tankonyvtar.hu · web viewa székesfehérvári bazilika az anjou dinasztia alatt lett ismét...

História 1989-03

História 1989-03

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.



Tartalom

1. 0

1. Temetés, újratemetés. Jegyzetlapok Nagy Imre 1989. június 16-i újratemetésérõl 0

2. 0

1. Szent István király temetése 0

2. Képek 0

3. 0

1. Temetkezések a székesfehérvári bazilikában 0

2. Képek 0

4. 0

1. Szent László király életének jelenetei a Magyar Anjou Legendáriumból. Képösszeállítás 0

2. Képek 0

5. 0

1. Meghalt a király, éljen a király. II. Lajos temetése 0

2. Képek 0

6. 0

1. A török hódítók és a királysírok 0

2. Képek 0

7. 0

1. Fõúri végtisztesség a 17. században 0

2. Képek 0

8. 0

1. Rákóczi két temetése 0

2. Képek 0

9. 0

1. Batthyány és az aradi vértanúk temetése 0

2. Képek 0

10. 0

1. Kossuth temetése 0

2. Képek 0

11. 0

1. Gyászszertartás Budapesten, 1956. október 6. Rajk László 0

2. Képek 0

12. 0

1. Rajk László temetése 0

2. Képek 0

13. 0

1. Csonka Bereg. Hozzászólás a Csonka Bereg címû filmhez 0

14. 0

1. A Petõfi Kör 1956 nyaráig 0

2. Képek 0

15. 0

1. Javaslat az MDP Pártfõiskoláján, 1956. június 0

16. 0

1. 1956-os napló. Egy 18 éves lány feljegyzései 0

2. Képek 0

História 1989-03

História 1989-03




1. Temetés, újratemetés. Jegyzetlapok Nagy Imre 1989. június 16-i újratemetésérõl

GLATZ Ferenc

Temetés, újratemetés

Jegyzetlapok

1989. június 16. Budapesten temetik az ország volt miniszterelnökét. Újratemetik. Kivégezték 1958-ban. Most márciusban is könnyű megbecsülni: százezrek vonulnak majd tiszteletadásra. Így lesz rendjén. Elmondják majd: törvénytelen volt a halálos ítélet. A kommunista mozgalom mártírja, aki szembe mert fordulni saját sztálinista múltjával, és a pártot megtisztítani kívánta a törvénytelenségektől, hatalomközpontúságtól , rossz hagyományaitól. Elmondják majd: a nemzet mártírja, aki szakítva a sztálinista, szovjet állampolgárságú múlttal, a magyar nemzeti önállóság érvényesítését kívánta. Elmondják majd: a nép halottja, aki a párt, a kormány vezető székeiben kiábrándult a korábbi politika néptől idegenségéből… Mindenki azt fogja mondani: így van rendjén. Aki nem így gondolja, az hallgatni fog. 16-án legalábbis. De vajon elmondják-e: nem kellene-e szembenézni 16-án történelmünkben a szélsőségek között hányódás hagyományaival. Van-e Európában még egy nemzet, amelyik ily sokszor kényszerült kétszer temetni hőseit? S kényszerült utólag megkövetni nagy halottjainak emlékét?...

1988. február 14. Csepelen egyszerű embert temettek. Másfél évtizede beteg volt. Nem tudott visszajárni az öreg fiúk összejöveteleire. Zavarta – mert a munkásotthonban nevelkedett, fegyelmezett munkás volt -, hogy nem képes teljes értelemmel részt venni a társalgásban. Tönkretette szervezetét, felőrölte idegeit, érrendszerét a huszonnégy-, a tizenhatórázás a rossz levegőjű üzemben, a forradalmi demagógiával űzött sztahanovista, élmunkásmozgalom. Áldozata – per nélkül – egy korszak politikájának. Egy munkásdinasztia temetkezett akkor. Ezrek tolongtak – miniszterelnökök özvegyei irigyelhették a sort – csendben, nem a feltűnés kedvéért, nem várva sajtófotókra, hogy majd egyszer „történelmi hőssé” emelkedhessenek. A művelt magyar munkásság, az öreg szakik utolsó hadoszlopa – jegyezte meg lelki jó barátom.

Középosztálybeli, nem is gondolta – úgymond -, létezik nem neves emberek temetésén „felvonulás”. Csak a halottért, csak önmagunkért. Vert sereg – jegyeztem meg –, nagyhangú, reggeltől-estig forradalmár radikálisok áldozatai. Csak ők – a szépet álmodók – komolyan vették, amit az igehirdetők mondtak. Hogy azután a hirdetők köpönyeget cserélve újra és újra más eszmék szolgálatába álljanak. És a szakik maradtak a gépnél, a paraszt az ekénél, a tisztviselő a könyökvédőnél, a kiskereskedő a rőfnél...

A temetés a Kozma utcában jelképes értelmű is. Rehabilitáció is. De vajon nekünk, akik ott fogunk gyülekezni, eszünkbe jut-e, hogy százezrek rehabilitációjáról kell gondolkodnunk. Perújrafelvétel nélkül. Újratemetés nélkül...




1. Szent István király temetése

KRALOVÁNSZKY Alán

Szent István király temetése

Akit eltemettek, és a szentté avatáshoz újra eltemettek

Meghalt: 1038

Középkori írásos forrásaink közül a Szent István életéről, haláláról és eltemetéséről, majd különleges tiszteletéről szükségesnek ítélt tudnivalókat, az olvasni tudó egyháziak részére ajánlott három István legenda őrizte meg az utókor számára. Az ismeretlen szerzőtől 1077 körül származó ún. Nagyobbik Legenda szerint: „…láz vette le a lábáról, s amikor már nem volt kétséges hamari halála, előszólította a püspököket és palotájának Krisztus nevét dicsőítő nagyjait; először megtárgyalta velük, hogy helyette a Velencében született Pétert, nővérének fiát választják királynak, akit már korábban magához hivatott és seregének vezérévé nevezett ki, majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet.” A szöveg egyértelműen fejezi ki a fiú utód nélkül halni készülő király akaratát, végrendeletét, a temetésről azonban nem tudósít, mert azt nem tartotta lényegesnek.

„Felemelték”: 1083

István király 1083-ban történt szentté avatása után, a fehérvári királyi bazilikában 1109 után írt ún. Kisebbik Legenda szerzője már erről is ír: „Az Úr megtestesülésének 1038. évében, a VI. évkörben, Henrik római császár idejében, a maga uralkodásának pedig 38. esztendejében elhunyt, és Szűz Mária bazilikájában temették el, amelyet pazar munkával hozott tető alá.”

A tudós győri püspök, Hartvik 1116 előtti években írt ún. legenda-szerkesztményében még több ismeretanyagot rögzített: „Közelgett éppen a jeles ünnep, ugyanazon örökszűz Mária mennybemenetelének az angyalok és az emberek előtt nevezetes napja; nagyobb irgalom reményét remélte, ha e nap örömei közt bomlana fel teste, ezt külön könyörgésekkel kérte; sóhajtozás s könnyek árán el is nyerte. Eljött hát az áldott nap, melyet halála csakhamar még áldottabbá tett; körben állt a papság s a püspök atyák, az ispánok vezérlő kara s tömegestül a szolgák; középen feküdt a király, Isten kedveltje, a lelki szentség kenetét felvette, miurunk Jézus Krisztus testének-vérének útravalójával felüdített szent lelkét az Úr megtestesülésének 1038. évében az örökszűz s az angyalok kezébe letette, hogy az el nem múló égi boldogság nyugalmára vezessék. Nagy sírás támadt övéi közt, nagy öröm az angyalok közt, de ez a sírás később mind az életben levőknek, mind a majdan születőknek örökké való vígságára változott. Gyásztisztességére Pannónia minden tájáról összesereglettek, a királyi székhelyre, azaz Fehérvárra vitték el a testet, s minthogy a tőle épített egyház a szentséges szűz tiszteletére még nem volt felszentelve, tanácsot tartván, a főpapok azt határozták, hogy szenteljék fel előbb a bazilikát, a testet a földnek csak aztán adják át. A felszentelés ünnepségét megtartván, szent testét az épület közepén fehér márványból faragott szarkofágba helyezték, ahol érdemeiért az Úr több éven át sok kórságban senyvedőnek, lázbetegnek, sanyargatását s nyomorúságát kiáltozónak, törvény alatt görnyedőnek számtalan jótéteményét tanúsította... Így hát a boldog test ugyanazon a helyen negyvenöt évig nyugodott...” Hartvik tehát már a halál napját – augusztus 15. –‚ a fehérvári Szűz Mária egyházban lezajlott gyásztisztességet és a temetés módját – igaz, hogy ellentmondásosan („a testet a földnek csak azután [ti. a bazilika felszentelése után] adják át”, ill. „a szent testét az épület közepén fehér márványból faragott szarkofágba helyezték”) – megadta, sőt tudomása szerint „a boldog test ugyanazon a helyen 45 évig nyugodott”, tehát az 1083. évi szentté avatásig.

Régészek: 1862, 1937, 1965

Mivel a székesfehérvári bazilika a 16–18. század folyamán teljesen elpusztult, köveit széthordták, az írásos adatok elvben csak régészeti feltárás adataival vethetők össze. Erre legelőször 1862-ben került sor, amikor Henszlmann Imre végzett feltárást az egykori bazilika déli oldalhajójában. Ekkor annak keleti szélén olyan közvetett adatokat figyelt meg, amelyek alapján feltételezte, hogy István királyt (valamint fiát, Imre herceget is) itt temették el 1038-ban, ill. 1031-ben, és innen emelték fel földi maradványaikat 1083-ban. Felfedezni vélte azt a „hatalmas kőlap”-ot is, amelyet Szent László rakatott volna el István földbe ásott sírjának feltárásakor, s amelyről Hartvik püspök is megemlékezett. Mivel megtaláltnak vélte István király sírját, a bazilika főhajójában és szentélyében végzett későbbi feltárásai során azt nem is kereste azok közt a sírok közt, amelyeket különböző királyaink temetkezési helyéül igyekezett meghatározni.

Ugyanilyen indokot lehet feltételezni Szent István halálának 900 éves évfordulójával kapcsolatos, 1936–37 között végzett nagyméretű feltárás eredményeinek értékelésénél is. Lux Kálmán építész, Gerevich Tibor művészettörténész, majd az őket követő Dercsényi Dezső művészettörténész inkább azt az oltáros helyet kereste, ahol szent királyunk ereklyéit tisztelték évszázadokon keresztül. Ezt az egykori déli oldalhajó keleti végéhez délre kapcsolódó kisméretű, félköríves szentélyfallal rendelkező kápolna maradványaiban vélték megtalálni. Vagyis: nem a bazilikában, hanem a bazilika oldalfalához simuló román stílusú, külső épületben. Ennek hajójában, középen azonban egy törtkőből épült kripta került elő, benne ruhamaradványokkal és csontvázzal. Az 1965-ben végzett hitelesítő feltárásom során valóban megtaláltam az épített sírkamrát, sőt több, előzőleg fel nem tárt csontvázas sírt is. A rétegtani és egyéb régészeti megfigyeléseim alapján el kellett vetnem a negyed évszázaddal korábbi feltételezést. Úgy gondolom, hogy e Szent István kultuszhelyéül feltételezett kápolna – a mellette újabban feltárt másik románkori kápolnával együtt – olyan főúri (egyházi-világi?) sírkápolna lehetett, amelybe azok temetkeztek, akiknek nem volt helyük Szent István bazilikájában, de rangjuknál fogva annak szomszédságában igen.

Újabb régészeti adat 1970–71-ben került napfényre, amikor módomban állt hitelesítő feltárást végezni a már feltárt bazilika különböző egységeiben. Ekkor a templom főtengelyében rátaláltam egy 210x270 cm belvilágú, mészkőkváderekből készült, és a bazilika román kori járószintje alatt 155 cm mélyen, terrazo padlóval rendelkező építmény maradványára. Az építmény helye, formája és szintadatai kétségkívül kriptára vallanak. A kripta északnyugati belső sarkánál elbontott lépcső ismerhető fel, itt eredeti helyzetben maradt meg a legalsó lépcsőfok, amely azonos minőségű, erősen meszes habarccsal volt bekötve az északi és a nyugati falcsonkba. A terrazzo padló ehhez a lépcsőfokhoz igazodott, egykorúságuk több mint valószínű. A kriptába vezető lépcsőfokok rekonstruált száma 6–7 lehetett. A kriptával nyugat felé egy 6x5 m nagyságú, U alakú kőépítmény alapozása volt egybeépítve.

Ezen építmény alapozása, szélességi adatai az építészeti logika alapján felépítményt sejtetnek. A külföldi párhuzamok alapján joggal feltételezhető, hogy egy beboltozott kripta feletti oltárhoz felvezető lépcsők alapozásáról lehet szó. Ugyancsak a hazai (pl. a Heves megyei Feldebrő), ill. a külföldi párhuzamok alapján valószínűsíthető, hogy a kriptában őrzött Szent ereklyéket kis ablakon keresztül tekinthették meg a zarándokok. A kripta és az oltáros kultuszhely kialakítása az 1083. évi szentté avatáskor történhetett. Egyházi írásos emlékek is ezt látszanak bizonyítani. Ugyanis Szent István testének „felemeltetéséről” az 1092. évi szabolcsi zsinat, a Hartvik-féle legenda, a 14. század eleji esztergomi karkönyv és négy középkori naptár augusztus 20-ánál emlékezik meg, míg István király testének megtalálását (inventio) az 1200 körüli években írt Pray-kódex és átvitelét (translatio) az 1341-ben írt esztergomi misekönyv október 11-re teszi. A két időpont közötti különbség elegendő lehetett a bazilika alapítójának, az új szentnek kijáró méltó kripta és kultuszhely építészeti kialakításához.

A középkori európai gyakorlat alapján (pl. Fulda, Köln, Ravenna, Ringsted, Siegburg, Soro, Quedlinburg stb.) a templom közepén (in medio templi) – amely mindig a kelet-nyugati főtengelyt, nem pedig a geometriai középpontot jelentette – csak az alapító, vagy egy kiemelkedő szent teste nyugodhatott.

A temetés

Összegezve az írásos, a régészeti és az építés-művészettörténeti adatokat, az alábbiakban foglalható össze Szent István király 1038. évi eltemetése és 1083. évi felemeltetése: az augusztus közepi melegben elhunyt István királyt a templom közepén (in medio domus) olyan földbeásott sírba temethették el, amelynek alján fehér márványból, vagy annak minősített kemény mészkőből faragott lapokból összeállított kősírláda helyezkedhetett el – ezt is joggal lehet „sarcophagus”-nak nevezni – s e kősírládába tehették a feltehetően fakoporsóban Fehérvárra szállított testet (sarcophago candidi marmoris imponitur). Ilyen kőtáblákból összeállított vörösmészkő sírládába temették el az 1184-ben elhunyt Anna királynét, és az 1196-ban elhunyt III. Béla királyt, illetve egy ismeretlen személyt a 11–13. század folyamán ugyanebben a bazilikában. István király sírja fölé hatalmas márvány, vagy annak ítélt „hatalmas kőlap” (lapis ingens) került, amely „kiemelkedett” a padlóból (sublata tabula marmorca, que pavimento preminebat). Ezt követően „ugyanezen a helyen nyugodott 45 évig” (quievit itaque corpus beatum eodem in loco annis XLV), tehát 1083-ig.

Ugyancsak Hartvik püspök leírása szerint, ekkor „lementek a koporsóig” (ad tumbam perventus est), „maga a koporsó” (ipsa tumba) színültig volt vízzel (a feltárás során valóban a kripta alján ott volt a talajvíz!). Ezt követően történt a „csodasor”: a közlekedőedények törvénye szerint viselkedő folyadék (talajvíz) kimerése, majd visszaöntése. (Amely, mint rekonstrukcióm mutatja, a szemtanúk hitelességét bizonyítja.) Majd „kiürítették a szarkofágot” (evacuato sarcophago). (Hartvik az 1038-as temetésnél és az exhumálás ezen szakasza leírásában használja a szarkofág megnevezést!) Ezt követően befedték a „sírt” (sepulchro), végül pedig „a megtalált kinccsel... az örökszűz Máriának oltárához visszatértek” (tehát a főoltárhoz). Majd az ünnepélyes felemeltetést követően kezdhették el építeni az új Szent István-oltárt.

2. Képek




1. Temetkezések a székesfehérvári bazilikában

ENGEL Pál

Temetkezések a székesfehérvári bazilikában

A Szűz Mária tiszteletére szentelt székesfehérvári bazilikát Szent István király alapította, és megajándékozta azokkal a kincsekkel, amelyeket Bulgária ellen 1018-ban viselt hadjáratán zsákmányolt. Az új templom nem csupán egyike volt azon számos egyháznak, amelyet uralkodása alatt létesített, hanem a király eleve különleges szerepet szánt neki. Miután Fehérvárt választotta székhelyéül, a várban épült egyház arra volt hivatott, hogy a dinasztia különös bizalmát élvezze és az Árpádoknak mintegy „magánkápolnája” legyen. István ennek megfelelően ide temettette el 1031-ben elhunyt örökösét, Imre herceget, majd 1038-ban őt magát is a, még felszentelés előtt álló templom közepén helyezték örök nyugalomra. A Szűz Mária bazilika mellett 40 kanonokból álló társas káptalan szerveződött, amelyet István és utódai is hatalmas vagyonnal gyarapítottak. Ilyenformán a káptalan feje, a prépost presztízse közel állt a püspökökéhez, és később gyakran töltötte be a király mellett a kancellár vagy alkancellár bizalmi tisztét.

A város végül is nem vált tartósan királyi székhellyé, kultikus és politikai jelentősége azonban megmaradt, és bizonyos értelemben mindig az „ország közepének” tekintették. Már a 11. század folyamán – valószínűleg István halála óta – szokássá vált, hogy a magyar királyokat Székesfehérvárott koronázzák meg, és amennyire meg lehet ítélni, a szertartás színhelye általában a Mária-bazilika volt. (Egyetlen kivételről tudunk: 1235-ben IV. Béla ismeretlen okból nem itt, hanem a közeli Szent Péter-templomban tétette fejére a koronát.) A Szent Koronát Zsigmond koráig (1387–1437) a káptalan kincstárában őrizték, és a testület legelőkelőbb tagja, a jelentős különjövedelmekkel rendelkező őrkanonok volt felelős érte. Tovább növelte a bazilika tekintélyét Istvánnak 1083-ban történt szentté avatása. A fehérvári egyház ezzel, mint az országalapító szent király ereklyéinek őrzőhelye, újabb különleges szerepet kapott. Legkésőbb pár évtized múlva már szokássá vált, hogy a király Fehérvárott országos gyűlést és törvénynapot ül István szentté avatásának ünnepe (augusztus 20.) táján. A szokást utóbb törvényként írta elő az 1222. és 1231. évi Aranybulla, s bár korántsem vált állandóvá, később is előfordult, hogy itt tartották meg az országgyűlést.

Több módon kifejezésre jutott tehát, hogy a fehérvári bazilika a magyar királyság megkülönböztetett rangú egyháza, egy vonatkozásban azonban érdekes módon nem. Fehérvár nyilvánvalóan arra is hivatott lett volna, hogy – miként például a Párizs melletti St. Denis apátsága a francia királyok számára – az uralkodó és családtagjai állandó temetkezőhelye legyen. Ez a szokás azonban csak igen későn alakult ki. Szent István első utódaiban láthatóan fel sem merült még ez a gondolat, akkoriban mindegyikük olyan egyházat választott sírhelyül, amelyet maga alapított és így a személyes „tulajdonának” tekinthetett: Aba Sámuel a sári (abasári) monostort (1044), Péter király a pécsi dómot (1046), I. András a tihanyi (1060), I. Béla a szekszárdi bencés apátságot (1063), I. Géza a váci székesegyházat (1077) és Szent László a somogyvári bencés monostort (1095, innen utóbb a szintén általa alapított nagyváradi katedrálisba került). Az 1087 körül száműzetésben meghalt Salamon király vitatott hitelű sírja Pulában, az Isztriai félszigeten található.

Kálmán királynak, amennyiben követi a hagyományt, az általa püspökséggé emelt Nyitrát kellett volna választania, azonban szakított vele, és – elsőként István örökösei közül – Székesfehérvárra temetkezett (1116). Fiát, II. Istvánt ugyancsak „saját” egyházába, a Nagyvárad melletti váradhegyfoki premontreiekhez temették (1131). Kálmán példáját különös módon épp az általa kisgyermekként megvakított II. Béla követte (1141). Az ő utódai közül Székesfehérvárra került három fia: II. Géza (1162), II. László (1163) és IV. István (1165), egyik unokája: III. Béla (1196) és ennek unokája, a gyermek III. László (1205), akivel hosszabb időre meg is szakad a fehérvári királytemetkezések sora. Állandó szokásról ekkoriban sem beszélhetünk, mert a sort megszakította 1172-ben III. István, akinek az esztergomi, és 1204-ben Imre király, akinek az egri székesegyház lett a végső nyugvóhelye. A 13. századi Árpádok végképp hátat fordítottak Székesfehérvárnak: II. Andrást az egresi ciszterci apátságba, IV. Bélát az esztergomi ferencesekhez. V. Istvánt a margitszigeti apácák kolostorába, IV. Lászlót Csanádra és III. Andrást a budai ferences templomba temették. Az Árpádokat követő két árnyékkirály, a cseh Vencel és a bajor Ottó külföldön hunyt el (1306 ill. 1312).

A székesfehérvári bazilika az Anjou dinasztia alatt lett ismét királyi temetkezőhely, de még ekkor sem végleg. I. Károly (Károly Róbert), aki kétszer is helyreállította a tűzvésztől megsérült templomot, temetkezőhelyül is ezt választotta. Nagyszabású temetése (1342), amelyről részletes híradás tudósít, többek között arról nevezetes, hogy jelen volt rajta sógora, Nagy Kázmér lengyel király, valamint rokona, Károly cseh trónörökös, Zsigmond magyar király leendő apja. Károly fiát és utódát, Nagy Lajost abba a Szent Katalinnak szentelt pazar sírkápolnába temették (1382), amelyet maga építtetett a templom egyik oldalhajójában. Csaknem biztos, hogy itt nyugodott már ekkor legidősebb leánya, a nyolcévesen (1378) elhunyt Katalin hercegnő is, és feltehető, hogy Lajos a kápolnát családi temetkezőhelynek szánta. Annál érdekesebb, hogy másik leánya, Mária királynő mégsem itt, hanem Nagyváradon, Szent László mellett kívánt nyugodni (1395), és évtizedek múlva szintén oda vitette magát hosszú életű férje, Luxemburgi Zsigmond (1437) is. Választásuk kétségtelenül összefüggött a lovagkirály ekkoriban különösen divatozó kultuszával, amelynek az udvar, a nemesség és a polgárság egyaránt hódolt. Az persze természetes, hogy a Visegrádon 1386-ban meggyilkolt II. (Kis) Károlyt, akit Mária és Zsigmond pártja ellenkirálynak tekintett, nem az Anjouk közelében, hanem a Visegrád melletti Szent András bencés apátságban helyezték nyugalomra.

Székesfehérvár csak Zsigmond halála után vált végleg a magyar királyok állandó temetkezőhelyévé. Ez a tény bizonyára összefüggött azzal, hogy 1439-ben győzött a nemesség rendi mozgalma, ami együtt járt némely ősi vagy annak vélt hagyomány felélesztésével. Ilyennek volt tekinthető Székesfehérvár ősi kultikus szerepe, amelyről a koronázások élő hagyománya tanúskodott, s amelyre – mint láttuk a rendek által mindenek fölé helyezett Aranybullából is következtetni lehetett, noha a fehérvári törvénynapok kora már réges-rég elmúlt. Ekkoriban, a 15. század közepén formálódhatott tehát közvéleménnyé, hogy Szent István utódainak örök nyugvóhelye sem lehet más, mint a fehérvári bazilika. 1543-ig, amikor a város és vele a templom török uralom alá került, még öt királyt temettek ide: Albertet 1439-ben, Mátyást 1490-ben, II. Ulászlót 1516-ban, II. Lajost 1526-ban, miután tetemét felkutatták a mohácsi csatamezőn, végül Szapolyai Jánost 1540-ben. Ezzel a bazilika 37 magyar királyból összesen 15-nek adott nyugvóhelyet. 1437 és 1543 között csak ketten nem kerültek ide: I. Ulászló, aki a várnai csatában esettel (1444), valamint V. László, aki Csehországnak is királya volt, és miután Prágában halt meg, természetesen ott temették el (1457).

1543-ban I. Szulejmán szultán elfoglalta Székesfehérvárt. 1601-ben a császári hadak visszavették, de 1602-ben újból elesett s 1688-ig török uralom alatt maradt. Ekkorra már romba dőlt a bazilika, s bár a 18. század végén egyes részei még magasan álltak, köveit hamarosan széthordták, így ma már csak alapfalai láthatók. Az idők folyamán feldúlták és kifosztották a sírokat is, és a 19–20. századi ásatások alkalmával főként csak falmaradványok, meg széthányt és azonosíthatatlan csontok tömege került napvilágra. Egyetlen kivétel volt, az az 1848-ban talált, csodálatosképpen érintetlenül maradt kettős sír, amelyben egy király és egy királyné csontvázára bukkantak. A sírt sikerült meggyőzően azonosítani: III. Béla királynak és első feleségének, Antiochiai Annának maradványai voltak benne.

Ebből az egyetlen leletből is következik, hogy a bazilikába nem csak királyokat temettek, sőt más forrásokból kitűnik, hogy nem is csupán a királyi ház tagjait. Az ásatások eredménye is ezt igazolja, mert a bazilikában és közvetlen környezetében több száz személy csontjait tárták fel. Kilétüket – kevés kivételtől eltekintve – örökre homály fedi.

Teljes és megbízható adataink csupán a királyok temetkezőhelyéről vannak, családtagjaikéról csak elvétve. A már említett Szent Imre hercegen (1031) és Anna (Ágnes) királynén (1184) kívül még öt személyről tudjuk biztosan, hogy teteme a fehérvári bazilikába került. II. Béla 1137-ben ide hozatta Görögországból apja, a tíz évvel korábban elhunyt Álmos herceg földi maradványait. Krónikáinkban olvasható, hogy I. (Anjou) Károly ide temettette el második feleségét, Mária sziléziai hercegnőt (1317), valamint két kiskorú fiát, a csecsemő Károlyt (1321) és az ötéves Lászlót (1329). Végül a magyar udvarban tartózkodó velencei követek beszámol arról, hogy 1506-ban Fehérvárott helyezték nyugalomra Kendali (Candale-i) Anna királynét, II. Ulászló feleségét.

E töredékes adatokból némi joggal következtetni lehet egy, a temetkezésekben követett elvre: ha valamely uralkodó úgy döntött, hogy Fehérvárt választja sírhelyéül, úgy a jelek szerint mellé kerültek mindazon hozzátartozói (felesége és gyermekei), akik az ő életében haltak el és így ő dönthetett tetemük sorsáról. Korántsem biztos, hogy ez így volt, de nincs olyan adat, amely a feltevést cáfolná. Ennek alapján még számba vehető néhány személy, akinek teteme elég nagy valószínűséggel a bazilikába került: Kálmán király ismeretlen nevű szicíliai felesége (1112 előtt), akit a korábbi irodalom egy olasz forrást félreértve Buzilla néven emlegetett; gyermekük, László herceg (1112); Predszláva, Álmos herceg orosz felesége, II. Béla anyja; Ilona királyné, II. Béla szerb felesége (1157 előtt); legkisebb fiuk, a gyermekkorban (1141 előtt) elhunyt Álmos herceg; Luxemburgi Margit királyné, Nagy Lajos első felesége (1349); a már említett Katalin, Lajos leánya (1378); végül Podjebrád Katalin, Mátyás király első hitvese (1464). A névsor semmiképpen sem tekinthető teljesnek, ha másért nem, azért, mert az Árpádok között biztosan voltak olyan zsenge korban elhalt királyfiak és királyleányok, akikről semmiféle híradás nem maradt ránk.

Bár a fehérvári temetkezés kiváltsága elsősorban a királyi ház tagjait illette meg, kivételképpen mások is részesültek benne. Erre nézve a 15. századból maradtak fenn adatok. Egy oklevél szerint Zsigmond király 1427-ben Rozgonyi István fejéri ispán kérésére megengedte, hogy „a maga, felesége, gyermekei, testvérei és nemzetsége” számára „a fehérvári Szűz Mária egyházban, annak azon szögletében és helyén, ahol óhajtja”, sírhelyet válasszon, ott oltárt emeljen és azt tetszése szerint birtokokkal és javakkal gazdagítsa. Arról a Rozgonyi Istvánról van szó, aki egy év múlva harcias feleségével, Szentgyörgyi „Cicellével” az oldalán, hősiesen harcolt Galambóc váránál a törökök ellen. Van nyoma, hogy a bazilikában valóban felépült egy Rozgonyi-kápolna, de arról sejtelmünk sincs, hogy az 1523-ban kihalt, igen népes családból kik és hányan temetkeztek oda. Kevéssel Rozgonyi előtt hasonló kiváltságban részesült Zsigmond firenzei származású hadvezére. Filippo Scolari, magyar nevén Ozorai Pipo, aki saját oklevele szerint sírkápolnát alapított maga és felesége számára a fehérvári bazilika oldalán az egyik romos torony tövében, amelyet kijavíttatott. 16. századi olasz életrajzírójától tudjuk, hogy márvány síremléke a kápolna oltára alatt volt, és latin nyelvű feliratát, mely szerint 1426. december 27-én halt meg, a város elestéig (1543) látni lehetett. Mátyás királynak is fennmaradt egy oklevele 1481-ből, amelyben egykori lovászmesterének, Buzlai Lászlónak engedélyezte, hogy családjával együtt a bazilikába temetkezzék. Egy sziléziai forrás pedig arról tudósít, hogy a király Fehérvárott temettette el kedvelt zsoldosvezérét, a Szabács viadalánál elesett Hag Ferencet (1475).

A megtiszteltetésben, amelyről a fenti esetekben írott források tudósítanak, a régészeti leletek szerint mások is részesültek. A bazilika ásatásai során előkerült Druget Fülöp nádor (megh. 1327) pecsétgyűrűje, amire az a viszonylag legvalószínűbb magyarázat, hogy ott állt a sírja. Fennmaradt továbbá azoknak a vörösmárvány sírköveknek a töredéke, amelyek valaha a lengyel Stibor vajda (megh. 1414) és egy másik főúr, Marcali Miklós vajda (megh. 1413) tetemét fedték.

Természetesen nemcsak világi előkelőket fogadott magába a bazilika, hanem egyháziakat is. Egy dalmát forrás arról tudósít, hogy 1170 körül Fehérvárott temették el Lombard Péter spalatói érseket, és van egy román kori sírkőlap, amely egy magát Apollinarisnak nevező, feltehetően egyházi személyé volt. Nemrég előkerült Bodó Miklós fehérvári prépost (megh. 1474) sírkövének egy darabja is, és bár más bizonyíték nincs, ésszerű feltételezni, hogy az egyház összes prépostjának itt volt a sírja. Mivel pedig a bazilika teljes területe még nincs feltárva, a fehérvári sírok fölötti szemlénket abban a hiszemben zárhatjuk le, hogy ismereteink bővülésére még van némi kilátás.

2. Képek




1. Szent László király életének jelenetei a Magyar Anjou Legendáriumból. Képösszeállítás

E. KOVÁCS Péter

Mátyás temetése

1490. április 6-án Bécsben elhunyt Hunyadi Mátyás, Magyarország királya. Az uralkodó itáliai történetírója, Antonio Bonfini – aki Hungaricarum rerum decades IV et dimidia című munkájában a kezdetektől 1496-ig mutatta be a magyarok történetét – miként az minden jelentős személyiség halálakor szokásos volt –, égi jeleket vélt felfedezni, amelyek már hosszú ideje előre jelezték a szomorú nap közeledtét. (Hunyadi János haláláról Bonfini elődje, Thuróczy János például így írt: „Az égboltozat magas csillagai előre jelezték halálát mert elhunyta előtt egy üstökös jelent meg a magas égen.”) „Már az előző év január elseje után megdördült az ég. Halála után a Duna szokatlanul megáradt; sok part menti falvat és várost öntött el, hogy török betörés ellen megvédje Pannóniát, ha már az ország oltalmazója nem védelmezheti. A Budán őrzött oroszlánok a király halála napján kimúltak. Ekkor Budán a Corvinus-ház címerének madarát, a hollót egyetlenegyet se láttak, míg Fehérvárott, a magyar királyok temetkezőhelyén annyi holló károgott, hogy ebből már mindenki könnyen sejthette a király halálát. De a jósok és matematikusok is mondták, hogy meghal ebben az esztendőben” – írja Bonfini.

Égi jeleket utólag természetesen sokkal könnyebb felfedezni, mint előre jósolni, de a király egészségi állapota annyira rossz volt, hogy közvetlen környezetének tagjai előtt nem lehetett kétséges: Mátyás már nem sokáig lesz Magyarország királya. Életének utolsó három esztendejében gyakorlatilag állandó orvosi kezelés alatt állt. A köszvény annyira elhatalmasodott rajta, hogy 1489 márciusától nem tudott a saját lábán járni, hordszéket kellett használnia. A súlyosan beteg Mátyást az 1490. év virágvasárnapján (április 4.) a szélütés végleg ágynak döntötte. Két nap múlva fekete lobogó jelezte: Magyarországnak új királyt kell választani.

Kettős temetés

A királyi tanács döntése értelmében az elhunyt uralkodónak kettős temetést szerveztek. Az egyiket jelképesen Bécsben, a másikat végleges nyughelyén, Székesfehérvárott. A királyt először a bécsi vár ebédlőtermében ravatalozták fel, itt az udvar tagjai róhatták le tiszteletüket. Bonfini szerint bíbor kerevetre fektették, mellétéve méltósága jelvényeit. „Azután, minthogy a holttestnek, bár belső részeit kivették, már szaga volt, szurokkal lezárt koporsóba helyezték.” A város lakossága a köztéri ravatalnál vehetett búcsút a magyar királytól. Ekkor – mint azt Bonfinitől tudjuk – kapitányai emelték a vállukra a koporsót, amely aranyos takarójának rojtjait főurak és a seregek hadnagyai tartották. A temetési menet a Szent István székesegyházba vonult, mögötte haladtak gyászöltözetben a főpapok és a város rendjei.

Az itáliai szerző ugyan díszes temetési menetről beszél, de valószínű, hogy a bécsi ravatal nem volt valami pompás. Ez az egyszerűség tűnt fel Johannes Tichtel bécsi orvosprofesszornak is: naplójában feljegyezte, hogy – ellentétben az ország szokásaival – a ravatal dísztelen volt, semmiféle posztót és egyetlen egy trombitást sem lehetett látni. A tudós doktor figyelmét az sem kerülte el, hogy a király koporsóját csupán Korvin János herceg követte, Beatrix nem. Pedig ha királyoknak, hercegeknek vagy más előkelőségeknek adták meg a végtisztességet, a korabeli gyászszertartásokat Magyarországon is a pompa jellemezte. l476-ban például Dengelegi Pongrác János erdélyi vajda ravatalát és temetését így írta le Hans Seybolt, aki Thoman Jud bajor úr megbízásából járt itt. „A fent említett napon [december 28.] halt meg nagyméltóságú Pongrác erdélyi vajda, a király nagybátyja [helyesen: unokatestvére] is. Arannyal és gyönggyel gazdagon díszített süvegben feküdt a ravatalon. Szerzetesek és papok jöttek és énekeltek ravatalánál egészen hétfőig [december 30.]. Akkor hatlovas halottas kocsira emelték, és fekete lepellel leterítették. A lovak szerszáma is fekete bársonnyal volt bevonva. A kocsi elején és hátulján két-két barát ült, a kocsi előtt és mögött több mint száz szerzetes haladt mécsessel a kezében. A barátok után ment két ifjú mécsest vive. A mécsesben piros viaszgyertya égett. Mindegyik gyertyában száz magyar arany volt rejtve. Utánuk tizenhat ifjú lépkedett, mindegyikük két mécsest vitt, amely szintén aranyakkal volt tele. Az egyes mécsesekben huszonöt, összesen ezer arany volt, amelyet a papoknak szántak. De a magyarok tizenhat aranyat kiloptak belőlük. A mécsesek után két nagy ezüst tálban száz-száz magyar arany értékű fillért vittek. Ezután ismét több mint száz mécses következett, majd két ember olyan értékes áldozati ajándékot hozott, amit ők maguk is szívesen megtartottak volna. A koporsó előtt aranycímerű, fekete zászló lobogott.”

A szokásostól eltérő, egyszerűbb ravatalnak talán az lehet a magyarázata, hogy a végtisztességet a magyar királyok ősi temetkezési helyén, Székesfehérvárott kapta meg Mátyás.

A második ravatal

A király holttestét hajón vitték Budára, majd onnét Fehérvárra. A ravatal a székesegyház előcsarnokában volt, ahol az elhunyt uralkodó fedetlen arccal, palástban feküdt. Mellette voltak méltóságának jelvényei is: a kard, a jogar, az országalma és a korona. Ludovico Tubero dalmát történetíró (l459–1527), aki Bonfini mellett a legfőbb forrás Mátyás temetéséről, munkájában (Commentarii de rebus, suo tempore, in Pannonia et finitimis regioni bus gestis) arról tudósít bennünket, hogy a ravatal arannyal átszőtt bíbor szövettel volt letakarva.

A királyi temetést Szent Márk ünnepén (április 25.) celebrálták. A ravatal egyik oldalán a főpapok, a másikon a főurak álltak, akik csak akkor indultak be az előcsarnokból a székesegyházba, amikor a mise alatt a felajánlás következett. Az istentiszteletet az ország szokásaitól eltérően nem az esztergomi érsek Estei Hippolit, hanem Kálmáncsehi Domokos, a székesegyház prépostja celebrálta, hiszen a „kis prímás” ekkor életkoránál fogva alkalmatlan volt még az egyházi szolgálat ellátására. Bonfini ezt így örökítette meg: „Tizenkét páncélos lovas haladt a ravatal előtt bíbor öltözetben; az annyi győzelmet aratott híres királyi zászlókat vitték, egyikük a királyi kardot. A ravatal mögött fia [Korvin János] haladt gyászöltözetben; oldalán jobbról a pápai követ [Angelo Pecchinoli], balján Hippolit esztergomi érsek. Követték őket az egyházi és világi rendek, köztük Orbán egri püspök [Dóczy Orbán], Báthory István [országbíró], János váradi [Filipec János], továbbá Oszvald zágrábi [Laki Thuz Osvát], Miklós váci [Báthory Miklós], Tamás győri [Bakócz Tamás] és György csanádi püspök [Bonfini itt téved, mert a csanádi püspök ekkor Szokoli János], valamint a főurak és nemesek többi rendei. Mikor a Szűz Mária bazilikához visszaértek, középen letették a holttestet. A lovagok, kik a zászlókat és a kardot vitték, sóhajtozva földre dobták azokat a főoltár előtt, mintha a király kidőltével minden győzelmi jele, zászlaja, szerzett országa odaveszett volna.”

A temetés

A temetési menet jól elkülöníthető részekből állt tehát. A tizenkét lovas és az általuk vitt királyi jelvények és zászlók Mátyás uralkodói dicsőségére és tetteire utaltak, szimbolizálva a királyi hatalmat. A feldíszített ravatal az elhunyt uralkodó földi maradványaival már a jelent, az elmúlást jelképezte: az evilági élet múlandóságát. A gyászolók sorrendje a társadalmi hierarchiát követte. A ravatalt a kiszemelt utód követte – hiszen Beatrix valószínűleg Budán maradt – mellette a jelenlévő egyháziak közül a két legmagasabb méltósággal. Az egyházi és a világi rendek – a kifejezés az ország egyházi vezetőit és a legfontosabb világi tisztségviselőit takarja – után következnek más főurak, és a nemesség többi képviselője. Rajtuk kívül a szertartás fényét azok a külföldi követek emelték, akik Budáról szintén az udvarral tartottak Fehérvárra. A pápai követen kívül biztosan ott volt Pietro Ransano és Francesco Montano, akik Mátyás apósának, Aragóniai Ferdinándnak az érdekeit képviselték Magyarországon, valamint más országok, fejedelemségek diplomatái is, de róluk csak általánosságban, nevük említése nélkül beszélt Bonfini. Nyilvánvalóan a városok képviselői is megjelentek Fehérvárott, sőt a környező településekről is nagy számban érkezhettek az országlakosok, de hogy közülük kik kaptak helyet a székes egyházban, arról hallgatnak a források.

A temetési menet először körbevitte a ravatalt, majd amikor megérkeztek a bazilikához, a templom közepén helyezték el a holttestet.

A szertartás alatt Pietro Ransano lucerai püspök, nápolyi követ, mondott Mátyás felett halotti beszédet. A dominikánus szerzetes 1476-ban kapott püspökséget. 1488 és 1490 között Budán tartózkodott; feladata az volt, hogy rábeszélje a királyt: János herceg helyett Beatrixre hagyja trónját. (A királyné biztatására írta meg Bécsben Epithoma rerum Hungarorum című könyvét, amelyben a kezdetektől Mátyás koráig tárgyalta a magyar történelmet.)

A szentmise alatt az oltár két végére a főurak hétszáz aranyat tettek le, a testet pedig ideiglenes sírba helyezték, mert a királyi síremlék még nem készült el. Korvin János rendelkezése értelmében a temetés után is óránként szent himnuszokat énekeltek a királyi sírhely fölött.

Mint Maffeo Treviglio milánói követ elégedetten megállapította, a székesfehérvári temetés pompája már megfelelt az ország szokásainak és méltóságának.

Temetési jelvények

A Bonfini által említett királyi zászlókat Tubero leírása szerint a sírhely mellé helyezték, és mint Michael Ebenheim feljegyzéseiből tudjuk, nemcsak ideiglenes díszítésként használták azokat. A Miksa seregében harcoló katona 1490 novemberében járt Fehérvárott, amikor ura elfoglalta azt, s a székesegyházban Mátyás sírja felett egy királyi zászlót látott, amire a magyar címer volt festve.

A templom belsejében, a sír környékén, remekművű pajzsok díszíthették a szentély falait. Egy ilyen temetési pajzsot őriznek Párizsban, a Musée d’Artillerie-ben. A 61x44,5 cm nagyságú, a korabeli gyalogsági pajzsok mintájára erős bőrrel átvont aranyozott fapajzsot domborítás díszítette. Közepén Mátyás, szélein Galícia és Morvaország, valamint Kálmáncsehi Domokos székesfehérvári prépost és Ernuszt János pécsi püspök címerei láthatók. Mivel a két főpap jelvénye is megtalálható a pajzson, nagy a valószínűsége, hogy ők készíttették azt a temetés alkalmából. Kálmáncsehi esetében ez még érthető, hiszen neki állása miatt hivatalból hozzá kellett járulnia a költségekhez. Talán ezért is kapott Korvin Jánostól a szertartás után egy színaranyból készült, gyöngyökkel kirakott keresztet – amiről Bonfini szerint azt beszélték, hogy negyvenötezer aranyba került –‚ valamint gyöngyös csészéket, aranytálat, kelyheket, gyertyatartókat, ruhákat, összesen hetvenezer arany értékben. Ernuszt János szerepéről a szertartásban viszont semmit sem tudni. Elképzelhető, hogy a főpapok és a főurak egy része közösen készíttetett hasonló díszpajzsokat, így kerülhetett egymás mellé a prépost és a püspök címere. Ez utóbbi feltevést látszik alátámasztani az a tény, hogy még egy pajzsról van tudomásunk, írásos forrásból. 1631-ben Kopcsányi Pap Márton azt írta feljegyzésében, hogy Sopron város tulajdonában volt Mátyás király pajzsa, s azt is megemlíti, hogy az II. Ferdinánd császárhoz és királyhoz került. A pajzson lévő címerekről nem tett említést, de egy feliratot följegyzett magának: „Sancta Dei genitrix Maria interpella pro Rege Matthia.” (Istennek szent szülőanyja Mária, járj közben Mátyás királyért.) A Párizsban őrzött pajzson ellenben a következő felirat áll: „Alma dei genitrix Maria interpella pro Rege Mathia.” (Istennek kegyes szülőanyja Mária, járj közben Mátyás királyért.)

A síremlék

Tizenegy királyunkhoz hasonlóan Mátyás is a Szent István által alapított, és 1038-ban felszentelt székesfehérvári Szűz Mária társaskáptalan egyházában nyert végső nyugodalmat. A király személyesen támogatta a bazilika átépítését, hiszen az új szentélyben akarta a maga és családja síremlékét elhelyezni. Nem külön kápolnát építtetett erre a célra, hanem a bazilika meghosszabbított szentélyének apszisába tervezte nyughelyét. 1485-ben sikerült VIII. Ince pápától a fehérvári bazilika számára teljes búcsút szereznie a nagyhét utolsó négy napjára. A katolikus egyház feje azzal indokolta cselekedetét, hogy így kívánja támogatni Mátyás építkezését. (1490-ben a pápa megismételte búcsúengedélyét, és kiterjesztette azt az egész nagyhétre.) Célja, hogy már életében mauzóleumot építtessen magának, a kortársak előtt sem volt titok, e tervét mind Ransano, mind Bonfini említi.

A síremlék azonban nem készült el halála napjáig. Ezért Mátyás holttestét a bazilikának általa építtetett részébe, ideiglenesen a puszta földbe hantolták el. A munkálatok a király temetése után felgyorsulhattak, hiszen mire Miksa Fehérvárt megszállta, már elkészült az emlékmű. Az erdélyi márványból faragott munkát Balogh Jolán szerint az a Giovanni Dalmata faragta, aki az ún. Diósgyőri Madonnát is készítette. A sírdomb felett a következő felirat állt: „E márvány alatt Korvin Mátyás fekszik, ki tettei után Istennek tűnik, végzete azt tanúsítja, hogy ember volt.”

*

A síremlék minden bizonnyal kiemelkedő értékű alkotás volt, de nem egyedül állott a székesegyházban, hiszen a többi uralkodó emlékművét is megfigyelte és leírta később Dzselalzáde Musztafa (1556–1557) török történetíró. „Különösen említendő a legalsó pokol tüzén égő királyoknak pihenő- és temetkezőhelyéül szolgáló régi templom. Ennek minden szögletében és zugában drága márványból, vagy kőből kifaragott csodálatos alakok voltak, melyeknek mindegyike annak idejében hírével és hatalmával kérkedő padisah volt.” Dzselalzáde leírásából egy magyarországi St. Denis képe bontakozik ki, amely a török uralom másfél százada alatt csaknem nyomtalanul elenyészett.

2. Képek




1. Meghalt a király, éljen a király. II. Lajos temetése

BARTA Gábor

Meghalt a király, éljen a király

II. Lajos temetése

„Mohács mezején az ütközet szerdán volt. Másnap, csütörtökön gyorsan megérkezett [Budára] a királyné egyik német szolgája a háborúból, de csaknem félőrülten, nem bírt belépni a kapun. És Thurzó a királynéval volt, s ketten beszélgettek egymás közt... Láttuk nagyságos Thurzó Eleket, paripán sietve elrohant a királynétól..., lehajtott fővel, s nem szólt semmit... Mondtam: testvérek, ez rossz jel, mert Thurzó úr mindig víg volt, most pedig rosszkedvű... A budai utcákon és tereken a német [polgárok] égő fáklyákkal a kezükben sok fekete ládikát és szekrényt vittek ki karjukon a városból Logod felé, mások pedig a hajókra, le a Duna folyóhoz... A budai magyarok csodálkoztak, ugyan mi ez, mert ők még nem tudták... Azután Mária királyné Buda várából ötven lovassal ellovagolt a logodi kapun udvarhölgyeivel…”

Szerémi György káplán emlékiratainak idézett sorai azt a tanácstalanságot és zavart írják le, amely a mohácsi csatáról frissen Budára érkező hírek nyomán keletkezett. Pánik, vádaskodás és fosztogatás kísérte a bizonytalan értesülések terjedését nemcsak a székvárosban, hanem az ország jó részében is.

E szóbeszéd eleinte csak a borzalmas vereségről és a török közeledéséről szólt. Azt, hogy mi lett a sorsa a csatában személyesen is részt vevő II. Lajos királynak, maguk a túlélők sem tudták.

Bármilyen furcsának tűnik, a magyar király eltűnése legelébb is a töröknek okozott gondot. Valamikor a mohácsi csata utáni napokban Ibrahim nagyvezír a szultán parancsára szabadon engedett három jelesebb foglyot, Szekcsői Herczeg Miklós, Jan Pilecki és Jan Maciejowski királyi kamarásokat. A három udvaronc igencsak örülhetett szerencséjének, hiszen előzőleg végig kellett nézniük, hogyan nyakaztat le a padisah jó kétezer „közönséges” foglyot. Igencsak siettek hát teljesíteni a szultán kívánságát: lóhalálban indultak megkeresni a még élőnek hitt királyt. Azt kellett volna tudtára adniuk, hogy Szulejmán szövetséget kíván vele kötni, amiért cserébe védelmét ajánlja minden ellenségével szemben, s ezért „nem kér többet, csak a Dráva és Száva közötti területet”.

II. Lajost persze már nem találhatták meg, helyette özvegyét, Máriát keresték föl Pozsonyban, ahová az Budáról menekült. Választ sem vihettek, hiszen a széthullott országban senki sem vállalkozhatott ilyen súlyú politikai döntésre. Azok az államférfiak azonban, akik beszéltek Herczegékkel, kénytelenek voltak számot vetni a fordulat súlyával. A győztes török vazallusi státust kínál a legyőzött magyaroknak, éspedig eddigi szövetségeseik, nyugati szomszédaik ellen. Brodarics István kancellár első buzgalmában 1526. október 3-án megírta a dolgot barátjának, Krzysztof Szydlowiecki lengyel főkancellárnak, de mikor pár hónappal később a mohácsi csatáról szóló emlékiratát szerkesztette, már csak semmitmondó frázisokat engedett meg magának: „...sokat megtudtunk tőlük [ti. Herczegéktől], amit a történetírás magvas rövidsége miatt most nem sorolhatunk elő.” Nem hiába volt jó diplomata, megérezte, vagy előre látta, hogy a szultán különösnek tűnő ajánlata a jövendő magyar politika alapkérdésévé válik, amiről nem ajánlatos túl sokat beszélni az európai nyilvánosság előtt.

Most, 1526 októberében, a Szerémség felé visszamenetelő török csapatok háta mögött azonban egyelőre az volt a kérdés: mi történt valójában az ifjú királlyal?

A királyok sírjánál kiterítik

Budán a sokféle hír terjesztői között egyetlen ember volt, aki azt állította magáról, saját szemével látta, mint veszett a mocsárba az uralkodója: Ulrich Czettrich királyi kamarás.

Czettrich Mohácsról menekülve még azelőtt utolérte Mária királyné udvartartását, hogy az megérkezett volna Pozsonyba. A friss özvegy nyilvánvalóan hitt szavának – testvérének, Ferdinándnak azon nyomban meg is írta a gyászhírt –‚ nyilvánosságra hozatalát azonban heteken át halogatta, főleg azért, hogy időt nyerjen párthívei összegyűjtéséhez.

Így azután, mikor a török végre kivonult az országból, egyre kényelmetlenebbé vált a kérdés: elképzelhető-e, hogy a király mégis él? De hol rejtezik akkor?

Mária ekkor utasította Czettrichet: menjen el Mohácsra, és keresse meg férje holttestét. A kamarás és kísérője, Sárffy Lőrinc győri várkapitány október derekán érkezett a csatamezőre, s hála Czettrich jó emlékezőtehetségének, hamarosan meg is találták, az időközben helybeli parasztok által ideiglenes sírba helyezett királyt. Sárffynak Brodaricshoz küldött jelentéséből mindenesetre még kiérződik, hogy induláskor maga sem hitt egészen útitársának: „Legyen róla meggyőződve főtisztelendő uraságod, hogy mindaz, amit Czettrich annak idején a király haláláról elmondott, a színigazság volt. Mert amikor ahhoz a helyhez közeledtünk, s még oda sem értünk, már Czettrich ujjával mutatta meg azt a helyet... Kiástuk a testet..”

A kis csapat a kihantolt tetemmel Székesfehérvárra indult, hiszen Fehérvár volt a magyar királyok hagyományos temetkező – és koronázó – helye. „Midőn Székesfehérvár elé értünk – zárja jelentését Sárffy – Czettrich előrelovagolt, s a városi bírónak és a többi rendnek előadta, kit hozunk, s erre ezek, mint illett, az egész papsággal együtt ünnepi menetben kijöttek a városból a király koporsója elé. Végül a felség holttestét bevittük a városba, s a prépostság házában egy pajzsra kiterítettük nagy tisztelettel. Felnyitottuk ezután a koporsót, s megmutattuk a város bírájának... Horváth Mártonnak, majd átadtuk neki megőrzés végett.”

Halál, temetés, politika

Az özvegy nyilvánvalóan saját jelenlétében, saját irányításával képzelte el a temetést. A cselekvéssel azonban egyre késett, Pozsonyban ragadt, ahol legfőbb politikai céljáért munkálkodott: testvérének, Ferdinánd főhercegnek magyar királlyá választását készítette elő. Mivel nem volt népszerű a magyar urak között, párthíveinek összeszedésével vesződve végül is elszalasztotta a lehetőséget, hogy maga adhassa meg a végtisztességet férjének.

Nem sokkal később ugyanis, hogy Sárffyék a mohácsi síkra érkeztek, a szultán és a királyné után egy harmadik hatalmasság is kerestetni kezdte II. Lajost: Szapolyai János erdélyi vajda.

A vajda az ország legnagyobb földbirtokosa, s egyben legtekintélyesebb politikusainak egyike volt. A mohácsi csatából akarata ellenére elkésett, s amint hírül vette, hogy a király elesett vagy eltűnt, úgy döntött, teljesíti családja régi álmát, s kísérletet tesz a trón megszerzésére. Az általa összehívott tokaji gyűlésen (október 17-én) a nemesség el is határozta a királyválasztó országgyűlés meghirdetését, éspedig november 5-re Székesfehérvárra.

Szapolyai Tokajból előre küldte egyik erdélyi hívét, Osdolai Kun Gotthárdot Buda megszállására; Czibak Imre volt temesi ispánt és Mesztegnyői Szerecsen János tekintélyes dunántúli nemesurat pedig megbízta a király holttestének megkeresésével.

Kun Gotthárd kétezer huszárjával október 27-én érkezett Budára, maga a vajda két-három nappal később vonult be ugyanoda. Miközben a többiek az út fáradalmait pihenték ki, a mohácsi csata két túlélője, Bakics Pál és Ráskay Gáspár vezetésével lovascsapatok indultak az Északkelet-Dunántúl hódoltatására. Ráskay ellenállás nélkül foglalt el két közeli királyi várat, Tatát és Komáromot. Így szabaddá vált az út a Bakics vezette csapat előtt: ők november első napjaiban bevonultak Székesfehérvárra. Bakics nyilván azonnal jelentette Budára: a király holtteste itt van a városban Czibakék jöhetnek vissza. A Szerémi–Tatai-féle emlékirat szerint a vajda még Budán elrendelte, száz aranyforintból készíttessenek halotti koronát, majd november 8-án elindult Fehérvárra, az oda meghirdetett, de pár napot „késő” országgyűlésre.

Mindenki tudta, hogy a hatalmas úr önmagát kívánja királlyá választatni Fehérvárott, s a Czibak–Szerecsen-féle küldetés, meg a halotti korona ügye azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a néhai Lajos király végtisztességéről is ő kíván gondoskodni.

Ez a gesztus pedig némi magyarázatot kíván. I. Szulejmán azt a partnert kereste II. Lajosban, akit – veresége okán – rá lehetett kényszeríteni a törökkel való együttműködésre, Magyarország alávetésének elfogadására. Mária királynénak pedig, mint özvegynek nemhogy joga, hanem egyenesen kötelessége lett volna férje tisztes eltemetése. Szapolyai ugyan rokona volt II. Lajosnak, de igencsak szegről-végről – néhai testvére, Borbála volt Lajos nagybátyjának, Zsigmond lengyel királynak első felesége –‚ és az ország méltóságviselőinek sorában sem ő volt az első. Az ő lépéseit – lehetett-e másképp? – természetesen a magyar hagyományok és saját ambíciója irányították.

Előbb temetés, majd új király

Magyarország választó királyság volt, amelyben a rendek uralkodó-kijelölési jogát csak az a hagyomány korlátozta, hogy a törvényes király fiúgyermekét mindig és mindenkor „megválasztották”. Az Árpádok kihalása után azonban egyetlen uralkodó dinasztiánk sem lett hosszú életű. I. Lajos (1342–1382), Zsigmond (1387–1437), Albert (1437–1439), V. László (1445–1458) és Hunyadi Mátyás (1458–1490) is törvényes fiúutód nélkül távozott ez árnyékvilágból. A király temetés–királyválasztás módjáról így a legutóbbi példa 1490-ből származott. Akkor pedig (Bonfini tudósítása szerint) a választásra jogosult urak előbb „a király temetéséről kezdtek tárgyalni, mert míg Mátyásnak a végtisztességet meg nem adták, nem határozhattak a jövendő király és az ország felől. A pannóniai országtanács számára tehát ennél semmi sem volt elébbrevaló.”

Hogy ez a hagyomány valóban régi volt-e, ma már aligha tudnánk megmondani, de 1526-ban minden érdekelt ismerte. Maga a másik trónjelölt, Habsburg Ferdinánd is úgy tudta: „Magyarországon nem szokásos, hogy a meghalt király eltemetése és beszentelése előtt kihirdessék és közhírré tegyék a rákosi országgyűlést, és hogy új királyt válasszanak”.

Ha innen nézzük, egyszerre érthetőbbé válik Mária királyné tétlensége férje holttestének Fehérvárra szállítása után; mivel az adott pillanatban a vajdának több volt az esélye, mint Ferdinándnak, lehetőleg halogatni akarta a királyválasztást. Érthetővé válik Szapolyai akciója is a holttest megkerestetésére. Ha ki akarja használni helyzeti előnyét, előbb a király földi maradványait el kellett temetni.

Az özvegy ott hibázott, mikor a politikai jelképpé lett holttestet hagyta ellenfele Szapolyai kezébe kerülni. A vajda pedig azonnal élt a határozott fellépésével szerzett, mégis váratlan lehetőséggel. November 9-én vonult be Székesfehérvárra, „ahol – mint ő maga írta 11-én a már említett Szydlowiecki lengyel főkancellárnak – néhai felséges Lajos magyar, cseh, és más országbeli király úrnak minap – kiszáradván már azon örvény, melybe meggondolatlanul belerohant – iszapból kiásott s a nagy templomban tisztességesen letett teste lélektelen ott hevert, mindenek előtt a derék fejedelem eltemetését láttuk szükségesnek, s [arra] mindenképpen igyekeztünk, …mivel már rég senyvedő tetemét sem lehetett a föld színén tovább tartani... Tehát őfelsége porhüvelyét szent Márton püspök és hitvalló előtti pénteken, úgy, miként az a királyi holttesthez illett, ünnepélyes szertartással, díszes gyászpompával, nagy sokaság jelenlétében ősei sírboltjába temettük.”

Az egyik fontos formai akadály elhárult tehát a királyválasztó országgyűlés megnyitása elől. Más vitatott kérdések fennmaradtak ugyan – hogy csak a legfontosabbakat említsem: a nádor és az özvegy királyné távolléte –‚ de Szapolyai figyelmen kívül hagyta őket. Másnap, november 10-én megválasztatta magát Magyarország királyává, november 11-én pedig a Mohácsot túlélt főpapok rangidőse, Podmaniczky István nyitrai püspök az ősi koronázó templomban a magyar szent koronával meg is koronázta.

A II. Lajost élve vagy holtan keresők versengése a temetés és a koronázás után is folytatódott. A király az országot jelentette, az utána folyó hajsza az országért való küzdelem vetülete. Szapolyait, azaz most már I. Jánost még 1526 végén török követek keresik föl, a titokban folyó tárgyalások témája nyilvánvalóan a két hatalom közötti új viszony kialakítása. Habsburg Ferdinánd pedig, akit párthívei 1526 decemberében szintén magyar királlyá választottak, 1527 nyarán haddal indul az ország meghódítására. Megkezdődik az a hármas vetélkedés, melynek végén darabjaira törik a középkori Magyarország.

2. Képek




1. A török hódítók és a királysírok

FODOR Pál

A török hódítók és a királysírok

Székesfehérvár – és vele együtt a középkori magyar királyok hagyományos koronázási és temetkezési helyéül szolgáló királyi bazilika – 1543. szeptember 3-án került a törökök kezére. Az ostromló hadat személyesen irányító Szülejmán szultán négy nap múltán, szeptember 7-én maga is lóra ült, s főemberei kíséretében elégedetten szemlélte meg legújabb szerzeményét. Mivel a látogatás éppen – s nem véletlenül – pénteki napra esett, a szultán jelenlétében az ünnepi istentiszteletet is megtartották egy hamarjában dzsámivá átalakított keresztény templomban, ahol a pénteki prédikáció (a hutbe) elhangzásával (amelybe az uralkodó nevét is belefoglalták) megtörtént a foglalás vallásjogi szentesítése.

Keleti ízlés

Elsőre meglepőnek tűnhet, hogy a nevezetes aktus színhelyéül a később Szülejmán nevét viselő Péter és Pál plébániatemplomot választották (ami ráadásul az egyik külvárosban állt), s nem a város ékességét, a Boldogságos Szűznek szentelt, épen maradt bazilikát. A neves török krónikás, Dzselálzáde Musztafa ennek okát a bazilika által keltett taszító benyomásban jelöli meg: „Ennek minden szögletében és zugában drága márványból, vagy kőből kifaragott csodálatos alakok voltak, melyeknek mindegyike annak idejében hírével és hatalmával kérkedő padisah volt. Itt-ott egy-egy bálványimádónak sírhelye, máshol egy-egy feslett erkölcsű ... gyaurnak sírköve. Minden szögletben, kőből csinált koporsókban utálatos alakok, kik a piszkosoknak országszerte híres... szentjei valának s kiknek fejökre csillogó drágakövekkel kirakott koronákat, mellükre arany és ezüst kereszteket, kardokat és handzsárokat tettek, ujjaikra pedig nagy értékű arany gyűrűket húztak ékességül... Mivel tehát ennek szemlélete félelmet gerjesztő vala és intésül szolgált, nem volt alkalmas arra, hogy dzsámivá alakíttassék; s így a müszülmán harcosok egy másik nagy és pompás templomot tisztítottak meg a nyomorult bálványoktól…”

Ez, a muszlim ízlést kielégítő magyarázat azonban némi kiegészítésre szorul. Mint például a budai Nagyboldogasszony-templom példája mutatja, a törökök képesek voltak igen gyorsan szétverni egy gazdagon berendezett egyházat, ha érdekeik úgy kívánták. Inkább arról lehetett szó, hogy a szultán még a látszatát is kerülni akarta, hogy kapcsolódik a magyar uralkodói hagyományokhoz és azok legitimációs kifejeződéséhez. Szülejmán a „szablya jogán” szerzett országnak tekintette Magyarországot, s így sem a magyar korona, sem a magyar koronázó hely szentesítő erejére nem volt szüksége. Igaz, aktuálpolitikai megfontolásokból Szapolyai János átmenetinek szánt uralmának megszilárdításához korábban felhasználta a szentkoronát, de ezt is úgy tette, hogy Abusirván koronájának nyilvánítva a magyar királyi ékszert, megpróbálta oszmán jogforrásból eredeztetni.

A maradványok eltávolítása

Mindez valószínűleg közrejátszott abban, hogy a királysírok eredeti állapotukban átvészelték az idegen berendezkedés első, legveszélyesebb időszakát. Sőt, a hódítók ahhoz is hozzájárultak, hogy a megmaradt fehérvári polgárság továbbra is használhassa a templomot. Ez az idillikus állapot azonban nem tartott sokáig. Az első fehérvári bég, a híres Jahjapasa-családból való Ahmed (a budai bég testvére) nem tudott ellenállni a csábításnak, s valószínűleg 1544-ben – feltehetőleg részlegesen – kifosztotta a királysírokat. Ez a ballépése – amit megtetézett Ozora sikertelen ostromával – kivívta a szultán haragját, aki 1545 januárjában elmozdította tisztéből, s ügyeinek kivizsgálására Fehérvárra küldte a budai kincstárnokot. Utóbbit is „megihlette” azonban a hely szelleme – vagy uralkodója parancsát teljesítette? –‚ mert vizsgálata javarészt a bazilika és a királysírok kincsei utáni kutatásra összpontosult. A sírokat felnyitotta, s minden, a néhai királyokkal eltemetett, hasznosítható értéket kiszedett. A tetemekhez azonban – egy kivétellel – nem nyúlt. Ez a kivétel – jellemző módon – Szapolyai János földi maradványa volt. Őt sírboltjából „csúfosan” kidobatta, „s átadta a városbírónak, hogy másutt, ahol jónak látja, temesse el, s hozzáfűzte: íme, egy az isteneitek közül”. A városbíró jóvoltából a király hamvai a Sziget külvárosban álló Szent Mihály-templomban találtak nyugvóhelyet.

A sírok megbolygatását hamarosan követte a templomhasználat jogának megvonása és a bazilika átalakítása dzsámivá. A török történeti hagyomány ezt is Ahmed bég idejére teszi, s a város polgárainak zendülési kísérletével okolja. Az elfoglalás után, 1543-ban kegyelemben részesült polgárok ugyanis állítólag boroshordókban fegyvereket és katonákat csempésztek a várba, ami azonban kitudódott. A bég erre mindnyájukat kivégeztette, vagyonukat elkobozta, a bazilikát pedig „megtisztította és dzsámivá alakította”. Két tornyának földszintjén lőporraktárt rendezett be, a továbbiakban az egyik torony minaretként szolgált, a másikat pedig óratoronyként hasznosították.

Bár a bazilika „megtisztítása” nyilván nem ment végbe kártétel nélkül, másfél évtized múltán a sírok egy része még mindig a helyén volt. Ezt abból a szultáni rendeletből tudjuk, amely éppen e sírok eltávolítását parancsolja a budai pasának 1568-ban: „Levelet küldöttél, hogy Székesfehérvárott a szent dzsámiban, mely azelőtt a királyok temploma volt, a hitetlenek síremlékeinek építkezéséből még némi maradványok vannak, s meglehetősen nagy visszatetszést keltenek, ezért azt az előterjesztést tetted, hogy mivel azok anyagára amúgy is szükség van s a szent dzsámi terjedelme is nagyobb lesz, ezen okból azok leromboltassanak és eltávolíttassanak. Parancsolom tehát, hogy e rendeletem megérkezésekor az említett dzsámiban a hitetlenek síremlékeiből még meglévő maradványokat, melyeknek eltávolítása szükséges, eltávolíttasd és a szent dzsámit az ilyenféle tárgyaktól megtisztítsd.”

E szigorú utasítást azonban a jelek szerint – szerencsére – nem, vagy legalábbis nem teljesen hajtották végre. Erre utal, hogy a 16. század végén Ibrahim Pecsevi – aki utóbb néhány évre a fehérvári szandzsák kormányzója lett – még tíz király holttestét magába foglaló kupolás épület meglétéről tudósít. Ugyanerre vall, hogy amikor a vár 1601–1602-ben néhány hónapra átmenetileg keresztény kézre került, az idegen zsoldosok még fel tudták törni az Anjou-kápolnát és más, közelebbről nem ismert királyok sírjait.

Háború, pusztítás

Az 1601-es hadműveletek más tekintetben is hatalmas károkat okoztak a bazilikában. Az ostrom során a belső várba szoruló törökök felrobbantották az itt berendezett lőporraktárt, minek következtében – Pecsevi szerint – a templom déli része és két tornya megsemmisült. A leomlott kövek valóságos hegyet alkottak, amiből utóbb a törökök öt hatalmas tornyot emeltek.

Ezek után szinte csodával határos, hogy Evlia Cselebi, a nagy török utazó, amikor az 1660-as évek közepén meglátogatta a várost, még mindig talált síremlékeket Fehérvárott. Előadásából ugyan kevés információ hámozható ki, de alábbi mondataiból – a túlzásokat leszámítva – több emlék meglétére következtethetünk: „E templom [a bazilika] közelében jelenleg egy magas kupola van s e kupola alatt van hetven-nyolcvan királynak sírja. ...a templom kupolája és tornya levegőbe repült és így elpusztult …aki még a mostani állapotban látja is, az is megzavarodva, elbámulva nézi. Azon oldal, ahová a királyokat temetik, igen szép...” Leírásából kitűnik, hogy Fehérvár földje a magyarság számára e nehéz időkben is megőrizte jelentőségét: „…ezen Fejérvár földjét egymásnak ajándékul küldik és kívánatos kenőcs gyanánt szemeikre dörzsölik. Ennek egyetlen kövéért ezer fejet, egyetlen... fájáért százezer embert is örömmel feláldoznak.”

Evlia beszámolója az utolsó érdemleges tudósítás a bazilika és a sírok török uralom alatti állapotáról. Tekintve, hogy a várost 1688-ban harc nélkül foglalták vissza, szándékos pusztítás a hátralévő időben valószínűleg már nem érte nevezetes emlékeinket. Valószínű viszont, hogy az 1686-os tűzvész komoly károkat okozott bennük, mert a bazilikának a 18. század elején már csak a falai álltak.

*

Ha ezek után feltesszük a kérdést: mennyiben járultak hozzá a törökök a magyar királysírok megsemmisüléséhez, azt válaszolhatjuk, hogy semmivel sem jobban, mint keresztény elődeink. Felróhatjuk nekik, hogy a kincsek egy részét elrabolták, hogy itatóvályúnak használták Szent István állítólagos szarkofágját, hogy – véletlenül – összetörték a várbeli munkák során előkerült sír gyönyörű márványfedelét, vagy azt, hogy nem viselték gondját a nagyszerű építményeknek. De akkor azt is el kell mondanunk, hogy a sírfosztogatások már jóval előttük elkezdődtek, hogy a keresztény zsoldosok egy év alatt több kárt tettek a sírokban mint ők 150 év alatt, hogy az emlékeket igazából és véglegesen a 18–19. században pusztították el. S ami feltétlenül a javukra írandó: eltérően egyes európai társaiktól – Szapolyai esetét leszámítva – e „barbár hódítók” általában tartózkodtak attól, hogy halott ellenségeik tetemét meggyalázzák.

2. Képek




1. Fõúri végtisztesség a 17. században

SZABÓ Péter

Főúri végtisztesség a 17. században

„Nyilvános keserűség gyászos színháza” – ezt jelentette a korabeli meghatározás szerint a 17. századi nyilvánosság számára a főurak halotti pompája. A színházias jelenetek mondanivalóját a végakaratok, a keresztény előírások és a rokonok szabták meg. Az élethez, a halálhoz, az üdvözüléshez fűződő elképzelések elsősorban a ceremónia látványában fogalmazódtak meg. A gyászünnepségben szerepet játszó különböző kifejezési formákat – szó, zene, kép – a kor embere egyfajta hierarchikus rendben szemlélte, s ezek közül a látványt értékelte a legtöbbre. „Bizony méltók a legkiválóbb látványra” – így vélekedett Pálffy Tamás csanádi püspök a század közepén, amikor a török elleni harcban elesett négy Esterházy fiút (1652) búcsúztatta. A szavak embere, a temetési beszéd szerzője és előadója tehát készségesen elismerte a látvány elsődlegességét.

A barokk temetési pompa egy folytonosan átrendeződő színpadkép. Forgatókönyve szó szerinti értelemben egy könyv, a szerkönyv, a keresztény temetési rítus állomásait főbb vonalakban lefektető egyházi előírás. A rítus mozzanatai már a Karoling-kori liturgikus irodalomban is kirajzolódnak. A temetési szertartás a halott házában kezdődött meg. Innen a gyásznép a holttesttel a templomba vonult, ahol gyászszertartást tartottak. Ennek végeztével a sírig vonult a gyászmenet, majd az elföldeléssel a halotti szolgálat befejeződött. Ez a rend, amely évszázadokig szívósan tartotta magát, a reformáció után is változatlan maradt, mert a protestáns vallások a katolikushoz hasonlóan, megőrizték a rítus szerkezetét.

A holttest

A temetési ceremónia főszereplője, természetesen a főúr holtteste volt, amelyet – több forrás utal erre – gyakran bebalzsamoztak. Ez a művelet valószínűleg nem hozta meg a várt eredményt, hiszen a holttest preparálása az európai középkori kultúrában is csak XIII. Lajos teteme esetében sikerült. A főúri holttestet ezek után díszes ünnepi ruházatba öltöztették, olyan viseletbe, amelynek több részlete szimbolikus tartalmat hordozott. A forgós süveg a világi megbecsülés jele volt – a főúri és a fejedelmi udvarokban ez a típusú fejfedő szolgált eszközéül a világi tiszteletadásnak. A halott kezébe helyezett jegykendőre tekintve, minden keresztény hitte, hogy az elhunyt lelke immár vőlegényével, Krisztussal találkozott. A János jelenéseiben kifejtett óhaj – „a menyasszony és a lélek hív: Jöjj el” – valóra vált. A főúri ravatalt, amely a földre terített díszes szőnyegek felett magasodott, rendszerint a főúri udvarház kapuja előtt állították fel, utalva arra, hogy a gazda most már végleg eltávozik lakhelyéről. Gyakran építettek a házi ravatalozáshoz sátrat, úgynevezett színt, amelyet családi címerekkel ékesítettek. A rokonságnak az építményen belül a ravatal körül pontosan meghatározták a helyét, mint ahogyan a katolikus és a protestáns szertartások is előírt módon zajlottak le.

A gyászmenet

A házi ravatalozásnál már gyülekeztek a temetési rítus további mozzanatának, a gyászmenetnek a résztvevői. Thurzó György nádor holttestét, amelyet az új sztoikus filozófia szellemében a kor szokása szerint a ravatalon lefestettek, a következőképpen indították útjára (Bicse, 1617. február 17.): a temetési menet legelején kereszttel deákok és prédikátorok haladtak. Utánuk fekete ruhás koldusok jöttek. Megjelenésükkel az elhunyt alázatosságát hirdették, aki búcsúztatásán sem tartotta méltatlannak az ő társaságukat. A céhek képviselői, trombitások, dobosok s gyászos seregek tűntek fel a nyomukban. Alakjukat minden bizonnyal füst lengte körül, mert akik folytatták a menetet – a városok, vármegyék, végbeli kapitányok követei és a különböző főúri méltóságok –, „szövétnekkel” azaz fáklyákkal vonultak fel. Pompás látványt nyújthatott a gyászmenet következő szakasza: a sarkantyút, pallost, buzogányt, sisakot vivő fegyverhordozók bemutatkozása. Az ő révükön a ceremónia rendezői a halotti pompa egyik legfontosabb üzenetét mondták el. A rangjelző buzogány és a huszárfegyverzet darabjai a könnyűlovasság egy közelebbről meg nem határozott tiszti méltóságát idézték meg, azt a rangot, amelyet a 17. század valamennyi fegyverviselő főura magáénak tudhatott.

Amikor a 17. századi főúr a végső útjára készült, vagy halála után a rokonság elgondolkozott a temetés körüli feladatokról, szembe kellett nézni egy-egy élet tanulságaival, meg kellett jeleníteni annak lényegét, értelmét. A földi lét értelme számukra a viszonylag örök evilági érdemeket jelentette, s nevet is adtak mindezeknek: földi dicsőség. A számvetés rostáján a főúri élet rengeteg összetevője kihullott, a katonai tisztség és méltóság azonban fennakadt rajta, s a „pogányok” elleni küzdelem eme jelét a főúr mint egy világító lámpásként hagyta maga után a siralom völgyében. A négy fegyver a gyászmenetben e hagyatékra emlékeztetett. De ezt idézte meg a Thurzó-címer meghordozása után az elhunytat testestül-lelkestül megjelenítő lovas is, teljes fegyverzetben, harci öltözetben. (Az említett szokások nem új keletűek, eredetük a középkor korai időszakára nyúlik vissza. Magyarországi meghonosodásukban minden bizonnyal belejátszott a francia lovagi kultúrának az Anjoukkal hazánkba érkezett hatása.)

A ceremónia e szimbolikus motívumait azonban mégsem lehet egy tőről levezetni. Ezt bizonyítja Thurzó György temetési menetének egy további szereplője, a fekete bársonnyal letakart ló. A fekete ló felvonultatásáról a gyászmenetben már Aranyszájú Szent Jánosnál is olvashatunk. Később a francia lovagtemetéseken ugyancsak nagy hangsúlyt kap a gyászparipa. Szerepe, funkciója itt határozottan megragadható: az elhunyt üdve érdekében az egyháznak adományozott ajándék. A lélekváltság értelemben a temetkező hely papságának juttatott ló a magyarországi szokástörténet oldaláról azonban sajátos, helyre vonatkozó magyarázatot is igényel. A honfoglalás kori Kárpát-medencében az előkelők körében bevett eljárás volt a lótetemmel való temetkezés. A kereszténység fölvétele után a szokás átalakult, az állatot nem ölték meg és nem földelték el, hanem az egyháznak adományozták. A rítusok fejlődése lehetett tehát területileg eltérő jellegű, abban azonban nem mutatkozott nézetkülönbség, hogy a látványban a gyászlovat a megfelelő jelentőséghez kell juttatni.

De térjünk vissza Thurzó György nádor temetéséhez. A gyászzászlók után a holttest közvetlen közelében ősi szokás szerint, a folytonosság jelzéseként a nádor fia, Thurzó Imre úrfi lépdelt. Háta mögött 24 előre kiválasztott fekete ruhás személy vitte a koporsót. A 15. és a 16. századi francia királytemetéseken ez a feladat a sótiszteket illette, akik – lévén a középkor alapvető tartósítószerének gazdái – a királyság örök voltára hívták fel a figyelmet. Magyarországon ez a megbízás az udvari emberekre hárult, akik a főúri udvar képviseletében ennek széthullását demonstrálták. A koporsó mögé a férfi rokonok zárkóztak fel. Ez után a „keservesek”, a női rokonok tűntek fel a bicsei utcán, minden bizonnyal külsejükkel is jelezve, hogy nagy tragédia érte őket. (A 17. századi asszonyok ilyenkor durva szövésű ruhát öltöttek magukra.)

Beérve a templomba a castrum doloris (fájdalom vára) várhatta a gyásznépet. A latin kifejezés olyan négyszög alaprajzú, többnyire négyoszlopos, kupolával fedett építményt jelölt, amely főúri körökben a 17. században már igen elterjedt volt. Az eltávozó lélek útba indításának képi megfogalmazásaként a templom szentélye előtt gyakran emeltek a kapu alapmotívumaiból álló temetési tartozékot.

Az egyházi szertartás

A kapu János evangéliumának jelképes utalása szerint azt a határt jelzi, amely a halált a túlvilági léttől elválasztja. Amikor ebbe a díszes „temetési készületbe” a misén vagy az istentiszteleten a ravatalt behelyezték, erre gondoltak, ennek kifejezésére hívták segítségül a látványt. A katolikusok ezenkívül még az ellenreformáció céljaira is felhasználták a castrum dolorist. Ők – ahogy V. Pál pápa is akarta – elsősorban e kellékkel próbálták a gyászmisét diadalmas ünnepséggé tenni. Náluk a képzőművészeti díszek nagy meggyőző erővel szuggerálták a katolikus üdvtörténet elsődlegességét minden más vallással szemben. Az oszlopok testén lévő képek rendszerint bemutatták a főúr erényes életét, míg a kupola ábrázolásai az ennek jussán várható égi dicsőséget jövendölték meg.

A protestáns vallások felfogása merőben eltért ettől. E felekezeteknél a gyászünnepség nem közvetlenül a halottnak szólt, hanem istentisztelet volt, amely megerősítette az összegyűltekben az örök életbe vetett hitet. Ezek a szertartások nem engedték meg a castrum dolorisok készítőinek, hogy a fából és papírmaséból készült építményre a halottal foglalkozó képeket is helyezzenek, annál is inkább, mert az üdvözülésről másképp vélekedtek. Így aztán feltételezhetőleg az evangélikus Thurzó György nádor castrum dolorisa egyszerű alkotmány lehetett.

A sír

A főúri gyászszertartást a koporsó sírba helyezése zárta le. A világi előkelők a 17. században általában a templomban kialakított kriptákba temetkeztek. Végső nyughelyüket rendszerint a padlózat alatt építették ki. Megtörtént az is, hogy a főúr porhüvelyét ideiglenes sírba helyezték, ahonnan aztán a síremlék elkészültével újra fölemelték, és egy új sírba temették. A ritkábban előforduló eljárást követték Thurzó György nádor halotti szolgálattevői is, akik évek múlva Árva várának kápolnájába szállították a tetemet, s itt alakították ki számára – síremlékkel koronázott – végső nyughelyét. A záró aktusnál a sírba tételkor tetőző gyásznak megfelelően gyakran eltörték, s a sírba vetették a pallost. E szimbolikus cselekedettel az evilági élet végére, a halálra mutattak rá. A búcsúztatás utolsó állomása azonban nemcsak a lemondás és a keserűség színhelye volt, de a reményé is, hogy nem minden mulandó. Ezt fejezték ki a sírnál folyó egyházi szertartások, amelyek kíséretében immár ráhúzták a kőlapot a kripta zárónyílására.

A „nyilvános keserűség gyászos színházában” lehullt a függöny, de a színpadképek – ahogy Apor Péter erdélyi temetésekről írt munkája is bizonyítja – tovább éltek az utódok emlékezetében. A királyi Magyarország és Erdély hasonló lefolyású főúri gyászszertartásai az emelkedettség, a tisztessé örök példái lehetnek számunkra is.

2. Képek




1. Rákóczi két temetése

BÁNKUTI Imre

Rákóczi két temetése

II. Rákóczi Ferenc választott erdélyi fejedelmet és a szabadságért összeszövetkezett magyarországi rendek vezérlő fejedelmét az 1715: 49. tc. 2–3. pontja a király, a haza ellenségének és örökre száműzöttnek nyilvánította, miután nem fogadta el a szatmári békekötésben számára biztosított amnesztiát, s nem mondott le az erdélyi fejedelemségről. Száműzetése a kor jogfelfogása szerint „törvényes” volt; a vonatkozó törvénycikket a rendek hozták, s az uralkodó szentesítette.

Amikor 1735. április 8-án Rodostóban meghalt, itthon már nagyon kevesen emlékeztek rá, s haláláról az országban szinte senki sem értesült. A fejedelem haláláról és első temetéséről Mikes Kelemen levelei számolnak be. „A testet másnap felbontottuk és az aprólékját egy ládába téve a görög templomban [ti. Rodostóban] eltemették. A testet pedig a borbélyok füvekkel bécsinálták; mert még nem tudjuk, mikor vihetjük Konstancinápolyba... A szívét Franciaországban hadta hogy küldjük. A testet húsvét után egy nagy palotán kinyújtóztattuk, ahol isteni szolgálat volt harmadnapig. Mindenféle embernek szabad volt a testet meglátni. Harminc török is volt egyszersmind, aki látta és akik jól üsmerték szegényt, de mégis nem hiszik, hogy megholt, hanem azt hirdetik, hogy titkon elment és mi mást öltöztettünk fel valakit helyében. Bár igazat mondanának. Tegnap az isteni szolgálat után a testet koporsóban zártuk és egy kis házban tettük, ahol leszen mindaddig, míg szabadság nem lesz, hogy Konstancinápolyban vihessük.” (Április 18.) „A porta megengedvén, hogy titkon a szegény urunk testét Konstancinápolyban vihessük, egy nagy ládát csináltatván, a koporsót belézárattam, hajóra tétettem és egynéhány magammal [július] 4-ik-ben megindultam, 6-ikban Konstancinápolyban érkezvén, a ládát, akiben a koporsó volt, a jezsuitákhoz küldöttem. A koporsót kivévén belőlle, felnyitották, hogy a testet meglássák. Sírt pedig azon a helyen ástak, ahová temették volt az urunk anyját. Akinek is csak koponyáját találták meg és aztat a fia koporsójába bézárták és együtt eltemették.” (Július 18.)

Függetlenségi kultusz-temetés

Az 1867-es kiegyezés után, amikor a Rákóczi-szabadságharc emléke a magyar nemzettudat integer részévé vált, azonnal felmerült a fejedelem hamvai hazaszállításának gondolata. Megvalósítására azonban csak a század elejének élesedő társadalmi, politikai és nemzetiségi ellentétei közepette került sor. Az egyre erősödő követelésnek, hogy Rákóczi és bujdosótársai hazai földben nyugodjanak, jó taktikai érzékkel maga I. Ferenc József ment elébe. 1904. április 18-án királyi kézirat érkezett gróf Tisza István miniszterelnökhöz, hogy intézkedjék a hamvak hazaszállításáról. „Hála legyen érte az isteni Gondviselésnek: azok az ellentétek és félreértések, amelyek súlyosan nehezedtek elődeinkre hosszú századokon át, ma már egy végképp letűnt korszak történelmi emlékeit képezik. Király és nemzet kölcsönös bizalma és az alkotmány visszaállított békés uralma megteremtették a trón és a nemzet közt a sikeres egyesült munkásság alapfeltételét képező összhangot.” A Tisza-kormány azonban megbukott, és így Rákóczi második temetését csak a Wekerle-kormány rendezhette meg 1906. október 27–30-a között.

Thaly Kálmán már 1889-ben azonosította Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc és társaik maradványait, s vezetésével 1906. október 14-én öttagú küldöttség utazott Konstantinápolyba, s a lazariták szuperiorjától ünnepélyesen átvette Rákóczi hamvait. Közben itthon az országgyűlés október 19-én emlékülést tartott, s megteremtette a hazaszállítás jogi feltételeit is: az 1906: 20. tc. hatálytalanította az 1715: 49. tc. 2–3. pontját, és egyúttal 550 000 koronát szavazott meg a temetés és a felállítandó emlékmű költségeire. A király 24-én sietve szentesítette a törvényt.

A különvonat a koporsókkal 1906. október 26-án indult Constantából és 27-én reggel Orsovánál ért magyar földre. Ugyanide érkezett az a négy különvonat, amely a kormány tagjait, főrendiházi tagokat, országgyűlési képviselőket és más előkelőségeket hozott. Thaly Kálmán ünnepélyesen átadta a hamvakat Wekerle Sándor miniszterelnöknek. És ezzel páratlan ünnepségsorozat kezdődött.

A koporsókat vivő különvonat Mehádián, Temesszlatinán, Karánsebesen, Lugoson, Temesváron, Nagykikindán, Szegeden, Kiskunfélegyházán, Kecskeméten, Nagykőrösön, Cegléden át haladva 28-án fél 9-kor gördült be a Keleti pályaudvarra. Útközben az állomások feldíszítve; lobogók, díszkapuk, küldöttségek, tömegek s harangzúgás, ágyúdörgés, ünnepi szónoklatok fogadták a fejedelem koporsóját.

Az ünnepségek csúcspontja a fővárosi fogadtatás volt. Budapest e napokban a Rákóczi-kori Magyarország képét idézte. Az úri osztály tagjai természetesen díszmagyarban jelentek meg, sokan lovon, csatlósoktól, heroldoktól, trombitásoktól kísérve, aztán lovasbandériumok, gyászhintók. A koporsókat szállító kocsik a gyászdrapériákkal borított, fellobogózott Kerepesi út – Károly körút – Deák tér – Váci körút útvonalon – mindenütt óriási tömeg között– a Szent István bazilikához vonultak. Bár fényes nappal volt, a gázlámpák az út mentén végig égtek, s zúgtak a templomok harangjai.

Thököly Imre koporsóját a Deák-téri evangélikus templomban, Rákócziét és a többiekét a Szent István bazilikában helyezték el. Mindkét helyen ünnepi mise volt, a kormány, főrendiházi tagok, képviselők jelenlétében. Este a koporsókat visszavitték a különvonatra, amely – Gödöllőn, Hatvanon, Füzesabonyon, Miskolcon, Szerencsen, Olaszliszkán, Sárospatakon, Sátoraljaújhelyen át – 29-én reggel érkezett Kassára. Itt megismétlődtek a fővárosi jelenetek. Jelen voltak a környező megyék hivatalos küldöttségei, lovasbandériumok, egyházi delegációk, a bujdosók leszármazottai. A kormány tagjainak jelenlétében nyolc püspök celebrált ünnepi misét, majd a dóm sírboltjában elhelyezték II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, Rákóczi József, Bercsényi Miklós és felesége, Eszterházy Antal és Sibrik Miklós szarkofágjait. A különvonat 30-án éjfél után folytatta útját Késmárk felé, ahol az evangélikus templom kriptájában a kassaihoz hasonló ünnepségek keretében elhelyezték Thököly Imre koporsóját.

Temetés után...

A millenniumi rendezvények mellett ez a négy nap volt a dualista Magyarország leglátványosabb ünnepsége. Felülmúlta Kossuth Lajos temetésének komor pompáját, s elhomályosította az utolsó királykoronázás (1916) fényét is. Rákóczi második, „nagy temetését” a dualizmus uralkodó osztálya a maga képére formálta. Miközben nem kevesen már hallották, érezték annak a földindulásnak a morajl�

tankonyvtar.hu · web viewa székesfehérvári bazilika az anjou dinasztia alatt lett ismét...

Documents