(ebbnek) tűnő tervezőművészet alapjai is -a következő periódus (1957-1970) aszélesebb értelmezésű konszolidáció, aszínházpolitika nyitottabbá válásának, egykésőbbi fejlődés előkészítésének akorszaka. Ez utóbbi tendenciák talajánkibontakozott szcenográfiai „szabadulás-nak" egy időközben felnőtt, sokoldalúanképzett tervezőnemzedék volt az élharcosaaz ötvenes évek második felétől. Nemmindenben tisztázódott ekkor a tervezőszerepe és felelőssége a színház komplexmunkájában. A társművészetekkel vívotthatásköri viták mellett nehézségeketokozott a szakkritika, az elméleti ésszaktörténeti kutatások hiánya. E másfélévtized alatt mégis szolgáltatótevékenységből magasrendű művészetté,alkotótárssá kezdett válni a díszlet- és jel-meztervezés. Annak ellenére, hogy amagyar tervezőművészet a legtöbb európaiországhoz képest később és nehezebbkörülmények között indult virágzásnak, eza fellendülés szcenográfiánkat a hazaiképzőművészetek színvonalára is emelte,másrészt a világ (kiváltképpen az ebbenélen járó egyes szocialista országok) dísz-let- és jelmeztervezésének áramkörébekapcsolta. Hazai és nemzetközi kiállításokmegrendezése, illetve az ezeken történtrészvétel, a korszak végére kibontakozóelméleti-szakkritikai tevékenység,kiadványok is jelzik e felfutást. Megnőtt abecsülete a minden vonatkozásban jólmegkomponált terveknek, s ezek alapján istapinthatók voltak a különböző (stí-lus)törekvések jellegzetességei. Az egyesszínházak köré csoportosuló tervezőmű-vészeket most már nemcsak egy bizonyostechnikai-szakmai tudás kezdte ösz-szekapcsolni, hanem olykor az eszközbeli,kifejezésbeli hasonlóság is.

SIVÓ EMIL

Nyitott szemmel

Hosszú időt, több mint negyvenhat évettöltöttem el a színházak világában. MindigJób Dánielnek, a Vígszínház egy-korinagyszerű igazgatójának az elvétvallottam, mely szerint a színház nem le-buj, hanem előkelő hely, a művészettemploma. Jób ilyen szellemben vezet-teszínházát, és ennek megfelelő maga-tartást várt el művészeitől is. Ezért volt az,hogy a legnagyobbak egyike, SomlayArtúr, valahányszor elment a Vígszínházépülete előtt, megemelte a kalapját. Tetteezt akkor is, amikor már régen nem voltannak a színháznak a tagja. Az énéletembe 1934-ben tört be a színház. Ez aszínház elsősorban a Vígszínház volt, ígynem véletlen, hogy rabja maradtam egyegész életen át. Csodálatos légkör áradtabból az épületből, elegáns közönség,nagyszerű gárda, magas művészi törekvésjellemezte; egyszóval európai színvonalatképviselt ez a színház a harmincas-negyvenes években. Társulata kiválóművészek gyülekezete volt: Jávor Pál(örök kedvencem), Rajnay Gábor, GóthSándorék, Tőkés Anna, Makay Margit,Darvas Lili, Muráti Lili, Kabos Gyula,Somló István, Szerémy Zoltán, AjtayAndor, Ráday Imre, Mály Gerő, GárdonyiLajos, Makláry Zoltán, Peti Sándor,Bihari József, az egészen fiatal PártosErzsi és Tolnay Klári. És mindezeknek aművészeknek az élén az óriás: SomlayArtúr.

Felejthetetlen élményem az 1934-benlátott A tanítónő, Bródy Sándor műve,amelyben öreg Nagyot Somlay, ifjú Na-gyot jávor, a címszerepet Tőkés Anna, atanítót Makláry Zoltán játszotta. A többiszerepben Szerémy, Mály, Kovács Ká-roly, Peti és Pártos Erzsi lépett fel. Azótatöbb előadásban is módom volt látni ezt akitűnő darabot, többségében jók voltakezek is, de a Hegedűs Tibor rendeztevígszínházi előadáshoz foghatót soha nemláttam.

Akkori élményeim között említhetnémmég G. Hauptmann Naplemente előtt és T.Wilder A mi kis városunk elő-adásait is,mindkettőben Somlay volt a főszereplő.

Természetesen más színházakba is el-

jártam, megfordultam mindenütt, aholvalami érdekes, izgalmas művészi élménytreméltem. Így a Magyar Színház-ban is,ahol abban az időben Hevesi Sándor volt afőrendező. Itt láttam Törzs Jenővel aszereplők élén a III. Richárdot, Az Úrkatonáit, a Ragalom című darabokat.Mindezt betetőzte 1936-ban a hatalmassikerű A néma levente előadása. Az ittdolgozó társulat sem volt akármilyen:Beregi Oszkár, Földényi László, BilicsiTivadar, Szakáts Zoltán, a méltatlanulteljesen elfeledett Baló Elemér. Nagy-szerű előadásban láttam ebben a színház-ban Zilahy Lajos A szűz és a gödölye címűdarabját is, ugyancsak Törzs Jenővel afőszerepben. Ebben a darabban ismer-kedett a színpaddal a később jelentősművésszé érett kedves barátom, a koránelhunyt Somogyvári Rudolf.

De elmentem a Belvárosi Színházba is,ahol akkoriban Bulla Elma bontogattaszárnyait Shaw Szent Johannájában ésMeller Rózsi Vallomásában, partnereiPáger Antal és az ifjú Básti Lajos voltak.Emlékeim között a Németh Antal vezetésealatt álló Nemzeti Színház előadásai-naknémelyikére is mint nagy élményregondolok vissza. Ilyen volt Az embertragédiája centenáris előadása LehotayÁrpáddal, Tőkés Annával és CsortosGyulával, az Amerikai Elektra Csortossal,Bajor Gizivel, Makay Margittal, TimárJózseffel, a Peer Gynt Jávorral, HerczegFerenc Bizánca Táray Ferenccel, AbonyiGézával, Tőkés Annával, Berky Lilivel,Somogyi Erzsivel, Kiss Ferenccel,Lehotay Árpáddal, Gál Gyulával, TimárJózseffel, Ungvári Lászlóval; KállayMiklós darabja, A roninok kincse, Timárral,Somogyi Erzsivel, Sugár Károllyal ésPethes Sándorral; Zilahy Lajos Süt a napjaJávorral, Abonyival, Szörényi Évával,Olty Magdával, Kürti Józseffel, Pethessel,Gózon Gyulával a főbb szerepekben.

Ezeknek az előadásoknak, ezeknek aművészeknek köszönhetem, hogy örökreeljegyeztem magam a színházzal. Ekkorhatároztam el, hogy a szakma mindenágát, minden fortélyát, már ami megta-nulható, megtanulom, mert a színházhozelsősorban érzék kell, és aztán nagy-nagygyakorlat. Az érzékkel születni kell, agyakorlatot meg lehet az évek során sze-rezni, csak nyitott szemmel kell dolgozni.

1938-ban érettségiztem a Szent Istvánreálgimnáziumban. A SzínművészetiAkadémiára nem mehettem, ezért PatakyJenő, az akkor már neves színpadi ésfilmszínész, a Nemzeti Színház tagja aján-

Iására felvettek statisztának a NemzetiSzínházba. Ma már nehéz elképzelni, dejóvágású, kisportolt fiatalember voltam,nagyon hasonlítottam Pataky Jenő ba-rátomra, úgy, hogy a Kadétszerelem címűfilmben, ahol ő kettős szerepet alakított,én voltam az alteregója. A Nemzetibenszívesen foglalkoztattak, mert látták, hogyimádom a színházat, egész napomat benttöltöttem a próbákon és az elő-adásokon,mindent és mindenkit meg-figyeltem, ésállíthatom, hogy nem volt olyan ember aszínházban, akitől akkor ne tanulhattamvolna valamit. Akiktől tanulhattam:Csortos, Bajor, Makay, Olty, Gobbi,Lukács Margit, Tőkés Anna, SomogyiErzsi, Rápolthy Anna, Kürti József, KissFerenc, Uray Tivadar, Abonyi Géza,Bartos Gyula, Táray Ferenc, Timár, Jávor,Kovács Károly, Gózon Gyula; detanulhattam az akkor még egészenfiataloktól: Ungvári Lászlótól, Majortól,Várkonyitól, Pataky Jenőtől, SzabóSándortól, hogy csak azokat említsem,akik hirtelen az eszembe jutottak.

Ekkor a Nemzetiben két nagyon hasz-nos évadot töltöttem el, majd jött a háború,én is bevonultam, először Galántára ésRimaszombatba munkaszolgálat-ra, majdkatona lettem Gyöngyösön (igen, ebben aszokatlan fordított sor-rendben). 1944szeptemberében a tordai nagy harcokbanharminc aknaszilánktól megsebesültem, ésa betegszabadságomról már nem mentemvissza a frontra, így novembertől SeresEndre néven bujkálnom kellett. Ez LénártIstván segítségével, aki ma a tévémegbecsült munkatársa, sikerült is.Megértem a felszabadulást,

Első utam a Nemzetibe vezetett, ekkormár február közepe volt. Major irodájá-ban, ő volt ugyanis az igazgató, már ja-vában próbáltak, a titkárságon ki más,mint Gobbi szervezkedett. Megkérdezte,mit akarok csinálni. Bármit, volt a vála-szom. Gobbinak, úgy látszik, ez a választetszett, így ügyelő lettem Sándor Jenőfőügyelő mellett, aki első mesterem éstanítóm lett, és akitől rengeteget tanultam.Baráti hálával gondolok rá holtában is.

Gobbival a kapcsolatom igen furán ala-kult. Ő nem az, aki az érzelmeit palástol-niszokta, mindig tudja az ember, hánya-dánáll vele. Minden nagyszerű vállal-kozásában részt vettem, csodálatos voltmaradandót létrehozni, és úgy érzem,hogy mindenkor szeretett, élveztem abizalmát. Egész életre szóló barátságot

kötöttünk, mely hol szorosabb, hol lazabb,de mindenkor igazi barátság maradt. Igenbüszke vagyok arra, ahogyan nekem akönyvét dedikálta: „Hát Nekedmagyarázzam? Drága barátomnak, SivóEmilnek igaz szeretettel: Hilda."

Ő volt az, aki végig bízott bennem. Akiegyáltalán tudomást vett arról, hogyrendező szerettem volna lenni, és meg-bízott a Jászai Mari-otthon javára 1947-ben megtartott matiné rendezésével. Ki isírta a hatalmas plakátra „A matinét ren-dezte: Sivó Emil". De mit kellett ottrendezni, ahol mindenki fellépett a Nem-zeti nagyjai közül, és a már játszott sze-repéből adott elő jelenetet vagy részletet?Rendeznivaló nem volt ott, össze kelletthoznom a matinét. De én boldog voltam,mint ahogy akkor is, amikor Hildameghívott, hogy az OrszágosSzínészegyesület Színészképző Iskolájavizsgaelőadásán legyek a tanársegéde,asszisztense. Példáját követte RáczGyörgy barátom is, aki szintén igénybevette munkámat az általa rendezett vizs-gán. Gyönyörű munka volt, örök hálanekik ezért.

Rendező mégsem lettem. Miért? Kitudja? Pedig elvégeztem egy rendezőitanfolyamot is, a Hont Ferenc vezetteSzínművészeti Akadémián, kértem is,hogy segédrendező lehessek kevesebbfizetésért, mint amennyit éppen akkorkaptam, de ez a vágyam soha nem telje-sült. Ennek okát csak a Nemzeti Szín-házakkori igazgatója tudná megmondani, dema már ő sem. Pedig ugyancsak ő aKeszey-féle híres vendéglő asztalánálfelkínált titkárságot, sőt gazdaságiigazgatóságot, nekem, a huszonhét évesfiatalembernek. Egyiket sem vállaltam el,mert még reménykedtem asegédrendezőségben.

1948-ban magasabb helyről jött utasí-tásra kineveztek a Nemzeti Színház titká-rává. Ekkor már minden reményemetelveszítvén a valamikori rendezőségemetilletően, vállaltam a tulajdonképpenmegtisztelő feladatot. Rövidesen a Nem-zeti Kamaraszínház titkára lettem, melyakkor a Magyar Színház épületében mű-ködött. Az épületet akkor kaptuk meg,igen rossz állapotban, fel kellett újítanunk.Az ehhez szükséges pénz megszerzésevolt az első komoly megbízatásom. Azakkori időkben elég jelentős összeget VasZoltántól, a Gazdasági Főtanácsvezetőjétől szinte pillanatok alatt sikerültmegkapnom. Vas elvtárs, későbbi kedvesZoltán barátom, olyan nagyvona-

lúan intézte a z ügyet, amilyenhez fog-hatóval azóta sem találkoztam.

A kamaraszínházi titkárság számomranem volt kielégítő. Minden érdemlegesesemény, intézkedés a központban, aNemzetiben történt, mindenből ki voltamrekesztve, azonkívül az akkori vezetésigen sok ténykedésével nem értettemegyet. Így - mivel a bekövetkezőállamosításról tudtam, hiszen részt vettemannak előkészítésében - kértem azilletékeseket, hogy bármelyik 1949 n y a -

rán államosítandó színházhoz helyezze-nek át.

1949 nyarán egyik este szokásomhozhíven ültem magyar színházi irodámban,megszólalt a telefonom. Egri István je-lentkezett a következőkkel: „Itt Egri.Üdvözlöm Önt, mint az Ifjúsági Színházelső tagját." Ezek után vegyes érzésekkeldolgoztam végig az évadot. Imádtam aNemzetit, de azt is éreztem, hogy a ka-maraszínházban nem tudok fejlődni, nemtudok tanulni; egész egyszerűen nem volttennivalóm. Ez az állás idősebb korbanigen kellemes lehet valakinek, de nekem,a huszonnyolc éves, ambiciózus, tanulnivágyó jövő színházi emberének nem feleltmeg, kevés volt.

Így lettem a mai Thália Színház helyénlétesített Ifjúsági Színház titkára, és mintaz előzőekből kiderült, Egri lett az igaz-gatóm. Kettőnk barátsága nem volt új-keletű: 1945-ben kezdődött, amikor Egrimegjött az auschwitzi táborból, meg-számozottan, soványan, és tartott egészenaz 1980. július 10-én bekövetkezettszomorú haláláig. Furcsa, kedves művészvolt, nem lehetett éppenséggel könnyűembernek mondani, de azért, ha valakimegtalálta hozzá a „kulcsot", akkor kide-rült, hogy szeretetre méltó jó barát, tisz-tességes ember, és ami nem utolsó egyművésznél, nagyszerű színházi ember ésrendező. Teli Vilmos, Cyrano, Topaze, SzentJohanna és A bolond lány rendezései voltakéletének kiemelkedő állomásai.Végtelenül szerettem, és hetekre kedély-beteggé tett értelmetlen, szomorú, tapin-tatlan halála.

Még a Magyar Színházban kerültembaráti kapcsolatba a Neményi Lili-UporTibor párral. A Magyar Színház akkorborzasztóan rosszul ment, sikertelenségeksorozata volt az évad jelentős része, mígvégre az első szovjet operettet, a

Dahányon vett kapitányt be nem mutattuk.1949 tavaszán csodálatos szereposztásbankezdtük el a próbákat. Játszott benneSomlay, Rátkai, Dajka, Ferrari, RuttkaiÉva, Kállai Ferenc, Rozsos Ist-

ván, Gózon, Varga András, Mányai Lajos,Tompa Sándor, Tapolczai Gyula, La-domerszky Margit és egy énekesnő fősze-replő, aki sehogy sem illett ebbe a nagycsapatba. Amikor összeállt a darab, ez kiis derült, és a bemutató előtt Major kény-telen volt más főszereplő után nézni. Ígyjutott el az Operaházig, ahol akkor TóthAladár igazgatott. Felhívta telefonon, ésmegkérdezte, hogy nem engedné-evendégként fellépni a Magyar-országonszínre kerülő első szovjet operettbenNeményi Lilit, aki prózában és énekbenegyaránt kitűnő a szerepre. Tóth Aladárazonnal lehívatta a Faust Margit szerepétpróbáló Neményit, és megkérdezte tőle,vállalná-e egy operett főszerepét.Neményi azt felelte, „ha Maga elenged,vállalom". Ezt Tóth Aladár azonnalbemondta a válaszra izgatottan váróMajornak. Neményi ezután indult is visszaa próbájára, de azért még visszafordult ésmegkérdezte, hogy mikor is van ennek azoperettnek a bemutatója. Mire TóthAladár: „Holnapután." Neményi ennekellenére is vállalta, noha tudta, hogy eköz-ben még előtte állt a feladat: bemutat-kozása a Faustban. Ezután Neményi pá-ratlan bravúrral, szinte egyetlen összpróbanélkül játszotta el az operett főszerepét,melyben hatalmas sikert aratott. Ilyenművészi teljesítményre csakis egy többévet vidéken eltöltött, nagyszerű tehetségűművész képes, aki egyaránt otthon volt anagy operettekben, A néma levente Ziliaszerepében és a kávéházak, munkás-otthonok pódiumain is.

A Neményi-Upor párral való barát-ságom hosszú életű, sajnos ma már csakLilivel tarthat, mert az előadások stílusát,sőt néha a rendezéseit is meghatározó,művészi ereje teljében levő díszlettervező,Upor Tibor 1960 nyarán csomagokkalmegrakottan igyekezett haza Lilihez, aNyugatinál fel akart szállni egy villa-mosra, amikor összeesett, és egy Bajcsy-Zsilinszky úti ház kapualjában meghalt.

Az Ifjúsági Színháznál négy évadottöltöttem el. Az utolsó két évben márüzemigazgatóként Szendrő Ferenc igaz-gatása mellett. Aztán, mint nem kívánatoselemet eltávolítottak a színházi területről.Ezt azzal indokolták, hogy barátikapcsolatokat építettem ki működé-semsorán. Ez igaz is volt. Csak azt nemértettem, miért volt ez bűn. De hát ak-koriban olyan időket éltünk, ne feledjük,már 1953-at írtunk.

Ekkor még elhelyeztek a Központi jel-mez-Bútorkölcsönző és JelmezkészítőVállalatnál műszaki igazgatónak, 1955-

ben, az akkor divatos racionalizálásoksorán egyik percről a másikra innen iskitettek. De akkor már az utcára. Állás-talan lettem. Az esethez szorosan hozzá-tartozik, hogy végleges elbocsátásom előttnéhány nappal tízéves kiemelkedőpártmunkámért egy Rákosi Mátyás általaláírt elismerő oklevelet kaptam.

Néhány hónapos állástalanságom alattszínjátszó csoportok oktatásából éltem,míg egy napon az a megtiszteltetés ért,hogy jelentkezett nálam a MagyarNéphadsereg Színházának a képviselője,hogy leszerződtessen főtitkárnak. Mintmondták, nagy feladat vár rám. Valóban,akkor naponta négy előadást tartottunk,vasárnap pedig nyolc előadásról kellettgondoskodnom. Akkor ugyanis hozzánktartozott a József Attila Színház háromrészlege, mely közül kettő tájolórészlegvolt. Feladatomat hibátlanul láttam el, eztnyugodtan mondhatom, mert az igen nagymunka során tévedés, hiba egyszer semfordult elő. Külön öröm volt számomra,hogy az imádott, csodált Víg-színházépületében dolgozhattam, és aztcsinálhattam, amit szerettem. Boldogsá-gom azonban nem soká tartott. Már azelső évad végefelé közölte velem az igaz-gató, hogy jövő évadra nincs státusom aszínházban, ezért nem tud megtartani. Avalóság az volt, hogy útjában álltam. Enazt feleltem, hogy várom a felmondó-levelet, melyet azonban soha nem kaptammeg. Néhány hónapig munka nélkülvettem fel a fizetésemet, azonban ezt azállapotot meguntam, és kértem felsőbbhatóságomat, hogy munkavégzésre he-lyezzenek el valahová, de ahhoz ragasz-kodtam, hogy a Magyar NéphadseregSzínházának az állományában maradjak.Így lettem 1956-han a Magyar Cirkusz ésVarieté Vállalat titkárságának a vezetője,ahol kedves barátom, Balogh László, aTutó volt az igazgató. Innen 1957. januári-től meghívott a Petőfi Színház, melytulajdonképpen az Ifjúsági Színház utó-daként alakult.

Azóta lényegében nyugdíjba mene-telemig ott dolgoztam, először mint titkár,majd gazdasági igazgató és ügyvezetőigazgató. Az idők folyamán a színházépülete és neve változott ugyan, míg végülis több mint húsz éve Tháliaként működik.Ebben a színházban leltem hosszas,viszontagságos vándorlás után nyu-galomra, és pályám felét ennél a szín-háznál töltöttem el. Köszönhető ez az időkmegváltozásának és annak, hogyigazgatója Kazimir Károly lett, akinekművészi törekvéseit több mint két évti

zeden át becsületesen igyekeztem támo-gatni. Zavartalan együttműködésünk abizonysága annak, hogy ez sikerült.

Álmom, a rendezés, nem valósult meg,de az idők során ez a vágyam elhalvá-nyult. A mindig új és új feladatok el-nyomták. Végül is a Nemzetiben játszot-tam kis szerepeket, ügyelő, tanársegéd,titkár, főtitkár, gazdasági, majd ügyvezetőigazgató voltam, tehát azt a célomat, hogymegtanuljam a színházi szakmát, elértem.

Ma már, ennyi dolgos évtized után úgylátom, hogy egy színházrajongó számáratulajdonképpen mindegy, miképp tudjaszolgálni a színházat. Boldogság az, hogya pályán töltött hosszú évek soráncsodálatos művészekkel kerülhettemkapcsolatba, kivel úgy, hogy barátság lettbelőle, mint például a már említett Egrinés Gobbin kívül Somogyvári Rudolf,Rozsos István, Básti Lajos, Olty Magda,Pártos Erzsi, a szerencsétlen sorsú RajczyLajos, Gellért Lajos, Keleti László, PetiSándor, Kállai Ferenc, Verebes Károly,vagy úgy, hogy sorsuk, életük egy-egyrövidebb-hosszabb szakaszábanösszefonódott az én sorsommal. Így sze-reztem 1945-ben Törzs Jenőnek lakást aDamjanich utca 37-ben, ahol házmeg-bízott voltam, így vittem Csortosnak életeutolsó szerepét: Csehov A medve címűdarabját. Így kerülhettem napikapcsolatba a világhírű karmesterrel, OttoKlempererrel, aki hároméves pestiműködése alatt nálunk, a Nemzetiben ve-zényelte A szentivánéji álom előadásánakzenéjét, és alkalmam volt ennek a „világ-oroszlánnak" (ez Somlay meghatározása)a közelében eltölteni időm egy jelentősrészét. A Nemzetiben eltöltött négy évemalatt a legbüszkébb Somlay Artúrral valókapcsolatomra vagyok. Ő tudta, tudniakellett, hogy fenntartás nélkül tisztelem,szeretem, becsülöm emberi és művészinagyságáért egyaránt. Kérkedés nélkülállíthatom, hogy ő is szeretett engem,érezvén azt a mér-hetetlen tiszteletet,melyet tanúsítottam iránta. Többszörmeghívott Keszey Vince éttermébesörözni, és ilyenkor büszkén és ámulvahallgattam a színházról és mindenegyébről vallott nézeteit. Ilyenkorszerettem volna, ha az egész világ láttavolna: Somlayval ülök együtt. És ez aremek ember és hatalmas művésztisztességének esett áldozatul. 1951-benaz embertelen kitelepítések ellen Lobbi-val együtt szerkesztett egy tiltakozófolyamodványt, melyet elutasítottak.Emiatt lett öngyilkos.

szemleVégtelenül szerettem a szilaj jávor Pált

is, akivel élete utolsó két esztendejébenkerültem baráti kapcsolatba. Talán énvoltam az utolsók egyike, akinek érthetőszavakat suttogott a fülébe. Amikor egyklinikai látogatás után búcsút vennilehajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, akövetkezőket mondta: „Jól játszunk, mi?",és olyan jávorosan, kacsintott is egyethozzá. Szomorú, félreérthetetlen szavakvoltak ezek.

Most joggal merül fel a kérdés: miértmentem nyugdíjba, amikor senki semküldött? Ezen eddig mélyebben nemgondolkodtam el, csak azt éreztem bizo-nyosan, hogy elég volt. Miért? Most jutotteszembe, noha soha senkivel, semszínésszel, sem rendezővel, sem szerző-vel, sem a műszakiakkal nem volt konf-

liktusom, hogy talán azért, mert egyhosszú életen át tulajdonképpen nem aztcsináltam, amit szerettem volna.

Lehetséges, hogy most, e sorok írásaközben jutott eszembe a valódi ok, ami-értnyugdíjba mentem?

E számunk szerzői:

ANTAL GÁBOR újságíró,a Magyar Nemzet munkatársa

BÉCSY TAMÁSaz E L T E Világirodalom Tanszékénekegyetemi tanára

BŐG E L J Ó Z S E Fa Művelődési Minisztérium főmunka-társa

CSÁKI JUDIT újságíró,a SZÍNHÁZ. munkatársa

CSÍK ISTVÁN újságíró,az Ipari Minisztérium Sajtó-é s Propaganda Osztályának csoportve-zetője

GÁLL ISTVÁN íróKERÉNYI FERENC

a Színházi Intézet igazgatójaKOLTAI TAMÁS újságíró,

a SZÍNHÁZ munkatársaKOVÁCS DEZSŐ újságíró,

a Kritika munkatársaNÁDRA VALÉRIA újságíró,

a Magyar Televízió munkatársaNÁNAY ISTVÁN újságíró, a SZÍNHÁZ

munkatársaPÓR ANNA irodalomtörténészSIVÓ E M I L

nyugalmazott ügyvezető igazgatóSZÁNTÓ JUDIT dramaturg,

a Magyar Színházi Intézet osztályvezetőjeSZŰCS KATALIN újságíró,

a Kritika munkatársaTARJÁN TAMÁS

az ELTE XX. századi Magyar Tanszékadjunktusa

TATÁR ESZTERa Nemzeti Színház rendezője

AN T AL G ÁB O R

Magyar Bálint:A Magyar Színháztörténete

„Amíg a főváros népe a különbözőmasszákból nagyjából azonos színűvégyúródott, a veretes irodalmi nyelv és anagyvárosi tolvajnyelv közötti árnyala-tokra érzékennyé vált, a színház is - és eztalán legjobban a sajtóján látszik -lassacskán elvesztette régimódian pejora-tív, parlagi, »vidéki« jellegét és vált fő-városivá."

Ha egyáltalán lehet kiemelni egy majdfélezer oldalas könyvből egyetlenmondatot, akkor Magyar Bálint új mun-kájából, A Magyar Színház történetéből azidézett kívánkozik mintegy „kulcs-mondat"-nak. Igaz, nem „szabályos"

monográfiáról, adatok légióját halmozófilológiai műről vagy többé-kevésbé sterilesztétizálásról van szó. De még a citáltszavak is csak Magyar Bálint eddigi,„szabályosabb" - bár szintén nemunalmasan filologizáló és elvontan elmél-kedő -- színháztörténeti könyveivel. ANemzeti Színház történetével és A Iszínház történetével együtt adódik ki amondat teljes „szövegkörnyezet"-e. Hi-szen míg az előbbiben egy országos - haúgy tetszik, a nagy iramban épülőfővárosban is még több vonatkozásban„vidéki" színház, az utóbbi könyvbenpedig egy budapesti („franciás-lipót-városi" vagy „lipótvárosi-franciás") ré-tegszínház históriájáról esik, legalábbiskezdeteiket illetően, szó, a Magyar Szín-ház és „csatolt részei"-nek története egyolyan szellemi és anyagi vállalkozásra vetfényt, ahol éppen a maga eklektikus homo-genitásában van jelen az egész századvégi-századeleji Budapest. Legalábbis Pest, aKeleti pályaudvartól a Nyugatiig.

A „csatolt részek" a Rákos Jenő-ÉvaLajos-féle Népszínház utolsó - immárcsak részben népszínműves évei, a KirálySzínház, majd a Beöthy László vezetteSzínházi Unio, egyáltalán: az egész Beöthy-világ., amit csak eddig a Bal négyespáholyból, Kellér Andor lírai ri-portregényéből kissé felstilizálva ismer-hettünk meg. (Nem is szólva az azonoscímű színdarabról, ami a számos csípősmegfigyelést is tartalmazó könyv - Kellérhalála után készült - érzelmes adap-tációja.)

Kétségtelen, hogy Magyar Bálint mun-kájában is szerep jut a lírának, sőtszemélyes emlékeknek. Mint KürthyEmil, hajdani színházi újságíró unokája,Kürthy György színész unokaöccse és egyneves - bár nem kifejezetten színháziszerkesztő fia, aki maga is hosszú évekettöltött gyakorló „színházi ember-ként", amost hetvenöt éves Magyart sok szál fűziBeöthy színházaihoz és környezetéhez is.Már hároméves korában közöltek róla egy„gyerekszáj"-sztorit az első világháborúelőtti Szín-házi Életben, amelynekfejlődését az ordináré reklámozástól ésegyéb sutaságoktól a vetélytársait joggallegyűrő és 1938-as betiltása után háromhasonló lappal sem pótolható„összbudapésti" népszerűségig különösfigyelemmel kíséri a szerző. HiszenBeöthy már akkor a Színházi Élet általmegálmodott színházi menedzser volt,amikor a különben Kolozsvárt alapítottképes heti-lap még meg sem született.Eddigi „szokásá"-tól eltérően, MagyarBálint sokszor „kikacsint" a szövegből,anekdotákat is mesél - mindez mégsemválik a szépirodalmi munkákat és memoá-rokat kiegészítő monografikus igény rová-sára. Családi és személyes emlékei na-gyon is jól illenek könyve tulajdonkép-peni tárgyához: hogyan integrálja a

millennium" táján metropolissá növőBudapest a vidéket - parlagi szokásokat újértékké változtatva, de egyúttal nemeshagyományokat parlagiasítva. Aszubjektív betétek majdnem mindig szem-besítődnek olyan tényekkel, adatokkal,amelyek megóvnak a honi színház-(éskultúr-) történetben is dívó egy-szempontúságtól.

Itt van rögtön maga a színházalapítás. AMagyar Színházat a nevezetes „Rákosicsalád" két - akkor - legaktívabb tagja,Jenő és Szidi építtette 1896-ban. A maiBlaha Lujza tér kör-nyékén lévő„birodalmuk"-at - Budapesti Hírlapszerkesztősége, Népszínház, Szidiasszony már akkor rossz hírű színiiskolája- kívánták részben gyarapítani, részbenátmenteni egy másik, de közeli, fejlődnilátszó kerületbe. Beöthy „Laci" a „szentcsalád" kényeztetett gyermeke volt,elsietett és pályáján bizonyos értelembentörést is okozó nemzeti színháziigazgatóságát is „Jenő atya" intézte,hatalmi manipulációi be-vetésével. Afamília anyagilag mindig is Beöthymellett állt, amíg csak állhatott, de aKirály Színház, majd az 1907 után máráltala „vezényelt" Magyar már jel-