10. Középkori kultúra (oktatás és tudomány, lovagi kultúra, szerzetesi létforma)

A középkori oktatás és tudomány

Az alapfokú képzés

A kolostori iskolák. Mikor a kis öt-hat éves gyermeket bevették a kolostorba, mindenekelőtt imádságra tanították. Meg kellett tanulnia, habár még csak anyanyelvét beszélte és értette, a latin Miatyánkot, a Hiszekegyet és a zsoltárokat. Mindez körülbelül három esztendeig tartott s közben kezdetét vette az olvasás és írás megtanulása is. Az olvasást egészen módszertelenül tanították. A betűk kis lapokra voltak felírva, ezeket állandóan szemléltette a tanító. Mikor már ismerték a gyermekek a betűket, kezükbe adták a zsoltárkönyvet s ezen a szövegen tanították meg lassanként az összefüggő olvasást. Egyidejűleg, de nem az olvasással kapcsolatosan folyt az írástanítás. Ezt úgy tanították, mint a római iskolamesterek. Előbb a tanító írta le a betűket a gyermekek viasztábláira, azután a növendékek végighúzták stílusukat a táblára írt betűk barázdáin. Ezek voltak a bevezető gyakorlatok, melyek a betűk írásához szükséges ujjmozdulatok elsajátítására szolgáltak. Következett a mintáról való másolás, szintén viasztáblán. Csak mikor így némi ügyességre tettek szert a fiúk, vette kezdetét a hártyán vagy papiroson való írás íróvesszővel (tollal) és tintával. Voltak egyesek, a nagyon szépen írók, akiknek a másolás élethivatásuk lett. Az írás-olvasás tanítással párhuzamosan folyt a gyakorlati énektanítás, melyre nagy súlyt helyeztek, hogy a gyermekeket mielőbb bevonhassák az egyházi énekbe; továbbá az elemi számolás ujjakkal és fejben. Mindezekhez járultak az első három esztendőben a latin nyelv elemei: a latin ejtés szabályai és az egyszerűbb nyelvtani szabályok elsajátítása valamint a szókincs megszerzése, amihez szógyűjtemények és szótárak álltak rendelkezésre. Előmozdította a nyelv megtanulását, hogy a kolostor falain belül a társalgás szabályszerű nyelve a latin volt. A harmadik évben már olvasmányokkal is foglalkoztak: főként a Distichia Catonis cím alatt ismeretes erkölcsi közmondások és szólások voltak használatban, továbbá Phaedrusnak vagy Avianus aesopusi meséinek a kis iskola céljaira készült feldolgozásai, esetleg könnyű, párbeszédes olvasmányokat tartalmazó gyakorlókönyvek. Rendszerint csak a tanítónak, jobb esetben néhány tanulónak volt meg a saját könyve. Az emlékezetből való tanulás rendes és megszokott dolog volt. A kolostori iskolának legfontosabb tantárgya a latin nyelv. Csak aki elsajátította, vehetett részt magasabb szellemi életben. Értékes ismeretet csak latin nyelven írt könyvekből lehetett meríteni, mert a nemzeti nyelvek fejletlenek voltak. Nemzeti nyelven írt tudományos könyvet igen keveset találunk a középkorban. Mihelyt elvontabb gondolatot kellett kifejezni, a nép nyelve elégtelennek bizonyult a feladatra. Emellett a latin nyelv a római egyház nyelve, a Szentírás nyelve, a törvényhozás és a közigazgatás nyelve is volt. A kolostori iskolákba tizenöt éves korukig jártak a gyerekek. Az iskolák népessége nagyon különböző, néhol száz, másutt csak öt-hat gyermek jár egy iskolába. Ha még oly kevesen voltak is, egy pillanatig sem hagyták őket magukra. Főleg a szerzetesnek szánt növendékekre ügyeltek állandóan, minden tettüket és szavukat megfigyelve, minden ártalmat vagy bűnre szolgáló alkalmat gondosan távol tartva tőlük. Szerénység, hallgatás és engedelmesség azok az erények, melyek a serdülő ifjúnak ékességei. Az iskolában minden növendéknek külön ülőhelye volt, hogy egymást meg ne érinthessék; a tanító ülőhelyét pedig korlát választotta el tőlük. A gyermekeknek csak tanítójával volt szabad beszélnie, más felnőtt egyénnel nem. A fegyelmezés eszközei nagyon szigorúak voltak. A testi fenyítéket rendszeresen (sokszor igen csekély vétségek vagy hibák felmerülésekor) alkalmazták. A latin grammatika tanítóját nem is

ábrázolták másképpen, mint nyírvesszőből készült virgáccsal a kezében; s ez a mondás: ,,az iskolai virgács hatalma alatt lenni", a gyermekéveket s a grammatika tanulásának idejét jelentette. Közmondássá vált az is, hogy "Verd meg fiadat vesszővel és meg fogod lelkét menteni a haláltól". A verésben a középkori tanuló gyermekek nem láttak kegyetlenséget. Tudomásunk van egy középkori iskolai ünnepről, melyet a virgács ünnepének hívtak. A tanulók tanítóikkal együtt kivonultak az erdőbe s itt vágták és gyűjtötték össze a virgácsnak való vesszőket, melyeknek súlyát később hátukon kellett érezniük. Munkájuk végeztével játszottak és szórakoztak az erdőnek egy tisztásán, aztán uzsonnát kaptak szüleiktől vagy tanítóiktól, s estefelé tréfálkozva tértek vissza fenyítésük eszközeivel a városba. A kolostori iskolák növendékeinek napirendje a szerzetesekéhez alkalmazkodott; különösen a zsolozsmához. A nap huszonnégy órájából négy óra esett zsolozsmára; a többi idő pihenésre vagy tanulásra volt szánva. Mihelyt az éjszakai vigíliákra hívó harang megkondult, a növendékek is templomba vonultak és zsolozsmáztak. Ezután megint alhattak, a hajnali dicséretig, a felkelés idejéig. Hat órától kilencig iskolában voltak; azután misét hallgattak s az istentisztelet végeztével következett a Capitulum, azaz mindannyian összegyűltek egy tágas teremben, ahol részleteket olvastak fel nekik a Regulából, továbbá itt és ekkor gyóntatta meg az apát a növendékeket, s ekkor ment végbe - vélhetően a nagyobb kihágásokért - a virgáccsal való nyilvános megfenyítés. Az ebédet déltájban ették meg a refectoriumban; ételeik ugyanolyanok voltak, mint a szerzetesekéi, annyi különbséggel, hogy a kisebb gyermekeknek, tekintettel korukra és fejlődő szervezetükre, általában megengedték a húsételt. Ebéd után a növendékek pihentek három óráig, s ezután megint tanítás következett vacsoráig. Összesen hat órát tanultak naponta. A fenti dolgok, melyek nagyobbrészt a rendi szabályokban találhatók, azt a látszatot keltik, mintha a kolostorban nevelt gyermekek élete mindvégig dermesztően egyhangú, végtelenül komor, sőt gyötrelmes lett volna. De a valóságban ez az élet még sem volt egészen híjával a derűs hangulatnak. A tanulóktól itt sem lehetett egészen megvonni a játékot, a kedélyes szórakozást, az egészséges testmozgást és mindazt, ami nélkül senyved a gyermek. A nagyobb kolostorok tanulóinak évenként külön örömünnepük volt, melynek sikeréhez e célra szerkesztett versecskékkel, dalokkal, mondókákkal a tanítók is hozzájárultak. A kolostori iskolákon kívül a püspöki székhelyeken is zajlott alapfokú oktatás (ezeket káptalani iskoláknak hívták) illetve a plébániákon vasárnaponként (mivel ezen a napon tilos volt dolgozni) tanították írni, olvasni, számolni azokat a jobbágygyerekeket, akinek a szülei megengedték ezt.

A felsőfokú képzés

Az egyetemek. A kolostori iskola befejezése után, 15 éves kortól lehetett az egyetemre bejutni. Az egyetemre a diákok egész Európából érkeztek, akik országok szerint laktak együtt az egyetem kollégiumában (az egyik leghíresebb ilyen kollégium volt a Sorbonne). Először 6 évig a bölcsészkarra (kar = fakultáns) kellett járniuk, ahol a „hét szabad művészetet” kellett egyetemi szinten elsajátítaniuk.1 Ha sikerült az első három „művészet” (grammatika, retorika, dialektika) keretében megfelelő latin nyelvtudásra szert tenni, akkor már latinul tanulhatta a többi „tárgyat” (= művészetet): geometria (mértan), algebra (számtan), csillagászat (asztrológia) és zene (musica). Ha sikerült mind a hét tárgyból levizsgáznia, akkor el kellett döntenie, hogy orvos, jogász vagy teológus akar-e lenni. Az orvos és jogász képzés 6 évig, míg a teológus képzés 8 évig tartott. 1 A hét szabad művészetet a kolostori iskolákban is tanították csak természetesen a 6-15 éves gyerekeknek megfelelő, alapfokú szinten.

A teológus hallgatóknak Arisztotelész műveit (ezen belül Arisztotelész Logika című műve volt a legfontosabb) olvasták fel a tanárok, amit a diákoknak szó szerint vissza kellett tudni mondaniuk. Csak a tanároknak volt joga felolvasni és értelmezni (kommentálni) Arisztotelészt.2

A középkor legnagyobb hatású egyetemi tanára Aquinói Szent Tamás volt, aki domonkos szerzeteként tanított a 13. században a párizsi egyetemen. Szent Tamás szétválasztotta a hitigazságot (teológia) és az észigazságot (filozófia) és azt tanította, hogy ez a kettő nem mondhat ellent egymásnak (ez a „kettős igazság” elmélete).

„… lehetetlen, hogy azok az állítások, amelyek a filozófiához tartoznak, ellentétesek legyenek a hittételekkel. […] Ha pedig a filozófusok állításai között olyat találunk, ami ellentétes a hittel, az nem filozófia, hanem a filozófiának az ész hiányosságából fakadó hibás használata.” (Aquinói Szent Tamás)

Ha a filozófia nem mondhat ellent a teológiának, akkor a filozófia ugyanúgy Isten dicsőségét szolgája, ugyanúgy Istenhez vezet el bennünket, mint a teológia, ezért a filozófiát a teológia szolgálatába lehet állítani („A filozófia a teológia szolgálóleánya”). Hogyan lehet a filozófiát a teológia szolgálatába állítani? Nézzünk erre egy példát. Arisztotelész szerint minden dolog csak úgy mozoghat, ha egy másik dolog mozgatja őt, ezért kell lennie egy első mozgatónak, amely minden mozgás forrása, míg ő maga azonban mozdulatlan. Ez a „mozdulatlan mozgató” pedig nem lehet más, mint a keresztények Istene.

„Az első és legnyilvánvalóbb út az, amelyet a mozgásból veszünk. Bizonyos ugyanis, hogy bizonyos dolgok mozognak ebben a világban. De mindazt, ami mozog, valami más mozgat. Ha a mozgató maga is mozog, szükséges, hogy őt is valami más mozgassa, és azt megint más. Itt azonban nem lehet a végtelenbe menni, mivel így nem lenne egy első mozgató, következésképp semmilyen más mozgató sem, mivel a másodlagos mozgatók nem mozgatnak csak akkor, ha mozgatja őket az első mozgató. Szükséges tehát eljutnunk az első mozgatóhoz, amelyet semmi nem mozgat: s ezen mindenki Istent érti.”

Mivel Szent Tamás szerint Arisztotelész nem mondhat ellent a teológiának, ezért egyetlen tanár sem állíthatott olyat, ami ellentétes Arisztotelésszel, mert akkor magát a keresztény hitet kérdőjelezi meg, az pedig már eretnekség, amiért máglyahalál jár! Ennek ellenére Szent Tamás a kettős igazság elméletével, jóval szabadabbá tette a középkori tudományos gondolkodást. Ezt a – ókori görög filozófiát a kereszténységgel összeegyeztetni akaró - középkori filozófiai irányzatot nevezzük skolasztikának, amelynek Aquinói Szent Tamás volt a legjelesebb képviselője.

Az egyetemalapítás a XI. században kezdődött meg és ekkor alapították meg a leghíresebb egyetemeket Párizsban, Oxfordban, Cambridge-ben és Bolognában. Közép-Európában majd jóval később (a XIV. században) alapítottak egyetemeket Prágában (1348), Krakkóban (1364), Bécsben (1365), és Pécsen (1367). Az egyetemeket a pápák alapították, amelyek teljes egészében az egyház irányítása alá tartoztak: diákjaik és tanáraik egyaránt csak felszentelt papok vagy szerzetesek lehettek. Az egyházi irányítás ellenére a céhek mintájára szerveződtek és nagy önállósággal (szabad oktatás és vezető választás, önálló ítélkezés) rendelkeztek.

2 Arisztotelész legjelentősebb művei - a keresztes hadjáratoknak köszönhetően - Bizáncból kerültek a középkori egyetemekre.

A lovagi kultúra

A lovagi harcmodor: A lovagság (= nehézlovasság = páncélos lovasság) volt a középkori hadseregek csatadöntő fegyverneme. Egy csata úgy zajlott le, hogy a lovagok egy mindent elsöprő rohammal megbontották az ellenség harcrendjét és így a lovagokat követő gyalogos sereg már könnyedén legyőzte a szétzilált ellenséges csapatokat, a könnyűlovas sereg pedig végzett a menekülő ellenséges katonákkal. A lovagi harcmodor előnye, hogy a nagy számbeli fölénybe lévő gyalogos (pl. vikingek) vagy könnyűlovas (pl. arabok vagy magyarok) seregeket lehet vele legyőzni (lásd poiters-i vagy augsburgi csata). A hátránya viszont az, hogy rendkívül költséges. Ahhoz, hogy valaki lovagként harcolhasson egy kb. 12 jobbágytelekből álló falu jövedelmére valamint rendkívüli testi erőre, bátorságra és ügyességre és állandó gyakorlásra (lovagi tornák, vadászatok) volt szüksége. A baj az volt, hogy a XI. századtól Nyugat-Európában megkezdődő népességrobbanás miatt egyre többen váltak olyan birtoktalan, kóbor lovaggá, akik mindig annak a hűbérúrnak a szolgálatába álltak, aki több zsoldot adott vagy nagyobb zsákmányt ígért nekik. Egyre több ilyen rablólovag állt az egymással harcoló hűbérurak szolgálatába, ami feudális anarchiába taszította Nyugat-Európát. Ez azt jelentette, hogy most már nem a vikingek, arabok vagy a magyarok pusztították Nyugat-Európát, hanem a nagyobb zsákmány reményében uraikat könnyedén váltó rablólovagok. Az egyház egyik legfontosabb feladatává vált ennek a szörnyű feudális anarchiának a megszüntetése.A feudális anarchia megszüntetése: Először is az egyház 1096-tól 200 éven át nyolc keresztes hadjáratot indított. Ez azt jelentette, hogy ami bűnnek számított itthon, az a a keresztes hadjáratban dicsőséggé válik. Azok a lovagok, akik részt vesznek Jeruzsálem visszafoglalásában, nemcsak büntetlenül legyilkolhatják a pogányokat és elrabolhatják a kincseiket, nemcsak hatalmas birtokokhoz juthatnak, hanem teljes és azonnali bűnbocsánatot is nyernek. A pápai áldással útnak indult lovagok már nem zsákmányért harcoló martalócok, hanem Krisztus katonái (miles Christi), akik szent feladatot végeznek.

„Most joggal harcolnak a barbárok ellen azok, akik azelőtt testvéreik és rokonaik ellen küzdöttek. Most örök jutalmat nyernek el azok, akik eddig kevés pénzért csak zsoldosok voltak. Kettős bérért dolgozzanak azok, akik testük és lelkük kárára vesződtek eddig. Sőt, akik itt szomorúak és szegények, ott mindenben bővelkedők; itt az Úr ellenségei, ott barátai lesznek.” (II. Orbán pápa beszéde a keresztesekhez)

„Ne kételkedjetek hát, ti bűnösök: jóságos az Úr. […] Ő kezeskedik érte, hogy katonáinak zsoldja az ő eltévelyedéseik bocsánata és az örök üdvösség legyen. Te bátor lovag, te férfiú a harcban: íme, a veszélytelen bajvívás, ahol a győzelem hírnevet hoz, és a halál nyereséggé lesz. Ha okos kereskedő, jó üzletember vagy, akkor meghirdetem neked a nagy vásárt. Ügyelj, nehogy elmulaszd! Vedd föl a keresztet és mindenért, amit bűnbánó szívvel meggyóntál, azonnal bűnbocsánatot nyersz.” (Clairvaux-i Szent Bernát apát toborzóleveléből)

A keresztes hadjáratok azonban nem bizonyultak elegendőnek, ezért az egyház bevezette a Treuga Dei (Isteni Kegyelem vagy Isteni Fegyvernyugvás) intézményét is, ami az 1140-es években alakult ki Franciaországban a Pax Dei (Istenbéke) mozgalom folytatásaként. Míg a Pax Dei azt jelentette, hogy a lovagok esküt tettek arra, hogy nem rabolnak és megvédik az önvédelemre képteleneket, addig a Treuga Dei mindenfajta fegyveres harcot tiltott az egyházi ünnepeken. Aki megszegte a Treuga Deit azt kiközösítette az egyház.

„Nem török rá egyetlen templomra sem, mert oltalom alatt áll; s nem fosztom ki a hozzá tartozó éléskamrákat. Nem fogok megtámadni papi személyt vagy szerzetest, ha nincs nála világi fegyver... Nem fogok elragadni sem pórt, sem pórnőt, szolgát vagy kereskedőt. Nem fogom elvenni tőlük pénzüket, nem fogom váltságdíj fizetésére kötelezni őket. Nem taszítom őket nincstelenségbe, elrabolván javaikat a háborúra hivatkozva, amelyet hűbéruruk visel” (francia Pax Dei eskü a 11. század elejéről)

A lovaggá avatás: A keresztes hadjáratok és a Treuga Dei mellett az egyház igyekezett olyan értékrendet felállítani, amelynek segítségével a társadalom szolgálatába állíthatta a kegyetlen rablólovagokat. Az egyház egy olyan harcos ideált teremtett meg, aki hűséges urához, erejét és bátorságát pedig a gyengék és a nők védelmében használja fel. Hogyan érte el ezt az egyház? Úgy, hogy lovaggá csakis - a papok és szerzetesek felszentelésének mintájára végrehajtott - lovaggá avatással lehetett válni. Az avatás előtt a fegyvernök (= lovagjelölt) rituális fürdőt vett. Fürdő után az ünneplők lassú menetben a templomig kísérték a fegyvernököt, aki sötét ruhába öltözve, csuklyával a fején az oltár előtt imádkozva töltötte az éjszakát. Az átvirrasztott éjszakára a hajnalban megtartott szentmise tette fel a koronát. A tulajdonképpeni ünnepség a felöltöztetés szertartásával vette kezdetét. A vörös színű ruha arra figyelmeztette az ifjút, hogy kötelessége az egyházért harcolva vérét ontania. A fekete harisnya a halálra emlékeztetett, a fehér öv pedig a testi önmegtartóztatást jelképezte. Az ily módon felruházott fegyvernököt átvezették a lovagterembe, ahol sor kerülhetett végre a hőn áhított felövezésre is. A felövezés azt jelentette, hogy a legrangosabb jelenlévő lovag átnyújtotta neki a fegyvereket és a sarkantyút. Ezután mindannyian átvonultak a templomba, ahol a harcos Isten színe előtt ünnepélyesen esküt tett arra, hogy hűséges lesz urához és arra, hogy az egyház által előírt lovagi erényekhez (gyengék védelme, bőkezűség, bátorság) fogja tartani magát. Ezt követően a pap megáldotta az oltáron fekvő kardot és az ifjú lovagot. A lovaggá avatás utolsó aktusa volt, amikor az avató lovag kéz éllel megütötték a tarkóján, vagy az avató lovag kardjának lapjával megérintette az előtte térdelő harcos bal vállát. A szertartást mindig óriási mulatság követte. A vigadalom fénypontját a lovagi torna jelentette, hiszen ez volt az első alkalom arra, hogy az újdonsült lovag a nagyközönség előtt, kemény ellenfelekkel szemben mutassa be bátorságát és tudását.A lovagi nevelés. A lovagi erényeket még hatékonyabban lehet elsajátítani, ha már a gyermekkorban megkezdődött a lovaggá nevelés. Lovagi nevelés a XII. század elejétől kezdett elterjedni, amikor megindultak a keresztes háborúk s a lovagi rend intézményes alakot öltött. Különösen a francia hatások azok, melyek a lovagi nevelésnek megadták szellemét és tartalmát. Ez a nevelés merőben különbözött attól, melyet ebben a korban az egyház adott. Míg a kolostori iskolák elméleti képzésben részesítették növendékeiket, tehát ismereteket nyújtottak könyvtanulmány alapján, addig a leendő lovagnak rendszerint készségekre és ügyességekre kellett szert tennie, melyekhez a könyveknek semmi közük sem volt. A hét szabad művészetnek megfelelő hét lovagi készséget kellett elsajátítaniuk, melyek a lovagi életre és társaságra alkalmassá tették. Ezek a készségek: a lovaglás, az úszás, a nyilazás, a vívás, a vadászás, a sakkozás és a verselés. A lovagi harchoz rendkívüli testi erőre volt szükség, ezért a lovagi nevelésben fontos szerepet kapott a test edzése, erőssé tétele. Az egyházi nevelés szigorúan elválasztotta egymástól a két nemet s veszedelmet látott abban, ha az egyházi növendék nőkkel társalog vagy nőre gondol; a lovagi nevelés egyik legjellemzőbb vonása a nő hódoló tisztelete. A lovagtól elvárták, hogy társaságban udvari ember módjára („udvariasan”) viselkedjék és külső megjelenésével is hódítson. Hét-nyolc esztendős koráig a család körében növekedett fel a lovag fia. Ekkor kiadták a házból, idegen lovagi udvarba, ahol csekélyebb volt a kényeztetés veszedelme és nagyobb a következetes szigorúság biztosítéka. Hetedik évétől a tizennegyedik életévig, mint apród engedelmességet, illemet és jó erkölcsöt kellett tanulnia. Mindezt pedig akként sajátította el, hogy az egész hét esztendő alatt a lovagi

udvar úrnőjét szolgálta: apróbb megbízásait teljesítette, üzeneteit elvitte, útjaiban elkísérte. Az apródok először a lovaglást, az úszást, a nyíllövést, az ökölvívást és a madárkelepcék készítését tanulta meg. A gyakorlás hosszú ideje alatt mindig egy tapasztalt férfi foglalkozott a szorgalmas tanulóval. Szellemi nevelése rendszerint arra szorítkozott, hogy emlékezetébe véste a hit tételeit, s hogy megismerte a régi idők hőseinek vitézi tetteit és kalandjait: Nagy Károly esetét a roncevalesi völgyben; a dicső Sigfriedet és a nemes Krimhildát, Nagy Sándor világraszóló hőstetteit, a mindentudó Merlint, Artur király lovagjait, az utolérhetetlenül vitéz Lancelot-ot és a nemes Tristant; és azt a számtalan hősi kalandot, melyeket a középkori képzelet ismert. Az olvasást és írást az ifjúnak nem kellett szükségképp megtanulnia. Ismerünk a lovagi rendből való középkori költőket, akik mindent tollba mondtak, mert írni nem tudtak. A lovagi nevelés következő szakasza 14 éves korban kezdődött meg, amikor az apród egy másik lovag szolgálatába állt és már fegyvernöki, azaz fegyveres kiképzést kapott. Az ifjú fegyvernököt elsősorban a fejedelmi udvarok vonzották, mivel ott nemcsak a katonai kiképzés és a sportélet volt magas színvonalú, de jóval nagyobb volt a gyors karrier lehetősége is. A reményteljes ifjú mindent megtett, hogy magára vonja a nagyurak figyelmét. A fegyvernöknek a lándzsás rohamozás, a biztos célzás begyakorlása mellett meg kellett tanulnia a kardforgatás, a csatabárdos és buzogányos közelharc elemeit is. Az oktatók különösen ügyeltek arra, hogy az ifjú harcos a bal kezével is éppen olyan ügyesen tudjon küzdeni, mint a jobbal. Az ifjúnak persze nemcsak a harcművészetek elsajátítására kellett törekednie. Az udvar ugyanis elvárta, hogy finom úriemberként viselkedjen: „Tudjon táncolni és gálánsan udvarolni, ismerje a társas játékokat, s mindama dolgokat, melyek egy ifjú ember javára válnak!" A krónikák tanúsága szerint nem kevés olyan fegyvernök akadt, aki számára komoly gondot jelentett, hogy ura asztalánál ülve ne úgy egyen, mint egy disznó. Egy korabeli illemszabály-gyűjtemény keményen megrótta azt, aki más kanalát használta, böfögött, a terítőbe fújta az orrát, vagy aki a megrágott kenyeret és a csontokat visszadobálta a közös fazékba. A fegyvernöki pályafutás nemegyszer ért hirtelen, tragikus véget. Az ifjú harcos ugyan még nem számított igazi lovagnak, de kötelessége volt a többiekkel együtt hadba vonulni. Ura közeléből még a legvéresebb csata kavargó poklában sem távozhatott, és bátran szembe kellett néznie a halálos veszedelmekkel. A vazallusi hűséget rendkívül komolyan vették, emiatt nem egy fegyvernök neve került fel a hősi halottak hosszú listájára. A fegyvernök állandóan lovagokkal érintkezvén, tőlük, az ő élő példájukból tanulta meg a lovagi erényeket: Első a keresztény hitnek és egyháznak feltétlen védelme mindenkivel, de főleg a hitetlenekkel szemben. A második a fejedelem, illetőleg a hűbérúr iránt való törhetetlen hűség minden körülmények közt. A harmadik a gyengébbek oltalmazása, legyenek azok fegyvertelen férfiak vagy védtelen nők, vagy árvák, vagy gyermekek. A negyedik az adott szó szentsége. Mindezek az erények teszik együttvéve a lovagi becsületet. A fegyvernök 20-21 éves korában vált éretté a lovagi erények gyakorlására és avatták lovaggá. A lovaggá ütött ifjú számára létfontosságú volt, hogy mihez kezd az avatási ünnepség után. A népszerű hősi énekek és lovagregények csábításának engedve sokan felkerekedtek, hogy az egész világ megismerje erényeiket, bátorságukat és erejüket. Az utazás előtt összekaparták minden vagyonukat, és attól kezdve a "kóbor lovagok" életét élték. Óriási volt az ifjúkori álmok ereje, ám a vándorló lovag három, nagyon világosan megfogalmazott célt tűzött ki maga elé: elsőként a nagyurak udvarában megtartott lovagi viadalokon akart győzelmeket elérni. Másodsorban bátorságát és úriemberhez méltó magatartását akarta mindenkinek megmutatni. Ha ki tudta vívni egy fejedelem elismerését, jó esélye volt arra, hogy tisztes fizetség ellenében a nagyúr szolgálatába álljon. Harmadszor pedig minden lovag arról álmodott, hogy nemes jellemét megmutatva elnyeri egy gazdag örökösnő vagy özvegyasszony szívét. Egy vagyont hozó házasság azután lehetővé tette, hogy attól kezdve a lovag a tekintélyes és tiszteletreméltó férfiak életmódját folytassa. Valójában csak kevés lovag tudta megvalósítani ezeket a merész célkitűzéseket. Sok vitéz hoppon maradt, és csak

keservesen élt, máról holnapra. Az ínséget szenvedő lovagok is igyekeztek úgy tenni, mintha ők is a szabad és nagyvonalú urak soraiba tartoznának. Fényűző életük azonban a hitelek és az adósságok ingoványára épült, és számtalan alkalommal ért dicstelen véget a csatamezők véráztatta sarában. Mindkét életforma - a kolostori és a lovagi is - egy-egy életeszményt testesítenek meg. Mindegyik egy eszményképet, egy szívet melengető álmot jelentett. Az igazi nemes jellem szerencsére még ma sem halt ki, még él a „lovagias” viselkedés iránti rajongó vágyakozás (lásd a James Bond filmeket).A lovagi kultúra. A 12. században Dél-Franciaországban bontakozott ki a lovagi kultúra, mely innen a 13. század első felére egész Európában elterjedt. 1095 után az európai lovagság jelentős része eljutott a Szentföldre, ahol egy jóval kifinomultabb civilizációval ismerkedett meg. A lovagi erkölcsök változásának másik tényezője a fejedelmi-hűbérúri udvarok létrejöttevolt, ahol kialakulhatott az „udvari kultúra”. Új viselkedésformák jöttek létre, s megjelent az „udvari szerelem”, melyet ugyan az egyház nem helyeselt, mégis rendkívül termékenyítőleg hatott a lovagi eszmére. Az udvarban élő lovagok kötelezettségei közé tartozott hölgyük költeményekben és dalokban való magasztalása, amikor a hölgyek szépségének dicsérete egyszerre volt a természet s vele együtt a Teremtő dicsérete is. A Dél-Franciaországban kibontakozó udvari költészet, a trubadúr-líra, a világi irodalom fellendülését is jelzi. A líra mellett a 12. századra megjelent a lovagi epika, mely Nagy Sándor (Sándor-regény), Nagy Károly (Roland-ének) és a kelta mítoszok alakjait (Perceval) dolgozta fel. Ekkor születtek meg az első irodalmi művek az udvari viselkedésről (Andreas Capellanus: A tisztességes szerelem művészetéről) és az udvari szerelem mikéntjéről (Guillaume de Lorris: A Rózsa regénye). A 13. századra a lovagi kultúrának a misztikusat kedvelő vonásai erősödtek meg, s a lovagi epika központjába is a misztikus vallásosság került (Arthur-mondakör s a Szent Grál). Bár a lovagi kultúra a 14. században Nyugat-Európában hanyatlásnak indult, a lovagi eszmék és erkölcsi szabályok a 16. századig befolyásolták a nyugati civilizációt.

A szerzetesi létforma

A szerzeteseket az különböztette meg a világi papoktól, hogy szigorúbb fogadalmakkal szegődtek Isten szolgálatába. A szerzetesek szegénységi, tisztasági (szüzességi) és a kolostor vezetőjével, az apáttal szembeni engedelmességi fogadalmat tettek. Később a különféle szerzetesrendek tagjai e három mellé egyéb fogadalmakat is tettek (betegek ápolása, tanítás stb.). A szerzetesek közösségben, kolostorokban éltek, amelyek sűrűn hálózták be Nyugat-Európát. A szerzetesi közösségekbe elméletileg mindenki bejuthatott (a jobbágyok számára sokáig ez jelentette szinte az egyetlen felemelkedési lehetőséget), ám a vagyonos családok fiait szívesebben látták. A szerzetessé válást próbaidő (noviciátus) előzte meg: a novícius még szabadon eltávozhatott a közösségből, ha nem találta megfelelőnek a szerzetesi életet, illetve szerzetestársai is elküldhették, ha alkalmatlannak ítélték erre. A szerzetesség volt a keresztényi élet legkívánatosabb válfaja.A bencés rend. Láttuk, hogy az egyház milyen fontos társadalmi, politikai és kulturális szerepet töltött be a középkorban. De a szerzetességnek köszönhetően az egyháznak nagyon fontos gazdasági szerepet is volt! A szerzetesség eredetileg a Kelet-Római Birodalomban alakult ki, ahol a szerzetesek világtól elvonultan élő remeték voltak. Ezzel szemben a nyugati szerzetesek térítettek, oktattak, dolgoztak. Szent Benedek 529-ben alapította meg az első nyugati szerzetesrendet, a róla elnevezett bencés rendet. A bencés szerzetesek is uradalmakban éltek, csak ezeknek a központjai nem a várak, hanem a kolostorok voltak. Ezek a kolostorok azonban nemcsak a szerzetesek lakóhelyei, birtokközpontok (udvarházak) és templomok, hanem kódexmásoló műhelyek, iskolák, kórházak, „hiteles helyek” és

erődítmények is voltak egyben, amelyben minden (szellemi és fizikai) munkát a szerzetesek végeztek. A kolostori uradalmak voltak a legfejlettebbek, és ezek gazdálkodása jelentette a mintát a többi uradalom számára is. A kolostori birtokok olyan technikai-technológiai, valamint szellemi és lelki „innovációs központok”3 voltak, amelyek döntően meghatározták a középkori Európa fejlődését. Rendkívül fontos, hogy a kolostori birtokokon maguk a szerzetesek dolgoztak („Ora et labora!”)! A munka mellett azonban olvasnia is kellett a szerzetesnek, méghozzá évente kb. 1500 órát, vagyis mintegy 15000 oldalt. Nos, egy igen érdekes helyzet állt elő! A társadalom legműveltebb értelmiségi rétege egyben erdőt irtott, szántott, disznót vágott, lekvárt főzött… stb.4 A X. századra a bencés kolostorok meggazdagodtak, a szerzetesek maguk helyett már másokkal dolgoztattak, egyre műveletlenebbé váltak, elhíztak, ittak és paráználkodtak és az emberek vallásosságát egyre inkább csak pénzszerzési forrásnak tekintették. Az egyik legnagyobb és legjelentősebb bencés kolostor, a Cluny kolostor szállt szembe először a bencés kolostorok elvilágiasodásával. A cluny reformoknak egyszerűen az volt a lényege, hogy újra szigorúan tartották magukat a bencés rend eredeti szabályaihoz (reguláihoz). Szent Benedek Regulája legyen mindenki számára közös, és azonos módon tartsák be. Kötelesek ugyanazokat a könyveket használni az isteni offíciumoknál. Végül mindenkire azonos étkezési és öltözködési, továbbá életviteli előírások vonatkoznak. IV. Az öltözetről Az öltözet egyszerű, durva, festetlen anyagból, prém nélkül készüljön. Alatta vászoning, ahogyan a szabályzat előírja. V. Honnét származzék a szerzetes tápláléka. Rendünk szerzeteseinek tápláléka kétkezi munkából, azaz földművelésből és állattenyésztésből származzék […].” (Részlet a ciszterci rend regulájából, 1134)

A cluny reformok. A Cluny reformok hatásra a XI. századba új szerzetesrendek jöttek létre, amelyek arra törekedtek, hogy megtisztítsák a szerzetesi életet a világi életformától, és növeljék a szerzetesek műveltségét. Ennek érdekében kolostoraikat az emberek által lakott helyektől távol építették fel. A karthauziak némasági fogadalomban élték egyszerű remete életüket. A bencés rend reguláinak ismét érvényt szerezve, a ciszterciek az imádkozzál és dolgozzál elve alapján alakították ki szerzetesi életvitelüket. Mindenki saját készítésű, egyszerű öltözéket viselt, és csak a saját kétkezi munkájukkal megtermelt élelmet fogyaszthatott. A szerzetes műveltségének emeléséhez minél több kódexre volt szükség, ezért a szerzetesek fontos feladatává vált a kódexmásolás is. De megjelentek olyan szerzetesrendek is, amelyek egy feladat elvégzésére „szakosodtak”. Például a Lázár-rend tagjai a leprásokat gondozták, az egyházi lovagrendek (templomosok, johanniták, német lovagrend) tagjai pedig lovagként harcoltak a pogányok és eretnekek ellen.A kolduló rendek. A meggazdagodás és elvilágiasodás miatt azonban két évszázad után az egyház és a szerzetesrendek ismét mély válságba kerültek. Az ennek hatására fellépő eretnekmozgalmak szegénységet és vagyonközösséget hirdettek és tagadták a Pápa egyházfői hatalmát. Az egyre népszerűbbé váló eretnek mozgalmakkal szemben alakult meg a XIII. század elején két új szerzetesrend, a domonkosok (alapítója Szent Domonkos) és a ferencesek (alapítója Assisi Szent Ferenc) kolduló rendje. Mivel az eretnekek a városokban éltek, ezrét a koldulórendek nem „az emberek által lakott helyektől távol”, hanem az emberek által legsűrűbben lakott helyeken, a városokban építették fel kolostoraikat. Mindkét rend tagjai olyan fogadalmat tettek, hogy csak adományokból („koldulásból”) tarthatják fenn 3 A kolostori birtokokon fejlesztették ki a két- és háromnyomásos gazdálkodást, a szügyhámot, a nehézekét, boronát, a bütykös tengelyt, és a lábítót.4 Képzeljük el, hogy ha ma egy diplomás értelmiségi élne ugyanígy! Rengeteg komikus jelenetnek lennénk a szemtanúi, de valószínűleg számtalan új és jó ötlete is lenne ezeknek a „diplomás parasztoknak”.

magukat. A domonkos (prédikáló testvéreknek is hívják őket) rendjének alapja a szisztematikusan felépített hatalmas tudás, aminek a fontosságát, létjogosultságát az eretnekekkel való vitákban bizonyították. A 13. században alakuló egyetemeken a vezető tanárok javarésze közülük került ki (pl. Aquinói Szent Tamás). Az eretnekek elleni harc újabb állomásaként, tapasztalatuk, rátermettségük elismeréseként inkvizíció megalakulása után ők látták el ennek az intézménynek az irányítását is. A ferencesek szintén prédikációval és oktatással szorították vissza az eretnek mozgalmakat, de nem kaptak szerepet az inkvizíció működtetésében.A jezsuiták. Újabb kétszáz év múlva ismét mély válságba került a katolikus egyház, ami viszont már a reformációhoz és a nyugati kereszténység szétszakadáshoz vezetett. 1540-ben Loyolai Szent Ignác megalapította a jezsuita („Jézus társasága”) rendet, amely a legfontosabb szerepet játszotta a katolikus egyház megerősítésében. Tehát a nyugati szerzetesrendek nem csak Európa fejődésének voltak a hajtómotorjai, hanem a katolikus egyház megújulási képességében is kulcsszerepet játszottak. Az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend volt a pálosok rendje, melynek tagjai remeteként éltek.