66 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

Szentendrei szerb fahordó74 ∞&£ ∞ ∞ § £ ™74 ∞&£ ∞ ∞ § £ ™

RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 67RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 67

Kitanics Máté

Szerbek Magyarországon

M i g r á c i óa 14–18. század között

Visszatekintve az elmúlt évszázadokra jól látható, hogy a mig-

rációs mozgatórugók széles spektruma mit sem változott.

Az elvándorlást kiválthatta éhínség, anyagi motiváció, az érvé-

nyesülés és a jobb körülmények közé kerülés vágya csakúgy,

mint a permanens fenyegetettség érzése. Az azonban kétség-

telen, hogy rövid idŒ alatt a legnagyobb tömegeket mindig a há-

borús konfliktusok mozgatták meg. A 15–18. században a Kár-

pát–Balkán-térségben olyan mélyreható változások játszódtak

le, amelyek a politikai, etnikai és társadalmi viszonyokat alap-

jaiban változtatták meg. Az Oszmán Birodalom elŒretörésével

a középkori balkáni államok elbuktak, a Magyar Királyság pedig

mint önálló regionális középhatalom megszınt létezni. A me-

nekültek egy része a védettebb, Habsburg-fennhatóság alatti

területeken keresett menedéket az ország középsŒ részérŒl el-

vándorlókkal együtt. Ezzel párhuzamosan az Oszmán Biroda-

lom az általa elfoglalt magyarországi területeken hozzálátott

a megfogyatkozott lakosság pótlásához. Ennek megfelelŒen a

végvárrendszer mindkét oldalán ott találjuk a balkáni eredetı

népességet, nemcsak a jobbágyok és a parasztok, de a nemes-

ség és a polgárság (kereskedŒk, kézmıvesek) képviseletében is.

68 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

szerbeknek a Magyar Királyság-tól délre, egészen az Adriáig hú-zódó szállásterülete kezdetben

egyfajta ütközőzónát képezett Magyar-ország és a Bizánci Birodalom között.A két fél harcában gyakran a bizáncifüggésen lazítani kívánó szerb nagy-zsupánok seregei is részt vettek, mi-közben a Bizánc-ellenes érdekközösségrévén magyar–szerb dinasztikus kap-csolatok alakultak ki, szerb főurak ke-rültek vezető magyarországi tisztsé-gekbe. Fegyveres kíséretük és szolgáikrészére alapított kolostorokról a Ma-gyar Királyság területén több helyüttis tudunk.

A 13. században a gyengülő Bizánchelyét és szerepét a térségben egyreinkább Magyarország igyekezett át-venni, így más balkáni népekkel együtta szerbek is védekezésre kényszerül-tek. Az expanzív politikának köszön-hetően a Magyar Királyság déli előte-rében függőségben álló bánságok sorajött létre. Így Bosznia és Szerbia északividékeinek bekebelezésével jelentő-sebb szerb népesség került magyarfennhatóság alá.

A KORAI RÁC MIGRÁCIÓ

A kialakult helyzetet alapjaiban változ-tatta meg, hogy a 14. század közepéna Balkán-félszigeten egy új, agresszívmódon és meglehetősen gyors ütem-ben terjeszkedő, a politikai viszonyokatszétziláló és saját érdekei mentén új-raformáló hatalom tűnt fel. Néhányéves „segédcsapati tevékenységet” kö-vetően az oszmán állam 1354-ben Gal-lipoli elfoglalásával vetette meg a lábátEurópa területén. 1361-ben meghódí-totta Drinápolyt, amelyet 1365-benEdirne néven fővárosává tett. 1371-bena Dusán cár halála után meggyengültés széthúzó szerbekre a Marica folyómellett mértek súlyos vereséget, majd1389-ben Rigómezőn az egyesült szerbés bosnyák főerő szenvedett érzékenyveszteséget.

A Kosovo Polje-i ütközetet köve-tően Szerbia déli része közvetlentörök uralom alá került, így már ekkorszámolhatunk a rácok északi irányúmigráció jával, bár a folyamat csak a15. századtól vált intenzívvé. Luxem-burgi Zsigmond ugyanis, felismerve atörök veszély nagyságát, a szerbekkelszorosan együtt működve látott hozzáa déli határok megerősítéséhez. Laza-revics István, majd Brankovics Györgydespota számos magyar birtokot ka-

pott hűsége jutalmául, így a déli határ-vidéken, de jóval északabbra is, többekközött Szolnokon, Tokajban, Debre-cenben vagy éppen Világosvárott szá-mos rác jobbágyot telepítettek le. Ez -zel párhuzamosan az 1430-as évektőlmegindult a megfogyatkozott lakos-ságú Szerémség, illetve Keve, valamintTemes vármegye déli részének erőtel-jes elszerbesedése is, amely HunyadiMátyás uralkodása alatt tovább folyta-tódott.

1459-ben elesett Szendrő, elbukottSzerbia. Ekkor, illetve az 1460-as évekközepén Brankovics István és Branko-vics Vuk vezetésével a Bácska és Csong-rád, de a Szerémség, Temes vármegyeés Keve is újabb szerb lakosokat ka-pott. A spontán és szervezett betele-pedést tovább ösztönözte, hogy 1481-ben Mátyás felmentette a rácokat a ka-tolikus egyháznak fizetendő adó alól.Minden bizonnyal ennek is szerepe le-hetett abban, hogy a király egyik leveleszerint 1479 és 1483 között több mint200 000 szerb költözött az ország te-rületére. Az újabb kutatások ezt aszámadatot némileg túlzásnak tartják,s a 200 000 főt a mohácsi csatát meg-előzően a teljes magyarországi szerbnépességre vonatkoztatják. En nek arác tömegnek a gerince ekkor a Sze-rémségben, valamint attól keletebbre,Temes vármegyében és Keve déli ré-szén összpontosult, miközben szórvá-nyaik jelen voltak Bács, Bodrog, Csong-rád, Torontál és Békés vármegyébencsakúgy, mint az erdélyi Hunyadban ésSzászváros környékén.

A mohácsi csatát követően a szerb-ség erősen hullámzott a meggyengültMagyar Királyság és az Oszmán Biro-dalom között. Cserni Jován fegyvereseielőbb a Bácskában állomásoztak, majd1527-ben, vezérük halála után egy ré-szük török zsoldba szegődött a Sze-rémség területén, másik részük Szapo-lyai pártját erősítve a Maros mellett ésa Temesközben telepedett le, többenpedig – akárcsak a szerbek által őrzöttLippa vára – Habsburg Ferdinánd olda-lára álltak. A következő évtizedekbenmind Szapolyai, mind Ferdinánd mel-lett kiemelten fontos katonai szerep-hez jutottak a könnyűlovasság, a gya-logság és a dunai naszádosok soraiban.Egy évtizeddel Buda eleste után, 1552-ben a Temesköz is török fennhatóságalá került. A 16. század második felé-ben ennek következtében már nem-csak itt és a Szerémségben, de a Bács-kában is egyértelmű szerb többség ér-vényesült.

Mindeközben a 16. század közepé-nek szlavóniai és dél-dunántúli törökhódításai a Dunántúlra történő szerbbetelepedés előtt is utat nyitottak. Ígyhamarosan Pozsegán túl Tolna, Bara-nya, Somogy és részben Fejér megye isjelentős ortodox népességet tudhatottmagáénak. Ezeken a vidékeken ugyan-akkor nemcsak szerbek, de az egykoribalkáni őslakosság romanizálódott utó -dai, a vlahok is nagy számban teleped-tek le. A törökök által efláknak neve-zett, elsősorban katonáskodással és ál-lattenyésztéssel foglalkozó népcsoportekkor már identitását tekintve is jelen-tősen előrehaladt az elszlávosodás, el-szerbesedés útján.

Tovább nőtt az alföldi és a dunántúliszerbek száma a 16. század végén és a17. század elején a tizenöt éves háborúeseményei következtében is. Az Alföl-dön ebben a tekintetben főként a Ma -ros és a Körösök köze, illetve a Dunamente említhető, míg a DunántúlonPálffy Miklós főkapitány olykor erő-szaktól sem mentes telepítési törekvé-sei értek el jelentősebb sikereket. Ek -kor kapott újabb utánpótlást Komá-rom és Győr rác lakossága, de Eszter-gom környékére Baranya, Tolna ésSomogy megye mellett a Bácskából istelepedtek le szerbek-vlahok. Csak aBácskában 39 települést hagytak hátra,hogy Rudolf királynak hűséget fogadvakenézeik és pópáik kedvezőbb körül-mények közé vezessék a mintegy 15 000fős tömeget. Többen közülük azonbannem tudtak gyökeret verni új otthona-ikban, így később visszatértek és rész-ben a nagyobb lélekszámú katolikusbunyevácságba olvadtak.

Az említett szórványok ellenére,amelyek a 16. században a Duna vonalátkövetve az ország szívébe hatoltak, arácok masszívabb tömegei egészen az1620-as évek végéig a Dunántúlon nem -igen terjedtek túl Tolnán, illetve Fejérvármegye déli részén. Esterházy Miklósmég 1627-ben is Simontornyát adtameg a rácok dunántúli szállásterületé-nek északi pontjaként. Két évvel későbbazonban Tassi Gáspár kamarai tanácsosmár éppen a nádornak panaszolta,hogy a szerbek Tolna határát is átlép-ték: „Szinán pasa feljövetelének előtteMohácson, Szekszárdon, Baranyán, So-mogyon fölül vagy igen kevés, vagysemmi rácság nem lakott, hanem mindmagyarság lakta […], ez nem tagad-ható dolog. Hanem ím nemrégen jöttmegint valahonnét afféle rácság és azegész Tolnán is fölül ellepte a földet, amagyarokat kiszorították sok falukról.”

A

A NAGY SZERB KÖLTÖZÉS

Az állandó migrációs utánpótlásnakköszönhetően a magyarországi szerbszállásterület egészében szemlélve je-lentősen megnövekedett. A visszafog-laló háborúk időszakára tehető töme-ges beköltözés során 30-40 ezer fős ke-resztény szerb és albán tömeg hagytael Koszovó területét, Niš vidékét, Belg-rádot és környékét, illetve a Moravamedencéjét. Ennek kapcsán az 1690.évi nagy szerb kivándorlásról (Velikaseoba Srba) esik leggyakrabban szó. Avalóságban azonban a Habsburg-csa-patok előretörésével, a „törökök” visz-szaszorulásával, az erőviszonyok foly-tonos változásával a szerbek nemcsak1690-ben vándoroltak be Magyaror-szágra nagyobb számban, hanem eztmegelőzően és ezt követően is. Ráadá-sul a szerb etnikumon kívül ekkor másbalkáni népek, népcsoportok is új ott-honra találtak a Kárpát-medencében.

1686-ban például Petrovics Novákszerb vezér kért bebocsátást 10 000 vi-tézével Temesvár környékére. A rácokközül végül 5000 fő telepedett át törökterületről, egy részük Becskereken ésLippán, más részük Baján vállalt fegy-veres szolgálatot. Egy évvel később na-gyobb számban érkeztek azok a bu-nyevácok is, akiket a szerb tudomá-nyos élet egyes képviselői egyszerűencsak katolikus szerbként emlegetnek.

A hazánkban napjainkban a horvátokközé sorolt népcsoport belgrádi kato-likusokkal és ragúzai kereskedőkkel ki-egészülve főként a Szeged–Szabadka–Baja–Zombor négyszögben telepedettle, miközben közülük többen a Dunamenti migrációs útvonalat követveCse pelen, Érden, Tökölön, Törökbálin-ton, Ráckeresztúron, Solymáron, Per-kátán vagy éppen Pesten és Budán ta-láltak új otthonra. A bunyevácokkalgyakran rokonított, de tőlük antropo-lógiailag, néprajzilag és társadalmiszerkezetüket tekintve is számos te-kintetben eltérő sokácok ekkor az em-lített Bácskán túl jórészt Baranyábaköltöztek.

Rajtuk kívül ebben a vonatkozásbanérdemes említést tenni azokról a kato-likus bolgárokról is, akik a visszafoglalóháborúk kezdeti, 1683 és 1687 közöttisikerein felbuzdulva Csiprovci környé-kén 1688-ban felkelést kezdeményez-tek. Az események hasonlóan kezdőd-tek, mint a szerb–albán megmozduláskét évvel később. A bolgároknál ismagas rangú egyházfi, a bojárcsaládbólszármazó szófiai érsek, Sztevan Kne-zsevics szervezte a felkelést az osztrákcsászárral, magyar királlyal együttmű-ködve. Lipót előbb Szófia elfoglalásárautasította csapatait, majd belátta, hogyBulgária felszabadításához egyelőrenem megfelelőek az erőviszonyok. Acsip rovciak felkelése így 1688-ban ku-

darcba fulladt. A megtor-lás, illetve az attól való fé-lelem következtében Csip -rovciból, Kopilovciból,Zelesnából és Klisurábólsokan keltek útra. Számuk azokkal areguláris és irreguláris egységekbenharcoló bolgár katonákkal együtt, akika Balkán különböző pontjain állomá-soztak és végül Magyarországon talál-tak új otthonra, több ezer re tehető.Egy részük a Havasalföldön is harcolóPejacsevics Georgi bojár veze tésével –bosz niai dél szlávokkal együtt – a Bács-kában, Szlavóniában és Baranyában ál-lapodott meg. Másik csoportjuk a Du -na mentén mozgott észak felé, és fő-ként Budán, illetve annak környékénpróbált új éle tet kezdeni. Szentendreekkor vált a szerbeken és a Dalmáciá-ból bevándorolt horvátokon túl egyesbolgár csoportok otthonává is.

Ennek a migrációs időintervallum-nak a csúcspontját kétségkívül az 1690.év jelentette, amikor Lipót felhívásanyomán a balkáni szerbek felkeltek atörökök ellen, majd Belgrád elestét kö-vetően III. Csarnojevics Arzén ipekipátriárka vezetésével nagyobb szám-ban kértek engedélyt a biztonságo-sabb területekre történő áttelepülésre.A pát riárka székhelyének Magyaror-szágra, Szentendrére, majd a szerém-ségi Karlócára történő áthelyezésekülön jelentőséget adott ennek a

RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 69

74 ∞&£ ∞ ∞ § £ ™A szerbek bevándorlása

74 ∞&£ ∞ ∞ § £ ™

„nagy szerb költözésnek” is nevezettbevándorlási hullámnak, mivel ez aszerb ortodox egyház végleges meg-gyökeresedését jelen tette amagyar–horvát területeken.

A magyarországi bevándorlási célte-rületek a migrációs csatornák kötött-sége, a kormányzat aktív szerepvállalásaés a helyben tapasztalt lehetőségekkombinációja miatt gyakran fedték egy-mást. Így nem csoda, hogy a Bács ka, Ba-ranya és a Duna mente egyes vidékeinszerbek, albánok, bunyevácok, sokácok,dalmátok, bolgárok és cincárok („görö-

gök”) éltek együtt. Hogy a heterogénbalkáni közösség egyes tagjai végül anemzeti ébredés korában mely náció-hoz csatlakoztak, abban kétségkívül azegyháznak volt a legnagyobb szerepe.A hódoltság időszakában a szerb orto-dox pópák, szerzetesek voltak aktívakegyes balkáni népcsoportok elszerbesí-tésében, ugyanakkor ez zel párhuzamo-san, különösen pedig a visszafoglaló há-borúk időszakában bosz niai ferencesekfejtettek ki jelentős tevékenységetannak érdekében, hogy az „eltévelyedet-teket” visszatereljék a katolikus egyház

kebelére. Ezzel a tevékenységükkelpedig jó eséllyel alapozták meg, hogy amegtérítettek a későbbiekben a ma-gyarországi horvátságba integrálódja-nak. Nem véletlen, hogy a 17. századvégén, a 18. század ele jén több városvagy városrész, köztük a budai Tabán is„hálatelt szívvel mond köszönetet a bos-nyák ferenceseknek, kik nem csak nekik,hanem apáiknak, nagyapáiknak, déd-és ükapáiknak is igazi papjai voltak,többszöri menekülésükben követtékőket, a közéjük keveredett skizmatikusszerbeket megtérítették”.

70 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

KIVÁLTSÁGOK TERÜLETIÖNÁLLÓSÁG NÉLKÜL

A betelepülő több tízezres szerb ésalbán népességnek egy kisebb részeHorvátország területén talált új ott-hont, miközben nagyobb részük a Ma-gyar Királyság déli és Duna menti ré-szeire nyert bebocsátást. Sokan a Sze-rémségben, Baranyában, a Bácskában,a Tisza és a Maros mentén, többen vá-rosokban, sok helyütt a róluk elneve-zett „Rácvárosban” telepedtek le. Jelen-tős számban képviseltették magukatPesten, Budán, Szentendrén, Eszter-gomban, Komáromban, Győrött, Pé-csett, Mohácson, Baján, Kecskeméten,Tokajban és Debrecenben is. Az újon -nan érkezett „rác nemzetnek”, amelybízott a mielőbbi hazatérésben, I. Lipótkülönböző kiváltságokat adományo-zott. Az oklevelek egyrészt a szerbérsek egyházi és világi főségét, másrészta szerbek császári alávetettségét, ezzelegyütt a megyei és földesúri függőség-től való mentességét hang sú lyozták.Egyetlen kiváltságlevél sem tette azon-ban lehetővé számukra különálló, sajátterület kiszakítását, ahogy önálló világivezető megválasztását sem.

Az 1699. évi karlócai békekötést kö-vetően egyértelművé vált, hogy a szer-bek nem költözhetnek vissza korábbilakhelyükre, az ígért politikai önkor-mányzat megvalósulására nem kerül-het sor. A szerbségben rejlő katonai po-tenciál kihasználását azonban a csá-szári kormányzat nem szalasztotta el:jelentős szerepet szánt a rácoknak az1702–1703-ban kialakított Tiszai–ma-rosi határőrvidéken. Az ide költözte-tett vagy már itt élő szerbség adó- ésrobotmentes, szabad földhasználatértcserébe katonai szolgálatot látott el asáncokban, palánkokban, a határonkívül vagy éppen azon belül bármikorbevethető állományt képezve. Harced-zettségüket és vadságukat a magyarokigen hamar, már a Rákóczi-szabadság-harc alatt megismerhették, igaz, a„rácok ostoraként” is emlegetett VakBottyán és a felkelők csapatai sem ma-radtak alul az öldöklésben.

A határőrök a földművelésen túl fő-ként állattenyésztéssel és kereskede-lemmel foglalkoztak. Jobb módú veze-tőik egy része hosszabb szolgálat után –kiemelkedő hadi érdemei fejében – ne-mességet szerzett. A Tiszai–marosi ha-tárőrvidéket – annak ellenére, hogy1718-ban a törökök visszahúzódtak aTemesközből – véglegesen csak 1750–1751-ben szüntették meg. Az itteni

szerbek egy része ekkor a Dnyeper ésa Bug közé, Oroszországba költözött,ahol cári támogatás mellett alapítottákmeg Új Szerbiát, más részük a Temesibánság torontáli részébe települt át. Az1760-as években a Tisza és Marosmenti vidékről, illetve Torontálból nagyszámban költöztek rácok az újonnanfelállított bánsági határőrvidékre, aholaz Illír ezred, illetve a Tiszai határőrvi-dékből megmaradt Sajkás kerület ka-tonáinak sorait gyarapították.

Mindezeken a fentebb említett bel -ső migrációs áramlásokon túl a 18. szá-zad balkáni háborúi ismételt, határo-kon átívelő népmozgásokat eredmé-nyeztek. Ezek a migrációs áramlásokazonban már kevéssé érintették az or-szág belsőbb területeit, jórészt a délivégeken haltak el. Az 1716–1718-asosz trák–oszmán háború, illetve az aztkövető események következtében el-sősorban a koszovói Vučitrni szan-dzsák lakosságának lélekszáma csök-kent erőteljesebben, és ennek – akár -csak az 1736–39 és az 1788–91 közöttzajló háborúknak – ismét főként a Sze-rémségben lecsapódó szerb és albánbetelepülés lett az eredménye.

A 14. század végétől ennek a többnagyobb és kisebb hullámban érkező

és így a 18. század végén már csaknem700 000 főre tehető szerbségnek az1700-as években tekintélyes része élta magyar megyei közigazgatáson kívül,katonai határőrvidéken vagy éppen ka-marai igazgatás alatt. Így hamar gyö-keret vert körükben az az elképzelés,hogy a királyságon belül egyfajta „cor-pus separatum”-ot alkotnak. Ez a véle-mény elsősorban a határőrtisztek és azortodox papság körében volt igen nép-szerű. Az 1771. évi Illír szabályzat, majdaz 1779-ben kiadott Illír deklaratoriumazonban a határőrvidéken kívül élőszerbeknek ezt a felfogását jelentősenerodálta, mivel a rácokat a magyar ren-deknek és megyei hatóságoknak ren-delték alá.

1790-ben a Temesváron tartott nem -zeti kongresszuson a szerbek politikaikívánságokat is megfogalmaztak. Itt apapságon, a nemességen és a katoná-kon túl már az egyre erősebbé válószerb polgárság is képviseltette magát.A követek többek között választásijogot, külön területet és központi kor-mányszervet óhajtottak, de kinyilvání-tották azon igényüket is, hogy a me-gyei közigazgatás alá visszahelyezettrészeken a szerbek szabad parasztkéntés ne jobbágyként éljenek. Bár a köve-telések közül több is megvalósult, ígypéldául az illír udvari kancellária felál-lítására és az ortodox egyház bevettvallássá nyilvánítására is sor került, sőta szerb püspökök meghívást kaptak adiéta felső táblájára, a területi önkor-mányzatot mégsem sikerült elérniük.A szerbség törekvése, hogy a MagyarKi rályság területén élő történelmi nem -zetekkel egyenrangúvá váljon, a ma-gyar rendek politikai ellenállása miattnem valósulhatott meg.

Társadalmi integrációjuknak nemkedvezett vallási különállásuk, de ka-tonai szerepvállalásukból fakadó elkü-lönülésük, közvetlenül az uralkodóhozvaló kötődésük sem. Nemességük amagyar vagy horvát rendi nemzetéhezképest csekélynek volt mondható, pol-gárságuk pedig nem tudott országos„kulcspozíciókat” betölteni. Ki kellemelnünk azonban ez utóbbiak kap-csán azt a kereskedőréteget, amely acincároknak is nevezett balkáni vla-hokkal együtt Magyarországon igen je-lentős gazdasági szerepet töltött be.Ezen kereskedőkolóniák tagjai a világiértelmiség, polgárság más elemeivelegyütt a szerb nemzeti ébredés ková-szaként működtek, ez azonban már át-vezet minket a magyarországi szerb-ség 19. századi történetébe.

RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 71

74 ∞&£ ∞ ∞ § £ ™74 ∞&£ ∞ ∞ § £ ™

Talpas rác