Koltai Tamás: ÉVADVÁLTÁS 1

Szántó Judit: ENQUIST ENQUISTJE(Beszélgetés Per Olov Enquisttel) 2

Szegő György: ÚJ-RÉGI SZÍNHÁZ(A szolnoki színházépületről) 5

Tarján Tamás: SZOLNOKI SZÍNJÁTÉK(Szigligeti-Taub: Liliomfiék) 8

Nagy András: LIEBE MACHT FREI(R. V. Fassbinder: A fehér méreg 10

Sándor L. István: A JÁTÉK ESÉLYEI(Valle-Inclán: Lárifári hadnagyfelszarvazása) 13

Békés Pál: MOLNÁR OTTHON(Molnár Ferenc: Játék a kastélyban) 17

Stuber Andrea: SZOMORÚ(Szomory Dezső: Györgyike drágagyermek) 20

Kállai Katalin: GYALU ÉS BUGYI(Bókay János: Négy asszonytszeretek) 22

Bérczes László: EGY ESTE - KÉTELŐADÁS(Tennessee Williams: A tetovált rózsa) 23

Nánay István: KEDÉLYES VÉGZETDRÁMA

(

e

B

JT(

ZIs

SHA

M(L

M

Liliomfiék Szolnokon (8 oldal)

XXIV. ÉVFOLYAM 6. SZÁM1991. JÚNIUS Főszerkesztő:Koltai Tamás

A szerkesztőség:Csáki JuditCsomor Mártonné (szerkesztőségi titkár)Korniss Péter (képszerkesztő)Nagy András (tervező szerkesztő)Nánay István (főszerkesztő-helyettes)Sebők Magda (olvasószerkesztő)Szántó Judit

Szerkesztőség:Budapest V., Báthory u. 10. H-1054Telefon: 131-6308, 111-6650

Kiadja az Arany János Lap- és Könyvkiadó Kft. Buda-pest V., Szalay utca 10-14. 1055. Telefon: 112-7870.Felelős kiadó: Szabó B. István. Terjeszti a MagyarPosta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahi-vatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizeté-si és Lapellátási Irodánál (HELIR) Budapest Xlll., Lehelút 10/A 1900, közvetlenül vagy postautalványon, vala-mint átutalással a HELIR 215-96162 pénzforgalmi jel-szőszámra.Előfizetési díj egy évre 576 Ft, fél évre 288 Ft.Egy példány ára: 48 Ft. Külföldön terjeszti a KultúraKülkereskedelmi Vállalat, H -1389 Budapest, Pf. 149.

Szedés: Diamant Kft.

8. Hrabal: Szigorúan

Nyomás: Centum NyomdaüzemFelelős vezető Újvárosi Lajos

llenőrzött vonatok) 25

écsy Tamás: EGY VITA MÓDSZERÉRŐL27

an Kott: A GUILLOTINE MINTRAGIKUS HŐS

A Danton haláláról) 28

solt István: ÜGYELŐ SZEMMEL (Wisingertván interjúja) 38

zigethy Gábor:IGGINS PROFESSZOR BÚCSÚLEVELEI

MAGYARORSZÁGI SZOCIALIZMUSÁSODIK ÉVTIZEDÉBŐL

Somló István leveleiatinovits Zoltánhoz) 42

egjelenik havonta

Játéka kastélyban (Vígszínház) (17 oldal)

Ruttkai Éva és Somló István (1945) (42 oldal)

HU ISSN 0039-8136

A folyóirat Budapest Főváros Főpolgármesteri Hivatalaszinházi alapjának támogatásával készül

DRÁMAMELLÉKLETSPIRÓ GYÖRGY:OPTIMISTA KOMÉDIA

A címlapon: Kemény György terve

KOLTAI TAMÁS

ÉVADVÁLTÁSHa így, évad vége tájt, a rendszerváltás utáni,

első színházi szezon zártával végigtekintünk ateátrumi tájon, nincs okunk túlzott örömre.

Holott látványos katasztrófa nem történt.Egyelőre nem váltak be a pesszimista jóslatok,egyetlen színház sem szűnt meg - az EgyetemiSzínpadot kivéve -, sőt Szombathelyen tétovakísérletet tettek színházalapításra. A normatívtámogatási rendszer által elvontösszegeket, hanem is teljes mértékben, pótolni lehetett más for-rásokból. Az önkormányzatok nem tagadtákmeg kereken a hozzájárulást a színházak fenn-tartásához, legföljebb a megyék és a városok hu-zakodtak hatáskörük és az ennek megfelelő do-táció arányán. A szakma és az önkormányzat aszínházra nézve vesztes állóháborúja - lásdVeszprém - legföljebb az évad egyik markánsanmegalapozott társulatát rombolta szét.

Általában fölment a függöny esténként, lezaj-lottak az előadások, a színház működött.

Csak a színház minősége romlott. A félelem alétbizonytalanságtól a könnyebb ellenállás felétaszította, főleg a fővárosi együtteseket. Szelle-mi irányokat, beharangozott művészi programo-kat hiúsított meg a jövőtől való szorongás. AVíg-színház és a Madách Színház lényegébenzenés színházzá vált, amit nem annyira abemutatók műfaji összetétele, inkább arepertoáron hosszú távon megmaradó művekárulkodó aránya jelez. A Madách Kamaraszínházföladta önként vállalt elkötelezettségét az újmagyar dráma iránt, és visszatért a nemzetközibulvárhoz. A József Attila Színház megerősítettekönnyű vígjátéki és szórakoztató profilját. ARock Színház és a Thália házasságábólértelemszerűen következik, hogy az előbbi,megérdemelten, otthonhoz jutott, de ezen azáron elveszett egy „fél" prózai játékhely; apénzügyi világ kegyéért esengő új direkciónévváltoztató igénye - a magyar szín-háztörténet legművészibb, legértékesebb ha-gyományát, a Thália Társaságot idéző elneve-zés föladása a léha Arizona kedvéért - sejtetniengedi az együttes eljövendő szellemi arculatát.A Budapesti Kamaraszínházzá átkeresz-telkedett Népszínház is komédiával, operetteligyekszik megszilárdítani új pozícióját; s ki vet-hetné a szemére, hogy nem akar rögtön kockáz-tatni?

A kockázati együttható, ami pártállami béke-időkben sem volt a magyar színház erőssége, alétért való küzdelem hevében minimálisracsökkent. Egyedül a Katona József Színházmerte vállalni a stílusváltás kockázatát, kedve-zőbb működési föltételeire és elkötelezett kö-zönségére támaszkodva; gyanítható azonban,hogy a bizonytalan visszaigazolás náluk is lassí-tani fogja az újító törekvéseket. De nem csak azújítás került a nehezen eladható luxuscikk kate-góriájába; minden eddiginél piacképtelenebb-

nek bizonyult az átlagos mértéken fölüli gondola-ti és formai érték, a néző részéről minimális vál-lalkozói kedvet feltételező előadás, legyen bárszó klasszikus vagy modern műről. Albee márfelvizezett kommerszként sem kell, Schnitzlerpublicisztikus politikai bulvárja nem hat az egy-kor társasági események színhelyéül szolgálószínházban, Gozzi, lbsen, Camus, Fassbinder,Pinter legföljebb stúdiókban próbálkozhat; azutóbbi szerzőt az ország első színészei nemakarják eljátszani ott, ahol ez úgyszólván mun-kaköri kötelességük volna: az ország első szín-házában. Csak Kaposvár dacol a lehetetlennel,létrehozva - ráadásul nagy színpadon - az évadlegkihívóbb, elaltatott lelkiismeretünket avalóság rémálmaival szembesítő előadását (Va-lahol Oroszországban).

Ma szinte semmi nem kedvez annak, hogyszínház legyen Magyarországon. Sem a gazda-sági-politikai élet irányítói, sem a társadalmi eli-tek nem ismerték föl a színházkultúra jelentősé-gét. Egyre csökken a fizetőképes kereslet, eg-zisztenciális okok miatt szűkül és félő, hogy vé-gül eltűnik a színházat közösségteremtő játék-nak valló, történelmileg nálunk mindig is vékonyréteg. Az újgazdagok nem a szellemileg igényesszínház nézőit gyarapítják, s minthogy a legtöbbelőadás éppen nekik - illetve a nyugati idegen-forgalomnak - készül, a „turista szemlélet" né-zőben és produkcióban folyamatosan újrater-melődik. Ha ezekben a - remélhetőleg átmeneti -években végképp leszoktatjuk a színházat és anézőt a szellemi erőfeszítésről, lehet, hogyegyiküket sem tudjuk soha többé visszaszoktat-ni. Nagy kár lenne. Egy majdani jóléti társa-dalomban nemcsak a Nagymező utca képzel-hető el „pesti Broadwayként" - ehhez egyéb-ként tőkén kívül musicalképes színészekre, ren-dezőkre, tervezőkre és zenészekre is szert kelle-ne tenni valahogyan -, hanem az ország szín-házi térképe is úgy, ahogy ma (Nyugat-) Német-országé: ötven kilométerenként egy profi szín-házzal, avantgárd operaelőadásokkal, kísérletistúdiókkal. És a nézőteret megtöltő közönség-gel.

A jövő alapozását jó lenne idejekorán elkez-deni. Bizonyos értelemben ilyen lépésnek kell te-kintenünk a kulturális kormányzat „rapid" dönté-sét a Nemzeti Színház igazgatójának leváltásá-ról és az új igazgató kinevezéséről. Az akció elő-vezetése és a kapkodó beiktatás rossz lelkiisme-retre vall. Ha egy igazgatót sebtében kell belopnia Nemzeti Színházba, tudható, hogy az a szak-mai közvélemény ellenében történik. Ez önma-gában semmit sem jelent, Németh Antal ótatöbbször megtörtént. Meglepetésre adhat okotazonban az idő előtti vezetőcsere indoklása,amely a volt igazgató rendezői erényeit elismer-ve, személyét vezetői alkalmatlanság vétkében

marasztalja el. A volt igazgató, Csiszár Imrecsakugyan vétkes, amennyiben gyakran követ-kezetlen volt elveihez, például színpadraengedett olyan, esztétikailag értékelhetetlenelőadást, amelyet főrendezőként helyébe lépőutódja jegyzett az elmúlt szezonban. Afőrendező-utód, Sik Ferenc vezetőialkalmasságáról egyébként érdemesmegkérdezni azokat a színészeket, akiknek voltalkalmuk a próbákon várakozásukkalasszisztálni előre be nem jelentett (és több-napos) távolmaradásához.

Az új főrendező a hírek szerint nem fogrendezni, csak főrendezni. Méltánylandó az ön-ismeretre valló döntés. Ami a rendezés és főren-dezés rejtelmes viszonyát illeti, az erről szólókommentároknak színháztörténetünkben komolyhagyománya van. (Vö. Maklári Zoltán szí-nészanekdotái. „Rendező vagy-e már, fiam,vagy még csak főrendező?") Mindamellett kér-dés, hogy ha a volt igazgató leváltásának indokaa vezetői alkalmatlanság, az új helyzet kellő biz-tosítéka-e a színház megnyugtató működtetésé-nek. Nevezetesen: bölcs dolog-e olyan főrende-zőre tenni, akinek vezetői és szakmai hitele azel-múlt évtizedben bizonyíthatóan megromlott, solyan igazgatót, Ablonczy Lászlót kinevezni, aki-nek mindeddig nem volt alkalma színházvezetőirátermettségét szerényebb helyen bizonyítani.Az aggodalmat 'fokozza, hogy a felelősség„rapid" vállalására halaszthatatlan döntésselkinevezett direktornak első dolga volt elhárítanima-gától a felelősséget.

Minden jel arra mutat, hogy nem szakmai, ha-nem politikai döntésről van szó, ahogyan atársulat egy illetékes körökhöz közel állószínésze nyilatkozatában, talán kissétapintatlanul, bevallotta. Nem túlságosanbonyolult logikával - a vezető párt szellemiaurájának befolyásos kultúrpolitikus-íróiból, az újigazgatói tanács tagjaiból és a készülő jövő éviműsortervből - kikövetkeztethetőek e döntésvalóságos titkos tanácsosai. Az igazgató magasem független, hanem pártpolitikailagelkötelezett személyiség. Az eset nem újdonság,állt mér nemegyszer politikai biztos a NemzetiSzínház élén, akadémikus-kritikusi mezben is,legutóbb 1978-ban. Sőt gyakoribb volt az, hogya Nemzeti Színháztól egy zárt csoport, párt vagypolitikai elit ideológiájának képviseletét várták el,mint az ellenkezője. Más kérdés, hogy alegtöbben, Németh Antaltól Major Tamásig, úgy,ahogy elvárták tőlük, soha nem kapituláltak.

Csalhatatlan jelekből ítélve most nincsdiszkrepancia kinevezők és kinevezettek között,ellenben biztosíték van arra, hogy a magyarNemzeti Színház (ahogy ők értik e fogalmakat)magyar lesz és nemzeti. Remélhetően színházis.

S Z Á N T Ó J U D I T

ENQUIST ENQUISTJEer Olov Enquistet egyszer már vártákMagyarországra: az emlékezetes miskolciPhaedra-bemutatóra. Akkor váratlanulmegbetegedett. Most vetődött el háromnapra Budapestre (bár most is lát-hatott

egy főiskolás Tribádok-előadást), átutazóban.Prágába és Pozsonyba készül. Északiszomszédaink már delegációt menesztettekSvédországba, annak tanulmányozására, mi-képpen szubvencionálhatja a kultúrát a (svéd)állam a beavatkozás, a befolyásolás legcseké-lyebb nyoma, sőt lehetősége nélkül, úgy, hogyezt - kormányváltozásoktól, párterőviszonyoktólfüggetlenül - maga a rendszer zárja ki. Enquist,egy svéd delegáció tagjaként, most erről atémáról tart a két fővárosban szemináriumot.

Az ön drámái itt eseményszámba mentek,kritikai irodalmuk is jelentős. Eközben fel-felme-rült egy vitakérdés: hadd forduljak eldöntésére alegilletékesebbhez. Tehát: Strindberg - Strind-berg-e? Andersen Andersen? Phaedra azonosEuripidész és Racine hősnőjével? Vagy netáncsak közismertségük okán választott médiumok,modern problémák reprezentálására?

Enquist olyanformán magyaráz, mintha nemis értené a kérdést.

1975-ig, a Tribádok születési évéig, énmár tizenöt év óta írtam regényeket, no,mondjuk, még színikritikákat is, de a színházzalsemmiféle viszonyom nem volt. Szerettem volnadarabot ír-ni, de nem mertem rászánni magam.Ezzel egyébként a mai napig így vagyok;ötévenként ha rászánom magam; s akkor iselőször bebeszélem magamnak, hogy csakrádiójáték lesz, csak hangokkal kell bánnom,nem teljes figurákkal, nincs szükséghelyszínekre stb. Valami fal van köztem s adráma között, elzár, de meg is véd tőle. Aztánegyszercsak a fal leomlik, és a munka meglódul.A Tribádokat tizenegy, a Földi-gilisztákathuszonegy nap alatt írtam, csak a Phaedrávalkínlódtam valóban sokat.

Szóval, visszatérve a kérdésére, én elsősor-ban egy házasság felbomlásáról akartam írni,arról a pontról, amikor már minden késő, amikora szerelem már végképp ellehetetlenült. Akkori-ban bomlott fel a saját (első) házasságom is, ésezt megnégyszereztem: itt vergődik egy lehetet-lenné vált szerelem - Strindbergé és Sirié -, egyeleve képtelen szerelem - Sirié és Marie-é -,egy lehetséges, de hamvába holt szerelem -Strindbergé és Marie-é -, és egy, amely létresem jött - Siri és Viggo között.

Vagyis Strindberg valóban Strindberg?

- A legnagyobb mértékben. 1973-ban ven-dégprofesszor voltam a Los Angeles-i egyete-men; a skandináv irodalomról, elsősorbanStrindbergről adtam elő, s ehhez '72-ben az

Gábor Miklós mint Strindberg A tribádok éjszakájá-ban (Ikládi László felvétele)

egész életművet végigolvastam: fél év alattötvennégy kötetet. Lenyűgözően izgalmas volt,ahogy kirajzolódtak a strindbergi személyiség-fejlődés főbb állomásai, az őszinteségek és a ha-zugságok. Hallgatóimmal aztán előadtuk Az erő-sebbet, amire a Tribádok is épül, és ráéreztem,hogy a szövegben valami nem stimmel, van amélyben valami hazugság, tudniillik a férfi ön-csalása, hogy a két nő őt szereti - holott valójá-ban nem szeretik. Talán egymást szeretik, talánvalaha volt egy szerelem, ami meghalt - minden-esetre a férfi hazudik magának. A hatva-

nas években írtam egy regényt, Légionáriusok acíme, az 1945-ben Svédországba menekült, né-met egyenruhás baltikumiak visszaszolgáltatá-sáról szól; abban a politikai hazugság izgatott,most pedig az érzelmi hazugság kezdett foglal-koztatni. Nos, ön tudja. Én ennél egyetemesebbnek

éreztem a Tribádok világát. Például a modernművész tragédiájára véltem érezni benne... Ez talán a Földigilisztákra igaz, Andersen

alakjában valóban ott van a művész helyzeténekkétértelműsége, az, hogy benne él a valóság-

P

• ÉNQUIST-INTERJÚ •

Timár Éva az Ének Phaedráért előadásában

ban, de egyszersmind színész is a maga darab-jában, kihasználja a helyzetet, s a helyzet ki-használja őt, szerepet játszik, azt, amit maga írmagának, s azt, amit a többiek rákényszerítenek.Itt valóban jelen van a művész problémája: él-jen-e át mindent, vagy csak figyeljen, csak ref-lektálja önmagát? Puskin mondja valahol, hogyhárom fő embertípus van: a hóhér, az áldozatmeg a csaló. Nos, szerintem a művész mindhá-rom egyszerre, kinn is van meg benn is.

És a Phaedra? A Phaedra horizontja talán a

legszélesebb, mert itt a szembenállás is érdekelt:a környezettől elszakadt, elszigetelt beltenyészet.De éppen a Phaedráról ma keveset tudok. Azősbemutatót a feleségem rendezte, azénelképzelésem szerint; akkor még értettem. Deaz a néhány elő-adás, amit azóta láttam, mindannyira különbözött az eredetitől is, egymástól is,hogy arra kell gondolnom: ha egy szövegetennyiféleképpen lehet értelmezni, akkor azzalbaj van. Talán né-hány év múlva magam ismegrendezem, s akkor majd ismét megértem.

Pedig nem látszik oly nehéznek. A Phaed-rához a kulcs Phaedra alakja, nem?

Valóban, Phaedra. A maga totális komple-xitásában, boldogtalanságában és romboló mi-

voltában. De látja, volt előadás, ahol Theseus te-hetett mindenről, „male chauvinist pig" lett, holottaz én Theseusom elsősorban naiv, elsősorbanáldozata Phaedrának. Ilyen volta miskolci Theseus, Blaskó Péter

is: naiv, tragikomikus. Kár, hogy nem láthatta.(Mint utóbb kiderült, sajnos nemis fogja: a video-kazetta megtetszett a betörőknek, akik CsiszárImrénél jártak. Tribádok-kazettát azonban sze-rencsére tudtak ajándékozni az írónak.) Valóban kár, mert a Phaedra állandóan

nyugtalanít. Talán ezért is rendeztem meg a Júliakisasszonyt: Júlia egyfajta Phaedra. NálamJean és Christine tisztán, őszintén szeretik egy-mást, s a Júlia kisasszonyból áradó destrukcióés halálvágy teszi tönkre őket is.

De miért nem kérdez a negyedik darabomrais? A hiúz órája; egy fiatalemberről szól, aki ket-tős gyilkosságot követett el... Akkor ez A nagyapa házában!

Nyíregyházán játszották. (Kiderül: Enquistnemis tudott erről.) Nos, bevallom, erről nincs

sok kérdeznivalóm, azt hiszem, eléggé értem,bár most már el-képzelhető: másképp, mint ön.Én a trilógia három láncszemét világdrámánakéreztem, A hiúzt, inkább csak esetdrámának...

(Enquistnek ez rosszul esik; úgy tetszik, akedvenc darabjáról van szó. Később, a NemzetiSzínházban is, amikor Csiszár Imrével és a szí

nészekkel: Blaskóval, Timár Évával, Szirtes Gá-borral beszélget, tréfásan többször is szememrehányja, hogy nem szeretem ezt a művét, pedigtalán csak az előadás nem volt eléggé jó;Csiszárnak kellene megrendeznie, véli.) Ha Strindberg Strindberg, Andersen An-

dersen, akkor megkérdem: miképpen fogadtákőket a svéd, illetve a dán nézők? Nálunk megkö-veznék az írót, ha így merne ábrázolni nemzetibálványokat... Ettől én is tartottam, de nem volt nagyobb

gond. Elvégre Strindbergről sok minden, amirőlírtam, eléggé köztudott; a dánok pedig békés,kedves emberek, akiket nem nehéz meggyőzni.Mindamellett elhatároztam, hogy semmi pénzértnem írok több íródrámát. Holott még hátra lennea (legcsábítóbb: Ibsen, aki tele van hazugságok-kal és ellentmondásokkal. De a norvégokkal márnem mernék kikezdeni, ők egészen más nép, ke-vésbé toleránsak, agresszívek, makacsok, pa-raszt módra nyakasak - egyszóval roppantul iz-galmasak.

Ibsen viszont erősen foglalkoztat. Ezért isvállalltam, hogy Ingmar Bergman felkéréséresvéd-re fordítom a Rosmersholmot. Az lbsen-fordításokkal az a baj, hogy túl szolgaiantapadnak lbsen szövegéhez, holott lbsen, mintaz köztudott, egyetlen sort sem írt azanyanyelvén, hanem az akkori hivataloSnyelven, vagyis dánul, és ezért

• ENQUIST-INTERJÚ •

Almási Éva (Johanne Luise Heiberg)és Gálffi László(Andersen) A földigiliszták életéből című Enquist-darabban (llovszky Béla felvételei)

nagyon sokszor körülményeskedik. Ha viszont alényegre hántják, fantasztikusan izgalmas tudlenni. Nálam Rosmer nem tíz feszélyezetten bő-beszédű mondatban kínálja hellyel Rebekát,ha-nem csak annyit mond: üljön le, Westkisasszony... Bergmant említette. Egy magyar kritikus

Bergman-hatást vélt fölfedezni az ön drámáiban,

ha nem is közvetett formában, de a képi világkisugárzásában. (György Péter vélekedett így aSZÍNHÁZ 1984. februári számában, a kaposváriTribádok-előadásról szólva.) Látja, ezt sem hiszem, legföljebb annyi-

ban, hogy Bergman is nagyon sokat merít Strind-bergből. De ő egész más világból jött, mint én,nála igen erős a vallási problematika, az Isten ésa hit kérdése, ami tőlem idegen. A filmjei néhaolyanok nekem, mintha a holdról néznék doku

mentumfilmet. Annyira mása hátterünk is. Berg-man stockholmi, felső középosztálybeli család-ból való, az apja az állami egyház papja volt; énegy eldugott észak-svédországi faluban szület-tem, Stockholmtól ezeregyszáz kilométerre,apám faipari munkás volt, és egy kis baloldaliszektához, a herrnhutistákhoz tartoztunk. Kép-zelje csak, tizennégy éves voltam, amikor a kö-zeli kisvárosban először láttam négert és stock-holmit, s a kettő egyformán egzotikus volt szá-momra! Az ön drámáit Magyarországon kamara-

színházakban játszották. Eseményszámbamentek - a szakma és egy elit közönségrétegszemében. Úgy érzi-e, hogy elitszínházat művel? Egyáltalán nem! Hogy magamat idézzem:

a Tribádokban részletesen feltárul egy házasságpokla, s akkor Strindberg egyszercsak megjegy-zi: szóval ez egy egészen szokványos, normálisházasság. Vagyis bárki átélheti a dolgot, hiszennem szól másról, csak amit mindenki átél: a sze-

relemről meg a gyűlöletről, nem igaz? Svédor-szágban a trilógia népszínházszámba ment.Koppenhágában a Földigilisztákat három éven átjátszották telt ház előtt a Nemzeti Színháznagytermében. A hiúz órájának témája hermeti-kusabb, de Oslóban mégis két évig vonzott teltházakat. Soha nem éreztem, hogy csak egy szűkközönségréteggel volna kapcsolatom. Tehát meglepte a kérdésem?

Feltétlenül. Engem pedig a válasza szomorított el; ha

arra gondolok, mi számít nálunk népszínháznak... De

térjünk vissza önre. Az eddigiekben egészenmás Enquist-képet vázolt fel, mint amilyen eddig élt

bennem. Hogyan látja helyét a mai

drámaírásban? Érez-e közelebbi rokonságot maiáramlatokkal vagy alkotókkal?

- Az igazat megvallva: első számú rokonom aregényíró Enquist. Drámáim elsősorban regé-nyeimhez kapcsolódnak, mindegyiknek a témáitöbb regényemben is visszatérnek. De közel ér-zem magamhoz a XIX. századi kamaradrámát,éppen Strindberget, a modemek közül Tennes-see Williams-et, aki sokkal jobb író, mint ma hi-szik, s ez egy-két évtized múlva ki is fog derülni. Tehát kamaradarab-írónak érzi magát? Csakis. Négy szereplő, egy színpadkép,

két óra időtartam - engem ez tesz boldoggá.Nagyobb formára nem is vagyok képes.

- Mi lesz a következő? Nem tudom. Mondtam már: szorongok a

drámától. Van a számítógépemben vagy tíz-ti-zenöt darabötlet, egyik vacakabb, mint a másik.De abban bízom, hogy egyszercsak kettő-háromközülük összefut, találkozik, és minőségi válto-záson megy át. Ötévenként egy darab - ennéltöbbre nem is törekszem.

- A regénnyel is így küszködik?

Nem, az sokkal természetesebben jön.Most kitűnő periódusban vagyok: befejezés előttáll egy regényem, amire húsz év óta készülök.Tavaly januárban sikerült elkapnom; éppen ak-kor, amikor, húsz év kihagyás után, visszaszok-tam a cigarettára. Azóta derűs vagyok és opti-mista.

- Nem volt kár visszaszokni, ha egyszer sikerültleszoknia?

Szó sincs róla. Azt mondják, a rák az elsőrágyújtástól húsz év múlva köszönt be. Én ma öt-venhat éves vagyok. Hetvenhat éves koromraéppen megírtam már mindent, amit még megakarok írni. Hol itt a probléma?

Halálos komolyan beszél Per Olov Enquist,mint ahogyan végig töprengve, gondolkodva, azőszinteség minden külső jegyével beszélt. Vagymégiscsak szerepet játszott volna, min t - beval-lása szerint - művész-hősei teszik? Csak szó-rakozott velem? Döntse el az olvasó. S ha nemmegy - még mindig felüthetjük a drámákat, ésmegalkothatjuk a magunk legigazabb Enquistjét.

SZEGŐ GYÖRGY

ÚJ-RÉGI SZÍNHÁZszolnoki Szigligeti Színházat

ünnepélyes keretek között nyitottákmeg újra április 19-én. A felújításnakaz a horvát INGRAZAGORJE cég volta fővállalkozója, amely néhány évvel

ezelőtt a kaposvári színház rekonstrukcióját isrekordidő alatt és jó minőség-ben végezte el. Agyorsaság színházfelújítás esetén elsődlegesszempont, mert a társulat mű-vészi színvonala ahosszas szünetelést, a kény-szerkörülményeketminden bizonnyal megsínyli. Ennekmegtapasztalására volt már példa másutt, ahola felújítás évtizednyi időt igényelt. Agyorsaságra és a szakszerűségre Kaposvárszámára a varasdi színház megifjodása szolgáltreferenciával. A kaposváriak ugyanis éventerendszeresen vendégszerepeltek ott, és azegyik évről a másikra újjászületett varasdi „ék-szerdoboz" láttán hívták a jugoszláv építőcégetMagyarországra.

A mostani, szolnoki sikerben feltehetően fon-tos szerepe lehet annak is, hogy az újabb keletűszínházfelújítási sorozatban a beruházó első íz-ben maga az építtető, a színház lett. Ez egyrészt

Az átépített szolnoki Szigligeti Színház (Korniss Pé-ter felvétele)

a bürokráciát, másrészt az esetlegesérdekellen-téteket is csökkentette. A megoldástovábbi előnye még, hogy így számos olyan, anézőközönség számára általában rejtett,lényeges üzemi szempont is érvényesülhetett,amely talán el-sikkadt volna a hagyományosmegrendelő-beruházó-építő háromszög bűvöspólusai között.

Siklós Mária építész és Schinagl Gábor belső-építész így közvetlenebb kapcsolatot tarthatott aszínháziakkal, ami egy több mint nyolcvanéves,többször átalakított épület esetében döntő jelen-tőségű szempont. Nincs, aki jobban ismerné aház zegzugait, előnyeit és hátrányait, mint ma-guk a használók.

Az eredeti épületet Városi Színház néven épí-tették 1909-12 között, Spiegel Frigyes és Már-kus Géza építészek tervei szerint. Az akkori háza magyar színházépítészet Fellner és HeImerelső, millenniumi sorozatát követő, másodikhullámát képviselte. Igen hasonlított például aJakab Dezső és Komor Marcell által tervezettdévai színházépületre. Az akkori fellendülést azelső világháború törte derékba. A trianoni békekövetkeztében egyharmadára csökkent területűország általános válsága közepette gyarapodnikezdett a meg nem épült színházak listája; csak

átépítésekre futotta az energiából. A szolnokiépületet is utolérte ez a sors: 1935-ben Sebes-tyén Artúr építette át.

A második világháború után megismétlődött atörténet. A Lajta Béla-féle Parisiana-mulató kál-váriájára emlékeztetően ócska anyagokból ké-szült, szegletes üvegdoboz jött létre az egykorifőhomlokzat helyén. Különös és figyelemre méltóez az átépítési párhuzam a világviszonylatban isjelentős Parisiana-épülettel, illetve annak először1921-es, majd többször megismételt VágóLászló-féle átépítésével; a folyamat végtermékelett 1963-ban a Thália Színház nevű „üvegpalo-ta", Budapest első „függönyfal"-szerkezetűhomlokzata. Az átépítések mögött általánosíthatótanulságot látok, amelyre a későbbiekbenvisszatérek.

A szolnoki színház esetében ezúttal nem töre-kedtek a régi, kisvárosi épület visszaállítására,csak valamiféle korabeli hangulat felidézésére,amely a kéttornyú főhomlokzatban jelentkezhet-nék, ha nem állna közvetlenül a színház mellettegy ormótlan magasház. Ezzel a vertikális vá-rosképi elemmel kísérli meg az új színházépület-tömeg felvenni a versenyt, olyképpen, hogy amagastető felfut a zsinórpadlás oldalfalai mel-

A

A SZOLNOKI SZÍNHÁZAVATÓ

A szolnoki színház nézőtere

lett. Az így keletkezett többletterekkel és a kétol-dali hozzáépítéssel végül is a hasznos területmegduplázódott. Igen pozitív elem, hogy a hu-szonhétezer négyzetméteresből ötvenhárome-zer négyzetméteresre nőtt terület az épület tö-megén nem érzékelhető, éppen a magastető és atetőablakszemek emberléptékű rajza miatt. Afőhomlokzat puha formái bizonyos mértékigmegvalósítják azt az épületeszményt, melynekértelmében a házaknak emberarcuk van, s sze-mükkel, „testnyílásaikkal" hívogató gesztusokatképesek közvetíteni. Az oldaltornyok "szemei"felett szemöldökpárkányok rajzolódnak ki, ame-lyeket középen nagyban megismételt a tervező.Valamiféle isteni harmadik szem néz felénk,szimbolizálva a színház kultikus gyökereit ésfunkcióit. Üröm ebben az örömben a füstüveg„szemgolyón" megjelenő fémcsíkok Broadway-ízű hálórajza, amely ellentétes az organikus for-mák nagyvonalúságával, és anyagában is az el-

bontott, felejtenivaló fém-üveg homlokzatot idézivissza. A - feltehetően - önkormányzati óha-joknak engedelmeskedő városi címer archaizá-ló, színes-plasztikus pajzsa végképp feleselezekkel a fémcsíkokkal.

A krómos csillogáshoz illik viszont az az estipompa, amelyet a szempillaszerűen kialakítottvilágítótestek nyújtanak. Ez az elegancia folyta-tódik a közönségforgalmi terekben és a nézőté-ren. Többféle tónusú, art-decót idéző, posztmo-dern tükör- és üvegvitrinsorok, ezüstös bútor-korpuszok zöldes-rózsaszínes kárpitokkal és li-lás épületrészletekkel keretezettek. Mintha a ter-vezők nem akarnának tudomást venni a szolno-kiak eddigi színházi szemléletéről és azon túl anem éppen báli jellegű magyar valóságról. Mind-ez azonban felfogható valamiféle barlangrajzo-kat idéző mágiának is. Csak itt nem a bölény elej-tése a varázslat célja, hanem a polgári gazdago-dás. Ámen. Mindezzel együtt az ötszáznegyven-millió forintos költségvetés - talán éppen a mun-kálatok rövid időtartamának hála - nem tűnik

magasnak, ha azt is figyelembe vesszük, hogy ahasznos terület száz százalékkal nőtt.

A zsinórpadlás például 9,8 méterről 14 méter-re emelkedett. A hátsó színpad is kapott egy tíz-méteres zsinórpadlást. Hátul kényelmesen, többszinten is lehet közlekedni a bal és jobb színpad-oldalak között. Fent az egy karzat helyett három,illetve négy készült. Az új, mozgó-, forgószínpadis alkalmasabb a sok műfajú vidéki színpaddalszemben támasztott követelmények kiszolgálá-sára. A süllyesztőrendszer régi két „utcája" he-lyett mosta nézőtérre merőleges tengelyű nyílá-sok is vannak. A hatvannégy alacsony zajszintűponthúzóból tíz egyidejűleg is működtethető. Avilágítási hídról jobb „lelátásuk" van a fényvetők-nek. A nézőtéri álmennyezet alatt is létesült egylámpasor, a nézőtéren pedig két új világítási kar-zat épült. A fényszabályozót a régi tirisztoros he-lyett a német ADB cég komputerrel egybeépített,digitális vezérlésű készülékére cserélték fel. Ezolyan „forró tartalékkal" rendelkezik, hogy eset-leges meghibásodás esetén a programok egyet-

A SZOLNOKI SZÍNHÁZAVATÓ

len mozdulattal átköltöztethetők, és az előadászavartalanul folytatható.

Teljesen új épületrészbe került a díszletraktárés a színésztársalgó, valamint az öltözők jelen-tős része. A színészklub a zsinórpadlás és a ma-gastető közötti térbe került - hangulatos hely alazításra. A túloldali hasonló térbővületben azemeleti stúdiószínpad díszletszállítását oldjákmeg. A stúdiószínpad maga pedig a szolnokiszobaszínházi hagyományok folytatásához nyújta korábbinál megfelelőbb technikai lehető-ségeket. Az üzemi rész mennyiségi és minőségiváltozásai mindenképpen méltóbb körülménye-ket jelentenek színészeknek, műszakiaknak ésközvetve természetesen a nézőknek is. (A szín-padüzemet a Színháztechnikai Kisszövetkezetújította fel.)

Itt térnék vissza a színház nézők által használtvidékeire. Theatronnak a görögök eredetileg aszínháznak azt a részét nevezték, amelyet manézőtérnek hívunk. Ez a nézőtér a természetlágy formáit, a hegyoldalak ívét követte. A „Gno

tise auton" - ismerd meg önmagad - parancsátkövetve önnön természetébe látott a néző, ami-kor a kör alakú görög színpad cselekményétszemmel követte. Maga a színház felülnézeté-ben és még inkább lényegében hasonlított azemberi szemre és szemöldökívre, sőt tulajdon-képpen magára arra a bizonyos isteni harmadikszemre is. Shakespeare színházában ez a for-mai gyök még jól felismerhető, és a barokk szín-házak nézőterei, meg az utánuk épült 19. századvégi nagy színházak is megőriztek ebből valamit.A forradalmi építészetben (például Lajta BélaParisiana-mulatójában történetesen derék-szögű mértani rendszerben) megvalósuló új for-ma már a háborút követő konszolidáció elsőéveiben visszakerekedett Vágó László tervében.Az ő átépítési terve azonban nem a görögkatarzis érdekében lépett visszafelé, hanemcsupán Kölber Dezső „Bacchanália"-festményével idézte az ókort, meg általábanazzal az empire ornamentikával, amely máranapóleoni konszolidációban sem a „haladás"jelképeként született újjá.

Az emeleti társalgó (MTI-totók)

Morvay Endre János írta a nyolcvanas évekelején, a Parisiana átalakításait elemezve, hogya Vágó-féle építészeti konszolidációban az1925-ös Párizsi Iparművészeti Világkiállításonmár néven is nevezett art-deco jelentkezett. Amagyar konszolidációk számát illetően jócskánaz európai átlag felett járunk. Most egy évtizedesszínházmegújítási gyakorlatunkat és annak le-gújabb termékét, a szolnoki színházat tekintveúgy látom, ismét art-deco született, amelyet ne-vezhetünk posztmodernnek is. A konszolidációkkonszolidációi, úgy látszik, ritkán építenek újat,és így egészen új stílust sem alapítanak. A hom-lokzat „szeme" Szolnokon is csak dekoráció.

E kissé rezignált összefoglaló ellenére is el kellismerni, hogy a sok felújítás közepette kiala-kultak igen jó „csapatok", amelyek magas tech-nikai színvonalon lennének képesek színházépí-tésre. Csak az a kérdés, lesz-e hova és kinek épí-teni ezután.

süelskatSnhbpp

A

S

▲ SZOLNOKI SZÍNHÁZAVATÓ ▲

Nem könnyű eldönteni, hogy az újjávarázsoltzolnoki Szigligeti Színház megnyitásánaknnepén, április 19-én az évad legjobb rosszlőadását vagy legrosszabb jó elő-adását

áthattuk-e. Taub János rendező az ősizínházeszményből indult ki: a játék örömétívánta ajándékozni a hajlékukba visszatértktoroknak és az ország egyik legigényesebb

eátrumát pártoló nézőknek is. A Szigligetibenzigligeti színészdiadalmas színészvígjátékayilván éppúgy „kötelező" darabja volta színázavatás-nak, amiként Kecskemét is a Bánkánt akarta látnia hasonlóan ünnepi napon, aüspöki város, Veszprém pedig Sík Sándorapköltő István királyát választotta.

szolnoki társulat Liliom fiék-előadása

Bár Taubot általában nemigen érdeklik a szín-háztörténeti adalékok, érdekességnek számít-hatott, hogy Mariska (árva kisleány) szerepétTörőcsik Mari már megformálta, Garas Dezsővolt Szellemfi is (pályája „csúcsbukásaként",ahogy ő mondja), és volt kétbalkezes kérő,Schwartz Adolf, Makk Károly filmjében (ki gon-dolná, hogy tüllcsíkkal: fájdalmas maszkkal föl-nagyították az orrát?). Ezek után a deres hajúGaras kapta Liliomfit, a hősszerelmest, és Törő-csik lett Szellemfi, a jellemszínész. Az öregecskegyámapát, Szilvait a társulat legfiatalabb színé-szeinek egyikére, Mészáros Istvánra osztották,Győry Emil a vénkisasszony Kamillaként lépettföl, Kányai fogadós uram Erzsi leányaként megMertz Tibor préselt ki magából alt hangokat. Amagyar színházművészet középfajú unalmában

jól jött volna az a termékeny bolondéria, amit aszereplista ígért. Az átöltözött és kivetkőzött tár-sadalom politikai ruhatára is fölsejlett a férfi ésnői, öreg és fiatal, őszinte és hamis szerepeketváltogató maszkabálban. Ez a remény azonbannem teljesült be, mert Taub minden tekintetbeneklektikus, széttördelt darabot fabrikált a Liliom-fiból, a cím végére ékelve az -ék-et. Pamfletetjátszanak Szolnokon, irány, célpont nélkül, néhamég az ízlést is sértve, és a színészek többségé-nek nincs módja kiragyogni az előadásból: bele-vesznek az általános érdektelenségbe.

Mégis a „legrosszabb jó" vagy a „legjobbrossz" produkció jelzőjével kell illetnünk a Liliom-fiékat, mivel önmaga és a publikum számáraszinte valamennyi színész feledhetetlenné tesziaz estét. A Csík György jelmezeit hordó TörőcsikMari beöltözik kalapos, nagykabátos clownnak, solyan fanyarul mosolyog, mintha nem a magyarszínjátszás hőskorának, hanem jelenének, aNemzeti Színházat hol építő, hol nem építő, deazzal mindenesetre packázó ezredvégnek lennerészese. Garas Dezső a szívrabló Liliomfik utánvalószínűleg az első színházi hadirokkant, aki-nek üstöke az állandó szélmalomharcba őszültbele, és komédiai szerepeit is mély fájdalommalalakítja este héttől tízig. Törőcsik és Garas, Ga-ras és Törőcsik a Háromgarasos operára emlé-

TARJÁN TAMÁS

ZOLNOKI SZÍNJÁTÉKSZIGLIGETI-TAUB: LILIOMFIÉK

▲ SZOLNOKI SZÍNHÁZAVATÓ ▲

Garas Dezső-mint Liliomfi a Liliomfiékban(llovszky Béla felvételei)

keztető duetteket adnak elő, de színi jelenlétüketéppen az az öröm, kedély nem szövi át, amit pe-dig Taub János vezéreszmének szánt. A kritikusszámára megfejthetetlen, hol és mikor illant el aderű, mely a Liliomfihoz és a színházavatáshoznélkülözhetetlen.

A színészeknek nincs módjuk kiragyogni azelőadásból, írtam föntebb; ám azt is, hogy igye-keznek feledhetetlenné tenni a kivételes alkal-mat. E paradoxon Kemény Árpád nem túl szép,nem túl érdekes díszletében a produkció mindenpillanatára rányomja bélyegét. Tíz-húsz percek-re búnak eresztheti a fejét a közönség, oly lan-kadtan halad előre az előadás, néhány magán-szám viszont fölvillanyoz. Koós Olga eljátssza akétszáz éves magyar színjátszást, Czibulás Pé-ter sorsot recseg-ropog, Sebestyén Éva és EgriMárta személyében - ők a két Schwartz -„nagymama" és „unoka" ikerül, Mucsi Zoltánpompás műkedvelő: talán ő kedveli leginkább aSzigligetiére kevéssé hasonlító művet.

Mészáros István kínos nagy gonddal aprólék-ba darabolja Szilvait, s ez még ebben a tipikusan

nem jellemfestő kavalkádban is zavaró: a magá-ra hagyott színész kínlódása. Győry Emil (Kamil-la), Meszléry Judit (Mariska), Bajcsay Mária (Ká-nyai) a hangsúlyozott illusztrációt, a paródia pa-ródiáját választják. Ez az attitűd a bemutatólegnagyobb hibája - nem a színészek miatt -: agúny gúnyolhatatlan. S bár Taub, a gárda - ésbizonyára Schwajda György, az igazgató - aszínészi létezésről - létezhetetlenségről - akartaelmondani az ünnepi percben kiváltképphangsúlyos véleményét, e/mondás helyett oda-mondogatni is csak ritkán sikerült. A Gyuri pincértmegformáló Spolarics Andrea és az emlékezetesepizódon átcsörtető Szerémi Zoltán meg-találta amaga helyét és hangját.

Selmeczi György, a magyar színházak egyikagyondolgoztatottja olyan zenét komponált-kompilált, amely a százötven esztendővel ez-előtti komédiát éppúgy jellemzi, minta mai korlá-tozott és korlátlan felelősségű társaságok tevé-kenységét. Taub János és Kemény Árpád nyil-ván nem véletlenül alkalmaznak transzparense-ket, föliratokat, neonreklámokat: címszavaktólharsogó világba ültették az élénk, ricsajos, sok-színű Liliomfit. Az emlékezetes Makk Károly-filmnyaralásos Balaton-idillje ugyanúgy nem napsu

garazza be a színpadot, amiként a közelmúltSzigligeti-interpretációinak sincs könnyed nyoma.Bár a színházavató kidolgozására nem jutott elégidő, bár Szolnokon az igazgató, a rendezők, sokszínész státusa bizonytalan, annyit elregélt azelőadás, hogy az is bolond, aki színházcsiná-lónak szegődik Magyarországon.

Liliomfiék (szolnoki Szigligeti Szinház)Szigligeti Ede vígjátékát a szolnoki társulatraalkalmazta: Taub János. Zenéjét szerezte, ill.részben összeállította: Selmeczi György. Díszlet:Kemény Árpád. Jelmez: Csík György. Koreográfus:Szabó György. Karmester: Károly Róbert ésVerebélyi József. Segéd-rendező: lgnátz Éva.Rendezte: Taub János.

Szereplők: Garas Dezső, Törőcsik Mari, Mészáros Ist-ván, Győry Emil, Meszléry Judit, Bajcsay Mária, MertzTibor, Spolarics Andrea, Sebestyén Éva, Egri Márta,Mucsi Zoltán, Kós Olga, Szerémi Zoltán, Kozák Ág-nes, Czibulás Péter, Császár Gyöngyi, Bellus Attila, ifj.Ujlaki László, Tóth József, Háda János, Árva László,Bakos Éva, Balogh Ildikó, Czakó Jenő, Ecsedi Erzsé-bet, Éliás Anikó, Gombos Judit, Horváth Gábor, IllésEdit, Kaszás Mihály, Szöllősi Zoltán, Tóth István, Tur-za lrén. - Az előadás kizárólagos szponzora a Keres-kedelmi Bank Rt.

NAGY ANDRÁS

LIEBE MACHT FREIRAINER WERNER FASSBINDER: A FEHÉR MÉREG

it is tudunk mi már a halálosszerelemről? A kérdés banalitásátcsak démonikus fel-hangjamentheti: ha az „arzénes asszony"

története nyomán kell ismét összemérnünkezeket az ilyenkor oly kevéssé schopenhaueriszinonimákat: szerelem, élet, halál. És ha ennekeredendő, feltétlen aktualitását vakítóélességgel villantja fel egy - a történelem-benszinte napjainkig tipikusan ismétlődő - bűn-ügy,s a mindenkori rendőrségi hírekből kell egészentermészetesen a mitológiára pillantanunk: aszerelem eredendő szabadsága és a míto-szokból ismerős belső egyesülése keresi, min-denáron, a maga beteljesülését, s a mindenáron

itt egyáltalán nem puszta szófordulat. Amikor pe-dig ezt az, úgymond, német mélytudatból kell fel-színre hozni, mégpedig olyan pimasz magabiz-tossággal és történetbölcseleti hányavetiséggel,amellyel ezt Fassbinder tenni szokta - úgy szin-te helyet cserél a csaknem elviselhetetlenül vég-letes: a „természetesen pervertált" az érvényte-len és feltétlen társadalmi normával, melynekmásféle perverzióit a törvény és megszokás sza-vatolja.

Minden jelentősebb kultúra mélyrétegeibenott vannak a romjai annak a bizonnyal egyete-mes mítosznak, mely férjgyilkos asszonyokrólszól. De a banalitás-filológiánál, az ismétlődőrettenetnél lényegesebb ennek vallomása amásként kifejezhetetlen vágyakról vagy félel-mekről éppen: hogy létezik az odaadásnak olyanhőfoka, melyen minden feláldozható a másikért- s ezért attól is minden elvehető; s hogy egyesállatfajok szokásain túl akár álmainkból is isme-rős lehet az ölelés nyomán, szinte annak konklú-ziójaként kioltott élet - s ez egyáltalán nem tűniksem érthetetlennek, sem aránytalannak egymindenen túlnövő szenvedélyben. Mindezt pe-dig csak követhetik a szerelem belső logikájábanrejlő további paradoxonok.

Mi sem idegenebb azonban Fassbindertől,minta játék efféle paradoxonokkal. Nem: ő csakfel akarja tárni ezeket a szívesen feledett ellent-mondásokat, s azért választja éppen ezt a min-den korban aktuális archaikus mítoszt, hogy azantik tragédiák szükségszerűségével szegez-hessen egymásnak kétféle igazságot - aholmindkettő vitathatatlan, s mindkettő halálos. Hi-szen történetében Geesche asszony vétke ép-pen az lehet, hogy nem hajlandó vagy pontosab-ban: nem képes elfogadni a szerelem elzüllesz-tésének társadalmi rutinját, azt, amely a szerele-mért elviselt megaláztatásokkal, gyötrelmekkelpedig még összefér, sőt: feltételezheti akár a kí-nokat, de ha az érzékek heve csillapulni készül,ha már nem adhatja úgy magát, ahogy egyese-gyedül adni képes: ha áldozatát, melybe nem-csak élete, méltósága, önbecsülése, de mindenparancsolat megtörése: gyermekeinek feláldo-zása is belefér - ha ekkor utasítják el: hát vég

képp megbomlott a világrend, melyet anarchis-taként, gyilkosként, szerelmesként neki egyedülkell helyreállítania.

Rettenetes, német szabadságküzdelem ez.Mely a látszólagos, a formális, vagy akár kodifi-kált szabadsággal szemben szokott érvényesül-ni, kíméletlenül. Soha aktuálisabb lázadás! Éssoha keservesebben általános dilemma: talánezért kívánta „Brémai szabadság"-nak keresz-telni szerzője ezt az egész történetet. S bizony-

Dér Denissa (Geesche) és László Zsolt (Gottfríed)

nyal nemcsak a valamikori német város -egyébként homályban hagyott - előtörténetenyomán, melyről kivégzéssel, vérbajjal, háború-val s a tőkefelhalmozás kínjaival a darabból érte-sülhetünk (s amelyre talán az 1960-as, '70-esévek Brémájának „utótörténete" is fényt vethe-tett: amolyan késő baloldali „zárványként" az„egészséges és polgári" német nemzettestben),de mert ez a szabadság Geesche asszony törté-nete által minden asszony legszemélyesebb éslegnehezebben kifejezhető dilemmája is egy-ben. Minden további csak következmény.

M

KRITIKAI TÜKÖR

A történet lényege ugyanis egy „lefordíthatat-lan szójáték", mint mondani szokás. Mely néme-tül olyannyira természetes és olyannyira kínos,hogy hangsúlyozni illetlen és szükségtelen. Nemtörtént meg a szövegben, s az előadásban sem.A játék tárgya itt az a szó, hogy szabadság. Frei-heit. Mely igésítve azonban - freien - már sze-relemre, de legalábbis házasságra utal: a férfi„szabadít" azzal, hogy a nőt feleségül veszi. A nőígy lesz szabad. Csakhogy Arisztotelész dráma-elméleti fejtegetései óta tudjuk: az asszony szá-mára nem lehet igazi érték a szabadság. Ezértsem lehet nő egykönnyen tragikus hős. Így nem.Nos, Fassbindernek ezeket kellett visszájára for-dítani, mind.

Ismerős lehet ugyanakkora német metafizikaihagyomány mindenkori vonakodása a szabad-ság értékként való elismerésétől - elég, ha bi-zonyságként századunk oly tüneteire gondo-lunk, mint (gyökeresen eltérő indulattal persze,ám Fassbindertől mégsem idegenül) az egzisz-tencializmus vagy a fasizmus. Itt áll előttünk te-hát Geesche asszony, aki szabad akar lenni, spontosan tudja: csak a másik - csak a férfi általlehet szabad. De mi történik akkor, ha a szabadí-tás nyomán „háziállat" válik belőle, mint anyjábólaz idők és a házasság folyamán? Vagy ha sza-badítása során Geesche saját szabadságát:szerelmét veszik el tőle, mely pedig az életénél isfontosabb? Akkor neki kell megszabadítaniamagát, s ennek sem lehet más a célja, mintasze-relem - az eszközök pedig ilyenkor már nemszámítanak. Ezért akarja később Geesche„megszabadítani" barátnőjét, Luisát attól, amireegész életében nevelték, s ezért felel a szépsé-gét csodáló asszonynak olyan magától értetődő-en végül, hogy miért lesz mind szebb és fiata-labb? „Ez a szabadság, drágám, csakis a sza-badság."

Mindez természetesen nem „szójátékként"hiányzik ebből a történetből, hanem az egészszínmű szemléleteként sejthető, de nem jelenikmeg; ahogy maga a szabadságra utaló kifejezésis sokkal több mint puszta szemiotikai tréfa, ne-tán azonos hangalak, hasonulás következmé-nye stb. - nem, itt tapasztalat, tudás, ősi bizo-nyosság formálódott meg ekként, s bizonnyalnem véletlen, hogy éppen németül. Hiszen csakezért és ezek után akarhat Fassbinder mégis-csak tréfát, horrort, krimit és szerelemfilozófiaiprovokációt színpadra állítani ebből, gátlásoknélkül persze, radikálisan és végletesen. Minttenni szokta. És ennek beváltásával maradtlegfőképpen adós ez az előadás.

Két mozzanatot azonban tisztázni kell előbbmindenképpen. Az egyik annak a viszonynak fel-tételezett létezése és sóvárgott bizonyossága,mely a szabadítás modelljéül szolgálhat - s eznem más, mint az immanencián túlmutató vá-gyakozás. Igen: az Istenhez való viszony, ahon

nan ismerősnek tűnhet a felfoghatatlan parado-xon mély otthonossága - hogy csak az és azál-tal lehet igazán szabad, aki erről a szabadságrólle tud mondani. Hogy tehát létezik olyan feltétlenönfeladás és odaadás, mely nem megszünteti,hanem megteremti a személyiséget. Istenegyébként sem az egyházjog szerint ítél. Fass-binder ezzel itt nem kívánt szembenézni: meg-elégedett a hit helyett az egyházzal, a vallás he-lyett a pappal, metafizika helyett korlátolt bigott-sággal. Az előadás azonban megsejtetett mind-ebből valamennyit, s hatalmas feszülettel és fel-felcsendülő Bach-kantátával rendezte át a drá-mai egyensúlyokat - de billentette fel ezzel azerőviszonyokat egyszersmind. Ha ugyanis Ge-esche asszony helyett - miként darabjában aszerző írta - itt Bach dalol: úgy ez a metafizikaivigasz mintha abszolúciót adhatna mindarra,amire, ugye, mégsem létezhet megbocsátás. Dehiszen erről szól a színmű, hogy elviselhetetlen,de nem lehet. Ha pedig a tükörből alkotott feszü-letben is esendő, szerelmes, gyilkos önmagunk-ra kell pillantanunk - úgy valahol a teremtés, azígért és elérhető megváltás van elhibázva: ho-gyan is volna tehát a miénk az egész felelősség?Efféle tágas és léha abszolúció pedig a drámátlényegétől fosztja meg.

A másik mozzanat a mérgezés. Vannak „he-roikátlan" pillanatok a történelemben jócskán, deolyan alantasan romboló, minden emberi vi-szonyt a maga pusztító hatalmával átitató, végle-gesen mérgező, minta kapitalizmus kialakulása,aligha van még egy. Amikor a színműbenfelbukkanó apa, szerető, testvér, lelkipásztorelsősorban számolni tud, s a végösszegfüggvénye lesz a viszony intenzitása. Tallérok,kölcsönök, részesedések árfolyamán mérik arokoni vagy érzéki szenvedélyeket, s ezen aszociális mérgezésen nem segít sem a hit, sem aszeretet, sem a ragaszkodás. Mint azótamegtudtuk: ennek a társadalmi méregneknemcsak ellenszere nincs, de alternatívája sem,ám ez ítéletünket hogyan is befolyásolná.Geesche asszony arzénes kocka-cukra perszecsak tüneti kezelésre elég. Amolyan kisstílű -de szubjektíve mégis feltétlen - szabadításra.Ha egyszer az ezzel is szembe-szegezhető,igazi, komoly és mély szerelem már nemjelenthet szabadulást. Hogyan is nevezhetnénkezt?

Liebe macht frei.Mintha ez lehetne az egyedüli felirat Geesche

asszony egyszemélyes halál-manufaktúráján.

A színmű szinte epikusan, szigorú tagolássalvezet végig minket a szabadsághoz vezető stá-ciókon - s nemcsak a vágyakozás, a szerelemreménytelenségének lépéseit kell megtennünk,de azt is látni kell, ahogy Geesche asszony túl-méretezett szenvedélye szinte egymáshoz ha-sonítja a férfiakat, s hogy magányos szabadsá-gába előremenekülve kell - egy évszázadnyival

megelőzve korát - saját urává válnia; az eman-cipáció tragikus zsákutcáját kétségbeesettszerelmi nagyravágyása sejtetni engedi már;ahogy bizony ugyanezt jelentette - fonákjárólszemlélve persze -- megcsúfolt és forró vágya,hogy végleg és egészen és feltétlenül alávethes-se magát egy férfinak. Hogy benne találjon haza- mint mondta -, mert különben nincsen ott-hon.

A történet epikus progresszióját a filmesFassbinder rövid jelenetekre, képekre tagolta, solykor szinte a színpadi „montázs" fogásaival él-ve komponálta meg az egymás után következőképekből az egymásra következetőket. A kurzi-vált ragon sok fordult meg itt: hogy spirál lesz-e akörkörös mozgásból, tehát hogy Geescheasszonyt követni tudjuk-e rettenetes útján, vagycsak számoljuk a halottakat. Az Asbóth utcábanaz utóbbi történt - s a Fassbindertől egyébkéntnem idegen mosoly, sőt: nevetés ezért fel-fel-csattanhatott, így azonban mégsem a szerző in-tenciói mentén. Amíg ugyanis nem érezhető át akétségbeesés egésze, szisztematikusan és stá-cióinak szigorú logikájában - addig epizód ésnevetséges marad például a kérő, Bohm halálraítélése, majd megkegyelmezése egyetlen, „cuk-rozó" mozdulatban; vagy éppen Luisa „megvál-tó", négykézlábas agóniája, ahogy barátnője,Geesche éppen felfoghatatlan és elviselhetetlenéletétől szabadítja meg. Egy stációval „maga-sabban" másról szólt volna mára nevetés. A ha-lál elviselhetetlen könnyűségéről talán.

A filmes rendező és a filmes szerző találkozásaezért nem volt termékeny igazán ezen azegyébként oly forró estén. Ami csak bosszantóvolt olykor: a jelenetek zárásában például, hogy aszínpadon nem lehet „vágni", s a színészek ki-botladoznak a félsötétben, hogy tekintetünk ve-zetésében, kamera híján a rendezői szándékolykor megbicsaklott, az szemléleti problémákatsejtetett - minta nevetés. És mindennek követ-kezménye s egyben látlelete volta „tér" alkalma-zásának megannyi ellentmondása is.

Utaltunk már arra, hogy a „metafizikai": az im-manencián túlmutató teret - Isten felé - a ren-dezés öntudattal, bár átgondolatlanul zárta el. Sazt a másik teret, mely nem szűkebb az előzőnél,de mégis immanens, amely tehát befelé: a sajáttestbe és lélekbe nyílik, hasonlóan torlaszolta elez az értelmezés. Nem a szükségszerű brutali-tás okán persze, mely Fassbindertől is ismerőslehet - verés, erőszak, testi megalázás: s a tör-ténet, úgymond, dramaturgiai feltétele -, de adifferenciálatlan durvaságban. Hogy a gyengéd-ség ennyire nem lehet jelen: nemcsak gesztu-sok, szavak, utalások hiányában, de ezek elvá-rásában sem. Ha ugyanis Geesche asszonynakcsakugyan annyi kellene mindössze, hogy mintegyszer mondja: megbasszák, úgy rettenetesenegyszerű történettel van dolgunk, mely méltán

KRITIKAI TÜKÖR

Szilágyi Zsuzsa (Anya) és Dér Denissa (Geesche)

(llovszky Béla felvételei)

nem emelkedik a műsorlapon ígért ponyva szintjefölé. Csakhogy a baszásnak nincs metafizikája.Ennek a tragédiának pedig van. Ezt azonban csakbecsületszóra vagy Fassbindernek hisszük el.

Hogy egyébként mi történt ezzel a különöstér-rel s a térben - kiszámítható. A stilizáltan„hajtogatott" fal, a beszédesen eltorzítottnyílászárók előtt azonban stilizálatlan játékzajlott, a bádoggal borított hokedlik fölött pedig atopless asszony-szörny el kívánta volna oszlatniazokat a kétségeket, melyek művészi produkciókvelejárói egyéb-ként: csakugyan démonnal van-edolgunk, szépség és szörnyűség mikéntfeltételezheti egymást, s az utóbbiból mennyi akörülményeké - a háttéré - és így tovább. Amegemelt, hosszú színpad, sparherd és feszületközött ugyanennek a progressziótlantopogásnak lett tere, s a közénk - nézők közé -helyezett ágy feloldotta konyha, nézőtér,hálószoba szemléleti határait. „Tér és időkeresztje" helyett - Simone Weil parafrázisával -saját tükörképünk keresztjére lettünk volna fe-szítve, mely innen nézve még csak kiadós blasz-fémiának sem tűnhetett.

Az egyensúlyzavaroknak mindezzel sem voltvége. Mintha a művészi szándékot paradox mó

don billentette volna fel egy művészietlen és cso-dálatos adottság, mely azonban mégiscsak esz-tétikai élménnyé változott, s melyen - mint ten-gelyen - fordulhatott volna meg az előadás. Ésez Dér Denissa szépsége volt. Sugárzó, felzak-lató, elbűvölő szépség. Mely érteni segíthetettvolna Geesche asszony „törvényfelettiségét", deegyszersmind kiragadta abból a világból, mely-hez tartozott, s melyhez ragaszkodott. Szépsé-ge az előadásban szinte külön drámát ígért, nemsúlytalanabbat szorgalmas gyilkosságai törté-neténél. És míg ebben nemcsak partnere, de ár-nyéka sem lehetett senki - addig mindezt játé-káról, személyisége színeiről már nem lehetettelmondani: ott - talán rendezői szándék, talánadottságok nyomán - szegényebb maradt. Bártalán az előadás kontrasztja: nyersesége isebből táplálkozott - úgy pedig mégiscsakkoncepcióval lehetett dolgunk, hogy a szépségiszonyú, rettenetes, pusztító hatású valami.Ahogy ezt egykor Dosztojevszkij kétségbeesetthősei látták például. S akkor a méreg csakplacebo. Ám Dér Denissa másik adottsága márnem minősülhetett koncepciónak: idegenakcentusa mintha minduntalan idézőjelbe tettevolna mondatait. A színműbeli utalás nem voltelegendő ahhoz, hogy a néző ne érezzeazonnal: a szereptől idegen mozzanat gyengíti adrámai erőket. És en-

nek már nem volt köze sem szabadsághoz, semBrémához, sem szerelemhez. A művészi kont-raszt pedig különösen szembeötlött Gottfried(László Zsolt) és Luisa (Csonka Ibolya) virtuozi-tása mentén - epizódjaikban az előadása szín-mű nívójára emelkedett.

S hogy ez mennyire volt magas? Nos: Fass-binder - és életünk - egyik titka ez. Hogy: rette-netesen banális lehet mindez akár. Házasság,boldogtalanság, reménység, halál. Önmagábanmaradhat ponyva, rendőrségi hír vagy még annyisem. Sorsunkon a rávetülő fény sem változtat-hat. Hacsak ez a fény nem belülről vetül. Mert ak-kor átvilágíthatja az epizódokat. És képeseklesznek szépen felizzani. Különösen varázslato-san fénylenek a reménytelen szerelmek történe-tei. Melyek mind-mind arról szólnak, hogy nincsszabadulás. A szerelem által kiváltképp nincs.Sem Brémában, sem az Asbóth utcában.

R. W. Fassbinder: A fehér méreg avagy Geescheasszony szabadsága (Budapesti Kamaraszínház aTanács körúton)Fordította: Fábri Péter. Díszlet-jelmez: Benedek Má-ria. Dramaturg: Böhm György. Rendező: Dér András.Szereplők: Dér Denissa, Rátóti Zoltán, László Zsolt,Hável László, Szilágyi Zsuzsa, Safranek Károly, JakabCsaba, Csonka Ibolya, Dávid Kiss Ferenc, Szalai Sza-bó István, Michael Mehlmann.

KRITIKAI TÜKÖR

SÁNDOR L. ISTVÁN

A JÁTÉK ESÉLYEIVALLE-INCLÁN: LÁRIFÁRI HADNAGY FELSZARVAZÁSA

kár tragédiát is írhatott volna Valle-Inclán, mégis torzképpé formálta adarabban fel-használt réges-régi témát.A csalatására rádöbbentett férjpanaszaiban és a bűnös utakra sodort

szeretők szavaiban akár a megrendülés és aszenvedély pátoszát, fájdalmát hallhatnánk, ha aszerző idézőjelei nem mi-nősítenének mindendarabbeli szót banális szólammá, hiteltelenülharsogó közhellyé. Egy népi életkép kedves,bohókás figurái is állhatnának előttünk, ha azalakok súlytalansága nem elve-szettségük jelelenne, ha az író nem fokozná le őket komikusalakokból kimustrált bábfigurákká. Ezek aszétfoszló kötelekbe makacsul csimpaszkodómarionettbábok a kiürült formákba merevedettlét abszurditását élik meg - a mindenre képesbohóctréfák tragikomikus elszántságával.

Láthatnánk nekilendülő bohózatot, önfeledt-

Lárifári hadnagy: Andorai Péter

ségre törekvő bolondozást is a Katona JózsefSzínház bemutatójában, ha az előadás öniróniájanem tenne minden színpadi mondatot, mozdu-latot többértelművé. Ámulhatnánk a darabvá-lasztás merészségén - spanyol becsületdrámaparódiája, nálunk, éppen most? -, ha Máté Gá-bor gagnek és motívumnak egyaránt minősülőrendezői ötleteiben nem lenne pontosan követ-hető a mű játékos többértelműsége, tragikus iró-niába hajló szkepszise. Mondhatnánk, hogy aKatona a Turandot után újabb formai kísérlete-zésbe keveredett, tovább keresve megújulásá-nak esélyeit, ha az előadásban nem lenne hang-súlyos az önmagukra reflektálás gesztusa, a tu-datos önértelmezés szándéka.

Szerző és társulat alapállása közös. Ugyan-úgy a lehetetlent kísérti meg: az átépítés alatt(előtt? helyett?) a színház zavartalanul működik.Tudnak arról, hogy a részlehetőségekből érde-mes a kétségek korában bizonyosságot építeni,hogy a félsikerekből kell majd teljeset alkotni.

Így áll előttünk a szerepében elbizonytalano-dott színház, amely az élet alászállását követve,a vulgárisabb formákhoz fordulva, a bábszínháztragikus apoteózisában és a cirkusz súlyossáváló közönségességében igyekszik megújulómagabiztosságot találni.

Kárhozatos bábjáték

A Lárifári hadnagy felszarvazása, Ramón deIValle-lnclán 1921-ben írt műve a drámai hagyo-mányok felhasználásából és megtagadásábólépítkezik. Ha a darab stilisztikai rétegére figye-lünk, egy retorizált tragédianyelv stílusparódiájáttaláljuk. Ha a történetre gondolunk, a becsület-dráma kifordításában morális-társadalmi példá-zatot sejtünk. Ha az irodalmi utalásokat vesszükszámba, spanyol irodalmi hagyományt, színház-szemléletet bíráló pamfletet érzékelünk. Ha aszereplők jutnak eszünkbe, egy eltorzult társa-

A

KRITIKAI TÜKÖR

Andorai Péter (Lárifári hadnagy) és Szirtes Ági(Loreta)

dalom fura figuráinak karikatúrájára gyanak-szunk.

Az „esperpento', a torzkép műfaja így egyesítmagában minden meghaladott irodalmi hagyo-mányt egyetemes agóniává. Persze elsődlegesszinten sem csak az irodalmi hagyományok hal-doklásáról van szó, hanem a színházon kívüli for-mák haláltusájáról is. A meghosszabbított drá-mai hagyományok ironizálásában az önmagukattúlélt társadalmi keretek anakronizmusa szólalmeg. Ugyanakkor a haldokló formáknak kiszol-gáltatott ember magára hagyatottsága, belsőösszeomlása is érzékelhetővé válik. A szétesés-re ítélt társadalom morális csődjének következ-ménye ez: a deklarációkban még létező erkölcscsak a személyiség szétzilálódásához, teljesszéthullásához vezet el, s nem belső tartószer-kezetének megerősödéséhez.

Erről is szól Lárifári hadnagy története. A fel-esége hűségét kétségbe vonó névtelen levél -bármennyi is igazságtartalma - egy tragikus hőstipikus csapdahelyzetébe taszítja a hadnagyot.Nem élhet ugyanúgy tovább, mint eddig. Azöntudatlanság artikulálatlan boldogságát -akárcsak egy fel nem fedezett Édenkertet -

mindörökre elvesztette, s így a kényszerű tudáskínjaival kell szembesülnie. Feladatot kapa sors-tól, de ennek megfelelni képes eszközöket nem.A határozott cselekvéshez bizonyosságot kellszereznie, de ez csak az önmagára vonatkozóismeretek megszerzésén át történhet. Az ön-megismerés, a belső számvetés azonban kínoseredményhez vezet. A rendteremtés, belső erőkhíján, csak külső formákhoz fordulhat. A képlé-keny belső világ kényszerűen szívja magába akülső rend egyneműbb, egyértelműbb normáit,követelményeit. Lárifári afelé sodródik, amitegyetlen porcikája sem kíván, de ami ellenegyetlen gesztusa sem lázad. Meg kell felelnie abosszúálló hős kétségbeejtő drámai sze-repkörének. Nem menekülhet, hisz a belső bizo-nyosságot egyre inkább a külső megerősítésselhelyettesíti. Így enged környezete szüntelenülmegújuló provokációjának: „A csendőrtisztnekelső a becsület, a hűtlen asszonynak meg kell la-kolnia." Igazodik és felemésztődik. Így fabrikálLárifári balekságából tragikomikus bábfigurát avilág.

Az othellói szerepkör önteremtő és önpusztítókényszere épp ellentétes irányba sodorja a had-nagyot. A velencei mór indulata Lárifárinál han-dabandázássá fajul. Othello végzetes félreve-zettetésének minden stációjában szabad em

berként igyekszik cselekedni. Lárifári becsüle-tessége minden pillanatában is csak a szerep-nek felel meg. Ismeretlen számára Othello szen-vedélyének sodrása, amely végsőkig ragaszko-dik a világban fellelt rendhez, az életben általateremtett egység minden eleméhez - szerelem-hez, szövetséghez, erényhez, cselekvéshez -,akár még ezek elpusztítása, felszámolása áránis. Lárifári eleve egy meghasadt rend teremtmé-nye, egy szétfeslő életforma tévelygő antihőse.Útja hitetlen menekülés a megzavart látszategy-ség helyreállításának ígéretéhez. Megpróbáljaegy Calderón-hős útját járni - igyekezvén a sze-mélyiségét a szerepébe visszavonni -, de ennekis csak paródiáját valósítja meg. S végül fel-számolja mindkettőt: sem szerepe, sem szemé-lyisége nem valódi már. Az előbbi csak egyörök-nek tetsző maszkabál álarca volt, az utóbbielenyészett az arcba maródó maszkok alatt.

Nevessünk ezen, és ne csodálkozzunk! EzValle-lnclán indulatának lényege. Hisz pontosanlátjuk, ugyanez történt ennek az emberi színjá-téknak minden szereplőjével. A lefeslő álarcokalól csak arctalanná torzult alakok halálfejei rio-gatnak. Ezzel a rádöbbenéssel gyarapít bennün-ket a mű. Egy nekilóduló haláltánc közjátékainakélményével. Így lesz teljessé bölcsességünk éskiábrándultságunk. A magunk bőrében így éljük

KRITIKAI TÜKÖR

meg a Lárifári-szindrómát. Végül tehát mindenttudhatunk, és semmit sem érdemes kimondani.Hisz minden lélegzetvétellel csak az áporodottlevegő porszemeiben körülöttünk kerengő ha-zugságot szívjuk magunkba. S így minden, amitmagunkból igyekszünk adni, minden őszinténekszánt hang, nem hallatszódhat másnak, csakhabókos hazudozásnak.

Ebben a kárhozatos hangzavarban értelmet-lenné torzul minden erkölcsi fogalom. Mivel a bűnmorálisan végképp értelmezhetetlenné vált, atársadalmi kényszerből születő büntetés, abosszúálló igazságszolgáltatás maga változikbűn-né - úgy, hogy a bűnhődés vétkesek,felbújtók és cinkosok számára egyarántmegközelíthetetlenné vált.

Hiába készül megtorolni Lárifári az ellene (ta-lán még) el (sem) követett vétket, ha maga iscsak vétkek közt tévelyeghet. Áldozatként mástis csak áldozattá képes tenni. A szeretet utolsóesélyét is felszámolva egy bábfigura egy játék-babát végez ki. A feleségnek szánt golyó Lárifárikislányát éri. A Paradicsomból kiűzetett ember -az Éden hiányában - az eltévesztett gyilkos-ságban ismétli meg az eredendő bűnt.

Hogy mennyire a moralitás ilyetén végsőkonklúziói állnak a darab középpontjában, bizo-nyítják a történetet az elő- és utójátékban több-szörösen keretező darabbeli önreflexiók.

A műben négyszer jelenik meg a megcsalt férjtörténete, eltérő hangsúlyokkal, másféle értel-mezéssel. (Először Don Manolito és Habóki úr -az előadásból elhagyott - bevezető beszélgeté-sében, majd a vak Fidel vásári bábszínházában,harmadszor Lárifári történetének a darab gerin-cét adó megjelenítésében, végül az epilógus-ban, a vak ember románcában.) Az egymástkövető változatokban mind teljesebbé válik az -ártatlanokat is sújtó - bosszúállás (a hűtlenasszony megbüntetése, a kislány halála,minden érintett, csábító és elcsábult kiirtása). Abűnhődés azonban fokozatosan teljesen eltűnika történetből, végül a büntetést is felváltja ajutalmazás. Az igazságtevés az ingatagtársadalmi morálnak, emberi hatalmaknakkiszolgáltatott igazságszolgáltatássáegyszerűsödik le.

Mindez arra utal, hogy a bűn problémája nem-csak etikai kérdésként jelenik meg a darabban,hanem a világrend egészét érintő válság metafi-zikai következményeként is értelmezhető. A koz-mosz rendje válik kuszává. Isten és ördög egya-ránt kivonulni látszik az emberi világból. Ég éspokol dichotómiáját így váltja fel élet és halál re-ménytelenül redukált ellentéte, lét és nemlét em-beri életet egyedül értelmezni képes kettőssége.A vezeklés zarándokútja helyett csak a pusztu-lás stációival találhatja magát szembe az ember.Ezzel megszűnik számára a megigazulásesélye. Üdvözülés helyett csak a kárhozat útjalátszik megnyílni.

Kényes színpadi egyensúly

A mű színpadra állítását nehezíti különös forma-nyelve, bohózattól moralitásig hajló többértel-műsége. A Katona József Színház előadását azteszi érdekessé, hogy maga is megteremteniigyekszik a szöveget teljességgel átszövő idéző-jeleket, s ezáltal valamilyen, a műhöz hasonló el-döntetlen összetettséggel értelmezi a darab uta-lásait. A stílusjáték, az önparódia, a színháziformákat érintő irónia, a bohózati elem, agroteszk játékosság egyaránt alkotórésze azelőadásnak. Ebből fakadnak a produkció értékeiés bizonytalanságai is. Különféle összetevőkképesek ugyan Máté Gábor rendezésébentudatosan fel-épített színpadi víziókéntmegjelenni, de az alkotórészek bizarrhangulatban egységesülő összhatása,egyértelműségektől eltávolodó kényesegyensúlya nehezíti az előadás szándékainak,jellegének felismerését. Az egymást kiegészítő,keresztező stíluselemek, hatáseszközök, mivelnemcsak alátámasztani, hanem gyengíteni isképesek egymást, ingataggá is teszik a produk-ciót. A virtuóz stílusjáték - egymástól esetlegfüggetlenedő összetevőkkel - egyneműbb ko-médiázásba, bizonytalan szándékú bohózatbais átfordulhat.

Az előadás kényes egyensúlya legpontosab-ban a színészi játékban figyelhető meg. Világo-sak a figurateremtés közös szándékai: egy-egyalak felsejlő mélyrétegeit a közönségesség bo-hócelemei takarják el. Az alakítások egyszerretörekszenek kiemelni a szerep és a magatartáslényegét - sokszor túlzásoktól sem mentesen -,ugyanakkora súlyosságot és a veszélyességetis érzékeltető paródiát is nyújtanak. A jellemekgroteszk többértelműsége a színjátszásönironikus áttételeivel egészül ki. Minden szí-

Szacsvay László (Ezredes) és Csomós Mari (Ezre-desné) (Sárközi Marianna felvételei)

nész önmagát is ironizálja, a megszokott színé-szi eszközök paródiáját is adja. A játékmód ilyenértelemben egységes alapjai nyilvánvalóan csakegymástól elütő megvalósításban konkretizá-lódhatnak. Ezért is érzékeljük többféle játékstílusjelenlétét az előadásban.

Lárifári hadnagy Andorai Péter alakításábaneleve szétesett személyiség, akinek már az elsőpillanatban eldől a sorsa: csak a széthullást telje-sítheti be. Egyetlen menedéke az lehetne, hanem kellene önmagáról, helyzetéről tudnia, nemkellene döntenie, cselekednie.

A színész a hangnemváltásokkal, a testtartásváratlan változtatásaival jelzi a bevezető mono-lógban, hogy a szereplő vészhelyzetben mozgó-sítható tartalékai csupán csak koherenciára kép-telen töredékei egy megélhető szerepkörnek,egy követhető értékrendnek, egy megvalósíthatószemélyiségnek.

Lárifári a névtelen levelet átfutva ernyedtenhátrahőköl, majd dühödten átkozza hűtlen fel-eségét. Aztán reménykedve szór szidalmathamisan vádaskodó rosszakaróira. Sírósan mor-zsolgatja a szerelmi házasság utolsó emléke-ként megmaradt amulettet. Aztán büszkén húzzaki magát, hisz tudja, mi a kötelessége, mit kelltennie hűtlen asszonyával. Majd kétségbeeset-ten keres kiskapukat a becsületkódex előírásaiközött, a feladat alól felmentő kitérőket remélve.Végül emelt fővel távozik: elvégre ő spanyol tiszt,s nem okoskodhat, mint a franciák.

Megannyi indokolt emberi érzelem, hitelesenátélhető érzelmi reakció, ha nem egymásra cá-folnának rá, ha egymást kioltó laza kavalkádjuknem pojácasággá állna össze, egy erőtlen alaksemmivel nem menthető erőlködésévé. Igy mor-zsolódik fel Lárifári a feladat első pillanatában,hogy a továbbiakban tehetetlenül ágáló, fárad-tan tébláboló kísértetalakká érjen.

Blaskó Péter alakításában Pachequin nem-csak a rosszban sántikáló gaz csábító, mozgás-sérült férfiúi bájait kegyesen kellető hősszerel-mes, sejtelmesen vigyorgó hűtlen barát - deegyúttal a halál hírnöke is, ha nem maga az(ál)paradicsomi nyugalmat szétdúló, bűnregyújtó démon, aki kígyóbőrét groteszkvonaglással épp most vedli le.

Blaskó játéka -- a szöveg utalásainak megfe-lelően - egy madárijesztő összes bájával ruház-za fel a figurát. Kitekert mozdulatai, torz fintorai,öntetszelgő pózai eleve többet sejtetnek az alak-ban a bohócnál. Azáltal válik veszélyessé, hogyrnegingathatatlan magabiztossággal játsszaszerepét. A benne is terpeszkedő nihilt így képesmások romlására fordítani. Nem pusztul bele abelőle (is) áradó pusztulásba.

Szirtes Ági vidám „fegyverkovácsnét" alakít,aki úgy hiszi nincs oka panaszra. Loretája az„örök" nőiség paródiája, az idő múlásáról, a test

KRITIKAI TÜKÖR

romlásáról tudomást venni képtelen asszonyiságkarikatúrája. Rajongásra kész lánylelke egytévelygő matróna súlyos bájaival egyesül.(Túl)érett női ravaszsága megfelelő feladatot ta-lált: egyszerre két férfit akar egy pórázon tartani.Szenvedély és kötelesség annyit emlegetettkonfliktusa számára csak ugyanannak a dolog-nak egyformán kívánatos két oldalát jelenti.Anyai és hitvesi szerepéről szóló áriái szüntele-nül az affektált szerelmes elragadtatás és a rikol-tozó házastársi perlekedés hangjaival kevered-nek.

Hogy ezt a két otromba pojácát - Pachequintés Loretát - az ördög is egymásnak teremtette,az előadás egyik nagyszerű ötlete bizonyítja. Aszökésük előtti találkozásukkor - mely az er-kélyjelenetet is parodizálja - fokozatosan bele-lendülve, egyszerre kezdenek el beszélni. Pár-huzamosan mondják a szöveget, egyszerremindketten, átvéve egymás szavait is, ismételve amásik mozdulatait, gesztusait. A teljes azono-sulásban, a végső egymásra találásban egy-mást teszik végképp nevetségessé.

A bohózatbájú szerelmi háromszöget a hát-térbe, az intrikus szerepkörébe húzódott alakoksegítik kisded végzetdrámává formálni. A MáthéErzsi alakította Tadea néniben egy erkölcscsőszgonoszsága keveredik egy falusi boszorkány jó-indulatával. Nem sok jót remélhetünk tehát tőle.Toporgó, hajlott járásában a temetőkertben var-jakként kerengő vénasszonyok körtáncát folytat-ja. Rikácsoló, károgó hangját hallgatva önkénte-lenül sóhajtunk: „Hess, madár!"

A Lárifári kiközösítésére készülő hadnagyokmaguk is eleven bábok, egy kiérdemesült kasztöntudatos élőhalottjai, akik fennen hangoztatjákugyan a követhetetlen elveket, de saját gyakorla-tukkal azonnal cáfolják is azokat. Benedek Mik-lós, Sinkó László, Újlaki Dénes triója - az ízlésborotvaélén táncolva - az előadás egyik legha-tásosabb jelenetét produkálja. Esetlenségébenkedves öniróniával kerülik el a ripacskodás ve-szélyét, hogy összhatásában egy tiszti hulla-kamra morbid hangulatát sugallják.

Papp Zoltán Báró Dutyija és Olsavszky ÉvaCalixta asszonya, az előbbi csibészes hányave-tiségével, az utóbbi aggályos együttérzésévelnemcsak rezonőrként, hanem ellenpontként ismegjelenik az előadásban. Többet tudnak ők,mint akikről a történet szól. Látják, hogy kataszt-rófa felé haladnak az események. No de ezegyelőre még nem az ő ügyük.

A legtöbbet azonban Barallocas pincér (StohlAndrás) tud. A filozófia hiányzik innen - mondja.Lárifári bólint, a többiek meg csak néznek. Vagymégiscsak a Kaszás Gergő által mozgatott bá-bok a legbölcsebbek? Gazdájuk néma, együttér-ző tanúként asszisztálja végig az előadást. Hamegszólalna, vajon mi mindent tudna mondaniaz emberekről?

Az önmagát értelmező színház

Akárcsak a darab, az előadás is önmagát értel-mezi. Persze más eszközökkel, mint az irodalmiszöveg. A filozófiai fejtegetés idegen a produkci-ótól. Don Manolito és Habóki úr reflexióinak elha-gyása azonban nem csak erre utal. A húzáskövetkeztében csak a bábjáték és a képmutoga-tással összekapcsolt románc keretezi a történe-tet. A bemutatott játékot a színjátszás más formáiértelmezik. Magáról a színházról (is) szól így ajáték.

Máté Gábor stílusérzékeny rendezése min-dent meg akar óvni a darab szövegéből, amiszínpadi hatásként megjelenhet, de nem akar rá-erőltetni az előadásra semmi olyat, ami gondola-tilag fontos, de színpadilag érdektelen. Averbalitásról a teatralitásra helyeződik át ahangsúly.

Valle-Inclán színleírásokban, szerzői instruk-ciókban jelenlévő szürreális képei színpadi lát-vánnyá alakulnak, a nyelvhasználatban kulcs-szerepű irónia színészi stílusjátékká változik. Anyelvi asszociációkat az előadás színpadi stilizá-cióval helyettesíti.

Ebből is következik, hogy az előadás egyiklegfontosabb hatáseleme a díszlet (Antal Csabaterve). A jól funkcionáló tér esztétikai látványkéntis emlékezetes. Ugyanakkor az ön-magátértelmező előadás egyik legpontosabbmetaforája is.

Az időnként félköríves arénát formázó forgó-színpad a cirkuszi porondot idézi. Ez az utalás azelőadás formakereső szándékait is segít értel-mezni. A realizmus életszerűségével szakító elő-adás a konvencionális műfajok egynemű hangu-lataitól is eltávolodik, abban a meggyőződésben,hogy a közönséggel kiépített kapcsolata magasfokon birtokolt mesterségbeli tudás hatása révénmegőrizhető.

Az ellentmondásosabb élmények ezért jelen-nek meg egyszerűbb formák keretében. A tragé-dia pátosza a bohózat közönségességével ke-veredik- úgy, hogy a cirkuszi történések virtuózsúlytalansága lengje át mindkettőt. A Katona kí-sérletezése - miután egy művészi forma válságátmég annak csődje előtt bejelentették - az új-fajtaszínházi nyelvet, másféle formát nem a külsőelvárásokhoz való igazodásban, esztétikaiüzenőfüzetek telefirkálásában igyekszik megta-lálni, hanem magában a játékban. Az önépítő te-atralitásban.

Nem jelent ez öncélúságot, hanem csak a vi-lágra való reflektálás kevésbé direkt formáinakkeresését. Érzékeljük ezt a díszletben is. Mindeneleme - a rendezői ötletek, gagek szemléletévelösszhangban - az előadás belső logikájánakmegfelelő konkrét szerepén túl áttételes tartal-makra is utal. Ez a tolakodástól mentes szimbo-lizmus hatja át az egész produkciót.

A színpadon az előtér falra futó zöld boros-tyánját fokozatosan váltják fel a fehéren világítócsupasz falak. A háttér hol a tengert, hol az egetidézi. Rajta időnként kozmikus fényjelek látha-tók, vörös napkorong, fénylő csillagok. A termé-szetbe így ékelődik be a résekkel, repedésekkelteli fehér város - az elveszettség színtere. A po-rond közepén magányos fa áll, egy csenevészkert egyetlen lakója, egy másik kertre, a Paradi-csom fájára emlékeztetve. A tovább élő bűnemblémája ez. (Erre mászik fel a csábító Pache-quin, itt dördül el a kislány életét kioltó haláloslövés.)

A színpadi tér hasonló szellemű rendezői kép-alkotásra teremt lehetőséget. A darabot kerete-ző vásári forgatag például a nyitó- és azáróképben konkrét utalásokat és metaforikushatásokat egyaránt magába olvasztólátványossággá alakul.

A couleur locale-t, a hely szellemét a spanyolgitárokon pengetett dallamok, illetve egy táncolópár jelzi. Ez azonban nem válik fontosabbá, minta banalitásokra való ráismerés öröme. A közhe-lyekre gondolunk, amelyek ismeretnek hatnak,de tényleges tudást nem közvetítenek. Mindezegybecseng a darab szándékával, és a nevük-ben még jelen lévő eszmények mögött tátongóűrre utal. A fa körül gyerekek kergetőznek. Ez azelőadás legsúlyosabb képét, az ártatlan Manolitahalálát követő gyermekpietát készíti elő. Az el-tűnt összemberi eszmények utolsó visszhangja-ként egy sebtében összeálló körmenet kuszarendjében egyesülnek átmenetileg a vásári bá-mészkodók, de a kivonulásuk közben közösenénekelt, elnyújtott „ámen" már inkább az ördögkacajaként hangzik. Csak két vak ember marad aszínpadon. A nyitóképben egymás felé tartanak.Összeütögetik botjaikat, mintha harcot kezde-ményeznének. Kezdődhet a játék, a szerető szí-vek csatája, mely emberi tétjét illetően nem több,mint kifáradt kakasok viadala, következményé-ben azonban a bűn végzetes megerősítése. Azáróképben a színpad előtere felé indul a két vak,mintha utat vesztettek volna. A mélység felé tar-tanak, vagy a nézők felé tapogatóznak? Azenyészet felé indulnak, vagy új értékeket terem-teni képes emberi közösséget keresnek?

Ramón del Valle-lnclán: Lárifári hadnagy felszarvazá-sa (Katona József Szinház)

Fordította: Székács Vera. Díszlet: Antal Csaba. Jel-mez: Papp János m. v. Zene: Melis László: m. v. Bá-bok: Szabó Mária m. v. Dramaturg: Litvai Nelli. A ren-dező munkatársa: Bognár László. Rendezte: MátéGábor.Szereplők: Végvári Tamás, Andorai Péter m. v., Szir-tes Ági, Köves Petra, Blaskó Péter, Máthé Erzsi, Csá-nyi János, Gazdag Tibor, Papp Zoltán, Olsavszky Éva,Stohl András, Benedek Miklós, Újlaki Dénes, SinkóLászló, Szacsvay László, Csomós Mari, Kaszás Ger-gő, Bertalan Ágnes, Söptei Andrea.

KRITIKAI TÜKÖR

Lk„ee

sdamees

Ahogy a nagykönyvben meg van írva.eghelyesebb előre leszögezni: tulajdon-éppen nem történt semmi rendkívüli. Ám ez asemmi renkdívüli" rendkívül kellemes színházistét jelent. A Játék a kastélyban vígszínházilőadásán a kastély kastély, és a játék játék.Függöny fel, néző hanyatt.Mintha a fertődi Esterházy-kastély legpompá-

abb száláját emelné a színre Fehér Miklósíszlete. Szikrázó-fehér fal, csillámlóranyciráda, rokokó freskó, pazar üvegajtó -inden együtt ahhoz, hogy a díszlet az

gyszerű halandótól vörös kötélkordonnallválasztott múzeumi terem (mindent azemnek, semmit a kéznek!) be-

nyomását keltse. És múzeumi asszociációkatébreszt a színre lépő három úr is, akik a fölségesvacsorától eltelten hallgatnak hosszan-hosszan,türelmünk végső határáig, mígnem - mit van mittenni? - lepöccintik a hamut a szivarról, ésneki-látnak. És amint nekilátnak, eltűnik akötélkordon - a múzeum győzedelmesenleigázza a múzeumlátogatót.

Egy valahavolt világ panoptikumfigurái eleve-nednek újra szemünk láttára, és hódítják meg -nem csupán az őket megillető színpadot, hiszenazt soha senki el nem vitatta tőlük, hanem egy-

Balázs Péter (Gál), Kern András (Turai) és OberfrankPál f. h. (Ádám)

szersmind az új világot is, mely mindent meg-tesz, hogy ismét valahavolt világ váljék belőle.Így hát nyomban egymásra talál a selyemkárpit-tal bevont kereveten szivargó három úr meg avörösplüss zsöllye népe. Együvé tartoztak min-dig is, csak egy időre közébük álltak. Pedig a szívigenis erre vágyik: tudni akarja, hogy kibékül-nek-e a szerelmesek, és lesz-e operettbemuta-tó, és igenis ez vonz, ez, ez, ez: a kastély, a lakáj,a bonviván, a primadonna. És megdelejez a lé-nyeg: a hasonlíthatatlan professzionalizmus,melyet elég hosszú ideig gyaláztak ahhoz, hogymost pajzsra emeltessék. Az elmúlt évtizedekpedig... voltak egyáltalán? Hol van mára MolnárFerenc-i polgári léhaságnak dukáló műértő fity-málás, hol a föl-fölszikrázó ellentmondás a ra-jongó nézők meg az ideológiai fejcsóválók kö-zött? Ha volt is, múló epizód lehetett csupán, em-lítésre sem méltó, rosszízű tréfa, egy bon motnem sok, annyit sem érdemel. Ami bizonyos:Molnár Ferenc és a kastély. Nem kacsalábon for-gó nemesi kastély, nem kafkai kastély, semmi át-tétel, semmi szimbólum, ez a kastély az, ami.Castle. Le château. Das Schloss. Fertőd.

És ha château, akkor kezdődhet a jeu - Turai

B É K É S P Á L

MOLNÁR OTTHONMOLNÁR FERENC: JÁTÉK A KASTÉLYBAN

KRITIKAI TÜKÖR

egy pillanatra sem tagadja, mennyit merített afrancia színműirodalomból. És micsoda játék.Elsőrendű. Főrendű. Többszörösen kifordíthatóés többféleképpen értelmezhető. Turai, a nevesszínműszerző és tsa., Gál, az új librettójukatmegzenésítő fiatalemberrel, Ádámmal együtt aztjátsszák a színpadon, hogy ők színpadon van-nak. Majd kihallgatnak egy „valóságos" szerelmilégyottot, amit Turai - hogy mentse párfogoltjalelkiüdvét, és ami ezzel együtt jár, az operettbe-mutatót - színművé ír. A színművé nemesített„valóság" előadatik a színpadra vitt fertődi szálá-ban. A vígszínházi díszletként használt fotőjök akastélybeli bemutató díszletévé válnak. Kettős-hármas idézőjelbe kerül minden bútordarab ésminden gesztus. Többé semmi nem az, ami, ha-nem csupán játék - vagyis minden az, ami: já-ték. Mindeközben a darab afféle színműírói kis-kátéként is funkcionál, ahol a második felvonásnevezetes zárójelenetében a hősök alternatívfelvonásvégekkel kísérleteznek, sokszoros idé-zőjelbe téve önmagukat és életterüket: a színpa-dot. Molnár Ferenc csupa olyasmit hajít a desz-kákra félkézzel és mellékesen, amit a polgáriszínműírás világraszóló találmányaként, a szín-ház megújításaként szoktak emlegetni és ele-mezni - másoknál. „Játék" és „valóság" ilyen,pillanatonként mást és mást mutató kaleidosz-kópja tucatnyi tudós analízis témája - más szer-zőknél. Sardou-ra hivatkoznak a színen nyakra-főre, de nehéz menekülni a gondolattól, hogy amestert (ha ugyan az) lefőzte a tanítvány. Sajátvilágának paródiája éppúgy a játék része, mintidegen világok színre villantása, hiszen olykorbeoldalog a takarásból a groteszk is - mi más-nak tekinthetnénk az olyan aforizmaparódiát,mint: „A jó komornyik olyan, mint a hal, minéltöbbfelé vágják, annál jobban hallgat."

Szinetár Miklós rendezői figyelme egyértel-műen arra irányult, hogy minél pontosabban ját-szassa a partitúrát: a hely szelleme és a korszakszerzőnek és műnek egyaránt kedvez, itt nemannyira „tolmácsolni", mint inkább „tálalni" kell, aszerkezet mindenféle időjárási viszonyok közöttkiválóan működik - ha szakszerűen kezelik. Ésszakszerűen kezelik, műgonddal, olykor talántúlzott óvatossággal.

Kern András Turaija visszafogott. E visszafo-gottságon nyer a játék, és nyer a színész. Kern -igen bölcsen - nem él a kínálkozó lehetőségekmindegyikével, nem él saját immár megszokottés itt kézenfekvően alkalmazható eszközeivel. Amindentudó játékmestert, a sziporkázó szellemifölényével a többiek fölé magasló Turait nemcsupán a színműírót provokáló kényszerhelyzetvezérli - hic Rhodus, hic salta! -, legalábbennyire motíválják érzelmei is. A nézőbenmindun-

Játék a kastélyban (Vígszínház)Annie: Eszenyi Enikő (KonczZsuzsa felvételei)

talan fölmerül: az ifjú komponista talán nemis fo-gadott, hanem természetes fia a gyermekre vá-gyó és apakorú Turainak - egyébként mi ma-gyarázná már-már túlzott elkötelezettségét az ifjúÁdám és meglepő részrehajlását a méltatlanara, Annie iránt? Érzelmesség és fölényes min-dentudás jól adagolt kevercse jellemzi tehát adarab és a kastélybeli játék működtetőjét.

Balázs Péter Gálja viszont zavarba hoz: vajonmiért az ő neve áll elöl a közösen szerzett libret-tókon? Nehéz elképzelni, hogy mit hoz Gál a ne-ves színműíró-firma konyhájára, ötletet és szel-lemet nemigen. Az untermannszerep lehetősé-gei kétségkívül szűkösek, szükség volna valami-re, ami hihetővé teszi, hogy a szmokingpáncélbabújtatott bumfordiság méltó alkotótársa a szün-telen agypezsgésnek.

Oberfrank Pál f. h. reménytelen helyzetbenvan, mint mindenki, akire a sors és a rendezőÁdám szerepét osztja, ő azonban keményenküzd, megtesz minden megtehetőt. A szerelmesifjú a darab legmegírhatatlanabb és talán megír-hatatlan figurája, nem annyira szerep, mint in-kább ürügy, aki csupán apropóul szolgál, hogyTurai elkövesse mindazt, amit elkövet. Molnárpersze kíméli szegény ürügyét, és ahányszorcsak lehet, kiküldi a színről: szenvedjen odakintaz istenadta, igyekezzék a szomszéd szobábankiheverni az őt ért érzelmi csapást. Amikor mégisbejön, többnyire ágálni kénytelen, összetört szí-véről értekezik, és öngyilkossággal fenyegető-zik. A néző pedig - bármivel próbálkozna is aszínész - csak azt mondhatja: értjük, csak es-sünk már túl a dolgon.

Harkányi Endre Lakájában a társalgási vígjá-ték-irodalom valamennyi lakája sűrűsödikössze, amiként Sipos András Titkárában ugyan-ezen színművek titkárainak párlatát kapjuk, min-den mozdulatuk megfelel a nézői várakozásnak -a titkárkoncentrátum és a lakájesszencia jólfunkcionál.

Az előadás legfigyelemreméltóbb eleme azAnnie-Almády duett. Ez a legvonzóbb rendező-ileg és színészileg egyaránt, ez az a pont, ahol ajáték egy pillanatra több mint szellemes és többmint bravúros - itt emberi dolgokról esik szó.

Az eseményeket a fertődi szála rejtekajtajamögül kihallatszó szerelmi kettős indítja el, ezt adialógust rittyenti rövid Sardou-színművé egyet-len éjszaka alatt Turai, hogy elhitesse: azok ottketten éjnek idején szerepet tanultak csupán. Al-mády, a négygyermekes nemzeti színházi báj-gúnár és Annie, a csapodár primadonnapalántaflörtje az egyetlen testes, érzéki viszonya darab-ban. Bármily lekezelően legyint is rá mindenki eméltatlannak és nevetségesnek mondott flörtre,igazabb érzelmek villannak benne, mint a meg-íratlan ifjú lángoló szerelmében, mely fölmondottlecke marad csupán, amit elhiszünk, mertegyébként nincs darab, de amúgy üres frázis-

puffogtatás. A Lukács Sándor-féle Almády vi-szont hólyagságával és pöffeszkedésével, hiú-ságával és nagyképűségével - emberszerű. Ésemberszerű az Eszenyi Enikő alakította érzéki li-ba is, ahogyan halálra rémül a szörnyű lehető-ségtől, hogy elcsúszik a banánhéjon, és szerel-met, partit, főszerepet veszít egyszerre (EszenyiEnikőt egy-egy hosszú pillanatra megkísérti,hogy a ripacsériát ripacsériával ábrázolja - na,mondd már, belefér.)

Amikor a két színész előadja a Sardou-nakálcázott Turai-komédiát, sokrétű viszonyhálófeszül a jelenlevők között, s ennek egyik rétegeaz elmúlt éjszaka szerelmi vallomásait színiszövegként ismételgető Almády kínlódása. ÁmTurai nem kegyelmez. Kíméletlenül elveri a port avédence menyasszonyát kerülgető szoknya-pecéren. Hogy a nyilvánosan megtaposott férfi-hoz mégsem csak futó érzelemvillanások kötik aledér primadonnát. s hogy a mindennek el-mondott Almádyban talán mégis van valami - haagyvelő nem is, de legalább hímvonzerő - azt adarabbéli darabban elkövetett túl hosszú, segyre forrósodó színpadi csók jelzi, melybeAnnie beleszédül. A túlságosan hitelessé izzócsók egy pillanatra megkérdőjelezi az egészTurai-terv sikerét. A villanásnyi kétesség igenjót tesz a már-már túl kereken, túl simán tálaltjátéknak.

Turainak szinte egyetlen megrovó szava sincsa lányhoz, aki a félrelépésnek éppúgy részese,minta túlkoros hősszerelmes. A színmű-író azegyik vétkessel szemben mint az igazságbajnoka lép föl, és megtanítja kesztyűbe dudál-ni, a másiktól viszont csupán gratulációt vár abravúros megoldásért, mellyel ím, eltussolta akínos affért. A kikapós menyasszony dorgálástsem kap, nemhogy büntetést, és ennek fényé-ben válik túlsúlyossá a már-már kimért kegyet-lenség, mellyel Turai négyszer is elismételteti abukott golyhóval, egyre hangosabban, tagol-tabban és önmarcangolóbban: nevetséges va-gyok, nevetséges vagyok - mígnem az egészmár nem is olyan nevetséges. Sem a megalá-zás, sem a megalázottság nem igazán mulatsá-gos. Lukács Sándor pedig képes a hoppon ma-radt, szánalmassá lett ripacsban megvillantani amegalázott embert, s egy hosszú és emléke-zetes pillanatra megérint valami mélyebb, parti-túrán túli réteget. A nyíltszíni taps legalábbannyira ennek, mint a bosszúból hosszúraszabott francia nevekkel való zsonglőrködésnekszól. Legalábbis remélem.

Az 1926-os bemutatón Turait Hegedűs Gyulaalakította, az előadásról távozók jó része végig-gyalogol majd a róla elnevezett utcán. Turai itt-hon van, Molnár itthon van, és itthon vagyunk miis. Talán nem történt semmi rendkívüli, viszontminden rendben, és ez nagy dolog.

Függöny le, néző haza.

ksSsss-fvhmsbMj

KRITIKAI TÜKÖR

gy vélem, kevés olyan rendezőnk van,akire nyugodt lélekkel rábízható SzomoryDezső. Rendezőink azon hányadának, akikegy darab színrevitelét mindenekelőtt

özlekedési rendőri - forgalomirányítói -zinten valósítják meg, aligha érdemeszomoryval próbálkozniuk, Szomory ugyanis -tílus. Ezt bárki beláthatja, aki elolvassa azínműveit. S akinek rendezőként nincs markánstílusa

ami véleményem szerint stílusérzéket iseltételez -, attól csak a legritkább esetbenárható,ogy képes színpadra teremteni egy másikarkáns stílust: az íróét. Ezt a tételt bizonyította

zámomra az elmúlt évek néhány Szomory-emutatója: a pécsi Bella, a Takáts Alíce aadách Kamarában, a Karinthy Színpadon

átszott Botrány

az Ingeborg-koncerten. Ezek az előadásoknemigen mutattak azonos - szomorys - stílus-jegyeket, sokkal inkább hasonlítottak az adottszínház többi bemutatójához, mint egymásra. Astílust tehát nem a szerző határozta meg, nem isa rendező, hanem a társulat általános játékmód-ja, a színészek megszokott modora. Üdítő kivé-telt jelentett ezalól a játékszíni Szabóky Zsíg-mond Rafael, melyet jó emlékezetemben őrzök,s ezt - az előbbiekből logikusan következik -elsősorban a rendező, Verebes István érdemé-nek tulajdonítom.

Most a Pesti Színházban Tordy Géza kaptafeladatul a Györgyíke drága gyermeket. Anélkül,hogy meg akarnám bántani: Tordyt színészkénttartom számon, s e minőségében jól jegyzem,

rendezői kvalitásairól azonban ez idáig nem győ-zött meg. S itt szeretném felhívni a figyelmet ajárványra: mind több színész adja a fejét rende-zésre. Ez a jelenség több szempontból érthető -kevés a jó rendező, a színészek pedig teli vannakambíciókkal -, ám az eredmény felől nézvegyakran látszik indokolatlannak. (Ez akkor is ígyvan, ha az idei évad egyik kiemelkedő előadása,váratlan revelációja történetesen a rendezőkéntdebütáló Eszenyi Enikő nevéhez fűződik.) Két-ségtelenül kívánatos volna, hajó színházi rende-zőink száma gyarapodna. De könyörgök: miért aszínészektől várjuk a megváltást? Végtére is fur-csa: a meglehetősen zárt rendezői pályán -ahová diplomátlan tehetségek csak elvétve jut-nak be - hovatovább tömegesen kapnak zöldutat a színészek. Mintha a színészi végzettség éstudás s a többéves - vagy évtizedes - színészipraxis automatikusan képesítést és felhatalma-zást adna a rendezésre is. A tapasztalat az ese-tek többségében nem igazolja ezt a magabiztosnekibuzdulást. (Annál inkább tisztelet a kivéte-leknek!)

Kovács Nóra (Pavlits Lóri), Reviczky Gábor (MikárFerenc), Szegedi Erika (Mikár Ferencné) és PrókaiAnnamária (Ida)

S T U B E RA N D R E A

SZOMORY DEZSŐ: GYÖRGYIKE DRÁGA GYERMEK

KRITIKAI TÜKÖR

Némi aggodalom töltött el tehát a Tordy-Szomory találkozó hírére. Rossz előérzetem fo-kozódott a színlap láttán, mely GyörgyikekéntPap Verát ígérte. Ő ugyanis elképzelhetetlenGyörgyikének. Félreértés ne essék: nem azt ki-fogásolom, hogy a színésznő jóval idősebb Szo-mory tizenhét éves hősnőjénél; szinte az anyjalehetne. Ezt feledteti Pap Vera kislányosan bájosarca, bimbózóan nőies alakja. Szögezzük le: eszínésznőn nem látszik a kor. Csakhogy úgygondolom, pályakezdése idején sem illett volnaGyörgyike szerepe Pap Verára. (Angi Verát ját-szotta akkor!) Egyszerűen „eltaszul" tőle a figu-ra. Ahogy a Pesti Színház előadásában előszörmegszólal: odavet egy nyegle Bánom is én!-t,mindjárt eszembe idézi a Körmagyart. Abbancsengett ilyen hamisan a hangja. A könnyűvérű,diszkózó takarítónő szerepében éppúgy hitelte-lennek hatott tőle a „libaság", mint most. Ez nyil-ván alkati kérdés. Pap Vera személyiségéből lát-hatóan hiányzik az a negatívum, mely őszintévétehetné őt ebben a szerepkörben. Minden igye-kezete ellenére sem tudja elfogadni és elfogad-tatni magát sekélyes, tyúkeszű nőcskeként. (Egypélda: Györgyike a második felvonásban nagyonvárja a szülei jöttét. Egyrészt, mert unja már anászutat a nemszeretem férjjel, másrészt, merthírt szeretne kapni a lecsukatott szeretője felől.Györgyikét a hitvese igen kevéssé izgatja, sokkalinkább húz a szüleihez, amikor azok megérkez-nek. Pap Verát azonban nem viszi rá a lélek,hogy e jelenetben ne ítélkezzék pénzsóvár ésönző apja-anyja felett. Szükségét érzi, hogy oly-kor összenézzen az urával, vessen rá egy-egymentegetőző, elnézést kérő pillantást. S ez a fel-sőbbrendűséget mutató összjáték Hübner Félix-szel, ez a legkevésbé sem Györgyike igénye. Ha-nem a Pap Veráé.)

A Györgyike és Pap Vera közti idegenkedéstermészetes hozama, hogy az előadásnak nincsGyörgyikéje. De nem csak a főszereplő jegyez-hető fel a hiánylistára. Nem hangzik el az eredetiSzomory-szöveg sem a maga teljességében.Tordy és a dramaturg, Radnóti Zsuzsa sok he-lyütt leegyszerűsítette Szomory terjengősennyafogó, lázasan lihegő, sajátos nyelvezetét. AzAh!-okat és Óh!-kat úgy irtották ki, mint a gyo-mot. (Erre az adott nekik lehetőséget, hogy Szo-mory nem tehet ellene semmit. Ha a szerző élne,bőszen ragaszkodna minden hangos sóhajtás-hoz. S bizonyára elájulna, ha hallaná, hogy azegyik szereplője kutyát mond eb helyett. Szalad-hatna Tordy hidegvizes borogatásért...) A szö-veg „lemeztelenítése" nyilván jó szolgálatot tesza színészeknek, akik így „szájba valóbb"mondatokat kapnak, ám ezáltal a maradék esé-lye is elvész annak, hogy az előadás valamelyestszomorys legyen.

Végül is a Pesti Színház produkciójának stílu-sáról az mondható el, hogy nincs. Pontosabbanannyiféle, ahány összetevője van az előadás-

Pap Vera (Györgyike) és Tahi Tóth László (HübnerFélix) (Koncz Zsuzsa felvételei)

nak. Vágó Nelly jelmezei úgy szépek, hogy mind-egyiken akad valami, ami egy csöppet ízléstelen.Györgyike például rossz öveket hord, akárcsakNatasa a Három nővérben. A toalettek efféle„megbolondítását" értékelhetnénk koncepció-ként. Szolgálhatna arra, hogy jelezze: Mikárékhiába csinálnak karriert egy milliomos vővel, be-kerülhetnek ugyan az úri körökbe, de azért min-dig lesír majd róluk, honnan jöttek. Csakhogy ahelyszín, a bécsi luxushotel szintén nem kifogás-talan látvány. Fehér Miklós díszlete amolyan ma-gyar Bristolt mutat, ahol nincs két berendezésitárgy, mely illenék egymáshoz. A csipkésen át-tört lila falhoz nem megy az ajtók körüli narancs-sárga tapéta, azzal meg a vörösesbarna ajtóknem harmonizálnak. Az ülőgarnitúra elüt szín-ben és stílusban az órától, melyhez viszont a csil-lár nem stimmel. Ennek a szedett-vedettségnekaz igazi Bristolban aligha lenne helye, ám az ta-gadhatatlan, hogy adekvát módon viszonyul aPesti Színház előadásához. Itt ugyanis - előremegfontolt szándékkal elkövetett rendezés híján- mindenki azt játszik, ami eszébe jut. A színé-szek oly sokszínűek, minta díszlet elemei. S épp-úgy nem passzolnak egymáshoz.

Míg Pap Vera reménytelen küzdelmet folytatGyörgyikével, Tahi Tóth László fel sem veszi aharcot Hübnerrel. Úgy dönt, hogy méltóságteljesés imponáló külsőt ad a gavallér milliomosnak, abelbecsét nem bocsátja közszemlére. Halványjelét sem mutatja annak, hogy ez a gáláns úriem-ber egy-egy szabad percében esetleg gondolko-dik. Netán morfondírozik, találgat, rosszat sejt.(Hiszen csak a vak nem látja az első felvonás-ban, hogy leendő feleségével valami nincs rend-ben!) Igó Éva Annaként belső életet él, mint egy

Csehov-hősnő, s olyan lelki szépséget csillantfel, hogy már-már sikerül elhitetnie velünk a vén-kisasszony külső csúnyaságát is. Anna és azapja erkölcsi vitája során lgó mélyen titkoltérzelmeket és indulatokat hoz felszínre,miközben a Mi-kárt játszó Reviczky Gáborazzal foglalatoskodik, hogy egy-egyszemguvasztással, szájfittyesztéssel vagygrimasszal újabb és újabb ne-vetést fakasszon aközönségből. Ebbéli igyekezetében már jó idejenem tud senki és semmi gátat szabniReviczkynek. S ha még sokat kacagnak anézők, elérhetik, hogy a színész továbbfejlesztialakítását. Egyelőre csak háromszor játssza elöt percen belül, hogy a szívószállal nem talál belea saját szájába, de ez a nagy sikerre valótekintettel nyilván fokozható.

Szegedi Erika a temperamentumát kölcsönziMikárné figurájának, Kaszás Attila pedig szo-morys sálat hord s lendületesen pózol színinö-vendékként. Tersánszky Lacija tehetségesen éshatásosan próbálgatja magát amorózói szerep-körben. Szabó Gabi f. h. nagyon természetesStefi, s ez jó, Rátóti Zoltán viszont talán túlkönnyen abszolválja Glanz Hugót. Kovács Nórabukkan még fel egy csípős nyelvű, szegényrokon szerepében - ugyancsak képtelenség,hogy Prókai Annamáriát a lányaként hozzamagával ---, s ahogy jóízűen, felvillanyozva,mindenféle hátsó gondolatokat sejtetve csacsog,engem felettébb emlékeztet valamire. Amegtévesztésig olyan, mintha Szomorytjátszana. Minő váratlan szerencse!

Szomory Dezső: Györgyike drága gyermek (PestiSzinház)

Díszlet: Fehér Miklós. Jelmez: Vágó Nelly m. v.

Dramaturg: Radnóti Zsuzsa. A rendező

munkatársa: Eichner András. Rendező: TordyGéza.

Szereplők: Reviczky Gábor, Szegedi Erika, Pap Vera,lgó Éva, Szabó Gabi f.h. Tahi Tóth László, KaszásAttila, Rátóti Zoltán m. v., Kovács Nóra, PrókaiAnnamária, Pribebszky Katalin, Vint Attila, BeszterceiPál, Kovács Andrea, Morocz Zsolt.

A Royal Shakespeare Company megbízott kétdrámaírót, Howard Brentont és Tariq Alit, hogy ír-janak drámát a soron következő angolparlamenti választásokról. A szerzők közösenelhatározták, hogy a már elkezdett művet menetközben írják tovább, a mindenkoriközvéleménykutatásoknak megfelelően, és két,esetleg három befejezést írnak, amelyek közülvalamelyik mindenképpen egyezik avégeredménnyel. A premiert aznap este tartják,amikor bejelentik a választások eredményét.

hokkefmarpStasasp

skmpttmV

nA(lzelsmskjo

mhbnrvk

KRITIKAI TÜKÖR

ókaynak van egy lehengerlő szava, akontratípus. Hallatára nagyvalószínűséggel anői nem legelszántabb erkölcscsőszeiis kénytelenek belátni: a férfinak igenisjoga van a feleség mellett kontratípust,

étköznapin szólva szeretőt tartani. Legalábblyan természetes ez, mint mikor a langyosommerszekkel telezsúfolt nagyszínházontratípusaként a kamara igyekszik a szellemilit vágyait kielégíteni. De lehet fordítva is: Ailozofikus mélységekben búvárkodó Nemzetiellett (például Csongor és Tünde, Peer Gynt)

kamaraszínházul szolgáló Várszínházendezkedett be az úgynevezett könnyedolgári vígjátékok előadására. Csak éppen mígzép Ernő Vőlegénye vagy Shaw Sosem lehet

udnija önmagában aligha kifogásolható mű,ddig a két világháború közöttikor egyik kedveltztárszerzőjének, Bókay Jánosnak a bohózata,

legújabban bemutatottNégy asszonytzeretek, csupán kényszeredett, avíttan frivoloénkodásra ad lehetőséget. Nem alkalmasem arra, hogy egy újfajta polgáreszményialakítását előmozdítsa, sem arra, hogy egyár kialakulóban levő, újfajta (?)olgáreszménytől nézőjét elriassza. Meglehet,úlzott aggályoskodás mindezt számon kérniőle, ellenkező esetben viszont nehéz eldönteni,iért épp e Bókay-bohózat került színre aárszínházban.Az elgondolás azonban, hogy ezt a valódi szí-

észdarabot egy valódi színész - nevezetesengárdi Gábor - rendezze meg, ragyogó ötlet.

Az alkotói módszeréről gyakran és szívesen nyi-atkozó Bókay maga vallotta: „Nagyon sokat bí-ok a színészre... Mielőtt leülök színdarabot írni,lőbb megkeresem a szereposztásomat. Megál-

apodom a színházzal, megbeszélem azerepeket a színészekkel, és csak miutánegtaláltam a szerintem legideálisabb

zereposztást, merem megírni a darabot...") Aész előadásra már kevésbé illik a ragyogóelző. Ennek egyik legfőbb oka a Bókay által isly fontosnak tartott szerep-osztás.Van itt nekünk példának okáért egy tutyi-mutyiérnökünk, aki van annyira született úriember,ogy bizonyos, állást kínáló gyárigazgatók szó-a álljanak vele, annyira viszont nem lelemé-yes, hogy a meghirdetett állásokat meg is sze-ezze. Ehhez kell az ő „édes kicsi felesége", akiiszont elég ügyes ahhoz, hogy négy különbözőülsővel - a sajátján kívül a szobalány, a szerető

és a titkárnő szerepében - az állást kínáló Vállaybútorgyárossal elhitesse: micsoda sztár a magaszakmájában a - valójában állás nélkül tengődő- férj. Állás jön, feleség megy, vagy mégse,hagyjuk a részleteket. A játék egyik legfőbbvonzereje ez a négyes fregoli lenne, pontosab-ban „álfregoli", hisz' a darab szerint is egy ésugyanaz a nő van mindvégig jelen, csak más ésmás formában. Erre a szerepre - mely az 1940-es ősbemutatón Bajor Gizié volt - a VárszínházKiss Marit hívta meg, ő viszont nincs valami jó

Nemcsák Károly (Gábor) és Kiss Mari (Magdi)(Sár-közi Marianna felvétele)

formában. Vagy a vendégség, vagy a szerep fe-szélyezi, mindenesetre sem humorérzékével,sem átalakulóképességével nem sikerül tündö-kölnie. A leghumorosabb megnyilvánulása talánaz, amikor a gyáros korai érkezése miatt siető-sen „előállított" szobalányfigura fityula helyett fe-jén egy bugyogóval jelenik meg. A legrémisztőbbpercei pedig azok, amikor szeretőként követke-zetesen Kari Györgyi hangján mondja föl a szö-veget. Nemcsák Károly ugyan „otthon" kapta aszerepet, de az, ha lehet, még készületlenebbülérte. Dobay Gábor szerinte egy hátat homorító,fölfúvódott mellű alak, aki, ha felesége éppenesedékes alakváltozatait kell néhány kegyes ha-zugsággal hihetővé tennie, még inkább homorít,és még inkább teleszívja magát levegővel. Talánazért, hogy a csalást - ha nem vak - Vállay ma-ga is észrevegye? Nem veszi észre: a darab nemengedi meg. Bókay „színpadi pedigréjű"(Schöpflin Aladár) alakjai láttán lassan magunkis belátjuk: az előadás bizonyos mozzanatainakegyetlen magyarázata, hogy mindez így vanmegírva a darabban.

A legsikeresebben a harmadik főszereplő, aVállayt adó Csurka László birkózik meg a lehe-tetlennel. Ő legalább már első - s minden további- pillantásra bútorgyárosnak látszik, és ez né-miképp feledtetni tudja, hogy többször kénysze-rül sikamlós, ám szellemesnek aligha mondhatómegjegyzéseket tenni. A darab rosszízű (ezenvan a hangsúly!) frivolságát a színikritikus Né-meth László is kifogásolta - akinek ugyan da-rabja ment a Bókayéval egy időben a Nemzeti-ben, ám a kor szokása szerint ez nem akadályoz-ta abban, hogy bírálatot tegyen közzé a kollégá-ról - mondván: „Azt, hogy a műbútorgyárosminden hasonlatát az asztalosiparból veszi, kinem tartja elragadónak? S amikor potrohosodóagglegény létére a nőcskének úgy ajánlja magát,hogy öreg gyalu jól gyalul, még a fiatal leánykákis értik, hogy a gyalu micsoda voltaképp. Ilyengyalu van a darabban vagy kétszáz..."

Való igaz, a több európai világvárost megjártBókay-daraboknak voltak empatikusabb kritiku-sai is, akik dicsérték „az élet problémái közülmindenekfölött a szerelem iránt érdeklődő", az„élet szövevényein" áthatoló, „okos és szelle-mes" szerzőt. A rigorózusan ítélkező NémethLászló azonban hajthatatlan maradt: „Ha az ün-nepelt pesti drámaíró a szerelemről ír: az is csakszatócsbolt." Nos, igen. A szatócsboltban, ugye,kapni ezt, azt. Gyalut is, bugyit is.

Bókay János: Négy asszonyt szeretek (Várszínház)Díszlet: Bakó József. Jelmez: Vágó Nelly. Dramaturg:Márai Enikő. A rendező munkatársa: Szarka János.Rendezte: Agárdi Gábor.Szereplők: Kiss Mari m. v., Nemcsák Károly, CsurkaLászló, Halmágyi Sándor, Sára Bernadette, PappGyörgyi, Kovács Éva.

K Á L L A I K A T A L I N

GYALU ÉS BUGYIBÓKAY JÁNOS: NÉGY ASSZONYT SZERETEK

KRITIKAI TÜKÖR

Serafina Della Rose, e beszédes nevű szicí-liai asszony merev testtartásban, magáraerőltetett fegyelemmel ül székén. Piros se-lyemruha feszül rajta, kontyba csavart hajafeketén csillog, kezében rózsás legyezőrepked. Izgatottan, türelmetlenül várakozik.

Kétszer látjuk őt ebben a helyzetben. Mindenazonos: a szék, a ruha, a hajba tűzött rózsa, a ko-ra esti kék égbolt, azonos a színésznő - Vári Éva-, a rendező - Szegvári Menyhért -, a szerző -Tennessee Williams -, a játéktér - a PécsiNemzeti Színház színpada -, és mégis, egya-zon este A tetovált rózsa címmel két különbözőelőadást kapunk.

Helyezzük most vissza az imént kiszakítottképet saját közegébe, vizsgáljuk meg környeze-tét és a rá következő pillanatokat - megkapjukaz akaratlanul egymásba ágyazott kétprodukciót, és közben feketén-fehérenelőhívhatjuk Szegvári Menyhért rendezésének- az eredeti műből is következő - hibáit éserényeit.

Kezdésre várakozva alaposan szemügyrevehetjük a nyitott színpadot. Középen egy házikótárulkozik fel szemérmetlenül, külső falai hiá-nyoznak, a felemelt bádogtető rombusztöredé-

Fazekas István (Mangiacavallo) és Vári Éva (Serafi-na) (MTI-fotó - Kálmándy Ferenc felvétele)

kei artisztikusan úsznak az égben. Jelképes tetőfenn, fűvel benőtt faltövek lenn - Csányi Árpádlebegő stilizáció és földszagú realizmus furcsaötvözetét tervezte színpadra. Ugyanez a kont-raszt érvényesül, amikor a jelzett falakat földútés oldalsó kőfalak ölelik körbe, mindezt pedig anyugtalan ritmussal megfestett ég kékje fogja át.A kezdést jelző sötétbe monoton zúgásakaszkodik bele, a derengő félhomályban a házárnyékai az égre vetülnek. Minden együtt awilliamsi világ titokzatos, sokat sejtetőatmoszférájához. A rendező híven követi az íróinstrukcióit. A jobb első sarokban valóban ottlátjuk az író által kért gyerekeket, akik a távolbanézve sokatmondó meg-jegyzéseket tesznek azidőjárásról. Vacsorához hívják őket, felpattannak,a sietségben egyikük mintha a kisebbik fejérecsapna. Egyszerre igazi és szimbolikus minden.Ugyanez a fiúcska rugdos majd át a színpadonegy konzervdobozt, „Vedd el!", kiáltja mögöttefutó társának, miközben a dobozt már régelhagyta valahol, de ez úgysem érdekes, mertcsak az a lényeg, hogy „olyan életképszerűen"induljon a jelenet. Élet-kép és jelkép - ezekparadoxonába zárva küszködik a jószándékúnéző. Egyfelől elképzeli

BÉRCZES LÁSZLÓ

EGY ESTE - KÉT ELŐADÁSTENNESSEE WILLIAMS: A TETOVÁLT ROZSA

KRITIKAI TÜKÖR

a fülledt amerikai Délt és benne a szenvedélyek-től fűtött szicíliai nőket, ugyanakkor mindig „ré-sen van" és tudja, hogy itt minden jelent valamit,itt a hétköznapi pillanatok jelképek súlyával ter-hesek. A kicsi digók, úgymond, önfeledten ját-szanak, de közben tűnődve néznek az égre; arongyos joggingba öltözött öregasszony mozgószimbólumként vészjósló kacajjal képviseli aMcDonald's-okat és a görög sorstragédiákat;Assuntát, Serafina idős barátnőjét pedig egye-nesen görögös öltözékbe bújtatja HúrosAnnamária jelmeztervező (ez az alak merőjelkép, még szerencse, hogy Bereczky Júlianem ezt erősíti, hanem természetes jelenlétteloldja, élet-re kelti a fantomfigurát)...

Nos, ebben a közegben várakozik előszörSerafina. Mégpedig imádott férjére, a tetováltmellű férfira vár, ki egyszemélyben szicíliai báróés amerikai teherautó-sofőr. Helyette azonbancsak egy fiatal nő érkezik, hogy selyeminget var-rasson szeretőjének. Itt is, mint általában a pro-dukció első részében, figyelmetlen és felszínes arendezés - ebből következően a színészi játékis. Serafina nem tudja, a néző is csak gyanítja,hogy a szőke Estelle az epedve várt férj titkosszerelme-szeretője. A lány számára viszont ez aférfi nem egy a sok közül, ezért is varrat neki mé-regdrága inget, ezért tér vissza feketébe öltözvea halálhírre, vállalva az itáliai asszonycsapat sis-tergő szavakkal és éles körmökkel nyomatékosí-tott bosszúját. Vagyis Estelle (Spilák Klára) szá-mára fontos pillanat az, amikor először találkozika szeretett férfi asszonyával, először lép be an-nak házába... Ám fontos pillanatok helyett kedé-lyes, súlytalan jelenetet kapunk. Ugyanez törté-nik, amikor a férje halála után depresszióba, em-bergyűlöletbe menekülő Serafina lánya udvarló-ját, Jacket, a feszes nadrágban tétován téblábolótipikus amerikai tengerészt vizsgáztatja aSzűzanya házi oltára előtt. Kintről sírva és hábo-rogva tiltakozik lánya, de ő persze a jelképes fa-lakon keresztül nem látja azt, ami a beavatott né-zők számára világos: az asszony és a fiú vicces,muris párbeszédben ismerkednek egymással,nincs tét, az ifjú szerelmesek esti kirándulásaegy pillanatig sem forog veszélyben. Vagy: azasszony De Leo atyát (Paál László) faggatja férjemúltjáról. A gyónási titkot őrző tiszteletes ijedtenmenekülne, ám Serafina a reverendájába csim-paszkodik, és a hintaszékbe préseli a férfit. Aszenvedély és a kétségbeesés által űzöttasszony kisszerű, groteszk helyzetbe kerül apécsi színpadon.

Mindvégig ugyanaz a kérdés: komolyan le-het-e venni Tennessee Williamst? Azonosulnilehet-e titokzatos, misztikus világával, értjük-e,illetve elhisszük-e jelképekkel zsúfolt színpadinyelvét? Szegvári rendezése felemás választad: egyfelől oldja, lazítja a sokszor álsúlyokkalterhes szituációkat (talán ebből fakadnak a fel-színes, minthamegoldások, amikor egy-egy

mondat erejéig „életre kelnek" a szereplők; „Min-denki nevet rajtad" - mondja a pap, és az asszo-nyok vezényszóra nevetnek egyet; a házaló sör-rel kínálja az asszonyt, majd az elutasítás utáneldobja az üres - ! - dobozt, és negatív fi-gurához illőn úgy tesz, mintha az út szélére vizel-ne; Serafina a hátsó ajtón távozó lánya után sza-lad és sietve nyitja a belülről - ! - kulcsra zárt el-ső ajtót...); másfelől sebtiben koreografált ké-pekkel jelentést pumpál az életképekbe. „Csaklátni akartam" - zokogja Estelle, és pátoszt mí-melve térdre zuhan, megtépett ruhája mögül ki-villan a mellére tetovált rózsa. „Ne mondjatoksemmit" - üvölti Serafina, és a halálhírre a te-remtés veszteseként földre bukik, a gyászolóasszonyok pedig mint káráló varjak kórusamerevednek sokatmondó képekbe. Ilyen képpelzárul majd e hosszúra nyúlt bevezetés is,amikor lányaik nehezen megszerzettvizsgaruháit tartják felénk diadalmasan azasszonyok. Amerika százesztendősboszorkánya kacag, az asszonyok az életeketletaroló idő diadalát zengik, Serafinaösszetörten, számkivetve imádkozik aSzűzanyához - hamis pátosszal haladunk avégzet kisszerű csapásain.

Haladnánk - de szerencsére Serafina újravárakozik. Rózsa a hajban, legyező a kézben. Azasszonyon ugyanaz a piros selyemruha. Csak-hogy közben eltelt három év: Serafina feláll aszékről, a heverőre ül, mindenféle pozíciótkipróbál, hiába, a fűző egyre szorít. Nincs mittenni, kapkodva ráncigálja le magáról a túlszoros ruha-darabot. Kopogtatnak. A fűző mégfélúton, e várva várt szent pillanatban aháziasszony féllábon bukdácsolva eltűnik ahátsó szobában. Belép Mangiacavallo, az ifjúsofőr. Rajta sötét öltöny, haja rózsaolajjalsimára nyalva, sőt, ami most még, az illempillanataiban nem látszik, mellén friss tetoválás.Áll szemben a két ember, merőn bámuljákegymást - mintha egy másik produkciót látnánk.A képről leszakadnak a súlyos szimbólumok,eltűnnek a seszínű életképek - marad a játék, azönmagát jelentő élő emberi szítuácíó. „Valami bajvan?!" - kérdezi döbbenten Serafina,tekintetében ott az ijedelem, vajon sikerült-e afűzőt nyom nélkül eltüntetnie, egyáltalán, mitbámul rajta ez a bohócképű sofőr? És ott a cso-dálkozás: igazi férfi érkezett a házba, puccbavágta magát, kifényesítette haját, ajándékot vá-sárolt - és mindezt egy öregecske özvegy ked-véért! Vári Éva egyszerre megszabadul a „szí-nészi" feladatoktól, nem jelentenie, hanem létez-nie kell a színpadon. Előttünk az öregedésgátlásaival küszködő, gyermeki hitét őrző,ösztönös önvédelemből a múlt hamis emlékeibekapaszkodó ember, de benne már a következőpillanat izgalma, az újjászületés lázadó gesztusaés persze a helyzetet uralni vágyó Nőotthonossága. Fazekas István a gyámoltalan,de nagyszájú olasz figuráját teremti meg. Izgulés lámpalázzal kínlódik az ajtó előtt, aztánbecsörtet, majd saját

gesztusától megijedve moccanatlan áll, vala-hogy eljut a heverőig, és már az asszonyt ránci-gálná maga mellé, végre sikerül lazán, urasan el-helyezkednie, hátradől, lábát átveti a másikon -de közben zakója minduntalan felcsúszik karján, őészrevétlen lerázná, de minél észrevétlenebbülpróbálja, annál inkább belebonyolódik. Jelentéshelyett élet tölti be a színpadot, nem véletlen,hogy a halott férj urnája most kerül a földre - és amozdulat korántsem koreografált: Serafinadühödten csapja földhöz a szent ereklyét. Itt márnem beszélnek szélfútta hamvakról (Williamsnéligen), fontosabb az a kérdés, miért másoknakszánt csokoládét hozott ajándékba a szélesengesztikuláló, támadásra és menekülésre mindigkész ifjú lovag. Serafina oda is csap néhányszor adesszertes dobozzal - de ha már úgyis kéznélvan a csomag, hát befalja a csokoládét.

Az urna cserepei a földön, a Szűzanya örök-mécsese kialudt, a „most" tényei maguk alágyűrték a múltat és az illúziókat. Könnyebb dolgalesz mostantól a fiújával hajnalban hazatérőRosának, Serafina lányának - és a kétszínésznek, Jónás Juditnak és Vincze GáborPéternek. Az érintés, a tekintet önmagát jelenti,a két fiatal találkozása erotikától izzik, a kamasztengerész még kínlódva megőrzi ártatlanságifogadalmát, a lány még elakadt szenvedéllyelszorítja magához hálóingét - de a holnap az életígéretét hordozza. A lány talán sokat látottszállodai szobára lel majd a kikötőben, Serafinapedig az asszonyokkal veszekszik, és avillanypóznán remegve kushadó szeretőjétszólítja. Új nap kezdődik, az előadásnak vége.Mindkettőnek.

Tennessee Williams: A tetovált rózsa (Pécsi NemzetiSzínház)Fordította: Ungvári Tamás. Díszlettervező: CsányiÁr-pád. Jelmeztervező: Húros Annamária. Zene:Papp Zoltán. Zenei munkatárs: Herczeg László m. v.A rendező munkatársai: Fekete Valéria, DitzendyAttila, Krizsik Alfonz, Monori Ferencné, MagyarGizella, Bank Tamás. Rendező : SzegváriMenyhért.Szereplők: Vári Éva, Jónás Judit, Bereczky Júlia, Ta-kács Margit, Spilák Klára, Uhrik Dóra, Füsti MolnárÉva, Unger Pálma, Krasznói Klára, Péter Gizi, Faze-kas István, Vincze Gábor Péter, Paál László, PilinczesJózsef, Stenczer Béla, Bank Tamás.

Tipikusnak mondható hír az egykori NDK-ból: ahajdan oly híres-neves rostocki színház látoga-tottsága a fordulat előtti hetven százalékról har-minc százalék alá esett, a kétezer bérlettulajdo-nosból pedig háromszázan maradtak. Extrémeset, de megtörtént: Warnemündében nem tud-ták megtartani Neil Simon Az utolsó hősszerel-mesének egyik előadását, mert a százszemélyesnézőtéren is csak annyian voltak, mint aszínpadon - vagyis ketten.

KRITIKAI TÜKÖR

NÁNAY ISTVÁN

KEDÉLYES VÉGZETDRÁMABOHUMIL HRABAL: SZIGORÚAN ELLENŐRZÖTT VONATOK

rabal nevét nem regényeiből vagyelbeszéléseiből ismertem meg, hanemJiři Menzel csodálatos filmjéből, aSzígorúan ellenőrzött vonatokból.Amikor a film alapjául szolgáló

kisregényt is elolvastam, furcsán éreztemmagamat. Általában, ha az ember az alapművetismeri, minden feldolgozást óhatatlanul azeredetihez hasonlít. Én az adaptációhozmértem az írói alkotást. Hrabal mondatait olvas-va Menzel képei tűntek elém. Évekkel később új-ra láttam a filmet, s akkor már szétbogozhatatla-nul együtt élt bennem a két mű, egyetlen, össze-tett élményként elraktározva.

Valami sértettségfélét éreztem, amikor azthallottam, hogy Nyíregyházán a kisregény szín-padi adaptációját mutatják be. Hiába tudtam,hogy az átdolgozásra és a rendezésre az az lvoKrobot vállalkozott, aki Hrabal legértőbb szín-padra álmodója, nem tudtam elképzelni, hogyebből a műből az epikához és a filmhez mérhetőérvényes előadás szülessen, azt pedig, hogypuszta illusztrációt lássak, élményeim elleni tá-madásnak vettem.

Ami elképzelhetetlennek tűnt, az valóra vált: aműfajváltás sikerrel járt, öntörvényű színpadi al-kotás született a Szígorúan ellenőrzött vonatok-ból. Persze nem klasszikus értelemben vett. aszereplők közötti kiélezett konfliktusokra épülődráma jött létre, hiszen Hrabal lénye, írásművé-szetének lényege ellentétes ezzel a dramaturgiá-val. Krobot természetesen megtartja a történetmenetét, de a narratív keretet is, sőt konkretizáljaazt: a főhős, Miloš Hrma lelövésével kezdődik észárul a darab, s a fiú halála pillanatában idézi fel smeséli el életének utolsó napját. A keretes törté-net belső linearitása egyszer törik meg, amikor Mi-loš visszaemlékezik Mášával való megismerke-désének és öngyilkossági kísérletét kiváltó szerel-mi felsülésének epizódjaira. A rendező szabadonbánik a hrabali szöveggel, avisszaemlékezésekből, leírásokból szituációkatteremt, sőt új figurákat kreál: egy guberáló apátés egy habókos fiút például. Az előbbi villanásnyifélmondatokból válik élővé, az utóbbi fontosdramaturgiai funkciót tölt be: mintegy megkettőziMilošt, ugyanis a regény nagyon fontos ésmegrendítő zárójelenetét, Miloš és egy németkatona páros haldoklását, a fiú mint saját élményétéli át és meséli el, közvetlenül a vonatrobbantás,tehát a főhős halála előtt, s ezzel szinteelőkészíti a drámai eseményt.

Miloš egyszerre van kívül és belül a történe-ten. Résztvevője a végzetessé váló nap esemé-nyeinek, ugyanakkor ki-kilép a sztoriból, s kom-mentálja, magyarázza azt. Hrabal finom humorarészben az e kettős magatartásból eredő néző-pontváltásban jelentkezik, részben az esemé-nyek groteszk láttatásában, ahogyan az író a tör-ténelmi tragédiát megélő kisemberek sorsábanfelfedezi a mindennapok komikumát. Mindkételem természetesen a kisregényben is jelen van,de másként; a színműformában pregnánsab-ban, s ezáltal drámai szituációértéket is teremt-ve. A dramaturgiai keret kiiktatja a primer dráma-iságot - hiszen a fiú sorsát ismerjük -, mégislétrejön egy mélyebb dráma: a kedélyes jelene-tek során végzetszerűen teljesedik be Miloš sor-sa. Kedélyes végzetdráma - ilyen a klasszikusszabályok szerint nincs. S lám, mégis van, haolyan művészek találkoznak, mint Hrabal ésMenzel vagy Hrabal és Krobot.

Ivo Krobotnak különös érzéke van a hrabali

Petneházy Attila (Miloš), Gados Béla (Állomásfő-nök), Földi László (Hubička) és Majzik Edit (Zdenič-ka)

groteszk színpadi megjelenítéséhez, a leírásokszituációvá formálásához, s nem kevésbé az eh-hez szükséges figurák színészi megjelenítésé-hez. Előadásai stílusát talán elemelt realizmus-nak nevezhetnénk. A helyzetek aprólékosan, hi-telesen realisták, de valami mindig „megbolon-dítja" a jeleneteket, például a költészet vagy azirónia, vagy a kettő együtt. Katonás módon hall-gatják ki Zdeničkát - akinek a forgalmista úr te-lepecsételte a fenekét -, a jegyzőkönyvet az ál-lomásfőnöknek kell vezetnie, de a tintatartómessze van, minden egyes bemártáskorfelettesei-nek karjain keresztül kellodanyúlkálnia; majd egyszer csak Hubička, aforgalmista felnéz az égre, ahol egy felhőalakjában a lány testének formáját látja meg, s akihallgatás résztvevői egy percre szintén feledika munkát, áhítattal pillantanak fel a Zdeničkaformájú felhőre, miközben a lány felhúzottszoknyával ott fekszik előttük az íróasztalon.Valóság. költészet és humor sűrűsödik egyetlenepizódba, s hasonló módon épül a többiszituáció is Krobot színpadán.

Az előadás díszletét, terét a rendezővel együttJana Zbořilová tervezte. Ahogy a szituációk

H

KRITIKAI TÜKÖR

többsége, úgy a tér is kettős lényegű. A színpadközepére koncentrált, kétszintes díszletegyüttesaz állomásfőnök lakását és a forgalmi irodát fog-lalja magába. Az előszínpad a peron, bal felől álla kulcsfontosságú szemafor, alatta a Miloš sor-sát leginkább meghatározó jelenetek színhelye, apad (még a Máša és a fiú közötti sikertelen sze-relmi jelenet is itt zajlik). Bal hátul hosszú létravezet a galambdúchoz, a színpad elején virágá-gyás. A térfelek között szabad az átjárás, a kinnés benn világa összemosódik, egyszerre többhelyen folyhat a cselekmény, a térbeli szimulta-nizmus időbeli szinkronitást és aszinkronitásttesz lehetővé. Ezt az egyszerre zárt és nyitott,önmagában konzekvens teret egy epizód -Máša és Miloš találkozása - töri meg, egy addignem szereplő díszletelem behozatalával. A jele-net egyébként dramaturgiailag, rendezőileg és -főleg Pregitzer Fruzsina miatt - színészileg ismegoldatlan.

Krobot nagyon ért a színészek nyelvén, maxi-mális művészi teljesítményre képes sarkallniőket, minden rendezése színészkurzussal ér fel.Nem először tapasztalhatjuk, hogy Nyíregyhá-zán még a fáradtabb színészekből is ki tud csalniúj hangokat, legtöbben, főleg a fiatalok pedigszárnyalni kezdenek rendezéseiben. Persze re-

Földi László (Hubička) és Petneházy Attila (Miloš)(llovszky Béla felvételei)

alista alapú előadásaiba könnyebben tud beil-leszkedni a jó esetben realistának mondható is-kolázottságú magyar színész, mint egy kifejezet-ten stilizációra épülő rendezésbe. Ezt figyelem-be véve is feltűnő, hogy a kisebb szerepekbenmennyi pontosan kidolgozott portré született,például Juhász György Zednicek tanácsosa,Majzik Edit Zdeničkája, Orosz Anna Viktóriájavagy Hetey László mozdonyvezetője.

A rendező láthatóan kiegyensúlyozott és jószínvonalú együttes játék kialakítására töreke-dett, de közben gondosan ügyelt arra, hogy min-den szereplőnek legyen egy-egy „parádés" pilla-nata is, amelyben koncentráltan tudja megmu-tatni figurája lényegét, de a maga színészi esz-közeit is. Megyeri Zoltán például mértéktartóanábrázol egy neurotikus fiút, akinek tragédiáját -amelyet egy német katona halála okozott - erő-teljes drámai eszközökkel közvetíti. Molnár Erikamint Állomásfőnökné sokáig alázatosan simulbele az általános miliőbe, hogy aztán a Milošsalvaló jelenetében annál gazdagabb, sokoldalúbbképet adjon az idősödő, a testi örömöktől mártartózkodó polgárfeleségről, akit egy pillanatramégis megkísért Miloš kérlelése.

Az Állomásfőnök ziccerszerepét Gados Bélajátssza, s alakítása azon a kényes határon mo-zog, amely a ripacskodást és a hiteles komédiá-zást elválasztja. A színész nem billen a rossz ol-dalra, figurája nevetséges és szánandó;

erkölcscsőszi kifakadásai és a pikáns részletekiránti mohó kíváncsisága, gyávasága és sorsá-nak vállalása, dühkitörései és galambjai irántigyengédsége, önfeledt gordonkajátéka együttjellemzik az alakot s az alakítást.

Földi László Hubička forgalmistája titokzatosszemély. Kitárulkozó és zárkózott, szabados ésszemérmes, híve a faroscicáknak és a mellyes-cicáknak, de egyszersmind Miloš gátlásainakfeloldásáért is tüsténkedik. Magának való em-ber. Nem hős, de egyike a hétköznapi hősiessé-get vállaló ezreknek. Akárcsak Miloš; de ő atúlélő. A színész úgy tud megállni a peronon,úgy tudja megpiszkálni a fülét, s úgy néz azégre, ahogy azt Hrabal megírta.

Az előadás meglepetése Petneházy AttilaMiloš szerepében. Őrá nehezedik a produkciólegnagyobb terhe, neki kell megadnia azelőadás alaphangját, az ő alakításán múlik, hogylétre-jön-e az egyes szám első személybenelmondott, felelevenített történet drámaisága.Petneházy személyes sorsként éli meg Miloštörténetét, természetes, nem színészkedőszínpadi létezésével hitelesíti a fiú drámáját.Magától értetődően váltogatja darabbelilétállapotait, hol az események résztvevője, holnarrálójuk, de a két-féle állapot csupánugyanannak a viselkedés-módnak eltérőmegjelenési formája. A figura naivitása soha nemlesz infantilis vagy szentimentális, holott mindkettőveszélye ott rejtőzik a szerep karakterében.

Az előadás kezdetekor Milošt fenn látjuk aszemafor tetején, törzse, mint egy holttesté, féliglecsüng. Aztán a színész felemelkedik, s beje-lenti, hogy még nem halt meg, még mondaniva-lója van. Az előadás végén a történet parancsaszerint ismét felkerül a szemaforra; eldobja arobbanóanyagot, felkattog a géppisztoly, a szí-nész ugyanúgy terül el a magasban, minta nyitó-képben. Kész, vége - gondolhatná az ember -, akeretjáték is lezárult. Ám ekkor megint csak fel-álla színész, lejön a póznáról, a fényeket lehúzzák,csak a színpad bal hátsó sarkából vág keresztbeegy éles fénysugár. A fiú az ellenfényben állvaszertartásos mozdulatokkal meztelenre vetkőzik,s elindul a fényalagútba. Mintha amennyországba menne. A szokványos keretjá-ték meghosszabítása tipikusan hrabali ötlet -Krobottól.

Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok (nyír-egyházi Móricz Zsigmond Színház)Fordította: Zádor András. Díszlet: Jana Zbořilová ésIvo Krobot. Jelmez: Jana Zbořilová. Zene: Jiři Bulis.Koreográfus: Zoja Mikotova. Dramaturg: Bognár Ró-bert. A rendező munkatársa: Fülöp Angéla. Színpadraalkalmazta és rendezte: lvo Krobot.Szereplők: Petneházy Attila, Földi László, Gados Bé-la, Molnár Erika, Tóth Károly, Hetey László, JuhászGyörgy, Pregitzer Fruzsina, Majzik Edit, Zubor Ágnes,Orosz Anna, Kocsis Antal, Megyeri Zoltán, KovátsIstván.

B É C S Y T A M Á S

EGY VITA MÓDSZERÉRŐLoha, semmiféle vitában nem mellékes,nem lényegtelen annak módszere és jel-lege, mert alapvetően érinti a dolog lé-nyegét. A Színház 1991. márciusiszámában többen nyilatkoztak a pécsi

„színházi ügyben"; köztük Babarczy László is. Őolyan összefüggésben említett engem, amelyneksemmi alapja nincs. Ezért kényszerültem enneka cikknek a megírására, egyáltalán nemszívesen. Méghozzá azért nem szívesen, mert apécsi vitában - a helyszínen és a Színházemlített számában egyaránt - a vita módszeretisztességes ellenérvek és a másik félálláspontjának végiggondolása helyett a másikfél politikai és szakmai „minősítése" volt, alejáratás szándékával; továbbá egyik ismérve azellentétes vélemények lesöprése volt. Vagyisolyan módszerek és ismérvek, amelyekkel nemszívesen érintkezik az ember.

A Pécsi Nemzeti Színház szervezeti kérdései-nek a megvitatására azért hívta meg a pécsi ön-kormányzat kulturális bizottsága a Szövetség ésa Kamara képviselőit, hogy segítse őket a PécsiNemzeti Színház munkáját bizonyos átszerve-zéssel még színvonalasabbá tenni; másfelől,hogy ezen a réven segítse a magyar színházmű-vészet színvonalának emelését is. És ezt nemvalami „demokratikus muszáj-feladatból" tették,hanem őszintén. Azt remélték ugyanis, hogyazok, akik régebben a legelégedetlenebbek vol-tak a színházi struktúrával, segítenek majd egy jóés életképes új struktúra kimunkálásában.

Csordás Gábor, a kulturális bizottság elnökebevezetőjében erre is hivatkozott; említvén aztis, hogy a magyar színházi kultúra elég alacsonyfokon van. Ám Csordás Gábor szavai nem meg-értésre, nem meghallgatásra találtak, hanem el-kezdődött lejáratása. Lejáratás ugyanis, ha egyszakmán belülí „nagy tekintély" - igazgató, ren-dező, rektor stb. - vagyis Babarczy László neki-támad, hangoztatván a magyar színházi kultúraeurópai hírnevét és elismertségét. Ez a vita janu-ár közepén volt, vagyis ugyanabban a hónap-ban, amelyben a Színházcímű lapban megjelentugyanennek a Babarczy Lászlónak egy nyilatko-zata. „Milyennek tartja a színház jelenlegi szak-

mai állapotát?" - kérdezte tőle Csáki Judit.(Tévedés ne essék: a szövegösszefüggés sze-rint a kérdés nem egy konkrét színházra vonat-kozik, hanem a magyar színházra.) BabarczyLászló válasza: „Nagyon rossznak." (Színház,1991. januári szám, 14. old.) Később arra a kér-désre, „S milyen a szakma morális állapota?", őadta ezt a választ: „Még rosszabb." (15. oldal)Vajon mi mást szolgálta pécsi vitában elhangzottés a nyilatkozatban olvashatóhoz képest homlok-egyenest ellentétes megállapítás, mint az adotthelyzetben Csordás Gábor szakmai járatlansá-gának bizonyítását, a tekintélyelv alapján annaka lejáratását, aki színházi „ügyben" valami mástakar tenni? A Színház januári számában megje-lent nyilatkozatban az is olvasható, hogy „Én má-niákusan támogatok mindent, ami ellenem van"(14. oldal); igaz, ezt művészi vonatkozásbanemlítette, nem szervezetiekben. Mostani pozí-cióival összefüggésben azt is mondta BabarczyLászló, hogy „eszem ágában sincs bármit meg-fojtani, elnyomni". (15. oldal) Sőt: a pécsi színházszervezeti átalakulásával kapcsolatos nyilatko-zatában - mára Színház márciusi számában -ezt is mondta: ,,...egyetértettünk kollégáimmal,hogy a vidéki városokban végre valóban ki kelle-ne alakítani az egyetlen nagyszínház mellett -vagy akár ellene - más színházi vállalkozásokatis". (Színház, 1991. márciusi szám 2. old.) A pé-csi, január-középi délelőttön azonban az az atti-tűd érvényesült, hogy „Róma szólott"; vagyis azúj vállalkozást elnyomni akarta; a szóbanforgótervezeten nem javítani akart, nem segíteni, nemis valami hasonló másfélét javasolt, hanem lesö-pörni akarta azzal, hogy „rendkívül hebehurgyá-nak" minősítette. Az egész dolog lényegeszerinte az volt, hogy „a nehéz helyzetben lévőKisszínház egybeolvadhasson a Nemzetivel, ésebbe bele akarták keverni a HarmadikSzínházat is". (Színház 1991. márciusi szám, 3.oldal) Itt a becsúsztatott minősítés árulkodik aterv dezavuálását illetően: a „nehéz helyzetbenlévő"-nek titulált Kisszínház. Vagyis egyáltalánnem a színház ügyéről van szó, hanem aKisszín-ház ravasz megmentéséről. Ez az „érv"nehezen fér meg azon tény mellett, amit ő iskiválóan tud,

hogy a Pécsi Nemzeti Színház még rosszabbhelyzetben van. És ezután jön az igazi, a döntő„érv", a bolsevik címke. Pécsett is hallhattuk, ak-kor is elmondtam: vannak korszakok, amelyek-ben ha egy címkét ráragasztanak valakire - mintitt Bagossy Lászlóra elképzelése miatt - márteljes mértékben hiteltelenítették, sőt, adott eset-ben üldözendővé nyilvánították. Legalább szel-lemileg. Valaha ilyen címkék voltak: eretnek, pe-csovics, reakciós, osztályidegen, és most ez:bolsevik; továbbá a szakmailag „megbélyegző"szó: amatőr. Fölösleges bármily ellenérv, nemkell semmit bizonyítani, elég a gyönyörű kurrenscímke. Olcsó megoldás.

Miként intellektuálisan olcsó, hogy Babarczyvállal egy feltételezést, amit „nem tud bizonyíta-ni". Azt tudniillik, hogy a Pécsi Nemzeti Színházátszervezését én találtam ki. Ha a feltételezéstényszerűen bizonyíthatatlan, talán művészi in-tuícióból fakadt. Remélem, lesz ennél hitelesebbművészi intuíciója. Ha az átszervezést én talál-tam volna ki, hallotta volna; én szoktam vállalni,amit teszek, amit gondolok és mondok.

Noha kétségkívül elcsüggesztő, ha egyszerezt, máskor az ellenkezőjét kell hiteles véle-ménynek elfogadnunk - noha egyik sem szellemivilágmérce -, ha cáfoló érvek helyett csak el-nyomni és megfojtani akarnak terveket és elkép-zeléseket és címkékkel dezavuálnak, voltaképpmégsem ez az igazán elkeserítő. Hanem mégmost is csak a régóta ismert „ugyanaz", csakellenkező előjellel. Elszomorító a most is csakaz egyetlen igazság, az egyetlen szakértő és atestületi szakértelem elfogadtatásánaktürelmetlen vágya. Ha ezt az egyetlent elfogadjaaz adott ön-kormányzat, akkor támogatják. Mintpélda rá a kecskeméti vita, ahol senkit nemérdekelt a társulat vágya, véleménye éshangulata. Ha az ön-kormányzat mást akar,akkor szakmailag, szellemileg dezavuálják,címkéket aggatnak, mint példa rá a pécsi vita.És a veszprémi, ahol viszont a társulatvéleménye és hangulata volt az egyik döntő érv.

A legelkeserítőbb mégiscsak annak a hiánya,hogy meghallgassák - ne csak füllel - a másikfelet; a hiánya annak, hogy próbálják megértenia másik felet az ügy érdekében, legalább. A pé-csi vitában a „fentről jöttek" egyetlen egy érvet,az elképzelésnek egyetlen részletét sem találtákelfogadhatónak. Sapienti sat.

A pécsi önkormányzat segíteni hívta a Szövet-séget és a Kamarát, együttgondolkodni a szín-ház érdekében. Sajnos nem ezt kapták. És azlenne a mostani „jámbor szándék" - vagyis akeresztülvihetetlen -, ha ez megvalósulna. Hanézeteltérés van, hát legyen vita, annak tisztes-séges szabályaival és módszereivel. Akkor majdlehetséges lesz a lényegről beszélni.

Bécsy Tamás írását „halIgattassék meg a másik fél is" elve alapján kö-zöljük. Babarczy László nem kívánt reflektálni a cikkre

S

• KOTT - BÜCHNER •

tragédia az emberi sors metszete.Ebben a metszetben kezdetnek ésvégnek különös jelentése van. Atörténelmi tragédia a történelmifolytonosság megszakadása. És ebben

a megszakadásban még inkább jelentéshordozóa kezdet és a vég, amelyben nemcsak az idődrámai sűrítése foglaltatik ben-ne, hanem egytragikus történet hősének a kiválasztása is. Mertnemcsak a történet hősei lehet-nek tragikusak,hanem maga a történelem is válhat tragikushőssé.

Az angol késő középkorban (1485) a tragédiát„fejezetnek" (chapter) nevezték. A fejezetnekvan kezdete, lefolyása és vége. A fejezet hossz-mértéke kezdetétől a végéig az emberi élet volt.A szentek élete a vallásos történetekben, híresállamférfiaké az antik köztársaságokban és azuralkodóké a királyságokban „természetes" fe-jezeteknek tűnnek. Ez a hagyomány nyilvánva-lóan Plutarkhosztól ered. Számára a történelemazonos volta görög és római történelemmel. En-nek a történelemnek a fejezetei, a vitaék, azélet-

rajzok Plutarkhosz szemében hasonlítottak egy-másra. A görög történelem megismétlődik a ró-maiban, a híres férfiak karakterében. Változtak anevek, az elpusztított városok és a meghódítottvidékek nevei, de rendíthetetlen maradt Plutar-khosz számára a közös görög-római panteon.Ezért lehetett összehasonlítani Julius CaesartNagy Sándorral.

Ezt a sokáig fennmaradt klasszikus/plutar-khoszi történelmi kompozíciót, a párhuzamoséletleírást később elvetették, és más hasonló-ságelv - talán először Giovanni Boccaccio Decasibus virorum illustriumában (Híres férfiakkaltörtént dolgokról) - lépett a helyébe (1373).Ezekben a fejedelmek bukásáról szóló, új fejeze-tekben különös figyelmet érdemel a többesszám. A Decameron szerzője az olasz rene-szánsz küszöbén a fejedelmek élettörténeteitmint történelmi példázatokat hasonlítja egymás-hoz. Szerinte (Plutarkhosztól eltérően) nem avir-

Rékasi Károly és Safranek Károlya Danton-átiratban(nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház)

tus és nem a kegyetlenség, még csak nem is agyőzelmek és babérok, hanem mindenekelőtt abukása közös vonásuk. Boccaccio ismerteEuripidész és Seneca tragédiáit, de a fejedelmekbukásáról szóló történeteket soha nem neveztetragédiáknak. Bizonyára nem ismerte Arisztote-lészt; elgondolkoztató azonban, hogy történeteiéppen arisztotelészi értelemben tragikusak.Arisztotelész Poétíkájában a tragédia legele-mibb iskolapéldája éppen egy nagy férfi bukása.És ez a legvilágosabb képlete a tragikus sors-nak; ez ismétlődik meg a legnyilvánvalóbban atragédia meghatározásában jóval Chaucer előttés jóval utána is. A tragédia - zuhanása sikerbőla szerencsétlenségbe, s minél magasabb lóról,annál jellegzetesebb és tanulságosabb. Ezért akirály bukása a leglátványosabb példázat.

Az angol középkorban, de talán nem csak ott,ez a példázat és ez a tragédiamodell egybeforrt aklasszikus szerzőktől átvett szerencsekerék-motívum változó sorsot szimbolizáló képletével.A The Holkham Bible-ban, az egyik leggazda-gabban illusztrált, XIV. század eleji angol kézira-

A

• KOTT - BÜCHNER •

tos könyvben éppen Fortuna forgatja a királyokhosszú életének kerekét. Ő tolja felfelé a lobogóhajú kisgyermeket, aki koronát tart a kezében. Samikor a szerencsekerék a legmagasabb pont-ra ér, a korona a gyermek fejére kerül, a jogarpedig a kezébe. Aztán az istennő lefelé buktatjaaz immár öreg, szakállas férfit, akinek a fejérőlleesik a korona. És végül ott fekszik a kerék alattfélig meztelenül, mezítláb, megfosztva királyiöltözékétől, a koronától és a jogartól. A királytragédiájának itt négy felvonása van: Regnabo,Regno, Regnavi, Sum sine regno (Uralkodni fo-gok, uralkodom, uralkodtam, királyság nélkülvagyok). De talán a legjellemzőbb az, hogy aközépkori bibliában a királytörténetnek ez aNagy Mechanizmusa a keresztény világ kezde-tével esik egybe, és ezzel mintha metafizikaitörvénnyé emelkednék. A szerencsekerék-ábraelőtti oldalon a világ teremtése látható, a csú-cson Istennel, aki óriási körzőt tart a kezében. Akirály bukásához hasonlóan vannak ábrázolvaLucifer és a gőgös angyalok, amint a mélységbehullanak. Ebben a középkori bibliában talán el-ső ízben válik világtragédiává a történelmi tra-gédia.

Webster az Amalfí hercegnőben a késő kö-zépkori Nagy Sándorról szóló tragédia nyománmegismétli: „When Fortune wheel is over-charged with princess, / The weight makes itmore swift." (,,...Fortuna kereke, / Ha hercegekülnek rajta, sebesebben / Forog..." Vas Istvánfordítása). Terror idején a nyaktiló sokkal gyak-rabban öl.

II.

Shakespeare Julíus Caesarjában következik bea történelmi tragédiák talán legtökéletesebb éslegmegrázóbb bukása. Caesart sikereinekteljében gyilkolják meg. Még néhány pillanattal ahalála előtt, szinte utolsó szavaival a Sarkcsil-laghoz hasonlította magát: „Melyhez kimértennyugvó szerkezetre / Hasonló nincs az égnekboltozatján" (III. 1.), most pedig vérében fekszik aCapitolium lépcsőin. Shakespeare világosanlátta, hogy Caesar halála kettős exemplum, a

történelem és a tragédia példázata, amelytöbbször lejátszódik majd különböző színházakszínpadán: „Hány késő század adja majd elő / Ebüszke tettet még nem született / Országokbans nem ismert nyelveken." (III. 1.).

Brecht szerint az az utolsó, halálos döfés,melyet Brutus mért Caesarra, gesztusértékűpéldázat lehetne, amelyben a történelemszemlátomást mozdulatlanná dermed, mint amegállított filmkocka a vásznon, hogy értelmevilágossá váljék, és hosszú időre emlékeze-tünkbe vésődjék. Ebben a délidő tájt játszó-dóhaláljelenetben a Capitoliumon két tragikusszereplő van jelen: Caesar és Brutus.

Safranek Károly mint Robespierre a nyíregyházi elő-adáson

A tragédia címe pedig Julíus Caesar, de azegyik tragikus hős mára harmadik felvonás kö-zepén, szinte az előadás felénél meghal. A kö-zépkortól kezdve a reneszánszon át az angolés francia forradalom koráig a politikai ésretorikai vitákban Brutus felváltva holkirálygyilkos, aki Isten földi helytartója ellenelkövetett merényletéért a pokol mélyéretaszíttatik, mint Judás Dante Isteni

Színjátékában, hol pedig zsarnokölő, aszabadság védelmezője, és ezért minden időkforradalmár szentjévé magasztosul.

Ha a harmadik felvonással, Caesar meggyil-kolásával és a gyászszertartással a tragédiabe-fejeződnék, Brutus lenne az egyetlenfőszerep-lője. Ha valóban ötödik felvonássalzárulna, ami-kor Brutus saját kardjába dől,öngyilkossága a második főhőssé, esetlegfőszereplővé avatná; a tragédiának ez esetbenBrutus lehetne a címe. De a történelmi drámánakCaesar és Brutus mellett vannak másfőszereplői is: Cassius, a fanatikus gyűlölködő,a megvesztegethető és megvásárolhatóCassius, aki nagyon is jól tudja, hogy a célszentesíti az eszközt, és aki egyedül menthettevolna meg a köztársaságot, de milyen köz-társaságot? Aztán Marcus Antonius, a sokarcúreneszánsz politikus, a rétor, a nagy takti-

• KOTT - BÜCHNER •

kus és pragmatikus, aki azonban mindig a csá-szárok oldalán áll. Végül a darab legtitokzato-sabb szereplője, aki csak a végkifejlet előtt jele-nik meg a színen: Julius utóda, Octavius, az új,arc nélküli cézár.

A tragédia lényege a történelmi folytonosságmetszetében rejlik: a kezdet és a vég kiválasztá-sában. Az első jelenetben a két néptribun hiábapróbálja rábeszélni a római kézműveseket, hogytérjenek vissza munkájukhoz, ők a Capitoliumfelé özönlenek, hogy Caesar diadalát ünnepel-jék. Most annak győzelmét ünneplik, „Ki diadal-mat ül Pompejusvér fölött..." (I. 1.). Felfelé haji-gálják sapkáikat, minta londoni köznép tette Es-sex tiszteletére, először, amikor visszatért a spa-nyol armada diadalmas leverése után, és má-sodszor, amikor a vesztőhelyre vitték. Shakes-peare tudta, hogyan kell történelmi metszetet ké-szíteni: levágott fejekkel.

A Julius Caesar történelmi metszete az elsőtriumvirátus végével kezdődik, és az új egyed-uralom kezdetével, Octavius uralmával fejeződik

Gaál Erzsébet Danton-parafrázisa Nyíregyházán(Ilovszky Béla felvételei)

be. Brutust a neki kijáró tiszteletadással temetikel, és teste addig saját sátrában van kiterítve. Demindez még nem az új cézár utolsó utasítása:„Most hadd nyugodjék a nép és mi menjünk / Anap dicsőségét megosztani" (V. 5.). Julius Cae-sar meggyilkolása ezzel a „boldog nappal" (azangolban: „of this happy day") zárul.

Tragédiai befejezésnek elég különös. Hason-lóan végződik a két évvel későbbi Hamlet. For-tinbras megparancsolja, hogy adják meg a kato-nai végtisztességet a dán királyfi holttestének;de habozás nélkül elfoglalja a rámaradt trónt. „Atöbbi - néma csend." Nem! A többi - maga For-tinbras. Amikor Horatio megkísérli elmondani azigazat a királyfiról Ingmar Bergman Hamletjé-ben, ebben az utolsó nem ortodox tragédiain-terpretációban, Fortinbras előveszi pisztolyát, éshelyben agyonlövi. Nincs szüksége a múlt tanúi-ra. Ugyancsak „boldog nap" volt ez Fortinbrasszámára. Bergman a mai korhoz szólt Hamletjé-vel. És a Hamlet hőse ebben az olvasatban -maga a történelem. Akárcsak a Julius Caesaré.

III.

A Julius Caesara huszonkét éves Büchner szá-mára a történelmi tragédia mintaképe volt. De

nem volt holt példa. Talán másképpen így is le-hetne mondani: a Julius Caesar Büchner számá-ra nem a történelmi tragédia mintaképe volt, ha-nem a történelem tragédiája. Éppen ezért lehe-tett Caesar halálának történetét korszerűsíteni,és a Danton halálában a forradalom drámájábaátültetni.

Az összeesküvők éjszakai összejövetelénBrutus ezt mondja:

Ne hentesek, de áldozók legyünk.Mi Caesar lelke ellen támadunk fel,S lélekben nincs vér. Vajha, Cassius,Férnünk lehetne Caesar szelleméhez S elnem tagolni Caesart! hajh, de érteCaesarnak vérzeni kell. S nemes barátim,Öljük meg őt bátran, ne dühösen; Metéljükőt fel istenek torául, Ne koncoljuk, mintebnek szánt dögöt.

S ha ezt a nép ily szemmel nézi majd,Orvosnak mondatunk, nem gyilkosoknak.

(II. 1.)

Brutus Caesar holttestét a köztársaság oltáránakarja felravatalozni. A gyilkosságnak rítussákell válnia, ahol bárányt áldoznak a régi Róma

• KOTT - BÜCHNER •

megmentéséért. „Let us be sacrificers, but notbutchers." („Ne hentesek, de áldozók legyünk.") ASzellemnek nem szabad véreznie, az áldozatibárány pedig vérzik. Shakespeare tudta, hogy arituális gyilkosság is gyilkosság. Ugyanaz a tisztaBrutus, aki még aznap, a virradat órája előtt Cae-sar haláláról mint megtisztításról beszélt, úgy,ahogyan a sebész beszél steril kesztyűben aműtétről most, amikor már túl van az egészen,véres kezét a levegőbe emeli a holttest fölött; azideológus már túl van a gyilkosságon.

Hajoljatok, rómaiak, és kezünket Könyökigfürösszük Caesar vériben: Fenjük bekardjainkat s egyenest Köztérre innen svérszín fegyverinket Fejünk fölött forgatva fennkiáltsuk: Béke, szabadság! (Ill. 1.)

A Danton halálában Saint-Just Robespierremellett ül a Jóléti Bizottságban. Majdnem szószerint megismétli Brutus szavait, melyeket magaShakespeare is Plutarkhosztól kölcsönzött: „Ezt azóriás holttestet tisztességgel kell eltemetnünk, mintpapoknak, nem mint gyilkosok-nak. Nem szabadszétdarabolnunk. A tagjai épen kerüljenek a földalá." Robespierre félbe-szakítja: „Beszéljvilágosabban." (I. 6.) Büchner híven követiShakespeare szövegét. Saint-Just most márCassius szerepét játssza, aki Caesar halála mellettAntoniusét is követelte: „Teljes fegyverzetébenföldeljük el..."

Shakespeare-nél Brutus az ítélet végrehajtóit„purgers"-nek (azaz „tisztogatóknak", II. 1.) nevezi.Büchnernél Robespierre és Saint-Just eb-ben ajelenetben állítja össze a terror nagy tisztogatásilistáját. Egymás után kerülnek rá a Konventképviselői, jakobinusok és régi bajtársak, köztükRobespierre egykori bajtársa és iskola-társa,Camille Desmoulins, a lengendás „Le VieuxCordelier" szerkesztője, aki „véres Messiásnak"merte nevezni a Megvesztegethetetlent. "El velük.Minél hamarább..." - mondja most már aforradalom új Brutusa.....................még holnap.Semmi hosszú haláltusa. Pár nap óta nagyon ér-zékeny vagyok." (I. 6.) Büchner Macbeth szavaitismétli: „Csak a halottak nem térnek vissza többé."Baljóslatú mondás ez. Büchner valószínűleg nemelsőként, de jóval Marx előtt megmutatta, hogyanöltötte magára a francia forradalom a republikánusRóma külsőségeit. De Marxnál is élesebben ésáthatóbban mutatta meg, hogy milyenek isvalójában és miféle bál kellékei ezek a rómaikosztümök, nevek és gesztusok. A Dantonhalálának második jelenetében - Shakespeareművéhez hasonlóan - a cselekmény az utcára

Christian Grasshof (Danton) Alexander Lang rende-zésében (Deutsches Theater) (Ikládi László felvétele)

• KOTT - BÜCHNER •

Bregyán Péter mint Danton a Miskolci Nemzeti Szín-házban, Major Zsolttal és Zubornyák Zoltánnal(Jármay György felvétele)

helyeződik át. A részeg színházi súgó a Ham-letből szavai részleteket, veri a feleségét, és ajárókelőkhöz fordulva így kiabál: „Egy kést, ró-maiak, adjatok egy kést!" A feleségét hol kurvá-nak, hol pedig Baucisnak titulálja. Leányát Luk-réciának szólítja. Ez az erényes Lukrécia az ut-casarkon árulja magát. „Nem lenne egy nadrá-god, amit fölhúzzál, ha a fiatalurak le nem húz-nák a nadrágjukat nála" (I. 2.) - felesel férjévelaz új Baucis.

A Julius Caesar utcai haláljelenetében a Cae-sar meggyilkolásán felbőszült római néptömegCinnát, a költőt hurcolja magával a konspirátorCinna helyett. A Danton halála utcai jelenetébena polgárok lámpavasra húzzák azt a járókelőt,aki kendőt visel a nyakában. „Asszonyaink ésgyerekeink kenyérért sírnak, arisztokratákhúsával akarjuk jóllakatni őket. Agyon kell vernimindenkit, akinek nem rongyos a ruhája!" (I. 2.)

A Danton halála megírása előtt nem egészenegy évvel Büchner megalapította Hessenben azEmberi Jogok Társaságát, előkészületeket tett a„forradalomra" és az általa szerkesztett DerHessische Landbotében ezt írta: „Szabadságota kunyhóknak, háborút a palotáknak!" Mostveresége tudatának minden keserűségével, atörténelem kérlelhetetlen végzetszerűségébevetett hittel, Shakespeare-ért Schillertfélredobva (Schiller, amikor a Haramiákat írta,még nála is fiatalabb volt két évvel), nemfeledkezett meg arról, hogy a nép éhezik: aforradalmi Párizsban éppúgy, mint a feudálishercegek Hessenében. A forradalom kenyérhelyett csak a nyaktiló alól kosárba hulló fejekettudta nyújtani.

„A köztársaság fegyvere a rémuralom, a köz-társaság ereje az erény. Az erény, mert nélküle arémuralom végzetes. A rémuralom, mert nélküleaz erény tehetetlen." (I. 3.) Büchner Robespierreszavaiból esszenciát facsart ki. Mondhatni -ecetesszenciát. Ebben a Robespierre-olvasat-ban a forradalomnak azaz oximoronja a legmeg-ragadóbb, melyben a terror az erény és az erénya terror. Száz évvel Orwell előtt talán Büchnerfedte fel elsőként a Danton halálában a terror „újnyelvét": „A rémuralom az erényből következik,és nem egyéb, mint gyors, szigorú és tántorítha-tatlan igazságosság... A forradalmi kormányzata szabadság zsarnoksága a zsarnokság ellen."(I. 3.) Ebben a meghökkentő jelentéstanban min-den állítás tetszőlegesen megfordítható. Azirgalom bűntetté válik, és a bűn irgalommá. „Azemberiség elnyomóit megbüntetni irgalom,megbocsátani barbárság." (I. 3.) Meglehet, hogyezt az ijesztő szemantikát Büchner nemcsakRobespierre-ből olvasta ki, hanemShakespeare Brutusából is. Brutus Caesarholtteste fölött ezt mond-ja:

Valljuk meg ezt, s így jótét a halál.S mi, Caesar jó baráti, megszegőkHalála félelmének idejét.

S az életből ki húsz évet kivág,Halálfélelme éveit vágja ki. (III. 1.)

Ennek a megrázó mondatnak a borzalmát,mely nagy színész előadásában szinte lélegzet-elállító, csak Büchner Robespierre-jén keresztülértettem meg. „Az emberiség elnyomóit meg-büntetni irgalom." Büchner Robespierre beszé-deiben nemcsak a terror új jelentéstanát fedeztefel, de annak borzalmas logikáját is. A köztársa-

ság belső ellenségei két táborra szakadnak. Kü-lönböző lobogók alatt, különböző utakon mind-nyájan egyetlen célra törnek." (I. 3.) Úgy tűnik,ennek a logikának a makacs visszatérése a ter-ror alaptermészete „Az egyik tábor már nincstöbbé. Nyegle tébolyában sutba akarta vetni alegönzetlenebb hazafiakat, mintha levitézlett,pipogya alakok volnának, csak azért, hogymeg-fossza a köztáraságot legerősebbtámaszaitól. Hadat üzent az istennek és amagántulajdonnak, hogy viszályt szítson akirályok javára. A forradalom magasztosdrámájából paródiát faragott, hogy előre kieszeltkilengésekkel lejárassa. Hébert diadala aköztársaságot káosszá változtatta volna azsarnokság örömére. A törvény pallosa lesújtottaz árulóra." (I. 3.) Gondolom, fölöslegesRobespierre logikáját aktualizálni. Két frakció,két elhajlás, mindkettő a nép ellensége, de hoz-zátesszük: a terror teremti meg az ellenségké-pet, mert a terrorhoz ellenségkép kell. „Ez (amásodik tábor. A ford.) az előbbinek épp azellenkezője. Gyengeségre ösztökél bennünket, sharci kiáltása ez: kegyelem!" (I. 3.) A trockistákután Zinovjev és a bucharinisták, Hébert és ahébertisták után Danton.

És még egy rövid párbeszéd, mely szinténnem igényel kommentárt. Mindegyikünk hallottamár többször is:

ROBESPIERRE Ki meri mondani, hogy ártat-lan vér is folyt?

DANTON Hallod, Fabricius? Eddig egy ártat-lan se halt meg! (I. 6.)

Még inkább meghökkentő a huszonkét évesBüchnernél, hogy nemcsak a zsarnokság logi-káját tárta fel, hanem a Megvesztegethetetlenarcát is. Milyen tapasztalatból merített? Büchnerismét Shakespeare-nél inaskodott. Robespierre-telkerüli az álom, mint Brutust azon a kínzólátomásokkal teli éjszakán, Caesar meg-gyilkolása előtt vagy Macbethet a király halálaután. Robespierre szintén túl van már az álmo-kon. Kinyitja az ablakot és nézi Párizs utcáit.„Nem tudom, mi az, ami bennem lelkem másikfelét csalja meg... Az éjszaka horkol a föld felett,és lidérces álomban hánykolódik... Vajon nemvagyunk-e mindannyian alvajárók?" (I. 6.) Demár belép a terror arkangyala, Saint-Just. Acseléd behozza a gyertyatartókat a meggyújtottgyertyákkal. Az ítélet alá van írva. Még a Robes-pierre-hez legközelebb állóknak is pusztulniukkell. Robespierre ismét magára maradt. Már vir-rad. Az ablakból a guillotine látható a Forrada-lom terén. „Mindenki itthagy. Minden oly kopárés üres. Magam vagyok." (I. 6.) Robespierreleporolja a frakkját. Gyermekkora óta utálja aport. Az arca fehér. Megint bepúderozta.Mosolyog; ismerem ezt a mosolyt száz meg százportréról.

• KOTT - BÜCHNER •

Egy híres Danton-rendezés (Andrzej Wajda)

IV.

A Danton halálának csak a végén látható a guillo-tine a színpadon, de jelen van az előadásonelejétől végig. Ha én lennék a Danton halálánakrendezője, a guillotine árnyéka szüntelenülbeborítaná a színpadot. A színpadot avagy anézőteret, a színészeket és a nézőket is, mertebben a szín-házban a nézők színészekkéválnak.

Az első jelenet beszélgetéseit a kártyakeverésének és osztásának zaja festi alá. „Esettaz eső, amikor nyakaztak? Vagy rossz helyetkaptál a kivégzésnél, és semmit se láttál?"Nyaktiló alá küldték... De kik és kit? ők. De vajonkik azok az ők? A kártyaasztalnál beszélgetHérault-Séchelles Camille Desmoulins-nel ésPhilippeau-val. Mellettük ül Danton. Mindhármana Konvent képviselői. De hát kik azok az ők? Akiknyaktilóra küldenek? Vagy akiket küldenek?Játék közben kártyák hullanak lefelé, mint afejek az 1794-es év áprilisának első hetében.Büchnernél, mint Shakespeare drámáiban, azidő hol gyorsan, hol vontatottan múlik, mindigcsak a nappalok és az éjszakák vannakpontosan megjelölve. Ahogyan a történelmidátumok is pontosak. 1793 októbe-

rében Hébert a bírósági tárgyaláson vádat emeltMarie-Antoinette ellen, és azonnali lefejezésétkövetelte. Félév múlva, 1794 március hó negye-dik hetében, tehát nem több, mint egy héttel akártyaasztalnál lezajló találkozás után, Dantonguillotine alá küldte Hébert-t. Nem egészen egyhéttel, de lehet, hogy csak három nappal ama bi-zonyos esős reggel után, amikor Philippeau nemkapott jó helyet a Forradalom terén, és rosszullátta, hogyan vágták le a fejeket, egy időbenDantonnal, Desmoulins-nel és Hérault-Séchelles-lel az ő nyaka is guillotine alá került,s lehet, hogy akkor épp jobbak voltak a látásiviszonyok.

A Forradalom terén a bámészkodók, a guillo-tine-ra ítélők is ítéltek gyorsan váltják egymást. Aguillotine-t elnevezték „Nagy Özvegynek". „Le-galább féltucatnyi férje volt - írta óvatlanul Des-moulins -, és mindegyiket eltemette." - „Oncouche avec, on ne le féconde pas" - írta Hugo1793 című regényében. „Lehet vele hálni, desenki sem termékenyítheti meg." Azokon a na-pokon, amikor lustálkodott, fehér lepellel takar-ták le. Mint az oltárt. Minden, rajta bemutatott újáldozattal a Forradalomnak kellett megújhodnia.„A forradalom Péliász leányaihoz hasonlatos:ízekre szaggatja az emberiséget, hogy megifjít-sa. Valamint a föld kiemelkedett a vízözönhullá-

maiból, úgy támad föl majd az emberiség ebből avéres üstből. Fiatalon, erőtől duzzadva, minthaaznap született volna erre a világra." (II. 6.) AKonvent képviselői Saint-Just beszédének ezt arészét felállva, hosszan megtapsolták. Ezen azülésen Saint-Just Danton fejét követelte.

Ezen az éjszakán, de lehet, hogy az ezelőttinnemcsak Robespierre, de Danton sem tudott el-aludni. Ebben a drámában, mely nemcsak a tör-ténelem, de a szereplők drámája is, Danton ésRobespierre egymáshoz való hirtelen támadthasonlóságát Shakespeare Brutusának éjszakailátomásai idézik föl. Most már Danton nézi azablakból az éjjeli Párizst, és hallgatja az onnanhozzá eljutó hangokat, amelyek lehet, hogy belő-le szólnak: Szeptember! Szeptember! 1792szeptemberének első napjaiban a sans-culotte-ok Párizsban és vidéken lemészárolták a börtö-nök foglyait.

JÚLIA A királyok akkor negyven órajárásnyiravoltak Párizstól...

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .DANTON Felkoncoltuk őket - de ez nem gyil-kosság volt, csak önvédelem.JÚLIA Megmentetted a hazát. (II. 5.)

„A guillotine - az emberiség jókra és rosszak-ra való felosztásának eszköze" - írta FrancoisFuret, a hajdani francia történész. Csak az a baj,hogy a felosztás eme eszközének árnyékában ajók rosszakká és a hazafiak árulókká változhat-nak. Mi és ők, a nézők, a guillotine-ra ítélők ésítéltek helyet cseréltek a forradalomnak ebben aszínházában. Néha alig egy hét leforgása alatt.Furet felosztásánál jobban kedvelem azt, ame-lyet Stanisław Lem a Gondolatokban javasol ahóhérnak: „Különbözőképpen lehet felosztani azembereket. Én fejekre és testcsonkokra osztomőket."

A guillotine a forradalmi terror képe, jele ésszimbóluma. De mindhárom meghatározás túlelvont. A shakespeare-i szerencsekereket láza-dók feje jelöli azon a londoni hídon, amelyaTemze fölött egyenesen a Towerból vezet ki. Afeudális történelem működtette NagyMechanizmust a színpadon meg lehetjeleníteni, ámbár a trónra vezető lépcsőfokok asemmibe vezetnek, s maga a NagyMechanizmus elméleti konstrukció maradcsupán. A guillotine viszont nem tantétel.Kétszer vagy háromszor hetente az 1793-asévben, egészen az 1794-es thermidorig, nyitottkocsik indultak a Conciergerie-ből a Forradalomterére, amelyekből úgy meredtek ki az elítéltekfejei, mint a fenyőtobozok. A híres festő, Davidműterme ablakából figyelte ezeket a szeke-reket, és lerajzolta Marie-Antoinette-et ezen ahalálkocsin. Rajzolta a levágott fejeket, hogymegörökítse utolsó fintorukat - nagy realistafestő volt.

• KOTT - BÜCHNER •

A „cézárizmus kronotópja" (időtere. A ford.)Julius Caesar meggyilkolása óta a Capitoliumvolt. „Dum Capitolium scandet cum tacita virginepontifex..." (,,...amíg nagy Capitólium lépcsőjére apap lép, meg a néma szűz..."; Horatius, BedeAnna fordításában). Bachtini értelmezése szerinta Terror kronotópja a Place de la Révolution volt.„A forradalom, akárcsak Saturnus, fölfalja a sajátfiait" - mondja Danton Büchner drámájában. (I.5.) Ebben az annyiszor idézett mondatbanmeglepő a Saturnus-hasonlat. Saturnus-kronoszmegette saját utódait, hogy megállítsa az időmúlását. A Saturnushoz hasonlított forra-dalomnak nincs vége. Permanens forradalmatjelent. „Permanens forradalmat" hirdetett Trockij.Ennek az örök forradalomnak a jelképe éseszköze - a guillotine.

A „Nagy Özvegy" - „La Grande Veuve" -szinte Személlyé válik. Mintha ő maga követelnéaz áldozatokat. A Danton halálában először acímszereplő fejét vágja le, fél évvel későbbugyancsak guillotine-halál vár Robespierre-re is,bár nem a drámában, hanem a történelem-ben.Büchner drámájában Danton és Robespierremellett a nyaktiló a harmadik főszereplő.Arisztotelész szerint a tragédia mindig egy nagyszemélyiség bukása. Az érték megsemmisülése.Büchner darabjában a guillotine válik tragikushőssé. Megsemmisíti a forradalmat, melyet megkellett volna mentenie. A „rettenetes özvegynek"Janus-arca van: megmentő és hóhér egyszerre.

A Danton halálának utolsó jelenetében a ki-végzés másnapján a Dantonnal együtt lefejezettCamille Desmoulins özvegye leül a vesztőhelylépcsőjére:

LUCILE (elgondolkodik, majd hirtelen elhatá-rozással) Éljen a király!

POLGÁR A köztársaság nevében! (Az őrségközrefogja és elviszi)

V.

A tragédia a történelmi folytonosság metszete. ADanton halálában a cselekmény egy héttel vagynéhány nappal a címszereplő kivégzése előttkezdődik. De felelevenednek korábbi történelmiesemények is. Saint-Just: „Július tizennegyedi-kén, augusztus tizedikén, május harmincegyedi-kén..." A Bastille ostroma, Lajos király trónfosz-tása, a jakobinus hegypárt hatalomátvétele.Danton a Forradalomnak ugyanezen nagy ese-ményeit említi. S még kettőt, amelyek 1792 szep-temberéből valók. Az egyik a köztársaság kikiál-tása. De vajon hogyan fejeződik be a Danton ha-lálának történelmi metszete?

A negyedik felvonás Lucile öngyilkos felkiáltá-sával végződik. Ötödik felvonása viszont nincs aDanton halálának. A színház történetében egé-

Kálmán György mint Robespierre (1978) (IkládiLászló felvétele)

szen a görög tragédiáktól, melyek öt epizódratagolódnak, a reneszánszon keresztül, a németés francia romantikáig, nem ismerekemlékezetes négyfelvonásos drámát. Mindhárom- vagy ötfelvonásos. Hová lett Büchnerdrámájának ötödik felvonása?

Roman Jakobson az időmértékes vers cson-ka verslábát vagy annak egy részét „nullával" je-lölte. Ennek a jelnek is jelentése van. A hiánytjelenti. Barthès olyan jelről írt, amely a „jelen-nemlétet" mutatja. A süket telefon is jel. Nemválaszolt (nő, férfi). Nem írt. A színházielőadásban a le nem játszódó, a nem létező, ameg nem írt, a felfüggesztett ötödik felvonásfolytatódik a várakozásban, a hiányérzetben. Atragédiában tovább él mint befejezetlentragédia. A történelmi drámában mintegynyitott, mintegy felfüggesz-tett történelemkéntvan jelen.

A Danton halálában Robespierre kivégzéseelőre jelezve van: megjósolják. Danton utolsó éj-szakáján ezt mondja fogolytársainak: „Szabadságőnagysága az arrasi ügyvéd törvényes ágyában.De azt hiszem, ő lesz a Klütaimnésztrája; fél esz-tendőt se adok neki, utánam kullog." (IV. 5.)

A nem létező, ötödik felvonás Robespierre ki-végzése lehetett volna. A történelmi metszet ek-kor a Bastille lerombolásával kezdődhetne, s aszeptemberi mészárlásokkal és a thermidorralvégződhetne. A Danton halála hasonlóképpenfejeződhetne be, minta Julius Caesar.„Takarítsátok el a holttesteket, és a hadseregtáborozhat a Forradalom terén" - mondhatná amajdani Első Konzul, talán még tábornokiegyenruhában és a forradalmi hadseregsapkájában. De első győzelmé-nek kivívásaután már mellényébe dugott kézzel.

So call the field to rest, and let's away,To part the glories of this happy day.

Most hadd nyugodjék a nép és mi menjünkA nap dicsőségét megosztani. (V. 5.)

A szekéren szállított guillotine az utolsó csa-táig hűséges társa maradt Napóleonhadseregének. „A politika - sors" - idéziNapóleont Alexander Watt Az én századomcímű művé-ben. A Danton halála hiányzó, ötödikfelvonásában a történelem tovább halad előre,de a metszet zárómozzanata nem a thermidorvolt, ha-nem a terror befejeződése és acsászárság kezdete.

• KOTT - BÜCHNER •

Büchner számára a terror nem szűnt meg Ro-

bespierre lefejezésével. A Danton halálának

meg nem írt, ötödik felvonásában a történelem

továbbra is keserű, és vajon mikor ér véget? És

milyen újabb vereséggel, milyen új forradalom

után?

„Éljen a király! - A Köztársaság nevében!" A

júliusi forradalom leverése után a liliomok nem

kerültek vissza a Bourbon királyok palástjára. Ez

már kispolgári monarchia volt, polgárkirállyal. A

„Le Roi citoyen" a trónon. A Danton halálának el-

ső olvasói a múlt század harmincas éveiben,

majd első nézői is 1902-ben baljóslatú iróniát

Bodnár Erika (Júlia), Kállai Ferenc (Danton) ésSzacsvay László (Philippeau) az 1978-as elő-adásban

hallottak ki Lucile öngyilkos felkiáltásából, amely

a vesztőhely lépcsőin hangzik el. A királyok már a

Köztársaság nevében uralkodtak.

A történelmi drámának mindig két értelmezé-

se lehetséges: össze lehet hasonlítani azzal a

történelmi időszakkal, melyet előhívott, és azzal,

melyben íródott. Már sokszor felfigyeltek rá,

hogy Büchner darabjában két különböző Danton

szerepel: a történelmi, oroszlánüstökű Danton,

aki 1792. augusztus 10-én kihirdette a monar-

chia végét, aki kétszer összeverbuválta Párizs

népét a közeledő intervenciós hadseregek ellen,

aki a legszenvedélyesebb szónok volt a Kon-

ventben és jakobinus körökben, s a másik Dan-

ton, aki talán Büchner hasonmása abból az

időből, amikor Hessen népének fellázítási

kísérlete kútba esett, és személyes tragédiával

vég

ződött. Barátait letartóztatták, maga Büchner

először Darmstadtban bujkált. Majdnem egy hó-

nappal a Danton megírása után útlevél nélkül

lépte át a határt, és emigrációba kényszerült

Strasbourgba. Franciaországban ekkor már öt

éve a „Le Roi citoyen" uralkodott.

„Valóban, ez végül unalmassá válik... Nyuga-

lomra vágyakoztam. Ezt el is értem... Azt hiszed,

hogy a házamat magammal vihetem a cipőm tal-

pán?" (11. 1.) Danton fáradt! És még ugyanabban

a felvonásban a barátaihoz szólva: „Mindegy,

hogy a vérpadon halunk-e meg, vagy forróláz-

ban, vagy aggkori elgyengülésben." És tovább:

,,...az élet nem éri meg azt a fáradságot, amelybe

a fenntartása kerül." És még egyszer Danton,

abból a másik, nem a saját századából: „Valami

hiba történhetett, amikor megteremtettek ben-

nünket, valami hiányzik, valami, aminek nem tu-

dom a nevét."

Ez a fiatal géniusz, aki öt hét alatt írta meg a

Danton halálát, és nem egészen egy év elteltével

a zürichi egyetemen megvédte a doktori disszer-

tációját, amelynek téziseit a márna idegrendsze-

réről írta, ebben a munkájában csodálatra méltó

sűrítésben, sőt, mondhatni, paroxizmusban jele-

nítette meg korának minden ellentmondását. Vi-

askodott a német idealizmus hagyományával,

halacskaelméletével jócskán megelőzte Goe-

thét, mit több, némely interpretátora Darwin elő-

futárát véli felfedezni benne; ő, aki kilenc évvel

fiatalabb Feuerbachnál és hárommal Marxnál,

kérlelhetetlen materialista volt, akit elrettentett a

történelem végzetszerűsége. „Nem mi csináltuk a

forradalmat, hanem a forradalom csinált ben-

nünket." (II. 1.)

Danton/Büchner saját forradalmainak, az

1830-asnak és az 1833-as hesseni lázadásnak

kudarca után - bukott forradalmár. De a hu-

szonkét éves Büchner alteregója még jobban

előre van tolva a jövőbe. Mintha az egzisztenciá-

lis kétségbeesés kortársa lenne. „A világ a Ká-

osz. A Semmi a születendő Világisten." (IV. 5.)

És ugyanebben az idiómában: „A semmi önma-

gát megölte, a teremtés a sebhelye, az ember

hulló vére, a világ a sírja, amelyben rothad." (Ill.

7.) Vagy egy másik idézet, mely mintha

Beckettnek, ennek a váratlan, immár huszadik

századi Dantonnak, A játszma vége című

darabjából való volna: „Hű, de cudar dolog

meghalni. A halál majmolja a születést. Ha

meghalunk, éppoly gyámoltalanok és

meztelenek vagyunk, mint az újszülött

csecsemő. Pólyánk a szemfödő. De mit használ

ez? Nyöszöröghetünk a sírban, mint a

bölcsőben." (IV. 3.)A nagy szövegeknek, nagy drámáknak mindig

kettős aktualitásuk van: hatnak a saját idejükbenés abban az időben, amelyben újraolvassákvagy -játsszák őket. És még valami csodálatosmindig a számomra: mintha titokzatos párbe-

• KOTT - BÜCHNER •

Bessenyei Ferenc mint Danton a Madách Színház1963-as előadásában (MTI-fotó)

szédet folytatnának azokkal a szövegekkel, me-lyeket nem ismerhettek, sőt szerzőik még csaknem is hallhattak egymásról. „A forradalom,akárcsak Saturnus, felfalja saját fiait." Ugyanab-ban az évben, amikor Büchner megírta Danton-ját, 1834-ben, esetleg egy évvel korábban vagykét évvel később, mert a dátum még mindig bi-zonytalan, Mickiewicz egyik versének margójárajegyezte fel nehezen olvasható írásával:

A népért harcoló kezeket maga a nép vágja le.A népnek kedves neveket a nép maga felejti

el.A fáradozás után minden elmúlik, a dörgés,

a zaj.Az örökségét csendes, sötét kisemberek ve-

szik át.Majdnem húsz évvel Marie-Antoinette kivég

zése után és talán húsz évvel Büchner Dantonhalálának születése előtt Párizs központjában,nem messze a mostani BoulevardHaussmanntól, feltárták azt a helyet, ahová aguillotine áldozatait temették. Ebben atömegsírban több mint háromezer csontvázattaláltak. Szinte mindegyiket sikerült azonosítani.Megtalálták, ahogyan ezt nemrégen KazimierzBrandys megemlítette Hónapok címűkönyvében, Dantont és Charlotta Cordayt,Madame Roland-t, Égalité Fülöpöt és Lavoisier-t, Camille Desmoulins-t és feleségét, Lucile-t,aki a Büchner-drámában így kiált fel: „Éljen akirály!" Megtalálták a királyi pár marad-ványait is,melyeket a Bourbonok aztán Saint Denis-benhelyeztek örök nyugalomra.

Büchnernek a királyok iránti gyűlölete nemcsillapult. Mint Dantonjáé a kivégzése előtti éj-szakán: „A forradalom véráradata messzire so-dorhatja holttesteinket, de ásatag csontjainkbanis lesz még annyi erő, hogy beverhetik velük az

összes királyok koponyáját." (IV. 5.) A Dantonhalála a kétségbeesés történelmi drámája. Deebben a kétségbeesésben még mindig van re-mény. Fölsejlő, keserű remény. „Ha a történelemmajd egyszer felnyitja sírgödreit, a zsarnokságmég akkor is meg fog fulladni hullánk bűzétől."(IV. 5.)

Danton/Büchner reménye számomra rokon-ságot mutat Nagyezsda Mandelstam Remény areménytelenségben című könyvével. De talánmég közelebb áll hozzám már évek óta AlbertCamus „reménységgel teli kétségbeesése" és„kétségbeeséssel teli reménye".

Santa Monica, 1989. február

Fordította: Király Nina

A Julius Caesar-idézeteket Vörösmarty Mihály, a Danton halála részle-teket Kosztolányi Dezső fordításában közöljük

Z S O L T I S T V Á N

ÜGYELŐ SZEMMEL- Tulajdonképpen miért nem cserélne az Old Vicügyelőjével, vagy akár főügyelőjével?

- Én életemben nem voltam még színházbanmint néző. Nyilván már nem is leszek. De nagyonsok európai színházat, tulajdonképpen mindenjó európai színházat ismerek belülről, hátulról.Most itt volt az ami társadalmi rendünk, amelyet atízmillióból kilencmillió szidhat. De nekem nem álljól, ha szidom, mert én tudom, hogy nincs mégegy ország Európában, ahol színházankéntnégy-öt-hat-hét ügyelő volna. Másutt egyszínház - egy ügyelő. Annak az egynek kellminden próbát, minden előadást végigcsinálnia.Hát ez riasztó. Már ahogy elmondom, belesápa-dok. Nálunk, a Nemzeti Színházban, legalábbisamíg én ott voltam, negyven, pontosabban har-mincnyolc és fél évig, mindig volt hat-hét gyere-kem. Ez azt jelentette, hogy ha volt valami jóprogramom, akkor „Jancsikám, Lacikám, énmost elmegyek, és ezt a szabad estét majdvisszaadom". Vissza is adtam mindig. Deelmehettem. Tehát a munka egyhetede jutottrám, szem-ben az európai színházakkal, ahol afőügyelő egyben alügyelő is, és Isten tudja, mégmi minden. És az aztán egyáltalán nemfordulhat elő, hogy az ügyelő odaálljon azigazgató elé, és azt mondja, „igazgató úr, énmost elmegyek két hét-re Tatára edzőtáborba".Az igazgató riadtan rá-nézne, azt mondaná:„menjen, fiam", de már hívná is a mentőket.Elképzelhetetlen, hogy ilyen felállásúszínházakban az ember az ügyelés mellettmással is foglalkozzék. Nekem azért volt az atársadalmi rend nagyon kellemes, mert az énhagyományos, szent, mindenekfölött álló lus-taságomat kielégítette; persze az a társadalmirend, ugye, ma már nem divat.

Az viszont biztos, hogy aki például Angliában,Franciaországban, Németországban végigcsinálígy negyven évet, az nem egy hatvan négy-zetméteres panellakásban lakik. Valamit valami-ért. Nekem nagyon jó volt az az üzlet, amit a ma-gyar állammal kötöttem, és elégedetten is men-tem el, habár kicsit furcsa, rám jellemzően furakörülmények között, nyugdíjba; de nagyszerű,káprázatos évtizedeket töltöttem a NemzetiSzínházban. Manapság kicsit riasztó híreket hal-lok róluk, de hát ez már legyen az utódom gondja.

- Én mindig gyűlöltem a rendezőket.

Személy szerint vagy általában? Nem személy szerint, ugyan! Azok az em-

berek mindig előre köszöntek nekem. És érde-kes, izgalmas egyéniségek voltak; egy közülükkülönösen; Várkonyi. De másfelől én a legna-gyobb színészek mellett nőttem fel, és a színész-

Zsolt István, a Nemzeti Színház nyugalmazott főügyelője ez év május 7-én elhunyt

Zsolt István az ügyelőpultnál

nek nincs más, csak a tehetsége, az pedig sem-mitől sem védi meg. Nekem viszont szakmámvolt. Ha egy este a Nemzetiben valami baj voltUngvári Lacival mint Ádámmal, akkor még négymásik Ádám állt rendelkezésre, és az előadásle-ment, úgy, hogy senki észre sem vette acserét. De ügyelő nélkül nincs előadás - hátezért köszöntek neki mindig előre. Szóval énnagyon kellemes viszonyban voltam arendezőkkel, szerettek is a maguk módján, máramennyire engem egyáltalán lehet szeretni. Alényeg, hogy jól kijöttem velük, soha hangosabbszó nem esett köztünk. Az utolsó tíz évbenMajorral nem voltam beszélő viszonyban, de ezsem egy lármás verekedés nyomán történt;megállapodtunk, hogy meguntuk egymást. Deettől még óriási nagy volt a tisztelet egymásiránt, dolgoztam a darabjaiban, szóval éppencsak nem köszöntünk egymásnak. E nélkül meglehet lenni.

- Talán az egyetlen, ami nem sikerült, hogy abarátaim, nagy B betűvel, akikből nagyon kevésvolt, idő előtt haltak meg. Hallhatnám a neveket? Hát nem hosszú lista. (...) A harmadik ba-

rátom, az színész volt, nagyon közismert, na-gyon népszerű valaki; azért lett a barátom, mertegy szakmából valók voltunk, egy színháznál isvoltunk, de én mégsem voltam színész. Aszínészet mint mesterség ugyanis nem termelbarátságot, ez érthető. Ez a barátság annyiramegerősödött, hogy évtizedeken keresztülminden szombat reggel kilenc órakortalálkoztunk a Gellért Szálló presszójában, haesett, ha fújt, ha karácsony volt, ha húsvét. Hátaztán ő is fiatalon meghalt... Azért mondjuk meg legalább, hogy...- ...Kálmán Györgynek hívták. Vagy inkább

hívják, mert akik szerették, a mai napig úgy be-szélnek róla, mintha élne. Nem volt vele rendes asorsa. Hogy ő rendes volt-e a sorsával, nem tu-

▲ ZSOLT-INTERJÚ ▲

Kálmán György, Zsolt István és Bessenyei Ferenc(1962) (MTI-fotó. Pálfai Gábor felvételei)

dom, erről majd őt kell egyszer megkérdeznem,de való igaz, hogy nem volt valami hálás partner,mármint a sorsával szemben. Persze a hála neméppen az örök élet titka, de ő soha semmivel nemvolt megelégedve, rágta magát, nagy önmar-cangoló volt, és nem becsülte valami sokra a bol-dogságot. Nem is tudom, hogy kellene ezt meg-fogalmazni. Szóval ő nem forrt össze olyan szo-rosan a mindennapi élet apró kis boldogságaival,mint én. De persze ettől még élhetett volna...

- Az én életemben rengeteg szép nap volt, deaz egyik legszebb a színészkarnevál volt fönn aVárban, ahol a kétszáz éves magyar színészetetünnepelték, és ezt azén egyik gyerekem csinál-ta. Én minden gyerekemet nagyon szerettem, őkis szerettek engem. Kik ők? Ügyelők az én istállómból, akik még ott

vannak a Nemzeti Színházban. Ők megértették,hogy ezt a szakmát nem lehet tanulni. De egy at-moszférát egy ember oldalán át lehet venni. Ésez a gyerekem, aki a színészkarnevált csinálta,pokoli nehéz munkát kapott: szabadtéri színpad,fönn a Várban, reggeltől éjfélig két napon át,nyolc vagy tíz helyszínen, ez majdnem olyan nonplusz ultrája az ügyelésnek, mint egy katonai pa-rádé a Hitler alatt. És ezt mind egyedül csinálta.Akkor este én üzentem is neki, egy tündéren ke-resztül, mert minden nő egy tündér, hogy mondjameg a fiújának, hogy ezt én már nem tudnám így

megcsinálni. Ennél nagyobb dicséret az énszámból nem hangozhat el. De én boldoganmondtam, és nagyon büszke voltam magamra ismeg őrá is, hogy egy ilyen fiatal gyerek - no,nem nagyon fiatal, de hozzám képest mégis gye-rek - ilyen csodát csinált. És ezért volt olyan boldog nap az a

színész-karnevál? Ezért. Mert nagyon jó érzés, ha egy fiatal

ember többre viszi a szakmámban, mint én vit-tem.

- Említette Várkonyi Zoltán nevét. Ez egy kör volt, amibe beletartozik Major,

Marton, Nádasdy és még Gellért is, akivel sohanem tudtam összemelegedni, fogalmam sincs,miért. Azt mondják, kiváló rendező volt, nem tu-dom megítélni, nem vagyok színész. Azt hiszem,sótlan pali volt. De ha most itt ülne az egyikszínésznője, akkor agyonverne, mert mindenszínésznő azt mondta, hogy sármosabb palitmég az életben nem látott, mint Gellért. Hátilyenkor a tükörbe nézek, és meg vagyokmagammal elégedve. Na most... - de ez egyolyan furcsa kérdés. Belemenjünk? Van kedvehozzá? Persze, persze. Tudom, hogy maga szereti a színházat, de

ezt nem lehet két szóval elintézni. A negyvenévből, amit a Nemzetiben töltöttem, volt kétszertíz év, amikor a színház a mennyekben járt:Major-nak a nagy tíz éve és Martonnak a nagytíz éve. És a kettő között ég és föld különbségvolt. Major klasszikusai a szakma ünnepnapjaivoltak. Igaz, olyan színészei is voltak hozzá. Ésnemcsak a

Shakespeare-ekre gondolok, hanem, mit tudomén, arra a Jegorra...

-- Jegor Bulicsov...-- ...amit aztán, Isten bocsássa meg, még

kétszer eljátszottak, más színészekkel - hátnem volt ugyanaz. De az eredeti, az olyangyöngyszem volt, amire csak könnybe lábadtszemmel lehet gondolni. Na, utána jött a Marton-korszak. Nem lehet mondani, hogy ez a két em-ber rajongott volna egymásért. Nem azért, mertkülönböző alkatok voltak; furcsa légkör volt ak-koriban az országban, és az „begyűrűzött" aNemzetibe. Marton olyan darabokat hozott,amelyek Major alatt soha nem kerülhettek volnaszínpadra. Itt van mindjárt az első, A tojás. Vagy aPeter Weiss-darabok, a Marat/Sade vagy aVizsgálat... Amiben Major játszott...- Amiben játszott Major; hol tudta a szerepet,

hol nem. De ne pletykáljunk - bár reggeligtudnék pletykákat mesélni, hiszen egymás kö-zött nőttünk fel -, de hát ennél ők sokkal többetérdemelnek. Szóval, visszatérve a lényegre: ezmegintcsak óriási tíz év volt, és nekem is voltbenne némi részem, mert Marton, teljesen indo-kolatlanul, adott az ízlésemre, nem tudom, hon-nan vette azt az agyrémet, hogy nekem ízlésemvan. De ha külföldre mentem, és láttam egy pla-káton valami érdekes darabot, meg hallottam asajtóját, akkor elhoztam neki, és ő be is mutatta,siker is lett.

És ott volt Nádasdy Kálmán is - egészen másember, mint ez a kettő. Egyszer, már nem tudom,melyik darabban, adott egy instrukciót, és mikorutána elment mellettem, mondom neki, hát ezolyan mondat volt, mintha Krúdy írta volna. Utánalementünk a büfébe, abba a legendásba, és ottNádasdy minden felkészülés nélkül olyan elő-adást tartott Krúdyról, amire az a másik kettő so-ha nem lett volna képes. Borzasztó kulturált em-ber volt. Igaz, a műfaja, az opera is magasabbkulturát igényeI, mint a próza. Ez nem értékmé-rés, ez tény.

De énhozzám legközelebb Várkonyi állt. Azcsibész volt, szemtelen volt, nagyképű volt, be-képzelt volt, rossz volt, és sokkal felkészültebb,mint a másik három. Beszélt három nyelvet, na-gyon szép verseket írt. Hát Marton mint versíróvagy Major mint zeneszerző, az nagyon furánvenné ki magát - persze nem is ez volta dolguk.Nem tudom, tudja-e, de ez is színháztörténetiadat: ahogy mi most itt ülünk, és a Zoli ott állna,akkor két kézzel, tehát ballal-jobbal egyszerre,csinálna rólunk egy nagyszerű karikatúrát. És azegész világnézete, mármint nem a politikai, ha-nem az értelmes világnézete olyan volt, mint azenyém. Az imént azt mondta, nem hisz a rendező-

ben... Ab ovo nem hiszek benne. Várkonyit nem

▲ ZSOLT-INTERJÚ ▲

azért szerettem, mert jobb rendező volt, mintamazok; az egyénisége állt közelebb hozzám.Én soha nem láttam a Nemzetiben, hogy ha jól ki-osztják a darabot, akkor szükség lett volna ren-dezőre. Mit tudott volna akármelyikük vagy a vi-lág bármelyik rendezője egy Bihari Jóskánakmondani? Hát mondja meg nekem: mit tudottvolna hozzá képest? Parasztabb volt, mint ő?

Én elhatároztam, hogy ebben a beszélge-tésben nem fogunk vítatkozní. De azért meg kelljegyeznem: ha Marton olyan darabokat mutatottbe, amelyek Majornál elképzelhetetlenek lettekvolna, ezzel elismerte, hogy mégiscsak kell arendező. Kérem szépen, azén igazságaim nem ab-

szolút igazságok. Az én igazságaim egy hosszúszínházi pályafutás részei, hogy is mondjam, aleszűrt tapasztalatai. És ezekből az derült ki szá-momra, hogy a színház a drámaíróval kezdődikés a színésszel folytatódik, hát aztán lehet, hogyvan rendező, de ha nincs, az a világon semmitnem jelent. A színház nem kulturáltság kérdése.Kérem, én nem tudok elképzelni kevésbé olva-sott embert Makláry Zoltánnál. Nem is tudom, tu-dott-e írni-olvasni. Azért játszott mindig kis sze-repeket. De hát amit az életről tudott, azt nem le-het senkivel összehasonlítani. Azért mondom,hogy egy jól összeválogatott társulata közönsé-get is megbolondítja. Mert a néző, a hétköznapiember, az sose nézi, ki rendezte a darabot. Soha nem kísértette meg a gondolat, hogy

ügyelés helyett inkább rendezze a színészeket? Mondtam már, nekem életelemem a lusta-

ság meg az önzés, és a lustaságomra mindig na-gyon vigyáztam. Mondok egy példát. A NemzetiSzínház főtitkári széke, ami stallum, amit márjegyeznek a protokoll-listán, az hét évig voltüres, és minden szezon végén megkérdezettengem az illetékes, hogy nem vállalnám-e el. Éslám, milyen boldogan beszélgetek most önnel -mert ha elvállalom, biztos, hogy már szép hősihalott volnék, és mi értelme lett volna? Mertugye, egy fő-titkár, az husszonnégy órát dolgozikegy nap. És hogy ezeket a buktatókat el tudtamkerülni, az nekem hallatlanul széppé tette azéletemet. Semmi más nem akartam lenni, mintügyelő, abban a felállásban, hogy mindig voltakkörülöttem gyerekek, és el tudtam fogadtatni;hogy én tényező vagyok, fontos tényező aszínházban.

- Ha én lennék a jó tündér, és két programot va-rázsolhatnék önnek: délutánra élete legizgalma-sabb futballmérkőzését, estére élete legemléke-

zetesebb színházi előadását - mit választana? (...) Egyetlen kedvenc előadásom nem

volt; a színház azért ennél sokkal komolyabbművészet. De, mondjuk, eszembe jut a Ványabácsi. Nem a később felmelegítettről, hanem alegjobbról beszélek. Vagy a Ill. Richárd. Az Úri

Törőcsik Mari mint Solveig a Peer Gyntben (1958)

muri. A Pygmalion, ami egy semmi. Szóval nemegy borzasztó nagy klasszikus. Játszották vagy ötszázszor azt a semmi

előadást. Mészáros Ágival, Básti Lajossal... Hát Básti Lajos is játszotta, Somló Pista is

játszotta, Várkonyi is játszotta. Tessék elképzel-ni, milyen színház volt az, hogy három ilyenegyéniség állt rendelkezésre egyszerre. Várko-nyi, Somló, aki a legkülönbek egyike volt, és Bás-ti, aki nem volt a legkülönbek egyike, de ebbenóriási sikert csinált. Ha jól emlékszem, Besse-nyei Feri is játszotta. Hát ilyen egyéniségekkelvolt tele a színház. De azért nem volt minden da-rab nagy siker. Volt nekünk bukásunk is. Például? Hát kérem szépen, szovjet darab, Major

játszott benne valami Polezsájev professzort. A Kreml toronyórája... Nem, nem. Nem akarom a jó tündért rossz

pontokkal terhelni, de nem az a címe. Viharos alkonyat? Az. Na, milyen fejem van? Szóval, nem

volt igazán jó darab, na de az a furcsa, összetett,ellentmondásos pasas, akit Major játszott, aznagyon jó volt. Aztán ott volt még bukásnak AzAnya; de abban is remekelt a Hilda. A Hilda szín-padi értelemben nagyon rossz gyerek volt. Ne-héz volt rá vigyázni, mert ha főszerepet játszott,semmi se volt jó neki, ha meg mellékszerepet,akkor olyan rossz volt, mint egy négyéves szaroskölyök. De én nagyon szerettem. Emlékszem,hogy minden premierjén, amikor négy óra körülbementem a színházba, ő már rég ott volt, s en-gem várt a portán az üzenet: tessék bemenni aművésznőhöz. A kopogásom már ismerte, hátbeléptem, és rögtön láttam, hogy ott a fröccs azasztalán, amitől engem a guta megütött. De énkitoltam vele, mert minden premierre vittem nekiegy puncsos mignont, amit utált, és ki is vágta az

ablakon, engem meg az ajtón, de aztánvisszahívott - gyere vissza, te franc! -, és akkoregy órát dumáltunk.

De énnekem minden színész kedvenc. Az is,akinek egyszavas szerepe van. Bemenni aszín-padra és ott valamit csinálni - neharagudjék, nem akarom megbántani önt, akiemellett még jó tündér is -, ezt mi nem tudjuk. AHirschler professzornál többet senki nem tud aszülésről, generációkat segített világra - dehiába, ő maga még nem szült. Én a világlegjobb színészeit vittem be úgyszólván azölemben a Nemzeti szín-padára-de amikorbelépnek a színpadra, és ott egyedül néznekszembe a feketeséggel, a sem-mivel, agyilkosaikkal, hát ezt nem lehet elég nagyrabecsülni. Ön élő színész nevét még nem említette,

pedig közülük is van, akit szeret. Például Törő-csík Mari. Törőcsikről talán azért nem beszéltem,

mert - egy másik, civil hölgyet most nem említve ő az egyetlen nő, akihez, itt a nyilvánosságelőtt is bevallom, óriási szerelem fűz. Ma már el-mondhatom, hogy szerelmes voltam bele; va-gyok is, mind a mai napig. És neki bármikor,mindig helye van a legjobb Nemzeti Színházétlapján.

Az, hogy a Hilda, Bessenyei Feri, a „Törő"időnként elmennek a Nemzetiből, az nekemnagy szívfájdalom. De hát biztos, hogy ők mennek el?- A Nemzeti megy el tőlük, persze. Holott

rendőrkordonnal kellene körülvenni az épületet,hogy az ilyen emberek el ne menjenek. Én sajnoshivatalból voltam szem- és fültanúja annak,ahogy Kálmán Györgyöt a Nemzeti Színház el-engedte. Úgy, ahogy egy rossz kutyát se lehetettvolna, nemhogy őt. Hogyan történt?

Hát a summáját mondom. Szezon közben ami mindig nehéz dolog egy színház életében jött egy vadonatúj vezetői garnitúra, és hozottmagával egy teljes társulatot. Megérkeztek janu-árban, és nem fogja elhinni: a szezon végéreazokból a színészekből egyetlenegy sem maradta színháznál. Viszont az ő kedvükért verték szét aNemzetit. Na most, Kálmán elküldése - amirőlnem tudok úgy beszélni, hogy ülve maradjak, mais annyira felháborít - úgy történt, hogy ő a be-mutató napján este fél hétkor felállt egy megbe-szélésről, és azt mondta, nekem fél óra múlvaelőadásom van, megyek átöltözni. Hát hogy eztegy rendező ne értse meg, az csak rá jellemző ésnem Kálmánra, aki nota bene a legfegyelmezet-tebb színészek egyike volt. És akkor azt mondjanekem a rendező: tessék felírni a művész urat,mert itt hagyta a próbát. Merthogy ez ilyenkor azügyelő dolga. Másnap rendkívüli törvényszék.Ott van Kálmán, az igazgató meg én. Azt mondja

▲ ZSOLT-INTERJÚ ▲

az igazgató: „Baj van". Azt mondja Kálmán: „Hátmajd megoldjuk." „Hát - azt mondja - az nemlesz olyan könnyű, mert te tegnap otthagytad apróbát fél hétkor, premier előtt." Erre azt mondjaKálmán: „Hát fél hét volt, elmentem átöltözni."„Ezt nem lehet csinálni. Ezért büntetés jár." „Hátakkor én most elmegyek" - mondja a Kálmán.Az igazgató meg: „Hát jó." És egy KálmánGyörgy ezzel a mondattal hagyta ott a pályát és aNemzeti Színházat. Lehet, hogy Kálmán György itt halt meg,

ebben a pillanatban? Ő hajlamos volt a halálra. Nem kell azért

mindent az új rezsim nyakába varrni, én csak ér-zékeltetni akartam, hogyan vezették akkor aNemzeti Színházat. Persze Kálmán másképp re-agált, mint ahogy, mondjuk, Isten őrizz, Besse-nyei Feri reagált volna, aki eléggé erős pali: őmegfogta volna az íróasztalt, és alája temettevolna az igazgatót.

Egyébként, ha már ilyen ronda, indiszkrétdolgok kerültek szóba, meg kell mondanom,hogy Kálmán a szakma pusztulásáért a szakmáttette felelőssé; egyenként és név szerint. ANemzeti Színház pusztulásáért egyenként aszínház általa mindennél jobban szeretetttársulatát hibáztatta.

Mondjuk, ha én holnap színházat alapíta-nék...

Mint jó tündér... Szóval, ha azt mondanám, hogy Zsolt nél-

kül az a színház elképzelhetetlen - vállalna ottvalamilyen szerepet?

Kérem, elmondom, mit vállalnék ebből.Én huszonnégy óra alatt - ez elég nagyképű du-ma? -, szóval huszonnégy óra alatt, és nem aKerepesi temetőből, a Somlaykból, a Makláryk-ból, a Biharikból, hanem a mai étlapból egy nagy-szerű Nemzeti Színházat tudnék összeállítani. Amagyar színész, az nem felejtette el a szakmát.

- Elmondaná az első öt nevet, akit felhívnatelefonon?

Hát olyan nagyon messzire nem kellenetelefonálni.

Mondjuk, Törőcsiken kívül. Hát Törőcsik, az egy. Mondjuk aztán Garast. Hát Garast. Most ön mondja vagy én?

Szóval, én láttam az ön nagyszerű televíziójábankét színésznőt. Hogy miért láttam őket két évvelez-előtt, és miért nem látom azóta minden este?Talán azért, mert ön nem bízott meg engem,hogy csináljak egy új Nemzeti Színházat. HátNagy-Kálózy, az egy istenáldotta színésznő,nem tudom, tetszik-e ismerni. Aztán ott a VargaMari. Ez már két nagyszerű színésznő. Rendező,az nem kell a mi színházunkban, hanem egyigazi direktor, az igen.

Mondjon még két férfinevet. Az egyik, úgy tudom, már a Nemzetiben

Bihari József a Tűzkeresztségben (1952)

van, ez a Cserhalmi, az nagyon jó színész. Ésbármennyire mondják arra a nagyorrú, furcsapasasra, arra az Eperjesre, hogy ilyen megamolyan - csak kerüljön igazi direktor kezébe!Na-hát ezekkel már el lehet indulni, ezekre márbejön a közönség. És a két színésznő, akitemlítettem, két nagyon jó nő is. Nem mindegy,hogy a közönség jó nőket talál-e a színpadonvagy krampuszokat.

Kálmán György A tojás című Marceau-darabban(1957)

- Hadd mondjam el: Törőcsik Mari óta én semláttam pályakezdő szinésznőben olyan te-hetséget, mint Nagy-Kálózy Eszter. Csak nekiszerencsésebben alakult az indulása. Hogy isvolt ez Törőcsiknél?

Hát Törőcsik akkor már több jelentős ma-gyar filmsiker után volt, tehát már volt valaki. Dehogy is mondjam, hogy ne hangozzék túl nagy-képűen, szóval ahhoz, hogy valakit a Nemzeti-ben befogadjanak, többek között az én szemé-lyemen keresztül vezetett az út. Engem ezért fi-zettek. Egy Molnár Gál Péter nevű újságíró írt egykönyvet Gellért Endréről, és abban áll, hogy azutolsó főpróbán, amikor teljes az őrület, és min-denki tombol, megjelenik a színház főügyelője,egy angol sebész eleganciájával és a léptei nyo-mán helyreáll a rend.

Na, most ott volta Peer Gynt, Törőcsik a Sol-vejget játszotta, hát a főpróbán szegénykém otttéblábolt a bal oldalon, elég rumlis pillanatokvoltak, és én egyszer csak átszólok a jobboldalról: Mari, álljon odébb egy kicsit. Ő meg:igen, már állok. Mert azt hitte, neki szólok, pedigén a Sivó Marinak szóltam. Mondom, csak nemgondolja maga, hogy nálam egy főiskolás azMari lehet? Szegényke olyan sírógörcsöt kapott,hogy... No, majd elmondja ő, csak színesebben,érdekesebben, mert jobb színész, mint énvagyok. Na de aztán a premieren úgy tettem aszínpadra, hogy azt, amíg él, nem fogjaelfelejteni. Mert hát hiába: a Nemzeti Színházmég nem fogadta el. Ott mindenkinek be kellettverekednie, meg kellett kedveltetnie magát. Nema közönséggel, hanem először a színházzal. atagokkal, hogy bebizonyítsa: méltó erre a helyre.És ebben én sokat segítettem, ő pedig a mainapig hálás érte. Most is, amikor meglátott azona színészbálon, szegény-kém azzal a harminckilójával a nyakamba esett, persze nem lehetmondani, hogy nagy súly csapott volna vállon ...Szóval nagyon szeretjük egy-mást. És nagyon jószínész a Törő.

Mitől? Mitől jó színész Kálmán, Törőcsik? Hát ott volt, mondjuk, Őze, aki fizikailag

egy roncs volt; több műtétje volt, mint ahányhajszála. Nagyon mocskos volt vele a sors. A,családi élete is több, mint undorítóra sikeredett.És még-is, amihez nyúlt, arannyá vált. Hogymitől? Itt volt Bihari, Makláry, Somló Pista,Mányai, Balázs Samu - atyaúristen, ezeket nemlehet elfelejteni. Bihari játszott egyszer egyparaszt orvost, mit tudom én, melyik darabban.Megmondtam neki egyszer: idehallgasson, haén valaha beteg leszek, csak magához megyek,hogy gyógyítson meg. Mert olyan orvos volt,hogy tudni lehetett: ez mindenkit meggyógyít. Dehát ne menjünk eb-be bele, mert akkor, azthiszem, az életben nem ér véget abeszélgetésünk...

Részletek a Magyar Rádióban elhangzott interjúból. Készítette: Wisin-ger István. Szerkesztette: László György

SZIGETHY GÁBOR

HIGGINS PROFESSZORBÚCSÚLEVELEI

A MAGYARORSZÁGI SZOCIALIZMUSMÁSODIK ÉVTIZEDÉBŐL

A történet nem akkor kezdődött. 1960-bankapta vissza eredeti nevét a Vígszínház,amelyet 1951-ben a Magyar NéphadseregSzínházaként nyitottak meg újra, s hogy aközönség előadás alatt se felejtkezzen megarról, hol van, s mit mutat a naptár, az erkélyekmellvédjét hadijelvényekkel díszítet-te apolitikusok fenekét történelmi távlatnak tekintőépítész. Ágyúk, tankok, géppisztolyok, ej-tőernyők, repülők - a békeharcról a színházbansem szabadott senkinek egy percre semmegfeledkeznie.

Ma már se szocializmus, se néphadsereg, sebékeharc, de az otromba gipszminták a Vígszín-ház nézőterén őrzik a negyven évet élt szocialistaMagyarország emlékezetét. S ha nem lesz pénza közeljövőben az ijesztően elhanyagolt külsejűVígszínház felújítására, esténként még sokáigcsodálhatjuk nézőterén a szocializmus koszos-poros „maradványait". Hisz már több mintharminc éve újra Vígszínház a Vígszínház,mégsem jutott senkinek eszébe, hogy ezt a ron-da gipszarzenált a falakról levakarja!

A színház új emblémáját 1960-ban ráadásulolyan játékos kedvű tervező eszelte ki, aki a Víg-színház felirat mögé dugta el a szocialista címert,s a címer tetején fényeskedő pici ötágú vöröscsillag már fél méterről is úgy nézett ki, minthacsupán nagyra nőtt pont volna az i betű fölött.Íme, a szocialista Vígszínház - lehetett mondani apártközpontiaknak (a hangsúly attól függőenváltozott, hogy az illető lelkes hülyének vagy cini-kus csirkefogónak volt kénytelen magyarázni: őigazán érti, megérti, miért kell építeni a szocializ-must jobb sorsra érdemes hazánkban!); értelmi-ségi és polgári körökben viszont lehetett ezt azemblémát úgyis értelmezni: íme, a régi Vígszín-ház, a sajnos kikerülhetetlen mennyiségű, köte-lező szocializmussal fűszerezve.

Más kérdés: a cikcakkosan árnyalt hangsú-lyokat ki hogyan értelmezte.

Régi Vígszínház: 1961 őszén bemutatjákMolnár Ferenc Játék a kastélyban című

darabját, a siker óriási, minden előadásraminden jegy el-

fogy, Ruttkai Éva és Páger Antal a mennybemegy - mintha visszatértek volna a régi szépidők!; de van, akinek a Molnár-bemutató kap-csán eszébe jut az ügyesen elsinkófált szocialistaVígszínház (a Magyar Néphadsereg Színhá-za?), és a Kortárs novemberi számában emi-gyen háborog: ez az előadás fintora szocialistaízlésnek. A „tévedhetetlen szimatú, kispolgáriközönség", amely elkapkodja a jegyeket, épp-úgy megkapja a magáét a szocialista ízlés harcrakelt bajnokától, mint a színház, amely figyelmenkívül hagyva a szocializmus építésének éppen ittés most fontos feladatait, „ilyen színházi játékkaltraktál bennünket". A csőlátású ideológus a kriti-kát - sőt a Pesti Műsor hírharangját - is letor-kollja, amiért pátyolgatja, sőt lelkesen dicséri ezta szocialista ízlésnek mutatott fintort. Feltehető-en a szocializmus építésének e lelkes bajnokanem fogta föl, hogy nagyobb reklámot nem csi-nálhatott volna az előadásnak, hisz akár a rossz,akár a jó ízlésű néző, de mind rohant a színház-ba, mert látni akarta, hogyan mutatnak fintort aszocialista ízlésnek.

Egy kis örömre mindig szüksége van az em-bernek.

A szocializmus kötelező építése közben külö-nösen.

Ez idő tájt Somló István a Vígszínház igazga-tója. Régi vígszínházi ember és művész, akiöregkori rossz álomként élte át a szocializmusépítésének eredményeit.

Nagy művész, kiváló szakember: tévedhetet-len biztonsággal ismeri fel a kivételes színházi te-hetséget. 1961 tavaszán mindent megmozgat,hogy Latinovits Zoltán a Vígszínházhoz szerződ-hessen. A politikusok s a művészeti élet politiká-nak, hatalomnak hajbókoló potentátjai sakkoz-nak: ezt az embert ide teszem, ezt az embertoda, ez itt fogja be a száját, az ott fog kiabálni.

Somló István próbálja kitalálni a számára is-meretlen és undorító szabályok alapján játszottembertologatósdi várható lépéseit: szeretné újrarégi fényében látni a Vígszínházat!

1961. május 6-án levelet írt Latinovits Zoltán-

nak, rövid beszámolót arról: hogyan áll közösügyük, Latinovits Zoltán vígszínházi szerződte-tése.

„Kedves Zoltán, - köszönöm leveled. Vála-szom azért késett, mert kéthetes kórházi repara-túra után ma érkeztem vissza lakomba.

Ügyedben - illetve közös ügyünkben - sem-miúj nem történt. Én változatlanul tartom a frontot,csak sajnos az ellenfél nem válaszol. Helyesnekítélném, ha írnál Nagy Endrének néhány sort,kérvén, hogy a Vígszínház tájai felé patronáljona szigorú Meruk irodaszobájában. Amintmegjósoltam, június végéig senki sem fog tudnisemmit. Se a színházak, se a színészek. Lassújáratú nép vagyunk, különösen Thália öblében.

Gyalázat lenne, ha a Madáchba kerülnél. Bits-key távozása óta az úgynevezett fiatal hős sze-repköre nálunk még féloldalasan sincs betöltve.Ugyanakkor kapta a Madách Lőte Attilát, kireszínházunk - még szerencsétlen beiktatásomelőtt - szintén igényt tartott. A leggazdagabbtársulat felé dobálni az ászokat, haszontalan ha-zárdjáték. Nem hiányolom sem Bitskeyt, sem Lő-tét, de az egyensúlyhelyzet ilyen esetben kárté-konyan billeg.

Ha adódik valami - jó vagy rossz - azonnaljelentkezem. Kérlek, hasonlóan tégy Te is. Sze-retettel köszönt: Somló István."

Talán legriasztóbbak a fejléces papíron, de ik-tatószám nélküli, magánhasználatra szánt ma-gánlevélben, a rosszkedvűen odavetett, színháziközállapotainkat jellemző félmondatok:...június végéig senki nem fog tudni semmit. Se aszínházak, se a színészek...

Valahol, valakik, „politikai" szempontok alapjántologatják az embereket, s a színház legelemibbszakmai követelményeire sem figyelnek.(Emberi, egyéni szempontokra a hivatalosan aközösség érdekében munkálkodó szocialistahatalom - ha érdeke úgy kívánta - elvből semfigyel.) Mintha senkit nem érdekelne az, hogy ajúliusban véglegesített szerződések már nem te-szik lehetővé a következő színházi évad alapos,átgondolt előkészítését: műsortervet, szerep-

LÁDAFIA

osztást augusztusban már nem lehet tervezni,csak összetákolni.

Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva hagyatéká-ban szétszórtan maradt meg Somló István tizen-két rövidebb-hosszabb levele. 1961. május 6-ánkeletkezett az első, 1966. december 26-án azutolsó.

Az első után a másodikat csak fél év elmúltá-val. 1961. november 26. után kapta kézhez Lati-novits Zoltán: júniusban nem történt semmi. Illetveannyi történt, hogy Somló István sem tudta el-intézni Latinovits Zoltán vígszínházi szerződte-tését; ősszel Debrecenben kezdi az ifjú üstökös aszínházi évadot.

Somló István már csak féllábbal a Vígszínházigazgatója.

De nem mond le arról, hogy minden lehetsé-ges eszközzel elősegítse Latinovits Zoltán pá-lyájának gyors felívelését, bárha iszonytatóanzavarosak is színházi közállapotaink.

Novemberben már csak barátként írja levelét.„Kedves Zolikám, - remélem mindent feled-tél,

»múltat verve, megbabonázva, térdepelve« -mert ha nem, akkor mély baráti rokonszen-vemmel és megbecsülésemmel, nem vagyunkegészen szinkronban. Erről majd máskor, hatöbb időm lesz és több türelmem - beatus illealapon - baráti és művészi témák ápolására. -Várkonyit nem találom telefonon, erre tegnap né-hány soros levélben felhívtam figyelmét arra,hogy előkészületben lévő filmje kapcsán gondol-jon rád. Motiválásomat mellőzőm, degondolhatod, nem fogalmaztam idétlenül. -Fejemben meg van mára Taarnak írandó levél, decsak né-hány nap múlva küldöm el. Másolatátmegkapod Te is, Gyuri is, mert az utókorszámára tanúkat követelek, akik 'írásos bizonyítékalapján megpecsételhetik az egykori monoritáncoskomikus lengyelországitapasztalatcseréjének, Marton Endrével társítotthirtelen véleményváltozásának tartalmát,értelmét. Én, mint nemecsek, szakmaidörzsöltségem feltételezése ellenére, nemtudom, nem értem, tulajdonképpen miről is vagyonszó."

A levél többi része nem közölhető.A választékosan öltözködő, finom modorú,

halk szavú, művelt színész baráti magánlevél-ben megengedheti magának, hogy a végtelenülgazdag magyar nyelv teljes szókincsét mozgó-sítsa, ha indulatait s véleményét tárgyszerűenpontosan és érzelmileg hűen kívánja ifjú barátjatudomására hozni. A múltban kotorászó törté-nész azonban nem idézheti Somló István szelle-mes és kegyetlenül pontos, ám vaskosan zaftosszóképeit, kifejezéseit.

Egy biztos: a színházi helyzet áttekinthetetlenülzavaros, botlábú táncoskomikusok paran-csolgatnak a színpad fejedelmeinek, a Vígszín-ház igazgatója sem képes az elmocskolódott vi-lágban s a személyi érdekek önös útvesztőibentájékozódni, eligazodni, mert jelentéktelen em-

LÁDAFIA

berek kizárólagos joga jelentős dolgokban dön-teni - anno 1961.

De, és: a betegségeivel küszködő, kedvesze-gett, hirtelen aggastyánná roskadt Somló Istvánmaradék erejével egy fiatal színésztehetség útjátegyengeti, s ha már nem sikerült nyélbe ütnievígszínházi szerződtetését, atyai tanácsok mel-lett ruhatárának egynémely darabjával ajándé-kozza meg ifjú barátját: fontos a színész megje-lenése, fellépése, s a szerény vidéki színészfize-tésből öltözködésre Latinovits Zoltánnak márnem futja.

Bölcs és tapasztalt ember Somló István. Nembántja meg az ifjú színészember érzékenységétholmi baráti segítségként mosolyogva átnyújtottruhacsomaggal. A kék burberry kabáthoz kísé-rőtörténet tartozik, amely fontosabb, mint azajándék ruhadarab: valamikor, boldog, régi idők-ben, némely finomabb szeretőit csomagoltaSomló István e köpenybe boldog együttléteikelőtt és után! A látszat tehát csal: ez nem egymég jól hordható kék burberry kabát, hanem régiörömöket, illatokat, hóesésmámorok emlékét őr-ző, színészavató varázsköpeny, amelybe burko-lódzva Latinovits Zoltán a párt fafejű táncosko-mikusait is könnyűszerrel legyőzheti!

Néhány nappal később újabb levél röpül Deb-recenbe: haditudósítás és trombitaharsogás -győzni fogsz!

„1961. december 2.Kedves Zolikám, - csak két szó, mert külön-

böző előjelű pusztulások vértanúja vagyok! Mavoltunk fenn Nagy Endrénél. Mindenben engemigazolt, Kazánnal szemben. Mintha csak össze-beszéltünk volna. De a lényeg, amiért pötyögök:egy hirtelen mellékmondat szárnyán, halk szop-ránján úgy lebaszta Kazánt Latinovits-ügyben,hogy körülrepdestem meleg hivatali szobájátörömömben. »Ily módon ne játszadozzunk egy-mással» - mondotta. Én lesütöttem a szemem,mint egy szűz lány áldozás előtt. T.i. jelen volt Fe-jes is, aki az egész témának pontos is-merője.És akit külön megkértem arra, hogy Latinovits-ügyben engem képviseljen Kazán ellenében. Ésaki jelen volt akkor is, amikor a nagy emberLengyelországból visszatért, és kérdésemremegerősítette Latinovits-ellenes elhatározását.Ekkor határoztam el visszavonulásomat. - ATaarnak írott levelemet szó szerint elismételtemmindenkinek. Vámosnak is. Nagy Endrének is.Kazánnak is. - Most jöttem haza az új bemuta-tónkról és örömmel regisztráltam a VÍZKE-RESZT első kritikáját. Se Gyurit, se Vámost nemtaláltam. Pedig első örömömben tárcsáztam,tárcsáztam számukat. Ők csak holnap olvassákazt, amit én már ma este eltettem magamnak,Sándor Iván tolla szerint. Semmi vész! Eskü-szöm: a jövő, ami még nagy lépésekben előttedáll, Téged fog igazolni!!! Szeretettel ölellek:Somló lstván"

Még kevesen tudják az országban, ki Latino-vits Zoltán (az a vidéki színész, aki a Pipacsbanverekedett?), s hogy ki lesz, azt legfeljebb, hanéhány ember sejti. Somló István tudja. És hada-kozik, harcol, csatázik az ifjú színész érdekében.A párt botlábú táncoskomikusa, szopránhangúminisztériumi aktatologatója, szigorú irodaszo-bájában trónoló nagy embere - nagyon nehezenleküzdhető, de leküzdendő akadály.

Akkor, amikor aligha vigasztalhatta magát az-zal bárki is, hogy lesz még idő, midőn e nagyha-talmú elvtársak nevét sem érdemes már leírni, scsak, hogy voltak s ártottak, rettenetesen sokatártottak - ez minden történelmi „érdemük".

1962 márciusában Somló István csomagol,búcsúzik a Vígszínháztól.

„Kedves Zolikám, - köszönöm ma érkezettexpress-ajánlott leveledet. Körülményeim nemengedik meg, hogy értékes tartalma szerintegyenértékkel válaszoljak. De ami késik, nemmúlik!

Meghatottan vettem tudomásul - és gazdagemléktáramban elraktároztam, hogy Higgins-alakításodat énfelém dedikáltad.

Mint tudod, a »kulcsok« átadásával vagyok el-foglalva, szemérmes zörejek kíséretében. Biztosvagyok benne, hogy Meruk nem fog kifogástemelni pesti szerződtetésed esélyeit illetően..."

Latinovits Zoltán kora tavasszal vendégként aMadách Színházban játszott, lehetségesnek lát-szik őszi odaszerződése. Somló István ekkormár ezt is győzelemnek ítélte. S köszöni a Hig-gins-alakítás gesztusát: Latinovits Zoltán az őrégi kabátjában lépett a Shaw-darabban színre.Néhány szellemes, de nyomdafestéket nem tűrőmondatban ecseteli még véleményét a színháziés minisztériumi törpékről, akik - bízzunk ben-ne! - elmennek mind a..., és még egy utolsó só-haj: „Lehet, hogy én nem, de TI, barátaim megfogjátok élni a pillanatot..."

Nagy úr a remény, ha reménytelen az életünk.Somló István rosszkedvű, de humorérzéke

nem hagyja cserben. Néhány nappal később - adátumot gondosan kiválasztja: 1962. április 4. -fényképet küld az ifjú Higginsnek: dús keblű,hosszú combú, lazán elnyúló, meztelen szőkehölgy - alatta dedikáció: „Nagyreményű, szere-tett fiatal Kollégámnak, Latinovits Zoltánnak,»Higgins« alakítása emlékére küldi az egykori,ma már elaggott Higgins: Somló István."

Nem árultak minden utcasarkon ilyen képeketakkoriban Budapesten, s kis rosszindulattal aszocialista erkölcs (és ízlés!) nyílt becsmérlésé-nek tekinthették volna fafejű illetékesek, ha ne-tán kezükbe kerül e dedikált fotó.

Nem került.Somló István átadta a kulcsokat, nyugdíjba

vonult. Latinovits Zoltánt szerződtette a Vígszín-ház. Latinovits Zoltán fővárosi színész lett: szín-ház, rádió, film, televízió - dolgozott éjjel, nap

pal, nappal, éjjel. Somló István magányos nyug-díjasként pergette napjait. Emlékezett. Írogatott.„ 1962. december 25.Drága Zolikám, - meghatottan köszönöm

ünnepi megemlékezésedet. Az értékes mellék-letek érdemtelen túlzásával!

Édes, egyetlen Évikém is megszépítette disz-tingvált magányomat. Kerestem telefonon, decsak édesanyjával tudtam fecserészni.

Franciák vannak itt, kizárólag színháznéző-ben. Szombaton, a Nadrág előadása alatt Évátfogom öltözőjében illedelmes csókjaimmal meg-közelíteni.

Január elsején a Különös találkozó-t, kizáró-lag miattad, részleteiben újra megkukkantom.Ne légy nagyon másnapos Szilveszter után, merta nem egészen érdektelen franciáknak szeret-nélek tetszetősen ismertetni. Nagyon szigorúanfoglak szemrevételezni, mint azokat, akikhozzám közel állnak és akiknek művésziérdemét legszívesebben hangszóróvalközvetíteném a világ legmerészebb tájai felé.

A többi január közepén, a Romeo és Júlia be-mutatója után. Talán egy-egy próbára is bené-zek - Várkonyi kívánságára és beleegyezésére de hidd el, úgy élek és izgulok VELETEKegyütt, mintha azén produkcióm lenne, művésziéletem megcsúfítóinak, Kazán és Kazimir mű-kedvelőknek kitelepítése után. Mert ez volt a göts ahogyan Kazinczy első Hamlet fordítása emlí-tette a bökkenőt - és amelyet drága, egyetlenÉvám testközelből is érzékelt.

Az Újesztendőben - ha addig még elállok -remélem alkalmam lesz mindezt közvetlen be-szélgetések szárnyán is visszaidézni.

Megmozdíthatatlan szeretettel és bizakodás-sal ölellek: Somló István."

Latinovits Zoltán - miközben próbálják a Ro-meo és Júl i á t - beugrással átvette a beteg PálosGyörgy szerepét a Különös találkozóban. SomlóIstván francia vendégeivel csodálja az előadást,s egy névjegykártyán tudósítja barátját: „A fran-ciák őrjöngtek. Szerintük minden vonatkozás-ban messze meghaladja még a film hatását is.Megmagyaráztalak. Tehát, ha Párizsba mégy,lesz hová küldjelek obulusokért. Erre is gondolnikell. Ölellek Somló István."

A franciák nemzeti csodaszínésznője, DanielleDarrieux játszotta a Marie-Octobre című film fő-szerepét. Ha a francia színházi emberek úgygondolják: a vígszínházi előadás hatásosabb,mint a francia film, s ebben Latinovits Zoltáné alegnagyobb érdem, az dicséretnek, elismerés-nek nem csekélység.

És Somló István, ha mára kispadra kénysze-rült, legalább onnan próbálja barátja művészéle-tét egyengetni, támogatni, segíteni. S vigyáznirá! Mára Romeo és Júlia bemutatója után, már-cius 12-én írja újabb levelét; atyailag óvja Latino-vits Zoltánt a rá leselkedő veszélyektől.

LÁDAFIA

Somló István (Higgins) és Mészáros Ági (Eliza) aPygmalionban (Katona József Színház, 1953) (MTI- fotó)

„Örülök, hogy sokat dolgozol. De annak nem,hogy a kimerültség depresszióival bajkolódol.Túlhajszoltságból nem fakadhat művészi jó. Eztnem most mondom, amikor már elhasznált, be-teg, öreg szar vagyok - hanem gyakorló színé-szi életemmel is bizonyítottam. Mikor annyi idősvoltam, mint Te, akkor is nagyon gondosan válo-gattam a tennivalók között. Vígszínházi elkötele-zettségemen túl egyetlenegyszer nem vállaltamkülön munkát. Nem fizikális meggondolások mi-att; művészi teljesítményem sértetlensége érde-kében. Filmet is csak akkor fogadtam el, ha szín-házi menetrendem tolerálta. Igaz, hogy nincsegy vasam se, de még mindig megvetem honunkszínjátszásának »diplomás spekulánsait«.

Évát, akit az érzelmek három dimenziójábanimádok, szintén féltem a túlhajszoltságtól. Mű-vész számára szinte elengedhetetlen feltételnektekintem az időnkénti semmittevés termékeny-ségét."

Bölcs és megszívlelendő tanácsok, csak éppa világ, amelyben (akkor) élnek a magyar színé-szek, aligha teszi számukra lehetővé, hogy egypercre is megálljanak. Mindig jelen lenni, ez azegyetlen mód annak kivívására, hogy jelen le-hessenek. De ha mindig jelen vannak, romlik,pusztul bennük az, amiért érdemes jelen lenniük.Ördögi kör.

Sok a halott.S aki él, aki túlélte, rosszkedvűen kénytelen

tudomásul venni: magára maradt. Mit érezhetettLatinovits Zoltán, amikor Somló István levelénekmondatait morzsolgatta: „Elfogadhatatlan élet-érzés. Minden reggel csodálkozom, hogy feléb-redek. Mint »visszajáró kísértet« még délelőttsem voltam benn a színházban; talán legutoljáraakkor, amikor a Mesterházi darab felolvasásavolt. Vendégeim is csak szórványosan voltak.Utálom magam disztingvált nyomoromban éssokszor a legszívesebben elülnék magam mel-lől."

Nincs egy éve: Somló István még a Vígszín-ház igazgatója volt, s a magyar színésztársada-lom megbecsült, nagyra becsült tagja. Most ül

otthon, egyedül, rozzant egészséggel, s bárbüszke gőggel vágja a világ szemébe, hogy nohaegy vasa sincs, (de azért még mindig megveti aszínjátszás „diplomás spekulánsait" - ez alighavigasz, amikor magánnyal körülabroncsolt sze-génységében múlton, jövőn mereng az elaggottHiggins.

Marad a remény, hogy a fiataloknak majd si-kerül.

1963. április 14. Kedves Zolikám, - csak azértírom e néhány sort, nehogy azt hidd, meg-feledkeztem rólad. Sőt, Illő örömmel tartom nyil-ván sokrétű sikereidet, annak ellenére, hogyközvetlenül még egyiket sem láthattam. - »Ro-meo«, »Harvey«, »Mark Twain« (TV) - én azértfigyelek... Nagyon büszke vagyok rád, Zolikám!Az Oldás és kötés filmalakításodat még olyanokis figyelemre méltatták, akik nem a legteljesebbrokonszenvvel parkolnak színészi tájaidon. Ne-kem a szerepek változatossága tetszik legin-kább; az ilyen lehetőségekre még ma is vakme-rően színérzékény képzeletemmel sem mertemgondolni. Örülök, örülök!

Vigyázz magadra! Nagyon sokat dolgozol!Erre vonatkozóan már célzásokat tettem. Nemmindenből fakad művészi jólét. Az »alkotói köz-érzet« legfigyelemreméltóbb mondata Sztanyisz-lavszkij összes műveinek."

Fel lehet vajön pontosan térképezni, milyenvolt a magyar színészek alkotói közérzete a ma-gyarországi szocializmus második évtizedé-ben?

Hosszú szünet következik a baráti levelezés-ben. Latinovits Zoltánt két infarktus láncolja be-tegágyához, s színészéletének mind gubanco-sabb szövődményei béklyózzák erejét. Levélí-rásra nem futja idejéből.

Vagy csak elkallódtak a „dokumentumok"?Nincsenek? Hajszolt századunkban a telefonhelyettesíti a baráti kapcsolatokat, s mert felhív-

hatnánk bármikor szeretteinket, ezért nem írunklevelet - s aztán az éjjel-nappali lótás-futásbannem jut időnk fölemelni a telefonkagylót.

Maradandó nyomok nélkül hullanak semmibe anapok.

1964. december 17-én kelt Somló Istvánkövetkező, megmaradt levele. Csacsog:kerestem Évát, nem találtam, hívtalak, nemvetted föl a te-lefont, ezzel-azzal öt percetbeszéltem, miért nem jelentkeztél, az új címedsem tudom!

Finom, könnyed, rejtjelezett szomorúság: avilágért sem szeretne terhére lenni munkávalagyonzsúfolt életű fiatal barátjának.

„Bármennyire sajnálom, de a közeli találko-zást nem merem kérni. Nagyon »ramacsul« va-gyok-ezért nem járok be a színházba sem - ésnem szeretném bánatos pofámmal a Ti ünnepihangulatotokat elmaszatolni. Nyár óta fokozato-san romlik állapotom. Alig tudok járni. Vagy Ka-rácsony után, de legkésőbb Újév után - amikor

LÁDAFIA

szobát kapok - beköltözöm a Kútvölgyibe. El kellvégre dönteni, hogy van-e, lehet-e még velemvalamit tenni, illetve javítani való.

Éva tündökléséről - hála Istennek! - tudok.Rövidesen remélem, rímpárban, a Te dicsősé-gedet.

Közléseidet tudomásul vettem. Egyetértéssel.Ennyi van nálam. Semmi több.

Most már - mint egy hanyag telefonbeszél-getésben Alice-nak mondtam - nem, lábujj-hegyen élek, hanem »csúsztatva«. Fontos, hogysenkinek nem tartozom. Ha a szükség úgy diktál-ja, magamnak halok, senki más kárára.

Drága egyetlen Évámmal együtt legjobb ünnepiköszöntéseimmel ölellek, csókollak Benneteket:Somló István."

Magánlevél, de fontos színháztörténeti doku-mentum. Somló István 1964. december 17-énMagyarországon arra lehet büszke, hogy bárszerényen, nagyon szerényen („csúsztatva"),még meg tud élni nyugdíjából, és nem tartoziksenkinek. Ha a szükség úgy diktálja, magánakhal meg, senki más kárára! Ennyit ért az élete; aszocialista állam megkíméli őt az éhenhalás kín-jaitól.

Mennyi szemérmesen rejtett fájdalmat takar azodavetett félmondat: egy „hanyag telefonbe-szélgetésben"?! Felhívta a Vígszínház művészetititkárát, talán valami elintéznivalója akadt, s csakúgy mellékesen említette meg, nincs épp a legjobbbőrben, s mára pénztárcája is túlontúl lapos? Vagya művészeti titkár hívta fel őt, s panaszkodott egykicsit hajdanvolt színházértő, színházszeretődirektorának?

A rettentő nagy rohanásban eszébe jutott va-lakinek az otthonában mind magányosabban smind megalázóbb körülmények között napjaitpergető nagy színész?

„ 1965. december 26. Kedves Zolikám, - cím éstelefonszám hiányában csak a színházhozküldhetem hálás köszönetemet az ünnepi jókí-vánságokért. (A zsenerózus ajándékról nem isszólva!)

Újévi legjobb kívánságaimat küldöm Mindket-tőtöknek: erőt, egészséget, sikereket és min-dent, ami még kiegészítésnek szükséges.

Mindkettőtök elfoglaltságának menetrendjétismerem. Szinte természetesnek veszem, hogy anekem legjobban hiányzó baráti összejövete-lekről pillanatnyilag csak ábrándozhatok.

Csókok, ölelések, kétirányban! Hívetek: Som-lóIstván"

Karácsonykor Somló István boldog volt: felfe-dezettje, barátja, szívbéli gyermeke mind sikere-sebb színész, s az ő körülötte már hidegülő világ-ban mindig érzi Latinovits Zoltán és Ruttkai Évafeléje nyújtott kezét, baráti szeretetét. S bár csakábrándozhat, de legalább ábrándozhat arról:

Higgins: Latinovits Zoltán (Debrecen, 1962)

LÁDAFIA

Ruttkai Éva és Somló István (Vígszínház, 1964?)

majd csak lesz idő boldog s felszabadult hár-masban együtt fecserészésre, vitatkozásra, be-szélgetésre! S boldog akkor is, amikor LatinovitsZoltánt Jászai Mari-díjjal tüntetik ki.

„1966. április 5. Brávó, Zolikám! Nagyonbüszke vagyok Rád.

Önző módon szeretném még megélni közelítőKossuth-díjadat..

Egyenletes szeretettel és nagyrabecsülésselköszönt atyai híved: Somló István

Kossuth-díjas érdemesült Évikénket puhapuszikkal illetem."

Hevenyészett fénykép őrzi a pillanat emlékét,amikor Somló István e puha puszíkat átnyújtottaRuttkai Évának a Vígszínház öltözőjében. De aztszinte lehetetlen kideríteni: a fénykép pontosanmikor született. Talán 1964-ben. Lehet, hogy1966-ban? Valami alkalmi fotós kattintgathatta amasinát, mert nagyon elmosódott, életlen fény-képek készültek a vígszínházi öltözőben. CsakRuttkai Éva és Somló István látható a képeken:talán Latinovits Zoltán volt az alkalmi fotográfus?

Somló István ez idő tájt már ritkán látogatottbe a Vígszínházba; rettenetesen fűtötték az épü-letet, s úgy gondolta, amíg a színház „abnormis

fűtésével" nem hagynak föl, be nem teszi lábáthőn szeretett teátrumába. Valóban olyan melegvolt a Vígszínházban? S egészségi állapota, ahőségben nagyon kalimpáló beteg szíve miatthagyta gyorsan ott az épületet? Vagy riadtannézett körül, s úgy érezte: már semmi közeehhez a Vígszínházhoz, s jobb otthon, békés,nyomorúságos magányában, mint itt, a csakemlékezetében ismerős-barátságos falakközött?

1966. december 26-án írta utolsó levelét Lati-novits Zoltánnak. „Édes Zolikám, - hálásan kö-szönöm gyönyörű betűid jókívánságait, az érté-kes melléklettel.

Zord magányom kilátójából is mindent tudokés mindent megértek. Csak azon csodálkozom,hogy mindezeket miként lehet kibírni. Színház,film, tv, rádió - kivevés nélkül. Jaj de jó gondolata rózsadombi vityilló! Félegészség. Füst, koromnélkül, távol a közügyektől. Ha elfogadtok - ésha addig még elállok - hozatok magamnak egykis könnyű ülőalkalmatosságot és félnapokat ottfogok lebzselni portátokon. Esetleg mint vincel-lér vagy házőrző eb, havi juttatások nélkül. Nyug-díjam ellátásomra elégséges.

Címek teljes hiányában kénytelen vagyok aszínházhoz küldeni soraimat. Nem én tehetek ró-la!

Drága Évikémmel félig együtt töltöttem a Ka-rácsonyt. Én az igazgatói páholyban, ő a színpa-don. Betegre élveztem magam a magasszintűkomédiázásnak ettől a szintézisétől. Irigyeltem atehetséges-svihák Várkonyit, hogy három ilyenMohamedánnak, akiknek nem kell Hegyekhezfordulni, ezt a láncreakciót össze tudta szemelni.Bárcsak a helyébe lehettem volna a baljós múlt-bari... Talán még egy nagyon keveset én is hoz-zá tudtam volna adni.

Drága Évikémnek - cím hiányában - légyszíves egy szilveszteri csókkal születésnapi jókí-vánságaimat tolmácsolni. Egyidejűleg olvassá-tok el - ha még nem történt volna meg - Ka-rinthy Frigyes: Reménytelen szerelem című re-mekművét. Végső esetben, a gellérthegyipampákon, nyáron, én fogom felolvasni Nektek,kényelmes, könnyű székemből.

Atyai szeretettel ölel, csókol: Somló István"Ez az 1966. december 26-án írott levél Somló

István utolsó üzenete Latinovits Zoltánnak?Somló István 1971. április 5-én indult el az

utolsó utazásra.Ez az 1966. december 26-án írott levél Somló

István utolsó fellelhető üzenete Latinovits Zol-tánnak?

A történetnek nincs vége.

SUMMARY

This issue is headed by editor Tamás Koltai's introduc-tory essay about some main features of the past sea-son. This is followed by Judit Szántó's interview withPer Olov Enquist, made during the Swedish play-wright's recent visit in Budapest.

On the occasion of the reopening of Szolnok's Szi-gligeti Theatre we publish György Szegő's description ofthe renovation as weIl as Tamás Tarján's review on theopening performance, the comedy Liliomfi by EdeSzigligeti, the XIXth century writer who gave his name tothe house.

The following reviews on R. W. Fassbinder's Free-dom in Bremen (Budapest Chamber Theatre), RamóndeI Valle-lnclán's The Horns of Don Friolera (KatonaJózsef Theatre), Ferenc Molnár's The Playls the Thing

(Comedy Theatre), Dezső Szomory's Sweet Child

Györgyike (Pest Theatre), János Bókay's 1'm in Lovewith Four Women (Castle Theatre), Tennessee Wil-liams' The Rose Tattoo (Pécs) and Bohumil Hrabal'sStrictly Controlled Trains (Nyíregyháza) are respec-tively by András Nagy, István Sándor L., Pál Békés,Andrea Stuber, Katalin Kállai, László Bérczes andIstván Nánay.

A letter sent to us by theatre aesthetician ProfessorTamás Bécsy contests some remarks made in a for-mer issue by director László Babarczy in the matter ofthe managerial crisis at the Pécs theatre.

Jan Kott's essay, hitherto unpublished in Hungary, isnamed The Guillotine as Tragic Hero and deals mainlywith the play Danton's Death by Georg Büchner.

We also publish an edited version of a televised in-terview made by István Wisinger with István Zsolt, thedean of Hungarian stage managers.

In his column on recent Hungarian theatre historyGábor Szigethy publishes some revelatory letters sentby a distinguished older actor, István Somló to his bril-liant and-then-young colleague Zoltán Latinovits.

Wojciech Plewiński: Turandot her-cegnőA krakkói Stary Teatr előadása CarloGozzi színműve alapján készült. Azelőtérben Truffaldino (Jan Peszek)látható

1991 FILMVILÁG június

Márton László: Kései melankólia(Derek Jarmanról)Sípos Júlia: A forradalom elmúlt(Fekete Doboz)Bikácsy Gergely: Fallosz és arany ősz(Eizenstein rajzai elé)

Márk Kusnirovics: Eizenstein titkos von-zalmaiDerek Jarman: Szakadéktánc (Napló)Zsugán István: Filmművészetről pedigszó se essék... (Beszélgetés RagályiElemérrel)