Előszó

A „Tarab Füzetek" Tarab Rinpocse tanításait tartalmazzák.Tarab Tulku Rinpocse tibeti Láma, Tarab XI. újjászületése. Rinpocse

megkapta a Lharampa Geshe / Ph.D. fokozatot a Drepung Kolostoregyetemen Tibetben, Lhászában. A koppenhágai Királyi Könyvtár és Egyetem tibeti részlegének vezetője volt. Stanislav Gróffal a hatvanas években elindította a Transzperszonális Pszichológiai Szövetséget. Kifejlesztette az „Egység a kettősségben tibeti pszichológia, pszichoterápia és önfejlesztés" rendszert ésebben négy éves képzést hozott létre Brüsszelben, Münchenben és Stockholmban valamint Tarab Intézeteket alapított Koppenhágában, Párizsban, Brüsszelben, Münchenben, Stockholmban, Helsinkiben, Bécsben, Budapesten, Amsterdamban és Tarab Ling Intézetet Indiában.

Ezt a „Halál kapuja - a teremtés kulcshelyzete" tanítást Rinpocse 1998 decemberében adta a budapesti Tan Kapuja Buddhista Főiskolán.

Köszönet Deák Jánosnak a szerkesztésért.A kiadvány a magyarországi Tarab Intézet belső használatára készült,

amelynek képviselőinél, Vaszi Sándornál és Jakab Katalinnál lehet a tanítások iránt érdeklődni a 06-26-330-805-ös számú telefonon.

A halál kapuja - a teremtés kulcshelyzete

Félelem érzünk amikor a változó anyaggal azonosulunk. A magas tantrákban a halál és újjászületés folyamata a létezés energia gyökeréhez való eljutás módszere. Ezek a módszerek, melyeknek használatát Tarab Tulku elérhetővé teszi számunkra tömör formában, lehetővé teszik a változás és a halál félelmének átalakítását és a sokkal kiegyensúlyozottabb, nyitottabb Öntapasztalást.

4

A HALÁL KAPUJA XI. TARAB TULKU

RINPOCSE 1998 DECEMBERI KURZUSA

"Sok ragyogás és tiszta gyönyörűség Lángoljon fel a feltételekhez kötött létezésben, Mely eredendően teljes, tömörült fényként jelenik meg, Lévény a gyönyörteli egység természetű üresség."

A kurzus teljes címe: "A halál, mint a teremtés kulcshelyzete". Eredetileg ennek a tanításnak "A halál kapuja" volt a címe, ami hasonlít a főiskola nevére. A Rinpocse ezért hozzátette ezt a magyarázó mellékmondatot, hogy pontosítsa a témát.

Rendkívül fontos a személy számára, aki ezt az életet éli, hogy hogyan érez a halál iránt, milyen érzéssel viseltetik iránta. Ha ez az érzés tragikus félelem, elfordulás, vagy olyan érzés, hogy az ellentétben van az élettel, tönkreteszi az életet, akkor az élet minősége megromlik. Az élet minősége függ attól, hogy a halált ne az élet ellentéteként fogjuk föl, hanem olyan eseménynek ami szoros kapcsolatban van vele, visszahat rá. Az életre hatással van, hogyan viszonyulunk a halálhoz. Ha ezzel az életténnyel, ami a halál, jó viszonyban vagyunk, akkor az élet minősége megjavul.

Két módon lehet tekinteni a halálra. Az egyik mód az, hogy most van fény, most van élet, és mikor ez megszűnik nagy sötétség lesz, feketeség és hidegség. Ez a teljes pusztulás képe a halálról. Ettől különbözik a második mód ahogy nézhetjük. Például azt tételezzük, hogy a halál nem a teljes vég, az ember képes ennek a természetét használni az életében. Pontosan azért mert tud róla, ezt a tudást fel tudja használni arra, hogy az életét megjavítsa. Valójában a tibeti hagyomány tantrikus gyakorlatai ezt a tudást használják. A meditációk halállal való kapcsolata állandó a tantrikus gyakorlatokban. Ezt használják arra, hogy a tudat magasabb szintjeit el tudják érni.

A buddhista tanítások szemszögéből nézve a halál természetének leírásában a következő kifejezések vannak: állandótlanság, átmenetiség, a kölcsönösen függő keletkezés. A kölcsönös függő keletkezés törvénye a buddhizmus tanításaiban a halállal kapcsolatban központi téma. Ennek fényében az ok és okozat törvénye nemcsak hosszútávon működik, ahogy általában az ember szemléli, hogy majd valamikor bekövetkezik egy ok és annak a következménye, hanem ez állandó, folytonos, pillanatnyi történés minden lénynek az életében. Mindenben mindig az ok és okozat törvénye szerint folyik az, ami folyik.

A buddhista tanítás szerint a halál állandó jelenlétét lehet megélni a folytonosság formájában, és az ember képes a teremtés egyidejűségét tapasztalni

5

benne. A tibeti buddhizmus meditációiban az ember képes átélni a halál állandó bekövetkezését és az egyidejű újrateremtödés folyamatát. A tapasztalati megélés fontos a meditációban, nem az elméleti átlátás. Ezt a gyakorlat teszi lehetővé. A tantrikus meditációban a tudat tiszta fényének az átélése révén, a halálfélelem megszűnik. A gyakorló képes átlátni azt, ami a jövőben be fog következni a fizikai test pusztulásával, és ettől a félelem csökken. Az átélés lényege ezekben a meditációkban az egyesültség állapota, és a buddhista gyakorlatban rendkívül sok filozófiai elmélet és gyakorlati útmutatás szól arról, hogyan tudja a gyakorló ezt megvalósítani.

Buddhista megközelítésben a halálról, mint az állandótlanság jelenségéről, átmenetiségéről és annak kölcsönösen függő ok-okozati törvényéről kell beszélnünk. Ha a Buddha alaptanítását, a Négy Nemes Igazságot vesszük, akkor rögtön az első az állandótlansággal foglalkozik. Itt a "dukha" szó szerepel, ami a szamszara alapjellemzője, és az állandótlanságát írja le. Ebből alakul ki az a karmikus rendszer ami a buddhizmusban az ok-okozat törvényére alapozódik. Úgy tűnik az egész karmikus rendszert azért találták ki, a buddhizmusban is, hogy az emberekre valamilyen vallási morált tegyenek, ami eldönti nekik, hogy mi jó és nem jó. A buddhizmusban a karma törvényének ilyen szemlélete nem megfelelő, nem így szemléli a buddhizmus a karmát, az ok-okozat törvényét.

Amikor az átmenetiségről, az állandótlan természetről van szó filozófiai tételként, sokaknak úgy tűnhet, hogy ez valami absztrakció az abszolútról, valaki kitalálta, valami elméletet gyártott arról, hogy valójában így is lehet szemlélni a dolgokat. A buddhizmus nem erre épül, azt állítja, hogy \ meg lehet vizsgálni, az emberi lénynek értelme van, okos, megvizsgálja a tényt és rájön, hogy ez így van. Akik tudják ezt állítják, hogy így van, de minden gondolkodó embernek ezt meg kell vizsgálnia, mert akkor képes erre rájönni, hogy a dolgok így vannak. Éppen ezért nem lehet azt állítani, hogy ez valami vallási tétel lenne. Ez a karma törvénye, a kölcsönös függő keletkezés és az állandótlanság, átmenetiség törvénye, ez bárkinek aki rászánja az időt és végiggondolja a megfelelő mód szerint, megtalálja ezt a megfelelő igazságot, főleg ha praxisa, gyakorlata van hozzá. Nem lehet azt mondani, hogy vallásosság kell ahhoz, hogy valaki a karma és állandótlanság törvényeit átlássa, megértse, fölfogja. Ehhez értelmes hozzáállás kell és kitartó vizsgálat. Akár hivő akár nem-hivő valaki, átlátható és tartható tétel ez, és nem aszerint van, hogy valaki állítja neked, hogy így van és te az állítás szerint el kell higgyed, hanem képes lehetsz ennek utánajárni. Ennek a megvizsgálása után, ha ennek alapján gyakorlatot kezd, képes ennek ismeretét állandóvá tenni, és szemléletében állandósul. Valójában a buddhista gyakorlatok ezen szemlélet megvalósításával foglalkoznak. A buddhizmus rendkívül realisztikus és olyan vizsgálatot ajánl amit valóságosan minden ember - aki akarja - végig tud vinni, utána az általa ajánlott gyakorlatot is az emberi lény képes végigcsinálni, úgy hogy a

6

saját belátása szerint cselekszik, nem valami másvalakitől kapott filozófiai tétel vagy vallási tézis alapján. Kétezer éve működik vitálisán és további kétezer évig működhet, vagy tovább. Azt viszont lehet látni a buddhizmus történetében, hogy minden kultúrában, korszakban a gyakorlatok, a tanítók által adott kommentárok, a tanítások módja rendkívül gyorsan változott. Ezt figyelembe kell vegyük, mivel az átmenetiségről szóló tétel nem változott, viszont ahogy a tanítók ezt kifejtették az embereknek az mindig aszerint változott ahogy abban a korban az emberek képesek voltak megérteni és megvalósítani a saját életükben. Ugyanígy nagyon sok gyakorlat vagy átadás visszanézve nagyon furcsának tűnik, mivel mi nyugaton így élünk ahogy élünk. A tanítás módja tehát változik, de bizonyos tételek nem veszhetnek ki és nem is kerülhetnek ki belőle. Ilyen például az állandótlanság törvénye. Az átadás módja és formája mint a különböző divatok, a különböző történelmi korszakok emberi viselkedésmódjai furcsának tűnhetnek. Ugyanígy ha ők látnák azt, ahogy mi élünk és gondolkodunk, az nekik volna különös. Az átadás módja változhat, viszont a valóság mibenlétéről szóló tétel, az állandótlanság nem változik a buddhizmusban.

Annak amit az ember általában lát, vagy az ahogyan él, ahogyan kialakult a szemlélete, ellentmond az állandótlanság, az átmeneti természet és a folytonosság előbb leirt kölcsönös függő keletkezés ok-okozat törvénye szerinti működésének. Mit mutat a mi mindennapi tapasztalatunk? Az, hogy van egy állandóság, vannak dolgok amik tartósak, az ember emlékei szerint is és most is úgy vannak. Lehetnek ezek társadalmiak vagy a saját testével kapcsolatosak. Sok dolog van, amely évekig is megmarad. Aztán amikor hirtelen változások vannak, az ember nem foglalkozik vele, inkább szeretné megtartani azt, ami tovább tart. A folytonosságot egy állandó statikus állapotban, a változást is egy másik statikus állapotba való váltással tapasztalja. Ha képes az ember a gyakorlás során átváltoztatni öntapasztalását, önmagával való viszonyában az áramlás tapasztalása megjelenhet, enyhülés következik be önmagával és ennek következtében a világával is sokkal lágyabb, kellemesebb és jobb érzéssel eltöltő viszonylat alakul ki. Nem kell misztikumot belevinni. Egyszerű belső alanyi váltásról van szó, amelynek alapján az ember életének minősége a javára változik. Ezt az ismeretet lehet használni a pszichoterápiában, ami nem feltétlenül mások gyógyítása, az ember saját viszonylatában terápiaként tudja használni.

Ha megpróbáljuk ezt a másik típusú önátélést, azt jelenti, hogy önmagunk létezését áramlásként, állandó mozgásként fogjuk fel. Nézzünk rá az életünkre ahogy elkezdődött, gyermekkorunkon keresztül, látni való, hogy pillanatról pillanatra változott az ember. Ilyen távlatból már lehet látni, hogy milyen hatalmas változások voltak, lehet látni a változások fordulatait, és ha ezt egészen kis léptékre változtatjuk, akkor a minden pillanatban működő változás törvényét képes az ember átlátni. Megtapasztalni nem olyan egyszerű. Nem egyszerű úgy látni egy

7

helyzetet, hogy annak nem egy kiemelt és szilárdított oldalát fogja föl az ember, hanem az összes oldalát, az összes ott működő energiát amely a legkülönbözőbb mozgásokat végzi és hozza létre. Ennek a tapasztalásnak a kibontása, nem azt jelenti, hogy valami pluszt tapasztalsz, ami nincs ott, hanem azt tapasztalod ami ott van, de nemcsak egy aspektusát, egy oldalát ahogy most csináljuk, hanem minden oldalról egyszerre. Ha az ember ezt tapasztalja, érzi ahogy sejtek mozognak, a tudat állandóan mozog, és az energia állandó működésben van. Megéli azt, hogy létezés ezen kívül nincs. A létezés ezzel jár, nincs létezés ha ez nincs.

A tibeti hagyományban a hetedik században Dharmakirti irata alapján a prámana filozófia és buddhista logika szövegében van egy leírás a zenéről. A zene a példa arra, hogy hogyan lehet tapasztalat szinten átlátni valaminek az állandótlanságát. A zenedarabhoz leírták a kottát, emberek megcsinálták a zeneszerszámokat, kézbe veszik, különböző formákban mozognak ahhoz, hogy létrejöjjön a zenedarab. Ez jó hasonlat az állandótlanságra. A mozgás megszólaltatja a hangot. A hang ahogy elhangzik, megszólal, következik a másik hang, de az elsőnek el kell tűnnie, hangzania ahhoz, hogy a második érvényesüljön, stb.. Ennek a példának a révén próbáljuk szemlélni az ok és okozat törvényét, a folytonos áramlás törvényét és azt, hogy hogyan van az, hogy valami megjelenik és a megszűnésével helyet ad a következőnek.

Mindezek átlátásának az a legfontosabb következménye, hogy a jelen pillanat létezéséhez természetes módon viszonyuljon az ember. Az a beidegződés van az embernél, hogy ha jól működik valami, meg akarja tartani. Például ha jól eszik vagy jó a környezet, abban a pillanatban beindul az állandósítására való törekvés. Mentális képzetet alkot róla, majd a dologot úgy akarja megőrizni. Azonnal felkel a félelem is, fél hogy el fogja veszíteni, és nem fogja tudni újra megszerezni. Ebben a pillanatban érzet szinten az elvesztéstől való félelem és a megszerzés iránti igyekezet foglalja el a tudatot. Ez a tudati elfoglaltság kizárja, hogy a pillanat, a helyzet adományát megkaphassa. Mi történik akkor, ha képes a helyzettel való egységben lét átélését biztosítani önmaga számára? Akkor olyan érzése lesz az embernek, mint annak a szomjasnak, aki végre kap egy kis vizet, és érzi a jó érzést ahogy lemegy a torkán, és érzi azt, hogy megkapja, amiért szomjasan odament. A tudatban megelégedettség érzés kel fel. A megelégedettség jó érzéssel jár, valójában nem a helyzettől, hanem ettől a hozzáállástól függő jóérzéssel jár. Meg kell próbálnunk lemondani erről a képzetfagyasztási tudati hozzáállásáról. Például jó helyzetbe kerülvén ne rögzítsük a helyzetről kialakított képzetet, és aztán tekintet nélkül arra, hogyan változik a valóság körülöttünk, a képzet védelmével foglalkozzunk. A lény próbálja a szomját oltani, de mivel nem tudja hogyan, szomjas marad. Ez nem jár jó érzéssel és a tudatban elégedetlenséget halmoz föl.

A kölcsönös függő keletkezés és az ok-okozat működésének folytonos tapasztalását, sok szinten meg lehet élni. Első fokú, durvább szinten tapasztaljuk

8

azt, amikor a gyerekkorból a tinédzser korszakba kerülünk. Érzet szinten járjunk utána. Próbáljuk látni azt, mennyire törekszünk arra, hogy egy meglévő állapotot kinyújtsuk és minden módon megpróbáljuk megvédeni, folytonosan aggódva, hogy a dolog nem tartható. Érdemes ezen enyhítenünk, és akkor a mindennapi életben a közönséges szinten az élettel kapcsolatos jóérzés nő. Belső vizsgálódással képesek vagyunk megcsinálni.

Ahogy az előbb visszatekintve megnéztük az életünket, most a jövőbe tekintünk. Fontos megnézzük mennyire nem akarunk megöregedni. A jövőbe tekintés azzal jár mindenkinél, hogy öregebb korára lát rá. Az öregedés alól senki nem kivétel, és különösen Nyugaton igen változatosan fordulnak el tőle az emberek. Nem akar szembenézni az ember azzal, amiben benne van, nem mozog együtt vele, ellenében akar mozogni, ami persze nem sikerül, és sok bajt halmoz föl. Ha elutasítjuk azt, ami bennünk van, rendkívül erős ellentmondás a létmódban. Képtelen az ember önmagát öregedő lényként látni. Ez nehézségeket okoz, és ez Nyugaton kulturális jelenség. Nem akar előre menni, hanem megpróbál visszafelé fordulni. Ez egy elkeseredett küzdelem és vereséggel végződik.

Önmagunkkal kialakított kapcsolatból következik, hogyan viszonyulunk másokhoz. Például vegyünk egy olyan személyt akit utálunk, mert valami rosszat tett nekünk, piszkált minket, vagy egyszerűen utáljuk ahogyan egyáltalán létezik. Az ember azt mondja, nem akarok vele találkozni, és ez teljesen normális bevett szokás, hogy az ember elkerüli azt, akit utál. A róla kialakított képünk rögzült. Nem arról van szó, hogy úgy tegyünk mintha a másik nem csinált volna semmit. Megtörtént, és mi rendkívül kellemetlenül tapasztaltuk. A róla kialakított kép rögzítése nem természetes. Egyszer csinált valamit ez az ember, ami a teljes egyetlen megnyilvánulása: ezt mi bekeretezzük, majd ehhez a képhez ragaszkodunk, amiből rendkívül sok kellemetlenség adódik. Mindig utálatos, kellemetlen embernek fogjuk tapasztalni, pedig már szó sincs arról a cselekedetről, nincs helyzet. Itt kapcsolódik egy gyakorlat: ami a kor megváltoztatása. Az ember elgondolja a másikat fiatalabban, tizenévesként. Ha még mindig nem találja ártatlannak, jobban vissza megy és rálát gyerekként. Amikor gyerekként látja - ez tény, hiszen volt gyerek - megtapasztalja az ember, hogy a másiknak sokféle aspektusa van, volt ilyen és olyan, és amit ő egy alkalommal tapasztalt róla, egy fázis csupán, és már elmúlt, mint ahogy a gyerekkor is elmúlt. Ahogy a változást lehet látni rajta, ugyanúgy lehet látni, hogyan változik ahogy az idő megy, hiszen minden tovább halad, semmi nem áll meg. így az utálkozás felolvad, és ennek nagyon nagy jelentősége van. Ha ezt az utálkozást, ellenségességi érzést az ember bárkivel a világában fenntartja, az ellenében van a saját belső, az egyesültség irányában működő törekvésének. Nem tudja jobb irányba változtatni saját élettapasztalását. Ez a hozzáállás nem jó, hanem rossz érzéssel jár.

9

Ha az ember gyakorlásra és spirituális ösvényre gondol, akkor a beteg emberre hasonlít. Valaki megbetegszik, érzi, hogy rosszul van és kideríti mi baja van, és az orvostól kap egy gyógyszert, hogy meggyógyuljon. Ha valaki gyakorolni kezd, hasonlít ehhez a beteghez, mert úgy érzi valami baja van. Ha valaki tökéletesnek érzi magát, boldog, a világgal semmi baja nincs, akkor valójában nem fog hozzá, vagy csak valamit csinálgat mert érdekes és földobja. De valójában a gyakorlás hasonlít a betegéhez, aki rájön, hogy valami rosszul megy és megnézi, hogy nála mi megy rosszul. Nagyon változó a kórkép. Annak megfelelően keres módot, hogy jobban legyen. Ha ez a beteg-gyakorló olyan, hogy nem akarja megtudni, hogy mi a betegsége, hanem csak úgy általában próbál ezt-azt, vagy nincs belső elhatározottsága, hogy véget vessen a nyavalygásnak, nincs meg benne ez az erős indíték, nem tud igazán elindulni. Ha hozzáállása elég határozott és motivált, megtudván mi a baja, képes elég határozottan, világosan elindulni és megkeresni egy olyan módszert, ami segít. Mikor hozzáfog a gyakorláshoz és az ösvényre lép, megnézi, hogy az segít-e rajta. Ha nem, keres tovább. Ha valaki nem akarja megtudni, mi baja van, össze-vissza kószál, mindent megpróbál, hátha valami bejön, de mivel nem tudja minek kéne jobbnak lennie, mi az amit szeretne megváltoztatni mert nem tetszik úgy ahogy van, nem fog megállni egy módszernél, nem fogja kipróbálni, hogy igazából milyen, így nem jön rá, mi javít rajta, különböző szereket szed be. Mindegyiknek van valami hatása, hiszen a módszerek arra vannak, hogy valami változást hozzanak létre az emberben. A tantrában is el lehet magyarázni, hogyan működik, nincs misztikum és csoda. Misztikum addig van egy dologban amíg az ember nem tudja, miről is van szó. A tantrában minden gyakorlatnál lehet tudni, mire szolgál és hogyan segít az emberen, megvannak a magyarázatok és a tanítások. Néha azért nem lehet megmagyarázni a tantrát, mert az a szint, az a mód ahogy általában gondolkodunk, a megközelítéshez nem alkalmas. Ha az embernek megvan a módszere és ismeri a megközelítés módját akkor át lehet látni a tantrának minden egyes megnyilvánulását, és azt, hogy mire való és miért csináljuk a gyakorlatot.

A tibeti buddhizmusban nagyon gyakran a Dharmát tükörhöz hasonlítják. A dharma gyakorlása és tanulmányozása arra szolgál először, hogy az ember magát megnézze benne. Megnézi pontosan, mi az ami jól áll, és mi a torzult. Világosan láthatjuk magunkat a dharma tükrében, azt is amit saját érdekünkben érdemes lenne megváltoztatni. Amikor ezt világosan látjuk, hozzáfogunk az átalakításhoz.

Ennek a tükörnek, önarckép felfedezésének van egy módszere, egy gyakorlat amit meg fogunk csinálni. A tantrizmusban vannak gyakorlatok, amelyek az embert a múlt életekbe viszik, megnézi a saját és mások helyzetét, elviszik a jövő életekbe, megnézi a saját és mások helyzetét. Ez fontos gyakorlat akkor ha valaki rendkívülragaszkodik valakihez vagy valamihez. Sokat segíthet. Itt most nem az elmúlt életekbe száguldunk vissza, hanem ezen élet korábbi korszakaira. Mindenki volt

10

gyerek. Ezért ha a gyakorlatot átéljük jól működik, és hasonló hatása lehet mint az elmúlt és jövő életek felkeresésének. Az ember megnézi ezen élet különböző korszakait.

Képesek vagyunk emlékezni, hogy amikor gyerekek voltunk, azt a valóságot ugyanolyan teljesnek tartottuk mint a mostanit. Ahogy itt vagyunk, láthatjuk, hogy mindenki a saját korának megfelelő valóságot tapasztal. Ahogy a tinédzser önmagát átéli, azt tartja teljes igazságnak, és valójában az összes többit ehhez képest hamisnak, nem-valóságosnak hiszi. Az idős is így van ezzel, neki is van egy teljes valósága és a többi legalább is furcsa, nem biztos, hogy van-e egyáltalán. Az ember elméletileg látja, hogy vannak fiatalabbak, meg gyerekek, és azon el is érzékenyülhet, de annak a jelennek a teljessége, amiben ő van, kizárólagos. Vizsgáljátok meg, így van-e? Ha az ember visszanéz a saját gyerekkorára, vagy fiatalkorára, és megnézi, mi az, ami akkor mozgatta, hogyan érzett akkor, az mennyire teljesnek tűnt, rájön, hogy ez a mostani tapasztalat teljesen más. Ha ez akkor mindent átfogó igazságnak tűnt, akkor valahol hiba történt, mert ahhoz képest a mostani igazság teljesen más. Ezek a vizsgálódások nagyon hasznosak abból a szempontból, hogy képesek rávezetni az embert, kevésbé tartsa oly mértékben szilárdnak és statikusnak mindenkori valóságát. Enyhülés áll be a hozzáállásban. Ha ez az enyhülés nem áll be, befagyasztó és rögzítő tudati működésünket megtartjuk és nem tágítunk, kielégítetlenség, szomjúság érzése gyűlik fel.

Vezetem a meditációt. Nagy az életkor különbség, kisebbet-nagyobbat kell ugrani különböző életkorú embereknek az időben, legalább négy szinten vagyunk. Azt látom jónak, hogy a kezdő időpont legyen tizenhat éves kor. Utána visszamegyünk arra amikor gyermekek voltunk. A gyakorlat lényege, hogy az ember képes legyen tapasztalni a valóját, úgy ahogy akkor volt, létezett. Nem elméletileg elgondolja és kívülről nézegeti a gyerekkori képét, hanem visszaidézi a tapasztalatot. Azután visszajövünk a jelenhez.

Lélegezzünk az orrunkon keresztül. Belélegzünk, aztán ki és megállunk egy kicsit a légzéssel. így folytatjuk azonosulva a légzéssel.

Lélegezzünk normálisan. Lazítsuk el a combot, a lábat és próbáljuk érezni.

Lazítsuk el a fejünket, a nyakunkat, a hátunkat és a gerincünket, és érezzük őket.

Lazítsuk el a vállunkat, a karjainkat és kezeinket és érezzük őket.

Lazítsuk el a homlokunkat, állkapcsunkat és torkunkat és érezzük őket.

11

Lazítsuk el a mellkast, a gyomrot és a hasat és tapasztaljuk őket.

Most menjünk vissza tizenhat éves korunkra. Lényeges, hogy ne a problémáinkra összpontosítsunk, ne arra, mi bajunk volt akkor, hanem merüljünk az akkori létbe, életérzés, tapasztalás szintjén. Tudnunk kell, hogy nemcsak mi vagyunk mások hanem a környezet is. Ne a különböző viszonyulások érzékelésébe menjünk bele, hanem az életérzést idézzük fel, milyen volt akkor lenni. Más típusú gyakorlat, amikor az ember arra néz rá, mit tartott akkor bajnak.

Most menjünk vissza kilenc éves korig, annak az időszaknak a gyermeki átélését hozzuk fel magunkban, ne valami különleges helyzetet.

Most menjünk vissza négy éves korig, ez más mint a kilenc éves kor, ne helyzeteket hanem az akkori valóságunkat tapasztaljuk.

Menjünk vissza egy éves korig, érezzük, hogy ismét változtunk, és a kisgyerek valóságát éljük át.

Átmegyünk a négyéves korszak ön- és valóság-tapasztalására.

Jöjjünk vissza kilenc éves korig, lássuk ezt a valóságot és tapasztaljuk önmagunkat így.

Megint a tizenhat éves önmagunk valóságát és önátélését tapasztaljuk meg.

Most jöjjünk vissza a jelenbe, ahogy most magunkat átéljük, merüljünk bele a jelen tapasztalásába.

Tapasztaljuk a légzésünket és érezzük a testünket.

Nyissuk ki a szemünket.

A halálról szólva reggel elmondtuk, hogy többféle módon lehet rá nézni, de két fő módot lehet elkülöníteni. Az egyik az, amely a világ minden vallásának vallásgyakorlatába beletartozik. A vallási élet és a spirituális tevékenység fontosságát úgy húzzák alá, hogy megmutatják mennyire gyorsan közelít a halál, segítség csak ebben van, így a világi dolgokat félre kell tenni, készülődni kell, spirituális tevékenységet kell végezni. Ezt megtalálhatjuk a buddhizmus vallási gyakorlatában is. Gyakran az a következménye, hogy az emberek egy jövőbeli, félelmetes, sötét dologra gondolnak. Félelemre alapozó megközelítés. Lehet az a hatása, hogy az

embert ráveszi a gyakorlásra, spirituális életre. A buddhizmusban sokféle megközelítés van. Ez lehet az egyik. A buddhizmusnak van filozófiai, pszichológiai ismerete az emberi tudatról, tartalmazza a misztikus élet gyakorlati és elméleti leírásait. Itt az eredeti értelemben a halál nem távoli, sötét, végső, fenyegető jelenség, hanem az állandótlanság, az átmeneti állapot kifejeződése, mely nem távoli, rendkívül közel van, minden pillanatban történik. Nem az élet ellentettje hanem a velejárója. A buddhizmus szerint, ha tényleg gyakorol az ember, a halálban annak a lehetősége következik be, hogy meg tudja élni a legmagasabb értelemben vett egység állapotát. Erre a halál rendkívül alkalmas. Mi ez a legmagasabb értelemben vett egység, egyesültség élmény? A tiszta fény állapot átélése. A gyakorlatokban az életben is erre törekszünk.

Minden megközelítés, ami az ember javára válhat, hozzásegít minket, hogy saját mélyebb természetünket tapasztaljuk. Amikor önmagunk mélyebb természetét megtapasztaltuk, képessé válunk ezt a mélyebb természetet a világunkban is megtalálni. Először az ember önmaga mélyebb rétegeit átélve, elmélyülése során megtapasztalja átmenetiségét. Ezt követően a spirituális gyakorlás révén abból nem mozdul ki, a tapasztalattá válik. Ez a legmagasabb megvalósítás nem más mint önnön legmélyebb természetünkkel való teljes, kihagyás nélküli, folyamatos egyesültség állapota. Ez a gyakorlatok lényege. Minden gyakorlat lényege az, hogy az ember képessé váljon először önmagában ezt a legmélyebb réteget megtalálni, azzal a kapcsolatot felvenni. Ezt követően ugyanezt a szintet el tudja érni a világgal való kapcsolatában, eggyé válik ezzel a lényeggel és nem mozdul ki egyetlen pillanatra sem. Valójában ez a Buddhaság állapota. A gyakorlás kezdetén rendkívül figyelmes jelenléttel minden pillanatban tudatosodik, hogy a hozzáállásunk közelít létmódunk, öntapasztalásunk folyamat, áramlás jellegéhez, vagy inkább eltávolodik tőle és statikus, rögzült. Ha önmagában az áramlást fölfedezte, valóságként éli meg, és innen indulhat az a spirituális gyakorlat, ami mélyítésével foglalkozik.

Az emberi tudatnak hatalmas többlete-energiája van, ami két irányban használható. Az egyik irányban hihetetlen mennyiségű és nagyságú ellentmondást tud gyártani. Minden fizikálisan megjelenő, a fák, növények, lények, erős hajlammal rendelkeznek arra, hogy tovább folytassák létezésüket. Fizikai szinten akarja folytatni a létét, ez a lét törvényszerűsége. Ezen törvényszerűség ellenében működve a nyelv rendkívül sok zavart okoz. Az ember képes ezen erős késztetést érezni, ugyanakkor képes olyan képzetet teremteni, hogy mikor meghal, nem folytatódik semmi. Az első egy törvényszerűség, amelyet a buddhista filozófia leír, és tapasztaljuk. Ugyanakkor az élet során kialakulhat az elgondolás, hogy amikor a halál bekövetkezik, akkor mindennek vége. Rendkívül kényelmetlen tudatállapot, az ember tudata ezt az ellentmondást tapasztalja. Hajtja az élet megtartására egy erőteljes, mélyről fakadó akarás, és ugyanakkor úgy tudja, hogy ennek vége, amikor meghal. Hallható az ellentmondás.

13

Tudunk olyan kultúrákról, ahol ezt nem hozták létre, úgy tartják, hogy az életnek nincs vége a halállal. Itt a keleti kultúrákról, a buddhista és hindu kultúrákról van szó, ahol az élet úgy szerveződik, hogy a halál csak egy ajtó amin átmegy az ember és nincsen mindennek vége, hanem valami folytatódik. Élhetőbb megoldásnak, élet és halálszemléletnek tűnik, mivel nem hordozza ez előbbi ellentmondást, az élet megtartásának elemi igényét és párhuzamosan azt a képzetet, hogy vége lehet. Az ember logikája, értelme az, ami lehetővé teszi, hogy ezt az ellentmondást a maga számára létrehozza. Az álatok, fák, virágok ezt nem teszik, éppen ezért ez az ellentét nincs a terhükre. Ugyanakkor nem állíthatjuk azt sem, hogy ez csak bizonyos fajta hiedelem kérdése, és az ember nem tudja különösebb misztikus dolgok nélkül megvizsgálni. Ha részletesen utánanézünk annak, hogy mi a valószínűsége, hogy nincs mindennek vége a halálban hanem valami folytatódik, igen sokféle adalékot talál az ember arra, hogy ennek az esélye megvan. Ehhez nem kell vallásosnak lenni. Nem vallási kérdés, hogy az ember miként tekint a halálra. Aza kérdés, hogy az ellentmondást fel akarjuk-e oldani vagy nem, meg akarjuk-e vizsgálni vagy nem, és tudni akarjuk-e melyik szemlélettel tudunk egészségesebben élni, melyik szemlélet segít hozzá, hogy egészségesebben, jobban éljünk és jobban haljunk. Meg kell vizsgálni és amely szemlélet egészségesebbnek bizonyul, éljünk vele.

Összefoglalva az eddig elmondottakat megállapíthatjuk, hogy a halálhoz kapcsolódó érzésünk, a halálhoz való viszonyulásunkból fakadó érzet meghatározza az élet minőségét. Ez fontos ismeret ahhoz, hogy az ember változtasson rajta. Ha a halált nem mint egy fekete lyukat tételezzük, ami felé rettegve kúszunk, akkor az életünk minősége megváltozhat. Fölfedezve és megélve az állandótlanság természetét, képes az ember a halált ugyanilyen formán felfogni, és ebben a formájában sokkal kevésbé félelmetes, megélhető. Amikor az ember a halálról beszél, akkor általában csak magára gondol. Valójában ha nyitottabban kitekint látja, hogy minden alávetett a változásnak. Másban könnyebben meglátja ezt az ember. Például vegyük a világegyetem változásait, egy növény amíg nézzük ugyanaz, de ha már másnap kimegy az ember és figyelmesen megnézi, hogy mit látott a tegnap, akkor valószínűleg már mást fog találni. Különösen, ha megváltozik az évszak. Ahhoz, hogy a külső valóságban az ember megélje a világnak ezt a természetét, először magában kell fölfedezni, és ennek a tapasztalásával rendelkezni. Az ember magára vonatkoztatva is érvényesnek látja, tapasztalja azt, ahogy az évszakok változnak. A tél a halál, a tavasz a születés, a nyár a meglét és utána az ősz az elfonnyadás. Ha ezt látja nem lehet idegen, hogy velünk is ez történik, és semminek soha nincsen vége. A fű újra nő, a fa újra kihajt. Csinálunk belőle asztalt, és akkor az lesz. Majd elégetjük. A továbbalakulás és átváltozás törvénye viszont nemcsak a fára, az asztalra, az elégetett asztalra is vonatkozik. Ezt a tapasztalatot kell elérni. El tudjuk érni akkor, ha a tudatunkban olyan szintre emelkedünk ahonnan ez látható és tapasztalható. Nem kell mentálisan kitalálni. A tudatunk mélyebb rétegében tudomásunk van róla. Ennek a szintnek az elérése

fontos, az egész valóságról való tapasztalást áthatja, és kiterjed az egész világegyetemre. Erre a földre. A

Föld stabilnak látszik. Hiába tudunk mindenféléket róla: milyen volt, milyen lesz, tudjuk a megszűnését, mégis az ember ahogy a lába alatti Földre tekint állandónak, stabilnak, múlhatatlannak érzi. Az más dolog, hogy mit tudsz valamiről, más dolog, miként éled meg. Az nem segít rajtad ha tudod, meg fog szűnni. Ha úgy jársz rajta, hogy olyan vagy mint a megszűnő Föld, az már más élettapasztalat, más valóság. Az ember gyakorolja és megéli az évszakok váltását, magára tekint és látja mi volt gyerekként, hasonlít a tizenéves korára, de megnézi a jelen állapotot ésmegbarátkozik azzal, hogy mindig minden folytatódik, és ezt kiterjeszti a halál tapasztalására is. A halál ezen átmenetiség alól nem kivétel. Pusztán azzal, hogy az ember tételezi, hogy nincs vége mindennek a halálban, egy más életszemléletet, önátélést tesz magának lehetővé.

Az ember többféle szinten létezik. Mikor mélyebb természetről beszélünk, az a közvetlen kapcsolatfelvétel belső energiaállapotunkkal. Az energia az a minőség amely semmiképpen nem fog véget érni, és az energia nem egyéni. Ha képesek vagyunk az energiáinkkal, mélyebb energia természetünkkel kapcsolatba kerülni, akkor megtapasztaljuk azt magunkban. Ez az energia nem egyéni. Addig amíg kizárólag makacsul, csökönyösen a saját testünkkel azonosítjuk magunkat, rendkívül individuális, korlátozott állapot. Életszemléletünk mindig csak magunkra vonatkoztatva beszűkült állapotban marad. Ha a gyakorlatokkal képesek vagyunk ezzel a mélyebb energiaszinttel fölvenni a kapcsolatot, abban a pillanatban megtapasztaljuk magunkban azt ami nemcsak egyéni, és ez a kapcsolat felvétel megadja a tapasztalást. Az a legnagyobb problémánk, hogy csak egészen hosszú idő teltével látjuk a változást és hajlamos az ember a rögzítésre. A hasonló állapotok sora miatt az ember képes az állandóság feltételezésére. Mivel a szemléletünk nem teszi lehetővé, hogy a minden pillanatban valójában végbemenő, állandó születés-megmaradáshalál folyamatát tapasztaljuk, hajlamosak vagyunk az állandóság feltételezésére, bizonyos időszakokra érvényes hasonlóság miatt.

Valójában van az embernek még egy lehetősége a hibára. Ha az ember tételezi is, hogy van ezt követő élet, valami folytatódik, akkor rögtön következik az elképzelés, hogy az folytatódik amit most megszoktunk, tehát természetesen mi valahogy átmenekülünk abba a másik állapotba, bizonyos kisebb, de nem nagy változásokkal. Ez nem állja meg a helyét. Teljes a változás akkor amikor nincs fizikai testünk, a tapasztalás teljesen megváltozik. Annak átélése, megvalósítása, hogy ahogy most nézünk, szaglunk, hallunk, ízlelünk és amilyen testérzetünk van, kizárólag ennek a formának, ahogy mindenikünk itt létezik, ennek a fizikai testnek a függvénye. Nem is beszélve arról, hogy ahogy mi tételezzük, hogy az érzés, látás, ízlelés, hallás, szaglás meghatározója ott kínt van, ami aztán teljesen tőlünk függetlenül létrehozza bennünk azt a szaglást, stb.., amit tapasztalunk. Ez nem így van. Mindennek potenciális lehetősége a mi felépítésünkben van, és ahogy lefolyik

15

az attól függ, hogy most pillanatnyilag ezt a fizikai testet birtokoljuk. Ha a szemünk másképp, máshol lenne akkor nem így látnánk. A halálban nem lesz szemünk, teljesen másképp fogunk látni, semmilyen módon nem lehet elvárni, hogy tapasztalásunk akár részleteiben is hasonlítson ahhoz, amit most átélünk. Rendkívüli módon kötünk mindent ehhez a testhez, tudnunk kell, hogy a halálban ezt a testet mindenképpen teljesen elveszítjük. Ahogy egy tibeti filozófus említette, van olyan test amiben a fűevés nagy élvezet, de ehhez egy bizonyos típusú állatnak kell születni, ha más állatnak születsz, akkor már nem olyan nagyon nagy élvezet a fűevés. Ezen példából lehet látni, hogy mennyire a fölvett struktúrának a függvénye az, hogy a lény milyen tapasztalásban részesül. Amikor a fölvett struktúra elvész akkor másra lehet számítani, ebben egészen biztosak lehetünk.

A buddhista filozófia sok szinten olvasható. Az Abhidarma, Sautrantika, amelyből a Prámanát említettük Darmakirti kifejtésében, aztán a Jógacsára és a Madjamika mind a buddhista filozófia egymást követő szintjei. Mindezek sokat, kimerítően beszélnek arról, hogy az alany és tárgy találkozásának pontjában hogyan beszélhetünk valóságról, valójában erről szól a filozófiai kifejtés. Mi a valóság és mi nem az. Az alany és a tárgy kétféle módon létezhet: elkülönültségben és egyesültségben. Az egyesültségnek az a feltétele - ahogy a filozófiai iskolák részletesen elmondják, leírják -, hogy az alany tudati része és a tárgy nincsenek olyan távol egymástól mint amennyire tapasztaljuk. Valójában az érzékszervek függvénye a tapasztalás módja, és az érzékszervek tudatosságától azok tárgyai nem mások, nem elkülönültek hanem egylényegüek. Ezen filozófiai iskolák lényegi leírásai szólnak erről, különösen az említett Darmakirti Prámana, a Tudat leírása című irata. Pontról pontra indokolva, kifejtve láthatjuk ezekben az iratokban, hogy valójában mi a valóság. Mindegyik jellemzi elsősorban az öt érzékszervet, amely a látás, hallás, szaglás, ízlelés és tapintás, ez utóbbi a belső testérzetre is vonatkozik. A buddhista iskolák számon tartanak egy hatodikat, ezt nevezhetjük a konceptuális szinten működő tudatosságnak. Azt is leírják ezek az iratok, hogy mindegyik érzékszerv csak a saját tárgyát tapasztalja. Mivel az érzékszerv és annak tárgya azonos minőségű, egy másikkal kapcsolatban ez már nem állítható. Ez azt jelenti, hogy a szem tudatossága érzékeli a formákat és a színeket, ezt a fül nem tapasztalja. Ami a legfontosabb: a konceptuális gondolkodás, a fogalmak tapasztalásáról szóló érzékszervünk nem tapasztalja sem a szint, sem a formát, sem az illatot, sem az ízt, sem a testérzetet. Ez a törvényszerűség a tapasztalás és a valóság leírásában rendkívül fontos. A fogalmi gondolkodás a jelen kor emberénél túlsúlyban van a többi rovására. A hatodik mentális tudatosság szintén önnön tárgyára korlátozódik, és nem tudja a többivel megosztani. Ha ezt tovább bontjuk, az emberi tapasztalás az emberi lényre jellemző, az emberi lény a tapasztalását és valóságát nem tudja megosztani például az állattal, és fordítva sem. Lehetnek próbálkozások, de valójában a teljes kölcsönösség nem jön létre. Vonatkozik ez az életkorokra. A gyermek tapasztalása a gyermeké, a tizenéves tapasztalása a tizenévesé. Hasonlóságok vannak, de a teljes átélés azonosságát nem lehet átvinni. Aki nem

tizenéves nem fogja teljesen azt tapasztalni, amit a lény ebben az életkorban megél. Ugyanígy van a halállal is. Amit testben tapasztalunk, emberi testben, annak a folytatása ilyen minőségben nem megy át a halálon, folytatódik valami, de az nem az, amivel most a tapasztalásunkat azonosítjuk.

Tételezvén a folytatólagosság tényét, a szabadság érzetét adja az embernek. Ez a buddhizmus legfontosabb elgondolása, és az évszakok nagyon alkalmasak a megközelítéséhez. Létmódunknak van egy része, ami a tavaszhoz tartozik, egy része ami a nyárhoz, aztán az ősz, és a tél az ami a halálhoz hasonlatos és mondhatjuk róla, hogy kevésbé fizikai. Nem a fizikai jelleg dominál benne. Ha mi a fizikai szint elhagyására egyáltalán csak gondolunk, számunkra az a halál. Akkor mi az élet? Az élet nem más mint a lény fizikai testének lehetősége ahhoz, hogy felismerje, beazonosítsa önmagát. Második mozzanat, fölismeri azt ami támogatja és fölismeri azt ami ellene van. Foglalatossága, élettevékenysége abban merül ki, hogy megpróbálja beszerezni, besajátítani, maga mellé venni azt, ami őt fenntartja, támogatja, az előbb említett törvényszerűség szerint a jelen forma folytonosságát biztosítja, és kiszorítani, megsemmisíteni, elkerülni ami a meglévő forma folytonosságának meglétét támadja, veszélyezteti, vagy egyáltalán ellenére van. Ez a tevékenység megszűnik a halálban. Nincs egy meglévő forma amely szerint elutasítandó dolgok lennének, és az elkülönültségünk szerinti önfelismerés lehetősége is megszűnik. Ez logikus leírása annak, ahogy tapasztalásunk drámaian megváltozik, és ezt mi azonnal halálnak nevezzük. Pedig csak a tapasztalás minősége változik meg, a nem fizikai lét folytatódik. Olyan ez mint a tavasz, nyár őszi tevékenységre jövő tél nyugalma. Reggel felkelünk és hozzálátunk tevékenységeinkhez. A nap során aktívan tevékenykedünk és este elnyugszunk. Az álomban tapasztaljuk azt ami nem fizikai mozgás, nem fizikai lét. Ez a tudatállapot is hasonlatos arra, amit halálnak nevezünk. Az álmok megvizsgálása nagyon alkalmas rá, hogy elalvás után milyen testben, tapasztalásban, létmódban van részünk.

A múlt irányában mozogtunk először, most a jövő felé indulunk el, és érzés szinten megközelítjük a haláltapasztalást. A meditáció során megtapasztaljuk azt az állapotot amikor az alanyi működések szűnnek, erősen változnak, a test öregszik. Ennek nem a negatív oldalát hangsúlyozzuk, hanem a változás minőségének átélésére összpontosítunk. Ez energiaszintünk megközelítése. A buddhizmusban amikor az energiaszintet megközelítjük a gondolkodás elnyugszik és ahogy még előbbre megyünk a tiszta fény tapasztaláshoz közelítünk. A tiszta fény tapasztalás az amellyel való kapcsolatfelvétellel képes az ember megtapasztalni a létezés természetének áramlás voltát. A tiszta fény természetünkhöz közel kerülve önmagunkat energiaáramlásként tapasztalni lenne ezen gyakorlat célja. Az utolsó fázisban olyan módon éljük át önmagunkat mint amikor ez a fizikai testünk nem működik, és ez által a tiszta fény tapasztaláshoz közelebb kerülünk.

17

Lélegezzünk természetes módon és próbáljuk tapasztalni a légzésünket.

Lazítsuk el a combunkat, lábszárunkat és lábunkat és érezzük őket.

Lazítsuk el a fejünket, nyakunkat és gerincünket és tapasztaljuk ezeket a helyeket.

Lazítsuk el a vállunkat, a karunkat és kezünket és érezzük őket.

Lazítsuk el a homlokunkat, az álkapcsunkat és torkunkat és tapasztaljuk ezeket a területeket.

Lazítsuk el a mellkasunkat, a gyomrunkat és hasunkat és érezzük ezeket a testrészeket.

Most kiindulásképpen tapasztaljuk a jelen valóságát.

Mozduljunk előre tíz évvel, amilyenek akkor leszünk, a valóságunk is tíz évvel későbbi. Tapasztaljuk ezt a valóságot.

Mozduljunk előbbre húsz év múlva. Ha valakinek ez sok akkor mozduljon kevesebbre, de a valóság annak megfelelő legyen amennyit előre megy. Ezt tapasztaljuk.

A személy életkorától függően, menjünk például harminc évvel előre, ez egy megöregedett test, és tapasztaljuk ezt a valóságot.

Menjünk el addig amikor megszűnnek az érzékszervi képességek, a külső érzékszervi tapasztalások, a látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás. Menjünk befele, de nem azt tapasztaljuk, hogy sötétség van és nincs semmi, hanem valójában a tiszta fényt tapasztaljuk, az energiaszintünket, mely nem sötét, sokkal inkább a fénnyel tart kapcsolatot, és elnyugszunk ebben a tiszta fényben.

A tiszta fény tapasztalásában, ami a térrel azonos, a tér kiterjedésével, tapasztaljuk az életenergiánkat, ami napszerűen sárga, aranyló energia és megpróbálunk azonosulni ezzel az energiával, ezzé válni és ekként létezni. A tér kiterjedésében lévő aranyló energiával azonosulni.

Ebben az aranyfényű energiában megjelenik a testünk, egy friss és új test és ennek a sugárzásában megjelenik a friss és új valóságunk.

Elnyugszunk ezen új test tapasztalásában és tapasztaljuk a légzésünket.

Nyissuk ki a szemünket.

Kérdés: A gyakorlatnál, amikor a tiszta fényben voltunk, nem értettem pontosan, hogy az arany fény hogyan jelenik meg? Rinpocse: A halál tapasztalása a tiszta fény tér-űr tapasztalásval kapcsolatos. A tiszta fény tapasztalásához kapcsolódik a tér-űr tapasztalása, mely betölti az egész teret, nem csak itt a szoba terét, nem egy ilyen teret, hanem a teljességet. Ezen a tiszta fénynek a tér-űr minőségével azonosítjuk magunkat. Ez a teljes kiterjedtség az, ami lehetővé teszi bármi másnak a megjelenését. Ebben megjelenhet a nap, a hold és bármi. Ami ebben az esetben megjelenik, az életenergia aranyló fénye, és ezzé válunk. Először tiszta fénnyé, majd az életenergiává válunk, ami lehet olyan mint egy nap ebben a teljes kiterjedtségben.

Kérdés: Amikor a halálban szivárványtestet ér el az ember, mi a folyamat, tudatos vagy spontán módon történik egy egész élet gyakorlata után?Rinpocse: A szivárványtest az öt elemmel kapcsolatos tapasztalás szimbolikus megjelenítése. A gyakorló megéli az öt elem energiafényét egyszerre, és ez azt jelenti, hogy eljut az egész világegyetem és önmaga energiájának együttes tapasztalásához. Ez valójában önmagunk legmélyebb rétege és a nyelv szivárványtestnek írja le.

Kérdés: A gyakorlat végén az aranyló fényenergia után megjelenik egy új test. Ebben a gyakorlatban, hogyan képzeljük el ezt.

Rinpocse: Új test vagy nem-test. (Nevetés.) Ez a meditációs technika azt a folyamatot hozza elő, hogy az ember ebből a fizikai létezésből az energiafény állapotába, a tér-űr fényébe olvad. Megjelenik az aranyló fény, ami az életenergia. Ebben az aranyló fényben megjelenik a test. Az a test jelenik meg, ami most van, de a fényként. Megjelenünk ebben a testünkben, fény formájában.

Kérdés: A buddhizmusban hat létsíkról beszélünk. Ezeknek a létsíkoknak a tapasztalati tartományai a mostani érzékszervekkel leírt tapasztalatokkal jellemzik a forró poklokat, éhség, vágy, viszálykodás, öröm, gyűlölet állapotait, amelyek a jelenlegi érzékszervi csatornáinkkal vannak kapcsolatban. Rinpocse most arról beszélt, hogy a halál folyamán megváltozik ez a tudatosság és nem úgy fogja a tudat megtapasztalni önmagát, ahogy most ezen érzékszervi tudatosságok csatornáin keresztül tapasztalja. Ha a jelenlegi képzeteim, káprázataim, a testem elhagyva más tartományokban másképp fognak érzékelni, és ahogy mondják például az egyik pokoltartománynál az összeszabdalást tapasztalja meg a test. De ha már nincs test és egy másfajta káprázat van, akkor mégis miért így jellemzik a tanítások ezeket a szenvedésbeli állapotokat? Rinpocse: Nem ellentmondás mert például a szabdalást lehet sok különböző szinten tapasztalni. Mi amikor erről hallunk az emberi szemszögből képzeljük el, mintha minket fizikailag felszabdalnának, de ez nem így van. Sokféle tapasztalást adhat a szabdalás. Más tapasztalást ad a hangyának, a fűnek, fának, embernek, egy nagyobb állatnak, a többi lénynek. A szabdalásnak ezt a

19

tapasztalását mi csak azért hasonlítjuk az emberire, mert erről van csak képzetünk. De attól még nem ugyanaz a pokollény szabdalás-tapasztalása mint az emberi lényé.

A tanítás nyelve sokszor szimbolikus szinten szól arról, hogy a hat birodalom hogyan jelenik meg. Beszél arról, hogy megjelenik a test különböző aspektusaiban, különböző élettartamokban, az érzelmek síkján. Vallási szempontból úgy írják le, mintha az azonos volna az emberi tapasztalással. A különbségre nem fektetnek hangsúlyt, de mégsem ugyanaz.

Kérdés: Egy zen szövegben olvastam, hogy a halál nem is létezik, és a megvilágosodott úgy látja a halált, mint amikor egy beteg ember virágokat lát az égen, és amikor meghalt, akkor eltűnnek. Azt sem mondhatjuk, hogy volt halál és most nincs halál, mert ez hallucináció. Milyen értelmezésben igaz ez?Rinpocse: A halál valóban nem létezik ahogy mi kivetítjük, sötét lyuknak és teljes végnek elgondolva. Ezek a képzetek a mi alkotásaink, és bármilyenek, a halálban megszűnnek. Ebből a szempontból, ahogy elmondtad, elképzeltük a virágokat. Ezek egyébként úgy nem léteznek eleve, a virágok kivetítése valóban eltűnik akkor, amikor az ember eléri azt a szintet amiről a tanításban szó van.

Valószínűleg ismeritek a Szív Szutrát, láttam magyar fordításban. Ott sok mondat erről szól: a forma üresség, a hang üresség, az illat üresség, stb.... Ha ezeket a szavakat ismételgeti az ember, hogy ez nem létezik meg az nem létezik, és a mindent átható ürességtermészetről nincsen semmilyen tapasztalata, a pusztán szóbeli ismételgetés nem segít hozzá, hogy az igazsághoz közelebb jusson az ember. A Pradzsnyaparamita szövegekben több szutra van, ezek közül egy a Szív Szutra. A pusztán szövegi értelmezés nem mutatja föl azt, amiről itt szó van, a haláltapasztalást, amikor minden feloldódik.

Kérdés: Keresem a számomra megfelelő gyakorlatot. Több helyen jártam már és különféle módokat találtam. Van ahol színes energiaformákkal gyakorolnak, van ahol ezt tradicionális szimbólumokkal teszik, és van ahol ezen felül használják a hagyományos pudzsa szövegeket is. Eredeti nyelven vagy fordításban. Van-e jelentősége, hogy használom a konkrét szimbólumokat, és hozzá a pudzsaszövegeket is? Van-e különbség ha csak energiameditációt csinálok, vagy vizualizálom Amitábhát, pudzsát mondok és mantrát? Ez utóbbi mélyebb?Rinpocse: Igen elfoglalt vagy akkor. (Nevetés.) A tantrikus vizualizáció, legyen az buddhista, hinduista, dzsainista, mindegyik használ istenségvizualizációt. Az energiafény istenség formájában jelenik meg Ez a magas minőség felé fordulás módja ezekben a hagyományokban, de ez kultúrafüggő, indiai gyökerű. A tibetiek teljes mértékben átvették. Ugyanúgy rajzolják. Észre lehet venni, hogy tibeti az istenség vagy indiai, hiszen a meleg ékhajlaton az indiai istenségek mezítláb jelennek meg, míg a hidegebb helyen a tibetieknél csizmát hordanak. Van amit az indiai rendszer szerint megtartottak. Valójában az öltözetük kultúrafüggő, az energiafény nem. Az, hogy ki melyiket csinálja személyfüggő. Ha valaki Amitábha energiájához képes teljes mértékben odafordulni, ha vele tudja ezt a magas minőséget megtapasztalni, akkor neki ez a gyakorlat a megfelelő. így tudja az általa

képviselt tudatállapotot megvalósítani. Ugyanakkor másnál ez távolságot hoz létre, rátapad arra, ami kultúrafüggő, megragad benne. Neki az előző, az alaktalan változat jobb. Ugyanakkor azt is kell tudni az istenségekről, hogy rajtuk évszázadokon keresztül magas megvalósítással rendelkező gyakorlók meditáltak, hosszú-hosszú ideig, a szimbólumokba ezáltal hatalmas energia gyűlt, amit az emberi gyakorlók erőteljes praxisa halmozott föl. Ennek energiahatása működik, ha most ebben a korszakban ugyanezt a formát a tudatunkban felidézzük.

Kérdés: A szertartás füzetek, és a hagyomány vonal lámáinak felsorolása fontosak-e, valamint hogy tibetiül mondjuk a szöveget?

Rinpocse: Ha kulturálisan is része az ember egy ilyen hagyománynak, abban nőtt fel, azt gyakorolja hosszú ideje, akkor nem érzi teljesnek, ha elejétől végig az összes hozzátartozó eszközzel együtt nem hozza létre azt a valóságot, melybe belehelyezkedve képes azt a bizonyos tudatállapotot elérni, amiről a gyakorlat szól. Ha nincs benne ebben az ember, hanem kívülről szedi össze ezeket a kellékeket eszközként, akkor teljesen mindegy, hogy teljest csinál vagy rövidíti. Viszont lényeges, hogy az ember bármilyen módon a szertartás valóságát hozza létre. Ha ezekkel az eszközökkel tudja ezt megtenni és belehelyezkedni, akkor az jó, ha mással akkor az is jó. Az a lényeg, hogy a gyakorlást megkönnyítse.

Kérdés: Mennyire fontos, hogy mikor és milyen módon halunk meg? Rinpocse: Az a lényeges a haldoklásban, hogy milyen tudatállapotot tart meg a haldokló, vagy milyenre lehet változtatni a tudatállapotát abban a folyamatban. Ha ragaszkodással vagy gyűlölettel van tele valami miatt, mikor meghalt, és ragaszkodik az élethez, ez negatívan befolyásolja további vándorlását. Ugyanakkor akárhogy hal meg, ha az érzése elnyugodott, ha együttérzés van benne, akkor a továbblépés energiája pozitív, megfelelő újjászületést hozhat.

Kérdés: A mostani halálunk körülménye mennyire a mostani és mennyire az előző életünk következménye?Rinpocse: Minden a karma, ok-okozat következménye. A létmódunk az ok-okozat törvénye szerint minden pillanatban karmikus, minden pillanatban ott van, ugyanúgy hozzátartozik mint a járáshoz a láb mozgatása. Ha jár az ember, mozgatja a lábát. Nincs olyan megmozdulás, ami nem lenne ilyen értelemben karmikus. Az eredmény szó azért nem megfelelő mert úgy tűnik, mintha lett volna réges-rég valami és egyszer megjelenik az eredmény. Az ok-okozat törvénye minden pillanatra érvényes, e szerint csináljuk azokat a dolgokat, amiket csinálunk. Mindig működik nemcsak a halálban.

Létmódunk valójában átmeneti, kölcsönös függő keletkezésen, az ok-okozat törvényén alapul minden pillanatban, minden ide tartozik és a halál ezek közül csak egy tényező. Az a fontos, hogy a halált is bele tudjuk illeszteni ebbe az átmeneti jellegű, ok-okozat törvénye alapján működő átalakulásba. Átalakulások sorozataként kell tekintenünk. Ha viszont ellentétként, minket nem érintő, racionálisan vizsgálható, tőlünk függetlenként nézzük ezeket a változásokat, akkor

21

nem tudunk belehelyezkedni abba az állapotba, hogy tapasztaljuk, minden pillanatban megtörténik a születés, megmaradás és halál. Ezt csinálják a sejtek, ha nem is tapasztaljuk közvetlenül, de minden pillanatban sejtek meghalnak és újjászületnek, és ez a karmikus létezésünk része a halállal együtt.

Holnap folytatjuk.

A tegnapi előadásokat összefoglalva, emlékeztek, hogy beszéltünk a halálhoz való viszonyulásnak a kétféle formájáról, amiben az első egy rögzített rettegéssel teli hozzáállás, a második úgy fogja fel a halált, hogy az élet minden pillanatával kapcsolatot tart, az élet ténye és az áramláshoz hozzátartozik. Ha az ember képes áramlásképpen átélni, nem csupán fogalmilag gondolni rá, hanem átélni, akkor a halálhoz való viszonya megenyhül, képes átélni, hogy minden pillanatban megtörténik. Mindenféle teremtésnek, bármi létrejöttének feltétele a pusztulás. Aki létezik az mozog. A mozgás lényege, hogy valami elpusztul, és helyébe új teremtődik. Ha ezt átéljük, akkor a halálhoz való viszonyunk megváltozik, aminek következtében az élet minősége lényegesen megjavul. Sokat enyhül a haláltól való rettegés, amely akár tudjuk akár nem, minden pillanatunkat átszínezi. A létmódban állandóan benne van a halál. Ezt a legkorábbi buddhista formák is tartalmazzák, és ezen szemlélet megközelítésére csináltunk gyakorlatokat. Ma arról lesz szó, hogyan szemlélhető az univerzum és önmagunk lényege: a halál. Ilyen módon vagyunk. Az előbb említett létmódként történő felfogásában benne van az egység tapasztalása. Az egységtapasztalás önmagunk és az univerzum lényege. Ha így közelítjük meg a halált, a legfontosabb, leglényegesebb önátélési fejleményt tartalmazhatja és nem egy negatív, fekete lyuk-szerű, rettegnivaló dolgot.

Az alapvető pozitív elképzelés jellemző nemcsak a buddhista hanem a hindu, a bráhmanikus és dzsainista elgondolásokra is. Ahogy a formát felvettük embernek születve, a durva szintű létmódba érkeztünk. Ehhez tartozik a fogalmi tudat racionális működése, a tudatnak is a legdurvább szintje. Szokás jelleggel kizárólagosnak tartjuk ezt a szintet, tőle eltávolodva életveszélyt érzünk. Úgy érezzük, a fogalmi gondolkodásunkat minél inkább magunk mögött hagyjuk, annál inkább veszélyben vagyunk, a halál felé közelítünk. A rettegésnek ez a módja nem helyes, mert ezt a rettegést mi találjuk ki. Nagyon sokféle lény van, de az állatokat látjuk is. Az állatoknak és a többi általunk nem látható lénynek fogalmi, racionális gondolkodási készsége nincs, ami az emberi tudatra jellemző. Nem képesek virtuális, fogalmi valóságokat kitalálni, hogy abba aztán belehelyezkedjenek és annak szabályai szerint éljenek, és külsőként tapasztalják. Az ember a fogalmi, racionális gondolkodásával képes kitalálni világokat. Nézzük a mi világunkat, amelyben közlekedési, iskolai, pénzbeli, társadalmi szabályok vannak. Mi hoztuk létre őket, hogy úgy éljünk, ahogy most tesszük. Ugyanakkor úgy élünk ebben a világban, mintha tőlünk független, nekünk ellenséges, rettenetes körülmények nyomasztanának minket. Itt ellentmondás van. Az ember elfelejti, hogy milyen módon hozta létre körülményeit. Negatív dolgokat hoz létre és utána még fél is

tőlük. Ennek az ellentmondásnak utána kell járni és meg lehet szüntetni, mégpedig azzal a hozzáállással ahogy a halál felé próbálunk fordulni, és más valóságot létrehozni, nem ellenségeset. Képesnek kell lennünk a formában létezés és a hozzá tartozó racionális gondolkodás kizárólagosságát elengedni és a mélyebb szintek felé elindulva önnön mélyebb vagy magasabb, segítőbb rétegeit elérni. A gyakorlás teszi lehetővé, hogy az ember kivegye ebből a mozdulatból a rettegést, és megtegye ezt a lépést. A mélyebb réteg elérése a valóság tapasztalásában az egységtapasztalást kelti fel. Ha akcióként fogjuk fel az életet, akkor a halál elnyugvás. Az elnyugvás állapotából az élet látszik rombolónak, a nyakló nélküli akció halmozásával pusztító, békességet teljes mértékben nélkülöző állapot. Hogy az elnyugodott egységtapasztalás a tudatállapotát értékelni tudjuk, át kell élnünk, mert fogalmilag nem lehet megközelíteni. A megélés a gyakorlás során történik, és ez a lényege a tantrikus gyakorlásnak.

Általában ahogy megszokott szintünkön élünk, csak a legdurvább dolgokat vesszük észre és a legdurvább fogalmi gondolkodást műveljük. Ha Indiában egy szerzetes vizet használ, kétezer éves szabályok határozzák meg, hogy mit tehet a vízzel. Amikor tölti a vizet, az edénynek tisztának kell lennie, amikor vízzel foglalkozik fény kell, világosság, és jó szeme legyen a szerzetesnek. A jó szemnek nem az volt a feltétele, hogy távolbalátással vagy mikroszkóp-látással rendelkezzen, hanem egyszerűen szabad szemmel is ezek az emberek képesek voltak meglátni, hogy mi minden van a vízben és annak megfelelően cselekedni, hogy ne ártsanak. A gyakorlat szabályozta azt, ahogy az ember a világával foglalkozott. Azon szintek sora végtelen ahogy az ember önmagát és valóságát tapasztalni tudja. Egyre finomabb és finomabb szinteken létezik az ember az univerzumban és ugyanezt tapasztalja a fák részéről, a madarak részéről, az egész világegyetem részéről. Ahogy magában a finomabb szinteket eléri, megtapasztalja, ugyanezeket a szinteket tárja fel az általa tapasztalt valóságban is.

Ha megnézzük a buddhista tantrikus gyakorlatokat, akkor az alapvető egységtapasztalás kialakításán dolgoznak. Az ember a gyakorlatokkal önmagában ezen egységtapasztalás kialakításán dolgozik. A mahájána a tíz "bumi"-nak nevezi az ösvény szintjeit. Valójában az első szinten villanásszerű tapasztalások vannak, hosszabb-rövidebb időre képes az ember megtapasztalni ezt az egységállapotot, az energia legmagasabb szintjét. Amikor a gyakorló a tizedik szint felé közeledik és amikor a tizedik szint után eléri a megvilágosodást, akkor a buddhizmus szerint a lény a tapasztalássá válik, felolvad benne, nem válik el a tapasztalástól még villanásnyi időre sem. A megvilágosodás a Buddha név jelentése. A buddhista megvilágosodás értelmezése nagyon gyakran különbözik attól ahogy nyugaton szemlélik. A Rinpocse találkozott emberekkel akik azt mondták vannak itt megvilágosodottak, vannak itt megvilágosodott lények. Óvatosan kell ezt kezelni, mert az, ha valakinek némi tapasztalata van, és a durva fizikai szinttől, a racionális gondolattól egy-egy időre, akár hosszabbra el tud távolodni és magasabb szintre

23

jutni, és különbözik a többitől, akik ezt sem teszik, nem jelenti, hogy megvilágosodott lényről van szó. A megvilágosodott lény szünet nélkül az egység tapasztalásává válik. A tantra mindig az egységről beszél. Erre szolgál olyan analógiák megjelenése mint a nő és férfi elv, melynek egységében legegyértelműbben lehet ezt a tapasztalást leírni.

A tantrikus gyakorlatok nevezhetők, a kifejtett értelem szerinti halál-gyakorlatoknak. Ezzel kapcsolatban sokan ismerik a Tibeti Halottaskönyvet. Nemcsak ez a hagyomány, a tantrikus ösvények minden szentirata foglalkozik a halállal. A legrégibb magastantra, a Guhjaszamadzsa tantra pontosan leírja hogyan tudja a gyakorló a halál folyamatát arra használni, hogy átalakuljon, a durva szintről a finomabb energia szintre jusson.

A tantrikus gyakorlatokban sok szó van a Három Testről, a három tó/a-ról: a Dharmakájáról, Szambhogakájáról és a Nirmánakájáról. A Dharmakája a legmagasabb Buddhaállapot, a Buddhaállapot lényege, legmagasabb energiája. A Szambhogakája ennek a Buddhaállapotnak külsőbb formája, és a köztes lét állapotával, a Bardóállapottal tart kapcsolatot. Buddha legkülső teste a Nirmánakája, fizikai formát vesz föl, fizikai formában létezik. A gyakorlatok valójában arról szólnak, hogy a gyakorló a halál energiáját átalakítja Buddha Dharmakája testévé, a bardó állapot energiáját átalakítja a Szambhogakája testté és az újjászületés, testben létezés energiáját átalakítja a Nirmánakája testté. Ez a három test a Buddha szintjén létezik.

A Bardó-energia Szambhogakája energiává történő átalakítása az álmokkal kapcsolatos gyakorlat. Az álom gyakorlatában képes az ember előkészíteni a Bardó, köztes-lét energiáját Szambhogakája testté. Miért? Fontos gyakorlat, hiszen az életünkben az álom rendszeresen benne van. A tibeti hagyomány azt mondja, hogy az álomban álomtestünk és álomtudatunk van, a Bardóban Bardótestünk és Bardótudatunk van. Ez a tudat-test a Bardóban nagyon hasonló az álomban tapasztalt testünkhöz. Tehát a gyakorló számára ez által igen jó anyagává válik. Az álomban az álomtesttel, az álomtudattal, valójában a tudat-testtel elvégezhető gyakorlat, nagyon sok szempontból segít a Bardó-energia Számbhogakájává alakításában. Fizikai testünkben létezés nagyon sok korláttal jár. A tér amit ez a fizikai test elfoglal nem keveredhet egy másik fizikai testtel, teljesen elkülönülten áll. Egészen más a helyzet az álomtesttel. Az álomtest átmegy a falon. Az álomtestet a fizikai testek által elfoglalt tér nem akadályozza. Az akadályok, amik a fizikai testünket korlátozzák, rá nem érvényesek. Mondhatjuk, hogy a tér-idő korlátai drámaian megváltoznak az álomtest körülményeiben. A térrel kapcsolatos, hogy nincs akadály a mozgásban, az idővel kapcsolatban pedig nagyon fontos, hogy az álomtest jelene nagyon ki tud tágulni. Ha az mondjuk, az én jelenem egy nap, jelenként az egy napot nem tudjuk tapasztalni. Ha az mondjuk egy év, egy hónap, azt sem tudjuk jelenként tapasztalni. Talán egy pillanat az, amit rendkívül összeszedettséggel jelennek tudunk nevezni. A mi jelenünk rendkívül rövid. Azt szokták mondani, hogy a Buddhatest Szambhogakája állapotban a múltat, jelent és

jövőt egyszerre tapasztalja. Ez a mi megközelítésünk szerinti leírás. Nem a múltat, jelent és jövőt tapasztalja, hanem jelenként tapasztalhat száz évet, ezer évet, egy hónapot, egy napot. Azt jelenti, hogy a jelen pillanata, az egy pillanata hihetetlenül ki tud tágulni. Majtreja Buddha szentirataiban egy történet szól Aszangáról, aki a Tusita mennybe látogatott. Az itt élők azt mondták eltűnt ötven évre, míg Aszanga úgy tapasztalta, hogy csak néhány órára ment el reggeli után. Tehát az idő korlátai is rendkívül kitágulnak a tudattest tapasztalása számára. Azt is kell tudjuk, hogy az idő nem valami kívül lévő dolog. Az idő a tudat függvénye. Az jelenik meg tapasztalati szinten, amit a tudat lehetővé tesz.

Jelenlegi létmódunkban a durva fizikai szint és a durva fogalmi gondolkodás jellemzi a testet és a tudatot. Ebből nem is lehet tovább durvulni, innen valójában csak a finomabb szintek felé tudunk elmozdulni. Ezek a szintek mind különböző valóságok. Az ember különböző szinteken, az előbb említett három szinten, mást és mást tapasztal. Minden ezen a módon létezik, az univerzum, a Föld, az égitestek, a test, stb., tehát ha az ember a finomabb szintek irányába elindul, minél tovább megy, a korlátok egyre inkább csökkennek, és végül, a legmagasabb szintnél, a harmadik szint állapotában, a kitágulás téren és időn felül van. Nincs tér és időbeli korlát. Három módja van a létmód megközelítésének. Van az alap, a kiindulás. A második az ösvény, az ember gyakorlatba, képzésbe fog a szintek meghaladásához. A harmadik az eredmény, a gyümölcsözés állapota, a legmagasabb szint.

A hagyományos meditációs mód az, hogy a halál folyamatát a legdurvább fizikai állapotból a finomabb állapotok felé való elmozdulásnak tekinti az ember. A finomabb állapotok felé mozgunk fizikai és mentális szinten. Mikor ez bekövetkezik, rendkívül sokféle eddig nem tapasztalt átéléssel jár. Ez a mozgás az elemek energiájával jellemezhető, ami megtévesztő lehet . Ha beszélünk az elemekről, tudjuk mi a föld, víz, tűz, levegő és tér-űr elem. Különböző rendszerekben szerepelnek. Az elem energiáját nem azonosíthatjuk az elemmel. Amikor a halál tapasztalásában a földelem jut szerephez, az nem azonos a fizikai földdel. A vízelem energiája nem azonos a vízzel, a tűz a tűzzel stb.. Kapcsolatban vannak, de nem azonosak. Jó tudni, hogy az elemek energiája működik a test és tudat szintjén. Mi a földelem elve, ami az első tapasztalást adja a halál folyamatában? A földelem mind fizikálisan mind mentálisan a struktúrát a formát hozza létre. Ez a legkülső szint, megjelenés, amelyben minden benne van, már forma van és fölépítés. Ezt a földelem energiája teszi lehetővé. A szilárdság is a földelem energiája. Következik a vízelem, mivel hiába van felépítés, ha a részek nem kapcsolódnak egymással és nem működnek együtt. A vízelem teszi lehetővé, hogy a részek egymáshoz kapcsolódjanak, egymással harmonikusan együttműködjenek. A vízelem energiája a kapcsolat. A tüzelem a fejlődés elvét képviseli, fizikailag és tudatban is. Azt teszi lehetővé, hogy egyik fázist kövesse a másik, a javulás, beérlelődés folyamatai jelzik a tüzelem energiáját. Végigfuttatja, végbeviszi a folyamatot. A gyümölcs beérik és utána megrohad. A levegőelem szükséges ahhoz,

25

hogy a folytatólagosság megmaradjon. A levegőelem képviseli azt az elvet ami minden létezőben benne van, a folytatódás késztetését, a létezés ne szakadjon meg, fennmaradjon. A tér-űr elem az, amiben az előző négy energia, elemi működés megjelenhet.

A halál folyamata a szilárdtól, a durva anyagitól a finomabb energiaszint felé történő mozgás. A felolvadás sorrendje a következő: először a szilárd földelem olvad föl és a szerkezet megszűnik. Utána a vízelem, a részek együttműködésének harmonizálása olvad fel. Ezt követően a tüzelem energiája, az érlelés szűnik meg, ami azt jelenti, hogy nincs tovább fejlődés. Ennek következtében a levegőelem energiája is feloldódik, hiszen nincs következő, nincs folytatás. Ekkor energia tapasztalásunk tér-űr tapasztalássá válik. Csinálunk egy meditációt, amelyben a tudatunkkal bizonyos útmutatások alapján végigvesszük ezt a folyamatot. Végül a tiszta fény megtapasztalása kelhet fel.

Az első fázisban a az útmutatás egy olyan vibráció tapasztalásáról szól amely látványban megjelenítve olyan mint a délibáb, amely nyári napokon a hőségtől az út fölött jelenik meg. Ezt az embernek közvetlenül tapasztalnia kell, nem kívülrőlnéznie. A második ködös, füstszerű tapasztalás, a tudat megkülönböztető tevékenysége oldódik, enyhül. Elkülönült létezők megkülönböztetésének határai feloldódnak. A harmadik fázis szikrák tapasztalása. Mindig ügyeljünk, hogy nem kívül látjuk, hanem átéljük mindezt, önátélésünkben van. Ez utóbbi után az ember azt tapasztalja, hogy ő az a fény ami a szikrák nyomában megjelenik. Ez a levegőelem. Az ötödik fázisban az ember teljesen elnyugszik, először önmagát fehér térként, aztán vörös térként, és sötét térként éli át. Az ember ezt éli és nem nézi, mivel az egy kettős szemléletet kelt fel.

Lélegezzünk mélyen az orrlyukainkon keresztül, és érezzük a légzésünket.

Lélegezzünk ahogy szoktunk, lazítsuk el a combunkat, lábunkat és lábfejünket és érezzük őket.

Lazítsuk el a fejünket, nyakunkat és gerincünket, és érezzük ezeket a területeket.

Lazítsuk el a vállunkat, karunkat és kezünket, és tapasztaljuk ezeket a területeket.

Lazítsuk el homlokunkat, torkunkat és mellkasunkat, és érezzük ezeket a területeket.

Lazítsuk el a gyomrunkat és a hasunkat, érezzük ezeket a testrészeket.

Most a testtapasztalásunkban a földelem energiája felolvad, és a valóságtapasztalásunkban délibábszerű vibrációként tapasztalunk mindent.

A vízelem felolvadásával a részek megkülönböztetésének módja ködösé válik, egy felhős-ködös tapasztalás van.

A tüzelem, a beérlelés, csúcsra vivés energiájának beolvadásával tapasztalásunk szikrák tapasztalásává válik.

Amikor a levegőelem energiája is felolvad a folytatólagosság és a fabrikálás, gyártogatás megszűnik és tűzfény-tapasztalássá válik a tudatunk.

A fehér tér kiterjedtségét tapasztaljuk, azzá válunk.

A teret vörösként tapasztaljuk, vörös tértapasztalássá válunk.

Az egész tértapasztalásunk feketébe vált, nem feketeségben vagyunk, hanem mi vagyunk a fekete, fény nélküli tér.

Most a fekete fény kristálytiszta fény tapasztalásává válik. Mindent betölt, a világegyetem és a mi energiánk ez. Elnyugszunk ebben a tiszta fényben.

A tiszta fényben életenergiánk aranyló, napszerű fényként jelenik meg. Az aranyló fényt tapasztaljuk a térben, még nem váltunk eggyé vele. Ennek az aranyló fénynek a sugárzásában megjelenik a természet. Az aranyló fény most a megjelenő új testünk fejére ereszkedik, beleárad és a szívünkbe olvad.

Tapasztaljuk testünket és légzésünket.

Nyissuk ki a szemünket.

Az eddig elmondottak megerősítettek bennünket abban, hogy a megszokott halálról való elképzelésünk helyett, a haláltapasztalás egységtapasztalást hoz, legmagasabb tudat tapasztalását hozza. Ha valaki Mahamudra, Rigpa, üresség meditációt végez, az itt tanult gyakorlatok segíthetik, hiszen a lényegünkkel, a tudat mélyebb rétegeivel kapcsolatot hoznak létre. Az is nagyon jó és segítő módszer ha a tiszta fényt, amelyet utoljára csináltunk, a szívcsakrába képzeljük el, főleg olyan esetekben amikor megijedünk, félelmet érzünk vagy rettegésben vagyunk. A szivcsakrában felidézett tiszta fény energia lesz az univerzum és önmagunk leglényegének energiája. Nagyon fontos, hogy átéljük, ne kívülről nézzük. Ez nagyonfontos, mert például ha az előbbi módszernél, a sötét tapasztalása helyett a sötétben nézegetsz, valami konkrét dolgot akarsz előhozni, és inkább megijedsz. Ha a sötét állapotot tapasztalássá teszed, az szabadságérzettel jár, a teljesség élményével.