tankonyvtar.hu · web viewaztán, amikor szeptember elején a magyar kormány honvédségi...

História 1998-03

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1998-03Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Martius 15.� � .............................................................................................................................. 12. Képek ...................................................................................................................................... 3

2. .......................................................................................................................................................... 61. Eftimie Murgu ........................................................................................................................ 62. Képek ................................................................................................................................... 10

3. ....................................................................................................................................................... 161. Összefogás a Duna és a Száva partján ................................................................................. 162. Képek ................................................................................................................................... 18

4. ....................................................................................................................................................... 201. Két uralkodó család viszálya ................................................................................................ 20

5. ....................................................................................................................................................... 211. A hadügy és a miniszter ........................................................................................................ 212. Képek ................................................................................................................................... 23


1. Martius 15.� �BIRÁNYI Ákos

„Martius 15.”

Egy szemtanú a forradalmi napokról

Mi az oka, hogy a Dunatáj nemzetei csak egymás rovására tudják elképzelni nemzeti önállóságuk érvényre juttatását? A Rákóczi-szabadságharcban (1703–1711), a polgári forradalmak idején (1848–49 és 1918) éppúgy, mint a szovjet rendszer felbomlása (1989–96) korában. Valóban kibékíthetetlen gazdasági-szociális érdekek állítják e népeket szembe, vagy talán középosztályaik tévedései? Ennek okait firtatni a térség történetíróinak egyik legfontosabb feladata lenne.

Forradalmi napjaink egyikén Vasvári Pál, a mozgalom egyik leglelkesb vezére, a fiatalság gyülhelyén (uriutczában, Fillinger kávéháza – most szabadság csarnoka) tömérdek sokaság előtt többi közt következőket beszéle el: mart. 15-kén reggel Jókai szobájában (mit egy ebédlő választ el Petőfi szállásától) nagybusan ültek s az európai mozgalmakról értekeztek Jókai, Petőfi, Vasvári s Bulyovszki Gyula [...]. Pillanatra csend állott be. Petőfi magasztos költői eszmékbe merült, Bulyovszkit sötét gondolatok lepék el, Jókait a jövendő gondjai vették körül, Vasvári keblében remény éledezett. Rövid szünet mulya Jókai kérdé: hátha ágyuk durrogását halljuk, mit fogunk csinálni? – erre Vasvári, ki Petőfi tőrbotjával, mellynek tartalmáról azonban állitólag mitsem tudott, játszadozott, a tőrt hirtelen kirántva falnak hajitá s az Bécsnek irányában furódott a falba! Mindnyájan elbámulának, ugymond, e véletlenen, mellyet szerencsejelnek tartván, elhatározták magokat a nehéz kezdetre. Petőfiné – a lelkes honleány, mint magasztos jelleméhez illett, már előbb buzditotta férjét, s ők utnak indultak a forradalom piaczára.[...]

Már 8 órakor reggel nagyszámu csoportok olvasák több helyütt falakról az irott proclamatiót ezen czim alatt: mit kiván a magyar nemzet, s akképi sorozatban, mikint az az ellenzéki körben megállapittatott, ez levén irónnal a 12. pont alá jegyezve: a statusfoglyok szabadon bocsátása, melly kivánat, mint fentebb láttuk, csak az előbbi este tartott fiatalsági gyülésen hozatott először szóba; a képviselet és esküttszék itt két pontot képeze.

Felolvastatván Jókai Mór által a proclamatio, a jelenvolt közönség annak minden egyes pontját viharos tetszéssel fogadá.

Utána Petőfi lépett elő, s elragadó lelkesüléssel szavalá el nemzeti dalát. Az elhatározó pillanatot e szavak, e lelkesülés teremté elő. Minden kebel egyszerre tüzokádó-heggyé vált – a szolgaságérzet-nyomasztotta öntudat méltó kitörésének Aetnájává, s nem volt egyed, ki a vers utósorait minden szakaszban fenhangon után nem mondta volna, miből százak mennydörgő, lelkesült esküvése származott.

Innen a vezérek, roppant néptömeg kiséretében, először az orvosi tanuló karhoz, melly derék tanárai megegyezésével is azonnal hozzájok csatlakozott, aztán a mérnökökhoz, s elvégül a jogászokhoz mentek, mindnyájokat a velök egyesülésre szólitván fel. A tanulók szeplőtlen lelkök szent tüzével fogadák a felhivást. Midőn ennek következtében egyik joghallgatói teremben a rend felbomlott s a tanár növendékeit a köztörvényre, mellyet tanit, utasitá, felmutatván egyszersmind a törvények könyvét,

– válaszul ezt adák neki: zsebibe dughatja most az ur avas obscuritásait![...]

Azonnal elhatároztatott az első pontnak – a sajtószabadságnak haladéktalan eszközlésbe vétele, tényleg s a censura mellőzésével. A határozat rögtön foganatosittatott. Rámenvén ugyanis a néptömeg Landerer és Heckenast hatvani-utczai nyomdájára, miután a vezérek: Petőfi, Jókai, Vasvári s Vidács választmányi tagokul a nyomdatulajdonost felszóliták: kivánja-e önkint a programmot s Petőfi költeményét censurátlanul kinyomatni s ettől igenlő választ nyertek, a nyomdát a nép védelme alá helyezték s önfelelősségök alatt szedették s kinyomatták mind a két iratot – a proclamatio tüstint németre fordittatván s akkint is sajtó alá bocsáttatván. Ezalatt Jókai előjövén, a nyomdahivatal ajtajától beszédet tartot a néphez, elmondván czéljokat s azt hogy békes uton akarnak haladni. Utána Vasvári szólott, s dus ismeretekre mutató szónoklatában elmondá az európai mozgalmak keletkeztét, el azt, mikint a római pápa Olaszországban egy rakétát bocsátott fel, melly legelöl Siciliában gyulván ki, innen Francziaországba, Francziaországból Belgiumba, Belgiumból Bécsbe, innen végre Pestre szállt, s itt ereszkedett le. Ezután közkivánatra Petőfi szavalá el ismét költeményét, mellynek elragadó hatása nemhogy csökkent ez által, sőt mindinkább növekedni látszék. Az egész hatvani-utcza tele volt emberekkel, kik a versszakaszok eskü-refrainjét egekig ható robajjal utánzengék.[...]


Ezen egész idő alatt szakadatlanul hullott az eső s mig más országokban eltakarodott illyenkor a nép mozgalmaihelyéről, a magyar hős kitartással türte a zuhanyolást, pillanatig sem tágitva jogszerü követelésiben.[...]

Délután már tüstint két óra után láttunk egy nagy csapatot a museum udvarára vonulni, s miután a nagy lépcsőzeten megállapodtak, a nyomtatvány-kiosztók ezeket előbb egyenkint adogatni kezdték, de csakhamar ostromolt várkint rohantatván meg, csomónkint magasra feldobálták s ugy szórták a nép közé. Ezer kéz viaskodott a légben utánok, és százat meg százat összetéptek, csakhogy még rongyait is szerencsések lehessenek birni az evangeliumi hirdetménynek, mellyen következő 12 pont ragyogott köv. czimmel nagy betükben:

Ekkor a muzeum nagy lépcsőzetéről elvonult sokaság a városházi tért s a városház tanácskozási termeit foglalta el, hol a polgárság és nép az első tanácsi és közgyülést tartá nyitott ajtóknál, mindenkinek befolyása és jelenlétében. – Megjelenvén a választó polgárság és a tanács teljes személyzetben, előadattak a közkivánságok s az, hogy a tanács is irja alá azokat.

Nyáry, Jókai s Petőfi előadásaira legelőször Kacskovics városi főjegyző válaszolt, kijelentvén, mikép „a nép szava isten szava,” s mikép ezen pontok némellyikei iránt országgyülési követeik pártoló utasitással birnak, többire nézve Pestváros hasonlag a kor igényeihez alkalmazza magát. Ezután Holovics tanácsnok szólt, s a kivánatok fölött még bővebb tanácskozást kivánt; de feleletül egy szózattól a sokaságból azt nyeré, hogy ezen pontok fölött a nemzet már ötven év óta tanácskozik, Rottenbiller alpolgármester pedig ellenveté, mikép e tárgyról egész délelőtt folyt a vitatkozás; nem szabad Pestnek hátramaradni a többi európai mozgalmaktól, nehogy egykor bélyeget süssön reá a historia. Erre Klauzál Gábor emelte komoly szavát e komoly pillanatokban s meggyőző okainak nem lehetvén ellenállani, egykét felszólalás után a polgármester és szószóló aláirták a 12 pontu nyomtatványt, s városi pecséttel ellátva kimutatták ablakon a városház előtt összegyült roppant néptömegnek, melly kivánsága teljesítését a tanácstermi nyitott ablaknál állt egykét jeladó után, ismételve kitört óriási hangjával sürgeté, s midőn az aláirt ivet a polgármester felmutatá, viharos éljeneket hangoztatott. Érdekes volt a tanácsteremet ben s a zajongó sokaságot kün a szabadon látni. A városi tanács szűk körbe szoritva a fuladásig tömött teremben, soha nem érezte magát ugy hiszük olly kényelmetlenül mint most; asztalon előtte s körülötte a padokon sáros csismákkal álltak sürün a követelők, feldöntvén a tentát, összegyürvén a zöld posztót s élénk szónoklat és taglejtéssel, sokszor mindnyájan egyszerre sürgetvén az aláirást.[...]

Ezután egy működő választmány a nép, tanács és v. polgárságból neveztetvén, következő pontokban állapodtak meg a tanácskozási teremben a legszükségesebb teendők iránt:

Egy küldöttség választassék a hatóság kebléből, melly Pest városa közönsége hozzájárulását a nemzeti kivánságokhoz ő felsége s az országgyűlés előtt kijelentse, s azt azok teljesitésére fölkérje; egy másik azonnal menjen a nm. helytartótanácshoz, azt a történőkről tudósitsa, s főleg e három kivánatnak foganatositását szorgalmazza: miszerint a sajtó haladék nélkül szabadittassék föl bilincseiből, vagyis a censura szünjék meg; Stancsics Mihály, ki a budai várban szabadon irás miatt foglyoskodik, tüstint szabadon bocsáttassék, s végre Pest város közönsége maga képes levén a bátorlétet s csendet kellőleg fentartani, minden katonai beavatkozás távol tartassék.[...] A kivánság mindhárom pontja teljesittetett. Ezreknek egy óriási hangban öszpontosult sürgető kiáltása a helytartótanácsi épület udvarán nem kis nyomatékot adott a kérelemnek.[...]

Ezalatt a működő választmány a rendfenntartásról tanácskozott. Alig ült nehány perczig, midőn harsány éljenek Stancsics érkezését jelenték. A terem pillanat alatt megtelt emberekkel s ezek élén Stancsics jött és az asztal egyik szárnyvégéhez állva, lassu mintegy tulvilági hangon, fájdalom-mosolygó arcczal ezeket mondá: nem érdemlettem én szegény paraszt ember – hisz nekem igen csekély érdemem van, –mig ott a börtönben ültem, három gyermekem temették el; idősb fiam, nem tudván kimondani az S betüt, mindig Táncsicsnak hítt; urak, erre figyelmeztetem önöket... Sokan megütközve néztek egymásra, megháborodottnak hitték elméjében – de ő nem volt megháborodva – már valósággal igy irja magát. Nyáry alispán figyelmezteté a közönséget, mikép a kiszabadultnak szüksége van nyugalomra, azért kisérjék őt családi körébe, szabadságot addig is élvezendőt, mig a birói itélet fölötte kimondatik. Erre Stancsicsot csakugyan nemsokára haza kisérték – folytonos éljen kiáltások hasitván a léget. Most az ellenzéki kör adá elő megbizottai által inditványát, miszerint ugyanis a nevezett kör nem titkolhatván el örömét a fölött, hogy Pestváros lakosai hazafi buzgóságuknak olly szép tanujelét adták, s olly szép eredvényeket létesitettek, ennek következtében kivilágitással kivánják ezen örömnap nevezetes eseményeit megünnepeltetni, s a működő választmány elhatározá, mikép más nap (16-dikán) a városi középületek teljes világitásban fénylendvén, a városház tornyára nemzeti zászló tüzetik föl, mellynek elkészitésére azonnal Kajdán gombkötő polgártársunk megbizatni elrendelteték. [...]

Még azon este megjelent, s más nap a lapokkal szétküldetett s falakon olvasható volt köv. hirdetmény:


Pestváros közönsége nevében alulirottak szerencsések hivatalosan értesiteni a magyar nemzetet, hogy a mi más országokban polgárvérbe került, – a reformot – Budapesten 24 óra alatt békés s törvényes uton kivivta a törvényes egyetértés. A városi tanács ugyanis a választó polgársággal értesülvén arról, mikép a város polgárai és lakosai vele együtt akarnak értekezni az idők komoly fejleményei felett, a tanácskozási teremek századokon át zárva volt ajtait 1848-dik évi martius I5-kén délutáni 3 órakor a népnek megnyitá, s miután megértette annak törvényes kivánatait, azokat mint nagyobb részt már eddig-elő is keblében ápolt hazafiui ohajtásokat, egy szivvel egy akarattal elfogadta, magáévá tette, sőt azon tizenkét pontot, mellyeket nagy részben a nemzet 1790-dik év óta törvényhozás utján is annyiszor sürgetett, ezen közgyülésben az országgyüléshez intézendő kérelmezéskint aláirta.[...]

Részletek Birányi Ákos: Pesti forradalom. (Martius 15–19.) Hiteles adatok nyomán c. kötetéből. Megjelent Pesten, 1848-ban. Az Akadémiai Kiadó 1998-ban reprint kiadásban újból megjelentette. A visszaemlékezés-részlet közlésekor megtartottuk az eredeti helyesírást. (A szerk.)

Mit kiván a magyar nemzet?

Legyen béke, szabadság és egyetértés!

1. Kivánjuk a sajtó szabadságát és a censura eltörlését.

2. Felelős ministeriumot Budapesten.

3. Évenkénti országgyülést Pesten.

4. Törvényelötti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.

5. Nemzeti őrsereg.

6. Közös teherviselés.

7. Urbéri viszonyok megszüntetése.

S. Esküttszék, képviselet egyenlőség alapján.

9. Nemzeti bank.

10. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk!

11. A politikai statusfoglyok szabadon bocsáttassanak.

12. Unio Erdéllyel.

Egyenlőség, szabadság, testvériség.

2. Képek


1. Eftimie MurguMISKOLCZY Ambrus

Szabadságmozgalmak Erdélyben, Moldvában, Havaselvén

A románok 1848–49-ben

A két nagyhatalom, Törökország jogi s Oroszország protektori függőségében élő Havasalföldön és Moldvában 1821-ben bontakozott ki nemzeti függetlenségi mozgalom (a görög heteristákhoz kapcsolódva), melyet a törökök hamar elfojtottak. Az orosz–török háborús rivalizálás 1829-től megnövelte a román fejedelemségek autonómiáját, a kereskedelmi szabadság bevezetése valamennyire bekapcsolta őket az iparosodott kontinens gazdaságába. Az 1829–1833 közötti orosz megszállás az államélet korszerűsítését egy konzervatív alkotmány (Szervezeti szabályzat) útján vezette be. A két ország kezdi levetkőzni a keleti külsőségeket, s a nyugati kapcsolatok mindennapi erősödésével a liberalizmus és a függetlenség eszméje terjed. Parlamenti élet nem volt, így reform-előmunkálatok sem lehettek. Előbb nagybojárok kezdenek összeesküvéseket szervezni (1840) egészen modern köztársasági célokért. Ezekben már feltűnnek olyan értelmiségiek is, mint pl. N. Bălcescu, akik azután 1848-ban Európa szívében, Párizsban élték meg a forradalmat. Siettek haza. Otthon azonban csak a változtatás igénye volt erős, a változtatás erőit nekik kellett megteremteni.

Sz. Z.

A román forradalom Párizsban kezdődött – hangoztatták ezt gyakran kortársak és történészek egyaránt. Hiszen a párizsi román diákok azonnal Lamartine, az új külügyminiszter támogatását kérték, és aztán a támogatás reményében tértek haza, hogy zászlót bontsanak otthon is a fejedelemségekben. Ezt azonban gondosan kellett előkészíteni, mert ezek az országok a Török Birodalom hűbéresei voltak, és egyben az Orosz Birodalom protektorátusát élvezték, a cár pedig egy pillanatig sem titkolta, hogy gátat akar vetni a Forradalomnak. Várni kellett.

A népek tavaszán

A népek tavaszán román néptömegek és nemzeti erők Erdélyben és Magyarországon kerülhettek be először az európai fejlemények sodrába. „Midőn magáévá tette, azt a többi, s így a román nemzetre is kiterjeszteni iparkodott” – hangoztatta ezt 1848 augusztusában a magyar parlamentben a bánsági Eftimie Murgu. És nemcsak azért, mert őt is négyévi fogság után szabadította ki börtönéből a magyar kormány. A magyar forradalom győzelmével, a jobbágyfelszabadítással, több mint egymillió román sorsa fordult jobbra. A nemzeti célkitűzések azonban szembeállították a két népet. Eleinte azonban erősebbek voltak az összekötő taktikai-politikai mozzanatok. A magyarországi ortodox románok ugyanis mindenekelőtt egyházi autonómiájukat szerették volna kiharcolni, hogy kiválhassanak a karlócai szerb érsek fennhatósága alól. Ráadásul a szerbek olyan saját vajdaságot követeltek, amelynek központja Temesvár lett volna. Az ún. pánszlávizmustól való félelem így a magyarokat és románokat valamiféle együttműködésre ösztönözte.

Erdélyben szintén a népek testvériesülési ünnepeként bontakozott ki a márciusi forradalom. A magyar városok polgárainak tüntetésein, ahol felhangzott a költői kérdés: „Rabok legyünk, vagy szabadok?” – egyesített a válasz. Viszont megosztott az eskü: „a magyarok istenére”. Marosvásárhelyt és Kolozsvárt a román fiatalok és maga a román sajtó is eleinte még elfogadták Erdély és Magyarország egyesülését, de természetesen a román nyelvhasználat és nemzetiségük elismerését, valamint jobbágyfelszabadítást követeltek. Egyedül a balázsfalvi líceum egykori tanára, Simion Bărnuţiu, akit korábban nemzeti radikalizmusa miatt fosztottak meg állásától, fordult kiáltványban az unió ellen. Egyetlen célt jelölt ki: a román nemzet azonnali elismerését. Március végén még csak egy hang volt az övé, május elejére a román nemzeti mozgalom kórussá erősödött Erdélyben.

A Tündérország lassan kezdett csatatérré változni, mindenekelőtt geopolitikai helyzete miatt. Ha ugyanis Erdély és Magyarország egyesül, miként az áprilisi törvények ezt már kilátásba helyezték, akkor a Habsburg Birodalmon belül az új Magyarország erősödik. A bécsi kormány, amely összbirodalmi vezető szerepre pályázott, szívesebben látott volna olyan önálló Erdélyt, amellyel a magyar kormányzatot sakkban tarthatja. Sokan számíthattak már ekkor a két kormány közötti konfliktusra. A román értelmiségiek számára ez az érdekérvényesítés lehetőségét kínálta. Annál is inkább, mert a parasztság valamiféle általános sztrájkba kezdett, amikor megtagadta a robotot, és szabad erdő- és legelőhasználatot követelt. Mindezt abban a hitben, hogy a „jó császár” már megadta a szabadságot, csak az urak gáncsoskodnak. Aki az urakkal szemben mellé állt, abban amolyan mesebeli királyfit látott, mint a nemsokára nemzeti hőssé emelkedő Avram Iancuban, aki a történeti


jogra hivatkozva hirdette szülőföldjén, az Érchegységben, hogy „tiétek a föld, az erdő és a víz”. De hatott a parasztságra az is, ahogy román fiatalok a román közigazgatás előnyeit hangoztatták, azt, hogy igazságot csak a saját vallásukon levőktől és a nyelvüket beszélőktől várhatnak.

A románok az erdélyi főkormányszék kényszerű beleegyezésével Balázsfalvára nemzeti gyűlést hívtak össze. Május derekán 30–40 ezer embert hozott ide sorsa jobbra fordulásának reménye. A román értelmiség deklarálta a román nemzet „függetlenségét”. Követelte, hogy nemzetnek ismerjék el a románt, és a közigazgatásban, illetve a törvényhozásban a román nép számarányának megfelelően kapjon helyeket. Természetesen követelték a jobbágyfelszabadítást, az iparszabadságot, a sajtó- és szólásszabadságot, a román egyházi önállóságot. Az önrendelkezési joggal élve arra szólították fel a kolozsvári diétára gyülekező „együtt lakó nemzeteket”, hogy Erdély és Magyarország uniójáról addig „ne tárgyaljanak, amíg a román nem válik alkotmányos és szervezett, a törvényhozás házában tanácskozó és határozati joggal felruházott nemzetté”.

Végül azonban csak országos határozatban hangsúlyozták, hogy a román sérelmeket az egyéni szabadságot következetesen, „nemzetiségre és valláskülönbségre való tekintet nélkül” biztosító törvények orvosolják. A román követelésekkel való alaposabb foglalkozást a július elejére hirdetett magyarországi népképviseleti országgyűlés elé utalták.

Időközben veszélyesen kezdett elharapózni a polgárháborús hangulat. Június elején a Balázsfalva melletti Mihálcfalvára vezényelt székely határőröknek tüzelniük kellett a földesúri legelőt elfoglaló község népére, amit a román értelmiség a nemzet elleni merényletként fogadott, és meggyorsította a fegyverkezést. Az uralkodó azonban egy időre valósággal lefegyverezte a román nemzeti mozgalmat, amikor elfogadta és szentesítette az erdélyi uniótörvényt. Az unió ellen szervezkedők közül néhányat letartóztattak, sokuknak menekülnie vagy rejtőznie kellett. Az erdélyi román nemzeti mozgalomnak a havaselvi forradalom nyújthatott reményt és segítséget.

Kudarc Moldvában, győzelem Havaselvén

A moldvai forradalom a román történelem keserű mementója. A fejedelem, Mihai Surdza, akinek a cár felhívta a figyelmét, hogy nem tűri az anarchiát, jól kihasználta az alkalmat, hogy leszámoljon ellenzékével. Április 8-ra megengedte, hogy összegyűljenek a Petersburg Szállóban, ahol a liberálisok mintegy ezer résztvevő jelenlétében valóságos parlamentet rögtönöztek, és 35 pontos kérvényt öntöttek formába. De azt is óvatosan. Az alkotmány „szent megtartását” igényelték, miközben a jobbágyfelszabadítás követelését gondosan kerülték. Két nap múlva, éjszaka aztán a rendőrség mintegy 300 fő letartóztatásával elejét vette a forradalomnak. A bojárok egy része Erdélybe menekült. Számukra a nagy felszabadító élményt az említett balázsfalvi népgyűlés jelenthette. Hatása alatt május vége felé Brassóban 6 pontba foglalták célkitűzéseiket, köztük a jobbágyfelszabadítást és a közteherviselést, valamint a két dunai fejedelemség egyesülését „egyetlen független román államban”. Időközben Bukovinába, az 1775 óta Habsburg jogar alá került, román többségű tartományba is húzódtak moldvai emigránsok, akik az itteni tekintélyes Hurmuzaki család sarjaival latolgatták és tervezgették az Ausztria keretei közötti román nemzeti egység lehetőségét.

A Párizst megjárt havaselvi fiatalok erdélyi barátaikkal megtervezték a maguk forradalmát. Június 21-ére időzítették a zászlóbontást. Úgy és ott kezdődött, amint és ahol 1821-ben a törökellenes szabadságharc: Olténiában, Islazban hívták össze a népet. Şapca pópa, lélekhevítő fohásszal jelentette be az evangéliumi elvekre épülő új idők ígéretét. Aztán a testvériség, az osztálybéke gondolatát misztikus áhítattal hirdető író, Ioan Eliade Rădulescu tette közzé a forradalom programját, amelynek 22 pontja egyben a forradalom – soha életbe nem lépett – „alkotmányá”-vá vált. Ezek legfontosabbjai: a jobbágyfelszabadítás, cigányrabszolgaság eltörlése, zsidóemancipáció, a verés és a halálbüntetés eltörlése.

Bukarest népe először most lépett a történelem színpadára. A fejedelem, Gheorghe Bibescu, miután a katonaság megtagadta az engedelmességet, ideiglenes kormányt nevezett ki, majd lemondott. A bojárság és a szomszédos nagyhatalmak megnyugtatására Neofit metropolitát állították a kormány élére, aki ahányszor csak tehette, elárulta a forradalmat. Ugyanakkor a forradalom elkötelezett hívei csak államtitkári tisztségeket kaptak, miközben ők mozgatták a tömegeket, akiknek erejüket köszönhették. Alighogy június végén felesküdött a főváros és környékének népe az „alkotmány”-ra – a balázsfalvi példa nyomán – a Szabadság Mezejének nevezett téren, július 1-jén a hadügyminiszter letartóztatta a kormányt. De mintha a forradalom szellemét és valóságát megelevenítő festményről lépett volna elő: Ana Ipătescu pisztollyal a kézben – és Ambrosie pópa, a mozgósítás elmaradhatatlan egyházi alakja – a tömegek élén kiszabadította az elfogottakat. Aztán tíz nap múlva, amikor annak híre járta, hogy jönnek az oroszok, a kormány a hegyekbe menekült. De miután Ion Brătianu, az ismert liberális-oligarchikus „dinasztia” alapítója az utcára vitte a tömegeket, a gyáván megszaladtak lelkes ünnepléssel térhettek vissza.


A cári csapatok csak Moldvába vonultak be, oda is inkább tévedésből. Ugyanis a katonai parancsnok a cári fenyegetőzést parancsnak vélte, és aztán ő lett az akció igazi mártírja is: lelkiismeret-furdalásában öngyilkos lett. Az orosz intervenciótól való félelem azonban indokolt volt. A cár külügyminisztere körlevélben hozta ország és világ tudomására, hogy nem tűrik a „nemzetiségi elv”, azaz a modern nemzeti eszme érvényesítését, és nem tűrik az ún. dákoromanizmust: a nemzeti egységtörekvést. Nem is vették fel a havaselvi forradalom programjába a két fejedelemség egyesítését, bár a sajtó lelkes propagandát fejtett ki ennek érdekében. Egyelőre csak tapogatózni próbáltak, először Párizshoz igazodva. A francia külpolitika ekkoriban összefonódott a lengyel emigráció törekvéseivel, azért is, mert ez utóbbi messze kiterjedő ügynökhálózattal rendelkezett. A Habsburg Birodalom föderalizálásáról álmodoztak, a cári birodalom nagyhatalmi pánszlávizmusát demokratikus pánszlávizmussal akarták felváltani. A románok körében így vetődött fel a Magyarországgal való szorosabb szövetkezés lehetősége, valamiféle „svájci típusú konföderáció” kialakítása. De aztán azok, akiknek a magyar kormánnyal kellett volna ezen ügyben tárgyalniuk, az osztrák orientációt választották, majd Németországtól várták céljaik valóra váltását.

A román külpolitika kényszerű török barátságában maradt igazán következetes. Úgy hitték, a Porta iránti hűség hangoztatásával sikerül elhárítani az orosz intervenciót, és aztán a Porta fennhatóságát is sikerül idővel teljességgel névlegessé tenni. A cári külpolitika viszont a szultánnal akarta „kikapartatni a gesztenyét”.

Pétervár nyomására azért tízezer főnyi török hadsereg vonult be Bukarestbe, ahol véres összeütközésbe is keveredtek a román tűzoltókkal és az egyik katonai egységgel. Ezzel véget ért a forradalom. Nemsokára a cári csapatok is bevonultak. Gheorghe Magheru tábornok, aki az olténiai katonáskodó szabadparasztokból gerilla harcra alkalmas sereget szervezett, az angol konzul tanácsára lemondott a harcról. A forradalom vezetőit a törökök Zimonyra szállították, nehogy orosz kézbe kerüljenek. A többiek Erdélybe menekültek, ahol közben, október második felében a forradalom és ellenforradalom összecsapásával véres polgárháború robbant ki.

Habsburgiánus ellenforradalom és román szabadságtörekvések

A tragikus fejleményeket ma már nem lehet egyszerűen a román nemzeti követelésekkel szembeni magyar elutasítással vagy a császárhű katonai tisztikar ellenforradalmi szervezkedésével magyarázni. 1848 nyarát és őszét sokat ígérő közvetítési kísérletek jellemezték. „Az újabb magyarországi és erdélyi törvények megsemmisítették a román és más népet elnyomó valamennyi törvényt”, s azok a balázsfalvi kérvény „összes pontjait valóra váltották, a szó legszorosabb értelmében vett nemzetiség kivételével” – írta június második felében a brassói román lap. A szerkesztő, Bariţ némileg túlzott, de tette ezt azért, hogy az általa is „természetes”-nek tartott magyar–román szövetséget elősegítse. Ennek egyik előfeltétele a magyarországi románok helyzetének javítása volt, a közéletbe való bekapcsolódás lehetősége. Amíg a magyarországi románok mintegy 18–19 képviselőt tudtak választani, az erdélyiek csak hatot, bár a magasra szabott cenzus mellett még legalább ennyit választhattak volna papírforma szerint, miközben a magyar népképviseleti országgyűlés alsóházának összesen 450 tagja lehetett, és ebből 73 erdélyi. A sajátos erdélyi viszonyok szabályozására a már Kolozsvárt össze-állított unióbizottságot újabb román tagokkal egészítették ki. Törvényjavaslataik azonban túl későn, szeptemberben készültek el. Így már csak elvi jelentősége lehetett annak a tervezetnek, amely kimondta, hogy „a románok nemzetisége és nyelve biztosíttatik”, és ennek jegyében kilátásba helyezte a román nyelvhasználatot a törvényhatóságokban, továbbá románok alkalmazását a közigazgatásban „igazságos arány” szerint. A jó szándékot elseperte a történelem vihara. Az unióbizottságban tevékenyen részt vevő és óvatos, kiváró politikát folytató Andrei Şaguna, ortodox püspököt például börtönnel fenyegette az erdélyi császári főhadparancsnok, Anton Puchner, ha nem áll a „jó ügy” mellé.

A császár nevében zászlót bontó katonai ellenforradalom körültekintően készült a támadásra. A határőrezredekben szolgáló tisztek már nyár vége felé szítani kezdték az ellenállás szellemét. Aztán, amikor szeptember elején a magyar kormány honvédségi összeírást rendelt el, elemi erővel bontakozott ki – különösen Erdélyben – a paraszti ellenállás jellegzetes formája: a falvak népe tömegesen kezdett jelentkezni – a szabadparaszti életformát biztosító – császári határőrkatonának. Majd szeptember derekán az illegalitásból előlépő és időközben a magyar kormánybiztostól, Vay Miklóstól amnesztiát kapott értelmiségiek vonultak fel a falvak népével Balázsfalvára. Megkezdődött a népfelkelés megszervezése. Erdélyt 12 légióra osztották, egy-egy prefectussal az élen, akinek beosztottjai centuriók és decuriók voltak – mint a hajdani római hadseregben. A román népfelkelők hangulatára, mint olaj a tűzre, úgy hatott az, hogy Aranyoslóna határában a magyar katonaság és a katonai összeírást megtagadó tömegek összecsaptak, és – mint Mihálcfalvánál két hónapja – megint tucatnyi áldozat maradt a téren. A helyzet elmérgesedését csak fokozta, hogy az amnesztiapolitikát felváltotta a megtorlásé, és néhány román értelmiségit rögtönítélő bíróságok kivégeztettek.

A román értelmiség az erdélyi császárhű katonaság szövetségében a maga nemzeti szabadságharcát akarta megvívni. Úgy hitték, hogy az alkotmányosnak ígért Ausztriában jelentős szerepet kapnak a „pánszlávizmus”


elhárításában. 195 ezer ember fegyverbe állítását ígérték Puchnernek, aki október 18-án katonai diktatúrát hirdetett meg. Így szigorú ellenőrzés alatt tudta tartani a román közigazgatás kiépítését célzó törekvéseket, melyeket a Bărnuţiu elnöksége alatt létrehozott Román Nemzeti Komité „kormányként” próbált irányítani.

Az osztrák katonák élő pajzsként tartották maguk elé a román népfölkelők egységeit. A magyar nemzetőrségek lefegyverzését bízták rájuk. Az atrocitások, az oktalan, olykor – mint Zalatnán és Preszákán, majd 1849 januárjában Nagyenyeden – tömeges vérengzések a tömegek mozgósítása miatt elkerülhetetlennek bizonyultak, és sok múlott egy-egy – társai közül kimagasló – román vezető erélyén, hogy a császári akarattal legitimált és manipulált népfelkelés nem követelt még több áldozatot.

1848. november elején a császári katonai vezetés már nyeregben érezte magát, és szerette volna lefegyverezni a román népfelkelőket is. Csakhogy a székely Háromszék váratlanul erős önvédelmi harca miatt a császáriak nem mertek mozdulni, Nagyvárad felé tömi. Karácsonyra Bem József Kolozsvárt is elfoglalta. A császári katonai vezetés a román értelmiségieket ezek után arra használta fel, hogy segítséget kéretett velük a havaselvi orosz megszállóktól. Bem azonban március elejére felszabadította Erdély nagy részét. A törvény szigora vagy pedig a bosszú elől a román népfelkelők az Érchegységbe húzódtak, amelynek népe amúgy is harcias volt. A hegyes-völgyes, sziklás táj valóságos erődítményt alkotott, keleti szélén a hatalmas és korszerű gyulafehérvári várral.

Román–magyar megbékélési törekvések

A románok közül sokan, elsősorban azok, akiket a népek tavaszának idealizmusa hevített, hamar rádöbbentek, hogy „álnok baráttal” szövetkeztek. Úgy látszott, hogy Magyarországon diadalmas forradalmi központ született, amikor az európai forradalmakat már mind felszámolták. A magyar kormány is célként tűzte ki a nemzetiségi kérdés megoldását. Ám az erőviszonyok túl egyoldalúnak tűntek ahhoz, hogy a közös kérdések rendezésének eszményi formájára: a kétoldalú tárgyalásokra sort lehetett volna keríteni. Maradt – jobb szó híján – a közvetítés, a két fél meggyőzése, küzdelem a kétoldalú bizalmatlansággal. Debrecenben a román nemzetiségű parlamenti képviselők mégis versengtek a közvetítő szerepért, már csak azért is, mert magyar győzelemre számítva, meg akarták előzni az esetleges megtorlást. Kossuth Lajos kormányzó-elnök Ioan Dragoşt tüntette ki bizalmával. Kossuth Dragoşhoz intézett magánlevelében nemcsak bizonyos nyelvhasználati jogokat ígért, hanem úgy szólt a nemzetiségi lét távlatairól, hogy e levélről az óvatos Avram Iancu, az érchegységi ellenállás lelke, néhány társával együtt később is kedvezően nyilatkozott. A „békés kiegyenlítés” – hogy a magyar kortársak kifejezésével éljünk – azonban kudarcba fulladt. Dragoş május elején Abrudbányán már-már sikerrel járt, a románok egy részét meggyőzte, tegyék le a fegyvert, amikor az éretlen – francia forradalmárt mímelő – ügyvéd és (ál)őrnagy, Hatvani Imre szabadcsapatával bevonult a városkába. A harcok megint kiújultak. Több ezer magyar esett áldozatul. Közben Kossuth, aki addig sem akarta felfüggeszteni a hadműveleteket, támadási parancsot adott a város ellen. A románok – miközben kezdetben csak taktikából tárgyaltak – most erkölcsi fölényük tudatában az elkeseredés elszántságával folytatták a harcot. És nemsokára győztesen kerültek ki Bem egyik kedvenc katonájának, Kemény Farkasnak kéthetes ún. havasi hadjáratából is. Ekkor már egyre több román érezhette, hogy a győztes oldalán fogott fegyvert, hiszen időközben megindultak a cári seregek a magyar forradalom leverésére. Különös játéka a történelemnek, hogy miközben az erdélyi és magyarországi román nemzeti igények érvényesítéséért Şaguna, Bărnuţiu és mások Bécsben és Olmützben kérvényeztek, Szegeden már várt, de előre aligha megjósolható kedvező fordulat következett be.

A fordulat alapvetően Nicolae Bălcescu, havaselvi forradalmár kezdeményezésének az eredménye. Kossuthtal való szívós tárgyalások után július 14-én írták alá az ún. Kibékülési tervezetet, amelynek alapelve: „a nemzetiségek szabad kifejlődésének” biztosítása. Széles körű közéleti nyelvhasználati jogok biztosításával korlátozták a nemzetiségi elnyomást ideológiailag is megalapozó államrezont, a nemzeti államnak – a nemzetiségeket mint kollektív jogi személyiségeket nem ismerő – dogmáját. Nyelvhasználat és megyei önállóság így tette lehetővé a területi autonómia követelésébe foglalt igények kielégítését. A magyar kormány vállalta, hogy fedezi egy olyan román légió felállításának költségeit, amely „hűséget esküszik Romániának és Magyarországnak”. Nyilván Iancut szemelték ki a leendő román forradalmi hadsereg élére. De hiába hirdették a kolozsvári falragaszok, hogy „a havasi király” nemsokára „hatezer embert állítand a magyar hadseregbe”. Az orosz túlerőt Bem már nem tudta feltartóztatni. A legtöbb, amire a helyzet tragikumát oly mélyen megértő Iancu vállalkozhatott: a semlegesség ígérete volt. De ezzel legalább elejét vette a polgárháborús düh még egy, utolsó fellobbanásának.

Nem tudjuk, hogyan alakult volna a magyar és a román egységtörekvések viszonya. Amikor Kossuth szemrehányást tett Bălcescunak a „dákoromán” törekvésekért, ez így válaszolt: „Ahelyett, hogy Erdélyt Magyarországtól elszakítanók, inkább egyesíteni akartuk, sőt még ennél is többet akartunk tenni Magyarországért.” Ezzel a térség egésze számára külpolitikai biztonságot ígérő, 1848. tavaszi, „svájci típusú konföderációs” elképzelésekre utalt, és arra a reményre, hogy Magyarország is lemond románlakta területekről.


Újabb magyar és román vitákra volt szükség az emigrációban, hogy Bălcescu leírhassa: „Az erdélyi románok nem értették meg [...] 1848-ban [...] nem gondolták meg, hogy nem is igazságos, nem is hasznos, nem is lehetséges megtisztítani Erdélyországot az összes idegenektől, akik csaknem egyharmadát teszik lakosságának; elfelejtették, hogy a tartós birtoklás alapvető és kétségbevonhatatlan jogokat teremt; hogy egy nemzetiséget – legyen az bármilyen kicsiny – tiszteletben kell tartani, mert szent joga adatott élni azon a földön, amelyet lakik, minthogy a föld az emberé, és nem az ember a földé.”

2. Képek


1. Összefogás a Duna és a Száva partjánBÍRÓ László

Összefogás a Duna és a Száva partján

A szerbek és 1848

Az európai forradalmak futótűzként terjedő lángja nem csapott át Szerbiába. Ennek legfőbb oka, hogy az Európában oly sokak által igényelt polgári jogoknak a hagyományos balkáni társadalomban alig voltak követelői. A szerbiai politikai élet résztvevőit sokkal inkább lekötötte a két dinasztia, illetve a követőik közti hatalmi versengés.

A magyarországi szerbek körében viszont erőteljesen jelentkeztek a nemzeti követelések, amelyek szembeállították őket a magyarokkal.

Az európai eszmei áramlatoktól „fertőzöttek” kis csoportját főleg azok a belgrádi líceumban tanuló szerb fiatalok jelentették, akik 1847-ben megalakították a Szerbiai Ifjúság Társaságát, és 1848-ban sajtószabadságot, iskolareformot és a népgyűlésben való képviseletet követeltek. Hatásuk persze nem volt. Egy olyan országban, ahol a lakosság döntő többsége nem tud olvasni, a sajtószabadság nem is lehet vonzó eszme.

„Szerencsés” Szerbia

Az európai események nyomán a belgrádi piacon az emberek mégis beszélni kezdtek arról, hogy bizonyos reformokat be kellene vezetni Szerbiában is. Március 24-éről 25-ére virradó éjszaka pedig plakátok lepték el Belgrádot, melyeken szintén reformokat és politikai szabadságjogokat követeltek. A közvélemény ezeket a plakátokat az uralkodóval már jó ideje szemben álló Vucic-Perisic Torna nevéhez kötötte. A követelések ideológiai tartalmát a kormányzat figyelemre sem méltatta, pár nap múlva viszont a város tekintélyes polgárai és vezetői összegyűltek, hogy ebben a helyzetben megvitassák a reformok kérdését, és esetleg bizonyos kívánságokat a fejedelem elé terjesszenek. A kialakult álláspontot leginkább a belgrádi rendőrség titkárának szavai tükrözik: „Szerbiában már megvannak mindazok a szabadságjogok, amelyekért az elmaradt Nyugat harcol; a népi skuptina Szerbia parlamentje, minden szerb szabadon viselheti fegyverét az öve alatt, Szerbiának van nemzeti gárdája”, és aki tud írni, meg fogja találni a szabad kinyomtatás lehetőségét is. Véleménye szerint tehát semmilyen változtatás nem szükséges az országban. Nézetét a gyűlés többi résztvevője is oszthatta, mert a korabeli sajtó tudósítása szerint abban a boldog tudatban és meggyőződésben oszlott fel a gyűlés, hogy Szerbia szerencsés, fejlődése a Nyugat előtt jár. Alkotmánya valóban volt, a töröktől kapta. Az alkotmány azonban nem a politikai jogok biztosítása érdekében született, hanem az oligarcha és nagyobb kereskedő családok egymás közti harcának eredményeként.

Az 1830-as évek végére ugyanis újabb családok–nemzetségek erősödtek meg, amelyek növelni kívánták befolyásukat, és ezzel együtt korlátozni Obrenovic Milos fejedelem (1817–1839, majd 1859–1860) hatalmát. A megerősödött ellenzék Vucic vezetésével elérte, hogy – Oroszország erőteljes közreműködése nyomán – a Porta 1838 decemberében alkotmányt adjon Szerbiának. Az alkotmány szerint – az uralkodó hatalmának csökkentése érdekében – 17 tagból álló államtanácsot kell létrehozni. A tanács tagjait ugyan a fejedelem nevezi ki (élethossziglan), de a tanácstagokat nem lehet elmozdítani. A törvényeket a fejedelem léptethette életbe, ő maradt a hadsereg vezetője, ő dönthetett kegyelmi ügyekben, tehát továbbra is széles jogkörrel rendelkezett. De az államtanács, amely valamiféle törvényhozási és ellenőrző szerepet töltött be, végül is valamennyire korlátozta a fejedelmi hatalmat.

1838 végén Milos rendkívül nehéz helyzetbe került. Alig volt híve az országban, a tanács tagjait ellenfeleiből kellett volna kinevezni. Erre azonban ő nem volt hajlandó, és végül fia javára lemondott a trónról. A beteg Milánt néhány hét múlva Mihály (1839–1842, majd 1860–1868) követte. Mihály új hivatali rendszer alapjait akarta bevezetni Szerbiában. Ehhez Dél-Magyarországról hívott embereket, ami a helyiek önérzetét nagymértékben sértette. Ellenfelei 1842-ben összehívták a skuptinát, és elmozdították Mihályt a trónról. Helyére Karadjordjevic Sándort (1842–1859), Karadjordje fiát választották. Az új fejedelem nem volt erős egyéniség, helyette inkább az alkotmányvédők vezetői irányították az országot. Kormányzásuk idején tovább fejlődött a hivatali apparátus, akadémiát hoztak létre, és fejlesztették a felsőoktatást is. 1844-ben polgári törvénykönyvet vezettek be.

Az uralkodóház számára 1848-ban az Obrenovicok esetleges visszatérése volt a legnagyobb veszély. Sándor


fejedelemnek 1848 tavaszán azt jelentették ügynökei, hogy Milos, kihasználva a zavaros politikai helyzetet, vissza akar térni Szerbiába, és újra el akarja foglalni a trónt. Ljudevit Gaj, a horvátországi illír mozgalom szellemi vezére, aki ebben az időben kapcsolatban állt a szerb kormánnyal is, jó összeköttetéseinek köszönhetően el tudta intézni, hogy Milost az osztrák hatóságok letartóztassák, és néhány napos fogvatartás után Innsbruckba küldjék.

Miloshoz hasonlóan Mihály sem jutott el a Duna–Száva torkolatához. Május végén ugyan Újvidékre érkezett, de a szerb kormány elérte a belgrádi orosz konzulnál, hogy felhívja Mihály figyelmét: a szerbiai belső béke érdekében jobb, ha távozik Újvidékről.

Péter-napi skupstina

Miután elhárult a volt fejedelmek vissza-térésének veszélye, meg lehetett tartani az eredetileg május 18-ra összehívott népgyűlést. A skupstina ülése Péter-napon, június 29-én (a Gergely-naptár szerint július 11-én) kezdődött. A fejedelemnek néhány kérdésben engednie kellett: bizonyos személyeket fel kellett mentenie az állami szolgálat alól, és meg kellett tiltania a hivatalnokoknak a kereskedést. A népgyűlésen többen hangot adtak a Száván túlról érkezett hivatalnokokkal szembeni ellenszenvüknek, követelték, hogy bocsássák el őket a szolgálatból. Mások a skupstina gyakoribb, rendszeres összehívását szerették volna elérni, megint néhányan a sajtószabadság kérdésével hozakodtak elő. Többen az arányosabb adózás kérdését vetették fel, voltak, akik több iskolát, jobb utakat, az erdők szabad használatát, a fakivágás engedélyezését kívánták, végül is eredménytelenül. Anakronisztikusnak tűnik viszont az a felszólalás, amelyik – miközben a kontinens sok helyén harcot folytattak a gyülekezési és a véleményszabadságért – a pártok betiltását követelte.

A magyarországi szerbek mozgalma

A március 15-i pesti forradalmat követően a magyarországi szerbek is előálltak – szinte kizárólag – nemzeti követeléseikkel. Március 17–19-én a pesti Tökölyánumban (a Pesten tanuló szerb egyetemisták lakhelye, egyben a Matica Srbska székhelye) 300–400 ember gyűlt össze, és fogalmazta meg első ízben a szerb nemzeti kívánságokat. Ezek szerint „óhajtják, hogy az ő nemzetiségük is elismertessék”, szabadon használhassák nyelvüket, szabadon igazgathassák egyházukat, legyenek iskoláik, legyen joguk nemzeti kongresszusokat tartani. A magyar közvélemény már ezeket a pontokat is rosszallással fogadta, hiszen liberális nemzetfelfogásával nem tartotta összeegyeztethetőnek.

Március 27-én Újvidéken gyűltek össze a helyi hitközség tagjai, és fogalmazták meg kívánságaikat. Ezek legfontosabbja, hogy „a szerbek készséggel elismerik... a magyar nyelv és nemzetiség elsőbbségét, de viszont kívánják..., hogy az ő nemzetiségük is elismertessék...,” illetve nyelvük szabad használatát, nemzeti intézményeik szabad működtetését, évenkénti szerb nemzetgyűlést.

A 16 pontos petíciót küldöttség vitte Pozsonyba, a magyar országgyűlésre, ahol április 9-én előzékenyen fogadták őket, ígéretet kaptak kívánságaik megvizsgálására. Az ellentétek a szerb küldöttség és Kossuth második találkozása során törtek a felszínre. Djordje Stratimirovic, a szerb küldöttség egyik tagja, a szerb nemzet elismerését kérte, mire Kossuth a korabeli liberális magyar nemzetfelfogásnak megfelelően csak vallási és iskolai ügyekben ígért autonómiát, illetve a szerb nyelv szabad fejlesztéséhez a sajtó- és az egyesülési szabadság által biztosított garanciákat ajánlotta fel. Ugyanakkor kijelentette, hogy csak egy politikai nemzet, a magyar létezik Magyarországon – Stratimirovic naplója szerint –, a „többiek csak más nyelven beszélő néptörzsek”. A napló szerint ekkor hangzottak el Kossuth állandóan idézett szavai: „...itt csak a kard dönthet!”, mire Stratimirovic azt válaszolta: „Nos, kegyelmes uram, ha ön háborút akar, meg is kapja.” Kossuth ugyan tagadja, hogy ezeket a szavakat mondta volna, de a konfliktus mindenesetre jelzi, hogy a magyar és a magyarhoz a nemzeti követelések tekintetében hasonló szintre ért szerb nemzeti mozgalom között nehéz lesz valamilyen konszenzust létrehozni. Pedig ekkor még nem is jelentkezett a szerbek körében nyíltan a területi autonómia igénye. Ennek megfogalmazására az április 14-i karlócai gyűlésen került sor. A gyűlés résztvevői követelték: „régi joguk alapján” vajdát választhassanak. Egyben megjelölték, mely területek tartozzanak a vajda fennhatósága alá. Eszerint a szerb vajdaság a Szerémségből, a Bánátból, Bácskából és Baranyából állna. A gyűlés résztvevői követelték a szerb nemzeti kongresszus évenkénti megtartását.

Amikor megérkezett az újvidéki gyűlés híre, a magyar kormány a szerb nemzetiségű Csernovics Pétert, Temes megye főispánját a kedélyek megnyugtatására és a béke érdekében a szerbek által lakott dél-magyarországi területekre küldte. Feladatának nem tudott – kellő engedmények vagy elégséges katonai erő híján nem is tudhatott – eleget tenni.

A magyarországi szerbek felfogása szerint az 1848. évi alkotmánynak köszönhetően új helyzet állt elő


Magyarország és a dinasztia, illetve a szerbek és a dinasztia kapcsolatában, így ők a magyar kormány által május 27-ére kiírt egyházi kongresszus helyett szerb nemzetgyűlést jogosultak tartani. A nemzetgyűlésre Karlócán, május 13–15-én került sor. A nemzetgyűlésen nem csak magyarországi, hanem szerbiai szerbek is részt vettek, jelen volt két szerbiai államtanácsos, néhány értelmiségi és többen a belgrádi líceum hallgatói közül. A gyűlés résztvevői között az az irányzat volt a legerősebb, amelyik a Habsburg-dinasztia alatt dél-magyarországi és szerémségi területekből egy szerb vajdaságot akart létrehozni, és ez az irányzat határozta meg a kongresszus menetét és határozatait. A kongresszus kimondta, hogy „a szerb nemzet az osztrák ház alatt a magyar korona közös kötelékében politikailag szabad és független nemzet”. A kongresszus vajdát választott, egyben követelte a szerb vajdaság létrehozását. (A vajdaság tervezett területén a szerbek a többi nemzethez viszonyítva ugyan relatív többségben éltek, de arányuk átlagban alig haladta meg a lakosság harmadát.)

A karlócai határozatok képezték a szerb mozgalom politikájának fő vonalát. A magyar kormány június 3-án törvénytelennek nyilvánította a gyűlést, és hiába utazott szerb küldöttség az uralkodóhoz Innsbruckba, Ferdinánd sem ismerte el a gyűlés törvényességét. Ugyancsak nem ismerte el az 1849. március 4-i ún. oktrojált alkotmány a szerbek vajdaságát. Az 1849-ben, a magyar szabadságharc leverése után létrejött szerb Vajdaság és Temesi bánság sem a szerbek igényének megfelelően, az ő önkormányzatukat biztosító módon alakult meg. A legfőbb szerb nemzeti követelés végül is nem valósult meg.

A karlócai gyűlés után már világosan látszott, hogy békés megegyezésre nem kerülhet sor magyarok és szerbek között, május végét mindkét fél az erőgyűjtésre használta fel, június 10. körül pedig megkezdődtek a harcok, amelyek gyakorlatilag a szabadságharc leveréséig folytak.

Szerbia és a magyarországi szerbek

Szerbia és a magyarországi szerbek kapcsolatát alapvetően két tényező befolyásolta. Szerbia nem volt független állam, így elvben külpolitikai lépéseinél figyelembe kellett vennie a Török Birodalom irányvonalát, és ajánlatos volt – az esetleges önálló lépések megtételekor – tekintettel lenni a többi hatalomra, leginkább Oroszországra. A másik tényező a két uralkodó dinasztia közti rivalizálás. Sándor fejedelem és környezete úgy tudta, hogy a magyarországi szerbek körében erős az Obrenovicok befolyása, ezért – miként már utaltunk rá – egy ideig aggodalommal néztek a magyarországi szerb mozgalomra, és mindent elkövettek az Obrenovic-pártiak visszaszorítására.

A magyarországi szerbek közül Stratimirovic szerb fővezér fordult először, még májusban, segítségért Sándorhoz: „Küldjenek fegyvereket és lőszert, úgy cselekedjenek, mint mi Önökkel Karadjordje idejében”, majd június elején Rajacic pátriárka apellált a szerbiaiak nemzeti érzelmeire: „... nincsenek fegyvereink, se golyóink, se pénzünk...” Sándor fejedelem nem tagadta meg a segítséget, nyomban pénzt és fegyvereket küldött, augusztusban pedig engedélyezte, hogy Knicanin volt államtanácsos vezetése alatt önkéntesekből álló sereg átlépje a Dunát. (Decemberben azután újabb jelentősebb összeget, 20 ezer dukátot szavazott meg az államtanács. Sándor saját vagyonából pedig 12 ezer dukátot ajánlott fel.)

Az osztrák diplomácia először tiltakozott a fejedelemségiek beavatkozása miatt, de az idő előrehaladtával belátta, a szerbek nem az osztrákok, hanem a magyarok ellen harcolnak. Garasanin belügyminiszter viszont tudta, hogy a magyarországi szerbeknek a magyarokkal kell kiegyezniük. Később nem is fogadta el a bécsi udvar által felajánlott kitüntetést, és megtiltotta Knicaninnak, hogy Bécsbe menjen, nehogy azt a látszatot keltse, a fejedelemségi támogatás az osztrákok megsegítésére irányult. Szilárdan azt képviselte, hogy a fejedelemségi szerbek nem valamelyik nagyhatalom, hanem saját és nemzettársaik érdekében léptek fel.

*

Szerbia 1848-as szerepével kapcsolatban két dolgot szoktak hangsúlyozni. Az egyik, hogy vazallus fejedelmi státusából kilépve viszonylag önálló külpolitikát folytatott, olyat, amely némileg túlmutat a helyi kereteken. A másik, hogy ismét egymásra talált a Duna és a Száva két oldalán élő szerbség.

2. Képek


1. Két uralkodó család viszályaKét uralkodócsalád viszálya

Az egész 19. századi szerb történelmet átszőtte a Karadjordjevic- és az Obrenovic-család közti hatalmi vetélkedés. 1804-ben a török ellen felkelők a katonaviselt állatkereskedő Karadjordjét választották vezérül. Vezetése alatt indult meg a szerb állam kiépítése. 1813-ra a szerb felkelés katonailag reménytelen helyzetbe került. Karadjordje a Habsburg Birodalom területére menekült. A szultán Obrenovic Miloš gazdag sertéskereskedőt nevezte ki főkenézzé. A második szerb felkelés (1815) eredményeként Szerbia félig autonómmá vált (adószedés joga, helyi ügyeket a falvakban a szerbek intézhetik). 1817-ben Miloš fejedelemmé nyilvánította magát. Ugyanebben az évben Karadjordje visszatért Szerbiába, és úgy tűnt, felkelést szervez. Miloš elnézte, vagy talán maga kezdeményezte vetélytársa meggyilkolását. A Miloš uralkodása alatt megerősödő oligarchakereskedő családok elérték a Portánál, hogy a fejedelmet egy 17 főből álló államtanács ellenőrizze. Miloš azonban nem volt hajlandó hatalmát megosztani, és lemondott fia, Milán, majd Mihály javára. Mielőtt a Porta és az új fejedelem közti tárgyalások befejeződhettek volna, az alkotmányvédők Vučic vezetésével felkelést robbantottak ki. Mihály 1842. szeptember 6-án átlépte a Szávát, és elmenekült Szerbiából. Távozása után összehívták a nemzetgyűlést, ahol Karadjordje fiát, Sándort választották fejedelemmé. Sándor egész uralkodása alatt tartott az Obrenovicok visszatérésétől – nem alaptalanul. 1848-ban mind Miloš, mind Mihály vissza akart térni Szerbiába. A visszatérést ugyan sikerült Sándornak megakadályoznia, de hamarosan lemondatták, és 1858 decemberében a Szent András-napi skupština visszahívta a fejedelmi trónra Obrenovic Milošt. Miloš második trónra kerülésével megkezdődött az Obrenovicok uralkodásának újabb korszaka, amely 1903. június 11-ig tartott, amikor katonatiszti összeesküvők meggyilkolták (Obrenovic) Sándor királyt. Utódául a skupština Karadjordjevic Pétert választotta.


1. A hadügy és a miniszterNEMESKÜRTY István

A hadügy és a miniszter

Mészáros Lázár honvéd altábornagy

A közvélemény természetesnek tartja, hogy az első magyar kormánynak hadügyminisztere is volt; azt még inkább, hogy 1848 őszéig (eltekintve a Török Birodalomhoz tartozó Szerbiából betört martalóc csapatokkal vívott elhárító harcoktól) az országban állomásozó irdatlan császári-királyi haderő – kisebb atrocitásokat kivéve – nem avatkozott az eseményekbe.

A hadseregről

A Magyar Királyság területén, Erdélyt is ideszámítva, négy főhadparancsnokság alá (Buda-Pest; Nagyszeben; Temesvár; Pétervárad) kerekítve harminc gyalogezred, egy tábori tüzérezred és tizennégy lovasezred (vértesek, ulánusok, dragonyosok, könnyűlovasok, „svalizsérek” és huszárok) tartozott. Noha ezek egy része Itáliában került bevetésre, még mindig roppant erő maradt itthon. Nem szólva az úgynevezett tábornoki várakról, nehéztüzérséggel, műszaki csapatokkal (Komárom, Pétervárad).

A haderő a szó szoros értelmében az uralkodóház tulajdonát képezte; a hivatalos tiszti névsorokban és „sematizmusokban” legelöl mindig a császári ház főhercegei és főhercegnői álltak, a legmagasabb rangú tábornokok fölött!

Minden katona esküt tett, hogy a császárhoz hű marad, a hadseregből való távozása (leszerelés, nyugdíjazás) után is.

Ilyen hadsereggel pillanatok alatt „el lehetett volna intézni” bármiféle forradalmi megmozdulást.

Az uralkodó azonban, miután május hónapban kinevezte magyar hadügyminiszterét, őt széles körű hatáskörrel ruházta fel: „Ezentúl minden kiadandó parancsot és rendeletet Ön [tudniillik a hazánkban állomásozó cs. kir. Csapat valamennyi parancsnoka!] magyar minisztériumom útján vegyen, s ugyancsak ahhoz intézendő minden jelentés. Ez a törvény a katonai végvidékre is kiterjed. Ferdinánd.”

Mi több, a csapatok esküt tettek az alkotmányra!

A május–júniusban szervezett honvéd zászlóaljak is a bécsi haditanács, illetve hadügyminisztérium hivatalos tudtával, sőt támogatásával alakultak, az osztrák „Landwehr” zászlóaljak mintájára. A bécsi hivatalos közlöny minden számában rendszeresen közölte a honvéd zászlóaljakhoz vezényelt, áthelyezett cs. kir. tisztek névsorát.

A hadügyminiszterről

Mindez – többek között – azért is ment zökkenésmentesen, mert az uralkodó feltétlenül megbízott Mészáros Lázárban. Mészáros 1848 tavaszán az Észak-Itáliában állomásozó 5. huszárezred parancsnokaként, Radetzky tábornagy alárendeltségében május elején vette kézhez Ferdinánd hozzá intézett leiratát és ezredesből vezérőrnaggyá történt kinevezését.

Mészárost ismerték a hadseregben, főleg mint jeles szervezőt. Magyarországon pedig már 1844 decemberében Széchenyi István, Vörösmarty Mihály, Fáy András, Toldy Ferenc és Eötvös József ajánló aláírásával vették fel a Tudós Társaságba. Székfoglaló előadását – melynek kéziratát a MTA könyvtárában találtam meg, és ismertettem a Hadtörténelmi Közlemények 1978. 4. számában – egy korszerű hadsereg szervezése kérdésének szentelte. Széles körű tájékozottsággal, átlagon felüli és nem csupán szakmai műveltséggel fejti ki ma is érvényes, akkor szinte hallatlanul modern elképzeléseit. (Például: a katonát szolgálati ideje alatt tanítani és képezni kell.) Az általa előterjesztett 1848. augusztusi honvédelmi törvény nagyrészt e négy évvel korábbi székfoglaló előadásának a lényege.

A Ludovika Akadémiát, mint Mészáros nevezte: a hadi főtanodát is ő szervezte meg, egyetemi tanárokat, neves tudósokat bízva meg az oktatással. (Petzelt József, Brassai Sámuel...) A képviselőház 1848. december 9-én vitatta meg a hadi főtanoda szervezését és költségvetését. 1849. január 7-re tervezték a megnyitását. Petzelt


József professzor még el tudta mondani megnyitó beszédét, mely Mészáros székfoglalójának szövegére emlékeztet: „A had többé nem csupán nyers összeütközése a legvadabb szenvedélyek izzó tüzében acélozott erőknek, nem egyszerű öldöklés és gyilkolás, nem ezerszerezett magánharc, ököl-ököl ellen, homlok-homlok ellen. A had jelenleg a legnehezebb politico-mechanikai számfeladat.”

Mészáros Lázár oly fontosnak tartotta azt, hogy ő szervezte meg a hadi főtanodát, hogy emlékiratában így fogalmazott: „...én ezen eszmével akarok a történetben élni, s ha valaki idézvén s megemlítvén nevemet, a forradalom alatti működésemet ezzel össze nem köti, a többi egy füttyöt sem érvén, azt a feledékenységnek bízvást átengedheti.”

Ehhez képest a mai napig nem neveztek el hadi főtanodát (vagyis egyetemi szintű katonai oktatóintézményt) Mészáros Lázárról.

Pákozd

De térjünk vissza az 1848 tavaszán és nyarán a roppant cs. kir haderő mondhatni tétlen mozdulatlanságára. Illetve arra, hogy amikor viszont mozdulni kellett, a német vezényleti nyelvű, csöppet sem forradalmi, nem magyar nemzeti érzületű tisztikar habozás nélkül felvette a harcot a Délvidéken, később a Dunántúlon. Ha csak a honvéd zászlóaljak és a nemzetőr alakulatok harcoltak volna, már 1848 nyarán összeomlik a honvédelem.

Mészáros tekintélyével el tudta érni, hogy parancsára az általa mozgósított cs. kir. alakulatok fegyelmezetten szálltak harcba, és ugyanilyen fegyelmezett nyugalommal nézték a politikai átalakulást.

Köztudott, hogy Pákozdnál cs. kir. csapatok szálltak szembe Jelačić katonáival. Móga János cs. kir. altábornagy vezényletével: Franz Holtsche vezérőrnagy, dandárparancsnok, Joseph von Milpöckh ezredes, 60. gyalogezred, a 2. (Kiss Ernő cs. kir. ezredes) és a 4. (Schweidel József őrnagy) huszárezred, a budai gránátos zászlóalj Johann Weissl von Ehrentreu vezényletével, továbbá a cseh és morva sorozású 5. tábori tüzérezred két ütege. A Mógához beosztott honvédséget mindössze két zászlóalj (Lázár György és Carl Zinnern von Burgthal őrnagyok) képviselte, a nemzetőrséget szintén két zászlóalj (Ivánka Imre őrnagy, Perezel Móric ezredes).

Képzeljük el a kínos látványt, amikor Jelačić katonái előtt feltűnt a magyar függetlenség, alkotmány és a főváros védelmére kivezényelt sereg, ugyanabban a cs. kir. egyenruhában, mint amilyen az övék volt...

„Most látom, hogy a cs. kir. hadsereggel állunk szemben, mely a magyar nemzetet védelmezi” – mondta Jelačićnak Kempen tábornok, és kijelentette, hogy ilyen körülmények között nem harcol, nem hajlandó cs. kir. katonákra lövetni.

Érthető, hogy a pákozdi ütközet valójában nem is bontakozott ki csatává.

Magyar részről hét halott maradt a csatatéren, a császáriak részéről mintegy negyven. Jelačić elvonult.

Mindez annak eredménye, hogy a magyar hadügyminiszter és törzse érvényesíteni tudta az uralkodótól kapott felhatalmazását.

Pákozdnál még nem egy forradalmi sereg gyűlt össze, hanem a magyar alkotmányt külső betolakodók ellen védeni kész, az uralkodót államfőnek elismerő hivatásos sorkatonaság teljesítette a kapott parancsot.

Figyelemre méltó, hogy Ferdinánd még október második felében, tehát a bécsi forradalom után is, aláírt Mészáros által hozzá intézett ügyiratokat!

A trónfosztás

Félreértések elkerülése végett tisztázandó, hogy Mészáros nem volt hadvezér, nem is tekintette magát annak; ő hadseregszervező volt, s annak kiváló.

Együtt tudta tartani a hivatásos hadsereg tisztikarának nagy részét, jól szervezte meg a kiképzést, és azzal, hogy törzskarával – Vetter Antal, Korponay János – a nehezen mozgatható ezredkötelékek helyett zászlóaljkötelékeket szervezett, ily módon mozgékonnyá téve a csapatokat, új hadviselési módokat tett lehetővé. Ezekről Világos után csaknem egy évtizeddel a svájci hadtörténet (Friedrich Wilhelm Rüstow dandártábornok tollából) a legnagyobb elismeréssel szól.


A hazánkban állomásoztatott cs. kir. tisztikar akkor került lelkiismereti válságba, amikor 1849 áprilisában a debreceni kormány, illetve nemzetgyűlés kimondta a Habsburg-uralkodóház trónfosztását. Addig az volt álláspontjuk, hogy az uralkodó, akire esküt tettek, él, magyar királyként nem mondott le alkotmányos körülmények között (különben sem mondott le soha magyar király a történelem folyamán) következésképp a magát uralkodónak tekintő Ferenc József nem törvényes király, meg sincs koronázva. Sokan 1849 áprilisában ki is váltak a magyar szolgálatból.

Mészáros és a többiek – elég az aradi vértanúkra gondolni, akik kivétel nélkül cs. kir. tisztek voltak – azonban tovább is kitartottak a magyar függetlenség ügye mellett.

2. Képek


tankonyvtar.hu · web viewaztán, amikor szeptember elején a magyar kormány honvédségi...

Documents