružič: – A múlt század 70-es éveiben mint újságíró kísér-tem már a nemzetiségi esemé-nyeket. Rábavidéken kezdtem, ahol a horvát és a szerb kisebb-séggel foglalkoztam. Hivatalos megbízásból voltam tudósítója a Radio Slovenijának, így az utam elért egészen az ausztriai hor-vátokig, akik gazdag kulturális életet mutattak fel, választékos irodalmat teremtettek. Részben megismertem a karintiai szlovén kisebbség irodalmát is. Mindezt Andrej Kokot költő barátom által értem el, de folytattam a felfede-zés útját az olaszországi szlovén kisebbség köreiben is, főleg Tri-eszt környékén, ahol Miroslav Košutával barátkoztam, aki az RTV Slovenija valamikori szer-kesztője volt, és idén a Prešeren-díjat is elnyerte.

Ebben a „szövegkörnyezet-ben” – amikor már jól megismer-tem a szlovén kisebbség nem-zetiségi eseményeit a szomszé-dos országokban mint az RTV Mostovi-Hidak szerkesztője és mint költő – azon gondolkoztam, hogyan kellene a muravidéki magyarok irodalmát megismer-tetni a szlovén olvasókkal, akik nem beszélik a magyar nyelvet. Az általánosított képletem a

következő volt: ha a szlovén versesköteteket kivétel nélkül mondjuk 500 olvasó elolvassa, akkor milyen kevés esélyük van a magyar nemzetiségű költőknek arra, hogy olvassák a verseiket. Mivel ismertem az ausztriai horvát nemzetiség és az olaszor-szági szlovén nemzetiség költőit, akik már fordításban is megje-lentették a versesköteteiket, úgy gondoltam, hogy mi is élhetnénk ezzel a lehetőséggel, szlovén és magyar nyelvre fordíthatnánk át a verseinket és ezzel is szé-lesíthetnénk az olvasóközönsé-günket.

Abban az időben mint új-ságíró intenzív kapcsolatot tar-tottam fenn Szúnyogh Sándor barátommal. Egy alkalommal, pontosan már nem emlékszem, mikor is, de felajánlottam neki, hogy adjunk ki együtt egy ver-seskötetet. Az ötletünket továb-bítottuk a Pomurska založba kiadóhoz, ahol odafigyeltek a kérésünkre. Szúnyogh barátom-nak is elmondtam azt, hogy hon-nan eredeztethető az én ötletem a közös kiadáshoz. Tetszett neki. Tapogatolóztunk a kiadónál, és lassan megkaptuk a kiadáshoz szükséges jótállást. Tapasztal-tak voltunk már a kiadás terén, hiszen nekem éppen ekkor jelent meg a Milijonta vsakdanjost/Milliónyi hétköznapiság című kötetem, és a barátomnak is már több kötete jelent meg. Ezenkívül mindketten publikáltunk már irodalmi folyóiratokban is.

Ha egyszerűsítem: kiválo-gattuk a verseket és elkezdtük a fordítást is. A fordítás oroszlán-részét Szúnyogh Sándor végezte, mivel akkor az én magyar nyelv-tudásom eléggé szerény volt, de sokkal többet beszélgettünk az átköltésekről és a logisztikáról. A versek kiválasztásánál nem avatkoztunk be egymás munká-jába. A verseskötetbe a versek közé még beválogattam a Voda/Víz című ciklus verseit is, ame-lyek már előzőleg megjelentek a Sodobnost című folyóiratban is. Erre a mai napig büszke vagyok, hiszen az akkori krité-riumok alapján minőségi, érté-

kes verseknek számítottak. A verseskötet megszerkesztésénél kiderült, hogy sokkal több mun-ka várt ránk, mintsem gondoltuk volna, de kitartottunk az eredeti elképzelésünk mellett. Így jött létre a Naj-Leg című verseskötet, amelyet grafikailag Lojze Logar, akadémiát végzett festőművész képileg szerkesztett meg, tech-nikailag pedig Franc Mesarič készítette a könyvet. A verseskö-tetet Jože Hradil szerkesztette, ami nagy érdeklődést váltott ki a Delo mellékletében, a Književni listben, valamint Magyarorszá-gon az irodalmi lapokban. Hadd ismételjem meg még egyszer: a verseskötet ötletadásánál, sem a létrehozása folyamatában, sem kiadását követően bennün-ket mint költőket nem vezérelt politikai célzat, tekintettel arra, hogy egy muravidéki magyar nemzetiségi és egy szlovén költő adta ki közösen a kötetet, inkább irodalmi célzatból akartunk kö-zös kötetet kiadni.

Sokszor gondolok arra, ho-gyan jött létre a lendvai Kép-zőművészeti Művésztelep, amelynek Király Ferenc volt a kezdeményezője Lendván, de

Muravidék-szerte is érvényre ju-tott. Akkor az volt a fontos, hogy az idősebb művészekre a fiatal, kezdő művészek nagy tisztelettel tekintettek, míg ma megváltozott ez a folyamat, hiszen az időseb-bek mintha akadékban lennének a fiatalok környezetében.

– Milyennek ítéli meg a mai együttműködést a muravidéki szlovén és a magyar nemzetiség írói, költői közt az irodalomban?

Ernest Ružič: – A jelenlegi irodalmi alkotásokról nem va-gyok igazán tájékozott, tehát nemigen ismerem a mai kiadott szépirodalmat. Ezért támogatom a Franc-Franc kiadó kezdemé-nyezését, hogy a Mostovi na meji/ Hidak a határszélen című sorozatukban muravidéki ma-gyar nemzetiségű írók, költők műveit is kiadják. Több lehetősé-get kell teremteni a közös lendvai szereplésekre, ismerkedésre. Ez idáig 24 irodalmi művet ad-tam ki, ebből az Érd, illetve a Vijolični dim/Lila füst című regé-nyeimben, valamint a Délibáb/Privid című verseskötetemben tematikusan és topografikusan is érintettem a magyar kultúrát és a magyarországi helyszíneket.

Szerintem nagyobb hatást lehetne elérni a kétnyelvű pró-zai és verseskötetek kiadásá-val (amilyeneket az ausztriai horvátok adnak ki több éve két nyelven, horvátul és németül is egyszerre), valamint közös iro-dalmi estek szervezésével a Mu-ravidéken, Zala és Vas megyé-ben, de máshol is. A muravidéki magyaroknak vannak megfelelő intézményeik, ahol képesek ilyen vagy hasonló rendezvényeket és projekteket szervezni.

– Véleménye szerint milyen volt az együttműködés a magyar nemzetiségű írók és a szlovén írók közt a Muravidéken?

Franci Just: – Mindenképpen volt elég személyes kapcsolat köztük, amelyek összefonódtak az emberi és irodalmi-kortárs jellegű közelségekkel. Ezek a kapcsolatok kétséget kizáróan fontosak voltak, hiszen segítet-ték a tapasztalatok, az eszmék és az információk cseréjét is. De erről a legtöbbet az írók nyilatkozhatnának. Ami pe-dig az együttműködés ered-ményességét illeti, tehát ahogy megvalósult mindez például a közös fellépések és kiadások tekintetében, ez a kép szerintem már kevésbé fényes. Az efféle manifesztációk az együttműkö-

Nemcsak köztetek élünk,

hanem együtt élünk veletek

Beszélgetés Ernest Ružič költővel, íróval, az RTV nyugal-mazott újságírójával és Franci Just irodalomtörténésszel, a Franc-Franc muraszombati kiadó szerkesztőjével a mu-ravidéki szlovén és magyar, nemzetiségi irodalom múltjá-

ról, jelenlegi helyzetéről és jövőjéről.

Ernest Ružič


dések terén nagyon fontosak az irodalmi élet területén, hiszen a Muravidék gazdag többféle etnikai és multikulturális kö-zössége révén, de valójában az együttműködés mégis kevésnek bizonyult. A Ružič és Szúnyogh által kiadott kétnyelvű verses-kötet Naj-Leg (1975) címmel, a Sozvočje/Összhang (1989) című antológia, amelyben a muravi-déki magyar nemzetiségű költők együtt mutatkoztak be a szlovén költőkkel, majd a Mostovi/Hidak (2003) című antológia muravidé-ki költők alkotásaival, és néhány versfordítás, amely folyóiratok-ban és gyűjteményes művekben jelent meg (például az irodalmi antológia Stolpnica na brazdah, 2002), és az ön antológiája Sodobna slovenska književnost v Prekmurju in Porabju/ A kortárs szlovén irodalom a Muravidéken és a Rábavidéken (2006) címmel, amelybe magyar nyelvre for-dította számos szlovén költő és író alkotását, szerintem kevés ahhoz, hogy folyamatosságról és rendszerességről beszélhet-nénk az irodalom területén. Ezek a kiadások is csak alkalmi „akcióknak”, vagyis „egyéni” kez-deményezéseknek számítottak.

– Milyen terveket dédelget-nek a Franc-Franc kiadónál a magyar nemzetiség szerzőinek a kiadásával kapcsolatosan?

Franci Just: – A könyvkiadási programunk jelentős része a szellemi hidak kiépítését szol-gálja a közeli térségben élő nemzetiségek között, a szlovén nemzetiségnek Magyarorszá-gon és a magyar nemzetiség-nek Szlovéniában. A magyar nemzetiség tekintetében eddig két szerző könyvét adtuk ki, 2003-ban az Ön verseskötetét Slepci na zemljevidu címmel és 2004-ben Göncz László tör-ténetírását Kratka zgodovina Madžarov címmel. A saját kezde-ményezésünkre a könyvkiadási programunk alapján 2010–2012 között „kiválasztott műveket” adunk ki az ismertebb magyar nemzetiségi íróktól, költőktől a Muravidéken, éspedig Zágorec-Csuka Judit, Bence Lajos és Halász Albert szerzők kerültek kiválasztásra. Az első gyűjtemé-nyes művet Öntől adtuk ki V sebi zate címmel, amelyben a verseit, prózai alkotásait és esszéit gyűj-töttük össze. A kötetet, amely tavaly került kiadásra, Bence Utroša Gabriella fordította. A könyvet a szlovén közönségnek

is bemutattuk. Hangsúlyoznom kell, hogy az említett könyvkiadá-si projektumot a Javna agencija RS za knjigo alapítvány anyagi-akban is támogatta, illetve mint projektumot megelégedéssel fogadta. Ha az anyagi kiadását tekintem fontosnak, e tekintet-ben a V sebi zate című könyv iránt nagyobb volt az érdeklődés a többségi nemzetnél, mint a nemzetiség köreiben.

– Milyenek a kapcsolatai a Szlovéniában élő magyar nem-zetiség íróival? Üzleti, egyéni, őszinték, hivatalosak? Melyik területen a legintezívebbek?

Franci Just: – A kapcsola-tokat legkönnyebben úgy ér-tékelném, hogy munka jelle-gű kapcsolatok, amelyek az irodalomi-könyvkiadási tevé-kenységekre vonatkoznak. De ez a „munka jellegű” kapcsolat száraz kifejezésnek tűnik, ezért ki kell egészítenem. Ez egy na-gyon színes kapcsolatrendszer, s főleg a könyv előkészítésével indul, de összetettebbé válik, s egyénileg is erősebbek, mint úgy általában lennének. A könyvki-adás folyamatában találkozik a szerző „belső szemlélete” (amely személyes és érzelmi) a kiadó/szerkesztő „külső szemléletével” (amely más, inkább a szövegre vonatkozik). Mindkét folyamat közeledése dinamikus tevékeny-ség és egyéni folyamat. Habár ezt a kapcsolatot nem nevezném egyértelműen barátinak, de ez is benne van. Úgy gondolom, hogy ebben benne rejlik a közös célért való törekvés is, amely megköveteli az egymás iránti tiszteletet. Számomra mindkét magyar szerzővel való együttmű-ködés, akiknek a műveit kiadtuk, nagyon hasznos volt, hiszen álta-

luk megismerhettem a magyar kultúra gazdagságának egy-egy darabkáját.

– Hogyan értékeli a szlovén–magyar irodalmi kapcsolatokat a megelőző egy évtizedben, amelyek a fordításirodalomban reprezen-tálódtak többnyire, milyenek a trendek ezen a területen?

Franci Just: – Ahogy ismert, a magyar–szlovén irodalmi kap-csolatok a 19. századra vezet-hetők vissza, s a muravidéki szlovén írók alakították ki. Ettől kezdve állandóak és különböző intenzitással bírtak; de függtek az országok közti politikai kap-csolatoktól is. A szerzők kiválasz-tása is különböző motiváltságra vezethető vissza. Az irodalmi-esztétikai minőség mellett a for-dítók személyes preferenciái is közrejátszottak, néha a politikai/ideológiai változékonyság, kiadói érdekek és más irodalmon kívüli tényezők is befolyásolták. Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy a fordítók mindkét oldalról eleget tettek annak, hogy lefordítsák szép számban azokat az írókat, akik meghatározták az adott irodalmat. De ezzel még nem mondhatjuk azt, hogy a munka el volt végezve. Még mindig van sok szépíró, a szomszédos ország al-kotói, akiknek a műveit le kellene fordítani mind Magyarországon, mind Szlovéniában.

A megelőző két évtizedben, Szlovénia önállósodásával és a rendszerváltást követően Ma-gyarországon is az irodalmi kap-csolatokat az új társadalmi hely-zet és a gazdasági körülmények határozzák meg. Mindkét ország könyvkiadása egy erős tranzíciós helyzetbe került, amelyben a volt beidegződött szokásrend-szer már nem használható, s ez hatással volt a fordításirodalom csökkenésére is, hiszen a piac-gazdaság, amely az eladásra épül, megkövetelte a piacorien-tált szemléletmódot. A politikai fellazulással pedig új lehetőségek is létrejöttek az irodalmi kapcso-latrendszerben. A szlovén olda-lon fontos megemlíteni a Vilencia irodalmi fesztivált, a medanai Költészeti és Bornapokat és a Fabula nemzetközi prózafesz-tivált. Ezen kívül a megelőző évtizedben két fontos antológia is megjelent szlovén nyelven a ma-gyar irodalomból: a Vzvalovano Blatno jezero 2003-ban és az Apokalipsa kiadónál 2004-ben a Revija v reviji projektum, amely-ben a Jelenkor magyar szer-

zőit mutatták be. Ami pedig az önálló művek fordítását jelenti, szerintem mind a fordítók, mind a kiadók mindkét oldalról a köz-ponti, európai referenciával bíró szerzőket választják. A megelőző évtizedben a következő szerzőket fordították le szlovénra a magyar irodalomból: Darvasi László, Dra gomán György, Esterházy Péter, Kertész Imre, Kosztolányi Dezső, Kukorelly Endre, Má rai Sándor, Nádas Péter, Tolnai Ottó, Vörös István, és Závada Pál. Ma-gyar nyelvre fordították például Kajetan Ko vičot, Feri Lainščeket, And rej Blatnikot, Aleš De bel-jakot, Janko Messnert, To maž Ša lamunt, Boris A. Novakot és Drago Jan čart.

Természetesen érthető, hogy a központi, reprezentatív szer-zőket fordítják és adják ki első-sorban, akiknek a művei a két nemzet irodalmi makrokoz-moszának megértéséhez járul-nak hozzá, viszont hiányolom mindkét oldalról az irodalmi mikrokozmosz bemutatását, például a regionális irodalmat, amely a nemzeti irodalom fő vonulatához specifikus árnyala-tokat ad, hiszen feltárja a régió kulturális-történelmi jellegze-tességeit, és erősíti az irodalmi kapcsolatrendszert is, amely megnyilvánul az adott területen.

– Mi a véleménye általában a kisebbségi irodalomról és a muravidéki magyar nemzetiségi irodalomról? Ez az irodalom regionális jellegű specifikus tema-tikával, vagy régió feletti erővel is bír? Milyennek látja az említett irodalomnak és a magyar nem-zetiségnek a jövőjét?

Franci Just: – Amikor az iro-dalmuk gazdagságáról beszélek, akkor ezt nem kedvességből te-szem, hanem így is gondolom, hi-szen az irodalmuk által őrizhetik meg identitásukat, s ez remény-keltő. Vlaj Lajost, az első magyar költőt, aki a 60-as években jelen-tette meg első verseskötetét, a következő évtizedekben egészen napjainkig több mint 20 szerző követte, akik 1959-től alkotásaikat először a Naptárban, majd 1988-tól a Muratájban jelentették meg, aztán 1993-tól a Kelepelőben, majd később az IFI-ben is. Tizen-hat író ki is adta önállóan a saját művét, tehát ma a muravidéki magyar irodalom több mint 60 különböző szépirodalmi művel dicsekedhet (költészet, elbeszélő próza, dráma, ifjúsági irodalom), s más összefoglaló jellegű esz-

Franci Just


– Ha nem Linzbe kerülsz, talán a zenei iránti vonzalmad, szereteted is másképp alakul.

– Valószínű, hiszen háztar-tásbeliként, családanyaként itt kerültem közelebb a zene-elmélethez, az énektudásom fejlesztését is itt kezdhettem el igazán. Emlékszem, a zeneis-kola itt volt az óvodába vezető út mellett, s én vágyakozva hallgattam az onnan kiszűrő-dő énekhangokat, hangszeres szólókat.

– Hogyan kerültél egyáltalán Ausztriába?

– Férjem egy linzi gyárban dolgozott egy biztos és jól fizető munkahelyen, ezért mikor arról volt szó, hogyan tovább, úgy döntöttünk, hogy elhagyom a Muravidéket és a családi fészket fogom rendezgetni.

– Könnyű döntés volt? – Nem mondhatnám, hiszen

Szegeden is rettentő honvágyat éreztem a szülőföld iránt.

– Korábban is szoktál éne-kelni?

– A szlovén vidéki zenei élet-ben, helyi és körzeti esztrád nó-tafesztiválokon (Fiatal énekesek fesztiválja) többször voltam díja-zott, de ez nem hagyott nagyobb nyomot énektudásomon.

– Kitől örökölted a tehetsé-gedet?

– A családban mindenki egy kicsit énekes volt. Ezeket a tulaj-donságokat főleg lakodalmak alkalmával érvényesítették a családtagok. Tesóm a modern táncokat kedvelte, sokáig csinál-ta is kis csapatával.

– A linzi zeneiskolába könnyű

volt bekerülni, volt-e meghall-gatás?

– Öttagú bizottság döntése kellett a felvételhez. A jó az volt, hogy a zeneiskola fellépéseket is szervezett, amolyan lámpaláz-oldó kurzusokat.

– Köztudott, hogy az énekhan-god elég széles skálán mozog, az egyházi zenétől a musicalig, az operettől a népdalig…

– Az operetteket és musi-caleket tartalmazó CD-n a My Fair Lady-ből négy betétdal is található. Tulajdonképpen az összes híres rockoperából és musicalből énekelek, így a Jézus Krisztus Szupersztár, a Macs-kák, Az operaház fantomja és az Evita címadó dalait is ének-lem. Ami az operetteket illeti, A víg özvegy, a Csárdáskirálynő közkedvelt dallamait vettem fel új hangszerelésben, egyéni interpretációval, átiratban.

– A karácsonyi háromnyelvű CD igen sok hazai anyagot is tartalmaz.

– Igen, bár ezekhez az interneten nem lehet hozzájutni, így a falvakban kellett kutakod-nom, nagy csodálkozásomra a szlovén karácsonyi daloknak és énekeknek a kottáját is mellékel-ni tudták.

– A fő szerelem, úgy tudom, a magyar népballada, rögzítet-tél jó néhányat. Hogyan látod, vannak még lappangó balladák, variánsok?

– Nagyjából 15 lappangó népballada lehet a Muravidé-ken, illetve a zalai részen. Sok esetben vándortémák helyi változatairól van szó. Kivételnek

számít a zalabaksai Kósa Anna balladája, mely valódi unikum-nak számít, hiszen Horváth Károly gyűjtő szerint a múlt század 20-as évei után már nem keletkeztek balladák.

– Miért a balladák izgatják a fantáziádat?

– Mert egy dráma, tragédia sűrűsödik össze bennük. Egy ember vagy egy pár sorsának lenyomata, a szegény világ ösz-szes kellékével. A jólét nem szül nagy tragédiákat, sem katarzis-ra alkalmas drámai szövegeket.

– Van egy másik tevékenysé-ged is, ami a tájjal, a szülőfölddel kapcsolatos…

– Igen, még a szegedi évek

alatt a nyelvi rétegződés, ezen belül a horizontális-földrajzi nyelvi tagozódás szemináriumán a nyelvjáráskutatás és a gyűjtés nagyon megfogott. Ebből az anyagból később egy gyertyánosi helytörténeti kiadvány terve is kikerekedett. Aztán kb. húsz év-vel később rádöbben az ember, hogy hány, főleg a napi (paraszti és háztáji) munkához kapcsolódó szerszám- és eszköznevünk, sza-vunk veszett el. Szerencsére ezek a szokásos kis történetmondás keretében mind a szalagon, mind írásos rögzítésben megmaradtak az utókor számára. Ezeket nagy szeretettel böngészem, forgatom ma is.

– Ezzel néhány évvel ezelőtt pályáztál is, most hol tart a munka?

– Jelenleg Szegeden, illetve a maribori tanszéken van, ahol az utolsó simításokat végzik rajta a szakemberek. Remélem, az év végére könyv formájában is olvas-hatóvá válik, addigra a történelmi bevezető is lektorálásra kerül.

-ce

Aki Linzben is a magyar balladákra

gondol Djukič Irént a szegedi József Attila Tudományegye-

tem elvégzése után a sors messze sodorta szülőföld-jétől, a távoli Linzbe. A nagy zenei hagyományokkal rendelkező város zenei élete igen mozgalmas ma is.

székötetek és irodalomtörténeti művek kiadása bővíti ezt. Ehhez a számokhoz hozzá kell adni még a gyűjteményes művet, a Tavaszvárást, a Versek és elbe-széléseket (1972), az Összhang antológiát, a Szlovéniai magyar költők, valamint Vas és Zala me-gye költőinek válogatott verseit és az Igét őrizve (1998) antológiát, valamint mindazokat a publiká-ciókat, amelyek a Muratájban és más folyóiratokban jelentek meg.

Sajnos, mindehhez a motí-vumaiban és irodalmi-esztétikai gazdagságában minőségi ma-gyar szépirodalomhoz nem tud a szlovén olvasó hozzáférni, mivel nem érti a nyelvet, és az említett műveknek egytizede van csak le-fordítva szlovén nyelvre. Három szlovén nyelvre lefordított mű-vet említenék meg, amelyek az együttműködés eredményeként jöttek létre: az Ön verseskötetei V ognjenem kresu és Slepci na zemljevidu címmel, valamint Var-ga József prózai műve Izpovedi/Vallomások/Gestandnis cím-mel. Szerintem ez túl kevés ahhoz, hogy a szlovén olvasók betekintést kapjanak a „magyar kisebbség lelkébe” és értékíté-letet mondhassanak róla. Az a véleményem, hogy a nemzetiségi írók gondolkodásmódját, érzelmi és képzeletbeli világukat, egyé-ni „történeteiket” és kollektív érzelmi világukat be kellene mutatniuk az anyanemzetnek és azoknak a honpolgároknak, akikkel együtt élnek. Ez megfe-lelhetne egyfajta új kulturális imperatívusznak is. Amikor ezt állítom, nem kioktatni akarom a nemzetiségi írókat, hanem azoknak a szlovén állampolgá-roknak a véleményét közvetítem, akik a Szlovén Köztársaságban élnek és meg szeretnék ismerni a magyar nemzetiségi írók gondol-kodásmódját és érzelemvilágát, ahogy mindez a műveikben, írásaikban tükröződik. Ad-e lehetőséget erre a muravidéki magyar nemzetiségi írók szlovén nyelvre lefordított műveinek vilá-ga? Lehetséges, hogy a többségi nemzethez való kulturális viszo-nyok kialakítása tekintetében eljött az az idő, amikor paradig-maváltásra kerül sor, amelynek a lényege már nem az, hogy „köztetek élünk”, hanem „együtt élünk veletek”.

Az interjút Zágorec-Csuka Judit készítette

Djukič Irén


Végigsétálva Rogaška Sla-tinán megértettem, miért töltött itt tíz nyarat Mikszáth Kálmán magyar író 1900–1910 között. Mert otthon érezte magát, ez a táj pontosan olyan, mint a szülőföldje, fent a történelmi Magyarországon, északon, a he-gyek között, Nógrád megyében. Ott született 1847-ben, onnan hozta önmagában mindörökre megtartott világát, embere-it, történeteit. A táj, a nép, a mese, a babona, az igazságtevés és a szegények iránti mérhe-tetlen szeretet jellemzik első novelláit, amelyekben falujá-nak emberei lesznek a hősök. Nem is lehet másmilyen egy író, ha ilyen tájban születik és él, mint Szklabonya – és Rogaška Slatinán újra átélte a szülőföld érzelmeit..

Magyarországnak akkori-ban két nagy irodalmi európai követe volt (a zenei követ, Liszt Ferenc mellett), akiknek műveit azonnal lefordították a legfon-tosabb nyelvekre: Jókai Mór és Mikszáth Kálmán. Mondhat-nám, szimbolikus és állandó irodalmi jelenlétünket a modern Európában tőlük számíthatjuk. Különösen Mikszáth az, aki túllépve a romantikán, nem be-lebonyolódva a realizmusba, a századfordulótól egyre inkább a modern világ jelenségeire fi-gyelt, amit azért is megtehetett, mert a magyar parlament tag-jaként tisztán látta, mi történik Európában, a monarchiában és közvetlen környezetében. Ettől változott a stílusa is. A nagy anekdotázó, mesélő, vidám író lassan a cinizmus, a keserűség és kiábrándultság hangján szó-lal meg. Kivált igaz ez a nagy írói sikert hozó politikai karcolatai-ra. Mert olyannak ábrázolta a

Emléktábla Mikszáth

Kálmán tiszteletére

politikát, mint amilyen az való-jában volt.

Mert Mikszáth sokoldalú volt. Nagyregényeiben éppúgy fordul a magyar múlt felé, mint az időből kilépő, helyét nem találó különc világa felé. Írt a török világban játszódó izgal-mas regényt, a 17. század végi, a törökök uralmától éppen meg-szabaduló Magyarország egyik nagy históriáját. De ott voltak a saját korában játszódó művei,

amelyeknek már nem históriai, hanem nagyon is jelenvilági mo-rális problémái voltak. S írt egy hatalmas pamfletet, amelynek hősévé a szigetvári hadvezért,

Zrínyi Miklóst tette, feltámaszt-va őt és beléptetve a saját ko-rába. S írt nagyregényt, amit Szlovéniában is ismernek. Ez a Különös házasság, szlovénul

Nenavadna poroka. Muraszom-batban jelent meg, 1968-ban fordította le Drago Grah. Fontos regény ez is, s nem hiányzik belőle a mikszáthi írói világ leg-fontosabb ereje, a humor. Hiszen Mikszáth a magyar humoristák között is a legnagyobbak közül való. Művei, érdekes figurái mindig is a jókedv forrásai. Ha őt olvassuk, jókedvűek vagyunk, mosolygunk, persze olykor kis keserűséggel.

Ismerték őt Európában, Ame-rikában egyaránt. Leghíresebb könyve, a Szent Péter esernyője mindmáig a legtöbbet fordított magyar regények közé tartozik, s valóban ez a legtökéletesebb munkája. Amikor Roosevelt volt amerikai elnök 1910-ben Buda-pesten járt, csak Mikszáthtal kívánt találkozni, lévén ez volt a felesége parancsa, akinek ez volt a kedvenc könyve.

Mikszáth nagy mesélő s így nagy álmodozó is volt. Hitt az irodalom szerepében, embert, sorsot formáló és befolyásoló lehetőségeiben.

Hogy került Rohicsra (mo-narchiabeli nevén ismerte ő is)? Beteg volt, de az is lehet, hogy csak kerülni akarta a nagy századfordulós európai nyüzs-gést. Korábban tíz évig a közeli Gleichenbergbe járt, majd fürdő-helyet váltott, és jött a már akkor is kedvelt gyógyhelyre, Rogaška Slatinára. Akkori fürdőorvosa, Gámán Béla feljegyezte, hogy nem volt jó beteg. Nem sétált, nem ivott gyógyvizet, csak ült egy nagy tölgyfa mellett, nagyo-kat szivarozott és hallgatott. (Ezt a tölgyfát akkori hívei Mikszáth-tölgyfa feliratú táblával látták el. Vajon hol lehetett?) Hallgatta az üdülőtársak meséit, néha egy-egy vidám anekdotát mondott el s közben építette magában új műveit. Éppen itt, Rohicson fogalmazta meg az akkoriban elhunyt pályatársáról, Jókairól szóló nagy irodalmi életrajzát. Ez érdekelte, erről beszélgetett író, újságíró, politikus barátai-val. Sőt, egyszer még sétálni is hajlandó volt, csak hogy újabb adatokhoz jusson.

Éppen akkor avatjuk ezt az érdekes emlékjelet, ide a földbe, amelyből mindannyian vétet-tünk, s amelybe visszakerülünk, amikor Magyarország európai uniós soros elnök-országként is jelzi: része kíván lenni az eu-rópai nemzetek közösségének.

Az elmúlt esztendőt Magyar-országon Mikszáth Kálmán évé-nek tekintettük. Számos prog-rammal idéztük fel a magyar irodalom klasszikusának élet-művét. E szép megemlékezés-sorozat ma, most zárul le, ezen a napon, itt, Rogaška Slatinán. Soha méltóbb befejezést.

Praznovszky Mihály Mikszáth-kutató ünnepi beszédének szerkesztett változata.


Magyar könyvek házaLendva központjában

Bánffy KönyvesboltLendva, Fő utca 32.

visszhang 2011

Documents