38 ortensio da spinetoli -máté az egyház evangéliuma

8/16/2019 38 Ortensio Da Spinetoli -Máté Az Egyház Evangéliuma

http://slidepdf.com/reader/full/38-ortensio-da-spinetoli-mate-az-egyhaz-evangeliuma 1/72



scriptura 1.

A fordítás alap jául szolgáló m ű címe:

Ortensio da Spinetoli: Matteo(Assisi, 1983. IV. edizione, Cittadella Editrice)

© Magyar kiadás: Agapé

Fordította: Turay Alfréd

Lektorálta és szerkesztette:

Barlay Mónika, Bálint Erzsébet, Gottlieb Katalin

és Török Beáta

Borítóterv: Dér Lehel

Kiadja:

clqapel Kft

Ferences Nyomda és Könyvkiadó6725 Szeged, Mátyás tér 26.

Felelős kiadó és vezető:

Dr. Harmath Károly OFM

Készült:

Szegeden az Agapé nyomdájában, 1998-ban

ISBN 963 458 108 0

^OFW'ÁT^v

* SÁROSPATAK *J' .^ECLC^y

ISSN 1418-2297



A FORD ÍT Ó ELŐSZAVA

Ortensio da Spinetoli «Matteo» című műve öt kiadást ért meg Olaszországban. Az

olvasó a mű negyedik kiadásának magyar fordítását tartja kezében.

Az olasz kapucinus szerző személye nem ismeretlen hazánkban. A Lukács evangéli-

umához írt kommentárja 1996ban jelent meg az Agapé kiadó gondozásában.

A szerző műve hűségesen követi a II. Vatikáni Zsinat tanítását. Bibliamagya-

rázatában elsősorban a történetikritikai módszert követi. Erről a bibliaértelmezési

eljárásról a Pápai Bibliabizottság 1993ban kiadott dokumentuma a következőket írja: «nélkülözhetetlen módszer régi szövegek jelentésének tudományos kutatására.

Mivel ‘a Szentírás Isten szavaként emberi nyelven’ minden részében és forrásában emberi szerzők által fogalmazódott meg, valódi megértése nemcsak, hogy megengedi e

módszert, hanem inkább megköveteli alkalm azásán (L ’interpretazione della Bibbia nella C hiesa, Roma, 1993.).

Spinetoli szentírásmagyarázatában időnként erőteljesen érezhető Bultmann hatása.

Ezért egyes állításai talán meglepően hangzanak a katolikus olvasónak. Ugyanakkor

ez az írás mélységes hitről, a feltámadt Krisztus iránti elkötelezettségről is tanúságot

tesz. Ezért bátran ajánljuk minden magyar olvasónak, aki a szerző nyomában járva

vállalja a szellemi erőfeszítést, hogy a Máté evangéliumában megfogalmazódó isteni üzenet teljesebb megértésére juthasson.

Turay Alfréd



bevezetés

Az evangéliumokhoz írt magyarázatok bevezetői többnyire a szerző személyé'

vei, környezetével, ismeretforrásaival, valamint művének jellemzőivel, tárták

mával és céljával foglalkoznak. E szempontokat az első evangélista esetében a

köve tkezőkben foglalh atjuk össze: 1) Máté személye; 2) A közösség, amelyhez

Máté tartozott; 3) A mű forrásai; 4) A könyv szerkezete; 5) A mű célja; 6) A

krisztológiai eszme; 7) M áté egyháztana; 8) A Máté-féle etika; 9) A könyvkorlátai; 10) A mű összeállításának helye és időpontja.

1. Máté személye

Az egyházi hagyomány a második századtól kezdődően Máténak (a héberben a

Matthanaja rövidítéseként M atthai — ‘Isten ajándéka’) tulajdonítja az ‘első’

evangéliumot. E személy azonos a Mk 2,14-ben és a Lk 5, 27-29-ben szereplő

Lévivel, a vámossal (Mt 9,9), aki hívást kapott Jézus követésére, és akiről az

apostolokat tartalmazó listák egyhangúlag megemlékeznek (Mk 3,18; Mt 10,3;

Lk 6, 15; ApCsel 1, 13). A kettős név (Máté-Lévi) használata nem meglepő,

hiszen más esetekben is előfordul (például: Simon-Péter, Saul-Pál; jóllehet

ezek a hivatkozások nyilvánvaló okok miatt nem mindenben találóak). A szer

zőség legrégibb tanúja Papiasz, Hierapolisz püspöke (II. sz.; vö. Eusebius: Hist.

Eccl. III. 39,19), de átveszi és szinte egyöntetűen utal rá az Antimarkionita

Prológus, Iréneusz, Alexandriai Kelemen, Tertullianus, Origenész, Eusebius,

Efrém, Jeromos stb. is. A régi és az új szerzők többsége azt vallja, hogy az első

evangélium Máté apostol műve. Neve a 10. fejezet listájában - a Mk 3,18 és a

Lk 6,15-től eltérően - Tamás neve után áll és a ‘vámos’ jelzőt kapja. E két mó

dosítást csak a szerző, azaz csakis az érdekelt fél engedhette meg magának.



Bevezetés

E hagyományos tételt azonban manapság általában elutasítják. Az arám Proto-

Máté létezése is kétségessé vált. Nincsenek kényszerítő érvek arra vonatko

zóan, hogy a jelenlegi görög nyelvű evangéliumot valamiféle előző sémita szö

veg fordításának tekintsük. S az is bizonyos, hogy a könyv összeállításának idő

pontját nehéz volna a 70 előtti időszakra helyezni.Ily módon az első evangélium (és az újszövetségi iratok többségének) szerzőjét

nem ismerjük. A tudósok egyetértenek abban, hogy zsidó volt, de nem tudják

eldönteni, hogy ‘palesztinai’ vagy diaszpórában élő emberről van-e szó. Zsidó

származását szavatolja az a tény, hogy jól ismeri a Bibliát és a párhuzamos ha

gyományokat (vö. 1-2. fejezet). Olyanok is akadnak, akik egyenesen konver-

tita rabbinak tekintik, te kintettel arra, hogy szakavatott m ódon értelmezi a kor

különféle iskoláit. A könyvet átható farizeus ellenes polémia és főként a pogá-

nyokat nyíltan előnyben részesítő univerzalisztikus üdvösségszemlélet miatt

újabban valamiféle hellén zsidóra terelődött a figyelem. Jeruzsálemi vagy pa

lesztinai zsidó esetében e szemléletet nehezebb volna magyarázni. E tétel vé

delmezői néhány olyan ‘pontatlanságra’ hivatkoznak, amelyeket nehéz volnamegérteni olyan zsidó esetében, aki jól ismeri saját világát. Jézus jeruzsálemi

bevonulásakor a Mt 21, 2-7 szó szerint idézi és alkalmazza a Zak 9,9 szövegét

(«szamáron ül, szamárcsikó hátán»), és nem veszi észre, hogy a két állat emlí

tése csak a párhuzamosság kedvéért történik. A 22,23-ban a szerző megkülön

böztetés nélkül állítja a szadduceusokról, hogy tagadják a feltámadást, jóllehet

úgy látszik, közülük csak egyesek vallották ezt (vö. Mk 12,18). A 16, 11-12-

ben egy kalap alá veszi a farizeusok és a szadduceusok kovászát, bár ennek az

összekapcsolásnak oka önmagában véve egyáltalán nem nyilvánvaló. Nyelveze

tében is igyekszik javítani Márk sémitizmusain, hogy megközelítse a korabeli

görög nyelvet. A szerzőre vonatkozó feltevések középpontjába ily módon

Máté-Lévi apostoltól kiindulva valamiféle zsidó-keresztény vagy zsidó-hellén

(sőt egyszerűen hellén) tanítván y került. A mű írása folyamán a szerző valószí

nűleg önmagát tartja a mennyek országának dolgaiban járatos írástudónak, aki

kincseiből régit és újat hoz elő (13,52). O az, aki az új bort új tömlőbe tölti,

hogy a régi és az új is megmaradjon (9,17; vö. Mk 2,22).

Az első evangélium szerzője e bizonytalanságok ellenére is a zsidó-keresztény

egyháznak kiváló személyisége. Lelkipásztor és egyben olyan teológus, aki gon

dot fordít az evangéliumi üzenet helyes megértésére és valóra váltására. Fi

gyelmes, megértő, egyben szigorú és követelményeket is támasztó moralista. A



A közösség, amelyhez Máté tartozott

lelki élet mestere, aki szemmel láthatóan sosem lazít tanítványai kötelékein, és

nem bocsátkozik hosszú leírásokba (vö. Márk néhány ‘szelíd’ hangvételű részle

tével vagy a Lk 15 ‘hosszú’ példázataival).

Ezzel szemben szintézisre törekvő, gyors és azonnal a lényegre térő ember. Nem

akar bizalmatlanságot vagy reménytelenséget kelteni hallgatóiban, ezért hangsúlyozza Jézus irgalmas cselekedeteit (vö. 8, 3.7; 9,22; 20, 32-34), de nem

mond le a korholó hangvételről sem.

Az ‘ítélet’ perspektíváját állandóan a hívők elé tárja. E témát többször szerepel

teti, mint bármelyik másik evangélista: az egész mű száznegyvennyolc

perikopából áll, és ezekből hatvan tárgyalja vagy érinti az ítéletet (Márknál a

92 perikopából 10, Lukácsnál a 146-ból 28). Az «ott sírás lesz és fogcsikorga-

tás» mondat komor refrénként szerepel evangéliumában.

‘Máté’ tipikusan egyházi ember: pontos és kategorikus tanító. Leírásában a he

gyi beszéd reménysugárral (a boldogságokkal: 5, 3-10) kezdődik, de ezt azonnal

antitézisek (5, 21-48) és figyelmeztetések (6, 1 - 7, 27) hosszú sora követi.

A missziós (10. fej.) és a közösségi (18. fej.) ‘beszéd’ is inkább szabálygyűjtemény, mintsem prédikációs szöveg. A l l . fejezet vitát kezd a farizeusokkal, és

záradékul csak az örök kárhozat lehetőségét helyezi kilátásba (23-25. fej.).

Ha a szerzőt valamelyik ószövetségi prófétához kellene hasonlítanunk, nem

találnánk vele egyívású embert, mert a szónoklat művészetét éppúgy birto

kolja, mint a bölcsességi gondolkodást. Ha mégis megkísérelnénk e közelítést,

azt kellene mondanunk, hogy Ezekiel és Ben Szira ötvözete, jóllehet, nem jel

lemzi őt az előbbi kimértsége és az utóbbi aprólékossága.

2. A kö zösség, amelyhez Máté tartozott

Az a környezet, amelyben az első evangélista él és tevékenykedik, minden bi

zonnyal zsidó-keresztény világ. E feltevést megerősíti az a tény, hogy ismételten

hivatkozik az írásokra, és egyik-másik versben erőteljesen hangsúlyozza a tör

vényt (vö. 5, 17-48). Mindegyik evangélista megemlékezik Jézus galileai

missziójáról, de csak Máténál található meg az a pontosító megállapítás, hogy

«én nem k üldettem máshoz, csak Izrael házának elveszett juhaihoz» (15,24); és

amikor Jézus a tizenkettőt kiküldi, ugyanilyen értelmű megbízást ad nekik (10,

5-6). A pogányokat kevéssé tisztelő vagy lenéző kifejezések csak olyan környe



Bevezetés

zetben hangozhattak el, amely túlnyomórészt zsidókból állt (vö. 5,47; 6,7;

15,27; 18,17).A zsidó környezetre utaló nyomok jelzik, hogy Máté közössége a zsinagóga

mellett született azzal a céllal, hogy vetélkedjék ennek funkcióival és átvegye

ezeket. A versengés a kezdeti időszakban valószínűleg sokkal erősebb volt,mint később. Ahhoz, hogy megérthessük, milyen lehetett a szír-palesztin kö

zösségek általános irányvonala, elegendő, ha a jeruzsálemi egyház állásfogla

lására vagy a Jakab és tanítványai által védelmezett irányzatra gondolunk (vö.

Gál 2; ApCsel 15, 14-21). «Milyen sok ezren vannak a zsidók között, akik hí

vők, és mindnyájan rajonganak a törvényért» - mondják a jeruzsálemi vének

Pálnak, aki szerintük a Mózestől és a zsidó rítusoktól való elszakadásra taní

totta az embereket (ApCsel 21, 20-21).

Ám bármilyenek voltak is Máté egyházának kezdetei és eredeti vonásai, a ke

zünkben lévő szöveg arról tanúskodik, hogy már szakított a zsinagógával és et

től teljesen függetlenül él. E közösségnek megvan a maga mestere, törvényho

zója, és ez már nem Mózes, hanem Krisztus. O beszél a hegy magaslatáról(5,1), ő kapja a beiktatást az Atyától (3,17; 17,5), Mózes és Illés, a törvény és

a próféták róla tesznek tanúságot, és elhalványulnak színe előtt (17,8). A régi

iskolák vezetői helyett, akik elveszítették a tanítás jogát, immár a tizenkét ta

nítvány Krisztus szóvivője (10, 1.6-7) és az ország írástudója (13,52). Ráadásul

e közösségben még a ‘legfőbb rabbi’ is jelen van Péter személyében (16, 18-19).

A zsinagóga haszontalan intézménnyé vált, mert elutasította a keresztény üze

netet. Jézus az «ő zsinagógáikban* beszél (4,23; 12,9; 13,54), a templom pedigelhagyatott házzá változott (23,38). Az ország Izraelhez tartozott, de olyan

népnek adatott, amely majd megtenni annak gyümölcsét (21,43). «Sokan el

jönnek na pk eletrő l és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahám mal,

Izsákkal és Jákobbal a mennyek országában; akik pedig Isten országa fiainak

tartják magukat, kivettetnek a külső sötétségre* (8, 11-12).

Úgy látszik, mintha Máté egyházának két ellentétes arculata volna, valójában

azonban e két arc csupán a közösségben végbement fejlődés mutatója. Az em

bernek az a benyomása, hogy eklektikus közösséggel áll szemben, valójábanazonban ez az egyház egyszerűen átmeneti állapotban van: zsidó-keresztény

gyülekezetből többségében pogány-kereszténnyé válik.

Az üdvösség immár a pogányokra szállt (2, 1-13; 27,54; 28, 16-20), és ez az

esemény a közösségre is rányomja bélyegét. Azt azonban nem állíthatjuk, hogy

10



A közösség, amelyhez Máté tartozott

homogén, egységes és összetartó gyülekezetté alakult. Az etnikai irányzatok, a

különböző kulturális vonások megmaradnak, és velük együtt az ellentétek, a

viszályok és a botrányok is. A zsidóságból érkezők még a törvény iótáját (5,18)

keresik, miközben a hellének Isten fiainak szabadságára hivatkoznak. Az előb

biek lelkesedésükben azt szeretnék, ha a keresztények jó és tökéletes zsidókkáválnának, az utóbbiak pedig ennek ellenállva nemcsak Mózes, hanem törvé

nyen kívüli (törvény nélküli: 7,23; 13,41; 23,28; 24,12) emberekként Isten

normáit is elutasítják. Az első evangélium az eredetek egyházának e változatos

és ellentmondásos világát tükrözi, amely ugyanakkor tele van jószándékkal is.

Sajnos, a mű hátteréből kirajzolódó vonások inkább negatív, mintsem pozitív

jelle gűek . Ebben azonban szerepe lehet a lelkipásztorok szokványos stílusának

is, akik inkább a hibák javítására, a figyelmeztetésre és a szemrehányásra he

lyezik a hangsúlyt, nem a dicséretre. Mindenesetre nem szabad azt gondol

nunk, hogy Máté olyan bűnöket és hibákat tulajdonított közösségének, ame

lyeket ez nem követett el. A képet talán ki kellene egészíteni, és nem eltörölni.

Az evangélista azon fáradozik, hogy egyensúlyt teremtsen az ellentétes irányzatok között, megnyugtassa a lelkeket, és az embereket elfogadtassa egymással.

A puritán és a szeparatista (vagy farizeusi) irányzatok Máté egyházában is

megjelennek, de az Ur határozott parancsa értelmében a konkolyt nem szabad

kigyomlálni a termés betakarítása előtt (13,25; vö. 8, 1-8). A szolgák elha

markodott módon ki akarják tépni a gyomot, de a gazda úgy rendelkezik, hogy

növekedjenek együtt az aratásig (13, 27-30). Krisztus egyháza nem tiszták és

választottak közössége, h anem emberek gyülekezete.

A rossz és a botrány elszigetelésére a szeparatizmus látszik a legkézenfekvőbb

megoldásnak (13,28). Máté azonban makacsul ennek ellenkezőjét állítja. A

‘háló’ nemcsak a jókat, hanem mindenfajta halat összegyűjt (13,47). A lakomatermében mindenféle vendég helyet foglalhat (22,9). E képek konkrét módon

jelenítik meg az egyházi közösséget.

A gyülekezetnek szentek közösségének kellene lennie, valójában azonban bű

nösök társasága. A Mt 18,15 állítása («ha testvéred vétkezik») nem akadémi

kus kijelentés, hanem gyakorta előadódó helyzetre utal. Az ízét vesztő «föld

sójának» (5,13) hangsúlyos említése, a farizeusi képmutatás ellen szóló végső

vádbeszéd (23, 2-36), a hűtlen háznagy (24, 45-51), az oktalan szüzek (25,

2.12) és a rossz szolga (25, 21-28) kárho ztatása a könyv sorai közül kiolvasható

erkölcsi bizonytalanságra utal.

11



Bevezetés

A keresztények gyakorta és hamisan esküdöznek (5, 34 -37), ami jelzi, hogy

nincsenek jó kapcsolatban egymással. Megszégyenítő kifejezésekkel (5,22), át

kokkal (5,44) sértegetik és elárulják (24,10) egymást. Nem tartják tiszteletben

a családi kötelékeket (5,32), bírálatot és ítéletet mondanak embertársaikról (7,

1-5). Elsősorban a vagyont, a kényelmet és a gazdagságot hajhásszák (6,24; 13,19-22). Kevéssé bíznak a gondviselésben, és inkább földi támaszokat keresnek

(6,24), azaz homokra építenek és nem biztos alapra (7, 24-27). A közösség

testvérek gyülekezete (23,8), de soraiban ott vannak a törvényszegők (9,8;

18,12), a botrányt okozók (13,41; 18,7) és a hamis próféták is (7,22; 24,11).

Akadnak benne olyanok, akik igazságosságot és szeretetet prédikálnak (a

karizmatikusok), de éppen ellenkezőjét teszik annak, amit mondanak és taní

tanak (7, 21-22). Nem túlzottan nehéz dolog jámbor arcot vágni, vezeklő ru

hát ölteni, az utcákon és a tereken az imádkozó ember benyomását kelteni

(6,5), látványos jócselekedeteket végrehajtani (6,2) vagy böjtöléstől szenvedő

nek mutatkozni (6,16). Ám ha az ember lelkülete nem változik meg (6,1), ak

kor mindez csak reklám an nak érdekében, hogy felkeltse az emberek figyelmét,és mások szemében jó ‘hírnevet’, tiszteletet, megbecsülést vagy társadalmi

előnyöket vívjon ki önmaga számára. Az írástudók és a farizeusok hamis vallá

sossága elleni támadás történeti emlék, ugyanakkor azonban a figyelmeztetés

kötelességéből is fakad. A ‘farizeusok’ elfoglalták helyüket a keresztény közös

ségben, beültek Krisztus tanítószékébe (vö. 23,2), és megzavarják az egyszerű

emberek lelkét. A'z őszinteség hiánya szétzilálja a gyülekezetei, ezért az evan

gélista szomorúan és heves támadások formájában emlékezik meg erről (23,

13-36). Az önzés és a gőg gyakorta arra készteti az embert, hogy kisebbítse sa

já t hibá it és felnagyít sa mások ét . Észreveszi a mások lá tá sá t elh om ályosító szál

kát, és nem látja saját szemében a gerendát. Ez is ‘képmutatás’ (7,5), mert el

fogultság és tudatos önbecsapás eredménye. E csalárdság ráadásul azoknak is

jellemzője, ak ikne k nagyon távol kellene állniuk ettől, mert Isten nev ében ér

keznek és beszélnek (7,15). A ‘hamis próféták’ ellenkezőjét mondják annak,

mint amit gondolnak. Bárányokhoz hasonlóan szelídnek mutatkoznak, békérőlszónokolnak, de a farkas lelkületével rendelkeznek és rablásokban fondor-

kodnak (7,15). A feltűnési és a birtoklási vágy, amelyet Jézus démoninak mi

nősített és elutasított (4, 2-11), erőteljesen jelentkezik követőiben. A «ne

gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön» (6,19) parancs olyan irányzatot

bélyegez meg, amely talán a keresztények között is elterjedőben volt. A kapzsi

12



A mű forrásai

ság, ‘az evilági gondok és a gazdagság csábítása’ akadályozza sokakban az ige

növekedését, sőt «megfojtja az igét, amely így nem hoz termést* (13,22). Az

Isten és a mammon alternatívája mutatja, hogy adott esetben milyen szélsőséges határok között ingadozik a feszültség (6, 24).

A közösség ‘kicsinyek’ (18, 1-6), ‘szegények’ (5,3), megtért bűnösök és sokmegtérésre szoruló ember gyülekezete. A kevés számú készséges ember (a mag,

amelyik százszoros termést hoz) mellett a többség (négyből három) lanyhán

fogadja az üzenetet. Ez a felszínesség Máté közösségét is jellemzi. Az ige nem

vert szilárd gyökeret a hívők lelkében (13, 18-21). A kicsiny magnak még nagy

fává kell terebélyesednie. Máté evangéliuma nem azt sejteti, hogy egyházán

belül eszményi állapotok uralkodnak, kívülről pedig egyre erőteljesebb üldözé

sek fenyegetik (10, 16-25).

3. A mű forrásai

A hagyományos felfogás a hierapoliszi püspöknek, Papiasznak egyik kijelentése

nyomán azt vallotta, hogy a jelenlegi Máté evangélium alapja az «Ur logionjaú

nak» arám nyelvű és ugyancsak az apostol által összeállított gyűjteménye (vö.

Eusebius, Hist. Eccl. III, 39,6). Manapság azonban e nézetet már csak kevesen

(általában katolikusok) vallják. Papiasz szövege azon túlmenően, hogy bizony

talan és általános, valószínűleg az ősegyháznak azt az apologetikus törekvését

tükrözi, amely tekintélyes személyeknek, lehetőleg valamelyik apostolnak pró

bálta tulajdonítani az Újszövetség anonim szövegeit.

Ma nagyobb hitelnek örvend a két forrás (Márk és Q = Quelle = forrás) el

mélet. E forrásokhoz kapcsolódnak az első evangélista birtokában vagy kizáró

lagos használatában lévő szövegek ( = M). M áténál találhatók olyan részletek,amelyek Márknál és Lukácsnál is megvannak, akadnak olyanok, amelyek csak

Lukácsnál szerepelnek, és olyanok is, amelyek a két szinoptikus egyikénél sem

fordulnak elő (Máté saját hagyománya). Márk egésze megtalálható Máténál és

Lukácsnál, ezért Márk mindkettőnek elsődleges információs forrása. Úgy látszik azonban, hogy Márk szövege is többféle átalakítást vagy kiadást ért meg, és

ezért lehetséges, hogy a Máté által alkalmazott szöveg korábbi, mint Márk

utolsó kiadása; így előfordulhat, hogy a jelenlegi Márk-evangélium néhány

részletét Máté befolyásolta.

13



rezetes

pasztalásából (a feltámadásból) ered. A történeti eseményt a hit ebben az esetben sem szünteti meg, hanem inkább megvilágítja.

A gyermekkor eseményeinek rekonstrukcióját az írások beteljesülésének gon

dolata és a húsvét visszfénye vezérli. A nemzetségtábla (1, 1-17), József vívó

dása (1, 18-23), a bölcsek érkezése (2, 1-11), az egyiptomi menekülés (2, 12-15), a betlehemi gyermekek lemészárlása (2, 16-18) és a názáreti rejtett élet (2,19-25) nem levéltári vagy krónikaszerű adat, hanem mindegyik kép, amely

megvilágítja az üdvtörténet kezdetét és határpontját alkotó Jézus (1, 1-17)

eredetét és küldetését, akihez nemcsak Izrael dinasztiái vezetnek el, hanem az

eJ ± í "Katart ™ laklis. Az íz 7,14 szövege József tapasztalatának nehézkes (és ezért kevéssé valószínű) rekonstrukciójához vezetett (1, 18-25), amely azonban félreérthetetlenmódon jelzi Jézus missziójának alapvető jellemzőit, vagyis az ő Lélek általi beik

tatását, istenfiúságát és közvetítő (Immánuel) szerepét. Máté azt mondja, hogynemcsak a «próféta», hanem az «Úr által» is előre hirdettetett az Immánuel

(vö. 2,15: csak ebben a két esetben kapcsolja össze a próféta szóval az apó küriou, az ‘Úr által’ kifejezést), és hogy a meghirdetés értelmét még jobban

megvilágítsa, magyarázatot ad az ‘Immánuel’ névre, amely azt jelenti, velünk az

Isten. Jézus dávidi leszármazását József atyasága erősíti meg, de a Szentlélekműködése erejében ő Isten fia és ezért az üdvözítő is, hiszen ahol Isten jelen

van, ott nincs hely a bűn számára. A nép nem Jahve vagy a szentély köré se-

reglik, hanem Krisztus körül gyülekezik. Ez az ‘ő népe’, az új és a Valódi Izrael.

Immár Krisztus csillaga uralja a történelem egét (2,2). Keletről meglátogatjákőt a pogányság első képviselői, ő pedig Egyiptomba (nyugatra) vonul, hogy

egybegyűjtve Izrael szétszóródott gyermekeit valóra váltsa a próféták (Oz 11,1)

által előre hirdetett kivonulást. Az evangélista az egyház történelmének kezde

tét, a nehézségeket, a fenyegető és a már bekövetkezett üldözéseket tartja szem

előtt, és ezek mintájára beszéli el Jézus gyermekkorát. A történet újra kezdődik

az üdvözítő nyilvános fellépésével. E megnyilvánulást megelőzi az előkészítő

prédikáció (a Keresztelő: 3, 1-12), a beiktató teofánia (a keresztség: 3, 13-17)

és a messiási kísértés (4, 1-11). János pusztai prédikátor, de a keresztény ha

gyományban messiási előfutárrá válik (3, 11-12). Máté azokat veszi célba, akik

még hisznek a Keresztelő tekintélyében (vö. 9,14; ApCsel 19,3), és ezért he

lyezi ajkára a Krisztus előtti kisebbségét megváltó tiltakozást (3,14). Az elbeszé

lés középpontjában Jézus áll, de ő közvetlenül még nem lépett színre. Helyette

18



A krisztológiai eszme

mások vállalták bemutatását, illetve dicsőítését: az angyal, a próféták és a böl

csek. Majd az Atya nevezi őt «szeretett fiának» és kifejezi, hogy kedve telik

benne. A Zsolt 2,7-hez (fiam) és az íz 42,1-hez (az én választottam) kapcso

lódó utalás misszióját jellemzi, amelyet fiúi tisztelettel engedelmeskedő szolga

ként fog végrehajtani.Az evangélista az első bemutatástól kezdődően nem azon fáradozik, hogy Jézushivatásának állomásait és jelentős mozzanatait nyomon kövesse, hanem csu

pán azon, hogy meghirdesse ezt. Az evangélium nem történelemkönyv, hanem

teológia, illetve krisztológia. Sőt, ha az evangélista különösen is ügyel valamire,

az éppen a történeti adatok eltörlése vagy mérséklése. Jézus független volt

mindenkitől, még családtagjaitól is, és senkinek sem volt tanítványa. Nemellenségei alázták meg, mert szenvedése saját választásának vagy legalábbis az

Atyától előzetesen elfogadott döntésnek eredménye. Még a Sátánnal való

találkozás jelenete sem mutatja, hogy közvetlenül szembesülne a kísértővei

vagy a kísértéssel, hanem inkább alkalom arra, hogy a gonosz hatalmak is

kinyilvánítsák messiási voltát és istenfiúságát (4, 3.6). A szavakat az ellenségmondja ki, de ugyanolyan jelentéssel, mint amelyet az egyház tulajdonít nekik

és az evangélium is hirdet. Az ‘Isten fia’ megnevezés önmagában véve nem

nyilvánvaló, de nem a messiás szinonimája (azaz nem ‘felkentet’ vagy olyanszemélyt jelent, akit a felkenés olajával az Isten, illetve az üdvösség tervében

betöltendő különleges feladatra konszekráltak). A fiú kifejezés szoros értelem

ben véve természetes leszármazásra utal, metaforikus értelemben véve pedig az

Istennel való közösségre és egyetértésre. Nátán azt hirdeti Dávidnak, hogy

Jahve atyja lesz az ő eljövendő fiának (2 Sám 7,14). Mivel a fiú kifejezés itt egy

embernek tulajdoníttatik, jelentése, illetve a szent szerző által szándékolt végső

értelme nem egészen nyilvánvaló. Jézus elsősorban nem beszél önmagáról,hanem tettei által mutatkozik be (11,2). Négy ismételten (egymástól kü-

lönváltan vagy együttesen) visszatérő ige jelzi tevékenységét: «bejárta»

(periégen) egész Galileát, tanított (didaszkón) zsinagógáikban, hirdette(kérüsszón) a mennyek országának evangéliumát, és gyógyított (terapeouón)

mindenféle betegséget a nép körében» (4,23). Másként fogalmazva: Jézus

misszionárius, tanító, próféta és orvos, aki gondjaiba veszi a bajban lévő em

bert. A Sinait felváltó kafarnaumi hegyen adja első ‘oktatásait’ (edidaszken:

5,2; vö. 7,29: didaszkón). Máté Jézusa e hegyi beszéd alkalmával hirdeti meg

programját. Nem az ősi törvénnyel helyezkedik szembe, amelyet inkább betel

19



Bevezetés

jesí teni szándékozik, han em azzal a móddal, ahogya n a zs idóság hivatalos taní

tói e törvényt értelmezték és főként alkalmazták (5, 17-20; 6, 1-27). Boldognak nyilvánítja a szegényeket, a szenvedőket, az elnyomottakat (5, 3-12), és a

rosszat jóval viszonozd jelszó szellemében az ínség (5,6), az igazságtalanság és a

zaklatások elfogadására szólít (5, 45-48). Máté a császári hatalmak gyanakvásaitól és üldözéseitől tartó egyházának pacifista törekvéseit Krisztusra is rávetíti.

Jézus tekintéllyel rendelkező tanító, aki ámulatra készteti és fellelkesíti a soka

ságot (7, 28-29), ugyanakkor nagy orvosnak is bizonyul, aki gondját viseli a

különféle betegségekben szenvedő embereknek. Az evangélista tíz képet sora

koztat fel, amelyeken Jézus sokféle betegséggel száll szembe (8-9. fej.). E képek

a valóságra vonatkoznak, de mélységesen szimbolikus értelműek is. Ha valaki

ezeket olvassa, azt elsősorban nem a csodálkozás, hanem a Jézus jóságába ve

tett bizalom érzése keríti hatalmába. A Jézus előtt térdre boruló leprás, akire ő

ráteszi kezét (8,3), és az ezt követő valamennyi jelenet pillanatfelvétel arról a

hitről, amelyet az egyház az Úr Krisztusnak (8, 2.6.8.21.25; 9, 28.38) és Dávid

fiának (9,27) hatalmába vet. Az új (küriosz'■úr) megnevezés olyan megszólítás,

amellyel a közösség a liturgikus ünnepléseken fordul a dicsőséges Krisztus felé

(vö. 7, 21-22). Az úr kifejezés a ‘szolga’ ellentéteként azt a győzedelmes állapo

tot jelzi, amelyet Jézus feltámadásával nyert el. Ez a cím azért illeti meg a mes

siást, mert ő az élet ura és másoknak is életet tud ajándékozni. Az evangélista

(a Jézust elítélő zsidókkal szemben) ezt vitatkozó és apologetikus céllal hangsú

lyozza, de buzdításnak is szánja. A hívők arra kapnak felszólítást, hogy a fizikai

és a lelki bajoktól szabadulásuk érdekében bo ruljanak le az Úr előtt.

Máténál a csodákról szóló részlettől kezdődően Jézus általában ‘emberfiának’

(vö. 8,20) nevezi önmagát. E kifejezés polemikus jellegű, s ezért gyakorta sze

repel a tanítványainak szóló figyelmeztetésekben (10,23; 13,37; 16,13; 17,

9.12.22; 18,11; 20, 18.28), a sorsára vonatkozó jövendölésekben (10,23; 16,

27-28; 17,9; 19,28) és a zsidó hatóságokkal való összetűzéseiben (12, 8.32; 24,

27.30.44; 26,64). Ellenségei, akik úgy gondolják, közönséges (a kifejezés etimológiai értelmében vett) emberi lénnyel van dolguk, feltámadása pillanatában,

amikor a Dán 7,14 (vö. 10,23; 16,27) próféciájának megfelelően hatalomba és

dicsőségbe öltözötten látják, rá fognak döbbenni tévedésükre. A messiás, aki

vel az emberek találkoztak, a szenvedő szolga képében jelent meg (vö. 3,17;

12, 18-21). A feltámadás azonban teljhatalmú istenséggé és eszkatologikus bí

róvá változtatta alakját (vö. 19,28; 24, 27.30; 25,31; 26,24). Minthogy e meg

20



A krisztológiai eszme

hirdetés elsősorban a Krisztust elutasító zsidók felé irányult, a győzelem, a

visszavágás is szinte a bosszú kifejezéseivel fogalmazódott meg. Ezért e kifejezé

seket nem szabad túlzottan hangsúlyosnak tekintenünk. Lehetséges, hogy a

vezető szerep és uralom, amelyet a szövegek az ellenségei által félreismert és

üldözött messiásnak tulajdonítanak, valamilyen teológiai igazságot jelenít meg.Valószínűbb azonban, hogy valamiféle apologetikus törekvést tükröz. Az

apokaliptikus írók gyakorta beszélnek az Isten népének ellenségeit és üldözőit

sújtó bosszúról. Az ‘ítélet’ vagy Jahve napja szokványos téma a prófétai igehir

detésben, ám mindig megkérdezhetjük, hogy nem homiletikai. formuláréról

van-e szó, vagy legalábbis a szent íróknál is gyakorta előforduló antropomorf

istenábrázolásról. A bíró Krisztus képe túl gyakran jelenik meg Máté evangé

liumában (aki körülbelül hatvanszor említi az ítéletet), de ennek az ábrázolás

nak nem szabad túlzottan nagy súlyt és jelentőséget tulajdonítanunk az evan

gélium olvasásakor. Ennek oka pedig nem az, hogy kényelmetlen igazságról

van szó, amelyet legjobb süllyesztőbe tenni, hanem mert félő, hogy ez az ábrá

zolás kompromittálja Krisztus hiteles képét, az orvosnak, az üdvözítőnek, a bűnösök és vámosok barátjának alakját (11,19).

Máté az előbbinél is nagyobb hangsúlyt helyez az Isten fia elnevezésre (vö.

1,23; 2,15; 3,17; 4, 3.6). Azt is mondhatjuk, hogy a mű központi (11, 26-27;

14,33; 16,16) és befejező része (26,63; 27, 39.44.54; 28,18) erre a kifejezésretámaszkodik.

A Fülöp Cezáreája területén tett hitvallásban a Mk 8,29 és a Lk 9,20 szövege

itől eltérően Péter ezt állítja: «Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia» (16,16). En

nek az állításnak jelentését megerősítendő Jézus megjegyzi, hogy ebben az eset

ben az Atyától eredő kinyilatkoztatásról van szó, és nem olyan felismerésről,

amelyre Simon saját erejéből jutott (16,17). Nem valószínű, hogy Mátévalamiféle saját forrásból merített, hanem azt a hitet tulajdonítja Péternek,

amelyet az evangélium írásának idején saját közössége vallott. Az egész egyház

adózik Krisztusnak ezzel az elismeréssel, és vallja, hogy ez nem az emberi bölcselkedés gyümölcse, hanem magától az Istentől eredő híradás. Újra megjele

nik az apokalüptó (kinyilatkoztatni) kifejezés, amelyet Jézus a Mt 11, 25-27-ben

szereplő ‘hálaadásában’ is használt, midőn megpróbált magyarázatot adni

missziójára és azokra a karizmákra, amelyek ennek megvalósítása érdekében

rendelkezésére állnak. ‘Mindaz’, amit meghirdet, amit önmagáról, Istenről és az

üdvösségről feltár (apokalüptó) az embereknek, nem képzeletének alkotása,

21



Bevezetés

mert biztos forrásból, az Atyától származik. A ‘minden’, amit kapott, nem az

Istennel való egylényegűség (amelyre itt nem is történik utalás), hanem a kül

detés teljessége, amelynek védőbeszédét a Keresztelő küldöttei (11, 4-6) és a

sokaság előtt (11,19) is elmondja. Ennek a prófétai beiktatásnak megerősíté

seként Jézus (vagy az evangélista) az Istennel való bensőséges (fiúi) kapcsolatára hivatkozik: «senki sem ismeri a fiút, csak az Atya... és akinek a fiú ki

akarja jelenteni» (11,27). Az ‘ismerni’ ige nem csupán intellektuális, hanem

teljes vonatkozást jelent: a sémita nyelvezetben és magában a Bibliában is a

‘szeretni’ kifejezés szinonimája. A fiú nem az Aty a létét ismeri, hanem a kar a

tát, üdvözítő tervét és azt, hogy e tervben milyen feladat elvégzésére hivatott.

«Régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten a próféták által... ezekben a végső

időkben a (szó szerint: egy) fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett minden-

nek» (Zsid 1, 1-2). Máté gyakorta ismétli e gondolatot, mert hangsúlyozni

akarja a keresztény ‘revelációnak’ a régi kinyilatkoztatással szembeni magasabb

rendűségét és egyedülálló voltát. Jézus fiúi voltának elismerésével az egyház az

ő életét kísérő paradoxonokat, ellentmondásokat és botrányokat is igazolnitudja. Minden jel arra mutatott, hogy bukott próféta, Isten átkozottja volt. A

közösség ennek ellenére sem hagyott fel istenfiúságának hirdetésével. Máté a

kétségek eloszlatására másutt is hangoztatja ezt a gondolatot: «A bárkában le

vők pedig leborultak előtte és ezt mondták: Valóban Isten fia vagy» (14,33). A

bárka az egyház szimbóluma, és a benne tartózkodók hitvallása a keresztény

összejöveteleken felhangzó liturgikus akklamációkat visszhangozza.

A szenvedést, Krisztus életének sötét oldalát a közösség nem tudta megszün-

tetni, de megkísérelte isteni fénybe öltöztetni. Krisztus még a megpróbáltatásnak és a megaláztatásnak ebben az órájában is Úr, mert ő irányítja az esemé

nyeket és teljesíti be az írásokat. Nem ellenfelei döntenek sorsáról, hanem az

Atya, akinek engedelmességgel adózik. Máté híradások és szövegek alkalmazá

sával igyekszik tételét alátámasztani. A nagytanács termében a megkötözött és

a legyőzött Jézust még maga Kaifás is Isten fiának nyilvánítja. Péter is ezt a

nyilatkozatot tette Fülöp Cezáreájának vidékén (16,16), most azonbanugyanez a zsidóság legfőbb gyülekezetében hangzik el. Máté a többiektől eltérően még a kereszten lezajló haláltusa pillanataiban is megemlékezik Krisztus

nak erről az egyedülálló állapotáról. Míg Márknál a járókelők, a vezetők és a

rablók egyszerűen «Krisztusnak, Izrael királyának» (Mk 15,32) vagy «Isten

Krisztusának, a választottnak» (Lk 23,35) nevezik Jézust, Máténál mindenki

22



Máté egyháztana

állítólagos istenfiúságát hangoztatja, amelyet a tények látszatra látványosan

cáfoltak. Meggyőződésük, hogy nem lehet Isten embere az, aki a fán függ(MTörv 21,23). Elégedettek, hogy leleplezték őt, midőn az akasztófára szegez-

ték, amely már önmagában véve is megsemmisítette valamennyi más irányú

igényét. Keresztre feszítették és ezzel végérvényes ítéletet mondtak személyérőlés küldetéséről. Csaló volt, mondják Pilátusnál (27,63).

Máté művészi elbeszélői fogásokat is alkalmaz, hogy egészen nyilvánvalóvá te

gye Krisztusnak és ellenfeleinek drámáját. A keresztény hit legfennköltebb hit

vallásainak segítségével adja Jézus ellenségeinek ajkára a vesztesek énekét.

Amikor látták, hogy a kereszten kilehelte lelkét, és úgy gondolták, győztek, a

történetben váratlan fordulat következett be («és íme»). Azért ítélték el, mert

Isten fiának mondotta magát (26,63); ám az emberek, akik látták meghalni és

‘feltámadni’, megértették, hogy igaza volt. A nemzetek egyházának képviselő

jeként egy pogány ember és társai (27,54) válla lkoznak arra, hogy Isten fiának

nyilvánítsák, de csendben hozzájuk csatlakoznak a feltámadás óráját váró

asszonyok is. Jézus a végén valóban Isten (dicsőséges) fiának bizonyul, akitmindannyian vártak. Előbb azonban ki kellett állnia a földi létben reá várópróbákat.

Kezdetét vette az üdvösség időszaka. Krisztus még a kereszten függ, de már

árasztja az új életet a jelenlevőkre (27, 50.54), és a többnyire pogányokból ver

buválódó egyház (vö. 28, 18-20) nyilvánosan megvallja az Isten fiába vetett

hitét.

7. Máté egyháztana

Az első evangélista teológus és gondos lelkipásztor, aki mindig szem előtt tartjaa reá bízott közösség sorsát (vö. 13,52). Az egyház nem névtelen vagy arc nél

küli emberek gyülekezete, hanem a régi Izrael helyébe lépő Isten népe (vö. 1,

21). A régi szövetséget, amelynek alapján Jahve jelen volt és m űködött a sinai

közösségben, új szövetség váltotta fel (26,28), amely minden népet egybegyűjt

az Atya, a Fiú és a Lélek nevében (28,19).

A várakozásokban élő Dávid országának (4,17; 10,7) helyébe a mennyek vagy

Isten országa lépett. Jahve megmutatta valódi arcát és a minden ember (jók és

rosszak, igazak és bűnösök) felé irányuló atyai jóakaratát (5, 44-48; 18, 12-35).

Máté evangéliumában is ő az emberi élet végső tájékozódási pontja. Az Atya

23



Bevezetés

küldi a fiút, ő vezérli és hagyja jóvá döntéseit (3,17), viszonozza a hívők érde

meit (20, 23) és gondját viseli a kicsinyeknek (18,10). A Krisztus (26, 39.42)

és a keresztény ember (7,21; 12,50) legfőbb feladata az Atya akaratának tel

jesítése . A közösség Krisztus közvetítésével Isten ben egyesül, hogy en gede l

meskedjék parancsainak, elébe terjessze kéréseit (6, 7-8) és hallgassa szavát.Ezért «Isten országa» mellett Jézus «egyházát» is bemutatja (16,18), amelyet

időnként «országának» nevez (13,41). Az üdvtörténet kezdete és vége, kiindu

lási és zárópontja mindig Jahve (25,34). Az emberek arra kapnak felszólítást,

hogy a leginkább járható ösvényen, az isteni jelenlétet (megtestesüléssel) jelző

Krisztus útján haladjanak feléje. Izrael a Sinai-hegy magaslatain és a szentély

homályában találkozott Istennel. Az üdvösség új népe pedig egy olyan ember

nek alakjában fedezi fel őt, aki életében és cselekedeteiben isteni tulajdonsá

gokról tesz tanúságot (11, 25-27). Jézus az Atya (3,17; 17,5) szeretett «fia»

(2,15), mert emberi közeledéseiben isteni érzületről és magatartásról tesz bi

zonyságot. Az emberek arra kapnak hívást, hogy lépjenek vele kapcsolatba,

sajátítsák el cselekvés- és viselkedésmódját (11, 28-30), és így Isten fiaivá vál janak (5, 45-4 8). Az Isten és a Jézus közti szoros ka pc solat, amely feltételezi

különbözőségüket is, az üdvösség megvalósulásának könnyítését szolgálja.

Máté már az első oldalaktól kezdve Immánuelként mutatja be a messiást, és

közben igyekszik megmagyarázni (jóllehet erre nem volna szükség), hogy e

megnevezés azt jelenti, «velünk az Isten» (1,23). A «Dávid és Abrahám fiá-

nak» (1,1) ez a különleges életállapota és missziója a Lélek közreműködésére

vezethető vissza, aki fogantatásától kezdve eltöltötte őt (1, 18.20). Az embe

reknek az Istennel való találkozáshoz többé már nem lesz szükségük arra, hogyfelkapaszkodjanak a hegyre vagy belépjenek a titokzatos szentélybe, amelyet

rövidesen elpusztítanak: elegendő ha Krisztushoz, a régi templom helyébe lépő

új szentélyhez sietnek (vö. 12,8; 21, 12-13; 26,61; 23,37; 27,51).Isten új népe (1,21; 2,6), az ország tagjai így Krisztus követői. Jézus arra szólít

mindenkit, hogy váljék az Atya méltó gyermekévé (5, 45-48) és legyen az ő

tanítványává (4, 18-22; 8, 21-22; 16, 24-25; 19,21). Ő maga a próféta

(.kerüsszó), a mester (didaszkein), aki oktatja tanítványait, és ami fontosabb,folytonosan nekik ajándékozza az isteni léttel azonos életét. Az ekklésziü

(egyház) Máté szerint nem egyszerűen személyek társulása, hanem közösség

Krisztussal. Tagjai nem csupán hallgatják szavait és befogadják tanítását, hanem é lő kapcsolatban vann ak vele. Az evangélista fontosnak tartja annak em

24



Máté egyháztana

lítését, hogy Jézus vágyakozik az ‘övéivel’ való együttlétre és arra, hogy bizo

nyos dolgokat csak az ő társaságukban beszéljen és tapasztaljon meg. Az evan

gélium néhány kulcsfontosságú helyén felbukkanó meth’hümón («veletek») ki

fejezés is ezt az óhajá t emeli ki (és it t ' utalh atun k arra, hogy Pálná l a

‘Krisztu sban’ szó fejezi ki ugyanezt). A közösséget építő beszédében Jézus kinyilvánítja tanítványainak, hogy közöttük lesz, valahányszor egybegyűlnek az ő

nevében (18,20). Az utolsó vacsorán (26,29) és a Getszemáni-kertben pedig

még nyilvánvalóbbá teszi ezt a fájdalmas vágyódását (26, 38.40). Az általa fel

kínált kehely elővételezése az újnak, amelyből ‘velük együtt’ iszik majd az Atya

országában (26,29). A szenvedésekor jelen nem levő és álomba szenderülő ta

nítványoknak pedig szemére veti, hogy egy óra hosszat sem voltak képesek vir-

rasztani ‘vele’ (26, 38.40). Ez az utalás több, mint valamiféle krónikaszerű

megjegyzés. Péter azok közé kerül, akik «Jézussal voltak» (26,71); ezzel szem

ben Júdás egyszerűen az «egy a tizenkettő közül» (26,47) nevet kapja. Kaifás

szolgálólánya azzal vádolja Pétert, hogy a «galileai Jézussal» (26,69), illetve a

«názáreti Jézussal» volt (26,72). Búcsúbeszédében Jézus ünnepélyes módonfejezi ki a tanítványokkal maradás vágyát: «én veletek vagyok minden napon a

világ végezetéig* (28,20). Máté szerint Krisztus közösségének egyedüli megha

tározása így hangzik: együttlét Jézussal és Jézus együttléte övéivel. Ez a társas

lét a tanítványok kiváltsága és vágyának tárgya. Az evangélista megpróbálja

helyesbíteni a márki forrást, valahányszor ez kétségeket hagy ebben a tekintetben.

A 8, 28-34-ben Máté nem említi az ördögi megszállottságtól megszabadított

embernek azt a vágyát, hogy «vele» (Mk 5,18) szeretne tartani; a Jairus lá

nyának feltámasztásáról szóló elbeszélésből (9, 18-26) pedig elhagy egy hasonló

jellegű megjegyzést («nem engedte, hogy más is vele men jen»; Mk 5,37). Atanítványok nem azonosak a néppel. Az elfogására érkező csapat tagjainak

(26,55) Jézus nem mondja: «minden nap együtt voltam veletek* (Mk 14,49).

Ugyanakkor a tarÁtvátv/okkal folytatott párbeszédbe Máté beleszövi a

«maradjatok velem» (26, 38.40) és az «elment velük* (26,36) kifejezéseket,amelyek a Mk 14, 32-37-ben nem szerepelnek. Máté szerint (26,23) Júdás nem

egyike azoknak, akik «Krisztussal» esznek (Mk 14, 18). Óvakodik attól, hogy

ilyen mondatot leírva az áruló tanítványt is bevonja Krisztus tanítványainak

közösségébe. Ez az óvatosság azonban csupán az evangélista teológiai és buz

dító szándékairól árulkodik. A közösség Krisztus folytatása és tagjainak Krisz

25



Bevezetés

tus az eszményi prototípusa. Ő és a többiek (testvérei: 12,49) különböznek, de

nem határolódnak el egymástól. Ahol Krisztus jelen van, ott jelen van Isten és

az egyház, és fordítva is ez a helyzet. Izrael azért veszítette el a választott népet

megillető kiváltságokat, mert elutasította Krisztust, az Istenhez vezető egyedüli

utat.Máté szívéhez két téma áll közel: Krisztus és az egyház. Párbeszédeinek szok

ványos résztvevői: a zsinagóga és a közösség. Az egyiket arra buzdítja, fogadja

el Isten akaratát, vagyis az idők jeleit (16,3), a másikat pedig arra, hogy ma

radjon hűséges hivatásához. Az ország elvétetett a zsidóktól és más népnek

adatott, amely majd megtermi ennek gyümölcsét (21,43). A termés beérése

ugyanis nem maradhat el. A régi nemzetségfők, Jákob tizenkét fia helyébe a

tizenkét tanítvány lépett, akik majd megvalósítják Krisztus eszményi egyházát(10, 1-2). «Sokan jönnek napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek

Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal a mennyek országában; akik pedig Isten or

szága fiainak tartják magukat, kivettetnek a külső sötétségre* (8, 11-12).

M áté teológiai szempontból látja a valóságot, de nem elvontan. A z ország misztérium (13,11), de ennek valósága a történelembe gyökerezik. Ezért szervezet

tel, irányító központtal (16, 16-19) és külső munkatársakkal (10, 2-5) kellrendelkeznie. Jézusnak valószínűleg nem volt ideje arra, hogy megszervezze az

általa indított mozgalmat. Ennek ellenére az evangéliumok - főként Máté - ezt

tökéletesen és végérvényesen szervezettnek mutatják be: Péter (10,2; 16, 18-

19), a tizenkettő (10, 1-5), a hívők és az őket követő sokaság. E tagolódásnak

legalábbis eszméje Jézustól kell, hogy származzék. A ‘beszédek’ közül kettőt

Máté a közösség vezetőihez intéz (10. és 18. fej.). E vezetők neve hivatásukat

(«tanítványok») és kapott feladatukat («apostolok», azaz ‘küldöttek’) foglalja

össze. Ezeknek a Jézus követésére szólított (4, 18-22) és az ő iskoláját végző

(5,1; 10,1; 12,1; 13,10 stb.) embereknek az a küldetésük, hogy ismertesséküzenetét. A mikor majd elhagyja őket, folytatni fogják művét, az evangelizálást.

Az a feladatuk, hogy hirdessék az ország közelségét (10,7), de hatalmat

(exouszia) kaptak «a tisztátalan lelkek felett is, hogy kiűzzék azokat, és gyógyít

sanak mindenféle betegséget és erőtlenséged (10,1). «Gyógyítsatok meg betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördö

göket (10,8). Gyógyító hatalomról van szó, és nem a ‘testvérek’ feletti pa

rancsnokságról vagy hegemóniáról, mert az utóbbit Jézus sátáni sugallatnak

tekinti és elutasítja (4, 8-10 ). Segíteni kell a rászorulókat, a betegeket, a lehető

26



Máté egyháztana

legjobb m ódon gond oskodni kell gyógyításukról és ellátásukról (14,16), és nem

szabad senkit személyünk vagy ‘igazságunk’ leigázottjává tennünk, mert ez az

igazság mindenkor csak egyoldalú vélekedés. A közösség, amelynek létrehozá

sára Jézus javaslatot tesz, jóakaratú emberek társulása; ebben az jeleskedik, aki

többet tesz mások javáért, mint saját felemelkedéséért. Olyan egyedülálló éspáratlan kívánalom ez, amelyet nem m indig könnyű megvalósítani.

Az általánosságban egyházi beszédnek mondott 18. fejezet a közösség felelősei

nek fogyatékosságairól árulkodik, akik dorgálást kapnak, midőn arról vitatkoz

nak, «ki a nagyobb a mennyek országában* (18,1), kinek van több érdeme az

országot illetően, illetve hogy kit illet meg a magasabb vezetői állás. Ez a vitaKrisztus tanítványai között zajlik, de az evangélista szerint az a korabeli egyházvezetőire is vonatkozik. A versengés és a törtetés valószínűleg korán felütötte

fejét a keresztények soraiban. Jakab és János anyja előlép, hogy kiváltságos he

lyet szerezzen két fia számára (20, 20-23). Jézus elutasítja kezdeményezésüket

(20,22), de szemmel láthatóan hasztalanul. Annak érdekében, hogy a többiek

fölé kerekedhessenek, még a szenvedések kelyhét is készek kiinni, amelynekazonban nem ismerik tartalmát (20,23).

Az a norma, amelyet Jézus az ország első helyének elérése érdekében javasol,éppen fordítottja a társadalomban érvényben levő szabálynak. Nem naggyálevésre kell törekedni, vagy előnyökkel és kiváltságokkal dicsekedni, hanem

ellenkezőleg, tudni kell ezekről lemondani és kicsinek (mikroi: 20, 24-28) bizo

nyulni. Nem a polgári társadalom vagy az egyház méltóságainak (megaloi) pél

dáját kell követni, hanem a gyermekekét (nepioi: 18, 1-5). Nekik is vannak

különféle hibáik, de híján vannak a törtető vágyaknak, készek a megbocsá

tásra, és nem ármánykodnak mások tönkretevésén. A gyermekek általábannem önteltek. Jézus azonban más mintát is kínál az apostoli szolgálat számára,

és ez a pásztor példája (18,12). A nyáj általában szoros egységet alkot. Időn

ként mégis megesik, hogy valamelyik juh eltávolodik a csoporttól. A pásztor

(ellentétben a béressel, mondaná János) nem hagyja sorsára, vagy nem kel kiellene és nem ‘átkozza’ meg azért, mert saját kockázatára és kárára szabadulni

próbálkozott. Neki ugyanis az a hivatása, hogy szerető gonddal kereséséreinduljon. A biztonságban lévő kilencvenkilenc juh sorsát éppúgy szívén viseli,

de figyelme pillanatnyilag arra irányul, amelyik veszélyben van. A szükség

szabja meg az előnyben részesítés és az elsőbbség jogát. A pasztorális módszer

tan nem kifogástalan és udvarias gesztusokat kíván, han em nagylelkű készséget

27



A Máté-féle etika

nem szolgálat volna, hanem uralkodás és hatalmaskodás. A szolga az úr lába

elé helyezkedik, kész elfogadni és végrehajtani az úrtól kapott rendelkezéseket

(Zsolt 123,2). Az ország Istené, Krisztusé, és senkire sem ruházták át tulajdon-

jogá t. M áté egyházában szemm el lá th atóa n va nnak élen járó vezetők (10 , 1-4;

16, 16-18), akik azonban kétes értékűek (vö. 23, 8-10), és bizonyos utalásokból arra is következtethetünk, hogy nem megfelelőek. Az utolsó beszédben

(23. fej.) Máté az, akik megemlékezik az írástudók, a farizeusok és a régi közös

ségi vezetők ellen irányuló jézusi kirohanásokról, ő tiltja meg a keresztények

nek, hogy méltatlanul használják a ‘mester’, a ‘tanító’ és az ‘atya’ címeket (23,

8-10), és ugyancsak ő erősíti meg a kissé fentebb (18,4) meghirdetett elvet:

«aki a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok* (23,11).

Máté javaslata, illetve az evangéliumi tanítás az emberi együttélés törvényei

nek forradalmi átalakítását célozza. Ebből a javaslatból sem hiányoznak a fele

lős és vezetői állások, de ezek ‘szolgálatok’ (diakonia) és nem ‘hatalmak’

(exouszia). Aki ilyen szerephez jutott vagy ilyen feladattal rendelkezik, annak

másokért kell többet tennie, és nem másoktól kell többet követelnie.

8. A Máté-féle etika

Az evangélium Isten üzenete (kinyilatkoztatása), de végső fokon gyakorlati

erkölcsi tanításként fogalmazódik meg. Ha ugyanis nem segíti az embereket

magatartásuk javításában és az őket általában sújtó bajok kiküszöbölésében,

nem nevezhetnénk igazán jó hírnek.

Jézus legegyedülállóbb tapasztalata, amelyet övéivel közölhetett, istenélménye.

Miként minden izraelita szemében, Isten Jézus számára is az ég és a föld Ura,

aki azonban az ő lelkében jóságos és irgalmas atyaként mutatkozott meg. Omég az őt sértő emberek iránt sem tud haragvó vagy bosszúálló érzelmeket

táplálni. Az isteni megtorló igazságosságról szóló prófétai igehirdetés sok lapját

érvénytelenné teszi a hegyi beszéd néhány sora: «legyetek mennyei Atyátok

fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisak

nak* (5,45). Isten nem valamiféle könnyen haragvó vagy bosszúálló uralkodó,

hanem atya, aki megértést tanúsít minden gyermekével szemben, és elsősorban

az utolsók, a legjobban rászorulók iránt. Nem magaviseletüknek, hanem rászo

rultságuknak megfelelően bánik az emberekkel: «ha tehát ti gonosz létetekre

29



Bevezetés

tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti

mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle?» (7,11).

Jézus éppen azon fáradozik, hogy megszabadítsa az embert az Istennel szembeni

rettegéstől. Ezt mutatja többek között a nagylelkű úrról szóló példázat is (18,

2321). Az aránytalanul nagy összeget, amellyel az ember tartozik, már az első

kérésre elengedi: «megszánta a szolgát, elbocsátotta és elengedte adósságát*

(18,27). Ilyen határtalan nagylelkűséget csak olyasvalaki tanúsíthat, akiben a

jóság is ha tá rtal an . Az Aty áv al va ló ka pc sola tának legdöntőbb bizon yítékait

Jézus jócselekedeteiben adja. Ezek azt hirdetik és igazolják, hogy közel van

hozzá. Gyógyító cselekedetei, a szegényeknek (5,3), a gyengéknek (11, 28-30),

a kicsinyeknek (18, 1-6), a betegeknek (4,24; 8,16; 9, 35-36; 11,5; 12, 18-20;

15, 29-31), a bűnösöknek és az ellenfeleknek (5, 43-48) nyújtott segítségei

egyaránt arról tanúskodnak, hogy Istentől érkezett. Csak Jézus és az Atya képes arra, hogy önzetlenül jót tegyen még az ellenséggel is. A keresztény életvi

tel legkülönlegesebb mozzanata ez a mindenki felé irányuló határtalan készség

és nagylelkűség: e jelről ismerhetők fel az Isten családjához tartozó emberek.Jézus szabadító, mert helyes döntéseket hozott, és ezekre buzdította követőit is.

Akik az ő útján akarnak járni, azok számára a hegyi beszéd (5-7. fej.) sugallja a

legparadoxabb elvárásokat. A «mennyek országába* lépéshez az embernek

mindenekelőtt ‘szegénnyé kell válnia lélekben’, azaz lelkének mélyén és egész

lényében (5,3). A ‘szegénység’ belső magatartás, a gőggel és az önteltséggel el

lentétben alázatos és szerény érzület-, illetve gondolkodásmód önmagunkról. A

lélek az ember belső világát alkotja, és amikor a szegénység eléri ezt a mély

séget, ez azt jelenti, hogy az ember teljesen elsajátította. ‘Lélekben szegény’ az,

aki magáévá tette az eszményi szegény ember magatartás- és viselkedésmódját.

A Lk 18,13 vámosa annak ellenére, hogy szociális szempontból gazdag, valódi

szegény, míg a farizeus gazdag még abban az esetben is, ha szegénységi fogadalmat tesz. Az első megigazultan megy haza, a második bűnben marad. Máté

előszeretettel mutatja be és rajzolja meg a keresztény embert koldusként, Isten

ügyfeleként és testvéreinek barátjaként, illetve olyasvalakiként, aki mindent

meg tud érteni és mindent el tud fogadni. Jézus maga is ‘szegény’ volt (11, 28-

30). Hatalmát, amely rendelkezésére áll, nem használja saját javára. A Sátán

arra akarja késztetni, hogy adottságait fordítsa saját hasznára, tegyen csodát

éhségének csillapítására vagy a dicsfénytől övezett állapot elnyerésére. O azon

ban ezt kísértésként elutasítja (4, 1-11), miként elutasítja majd azt az ellensé

30




geitől kapott felszólítást vagy kihívást is, hogy szálljon le a keresztről (Mt27,42).

A keresztény ember szelíd, nem jellemzi a törtetés, s csupán igazságosságra és

békére vágyakozik. Ennek ellenére üldözik, gyalázzák és eltiporják (5, 4-12; 10,

16-23). Volna oka a lázadásra, az erőszakos válaszadásra, de arra hivatott, hogyhallgasson, sőt örvendjen az elszenvedett igazságtalanságok miatt (5,12). Máté

nem a patrióta, hanem a Krisztus követőjének alakját rajzolja meg, aki harag

nélkül fogadta kemény és igaztalan elítélését (12,18; 10,16). Máté evangéli

uma nem a gerilla harc kézikönyve, hanem az üdvösség kínálata mindazok

számára, akik hajlandók magukévá tenni Krisztus üzenetét és életvitelét. Jézus

úgy halt meg, hogy megbocsátott keresztre feszítőinek; és a keresztény ember

ugyanilyen cselekedet megtételére hivatott. Az ellenségnek megbocsátani is

teni tulajdonság, és a hívő arra kap felszólítást, hogy sajátítsa el ezt a tulajdonságot (5, 44-48). «Ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalma

tok? Nem ugyanezt teszik-e a vámszedők is? És ha csak testvéreiteket köszönti

tek, mennyivel tesztek többet másoknál? Nem ugyanezt teszik-e a pogányok is?Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes* (5, 46-

48).

E szövegben a keresztény életeszmény szinte lehetetlen vagy képtelen javaslatok formájában fogalmazódik meg, de Jézus hajthatatlan e tekintetben. A sze

retet és a megbocsátás törvényének megőrzése érdekében még azt is megkoc

káztatja, hogy rossz hírbe hozza Isten mérhetetlen jóságát, midőn váratlanul

haragvó és bosszúálló lénynek tünteti fel (18, 31-34). Aki nem szeret, annak aveszélynek teszi ki magát, hogy ő sem talál szeretetre Istennél (18,35). E hit-

szónoki fenyegetés a felebaráti szeretet fontosság át hangsúlyozza. A Miatyánk-

ba n az isteni megbocsátás kérése alárendelődik annak a megbocsátásnak,

amelyben a testvért részesítettük (6,12). Isten mindenkor feltétel nélkül bocsát

meg. Ilyen magatartást kell tanúsítania a kereszténynek is, aki rendkívüli

ember: jóval fizet a rosszért (5, 43-47); ha megütik egyik arcát, odatartja a

másikat is (5,39); a viszály és a veszekedés helyett békét hoz (10,34); mindenütt, mind a családjában, mind a társadalomban bírálják és támadják

(10,35). Mindenki ellene van: a családtagok, a polgártársak és világi hatalmak(10, 24-38). Ez azonban nem véletlenszerű és átmeneti állapot, hanem sors,

illetve annak a családnak megkülönböztető jegye, amelyhez tartozik. «A tanít

vány nem feljebbvaló a mesterénél* - mondja Jézus (10,24). Ha őt ok nélkül

31



Bevezetés

üldözték állásfoglalása miatt, ugyanezt fogják tenni tanítványával is (10,24). A

Lk 2,34 szavaival megfogalmazva a keresztény olyan, mint Krisztus: az ellentmondás jele (felé irányul az ellenség haragja, de a nemzetek figyelme is). Még

ha az arénában k üzdő gladiátorokhoz hasonlóan vérrel és porral szennyezett is,

\i\Vag\Y. a tkcsafohoTnban \5, miclőn jó sá gának és igaz voltának fényét az emberekre sugározván megteremti a derű és abékesség légkörét környezetében (5,48; 6,17).

A világban élő keresztény olyan, mint a só az ételben (5,13) vagy a kovász a

tésztában (13,33). Arra hivatott, hogy elvegyüljön az emberek között, és ne

maradjon elszigetelt. Távol kell tartania a közösségtől a romlás mételyét, ser

kentenie kell növekedését és kibontakozását. Nélküle a társadalom szennye

zett, alaktalan és romlott. Gyümölcseiről lehet felismerni a fát; ugyanez érvényes Krisztus követőire is (7,17). Jézus nem szavakkal, hanem életével igazolta,

hogy az Atyától érkezett; ugyanennek kell igazolódnia a keresztény emberéletében is. Keresztény mivoltát cselekedetei tükrözik.

A keresztények a szegények, az üldözöttek, a kicsinyek (18, 1-6) és a legkiseb

bek (25,40). A közösségben nem büszkélkedhetnek címekkel és rangokkal (20,

25-28; 23, 5-12), hanem rejtekben és csendben kell maradniuk (vö. 12, 18-

21). A ‘kicsinyeknek’ nincs sok joguk, a ‘legkisebbeknek’ pedig még ennél is

kevesebb. Mindig az utolsó helyen vannak, ezért nem hozakodhatnak elő túl

zottan nagy igényekkel. Ok tartják fenn az emberi közösséget, de rejtett mó

don, hangoskodás nélkül. Olyanok, mint az épület alapjai: fenntartják az épít

ményt, de nem látszanak. A talentumokról szóló példázat arra serkenti a keresztény embert, hogy vesse latba minden erejét, és úgy dolgozzék (Mt 25, 14-30). Nem akármilyen munkát és nem valamiféle esetleges segítséget kell n y ú j

tania, hanem teljesen el kell köteleznie magát Isten országának megvalósulásaérdekében, amely mindenkinek és az ember egészének boldogulási helye.

A keresztény cselekedetek nem szembetűnőek. A zsidók égi jelet kértek Jézus

tól (vö. 12,38). Ő azonban azt parancsolja követőinek, hogy adjanak enni azéhezőknek, inni a szomjazoknak, ruházzák fel a mezíteleneket, fogadják az ide

geneket, látogassák a betegeket és a börtönben sínylődőket (25, 35-36). Nem

nagy dolgokról van szó, de ezek azok a cselekedetek, amelyek másolják és foly

tatják az üdvözítő jótékonykodó tevékenységét. Ő vidékről vidékre járt, hogy

meghirdesse az országot és megvesse ennek alapjait. Közben találkozott a rá

szorultak, a betegek és a megszállott emberek sokaságával, hogy gyógyulással

32




ajándékozza meg őket vagy helyreállítsa egészségüket (vö. 4,24; 8,16; 9, 35-36stb.). Isten országának és igazságának keresése (6,33) nem kizárólagosan azt

jelent i, hogy Isten joga iért kell síkra szállni (hiszen ezeket senk i sem veszé

lyeztetheti) , hanem olyan emberi együttélést kell megteremteni, amely hasonlít

a teljes boldogságot, békét és harmóniát nyújtó isteni vagy égi életre.A keresztény, akinek bemutatásán Máté fáradozik, a történelem embere, de a

történelem feletti világnak is polgára, egyszerre tartozik a jelenhez és a jövő

höz. A föld ön él, de tek intetével, leikével és szívével az ég felé fordul, mert itt

van jutalma (5,12), kincse (6, 19-21) és rendeltetési helye (7,13). A föld szí

nén lakozik, de az ég madaraihoz, a mezők liliomaihoz és a rétek virágaihoz

hasonlóan (6, 25-30) félelmek, aggodalmak és szorongások nélkül. Minthogy

szerinte minden jelenvalóság átmeneti és múlandó, minden tovatűnik és min

den újrakezdődik, fontosabbnak tartja, hogy az eljövendő dolgokra gondoljon,

mintsem arra, ami van. A talentumokról (25, 14-30) és az igyekvő szolgáról

(24, 45-51) szóló példázat ellensúlyozza azt a látszólagos passzivitást, amelyet e

beszédek esetleg sugallnak. Jézus a szüzek képének alkalmazásával (25, 1-13)nevezi meg legszebb módon követőit és barátait, akiket a jegyes gyengédségé

vel szeret, és akiknek szeretetét várja. Nem tűri el, hogy a végérvényes talál

kozást megelőző hosszú várakozás folyamán az ember belefáradjon a reá go ndolásba. Ébren kell maradni, nem szabad a lámpást kialudni hagyni és ‘álomba’

szenderülni. A keresztény ember felövezett ruhában és kezében égő lámpással

mindig útra kész, mert az indulás órája - miként az esetek többségében - várat

lanul, éjszaka is elérkezhet (25,6). Még az alvásról is le kell mondania, nehogy

kellemetlen meglepetések érjék. A Jn 15,15-ben Jézus ‘barátainak’ nevezi ta

nítványait. Máté olyanoknak mutatja be őket, mint akiket nagyon szoros szá

lak fűznek egymáshoz: Jézus a ‘vőlegény’, és a hívők a jegyesét váró szűz lelke

sedésével és szeretetével mennek elébe. A Jézus és az Atya társaságában élve

zett életet, amelyre hívást kaptak, a ‘menyegző’ jelképezi (25, 34-36). Ez az élet

boldogság, öröm, vigasság és muzsika: «menj be Urad ünnepi lakomájára* -,

mondják a hűséges szolgának (25, 21.23).

Az ország (az üdvösség) ajándék, egyben azonban zsákmány is. Ahhoz, hogy azember beléphessen az életbe, meg kell változtatnia gondolkodás- és cselekvés-

módját, eszméit és főként magatartását. A ‘megtérés’ (metanoia) belső mozgás,

amely azonban konkrét döntésekben jut kifejeződésre. A régi ‘igaz volt’ (6,1) e

szempontból elégtelennek nyilvánult. A mi a régieknek és a régiek által monda-

33



Bevezetés

tott, az nem teljes, sőt gyakorta hamis állítás. A régi törvény megőrzi értékét

(5,17), de gyökeres felülvizsgálatot kapott (5, 21-48). Nem elegendő nem ölni,

hanem még a. legkisebb igazságtalanságot, jogtalanságot és sértést is kerülni

kell a ‘testvérrel’ szemben (5, 21-22). A felebaráti szeretet és a kiengesztelődés

még a kultusznál is sürgetőbb feladat. Isten tud várni, ő fogadja a késlekedőketis, de nem tűri, ha az ember visszautasítja az embertárssal való kibékülést. Az

evangélium a megszorítások és a megkülönböztetés nélküli szeretet programja

(5,48; 22, 34-40). Azok az emberek, akik ezt elfogadják és megkísérlik

gyakorlattá tenni, nemcsak saját életüket változtatják meg, hanem azt atársadalmat is, amelyben tevékenykedni hivatottak. így valódi új rend (novus

ordo) jön létre, amelynek teljes megvalósulására az emberiségnek sajnálatos

módo n még mindig várnia kell.

9. A könyv korlátai

Az evangéliumi tanítás mindenkor biztos meghirdetés. Ez azonban nem jelenti

azt, hogy minden esetben tévedésektől és ‘torzításoktól’ mentes eredeti üzenet.Az evangélisták rendes körülmények között Jézus igehirdetését mutatták be,

de előfordulhatott, hogy olykor mérsékelték ennek eredeti hangvételét vagy

saját történelmi és kulturális viszonyaikra alkalmazták.

A hegyi beszéd első ajánlata már egyházi glosszával együtt jelenik meg. A Mt

5,3 eredeti szövege a szegények boldoggá tevését hirdette (vö. íz 61,1; Lk

6,20). Úgy látszik azonban, hogy Máté közösségében már nem reménykednek e

vállalkozás sikerében. A szegények olyan alacsony szinten éltek, hogy felemelé

sük nevetségesnek látszhatott. Ezért Máté a társadalmi közegről a valláserköl

csi vagy egyházi szintre helyezi át a hangsúlyt. A társadalmi élet elviselhetőbbétételének érdekében nem a szegények gazdaggá tevését kéri, hanem

valamennyi ember belső elszegényedését.Az országnak evilági vonatkozása is van («mindennapi kenyerünket add meg

nekünk»: 6,11), amely azonban nem mindig kap megfelelő hangsúlyt. Máté

egyenesen helyteleníteni és elutasítani látszik a földi javak és boldogság min

denféle keresését (6, 19-34). A keresztényt az evilági elkötelezettség, az anyagi

tevékenység és a munka fölé helyezi. Az első evangélista társadalmi és politikai

érdeklődése nem túlzottan mély. Ez főként akkor látszik, ha összehasonlítjuk

Lukáccsal. Ehhez hasonlóan a nő alakját sem emeli ki eléggé (vö. Lk 7, 11-12;

34



A könyv korlátai

7, 36-50; 8, 2-3; 10, 38-42; 13, 10-17; 23, 27-31). A szegények, a rászorultak

és a betegek számára nyújtott segítség témája főként az utolsó ítéletről szóló

példázatban jelenik meg (25, 31-46), de Máté nem bélyegzi meg az igazságta

lanságot,, a társadalmi egyenlőtlenséget, a jogtalan kisajátítást és az elnyomást.

Jézus megszánja az éhező tömeget (15,32), arra buzdítja a gazdag ifjút, hogy

adja el javait és ajándékozza a szegényeknek (19,21), de nem szorgalmazza az

egyenlőség és a javak elosztásának eszményét (vö. Lk 3,11; 11,11; 14,14).

Má té evan géliuma inkább teológiai, m intsem szociológiai örömhír.

A gondviselésről szóló beszéd (6, 19-34) félreérthetővé válik. A túlzott evilági

aggodalmaskodások elleni harcot Máté oly módon fogalmazza meg, hogy ez a

tanítás félreértésének veszélyét hordozza m agában. A föld az ember bölcsője és

lakóhelye. S ha az országot mennyeinek nevezik is, a minden rossz megszünte

tése és az ember valamennyi vágyának kielégítése céljával már itt elkezdődik.

Jézus először a fizikai bajokat, a szociális igazságtalanságokat (a szegények és az

elnyomottak sorsát) próbálta orvosolni, ezzel is mutatván, hogy az előnyben

részesítendő értékek (még ha nem is a legfontosabbak) a test javai. A talentu

mokról szóló példázat nem éri el célját, ha csupán egyik vagy másik felada

tunkra korlátozzuk (25, 14-30).

A Máté-féle evangéliumi elbeszélés olyan közösségnek szól, amelyet többségé

ben zsidó-keresztények alkotnak, és e rendeltetés negatív következményeit is

magán viseli. Abban az evangéliumi misszionáriusoknak szóló jézusi bódítás

ban, amely a barátságtalan fogadtatás esetére vonatkozik («még a port is rázzá

tok le lábatokról*: 10,14), zsidó szertartás visszhangzik. Ezzel fejezték ki mély

megvetésüket az iránt, aki elutasított valamilyen személyt vagy főként ajánla

tot. Ám az ilyesmi nem illik az evangélium hirdetőihez, és nincs összhangban

azzal, hogy mindenkinek, még az ellenségnek is meg kell bocsátani. Lehetséges,

hogy ez a gyakorlat érvényben volt a zsidó eredetű közösségekben, amelyeket

azonban még nem hatott át a keresztény szellem. Ugyanez vonatkozik néhány

mátéi megjegyzés fajelméletet és hátrányos megkülönböztetést feltételező

nyelvezetére is: «nem ugyanezt teszik a vámszedők is?» (5,46); «pogányokhoz

vezető útra ne térjetek, szamaritánusok városába ne menjetek be» (10, 6).

Olyan viselkedés ez, amelyet talán a gyakorlati szükséglet sugallt, de

érthetetlen, hogy hogyan maradhatott nyoma az evangéliumban, amely

önmagában véve minden népnek szól (28,19). Valószínűleg ugyanilyen össze

függésből származik és hasonló jelentéssel bír a következő mo ndat is: «ne adjá

35



Bevezetés

tok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók

elé» (7,6). A zsidók számára a pogányok voltak a kutyák (goyim). Talán ebben

az esetben is missziós kritériumról van szó, de nem világos, hogy ez hogyan

válhatott az evangéliumi tanítás részévé, amely elsősorban a bűnösöknek és

nem az igazaknak szól (9,13). A példabeszédekben szólás mátéi megindoklásaszinte érthetetlen: «azért beszélek nekik példázatokban, hogy látván ne lássanak és hallván ne halljanak és ne értsenek* (13,13). Lehetséges, hogy csak

sajátos nyelvhasználatról van szó, de azt sem zárhatjuk ki, hogy ennek hátterében Istennek tulajdonított emberi lelkület és gondolkodásmód húzódik meg.

Jézus ebben az esetben elsősorban ellenségeihez intézi szavait, de nem azért,

hogy megvilágosodjanak, hanem hogy még jobban elvakuljanak tanításától.

Hallgathatott volna, hogy ne zavarja meg lelkiismeretüket. O azonban inkább

a szólást választotta, hogy növelje felelősségüket és így bűnösségüket. S szinte

önmagának igazolására egy másik paradoxonra utal: «akinek nincs, attól az is

elvétetik, amije van» (13,12). Ajánlatosabb e szövegek megértéséről lemon

dani, mintsem közvetlen jelentésüket elfogadni. Máté közössége Jézus szavaitnyilvánítja ki, de e szavakba beleszövi saját elgondolásait és teológiai látásmód

já t is.Az az üzenet, hogy még az ellenségnek is meg kell bocsátani (5, 43-48), nincs

összhangban a makacsul ellenszegülő keresztényeket sújtó kiközösítéssel

(18,17). Az egyház, amely testvérek gyülekezete (23,8), itt hatalmi eszközökkel

rendelkező közösségnek mutatkozik (18, 15-18). A tévedő embert különféle

fokozatokban figyelmeztetik, és a végén elutasítják: «tekintsd olyannak, mint a

pogányt vagy a vámszedőt» (17b v.). Az eltévedt bárány és a hetvenszer hét

szer vétkező testvér (18, 12.22) iránti szeretet átadja helyét e puritán magatartásnak. Jézus senkit sem utasított vissza, az evangélista azonban megkeménye

dik a visszaeső vagy a rosszban megátalkodott hívővel szemben. A szeretet törvénye helyett szemmel láthatóan a megtorlás törvényét eleveníti fel (vö. 5,38).

Máté közösségének ‘szigora’ még súlyosabbnak mutatkozik erkölcsi vonatko

zásban. Több szöveg szélsőséges fenyegetéseket helyez kilátásba a kötelesség

mulasztók számára. A konkolyt összegyűjtik, kévékbe kötik és «tüzes kemen

cébe* (13,42) dobják, ahol a «gonosztevők» nem lelnek többé békére (7,23).

Mindazok, akik igazságtalanok, önzők voltak embertársaikkal szemben, átko

zottként az örök tűzre kerülnek (25, 41.46). A próféták általában beérték evilági fenyegetésekkel, a keresztény igehirdetők az eljövendő életre helyezték a

36



A könyv korlátai

szankciókat (vö. 3, 22.29; 8,12; 10,28; 13, 42-50; 22,13; 23,33; 24,51; 25,30).

A földi rossz magaviseletért kapott ítélet folytatódik és megörökíti magát az

időn túli világban. Lehetséges, hogy a dolgoknak ez a látása jogos, de az is

előfordulhat, hogy helytelen. Az ember semmit sem tud a túlvilágról, és még

kevésbé ismeri azokat a kritériumokat, amelyeket Isten az emberi magatartások‘jutalm azásában ’ vagy ‘bünteté sében’ alkalmazni szándékozik. A kinyilatkoztatás meghirdeti a síron túli életet, de nem írja le ennek módját Talán jobban

megfelel az evangéliumnak, ha nem szabunk határt Isten jóságának, és nem a

feltételezett igazságosságát hangsúlyozzuk, amely a nagy keleti uralkodók vilá

gának légkörét idézi. Ezek birtokokat adtak hűséges alattvalóiknak, barátaik

nak, és (életfogytiglani) börtönnel büntették a lázadókat. Valószínű, hogy ez az

Istenről alkotott kép, akit Jézus Atyának, barátnak, minden ember - jók és

rosszak - jótevőjének (5, 43-48) nevez, nem a leghelyesebb, azaz nem felel meg

az igazságnak és a történelemnek.

A bibliai ember lelkülete kiviláglik abból a mozzanatból, aho gyan Isten elé he

lyezkedik: úgy viselkedik, mint a szolga urával szemben, akinek ajándékot visz,és akitől kegyelmet, jótéteményeket kér. Szemmel láthatóan a keresztény

imádság is ezt a beállítást tükrözi. A Miatyánk inkább kérések sorozata, és nem

gyermeki megnyílás, baráti párbeszéd vagy Istennel folytatott bizalmas társalgás

(6, 9-13).

Jézus arra figyelmeztet, hogy nem úgy kell imádkozni, mint a pogányok, akik

azt hiszik, hogy sok és sürgető imájuk miatt találnak meghallgatásra (6, 5-8).

Ezután azonban cáfolja önmagát, midőn arra emlékeztet, hogy az imádságba

nem szabad belefáradni (Lk 18,1; vö. Mt 26,41). Az Istennel való szembesülés

mindenkor a legsürgetőbb és a leghatékonyabb dolog: és ebben a legmegfe

lelőbb magatartás az odahallgatás, mert az atya mindenkinél jobban ismerigyermekeinek szükségleteit és k ívánságait.

Jézus szava mindenkor a hagyomány és a keresztény igehirdetés emelte teoló

giai gát mögé rejtőzik. Az evangéliumokat olvasták, megértették, de értelmez

ték is. Azt, ami egy-egy evangélista ‘sajátja’, ‘szubjektív elemnek’ is tekinthet

jük. Amikor Pál nem rendelkezik az Úrtól kap ot t pontos ta nítással, sa já t vé le ményére hivatkozik (vö. 1 Kor 7,25). Ez azonban megtörténhetett olyankor is,

amikor ezt nem mondja kifejezetten. Isten teológiája nem esik egybe a szent

szerzőkével. Nem mindig található meg azokban az értelmezésekben és fordítá

sokban, amelyeket szóvivői az általuk bemutatott üzenetnek adnak. Mindaz,

37



aki Istenről vagy az ő nevében beszél, ezt egyben saját módján, műveltségi fo

kának, lelki érettségének, elgondolásainak (előfeltevéseinek), vallási előítéle

teinek és korlátainak (előzetesen alkotott fogalmainak) megfelelően nyilat

kozza róla. Isten szava mindenkor elégtelen módon, tehát tökéletlen és vi

szonylagos emberi tolmácsolásban jelenik meg. Az evangélium az Isten és az

ember közti egyedülálló és megismételhetetlen találkozásról ad hírt. Ez a talál

kozó azonban meghatározott történelmi környezetben jött létre, amely sajátos

(zsidó) jelleggel és a szereplők képességeinek, illetve megértésének megfelelő

értelmezéssel ruházza fel az eseményt. Fontos volna annak megállapítása, hogy

mi tartozik egyik vagy másik szerzőre (Jézusra, szavainak közvetlen ismétlőire

és az evangéliumok szerkesztőire), de még sürgetőbb volna annak tisztázása,

hogy mi az, ami Istentől jön, és mi az, ami csupán emberi vélemény. Istennek

feltétlenül hinnünk kell (vö. ApCsel 4,19), az emberrel azonban nem mindig

kell egyetértenünk.

10. A mű összeállításának helye és időpon tja

A Máté-evangélium összeállításának ideje csak a források kérdésének megol

dása után állapítható meg. Ha nem fogadjuk el az első arám Mátét (proto-

Máté), és Márk evangéliumát azok közé a gyűjtemények közé soroljuk, amelye

ket az evangélista bizonyosan használt, az összeállítás ideje a hagyományos fel

fogáshoz (a 70 előtti évekhez) képest néhány évtizeddel eltolódik.

Ami Márk evangéliumának keletkezési idejét illeti, ezt Ireneusz híradása alap

ján valószínűleg a 67 körüli évekre kell tennünk. A Márkot M átétól elvála sztó

időköz feltételezése miatt az utóbbi evangéliumának összeállítási idejét nem

tehetjük 70 előttre. Az emberfia jövőbeli eljövetelére vagy az apostoloknakPalesztina városain át történő menekülésére vonatkozó meghirdetések alapján,

amelyek szoros kapcsolatban állnak a zsidó háborúval (10,23; 16,28; 24, 30.34;

26,64), arra is gondolhatnánk, hogy a szöveget korábban állították össze. Az

sem zárható ki azonban, hogy a hagyomány meghagyta ‘eredeti megfogalmazá

sát’, hogy kiemelhesse a szöveg prófétai tartalmát. Péter is megkapja a primátus

‘ígéretét’, jóllehet ez az ígéret csak hatalmának későbbi körülírása.

A 22,7 utalása Jeruzsálem pusztulására (amely a Lk 14, 16-20 párhuzamos szö

vegéből hiányzik) és a «minden nép számára* kifejezés elhagyása (amely az «Úr

házára* vonatkozik és a Mk 11,17 még említi) arra enged következtetni, hogy



A mű összeállításának helye és időpontja

a katasztrófa már bekövetkezett, azaz a templom már elpusztult (és ezért nem

lehetett a népek számára istentiszteleti központ). A Máté-féle igehirdetés

hangvétele, a keresztény üzenetben való elmélyülése, s főként a közösségi élet

szervezettségi foka, Péter hatalmának világos körvonalazása, az apostolok sze

repe, valamint az egyház belső szerveződése nem javallja, hogy az evangéliumösszeállítását illetően korábbi időponthoz ragaszkodjunk. Máté evangéliuma 80

és 90 között íródott, de inkább az utóbbi és nem az első évszám közelében.

Az első evangélium keletkezési helyének tekinthetjük Palesztina peremvidékét,

esetleg Galileát, de nagyobb valószínűséggel Szíria valamelyik központját, pél

dául Antiochiát, amelyet a pogány világon túlmenően erős kolóniák, illetve

zsidó iskolák is körülvettek. Olyasfajta közösség, amelyben még megtartják

vagy megtartották a szombatot (Schweizer), amelyben a törvény problémája

még fontos szerepet kap és amelyben a ‘farizeusok’ szinte mindenütt jelenlévőpárbeszédbeli partnerek, csak olyan környezetben található, ahol a zsidóság

még uralkodó szereppel rendelkezik. Egyébként a pogányok felé történő nyitás,

amelyről a szöveg tanúskodik és a zsinagógával való szakítás is jobban érthető,ha diaszpórái és nem palesztinai közösségre gondolunk.

Antiochia neve annak a szerepnek okán kerül szóba, amelyet Péter betölt az

egész könyvben (10,2; 14,28; 16, 16-19). Az apostol a Jeruzsálemből való me

nekülése után (ApCsel 12,17) itt húzódott meg és itt tevékenykedett (vö. Gál

2, 11). Minthogy semmiféle utalás nem történik Jakab személyére (vö. 13,55),

a Jeruzsálemhez közeli helyeket ki kell zárnunk. Gondolhatunk a Didakhéban

(7,1) és Ignácnál (ad Magn. 13,2) egyaránt megtalálható szentháromsági for

mulára (28,19) is, mert ezek ugyancsak szíriai egyházra utalnak.

39



tizenharmadik fejezet

A példabe széd1 (13, 1-3a)

(Mk 4, 1-3; Lk 8,4)

1. Azon a napon kiment Jézus a házból, és

leült a tenger partján.

2. Nagy sokaság gyűlt össze körülötte, ezért beszállt egy bárkába, és leült;

az egész sokaság pedig a parton állt.3a. Aztán sok mindenre tanította őket

példázatokkal.

A fejezet anekdotikus bevezetővel kezdődik. Jézus kimegy a «házból» a tó

partjára (1. v.). Ott ‘leül’, talán azért, hogy elmélkedjen, s közben meglepi őt a

sokaság (2. v.). Az «azon a napon» kifejezés sztereotip jellegű szókapcsolat, denem zárhatjuk ki, hogy az evangélista olyan különleges ‘napra’ gondol, amely

fordulatot hozott Jézus életében. Ez az egyetlen alkalom, amikor szóba kerül,

hogy ‘elhagyja a házat’. Ilyen esemény még akkor sem említtetik, amikor Názá-

1 A parabolákkal kapcsolatban vö. többek között: J. Jeremiás, Le parabole di Gesú, Brescia,

1967.; L. Algisi, Gesú e le sue parabole, Torino, 1964.; O. Knoch, Le parabole, Roma, 1969.; G.Eichholz, Gleichnisse dér Evangelien. Form, Ueberlieferung, Auslegung, Neukirchen, 1971.; J.

Dupont, II metodo parabolico di Gesú, Brescia, 1978.; W. S. Kissinger, The Parables of Jesus. AHistory of Interpretation and Bibliography, Metuchen - N. Y. - London, 1979.; J. Lambrecht,Tandis qu’il nous páriáit. Introduction aux paraboles, Paris, 1980.



Az ország misztériumai

rétből Kafarnaumba költözik. Elképzelhető, hogy ez a missziós utazás szokvá

nyos bevezetőjéül szolgáló formula szerepelt a Máté által használt forrásban, de

azt sem zárhatjuk ki, hogy a leíró részleteket általában mellőző első evangélista

szándékában ez az utalás prófétai és pasztorális jelentéssel rendelkezik. A

missziós beszéd után az apostoli élet követelményeire emlékeztet. Mindazok,akik meghívást kaptak Krisztus követésére (4, 18-22) és küldetésük van az ő

nevében, hozzá hasonló áldozatok at kell, hogy hozzanak (10, 35-36 ; 19,21).

A meg jelenő emberek, akik egy időre félénkké, bizonytalanná váltak, mert

valamiképpen hatása alá kerültek «a gonosz és házasságtörő nemzedék»

(12,39) elleni jézusi kirohanásnak, most tömegesen szegődnek nyomába. Jé

zusnak szembesülnie kell e sokasággal. Ahelyett azonban, hogy a hegyre

menne (amely előtte van), bárkába száll, amely az evangélium írásának idejére

már az egyház jelképe (8,23). Ebben és ebből beszél. Miként Kafarnaum-he-

gyén, itt is ‘ül’ (vö. 7,29), ami jele annak, hogy tekintéllyel tanít.

A sajátos nyelvezeten, azaz a példá zatokba n megfog almazódó (vö. 3., 10. és 13.

v.) új ‘tanítás’ középpontjában az ország misztériumai (11. v.) állnak. A példá

zatban (parabolában) az erkölcsi útmutatást, a tanítást vagy a vallási igazságot

természeti vagy az ember életéből és tevékenységéből vett képekkel világítják

meg.2

A görög paraballó ige annyit jelent, mint összehasonlítani, összevetni. A példa

beszédben azzal a céllal mesélnek el valamiféle eseményt, hogy a hallgatóság

számára megvilágítsanak valamilyen közlendő, de kevéssé ismert valóságot. A

példázat alkotója nem történészként, hanem teológusként vagy erkölcstanító-

ként jár el. Az üzenet vagy tanítás közlése érdekében irodalmi jelenetet állít

össze. Ezért ‘elbeszéléseiben’ előfordulhat, hogy a mag százszoros termést hoz

(8. v.), a halak jók és hitványak (48. v.), a só megízetlenül (5,13), a mustármag fává terebélyesedik (32. v.), a maroknyi kovász megerjeszti a három mérce

lisztet (33. v.), a menyegzős lakoma meghívottjai nem jelennek meg a helyszí-

TlJj) aoiARW^L£mTCt̂ m’fcsc£íéí‘rcrfitfereíil'LöTi!íi1'ifreg"víl?il/J''eS"egy''uf” mesés összegű tartozásokat enged el (18, 24-27). Ezek a dolgok a valóságban

nem fordulnak elő. A példázat elbeszélője tudja ezt, mégis említést tesz róluk,

hogy rámutasson valamilyen elvre vagy cselekvésmódra, amely viszont lehetsé-

ren

2 Vö. D. Flusser, Die rabbinischen Gleichnisse und dér Gleichnisserzáhler Jesus. I. Teil, Das Wesen dér Gleichnisse, Bern-Frankfurt a. M. Las Vegas 1981.

jílírh .

3 Vö. J.London. I :J. Dupor.:se Ion M at É^ A he:;:

Raderma.-z"

38 0



A példabeszéd 13, l-3a

ges, és talán kötelező is az ország emberei számára. A példázat nem allegória,

amelyben az első kép leíró elemei funkcionális jellegűek (miként a magvetőről

szóló példabeszéd magyarázata a 16-23. terjedő versekben), mert az értelemét-

vitel inkább az elbeszélés egészét és nem részleteit illetően jön létre. A példá

zatszerű elbeszélés alapvető tanításának megértése érdekében mindenekelőttrendellenességeire kell felfigyelnünk. A szerző azért tételezi fel például a sóízetlenné válását, hogy megbélyegezze a hívő ember esztelen magatartását. Az

ilyen viselkedés ugyanis nem csupán a képzelet szüleménye. A keresztény em

bernek a só szerepét kell betöltenie. Előfordulhat azonban, hogy ennek ellen

kezője történik, vagyis a só ízetlenné válik. Egyik oldalon helyezkedik el az

önmagában véve megmásíthatatlan valóság és a szabad okság, vagyis az ember

világa, a másikon pedig a példázaté, amely a kettő közül egyikkel sem azonos.

A példabeszéd jelentésének megértéséhez a példázat világát kell szem előtt tar

tanunk. A ‘magvető’ minden kor embere számára ismerős, de az evangélium

ban szereplő megtestesítője egészen egyedülálló módon ‘ügyetlen’. Természete

sen nem arról van szó, hogy a példázat alkotója nem ismeri a vetés szabályait,vagy valamiféle helyi földművelési gyakorlatot tart szem előtt, hanem tanítási

vagy lelkipásztori céljainak megfelelően szabadon módosítja a valóságot.

Az első evangélium, amely kedveli az összegzéseket, példázatgyűjteményt is

felkínál:3 a magvetőről (1-9. v.), a búzáról és a konkolyról (24-30. v.), a mus

tármagról (31-32. v.), a kovászról (33. v.), az elrejtett kincsről (44. v.), az ér

tékes gyöngyről (45-46. v.) és a hálóról (47-51. v.). E szövegek szemmel látha

tóan két csoportra oszlanak: 1-35. és 36-52. vers. Az első csoportba tartozók

Márknál (4, 1-20. 30-34) és Lukácsnál (8, 4-15; 10, 23-24; 13, 18-21) is meg

találhatók. Máté gyűjteménye ‘hét’ részletből áll,4 jóllehet ez a szám viszonylagos, mert példázatnak lehetne tekinteni az ‘írástudóról’ (52. v.) szóló vagy a

magvető (19-23. v.) és a konkoly példabeszédeinek magyarázatát (36-43. v.)tartalmazó részeket is. Ezért e szám a csodákéhoz hasonlóan (8-9. fej.) itt is

elérheti a tízet.

3 Vö. J. D. Kingsbury, The Parables of Jesus in Matthew 13: A Study in RedactionCriticism,

London, 1969.; B. Gerhardsson, The Seven Pár ables in Matthew XIII, inNTS 19 (1972), 16-37.;J. Dupont, Le point de vue de Matthieu dans le chapitre des paraboles, in AA . W ., L’evangileselon Matthieu, Gembloux, 1972., 221-259. o.4 A hetes szám a teremtés hét napjára emlékeztet és a tökéletesség kifejezője. Vö. J.

Radermakers, i. m., 214- o. (ahol ilyen értelmű utalások találhatók).

381




A 1 3 . fejezet példázatai az ország titkairól ( 1 1 . v.), címzettiéiről, növekedésit ö r v é n y e i r ő l , t e r j e d é s é n e k e r e j é r ő l és sorsáról beszélnek. A hegyi és a missziósbeszéd kifejezetten a tanítványoknak szói, a példázatok azonban elsősorban a

keresztény gyakorlatot (esetleg intézményt), a missziós tevékenységet, az egy

ház helyzetét és az evangelizálás művét világítják meg. Az evangélium írásának

idejére az egyház már mindenütt érvényre jutott. Ennek ellenére a zsidó hitet

lenség olyan tüske volt, amely szüntelenül sebezte a hívők lelkét (10-17. v.).Annak érdekében, hogy az evangéliumi üzenet eljusson a honfitársakhoz, vilá

gossá kellett tenni Jézus minden erőfeszítését. Miközben Máté közössége erre

emlékezik, aggodalommal figyeli, hogy a zsinagóga emberei legalább a végső

szükségben fogadják el a jézusi meghívást. A szöveg nemegyszer polemikussá,

sőt drámai hangvételűvé válik, és kilátásba helyezi a végső következményeketis (vö. 30. 40-43.49-50).

Az evangélista valószínűleg saját közösségét is szem előtt tartja, és arra szólítja

a hívőket, (Jeruzsálem pusztulása után) vonják le a tanulságot abból a sorsból,

amely a zsidókra vár. A lelkipásztor sosem az elmúlt események felidézése vé

gett ír csupán, hanem azért, hogy leleplezze korának állapotait és javítson eze

ken. A bün tető ítélet felidézése az első lelkesedésüket elhagyó, lanyhuló ke

resztényeknek is szól, vagy elsősorban miattuk történik.

A borúlátó szemlélet ellenére, amely sosem hiányzik az evangéliumi igehirde-

tőknél, a példázatok reménykeltő üzeneteket fogalmaznak meg. A jó mag bő

séges, sőt elképesztően gazdag termést hoz (8. v.), a mustármag nagy fává válik

(32. v.), és a kovász immár az egész tésztát átjárja (33. v.). Aki akarja, mind

ebből érthet - állítja többször is Jézus (vö. 9.43; vö. 51. v.).

A ‘gyógyítás’ és az ‘igehirdetés’ hatalmával felruházott (10, 1.7) és jelenleg az ő

iskoláját látogató ‘tanítványok’ (10.36.51. v.) a végén az ország minősített‘írástudóivá’ lesznek (52. v.), akik készek arra, hogy tevékenyen részt vállalja

nak Jézus missziójában (14-17. fej.).

( M k -

5.

9.

A pe.-

kiváltí:

d e t t s é g e

tények'

gyünk

A pék

a mar

Szer/.:

s ágáramet. A

A ver ; :

5 v ö . j . i e

FoiV 6 :

(1974

38 2



A magvető 13, 3b-9

A magvető (13, 3b-9)

(Mk 4, 3-9; Lk 8, 5-8)

3b. «íme, kiment a magvető vetni,

4. és vetés közben néhány mag az útfélre

esett, aztán jöttek a madarak, és

felkapkodták.

5. Mások sziklás helyre estek, ahol kevés

volt a föld, és azonnal kihajtottak, mert

nem voltak mélyen a földben;

6. de amikor a nap felkelt, megperzselődtek, és mivel nem volt gyökerük, kiszáradtak.

7. Mások tövisek közé estek, és amikor a

tövisek megnőttek, megfojtották őket.8. A többi pedig jó földbe esett, és termést

hozott: az egyik százannyit, a másik

hatvanannyit, a harmadik harmincannyit.

9. Akinek van füle, hallja!»

A példázat5 főszereplője a «magvető» (ho szpeirón), s hozzátehetjük: a

kiváltképpeni magvető. Magányosan lép színre. Egyetlen panaszos vagy elége

dettséget kifejező szó nélkül végzi hosszú és fáradságos munkáját. Helyette a

tények beszélnek. Azt is mondhatnánk, hogy ‘szimbolikus tevékenységnek’ va

gyunk tanúi, amelyet valamiféle láthatatlan személy magyaráz.

A példázat sokféle elemet tartalmaz: a vetés, a magok, a különféle talajtípusok,a madarak stb., amelyeknek többsége valószínűleg a koreográfiát szolgálja.

Szemmel láthatóan minden elem a magvetőre, munkájára, igyekezetére, bátor

ságára, elkötelezettségére és tevékenységének eredményeire irányítja a figyel

met. A magvető ügyetlennek látszik, valójában azonban bizakodó földműves.

A vetés e lőtt nyilvánvalóan előkészítette a talajt (nem történik említés ugyanis

5 Vö. J. Dupont, Le Semeur, in AssSeig 23 (1964), 37-54.; ugyanő, La parabole du Semeur, inFoiV 66 (1967), 3-25.; ugyanő, Le semeur est parti pour semer (Mt 13, 123), in AssSeig II, 46

(1974), 218-227.; X. Léon-Dufour, La parabole du Semeur, in Etd’Ev, id., 255-301. o.




és száraz ‘utak’afüTOSS (s ezért derifltóí

t c ’ „ U . - - T 1 1 , , 7 ’

•• .. XT a <szlkIás’ és a ‘tüskebokorral borított’ heívekyümölcsöt. Nem arról van szó 1 - '

kiment, hogy elhintse

t é to e n ( n e m . s z ü k s é g e s n g y a n i s n a g y t .a p as z ti al at . a n n a k \ 3e\át.ásáVv.oz, Yiogy azi l y e s f a j t a , t a l a j o k o n a m a g o k n e m f e j l ő d h e t n e k k i ) , h a n e m i n k á b b ú j í t ó a h a g y o m á n y o s e l já r á s o k a t k ö v e t ő k k e l s z e m b e n .

A kiindulási pontul szolgáló magvetés azonban háttérben marad, mert a példá

zat alkotóját nem ez érdekli. Ő kizárólag egy másik munkás tevékenységére

gondol, aki nem lehet más, mint az evangéliumi igehirdető, azaz maga Krisztus.6 Ö forradalmasította a szokványos (farizeusi) igehirdetés irányelveit, mi

dőn mindenféle embernek hirdette Isten üzenetét. Nem csupán a ‘jókhoz’ vagy

a ‘l eg jo bbakh o z s zó lt , han em m indenkihez . Kü ldetésé t nem k o ro náz ta kö zv et -len siker (m iként ezt majd a kereszthalál igazolja). 0 azonban a csalódások el

lenére sem hátrált meg, hanem mindvégig reménykedett és megpróbálta

előbbre vinni művét.Úgy látszik, mintha a példázat egyetlen vetést mutatna be, amely négyféle

eredményt hozott. Valószínűbb azonban, hogy négy egymást követő tevékeny

ségről számol be, amelyek közül az elsők eredménytelennek bizonyulnak, és

csak az utolsó sikeres. A magvető mindvégig arra gondol, hogy jó talaj van

előtte, mert egyébként nem szórná a magot. Hasonló helyzetbe került Jézus is.

Úgy gondolta, hogy még a niniveiek, illetve Szodoma és Gomorra lakói is szí

vesen befogadták volna az üdvösség igéit (11, 23-24; 12,41). Ezért igehirde

tését nem tagadta meg senkitől, hanem mindenkinek felkínálta.

Az olvasó figyelmét felkeltik már az első kísérletek is, mert a Krisztus (vagy az

evangéliumi igehirdető) eljárásmódjáról és bátorságáról tanúskodnak, de min

denképpen szembetűnő a magvető munkájának végeredménye. Az első és az

utolsó vetés közötti ellentét foglalja össze tevékenységének kudarcait és sike

reit, azaz szolgálatának kezdeti és végső időszakát.7 Kezdettől fogva gyakorta

6 Az elbeszélésnek nincs címe, ezért nem válik nyilvánvalóvá azonnal központi témája. Haazonban figyelembe vesszük a szövegkörnyezetet, a megelőző meghirdetéseket és a rákövetkező'példázatokat, beláthatjuk, hogy az ország evangéliumának megvilágításáról szól. A szerzó' nemaz evangélium tartalmát akarja ismertetni, hanem az emberek közötti terjedési módját: sikereit

és kudarcait. A valószínűtlenségig feszített ellentét döntő jelentőségű. Az evangélizálás kétszakaszát írja el: kezdetét és végső időszakát.

7 «A szöveg alapvető mondanivalóját a szegényes és a sok kedvezőtlen körülmény akadályoztakezdet, valamint a nagyszabású végeredmény közötti ellentét fejezi ki» (O. Knoch, i.m., 32. o.).

38 4




arról, hogy ezt nem tette meg). Abban ‘bizakodik’ azonban (s ezért derűlátó),hogy a poros és száraz ‘utak’, a ‘sziklás’ és a ‘tüskebokorral borított’ helyek is

hozhatnak gyümölcsöt. Nem arról van szó, hogy tapasztalatlan a vetés művele

tében (nem szükséges ugyanis nagy tapasztalat annak belátásához, hogy az

ilyesfajta talajokon a magok nem fejlődhetnek ki), hanem inkább újító a hagyományos eljárásokat k övetőkkel szemben.

A kiindulási pontul szolgáló magvetés azonban háttérben marad, mert a példázat alkotóját nem ez érdekli. 0 kizárólag egy másik mun kás tevékenységére

gondol, aki nem lehet más, mint az evangéliumi igehirdető, azaz maga Krisz

tus.6 O forradalmasította a szokványos (farizeusi) igehirdetés irányelveit, mi

dőn mindenféle embernek hirdette Isten üzenetét. Nem csupán a ‘jókhoz’ vagya ‘legjobbakhoz’ szólt, hanem mindenkihez. Küldetését nem koronázta közvet

len siker (miként ezt majd a kereszthalál igazolja). O azonban a csalódások el

lenére sem hátrált meg, hanem mindvégig reménykedett és megpróbálta

előbbre vinni művét.

Ügy látszik, mintha a példázat egyetlen vetést mutatna be, amely négyféleeredményt hozott. Valószínűbb azonban, hogy négy egymást követő tevékeny

ségről számol be, amelyek közül az elsők eredménytelennek bizonyulnak, és

csak az utolsó sikeres. A magvető mindvégig arra gondol, hogy jó talaj van

előtte, mert egyébként nem szórná a magot. Hasonló helyzetbe került Jézus is.Ügy gondolta, hogy még a niniveiek, illetve Szodoma és Gomorra lakói is szí

vesen befogadták volna az üdvösség igéit (11, 23-24; 12,41). Ezért igehirde

tését nem tagadta meg senkitől, hanem mindenkinek felkínálta.

Az olvasó figyelmét felkeltik már az első kísérletek is, mert a Krisztus (vagy az

evangéliumi igehirdető) eljárásmódjáról és bátorságáról tanúskodnak, de min

denképpen szembetűnő a magvető munkájának végeredménye. Az első és az

utolsó vetés közötti ellentét foglalja össze tevékenységének kudarcait és sike

reit, azaz szolgálatának kezdeti és végső időszakát.7 Kezdettől fogva gyakorta

6 Az elbeszélésnek nincs címe, ezért nem válik nyilvánvalóvá azonnal központi témája. Haazonban figyelembe vesszük a szövegkörnyezetet, a megelőző' meghirdetések et és a rákövetkezőpéldázatokat, beláthatjuk, hogy az ország evangéliumának megvilágításáról szól. A szerző nemaz evangélium tartalmát akarja ismertetni, hanem az emberek közötti terjedési módját: sikereités kudarcait. A valószínűtlenségig feszített ellentét döntő jelentőségű. Az evangélizálás kétszakaszát írja el: kezdetét és végső időszakát.7 «A szöveg alapvető mondanivalóját a szegényes és a sok kedvezőtlen körülmény akadályozta

kezdet, valamint a nagyszabású végeredmény közötti ellentét fejezi ki» (O. Knoch, i.m., 32. o.).

a

e r e J n á m d l

tett viáát p

bo rú li:: aat a mindig "’Vn

radhatariai

időt; nem i ibarát;:.

országábantalaj is a

ményre izzz

Az ellenen

a próféták u

nem pusztító:Az elbeszélés

zösség apologeávalamiféle tér.letve paradox

kudarcokból jb

majd a keresi: c á

8 L. Algisi, i. m., 1: 1

9 H. Kahlefeld «birrim Evangélium, Franlm

38 4



A magvető 13, 3b-9

iment, hogy elhintse a magot Palesztina különféle vidékein, de fáradságos

mun kája nem h ozott nagy eredményeket. A lelkesedés, amellyel kezdetben

ogadták, lanyhult, és sokan elpártoltak tőle.iszavirág életű sikerek után az evangéliumi igehirdetés rideg fogadtatásra és

llenállásra talált. A példázat szerzője nem bocsátkozik a sikertelenség okainaklemzésébe, hanem csupán e kudarc végzethez hasonló elkerülhetetlenségére

tal. Célja az, hogy felkészítse az olvasót a jelenet végén bekövetkező fordu-

tra. A három sikertelen kísérletet helyrebillenti, illetve feledteti a háromszor

mlített túláradóan bőséges termés. A példázat az ország szolgálatának legked-

ezőtlenebb és legmegbotránkoztatóbb vonásával szembesíti az olvasót. Szán

ékosan hangsúlyozza e szolgálat akadályait, és azt a benyomást kelti, hogy az

postoli munka java része a magok többségéhez hasonlóan elvész. «Nem vélet

n, hogy az evangélista nem általánosságban a magvetésnek, hanem ennek az

redményekben szűkölködő vetésnek jelképét használja, amely az általa emlí

ett vidék jellemzője. Többször előfordul, hogy a Biblia emberi szempontból

orúlátóan szemléli az isteni kegyelemre adott választ, de az emberi borúlátást

mindig ellensúlyozza a termést ígérő isteni biztosíték*.8 Jézus szorgalmas és fá

adhatatlan munkás. Nem veszíti bátorságát; nem kíméli a fáradtságot és az

dőt; nem hátrál meg a csalódások és a sikertelenségek elől. O, akit a bűnösökarátjának neveztek (11,19), és aki az utcanőket első helyen látja a mennyek

rszágában (vö. 21, 31-32), bizonyítja, hogy a végén még a legterméketlenebb

alaj is ‘jóvá’ válhat. A szerző figyelme elsősorban a végső sikerre és ered

ényre irányul, anélkül azonban, hogy feledné ennek kemény előfeltételeit.

z ellentmondások és a csalódások nem állítják meg Jézus művét, mint ahogy

próféták tevékenységét sem tudták megakadályozni: e műveket az emberek

em pusztíthatják el sem azonnal, sem a későbbiekben.9z elbeszélés nemcsak Jézus messiási szolgálatát igazolja, hanem a kezdeti kö

össég apologetikai és teológiai kérdéseire is válaszol. A példázat nem csupán

alamiféle tényre (az üdvözítő tapasztalatára) utal, hanem olyan törvényt, il

tve paradoxont is meghirdet, amely az új üdvrend alapjául szolgál: a siker a

udarcokból születik; a sikertelenség szavatolja az eredményességet, amint ezt

ajd a kereszt drámája is igazolja. Ezért e példázat az apostolokhoz és a hívők

L. Algisi, i. m., 192. o.H. Kahlefeld «biztonságot ígérő beszédnek* tekinti a példázatot (Gleichnisse und Lehrstuecke

m Evangélium, Frankfurt, 1965., 19. o.).

385




höz szóló győzelmi üzenet; olyan bátorító és vigasztaló szó, amelyet Jézus köz-

vetlen követőinek és mindazoknak mond, akik majd később szegődnek nyo

mába. Ebből a szempontból a szöveg a Krisztus és az egyház diadaláról szóló

prófétai meghirdetés. A szerény indulással szemben álló gazdag termésre tör

ténő utalás látszólag a keresztény igehirdetés sorsának végkifejletére utal. Véleményünk szerint a szöveg közvetlenül mégsem erről ad hírt. Jóllehet a példá

zat sok tekintetben hasonlít más példabeszédekre, nem a ‘növekedésről szól’.

Nem történik benne említés kezdeti magról vagy jelentéktelennek látszó kiin

dulásról, és nem úgy látszik, mintha négy egymást követő eredm énytelen vetési

kísérletről számolna be. Nem említtetik benne a betakarítás, sőt ez a kifejezés

elő sem fordul a példázatban. A vetés nem fokozatosan, hanem különféle ka

tasztrófák ellenében szökken szárba.

Az evangélisták nem egyszerűen elbeszélők vagy krónikások, hanem lelkipász

torok, akik sosem feledkeznek meg olvasóik lelki igényeiről. A példázat biza

kodással, derűlátással, egyben üdvös félelemmel tölti el az ember lelkét. A vetés kudarcát nem külső tényezők okozzák, hanem a rossz talaj. Másutt a Biblia

említést tesz az esőről, a napról, a jégverésről, a férgekről, a molyról és egyéb

kártevőkről. Ebben a szövegben azonban ezek nem szerepelnek. A szerző a föld

termőképességére irányítja a figyelmet. «A sarjadás elmaradása, a tiszavirág

életű csírázás, az elfojtott növekedés és a valódi termés egymást követő képei a

legnagyobb eredmény felé irányuló mozgást ábrázolják, vagy ha tetszik, az el

lentét által elrejtik a jó föld kiváló termését, ami nyilvánvalóvá teszi a végső

talajréteg termőképességét».10 Jézus műve csak ott fogan meg, ahol jó talajra,

illetve a metaforát félretéve, kedvező készségekre talál. Az embernek ‘jó

földdé’ kell válnia, ha önmagában és másokban siettetni akarja az isteni mag

érlelődését. Kétségtelen, hogy a vetés szükséges, de az is fontos, hogy a mag neterméketlen talajra hulljon. Nyitottan kell egyengetnünk a keresztény üzenet

szívünkhöz vezető útját. Ebből a szempontból a példázat a tespedt, a

határozatlankodó vagy a keményszívű hallgatóságot szeretné felrázni. Miköz

ben tehát az evangélista bátorítással, bizakodással szándékozik eltölteni a két

kedő és félénk embereket, az újonnan megtérteket és valamennyi hívőt figyel

meztetni is akarja arra, hogy fogadják be Krisztus igehirdetését és főleg gyű-

mölcsöztessék életükben.

10 Vö. X. Léon-Dufour, i. m., 227. o.; J. Dupont, id. cikk, in AssSeig II, 46 (1974), 218-227.

38 6



«Miért példabeszédekben?* 13, 10-17

«Miért példabeszédekben?» (13, 10-17)

(Mk 4, 10-12; Lk 8, 9-10)

10. A tanítványok odamentek hozzá, és

megkérdezték tőle: «Miért beszélsz nekik példázatokban?»

11. O így válaszolt: «Mért nektek megadatott,

hogy megértsétek a mennyek országának misztériumait, de azoknak nem adatott meg.

12. Mert akinek van, annak adatik és

bővelkedik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van.

13. Azért beszélek nekik példázatokban, mert

látván nem látnak, és hallván nem hallanak, és nem értenek.

14■ Beteljesedik rajtuk Izajás jövendölése:

‘Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek!

15. Mert megkeményedett e nép szíve, fülükkel

nehezen hallanak, szemüket behunyták,

hogy szemükkel ne lássanak, fülükkel ne

halljanak, szívükkel ne értsenek, hogy meg

ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket’.

16. A ti szemetek pedig boldog, mert lát, és

fületek boldog, mert hall.17. Bizony, mondom nektek, hogy sok próféta és

igaz kívánta látni, amit láttok, de nem látták, és hallani, amit hallotok, de nem hallották».

Jézus még a bárkában van (2 v.), de m ost már tanítványai is odame nnek hozzá,

akikről eddig még csak említés sem történt. Hosszan elhúzódó beszélgetésbe

elegyednek vele (vö. 10.18.24. és 31. v.), amelynek folyamán a sokaság csend-




ben várakozik (36. v.). Mindez szerkesztői következetlenségről árulkodik,

amely gyakorta előfordul az evangéliumi elbeszélésben.A példázatban szólás újszerű dolog, ami igazolásra szorul. Az evangélista külön

féle eredetű és jelen tésű mon dato kat11 gyűjt össze ebben a részben, amelyek

nek az új nyelvezet megvilágítása volna a rendeltetésük. Ám nem úgy látszik,mintha megfelelnének e célnak. Ezzel szemben arra szolgálnak, hogy

‘magyarázatot’ adjanak a jézusi igehirdetésnek (a tanítványok részéről történő)

elfogadására, illetve (a zsidók részéről történő) elutasítására. Csak mellékesen

állnak kapcsolatban a (10. versben említett) példázatokkal. Az ellentétek már

előbb (11-12. fejezet) nyilvánvalóvá váltak. Az evangélista most újra elmondja

az ezekre korábban adott magyarázatát (11, 19.25-26). Annak az elkülönülés

nek, amely az üdvtörténetben létrejött a keresztények (hívők) és a zsidók

(hitetlenek) között, legfőbb oka az isteni bőkezűség (vagy ha úgy tetszik, ön

kényesség), amely egyeseknek megadja (didőmi),12 másoktól pedig megtagadja

az ország misztériumainak ismeretét (11. v.). A «nektek» személyes névmással

a «nekik» helyeződik szembe. Még ha ez nem is hangzik el kifejezetten, e névmás a kezdetben (2. v.) említett sokaságra utal. Lukács a «többiekről» (8,10)

beszél. Márknál ugyanezek a «kívülvalók» (4,11), vagyis mindazok, akik nem

zsidók. Máté evangéliumában azonban ez a megjegyzés még túl korai volna. A«mennyek országának misztériumai* kifejezés az apokaliptikus irodalombólszármazik.13 Isten végső titkaira utal, vagyis a Krisztus áldásos tevékenységében

gyökerező üdvösség tervére (11,1). Az eredetek egyháza és így Máté közössége

számára érthetetlen volt a zsidók hitetlensége. Ezért ezt (büntető) isteni tevé

kenység eredményének tekintették. Jézus ugyanilyen érveléshez folyamodik,midőn az egyszerű, felkészületlen nép által elfogadott és a zsidóság tanult em

berei részéről visszautasított saját igehirdetésének sorsáról beszél: mindez azisteni tetszőleges választás eredménye (11, 25-27). Ez az eljárás azonban, amely

a történelmet a teológiával magyarázza, illetve ehhez igazítja, a megoldandó

11 Vö. L. Cerfaux, La connaissance des secrets du Royaume d’aprés Mt XIII, II et paralléles, inRecueil L. Cerfaux, Gembloux, 1954., III. k. 123-138. o.; L. Sabourin, Connaítre les mystéres du

Royaume (Mt 13,11), in Studia Hierosolymitana (B. Bagatti tiszteletére), Jerusalem, 1976., 58-63. o.

12 A didőmi ige teológiai jelentésével kapcsolatban vö.: F. Buchsel, in GLNT, i. m., II. k., 1171-1176. coll.

13 Vö. Dán 2, 28-29; 1 Hén 49,2; 1 Q S 3,23. Az evangéliumban ez az egyetlen hely, ahol a‘misztérium’ szó szerepel.

388



«Miért példabeszédekben?* 13, 10-17

problémáknál is súlyosabb következetlenségekbe bonyolódik. Kétségtelen,

hogy Dániel és (‘kicsiny’) társai megértették a király titkait, amelyeket a babi

loni bölcsek nem tudtak megfejteni (Dán 2, 20-23). Ám ebben az esetben is

inkább a zsidó aszkézisnek (valamiféle szent anekdotagyűjtemény alapján

összeállított) apológiájáról van szó, amely jobban biztosítja az ember számára a

világos látást és az igazság megragadásának képességét, mint a túláradóan gaz

dag étkezések.

A 12. versben szereplő félreérthető állítást egy másik, még homályosabb kije

lentés magyarázza: ez rávilágít az isteni bőkezűségre, de elhomályosítja az ő

méltányosságát. Újra előkerül az ‘adni’ ige, hogy kiemelje a Magasságbeli

nagylelkűségét, amelyet azonban csak egyes (a nyilvánvalóan előnyben részesí

tett) emberek iránt tanúsít, hogy ezek túláradó m ódon részesüljenek a javakból

azoknak hátrányára, akiknek semmijük sincs, és még attól is megfosztódnak,

amit birtokolhatnának (12-13. v.). E kijelentés mélyén egészen egyedülálló el

képzelés rejtőzik: azt sugallja, mintha Isten csak meghatározott mennyiségű jótétemén yt irányzott vo lna elő, am elyet (ha az első cím zettek ne m fogadnak

el) szükségszerűen és visszavonhatatlanul mások örökölnek. Való igaz, hogy a

nem kamatoztatott talentum is olyannak adatik, aki bizonyságot tett arról,

hogy kamatoztatni tudja (25,29). Ha elszakadunk a metaforától, mondhatjuk,

hogy az ‘igazság’ birtoklása a legbiztosabb előfeltétel a benne való elmélyedés

hez, de ha valaki Istent teszi meg az ilyesfajta egyenlőtlen elosztás okának,

meglehetősen alaptalan dolgot állít.

E ‘bizalmas közlés’ után Jézus úgy magyarázza a példázatokban szólás okát,

hogy Izajás egyik szövegére (6, 9-10) hivatkozik. Az üdvösség történelmében

nem először következnek be a Jézuséhoz hasonló sikertelenségek. Sőt, úgy lát

szik, mintha ez volna a próféták sorsa. A hosszú szöveg (14b-15) felidézéseelőtt azonban Máté ennek félreérthetetlen összefoglalását adja (13b). Jézus

azért választotta a példázatok nyelvezetét (amely önmagában véve közkeletű

prófétai műfaj), ‘mert’ (hoti: okhatározói értelemben) honfitársai nem akartak

‘látni és hallani’, amikor nyíltan beszélt nekik. E taktikai változtatást nem va

lamiféle új pasztorációs módszertan, hanem a hallgatók érzéketlensége tette

indokolttá. Annak, aki elutasította az első javaslatot, nem adatik másik, érthe

tőbb tanítás, hanem homályosabb, rejtélyesebb és titokzatosabb szavak jutnak

osztályrészül. Isten, illetve Jézus bezárkózásának oka az emberi visszautasítás.Márk még kérlelhetetlenebb módon fogalmaz, mert a példázatok mögött kife

389




jezett bü nte tő szándékot tételez fel az üdvözítő részéről: «hogy (hina: célhatá-

rozóként) ne lássanak* (4,11).14

Az íz 6, 9-10 szövegét Máté a Hetvenes-fordításból veszi, amely kiiktatta az

eredeti héber szövegben meglévő (legalábbis látszólag) teológiai képtelensége

ket.15 A próféta meghívásának első pillanatától fogva előre látja, hogy hallgatói

szívének keménysége és lelki elvakultsága miatt küldetése kudarcot fog vallani.

Erős és bátor ember, mint ahogyan olyasvalakihez illik, akinek feladata egész

Izrael megtérítése. Ha tehát műve nem hozta meg a kívánt eredményeket, ezaz izraeliták bűne. Ugyanez érvényes Jézus missziójára is, amely nem a honfi

társak megtérését eredményezte, hanem csak elvakultságukat tette nyilvánva

lóvá. Midőn azonban ezt cselekedték, vagyis elutasították a messiást, a prófétai

jöven dö lést is bete lje síte tték (14. v.). Izajás ny ilvánvalóan nem go nd olt Jézus

igehirdetésére, de ez Mátét nem akadályozta abban, hogy ebben is a jövendölésbeteljesülését lássa.

A szerző a zsinagógával vitatkozik, de még ennél is jobban izgatja saját közösségének sorsa (16-17. v.). A tanítványok boldogságát már a hegyi beszéd beve

zetője is meghirdette (5,12), és ezt nyilvános működése folyamán Jézus újra

megerősítette (vö. Lk 11,27). Máté most szükségét érzi, hogy a hívők minden

kor ingatag hitének megerősítése végett visszatérjen e témára. A hangsúly a

messiási áldások szintézisét jelentő ‘boldogságra’ helyeződik, amely alárende

lődik az ige hallgatásának, illetve a krisztusi mű elfogadásának (vagyis mind

annak , am it látt ak ). A keresztény hit az öröm forrása, és nem a félelemé vagy a

szorongásé. Az evangélista pasztorális megfontolásokból szükségesnek látja,

hogy ezt az igazságot újra állítsa. A hívők örüljenek és egyben legyenek büsz

kék keresztény voltuk miatt. Egyesek valószínűleg féltek (10,31), vagy egyene

sen szégyenkeztek (10, 32-33). Tudniuk kellett volna azonban, hogy olyasvalakit láttak és hallottak, akit még az Ószövetség legnagyobb alakjai, maguk a

14 A Mk 4,33 mindazonáltal enyhíteni látszik a 4,11 kemény állítását. Itt ezt olvassuk: Jézus

úgy beszélt példázatokban, ‘amint megérthették’. A példázat eszerint egyszerűbb beszédmód és job ban igazodik a hal lga tóság képességeihez.

15 Vö. íz 6, 9-10 (a maszoréta szövegben): «Ő válaszolt: Menj és mondd meg e népnek:Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek! Tedd érzéketlenné e nép

szívét, tedd süketté a fülét, és kösd be a szemét, hogy szemével ne lásson, fülével ne halljon,szívével ne értsen, és megtérve meg ne gyógyuljon*. - Nem szabad azonban elfelednünk, hogy a

zsidó gondolkodás lényegileg teocentrikus, és ezért nem riad vissza attól, hogy ilyesfajtafelelősséget Istennek tulajdonítson (vö. Róm 9, 14-18).



A magvetőről szóló példázat magyarázata 13, 18-23

próféták ‘sem ismerhettek meg, jóllehet nagyon vágyakoztak erre’. Az ószövet

ségi hagyománnyal való kapcsolat említése mindig időszerű a túlnyomórészt

zsidó-keresztényekből álló Máté-i egyházában. Ez a közösség a valódi Izrael

folytatása, és nem a zsinagóga.

A magvetőről szóló példázat magyarázata (13, 18-23)

(Mk 4, 13-20; Lk 8, 11-15)

18. Ti tehát halljátok meg a magvető példázatát!

19. Amikor valaki hallja a mennyek országának

igéjét, és nem érti, eljön a gonosz, és elragadja

azt, ami szívébe van vetve: ez olyan, mint

akinél az útfélre hullott a mag.

20. Akinél pedig sziklás talajra hullott, az hallja az igét, és azonnal örömmel fogadja,

21 . de nem gyökerezik meg benne, ezért csak ideig

való, s amint szorongattatás vagy üldözés

támad az ige miatt, azonnal eltántorodik.

22 . Akinél pedig tövisek közé hullott, hallja az

igét, de e világ gondja és a gazdagság

csábítása megfojtja az igét, és nem hoz

termést.23. Akinél pedig jó földbe hullott, az hallja és érti

az igét, és terem: az egyik százannyit, a másik

hatvanannyit, a harmadik harmincannyit.

A jelenlegi értelmezés tartalmi és formai okok miatt elkülönül a példázattól

(13, 3-9), amelyre vonatkozik.16 Az eredeti szöveg új részletekkel gazdagodott.

16 Már C. H. Dodd is a közösségnek tulajdonítja az értelmezést, midőn azt állítja, hogy ez‘újraértelmezése’ az eredeti szövegnek, vagy erről szóló ‘beszéd’. Vö. Le parabole dél regno, Brescia, 1967. (az I. és az 1935-ös angol kiadás); G. Eichholz, Gleichnisse, i. m., 68. oldaltól(idézi: J. Weiss, Die Schriften des Neuen Testamentes, 19072, 112. oldaltól) és J. Wellhausen(Das Evangélium Marci, 19092, 32. o.) hasonlóképpen a közösségtől eredezteti az ‘értelmezést’.Részletes elemzés található róla L. Algisi idézett művében (293-298. o.). Magának a

391




A leírt elemek (a mag, a tövisek, a madarak stb.) olyan szimbolikus jelentéssel

ruházódtak fel, amellyel korábban nem rendelkeztek. A példázat szinte allegó

riává alakult, ráadásul alanya is megváltozott. Az eredeti elbeszélés a messiási

ország eljövendő sikereiről szóló meghirdetés. A «magyarázat» témája ezzel

szemben azt tartja szem előtt, hogy az ige milyen sorsra jut az egyes hallgatók-bán. A ‘magvetőről szóló példázat’ az «országot meghirdető igére» (19. v.) vonatkozó példabeszéddé változott. Az ige (logosz) kifejezés itt ötször szerepel,

jó lleh et az első beszédben nem fordult elő. A vá lto zatos talaj nem a krisztusi

igehirdetés hallgatóit jelképezi, hanem a különféle típusú keresztényeket, il

letve az egymástól különböző készségeket, amelyekkel az evangéliumi üzenetet

befogadták. Az értelmező szem elől veszítette a közönséges zsidót, akihez az

Üdvözítő szavait intézte, hogy olyan hallgatósághoz forduljon, amely már meg

tapasztalta a keresztény hit nehézségeit, és élménye van ezekről.

A szövegnek ez az új beállítása felveti a példázat magyarázatának szerzőjére

vonatkozó problémát. Az exegéták az evangélista véleményétől (13,18) elté

rően úgy gondolják, hogy ez a részlet aligha eredhet Jézustól. A jézusi szerzőségellen szól a sajátos szókészlet is: a részletben bőségesen fordulnak elő olyan gö

rög kifejezések, amelyek csak az apostoli irodalomban, az Apostolok Cseleke

dete iben vag y a Levelek ben ta lálható k me g.17 A szövegben ábrázolt helyzet is

más történelmi korra utal. Az első példabeszéd az ellentétre épül, és a hang

súlyt a jó föld túláradóan bőséges hozamából adódó mondanivalóra helyezi. Az

értelmező ezzel szemben a sikertelen kísérletekkel is foglalkozik, és ezekre job

ban odafigyel, mint a végső állapot háromszoros betakarítására. Az új szöveg

ben a mag fejlődését akadályozó, illetve késleltető okok a szorongattatás

(thlipszisz) és az üldözés (diógmosz)■ Ezek az okok az ősegyház jól körülhatárol

ható helyzetére utalnak.18 A Lk 8,15 még világosabbá teszi a helyzet változását:

messiásnak tulajdonítja a szöveget A. G oerge (Le sens de la parabole des semailles, Mc 4, 3-9, inSacPag 2 [1959], 163-169.) és újabban B. Gerhardsson (The Seven parables in Matthew 14, inNST 19 [1972-73], 29. o.).17 J. Jeremiás a nyelvi érv alapján (66. o.) döntött úgy, hogy a példázatot az apostoli

közösségnek tulajdonította. A logosz (evangélium jelentéssel), szpeirein (vetni), hridza (gyökér),proszkairosz (ideig való, időleges: olyan görögös kifejezés, amelynek nincs arám megfelelője),apaté (csábítás), ploutosz (gazdagság), akarposz (terméketlen), karpophorein (gyümölcsöt,termést hozni) stb. sosem fordul elő Jézus prédikációiban, ellenben megtalálható Pál írásaibanés egyéb korabeli művekben.

18 «A szövegnek tehát exisztenciális értelmezést adtak, amely minta és egyben mindenkor



A magvetőről szóló példázat magyarázata 13, 18-23

«Akiknél pedig a jó földbe esett, azok igaz és jó szívvel hallgatják az igét, meg

is tartják, és termést hoznak állhatatossággal (en hüpomoné)». A hüpomoné kife

jezés a hi te t veszé lyeztető tényezőkkel szembeni ál lh atatosság ot em eli ki.

Lukácsnál a helyzet még jobban eltér az eredeti állapottól. Az egyház, amely

nek Jézus földi élete után üldözésekkel, megpróbáltatásokkal, kísértésekkel,hitehagyásokkal kellett szembesülnie, arra szólítja híveit, hogy merítsenek erőt

és vigasztalást az önmegtagadás krisztusi példáiból. Az eredeti állapotot nem

hamisította meg, hanem átrajzolta az új időknek megfelelően: a példázathoz

«semmit sem adott hozzá, és semmit sem vett el belőle, hanem a hangsúlyt

helyezte m ásra a hallgatóság megváltozása m iatt *.19

A Mt 13, 18-23, amely inkább a példázatokban szólás indokáról szóló kitérő

höz (10-17. v.) kapcsolódik, valamiképpen mérsékli azokat a teológiai félreér

téseket, amelyekre a példabeszéd alkalmat adhatott. A példázatban úgy lát

szott, hogy a ‘hallgatás’ és főként a ‘megértés’ Isten szabad (illetve önkényes)

adománya (amelyet vagy ‘megad, vagy nem ad meg’). Az új példázat azt iga

zolja, hogy minden az egyedi hívő ember jóakar atátó l függ. A szerző a többesszámot (‘néhány’: ha mén, tudniillik mag; ‘mások’: alla; 4-8. v.) egyes számmal

(«aki hallja»: 20.22.23. v.) helyettesítette. Az ige mindenki (a sokaság és a ta

nítványok) füléhez eljut, de nem mindenki figyel rá egyenlő mértékben, s fő

ként nem azonos módon engedelmeskedik neki. A ‘hallani’ ige, miként ez bib

likus használatából kiviláglik, nem csupán az egyszerű hallást jelenti, hanem ahallott tanítás valóra váltását. A ‘megérteni’ szóval áll kapcsolatban

(13.14.15.19.23.51. V . ) , amely nem annyira az értelmi elfogadást, hanem in

kább az exisztenciális, életszerű befogadást jelenti.

Valamennyi jámbor izraelitának feladata, hogy «hallja meg Jahve szavát». E

szót mindenkinek «teljes szívéből*, «teljes leikéből*, «teljes erejéből*,

«értelmének és képességeinek teljes latba vetésével* kellett befogadnia. A‘példázatra adott magyarázat’ keresztény szóhasználatban a shema,20 vagyis annak az imának teológiáját tartalmazza, amelyet reggelente és esténként minden

hívő elmondott, és amelyet ráadásul homlokára erősített imaszíjon szeme előtt

alap vető felad at is minden magyarázat számára, amely nem szándékozik pusztántörténeti

exegézissé válni* (L. Algisi, i. m., 197. o.).19 B. Gerhardsson, id. cikk, 171. o.

«Halld meg (shema1), Izrael: Jahve a mi Istenünk, egyedül az Úr. Szeresd ezért azUrat, a teIstenedet teljes szívedből, teljes lelkedból és teljes erődből* (MTörv 6, 4-5).

393




hordott. Jézus a kísértések közepette ‘meghallgatta’ az Atya szavát, midőn el

lene mondott érzékei (az éhség) hajlamának, a hiú kérkedésnek, a mammontámaszának, és tanúságot tett arról, hogy feltétlenül ragaszkodik az isteni aka

rathoz.

A tanítványok különböznek a sokaságtól, mert ők ‘ismerik az ország misztériumait’ (11. v.), mivel láttak, hallottak és odafigyeltek (16.17. v.). Ez azonban

még nem minden: hátravan ugyanis személyes elkötelezettségük, amely a va

lódi hallás és megértés próbaköve. Máté már a hegyi beszédben is mondotta: a

keresztény ember értékét nem az adja meg, amit tud, hanem az, amit tesz (7,

13-27). Most ugyanezt állítja: nem az ige hallgatói üdvözülnek, hanem azok,

akik ezt jó cselekedetekre váltják, azaz termést hoznak. A ‘termést hoz’ kifeje

zés a keresztény élet hiteles voltának jelölésére szolgál (vö. 3, 8.10; 7, 17-19;

12,33). A gyümölcsök árulkodnak a fa természetéről, bármilyen fajtáról legyen

is szó. Termés nélkül minden csak látszat.

A keresztény életet különféle veszélyek (Sátán, a szorongattatások , az üldözé

sek,21 az evilági gondok, a gazdagság) fenyegetik. Erő és bátorság kell ezek legyőzéséhez. Az igéről szóló példabeszéd alapjában véve a hitre vonatkozó pél

dázat: annak az embernek drámáját mutatja be lélektani szempontból, akinek

naponta meg kell küzdenie azért, hogy hűségesen tudjon ragaszkodni Krisztusörömhíréhez. A Sá tán és az önzés mellett más ellenfelek (a felszínesség, a szívkeménysége, a világ csábítása) is fondorkodnak a keresztény elfogadás ellené

ben. Az embernek győznie kell ezek felett, hogy Krisztus tanítványa maradhas

son.

Az értelmező, illetve az igehirdető az újonnan megtértekhez fordul, és buzdítja

őket: óvakodjanak a különféle veszélyektől, amelyek akadályozzák, hogy lel

kűkben gyökeret verjen Isten igéje. A prófécia, a példázat ily módon a keresztény parainézis vagy gyülekezeti katekézis elemévé válik.

21 Vö. J. Dupont, id. cikk, 47. oldaltól. Ha a thlipszisz (21. v.) kifejezés az eszkatologikuskrízisre utal, a diógmosz (21. v.) a hit miatt elszenvedett eró'szakos üldözést jelöli (vö. M.

Didier, id. cikk, 37. o.).



A búza és a konkoly 13, 24-30

A búza és a konkoly (13, 24-30)

24- Más példázatot is mondott nekik: «Hasonló a

mennyek országa ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett szántóföldjébe.

25 . Amíg azonban az emberek aludtak, eljött egyik

ellensége, konkolyt vetett a búza közé, és elment.

26. Amikor a vetés szárba szökött, és termést hozott,

megmutatkozott a konkoly is.

27. A szolgák ekkor odamentek a gazdához, és ezt kérdezték tőle: «{Jram, ugye jó magot vetettél

földedbe1Honnan van benne akkor a konkoly?»

28. «Ellenség tette ezt» - felelte nekik. A szolgák erre megkérdezték: «Akarode, hogy kimenjünk, és

összeszedjük a konkolyt?»29. O azonban így válaszolt: «Nem , mert amíg a

konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt

a búzát is.30. Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig,

és az aratás idején megmondom az aratóknak:

‘Szedjétek össze először a konkolyt, kössétek

kévébe, és égessétek el, a búzát pedig takarítsátok

be csűrömbe’».

E példabeszéd olyan, mint valamiféle két felvonásból álló dráma. Az első jele

netet két egymással szemben álló szereplő és cselekedet uralja. A gazda és ellensége ugyanabba a szántóföldbe vet: az egyik jó, a másik rossz magot. A konkoly parazita, kártékony és ártalmas növény. A gazda tudtán kívül, akarata

ellenére kerül a földbe, és ráadásul nagy mennyiségben. A szolgák megjelenésenyitja meg a második felvonást, amelynek az a rendeltetése, hogy világossá te

gye az elbeszélés végső mondanivalóját. A szemmel láthatóan szakemberek azt

javasol ják, hogy a búza megmentése érdekében azonnal ki kell irtani a ko n

kolyt. A gazda azonban nem fogadja el ezt a javaslatot, mert ő azt akarja, hogy




hadd nőjön «mind a kettő» az aratásig. E paradox ellentétből (kiirtani vagytúlélni hagyni) bontakoz ik ki az elbeszélés fő m ondaniva lója.22

A szöveg kétségtelenül zavaros helyzetet ábrázol. A szántóföld, amelyen együtt

növekszik a búza és a konkoly, az ország. Ebben külső megkülönböztető jegyek

és különbségek nélkül együtt élnek jók és rosszak. Az egyik vagy a másik cső-portot aligha lehetne azonosítani Krisztus tanítványaival és ellenfeleivel, a zsidókkal, de a jó és a rossz hívőkre sem korlátozhatjuk ezeket. Az ellentét álta

lánosabb: Isten tervének és a tervet akadályozó ellenséges erőknek szembenállását tartja szem előtt. A példázat alkotója nem a rossz valóságának kinyilvání

tásán fáradozik, hanem a legyőzéséhez vezető út megmutatásán. Ezzel kapcso

latban két egymással szemben álló módszert említ: a szolgákét és a gazdáét. A

szolgák elgondolását Isten embereinek az az ősi igénye ihleti, amely Jeremiást

egész életében gyötörte, hasonlóképpen Jóbot és Jahve szegényeit is. A Keresz

telő hozzájuk hasonló hevülettel és az ő nyelvükön szólva osztozik nyugtalan

ságukban. Az a messiás, akiről beszél, már ráhelyezte a fejszét a fa gyökerére,

illetve kezében tartja a szórólapátot, hogy elkülönítse a búzát a pelyvától. Nem

sokkal később Jakab és János kéri majd a «tüzet az égből» a barátságtalanszamariai városok elpusztítására (Lk 9, 54-55).

A zsidó várakozást is az eszkatologikus ítélet, illetve az új, a tökéletes és a szentvilág közvetlen megnyílásának gondolata uralta. Krisztus idejében sok vallási

csoport próbálkozott azzal, hogy elszakadva a ‘bűnösök’ tömegétől megvalósítsa

a ‘tökéletesek gyülekezetét’. A farizeusok mellett, akiknek már nevük is jelzi

‘elkülönült’ voltukat és szeparatista törekvéseiket, Qumrán közelében a‘világosság fiai’, az ‘igazak’ gondolják úgy, hogy ők már megvalósítják a végső

22 J. Mouson szerint a példázat annak a Krisztusnak viselkedését fejti ki vagy fogalmazza megelvi síkon, aki a bűnösökkel és az utcanőkkel ugyanúgy bánt, mint a nép jámbor és szentembereivel (Explicatur parabola de zizanüs in agro, Mt. XIII, 24-30; 3643, in ColMech 29

(195 9), 172. o.). A példabeszéd ellenzi vagy legalábbis vitatja a «tiszta gyülekezet, a szentekbőlés tökéletes emberekből álló egyház eszméjét* (O. Knoch, i. m., 48. o.), amely nem esett egybea Krisztus alapította gyülekezettel. Realista képet alkot Krisztus földi birodalmáról, amelynagyon különbözött az apokaliptikus álmok világától. Az egyház ebben a példázatban nemcorpus mysticumként, hanem mixtum gyanánt jelenik meg; vö. G. Bornkamm, Enderwartung

und Kirche im Matthausevangelium, in Ueberlieferung und Auslegung im Matthausevangelium,id., 19. o.; C. W. F. Smith, The Mixted State of the Church in Matthew’s Gospel, in JBL 82(1963), 145-168. o.; M. De Goedt, Jésus parié aux foules en paraboles (Mt 13, 2443), inAssSeig, II, 47 (1970), 18-27.



A búza és a konkoly 13, 24-30

idők közösségét. A példázatban szereplő szolgák ezt a gondolkodásmódot tűk'

rözik és jelenítik meg. Az izraelita ortodoxiát, egyben az ősegyházban is fellel

hető csoportok és áramlatok gondolkodását képviselik.

A szántóföld gazdája ellentétes álláspontra helyezkedik. Ne m óhajtja a rossz,

vagyis a gonosztevők erőszakos elnyomását, hanem azt akarja, hogy fennmaradjanak és a jókkal együtt éljenek. Teljesíthetné a szolgák kívánságát, de ak

kor a dolgok rendje ellenében kellene cselekednie: a konkoly ugyanis olyan

szorosan összefonódik a búzával, hogy az egyik nem gyomlálható ki a másik

kiszakítása nélkül. Isten elsősorban nem az egyedeket, hanem az emberi közös

ség egészét tartja szem előtt. A kiszakítás a létezés szokványos módjának meg

sértése volna. Mindannak, ami a földbe került, joga van ahhoz, hogy beéréséiglétben maradjon. Minden ‘előbbi’ beavatkozás korainak számít: a létezők oly

szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hogy az egyik ellen nem lehet fellépni a

másik megsértése nélkül. Ha a konkoly létezik, létét tiszteletben kell tartani.

Isten országa nem rombolásokkal, hanem a türelem és a bizakodás erejében

épül. A konkoly jelenléte u gyanann ak a tervnek része, amely a búza létezésétis igényli a szántóföldön. A rossznak a jóval együtt, ezzel szemben és a jó mel

lett kell ‘növekednie’. E ‘végzetszerűség’ elkerülhetetlen, még ha a ‘szolgák’

nem is értenek vele egyet.Amikor Jézus megkezdte szolgálatát, nyíltan hadat üzent a Sátánnak, azt taní

totta, hogy az ember próbáljon szabadulni ármánykodásaitól, de nem gondolt

arra, hogy elpusztítja: inkább cselekedeteit semm isítette meg, m intsem jelen va

lóságát, és erre oktatta az embereket is. Szolgálata folyamán nem csupán Izrael

szentjei, az ‘igazak’ sokasága felé fordult, hanem főként az elveszett bárányokat

kereste: a «vámszedők és a bűnösök barátjává* vált (11,19); egyiküket meg

hívta követői közé (9,13); az utcanőkkel ugyanolyan módon bánt, mint a jám

bor és szentéletű személyekkel.A példázat voltaképpen elvi síkon fogalmazza meg Jézusnak az emberekkel

szembeni általános viselkedését, egyben hosszantűrésre, türelemre és bizako

dásra buzdít. A jóknak és a rosszaknak az Isten országában való keveredését

szem előtt tartó elbeszélés misztérium jellegű helyzetet ábrázol, de a végén de

rűs távlatokat nyit meg. A rossz együtt növekszik a jóval, de a végén a jó győ

zedelmeskedik. A példázat egyrészt a ‘jók’ szerénytelensége és türelmetlensége

ellen szóló felhívás, másrészt pedig figyelmeztetés a ‘rossz’ keresztények szá-

397




mára, nehogy meglepetésszerűen érje őket a végső nap könyörtelen termés-be-

takarítása.23

Az elbeszélésben érthetetlenek vagy vitathatók azok a részletek, amelyek a

rosszat valamiféle ‘ellenségtől’ eredeztetik (25. v.), illetve a konkoly elégetésé

ről szólnak (30. v.). E pontokon az ítélő messiásról (3,12) hírt adó Keresztelőszavai idéződnek fel. Kétségtelen, hogy a szöveg nem beszél ‘olthatatlan tűzről’,

de lehetséges, hogy burkoltan erre is utal. Az ezeken a lapokon újra megjelenő

biblikus teológia túlzottan leegyszerűsített módon szemléli a történelmet, és ez

a látásmód nem biztos, hogy helyes. Lehetséges, hogy a rossznak szinte legyőz

hetetlen erejét valamiféle vonatkozási ponttal és emberen kívüli elvvel magya

rázó tanítás inkább sémita kulturális adat, és nem hiteles isteni üzenet.

Kétségtelen, hogy a gonoszságnak van valamiféle oka, de ezt nem lehet olyan

könnyedén megjelölni, mint ahogyan a szent szerzők teszik. Ha ezt az okot az

emberen kívülre helyezzük, ez inkább kényelmes kibúvó, mintsem biztos azo

nosítás.24 A búzának és a konkolynak az aratás képében m egfogalmazódó elkü

lönítése túlzottan szigorú tanítás ahhoz, hogy az emberi történelemre, vagy amirosszabb, az eljövendő életre alkalmazhassuk.25

A mustármag (13, 31-32)

(Mk 4, 30-32; Lk 13, 18-19)

3 1. Más példázatot is mondott nekik: «Hasonló a

mennyek országa a mustármaghoz, amelyet fog az ember és elvet szántóföldjébe.

32. Ez kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnő, nagyobb minden veteménynél, és fává

lesz, úgyhogy eljönnek az égi madarak, és

fészket raknak ágai között».

23 Az aratás az utolsó ítéletet jelképezi; vö. íz 17,5; Joel 4,13; Mt 3,12; Mk 4,29; Jel 14, 14-20stb. P. Bonnard ezeket mondja: «Az alapvető eszme mindvégig ugyanaz: Jézusnak a világ

szántóföldjébe vetett országa jelentéktelen, nevetséges kezdettel rendelkezik, de egy napongigantikus méretűvé válik» (i. m., 201. o.).24 Vö. Itinerario di Cristo, i. m., III. k., 62-77. o.25 Vö. később: 25. fej.

398



A mustármag 13, 31-32

Annak ellenére, hogy a példázat rövid, különféle elemek találhatók benne: a

magvető, a szántóföld, a kicsiny mag, a növekedés, a nagy fa és a madarak,

amelyek eljönnek, hogy megpihenjenek ágai között. Lehetséges, hogy ezek kö

zül egyiknek-másiknak megvan a saját jelentése is, de a példázat alkotójának

az a szándéka, hogy a figyelmet a kezdeti magocska és végül az egész szántó

földet beárnyékoló nagy fa közötti ellentétre irányítsa.26

A «mindegyiknél kisebb mag» nagy ‘növénnyé’, ‘fává’ válik. Ugyanez történik

a mennyek országával is. Szerény kezdetei ellenére érvényre fog jutni, sőt, az

evangélium írásának idején már érvényre is jutott. A különféle kezdeti sikerte

lenségek nem tudták megakadályozni, hogy a végén túláradóan bőséges ter

mést hozzon (3-9. v.).

A példabeszéd két különböző állapotot mutat be, mert egyidejűleg akarja

mindkettőre (a kezdetre és a végre) irányítani a figyelmet. A magvetőről szóló

példázat a végső terméshozamot tartja szem előtt, hogy igazolja és ellensúlyozza

az első kísérletek kimerítő és hasztalan fáradozásait. Ugyanez történik ebben apéldabeszédben is, amely a nagy fa képében csúcsosodik ki, de elsősorban nem

nagyságának és szilárdságának kiemelése érdekében, hanem kezdeti jelentékte

lenségének és észrevétlenségének ellensúlyozása végett. Tanulsága nem a vég

letek egyikéből, hanem ezek szintéziséből adódik.27 A példázat alkotója az or

szág jövője felé tekint, hogy felébressze a reményt azokban, akik csak a kicsiny,

szerény kezdeteket látják. A figyelem a végre terelődik, de az eredet megvilágí

tása m iatt.28

26 Vö. O. Kuss, Zum Sinngehalt des Doppelgleichnisses vöm Senfkom und Sauerteig, in B 40(1959), 641-653.; J. Dupont, Les paraboles du sénevé et du levain (Mt 13,31 s. et pár.), in NRTh

89 (1976), 897-913.; H. K. McArthur, The Parable of the Mustard Seed (Mt 13,31 s.), in CBQ33 (1971), 198-210. o.; G. Pace, La senapa dél vangelo, in BiOr 22 (1980), 119-123.

27 Vö. H. Kahlefeld, i. m., 27. o.28 A m ustárm ag példázata C. H. Dodd (i. m., 75-190. o.) és O. Kuss (id. cikk) véleményeellenére sem tartozik a ‘növekedésről szóló példabeszédek’ közé. Mindazonáltal nem szabadolyannyira hangsúlyozni «az ellentét gondolatát, hogy megszüntesse a mag és a fa, illetve a

kovász és a tészta közti folytonosságot. Az alapgondolat az ellentét, a csoda. Am ez az ellentétnem két heterogén valóság között húzódik, hanem a kicsiny és a nagy, a kezdet és az eredményközötti szembenállás. A kezdet mindenkor olyan forrás, amely az eredmény ígéretét hordozza*

(L. Algisi, i. m., 179. o.). Vö. P. Bonnard, i. m., 201. o.

399




A kicsiny mag fává alakulása fejlődést feltételez, de a példázat alkotója nem

időzik a közbülső állapotnál. Nem a mag lassú és fokozatos kibontakozását

akarja bemutatni (semmi jele annak, hogy erre gondolna). Ezzel szemben a

kezdeti állap ot után közvetlenül a vég ső szakaszt veszi figyelembe. A fokozatos-

ságot legfeljebb közvetve állítja.A mennyek országának nincsenek olyan kezdetei, mint amilyeneket az apoka-

liptikus szerzők megálmodtak vagy a nép remélt, hiszen szinte észrevétlenül

illeszkedik a történelembe (vö. 11, 2-3; 12,20). Ennek ellenére úgy jut majd

érvényre, mint ahogyan ez az elvárásokban szerepelt.29 Olyan bizonyosan fog

eljönni, mint ahogyan a magból kihajt a növény. Történelmi kezdeteit illetően

az ország olyan, mint a mustármag, de egészen más lesz végső állapotában.

A példázat tehát vigasztaló és bátorító ‘meghirdetés’ mindazok számára, akiknem tudják m eglátni Krisztus művében a m essiási várakozások beteljesülését: a

tanítványokhoz intézett krisztusi szavakat visszhangozza: «Ne félj, te kicsiny

nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot!» (Lk

12,32). A példabeszéd tényre (Jézus messiási művére) utal, elsősorban azonban(az Isten eljárásmódjának paradox voltáról szóló) törvényt hirdet meg. Nem

csak azt hangsúlyozza, hogy az ország szerény kezdetei ellenére is érvényre jut,

hanem ráadásul azt is, hogy ezekkel egyenes arányban érvényesül.30 Az, amit

botránynak tekintettek, valójában az isteni terv titka volt: a kicsinység vagy a

gyengeség nem veszélyezteti, hanem éppen elősegíti az eljövendő sikert. Ha az

ország önmagának elegendő intézménnyé válik, és megszűnik mustármagnak

lenni, elmaradnak növekedési feltételei. Az ország embereinek ereje gyengesé

gükben rejlik, mert csak ebben az esetben tudnak teljességgel Istenben bízni és

benne támaszra találni. Az ország erőtlenségében válik naggyá, mondhatnánk

Szent Pál szavaival (2 Kor 12,9).

29 L. Cerfaux, i. m., 53. o. Az exegéták általában ilyen történelmi keretbe illesztik a példázatot:‘Vajon milyen eredményei vannak Jézus és az apostolok művének’? E nagy kérdés aggasztja azelső nemzedéket. A példázat biztató választ ad a problémára. A fa képe már felvillantja azapostoli egyház eszméjét, amely «az üdvösség árnyékát kínálja mindazoknak, akik felüdüléstkeresnek nála» (J. Dupont, id. cikk, 910. o.).

30 Ha a példázat alkotója csak a mag és a fa közti ellentétre akarta volna felhívni a figyelmet,nem kellett volna ilyen ritkán előforduló növényt választania, és nem kellett volnahangsúlyozni a mag kicsiny voltát: minden mag kicsiny ugyanis a növényhez képest. Vö. L.Cerfaux, i. m., 56. o.

40 0



A kovász 13,33

illetőenMában,inára, akik

fésülését: a

:e kicsiny

É£ot!» (Lk

fln azonban■Kg. Nem-

irényrc jut,

-Az, amit

ég vagy a

cert. Ha az

utánnagnak

: gyengesé-

r..:en bízni és

ihatnánk

: é.dázatot:Qés ;ggasztja az

felvillantja az

c í felüdülést

a figyelmet,kellett volnaépest. Vö. L.

A hívőknek el kell hagyniuk földi támaszaikat és csecsebecséiket, szegénnyé,

alázatossá és gyengévé kell válniuk annak érdekében, hogy az egyház az alapí

tója által szándékolt jellemzőkkel rendelkezhessék. Annak, aki az országot

mustármagként fogadja be, lelkületében alkalmazkodnia kell a kicsiny mag

példájából adódó tanításhoz. Újra visszatér a szegénységre vonatkozó felhívás,az egyház Magna Charta-ja, amellyel a hegyi beszéd kezdődik.

A fa említése talán szerkesztői hozzátoldás, és a madarak beköltözése ágai közé

a (tömeges) keresztény hitre térést akarja hangsúlyozni. Lehetséges, hogy a kép

a bibliai hagyományból származik.31 Mindenesetre az evangélium írásának ide

jén az egyház fá ja már biztos ot th on t nyújt mindazoknak, akik hozzá mennek.

A nemzetek pedig meghívást kapnak, hogy minél nagyobb számban forduljanak felé.

A kovász (13,33)

(Lk 13, 20-21)

Más példázatot is mondott nekik: «Hasonló

a mennyek országa a kovászhoz, amelyet

fog az asszony, belekever három mérce

lisztbe, míg végül az egész megkel».

A kovászról szóló beszéd az előző példázat tanítását ismétli. Mondanivalója el

sősorban a kezdeti adagocska és a kelesztés végén nagy tömegként jelentkező

tészta (az ‘egész’) közötti ellentétb ől faka d.32 A mustárm ag az ország szerény

kezdeteit jelképezi. Erre az eredetre utal a maroknyi kovász is. Ezt a kezdetet,amely csírájában eljövendő kiterjedésének egészét tartalmazza, senki sem veszi

észre. Miként a kovászt is ‘elrejtik’ a lisztben, s csak később jelenik meg a kelt

31 A fa képe, amelynek leírásán a szerző fáradozik, az ország végső állapotát, azaz eljövendőnagyságát szimbolizálja. Vö. Bír 9,15; Lám 4,20; Bar 1,12; Ez 17, 22-23; 31, 3-6; Dán 4,7;

Odayoth 6, 15-16. J. Dupont szavai szerint (Les paraboles du sínévé et du levőin, in NRTh 99(1967), 905. o.) «a példázat befejező sorai csak az eszkatologikus országra utalhatnak*.32 «A hasonlat alapja nem annyira a kovász, hanem az általa létrejövő kicsiny, csíraszerűsejtecske, vagyis az erjesztett tészta; másként fogalmazva: a kezdet csekélysége és az eredménymeglepő nagysága közötti feszültség* (O. Knoch, i. m., 47. o.).

40 1




tészta méreteiben, kezdetben Isten országa is láthatatlan valóság. A kicsiny

kovászról nehezen tételezné fel az ember, hogy hatással lesz a nagy mennyiségű

lisztre. Ehhez hasonló hatást fog kifejteni az ország is az emberek tömegére.

Isten műve mindig az általa használt eszközök elégtelensége és alkalmatlansága

ellenére jut érvényre. A várva várt ország elérkezett, de nem várt formábanilleszkedik a történelembe. Forradalmasítja a világot, de rejtett módon műkö

dik együtt történelmünkkel és helyezkedik el folyamában.

A példázatból sugárzó reménység üzenetét a kovász támadó, átalakító ereje is

kiemeli (vö. Gál 5,9: «egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti). Jérus

tanítása az ember belső világában fejti ki hatását, miként a kovász is a liszt tö

megén belül hatékony. Nem hatalmi megnyilvánulásokkal hökkenti meg az

embereket, hanem lelkűket érintve fordítja őket az igazság és a jó felé. Ha akovász nem járja át a lisztet, ebből nem lesz kenyér. S miként a kicsinység

meghatározó feltétel a mustármag fejlődése számára (31. v.), a rejtőzködés és a

liszttel való keveredés is lényeges mozzanat a kovász hatékonysága szempon:-

jábó l. Le he tség es , hogy a pé ldázat az örömhír terje sztőitő l elvárt p á sztoráttaktikára vagy módszertanra is utal: nem szabad elkülönülniük az emberektcl

akiknek az ország evangéliumát hirdetik (10,7), hanem közéjük kell keveredniük, sőt vegyülniük.

A példabeszéd Jézus módszerét is megerősíti, aki nem tá volodo tt el az emberek

tömegétől, hanem általában elvegyült az igazakból, de többnyire a bűnösök’":''

álló sokaságban. A kovászról szóló tanítás elítéli a farizeusi, a szeparatista és a

szektás magatartást. Jézus ugyanis a betegek (4, 23-24), a nyilvános bűnösökbarátja (11,2), és így üdvözítőjük is.

A kovászról szóló pé ldázat olyan törvényt fogalmaz meg, amely az üzenetre.,

egyben tolmácsolóira is vonatkozik. Minthogy ezt a törvényt gyakorta íigve£-

mén kívül hagyták és nem követték, megvalósítása mindenkor sürgető feladó

ként jelentkezik.



A példázat indoka 13, 34-35

A példázat indoka (13, 34-35)

(Mk 4, 33-34)

: a -ocsinyseg

: dés és a

fa szempont-

r t pasztorális

az emberektől,

íiell kevered

emaz emberek

a bűnösökből

eraratista és a

ános bűnösök

az üzenetre,

akorta figyel-rgető feladat-

Mindezt példázatokban mondta el Jézus

a sokaságnak, és példázat nélkül semmit sem mondott nekik,

hogy beteljesedjék, amit a próféta mondott:

«Példázatokra nyitom meg számat, és a

világ kezdete óta rejtett dolgokat jelentek ki».

Máté a Jézus szónoki tevékenységére vonatkozó ‘összefoglalással’ megszakítja agondolatmenetet. A mondat Márktól származik, akinél a példázatok ‘részének’

(4, 33-34) befejezését alkotja. Nem egészen világos azonban, hogy Máté miért

ebbe az összefüggésbe illesztette e részletet. Lehetséges, hogy kis szünetet akartbeiktatni a hosszúra nyúló példabeszédek sorába, vagy el akart mélyedni azok

ban a teológiai indokokban, amelyek arra késztették Jézust, hogy a példázatot

előnyben részesítse a nyílt beszéddel szemben (11. v.). A kovászról szóló példa

beszéd az utolsó azoknak a sorában, amelyeket Jézus a bárkából mond a soka

ságnak. Ettől kezdve visszatér a házba, ahol folytatja a tanítványaihoz szóló

beszédet (36. v.). A Márk-féle befejezés alkalmasnak látszott ennek az első

magnak lezárásához. Miként a 14-15. versben, (apologetikus meggondolásból)

Máté itt is fontosnak tartja, hogy a példázat műfaját szentírási hivatkozással

igazolja. Ezúttal a 78. Zsoltár egyik részlete (2. v.) jön neki kapóra, amely a te

remtés misztériumát titokként közli. A zsoltárost a hagyomány nem tartotta‘prófétának’, Mátét azonban (aki gyakorta idézi az írást csupán tartalmilag) ez

nem zavarja. Jézus egész igehirdetése Isten titkainak kinyilvánítása. A szerző

nek jó szolgálatot tett a zsoltárban szereplő «példázatok» kifejezés. Máté szá

mára az a fontos, hogy az Ószövetség az Újnak megjövendölése, és hogy szerep

lői valamiképpen az üdvözítő személyét és tevékenységét elővételezik. A mind

addig ismeretlen igazságok (misztériumok), amelyeket Jézus megpróbál megér

tetni a sokasággal és tanítványaival, nem emberi megfontolások eredményei,

hanem prófétai meghirdetések, tehát isteni üzenetek. A felhívás egyrészt a zsi

dóságból érkező hívőknek szól, hogy fedezzék fel az ősi kinyilatkoztatásban

403




rejlő üzenetet, másrészt a zsinagóga tagjainak, hogy hagyjanak fel a Krisztussal

szembeni ellenállásukkal. Ellenkező esetben ugyanis előfordulhat, hogy ma

gukkal a prófétákkal kerülnek szembe, akikben pedig hisznek.

A konkolyról szóló példázat magyarázata33 (13, 36-43)

36. Ekkor elbocsátotta a sokaságot, és'bement

a házba, tanítványai pedig ezzel a kéréssel fordultak hozzá: «Magyarázd meg nekünk

a szántóföld konkolyáról szóló példázatot».

37. O pedig így válaszolt nekik: «Az, aki a jó

magot veti, az emberfia;38. a szántóföld a világ; a jó mag a mennyek

országának fiai; a konkoly a gonosz fiai;

39. az ellenség, aki elvetette a konkolyt, az ördög; az aratás a világ vége, az aratók

pedig az angyalok.

40 . Ahogyan tehát a konkolyt összegyűjtik és

megégetik, úgy lesz a világ végén.

41 . Az emberfia elküldi angyalait, és

összegyűjtenek országából minden

botránkozást okozót és gonosztevőt,

42 . és a tüzes kemencébe dobják őket: ott lesz

majd sírás és fogcsikorgatás.43. Akkor majd az igazak fénylenek atyjuk

országában. Akinek van füle, hallja!»

A példabeszéd értelmezése Máté közösségétől származik. A szövegeltérések

olyan nyelvi sajátosságokkal párosulnak, amelyek nem találhatók meg az első

33 Vö. M. Goedt, Uexplication de la parabole de l’ivraie, Mt XIII, 3643, Création matthéenne ou aboutissement d’une histoire littéraire?, in RB 66 (1959), 32-54.; J. Dupont, Le point de vue de Matthieu dans le chapitre des paraboles, id., 223-227. o.; D. Marguerat, L ’église et le monde en

Matthieu 13, 3643, in RTPh 110 (1978), 111-129.

40 4




A példázat magyarázata a lelkipásztor szigorúságáról árulkodik, aki szinte hideg

zuhanyt bocsát az üdvözítő és az első keresztény nemzedékek derűlátására. Aszerző a rossz elterjedésétől és attól tart, hogy az elcsüggedt jókat átformálja a

gonosz emberek példája, ezért haragos apokaliptikával emeli fel szavát. A pél

dázat kifejezéseinek összefoglalása után magyarázatot ad ezekre (37-47. v.).

Jézus nyilvánvalóan a jó mag vetője, de a rá váró (bírói) feladatra tekintettel az

emberfia megnevezést kapja (41. v.). Ellenfelét (a Sátánt) már korábbról is is

merjük (vö. 4, 1-11; 8, 28 -34). A z aratás az íz 17,5-höz és a Joe l 4 ,13-hoz ha

sonlóan az eszkatologikus ítéletet hirdeti meg. A szerző a zsidó apokaliptika

kifejezéseit használja, és «világ végének» nevezi a messiási előkészület lezárulá

sát jelző fordulatot, illetve az üdvösség végérvényes (utolsó) korszakának bekö-

szönésé t.36 A «világ» szó a héber ólam kifejezés megfelelője, amely inkább nagyon hosszú időszakot, korszakot (aión1) jelent, mintsem a görögök kozmoszát

(fizikai értelemben vett világát). ‘ítéletről’ van szó, amelyre az első nemzedék

emberei visszaemlékeznek.37 Nem véletlen, hogy e ‘magyarázatot’ Jézus tanít

ványainak mondja, és nem a sokaságnak (vö. 36. v.) vagy általában az embe

reknek. Az ítélet végrehajtói az angyalok, az apokalipszisek38 elmaradhatatlan

személyiségei. Az emberfia rendelkezésére állnak, aki megfellebbezhetetlen bí

róvá tétetett. Az emberfia cím Krisztus dicsőséges állapotára39 és méltóságára

utal, akinek megnyilvánulására az egész ősegyház várakozik.40 Váratlanul fog

3^ A «vég» témája jelen van már Dánielnél (12,4), «a világ vagy a nagyon hosszú korszakvégének» meghirdetése pedig a zsidó apokaliptika különféle szövegeiben (például IV Ezdr., IHénoch) is szerepel. Vö. O. Da Spinetoli, L ’impostazione dél discorso escatohgico in S. Matteo, inBiOr 8 (1966), 185-195.; ugyanó', L ’escatologia nella comunitá primitiva, in Vita e Pensiero 53(1970), 37-46.

37 Utalhatunk az Újszövetség más szövegeire is, amelyekben az «idők vége» rajtaütésszerűenközeleg. Vö. 1 Kor 1,8; 10,11; 1 Pét 4,7 stb.

38 Vö. az Ószövetség (Dán; Ez 40-48) és az Újszövetség (jel) apokaliptikus szövegeivel, vagyBáruch, TV. Ezdrás, Hénoch stb. Apokalipszisével.39 Az ‘emberfia’ megnevezés valószínűleg a Dán 7, 13-14-ból származik. Lehet, hogy Jézus ishasználta, de a közösség dicsőséges állapotának jelölésére alkalmazta (Mt 10,23; 16, 27-28;19,28; 24,30; 25,31). Vö. H. E. Toedt, Dér Menschensohn in dér synoptischen Ueberlieferung, Göttingen, 1963.

40 Ezt nemcsak a maranatha (az Úr eljön) jelszó erősíti meg (vö. 1 Kor 16,22), hanem néhányolyan újszövetségi szöveg is, amely Jézus eljövetelét (parouszia) a hívők üdvösségeként (vö. Mt10,23; 16, 27-28; 19,28; 24,30) és a bűnösök büntetőjeként (Mt 24,27: villámként; 25,31:újból üdvözítőként) várja. Az egész ősegyház az ‘eljövetel’ (a rendkívüli megnyilvánulás)

40 6



A konkolyról szóló példázat magyarázata 13, 36-43

eljönni, hogy a messiási országban végrehajtsa a nagy tisztogatást,41 felszámolja

a botrányokat, a gonosztevőket (41. v.), a «gonosz fiait» (38. v.), és tüzes ke-

mencébe űzze őket, ahol a tűz ellenére is csikorgatják majd fogukat a félelemmiatt (42. v.). A büntetéseket az evangélista halmozottan mutatja be, és leírá

sukban az apokaliptikus írók szokványos formuláit használja.42 Nem válik világossá, hogy kicsodák a gonosztevők (41. v.), a gonosz fiai (38. v.) vagy a bot

rányok okozói (38. v.), de a szövegösszefüggés alapján arra gondolhatunk, hogy

a rossz keresztényekről van szó. Máté már a 7,23-ban is megbélyegezte őket

(«távozzatok tőlem, ti gonosztevők!»), és olyan embereket értett rajtuk, akik

Jézus nevét ismételgetve prédikáltak, űztek ördögöt vagy vezették a liturgiát,

de nem teljesítették az Atya akaratát (7,21). A «gonosz fiai», mert alárende

lődnek sugallatainak (vö. a kísértésekről szóló elbeszéléssel: 4, 1-11) és nem

igazodnak az isteni akarathoz. Az anomia (igazságtalanság, törvénytelenség,

gonoszság) a dikaioszüné (‘igaz volt’, igazságosság) ellentéteként a lázadás, a

hűtlenség, illetve az isteni törvény nem teljesítésének szinonimája. Ez elsősor

ban Izrael vétke volt (vö. 13,28; 24,12), de a keresztények bűnévé is vált.Egyesek ugyanis viselkedésükkel botrányt, zavart keltettek a közösség gyen

gébb tagjaiban (18, 6-9). Helytelen m agatartásuk a testvéri szeretet elhidegülé-

sét eredményezte (24,12). Máté szövege kérlelhetetlen módon bélyegzi meg a

jók köreiben botrány t és zavart ke ltő következetlenséget és hamisságo t, amely

adott esetben az egyház kiváló személyiségeit (a karizmatikusokat: 7,20) is jel

lemezte. Ezek majd lelepleződnek és ítélet alá kerülnek. Az ország fiai, akik

valóban megérdemlik ezt a megnevezést, akik mindazonáltal mellőzésben,

megvetésben, lebecsülésben részesülnek, az eszkatologikus helyreállításkor az

‘igazak boldogságát’ öröklik majd Isten színe előtt. A jelenlegi világkorszak a

fény és a dicsőség eljövendő birodalmába torkollik. Jézus által ez az Atya or

szága (vö. 25,34; 1 Kor 15,22).

várásában él, amely majd jobbra fordítja az elnyomottak és az üldözöttek sorsát. Pál úgy

gondolta, hogy szempillantásnyi idő alatt találkozhat Krisztussal az égben (1 Tessz 4,17).41 Vö. W. O. Walker, The Kingdom ofthe Són o fM an and the Kingdom ofthe Father in Matthew,

in C B Q 30 (1968), 579. o.42 Vö. Dán 3,6; IV Ezdr 7,36 («tüzes kemence»); II Hénoch 40,12; I Hénoch 208,6; Jel 16,10

stb. («sírás»).

407




A keresztény igehirdetés túl gyakran emlegeti az ítélet témáját. János egész

könyvet szentel neki. Máté is ismételten hivatkozik rá evangéliumában. Való

jában azonban csak a kor apokaliptikus író inál fe lle lhető témát (illetve iro

dalmi műfajt) ismételgetik, amelynek hitele volt az olvasók szemében és nagy

hatást gyakorolt rájuk.43 A kezdetek közössége hosszú ideig élt e lidércnyomásalatt, és ezért az ítélet emlegetése könnyen visszhangra talált.

A történelem nem adott igazat az apokaliptikus szerzőknek, de még a kivált

képpen apokaliptikus írónak, Jánosnak sem. Az aratás, amelyet Péter Pünkösd

napján megjövendöl (ApCsel 2, 16-21), nem érkezett el, és nem hivatkozha

tunk kiemelkedően pasztorális jellegű evangéliumi szövegekre sem, amelyek

alapján kezdetét várhatnánk. Máté evangéliumának ez a részlete buzdítás (vö.

a záró utalással: «akinek van füle, hallja!»), és ezért nem tulajdoníthatunk nekiteológiai jelentést.

A beszéd egyik nagyon zavaró eleme, amely másutt is megjelenik Máténál, mi

ként a 7,23-ban («távozzatok tőlem»), a 8,12-ben («kivettetnek»), a 10,33-ban

(«megtagadom mennyei atyám előtt»), a 11,23-ban («a pokolig fogsz levet-

tetni»), a 12,41-ben («elítélik ezt a nemzedéket»), a 13,30-ban («égessétek

el»), a 13,49-ben («kiválogatják a gonoszokat az igazak közül»), a 22,13-ban

(«vessétek ki a külső sötétségre*), valamint a 25,41-ben («menjetek előlem,

átkozottak*), abban áll, hogy Isten elutasítja vagy elveti azokat az embereket,

akik nem fogadták el Krisztust. Ez az ítélet, amely a 25. fejezetben megfelleb

bezhetetlen és örök elutasításnak mutatkozik (mint ahogyan Lukács is áthidal

hatatlan szakadékot helyez Abrahám, Lázár, valamint a dúsgazdag közé:

16,26), látszólag jobban uralja az evangéliumot, mint az igazak boldogságának

témája. Az embernek az a benyomása, hogy János kijelentésével (3,17) ellen

tétben Jézus inkább ítélni jött a világot, mintsem üdvözíteni, vagy legalábbis‘sokan’ vannak azok, akik miatta nem az üdvösségre, hanem a kárhozatra jut

nak (vö. 7,13). Ezért fel kell vetnünk a kérdést, hogy vajon ezek az evangéli

43 Az ‘ítélet’ az evangéliumok keletkezési idejével egybeeső utolsó zsidó század apokaliptikus ésmoralizáló igehirdetésének kisegítő eleme. Ezért gyakrabban megtalálható Máténál, akihezközel áll ez a környezet. Lásd: Salamon zsoltárai (főként: 14-15); Báruch apokalipszise (főként:

14, 2.12; 15,7; 16,2; 17,4; 48, 12-13; 51, 1-2; 75, 5-6); A mátéi eszkatológia visszhangjátilletően vö. J. Bonsirven, La Bibbia apocrifa, Milano, 1962. Utalhatunk qumráni szövegekre is(1 QS 3,13 - 4,26). Vö. D. Marguerat, id. cikk, 122-129. o.

408




Az elbeszélés elemei világosak, de nem minden szempontból.46 Jóllehet másfeltevések is vannak, a példázat mondanivalója egyszerre adódik a kincs felbe

csülhetetlen értékéből és az ember magatartásából, aki megvásárolja a földet,

ahová a kincset rejtették. Azt hirdeti, hogy milyen magatartást kell tanúsítani

az országgal, vagyis azzal a kinccsel szemben, amelynek minden más érték alárendelődik. Az evangélista mindenekelőtt az ilyesfajta értékszemléletet akarjakiemelni. A «kincs» kifejezés a népi fantáziában a mesés és felbecsülhetetlen

értékű javak képzetét kelti. Ilyen értéke van az országnak is: felülmúl minden

más vagyont. Megszerzése érdekében mindenféle tőkét fel kell áldozni. S itt

nem csupán arról van szó, hogy ezt az értéket az ember a sorban előbbre he

lyezi, hanem arról, hogy teljességgel értéktelennek tekinti saját javait, hiszen

ha eljutott az ország ismeretére, már nem fogja őt megnyugtatni és kielégíteni

semmilyen egyéb kincs. Csak akkor válik valóban kereszténnyé, ha megérti,

hogy a mennyek országa az életben ‘minden’, és nélkülözhetetlenebb, mint a

mindennapi kenyér.47

Ez a megfontolás (vagy megtérés) az első lépés, amelynél azonban nem szabadmegállni. Nem szabad megrekedni az ország felsőbbrendű voltának szemlélésénél és aztán közömbösnek maradni. Az embernek döntenie kell, minden utat

(még a ravaszságot is) meg kell kísérelnie, és minden eszközt (beleértve a koc

kázatos cselekedeteket is) meg kell ragadnia az ország birtoklása érdekében. A

példázat célja annak hangsúlyozása, hogy az evangéliumi üzenet elkerülhetet

len döntés elé állítja az embert: vagy az országot választja, vagy az egyéb

46 O. Glombitza szerint a példázat szereplője Isten, aki a világ megváltása érdekében mindent,még saját fiát is feláldozta (Dér Perlenkaufmann, eine exegetische Studie zu Matth. XIII, 4546, in

NTS 7 [1960-1961], 153-161.).47 «Isten országa üdvösség az ember számára, pontosabban az eszkatologikus üdvösség, amelyvéget vet mind en földi dolognak. Ez vagy-vagyként áll az ember előtt» (R. Bultmann, Jesus,

Tübingen, 1951., 33. o.). «Az ország hirdetésével Jézus valamiféle szükségszerű exisztenciálisdöntés elé akarja állítani az embert» (L. Algisi, i. m., 287. o.). «Az ország az az ‘egyedülállólehetőség’ (Linnemann), amely Jézus eljövetelével minden embernek felkínáltatik, függetlenülattól, hogy szegény vagy gazdag, teljesen az ő ‘javára’ és üdvössége érdekében. Ezért ezt azalkalmat az embernek meg kell ragadnia, azaz minden rendelkezésre álló eszközzel és

képességével el kell köteleződnie mellette* (O. Knoch, i. m., 64- o.). Az E. Linnemann-tól vettidézet (Gleichnisse Jesu. Einführung und Auslegung, Göttingen, 1961., 103-111. o.) inkább arendkívüli ajándékra helyezi hangsúlyt, mintsem az elfogadás értékére vagy az ezzel járóáldozatra. Vö. J. Dupont, Les paraboles du trésor et de la perle, in NTS 14 (1968), 408-418.

410



A gyöngy 13, 45-46

javak at . Az országot ‘minden’ fölé helyezni annyi, mint a többi érték felá ldo

zása mellett dönteni. Elképzelhetjük, milyen igyekezettel lát munkához, és

mennyi gúnyos pillantást kap a többiek részéről az az ember, aki eladja minde

nét, házát, javait, készleteit, hogy megvásároljon valamilyen csekély értékű

vagy értéktelen, kopár és terméketlen földet, amilyenek általában a palesztinaiterületek. Ugyanilyen ellentmondásra ítéltetnek az ország fiai is. Felbecsülhe

tetlen értékű kincset szereztek, de kívülről, az emberek szemében csődbe ju

tottnak és becsapottnak látszanak. Gazdagságuk határtalan, de rejtett, és csak

a szívükből túlcsorduló nagy öröm árulkodik erről.48

A derűlátás és a remény jeleként az «öröm» alkotja az elbeszélés csúcspontját.

A javairól való lemondás nem áldozat volt emberünk részéről, hanem nyere

ség.

A gyöngy (13, 45-46)

45. «Hasonló a mennyek országa a kereskedőhöz is, aki értékes gyöngyöket keres.

46. Amikor egy nagy értékű gyöngyre talál, elmegy,

eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt».

Az új elbeszélés példázat keretében mutatja be a keresztény hivatást (vö. 4, 18-

22). Az ember, aki gondolkodási időt kért a döntés előtt, kívül rekedt az orszá

gon (8,21). A gazdag ifjú sem részesül belőle, aki Krisztus követése érdekében

nehéznek találja, hogy eladja és hátrahagyja ‘mindenét, amije van’ (19,

21.27.29). A példázatban szereplő kereskedő sem mindennapi ember: nem vi-szonteladás, hanem megtartás végett vásárol. Látszólag hasznot nem hozó ér

tékre talál, amely azonban felbecsülhetetlen értékkel rendelkezik. Annak ér

dekében, hogy birtokolhassa, inkább eladja mindenét, miként ezt a Jézus hívá

sát azonnal követő első tanítványok is teszik (4, 20-22).

48 J. Jeremiás (i. m., 168-169. o.) erőteljesen kiemeli az örömöt is, amely hatalmába keríti akincset meglelő és megszerző embert. Szerinte az elbeszélés «döntő jellegű kifejezése az apó tész

karasz (örömében)* (i. m., 169. o.). Az örömhír olyan lelkesedést vált ki befogadójában, hogy

már nem vágyakozik másra, és ezért szívesen megválik mindenétől.

411




Az országért mindent kockára kell tenni, és ha az ember birtokolja már ezt a

java t, minden más dolog felesleges. A gyöngyről szóló példázat az előző elbeszé-

léstől eltérően az értékes gyöngy megtalálása érdekében kifejtendő keresés

erőfeszítésére helyezi a hangsúlyt. Az ország olyan érték, amely mindenkinek

rendelkezésére áll, de nem mindenki ‘találja meg’, mert nem mindenki keresi.A keresés lényeges feltétel az eléréséhez (vö. 10,39; 12,29; 17,14; 1'8,13).

Minden ember vallásos életében van vagy vannak olyan tapasztalatok, ame

lyek a ‘megtérésekhez’ hasonlítanak.49 A kincset, azaz az evangéliumi gyöngyöt

- a természetes gyöngyöktől eltérően - nem váratlanul és sosem teljes egészé

ben találja meg az ember. Minden nap csak egy-egy mozzanatát éri el, vagy bir

tokolja.

A háló (13, 47-50)

47. «Hasonló a mennyek országa a tengerbe kivetett kerítőhálóhoz is, amely mindenféle

halfajtát összegyűjt.

48. Amikor megtelik, kivonják a partra, és leülve

a jókat edényekbe gyűjtik, a hitványakat pedig

kidobják.

49. így lesz az idők végén is: eljönnek az angyalok, és kiválogatják a gonoszokat az igazak közül,

50. és tüzes kemencébe dobják őket, ott lesz majd

sírás és fogcsikorgatás».

A hálóról szóló példabeszéd50 párhuzamban áll a búzáról és a konkolyról szólópéldázattal (24-30. v. 36-43. v.), és ugyanazokat a problémákat veti fel. Az első

példabeszédben a «szántóföld» szimbolizálta az országot, itt pedig a háló jelké

pezi. A halásza t csak keret, de nem az ország szimbolikus képe: a háló a halak

49 Vö. J. Jeremiás, i. m., 190. o.50 Vö. W. F. Smith, The mixed State of the Church in Matthew’s Gospel, in JBL 82 (1963), 150-168.; G. Minestrina, Le parabole nett’«Evangelio di Tommaso» e nei sinottici, in BiOr 17 (1975),

79-82.; J. D. M. Derrett, Hesan gar haleeis (Mk 1,16), in NT 22 (1980), 108-137 (125-131.).

412



A háló 13, 47-50

és nem az emberek számára készült. A többi tóhoz hasonlóan a Tibériás-tava is

tartalmazott a fogyasztható halakon kívül olyan vízi állatokat (kicsiny ragado

zókat, rákféléket, pikkely nélküli halakat stb.), amelyeket a Leviták könyve

‘tisztátalannak’ tekintett (vö. 11, 9-12). A «mindenféle halfajta» kifejezés (47.

v.) a keresztény közösség ( = a mennyek országa) heterogén összetételére utal.Rögtön ezután azonban kiderül, hogy ráadásul jó és rossz halakról (48. v.), azaz

a metaforát félretéve, jó és rossz hívőkről van szó. Máté a saját egyházán belül

is terjedő (farizeusi) türelmetlenséggel szemben hangsúlyozza, hogy az ország

szentekből és bűnösökből álló gyülekezet. Az evangélista nem tudja, hogy

meddig marad fenn ez az állapot, de példázata tragikus képpel zárul: egy na

pon, amikor a háló már megtelik, partra vonják, a jó halakat kiválogatják és

megőrzik, a rosszakat pedig kidobják (48. v.). S mintha ez a kép önmagában

még nem lenne világos, az evangélista közvetlen módon alkalmazza: a háló a

messiási kor (az ország) beiktatódását jelenti; amikor ez végső szakaszába (azeljövendő korszakba) érkezik, csak az «igazakat» hívják, hogy benne részesül

jenek (vö. 43 . v.) . A gono szokat pedig nemcsak , hogy nem hagyják békén(természetesen az égi boldogságtól megfosztva), hanem még meg is büntetik

valamiféle tüzes börtönben, ahol ahelyett, hogy egyszer s mindenkorra elégné

nek, félelem és reménytelenség gyötri őket (vég nélkül).A gonoszok jelenléte miatt szenvedő keresztények számára ‘Máté’ vigasztaló

üzenetként fogalmazza meg a küszöbön álló eszkatologikus ítélet képét, amely

orvosolja az elszenvedett sérelmeket és zaklatásokat. Az ítélet a harag nagynapja, amelyen Isten veszi kézbe a történelem irányítását, hogy javukra fordítsa. Újra megjelenik a seregek Urának alakja, aki az egyiptomi fáraók és a

babiloni királyok ellenében népe pártjára áll. A prófétáknál általában megtalálható nemzetek ellen szóló orákulumoknak megfelelően kardélre hányja a

bálványimádó és igaztalan népeket (vö. íz 24; Ez 38-39. stb.). A keresztényigehirdetés kezdettől fogva zsidó irodalmi kliséket használt, és ezektől később

sem szabadult. Kétségtelen, hogy a jó és a rossz nem azonos Isten színe előtt

sem. Az is bizonyos, hogy az igaz és a bűnös számára sem egyenlő. Ám hogy agonoszokat eltávolítja magától, vagy ami rosszabb, elmondhatatlan szenvedé

sekre ítéli kevésbé kedvelt vagy ‘szerencsétlenebb’ gyermekeit, és csak a jókat

tartja meg országában, talán nem olyan magatartás, amely túlzottan illene lel-

kületéhez (vö. Mt 5, 45-48).

413



A háló 13, 47-50

és nem az emberek számára készült. A többi tóhoz hasonlóan a Tibériás-tava is

íHiialmazott a fogyasztható halakon kívül olyan vízi állatokat (kicsiny ragadó-

rókát, rákféléket, pikkely nélküli halakat stb.), amelyeket a Leviták könyve

'tisztátalannak’ tekintett (vö. 11, 9-12). A «mindenféle halfajta» kifejezés (47.

v.) a keresztény közösség (= a mennyek országa) heterogén összetételére utal.Rögtön ezután azonban kiderül, hogy ráadásul jó és rossz halakról (48. v.), azaz

a metaforát félretéve, jó és rossz hívókról van szó. Máté a saját egyházán belül

is terjedő (farizeusi) türelmetlenséggel szemben hangsúlyozza, hogy az ország

szentekből és bűnösökből álló gyülekezet. Az evangélista nem tudja, hogy

meddig marad fenn ez az állapot, de példázata tragikus képpel zárul: egy na

pon, amikor a háló már megtelik, partra vonják, a jó halakat kiválogatják és

megőrzik, a rosszakat pedig kidobják (48. v.). S mintha ez a kép önmagában

még nem lenne világos, az evangélista közvetlen módon alkalmazza: a háló a

messiási kor (az ország) beiktatódását jelenti; amikor ez végső szakaszába (az

eljövendő korszakba) érkezik, csak az «igazakat» hívják, hogy benne részesül

jenek (vö. 43 . v. ). A gono szokat pedig nemcsak , hogy nem hagy ják békén(természetesen az égi boldogságtól megfosztva), hanem még meg is büntetik

valamiféle tüzes börtönben, ahol ahelyett, hogy egyszer s mindenkorra elégné

nek, félelem és reménytelenség gyötri őket (vég nélkül).

A gonoszok jelenléte miatt szenvedő keresztények számára ‘Máté’ vigasztaló

üzenetként fogalmazza meg a küszöbön álló eszkatologikus ítélet képét, amely

orvosolja az elszenvedett sérelmeket és zaklatásokat. Az ítélet a harag nagy

napja, amelyen Isten veszi kézbe a történelem irányítását, hogy javukra for

dítsa. Újra megjelenik a seregek Urának alakja, aki az egyiptomi fáraók és a

babiloni királyok ellenében népe pártjára áll. A prófétáknál általában megta

lálható nemzetek ellen szóló orákulumoknak megfelelően kardélre hányja a

bálványimádó és igaztalan népeket (vö. íz 24; Ez 38-39. stb.). A keresztény

igehirdetés kezdettől fogva zsidó irodalmi kliséket használt, és ezektől később

sem szabadult. Kétségtelen, hogy a jó és a rossz nem azonos Isten színe előtt

sem. Az is bizonyos, hogy az igaz és a bűnös számára sem egyenlő. Am hogy a

gonoszokat eltávolítja magától, vagy ami rosszabb, elmondhatatlan szenvedé

sekre ítéli kevésbé kedvelt vagy ‘szerencsétlenebb’ gyermekeit, és csak a jókat

tartja meg országában, talán nem olyan magatartás, amely túlzottan illene lel-

kületéhez (vö. Mt 5, 45-48).

41 3




Az írástud óról szóló példázat (13, 51-52)

5 1. «Megértettétek mindezt!1- kérdezte tőlük

Jézus. Azok ezt felelték: ‘igen’.52. O pedig ezt mondta nekik: ‘Tehát minden

írástudó, aki tanítványává lett a mennyek

országának, hasonló ahhoz a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő».

A ‘példázat’51 formai szempontból a tanítványok kérdésére (10. és 36. v.) adott

válasz. Ok azok, akik megértették a jézusi beszédekben rejlő üzenetet. A‘megérteni’ kifejezés nem csupán az elméleti felfogást jelenti, hanem az elfoga

dást és a valóra váltást is. S ha mindez igaz (a nai a keresztény hivatást össze

foglaló ‘igent’ jelenti: 51. v.), a tanítványok Krisztus valódi követőivé, az

«ország fiaivá» (38. v.) váltak, akik immár a kincsnek, az értékes gyöngynek

birtokosai (44-46. v.). Mindezek alapján ők az új írástudók (grammateisz), a

mennyek országának titkaiban jártas mesterek.

Máté egyházának már megvannak a maga intézményei («a tizenkettőn 10,1;

Péter: 16, 18-19). Lehetséges, hogy a jelenlegi szöveg a közösségben tevékeny

kedő ‘tanítókra’ utal, akiket ez a közösség zsidó-keresztény összetételénekmegfelelően ‘írástudóknak’ nevezett. Máté nem feledkezik meg apologetikai és

pasztorális célkitűzéseiről. Az alkalmazott (‘írástudó’) kifejezés jóakaratú uta

lás, szinte kapcsolódás a zsinagóga világához és így hallgatólagos meghívás. A

keresztény írástudónak nem csupán a törvényt és a prófétákat (5, 17-20) kellismernie, hanem az ország misztériumait is (10. és 51. v.). A páli gondolkodás

tól kissé távol álló első evangélista mérsékelt vonalvezetése már a hegyi beszéd

bevezetőjében is nyilvánvalóvá vált (5, 17-20), és a jelenlegi szövegben is

megmutatkozik. Jézus nem azért jött, hogy lerombolja a törvényt és a prófétákat, hanem hogy beteljesítse. Ennek ellenére oly módon értelmezte újra ezeket,

hogy megsemm isítette Izrael korábbi mestereinek értelmezéseit. A keresztényírástudó azonban tanításában régi (palaia) és új (kaina) igazságokat terjeszt elő.Lehetséges, hogy az első evangélium szerzője önmagát mutatja be e sorokban.

51 Vö. ]. Dupont, Nova et vetéra (Mt 13,52), in Mél F. ]. Leenhardt, Génévé, 1968., 55-70. o.

414



Az írástudóról szóló példázat 13, 51-52

Ő maga is gyakorta hivatkozott a régi próféták meghirdetéseire, és Krisztus

személyében, illetve művében látta ezek valóra válását. Másutt Máté szigorúbb

(új öltözéket és új tömlőket tart szükségesnek: 9, 16-17), és evangéliumának

vége felé (23, 2-36) kemény vádbeszéddel illeti (a régi és az új) írástudókat, de

ebben a helyzetben sokkal megértőbb m agatartást tanúsít.

38 ortensio da spinetoli -máté az egyház evangéliuma

Documents