· web viewez az archaikus jelleg, amely valószínűleg a baltiak földrajzi elzártságának,...

História 1998-04

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1998-04Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. A balti poroszok ...................................................................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 5


1. A balti poroszokBOJTÁR Endre

Államok, nemzetek – nemzettudat

A baltiak történelméről dióhéjban

A „balti” szónak négyféle, néha szinte szétválaszthatatlan jelentése alakult ki: földrajzi értelemben a Balti-tenger partján lakót, baltikumit jelent, politikai értelemben a három balti állam: Észtország, Lettország és Litvánia polgárát, nyelvi–nyelvészeti (filológiai) értelemben csak a letteket és a litvánokat, valamint több kihalt–asszimilálódott nyelv-nyelvjárás egykori beszélőjét. Ezek közül a néhány írásos emlékkel is rendelkező porosz a legjelentősebb, míg a többi: a jatving, a kurs, a sel, a zemgal ma már csak ún. toponomasztikai nyelvként van jelen: vagyis csupán hely- és személynevekben maradt fenn. A „balti” szó – végül – etnikai értelemben alkalmanként váltakozva, a kontextustól függően e három jelentés valamelyikét veszi fel.

A baltiak történelmük során – legalábbis a belátható idő, a középkor óta – persze nem a filológiai osztályozást követték: az indoeurópai lettek sorsa a finnugor észtekével volt közös, míg a litvánok más történelmi utat jártak. A lettek és főként az észtek sorolhatók Észak-Európához is, Litvánia viszont mindig Közép- és Kelet-Európa között volt. (Anekdotaszámba megy, hogy az USA-ban megjelent 38 kötetes, impozáns Litván enciklopédia földrajzi érvet hoz fel a Közép-Európához tartozás megtámogatására, mivel Vilnius a Pyreneusok–Ural-, illetve a Stockholm–Athén-tengelyek metszéspontján fekszik, ott van Európa közepe.)

I. Baltiak

Közös balti történelem

A balti nyelvek az indoeurópai nyelvcsalád külön ágát alkotják. Sajátságuk az, hogy az élő indoeurópai nyelvek közül a legarchaikusabbak. Különösen a litván, amely a laikus számára latin végződésekkel ellátott szláv nyelvnek tűnik.

A legarchaikusabb viszont a szanszkrithoz hasonló rendszerű porosz volt, amelyből azonban csak töredékek maradtak fenn, teljes ragozási paradigma egy sem, s mindössze kb. 2300 szó. Ez az archaikus jelleg, amely valószínűleg a baltiak földrajzi elzártságának, idegen nyelvi hatásoktól mentes fejlődésének a következménye, minden kétségen kívül azt bizonyítja, hogy a baltiak egykor együtt voltak az indoeurópai őshazában az árják, latinok, görögök, szlávok, germánok stb. őseivel. Hogy ez az őshaza hol volt – Európában? Ázsiában? –, s hogy ez az indoeurópai egység mennyi ideig tartott, és mikor bomlott fel, arról a legváltozatosabb elméletek vannak forgalomban. Az indoeurópai közösségből kivált baltiak ezután egy ideig együtt éltek (ismét csak vitatott, hogy meddig és hol), majd ebből a közös balti törzsből kiváltak a nyugat-baltiak, a poroszok ősei, s csak a kelet-baltiak, a lettek–litvánok ősei maradtak együtt.

Nyugat- és keletbaltiak

A nyugatbaltiak ősei kb. Kr. e. 1000, mások szerint 500 körül hagyták ott a keletbaltiakat, s akkortól külön éltek, még érintkezés sem volt közöttük. Csak a Kr. u. I. évezred végén, fordulóján találkozhattak volna újra, ha a poroszok kivételével nem irtják ki – asszimilálják őket már e lehetséges találkozás előtt. A megmaradt poroszok első biztos említése a forrásokban a 9. század végéről származik, akkortól biztosan ott laktak Königsberg (a mai Kalinyingrád) környékén és az attól délre eső területeken.

A keletbaltiak, a lettek–litvánok ősei kb. a 6–7. századtól kezdték elfoglalni mai területeiket, s a két nyelv kettéválása kb. a 9. századra tehető. Fontos leszögezni, hogy a nyugat- és keletbalti törzsek nem egyesültek soha többé újra közös baltivá, csupán egymás szomszédságában éltek, s történelmük külön útra fordult. Közös balti történelem tehát utoljára Kr. e. 1000–500 körül volt.

II. „Államok”

Poroszok, Poroszország

Porosz tudat soha nem alakult ki. A „porosz”, der Preusse már a 14. századtól kezdve egyre inkább Prussland, Preussen németül beszélő lakóit jelentette, akik között németek, lengyelek s egyre fogyó számban balti poroszok


is voltak, de kizárólag csak parasztok. A 16. században, amikor Lengyelország és az Ordenstaat, a német lovagrendi állam vetélkedése úgy oldódott meg, hogy a Porosz Hercegség a világ első lutheránus államává alakult, az új állam a protestantizmus szellemében szorgalmazta, hogy a megmaradt poroszok anyanyelvükön hallják az igét. Ezért a német papoknak lefordították poroszra, és három kiadásban kinyomtatták Luther Katekizmusát. Ez, valamint két kéziratos német–porosz kis szószedet képezi a porosz írásbeliséget. Ez természetesen nem akadályozhatta meg a poroszok eltűnését, ami kb. a 17. század végére be is következett.

Egykori lakhelyük ma komoly nemzetközi problémát jelent. A középkori háborúk, majd a 18. század eleji szörnyű járványok nyomán elnéptelenedett területre nemcsak német telepesek érkeztek, hanem lengyelek, litvánok és lettek is, összekeveredvén a megmaradt poroszokkal. A 16. századtól Kis-Litvániának is nevezett Kelet-Poroszország Németországhoz tartozott, amelytől azonban az első világháború után lengyel terület választotta el, ezért támasztottak igényt a nácik a hírhedt danzigi (gdanski) folyosóra. Kelet-Poroszországot a második világháború után két részre osztották. Délen egy sávot Lengyelország kapott belőle. Északi felét azonban nem Litvániához csatolták – amint még 1946-ban is tervezték, s amint az Klaipedával és vidékével, a Memellanddal történt –, pedig sokak szerint ez lett volna méltányos. Ám Sztálin az 1945. júliusi potsdami konferencián azzal érvelt, hogy egyrészt az oroszok oly sokat szenvedtek, hogy most kárpótlásul feltétlenül kapniuk kell valamekkora német földet, másrészt a Szovjetuniónak szüksége van Königsberg jégmentes kikötőjére. Roosevelt és Churchill nem tették szóvá, hogy a Szovjetuniónak már van három ilyen kikötője – Ventspils, Liepaja és Klaipeda –, hanem ezt is ráhagyták a generalisszimuszra, azzal a megszorítással, hogy véglegesen majd a békekonferencia rendezi a kérdést. Amit persze többé soha, semmiféle fórum nem tárgyalt. Königsberget, ezt a békés kereskedelmi kikötőt és egyetemi várost, Kant városát haditengerészeti támaszponttá alakították. A háborúban letarolt területről deportálták a megmaradt németeket, litvánokat és letteket, s helyükre oroszokat telepítettek. A Szovjetunió megszűnése utáni újabb probléma, hogy miként lehet a közel egy millió orosz által lakott terület és az orosz anyaország között az összeköttetést fenntartani. Esetleg egy másik, ezúttal Litvánián és Fehéroroszországon át léte-sített korridor segítségével?

A lett „nemzet” és „Lettország”

A mai Lettország és Észtország területét egy másik, tűzzel-vassal térítő német lovagrend, a Kardforgatók (később Livóniaira átkeresztelt) Rendje hódította meg. A különböző livóniai törzsekből (lett, latgal, kurs, zemgal, sel, a területnek nevet adó finnségi lív) német uralom alatt, a Livóniai Konföderációnak nevezett német állam keretei között csiszolódott össze a lett nép, de csak a 17. századra. Magát a „lett” (latvis) szót is ekkor alkották meg, mégpedig azért, hogy megkülönböztessék a lettül beszélőket a többi livóniaitól, akiket a németek mind egységesen Undeutschnak, „nem német”-nek hívtak, egészen a 20. századig. A lett népelnevezésnél is később, a 19. század legvégén született meg az ország, Lett-ország, Latvija fogalma.

A Livóniai Konföderáció 1561-ig állt fenn. A 16. század végén, az ún. livóniai háború során (amit a Livóniai Lovag-rend elvesztett, s emiatt végleg meg is szűnt) aztán a reformáció–ellenreformáció, majd a pusztító orosz betörések, a lengyel–litván és a svéd közbeavatkozások után a terület átrendeződött: északi részéből a (svéd, majd 1721-től orosz fennhatóság alatt álló) Észt Hercegség lett, déli és nyugati részéből, Zemgaléből és Kursföldből Kurzemei és Zemgalei Hercegség. A fennmaradó középső területeknél – a mai Észtország déli része, a lettországi Vidzeme és Latgale – maradt a Livónia elnevezés, hivatalosan azonban Ducatus Transdunensisnek, Daugaván Túli Hercegségnek hívták. Az egész területre addig használt Livónia megjelölést ekkortól kezdi felváltani a keleti-tengeri tartományok (Ostseelande) hármassága: Livland, Estland, Kurland.

A lettek, akárcsak a poroszok, német uraik példáját követve a 16. században áttértek a lutheranizmusra. Kivételt képezett a keleti terület, Latgale (lengyelül Inflanty), amely a 16. század végétől a lengyel–litván állam hűbérese volt, s tulajdonképpen csak 1918-ban egyesült újra a többi lett területtel, s amelynek lakói katolikusok, illetve orthodoxok voltak.

A német nemesi uralom nem változott meg akkor sem, amikor I. Péter cár 1710-ben az Orosz Birodalomhoz csatolta a csapatai által hihetetlenül kirabolt–feldúlt Livóniát, s akkor sem, amikor 1795-től az összes lett terület az oroszok kezére került. Az oroszosítás gőzerővel csak 1864 után indult be. Ilyen körülmények mellett, két tűz: a németek és az oroszok között indult útjára a lett nemzeti újjászületési mozgalom, amelynek minimális – és egészen 1917-ig maximális – célja az volt, hogy a lettek által lakott terület valamiféle autonómiát kapjon a birodalmon belül. Az azonban, hogy Észtországgal és Litvániával egyetemben 1918-ban megalakult a független, önálló Lettország, a nemzetközi helyzet szerencsés alakulásának köszönhető, annak, hogy a világháborúban kivérzett és a forradalmak zűrzavarába hullt Németország és Oroszország között támadt hatalmi űrbe – vagy inkább keskeny résbe – a baltiak be tudták tenni a lábukat. De azért igaz, hogy a három balti állam többé-kevésbé nem kívánt gyermekként jött a világra. Sorsuk ettől kezdve azonos volt: alig 20 évnyi függetlenség, majd 1940–1941-től az első szovjet, 1941-től 1944-ig német, s 1944-től a második szovjet megszállás, a


szocializmus, amely a függetlenség 1990-es visszanyeréséig tartott.

A litván állam

A litvánokat 1009-ben említik először. Ezt követően két évszázad folyamán a balti törzsek, illetve népek közül egyedül nekik sikerült államot alapítaniuk.

Ez talán annak köszönhető, hogy hatalmi vákuum alakult ki: mind a lengyel, mind a keleti szláv állam egymással marakodó kisebb fejedelemségekre, városállamokra esett szét, s így, állandó harcok között – miközben egy-két évenként jöttek létre újabb és újabb szövetségek németek és szlávok, németek és litvánok, litvánok és szlávok, s nem utolsósorban litvánok és litvánok között, mindenki mindenki ellen – alakult ki az állam. A 13. század közepén Mindaugas felvette a nagyfejedelem címét, s hogy leghatalmasabb ellenfelét, a lovagrendet leszerelje, megkeresztelkedett, majd 1254-ben pápai koronával királlyá koronáztatta magát. Királysága pünkösdinek bizonyult, mert a politikai helyzet úgy hozta, hogy néhány évvel később visszavedlett pogánnyá. A kereszténység felvétele – több mint 120 évvel – elodázódott. Litvánia közben meghódította a keleti szláv fejedelemségeket, és Európa legnagyobb, soknemzetiségű birodalmává vált. A kereszténységet 1387-ben vették fel. Ezúttal lengyel kézből. Cserébe uralkodót adtak a lengyeleknek: Jagellót (litvánul Jogaila), akinek dinasztiája azután közel kétszáz évig uralkodott a személyével összefűzött Lengyelországban és a Litván Nagyfejedelemségben. A két ország – 1569-ben a lublini unióban formálisan is egyesült, s a két nemzet köztársasága, a lengyel–litván Rzeczpospolita, Respublica egészen 1795-ig állt fenn. Ekkor következett be harmadszori felosztása. A litván területek Oroszországnak jutottak, s innen már ugyanaz a mese, mint a lettek esetében: orosz uralom, önállóság, szovjet, majd német, majd ismét szovjet megszállás. Ez utóbbi ellen a litvánok 1945 és 1948 között szabályos partizán-háborút folytattak.

III. Nemzeti tudat

A lett nemzet

A lett nemzeti tudat fejlődése világos: mivel őket a kereszténység felvételével egy időben igázta le a lovagrend, soha nem lehettek államalkotó tényező, s lett nyelvű kultúra is csak rendkívül későn alakulhatott ki. Az első lett nyelvű szövegek a 16. századból származnak, német papok művei, s egészen a 19. század második feléig majdnem kizárólag német szerzők írtak lettül, illetve fordítottak lettre. Így például a Biblia lett fordítását is egy német pap végezte el, s ugyancsak egy, a 18. század végén működött német papot tartanak a lett irodalom megalapítójának. Maguk a lettek számára valószínűleg csak akkor kezdett tudatosulni saját lett mivoltuk, amikor megindult a lett parasztok elemi iskolai oktatása, vagyis amikor tömegesen írásbelivé vált a nyelv, ami lehetővé tette a „mi” és az „ők” megkülönböztetését.

A litván nemzet

A litvánok esete bonyolultabb, noha a végeredmény ugyanaz, mint a letteknél. Saját nyelvű írásos kultúrán alapuló litván tudat náluk a kereszténység kétszeri és késői felvétele miatt nem alakult ki. A kereszténység felvétele Mindaugas idejében, a 13. század közepén talán még idejében történt volna. Elszalasztván az utolsó, vagy talán az utolsó utáni pillanatot, később már az egyre nagyobb területekre kiterjedő és többségében nem litván, de már keresztény lakosságú birodalmat nem kormányozhatták a fejletlenebb kultúrájú litvánok. Nem arról van szó, hogy a pogány kultúra önmagában értéktelenebb, mint a keresztény. A pogánynak azonban volt egy döntő hátránya: szóbeli volt, mivel a törzsi társadalom szervezettsége nem igényelte az írásbeliséget. A saját nyelvű írásos kultúrán természetesen nem a litvánt értem, hanem valamilyen nyelvűt, akármilyent, amivel a kultúrateremtő vezető réteg azonosulni tudott volna. (A 12. századi Nyugaton is majdnem mindent latinul írtak – az angol parlamentben a király 1399-ben szólalt meg először angolul –, ám a latin azonosult magával az írással–olvasással. A littera szó ezért jelenthette a latin nyelvet, s csak aki latinul írni és olvasni tudott, az tudhatta alkalmanként a népnyelvek szavait, mondatait, verssorait is feljegyezni.) Ha Mindaugas mégoly késői megkeresztelkedése tartósnak bizonyult volna, akkor valószínűleg a litván kultúra is hasonlóan fejlődik, mint a francia, a cseh, a lengyel, a magyar stb.: a latin árnyékában lassan megszülettek volna a litván nyelvű írásbeliség első darabjai is. Nem így történt. A latin kereszténység másodszori, végleges felvételekor Litvánia már egy olyan soknemzetiségű birodalom volt, amelynek 9 millió lakosából 8 millió ortodox vallású szláv volt, saját írásbeliséggel, s ez a nyelv vált Litvánia hivatalos nyelvévé. Ez a nyelv az egyházi szláv fehérorosz változata volt. A Litva főnévből, ami a keleti szláv krónikában Litvániát és lakóját egyaránt jelentette, a 14. század elején lett melléknév, litovszkoj, de ez nem litvánt, hanem litvániait jelentett. A „litván ember mint litvánul beszélő” felolvadt a „litvániai”, a „Litván Nagyfejedelemség lakója” fogalmában. A Litván Nagyfejedelemség lakóit – legyenek akár litvánok, akár fehéroroszok, akár ukránok – a kívülállók litvánnak mondták, s nyelvüket litván nyelvnek.


A litván–lengyel unió után (1569), illetve evvel párhuzamosan a keleti szláv területek egyre inkább Moszkva köré tömörültek, a keleti szláv dialektus használata tökéletesen értelmetlenné vált. Szerepét át is vette a lengyel, s az vált az egyre jobban ellengyelesedő litván nemesség, s így az írásbeliség nyelvévé. A litván nyelvű írásbeliség ezért ugyanúgy a 16. században született, mint a lett, s a litván tudat igazi kezdeteiről ugyanúgy csak a 18. század végétől beszélhetünk, akkortól, mikor megkezdődött a litván parasztok iskolába járása, írni-olvasni tanulása, s ezáltal valami pozitív tartalmú összetartozás-érzés kialakulása.

Összefoglalva az eddig elmondottakat arra a kérdésre, hogy a baltiak hogyan léptek az európai történelem színpadára, azt lehet válaszolni, hogy egyfelől nagyon különbözően: a poroszok a puszta nevüket hagyták ott, mintegy a későbbi német díszlet felirataként, a lettek tulajdonképpen a 20. századig néma statiszta szerepre voltak kárhoztatva, s egyedül a litvánoknak jutott komoly szerep, a 13. század végétől több mint 200 éven át egyenesen főszerep (de írásbeliségük kései kialakulása miatt ekkor is mindig mások, idegenek mondták helyettük a szöveget). Ez a szerep azután 1569, majd 1795 után egyre zsugorodott, egészen a lettekével megegyező statisztálásig. Másfelől épp akkor, mikor a 19. század végén, a 20. század elején kezdett kialakulni a lett és litván politikai nemzet, akkor már szinte semmi különbség nem volt ilyen szempontból közöttük. A nemzeti tudat igazi megteremtésére csak 1918 után, majd a szovjet rendszer nehéz körülményei között 1944 után, s végül 1989–90 után kerülhetett sor.

A nemzeti tudat megteremtése mindig azt jelenti: történelmi folyamatosságot teremteni. Hiszen a legtágabb értelemben vett etnikai érzés nem más, mint egy folyamathoz való tartozás érzése. A baltiaknak egyetlen olyan tudatforma állt a rendelkezésükre, amely vitathatatlanul folytonos volt: az archaikus nyelv. (Emiatt a szovjet rendszer idején magában a puszta tényben, hogy valaki baltista, volt valami „ellenzéki”. A hetvenes években a vilniusi pedagógiai főiskola prorektora azért jelentette fel egyik nyelvtörténész docensét, mert az utóbbi azt tanította, hogy a szóvégi indoeurópai „-s” az oroszban lekopott, míg a litvánban megmaradt – például orosz szün = fia valakinek, balti sunus –, s ilyen szegényedés a nagy orosz nyelvvel nem történhetett meg, még 3– ezer évvel ezelőtt sem.)

IV. Folklór és mitológia

A nyelv folytonossága azonban nem elegendő a nemzeti tudat megteremtéséhez. Vajon az egykori közös balti nyelv elég szilárd kötőanyag-e ahhoz, hogy több ezer évig fenntartsa a többi tudatforma egységét még akkor is, amikor e tudatformák közössége rég felbomlott? Minden nyelvcsaládnak van (és nem csak volt) külön családmitológiája, folklórja?

Létezik finnugor, román, szláv, germán stb. folklór, mitológia? A kérdést kétféleképpen lehet megválaszolni. A történeti módszer hívei, akik a hiteles forrásokra támaszkodnak, nemmel felelnek. A lett és a litván folklór – több százezer lírai dal, daina –, amelyet a 19. században kezdtek nagyobb számban lejegyezni, semmiféle információt nem tartalmaz a balti őstörténetről. A mitológiával hasonló a helyzet. A mitológia szó jelentése kettős: jelenti egyrészt a mítoszok összességét, másrészt azt, amit a mítoszokról gondoltak–írtak. Az első értelemben véve a balti mitológia alig valami: egyetlen hiteles pogány isten, a litván Perkunas (lett Perkons), a pogány kultuszra vonatkozó néhány szó, s egyetlen orosz nyelvű litván mitológiai történet. A második értelemben viszont a mitológusok műveiből nyüzsgő balti Olimposz tárul a szemünk elé. Például a Mitológiai enciklopédia c. impozáns lexikon a kisebb mitológiai szereplőket nem számítva 7 közös balti mellett 5 lett, 13 litván és 18 porosz istennek szentel külön címszót. Körülbelül ugyanezek az istenek szerepelnek az 1994-ben megjelent lett mitológiai lexikonban is.

Az ősi folklór – és mitológia – fabrikálásához mindössze arra van szükség, hogy a nyelv azonosítva legyen a folklórral és a mitológiával. (Az egyik vezető amerikai mito-archeológus, ahogy ő hívta magát, Marija Gimbutas szerint a népdalokban megőrződött mítoszok egyes elemei 6000 évre mennek vissza.) Bizonyítékként felhasználnak mindent, készpénznek véve mindazt, amit a 15–16. századi lengyel katolicizmus, a német protestantizmus és a szláv ortodoxia közötti küzdelemben a legkülönfélébb ideológiai szándékú krónikások leírtak, de főként, amit a 19. századi romantikusok kitaláltak. A baj csak az, hogy ezek a mitológusok mind idegenek voltak, például a lengyel Jan Dlugosz, vagy a német Aeneas Sylvio Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa a 15. században, vagy a 16. század végéről származó legteljesebb litván krónika szerzője, a lengyel Maciej Stryjkowski, vagy a 18. század végi német pap, idős Stender, aki a lett mitológiát megteremtette a semmiből, vagy a lengyel Teodor Narbutt, aki kilenckötetes művének, A litván nemzet ősi története, teljes első kötetét a balti mitológiának szentelte, nem tudtak baltiul, s a görög és római mitológiából lefordított neveket eltorzították, kicsavarták. Még ez volt a jobbik eset, mert gyakran egyszerűen saját fantáziájukból merítve hamisítottak. Ennek a hatalmassá duzzadt anyagnak a kritikátlan elfogadása következtében a 20. századi lett és litván nemzeti tudat hihetetlen mértékben átitatódott folklórral és mitológiával. Nemcsak a könyvek hemzsegnek a mitológiai alakoktól, hanem a mindennapi élet is, az utca-elnevezésektől kezdve a fogyasztási cikkek nevéig. Ennek


következtében a történelmi folytonosság furcsa módon valósul meg. Míg a folytonosság a német történelemben az ókor és a középkor között kérdéses, a közép-európai kis népeknél a középkori nemzeti tudat és a modern nemzeti tudat folytonossága kérdéses, a baltiaknál a modern nemzettudat tudat mintha egyenesen az őstörténethez kapcsolódna. A mai lett és litván szellemi életnek ettől van valami konzervatív, áporodott jellege, mintha minden pillanatban vissza akarnák forgatni a történelem közmondásos kerekét.

V. A szovjetellenesség öröksége

A balti nemzettudat átmitologizáltságának az egyik oka tehát az, hogy a hagyomány, a folytonosság megteremtéséhez nem állt/áll rendelkezésükre más anyag, mint az archaikus nyelv, és az evvel azonossá, egyenlővé tett mitológia. A másik ok az, hogy a 20. századi modernizációt letteknél, de főként a litvánoknál a szovjet rendszer hajtotta végre. Miközben a bolsevikok modernizálták az anyagi életet, a kultúrát teremtő értelmiséget a konzervativizmus felé taszították. A modern egyet jelentett a szovjettel, s a hazafiak szemében – s minden becsületes ember hazafi volt – az agrártársadalom valami ideálnak tűnt. A hatvanas évek végén–hetvenes évek elején létező litván ellenzék szovjetellenessége, nemzeti jellege három irányzatban fejeződött ki. Az elsőt, a liberális-kozmopolitát Tomas Venclova, egy Litvániából 1976-ban kiutasított költő, jelenleg a Yale Egyetem professzora egymaga alkotta. A második a gyenge szellemi színvonalú katolikus egyházhoz kötődött. A harmadik a legjobb értelmiségi erőket is tömörítő, 1969-ben alakult és néhány évig létezett Ramuva Társaság volt. A név egy 14. századi krónikából származik, s egy állítólagos porosz pogány szentély neve volt. A társaság a brezsnyevi pangás idején részben magától megszűnt, részben a rendőrség betiltotta. A ramuvások a pogány múltat próbálták feltámasztani: néprajzi expedíciókat szerveztek, kis népi együtteseket alakítottak, dainákat énekeltek stb.

Érdekesen alakult a társaság sorsa a függetlenség visszanyerése után. A volt tagok addigra már nagyon különböző utakon jártak. Voltak azonban olyanok, akik a maguk politikai céljai érdekében megpróbálták kihasználni a társaság nevét, és egykori – egyébként nagyon zavaros és ködösen megfogalmazott – programját, s igyekeztek magukat pogány egyházként elismertetni, hogy így jussanak anyagi támogatáshoz. A szocialista többségű parlament azonban 1996 augusztusában megtagadta a hivatalos vallásként való bejegyzésüket. Biztosra lehet venni, hogy az azóta alakult új, konzervatív kormánynál és parlamentnél újra fognak próbálkozni. De ha sikerülne is nekik, most már csak másodikak lehetnek, mert 1996 nyarán a lett parlament hivatalos vallásnak ismerte el a soha nem létezett lett pogány vallás egyházát. Amennyire tudom, ez az egyetlen államilag dotált, kereszténység előtti pogány egyház Európában.

2. Képek


· web viewez az archaikus jelleg, amely valószínűleg a baltiak földrajzi elzártságának,...

Documents