1.Magyar gazdaságpolitika (jegyzet) ..................................................................................................................................... 2

A magyar gazdaságpolitika főbb vonásai 1970-2010 között. ........................................................................................... 2

A magyar gazdaságpolitika előtt álló kihívások 2010 után............................................................................................... 2

2. A nemzeti gazdaságpolitikák környezete: a globalizáció (jegyzet)..................................................................................... 3

A globalizáció politikai trilemmája (hiperglobalizáció-demokrácia-nemzetállam)........................................................... 3

A globalizációról vallott nézetek (main stream és nem main stream megközelítés) ....................................................... 4

A globalizáció externáliái ................................................................................................................................................. 4

Dani Rodrik javaslata a globalizáció újratervezésére: az „okos globalizáció” .................................................................. 4

3. Pénzügyi válságok (jegyzet) ............................................................................................................................................... 5

A pénzügyi rendszer stabilitása (gazdaságtörténeti tapasztalatok, aktuális veszélyforrások) ......................................... 5

A pénzügyi válságok típusai és tipikus forgatókönyve ..................................................................................................... 5

A 1982-83-as latin-amerikai válság .................................................................................................................................. 6

Az 1994-95-ös mexikói válság .......................................................................................................................................... 7

Az 1997-98-as kelet-ázsiai válság ..................................................................................................................................... 8

Az 1998-as orosz válság ................................................................................................................................................... 9

A „Nagy Recesszióhoz” vezető út................................................................................................................................... 10

A pénzügyi válságok megelőzése ................................................................................................................................... 11

4. Monetáris politika (Monetáris Politika Magyarországon 2012) ...................................................................................... 12

Az inflációs célkövetés rendszere (alapelvek és paraméterek, a várakozások szerepe, a közbülső cél) ........................ 12

Az infláció költségei – avagy az árstabilitás előnyei ....................................................................................................... 15

Monetáris transzmisszió (a transzmissziós mechanizmus fogalma, a kamatcsatorna működése, az árfolyamcsatorna

működése) ...................................................................................................................................................................... 16

5. Nyugdíjrendszerek (jegyzet) ............................................................................................................................................ 18

A nyugdíjrendszerek tipizálásának szempontjai (finanszírozás (payg, FF), menedzselés (magán, állami), kifizetések

keletkeztetésének módja (DB, DC, NDC), példák az ideáltípusokra)............................................................................... 18

A felosztó-kirovó (payg) nyugdíjrendszer redisztribúciós mechanizmusai (szándékolt, nem szándékolt, generációk

közötti) ............................................................................................................................................................................ 18

Parametrikus és paradigmatikus nyugdíjreformok (miért van szükség a nyugdíjrendszerek reformjára,

nyugdíjrendszerek paraméterei (járulék, járadék, nyugdíjjogosultság feltételei), paradigmatikus nyugdíjreformok) ... 20

6. Oktatáspolitika (jegyzet) .................................................................................................................................................. 23

Oktatáspolitika feladatai, belső szerkezete és kapcsolatrendszere (alapfeladatok (társadalmi kohézió megteremtése

stb.); belső szerkezet (szakpolitikák: tanügyigazgatás, szerkezet, tanterv, pedagógus, világnézet); kapcsolatrendszer

(foglalkoztatás politika, szociálpolitika, demográfia, társadalmi folyamatok, média stb.)) ............................................ 23

Az oktatás finanszírozásának módszerei (magán vagy közfinanszírozás; közfinanszírozáson belül: közvetett, közvetlen,

kvázi-piaci; közvetlen finanszírozáson belül: zéróalapú költségvetési tervezés, normatív, kreditalapú finanszírozás) .. 25

Magyar oktatáspolitika előtt álló kihívások 2012 után (felsőoktatás, közoktatás (középfok, általános iskola),

felnőttképzés) ................................................................................................................................................................. 26

Új felismerések és kihívások az oktatásban (mi a jó iskolarendszerek titka (A McKinsey (2007) tanulmány három

szempontja); mit tanulhatunk a délkelet-ázsiai oktatási rendszerek működéséből; a fiatalkori nevelés fontosságáról,

genetika, sejtbiológia; a nevelés társas terének szerepéről; jogok és kötelezettségek a felnőtté válás útján) .............. 28

7. Egészségügy (jegyzet) ...................................................................................................................................................... 30

Az egészségügyi rendszerek tipologizálása az OECD országokban az állam és a piac közötti szereposztás alapján ...... 30

Az egészségügy piacának sajátosságai ........................................................................................................................... 31

A közösségi finanszírozás módszerei (Beveridge modell, Bismarck modell) .................................................................. 32

A magánfinanszírozás módszerei (magánbiztosítás, MSA, out-of-pocket payment) ..................................................... 32

Az egészségügyi magánbiztosítókkal kapcsolatos előnyök és hátrányok (elmélet, nemzetközi tapasztalatok) ............ 33

A forrásallokáció technikái (módszerek és mögöttes elvek) .......................................................................................... 34

A közösségileg finanszírozott egészségügyi kiadások növekedésére hatást gyakoroló legfontosabb tényezők

(társadalmi-, demográfiai tényezők; egészségügyi rendszer paraméterei; technológiai fejlődés) ................................. 35

1.Magyar gazdaságpolitika (jegyzet)

A magyar gazdaságpolitika főbb vonásai 1970-2010 között.

1974 óta kibontakozóban volt a magyar állam csődje. Az 1974 utáni négy éves periódusban ugyanis az olajárrobbanás versenyképességre gyakorolt káros hatásait az állam nem szerkezetátalakítással, vagy a fogyasztás visszafogásával próbálta kezelni, hanem devizahiteleket vett fel, hogy elfedje a bajokat állampolgárai elől. A devizahitel felvételt is eltitkolta, így csak a rendszerváltozásra derült ki, hogy négy év alatt – 1974-1978 között – a GDP 20%-áról 60%-ára emelkedett az állam devizaadóssága, majd a 80-as évek végére felkúszott egészen 80%-ra. A rendszerváltozás során az állami gazdálkodás pazarló működésének tünetei egyik napról a másikra felszínre kerültek. A gazdasági problémák megoldását az elkerülhető hibákon túl a magas külső adósságból fakadó kényszerhelyzet is nehezítette. A külső adósság finanszírozásához az országnak forrásra volt szüksége, így „magyar sajátosságként” az állami vagyon egy részének egyébként kívánatos leépítése során olyan vállalatokat is értékesítettek a privatizációs ügynökségek – sok esetben külföldi szereplők felé – amelyek a jól működő vegyes gazdaságokban (Svájc, Franciaország, Németország, Szingapúr) állami, vagy legalább nemzeti tulajdonban maradnak. A gazdasági átalakulás társadalmi hatásait tovább súlyosbította az elsietett liberalizáció és dereguláció, valamint a túlságosan szigorú csődtörvény. A KGST felbomlásával megszűntek piacaink, az elhibázott gazdaságpolitikának köszönhetően pedig további piacokat veszítettünk nemzetközi vetélytársainkkal szemben. A magyar gazdaságpolitikai vezetés nem vette észre, hogy a dereguláció miatt szinte azonnal világpiaci termelési tényező árakkal szembesülő magyar termelésnek az alacsony nyersanyag- és energiaárakkal támogatott kelet-ázsiai, és az agrártámogatásokban gazdag európai mezőgazdasági termeléssel kellett felvennie a versenyt a Magyarországon két év alatt lezajló 90%-os kereskedelmi liberalizációnak köszönhetően. Az ebben a helyzetben bajba jutott és finanszírozási gondokkal küzdő magyar vállalatok sorsát megpecsételte a szigorú csődtörvény: Magyarországon ötször annyi vállalkozás szűnt meg 1992-1996 között, mint a hazánkkal azonos méretű Csehországban. Csehországban jelenleg egy millióval több foglalkoztatott dolgozik. Amennyiben a csehországihoz hasonló lenne a foglalkoztatási helyzet Magyarországon, számításaink szerint 23%-kal lehetne magasabb a nettó átlagbér. Ez 2012-ben 193.000 Ft-ot jelentene a tényleges 157.000 Ft-tal szemben. A működő állami vagyon szinte teljességgel eltűnt a rendszerváltozást követő 20 év során. Egy átlag magyarra, 2010-re összesítve 1.528.000 forintnyi közadósság esett. Ezzel párhuzamosan a magánvagyonok is növekedtek, igaz a működő vagyon 90%-a a fölső 10%-hoz került, és a nem jövedelemtermelő magánvagyon is egyenlőtlenül növekedett.

A magyar gazdaságpolitika előtt álló kihívások 2010 után.

Az egyik probléma a belső egyensúly kérdése. Ezt a foglalkoztatás növelésével, és a jövedelmek adóztatásának teherbíró képesség arányában történő átalakításával, vagyis a munkára rakódó terhek csökkentésével, valamint a szociális ellátórendszer és az oktatás munkavállalást támogató átalakításával, és a monopol és oligopol helyzetben levő vállalkozások terheinek növelésével lehet kezelni. Emellett helyzetbe kell hozni a húsz éven keresztül elhanyagolt hazai tulajdonú vállalkozásokat. Enyhíteni szükséges a duális adószerkezet hatásain: míg egyes külföldi vállalatok 10-18% adót (társasági adó, jövedelemadó, járulékok, iparűzési adó mínusz kapott támogatások) fizetnek

hozzáadott értékük után, addig a hazai kis- és közepes méretű vállalkozások (KKVk) 50,6%-ot. A duális adószerkezetnek köszönhetően duális gazdaságszerkezet alakult ki, amelynek legszembetűnőbb jele, hogy a külföldi tulajdonú vállalkozások eszközellátottsága három és fél-négyszerese a hazai vállalatokénak. A külföldi vállalkozások közel 640 ezer főt foglalkoztatnak, míg a hazai vállalkozások 2 millió 500 ezer főt. A másik probléma a külső egyensúlyi probléma, amelyet magas külső finanszírozási kényszer mellett kell megoldani. Az 1990-es évektől kezdődően a külföldi működő tőke beáramlás, és a privatizációs devizabevételek elegendőnek bizonyultak a külső állami adósságszolgálatunk finanszírozására, sőt ideiglenesen az államadósságot is sikerült csökkenteni a privatizációs bevételekből. Ugyanakkor nem történt más, mint az addig kizárólagosan állami külső tartozás egy részét az egymást követő kormányok vállalati, majd a lakossági devizahitel-felvétel mérték nélküli engedélyezésével lakossági külső tartozássá konvertálták. A privatizációs vagyonvesztést és a foglalkoztatás stagnálását alapul véve meglehetősen nagy áldozatok árán. 2008-ra az ország teljes külső tartozása (állam, lakosság, vállalatok) elérte a 130 milliárd dollárt, a GDP közel 110%-át. Ez után a külső forrástömeg után az ország folyamatosan forrásköltséget fizet kamat és osztalékjövedelem formájában – a GDP 5-7%-ának megfelelő mértékben, ahogyan arról már korábban szóltunk. A külső egyensúlyi probléma kezeléséhez szükséges a költségvetés rendbetétele, az államadósság és a lakossági devizaadósság leépítése, valamint a hazai tulajdonú gazdaság erősítése, és azon lehetőség megteremtése, hogy az átlagfoglalkoztatott Kovács úrnak legyenek megtakarításai és tőketulajdonosként is részt tudjon venni a megtermelt jövedelem újraelosztásában.

2. A nemzeti gazdaságpolitikák környezete: a globalizáció (jegyzet)

A globalizáció politikai trilemmája (hiperglobalizáció-demokrácia-nemzetállam)

Nemzeti kormányzat (szuverenitás), demokrácia (népképviselet) és globalizáció egyszerre nem létezhet. A három tényezőből csak kettő valósulhat meg. Hiperglobalizáció: A hiperglobalizáció az az irány, amerre a világ haladt és lényegében el is jutott 2008-ra, a válság előestéjére. Címszavakkal megragadva a következőkről van szó: szabad kereskedelem, szabad tőkeáramlás, szabad vállalatalapítás, kicsi állam. Más szóval, az országhatárok létéből fakadó tranzakciós költségek minimalizálásáról van szó. A hiperglobalizáció ennek megfelelően a gazdaságpolitika számára a neoliberális elveknek való megfelelést jelenti, és ebből kifolyólag egy komoly egységesítést, hasonulást az eszköztár terén. A hiperglobalizáció így végső soron a nemzeti gazdaságpolitika, mint fogalom kiüresedéséhez vezet. Gazdaságpolitikai tekintetben a nemzeti diverzitás helyét a globális, egységes játékszabályok veszik át. Nemzetállam: A nemzetállam jelen vonatkozásban azt jelenti, hogy a döntéseket a mindenkori nemzeti kormányzat hozza meg. Más szóval, a nemzeti szuverenitásról van szó. Demokrácia: A demokrácia a kormányzati döntések legitimitását és egyben reprezentatív jellegét jelenti. Más szóval azt, hogy a gazdaságpolitikai döntések nem idegen/külföldi érdekeknek alárendelve születnek meg. A választások révén a nép felhatalmazza a kormányzatot valamilyen társadalmi berendezkedés megvalósítására. Amennyiben a kormányzat kénytelen utóbbit figyelmen kívül hagyni közvetett vagy közvetlen külső gazdasági (vagy politikai) kényszerből kifolyólag, a demokrácia intézménye sérül. A globalizáció és a nemzeti demokrácia konfliktusa napjainkban a gazdaságpolitika fent tárgyalt determináltságában testesül meg. Nemzetállam + Hiperglobalizáció = „arany kényszerzubbony”: Tegyük fel, hogy a világgazdaság teljesen globalizált, a nemzeti határok nem zavarják meg a tényezők szabad áramlását. Ebben a helyzetben a nemzet állam úgy maradhat fenn, ha kényszerűen a gazdasági globalizációra fókuszál, elismeri a gazdaságpolitika determináltságát, azaz arra törekszik, hogy minél vonzóbbá váljon a nemzetközi befektetők számára. Ebben a világban a kormányzat olyan politikát fog követni, amely elsősorban a piac bizalmának megszerzésére és a tőke bevonzására koncentrál. A hiperglobalizáció kiszorítja a nemzeti gazdaságpolitika autonómiáját, ami által a demokrácia sérül. A „kényszerzubbony” tehát nem

más, mint az egységes játékszabályok (Washingtoni Konszenzus) átvétele. Az „arany” jelző pedig arra utal, hogy a neoliberális közgazdászok szerint ezek a játékszabályok a nemzet prosperitását segítik elő. Hiperglobalizáció + Demokrácia = globális kormányzás: A demokrácia feladása nem szükséges. Amennyiben a döntéseket globális szintre delegáljuk, azaz feladjuk a nemzetállamot, a demokrácia intézménye fennmaradhat a hiperglobalizáció keretei között is. Ez az opció praktikusan a globális kormányzást valósítaná meg, amely a döntéseket szupra-nacionális szintre delegálná. A globális kormányzat a világ népeinek reprezentatív, legitim képviselete lenne. Az opció azonban akkor is utópisztikus, ha eltekintünk az operatív megvalósítás nehézségeitől. A világ nemzetei ugyanis kulturális, társadalmi és gazdasági szempontból túlságosan sokszínűek ahhoz, hogy egy kormányzat mindenki érdekét, igényét figyelembe vehesse és kiszolgálhassa. A szűk közös nevező miatt a globális kormányzás tehát szükségszerűen túl kevés kormányzáshoz vezetne. Nemzetállam + Demokrácia: A 2. opcióval szembeni lényegi fenntartások miatt, a demokrácia megóvásának egyetlen módja az, ha a nemzetállam helyett a hiperglobalizációt áldozzuk fel. A rendszer a nemzetállam újbóli megerősítését célozná meg, a feltétlenül szükséges nemzetközi szabályrendszerrel kiegészítve. Ez az opció egyfajta BrettonWoods 2.-t támogatna.

A globalizációról vallott nézetek (main stream és nem main stream megközelítés)

A globalizáció main stream értelmezése: egységes világpiac kialakulása, a nemzetgazdaságok rohamos internacionalizálódása, az áruk/szolgáltatások és a tényezők (tőke, munka) szabad áramlása, a termelés nemzetköziesedése. „Globalizáción általában a világ nemzeteinek, a különböző országok lakosainak fokozott egymásra utaltságát, integrálódását értjük gazdasági, kulturális, demográfiai és politikai értelemben, valamint a természeti környezet változásait is beleértve. A globalizáció fogalma arra utal, hogy egy világban élünk, olyanban, amelynek egyes részei ezer szállal egyre közvetlenebbül kapcsolódnak össze." A globalizáció nem main stream értelmezése: A globalizáció nemcsak gazdasági, hanem hatalmi folyamat is egyben, mely során a világgazdaság legerősebb szereplő saját érdekeik alapján egységesítik a politikai és gazdasági játékszabályokat. „A globalizáció olyan, alapvetően hatalmi-gazdasági természetű folyamat, amelynek során a világgazdaság legerősebbé váló szereplői a legjelentősebb nemzetközi intézményeken keresztül, az adott és általuk is formált jogi keretek között, saját érdekeik alapján egységesítik és általánossá teszik a gazdasági és a politikai játékszabályokat.”

A globalizáció externáliái

A nemzeti gazdaságpolitikák autonómiája csökken, felelőssége nő.

Az egyes hierarchikus szintek (nemzetek, régiók, egyének) közötti fejlettségbeli különbségek globálisan nem csökkennek. (pl. a twin-peaks jelensége).

A globalizáció és a valódi verseny konfliktusba kerül egymással.

A pénzvilág dominálja a reálgazdaságot.

A kormányok és az üzleti szféra kapcsolatai jelentősen változnak.

A politikai függetlenség széttöredezik, minek következtében a globalizáció és a demokrácia konfliktusba kerül egymással.

Dani Rodrik javaslata a globalizáció újratervezésére: az „okos globalizáció”

‚Okos’ globalizáció: biztosítja a moderált globalizáció számottevő előnyeit, miközben elismeri a nemzeti diverzitás erényeit Az új (‚okos’) globalizáció alapelvei: 1. A piacoknak be kell ágyazódni a kormányzati rendszerekbe 2. A demokratikus kormányzás és a politikai közösségek nagyrészt a nemzetállam keretei között léteznek 3. Nincs univerzális, kizárólagos recept a prosperitásra 4. Az országoknak joguk van megvédeni a társadalmi berendezkedésüket, szabályrendszerüket és intézményeiket 5. Egyik ország sem erőltetheti rá intézményrendszerét a másikra 6. A világgazdasági berendezkedésnek a különböző nemzeti intézményrendszerek együttélését kell menedzselnie a minimális szabályrendszer kijelölésével

7. Nem demokratikus országok nem számíthatnak ugyanazokra a jogokra és privilégiumokra, mint a demokratikus országok

3. Pénzügyi válságok (jegyzet)

A pénzügyi rendszer stabilitása (gazdaságtörténeti tapasztalatok, aktuális veszélyforrások)

Az utóbbi 30 évben számos pénzügyi válságot jegyzett a gazdaságtörténet. Különösen a 90-es évek mutatkozott turbulensnek. Az elmúlt évtizedek sajátossága, hogy a legnagyobb pénzügyi válságok a fejlődő világból indultak ki, és viszonylag érintetlenül hagyták a fejlett gazdaságokat. Az egyetlen kivétel a 2008-ban kirobbant világgazdasági válság, melynek gócpontját az USA pénzügyi rendszere jelentette. Felmerül a kérdés, hogy a mögöttünk lévő eseménydús évtizedek inkább a kivételt jelentik, vagy a szabályt? Más szóval, az instabilitás a pénzügyi rendszer modernkori vagy inherens, a gazdaságtörténetet végigkísérő sajátossága. Az elmúltévszázadok tapasztalata azt mutatja, hogy a pénzügyi rendszer alapjában instabil. Más szóval: pénzügyi válságok mindig is voltak, és mindig is lesznek. Napjainkban több tényező is veszélyezteti a pénzügyi piacok stabilitását. Az egyik legfontosabb ezek közül a többszörös értékpapírosítás elterjedése, melynek köszönhetően a banki mérlegek információ tartalma egyre inkább csökken, jelentősen rontva ezzel a pénzügyi rendszer transzparenciáját. Egy másik fontos faktor az a „nyájeffektus”, amely jellemző a pénzpiaci szereplők lélektanára, és amely romboló hatása különösen a szabad információ- és tőkeáramlással, valamint a technológiai fejlődés vívmányainak elterjedésével vált elementárissá. Említést kell tennünk továbbá a pénz- és tőkepiacok túlzott mértékű deregulációjáról is, amely nagyban hozzájárult a különböző derivatívák és toxikus strukturált pénzügyi termékek 2000-es évekre való elterjedéséhez. Végül állandó veszélyforrásként jelenik meg a világot a 70-es évektől folyamatosan – és napjainkra különösen szélsőséges mértékben – jellemző likviditásbőség. Utóbbi azért jelent komoly kockázatot a pénzpiacok stabilitására, mert az eredményeként előálló csökkenő hozamkörnyezetben a befektetőket túlzott kockázatvállalásra ösztönzi, és növeli a pénzügyi buborék kialakulásának veszélyét.

A pénzügyi válságok típusai és tipikus forgatókönyve

Megnyilvánulási formáját tekintve a pénzügyi válságok négy típusát különböztetjük meg: 1. Bankválság: A pénzügyi rendszer kerül válságba, gyakran bankcsődökhöz és jelentős betétkivonáshoz vezetve. 2. Adósságválság: A magánszektor és/vagy az államtúlzott eladósodása és az ebből fakadó elviselhetetlen mértékű adósságszolgálati terhek állnak a háttérben. Államcsőd, az államadósság átstrukturálása, a nem teljesítő hitelek részarányának növekedése jellemzi. 3. Árfolyamválság: A nemzeti fizetőeszköz árfolyama jelentősen gyengül. 4. Inflációs válság: Az infláció kritikus szintre emelkedik (pl. hiperinfláció). Természetesen ezek a válságtípusok általában nem önállóan, egymástól függetlenül fordulnak elő, hanem halmozottan egymás okaként és okozataként. A láncreakció szemléltetése céljából vegyük a következő esetet:

Egy gazdaságban valamilyen okból kifolyólag összeomlik a bankrendszer (bankválság). Az állam – kényszerűen – közbelép, és konszolidálja a bankrendszert. A bankok kimentése az államadósság jelentős mértékű emelkedéséhez vezethet, amely szélsőséges esetben az állam fizetőképességét is veszélybe sodorhatja (adósságválság). Mindeközben megindul a tőkemenekülés az országból, amely nyomán a nemzeti valuta árfolyama jelentősen leértékelődik (árfolyamválság). A nemzeti fizetőeszköz árfolyamgyengülése megemeli az import-árakat, mely révén gyorsul a pénzromlás üteme. Így egy jelentős leértékelés az inflációt kritikus szintre emelheti (inflációs válság).

A pénzügyi válságok tipikus forgatókönyve: A pénzügyi válság hátterében három, egymást nem feltétlenül kizáró ok húzódhat meg: 1. rossz/romló makrogazdasági fundamentumok (pl. nagy államháztartási hiány, nagy államadósság, lassú gazdasági növekedés stb.); 2. más országban kitört pénzügyi válság átgyűrűző hatása, un. fertőzés (contagion); 3. spekulatív – azaz mindenféle fundamentális alapot nélkülöző – támadás a befektetők részéről az ország pénz- és tőkepiacai ellen. Bármely ok(ok) is áll(nak) a háttérben, a válság tipikus lefutása standard.

Első lépésben a befektetők elkezdik kimenekíteni vagyonukat az országból, azaz megindul a tőkekiáramlás. A tőkekiáramlás következtében egyrészt a hazai valuta árfolyama leértékelődési nyomás alá helyeződik (és általában le is értékelődik), másrészt, a likviditás szűkülése a kamatlábak emelkedését eredményezi. Az emelkedő kamatlábak növelik az állam, a vállalatok és a lakosság adósságszolgálati terheit. A növekvő adósságszolgálati terhek, valamint az ebből is fakadó csökkenő árupiaci kereslet vállalati csődökhöz vezet. A vállalati csődök és a lakosság romló fizetőképessége a rossz, nem teljesítő hitelek növekvő arányán keresztül pedig a bankok csődjét eredményezheti. A vállalatok és a bankok csődje nyomán tovább romlanak a gazdaság fundamentumai, növekszik a munkanélküliség, lassul a növekedés – esetleg negatív előjelre is vált –, növekszik az államháztartás hiánya és így az adóssága is. A romló makrogazdasági mutatók tovább erősítik a befektetők vagyonkimenekítését, és a folyamat kezdődik elölről. Természetesen minden válságnak meg vannak a sajátos, megkülönböztető jegyei. Nincs kettő egyforma válság, sem az okokat, sem a lefutást, sem a kezelést illetően. Azonban a láncreakciónak – amely egy pénzügyi válság esetén lefelé tartó spirális pályára állítja a gazdaságot – a meghatározó szakaszai általában a fenti forgatókönyv szerint alakulnak.

A 1982-83-as latin-amerikai válság

A latin-amerikai adósságválság 1982-ben robbant ki Mexikóban, és gyorsan átterjedt a dél-amerikai kontinens többi országára, valamint számos más fejlődő országra is. A válság előzményeit illetően a következőket állapíthatjuk meg: a latin amerikai országok helytelen gazdaságpolitikát követtek a 70-es években – különösen annak második felében –, amely leginkább az expanzív fiskális politikában, azaz a költségvetési túlköltekezésben testesült meg. Az államháztartás állandósult hiánya jelentősen megemelte az államadósság szintjét, és – a túlzott belföldi felhasználáson keresztül – nagyban hozzájárult a folyó fizetési mérleg tetemes hiányához is. Az állam túlköltekezését a nyugati bankok által nyújtott, dollárban denominált hitelek finanszírozták. Az államadósság növekedése így egyben a külső adósság növekedését is jelentette. Az államadósságok mértékén túl, problémát jelentett az adósságok rövid lejárati szerkezete és változó kamatozása is. (Mexikóban és Argentínában például a válság előestéjén a külső banki adósságállomány közel 50 százaléka egy éven belüli lejáratú volt.) A nyugati bankok ugyanis elsősorban változó kamatlábú, un. rulirozó hiteleket nyújtottak a fejlődő országoknak. Az előbbiekhez két megjegyzést kell fűznünk. Egyrészt a latin-amerikai országok nagy folyó fizetési mérleg (FFM) hiánya csak részben volt az állam túlköltekezéséhez kapcsolható. Részben az állt a háttérben, hogy az első olajválság (1973) nyomán ezen országok jelentős cserearány-romlást szenvedtek el, azaz az import-termékeik (pl. kőolaj) áremelkedése, jóval meghaladta az export-termékeikét. A cserearány-romlás pedig törvényszerűen vezetett a külkereskedelmi mérleg egyensúlyának felborulásához. A másik megjegyzés a nyugati bankok által nyújtott hitelekkel kapcsolatos. Ezen hitelek forrása az un. petrodollárok voltak. A kőolaj árának drasztikus emelkedése a 70-es években jelentős többletbevételhez juttatta a kőolaj exportáló országokat, amelyet az OPEC országok jellemzően a fejlett országok bankjainál helyeztek el. A nyugati bankokat tehát óriási likviditásbőség jellemezte, nem is csoda, hogy olcsón, igen alacsony kamatláb mellett voltak hajlandók finanszírozni a fejlődő országokat. Tulajdonképpen a nyugati bankok hitelek formájában visszaforgatták a petrodollárokat részbeni származási helyükre, a fejlődő országokba. A válság kirobbanásának oka az USA monetáris politikájában 1980-ban bekövetkező restriktív fordulat volt, amely elindította a kamatemelési ciklust a világgazdaságban. A rövid lejáratú dollár-hitelek kamatának emelkedése szinte azonnal megjelent a latin-amerikai országok adósságszolgálati terhében köszönhetően a rulirozó hitelek összes adósságállományon belüli magas részarányának. A fokozódó adósságszolgálati terhek és fizetési nehézségek következtében a nyugati bankok egyre kevésbé voltak hajlandóak megújítani a latin-amerikai országok lejáró hiteleit, így azok igen gyorsan az államcsőd szélére sodródtak. A pénzügyi válságot katalizáló esemény a Falkland-szigeteki háború volt Argentína és az Egyesült Királyság között 1982 tavaszán. A válság egy elhúzódó adósságválsággá nőtte ki magát. Három szakaszát különböztethetjük meg. Az első szakaszban (1982-83) jelentős mentőcsomagban részesültek a latin-amerikai országok elsősorban az IMF és a nyugati jegybankok részéről az azonnali és teljes összeomlás elkerülése végett. A második szakaszban a – rövid lejáratú – adósságok átütemezésére került sor. A harmadik szakaszban (1985-86-tól) az adósságok részbeni elengedése következett. Az adósság-átütemezés, -enyhítés miatt

mondhatjuk azt, hogy a válságkezelés során a hitelező bankokat részben bemártották (bail-in), azaz a veszteségek egy részét rájuk hárították. Az elhúzódó adósságválság jóléti következményei drámaiak voltak. A 80-as évek Latin Amerika elveszett évtizede volt: a reál GDP/fő a régió átlagában az évtized végén alig haladta meg az évtized elején mért értéket. A latin-amerikai válság az államadósság-válság tipikus példája, amelyet a szakirodalom un. első generációs válságnak nevez. A válságból levonható legfontosabb tanulságok a következők: - A túlzott mértékű államadósság fizetésképtelenséghez és így pénzügyi válsághoz vezethet. - A pénzügyi stabilitás szempontjából nem csak az államadósság mérete, hanem lejárati szerkezete is perdöntő. Minél nagyobb részarányt képviselnek a rövid lejáratú állampapírok, annál sebezhetőbb a gazdaság a lejáró állampapírok folyamatos megújítási kényszere miatt. Jellemző mutató e tekintetben az állampapírok átlagos hátralévő futamideje.

Az 1994-95-ös mexikói válság

Az 1994-95-ös mexikói válság és a 80-as évekbeli latin-amerikai válság két vonatkozásban mutat hasonlóságot egymással: mindkettőt jelentős folyó fizetési mérleg hiány és külföldi tőkebeáramlás előzte meg. Ettől eltekintve azonban a két válság előzményei eltérnek egymástól. A viharos 80-as évek után, a gazdasági reformoknak köszönhetően, Mexikó ugyanis a 90-es évek elején már stabil makrogazdasági pályán haladt. Az ország egyensúlyorientált, egészséges gazdaságpolitikát folytatott: az infláció folyamatosan csökkent, az államháztartás hiánya pedig mérsékelt maradt. „Mexikót követendő példaként állították a többi latin-amerikai ország elé.” A folyó fizetési mérleg tetemes, a GDP 6-7 százalékára rúgó hiánya – a 80-as évekkel szemben – tehát nem a költségvetési költekezésből eredt. Az okok egészen mások voltak: a mexikói pezó USA dollárral szembeni reálárfolyamának felértékelődése, valamint a túlzott belföldi hitelexpanzió állt a háttérben. A reálárfolyam felértékelődése az export versenyképesség-romlásán keresztül a külkereskedelmi mérleg hiányát növelte. A felértékelődés hátterében a jelentős tőkebeáramlás állt, mely nem engedte a pezó dollárral szembeni nominális leértékelődését, annak ellenére sem, hogy Mexikóban az infláció szintje meghaladta az USA-beli értéket. A hitelexpanzió túlzott belföldi felhasználáshoz (beruházás, fogyasztás) vezetett. A túlzott belföldi felhasználás pedig a növekvő import-keresleten keresztül tovább rontotta a külkereskedelmi mérleg egyenlegét. A hitelexpanzió hátterében a külföldi tőke (FDI, portfólió tőke, hitel) beáramlása állt, amelyet a jegybank csak részben sterilizált, így az részben a mexikói bankrendszerben csapódott le likviditás-többletként. Azonban sem a mexikói bankrendszer, sem a mexikói pénzügyi felügyelet nem volt felkészülve ilyen mértékű likviditás-többlet megfelelő (prudens) módon történő kezelésére. Azzal a furcsa – de egyben tanulságos – helyzettel van tehát dolgunk, miszerint az 1991-94 közötti nagy folyó fizetési mérleg hiány közvetett oka – az őt egyben finanszírozó – jelentős külföldi tőkebeáramlás volt. A válság kirobbanását a tőkeáramlás irányának megfordulása – a tőkemenekülés beindulása és a tőkebeáramlás elapadása – okozta 1994 elején. A szikrát a mexikói elnökjelölt ellen elkövetett merénylet, valamint az egyik tartományban kitört lázadás jelentette, amelyek megingatták a befektetők politikai stabilitásba vetett bizalmát. Innentől kezdve a devizatartalékok gyors ütemű felhasználásával lehetett csak a tetemes folyó fizetési mérleg hiányt finanszírozni. Az 1994-es év sajátos mozzanata volt az un. tesobono-k (dollárban denominált állampapírok) kibocsátása, azon célból, hogy a tőkebeáramlást az országba újraindítsák. Bár a mexikói kormány jelentős mennyiségben bocsátott ki tesobono-kat 1994 folyamán, az FFM hiány finanszírozásához ez nem volt elegendő. A válságkezelés igazából 1994 végén vette kezdetét, és alapvetően gyorsan, hatékonyan zajlott. A mexikói kormány jelentős költségvetési kiigazításokat eszközölt, megemelte a rövid távú kamatokat és áttért a lebegő (rugalmas) árfolyamrendszerre. A gazdaságpolitika stabilizációs lépéseit jelentős nemzetközi mentőcsomag segítette (52 mrd $). A mentőcsomag egy meghatározó részét a tesobono tulajdonosok kifizetésére fordították (kb. 17 mrd $). Ennél a válságnál tehát a külföldi befektetőket kimentették (bail-out). A válság nem járt tartós jóléti veszteségekkel: egy-két éven belül a gazdaság teljesítménye újra elérte a válság előtti szintet. Ráadásul, fertőzéses hatása, azaz továbbterjedése a régió többi országára is mérsékelt maradt. A válságból a következő tanulságokat vonhatjuk le:

- A reálárfolyam túlzott felértékelődése és a túlzott belföldi hitelexpanzió pénzügyi válsághoz vezethet. Ennek hátterében – többek között – a külkereskedelmi mérleg növekvő hiánya, és a külső eladósodás elszaladása áll. - A külföldi tőkebeáramlás a folyó fizetési mérleg hiányához vezethet - A pénz- és tőkepiacok liberalizálása csak azt követően történhet meg, hogy az ország megfelelő pénzügyi felügyelettel rendelkezik, amely képes biztosítani, hogy az esetlegesen beáramló többlet likviditás ne vezessen a bankrendszer kockázatos és túlzott hitelexpanziójához.

Az 1997-98-as kelet-ázsiai válság

A kelet-ázsiai válság 1997 nyarán robbant ki Thaiföldön, majd gyorsan átterjedt Dél Koreára és Indonéziára, illetve mérsékeltebben, de érintette Malajziát és a Fülöp-szigeteket is. A kelet-ázsiai válságot egyetlen nagy nemzetközi szervezet sem látta előre, amely ezen országok makrogazdasági teljesítménye alapján érthető is. A kelet-ázsiai „kis tigrisek” ugyanis a megelőző évtizedek folyamán gyors gazdasági növekedést produkáltak a makrogazdasági egyensúly megtartása mellett. Sem az államháztartás, sem a folyó fizetési mérleg nem mutatott számottevő hiányt. Nem véletlen, hogy a térség vonzó befektetési célpontnak számított a 90-es években. A túlzottan optimista befektetői környezetnek köszönhetően óriási mértékű portfólió-tőkebeáramlás indult el ezekbe az országokba a pénzpiaci liberalizációt és deregulációt követően. A pénz- és tőkepiacokat elárasztó likviditásbőség eszközár buborékhoz (elsősorban ingatlanbuborékhoz) vezetett. A válság igazi okát a túlzott tőkebeáramlásban és a hazai bankrendszer, illetve pénzpiaci felügyelet fejletlenségében/felkészületlenségében kell keresnünk. A helyzet e tekintetben hasonlított Mexikóhoz. A kelet-ázsiai országokat elárasztó likviditásbőség a bankok felelőtlen hitelezési gyakorlatával párosult, és túlzott belföldi hitelexpanzióhoz vezetett. A „felelőtlen hitelezés” alatt azt kell érteni, hogy a hazai bankok hatalmas kockázatokat vállaltak mind a lejárati transzformáció, mind a deviza-pozíciók fedezetlensége terén: a túlnyomórészt rövid lejáratú, külföldi devizában denominált forrásaikat, közép/hosszú lejáratú hazai devizában denominált hitel formájában helyezték ki. Nem csak a bankok, hanem a helyi vállalatok is jelentős devizaadósságot halmoztak fel. A problémák gyökere tehát a rövid lejáratú külső adósság drasztikus emelkedése volt, amely csak addig volt finanszírozható, amíg a tőkebeáramlás fennmaradt. A válság kialakulásához nagyban hozzájárult, hogy a kelet-ázsiai országokban rögzített árfolyamrendszer volt érvényben. A horgonyvaluta, amelyhez a hazai valutát kötötték az USA dollár volt. A rögzített árfolyamrendszer – a lehetetlen hármasság elvének megfelelően – megszüntette a monetáris politika függetlenségét. (A monetáris politika híres „lehetetlen hármassága” azt mondja ki, hogy liberalizált pénz- és tőkepiac, rögzített árfolyamrendszer és önálló kamatpolitika egyszerre nem lehetséges.) A jegybankok harapófogóba kerültek. Az óriási mértékű tőkebeáramlás sterilizálása, más szóval a likviditásbőség „kiszívása” a pénz- és tőkepiacokról, és így az eszközár-buborék kialakulásának megakadályozása kamatemelést tett volna szükségessé, ez azonban a fix árfolyam-paritás fenntartása végett nem volt lehetséges. A rögzített árfolyamrendszer ráadásul – az árfolyamkockázat kiiktatása révén – óvatlanná tette mind a külföldi befektetőket, mind a hazai vállalatokat, és nagyban hozzájárult a tetemes deviza-adósság pozíciók felépüléséhez. A kelet-ázsiai válság esetén nem volt jól elkülöníthető szikra, amely a lavinát elindította volna, sokkal inkább „apróbb” események (pl. fiskális megszorítás az egyik legfőbb külkereskedelmi partnernek számító Japánban 1997-ben) eredőjeként ingott meg a befektetők bizalma és fordult meg a tőkeáramlás iránya. Az azért mégsem a véletlen műve, hogy az első dominó Thaiföld volt a sorban. Thaiföld volt ugyanis az egyetlen ország a régióban, ahol a válságot megelőzően jelentős folyó fizetési mérleg hiány halmozódott fel. A tőkebeáramlás elapadásával a kelet-ázsiai országok külső (külfölddel szembeni) adóssága gyorsan finanszírozhatatlanná vált. A jegybanki devizatartalékok rohamosan apadtak. A külső fizetésképtelenség (más szóval a devizatartalékok teljes kimerülése) elkerülése végett a kelet-ázsiai országok közel 110 milliárd dolláros mentőcsomagban részesültek a nemzetközi szervezetek részéről. Ez a mentőcsomag – rekord mérete ellenére – csak részben fedezte a külföldi bankokkal, befektetőkkel szemben fennálló kötelezettségeiket. Az IMF a hitelek feltételéül a Washingtoni Konszenzus szellemiségének megfelelő makrogazdaság-politika mixet határozott meg:

1. Rugalmas árfolyamrendszer 2. Szigorú monetáris politika, magas kamatlábakkal A szigorú monetáris politikát sokk kritika érte, utólag azonban bevezetése részben indokoltnak tűnik. A nagymértékű tőkekiáramlás következtében számítani lehetett ugyanis

arra, hogy a fix árfolyamrendszer feladása után a nemzeti valuták árfolyama jelentősen leértékelődik majd. Ez azonban a magas devizaadósság miatt könnyen a vállalatok és a bankok csődjének sorozatát indíthatta volna el. A jelentős kamatemelés így a hazai valuta túlzott leértékelődését megakadályozandó ésszerű lépésnek tekinthető. Másrészt viszont a magas alapkamatokkal mesterségesen megerősített árfolyamok megnehezítették a külső egyensúlytalanság felszámolásához szükséges reálgazdasági korrekciót, és ezzel csak fokozták a válság jóléti terheit. Ráadásul lehetővé tették, hogy a befektetők jelentősebb árfolyamveszteség nélkül menekítsék ki a vagyonukat az érintett országokból. 3. Szigorú fiskális politika A szigorú fiskális politika utólagos megítélése viszont egyértelműen negatív, mivel az nem segítette a válságból való kilábalást, inkább tovább mélyített azt. Az IMF ott hibázott, hogy a belföldi felhasználás – és így az import – visszafogásán keresztül igyekezett az FFM hiányt csökkenteni, az export ösztönzése helyett Ez azonban szükségtelen jóléti áldozatokhoz és társadalmi forrongásokhoz vezetett (pl. Indonézia). Utólag az IMF is elismerte, hogy e tekintetben félrekezelte a kelet-ázsiai válságot.

A válságot követően a legtöbb ország gyorsan ledolgozta a GDP-ben elszenvedett visszaesést, az egyetlen kivétel Indonézia volt. A kelet-ázsiai válságból levonható legfontosabb tanulságok a következők: - A rögzített árfolyamrendszer a pénzügyi stabilitás szempontjából kockázati tényező. Jelentősebb tőkebeáramlás esetén ugyanis nagy szerepet játszik az eszközár buborékok kialakulásában, azáltal hogy kiiktatja az árfolyamkockázatot, és megköti a monetáris politika kezét. - A rövid lejáratú külső adósság felduzzadása jelentős kockázati tényező. A tőkebeáramlás elapadásával ugyanis gyorsan finanszírozhatatlanná válik. - A belföldi szektor (vállalat, háztartás) jelentős devizaadóssága potenciális válságtényező, mivel érzékennyé teszi a gazdaságot a külső pénzpiaci sokkokra. Ráadásul jelentősen leszűkíti a monetáris hatóság mozgásterét a válságkezelésben, mivel a hazai valuta esetlegesen indokolt leértékelődése elé akadályokat görget. Egy jelentős árfolyam-gyengülés ugyanis vállalati és bank-csődök sorozatát indíthatja el. - Pénz- és tőkepiaci liberalizáció csak akkor kívánatos, ha a felügyeleti szervek – és a hazai pénzintézetek – már megfelelő kompetenciákkal rendelkeznek. Ellenkező esetben a hazai pénz- és tőkepiacokat esetlegesen elárasztó likviditásbőség felelőtlen hitelezéshez, azaz túl gyors hitelexpanzióhoz, kockázatos lejárati transzformációhoz és jelentős fedezetlen deviza-pozíciók kiépüléséhez vezethet.

Az 1998-as orosz válság

Oroszország 1998 augusztusában egyoldalúan államcsődöt, azaz moratóriumot hirdetett adósságszolgálati kötelezettségeinek teljesítésére. A pénzügyi válság kirobbanását hivatalosan innentől datáljuk. A pénz- és tőkepiacok turbulenciája azonban már 1997 őszétől megkezdődött. A válság egyrészt a rossz makrogazdasági fundamentumokra, másrészt külpiaci tényezőkre, nevezetesen a kelet-ázsiai válság fertőzéses hatására, illetve a kőolaj világpiaci árának csökkenésére vezethető vissza. Oroszországot a 90-es években mindvégig jelentős makrogazdasági egyensúlytalanság jellemezte, amelynek hátterében az elhúzódó – pontosabban megrekedő – piacgazdasági átmenet áll. A makrogazdasági változók szintjén ez a következőkben manifesztálódott: az államháztartás jelentős, a GDP 6-7 százalékát évről-évre meghaladó hiánya; magas, kétszámjegyű infláció; folyamatosan csökkenő GDP. A válságot megelőzően jelentős mértékű külföldi spekulatív tőke (portfolió tőke) áramlott az orosz pénz- és tőkepiacokra, amely eszközár-buborékhoz vezetett. Az RTS orosz tőzsdeindex például ötszörösére emelkedett 1996 és 1997 folyamán. A külföldi befektetők figyelmen kívül hagyták a baljós előjeleket: az orosz gazdaság nyilvánvalóan instabil makrogazdasági állapotát, illetve a lakosság folyamatos és jelentős vagyonmenekítését az országból. A befektetők „biztonság-érzetéhez”, a stabilitás hamis illúziójához minden bizonnyal nagyban hozzájárult, hogy rögzített-árfolyamrendszer volt érvényben, amelynek köszönhetően árfolyamkockázattal nem kellett számolni, illetve Oroszország – mind gazdasági, mind katonai értelemben – túl nagynak tűnt ahhoz, hogy elbukjon. A szikrát, amely a buborék kipukkadásához, a külföldi befektetők tőkemenekítéséhez, illetve a befektetői bizalom összeomlásához vezetett külpiaci tényezők szolgáltatták. Egyrészt, az 1997 nyarán kirobbant kelet-ázsiai válság gyorsan elérte Oroszországot is. Másrészt, a kőolaj világpiaci ára is jelentősen csökkent 1997 folyamán. Oroszország szénhidrogén-exportáló nagyhatalom. Gazdasági

szerkezete alul diverzifikált: a kőolajföldgáz ágazat domináns súlyt képvisel a GDP előállításában. Ebből kifolyólag a kőolaj világpiaci árának alakulása mind az államháztartás bevételeire, mind a GDP növekedésének ütemére szignifikáns hatást gyakorol. Nagyon egyszerűen fogalmazva, ha a kőolaj világpiaci ára emelkedik, az orosz gazdaság fundamentumai javulnak, ha pedig csökken, akkor a fundamentumok romlanak. Mint már említettük, a külföldi befektetők tőkemenekítése 1997 őszén indult el, de igazán 1998 tavaszától gyorsult fel. Mindez jelentős nyomás alá helyezte a rubel rögzített árfolyamát. A jegybank devizatartalékai az árfolyam védelme érdekében folytatott folyamatos intervenció nyomán rohamosan apadtak. Oroszország egy közel 22 milliárd $ értékű nemzetközi mentőcsomagban részesült, amelyet azonban csak részben sikerült lehívnia. A hitel feltételéül szabott stabilizációs lépések ugyanis megfeneklettek a kommunista többségű orosz parlament (duma) ellenállásán. Így Oroszország fizetésképtelenné vált, és kényszerűen államcsődöt jelentett. A befektetőket ez esetben tehát teljesen bemártották, azaz elbukták befektetéseiket. A válság negatív jóléti hatásai gyorsan lecsengtek, 2000-től kezdve a gazdaság robosztus növekedési pályára állt. Az orosz válság legfontosabb tanulsága, hogy a kiegyensúlyozatlan makrogazdasági háttér, az egyensúlyőrző, egészséges gazdaságpolitika tartós hiánya előbb-utóbb pénzügyi válsághoz vezet.

A „Nagy Recesszióhoz” vezető út

A válság előzményei a pénz- és tőkepiacok túlzott deregulációjára és liberalizációjára, valamint a világgazdaságot uraló likviditásbőségre vezethetők vissza. A pénzügyi piacok deregulációja és liberalizációja egy több évtizedes folyamat, mely a 80-as évek elején vette kezdetét, és 2008-ig töretlenül zajlott. A 2000-es évekre a szabályozás visszaszorulása szélsőséges mértéket öltött már, lehetővé téve a többszörös értékpapírosítás, a strukturált pénzügyi termékek és a különféle derivatívák kontrolálatlan és követhetetlen elterjedését. A pénzügyi rendszer önmaga építette fel a kockázatot, amelyre a hatóságoknak egyre kevesebb rálátása és ráhatása volt. Természetesen a pénzügyi rendszer „szabadjára engedése” önmagában kevés lett volna a válság kirobbanásához. Kellett ehhez az a likviditásbőség is, amely az új évezredben jellemezte a globális pénz- és tőkepiacokat. A likviditásbőség az alacsony globális kamatkörnyezetre, a nyersanyagárak – elsősorban a kőolajárak – elszaladására, valamint a világgazdaságot jellemző egyensúlytalanságra vezethető vissza. Az alacsony globális kamatkörnyezet több forrásból táplálkozott. Egyrészt a dot-com buborék kipukkadását (2001) követően, a fejlett gazdaságok növekedési üteme tartósan lelassult. Másrészt, 2001-től – a gazdasági lassulásra adott válaszként – az amerikai jegybank szerepét betöltő FED erősen expanzív monetáris politikába kezdet, melynek eredményeként az irányadó kamatláb – FED Fund Rate – igen gyorsan 6%-ról 1%-ra csökkent. Harmadrészt, a kelet-ázsiai országok, valamint az olajkitermelő országok óriási megtakarításokat halmoztak fel, amely megtakarítások elárasztották a fejlett gazdaságok pénzpiacait, mesterségesen leszorítva a hozamokat. A fejlődő országokban megjelenő megtakarítási bőség („saving glut”) okai részben a követett gazdaságpolitikára (Kelet-Ázsia), részben külső tényezőkre, a nyersanyagárak emelkedésére (arab országok, Oroszország) vezethető vissza. Az amúgy is tradicionálisan magas megtakarítási rátával rendelkező távol keleti országok kereskedelmi partnereivel szembeni nettó megtakarító pozícióját – folyó fizetési mérleg többletét – nagyban segítette az exportot mesterségesen alulértékelt valutaárfolyammal támogató monetáris politika. Utóbbi elsősorban Kínára igaz. A likviditásbőség másik fontos forrása a világ pénzügyi piacain újra nagy mennyiségben megjelenő petrodollárok voltak. Ennek hátterében a nyersolaj 2004-től beinduló, történelmi léptékű áremelkedése áll. A nyersolaj áremelkedésén túl, általános tendenciaként jelentkezett a többi nyersanyag világpiaci áremelkedése is. A harmadik forrása a likviditásbőségnek az egyre nyomasztóbbá váló globális egyensúlytalanság volt, amely alatt az USA nagy méretű FFM hiányát és az ezzel szemben álló távol-keleti és nyersanyag kitermelő országok (Kína, Japán, Szaúd-Arábia, Oroszország) FFM többletét értjük. Eme globális egyensúlytalanság szoros, kölcsönös kapcsolatban állt az alacsony kamatkörnyezettel és a nyersanyag árak emelkedésével. A nyersanyagok áremelkedése – a cserearányok drasztikus megváltozásával – evidens módon járult hozzá a nyersanyag-exportáló és importáló országok külkereskedelmi többletéhez, illetve hiányához. Az alacsony kamatkörnyezet pedig a magánszektor (háztartások, vállalatok) hitelekből finanszírozott növekvő fogyasztását eredményezte az USA-ban és néhány más fejlett gazdaságban. (Különösen a jelzáloghitelezés és az építőipar szárnyalt.) A belföldi felhasználás növekedése pedig az FFM hiányát vonta maga után. Ugyanakkor látnunk kell, hogy nem csupán arról van szó, hogy az amerikai lakosság túlfogyasztott, hanem arról is, hogy a kelet-ázsiaiból és az arab

országokból származó megtakarítás bőség – a leszorított kamat környezeten keresztül – maga is hozzájárult a globális egyensúlytalanság kialakulásához és tartóssá válásához.

A pénzügyi válságok megelőzése

Az elmúlt 30 év pénzügyi válságai számtalan hasznos tapasztalattal szolgálnak a válságokat előidéző okok kapcsán. Ezek alapján a következőket kell szem előtt tartani a mindenkori gazdaságpolitikának a válságok jövőbeli megelőzése végett: 1. Az orosz és a latin-amerikai válság megtanított minket arra, hogy a makrogazdasági egyensúlytalanság, a rossz fundamentumok súlyos kockázati tényezőt jelentenek a pénzügyi stabilitás szempontjából. Egyensúlyőrző gazdaságpolitikára van tehát szükség. Ez jelenti a kiegyensúlyozott államháztartást, az alacsony inflációt, a nem túl magas (nettó) külső adósságot, a nem túlértékelt reálárfolyamot, versenyképes exportszektort, megfelelő szintű gazdasági növekedést stb. 2. A kelet-ázsiai és a mexikói válság megtanított minket arra, hogy a pénzügyi közvetítőrendszer prudens működésére kiemelt hangsúlyt kell fektetni. A bankok felelőtlen hitelezési politikája ugyanis túlzott mértékű hitelexpanzióhoz és kockázati pozíciókhoz, valamint eszközár-buborékok kialakulásához vezet. A kompetens, professzionális pénzügyi felügyelet tehát elengedhetetlen. 3. Napjaink világgazdasági válsága arra tanít minket, hogy a pénz- és tőkepiacok ésszerűtlen deregulációja jelentős kockázati tényező. Az önszabályozó piac elmélete egyértelműen megbukott. Ez ismét a pénzpiaci felügyelet szerepére hívja fel a figyelmet. 4. Az orosz, a kelet-ázsiai és a mexikói válság előzményei arra hívják fel a figyelmet, hogy a pénz- és tőkepiacok liberalizációja csak akkor kívánatos, ha a hazai pénzügyi rendszer szabályozása már megfelelően felkészült a beáramló külföldi tőke generálta – esetlegesen túlzott mértékű – likviditás kezelésére. Meg kell azonban jegyezni, hogy a liberalizáció helyes sorrendjével kapcsolatos tapasztalat egyre inkább elméleti jelentőséggel bír már csak, mivel a folyamat napjainkra meglehetősen előrehaladt a világon. A válságok elkerüléséhez hasznos mankót nyújt a gazdaságpolitika számára a válság előrejelző indikátorok nyomon követése. Bár egy válságot sohasem lehet teljes bizonyossággal előre jelezni – különben nem lennének válságok –, a makrogazdasági egyensúly különböző aspektusát megragadó mutatók fontos információkkal szolgálhatnak a pénzügyi stabilitást veszélyeztető kockázatokról. Lássuk melyek a leggyakrabban hivatkozott válság-indikátorok: Államadósság: Az államadósság kapcsán nem csak annak GDP arányos nagysága fontos. Számít a lejárati, a tulajdonosi és a denominációs szerkezete is. Minél rövidebb a kibocsátott állampapírok átlagos futamideje, annál nagyobb nyomás nehezedik az államkincstára a lejáró hitelek megújítása végett. Egy pénzpiaci sokk esetén a rövid lejáratú államadóssággal rendelkező ország könnyen likviditási válságba kerülhet, amely éppúgy államcsődhöz vezethet, mint a valódi fizetésképtelenség. Ami a tulajdonosi szerkezetet illeti: minél nagyobb arányban birtokolják belföldi szereplők az állampapírokat, annál kevésbé veszélyezteti az államadósság finanszírozását a tőkeáramlás irányának megfordulása, a külföldi befektetők kimenekülése. Az államadósság denominációs szerkezete azért fontos, mert minél nagyobb arányt képvisel a hazai fizetőeszközben denominált államadósság, annál kevésbé van szüksége az országnak devizabevételekre az államadósság finanszírozásához, és annál kevésbé érzékeny az államadósság GDP arányos nagysága a nemzeti fizetőeszköz árfolyamváltozására. Az ország külső adóssága: Az ország külső adóssága alatt az állam és a magánszektor külfölddel szembeni adósságát értjük, amely kis országok esetén túlnyomórészt külföldi devizában denominált. (A külső adósság tehát több is, meg kevesebb is, mint az államadósság. Több, mert tartalmazza a magánszektor külső adósságát, és kevesebb, mert nem tartalmazza az állam belső – belfölddel szembeni – adósságát.) A külső adósság finanszírozására folyamatos devizabevételre van az országnak szüksége, amely előteremtésére az export többlet, illetve a működő tőke beáramlása általában nem elegendő. Szükséges tehát a portfólió tőkebeáramlás is, amely azonban egy nagyobb pénzpiaci sokk esetén elapadhat. A túl nagy külső adósság tehát kitetté teszi az ország pénzügyi stabilitását a spekulatív tőkebeáramlásnak. A gazdaság belső egyensúlyát jelző indikátorok: Három indikátort említünk meg ehelyütt, bár a sor kétségkívül folytatható lenne: az államháztartás (GDP arányos) egyenlege, az eszközárak alakulása, illetve a belföldi hitelek dinamikája. Az államháztartás egyenlege értelemszerűen az állam fenntartható finanszírozása miatt fontos. Az eszközárak nyomon követése azért lényeges, mert egy jelentősebb eszközár-buborék kialakulása a pénz- és tőkepiac bármely szegmensében jelentős kockázatokat hordoz magában. Emlékezzünk vissza, hogy Latin Amerika esetét leszámítva a korábban tárgyalt válságok mindegyikét valamilyen pénzügyi buborék kialakulása előzte meg. A belföldi hitelexpanzió relevanciája

részben az előbbiekhez kapcsolódik. A magánszektor túl gyors ütemű eladósodása ugyanis általában buborék kialakulásához vezet valamely pénzügyi aktíva piacán. A túlzott eladósodás érzékennyé teheti a magánszektort a kamatok emelkedésére Ráadásul a túlzott kockázatvállaláson keresztül maga a bankrendszer is sérülékennyé válhat. A gazdaság külső egyensúlyát jelző indikátorok: A külső egyensúlyt jelző indikátorok a fizetési mérleghez, annak részmérlegeihez és szerkezeti sajátosságaihoz kapcsolódnak. Céljuk, hogy átfogó képet nyújtsanak az ország devizagazdálkodásáról, a deviza-beáramlás és a deviza-kiáramlás egyenlegéről, valamint annak fenntarthatóságáról. Mindennek azért van jelentősége, mert, ha folyamatosan több deviza áramlik ki az országból, mint amennyi beáramlik, az a jegybank devizatartalékainak kimerüléséhez vezet. Utóbbi egyenlő a külső fizetésképtelenséggel. A külső fizetésképtelenséggel kapcsolatos várakozások ráadásul könnyen önbeteljesítővé válhatnak, ami a tőke gyorsuló meneküléséhez, azaz pénzügyi válsághoz vezet. Nem mindegy tehát, hogy ezek az indikátorok mit mutatnak. A külső egyensúly szempontjából meghatározó jelentőséggel bír a folyó fizetési mérleg (FFM) egyenlege. Ennek hiánya azt jelzi, hogy a kereskedelmi mérleg deficites és/vagy a jövedelmek egyenlege deficites. Más szóval az áruk/szolgáltatások és a (munkavállalói, tulajdonosi) jövedelmek nemzetközi áramlása nyomán több deviza lép ki az országból, mint amennyi belép. Az FFM túl nagy – GDP arányos – hiánya mindig kétséget ébreszt a külső fizetőképesség fenntarthatóságával szemben. Az FFM hiányát a pénzügyi mérleg aktívuma (többlete) finanszírozhatja. A finanszírozás mikéntje azonban a külső fizetőképesség fenntarthatósága szempontjából egyáltalán nem mindegy. Az FFM hiányát a pénzügyi mérlegen belül ellensúlyozhatja a hitel felvétel, a portfólió-tőke beáramlás, valamint a működő tőke beáramlás. A hitel növeli a külső adósságot, így nem kívánatos. A portfólió tőke áramlásának iránya gyorsan megfordulhat egy pénzpiaci sokk hatására, így nem fenntartható finanszírozási forma. Az FDI azonban pénzügyi turbulencia esetén nem hagyja el olyan gyorsan országot, ezért az FFM hiányát tartósan, de nem örökké, képes finanszírozni. (Egy idő után a profitrepatriálás beindul és fokozódik. Mivel a „haza utalt” profit a jövedelmek egyenlegében jelenik meg, rontja az FFM egyenlegét. Profitrepatriálás: a külföldi vállalatok belföldön megtermelt profitjának „haza utalása”.) Mindezek alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a pénzügyi stabilitás szempontjából az a jó, ha az FFM hiányát minél nagyobb arányban a külföldiműködő-tőke beáramlása finanszírozza. A konkrét ajánlásokon túl, egy további, általános intelmet is megfogalmazhatunk a gazdaságpolitika számára a pénzügyi válságok elkerülése végett: nem szabad abba hitbe ringatni magunkat, hogy most minden más, a korábbi válságok tapasztalatai ránk nem érvényesek. Ez a hit ugyanis elaltatja a gazdaságpolitika döntéshozóit, és a vészjósló jelek figyelmen kívül hagyásához vezet – ahogy az történt napjaink világgazdasági válságát megelőzően is. Minden bizonnyal a válságok egy része elkerülhető lett volna, ha a döntéshozók nem esnek áldozatul a „This time is different! – Most minden más!” illúziónak. Ahogy Reinhart és Rogoff fogalmaznak: „A most minden más illúzió esszenciája egyszerű. Azon a szilárd meggyőződésen alapszik, hogy a pénzügyi válság egy olyan dolog, amely más emberekkel, más országokban és más időben történik; nálunk, itt és most nem lesz válság. Mi jobban csináljuk a dolgokat, okosabbak vagyunk és tanultunk a múlt hibáiból. A korábbi előrejelzési/értékelési módszerek ránk nem érvényesek. A jelenlegi gazdasági felívelés, szemben a korábbiakkal, amelyek katasztrofális összeomláshoz vezettek a múltban (akár a saját országunkban is), egészséges fundamentumokon, strukturális reformokon, technológiai innováción és jó gazdaságpolitikán alapszik.” A helyes gazdaságpolitikai gondolkodás tehát a következő: „This time is not different! – Most semmi sem más!”

4. Monetáris politika (Monetáris Politika Magyarországon 2012)

Az inflációs célkövetés rendszere (alapelvek és paraméterek, a várakozások szerepe, a közbülső

cél)

Az inflációs célkövetés rendszerét 27 ország − fejlődő és fejlett gazdaságok egyaránt − alkalmazza világszerte. Népszerűségét viszonylagos egyszerűségének és az úttörő jegybankok eredményességének köszönheti. Ezen monetáris politikai stratégia fő vonásai az Európai Központi Bank (EKB), valamint az amerikai jegybank (Federal Reserve − Fed) gyakorlatában is megtalálhatók.

Az inflációs célkövetés (inflation targeting, IT) olyan monetáris politikai stratégia, amelyben a jegybank elsődleges célja, az árstabilitás megvalósítására a nyilvánosan bejelentett inflációs cél elérésével törekszik. A keretrendszer Mishkin szerint az alábbi öt stratégiai elemből épül fel: 1. Számszerű, középtávú inflációs cél bejelentése. Az inflációs célkövető rendszer egyik alapköve a számszerű, nyilvánosan bejelentett, középtávú inflációs cél. Mint látni fogjuk, ez a cél többféle szerepet is betölt. Egyrészt lehetővé teszi, hogy a jegybank elszámoltatható legyen (lásd 5. pont), és könnyen értelmezhető információt ad a gazdasági szereplőknek a monetáris politika küldetéséről, másrészt segít a várakozások megfelelő szinten való horgonyzásában (a cél nominális horgonyszerepéről lásd részletesebben a következő alfejezetet). 2. Intézményi elköteleződés az árstabilitás, mint a monetáris politika elsődleges célja iránt. A jegybank egyéb céljai alárendeltek ennek a célnak. A monetáris politika céljainak törvényben való rögzítése egyrészt világos mandátumot és kötelezettségeket jelöl ki, másrészt ezek eléréséhez eszközöket és jogokat biztosít a jegybank számára. Az inflációs célkövetés rendszerében az árstabilitási cél elsőbbséget kell hogy élvezzen minden más monetáris politikai céllal szemben. Ha vannak ilyen célok, a jegybanknak úgy kell figyelembe vennie ezeket, hogy azzal ne veszélyeztesse az elsődleges cél elérését. Az intézményi elköteleződés gyakorlati megvalósításának feltétele a központi bank függetlensége. Így lehet csak biztosítani ugyanis, hogy rövid távú politikai, vagy egyéb érdekek ne tudják eltéríteni a monetáris politikát az inflációs cél elérésének elsőbbrendűségétől. 3. Széles információs bázison alapuló monetáris stratégia. Bár az inflációs célkitűzés rendszerében a monetáris politika fő fókusza egyértelműen az árstabilitási célon van, a döntéseket nem lehet csupán egy változó alakulására alapozni. Egyfelől a gazdasági hatásmechanizmusok igen összetettek. Az infláció alakulását számos folyamat − így a várható gazdasági kilátások, nyersanyagárak, adószabályok, munkapiaci folyamatok − befolyásolja, így szükséges ezek elemzése, megértése, és mint a későbbiekben látni fogjuk, azok előrejelzése is. Másfelől a monetáris politikai döntések − mivel a gazdasági szereplők döntéseinek befolyásolásán keresztül fejtik ki hatásukat − nemcsak az árak alakulását, hanem a gazdaság többi folyamatát is érintik. Minél több információ áll rendelkezésre, annál pontosabb képet kaphatnak a döntéshozók a gazdaság helyzetéről, és annál pontosabban tudják felmérni döntéseik várható következményeit. 4. A monetáris politika nagyfokú transzparenciája a monetáris hatóság terveinek, céljainak és döntéseinek a piacok és a nyilvánosság felé történő kommunikációja során. A monetáris politika transzparenciája (átláthatósága) az intézmény egész működésére vonatkozó követelmény, és szorosan összefügg a hitelesség fogalmával. Mivel az árstabilitás az alacsony és stabil infláció mellett a várakozások horgonyzottságát is jelenti, − ami a monetáris politika hatásmechanizmusában is kulcsszerepet játszik − a jegybanknak képesnek kell lennie azok befolyásolására.10 A következetes magatartás és kommunikáció mérsékli a monetáris politikával kapcsolatos bizonytalanságot, és így iránymutatásként szolgál a piacok számára. Az átlátható működés által a döntések kiszámíthatóbbá válnak, ami a monetáris politika hatékonyságának növekedését is eredményezi. 5. A jegybank nagyfokú elszámoltathatósága az inflációs cél elérésének vonatkozásában. Az árstabilitási cél elsődlegességével és az intézményi elköteleződéssel járó jegybanki függetlenség „ára” az elszámoltathatóság. A monetáris politika egyedüli felelőseként a jegybanknak el kell tudnia számolni döntéseivel, illetve azok következményeivel a nyilvánosság felé. Ezt a jegybanktörvényben előírtaknak megfelelően éves és negyedéves jelentések, illetve parlamenti beszámolók formájában teszi meg. Ez a kritérium egyben erősíti az előző pontban megfogalmazott transzparencia követelményét, és hozzájárul a hitelesség megerősödéséhez is. A fent bemutatott stratégiai elemek egy fontos megállapításra világítanak rá: az inflációs célkövetés nem csupán egy nyilvánosan bejelentett inflációs cél kitűzéséből áll. Az inflációs cél elérése önmagában tehát még nem egyenlő az árstabilitással. Ahhoz, hogy a rendszer sikeres legyen, és az árstabilitás − azaz az alacsony infláció és horgonyzott várakozások együttese − biztosítva legyen, a számszerű cél teljesítésén túl a másik négy kritériumnak való megfelelés is nélkülözhetetlen. Az inflációs célkövetés egyik kulcseleme a nyilvánosan bejelentett, számszerű inflációs cél, amely egyben nominális horgonyként is szolgál. A nominális horgony a definíció szerint olyan gazdasági változó, amely képes arra, hogy stabilizálja, „lehorgonyozza” a gazdasági szereplők jövőbeli inflációra vonatkozó várakozásait. Ha a nominális horgony hiteles, azaz a gazdaság szereplői bíznak abban, hogy a monetáris hatóság teljesíteni tudja a célját, akkor inflációs várakozásaikat a horgonynak megfelelően alakítják ki. A várakozások kitüntetett szerepét mi sem mutatja jobban, mint hogy a horgonyzottság meglététől függően ugyanaz a monetáris politikai lépés az ún. várakozási csatornán keresztül egymással teljesen

ellentétes folyamatokat tud elindítani. Hiteles jegybank és elkötelezett monetáris politika mellett a várakozások erősíthetik az egyes monetáris politikai lépések hatását, és lehetőséget adhatnak arra, hogy azok kisebb reálgazdasági költséggel járjanak. Ezek hiánya azonban csökkenti a monetáris politikai döntések hatékonyságát, és egyben növeli azok reálgazdasági áldozatban mérhető költségét. Egy olyan helyzetben például, amikor az infláció várhatóan emelkedni fog, a monetáris kondíciók szigorítására van szükség annak érdekében, hogy a cél továbbra is elérhető maradjon. A kamatemelésnek viszont − az aggregált kereslet csökkentésén keresztül − reálgazdasági költségei vannak, amelyek horgonyzott várakozások mellett kisebbek. Amennyiben a gazdasági szereplők arra számítanak, hogy a monetáris hatóság valóban meg fogja fékezni, és célon tartja az inflációt, várakozásaikat a célnak megfelelően alakítják. Ennélfogva jelenbeli döntéseikkel − például nominális béreikre vonatkozó elvárásuk változatlanul hagyásával − maguk is hozzájárulnak ahhoz, hogy az árak növekedési üteme ne gyorsuljon. Így a hiteles monetáris politika növekedési áldozata csökken, azaz az infláció mérséklése kisebb reálgazdasági költséggel jár. Horgonyozatlan várakozások esetén pontosan fordított a helyzet. Ekkor a monetáris politikai lépéseknek egyszerre két költsége van: a kamatemelésből adódó reálgazdasági áldozat és a megemelkedett várakozásokból fakadó többlet infláció miatt szükséges további szigorítás költsége. A nominális horgony és a monetáris hatóság hitelessége tehát elválaszthatatlan egymástól. A horgonyzott várakozások erősítik az alapkamat inflációra gyakorolt hatását, és egyben nagyobb mozgásteret engednek a monetáris politikának egyéb − pl. növekedési − szempontok figyelembevételére. A jegybank az alapkamat mértékének megváltoztatásán keresztül képes a gazdasági folyamatok befolyásolására. Mivel azonban a kamatdöntések csak lassan fejtik ki hatásukat a gazdasági folyamatokra (nagy külső késéssel rendelkeznek), a jegybanknak nem a jelenben mérhető, hanem a jövőben várható folyamatokra kell megfelelően reagálnia. A nagy külső késésen túlmenően a monetáris politikai eszközök és a végső cél közötti kapcsolat is meglehetősen bonyolult. Az alapkamat megváltoztatása a gazdasági szereplők döntésein, több köztes lépcsőn és csatornán keresztül hat végül az árszínvonal alakulására. Emiatt a döntéshozatal során érdemes olyan változókat is figyelembe venni, amelyekre a monetáris politika közvetlenül tud hatni, és amelyek a transzmissziós mechanizmuson keresztül a végső cél elérésének irányába hatnak. Ezeket a változókat nevezzük közbülső célnak. Az inflációs célkövetés rendszerében ezt a szerepet az inflációs előrejelzés tölti be. A jól megválasztott közbülső cél nemcsak a végső célra vonatkozóan ad iránymutatást, hanem egyben minél több, a jegybank hatáskörén kívül eső tényező változását is megragadja még azelőtt, hogy azok magát a végső célt ténylegesen befolyásolnák. Így a jegybank a közbülső cél alapján már az inflációs sokk kibontakozása előtt képes intézkedéseket hozni az árstabilitás fenntartása érdekében. A gazdaság lassú alkalmazkodása, illetve a monetáris politika többlépcsős hatásmechanizmusa miatt tehát a jegybanki döntéshozatal előretekintő módon működik. A döntéshozatal legfontosabb információforrása a negyedévente készülő makrogazdasági előrejelzés, amely az inflációs folyamatok mellett a makrogazdasági változók széles körére is elkészül. Az előrejelzés hátterében egy, a gazdaság működési mechanizmusait jól megragadó makrogazdasági modell áll, és az infláció alakulását meghatározó tényezőket elemzi, illetve vetíti előre. Az elemzés döntéstámogató funkcióját az endogén monetáris politika teszi teljessé. Ez azt jelenti, hogy az előrejelzés makrogazdasági pályája az inflációs kilátásokra és a reálgazdasági folyamatokra reagáló monetáris politika figyelembevételével készül. Nagyon leegyszerűsítve a következő szabályszerűség áll fenn. Amikor az infláció mértéke várhatóan tartósan a cél fölé fog emelkedni, akkor a jegybank jellemzően kamatot emel, míg ha az infláció mértéke tartósan az alá csökken, akkor jellemzően kamatot csökkent annak érdekében, hogy középtávon az infláció a céllal összhangban alakuljon. Általában az infláció céltól vett eltérése mellett bizonyos súllyal a reálgazdasági kilátások is szerepet kapnak. Minél nagyobb a jegybank hitelessége, annál inkább lehetősége van arra, hogy elsődleges célja mellett figyelembe vegyen növekedési megfontolásokat is. A rendszer így lehetőséget biztosít bizonyos fokú rugalmasságra, és az elsődleges cél veszélyeztetése nélkül másszempontok támogatására is. Az előrejelzés tehát megmutatja, milyen makrogazdasági folyamatokra lehet számítani a jövőben, és milyen kamatpályára van szükség ahhoz, hogy az inflációs cél középtávon elérhető legyen. Fontos azonban felhívni a figyelmet arra, hogy mint a modellek általában, az előrejelző rendszerek is csak leegyszerűsítve tudják megjeleníteni a gazdasági folyamatokat. A döntéshozatal során így több olyan megfontolás is felmerülhet, ami a kamatdöntés szempontjából fontos lehet ugyan, de a modell mégsem tudja azt megjeleníteni.

Az infláció költségei – avagy az árstabilitás előnyei

Amikor az árak általánosan és folyamatosan emelkednek, több okból is hatékonyságveszteség keletkezik, ami komoly költséget jelent a gazdasági szereplők számára. Az árstabilitás fenntartása ezeket az inflációs költségeket küszöböli ki, lehetővé téve ezzel a gazdaság hatékony működését. Az árak koordinációs szerepe érvényesül Árstabilitás mellett az árak könnyen és hatékonyan képesek betölteni erőforrás elosztást koordináló szerepüket. Mivel az általános árszínvonal stabil, egy termék árának emelkedése a kereslet és kínálat viszonyainak megfelelően vagy a nagyobb keresletre, vagy a szűkösebb kínálatra vezethető vissza. Ilyenkor a piaci szereplők könnyen értelmezhetik az árak által közvetített információt, és alkalmazkodhatnak az új helyzethez: a termelők új kapacitások kiépítése mellett dönthetnek, míg a vevők olcsóbb, helyettesítő termékek után nézhetnek, és végül kialakul az új egyensúlyi ár. Akkor viszont, amikor az összes termék ára emelkedik, az árak koordinációs szerepe nagymértékben csökken. Nem lehet egyértelműen megítélni, hogy az áremelkedés azért következett be, mert az adott termék iránt valóban magasabb lett a kereslet, vagy csupán azért, mert a többi termék ára is emelkedett. A stabil, kiszámítható üzleti környezet előnyei A gazdasági szereplők az üzleti tervezés során azt próbálják felmérni, hogy a jövőben milyen gazdasági környezetre számíthatnak: lesz-e megfelelő kereslet a termékeik iránt, illetve hogyan alakulnak a számukra releváns költségek. A stabil, kiszámítható gazdasági környezet megkönnyíti ezt a tervezési folyamatot, és hosszabb távú, nagyobb beruházások megvalósulását segíti elő, valamint hozzájárul a pénzügyi rendszer mélyüléséhez is. A vállalatok könnyebben tervezhetnek, és a hitelezők is inkább hajlandóak hosszabb távra, az inflációs kockázatokat kompenzáló prémium nélkül hitelt nyújtani. Ez hosszabb távú beruházási döntések meghozatalára ösztönöz, és − mivel nem kell amiatt aggódni, hogy a jövedelmek reálértéke csökken − a megtakarítások vonzerejét is növeli. A kiszámítható gazdasági környezet az információszerzéshez és átárazáshoz kapcsolódó költségeket is mérsékli. Változékony üzleti környezetben ugyanis, amikor az egyes termékek árai gyakran változnak, mind a termelők, mind a fogyasztók számára költségek keletkeznek. A termelők az átárazás praktikus következményei miatt felmerülő, ún. menüköltségeket szenvedik el, a vásárlók pedig nehezebben tudják nyomon követni az általuk vásárolt termékek árainak alakulását. A pénz vásárlóértéke stabil marad Árstabilitás mellett a pénz megőrzi vásárlóértékét. Ez azt jelenti, hogy a megszerzett jövedelemért vásárolható termékek és szolgáltatások összessége nem csökken. Azt a veszteséget, amit a piaci szereplők elszenvednek azáltal, hogy a magasabb árak miatt kevesebb terméket tudnak vásárolni, inflációs adónak nevezzük. Itt említhetjük meg, hogy az infláció az eltérő jövedelmi hátterű háztartásokat is különbözőképpen érinti. Azok, akik pénzügyi megtakarításokkal rendelkeznek, illetve fogyasztói kosarukban nagyobb súllyal szerepelnek olyan termékek, amelyek nem a mindennapi létfenntartáshoz kapcsolódnak, könnyebben tudnak védekezni az infláció káros hatásai ellen. Megtakarításaikon hozamot realizálhatnak, ami ellensúlyozza a pénz értékének romlását, illetve fogyasztásukban is képesek alkalmazkodni: akár a vásárolt termékek körét, akár azok minőségét illetően. Az általuk vásárolt termékek iránti kereslet rugalmas, azaz könnyen változhat a termék árának függvényében. Azok viszont, akiknek jövedelme a mindennapi kiadások fedezésére elég csupán, általában már nem tudnak tovább helyettesíteni. Fogyasztói kosarukban jellemzően nagyobb arányban szerepelnek élelmiszerek és a lakhatáshoz kapcsolódó költségek. Keresletük ezen termékek iránt rugalmatlan − azaz nincs lehetőségük arra, hogy reáljövedelmük csökkenésekor számottevően mérsékeljék kiadásaikat. Az árstabilitás kiküszöböli az esetleges jövedelemátrendeződéseket Az árak kiszámíthatatlan és folyamatos változása több csatornán keresztül is jövedelemátrendeződést okozhat. Minden olyan szerződés esetén, amelyik nominális − tehát „forintban” kifejezett − összegre vonatkozik, a várttól különböző infláció a felek között jövedelemátcsoportosítást okozhat. Így például az infláció az adós hitelezői viszonyra is hatással van. A ma kölcsönadott pénz magas inflációs környezetben kevesebbet fog érni, mikor visszakerül a hitelezőhöz: a hitel felvevője végül jobban, a hitel nyújtója rosszabbul jár. Hasonlóképp az infláció jelentősen befolyásolja a fix (nominális) összegekben megállapított szociális juttatásokat is.

Ez a hatás az adórendszerben is tetten érhető. Ha az adórendszer progresszív, akkor magasabb jövedelem után magasabb adókulccsal kell adózni. Amennyiben a nominális bérek növekedése folyamatosan követi az inflációt, a jövedelem vásárlóértéke nem változik (vagyis a reáljövedelem állandó). Mivel azonban az adórendszer nem veszi figyelembe az inflációt, csak a megszerzett jövedelem mértékét, ha az már átlépi a felsőbb adósáv határát, akkor nagyobb adókulcs vonatkozik rá. Így, bár a háztartások jövedelmének adózás előtti vásárlóértéke nem változott, adózás után rosszabb helyzetbe kerülnek, mint korábban.

Monetáris transzmisszió (a transzmissziós mechanizmus fogalma, a kamatcsatorna működése,

az árfolyamcsatorna működése)

A makrogazdasági változók (pl. kibocsátás, munkanélküliség, infláció) alakulásának hátterében az egyes gazdasági szereplők által hozott döntések állnak. Ahogy az egyes termékek piacán a kereslet és a kínálat viszonya határozza meg az adott termék mennyiségének és árának alakulását, úgy ez a teljes nemzetgazdaság szintjén is érvényes. Ekkor azonban árszínvonalról, aggregált keresletről és aggregált kínálatról beszélünk. Árszínvonal alatt a termékek átlagos árát értjük. Az aggregált kereslet azt mutatja meg, hogy adott árszínvonal mellett a gazdasági szereplők összesen mennyi terméket kívánnak megvásárolni. Az aggregált keresletet több komponensre bonthatjuk aszerint, hogy a megvásárolt termékeket milyen célra kívánják felhasználni. Így megkülönböztetjük a fogyasztást, a beruházást, a kormányzati fogyasztást, a készletfelhalmozást, az exportot és az importot. Végül, az aggregált kínálat azt jeleníti meg, hogy adott árszínvonal mellett a gazdasági szereplők összesen mennyi terméket kívánnak eladni. A monetáris politika az alapkamat megváltoztatásával számos csatornán keresztül befolyásolja a gazdasági szereplők döntéseit, és így elsősorban az aggregált kereslet alakulását. A jegybank alapkamatról hozott döntései, illetve a jövőbeli döntésekre utaló kommunikációja első lépésben a pénzügyi piacokon fejti ki hatását; a piaci kamatok, az eszközárak és a forintárfolyam reagál leggyorsabban. A következő állomás a termékpiac: a vállalatok és a fogyasztók alkalmazkodnak a pénzpiaci fejleményekhez, ami megváltoztatja a termékek iránti aggregált keresletüket. A megváltozó keresletre a vállalatok egyrészt az előállított termékek mennyiségének, másrészt áraik változtatásával reagálnak, így a monetáris politika a kibocsátást és az inflációt is befolyásolja. A transzmissziós mechanizmus „hagyományos” csatornájának a kamatcsatornát tekintjük. Az alapkamat változtatása befolyásolja a beruházási és a fogyasztási döntéseket, azaz a termékek iránti aggregált keresletet. A kereslet változása pedig hat a kibocsátásra és az inflációra. Az alapkamat és az aggregált kereslet közötti kapcsolat azonban nem közvetlen: az alapkamat változása több lépcsőn keresztül fejti ki hatását. Az első szakaszban a pénzpiaci változók reagálnak a kamat változására. Tegyük fel, hogy a jegybank csökkenti az alapkamatot, amely egy rövid lejáratú eszköz − a kéthetes MNB-kötvény − kamata. Az irányadó kamat megváltoztatása − a bankközi pénzpiaci kamatokon keresztül − a bankok vállalati és lakossági ügyletek során alkalmazott kamataira is hat. A legtöbb változó kamatozású vállalati hitel kamata a pénzpiaci kamatokhoz van kötve, így ez utóbbiak befolyásolásán keresztül a jegybank közvetlenül képes módosítani a vállalatok forrásköltségét, és így a beruházási javak iránti keresletet. Emellett a lakossági betétek kamatai is követik a rövid lejáratú pénzpiaci hozamok változásait. A pénzügyi piaci hatásmechanizmus egy másik vetülete, hogy az alapkamat megváltozása a hosszabb lejáratú pénzügyi eszközök kamatára is hatással van. Amennyiben ugyanis azok nem csökkennének, a befektetők alacsonyabb kamaton tudnának felvenni rövid lejáratú hitelt, és azt egyből kikölcsönöznék hosszabb lejáraton, amivel profitot realizálnának. A profit a visszafizetéskor a hosszabb lejáratú hitelért kapott kamat és a forrás − azaz a kezdetben felvett rövid lejáratú kölcsön − kamata közötti különbség (kamatkülönbözet). Könnyen belátható, hogy ez a helyzet nem állhat fenn sokáig, hiszen ahogy egyre többen próbálják kihasználni a profitszerzési lehetőséget, megnő a nyújtani kívánt hitelek kínálata, ami a hitelek árának, azaz a hitelkamatok fokozatos csökkenéséhez vezet. Ezért az alapkamat csökkentése alacsonyabb hosszú lejáratú kamatokhoz vezet. A beruházási és fogyasztási döntések során azonban nem a nominális, hanem a reálkamat számít. A hitelező szempontjából ugyanis az igazi kérdés az, hogy a visszafizetés időpontjában mennyit fog érni a hitelügyleten megszerzett jövedelem − azaz mennyi terméket és szolgáltatást lehet rajta vásárolni. Ha a kölcsönadott összeg (nominális) hitelkamata például 5 százalék, de közben az árak is emelkednek 3 százalékkal, akkor egy év múlva csak 2 százalékkal ér többet a pénze. Az 5 százalékos nominális kamat

3 százalékos infláció mellett tehát 2 százalékos reálkamatot jelent. A nominális kamat meghatározásakor ezért mindig figyelembe veszik, hogy milyen inflációra lehet számítani a futamidő alatt. Általánosan tehát: a reálkamat a nominális kamat és a várt infláció különbsége.

REÁLKAMAT = nominális kamat − várt infláció A kamatcsatorna akkor működik megfelelően, ha a jegybanki alapkamat csökkentése legalább egy ideig a reálkamatot is csökkenti. Megfigyelések szerint az árak csak bizonyos időszakonként változnak, egy vállalat nem változtatja meg a terméke árát nap, mint nap. Ebből következően az infláció sem változik meg azonnal a kamatcsökkentés hatására. Így a nominális kamat változása átmenetileg alacsonyabb reálkamathoz vezet. Alacsonyabb reálkamat esetén mind a beruházás, mind a fogyasztás élénkül. Az alacsonyabb kamat csökkenti a beruházáshoz szükséges pénzügyi források költségét, azaz több beruházási terv válik megtérülővé. A háztartások fogyasztását szintén befolyásolja a kamatszint. Ha alacsonyabb a kamat, akkor kevésbé éri meg megtakarítani a jövőbeli fogyasztásra, hiszen kevesebb lesz a megtakarításon a hozam. A háztartások az alacsonyabb kamatot kihasználva inkább hitelt vesznek fel, amit a jelenben költenek el. Az aggregált keresletet tehát a beruházás és a fogyasztás élénkülése egyaránt emeli. Ez lehetővé teszi a vállalatok számára, hogy több terméket adjanak el, illetve egy idő után magasabb árat kérjenek termékeikért. A monetáris politikai lazítás tehát a kamatcsatornán keresztül magasabb inflációhoz és nagyobb kibocsátáshoz vezet. Magyarország kis, nyitott gazdaság, azaz folyamatait a világgazdaság fejleményei nagymértékben befolyásolják. Kereskedelmi kapcsolataink révén nemcsak áru-, hanem pénzpiacunk is szorosan kötődik az Európai Unióhoz. Az árfolyam − különösen a forint euróval szembeni árfolyama − ezért fontos szerepet játszik a hazai gazdasági folyamatok alakulásában és a monetáris politika transzmissziós mechanizmusában. Ebben a részben az árfolyamcsatorna működését mutatjuk be. Korábban láttuk, hogy a jegybanki alapkamat csökkentése a hosszabb lejáratú kamatokat is mérsékli. Mivel így kisebb lesz az elérhető hozam, a forintban történő befektetések vonzereje csökken. Alacsonyabb forintkamatok mellett ezért a befektetők kevésbé lesznek hajlandóak forinteszközöket tartani, és igyekeznek forrásaik egy részét külföldi devizába átcsoportosítani. Ezt a gyakorlatban úgy tudják megvalósítani, hogy a devizapiacon átváltják a forintot. A hazai valuta kínálata tehát megnő, ami a forint „árának” csökkenéséhez, azaz leértékelődéshez vezet. A forint gyengülése több módon is befolyásolja az inflációt és a kibocsátást. Az árfolyam egyrészt a nettó exporton (az export és az import különbségén) keresztül hat az aggregált keresletre, másrészt az importált termékek árának változásán keresztül közvetlenül is befolyásolja a fogyasztói árakat. Mivel Magyarország az euro zónával áll a legszorosabb gazdasági kapcsolatban, ezért a hatásokat a forint/euro árfolyam változásán keresztül mutatjuk be. A gyengébb forint rövid távon élénkíti az exportot, mert a magyar termékek euróban kifejezve olcsóbbak lesznek, ezért külföldön megnő irántuk a kereslet. Hasonló okból az import csökken, mert a külföldről beszerzett áruk drágábbá válnak és nehezebb lesz őket belföldön eladni. A két hatás eredőjeként a nettó export nagyobb lesz. Ez növeli az aggregált keresletet, ami nagyobb kibocsátáshoz vezet. A forint leértékelődése közvetlenül is hat a fogyasztói árakra. A fogyasztói kosárban szereplő termékek egy része ugyanis importból származik, amelyek ára közvetlenül reagál az árfolyam alakulására. Erre jó példa a járműüzemanyagok csoportja, amelyek áralakulásában gyakorlatilag azonnal megjelenik az árfolyam változása. Az árfolyam hatása közvetett módon azonban sokkal szélesebb körben is érvényesül. Azok a belföldre termelő vállalatok, amelyeknek a termékei versenyeznek az importált árukkal (pl. tartós fogyasztási cikkek), részben hozzáigazítják áraikat a versenytársaikhoz, így ezeknek a belföldi termékeknek az árai is emelkedhetnek. Emellett Magyarország egyes fontos termelési tényezők (pl. energia) esetében nettó importőr − azaz többet használ fel belőlük, mint amennyit itthon elő tud állítani. Amennyiben ezek ára megnő, akkor a többi termék előállítása is drágább lesz, ami szintén az árak növekedéséhez vezet. Az alapkamat változtatása tehát az árfolyamcsatornán keresztül keresleti és kínálati oldalról egyaránt befolyásolja az inflációt. A nettó exportra gyakorolt hatáson keresztül az aggregált keresletet, az importált áruk és az egyes termelési tényezők forintban kifejezett árának változtatásával pedig a kínálati oldalt érinti. Végeredményben az alapkamat csökkentése az árfolyamcsatornán keresztül a nagyobb kibocsátás és a magasabb árszínvonal kialakulásának irányába hat.

5. Nyugdíjrendszerek (jegyzet)

A nyugdíjrendszerek tipizálásának szempontjai (finanszírozás (payg, FF), menedzselés (magán,

állami), kifizetések keletkeztetésének módja (DB, DC, NDC), példák az ideáltípusokra)

A finanszírozásnak alapvetően két formája van: felosztó-kirovó (PAYG, Pay As You Go), illetve tőkefedezeti vagy tőkésített (FF, Fully Funded) mechanizmus. A PAYG rendszerben az aktív dolgozók fizetéséből járulékot vonnak le. Ez a járulék képezi az alapját az akkori járadékosok kifizetéseinek; a munkavállaló, aki a járulékot befizeti, csupán egy ígéretet kap a kormányzattól, hogy ezért cserébe majd járadékot fog kapni, amikor nyugdíjjogosultságot eléri. A FF rendszerben a dolgozó által fizetett járulékokat befektetik, és nem költik el másra, a befektetés hozama pedig a később kapott járadék integráns része. A befektetéseket általában versenyző magánpénztárak menedzselik, de menedzselheti egyetlen monopolisztikus állami ügynökség is. Ez utóbbi lehetőség ellenzői érveikben a piaci megoldáshoz képesti magasabb működési költségre és alacsonyabb hozamra hivatkoznak. Az érvet az empíria nem támasztja alá minden kétséget kizáróan. A menedzselés lehet állami vagy magán. A PAYG rendszerek többségében állami menedzselésűek, míg a tőkésített (FF) rendszerek magán menedzselésűek. A nyugdíjkifizetések keletkezésének is alapvetően két mechanizmusa van: járadékkal (szolgáltatással) meghatározott (DB, Defined Benefit) vagy járulékkal (befizetéssel) meghatározott (DC, Defined Contribution). A DB rendszerben a kapott nyugdíj általában az aktív kori jövedelem függvénye, nevezetesen a teljes vagy egy kiemelt szolgálati időszakban kapott éves (átlag) jövedelem egy bizonyos százaléka, de a be- és kifizetések között nincsen biztosításmatematikai kapcsolat; ezen kívül lehetnek még egyéb meghatározások is. Ami a lényeg, a járadékok valamilyen speciális módon meghatározottak. Ha a finanszírozási oldal elégtelen is, valakinek, az államnak az állami nyugdíjrendszernél, a munkaadónak a vállalati nyugdíjalapoknál, a felelőssége minden körülmények között a nyugdíj folyósítása. Ennek a mechanizmusnak az alternatívája a DC rendszer, ahol a járulék a fizetés egy bizonyos része, ez a rész adottság a munkavállalók, munkaadók részére, de a nyugdíj végső összegét az egyén számára csak az határozza meg, hogy visszavonulásáig a számláján mekkora tőke akkumulálódott, vagyis a befizetései és annak hozama. Ebben a felfogásban nincs különleges juttatás, sem erre vonatkozó ígéret: a nyugdíjat a számlán lévő pénz határozza meg, és nincs szükség garánsra. A számlán lévő pénz mögött álló pénzügyi eszközök biztosítják az ígéret fedezetét. Egy erősen stilizált világban ez a két nyugdíjrendszer meglehetősen eltérne egymástól, a DB rendszerben a kormányzat és a munkaadók, a DC rendszerben a munkavállalók viselnék a kockázatot. Mindazonáltal a gyakorlatban ez a dichotómia elmosódik. A paraméterek változhatnak a DB rendszerben, ami nagyban módosíthatja az ígért járadékok természetét. Már sok országban felismerték, hogy csak idő kérdése, és a jelenlegi paraméterekkel nem fogják tudni kifizetni a nyugdíjat, ami nagy kockázatot jelent a majdani nyugdíjasok számára is. Másrészről a legtöbb DC rendszerben a kormányzat felelősséget vállal egy minimális nyugdíj folyósítása tekintetében, vagy az ilyen mechanizmus csak a nyugdíjrendszer egy részére jellemző, a többi elem pedig a munkavállaló ebből fakadó kockázatát igyekszik mérsékelni.

A felosztó-kirovó (payg) nyugdíjrendszer redisztribúciós mechanizmusai (szándékolt, nem

szándékolt, generációk közötti)

Bármely olyan szociális program, amelynek kiadása GDP arányosan kétszámjegyű, lényegi hatással van az adott gazdaságra. A nyugdíjrendszer befolyásolhatja az időskori szegénységet; érintheti a fiatalok és idősek kapcsolatát, a családi viszonyokat; jelentős a hatása továbbá a munkaerőpiacra és a foglalkoztatottságra, főként, ha járulékfizetésből finanszírozzák; hatással van a megtakarításra és a pénzügyi piacok fejlődésére; átrendezheti a kormányzat kiadási struktúráját, csökkentve az egyéb típusú kiadásokat (pl. segély); optimális esetben egészében véve csökkentheti a kormányzati kiadásokat. Tetemes mennyiségű szakirodalmi anyag foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, ugyanakkor az esetek nagy részében ezek az Egyesült Államok és az egyéb OECD országok, azonbelül is a fejlettebbek adatainak tanulmányozásával készültek, így erősen kérdéses, hogy a megállapítások mennyire helytállóak a világ minden országára nézve. A fejezet a nyugdíjrendszer univerzálisabban leírható disztributív hatásaival foglalkozik, figyelmen kívül hagyva az egyéb gazdasági hatásokat, melyek országonként nagy eltéréseket mutathatnak. A disztribúció karakterisztikája a nyugdíjrendszer kompozíciójától függ.

Míg a PAYG DB rendszer látszólagos célja az, hogy a járadékot a járulékbevételre alapozva működtesse, miközben az állam egy olyan intézményrendszert tart fenn, ahol az egyének életciklusuk egészét tekintve kisimíthatják fogyasztásukat piaci biztosítás nélkül, nos, ez a nyugdíjséma mindig tartalmaz generáción belüli és generációk közötti redisztributív komponenseket, melyek egy része szándékolt, más része nem. Azon országokban, ahol ilyen rendszer működik, általában megpróbálnak egyszerre eleget tenni a szegények felé történő redisztribúciós célnak, illetve a rendszer működtethetőségét jelentő megtakarítási mechanizmusok előmozdításának. Azonban van egy, a rendszer természeténél fogva létező feszültség, nevezetesen a redisztribúciós séma és a között a törekvés között, amely a rendszerrel való nagyobb kooperációt a befizetések és a kapott ellenszolgáltatások közötti kötelékek erősítésével kívánná elérni. Szándékolt újraelosztás Legalább három mechanizmuson keresztültörténik szándékolt redisztribúció különböző csoportok között a DB séma alapján. A legtöbb DB nyugdíjrendszerben ismert elem a minimális nyugdíj, de ehhez az egyéneknek valamit le kell tenni az asztalra, nevezetesen egy adott szolgálati időt (munkában töltve, járulékot fizetve) fel kell tudni mutatni. A minimumnyugdíj mindig jelent valamilyen redisztribúciót. A minimális nyugdíj intézménye miatt azok a dolgozók, akik minimálbér után fizettek járulékot, sokszor magasabb nyugdíjat kapnak, mint amennyi az alapformula szerint járna nekik. Ez természetesen nyitva hagyja az utat az olyan játszmák előtt, miszerint csak addig érdemes járulékot fizetni, amíg kvalifikálják magukat a minimumnyugdíjra, de a nyugdíjrendszer szegénység elleni küzdelmének szólamai általában elnyomják ezeket az aggodalmakat. Minél magasabb a nyugdíjminimum, annál nagyobb a valószínűséggel kérdőjeleződik meg a szegénység elleni küzdelem minden vitán felüli volta. A második redisztribúciós mechanizmus az általában jellemző progresszív járadékformulák miatt van. Szerbiában például a nők a valóban ledolgozott időnél 15 százalékkal több évet számolhatnak el munkában töltött időnek. Más országokban ilyen speciális kiegészítés kiemelt foglalkozású embereknek jár, például tanároknak vagy bányászoknak. Az Egyesült Államokban olyan explicit formula van, amely csökkenő helyettesítési rátát (nyugdíj/átlagbér) alakít ki növekvő jövedelem esetén. Ezek a sémák különbözőhelyettesítési arányt nyújtanak a dolgozók különböző helyzetű csoportjainak, de általános főszabályként mindenkire igaz, hogy több ledolgozott évet jobban jutalmaz a rendszer. A harmadik redisztribúciós mechanizmus jóval inkább közismert, mint az utóbbi, ez pedig a szolgálati időszak elejét jobban súlyozó járadékformula. Ennél a munkában töltött első 10-­­15 év nagyobb súllyal esik latba, mint a későbbi évek. Emögött az a megfontolás áll, hogy az alacsonyabb jövedelmű munkásoknak nagyobb valószínűséggel szakad meg munkaviszonyuk, főként a formális szektorban, és ezért valószínűleg nem gyűjtenének össze a nyugdíjjogosultsághoz elegendő szolgálati időt formális munkaviszony keretében. Ha a korai éveket sokkal jobban jutalmazzák, akkor ezek a dolgozók kaphatnak egy elfogadható nyugdíjat. Csakúgy, mint a minimumnyugdíjnál, itt is felmerül negatív magatartási séma: ha 10-15 év járulékfizetéssel jogot lehet szerezni érdemi nagyságú nyugdíjra, miért kellene a pályafutás többi részében a járulékokat tovább fizetni, főként hogy ott már csökken a helyettesítés. Mindazonáltal sok ország fenntartja ezt az eljárást az újraelosztás nevében. Nem szándékolt újraelosztás A DB rendszer szándékolt újraelosztó konstrukciója mellett fellelhetők olyan elemek, amelyeknek nem szándékoltan, de vannak redisztributív konzekvenciái. Ez első és talán legfontosabb jellegzetesség a bérek átlagolási időszakára vonatkozik, vagyis a szolgálati időszakra, amelyet a nyugdíjak kiszámításánál számba vesznek. A nyugdíj a bér egy bizonyos százalékában van kifejezve, de a bér lehet az utolsó fizetés, lehet az utolsó öt év átlagos keresete, vagy lehet bármely időszak átlagbére egészen kiterjesztve az egész munkában töltött időszak átlagbéréig. Ha az átlagolási időszak rövidebb, mint az egész karrier, akkor már eleve lesz redisztribúció. Az egyének bérük után járulékokat fizetnek munkaéveik során. Ha a nyugdíjat nem kötik egész karrierjük átlagbérhez, akkor a nyugdíjak szintén nem köthetők a befizetett járulékok átlagához sem. Ehhez járul még az, hogy a szisztematikus jövedelemi torzítás van abban a tekintetben, hogy a magasabb jövedelmű és iskolázottabb munkavállalók általában magasabb bérnövekedést érnek el, különösen karrierjük vége felé, így minél rövidebb az átlagolási időszak, és minél inkább a munkaviszony utolsó éveit veszik alapul, annál nagyobb a redisztribúció a jövő dolgozói felől a jelenlegi nyugdíjasok felé, főként a magasabb jövedelműek felé. A második elem a különböző jövedelmű csoportok életkilátásaival függ össze. A magasabb jövedelmű egyének általában tovább élnek. Ez az eltérés a DB rendszert regresszívvé teszi, a magasabb jövedelműek járnak jobban hosszabb távon, hiszen magasabb várható élettartamuk miatt tovább

kapják a járadékot. Ez összességében több juttatást jelent, még akkor is, ha a havi illetmény csoportonként megegyezne. Van még egy elem, ez pedig a nők és férfiak várható élettartamának különbözőségén alapul. A DB sémák általában nem tesznek különbséget nemek alapján annak ellenére, hogy a nőknek hosszabb ideig folyósítják a járadékot, mivel ők általában tovább élnek. Ennek eredményeképp implicite automatikus redisztribúció történik a férfiak felől a nők felé. Az az igen elterjedt gyakorlat, hogy a nők hamarabb mehetnek nyugdíjba ugyanolyan járadékszámítással, még csak jobban felerősíti ezt az újraelosztást. Generációk közötti újraelosztás Míg disztribúciós konzekvenciák általában különböző csoportok közötti átcsoportosításokat jelentenek, a DB nyugdíjrendszerben ez ennél sokkal tágabban jelentkezik. Nagyon ritkán jelennek meg ilyen irányú számítások (általában csak ha már baj van), úgy,ahogy ez biztosításmatemaikai szempontból helyes lenne. Általában adott a járulékkulcs, adott a járadékséma, és adott a nyugdíjjogosultság megszerzésének kritériuma. Ezek általában biztosításmatematikailag soha nem korrektek. Amikor ezeket a rendszereket létrehozták, az országok fiatalokból álltak, a paramétereket pedig úgy határozták meg, hogy fenn lehessen tartani a kiadások és a bevételek közötti pénzügyi egyensúlyt az első években, talán egy kis többlet keletkeztetésével. Mivel az elején a fiatal járulékfizetők voltak túlnyomó többségben, és csak néhány idős ember részesült juttatásban, a járulékkulcsok alacsonyak voltak, a juttatások pedig igencsak bőkezűek. Ebből fakadt már az elejétől fogva az az elvárás, – mivel a rendszerbe befizető emberek hozzájárulásai aligha fedeznék számukra a jövőbeni kifizetéseket –, hogy a jövőbeni generáció majdani befizetési jelentsék majd a jelenlegi dolgozók járadékainak fedezetét. Amíg a populáció gyorsan növekszik, ez a rendszer életképes, ahogyan bármely más piramisjáték is az lehet. De amikor a járulékfizető populáció arányaiban kezd stabilizálódni, vagy később esni, óriási deficit válik explicitté az addig meglévő implicit helyett. Az olyan próbálkozások, amelyek a költségvetési egyensúly helyreállítását a járulékkulcsok emelésével és a járadékok csökkentésével kívánják elérni, sokszor csak elodázzák és súlyosbítják a generációk közötti redisztribúciós problémákat. A fiatalabbaktól azt kérik, fizessenek egyre többet és többet, miközben egyre kevesebbet (és csak ígéretet!) kapnak ezért cserébe. Emellett gyakran kitolják a nyugdíjkorhatárt, ami szintén csökkenti a kapott juttatások teljes összegét. Mialatt egyes esetekben igazolható az egyik csoporttól a másikhoz áramoltatott jövedelemtranszfer, különösen ha egy generációt például háború, vagy piacgazdaságra való áttérés tranzíciós válsága sújtott, viszont a DB rendszerben inherensen működő redisztribúciós mechanizmusok nem egyszeri transzfereket hajtanak végre, hanem folyamatosan nem kívánt, és sokszor váratlan jövedelemátcsoportosítást. Még ha a rendszer biztosításmatematikailag lenne is kiegyensúlyozva, akkor is folyamatos igazításokat kellene rajta végrehajtani a várható élettartam és születésszám változásával párhuzamosan, hogy az egyensúly fennmaradjon. Azon országokban, ahol végeztek számításokat a generációk közötti redisztribúcióról, mind az a tapasztalat, hogy nyomasztóan nagyobb jelentőségű, mint a csoportok közötti redisztribúció.

Parametrikus és paradigmatikus nyugdíjreformok (miért van szükség a nyugdíjrendszerek

reformjára, nyugdíjrendszerek paraméterei (járulék, járadék, nyugdíjjogosultság feltételei),

paradigmatikus nyugdíjreformok)

A reformok típusai és disztribúciós következményei Mivel a nyugdíjreform mellett elhangzó elsődleges érv a fiskális hatást emeli ki, a reformok fókuszpontjában elsősorban a költségvetési deficit javítása áll. Disztribúciós szempontból ez helyes, hiszen ne feledjük, sokan a nyugdíjrendszeren kívül vannak, ami potenciálisan magában hordozza azt a lehetőséget, hogy a nem biztosított alacsony jövedelműektől jövedelemátcsoportosítás történik a biztosított magasabb jövedelműek irányába, vagy másik végletben a széleskörű ellátást szűk, szintén alacsony vagy átlagos jövedelműek bérei utáni befizetésekből finanszírozzák. Ebből a szempontból a költségvetési egyenleg rendbetétele hasznosnak tűnik. A nyugdíjreformok típusai négy nagy kategóriába sorolhatók: parametrikus reformok, ahol a jelenlegi nyugdíjrendszer paramétereiben történik változtatás, paradigmatikus reformok, amelynél új típusú vagy egy komplementer nyugdíjrendszert vezetnek be, szabályozási reformok, amik a nyugdíjalapok befektetési politikáját érintik, illetve adminisztratív reformok. Parametrikus reformok

A nyugdíjrendszerek a paraméterek három alcsoportján alapulnak: járulékparaméterek, járadékparaméterek, nyugdíjjogosultság megszerzésével kapcsolatos paraméterek. A parametrikus reformok általában mindegyik kategóriát érintik. A paraméter bármelyikének változtatása disztributív hatásokkal jár a járulékfizetők és a járadékot élvezők körében. A reform természetesen hatással van a nyugdíjrendszer fenntarthatóságára és a fiskális egyensúlyra, mely utóbbi hatás érinti a nyugdíjkörön kívüliek, illetve a járulékot fizetők és járadékot kapók közötti redisztribúciós viszonyt. A járulék minden rendszerben, így a DB, DC, illetve az önkéntes rendszerben is van, mindazonáltal a fiskális fenntarthatóság kérdésköre elsősorban a DB rendszereknél jelentkezik. Járulékok paraméterei Járulékkulcs: Növekvő járulékkulcsok csökkentik a munkavállaló elkölthető jövedelmét, és valószínűleg a nettó hasznot is, amit a nyugdíjrendszertől kap. A munkaerő növekvő költsége a foglalkoztatást a formális szektorban csökkentheti vagy legalább is stagnáló pályára állíthatja. Ennek hatása a munkavállalókra nézve egyértelműen kedvezőtlen, ugyanakkor fiskális egyensúly szempontjából rövid távon szükséges lehet. 15 százalék feletti járulékteher már valószínűsíthetően negatív hatással van a munkaerőpiacra. A bér járulékterhet viselő része: A járulékterhet viselő bérszint szintén egy mindennapi fokmérője a rendszernek, ennek megemelése valószínűsíthetően pozitív redisztribúciót eredményez, hiszen így a magasabb jövedelműek többet fizetnek be, igaz, így hosszabb távon általában magasabb járadékban részesülnek. Ennél fogva az emelés miatt bár rövid távon érvényesül redisztributív hatás, kisebb a hatása hosszabb távon, ahol a magasabb jövedelmű egyének juttatásai is megnőnek, s főleg igaz ez akkor, ha várható értékben számításba vesszük, hogy a járadékok hosszú távon kifizethetetlenek a drasztikus fiskális egyensúlytalanság miatt. Járadékok paraméterei Növekmény: (a járadék növekedési üteme a munkában töltött évek függvényében) A növekmény csökkentése a leendő nyugdíjasokat rosszabb helyzetbe hozza, mivel lecsökkenti a rendszer nettó hozamát, ugyanakkor segít elkerülni a fiatalabb korosztálytól és a nem biztosítottaktól, illetve a járadékot befizetés nélkül élvezők felé történő átcsoportosítást deficites rendszer esetén. beszámítási időszak Az az időszak, ahol a nyugdíjszámításnál alapul vett keresetet átlagolják, ideális esetben az egész életpályát le kellene, hogy fedje, mert leginkább így lenne összevethető az átlagosan befizetett járulék és az átlagos járadék, amit az illető kap. Ugyanakkor, mint tudjuk, a DB rendszerekben nemigen van ilyen szoros kapcsolat a befizetések és a nyújtott szolgáltatások között. revalorizáció Újraértékelést jelent, az egész életpálya alatt kapott bérek összevethetőségét szolgálja. A béreket az átlagos bérnövekedési ütemmel újra kell értékelni azért, hogy a korábbi szolgálati években is, vagyis minél hamarabb érdemes legyen belépni a rendszerbe. Még nagyobb a jelentősége ennek magas inflációs környezetben, ahol a nominálbérek gyorsan változnak, relatíve leértékelve a korábbi kereseteket. Ezért ezt a változót úgy is fel lehet fogni, mint a befizetett járulékok megtérülési rátáját, hiszen a bérek átlagos bérnövekedési ütemmel való átértékelés megegyezik azzal, mintha a dolgozóknak járulékbefizetési ugyanilyen hozamot produkálnának. Alacsony revalorizációs fok elméletileg eredményezhet jobb fiskális pozíciót, de a gyakorlatban inkább a nyugdíjrendszer elkerülését okozza, hiszen a dolgozók korai befizetéseinek hozadéka ezáltal alacsony, s mindez végső soron a szándékkal ellentétben még a fiskális fenntarthatóságot is veszélyeztetheti. Ez az a változó, amivel az emberek – akik nem nyugdíjszakértők – az összes többi közül legkevésbé vannak tisztában, de óriási hatása van az aktuálisan fizetett járadéktömeg nagysága tekintetében. Nyugdíjindexálás: A visszavonulás utánfolyósított nyugdíjat ideális esetben az inflációval növelik, biztosítva a nyugdíjas évek alatt annak állandó vásárlóerejét. Magas inflációs környezetben indexálás hiányában az idősek lényegesen kevesebbet érő nyugdíjat kapnának, kisebb védelmet, mint a kevésbé idős nyugdíjas, aki még esetleg vállalhat munkát. A nők, akik általában hosszabb ideig élnek, mint a férfiak, ebben az esetben, arányaiban még rosszabbul járnának, hiszen nyugdíjaik értéke mélyebbre tudna esni az évek során. A bérnövekedéshez való indexálást a legtöbb ország nem engedheti meg magának. Amúgy ez az eljárás nem is igazán védhető abból a nézőpontból, hogy a nyugdíjas nem szorul rá fogyasztása növekedésére nyugdíjas évei alatt, mert az egészségügyi vagy egyéb ilyen kiadásai fedezettek, függetlenül attól, mi az átlagbér és a nyugdíja viszonya. Ugyanakkor más megvilágításba helyezi a fenti megállapítást az esetleges jogbizonytalanság, vagyis ha a korábbi ígéretekkel ellentétben az egészségügyi stb. szolgáltatásért a nyugdíjasnak mégis fizetnie kell, csökkentve ezzel másra elkölthető jövedelmét. Magyarországon jelenleg az ún. svájci-indexálás van érvényben, ami fele részben a várható inflációt, fel részben pedig a várható nominális bérnövekedést veszi figyelembe az év elejei nyugdíjemelésnél.

Nyugdíjminimum: A minimális nyugdíj szintje a legtöbb országban elég magasan van meghúzva, néha megegyezik vagy magasabb, mint a minimálbér. Mialatt a minimálbérért dolgozók járulékot fizetnek, gondoskodnak a családjukról, jövedelemadót fizetnek, a nyugdíjast nem terheli járulék, kevesebb potenciálisan családtagot kell támogatnia, és általában nem vagy kevesebb jövedelemadót fizet. Ezért semmi sem indokolja, és teljesen értelmetlen a nyugdíjasnak többet adni, mint amennyi korábbi nettó keresete alapján járna neki. A nyugdíjminimum csökkentése bár néhány nyugdíjast a szegénységi küszöb alá tolna, ezt a problémát a rendszeren kívül nyújtott transzferekkel érdemes kezelni, mert a cél alapvetően a befizetések és a kapott ellenszolgáltatás szorosabb kapcsolatának elérése lenne. A korábban említett hozzájárulást nem igénylő rendszerek is a minimumnyugdíj egy formáját testesítik meg. Nyugdíjjogosultság megszerzésének paraméterei Nyugdíjkorhatár: Ideális esetben a nyugdíjkorhatárnak a várható élettartammal (természetesen a munkaképesség figyelembevételével) együtt kellene nőni, hogy a nyugdíjjáradék csak azoknak legyen folyósítva, akik valóban túl öregek már a munkához. A Világbank ajánlása alapján átlagban 15 év nyugdíjasként töltött időszak az optimális. A legtöbb esetben a nyugdíjkorhatár megemelése az alacsony jövedelműek nyugdíjasként töltött éveinek lerövidülését jelenti, mivel várható életkoruk alacsonyabb. Mindazonáltal a nyugdíjfolyósítás a korhatárt túllépőknek jár, s ezen csoport valószínűsíthetően nagyobb számosságú, mint a magas jövedelmű, korhatárt megélők csoportja, illetőleg a biztosítottak – akik amúgy sem a legalacsonyabb jövedelműek – várható élettartama nem feltétlenül különbözik olyan szignifikánsan. A nyugdíjkorhatár változtatása érinti mind a DB, mind a DC rendszert, valamint a hozzájárulást nem igénylő és az önkéntes nyugdíjrendszereket is. ADB és hozzájárulást nem igénylő rendszereknél a korhatár megemelése a fiskális fenntarthatóságot javíthatja, míg ugyanez a DC és önkéntes rendszer esetén a nyugdíjak szintjét emeli. Nyugdíjjogosultság eléréséhez szükséges szolgálati idő: A teljes nyugdíj folyósításához szükséges munkában töltött időszak növelése hasonlóan diszkriminatív lépés az alacsony jövedelműekkel szemben, ugyanis azok sokszor kevesebb beszámítható munkaévvel rendelkeznek, de itt megint elmondható, a nyugdíjbiztosított populáción belül nem olyan nagy az eltérés e tekintetben, és a rövidebb karrier arányosan csökkentett nyugdíjakkal való párosítása adekvát megoldást jelent. Jövedelmi vizsgálat A semmilyen hozzájárulást nem igénylő rendszereket is fenntartó országok némelyikében előfordul, hogy végeznek jövedelmi vizsgálatokat a költségek csökkentése céljából, vagy megváltoztatják a jogosultsági küszöböt. Mindkét megoldás csökkenti azok körét, akik jogosultak az ilyen típusú nyugdíjra, csökkenti a kiadásokat, ezáltal kisebb transzfert jelent a dolgozó generációtól az idősek felé. Szinte minden esetben, főként a DB rendszerek parametrikus reformjánál csökkentik a nyugdíjak szintjét, és így potenciálisan vagy több nyugdíjas kerül majd szegénységi küszöb alá, vagy nagyobb járulékterheteket rónak ki a dolgozókra, akik szintén jelentősen elszegényedhetnek. Ezek az intézkedések mindazonáltal alapvető fontosságúak a nyugdíjrendszer üzemeltetése és későbbi fenntarthatósága szempontjából. Ezek nélkül a rendszer tovaterjeszti fiskális problémáit a gazdaság egyéb területeire (kiszorítva más kiadásokat), bátorítólag hat a deficit inflációs eszközzel való kezelésére, vagy a nyugdíjkifizetés halasztására. Egyik lehetőség sem bír pozitív társadalmi konzekvenciával. Főleg az utolsó eshetőség lehet igazán káros, hiszen az öregkort elérő egyének hirtelen nyugdíj nélkül találják magukat, kevés vagy semmilyen egyéb alternatív jövedelmi lehetőséggel karöltve. A fenntarthatóság egyre inkább össztársadalmi kérdés, főként, ha nyugdíjat nem mindenki kap, de mindenki fizeti a rendszer által produkált deficit terheit. Ezen túlmenően a reformlépések a disztribúciós következmények előmozdítására és a nem kívánt negatív hatások orvoslására irányulnak. Céljuk a nyugdíjrendszerek igazságosabbá tétele úgy, hogy egyre szorosabb kapcsolatot próbálnak kiépíteni a nyugdíjak és a befizetések között, s rendszer igazságosabbá tételével javulhat a járulékfizetési hajlandóság. Paradigmatikus reformok Az elmúlt 15 évben sok országban váltak meg a sima DB rendszertől, és vezettek be tisztán DC vagy vegyes, a DC és DB komponenst kombináló rendszereket. Hosszabb távon a DC rendszer kisebb pozitív és negatív redisztribúcióval jár, mint ami a DB rendszer velejárója. Csökkentheti a költségeket, így azok a nyugdíjjogosultak, akik fizettek, halálukig igénybe vehetik a rendszer szolgáltatását, és visszaállítja a nyugdíjrendszer létrehozásának egyik originális célkitűzését, a fogyasztás kisimítását. Mivel a DB rendszerek általában regresszíven osztottak újra, ezek a változások pozitívnak tekinthetők. Ugyanakkor a tisztán DC rendszerrel nem jár együtt biztonsági háló, így arra sincs garancia, hogy a korábban esetleg közepes jövedelmű egyén idős korára szegénységi küszöb alá csúszik. A kormányzatnak

biztosítania kell valamilyen védőhálót, amilyen például a minimumnyugdíjra vonatkozó garancia, azért, hogy védje a dolgozókat a túlzott tőkepiaci fluktuációktól. Azok az államok, ahol a DB és a DC rendszer együttesen működik, általában megengedik, hogy az előbbi adott esetben szociális hálóként szolgáljon. Mindazonáltal a nyugdíjminimumra vonatkozó garancia újra redisztributív elemet csempész a rendszerbe, az egész (adófizető) társadalomtól a biztosított kisebbség felé, felpuhítva a szigorú járulék - járadék kapcsolatot. Ezért olyan konstrukciót kell létrehozni, amelyben a munkavállalók védve vannak, de nem olyan nagyvonalúan, amely rontaná a munkavállalási ösztönzőket, vagy nagyarányú újraelosztáshoz vezetne. Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy a tőkésített rendszer felé való elmozdulásnak igen komoly tranzíciós költségei vannak, hiszen a kormányzatnak a jelenlegi nyugdíjasoknak folyamatosan kell fizetni a járadékot, ez jelenbeli teher, a még dolgozó emberek majdani kifizetései is később jelentkeznek, ez jövőben jelentkező teher, még akkor is, ha ez utóbbiak teljesen átmennek a saját számlás DC rendszerbe, hiszen az addigi időszakra vonatkozó jogosultságot már megszerezték. Ez alatt az átállásai periódus alatt a rendszer regresszivitása megnő, mert a kormányzat az egész lakosságtól beszedett általános bevételeiből kényszerül kifizetni a nyugdíjakat társadalom kisebbségét képező nyugdíjasoknak. Mindamellett a megnövekedett regresszivitás olyan átmeneti költség, szükséges rossz, amely segítségével később, közép vagy hosszú távon a regresszivitás eltűntethető a rendszerből.

6. Oktatáspolitika (jegyzet)

Oktatáspolitika feladatai, belső szerkezete és kapcsolatrendszere (alapfeladatok (társadalmi

kohézió megteremtése stb.); belső szerkezet (szakpolitikák: tanügyigazgatás, szerkezet, tanterv,

pedagógus, világnézet); kapcsolatrendszer (foglalkoztatás politika, szociálpolitika, demográfia,

társadalmi folyamatok, média stb.))

A társadalmi kohézió megteremtése, esélyegyenlőség biztosítása, kultúrateremtés, a kor műveltségének továbbörökítése, önreflexióra nevelés és szakképzés. Ezek az oktatás történelmi koronként és társadalmi rendszerenként eltérő igénnyel jelentkező céljai. Az egyes célok természetesen nem függetleníthetők egymástól. Az adott kor műveltsége, jóról és rosszról alkotott nézetei részét képezik a kultúrának, ami kihat a társadalmi kohézió minőségére. A társadalmi kohézió és az esélyegyenlőség manifesztálódása pedig visszahat a kultúrára, a közösen vallott értékekre. A mindenkori oktatáspolitika feladata ezeket a célokat úgy rangsorolni, súlyozni és megvalósításuk eszközeit úgy menedzselni, hogy az az elérhető legnagyobb társadalmi hasznosságot eredményezze. A feladat már csak azért is nagyon nehéz, mert a végső cél – a társadalmi hasznosság – nehezen számszerűsíthető és nem csak az oktatáspolitika sikerétől függő absztrakt fogalom. Éppen ezért maga a feladat sem értéksemleges. Hatékonyság és méltányosság. A kormányzati döntéseket meghatározó értékválasztások a hatékonyság és méltányosság által kifeszített erőtérben zajlanak. A történelem folyamán nem volt ez mindig így. Az oktatás sokáig elsősorban hatalmi érdekeket szolgált. Ezért mielőtt rátérnénk az oktatás modern korban betöltött szerepére, nézzük hogyan vélekedtek elődeink az oktatás szerepéről és miképpen valósították meg céljaikat, hiszen a történeti felülnézet nagy segítségünkre szolgál napjaink értékválasztásainak és a mögöttük meghúzódó érdekek megértésében. Az oktatáspolitikán, mint ágazatpolitikán belül újabb alágazat - politikákat különböztethetünk meg. Szervezetileg és eszközeiben szinte teljesen elkülönül a felnőttképzés és szakképzés, a felsőoktattás ­ politika és a közoktatási-politika. A felsőoktatás-politikát az jellemzi, hogy – rövid, határozott állami reformkorszakokat leszámítva – a kormányzat általában viszonylag nagy autonómiájú, kisszámú, egyenként is jelentős tekintélyű felsőoktatási intézmény – esetleg ún. puffer-szervezetek (közvetítő, konzultatív intézmények, mint például a Felsőoktatási és Tudományos Tanács) bevonásával, indirekt eszközökkel kísérel meg irányítani. A közoktatás-politikát viszont az jellemzi, hogy az állam az intézmények nagy száma miatt a rendszert leginkább jogszabályokkal irányítja: maguk az intézmények nem nagy befolyásúak, de fenntartóik – önkormányzatok, egyházak, alkalmazottak egyesületei (másutt, illetve nálunk 1945 és 1948 között: szakszervezetei) – igen. Az oktatáspolitikának másféle funkcionális felosztása is lehetséges: ebben az esetben ez nem a szférák, hanem az „eldöntendő kérdések“ szerint történik.

Ezek legfontosabbjai: Tanügyigazgatás-politika, melynek keretében a politikai élet szereplői azzal foglalkoznak, hogy ki milyen mértékben, milyen módon és milyen értelemben gyakorolja a rendszerben a hatalmat; Szerkezetpolitika, melynek során a politikai élet szereplői azzal foglalkoznak, hogy milyen iskolatípusok legyenek, s hány éves korban kelljen a tanulóknak választaniuk, azaz kik és hol vesznek részt az iskolázásban. Kevésbé alapvetőek, mert a két alágazat-politika keretében is bemutathatók: Tantervpolitika, melynek keretében a politikai élet szereplői az oktatás során elérendő célokkal, elsajátítandó készségekkel, tananyagokkal, az oktatás tartalmi kérdéseivel foglalkoznak, s melyhez tankönyv ­ és taneszköz ­ politika kapcsolódik. (A tantervpolitika részben az iskolatípus - politika része, hiszen éppen ezzel lehet az egyes iskolatípusok közötti különbségeket meghatározni, részben viszont a tanügyigazgatásé, ti. annak tényleges ellenőrzése, hogy mi történik valójában az iskolákban, mindenképpen igazgatási/felügyeleti kérdés.) Látszólag „tananyag-politikai“ kérdés a színvonalvita is: az egyes iskolák „színvonalának“, azaz a tananyag elsajátítási szintjének csökkenésével kapcsolatos vita sohasem objektív mérőszámokhoz, hanem mindig szelekciós szándékokhoz kapcsolódott. A szelekció mértéke pedig az egyes iskolatípusok elkülönítésének eszköze, módja, s az ezzel kapcsolatos hatáskörök elosztása az iskolák igazgatásának kérdéskörébe tartozik. Pedagóguspolitika, amely a pedagógusok jövedelmi szintjével, munkafeltételeivel, képzésével foglalkozó vitákat, küzdelmeket jelöli. Mivel az egyes iskolatípusok között különbség fontos eleme, hogy milyen végzettségű pedagógusok taníthatnak egy - egy iskolatípusban, részben a szerkezetpolitikához tartozik, másfelől viszont-, minthogy a pedagógusok tényleges ellenőrzése és irányítása a pedagóguspolitika egyik alapkérdése – a tanügyigazgatás történetének része; „világnézet-politika“: e köznyelvbe nem szervesült fogalom az oktatással kapcsolatos, de nem tantervi természetű világnézeti kérdésekkel – a hittan helye, az oktatás világnézeti/felekezeti elkötelezettsége vagy semlegessége/laicitása – foglalkozik. Egész iskolatípusok kialakítását magyarázhatja, hogy egyes csoportok szerint nem elegendő az iskolakínálat. Így jöttek létre például a humángimnáziumok a felekezeteknek tett szívesség gyanánt (1924 és 1934 között.) Hasonlóképpen idetartozó kérdés, hogy az állam, illetve a kormányzat kíván-e, és milyen világnézeti, politikai értéket az iskolán keresztül közvetíteni. Amennyiben nem kíván, az is tekinthető értékválasztásnak. Az oktatáspolitikához szorosan kapcsolódik a szociálpolitika, melynek egyik fő feladata a hátrányos körülmények között élő vagy egészségi állapotuk miatt lemaradó fiatalok támogatása, a kisebbségi vagy etnikai származású fiatalok esélyegyenlőségének biztosítása. E feladat teljesítésének feltétele az említett fiatalok bevonása az oktatásba és iskolai előmenetelük segítése, ami foglalkoztatásuk előfeltétele is egyben. E folyamat kívánt eredménye egyrészt a gazdaság és a foglalkoztatás egyidejű növelése, másrészt a társadalmi egyenlőtlenség csökkentése. Az oktatáspolitika, a foglalkoztatáspolitika és a szociálpolitika összefonódása korunk egyik újonnan kialakuló paradigmája, amely az EU-OECD oktatáspolitikai iránymutatását is vezérli. Magyarországon az oktatáspolitika és a szociálpolitika kapcsolatát szemlélteti, hogy például 50 óra igazolatlan hiányzás után megvonható a családi pótlék iskoláztatási támogatás része (családi pótlék = nevelési ellátás + iskoláztatási támogatás), a jegyző dönthet arról, hogy cserébe természetben ruhát vagy az élelmiszert ad a rászorulóknak. Az oktatáspolitika szorosan kapcsolódik a népesedéspolitikához. Az oktatáspolitika szempontjából ez elsősorban azt jelenti, hogy az oktatáspolitikai stratégia kiindulópontját a demográfiai becslések képezik. Ezek adnak információt a népesség számáról, életkor és terület szerinti megoszlásáról, ezáltal az oktatáspolitikai stratégia kidolgozásának alapját képezik. Az oktatáspolitikának szoros kapcsolata van a gazdaságpolitikával, különösen a költségvetési (fiskális) politikával, amely a társadalmi termék (GDP) elosztását, az oktatás várható anyagi forrásait határozza meg. A két politika együttműködése kapcsán alakítható ki olyan finanszírozási rendszer, amely érdekeltté teszi az intézményeket a takarékosság érvényesítésében, és célszerűen befolyásolja a fiatalok továbbtanulási igényeit. A közpénzekből történő finanszírozással függ össze a demokratikus jóléti országokban a közszektorral – benne az oktatással – szemben a nyolcvanas évektől kezdődően mindinkább megerősödő követelmény: az átláthatóság és az elszámoltathatóság. Az oktatáspolitikának együtt kell működnie a területfejlesztés politikával. Az oktatáspolitika akkor tudja helyesen meghatározni az iskolák telepítését és támogatását, ha a települések nagyságától és szociális összetételétől, valamint a helyi fejlesztési tervektől függően határozza meg, mikor és milyen mértékben célszerű támogatnia helyi iskolák fenntartását, illetve közlekedését.

Gyorsan változó világunkban a szakpolitikákon túl érdemes megkülönböztetett figyelmet szentelnünk a társadalomból érkező hatásoknak. Az oktatáspolitika napjainkban az iskolai oktatásra korlátozódik, ami közel sem fedi a „tudás“ megszerzésének teljes eszközkészletét. A szervezett oktatás történelmi távlatban egyébként is csak egy rövid időintervallumban volt az egyéni tudás domináns forrása. Ma a „tudás“ és információ legfőbb forrásai súlyozatlanul: az iskola, a családi és társas környezet valamint a média. A családban kialakult munkamegosztás és munkaszokás, az eszmék és események otthoni vitája, a nyelvi környezet, a családi, különösen az anyai törekvések és elvárások hatása a fiatalok tanulására és fejlődésére igen nagy.

Az oktatás finanszírozásának módszerei (magán vagy közfinanszírozás; közfinanszírozáson

belül: közvetett, közvetlen, kvázi-piaci; közvetlen finanszírozáson belül: zéróalapú költségvetési

tervezés, normatív, kreditalapú finanszírozás) Az állam támogatásának két fő módszere a közvetlen (kínálatoldali) és a közvetett (keresletoldali) finanszírozás. A közvetett finanszírozás értelmében az állam nem az intézményeket finanszírozza, hanem a tanulókat. Így az intézmények működésének alapvető forrása a tandíj. (Emellett egyéb fontos források például a kutatási megrendelések és pályázatok, valamint az adományok stb.) Az állam a tanulók, illetve a hallgatók finanszírozásához többféleképpen járulhat hozzá. Ennek két közismert módja az ösztöndíj és a diákhitel. Az oktatás közvetett finanszírozásának lehet az a formája, hogy a tandíjat vagy az oktatás költségeit az állam a személyi jövedelemadóban kedvezményezi. (Ezt a módszert elsősorban a felnőttképzésben alkalmazzák.) További, inkább a szakirodalomból, mint a gyakorlatból ismert támogatási forma a voucherrel (utalvánnyal) történő finanszírozás. Ez utóbbi lényege a következő: minden gyermek utalványt kap, amelyet tetszése szerint felhasználhat bármely iskolában. Az iskolák az utalvány ellenében jutnak hozzá a kormányzati forrásokhoz. Az iskola maga dönthet arról, hogy az utalvány összegén felül igényel-e a diáktól tandíj-kiegészítést. Ilyen utalványrendszerben az állami iskolák versenyeznének a magániskolákkal. A közvetett finanszírozás támogatói a rendszer előnyét abban látják, hogy a verseny következtében az iskolák érzékenyebbek a diákok igényeire, és a verseny jelentősen erősíti az innovációk szerepét a rendszerben. Amennyiben a szülők elismerik az állami iskolákban nyújtott programokat, úgy ezek az iskolák is kedvezőbbé tehetik működésük anyagi feltételeit. (Úgy az allokációs, mint a termelési és a dinamikus hatékonyság szempontjából ez a piaci finanszírozási módszer a legkedvezőbb.) A közvetett finanszírozás kritikusai szerint ugyanakkor ez a rendszer a társadalom és a gazdaság további rétegződéséhez vezet: a gazdag és művelt szülők gyermekei, illetve a szerény anyagi helyzetű és kevésbé képzett szülők gyermekei más és más iskolákat látogatnának. Így a közoktatás legfontosabb, a társadalmi kohéziót erősítő célkitűzése szenvedne csorbát. Éppen ezért a fejlett piacgazdaságokban még a felsőoktatásban sem alkalmazzák a közvetett finanszírozás módszerét - túlnyomórészt méltányossági szempontok, továbbá a fennálló rendszer tehetetlensége miatt. Az intézményfinanszírozás alapproblémája az, hogy az intézményi teljesítmények, eredmények, a szolgáltatási minőség, valamint a támogatás között nincs összefüggés. A finanszírozás ugyanis vagy a kialkudott inputok alapján, vagy az előző évi költségvetés alapján történik, és nincs köze ahhoz, hogy a finanszírozott feladat végrehajtása mennyire eredményes, mennyire hatékony. A közvetett és a közvetlen finanszírozás között helyezkedik el félúton az ún. kvázipiaci modell. „Ennek eszköze, hogy az intézmények helyett a hallgatók részesülnek állami támogatásban. A versengés a kvázipiaci modellben két szinten zajlik: egyrészt a hallgatók versengenek az állami támogatásért, másrészt az intézmények versengenek a hallgatókért.“ Sokkal elterjedtebb a gyakorlatban az oktatás közvetlen finanszírozása, az ún. intézményfinanszírozás. Ebben az esetben a támogatást közvetlenül az intézmény kapja. Ez a feladatok ellátásához szükséges, elvileg normázott, gyakorlatilag kialkudott és engedélyezett inputok költségeit (személyzet, bér, eszközök, közműdíjak stb.) fedezi. „Az intézményfinanszírozás alapproblémája az, hogy az intézményi teljesítmények, eredmények, a szolgáltatási minőség, valamint a támogatás között nincs összefüggés. A finanszírozás ugyanis vagy a kialkudott inputok alapján, vagy az előző évi költségvetés alapján történik, és nincs köze ahhoz, hogy a finanszírozott feladat végrehajtása mennyire eredményes, mennyire hatékony.“ Minősített esetei a zéróalapú költségvetési tervezés és a normatív finanszírozás vagy képlet szerinti finanszírozás.

A zéróalapú költségvetési tervezés lényege, hogy az intézmények évről évre megindokolják (a nulláról építik fel) minden költségvetési tételüket. Ennek legfőbb hátránya, hogy a források szétosztásánál teljesítménymotivációk helyett viselkedésmotivációk érvényesülnek, hiszen nincsen kapcsolat a támogatás nagysága és a teljesítmény között. Az elosztás módja az intézményeket a támogatást nyújtó minisztériumok kegyeinek keresésére ösztönzi, míg a fogyasztói (tanulói, hallgatói) és a munkapiaci igények teljesítése háttérbe szorul. Továbbá hiányzik az ösztönzés a termelési és dinamikus hatékonyság elérésére: az intézmények abban érdekeltek, hogy minél több oktatót alkalmazzanak, hogy így bizonyítsák súlyukat és fontosságukat, ami a tárgyalási stratégiának sokszor része. Szinte egyeduralkodó módszer a köz- és felsőoktatás finanszírozásában a normatív finanszírozás vagy képlet szerinti finanszírozás. Ebben a támogatást a tevékenységeket jellemző mutatókhoz kapcsolják, amelyek jellemzően a tevékenységek inputjához vagy outputjához (teljesítményéhez) kapcsolódnak. A leggyakoribb input mutatók közé a hallgatói (tanulói) létszám és a foglalkoztatottak létszáma tartozik. Az outputváltozók körébe például a szerzett (kiosztott) kreditek száma, a sikeresen teljesített vizsgák száma vagy a kibocsátott diplomák száma tartozhat. Egyik változata, amikor a finanszírozás egy normatívával történik. A fent említett finanszírozási módok mellett — főleg a kutatás és a fejlesztés területén valamint speciális feladatok esetén — kiegészítő finanszírozásként alkalmazzák a pályázati projektfinanszírozást. Speciális feladatok esetén az árverseny dönt a források pályázók közötti elosztásáról, míg a kutatásfinanszírozásánál elsősorban az a cél, hogy „a rendelkezésre álló forráskeretből a tudományosan, szakmailag legígéretesebb kutatások valósuljanak meg.“ Említést kell tennünk egy új, 2013-ban napvilágot látott koncepcióról, az ún. kreditalapú finanszírozásról. Az ötlet számunkra azért is különösen izgalmas, mert a BME-ről indult — egészen pontosan a BME akkori rektor-helyettesétől — és a koncepciót a Magyar Rektori Konferencia, a HÖOK és a szakma is egyöntetűen támogatja. A koncepció lényege, hogy az állam csak a teljesített kreditek után fizet költségtérítést az oktatási intézményeknek. A nem teljesített krediteket a hallgatók finanszírozzák. (Bukás esetén a képzés költsége a hallgatót terheli.) A kreditalapú finanszírozás koncepciója szerint egy ilyen rendszerben javul a felsőoktatás eredményessége és hatékonysága:

1. a hallgató anyagilag ösztönözve van a tanulásra és a vizsgák sikeres teljesítésére 2. a hallgató kevesebbszer bukik, előbb végez a képzésben, így javul a hatékonyság 3. a végzettség önköltségei is lecsökkennek (előbb végez, kevesebb ideig tanul a hallgató) 4. a jó tanulókat támogatja, a rosszakat nem 5. gyorsítja a képzések közötti migrációt (a hallgató anyagilag ösztönözve van arra, hogy a

képességeinek megfelelő helyen tanuljon) a költségvetési megszorítás kompenzálható. A javaslat bevezetése jelentős azonnali többletforrást vezethetne felsőoktatásba (áttekintve a vonatkozó adatokat, óvatos becslés szerint is több tízmilliárdos nagyságrendről lehet szó) az eddig tisztán államilag finanszírozottak köréből, közülük azoktól, akik tanulmányaikkal el- elmaradoznak. Valójában az történne, hogy a teljes állami támogatástól fokozatos átmenet képződne az önköltséges irányába (azok számára, akik ugyan állami helyen tanulnak, de előmenetelük némileg problémásabb), egészen a teljes költségtérítésesekig. Lényeges, hogy itt nem tandíjról van szó, hanem arról, hogy az állami támogatás csak teljesítmény után jár. "Nem falakat, hanem hallgatókat, teljesítményt finanszíroz.” A rendszernek hátrányai is jelentkeznek. Megnövekedne a tanárok felelőssége, érintettsége a jegyek odaítélésekor. Egyesek szerint ez visszaélésekre adhat alapot.

Magyar oktatáspolitika előtt álló kihívások 2012 után (felsőoktatás, közoktatás (középfok,

általános iskola), felnőttképzés) Amennyiben a felsőfokú képzés irányait vizsgáljuk, hazánkban összehasonlításban rendkívül alacsony a műszaki/természettudományos végzettségűek aránya és elképesztően magas a társadalomtudomány/bölcsész végzettségűeké. Míg nálunk a felsőfokon tanulóknak csupán 15%-a szerez műszaki vagy természettudományos diplomát, addig ez az arány Nyugat-Európában 22-32% között van, az ázsiai fejlett országokban pedig 35% feletti. A bölcsész képzésekben tanulók 59%-os arányával pedig — ha lenne ilyen kategória — Guinness-rekorderek lennénk. A képzési szerkezet torzultsága és az ennek eredményeképpen kialakuló inkongruencia ösztönözte arra a felsőoktatás-irányítást, hogy beavatkozzon az államilag finanszírozott kvótákba, bár ennek mikéntje

és átgondoltsága kételyeket vet fel. Tény, hogy informatikusból jelen helyzet szerint, ha megfeszülne, sem tudna elegendő mennyiségűt kinevelni a magyar oktatási rendszer. Míg a fejlett országok többségében a felsőfokú oktatás tömegesítése, a kétéves képzések kiterjesztése mentén ment végbe, — ma ezekben az országokban a végzettek közel 40%-a ilyen diplomával rendelkezik — addig nálunk az ún. posztszekunder képzést (felsőfokú szakképzést) diszkriminatív módon vezették be. Ezért az ilyen végzettségűek aránya hazánkban gyakorlatilag kimutathatatlan. Az ún. posztszekunder képzési struktúra az inkongruencia visszaszorítására is alkalmas, valamint a szakmát tanuló fiatalok továbbképzésében is fontos szerepet játszik. Ausztriában bevett gyakorlat, hogy a hallgatók egy része kétéves, gyakorlatiasabb képzések során fejleszti tovább magát, adott esetben több szakmára is szert téve. Szót kell ejtenünk a hallgatói szerződés gyakorlatáról is, aminek a lényege, hogy csak azoknak a hallgatóknak a felsőoktatási képzését finanszírozza az állam, akik később adóforintjaikkal hozzájárulnak a közös teherviseléshez. Az Európai Uniót jellemző szabad munka-erőáramlás gyakorlata és a felsőfokú oktatás BSc/MSc struktúrája erős szívóhatást eredményez Európa fejletlenebb régiói felől a fejlettek irányába. Természetes törekvése a nemzeti gazdaságpolitikáknak, hogy szeretnék viszont látni nemzetgazdasági szinten a befektetésüket. Tekintetbe véve a nyugat-európai átlagbéreket, a hallgatói szerződés nem jelent különösebb terhet a Magyarországon diplomát szerző és három-ötszörös bér mellett Nyugat-Európában elhelyezkedő fiatalok számára. Általános vélekedés, hogy közoktatásunknak messzi földön nincsen párja. Ezt a vélekedést elsősorban a diákolimpiákon való részvétel táplálja, ugyanis 2010-ben — akárcsak az azt megelőző évek átlagában — a magyar diákok kimagasló eredményeket értek el, Magyarország az országok nem hivatalos rangsorában a 4.- 14. helyen végzett. Ugyanakkor a PISA-felmérések eredményei teljességgel ellentmondanak a magyar közoktatással kapcsolatos általános vélekedésnek. Ennek hátterében a magyar közoktatás differenciáltsága áll. A diákolimpiákon az elmúlt húsz évben előkelő helyezést elért csapatok tagjainak háromnegyedét — több mint ezer középiskola közül — ugyanaz a 24 iskola adta, és ugyanaz a négy iskola több, mint a felét. A szabad iskolaválasztás bevezetése 1985-ben áttörésnek számított Magyarországon. Ám azzal szinte senki sem számolt, hogy éppen ennek a vívmánynak köszönhetően is növekedhet az iskolarendszer szerkezeti egyenlőtlensége. Magyarország a PISA-felmérés szerint ma ebből a szempontból is „listavezető”. Az átlageredménytől való eltérést a szülők anyagi helyzete Magyarországon 26%-ban magyarázza, míg a régiónkban ez az érték csupán 13,9%, ami egyben az OECD-átlag is. Nehezen eldönthető kérdés, hogy vajon a magyar közoktatási rendszer ennyire szegregáló-e, vagy a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek növekvő aránya állítja egyre nagyobb kihívás elé a magyar oktatásirányítást. A kérdés megítélésében éles határvonal húzódik nem csak a társadalomban, hanem a politikai táborok és a kutatók között is. Annyi azonban bizonyos, hogy az elkülönítés és az elkülönülés jelensége együtt jelentkezik. A tehetősebb szülők szívesebben íratják gyermekeiket hat és nyolcosztályos gimnáziumokba — ahova a gyerekeknek természetesen felvételizniük kell —, míg száz olyan településről tudunk az országban, amely teljesen elgettósodott és további kétszáz település tart menthetetlenül ebbe az irányba. Az egyenlőtlenségek egyik oka az a korábban már bemutatott finanszírozási gyakorlat, melynek értelmében az iskolák fenntartói a helyi önkormányzatok voltak 2012-ig, a központi finanszírozási források csökkenése pedig jelentő különbségeket eredményezett az iskolák ellátottságában, fenntarthatóságában. Elsősorban a rendszer egyenlőtlenségeinek kisimítására jött létre a KILK, a Klebersberg Intézményfenntartó Központ. Alapvetően kétféle oktatásszervezési/oktatásirányítási struktúra létezik, a decentralizált — ilyen volt a 2013 előtti magyar közoktatási rendszer — illetve a centralizált, amilyenné átalakult a magyar közoktatás. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, mindkettőnek megvannak a maga sajátos előnyei és hátrányai. A decentralizált rendszer stabilabb, ami egyfelől előny, de hátrány is egyben, hiszen nehezebben irányítható, mert kevésbé érzékeny a politikai változásokra és a társadalompolitikai törekvésekre. Ugyanakkor alkalmazkodó képesebbnek tartják a külső körülményekhez, bár hozzá kell tenni, hogy ez nem minden esetben igaz. Mivel szorosabb kapcsolat a szolgáltatás nyújtója és igénybevevője között, ezért például nehezebb is egy ilyen iskolát megszüntetni. A központi akarat, hogy az iskolarendszer struktúrája kövesse a demográfiai változásokat, nehezebben keresztülvihető. Decentralizált oktatásirányítással találkozhatunk Angliában, Romániában, Hollandiában, Észtországban, Belgiumban, Csehországban, Szlovákiában, Dániában, Lengyelországban, Svédországban, Finnországban, Horvátországban.

A centralizált rendszer fenntartása és a rendszer megváltoztatása költséges. (Bár ezen a ponton hozzá kell tennünk, hogy a modern információtechnológiai lehetőségek szakszerű alkalmazásával ezek az adminisztrációs költségek jelentősen mérsékelhetők.) A centralizált rendszerekben általánosságban a társadalompolitikai célok könnyebben megvalósíthatók, az egyenlőtlenségek jobban kezelhetőbb és az ilyen rendszer elszámoltathatóbb. Centralizált oktatásirányítási rendszer működik Németországban, Franciaországban, Ausztriában, Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban, Luxemburgban és 2013 óta Magyarországon. A közoktatás egyik legnagyobb kihívása, hogy tömeges méretekben nem tud mit kezdeni az eltérő neveltetésű, családi hátterű, kultúrájú roma gyermekekkel. A felszínen a kiívásra adott válaszok döntően a szegregáció és az integráció közötti elkerülhetetlen választásra szólítanak fel. A szegregáció ellen küzdők minden elkülönítési szándékot szegregációnak és egyben károsnak tüntetnek fel, még abban az esetben is, amennyiben az a felzárkózást szolgálja és csupán átmeneti. Az integráció ellenzői arra mutatnak rá, hogy a tanulási rendellenességgel vagy egyszerűen csak eltérő kultúrával rendelkezők tömeges megjelenése az iskolában minőségbeli romlást eredményez. A valóságban mindkét alapállás hamis, mert félelmekre alapoz, és valami ellenében fogalmazódik meg. A középiskolai és a felnőttképzés együttes hibája, hogy Magyarországon kevés a képzett szakmunkás és hogy a képzési szerkezet nem felel meg a hátrányos helyzetben levő romák tanulási intelligencia-preferenciájának. Míg a régióban a középfokú szakképzés aránya meghaladja a 60%-ot, az elénk mintául állított nyugat-közép-európai régióban (Németország, Ausztria, Svájc) a 70%-ot, addig nálunk mindössze 20%-ot tesz ki. Felnőttképzésbeli lemaradásunk pedig egészen egyszerűen tragikus. A problémák egyik oka, hogy rendszerváltáskor a szakképzés állami menedzselése a munkaügyi területről átkerült a művelődésügyi területre, és lényegében megszakadt a kapcsolat a munkaerőpiac és az oktatási rendszer között. A „hová tűntek a szakmunkásaink és miért van ennyi bölcsész?” dráma ugyanakkor sokkal szövevényesebb annál, minthogy ennyivel elintézhető lenne. Szerepelnek benne szétnyíló bérkülönbségek, magasztos elképzelések az oktatás szerepéről, privatizátorok, leépülő ipar és mindezzel párhuzamosan leépülő szakképzés is. A legnagyobb gond, hogy a szakképzés leépülésével egy olyan szakmai potenciál tűnt el, amit igen nehéz visszaépíteni.

Új felismerések és kihívások az oktatásban (mi a jó iskolarendszerek titka (A McKinsey (2007)

tanulmány három szempontja); mit tanulhatunk a délkelet-ázsiai oktatási rendszerek

működéséből; a fiatalkori nevelés fontosságáról, genetika, sejtbiológia; a nevelés társas terének

szerepéről; jogok és kötelezettségek a felnőtté válás útján)

A McKinsey tanácsadó cég 2007-es tanulmányában összegezte, hogy mitől jó a jó iskolarendszer. Három tézisük közül az első kettő a tanárok minőségére és a tanári instrukció minőségére vonatkozik, míg a harmadik, az iskolarendszer esélyegyenlőséget biztosító jellegére. A nevelésüggyel foglalkozók körében szállóige a háromszoros kontraszelekció fogalma. A tanári pálya alacsony bérezése és presztízse háromszorosan üt vissza. Először, amikor nem éppen a legkiválóbb diákok választódnak ki a tanárképzőkre jelentkezéskor. Ugyanis a tanárképzőkre rendkívül alacsony felvételi pontszámmal be lehet kerülni — különösen igaz ez a reál tárgyszakokra. Másodszor, amikor elsősorban azok mennek el tanítani a diploma megszerzése után, akiknek nincs jobb pénzkereseti lehetőségük. Harmadszor pedig akkor, amikor hosszú távon azok maradnak tanári pályán, akik bírják a strapát az alacsony bérek ellenére is. Az oktatási rendszer a tudásnak csak egy forrása és nem is biztos, hogy a legfontosabb. Mire az egyén eljut az oktatási rendszerig, rendkívül sok olyan hatás éri, amely jelentősmértékben befolyásolja befogadóképességét. Az emberrel kapcsolatos magatartás-genetikai kutatások eredményei alapján egészen pontosan meg lehet állapítani a személyiség egyes komponenseiről, hogy azok mennyiben a környezeti tényezők és mennyiben a genetikai adottságok hatására fejlődtek ki. Ez például a személyiségjegyek esetében 40-50% közötti. A genetikai adottságok nem determinisztikus erejűek, sokkal inkább hajlamot fejeznek ki, amelynek kiteljesedését ösztönözni is lehet és meg is lehet akadályozni. Az egyén értelmi és érzelmi képességét jelentős mértékben meghatározó idegsejtek közötti összeköttetések és az ezeket koordináló kapcsolóközpontok (az ún. szinapszisok) a magzati élet 18. hete és a születés utáni 4. év között alakulnak ki. A legintenzívebb és éppen ezért legérzékenyebb időszaknak a születés előtti és utáni hónapok számítanak. (Az emberi agy közel 70%-a a születés után alakul ki.) Az idegrendszerben ilyenkor éppen kialakuló „adó-vevő“ készülékeknek a későbbi hatékonysága attól függ, hogy ekkor milyen intenzitással használják, „járatják be“. A felfedezés felveti annak jelentőségét, hogy az oktatáspolitika gyermeknevelési ajánlásokat fogalmazzon meg a magzati

léttől egészen a tanköteles kor kezdetéig. Az ajánlások közvetítésére az országos védőnő hálózat kialakult rendszere biztosít költséghatékony megoldást. A közoktatás történetének áttekintése kapcsán arra a jelenségre lehettünk figyelmesek, hogy az oktatási rendszer által közvetített ismeretek egészen a XX. század második feléig (utolsó harmadáig) szinte teljesen lefedték a társadalom széles tömegei által közösen vallott értékeket és közös hivatkozási alapot teremtettek a társadalmi érintkezéshez. Napjainkra az iskola kizárólagossága a társadalmi minták közvetítésében megkérdőjeleződni látszik. A fejlett piacgazdaságokban az egyének átlagosan négy órát töltenek tévézéssel és viselkedési mintáik nagy részét is egyre inkább a médiából merítik. A jelenség az emberi viselkedés biológiai gyökereivel foglalkozó humánetológia tükrén keresztül újabb kérdéseket fel az oktatáspolitika szerepével kapcsolatban. Míg egyfelől a konstrukciós képesség, a szoros csoportszerkezet és csoporthűség, a nyelv és absztrakciós készség adja az individuális akciótervek gazdagságát, addig másfelől számos szinkronizációs mechanizmus gondoskodik arról, hogy az egyéni akciótervek összeálljanak egységes aktivitássá, a csoport (család, társadalom) közös fellépésévé. Sokféle fiziológiai mechanizmust ismerünk, amelyek ezt a szinkronizációt segítik. „Ilyen az imitációs készség, az a tulajdonságunk, hogy megfigyelt magatartásmintázatokat minden jutalom vagy serkentés nélkül hajlandók vagyunk utánozni.“ Ezért az oktatáspolitika eredményessége szempontjából nem elhanyagolható, hogy milyen viselkedésmintákat közvetít a média, mit tartunk társadalmilag elfogadottnak, követendőnek. Korunk szüleménye a PR technika, amelynek segítségével művi személyiségeket állíthatunk elő, akiket itt vagy ott „el kell adni“, ellátván a megfelelő „áruvédjeggyel“. Korábban a közérdeklődés mindig a közéleti szereplők valódi személyiségére irányult és maguk is egyéniségük tényleges súlyával és erejével reméltek hatást gyakorolni. Napjainkban a művi személyiséggyártás egyik aliparága – tudatosan vagy ösztönösen – olyan személyiségek gyártására specializálódik, amelyek azt sugallják, hogy bárkiből lehet híres és (el)ismert ember. Ez első körben a valódi tudás és valós értékek lefokozódásához vezet, második körben pedig a közvetített viselkedésminták imitálásához. Összefoglalóan, az oktatáspolitika eredményessége és hatékonysága nem kis mértékben függ a média által közvetített értékektől. A szakpolitika részvétele a média által közvetített értékek formálásában értékválasztás kérdése. A be nem avatkozás is egyfajta értékválasztásnak tekinthető. Napjaink társadalmában érdekes tendenciának lehetünk tanúi. A jogok és kötelességek harmóniája a felnőtté válás folyamatában a XX. század utolsó harmadában jelentős torzuláson ment keresztül. A jelenség szemléltetéséhez elég, ha utalunk azokra a szokásokra és hagyományokra, amelyek még adtak némi visszajelzést arról, hogy holt tart érési folyamatában a fiatal. „Az „elemista“ rövidnadrágban járt. Télen „mackóban“. Amikor gimnazista lett, a „bricsesz“ lett az általános viselet. Hosszú nadrágot érettségire kapott. A lányok nem viselhettek hernyóselyem harisnyát, magas sarkú cipőt. Aki kifestve, felékszerezetten jelent volna meg az iskolában, azonnal hazaküldték, esetleg kicsapták volna. Gimnazista csak délutáni mozielőadásra mehetett, némely ostoba tanár őrjáratozott az esti előadásokról kitóduló közönség között, hátha felfedez egy diákot. A nyolcosztályos gimnáziumban a tanárok ötödikig tegezték a diákokat. A „felsősöket“ hirtelen magázni kezdték. Érettségi után „szabadult fel“, cigarettázhatott, úgy öltözött, ahogy akart, még a „rosszlányokhoz“ is elmehetett. Természetesen a gimnazisták állandóan megszegték e szabályokat, de az informatív hatásuk akkor is megvolt: itt tartasz, most ez vagy te.“ A régi mondás szerint, „a külsőségeknek erkölcsi tartalmuk volt“. Mint ahogy ma is. A serdülés korában tehát számos kellemetlen korlátozás érvényesült, amely arra ösztönözte a fiatalt, hogy minél előbb szabad felnőtté váljon. Ez az alapérzés gyorsította az érési folyamatot. Ezzel szemben a modern serdülő nemzedék éppen az ellenkezőjére törekszik: igyekszik meghosszabbítani a tinédzser éveit. Ez lett a legkellemesebb életkorszak, mert felnőtt jogokkal jár (öltözködésben, szórakozásban, szexuálisan stb.), felnőtt életterhek nélkül. Az így fejlődő fiatal a húszas-harmincas éveire testi igényeit és intellektusát tekintve felnő, érzelmileg és szociálisan viszont kamasz marad. A jelenség az egyén a hagyományostól eltérő személyiségfejlődésén keresztül jelentős mértékben befolyásolja társadalmi beilleszkedését. A kötelezettségek nélküli joggyakorlás, a felelősségektől mentes szabadságérzés hamis képzete bomlasztólag hat a társadalom évszázadokon át tartósnak bizonyuló szövetmintáira. Ami az oktatási rendszereik teljesítményét illeti, az elmúlt harminc évben a legnagyobb fejlődést Szingapúr, Hong Kong és Dél-Korea mutatta fel. A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány érdekesség. Ezekben az országokban a tanárokat megkülönböztetett tisztelet övezi. Dél-Koreában az általános iskolai tanárok elismertsége nagyobb, mint a felsőbb szinteken tanítóké. Nem is akárki léphet erre a pályára: csak az érettségi-eredmények alapján a legjobb 5%-ba tartozó diákok. (Szingapúrban a legjobb 30%.) Mindkét rendszerre jellemző, hogy csak annyi tanárt vesznek fel a tanárképzőkre, ahány tanárra

az oktatási rendszernek szüksége van. Ezáltal biztosítják az elitképzés feltételeit. A tanárjelöltek már a képzés ideje alatt jelentős ösztöndíjat kapnak, majd munkába álláskor az ösztöndíjat kiemelkedően magas kezdő fizetés váltja fel. (Az OECD országok átlagában az átlagbér 95%-a a tanári kezdő fizetés. A szingapúri kezdő fizetés megfelel az OECD átlagnak, igaz, az ottani egy főre jutó GDP három és félszerese a magyarnak. Dél-Koreában a kezdő fizetés az ottani átlagbér 141%-a, és teljesítménytől függően a két és félszeresére emelkedhet.) A pedagógus életpálya magasabb jövedelemmel kecsegtető fázisai elsősorban teljesítményhez és csak másodsorban az oktatási rendszerben eltöltött évekhez vannak kötve. Szingapúrban a legjobb tanárokból lesznek az igazgatók. Ezzel a poszttal jelentős fizetésemelés jár. A szigorú kritériumok alapján kiválasztott igazgató-jelöltek a szingapúri oktatási hivatal hat hónapos képzésében vesznek részt, amelynek része többek között egy tengerentúli program is. Nagyvállalatok vezérigazgatói mellett töltenek „árnyékként” néhány hetet. Szingapúrban, Dél-Koreában és Hong Kongban az igazgató, idejének 80%-át a tanórák látogatásával tölti. Munkájának legfontosabb eleme, hogy segítsen tanárainak az óráikat minél érdekesebbé, színvonalasabbá tenni. A tanárok kis alkotóközösségekben dolgoznak, bejárnak egymás óráira, és kötelező jelleggel megosztják egymással tapasztalataikat. Szingapúrban mindemellett a tanároknak kötelezően részt kell venniük évi 100 óra fizetett szakképzési tréningen. Szingapúrban az oktatási hivatal külön osztályterem-laboratóriumot tart fenn, ahol a legjobb iskolai gyakorlatokat tesztelik, mielőtt azokat a továbbképzéseken tanítanák. Dél-Koreában az ötvenes évek óta működik az Education Broadcasting System (EBS), ami rádióadóként indult. Gyerekek számára sugárzott „színes”, szórakoztatva (is) tanító tartalmakat. Ma már az oktatási segédanyagok mobiltelefonokra is letölthetők. Az EBS rádióadót, TV csatornát és internetes felületet üzemeltet, valamint interaktív oktatási segédanyagokat fejleszt. Szingapúr háromnemzetiségű ország (kínai, maláj és indiai), amelyben az eltérő etnikai csoportokhoz tartozó diákok iskolai teljesítményében jelentős eltéréseket mértek még a 80-as évek végén is. Míg 1987-ben a kínai nyolcadikosok 90%-a érte el a középiskolai továbbtanuláshoz szükséges záróvizsga eredményt, addig a maláj diákoknak csak alig több, mint 70%-a. A különbségek leküzdése érdekében, képességek szerint elkülönítik (pozitív értelemben szegregálják) a gyerekeket és „speciális igényeiknek” megfelelően kialakított tanórák keretében tanítják őket. Az eredmény: 2006-ban a kínaiak 99%-a, a malájok 93%-a érte el a középiskolai továbbtanuláshoz szükséges szintet az általános iskolai záróvizsgákon.

7. Egészségügy (jegyzet)

Az egészségügyi rendszerek tipologizálása az OECD országokban az állam és a piac közötti

szereposztás alapján

A finanszírozás jellege alapján az egészségügyi rendszerek három típusát különböztethetjük meg: dominánsan közfinanszírozás, dominánsan magánfinanszírozás, illetve vegyes finanszírozás –, amelynél a magán és a közösségi finanszírozás egyaránt jelentős szerephez jut. Természetesen éles határvonal nem húzható az egyes kategóriák között. A finanszírozás után nézzük, miként alakul az állam és a magánszektor szimbiózisa az ellátórendszeren belül. Az előbbiekhez hasonlóan itt is három kategóriát különböztethetünk meg: dominánsan köztulajdonban álló ellátórendszer, dominánsan magántulajdonban álló ellátórendszer és vegyes tulajdonú ellátórendszer – ahol a magántulajdon és a köztulajdon egyaránt jelentős szerephez jut. Két nagyon fontos megállapítást tehetünk az OECD országok egészségügyi rendszerei kapcsán. Egyrészt, az OECD országok egészségügyi rendszerei mind a finanszírozás jellege, mind az ellátórendszer tulajdonformája alapján heterogének. Másrészt, nincsenek tisztán közösségi és tisztán magánszektoron alapuló rendszerek. Bizonyos mértékben a közintézmények dominálta szolgáltatói szektorban is megtalálhatók a magánszolgáltatók, és fordítva. De ugyanez elmondható a finanszírozásról is. Láttuk, hogy a finanszírozás jellegét illetően két modellel találkozhatunk: dominánsan közösségi finanszírozás, illetve vegyes finanszírozás. Az ellátórendszer tekintetében viszont a magán és az állami szerepvállalás mindenféle relációja előfordul. Így a „finanszírozás jellege – ellátórendszer tulajdonformája” tengelyek mentén hat kombinációt állíthatunk fel. Az előző ábráknál használt küszöbértékeket alkalmazva elvégeztük az egyes országok besorolását. A legnépesebb tábor a „közfinanszírozás – köztulajdon” és a „vegyes finanszírozás – köztulajdon” párosítás. Klasszikusnak mondható továbbá a „közfinanszírozás – vegyes tulajdon” és a „vegyes finanszírozás – magántulajdon” halmaz a benne szereplő országok (USA, Németország) egészségügyi modelljének benchmark jellege

miatt. Az egészségügyi rendszerek összehasonlító elemzését azzal a konklúzióval zárjuk, hogy nincs mintamodell az állam és a piac szereposztására.

Az egészségügy piacának sajátosságai

Az egészségügy piaca különleges piac. Számos tulajdonsága megkülönbözteti a hagyományos árupiacoktól. Egyrészt, szinte minden lehetséges piaci kudarc előfordul benne, amely laissez faire körülmények között az erőforrások Pareto értelemben vett nem hatékony elosztásához és így a társadalmi jólét alacsonyabb szintjéhez vezethet. Másrészt, amint már említettük, a vevői és fogyasztói szerepkör jellemzően elkülönül egymástól. Harmadrészt, az egészség pótolhatatlan, unikális értékkel bír. Ezek a sajátosságok – már önmagukban is – szükségessé teszik az állam valamilyen mértékű szerepvállalását . Ami a piaci kudarcokat illeti, a következőkkel találkozhatunk az egészségügyben: A verseny hiánya. Az egészségügy piacán csak igen korlátozott mértékben érvényesül a verseny a szolgáltatók között. A kínálati oldalon a szereplők száma korlátozott, a szolgáltatások földrajzilag és intézményileg koncentráltak. Ráadásul a szabályozási és pénzügyi belépési korlátok is magasak. Az egészségügyi szolgáltatások piacát így nem tekinthetjük kompetitív piacnak, sokkal inkább oligopolisztikus kondíciók jellemzik. Tökéletlen informáltság. A különböző árupiacok közül talán az egészségügy szereplőit érinti a leginkább a tökéletlen informáltság, ami az orvoslás körüli nagyfokú bizonytalanságból ered. Aszimmetrikus informáltság. Az egészségügyben az eladó informáltsága a betegség, az alternatív terápiák, azok hatásossága és költségigénye kapcsán jóval meghaladja a vevő tájékozottságát. Heterogén jószágok. Az egészségügyi szolgáltatások nem homogén jószágok. Ahány diagnózis, annyi terápia. Sőt, egy diagnózis kapcsán is számos alternatív kezelés merülhet fel. Externáliák. Az egészségügy kapcsán negatív és pozitív externáliák egyaránt felmerülnek. Negatív externália például egy járvány kialakulása. A pozitív externália egy tipikus megnyilvánulása, hogy a legtöbb embernek többlethasznosságot jelent az a tudat, hogy a társadalomban senki sem marad a szükséges egészségügyi ellátás nélkül. Származékos, kínálat vezérelte kereslet. Ez alatt azt kell érteni, hogy a beteg számára a terápiát az orvos írja elő, így a betegnek általában nincs döntési lehetősége. Más szóval, a keresletet az egyes kezelések iránt az orvos generálja. A szuverén fogyasztói döntés hiánya miatt a piac két pillére, a keresleti és a kínálati oldal eggyé válik. Az egészségügy másik sajátosságáról, a third party payment struktúráról már beszéltünk. Ehelyütt csak annak negatív következményére, az erkölcsi kockázatra (moral hazard) térünk ki. A moral hazard az egyén nem költségtudatos viselkedését jelenti, amely végső soron abból ered, hogy védve van a megbetegedéssel járó pénzügyi terhekkel szemben. Megkülönböztetjük ex ante és ex post, azaz a megbetegedés előtti és utáni változatát. Az ex ante moral hazard lényege, hogy az egyén kevésbé motivált egészséges életet élni és a betegséget megelőzni. Az ex post moral hazard pedig azt takarja, hogy a megbetegedés bekövetkezte után sem a páciens, sem az orvos nincsen ösztönözve a költséghatékony ellátásra. Mindezekből kifolyólag a moral hazard következménye az egészségügyi szolgáltatások – indokolatlan – túlfogyasztása. A beteg magatartásának költségtudatosságán sokat javíthat a költségmegosztás valamilyen formája. Az orvost a finanszírozási mechanizmus megfelelő megválasztásával, illetve egyéb kiadáskorlátozó technikával (pl. gyógyszerkeret) lehet a költséghatékony kezelésre ösztönözni. Az egészségügy harmadik és egyben legfontosabb sajátossága az egészség unikális értéke, semmivel sem való helyettesíthetősége. Ez általában lehetetlenné teszi a határelemzésen alapuló döntéshozatalt: az egészség határhaszna ugyanis nehezen értelmezhető, mivel azt leginkább végtelennek tekinthetjük. A társadalmi szolidaritás talán itt érvényesül a legerőteljesebben. Az emberek többsége ugyanis vallja, hogy a szükséges alapellátáshoz való hozzájutás ne legyen a vagyoni helyzet függvénye. Ezt a szélsőséges egalitárius felfogást specifikus egalitarizmusnak nevezzük. Az egészségügy kapcsán ennek gyökerei végső soron az élet unikális értékéhez nyúlnak vissza. Az egészségügy közgazdaságtanát, a piac sajátosságait nem a piaci kudarcok oldaláról kiindulva tudjuk megérteni. Egészen máshonnan, az élet pótolhatatlansága felől kell közelítenünk. Utóbbinak ugyanis az a következménye, hogy egy beteg kezelésére, egészségének helyreállítására fordított kiadásoknak elméletileg nincsen felső határa. Így viszont az egészségügyi kiadásoknak is nehéz korlátot szabni. A valóságban persze lenne a kiadásoknak felső határa: az egyén vagyona. Ez az, ami a specifikus egalitarizmus elvével ellentétes. Két konklúzióval zárjuk az egészségügy piaci sajátosságainak a tárgyalását:

1. A piaci kudarcok és az egészség unikális értéke miatt indokolt az állam szerepvállalása. Általánosan elfogadott, hogy az egészségügyben a piacot nem lehet szabadjára engedni, a vita a beavatkozás mértéke körül zajlik.

2. Az egészségügyben az állami szerepvállalás elsődleges célja, hogy biztosítsa az alapellátást vagyoni helyzettől függetlenül, más szóval érvényre juttassa a társadalmi szolidaritást! A piaci kudarcok orvoslása, az erőforrások hatékony felhasználása fontos, de e tekintetben másodlagos! A társadalmi szolidaritást ehelyütt úgy értelmezhetjük, hogy mindenki teljesítőképességének megfelelően járul hozzá az egészségügy finanszírozásához, és szükségleteinek megfelelően részesül az ellátásból, azaz a rendszer finanszírozása a teljesítőképesség elvén nyugszik.

A közösségi finanszírozás módszerei (Beveridge modell, Bismarck modell)

A költségvetésen keresztüli finanszírozás (Beveridge modell) a költségvetés bevételeinek allokálásával történik. Az egészségügy, mint költségvetési tétel jelenik meg. Ez tehát adóalapú finanszírozás. Gyakori ajánlás a megcímkézett egészségügyi adó alkalmazása. Ilyenkor kifejezetten az egészségügyi kiadások fedezésére szolgáló adótípusról van szó, amelynek bevételeit más területen nem lehet felhasználni. Ez a megoldás jelentősen javíthatja az adómorált. A költségvetési finanszírozású rendszerekben az egészségügyi ellátás állampolgári jogon jár. A szolgáltatók finanszírozása egy nemzeti egészségügyi hatóságon keresztül történhet, amely felelős az ellátás megszervezésért, a szolgáltatókkal való szerződéskötésért, egyszóval a forrásallokációért. A költségvetési finanszírozást gyakran csak Beveridge modellként emlegetik William Henry Beveridge után, akinek a javaslatára az Egyesült Királyságban vezették be először ezt az egészségügyi modellt, 1948-ban. A brit egészségügy máig ezen irányelvek alapján működik. A társadalombiztosítás esetén a központi költségvetéstől elkülönült, önálló gazdálkodású intézmény: a társadalombiztosító gyűjti be az egészségügy finanszírozására felhasználható forrásokat, a munkajövedelmekre kivetett járulékokat. Ez tehát járulék alapú finanszírozás. A társadalombiztosító felelős a forrásallokációért is: az ellátás megszervezéséért, a szolgáltatókkal való szerződéskötésért és finanszírozásukért. A társadalombiztosítás működhet centralizált (pl. Magyarország) és decentralizált (pl. Németország) formában. A centralizált modell esetén egyetlen biztosító látja el az ország egészségügyének finanszírozását, míg a decentralizált modellnél a társadalombiztosítás területi vagy például ágazati alapon is szerveződhet. A centralizált modellnél az egész társadalom, míg a decentralizáltnál annak egyes jól körülhatárolható csoportjai szintjén jön(nek) létre kockázatközösség(ek). A költségvetési finanszírozással szemben, a társadalombiztosítás esetén az ellátás nem állampolgári jogon jár, hanem a biztosítási jogviszony, azaz a járulékfizetés meglétén alapul. Ezt a fajta finanszírozási modellt gyakran Bismarck modellként emlegetik, Otto von Bismarck, az egykori Német Császárság hírhedt kancellárja után. A társadalombiztosítás rendszerét először ugyanis a Német Császárságban vezették be 1883-ban. A Bismarck modellt kisebb-nagyobb késéssel számos európai állam adaptálta. (Például Anglia 1911-ben, Franciaország 1928-ban, Magyarország 1891-ben.)

A magánfinanszírozás módszerei (magánbiztosítás, MSA, out-of-pocket payment)

A third party payment struktúra harmadik módja a magánbiztosítás. Amint azt hamarosan látni fogjuk, az OECD országokban a magánfinanszírozás domináns formája általában nem a magánbiztosítás, hanem a páciensek közvetlen kifizetései (OPP). Relatíve kis súlya ellenére mégis a leghevesebb vita az egészségügy finanszírozásának ezen módszerét övezi. Ennek az az oka, hogy működési logikája ellentétes a specifikus egalitarizmus elvével. A biztosítási díjakat ugyanis nem a teljesítőképesség-, hanem az ekvivalencia-elv alapján képzik, azaz mindenki annyit fizet, amilyen mértékben várhatóan igénybe veszi majd az ellátást. Az out-of-pocket payment minden olyan egészségüggyel kapcsolatos kiadást magában foglal, amelyet a betegek saját számlára teljesítenek: a nem támogatott szolgáltatásokkal kapcsolatos kiadásaikat, a hálapénzt, illetve a költségmegosztás révén felmerülő terheiket. A magánfinanszírozás harmadik módszere az egészségügyi előtakarékossági számlák. Ez a technika az időbeli kockázatmegosztásra épít. Lényege, hogy az egyének egy bank, biztosító vagy bármilyen intézmény (pl. egészségügyi minisztérium) által vezetett egészségügyi számlájukon vagyont halmoznak fel, amelyből jövőbeni kiadásaikat fedezik. A felhalmozott vagyon kamatozik és öröklődik.

Az egészségügyi magánbiztosítókkal kapcsolatos előnyök és hátrányok (elmélet, nemzetközi

tapasztalatok)

Heves vita zajlik a magánbiztosítás szerepéről az egészségügy finanszírozásában. Támogatói a magánbiztosítástól remélt előnyöket: a költségáthárítást, a hatékonyság növekedését, az ellátáshoz való hozzáférés javulását és a fogyasztói preferenciák jobb kielégítését hangsúlyozzák. Ellenlábasai viszont a potenciális hátrányokkal: a kontraszelekcióval, a lefölözéssel és a kétszintű ellátás kialakulásával fenyegetnek. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a magánbiztosítás híveinek várakozásai túlzottak voltak. A következőkben részletesen bemutatjuk a közgazdaság-elmélet részéről a magánbiztosításhoz társított előnyöket és hátrányokat, valamint megvizsgáljuk azok realizálódását az OECD országok tapasztalatának tükrében. Költségáthárítás (cost-shifting). A magánbiztosítások elterjedésétől általában azt remélik a kormányzatok, hogy csökkenti a társadalombiztosítás, illetve az állami költségvetés terheit. Ez a költségáthárítás a magánbiztosítókra a legfontosabb motivációja az egészségpolitikának az egészségbiztosítási piac felfuttatására azon országokban, ahol az egészségügy dominánsan közösségileg finanszírozott. Tulajdonképpen a magánfinanszírozásra való fokozottabb támaszkodásról van szó, a pótlólagos források bevonásáról, az öngondoskodás növeléséről és az állam részleges visszavonulásáról. Mindez persze az egészségügyi közkiadásokra nehezülő állandósult nyomás fényében érthető kormányzati magatartás. A nemzetközi tapasztalatok azonban kevésbé látszanak igazolni a várakozásokat, az OECD országok esetében egyáltalán nem érzékelhető szignifikáns költségáthárítás. Ezt támasztja alá az is, hogy azon országokban, amelyek a legjelentősebb magán egészségbiztosítási piaccal rendelkeznek (USA, Németország, Franciaország), a közösségi egészségügyi kiadások GDP arányosan nem tekinthetők egyértelműen kisebbnek a magánbiztosítással kevésbé operáló országokénál. A kormányzatok alapvetően két technikával háríthatják át a társadalombiztosítóra (költségvetésre) nehezedő nyomást a magánbiztosítókra (magánfinanszírozásra): egyrészt – kor, jövedelem stb. alapján – megszüntethetik bizonyos társadalmi csoportok jogosultságát a közösségi finanszírozásra (pl. USA, Hollandia), másrészt szűkíthetik a közösségi finanszírozásba tartozó ellátások körét (pl. fogászati ellátás fizetőssé tétele). Mindkét módszernél beazonosíthatók azok a tényezők, amelyek korlátozhatták a jelentősebb költségáthárítás megvalósulását az OECD országokban. A magánbiztosítás elsődleges finanszírozó szerepére építő kezdeményezéseknél érthető okokból az idősek, a szociálisan rászorultak, azaz a legnagyobb kockázatú és az ellátást leginkább igénybe vevő csoportok jellemzően a közösségi finanszírozás rendszerében maradtak. Bár az ellátások bizonyos körének kiszervezése kétségkívül hozzájárult a közösségi terhek csökkenéséhez, hatásában mégis csekély tényező maradt. Ez annak köszönhető, hogy a magánfinanszírozás alá sokszor csak a kisebb költségvonzatú szolgáltatások kerültek át, elkerülvén a politikai kockázatot. Hatékonyság. A magánbiztosítások elterjedését támogató másik gyakori érvelés, hogy a kemény költségvetési korlát, valamint az ügyfelekért folyó versengés miatt a biztosítók valódi vevőként lépnek majd fel az egészségügyi szolgáltatások piacán, és a szolgáltatókkal szelektíven fognak az ellátásra szerződni az árak és a minőség figyelembe vételével. Ez hatékonyságra ösztönzi a kórházakat, aminek a makroszintű hatása az egészségügyi kiadások dinamikájának mérséklődése és az ellátás színvonalának a növekedése lenne. A nemzetközi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a magánbiztosítók nem járultak hozzá számottevően az egészségügy költséghatékonyságához. Ennek alapvetően két oka van. Egyrészt, túlzottnak bizonyultak a tudatos vevői szereppel kapcsolatos várakozások. Tiltó jogszabályok híján – olykor annak ellenére is – a biztosítók előszeretettel versenyeztek inkább a kockázat terén, azaz a jó ügyfelek magukhoz csábításában, mintsem a kiadások leszorításában. Továbbá sokszor ódzkodtak a szelektív szerződéskötéstől is, mivel ezzel korlátozták volna ügyfeleik szabad orvosválasztási jogát. De ugyancsak a vevői szerepkör érvényesülése ellen hatott, hogy a verseny a biztosítók között számos esetben korlátozott maradt. (Utóbbi a biztosítási piacot esetlegesen uraló oligopolisztikus viszonyokra és/vagy a biztosítóváltás jelentős tranzakciós költségeire és/vagy a biztosítások teljesítményével kapcsolatos összehasonlító információk hiányára vezethető vissza.) Az egészségügy költséghatékonyságának javulása ellen ható második fontos tényező a relatíve magas tranzakciós és adminisztrációs költségek (marketing, önálló díjbeszedés és szerződéskötés a szolgáltatókkal stb.) a felaprózódott biztosítási piacon.

Az ellátáshoz való hozzáférés javítása és a fogyasztói preferenciák jobb kielégítése. A biztosítók ügyfelekért folytatott versenyének egyik remélt és ténylegesen is realizálódó pozitív hozadéka a fogyasztói preferenciák jobb kielégítése a biztosítási csomag által fedezett ellátások és szolgáltatások terén. A magánbiztosítások bizonyos tekintetben segítik is az ellátáshoz való hozzáférést: a kiegészítő biztosítások a költségmegosztás terheit csökkentik, a pótlólagos biztosítások bővítik az igénybe vehető ellátások körét, míg a duplikációs biztosítások segítenek a várólisták megkerülésében. Kontraszelekció és kockázat-szelektálás. A magánbiztosítással kapcsolatos legfontosabb veszélyforrások az egészségbiztosítási piac – előbbiekben tárgyalt – kudarcaiból származtathatók. A tapasztalatok azt mutatják, hogy állami szabályozás hiányában, laissez faire körülmények között mind a kontraszelekció, mind a kockázat-szelektálás érvényre jut. Kétszintű ellátás. Kevésbé fajsúlyos, ideológiai szempontból azonban ingoványos kérdés a kétszintű ellátás problémája. Ennek lényege, hogy az ellátás színvonalában különbségek alakulnak ki annak megfelelően, hogy az egyén milyen magánbiztosítással rendelkezik. Mivel a magánbiztosítások különböző, szélesebb előnyökkel kecsegtető formáit a tehetősebb rétegek nagyobb valószínűséggel vásárolják, ezért a kritikusok gyakran riogatnak a szegény és gazdag ellátás kialakulásával. Ezzel elérkeztünk a kétszintű ellátás alapdilemmájához. A kétszintű ellátással kapcsolatos pro és kontra érvek tehát két ideológiai posztulátum: a fogyasztói szuverenitás és a társadalmi szolidaritás mentén csoportosulnak. Összefoglalva az eddig elmondottakat, az OECD országok tapasztalatai azt mutatják, hogy a magánbiztosítással kapcsolatba hozott legfontosabb előnyök – a költségáthárítás, valamint a hatékonyságjavulás – csak korlátozottan teljesülnek. Ezzel szemben a magánbiztosítás negatív kísérőjelenségei – a kockázat szelektálás és a kontraszelekció – valós veszélyként jelentkeznek. Utóbbi miatt azokban az országokban, ahol a társadalom egy része nem jogosult közösségi finanszírozásra, jellemzően nem engedik szabadjára a piaci mechanizmusokat, hanem állami szabályozással próbálják mindenki számára elérhetővé tenni a magánbiztosítást.

A forrásallokáció technikái (módszerek és mögöttes elvek) A forrásallokációnak öt módszere terjedt el:

1. Fejkvóta. A fejkvóta alapú finanszírozás lényege, hogy a harmadik fél a szolgáltatónak minden páciens után fix összeget fizet adott időszakra. Általában a nem, életkor, illetve egyéb kockázati tényezők alapján korrigált fejkvótát állapítanak meg. A szolgáltató tehát pacientúrájának összetétele alapján kapja a harmadik féltől a bevételeit.

2. Költségvetési korlát. Ebben az esetben a harmadik fél megállapít egy éves költségvetési korlátot a szolgáltatóra, amelyből annak az ellátást, illetve a személyzetet finanszíroznia kell.

3. Kórházi napok díjazása. A kórházi napok díjazása esetén fix összegű napidíjat kapnak a kórházak minden egyes foglalt kórházi ágy után.

4. Szolgáltatásfinanszírozás. A szolgáltatásfinanszírozás során a szolgáltatót a teljesített és kiszámlázott beavatkozások alapján téríti a finanszírozó.

5. Esetfinanszírozás. Az esetfinanszírozás lényege, hogy a szolgáltató a diagnosztizált eset és a hatóságilag hozzárendelt sztenderd kezelési költség alapján kapja a fix összegű térítést a finanszírozótól. (Legelterjedtebb változata a Homogén Betegségcsoportok módszere, mely során a betegségeket költségesség és szakmai szempontok alapján homogén csoportokba rendezik, majd minden egyes csoporthoz központilag hozzárendelnek egy átlagos kezelési költséget, amelyet az adott csoportba tartozó betegségek ellátására a kórházaknak térítenek.) Az esetfinanszírozást az különbözteti meg a szolgáltatásfinanszírozástól, hogy míg előbbinél a klinikai eset teljes terápiájához rendel hozzá a finanszírozó egy fix összeget, függetlenül a terápia keretében végrehajtott orvosi beavatkozások számától, addig utóbbinál a konkrét orvosi beavatkozást (pl. röntgent, vérvételt stb.) téríti.

A forrásallokáció ezen technikái mögött két ellentétes finanszírozási elv húzódik meg. Az egyik a költségvetési korlát alapú finanszírozás, a másik pedig a teljesítmény alapú finanszírozás. A költségvetési korlát alapú finanszírozás jellemzője, hogy a harmadik fél adott időszakra fix összeget biztosít a szolgáltató számára az ellátás biztosítására és az intézmény fenntartására. A fejkvóta, a kórházi napok díjazása és a költségvetési korlát értelemszerűen ezen elv alapján működik. Ezzel szemben a teljesítmény alapú finanszírozás nem keretösszeget állapít meg, hanem az elvégzett beavatkozásokat téríti. A szolgáltatásfinanszírozás ebbe a kategóriába tartozik. A két forrásallokációs

elv között azért kell különbséget tennünk, mert egymás szöges ellentétei: teljesen különböző pozitívumokkal és negatívumokkal rendelkeznek.

A közösségileg finanszírozott egészségügyi kiadások növekedésére hatást gyakoroló

legfontosabb tényezők (társadalmi-, demográfiai tényezők; egészségügyi rendszer paraméterei;

technológiai fejlődés)

Az egészségügyi (köz)kiadások alakulására társadalmi és demográfiai tényezők, az egészségügyi rendszer paraméterei, valamint a technológiai fejlődés hatnak. A társadalmi tényezők alatt a betegség fogalmának egyre inkább szubjektívvé válására és a hagyományos családmodell átalakulására kell gondolni. A betegség fogalmának szubjektívvé válása azt jelenti, hogy az orvostudomány rohamos fejlődésével, a terápiás lehetőségek bővülésével párhuzamosan egyre homályosabbá válik a határvonal a betegség és az egészség között. Napjainkban a betegség fogalma már kiterjed szinte minden olyan testi-lelki állapotra, amely eltér az ideálistól, az átlagostól. A családmodell átalakulásának pedig azért van jelentősége, mert a hagyományos nagycsaládokban olyan feladatokat is elláttak, amelyek ma már egyre inkább az egészségügyre hárulnak. Itt elsősorban a beteg- és idősgondozásra, az ápolásra kell gondolni. Az időskorúak gondozásának terhét a demográfiai folyamatok különösen hangsúlyossá teszik. A demográfiai tényező mögött a társadalom elöregedése húzódik meg, amely értelemszerűen komoly nyomást gyakorol az egészségügyi kiadásokra. Az egészségügyi ellátást ugyanis túlnyomórészt az idősebb generációk veszik igénybe. Az egészségügyi rendszer paraméterei több csatornán keresztül is hatással vannak az egészségügyi kiadások alakulására. Az ellátórendszer oldaláról megközelítve a kapacitások kihasználtsági foka, az egészségügyi dolgozók bérének szintje és dinamikája, az ellátás progresszivitása és kórházközpontúsága, valamint az indokolatlan orvosi beavatkozások aránya bírnak jelentőséggel. A finanszírozás oldaláról nagy szerepet játszik a kiadások alakulásában, hogy a szolgáltatók harmadik fél által való finanszírozási mechanizmusa mennyire ösztönöz a költséghatékonyságra. Az is fontos szempont, hogy a betegek milyen mértékben finanszírozzák közvetlen módon (MSA, out-of-pocket payment) ellátásukat. A közvetlen módon való finanszírozás súlyának növekedése ugyanis visszaszorítja az erkölcsi kockázatot és egészségtudatos életmódra ösztönöz. A gyors technológiai fejlődés az egészségügyben komoly nyomást gyakorol a kiadásokra. Ez a legjelentősebb inflációs tényező az ágazatban.