Upor László:FELSZÁLLT A LÉGHAJÓ 1

Nagy András:SZENTIMENTÁLIS SZÍVTELENSÉG 2(Caspar Hauser)

Sándor L. István: SZÓBOHÓZATOK 3(Thomas Bernhard: A szokás hatalma)

Joób Sándor: A HAMU ALATT 7(Edward Bond: Megváltás)

Püspöki Péter:EGY ÉVAD A MOTELBAN 9(Kísérleti előadás-sorozat Miskolcon)

Márok Tamás:MEGKÖZELÍTŐ SZEREPOSZTÁS 15(Operabemutató Szegeden ésDebrecenben)

Sediánszky Nóra:ZSÁNERKÉP ÉS MISZTIKUM 18(Wagner. A bolygó Hollandi)

Liszka Tamás: MÁGNESGALAMBOK 20(Hrabal-Krobot:Szigorúan ellenőrzött vonatok)

Szántó Judit:VOLARE VOLNA KEDVÜNK 21(Valló-Vajda-Melis:Anconai szerelmesek)

Bodó A. Ottó: VÉRBE FÚLÓ KOMÉDIA 24(Goldoni: A velencei ikrek)

Lajos Sándor: MAUGLI-HULLÁM 25(Dés-Geszti-Békés: A dzsungel könyve)

Bérczes László: ÍGY LETT 30(Beszélgetés Végvári Tamással)

Róna Katalin:GÖDRÖK KÖZT UGRÁLVA 34(Beszélgetés Garas Dezsővel)

Fodor Géza: BEVEZETŐ 38

Alfred Kerr:KÉT ÍRÁS A KRITIKÁRÓL 39

Upor László: KÉT VENDÉGNORVÉG 46(Párhuzamos interjú)

Megváltás az Új Színházban (7. oldal)

Anconai szerelmesek a Radnótiban (21. oldal)

Beszélgetés Garas Dezsővel (34. oldal)

XXX. ÉVFOLYAM 8. SZÁM

1997. AUGUSZTUS

Főszerkesztő: Koltai Tamás

A szerkesztőség:Bérczes LászlóCsáki JuditCsomor Mártonné (szerkesztőségi titkár)Korniss Péter (képszerkesztő)Nánay István (főszerkesztő-helyettes)Sebők Magda (olvasószerkesztő)Szántó Judit

Szerkesztőség:Budapest V., Báthory u. 10. H-1054Telefon és fax: 131-6308Telefon: 111-6650

Kiadó: Színház AlapítványBudapest V., Báthory utca 10. 1054Telefon: 131-6308Felelős kiadó: Koltai Tamás. Terjeszti a HIRKER Rt. NH.Egyesülés és alternatív terjesztők. Előfizethető bármelyhírlapkézbesítő postahivatalnál és a Hírlapelőfizetési ésLapellátási Irodánál (HELIR) Budapest, XIII., Lehel út10/A 1900. közvetlenül vagy postautalványon, vala-mint átutalással a HELIR 215-96162 pénzforgalmijelzőszámra.Előfizetési díj egy évre: 960 FtEgy példány ára: 96 FtKülföldön terjeszti a Batthyany Kultur-Press Kft., H-1011 Budapest, Szilágyi Dezső tér 6.T/F: 0036 1 201 88 91Tördelte az Osiris Kft.A nyomtatási és kötészeti munkálatokat a SzéchenyiNyomda Kft. végezteHU ISSN 0039-8136

A folyóirat a Nemzeti Kulturális Alap, a Soros Alapít-vány és a Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottságatámogatásával készül

Megjelenik havonta

DRÁMAMELLÉKLET:Marit Tusvik: PENÉSZ(Fordította: Kúnos László)

A címlapon: Jelenet a Szigorúan ellenőrzöttvonatok pécsi előadásából (Simarafotó)

A hátsó borítón: Végvári Tamás (Koncz Zsuzsafelvétele)

A borítókat Kemény György tervezte

FELSZÁLLT A LÉGHAJÓHa június, akkor Országos Színházi Találkozó.

Idén: Fesztivál Szegeden. Ünnep. Megnyitóval,beszédekkel, éjjel-nappal nyitva tartó,fantasztikus hangulatú fesztiválklubbal, szépzáróünnepséggel, léggömbökkel, tűzijátékkal.Naponta több előadással, szakmai beszélgetéssel. Eskisebb-nagyobb csalódásokkal. De erről majd későbblesz szó-ahogy Bodó Béla halhatatlan hőse, Brumimondaná.

Éppen egy éve ugyanezen az oldalon e sorok írójaazon kesergett, hogy a tizenötödik Országos Talál-kozó észrevétlen múlt ell - se találkozási pont, seünnep nem lett-, vagyis: amolyan kedélytelen nemfesztiválnak sikeredett. Mintha ezekre a sorokraigyekezett volna csattanós választ adni az idei szer-vezőbizottság: beleadtak apait-anyait, hogy Eseménylegyen ez a nyolc nap a szegedi nyárelőn.

Együtt lehettek a szakma jelenlevői - és nagyonsokan voltak jelen -, ki-ki addig maradt Szegeden,ameddig kedve tartotta, ingyen és bérmentve elszál-lásolták . A portyázó szegediek autogramot kérhetteka sokévi átlagnál nagyobb sűrűségben föltünedezőhírességektől, amazok meg autogramot oszto-gathattak, és hírességnek érezhették magukat.

Sütött a nap, kellemes virágillat terjengett, bol-dogan sétálgathattunk rétestől fagylaltig, halászlétőlborjúbecsináltig és vissza? Számos titkos szegedifedte föl magát, és mutogatta nosztalgikus és/vagymulatságos történetek kíséretében ifjúsága helyszí-neit. Közülük talán Ács János4 ecsetelte a legélve-zetesebben, milyen volt az élet errefelé negyedszá-zada. Tudjuk: aki adott magára, az idő tájt csak az őelőadásaikat nézte; a hivatalos színház annyira „ciki"volt, hogy maga Ács is csak inkognitóban surranhatottbe tucatszor megnézni Dajka Margitot a kakasülőről.5

Esténként sok-sok boldog - a hajnal közeledtévelegyre boldogabb - ember ácsorgott-ücsörgött afesztiválklubban; ám amikor az előadásokra terelődötta szó, gyakorta vonultak át setét fellegek az arcokon.Ki azt sorolta, mely előadásoknak kellett volnafeltétlenül bekerülniük a programba, ki azonháborgott, hogy egyik vagy másik produkció mit keresegy reprezentatívnak szánt mustrán, ki csak azonkesergett, hogy nem fért be a nézőtérre az este. Bizonyebben is, abban is volt igazság. Visszatérő kérdés:mitől lehetne jó a válogatás?6

Tényleg: kié a fesztivál? Kinek szól és miről? Többérvényes válasz lehetséges, igazságot tenni nehéz -de talán nem is kell, csupán kikötni egy

1 Zeppelin helyett- Színház 1996. augusztus2A város és a rendezők e nagyvonalú gesztusának atmosz-féra-meghatározó szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni3Itt tartom szükségesnek megemlíteni, hogy számomra azéjjel-nappal nyitva tartó klasszikus tejivó - tej, péksüte-mény, omlett, palacsinta, tejberizs - volt a fesztivál egyiklegjelentősebb felfedezése.4 A legendás Szegedi Egyetemi Színpad egyik sztárja5 Erről óhatatlanul eszembe jut, hogy a fesztivál „stúdió-színpadának" számító régi zsinagóga különlegeshangulatú épületét. valamint a fesztiválklubnak otthontadó Kass szállót a helyi amatőrök/alternatívok„találták ki".Másoktól eltérően elvileg jó elképzelésnek tartom, hogy

a fesztivált rendező színház művészeinek kis csapata válo-gat, ezáltal kettős értelemben is meghívóvá válik. Kérdés:mik a szempontjaik?

elgondolás mellett, s következetesen annak jegyé-ben szervezni a találkozót.

Lehet például azt mondani: „Micsoda kérdés? Hátaszakmáé! A fesztivál arra való, hogy a színháziak -rendezők, dramaturgok, kritikusok, tervezők,színészek, mindenki! - egyvégtében végignézzék ajelentős előadásokat, megvitassák, merre tart a miművészetünk." Lehet, hogy így van. Akkor azonban atalálkozónak valóban le kell képeznie - kicsiben - azországos színházi állapotokat, föl kell mutatniaminden főbb tendenciát.

Vagy lehet a fenti kérdésre úgy válaszolni: „Hogy-hogy kié a fesztivál? Háta közönségé! A színháznakcsakis a nézők figyelme adhat értelmet ás célt, afesztivál is nekik szól. Jutalmazzuk őket sok-soknépszerű - egyébként csak más városokban látható -előadással, s ne művészkedjünk fölöslegesen." Akkorviszont kétséges, hogy lehet-e a meghívottprodukciókat egymással versenyeztetni, mondhat-evalamit a szakmai zsűri ítélete az egész évadról?Nem kellene-e akkor egyszerűen boldogságos, „tétnélküli" színházi parádénak minősíteni a találkozót.

A díjak körül amúgy is van egy kis gutanc. Ezen azországos seregszemlén komoly szakmai zsűriminősíti a produkciókat, az arra érdemeseknek díjat -értsd: elismerő oklevelet-adományoz. Vajon nemszül-e rossz vért, ha ugyanakkor egy támogatópénzjutalmat (tehát praktikusan a zsűriénél értéke-sebb díjat) kínál? Vagy ha a kedves és emelkedett(köztársasági elnökös, polgármesteres, pezsgős,léggömberegetős) záróünnepség után félórával egymásik szponzor külön kis nyilvános ceremónia ke-retében átadja a maga díját egy színésznőnek - akiazt egyébként nagyon is megérdemli?7

Hangsúlyozom, nem a díjak jogossá a, nem adíjazók jó szándéka kérdéses - nélkülük a fesztiválvalóban nem jött volna létre -, hanem az, hogyszabad-e ilyen felemásan összekeverni azalapvetően nem kommerciális megmérettetést,jutalmazást egy teljesen más (prémium-reklám alapú)szemlé-lettel. Egyáltalán: rég ideje volna tisztázni aművészeti intézményekben - csakúgy, mint amédiában - a „közszolgálati" és „kereskedelmi"működés összehurkolódásának, illetveelhatárolódásának alap-elveit és problémáit.8

7 Vagy: helyes-e, ha a művészeti vezető által levezényelt(ismétlem: szép és ízléses) záróünnepség díjkiosztó cere-móniájának első gesztusaként egy helyi vállalkozókülön-díját épp e művészeti vezető felesége veheti át?Kérdés ez akkor is, ha a díjat nyilván nem feleségi,hanem művészi minőségében és teljesítményéértkapta.8 Például a szponzor: a szponzor, a szponzor, a szponzor!Minden tisztelet és megbecsülés azé, aki „áldoz" akultúrára. Elenyészne nélküle a művészet, a szegénységpatkányoktól nyüzsgő setét vermébe hullnánk-tudja eztszponzor és szponzorált egyaránt. Csakhogy: jó volnamegtartani a mértéket. Meg kell a segítséget köszönniszépen, de ne feledjük: ahol ennek hagyománya van, aszponzor támogat, nem pedig előjogokat vásárol. Akulturált kultúrszponzor nem tülekszik eléd a nézőtéren,ne tartja éves közgyűlését a színházadban, nemkérkedik a jótékonyságával: elég neki, hogy ahhoz adjapénzét é nevét, ami ennek a névnek is jobb csengéstkölcsönöz - hosszú távon.Nem jó, ha a szponzor arrogáns vagy a szponzorálttúlzottan alázatos - mindkettő a felek egyenarangúságátkezdi ki. Új világunkban sokan vagyunk még, akikbenvisszatet-

Népszerű volta fesztivál Szegeden, de ez azzal isjárt, hogy sokszor nem sikerült biztosítani a lehető-séget a potenciális nézőknek - szakmabelieknek és„civil" érdeklődőknek -, hogy valóságos nézőkkéváljanak.9

Nem ártott volna, ha akad egy fejszámoló, akiidejében figyelmeztet, hogy a kiadott jegyek és bér-letek száma olykor meghaladja a nézőtér kapacitását- és akkor hol van még a rengeteg „belépős" és a nemkevés spontán érdeklődő? -, tehát eleve lehetetlenmindenkit bepréselni a nézőtérre, s ha mégis sikerül,abban sem lesz köszönet.10

Egyik szemünk tehát sír, a másik pedig nevet - ezamúgy nem idegen a színháztól. Lelkesíteném afanyalgókat: a Fesztivál igenis hangulatos és kellemesvolt. Színházi-szakmai szempontból talán még-semelég jó - hűteném le a túl lelkeseket. Mindkét aspektusfontos résztanulságokat hordoz, egyikről sem szabada másik miatt megfeledkeznünk.

Akárhogy is: annak a sok tucat embernek, akirenaponta rávirradt a hajnal a Tisza-parti Kass Szállókibelezett nagytermében és kerthelyiségében - szóvalennek a sok-sok kedves kollégának kisimult volt azarca ilyenkor. Nem az asztalra vagy az asztal aláborulva kókadoztak búsan, összecsúszott, zavarosszemekkel, nem az asztalt verték dühös öklökkel.Iszogattak, ácsorogtak, üldögéltek - beszélgettek. Esez minden valószínűség szerint azt jelentette, hogybeszélő viszonyban vannak egymással, és van mirőlbeszélniük.

Hálásak is vagyunk a szervezőknek, amiért ilyenremek légkört teremtettek, sőt, még hálásabbaklettünk volna, ha ránk hagyják a dicséretet, és nemtapsoltatnak maguknak szüntelen - mára startpisztolyeldördültekor is.

Tavaly holmi zeppelineket hiányoltam a debreceniégboltról. Nos, jelenthetem: Szegeden fölszállt aléghajó - lebegett rendesen, de azért üzenném min-denkinek, hogy ne higgye magáról, ő most akkor márfelhő, amely a napot is elhomályosítja; ha lehet,próbáljunk meg a földön maradni. Mindannyian is-merjük azt az elég helyes léggömbös-felhős tanme-sét, amely a bevezetőben emlegetett Brumi egy távolirokonáról szól. Ebből tudjuk, hogy a méheket elégnehéz becsapni - és a megoldás mégsem az, hogyidőről időre jön Róbert Gida a puskájával, éskilyukasztja a lufit.

szést kelt, ha például a jegyszedő fennhangon aszponzorok képviselőit szólítja be elsőként a kicsinynézőtérre - azokat is megelőzve, akik a saját pénzüketadták ki a jegyre.9 Előfordult. hogy többen maradtak kint, mint ahányanbejutottak az előadásra. Ki drága jegyet váltott, ki messzirőlutazott ide; készült az élményre, s végül csalódott.10 A régi zsinagóga leromlottságában hangulatos terepéldául olyan varázsos helyszín, ahová a mostohakörülmények ellenére is szívesen megy játszó és nézőegyaránt. Am épp a tér jellege miatt élvezhetetlen azelőadás, ha valaki a falra kenődve, dobogó csücskénegyensúlyozva vagy az erkélyről fejjel lefeléfüggeszkedve kénytelen „mű-élvezni".

N A G Y A N D R Á S

SZENTIMENTÁLIS SZÍVTELENSÉGsakugyan azonos volna szentimentaliz-mus és szívtelenség - ahogy ezt Kierke-gaard egykor olyan meghökkentő maga-biztossággal állította és tapasztalta, ésérzékeltette? Es talán éppen ennek a

keserű paradoxiának lehetne tantörténeteCaspar Hauser sorsa, amely - amolyan polgárimítoszként - hasonló társadalmi-történelmi-érzelmi(érzéki) közegben „koncipiálódott"(mondhatnánk: fogant), mint a modern bölcseletszámos korabeli alapdilemmája; és persze azoktólegyáltalán nem érintetlenül?

Veszedelmesek ugyanis az efféle szép és szo-morú történetek, hiszen szépségük és szomorú-ságuk gyakorta mintegy béklyóban tartja az ese-ményeket, nehogy azok öntörvényű logikájaösszeroppantsa a mégiscsak esztétikai burkot - solyannak mutatkozzon meg, amilyennek a korapolgári fejlődés viszontagságai láttatják: keser-vesnek, szörnyűnek, visszafordíthatatlannak; máramiként a diadalmasnak bizonyuló civilizációs sod-rás (lánykori nevén: fejlődés) tekint, rossz lelkiis-merettel persze, abortált antropológiai lehető-ségeinek elmúlt, végtelen gazdagságára.

Az úgynevezett romlatlanságra, az úgyneve-zett természetre, az úgynevezett jóságra s a töb-bire. Arra az „előtörténetre", amelyben még le-hetséges a naiv üdvözülés, s amelynek nyománmég értelmezhető volna egy evilági üdvtörténet;s aminek fonákja lehet a profán passió, úgy,ahogyan ezt a Mátyás utcai pincében celebrálták:megváltatlan szenvedéstörténetként.

Persze nem könnyű feladat efféle szertartásraéppen a német realizmus vaskos epizódjait alkal-massá tenni, hiába sietne segítségére az elvont-ságában hasonlóan vaskos német romantika.Hiszen az eredendő eseménysorozat - a félvadkamasz váratlan felbukkanása: ahogy titkokból,természetből, rabságból és archetipikus szoron-gásainkból kilép a napsütötte választófejedelem-ség székvárosának vásárterére, majd szelídíté-sének kísérletei és bekövetkező halála-annyiféleszenvedély, indok, motívum és konklúzió lehe-tőségét hordozza, amelyhez képest szűkössé válikmindenféle értelmezési lehetőség, megfejtésiszándék, mely efféle - konkrét vagy elvont -európai vásártereken rendelkezésünkre állhat.

És éppen erről szól a történet. Illetve CasparHauser sorsa. Írásunk tárgyaként a Stúdió Kelőadása. Mint maga a mítosz, amelynek pusztafelidézése is éppoly erőteljesen határozza megCaspar Hausert, mint amilyen határozottan defi-niálnák valamikori felbukkanása nyomán a Dok-tor, a Hadnagy, a Tanító s a többiek - hiszenazonnal annak az értelmezési rendszernek lesztárgya, mely lényegénél fogva külső, tehát ide-gen a zseniális emberi állatka megfoghatatlanlényegétől.

A saját árnyék lendületes átugrása természe-tesen csakis színházban lehetséges, közismert

CASPAR HAUSERfény- és értelmezési viszonyainak pazar gazdag-sága folytán. De egyben a kockázat is nagyobb:értelmezésé, lényegidegenségé, lendületé.

Mert a mitikus történet szellemi vetülete szá-mos diszciplínában ihletően követhető, legfő-képpen talán a (kulturális) antropológiában,melynek felvilágosodás kori indíttatása ekkori-ban veti fel a profán jóság - a z eredendő romlat-lanság, sőt a teremtetlenség - hipotézisét; mígpersze ennek nyomán különféle szociális teóriákexperimentumává válhat a társadalmivá - sőttársaságivá - szelídíthető kis vad. Még ennél istágasabbak a lélektan lehetőségei, s mindezekmentén persze az esztétikáéi: nemcsak a történetszépsége és szomorúsága folytán, de a romlat-lanság illúziói révén is - melyek azután transzpa-rensekké válnak Caspar Hauser esztétikai jellegűkísérleteiben.

És persze van még egy dimenzió, mindezek-hez képest földhözragadt és szegényszagú, dehát civilizációnkat maradéktalanul jellemezni ké-pes: mely puszta tárgynak tekinti Caspar Hau-sert, amolyan kínos végterméknek tehát, meg-gondolatlan érzéki, netán érzelmi kicsapongásokéletre kelő produktumának, aki már törvényenkívüli genezisében sokszorosan összeszövődött ahatalommal, gátlástalan erőviszonyokkal, ille-gitim előjogokkal, uralkodócsaládi bűnözéssel ésekként alpári politikával. Mindazzal tehát, amieredendően lényegidegen attól, amire a zseniálissuhanc alkalmas vagy netán rendeltetett; ám ret-tenetes logikájával és a konspirációk működésé-vel pusztítani képes, és hát el is pusztítja őtrendesen.

Ez a dimenzió nemcsak a polgári mítosz szín-vonalára nem emelkedik, hanem természetesenmég a történelmére sem, s győzelme nem legiti-málja létrejöttét, legfeljebb szemet huny létezésefölött-az ismert sztoikus konklúzió szerint: hogyelpusztíthatja természetesen, de ártani hogyan istudna neki.

Az események megformálásának - színpadifelidézésének - azonban árthat: hiszen akaratla-nul a magasabb rendű diszciplínákkal egyen-rangúsítja ezt a lapos összeesküvés-sztorit, s azesemények dramaturgiájában olyasminek juttatdöntő szerepet, ami a mitikus sors esetébenvégzetszerűen akcidentális.

De ezzel már az események felidézéséhez,tehát megformálásához jutottunk, s a jelzett el-lentmondás szinte csak kifejezi a mélyben rej-lőket. Melyek nem elsősorban a pincében celeb-rált passiónak volnának antinómiái, hanem in-kább értelmezési lehetőségeinké - amikor effélelénnyel kerülünk szembe egy verőfényes piacté-ren.

Tudjuk azonban: minden sors epikus. Még a„legdrámaibb" is, amelynek egyidejű kiteljesedé-se és lezárulása úgy lesz ugyanannak a folyamat-nak két oldala, minta széplelkűvé poétizált nürn

bergi vadócé. A sors fordulatai persze már drá-maiak lehetnek, Caspar Hauser esetében pedigpar exce l lence azok; ám közismerten hosszú az útdrámaiságtól drámáig, kiváltképp akkor, ha ezt azutat mégiscsak amolyan gyorsított „Bil-dungsroman" fejezeteiként kell végigszáguldaniaa sors jogcím nélküli jóhiszemű birtokosának. Aszenvedéstörténet ilyenkar - úgy tűnik:ősmodellként -alkalmazható, sőt, profanizálásá-val együtt is műfajában megszentelt teret kínálefféle epika számára; s a Mátyás utcai pincébenszemléletmód, tehát játékstílus hitelesítette aStúdió K értelmezési kísérletét.

És mint lenni szokott: egyszerre oldotta fel azértelmezés teremtette ellentmondások javát, shozott létre újabbakat, immár feloldhatatlanul. Demindkettőt tanulságosan. És fontosan - sőt,rokonszenvesen, bár a szimpátia nem esztétikaikategória, legyen az értelmezés esetében mégolymérvadó.

Itt ugyanis nem egy gipszstukkós-professzio-nális voyeur-színház polgárian langyos konven-ciórendszerébe toccsantunk bele kényelmesen,hanem lebotladoztunk egy különös alagsori tér-be, ahol azonnal jelmezes és jóarcú fiatalok ve-gyültek el közöttünk, s a szűkös játéktérbe vezet-tek azután. Ott ültünk vagy három tucatnyian,ismét csak elkeveredve a színészek között, akikdíszletek nélkül, egy keretére absztrahált spa-nyolfal és néhány mindenre alkalmas szék folya-matos „újrahasznosításával" teremtettek előttünkszalont, őrszobát, tanácstermet, piacteret, mikormit. És itt végre nem a pszichologizáló,úgynevezett színházi realizmuson iskolázottsztárok bűvöltek el minket, de a zsonglőrkéntcsereberélt szerepek által felfrissülő színészek,pusztán játékuk révén teremtve távolságot min-denféle átélős-utánzós színi kánontól; s egyszer-re lehettek - velünk együtt - nézői annak a tör-ténetnek, amelynek ekként mi sem csak nézőivoltunk. És így tovább: fontos színházi tudássalés magától értetődően alkalmazott merész kon-venciórendszerrel, lendületesen és összeszokot-tan, s ez nemcsak az előadások érlelődésénekszelíd progressziójára utalt, de bizonnyal azegész, közös alkotófolyamatra is, hiszen kollektívműalkotásról volt itt szó, mégpedig ennekeredendő és átfogó értelmében, abban a szűkpincében, bizony.

Mégsem az „időutazás" volt zavarba ejtő azonaz estén - hogy a közönség ott érezhette magát,mondjuk, az 1974-es wroclawi fesztiválon vagyévekkel ezelőtti európai hangárokban, pincék-ben, szobaszínházakban, padlásokon stb. -, ha-nem elsősorban az, hogy a mitikus történet szá-mos dimenziója éppen ennek a stílusnak nemnyílt meg; hogy a választott sors és a feltárásáraalkalmazott ábrázolói módszer sokszor nem bi-zonyult „kompatibilisnek". Mert míg csaknemüdítő volt a lélektani ábrázolói hagyományoktól

C

KRITIKAI TÜKÖR

független játékmód, addig éppen az maradt kíno-san megválaszolatlan, hogy ez a történet értel-mezhető-e egyáltalán a pszichológián kívül.Hogy míg persze fontos volt minden „alakosko-dás" száműzése ebből a pincéből, ám enneknyomán a „fejlődésre" vagy legalábbis nevelésreítélt főhős veszítette el eszközeit arra, hogy ezt aváltozást valamiként sejteni engedje. Hogy mígfontosak voltak a közös tér, az azonos közeg ésebből adódóan a szinonimitásukkal megformált(„többfunkciós") mellékalakok, ám mindezekolykor egyhangúvá tették az előadást- így ami akonvenciók alóli szabadulásnak, kilépésnek vagylegalább vonzó kiútnak tűnhetett volna, nem letttöbb, mint önmagába visszatérő, szelíd orna-mentika. Voltaképpen annak nagy ívű kísérletetöltötte be a pincét, hogy vajon egy konvenciók-tól független, majd abba belesimított jellem mi-ként ábrázolható a színpadon éppenséggel aszínházi konvenciók sorsábrázolói lehetőségeinkívül - netán azok ellenében.

Mindezen azután az előadás nagyvonalúanszellemes idézőjelei sem segíthettek. Sem azolasz komédiások prológja, sem a belső iróniátkiteljesítő passió-állókép - rendezőí jutalomjátékés kollektív invenciók áradása -, nemcsak azért,mert ezek idézőjelekként végül is „bezáratlanok"maradtak, ott fityegtek tehát az értelmezésen,míg a néző hiábavaló töprengésre kényszerült akülönféle ábrázolói síkok elválasztása fölött, ha-nem főként azért nem, mert mindezek fölöttmégiscsak a történet konspirációs-bűnügyi vo-nulata nőtt rá a mítosz valamennyi dimenziójára

- s aligha menti ezt a művészi döntést az a tény,hogy a valóságban is feltehetően így történt.

És mégis: nagyon fontos volt ez az este ott, aStúdió K-ban. Nemcsak a gyér számú közönség-nek, hanem talán a távol levő városnak is. Sőtannak a színházi közegnek, amely nyilvánvalóannemigen venne tudomást efféle pintékről, amígbele nem ütik az orrát. És nem az „időutazás"miatt, noha nosztalgikusan keserédesek az efféleelőcsarnokokban kapható körözöttes kenyerek,s bizsergető érzés, hogy a jegyszedő mindenkittegez; de az experimentális esztétikai gettó fül-ledtségén túl, no meg miatt: mégiscsak itt törté-nik valami színpadon és a színpad által, ami

A rutinrepertoárbólMagyarországon még beállította színpadra KeKaposvárott két fiatal reelőadásokban érdekes, jeelején álló alkotók mikészínházról,hogyan igyekeznek eltávolo

Csabai Judit (A fiatal özvegy), Tzafetás Ro-land (Caspar Hauser) és Nádasi László (A ta-nító) (MTI-fotó)

konokul és nagy ívűen teszi zárójelbe mindazt,amit a színház polgári konvenciói egyedülérvényesnek hirdetnek.

Mintha színház történne itt.És talán ebből ered az egész előadás szertar-

tásszerűsége. Nekik, abban a pincében szinte ami színházi „lelki üdvünkért" is celebrálniuk kellezeket az előadásokat. Ha senki nem nézi őket,akkor is, mert pusztán konok és elszánt műkö-désük révén megtörténhet mindaz, ami a kon-venciói által „elkárhozott" nagyszínpadokonnemigen történhet már.

Mint egy szekta. Minta kazamatákban egykor.Bár azt nem tudhatjuk, nézők és elkárhozot-

tak, hogy mi lett volna a kereszténységgel, havégül a szektatagokon túl mással nem tudtákvolna elhitetni, hogy létezik megváltás, hogy aszeretet mégiscsak világtörténelmi súlyú vív-mány; ha csak kazamatáról kazamatára vándo-rolva kísérleteztek volna tovább különös szertar-tásaikkal; míg a cirkuszokban röhög és hízik azelkárhozott Róma. Hogy ha profán szertartásukőket - a hívőket - megválthatja is, de lesz-ebelőle passió?

Szenvedéstörténet tehát, amelynek érvényes-sége szükségképpen szétfeszít minden profa-nitást.

Caspar Hauser (Stúdió K)Dramaturg: Szeredás András, Lajos Sándor. Jelmez:Németh Ilona. Munkatársak: Fodor Gergely, Zubek Ad-rienn, Terray Barnabás, Kudla Mari. Rendező: FodorTamás.Szereplők: Tzafetás Roland, Rácz Attila, Csabai Judit,Ilés Edit, Fodor Tamás, Szabó Domokos, Novák GézaMáté, Nádasi László, Homonnai Katalin.

S

SZÓBTHOMAS B

ÁNDOR L. ISTVÁN

OHÓZATOK

hiányzó szerzőnem mutatott művétcskeméten, illetvendező. Az, ami azlzi, hogy a pályájukpp gondolkodnak a

dni mindattól, ami

a hazai színpadokon az utolsó évtizedekben meg-határozó volt, de ma már nem igazán izgalmas. Azelőadások problémái azonban azt is világossá teszik,hogy a hagyományok bénító erőként továbbra isjelen vannak színjátszásunkban - a fiatal rendezőkgondolkodásában, az alkotótársak együttműkö-dési készségében-képességében is.

ERNHARD: A SZOKÁS HATALMA

KRITIKAI TÜKÖR

Retorikamentes szószínház

A szokás hatalma történet nélküli, viszonyválto-zásokat nélkülöző, szövegközpontú darab. A há-rom jelenet ugyanannak az állapotnak a (redun-danciát is kompozíciós elvként használó) nyelvikibontása. A mozdulatlannak, megismerhetet-lennek, megváltoztathatatlannak ható világ kép-zete a drámaiatlan drámaforma továbbépítésérekésztette Bernhardot. Művében a történések, afigurák, a kapcsolatok egyaránt másodlagosak averbális réteghez képest. Az utóbbi nem arraszolgál, hogy a stilisztikai rétegnél mélyebb po-étikai alkotóelemeket hozzáférhetővé tegye, ha-nem önálló életre kel - olyannyira, hogy az egyébösszetevők már-már csak a nyelvi jelentés szint-jén vannak jelen.

Mind az alakoknak, mind a megjelenített hely-zeteknek alig van a róluk való beszédtől függetlenönálló léte. A cirkusz - mint a szereplők élet-tere- csak a rá vonatkozó közlések alapján tűnikvalóságosnak. Elsősorban azáltal, hogy a figurákmegnevezése a cirkuszban lehetséges funkciókalapján történik (Zsonglőr, Állatidomár, Tréfacsi-náló, illetve az Unoka, aki valójában kötéltáncos).Neve csak a főszereplőnek, a cirkuszigazgatóCaribaldinak van. De a cirkusz nem témaként,

csak utalásként fontos A szokás hatalmában. Aproblematika nem a manézs világából, hanemegy zenemű előadásának kísérletéből adódik. Adilemmát nem az jelenti, hogy a szereplők való-jában milyen cirkuszművészek (bár a Nevettetőrendszeresen elvéti az állatszámba beépítettmozdulatát, emiatt az Idomárt rendre megharap-ják a vadállatok, a lovakat idomító Caribaldi kon-centrációja vészesen csökken, kötéltáncos uno-káját a balesettől félti), hanem hogy ezek azalakok el tudják-e játszani a Pisztrángötöst. Afigurák tehát olyasmire vállalkoznak (vagy kény-szerülnek), amivel nevük (és funkciójuk) szerintnem azonosak. A darabban azonban nem próbál-ják Schubert zeneművét sem, erről is csak be-szélnek.

A hiányállapotban a nyelv kínálkozik mene-déknek, valójában azonban csapdaként műkö-dik. A problémára a nyelvi logika alapján lehet-séges megoldást találni („kezdjen el hangszerenjátszani, hogy az összpontosítása ne csökken-jen"), de a végeredmény valójában illogikus.Van-e ugyanis nagyobb képtelenség annál, minthogy ügyetlen, hangszereiket vélhetően alapfo-kon sem ismerő artisták vonósötöst alakítanak,de a választott darabot évtizedek óta még egyszersem sikerült megszólaltatniuk? Színtiszta ab-szurditás az is, amiről Caribaldi álmodik: a dilet

tantizmus egyszerűen átcsap zsenialitásba, segyszer majd a cirkuszporondon szólal meg aPisztrángötös. „A népek jönnek / és nézik / éshallják / Eljönnek / egy cirkuszi előadásra / éshazamennek a Pisztrángötössel." Nyelvileg min-den megfogalmazható, de csak virtuálisan birto-kolható. Aki beszélni tud róla, az értelmet adhataz életének, holott a megoldás merő értelmetlen-ség.

A tett jobbára nem több a darabban, mint magaa beszéd. Mindarról, ami a nyelvi történésekenkívül zajlik, nem lehet eldönteni, hogy valóbanmegtörténik-e. A nyelvi közléseken kívül nincssemmi, aminek alapján megismerhetnénk a darabszereplőit. Cselekvéseik nem teremtenekviszonyítási lehetőséget mindahhoz, amit mon-danak. A figurák közti feszültségek, indulatoknem cselekvéseket, csak beszédaktusokat indu-kálnak. (Caribaldi és az Állatidomár majdnemegy-egy teljes jeleneten át szidalmazzák egymást -másoknak. A Zsonglőr hamis meghívólevelet

Lugosi György (Zsonglőr), Kovács Zsuzsanna(Unoka), Bezerédi Zoltán (Caribaldi) és LipicsZsolt (Bohóc) a kaposvári előadásban(Simarafotó)

KRITIKAI TÜKÖR

Kb

ls

miapkMrumnvtsakfcrttsetbvifvükngvsn

kopsódnmrzpMehl

uti Gizella (Unoka) és Kovács Lajos (Carí-aldi) a kecskeméti előadásban

obogtatva hosszan beszél arról, hogy más tár-ulathoz akar szerződni, ahelyett, hogy indulna.)

Nyelv, illetve történet és figurák egymáshozért aránya (súlya) alapján A szokás hatalma

nkább nevezhető költői műnek, semmint drámailkotásnak. (Akár egy nyelvfilozófiai traktátuséldatáraként is olvasható a szöveg: „nyelvjáté-ok", verbális idiotizmusok gyűjteményeként.indebbe egy létérzés metaforái vegyülnek a

omló-bomló világról, a betegség- és halálfélelemralta társadalomról, az élet otromba értel-etlensége által megalázott emberről.) Bernhard

yelvi szólamokat komponál, tele ismétlésekkel,ariációkkal, hiányos mondatokkal, szen-enciatöredékekkel, dialógusmentes társalgá-okkal, társaságban elhangzó önreflexiókkal. Ez

monológjelleg eleve átértelmezi a drámávalapcsolatos elvárásainkat. A központozás hiányaölszabadítja a szöveget a mondatfajtákhoz kap-solódó intonációs kötöttségektől a hosszabb-övidebb sorokba való tördelés szabad vershezeszi hasonlóvá a darabot. Az írásjelek hiányaöbbféle szintaktikai kapcsolatot tesz lehetővé aorok között. Mindez épp ellentétes irányba toljal az értelmezést, mint amit a stilisztikai szintnél

apasztalhattunk. Míg a történet és a figurák job-ára csak nyelvi jelentésként vannak jelen a szö-egben, addig a nyelv maga a darabban egyre

nkább jelentésnélkülivé válik. Szólam lesz, zeneiorma, emotív közléselem, amelynek egyre ke-ésbé van azonosítható valóságtartalma. A ki-resedett lét elleni nyelvi lázadás végül a nyelviürüléséhez vezet. Emberek beszélnek, holottem akarnak mondani semmit. Állandóan önma-ukra reflektálnak, holott alig tudnak önmagukrólalamit. Uralni akarják a világot, holott még ahhozincs erejük, hogy urai lehessenek a kör-yezetüknek.

Bernhardot olvasva óhatatlanul fölmerül aérdés, hogy vajon nem könyvdrámákat írt-e azsztrák szerző. Kérdéses ugyanis, hogy a szín-adon elhangzó szó érzékeltetheti-e a nyelv üres-égét. Az artikulált szólamok nem állítják-e visszahatatlanul is a töredéksorokba szabdalt mon-atjelentéseket? A szabad vers többértelműségétem szünteti-e meg a színpadi beszéd prag-atikus jellege? Mintha A szokás hatalma szín-

evitelekor mindkét rendező megkerülni igyeke-ett volna ezeket a kérdéseket. Ebből a nyelvköz-ontú darabból sem Bagossy László, sem Tóthiklós nem rendezett szószínházat, bár mindkét

lőadásban túlságosan sok szó hangzik el ahhoz,ogy ne unjuk el a darabot. (Ez is megoldhatat-

annak tűnő bernhardi feladvány: hogyan lehet a

redundanciát mint kompozíciós elvét színpadihatássá alakítani.) A szószín háztól való tartózkodásmindkét fiatal rendezőnél érthető, hisz ennek akifejezésnek meglehetősen rossz csengése vannálunk. A szószínház hagyománya itthon egyér-telműen retorikusságot jelent: társadaImilag sú-lyosnak vélt gondolatok szónoklatszerű színpadiközlését. A nyelv más értelmű központi szerepérealig említhető érdemi kísérlet. Nemcsak a nézőivárakozás, hanem a színészi felkészültség is aka-dályozza ezt. Újfajta, izgalmasnak ha ó szószín-házhoz intonációjukkal magabiztosan bánó, aszöveget evidens biztonsággal tudó színészekrelenne szükség. Valljuk be, a magyar színház erejenem ebben van. (Az általam látott eladásokonminden említett eszközzel akadt probléma.) Akimegfeledkezne ezekről az adottságokról, önmagaszámára borítékolná a bukást.

A nyelv helyett mindkét rendező egy másikbernhardi jellegzetességből indult ki: az ábrázoltvilág színházszerűségéből. Bernhard darabjai-ban szerepekben tetszelgő hóbortos figurák szó-mámoros produkciói zajlanak. Az életük többnyi-re színházként fogalmazódik meg. A főszereplőkrendre az elmaradó nagy „fellépésre", a lehetet-lennek bizonyuló grandiózus megmutatkozásrakészülődnek: a világtörténelemről szóló színjátékelőadására, mint' A Színházcsinálóban, a világ-jobbítás receptjének közreadására, mint A világ-jobbítóban, a manézsban megszólaló Schubert-koncertre, mint A szokás hatalmában. A vállalko-zás kudarca nem tragédiát okoz, hanem, a vál-lalás képtelensége miatt, szánalmas komédiát.

Cirkuszszínház

KRITIKAI TÜKÖR

A Bernhard-figurákban a heroikus akarás alkatiostobasággal kapcsolódik össze. (Megszállot-tak, mint az őrültek, vakok, mint az önáltatókispolgárok.)

Erőteljesen teatralizált, a komédiajelleget abohózatiság irányába tágító Szokás hatalma-előadásokat láttam mind Kecskeméten, mindKaposvárott. Bár alapszándékában összevethetőa két produkció, közelítésmódjuk, darabértelme-zésük, színpadi megoldásaik igencsak eltérőek.Bagossy László rendezéséhez a jelenlét, agesz-tus, a jelzés kínálkozik kulcsfogalomként,Tóth Miklóséhoz a játék, a túlzás.

Háromszor megy fel a függöny a Tóth Miklósrendezte kaposvári előadáson: az elsőre békésenlegelésző birkanyáj van festve, mögötte a rétenelterpeszkedő cirkuszsátor képe. Az alatta lapulóvörös drapéria mögül tárul fel végül a szintúgyvörösben játszó, arany csillagokkal díszített,színpadi dobogóra helyezett lakósátor képe. Aharmadik jelenetre aztán eltűnnek a sátorfalak,mintha már lebontották volna a cirkuszt: maradaz üres dobogó és a csupasz színház, a kaposváristúdió lemeztelenített tere. Amikor végül tovább-indul a társulat, hátul ismét felmegy egy függöny,mintha teherautó ponyvája tekeredne fel. (Dísz-let- és jelmeztervező: Bodnár Enikő.)

Ezek az önironikus jelzések eleve ironikus kö-zelítésmódot teremtenek. Mindezt megerősítik afurcsa színészi maszkok és a groteszk játékötle-tek. A felfelé kunkorodó festett bajszú Caribaldit(Bezerédi Zoltán) leginkább erőteljesen túlzó mi-mikája jellemzi, amely elrajzoltan, mégishitelesen fejezi ki a rémülettől a dührohamig, abambaságtól az átszellemültségig tartó szélesérzel-

mi skálát. A hatalmas vörös szájjal karikírozottfehér arcú Bohóc (Lipics Zsolt) mindvégig bo-hóckodik, komolykodva is a pojácát adva, sajnál-kozó együttérzése közben önnön bugyutaságánis mulatva. A véraláfutásos szemű Állatidomár(Nyáry Oszkár) a dühödt, agresszív együgyűségszánni való torzképe. Az angyalkaszárnyú, tüllru-hájában feszengő Unoka (Kovács Zsuzsanna) azengedelmes, mindenre naivan reagáló kislányvágyképe. (Ironikussá mindezt az teszi, hogy aszerepet felnőtt színésznő játssza.) A sárga gal-lért selyemgallérral és szivarzsebében piroszsebkendővel viselő Zsonglőr (Lugosi György)csupa körülményeskedés, öntudatoskodó aláza-tosság. (Nehezen indul az előadás, mert Lugosinem találja igazán az alaphangot, holott hosszúpercekig, amíg Caribaldi-Bezerédi meg nem szó-lal, a Zsonglőrnek kell vinnie a főszólamot.)

A kaposvári előadás azonban a lassú, nehéz-kes kezdés után fölfelé ível. Az első részben mégérezni a kényszert, hogy játékötletekkel ellenpon-tozzák a túlsúlyos verbalitást (a színpadi akciók -a megújulni vágyó színházszerűség egyik te-hertételeként - ekkor még többízben a realitás-hoz, a mikroszituációkhoz igyekeznek visszaköt-ni az egyre inkább bizarrá, illogikussá váló nyelviközléseket). A szaporodó eredeti megoldások, akonvencióktól mentes játékötletek azonban azelőadás második felét (különösen második fel-vonását) sajátos mozgás- és hangzóbohózattáalakítják. Szép az első felvonás záróképe, ahogyCaribaldi vonójának karmesteri intéseire a társu-lat tagjai a manézsban begyakorolt meghajlásai-kat mutatják be. A mozdulatok és az őket kísérőhangadások a gyorsuló intések hatására diszhar-

Kovács Lajos és Safranek Károly (Zsonglőr) akecskeméti előadásban (Walter Dániel felvé-telei)

monikus zenévé erősödnek. Ügyesen kidolgozotta sapkahullatás tréfasorozata. Remek ötlet aCaribaldi által kikényszerített lélegzőgyakorlat.Az ütemes lélegzetvételeket kísérő vonóshangok aszereplők lételemének ható dilettantizmus kon-certjeként hangzanak. Ebbe a menthetetlen kako-fóniába hullik bele minden. Akinek füle van rá,ebből kellene kihallania a zenét.

Dilettánsok és deviánsok

A kecskeméti előadás elforgatott, izgalmas dísz-letben játszódik. (Tervező Bagossy Levente.) Ajátékteret alkotó lakókocsi - melynek egyik olda-lát és egyik végét csak a vasváz érzékelteti -sarkával fordul a nézők felé. A kukucskaszínpadkonvencióját azonban nemcsak a szokatlan szögironizálja, hanem az is, ahogy a rendező a játéktérmelletti üres területet is bevonja az előadásba. Asúgó ül itt, egy kottatartóra fektetett példánymögött, megrendezettnek (tehát művinek) hatócivil tevékenységek (kötés, újságolvasás) álcájamögé bújva. (Az ötlet inkább alkalmi megoldás-nak tűnik, hiszen nincs az előadásból kiolvashatókoncepcionális funkciója. Vélhetően a színészeknem jutottak el a próbák befejező szakaszára amagabiztos szövegtudásig, ezért vált szükséges-sé a súgó leplezetlen jelenléte az előadásban. Apremier második felvonásában valóban ő váltfőszereplővé. Amikor viszont másodszor láttam aprodukciót, az új színház-beli vendégjátékon,meg sem szólalt, bár a magabiztos szövegtudáshiánya ekkor is érződött - nem annyira a tévesz-tésekben, mint a főszereplő[k] szerepformálásá-nak bizonytalanságaiban.)

Bagossy olyan színészt választott Caribaldiszerepére, aki többnyire erőteljes színpadi jelen-létével hívja fel magára a figyelmet. A KovácsLajos által megformált figurát azonban komp-romittáló jelmezbe öltöztette, s bizarr pózokkaljellemezte. Garibaldi homlokába húzott feketesvájcisapkában, nyűtt trikóban ül a kottatartómögött. (Jelmez: Földi Andrea.) A cirkuszigazga-tó sötét SZTK-szemüvegen keresztül bámulja apartitúrát. Időnként segélykérően hátrafordul aPablo Casals-kép felé, hogy ugyanolyan idomta-lanul tárja ötfelé az ujjait, ahogy az a bekeretezettfotón látható. Igazi dilettáns, akinek nincsenekkételyei önmagával szemben. Erőlködésébenmintha perifériára sodródott véglény kacérkodnaa művészi tökéllyel. A teremtés hübrisze azonbanszüntelenül a rombolás gesztusába fordul nála:

K R I T I K A I T Ü K Ö R

amikor felfortyan, rémületet parancsoló düh, for-mátlan erő nyilvánul meg benne. A többiek tar-tanak tőle, még akkor is, amikor nyájaskodnipróbál. Kovács Lajos a nehéz szöveggel valóbirkózása közben is több emlékezetes pillanatotteremtett.

A főszereplő köré olyan figurákat helyezett arendező, akik vagy azonosnak tűnnek a szövegáltal megjelölt szerepkörrel (a Nevettetőt itt való-ban liliputi ember, Köleséry Sándor alakítja, azUnokát kislány, Kuti Gizella játssza el), vagy avégletekig le vannak egyszerűsítetve azokra apózokra, amelyek egyértelművé teszik az alakdevianciáját. A Zsonglőr (Safranek Károly) ének-lő beszédű, finom mozdulatokba belefeledkező,nőies vonásokkal felruházott homokos. AzÁllatidomár (Ilyés Róbert remek alakításában)frusztráltságából részegségbe menekülő,gyengeségét dühöngéssel leplező, elkeseredésétátkozódássá torzító alkoholista. Hitelesség éspozőrség ezen furcsa paradoxona az előadástalán legfontosabb hatáseleme. Azt jelzi, hogy akecskeméti társulat a bernhardi komédiát a lélekbohózataként igyekszik eljátszani. Arra utal, hogyBagossy - előző munkájával, a Leonce és Lénávalellentétben - most nem a színházi formára,hanem a színészi alakításra épített. A figurákjellegzetes gesztusaiból és színpadi jelenlétükbenérzékelhető személyiségéből igyekszik kibontaniaz előadás mondanivalóját. Nem tér vissza amikrorealista szituációelemzéshez, apszichologizáló jellem-rajzhoz, de a sorsmarionettbábui helyett most emberiadottságaikkal és életlehetőségeikkel küszködőfigurákat állít színpadra. A külső jelek-nélhangsúlyosabbak az előadásban a belső tor-zulások, a belső tartalmakat azonban hozzáfér-hetetlenné teszik a látszatok. A rémületet, ame-lyet Bagossy Bernhard-rendezése az emberiüresség ábrázolásával kelt, nem mossa el a szó-zuhatag, amely mindenkiből árad, aki szólni tud.Csak a kislány hallgat rendre, csak a Nevettetőbeszél nehézkesen, akcentussal. Ami bennüktörténik, az kifejezhetetlen; amiről a többiek be-szélnek, az képtelenség. Mindannyiuk számáraegyformán abszurd a lét, még ha más-más ver-bális viszonyt teremtenek is hozzá. Senki nemmondhat többet róla, mint amennyi a hallgatá-sukban megnyilatkozik.

Az előadás csak részleges sikere abból adó-dik, hogy mindegyre megbicsaklanak benne (akidolgozottnak tetsző) szólamok, nem bontakoz-hat ki maradéktalanul az intonációs módokbanmegnyilatkozó humor. Ebből a bizonytalanságbóladódóan többször megbomlik játékötlet ésjelenlét egyensúlya. A kecskeméti premieren pél-dául remek volt Caribaldi és a Zsonglőr előadástindító kettőse. Komikusnak ható nyelvi szólama-ikeleve feszült viszonyt teremtettek köztük, amelyetérdekesen ironizáltak a játékötletek: ahogy aZsonglőr óvatos szolgálatkészséggel körülsom-

fordálja Caribaldit, ahogy a cirkuszigazgató türel-mét próbára tevő megadással hallgatja az artistanyavalygását. A pesti vendégjátékon I nyűgözővolt az Állatidomár és a Nevettető jelenete: akülső bohózatiságot (a kolbásszal, retekkel, sö-rösüvegekkel való játékot, a bukfenchányásokat,az állatszámot idéző nevetséges mozgásokat, arészegség fázisainak bemutatását) remekül mé-lyítette el a színészi jelenlét, a figurák erejét,valódi kilétüket egyértelművé tevő alakítás. Azáltalam látott előadásokon azonban csalódástkeltett a harmadik jelenet: a szövegmondó szín-ház győzött a verbális bohózat, a súlyos jelenlét-tel hitelesített „gesztuskomédia" fölött

A kecskeméti előadáson - miután a lakókocsilenyitott oldalán át az Állatidomár betámolygottaz esőből a cirkuszigazgató szobájába, s majd-nem szétverte a berendezést - Caribaldi végülmagára marad. Ü I a széken és vár. A kaposvári

KheIl Zsolt monumentális díszletei szinterázuhannak a nézőre. Az ormótlan, szürkeházfalak ablakai, még a belső tereké is,mintha két-három méter magasságbanlennének, akárcsak a börtönben. Az általánoskietlenséget nem teszik barátságosabbá aszínes fényreklámok, és a szobát sem „melegítikfel" a tévé falon ugráló árnyai. Kint a „téren" isszüntelenül ott pislákolnak a háttérbe a kültelkifalanszter személytelen ablakai. Hargi ai Iván ésKhell Zsolt aprólékosan és pontosa tervezte mega látványt, amely nemcsak szolgálja a drámát,hanem szigorú szimbiózisban is él vele.

Ráadásul a hatalmas sötét falak gyakrankísérteties vándorlásba kezdenek a színen.Néha a fizika törvényeit és a színpadi technikalehetőségeit figyelmen kívül hagyva kígyóznak áta játéktéren, és tűnnek fel újra egész máselrendezésben. Mire kezdenénk megszokni egy-egy színpadkép ridegségét, a dübörgőforgószínpad ismét elcsavarja a teret, hogy egymásik kietlen külvárosi helyszínen folytatódjék ajáték. A gyakori színváltások és átrendezésekáltalában zökkenőmentesen követik egymást.hatalmas masinéria működtetése szerencsére nm uralkodik el az előadáson, így a falaknyomasztó ide-oda csúszkálása a megnyúltárnyék k között - mint egy rossz álomban - ajáték részének is

előadás lecsupaszított terében a többiek vissza-térnek Caribaldihoz, s magukkal hívják. A cir-kuszigazgató bizonytalanul megfordul, s szint-úgy vár. Nem tudni pontosan sem itt, sem akecskeméti előadáson, mi is fog történni ezután.

Thomas Bernhard: A szokás hatalma (kecskeméti Ka-tona József Színház)Fordította: Tandori Dezső. Díszlettervező: Bagossy Le-vente. Jelmeztervez: Földi Andrea. Dramaturg: Per-czel Enikő. Rendező: Bagossy lászló.Szereplők: Kovács Lajos, Safranek Károly, Ilyés Ró-bert, Köleséry Sándor, Kuti Gizella.

(Kaposvári Csiky Gergely Színház)Fordította: Tandori Dezső. Dramaturg: Eörsi István.Díszlet-jelmez: Bodnár Enikő. Zene: Dévényi Ádám.Rendező: Tóth MiklósSzereplők: BezerédiZoltán, Lugosi György, NyáryOszkár, Lipics Zsolt, Kovács Zsuzsanna.

tekinthető. Egyedül az a hatalmas trapéz alakúplafonelem tűnik luxusnak, amely a fogdábanereszkedik le szorosan Pam és Fred feje fölé csakazért, hogy az ötperces jelenethez leszűkítse ateret.

Edward Bond írói módszere ismerős: a teljesérzelmi ürességbén megkeresni és felmutatni aszeretet csíráit. A hamu alól kikapargatni a para-zsat, vagy legalább levegőhöz juttatni a mélybenheverő fadarabokat.

Len és Pam alkalmi ismeretségéből vagy Pamki tudja, melyik korábbi egyéjszakás kapcsolatá-ból gyermek születik. Pam azonban már Fredbeszerelmes, és nem törődik sem a gyerekkel, semLennel, aki viszont hozzáköltözött a szülői házba.A téren felejtett babakocsival a galeri kezd el„játszani", és a csecsemő belehal a játékba. Fredbörtönbe kerül, de két év múlva, a szabadulásaután Pam még mindig üldözi szerelmével. Len,aki önzetlen angyalként éveken át Pam mellettállt, akkor készül elhagyni a házat, amikorPamben és szüleiben végre meg-megnyilvánul aszeretet. Len úgy dönt, hogy másnap talán még-sem megy el.

Mai rossz tapasztalataink szerint nem is szá-mít túlzásnak az, amit Bond darabja a hatvanasévek végén a szerelem, az anyaság, a családhagyományos fogalmának pusztulásáról és álta-

JOÓB SÁNDOR

A HAMU ALATTEDWARD BOND: MEGVÁLTÁS

KRITIKAI TÜKÖR

Holl István (Harry) és Csomós Mari (Mary)

Iában az emberi kapcsolatok széthullásáról állí-tott, és ami itt különösen a szülők kiüresedettházasságában, a fiatalok „szerelmi" háromszögé-ben és a telepi galeri társadalmában jelentkezik.

Bond, nem egyedül és nem elsőként a XX.században, az emberi viszonyokon és dialóguso-kon alapuló dráma műfaját felhasználva éppen azigazi viszonyok és párbeszédek hiányát ábrázol-ja. Az már csak a mi értékszemléletünktől függ,mennyiben fogadjuk el értéknek azt, hogy aszereplők még egyáltalán beszélnek egymással.Minden érzelmi sivárság és közömbösség ellenéreBond alakjai ragaszkodnak az együttléthez. Lehet,hogy mindenki külön-külön él, de legalább egymásmellett.

Len, ez az áttételesen krisztusi figura, éppenerről az alapról kiindulva kezdheti meg jótevőitevékenységét, amely elsősorban Pamet célozzameg, és amelynek nem is szerelem, inkább egy-fajta csendes, családteremtő szeretet a hajtóereje.Horváth Virgil Len szerepében nem erőltetsemmilyen hamis krisztusi attitűdöt, egész egy-szerűen csak van, létezik a színpadon. Mondja aszövegét, teszi a dolgát, a kietlen közegben in-kább testileg van jelen; hiányával, szellemiségévelnem uralja a cselekményt. Ahogy az egészelőadás, az ő alakja is mentes minden miszti-kumtól. Horváth Virgil csendes, mondhatni, je-lentéktelen külvárosi megváltót alakít, de önma-gát háttérbe szorító játéka ebben az előadásbanelfogadható.

Marozsán Erika láthatóan óriási akarással vi-szonyul Pam szerepéhez. A feladat: fel kell mu-tatnia Pam fékezhetetlen természetét, és követ-kezetessé kell tennie a zabolátlan lány előre-menekülését a Fred iránti, szinte mániákus sze-relembe. Míg Horváth Virgil szerepe megengedi akarizma nélküli háttérben maradást, addig Ma-rozsánnak Pamként állandó pulzáló középpontotkellene képeznie az előadásban. Ehelyett azon-ban inkább csak az a hihetetlen erőfeszítés látszikés hallatszik, amellyel a színésznő megpróbáljaátfogni a szerep dimenzióit. Az alak hangsúlyos-ságát sokszor hangerővel akarja pótolni, ez atörekvés azonban megbicsaklik hangképzési hi-ányosságain: az erőlködés zavaró módon érződika hangján, a családi veszekedés jeleneté-ben anézők itt-ott már kuncognak a tragikusnak szánt,de komikusra sikeredett felkiáltásokon. Düh- ésörömkitörésein is főként az az emberfe-

Horváth Virgil (L en) és Schneider Zoltán (Pete)(Koncz Zsuzsa felvételei)

KRITIKAI TÜKÖR

letti küzdelem érződik, amellyel meg akar felelniPam figurájának. Leginkább az a hidegség ésszánalom hiteles az alakításában, amelyet az őtszeretetével árnyékként követő Len iránt érez.

A rideg lakásban még két elszürkült ember él:Pam szülei. Harry, az apa végletekig fejlesztette acsaládon belüli hermetikus elkülönülés taktikáját.Dolgozik, eszik, tévét néz, nem beszél, igaz, nemis nagyon kérdezik. Holl István mesteri módonakkor van legnagyobb súllyal jelen a színpadon,amikor éppen hallgat. Csak ül maga elémeredve, gépies arccal kenyeret majszol, esetlegfelfigyel egy-egy mondatra. Az előadás elejénigazi „fekete doboz". Nem tudni, gondol-e egyál-talán valamire, vagy már teljesen üres; netánbefelé él. és már nem foglalkozik a családdal,vagy a maga módján részt vesz a körülötte zajlóéletben. Holl István kikerülhetetlen tényezője azelőadásnak, testi megnyilvánulásaiban is igazijelenség, ahogy kopott mackónadrágjában hajlottháttal föl-le járkál a szobában. A darab legvégénaztán éppen ő mondja ki azt a pár mondatotLennek, ami arra utal, hogy Pamben és bennükmégiscsak él valami szeretet.

Csomós Mari a tőle megszokott magas szín-vonalon, egészséges komikus felhangokkaljátssza Maryt, az anyát. A szerep főként a házas-ságba beleszürkült asszony nőiségének utolsókivirágzását ábrázolja. A „harisnyavarró" jelenet-ben Len nem akarja elcsábítani az asszonyt, csakfelfedezteti vele még mindig ható vonzerejét.Csomós Mari a szemünk előtt teljesíti be Lenszavait, és lesz a jelenetben nem csak testi érte-

„Minden ünnepet, minden diadalt, mindendrámát én teremtettem!... Es most?!"(Rimbaud: Egy évada pokolban)

z 1996-97-es évadban érdekes kísérletszínhelye volt a Miskolci Nemzeti Színházszerelőcsarnoka. Az épületet a színházre-konstrukciója során újították fel, és báreredetileg a műszakiak főhadiszállásának

szánták, végül mégis másként alakult a sorsa.Először -- kényszer szülte megoldásként - Hor-váth Péternek jutott eszébe, hogy előadást ren-dezzen ebben a furcsa hangulatú hangárban

lemben vonzó nővé. Holl és Csomós, két nagyszínész, igazi „apai-anyai" jóindulattaI segíti afiatalok játékát, és nem „játssza le" őket a szín-padról.

A Fredet, Pam szerelmét alakító Mihályfi Ba-lázsnak szerepe szerint nincs nagy lehetősége asokoldalú személyiségformálásra. A darab itt isbotlik egy kicsit, annyiban, hogy Pa őrjöngőszerelmét kizárólag a lány természetév-l magya-rázza, és nem ad igazi tartalmat Fred, : „harma-dik" figurájának. A „galeri" tagjai közül nem min-denki lép túl a megszokott huligánsablonokon,igaz, ezek a részek nem tartoznak a legjobbanmegírtak közé. Schneider Zoltán emelkedik ki avad külső mögötti emberi gyengeség jeIzésszerűmegmutatásával.

Az előadás hangulatának meghatározásábanfontos szerep jut a zenekar (Kis-Várday Gyula,Kollár Lajos, László Zsolt) élő blueszenéjének. Akemény, fémes hangzások megfelelően kitöltik agyakori színváltások idejét.

A rendező pedagógiai hatású bizalommalnagyrészt fiatalok kezére adta a színpadot, pró-báljanak kezdeni vele valamit. A társulat azt teszia színen, amit az általuk megformált alakok Bonddrámájában: szimpatikus elszántsággal igyekez-nek boldogulni.

Edward Bond: Megváltás (Új Színház)Fordította: Osztovics Levente. Jelmez: Kova csik Anikó.Díszlet: Khell Zsolt. Rendező: Hargitai IvánSzereplők: Horváth Virgil, Marozsán Erika, MihályfiBalázs, Csomós Mari, Holl István, Schneider Zoltán,Vass György f. h., Kisfalvi Krisztina, Ferencz Bálint,Mészáros Máté.

(ABC, 1994), később azonban a színház fiatalrendezői, úgy tűnik, megszerették a rendhagyóteret, és a Csamok - részben a Játékszín híján -önálló játszóhely lett. Kiépült az előadásokat ki-szolgáló technikai bázis, kialakult az új hely játék-rendje, és az elmúlt években előadások sorajelezte, hogy itt színház - kísérletező színház -működik (Egy kabaré, Sörgyári capriccio,Salome, Phaedra - A pincér, Amalfi hercegnő,Lulu). Ezt a folyamatot tette teljessé az elmúltévadban Kamondi Zoltán, aki a Csarnok művé-szeti vezetőjeként átfogó kísérleti sorozatot indí-tott a miskolci színházban.

Ébredés után

„Fölébredni akarunk és fölébreszteni. Véglegesérzelmeket kiváltani. Az alvó színház nem szín-ház. Elgondolkoztatni akarunk és kétségbeejteni.Lidércnyomásként ránehezedni nézőink lelkére.A megkerülhető színház nem színház.

Örömet akarunk okozni. Kacagtatni, kifiguráz-ni gyengeségeinket, megcsavarni az orrunkat.

Olyan helyet akarunk, ahová bármikor be lehettérn. El lehet bújni a világ elől jövet-menet. EgyMotelt.

Kultikus helyet akarunk, ahol hódolni lehet agondolkodás, a játék és a kísérletezés kultuszá-nak. Egy Kultusz Motelt.

Műhelyt akarunk, ahol ki tudunk bányásznimindent, ami bennünk - színészekben, nézők-ben, alkotókban - van. Ahol össze lehet szerelnikülönböző technikai elemeket - fény- és video-effekteket, computerhálózatokat, színpad- éshangtechnikát. Egy szerelőcsarnokot akarunk.Csarnok Kultusz Motelt."

Kamondi kiáltványa a Csarnok műsorfüzeté-ben jelent meg - és sokat ígért. Egymást érintőcímmel kísérleti előadás-sorozat, Élő történetcímmel pedig színháztörténeti sorozat indult, smellettük két önálló előadás: a Kamondi rendezteMédeia-variációk és a Bárka Színházzal közösentervezett (de sajnos meg nem valósult) Don Qui-jote repríz szerepelt a tervezeteben.

Az évadnyitó találkozás október 12-13-án voltProgramadó nyitó weekend címmel, ahol azérdeklődők találkozhattak az alkotókkal, és bepil-lanthattak a különböző színházi műhelyekbe.Színházi fórumok, performance, a Közép-EurópaTáncszínház Lakodalom című produkciója, kon-cert, filmvetítés, felolvasószínház adta a két napprogramját.

A színháztörténeti sorozat október 27-én in-dult, és nem kevesebbre vállalkozott, mint hogyközönség előtt folytasson elemző-emlékező be-szélgetéseket a magyar színház félmúltjáról.(Meghívott vendégek: Ruszt József, FodorTamás, Zsámbéki Gábor.) „A Csarnok KultuszMotel - írta Kamondi- szeretné elhelyezni magátaz elmúlt évtizedek színháznyelv-újítótörekvései-nek térképén, kijelölve azokat atradíciókat, amelyekhez kötődni kíván." Aszándék ugyan tiszteletre méltó, de a téma és aválasztott forma inkább a főiskola színháziszakán lehetne érdekes, nem színházban.

A Ruszttal való találkozás egyébként sem si-került túl jól. Szembetűnő volt a rendező fáradt-sága, a zömében tizenéves közönség számárapedig idegennek és érdektelennek bizonyultak azUniversitas hajdani produkcióinak gyenge minő-ségű felvételei.

A Fodor Tamással folytatott beszélgetés sok-kal érdekesebb volt. Fodor személyisége, a ko-

A

PÜSPÖKI PÉTER

EGY ÉVAD A MOTELBANKÍSÉRLETI ELŐADÁS-SOROZA MISKOLCON

KRITIKAI TÜKÖR

rábbi munkáiból válogatott filmfelvételek témájaés minősége, valamint az est második felében aStúdió K fiatal színészeivel bemutatott improvi-zációja élvezetessé tette a találkozást - a végigkitartó kevesek számára.

A tervezett három találkozásból végül csak azelső kettő jött létre, a sorozat visszhangtalanulelhalt.

Egy s mást érintő

„Olyan sorozat létrehozását tervezzük - így aprogramfüzet-, melynek minden előadását másművész rendezi. A sorozat célja, hogy felelős,cselekvő gondolkodást kezdeményezzünk aszínház nyelvéről, a közönség bevonásával, kri-tikusok, esztéták, művészek közreműködésével.Az előadást (az azt követő) beszélgetéssel együttrögzítjük, és készül belőle egy önálló videofilm.Ezt mutatjuk meg a következő előadás rende-zőjének, akinek ennek alapján kellene újraren-deznie az egész előadást, újrafogalmaznia a fel-vetett kérdést-természetesen a saját »nyelvén«, asaját maga által fontosnak tartott kérdéseket,eredményeket aláhúzva, kiemelve. Igy az egymásután jövő előadások a jól ismert »sugdolózós«játék mintájára módosulnának, illetve tartanánakmeg motívumokat az előzőből."

Az első Érintést Lukáts Andor tette meg, sze-relem-féltékenység-halál örök érvényű tripti-chonját állítva az előadás középpontjába. Köz-hely ez a téma - mondta a rendező. Amiben ez a

mostani túl akart lépni a sokadik feldolgozásmegszokottságán, az a bennünk lévő káosz fel-mutatása.

A káosz egyidejű ábrázolása izgatta a ren-dezőt, amikor „multimedializálta" a témát. Azelőadásban a színészek játékával egy időbenműködött két tévé, egy kivetítő és egy tükör.Mindenhol mást láttunk, és ezek az információkhol kiegészítették, hol idézőjelbe tették egymást.Ötven percen át zuhogott ránk a képi ésgondolati információk özöne, egyetlen percresem engedve lankadni figyelmünket.

E zsúfolt vizuális hatásegyüttest az előadásszövege tette teljessé. Shakespeare Hamlet,Macbeth, Othello, Romeo és Júlia; Pirandello Azember; aki virágot hord a szájában; Brecht Jóembert keresünk; Ionesco Különóra című mű-véből és más darabok részleteiből építették fel azelőadás szövegét, kiegészítve focimeccsrészlet-tel, műholdas csatornák pillanatképeivel, a DunaTV műsoridő utáni tengeri képeivel stb. Egyszerimegtekintés után leírhatatlanul gazdag kavalkád.És ebből a káoszból erős hatású, egységes szer-kezet jött létre.

Az előadás egészét tekintve jelképessé nőtt azelső percek bemutatkozással induló improvizáci-ója, és az utolsó jelenet, amelyben zenei aláfes-téssel erősítve a színészek maszkírozását és sti-

Major Melinda és Kovács Vanda az Egymástérintő első estjén. Életrekeltő: Lukáts Andor

lizált halálát láthattuk felvételről - miközben őknekünk háttal, önmaguk halálát nézve, lassan,egy helyben topogva táncoltak. Mintha haláltáncotláttunk volna. Ezzel a keretjátékkal az előadás aszerepeiben feloldódó színész metaforájává vált.

Nem volt könnyű dolga Bérczes Lászlónak, amásodik előadás rendezőjének. Egyszerre kellettkapcsolódnia Lukáts előadásához, és az abbanfelvetett kérdések kapcsán megfogalmaznia amaga gondolatait a saját színházi nyelvén.

Bérczes munkája mindannyiunk közös sorsá-ról, a halálról beszélt. De nem csak erről. Beszélta közönyről is: arról, hogy gyakran észre semvesszük, ha valaki elment. Es szólt a hiánylényegéről is. Arról, hogy a hiányával jelen lévőegyszerre észrevehetőbbé, fontosabbá válik, mintamikor még köztünk volt. S mindezeket novemberelső hétvégéjén, halottak napján fogalmazta megaz előadás.

A játék személyes vallomásokkal kezdődött. Anyitójelenetben egymás után színre lépő színé-szek, Csapó János, Kovács Vanda, Hevér Gáborés Kardos Róbert magukról meséltek. Életük egy-egy pillanatát, emlékezetes epizódját eleve-nítették fel a nyílt színen, vállalva a lelki lemez-telenedést. A történetek azonban rögtön furcsafénytörésbe kerültek. A színpadi helyzet kiemelteőket természetes, intim közegükből, és titokzatostöbbletjelentést adott nekik.

Major Melinda színre lépésével azután „elindulta cselekmény". Major nem mesélt történetet,helyette viszont zongorázott, ami felerősítette ajelenet már eddig is érezhető furcsa, mosolyog-tató melankóliáját. Mindeddig csak személyeskijelentések hangzottak el a színpadon, „klasszi-kus" szöveget csak hangszalagról hallottunk:Csapó János Beckett szavait idézte. A zongora-játék után ismét ő szólalt meg, elmondva, hogyebben a játékban ő már nem fog élőben szólni.Csak készülődik, és elmegy. Es valóban: ettől apillanattól kezdve Csapó néma szereplővé vált.Megmosdott, megborotválkozott, ünneplőbe öl-tözött, hóna alá vette emlékeivel teli fotóalbumát,és elment. Elment a Falon túlra. A Csarnok hátsófala felemelkedett, beáramlott a hideg, párás, ősziesti levegő, és az öregember kilépett az épületből.Kilépett a szabadba, ahol egy másik színpad, egymásik nézőtér várta. Egy olyan nézőtér, ahol nemült senki. Odaátról éles fény vakított el bennünket,alig láttuk az öreget. Ő pedig lassú, egyenletesléptekkel ment egyenesen a Fény felé, hogyfeloldódjék benne. Lassan bezárult a fal. Ő odaátmaradt, bennünk pedig már csak a hiánya rezgetttovább.

Miközben Csapó János ünneplőbe öltözött, éselindult a Fénybe, a színpad másik részén Csehovszövegeiből összeállított játék vonta magára afigyelmünket. Nem lehet véletlen, hogy a játék-ban Csehov és Beckett szövegei szerepeltek.

KRITIKAI TÜKÖR

Ibsentől kezdődően ők jelentik azt a moderndrámát, amelynek gondolati és dramaturgiai kö-zéppontjában a hős és tett nélküli világ, a tragé-diájuktól megfosztott emberi sorsok állnak. Eb-ben a világban tagolatlanul telik az idő és az élet.Nincsenek elrugaszkodási pontok, irányok, célok.Ebben a koordináták nélküli létezésben kizárólagvisszamenőleg lelhet értelmet bármi is. Mindentett, minden szó, minden gesztus csakvisszatekintve nyer értéket és fontosságot.

A színpadon tulajdonképpen „nem történtsemmi". hiszen mindössze egy vacsora, néhánytitokzatosnak tűnő gesztus és egy társasjátékjelentette a cselekményt. Innen visszatekintve ajáték eleji monológok is új értelmet kaptak. Mint-ha akkor is csehovi hősöket hallottunk volna.Szavaikra nem válaszolt senki, történetük vissz-hangtalanul enyészett el a sötétben. Es mégis: ezaz eseménytelen, érdektelen, üres történés iselég volt ahhoz, hogy elterelje a figyelmemetarról, ami ugyanott, ugyanazon a színpadon tör-tént, és ami sokkal fontosabb volt, minta vacsoraés a játék. Újra és újra elfeledkeztem arról, hogyegy ember a halálra készül. Magára hagyta aszínpad, és magára hagytam én is. Aztán amikora fény hirtelen rávetült, szembesültem ezzel, ésszégyelltem magam. Hogy a következő pillanat-ban, a következő fényváltásig ismét elfeledjemőt.

A sorozat harmadik előadását Szirtes Jánosrendezte. Szirtes nem Lukáts és Bérczes történe-tét építette tovább, hanem visszanyúlva az októ-

Csapó János (háttal), Kardos Róbert, MajorMelinda és Kovács Vanda a Bérczes Lászlóáltal életre keltett második Egymást érintő-estjén

beri nyitó Weekendhez, Kamondi Zoltán akkorijátékához kapcsolódott. Kamondi egy Füst Mi-lán-darabot állított színre, stílusgyakorlat-szerűen különböző műfajokba szuszakolva atörténetet. Nem is annyira Füst Milán írása,hanem a játék ragadta meg a közönséget, Szirtesmégis a darab gondolataiból kezdett építkezni.Füst Milán művében élet és halál, bűn ésbűnhődés, szerelem és gyűlölet, magány és atárs utáni be nem teljesülő vágyakozásgondolatai fogaImazódtak meg. Ezek az érzésekjelentek meg Szirtes János műsorában is, és nemcsupán a színpadon, ha-nem a műfaj - aperformance - jellegéből adódóan bennünk, anézőkben is a szokásosnál erő-sebbenműködtek.

Az este kezdettől fogva valami szokatlanságothordozott. Amikor megérkeztünk, az előcsarnok-ban rögtön játékba csöppentünk. Ideiglenesdobogón a Kamondi-féle darab egyik változatátláthattuk újra és újra. Ezzel a ráhangoltsággal,ugyanakkor kissé félve indultunk a nézőtérre. Aperformance-tapasztalatok és a műsorhoz szük-séges ökörszemekről, illetve döglött nyúlról ke-ringő hírek jó néhányunkat megrémítettek.Ahogy haladtunk befelé, egyre erősödő, ütemescsörgés ütötte meg a fülünket, majd az ajtón

belépve megtudtuk, mi okozza a zajt. Koldusok-nak öltözött színészek zörgették ütemesen a bög-réjükbe szórt aprópénzt. Az üres pódium köze-pén homokbucka, az egyik oldalon fehér ab-rosszal leterített asztal, rajta kendővel letakartkosár. Az asztal mellett szék, azon vörösbor,pohár, tükör, orvosi alkohol, vatta. A színpadhátterében két kötél lógott, végükön kampóval.Az egyik kötél üres volt, a másikon fehér botcsüngött. Hirtelen emelkedni kezdett a Csarnokfala, és láthatóvá vált a szabadtéri színpad, aholöt máglya állt. Az egyik már égett, a többi csakkésőbb gyulladt meg. (A fal ugyanis a műsorsorán többször felemelkedett, és ilyenkor mindigláhatóvá vált az újabb és újabb égő máglya.)

Hirtelen éles fény vetült a kinti nézőtér végébe,és messze, fent az utolsó széksor mellett látha-tóvá vált egy furcsa pár: ünnepi ruhába öltözöttnő, mellette tömzsi, fekete öltönyös férfi, előttükpedig egy lila kerékpár. Egyszer csak a nő fel-emelte a kerékpárt, a férfi a nőt, és így indultakmeg felénk. Lassan, meg-megállva, csendbenjöttek, egyre közelebb és közelebb. Egyetlenhang sem hallatszott, csak a máglyák pattogásaés a koldusok ütemes csörgése. Beértek a szín-padra. A férfi letette a nőt, aki mozdulatlan ma-radt, maga pedig odament a színpad másik olda-lán álló asztalhoz, és furcsa, érthetetlen játékbakezdett. Minden gesztusa egyszerű és titokzatos,egyszerre lágy és kegyetlen. Ahogy alkoholosvattával letörölte az arcát, a vattapelyhek ott ma-radtak az állán. Ahogy a szájából bort bugyogta-

KRITIKAI TÜKÖR

tolt a fehér abroszra, hogy az átitatódjék vérrel.Ahogy eltörte a poharát, és egy szilánkkal újra ésújra megsebezte magát. És mindezt nagyon, denagyon lassan.

Alig egy méterre volt a legközelebb ülő né-zőktől, és mégis végtelen messze tőlünk. Hiábaküzdötte le az irdatlan távolságot a kinti nézőtérutolsó sorától a benti színpadig, hiába jött át atűzön, nem jutott közelebb hozzánk. Sőt minthamég távolodott volna. Taszított a mássága, apúpossága. Taszított a némasága, taszított, hogynem értettük, mit csinál. Es mégsem tudtuk rólalevenni a szemünket; hipnotizált minket. Minthaminden Quasimodo és Cipolla benne sűrűsödöttvolna! És a nő a kerékpárral csak állt, a koldusokcsak csörgették nyomorukat.

Fájt néznem, ahogy ez a magányos torz alakkínozta magát. Úgy éreztem, leskelődöm, és ége-tett a szégyen. Meredten bámultam a púpost, akiegyszer csak megszólít. Nem szavakkal; az egészelőadás alatt egyetlen szó sem hangzott el. Le-akasztotta a botot a kampóról, fölvette a kosarataz asztalról, és koldulni kezdett. Először egyszer-re mindannyiunktól: a földre roskadt, és szánal-masan vonaglott előttünk. Azután mindenkihezegyenként odavánszorgott, és elé tartotta a ko-sarát. A kosárban mintha az ő könyörgő szemeitlátnánk megsokszorozva-egy csomó ökörszemmeredt vissza ránk. Hozzám is odaért. Elém tar-totta a kosarát, és az arcomba bámult. Nemfordíthattam el a tekintetem. Adnom kellett vala-mit, hogy békén hagyjon; hogy megszabaduljaktőle. Szerettem volna elfutni. Egyéb híján egy kisaprót dobtam a még nedvesen csillogó szemekre.

Végül a púpos visszavánszorgott a színpadra.Letette a kosarat, visszaakasztotta a botot, éslevette a zakóját. Előtűnt a púpja: üveges tekinte-tű, döglött nyulat cipelt a hátán. Az inge véresvolt a nyúl tetemétől. Ismét megfogta a kosarat,vadul belegázolt a homokba, és ugrálni kezdett abuckán. Egyre eszelősebben tiporta maga körüla homokot, görcsösen rángatózott kezében akosárral. Mintha a nyúltól próbált volna szaba-dulni, de csak a szemek és az alamizsna gurultszerteszét a tiprott homokdomb körül.

Eközben lassan újra felemelkedett a fal, forog-ni kezdett a színpad, megmozdultak a színészek,és megmozdult a nő is. A koldusok a színpadonát kimentek a csarnokból, és láttuk, amint a márhamvadó máglyák mögött gyülekeztek. Azutánbezárult a fal, és ők eltűntek a szemünk elől. A nőeközben lefeküdt, magára engedte a biciklit,majd lassan, lágy szomorúsággal letolta magáról,hogy újra aláfeküdjön és újra letolja. Kétmagányos, terhétől szabadulni akaró ember küz-dött előttünk a színpadon, és mi csak néztükőket...

Véget ért a játék? Nem tudjuk. Csak ülünkbizonytalanul. Hirtelen felhangzik a Füst Milán-darab operettváltozatának dallama, és a koldus-

ként távozó színészek jókedvű, frakkos társaságtagjaiként térnek vissza. Megkezdődik a Kamon-di rendezte operettparódia, s miközben a púposférfi és a biciklis nő némán kitáncol közöttünk aszínpadról, mi szinte észre sem vesszük őket,olyan jól mulatunk az előttünk folyó felszabadultjátékon. A darab végén hálásan és jókedvűentapsolunk. Tudjuk, hogy itt lehet. Itthon va-gyunk...

A következő rendező Valló Péter volt, aki kí-sérletet tett rá, hogy megteremtse az előző há-rom produkció szintézisét. Előadása Csehov Aszakácsnő férjhez megy című novellájára épült.A novella egyszerre szól egy polgári családnálszolgáló szakácsnő férjhez adásáról, és arról,hogyan látta ezt a családban élő iskolás korúkisfiú. Az egymást követő jelenetekben ismerősmotívumok: nászágy, hintaszék, vak koldus, bi-ciklis nő, de mindezek új egységgé szervesültek afelnőtté érő kisfiú tudatában, akit körbevettek ésa koporsóig kísértek a felnőttvilág titokzatos,egyszerre kívánatos és viszolyogtató szertartásai.

A jelenetek kettős színpadi térben játszódtak.A játéktér középső, mozdulatlan részén a fel-nőttek világának történései, az ekörül forgó külsőperemen pedig az ezekre reflektáló kisfiú életeelevenedett meg. E két világ között egyre nehe-zebb és nehezebb lett az átjárás.

Az átjárás problémája foglalkoztatta SzemzőTibort, a januári Érintésgazdáját is. A két produk-ció között azonban csak az utólagos elemzőokoskodás találhat kapcsolatot. Azon a januáriestén csupán döbbent értetlenkedésre futottaerőnkből. Bárhogyan is ítéljük meg az eddigielőadásokat, amit eddig láttunk - még Szirtesprodukciója is -, színház volt. Szemző viszont

teljesen színházidegen helyzetet teremtett. Aszínpad közepét A gordiuszi csomó nevű zenekarfoglalta el, körülöttük pedig három helyszínenhárom játék zajlott. Az egyik helyen KovácsVanda és Kardos Róbert vetített osztrák éscsehszlovák amatőrfilmeket, máshol MajorMelinda nézte az előző Egymást érintőkvideofelvételeit, a szín-pad hátsó részében pedigHevér Gábor és Vida Péter beszélgetést imitált,miközben valódi hangfelvételt hallgattunk, aminkét férfi arról beszélgetett, hogy van-e átjárás. (Afelvételt Szemző készítette Tokióban Balogh B.Márton Kelet-kutatóval 1994-ben.) Mindebbőlazonban alig hallottunk valamit, mert túlharsogtaaz együttes meditációs hangzásvilágúélőkoncertje: Szemző SNAP #2 című zeneműve.

(Úgy tűnt, Kamondi Zoltán sem tud mit kezdeniezzel a produkcióval, legalábbis erre vall, hogy aSzemző-est első részében újrajátszották Vallódarabját, hogy színház is legyen ezen az estén.)

Január 12-én Ascher Tamás a Mozgó Háznevű amatőr társulattal rendezett előadást. Ezvolt az a pillanat, amikor az eddigi előadásokatösszekötő utolsó kapocs - a színészek szemé-lyében jelen lévő folytonosság - is semmivé lett.A Kovács-Major-Hevér-Kardos-Vida csapatugyanis csak a játék elején „szerepelt" néhánypillanatig. Zsákokba gyömöszölték őket, hogycsak a fejük látszódjék, majd egy-egy oszlophoz

A harmadik est kiötlője és első számú közre-működője: Szirtes János (Strassburger Ale-xandra felvételei)

KRITIKAI TÜKÖR

kötözve a zsákokat, néhányszor körbeforgattákvelük a színpad kettős forgójának külső gyűrűjét.Eközben a Szirtes előadásában is megjelenőoperettdallamokat énekelték zenei kíséret nélkül,majd miután így kikukázták őket. kezdődhetett azigazi játék.

Ascher előadásának témája a csomagolás és aköltözés volt. Alapanyagul Csehov Cseresz-nyéskertjének ötödik felvonását választotta, azt apillanatot, amikor már minden össze van csoma-golva, s Ranyevszkajáék csak az indulásra vár-nak. A színészek ezzel az alaphelyzettel kezdtekjátszani, majd miután kellőképpen elburleszkesí-tették, hozzákapcsoltak egy többé-kevésbé rög-zített improvizációt - egy alkotótáborban készültvidám bohóckodást. A téma itt is a költözködés,illetve az ezzel együtt járó rombolás volt. Eztfokozták az abszurditásig, amikor motoros fű-résszel, baltával, kalapáccsal szétverték az erreaz alkalomra készült díszletet, a szemétből autóteszkábáltak, amelybe azután mindannyian beül-tek, és elindultak. Az út rázós volt, a szél fújt, devégül megérkeztek új otthonukba: a nézőtérrelszemben lévő ajtón keresztül kitaszigálták egy-mást és a cuccokat a szabadtéri színpadra.

Végre csend lett. Ekkor felnyílt a színpad egyiksüllyesztője, és előbújt Firsz, az öreg inas (DióssyGábor), akit valahogy itt felejtettek a nagy kapko-dásban. Az öregember szétnézett, majd látva,hogy egyedül maradt, valamit motyogott, leült ésvárt. Talán ez volt az előadás egyetlen szép pilla-nata.

Ez utána produkció után közel három hónapignem volt Egymást érintő. Ennyi idő kellett ahhoz,hogy behegedjenek a fűrész és a fejsze okoztasérülések. (Persze nincs kizárva, hogy azidőközben bemutatott Médeia-variációk próbái ésaz általános évadközepi dömping is közrejátszotta hosszú kihagyásban.)

Április 6-án Eszenyi Enikő folytatta a soroza-tot. Mivel Szemző és Ascher minden szabálytfelrúgott, a soron következő Érintőnektulajdonképpen nem volt mihez kötődnie (vagyami ugyanaz: mindegy volt, hogy mihez kötődik).Eszenyi a Hamletet választotta, de nem a drámátdolgozta fel, hanem a dráma előzményeit - azöreg Hamlet Fortinbras felett aratott győzelmétés a kerti gyilkosság jelenetét-szervezte játékká. Agagparádé egyszerre volt kápráztató és kacagtató.A párbaj: két családfő kakaskodása a strandonegy napernyőért; Hamlet és Ophelia: kétcivakodó óvodás; a gyilkosság: nindzsaparódia -mindez halandzsanyelven; ilyen volt az előadásalaphangulata.

De Eszenyi nemcsak a Hamlettel játszott, ha-nem velünk, nézőkkel is. A játék közepén egy-szerre csak abbahagyták az előadást, és színházisétára invitáltak bennünket. Először a színházalagsorában bolyongtunk, majd a Kamaraszín-ház színpadára értünk, ahol éppen a Cseresz-

nyéskert utolsó felvonásának próbái folytak. Ke-resztülvonultunk a színpadon, és leültünk a né-zőtérre próbát nézni, majd miután z befejeződött,elindultunk visszafelé. Egyszerre pince-helyiségbe értünk, ahol Eszenyi és He ér rögtön-zött egy jelenetet Shakespeare Ahogy tetszik cí-mű drámájából. Ezután visszavezettek minket aCsarnokba, ahol a kerti gyilkossággal folytató-dott a Hamlet-játék.

Az előadás az utolsó jelenetében érkezett el adráma első jelenetéhez. Az őrök - jelen esetbenmonitorokat pásztázó biztonságiak szellemetvárják, aki meg is érkezik. A játéktér fölötti hatal-mas vetítővásznon, mindannyiunk feje fölöttmegjelent a halott király szelleme: a fekete szem-üvegében verset mondó Latinovits ZoItán. Ez aszellemidézés zárta Eszenyi előadását és nyitottameg az azt követő beszélgetést.

FeLugossy László az idősíkok probléimájátvizsgálta. Performance-előadása közben min-denkinek másként telt az idő. Máskén azoknak aszínészeknek, akik a saját korábbi Hamlet-előadásuk egyik jelenetét szinkronizálták japán-ra, és azoknak, akiknek csaknem félóráig mozdu-latlan álmeditációba kellett merülniük; másként ahangfallal harangozó szereplőnek vagy a fejérerögzített jégdarabokat hajszárítóval szárítgatóFeLugossynak, másként a piros ruhában statisz-táló hölgyeknek, és másként a mindeközben ahelyükön unatkozó-feszengő nézőknek, akik úgyérezték, hogy már megint átverték őkat. Szeren-csére az idő nem állt meg, így egyszer ennek azelőadásnak is vége lett.

Az utolsó Érintést május 11-én Keszég Lászlótette, aki előadása kilenc jelenetében igyekezettösszefoglalni a sorozat kilenc pillanatát. Keszégelsősorban nem a korábbi előadásokban felbuk-kanó motívumokat ismételte (bár ezek is szépszámmal megjelentek), hanem az eddigi produk-ciók széttartó gondolatvilágát szervezte elő-adássá.

Nem sokkal a második világháború után va-gyunk. A történet helyszíne egy dél-afrikai szál-loda, ahol különböző emberek találkoznak egy-mással. Zsidók és nem zsidók, homokosok ésnem homokosok, magányosak és nem magá-nyosak. Csak egy dologban azonosak: mind-annyian fehérek. Esznek, isznak, beszélgetnek,szeretik és bántják egymást, báloznak, párbajoz-nak, majd - végre valami, ami összehozza őket -közösen véresre vernek egy néger pincért, akisegíteni próbált egyikükön, ás eközben hozzáéra fehér emberhez. Mindezt végignézi egy idegen:egy transzvesztita. Eddig a történet.

A játék végére kiürült a játéktér. Á színészekkimentek a szabadtéri színpadra. Aztán - immáraz évad során utoljára -felemelkedett a Csarnokfala, és mi odakint, a lobogó tűz fényénél nekünkháttal álló, hadonászó-integető-párzó embereketláttunk a lépcsőn...

Multi-Médeia

Március 8-án, a nőnap alkalmából mutatták be aCsarnokban Kamondi Zoltán Médeia-variációkcímű előadását. A '95-ös Salome-rendezését is-merő közönség kíváncsian várta, vajon sikerül-eKamondinak az újabb „nagy dobás". A Salome-előadás az eredeti bibliai történetnek, illetve XX.századi parafrázisának egymásba szövésébőlszületett. Hasonló ötleten alapult a mostani pro-dukció is.

A Médeia-történet ismerős. Médeia szerelmiféltékenységében, hogy kegyetlen bosszút álljonférjén, laszónon, megöli két gyermeküket. Igybünteti őt azért, mert elhagyta. De vajon mi mun-kál a nőkben, amikor Médeiává válnak? Hogy jutel egy anya odáig, hogy megölje a gyerekeit?Ezek a kérdések foglalkoztathatták Kamondit,amikor elkészítette a Médeia-variációk (korábbicímek: Médeia-ügy; Médeia-probléma) forgató-könyvét.

Az előadás címe többszörösen is találó. Aforgatókönyv ugyanis egyrészt három klasszikusMédeia-dráma (Euripidész, Grillparzer ésAnouilh) szövegéből készült, másrészt olyanmegtörtént magyarországi esetek adják az alap-ját, amikor anyák megölték a gyerekeiket. Ígyszületett meg az előadás, amely egyszerre kívántszólni az antik Médeiáról, és a mindenkori E.Gyulánék, Sz.-né V. Andreák és P.-nék sorsánkeresztül az örök médeiaságról. Egymás mellettjelent meg tehát a klasszikus drámában kifejezettörökérvényűség és a mindennapok drámája. Ez akettősség és ennek a kettősségnek az egyidejűfelmutatása vált az előadás legfőbb szervező-elvévé.

A játéktér egy háromszor három méteresüvegkalitka (egy panellakás konyhája), két olda-lán a két felfutó lépcsősor egy hatalmas emel-vényhez vezetett, amelynek közepén trónus, ahátterében oszlopcsarnok (Kreón király palotá-ja). A kalitka előre-hátra gurul, és erősebb vagygyengébb fényt kap aszerint, hogy a végig bennetartózkodó Médeia (Margitai Ági) jelenetbenvan-e.

A kettősségből következik az is, hogy Médeiátés az őt bosszúfa ingerlő, lelkének feketeségétjelképező dajkát (Pásztor Edina) kivéve mindenfontosabb szereplő két szerepet játszik. MucsiZoltán laszón és Laci (Médeia férje), Vallai PéterKreón és Balogh úr (Laci atyai jó barátja, diplo-matatáskás úriember, amolyan keresztapaféle),Major Melinda Kreusza és Klári (laszón-Laci ked-vese, Kreón-Balogh úr lánya), Puskás TivadarAigeusz és sánta szomszéd stb. (fontosabb sze-repekben még: Horváth Zsuzsa, Kovács Vanda,Hevér Gábor és Kardos Róbert).

A két világszint, a fent és a lent világa közöttfolyamatos az átjárás. A szereplők nemegyszer

KRITIKAI TÜKÖR

mondat közben lépnek át a mai szituációból aklasszikus dráma terébe anélkül, hogy megtörnea jelenet. Amikor fellépnek a lépcsőre, stilizáltlesz a mozgásuk, klasszicizálódik a beszédük.Médeia az egyetlen, aki nem mozdul - végig akalitkában ül. Ő az, akinek csak egy neve van,aki egyként van jelen mindkét világban. Médeiaörök.

Az általam látott előadások - leszámítva atechnikai bakikat - mindvégig ragaszkodtak arendezői játékszabályokhoz: a lenti világ esemé-nyeit megfeleltetni a fenti jeleneteknek, és követ-kezetesen betartani a fentet és a lentet elválasztóformákat. Ez a túlzott kövekezetesség azonban avisszájára fordult. Egyrészt a történet mindenjelenetét kétszer láttuk, másrészt a két világszintközött állandóan ugráló jelenetező technika (tipi-kus filmes fogás) hamar kiszámíthatóvá, mono-tonná tette az előadást.

Mégsem ez volt a legfőbb Médeia-probléma.A legnagyobb baj az volt, hogy a lenti történetegyszerűen nem tűrte el a Médeia-sztori ráerő-szakolását. A mai történet lényege a következő:adva van egy házaspár két gyerekkel, egy másfélszobás lakótelepi lakásban. A férjnek adósságaivannak, és hogy szabaduljon tőlük, válni akar,hogy a vagyonmegosztás után a lakás felébőlfizessen. A feleség nem hajlandó erre, de a férfi,barátai segítségével (Balogh úr), mégis kisem-mizi a nőt, sőt a két gyereket is elveszi tőle. Azasszony összeroppan, és ahelyett, hogy odaadnáa gyerekeket, végez velük is, és magával is.

A történet szomorú, a szó köznapi értelmébentragikus is, de esztétikai értelemben nem az. A

drámák Médeiája titkokkal és mélységekkel telitragikus hős, a mai Médeia pedig egy szerencsét-len asszony, aki összeroppan a csapások alatt. Afenti dráma katartikus erejű, a lenti történet kli-sészerű, sablonos alakokkal, hamar érdektelen-né váló cselekménnyel.

Egy klasszikus dráma és egy életjáték egy-másra vetítése két következménnyel járhat: vagydrámaivá emeli az életjátékot, vagy megfosztja akatarzistól a drámát. Itt sajnos elmaradt a katar-zis.

Záróra

Véget ért egy évad, véget ért egy sorozat. Azember elgondolkodik, mire volt jó ez az egész.Mire valók az olyan produkciók, amelyek két-há-rom nap alatt készülnek, és amelyeket soha töb-bé nem mutatnak be? Kinek és mit nyújthatott eza csamokbeli évad?

Világos, hogy az itt látott produkciók nemmérhetők elsősorban esztétikai mércével. Más-ról van szó. A sorozat elsősorban a résztvevőknagy kalandja volt. Mire képes egy összeszokottteam és egy kívülről jött dirigens, egy megadotttéma kapcsán, két-három nap alatt? Születhet-eebből a munkából színházi előadás, és ha igen,milyen? Az alkotók ezekre a kérdésekre kerestekválaszt a felkészülés napjaiban. Innen nézve aprodukciók csupán szakmai kísérletekkéntértékelhetők, csak a szűk szakmának szóltak, smint ilyenek, érdektelenek maradtak a szélesebb

Margitai Ági a Médeia-variációkban (KonczZsuzsa felvétele)

közönség számára - szól az elítélő kritika. Mégisazzal, hogy bemutatták őket, színházzá lettek.Ahány előadás, annyiféle színházzá. Perfor-mance, „művészi realista", commedia dell'arte,avantgárd színház - ízlés szerint ragaszthatók acímkék a látott produkciókra. Akik végignézték asorozatot, belekóstolhattak a mai színházi kísér-letek formanyelvébe. Függetlenül attól, hogy kihogyan ítéli meg a látottakat, az előadások kitá-gíthatták a színházról való gondolkodásunkat.Persze ezt a gondolkodást még jobban lehetettvolna formálni akkor, ha az előadásokat követőbeszélgetéseket (az egész program leggyengéb-ben sikerült részét) hozzáértőbben, célratörőb-ben vezették volna a szervezők.

Az Egymást érintő sorozatcímből Egy s mástérintő lett. Nem véletlenül. A sorozat egyik nagytanulsága az volt, hogy az érintések milyen eset-legesek. Mennyire másról szólt ugyanaz a gesz-tus rendezőnek, színésznek, nézőnek. Mennyiremásként élte meg ugyanazt az előadást a színész,a középiskolás vagy a középkorú értelmiségi. Azelőadásokat követő beszélgetéseknek egyszer-egyszer sikerült felszínre hozniuk ezeket a kérdé-seket.

Végezetül arról, hogy mi tartotta össze ezeket