a kadar rendszer kialakulasa es mindennapjai 1

8/18/2019 A Kadar Rendszer Kialakulasa Es Mindennapjai 1

1/5

A KÁDÁR RENDSZER KIALAKULÁSA ÉS MINDENNAPJAI

1.

Fogalma:

Az 1956 és 1989 közötti évek elnevezése. Nevét Kádár Jánosról (eredetileg Csermanek János) kapta. Az 1956-os forradalom leverésével, szovjet katonai és politikai támogatással hatalomra jutott Kádár Jánostöbb mint három évtizedes rendszere (1956-89) nem alkotott egységes időszakot: különböző szakaszait

erősen befolyásolták a hazai és a nemzetközi politikai változások .2.

Szakaszai: két fő nagy szakaszra szokták osztani:

I.: Kemény diktatúra: a megtorlás és konszolidáció 1956 után (1956-63)

Megtorlás: A forradalmat követően a karhatalmi ezredek („pufajkások”) bevonásával megkezdődtek amegtorlások (a forradalmárok bebörtönzése, kivégzése) és a pártállam visszaállítása. A megtorlás jelképescsúcspontja Nagy Imrének és társainak kivégzése volt (1958. június 16.). Több mint kétszázezer emberhagyta el az országot, a hatalom a forradalmat ellenforradalomnak minősítette.A megtorlás egyik formája a statáriális perek megindítása volt. A vádirat nélkül vagy leggyakrabban néhánysoros vádindítvánnyal bíróság elé állítottak sok esetben a tárgyaláson találkoztak először az ügyvédjükkel, akisem a vizsgálati iratokat, sem a vádlottat, sem annak cselekményeit nem ismerhette úgy, hogy felkészültenvédhette volna a perbe fogottat. De maguk az eljárások sem irányultak a cselekmény és körülményei ténylegesfelderítésére, megelégedtek a leggyakrabban fegyverrejtegetés vádjával indított perekben a fegyverrejtegetéstényének bizonyításával, és kizárólag ennek alapján hozták meg az ítéletet. A feltétlenül súlyos ítéletet, hiszenminden enyhítő körülmény figyelembe vételével sem kaphatott tíz év börtönbüntetésnél kevesebbet a nagykorúvádlott.A statáriális eljárásokkal a hatalom nem a forradalomban tevékenyen, aktívan részt vett személyeket, hanem azegész társadalmat kívánta megbüntetni és megfélemlíteni. Egyaránt megkapta az ítéletet a fegyverét elrejtőgyári üzemőr, a leszerelő katonatiszt, aki megtartotta szolgálati pisztolyát, az orvvadászat céljából puskát vásárló,a fegyveres rabló és a kommunista görög emigráns. A megtorlás másik fontos intézménye volt az internálás (kényszerlakhelyre, táborba telepítés, pl. aHortobágyra vagy Recskre). Az egy évvel meghosszabbítható féléves internálás több feladat ellátására is

alkalmas rendszabály volt. Egyfelől helyettesítette az előzetes letartóztatást, 1956 decemberétől ugyanis akarhatalom olyan tömegben vette őrizetbe az embereket, hogy a még nem is megfelelően restaurált ügyésziszervezet képtelen volt tartani ezt az ütemet. Hasonlóan nagy segítséget adott a majdani perekhez azzal, hogy atanúnak alkalmas személyeket is internálni lehetett, így presszionálva őket a megfelelő vallomásra. Azokbüntetési formájaként szolgált, akik nem követtek el olyan súlyú cselekményeket, amelyekért a hatalom

börtönbüntetést látott érdemesnek kiszabni, de személyük, múltjuk vagy környezetük miatt célszerű voltmeghurcolásuk. Hasonlóan megtorló funkciójuk is volt ebben az időszakban a sortüzeknek (Budapest, Nyugati pu.,Tatabánya, Salgótarján, Miskolc, Eger), hiszen ahogy a statáriális bíróságok sem kizárólag a forradalombanaktívan részt vetteket büntették, ugyanígy a golyók sem tettek különbséget.Idetartoznak még azok az akciók, amikor a karhatalmisták megszálltak egy-egy munkásszállást, kollégiumot

vagy falut, és szinte válogatás nélkül, brutálisan összevertek mindenkit, aki a kezükre került.A megtorlások beindítása újabb menekülési hullámot váltott ki. Már a november 4 -i megszállást követően nagytömegek hagyták el az országot, decemberre pedig végleg kilátástalanná vált úgy a forradalomban szerepet

játszottak, mint az ország helyzete, ami a novemberinél is nagyobb elvándorlást eredményezett. A legtöbbenAusztrián át menekültek Nyugatra, a többiek Jugoszlávián, de voltak akik Csehszlovákián keresztül próbáltak az

NSZK- ba jutni. Összességében mintegy 180 ezren hagyták el végleg az országot, ami tovább gyengítette a hazaiellenállást.

Konszolidáció: (nem változtat a Rákosi-korszakban kialakított struktúrákon, de a módszereken igen)

a) Kádár elsőnek a megtépázott tekintélyű pártot állította helyre.A többpártrendszer már szóba sem jöhetett. A megszűnt Magyar Dolgozók Pártja utódjaként, a forradalom

idején megalakult kommunista állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) az ún. „keménydiktatúrával” megkezdte hatalmának kiépítését, a társadalom bekerítését. A párt, tagjainak létszámát növelveaz országot területi és munkahelyi szinten behálózó pártszervezetekkel érvényesítette akaratát, a pártirányításérvényesült a politika és a gazdaság minden szintjén. A párt ellenőrzése alá került a teljes társadalom: a


2/5

központi bizottságok osztályai irányították a minisztériumokat, a tanácsokat. A pártvezetés döntött agazdasági tervekről, az életszínvonalról, a kulturális életről.Hatalmuk biztosítására megalakították a párt fegyveres erejét, a Munkásőrséget, melynek feladata akommunista hatalom támogatása, és védelme volt.A pártonkívüliek befolyásolására szolgált a Hazafias Népfront újjászervezése, melyet szintén a pártirányított. Az ifjabb korosztály (középiskolától) „bekerítése” és az MSZMP- be terelése érdekében - amegszűnt DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége) helyett - létrehozták a Kommunista Ifjúsági Szövetséget (KISZ, 1957), a legifjabbakat (általános iskolásokat) pedig a kisdobos-és úttörőmozgalom elindításával

vonták be a „szocialista nevelésbe”.Felszámolták a munkástanácsokat és a „dolgozók érdekvédelmét” a párt által kézben tartottszakszervezetekre bízták, élükön a Szakszervezetek Országos Tanácsával (SZOT). A SzakszervezetekOrszágos Tanácsában a legtöbb ember a kedvezményes családi nyaralást látta. A pártvezetésben szigorú fegyelem uralkodott. Az egyszemélyi vezető feltétlen tekintélye nem külsődleges

jegyekből (személyi kultusz), hanem a vezetésen belül elfoglalt állandó centrumhelyzetéből ("kétfrontosharc"- a baloldali és a jobboldali elhajlásokkal szemben), kiegyensúlyozó taktikai képességeiből és aszovjet vezetéshez való alkalmazkodásból eredt.A politikai véleménykülönbségek nyílt formában nem jelenhettek meg a szűk pártvezetésen kívül, mintahogyan az 1953-1956 között történt.

b) Tömegbázis kialakítása Kádár -rendszer nem törekedett az egyes társadalmi csoportok megtörésére, ellenkezőleg, a (volt)középparasztságot, a régi értelmiséget és középosztályt különféle gesztusokkal igyekezett "integrálni".Megszűnt a továbbtanulás közvetlen és durva korlátozása, a nyugatra történő kiutazás tilalma,szabadabb lett a kulturális élet.Nem volt szükség a rendszerrel való egyetértés állandó demonstrálására. (Rákosi: „Aki nincs velünk, azellenünk van!” Kádár: „Aki nincs ellenünk, az velünk van!”) Az emberek többsége relatív anyagi biztonságban élhetett, az életszínvonal szerény egyenletességgelnövekedett. Megjelenhettek a korábbi években elképzelhetetlen fogyasztási szokások a gazdaság és a kultúraterületén.A párt megfogalmazta az általános művelődéspolitikai irányelveit, melyben a szocialista realizmus mellett

elismerte más irányzatok létjogosultságát is.A hatalom igyekezett rendezni viszonyát az értelmiséggel is. 1958- ban rögzítették, hogy a népi írókmozgalmával szemben milyen fenntartásaik vannak, azonban kinyilvánították, hogy munkásságukat értéknektekintik, és alkotómunkájukhoz minden segítséget megadnak.A fiatalság politikai nevelését a Kommunista Ifjúsági Szövetségtől, az úttörő- és a kisdobosmozgalomtól várták el. A hitélet ellenőrzését ismét az Állami Egyházügyi Hivatal vette a kezébe (1959), dea nyílt beavatkozás helyett inkább az együttműködés kialakítására törekedtek.Megegyezés történt a pápával is, ennek értelmében az Elnöki Tanács lemondott a főkegyúri jog gyak orlásáról, a pápa cserébe hozzájárult, hogy a papok letegyék az esküt az államra és az alkotmányra.Ezzel a Vatikán is elismerte a Kádár -rendszert (1964).

c) Az állam irányítása: Az állami életet a pártszervek szinte közvetlenül irányították ("kézi vezérlés"), az országgyűlés működéseformális volt, kb. 8-10 napot ülésezett és 3-4 törvényt hozott egy évben. A rendszert rendeletekkelműködtették.1966-tól a listás szavazás helyett egyéni jelöltekre szavazhattak a választópolgárok, 1970 -től már azállampolgárok jelölőgyűlése szavazott arról, hogy ki lehetett képviselőjelölt, de ezek az intézkedéseklényegében nem jelentettek változást a monolit hatalmi struktúrában.A helyi döntéseket a "vállalati négyszög" hozta: az intézmény vezetője, a párttitkár, a KISZ-titkár és aszakszervezeti bizalmi részvételével.

d) Közkegyelem: a kemény diktatúra vége A politikai élet és a gazdaság nyugodt állapotát a hatalom a sorozatos amnesztiával jutalmazta, a hatvanas

évek elejére a legtöbb politikai fogoly elhagyhatta a börtönét. A rendszer elismerését jelentette, hogy 1962- ben - miután korábban Kádár nyilatkozott arról, hogy tiszteletbe fogja tartani az emberi jogokat - azENSZ levette napirendjéről a magyar kérdést és a nyugati országok sorban helyreállították a diplomáciaikapcsolataikat Magyarországgal. Ez az új rezsim végleges nemzetközi elismerését jelentette.


3/5

A belső konszolidáció végső állomásai az 1963-as közkegyelem (nem terjedt ki a fegyveres harcosok egyrészére), a párt rákosista vonalának kiszorítása a vezetésből és az MSZMP VIII. kongresszusán meghirdetett"aki nincs ellenünk, az velünk van" elv meghirdetése voltak. Ennek megfelelően egyre több pártonkívülitölthetett be fontos gazdasági, társadalmi, kulturális szerepet. Az ő kinevezésükhöz is alapfeltétel volt a

pártszervezetek támogatása.

e) Gazdaság Nem történt gazdasági irányváltás, megmaradt a tervutasításos újraelosztó rendszer , a korábbi fő

gazdasági célok lényegében nem változtak. A viszonyok megváltoztatása kilátástalannak tűnt. Ezt tükrözi amár említett disszidálás, az ország tömeges elhagyása.A rendszer mégis másképp működött, mint a forradalom előtt. Kádár tanult a Rákosi-korszak hibáiból. A„népi demokrácia” konszolidálása nem hozta magával a zsarnokság változatlan visszaállítását, a

politikai rendőrség nem kapta meg az ÁVH különleges jogosítványait.A kádári paternalizmus (Gondoskodó, a társadalom jólétét, biztonságát lehetőség szerint növelőpolitika, a mely ugyanakkor alattvalónak tekinti az állampolgárokat. A rendszer a patriarchális családviszonyai, a korlátlan hatalmú családfő mintájára képzelhető el.) már ebben az időben javított azéletkörülményeken. A szövetkezeteket ugyan kényszerrel hozták létre, de nem tértek vissza az ötvenes évek elejének durvamódszereihez. A parasztok zömmel a forradalom bukása, a kilátástalanság miatt lettek tsz -tagok, ugyanakkor

észlelhették, hogy helyzetük könnyebb lett. Nem volt többé kötelező beszolgáltatás, néhány intézkedés pedig érdekeltté tette őket a közös gazdálkodás sikerében (például a háztáji gazdálkodás támogatása).Míg a sztálinista rendszerek a magánéletre is ki akarták terjeszteni a befolyásukat, alattvalóiktól hűségükállandó kinyilvánítását követelték, s kiszámíthatatlan terrorral fenyegettek mindenkit, a Kádár-rendszeregyre inkább „békén hagyta” a társadalmat. Ezt fejezte ki a híressé vált kádári mondat: „Aki nincsellenünk, az velünk van.” Vagyis a magánéletbe visszahúzódó, munkába temetkező állampolgárt nem szabadzaklatni.

II. A puha diktatúra: (1963-1989)

Társadalmi rétegződés A hivatalos felfogást magáévá tevő, szovjet mintákat követő társadalomtudomány a „fordulat éve” (1948)

utáni magyar társadalmat mereven két osztályra (munkásság, parasztság) és egy rétegre (értelmiség)osztotta. Többnyire ezt követik a statisztikai összesítések is. A valóság azonban ennél sokkal bonyolultabbvolt.

A vezető erőnek nyilvánított munkásság a maga egészében sohasem irányította a társadalmat. A ténylegeshatalmat a függetlenített (főállású) pártkáderek birtokolták az állam, a gazdaság és a kultúra különbözőszintjein. A hatalmi elit idővel soraiba fogadta a szakmai elit kiválasztott tagjait. Egyre nagyobb befolyásratettek szert a nagyvállalati vezetők , akik gyakran tagjai lettek az országos vagy helyi pártszerveknek is.Helyzetüknél fogva képesek voltak befolyásolni a gazdasági döntéseket, az állam jövedelmeinekújraelosztását. A nómenklatúra (a politikatudomány nyelvében a szocialista társadalmak vezető elitjének,különböző szintű döntéshozóinak, kiváltságos elemeinek gyűjtőneve.) döntési helyzetéhez, felelősségéhezképest még az 1970-es évek elején sem rendelkezett elégséges szaktudással , a kinevezésekkor fontosabb

volt a politikai megbízhatóság.A szellemi foglalkozásúak csoportja számban megnövekedett, helyzetét azonban sok ellentmondás terhelte.E réteg kb. 30 %-a még érettségivel sem rendelkezett, Többnyire az állami és vállalati adminisztráció alsószintjein dolgoztak . A diplomás értelmiségiek közül a Kádár -rendszer elsősorban a termelésheznélkülözhetetlen műszaki értelmiségnek kedvezett. Visszaszorult a háború előtti társadalmielismertségéhez képest a jogászság, megőrizte viszont presztízsét az orvostársadalom . A pedagógusokmegbecsülése elmaradt (már akkor is ) a rendszer által elvárt társadalom-átalakító feladatok nehézségétől.Az értelmiségiek fizetését alacsonyan tartották mind az 1945 előtti hazai szinthez, mind a nyugati hasonlófoglalkozásúak bérezéséhez képest. A szerény átlagkeresetek mellett természetesen akadtak kiugróan magas

jövedelmek is, főleg a tudósok, művészek , illetve a mellékkereseti lehetőségekkel bíró diplomások körében.A szellemi foglalkozásúak számbeli növekedése, az első generációs értelmiségiek nagy száma jelzi a

felgyorsult társadalmi mobilitást. Ugyanakkor néhány szakterület, például az ügyvédi és az orvosi zárt maradt. A legnagyobb számbeli növekedést az iparosítási politikának köszönhetően a munkásság mutatta. Míg akét világháború között a szakmunkásság viszonylag zárt csoportot alkotott, most egyre nőtt köztük a parasztilétet odahagyók aránya. Nagy különbségek oka lehetett a beosztás és a szakma. A közvetlen termelés -irányítók (csoportvezetők, művezetők) éppúgy kiemelkedtek az átlagból, mint a keresett, nagyfokú


4/5

képzettséget igénylő, az értelmiségi munka vonásait megkövetelő szakmák mesterei. Súlyos tehertétel lett a betanított vagy segédmunkás réteg nem csökkenő mértéke. A parasztság helyzetét alapjaiban változtatta meg az iparosítás és a szövetkezetesítés a hagyományos családikeretekben élő és saját földjükön dolgozó parasztok aránya a töredékére zsugorodott. A falusiak kb.felét tették ki a termelőszövetkezeti tagok és az állami gazdaságok munkásai a többiek az iparban,közlekedésben dolgoztak, gyakran vándorló, falu s város között ingázó életformában. A nagyüzemimezőgazdasági munka erős szakosodásnak indult, közelített az ipari munka jellegéhez. A szövetkezeti

parasztok megélhetéséhez, gyarapodásához nélkülözhetetlen háztájit viszont még a családi

munkaszervezetben művelték meg. Ha általánosságban nem is jelentett hátrányt falun élni, a rosszinfrastruktúrájú kistelepülések lakói menthetetlenül a társadalmi lejtőre kerültek .Az 1945 előtti tőkés, földbirtokos osztályokat a rendszer felszámolta . A tulajdonukban meghagyottkisiparosok, kiskereskedők megtűrt helyzetben, de nem ritkán anyagiakban gyarapodva élték meg a Kádár -korszak első évtizedét.

b) Életkörülmények (gulyáskommunizmus, frizsiderszocializmus, legvidámabb barakk) A megtorlás elmúltával, a konszolidáció évei alatt a szocialista táborhoz képest elviselhetőbb élet alakult kiMagyarországon. Ha valaki nyíltan nem sértette a tabukat - az 1956-os forradalom, az egypártrendszer, aszocialista építés, a Szovjetunióhoz fűződő egyenlőtlen viszony -, akkor az viszonylag háborítatlanmagánéletet alakíthatott ki. Már nem volt elvárás a rendszer melletti látványos kiállás, a hatvanas években a

helyi kisközösségek újraszerveződésének alig voltak akadályai, növekedtek a személyi autonómiahatárai. Már nem üldözték azokat, akik a Szabad Európa rádiót hallgatták, a nyugati divatnak megfelelőhajviselettel, öltözködéssel elütöttek a rendszer által elvárt normáktól (alkalmi atrocitások azért"természetesen" voltak). A templomba járás csak a párttagok és a pedagógusok számára volt tilalmazott.A Rákosi-korszak hibáit elemző gyakorlatias Kádár a pártpolitika egyik rendező elvévé tette a lakosságéletkörülményeinek, életszínvonalának tényleges javítását. Emiatt a teljes foglalkoztatottság fenntartásávalegyütt jelentősen nőttek a jövedelmek . Az élelmezés akkorát javult, hogy a külföldi megfigyelőkegyenesen „gulyáskommunizmusról” beszéltek. Idővel általánossá tették a társadalombiztosítást és azingyenes egészségügyi ellátást. Ugrásszerűen nőtt a tartós fogyasztási cikkek forgalma. 1970-re 1 milliólakás épült. A női emancipáció biztosítása jegyében kiterjedt a bölcsődei és óvodai hálózat. A 3 évenkéntigényelhető valutakeretből már nyugatra is utazhattak a magyar állampolgárok. A szocialista országokban szokatlanul nagy utazási szabadság is hozzájárult ahhoz, hogy a polgárokörüljenek a rendszer kínálta előnyöknek, s ne adjanak hangot elégedetlenségüknek. A szocialista tömbországaiba (kivéve a Szovjetuniót és Jugoszláviát) piros útlevéllel vízum nélkül lehetett utazni. A nyugatiországokba háromévenként - minimális valutakeret felhasználásával - kék útlevéllel mehettek azok, akiket arendszer arra alkalmasnak tartott.

A magyar polgár mégis úgy érezte, hogy van miért gürcölnie, mert - bár nagy áldozatok árán - de a"gulyáskommunizmusban" (Hruscsov szóalkotása) előrébb juthat. A többi szocialista országhoz képest egyélhetőbb országot látott maga körül (a legvidámabb barakk ). Ezek a lehetőségek és az adományozott "kisszabadságok" a politikától a magánszféra felé fordították az embereket. Az "kádári" állampolgár a személyestúlélésre rendezk edett be.A viszonylagos jólétnek azonban ára volt. Mivel a politikai vezetők a rendszer stabilitása szempontjábólkiemelt jelentőséget tulajdonítottak az életszínvonal emelésének, elhanyagoltak egy sor, kevésbé fontosnakítélt területet, mint például a távközlés vagy az úthálózat fejlesztését. Ugyanakkor a nagyvonalú szociálisintézkedések bevezetésekor nem számoltak a hosszú távú következményekkel. A társadalombiztosításikiadások 1960 és 1980 között a nyolcszorosára nőttek , ami messze meghaladta a gazdaság egészéneknövekedését, sőt, a költségek növekedése folytatódott a nyolcvanas években is, amikor a gazdaságnövekedése megtorpant. Az életszínvonal óriási hitelek felvételével volt csak fenntartható, nőtt azállamadósság. Az életszínvonal emelkedésének árát az emberek is megfizették, akiknek jelentős része önkizsákmányolómunkát végzett az ún. „második gazdaságban”. „Második gazdaság” alatt a háztájiban, a kisiparban éskis kereskedelemben – legtöbbször nem fő-, hanem mellékállásban – végzett munkát értették, de aféllegális és illegális tevékenységeket is ide számították , min például a csempészetet vagy a fusizást,vagyis a magáncélú termelést az állami tulajdonban lévő eszközökön, munkaidőben. A második gazdaság

meghatározó jelentőségű volt például a lakásépítések terén. A hetvenes években a magyar családok mintegyháromnegyede szerzett jövedelmet a második gazdaságból. 1960 és 1980 között a várható élettartam ismét csökkent, különösen a középkorú férfiak halálozási arányairomlottak. Nőtt a deviáns jelenségek száma: az öngyilkosságok aránya 1950 és 1980 között a duplájára nőtt.


5/5

Az alkoholisták száma folyamatosan emelkedett, becslések szerint 1988- ban több mint félmillióanszenvedtek ebben a betegségben. A hivatalos politika agyonhallgatta a kiáltó adatokat. A hetvenes években az alapfokú oktatásban áttörés következett be: a felnőtt népesség többsége elvégeztelegalább az általános iskola nyolc osztályát. Az egyetemi, illetve főiskolai képzésben részesülők arányaalapján viszont az európai sereghajtók közé kerülünk, nem csak a nyugati, de a szocialista országok islehagytak minket ezen a területen. Az állam szabályozta a felsőoktatást: a nyolcvanas években afelvételizőknek csak 35-40%-át vették fel valamilyen egyetemre vagy főiskolára. A korszakban a családok élete is jelentősen megváltozott: nőtt a válások száma, 1950 és 1988 között

mintegy a duplájára. Sokan a házasság válságáról beszéltek, annak ellenére, hogy az első házasságkötésekidőpontja korábbra került, és a felnőtt lakosság nagyobb része élt házasságban, mint a két világháború között.A gyerekszám is folyamatosan csökkent, ugyanakkor csökkent azon nők aránya, akiknek nem születettgyereke. Az egy-két gyerekes családok váltak jellemzővé. Az állam a gyermekvállalást ösztönzőintézkedései, így az óvodai férőhelyek növelése vagy a gyermekgondozási segély (GYES) 1967-es

bevezetése csak kis mértékben lassították a születések csökkenését. .(Csúnya szlogen a 60-as évekből: „Kicsivagy kocsi”, azaz vagy gyermeket vállal valaki, vagy az életszínvonalán javít, a kettő együtt nem megy.) Jelentősen megváltozott a szabadidő eltöltésének módja is. A hagyományos, sokszor csak egy – egytársadalmi rétegre jellemző tevékenységi formák megszűntek, átalakultak. Az életmód, a társadalomváltozásai új szórakozási formák kialakulását eredményezték, melyek sokszor generációs keretek közöttérvényesültek. A közösségi szabadidős tevékenységek szerepe visszaszorult, az emberek mind nagyobb

mértékben egyedül vagy szűk családi körben kapcsolódtak ki. A sport elvesztette azt a kiemeltámogatottságát, amelyet az 1950-es években élvezett. Az 1952-es helsinki olimpián elért teljesítményt – 16aranyérem – a későbbiekben meg sem közelítette a magyar csapat. A tömegsport fejlődése s elmaradt akívánatostól: az emberek többsége semmilyen sportot nem űzött, és – a táplálkozási szokások mellett – ez isszerepet játszhatott abban, hogy 1986-ba a magyarországi felnőttek 60%-a túlsúlyosnak számított. A magyar társadalomra a hatvanas évektől nagy hatást gyakorolt a nyugati fogyasztói kultúra. A farmer, arockzene, a fiúk hosszú hajviselete, a miniszoknya kezdetben nem csak a hivatalos szervek, de a felnőttkorosztály egy részének rosszallását is kiváltotta. Ezek az ellenérzések csak lassan, a hetvenes évektőlkezdtek oldódni. Az áhított fogyasztói javak egy részét megpróbálta a hazai ipar helyettesíteni. A szocialistatömbön belül sokáig egyedinek számított, hogy Magyarországon gyártottak farmernadrágot. A nehezen

beszerezhető nyugati termékek – orkánkabát, nejlonharisnya, farmer, rágógumi, lemezek, kazetták,

kvarcórák, zsebszámológépek és így tovább – jelentős részben a bevásárló turizmus, vagy a tömegesméreteket öltő csempészet révén kerültek „forgalomba”. A „marxista-leninista” ideológia hivatalosan meghatározta a tömegtájékoztatást, az oktatást és aművelődést, szabályozta az állami élet rendjét. Az emberek jelentős részére azonban továbbra is a korábbrólörökölt értékek hatottak. A vallásnak a párt ideológiája szerint fokozatosan el kellett volna halnia, mivela „szocializmus felszámolja az alapjait”. Amikor azonban a hetvenes évek végén ismét vizsgálni lehetett azemberek vallásosságát, az eredmények meglepték a pártvezetést: a népesség mintegy fele, a nyolcvanasévekben, pedig már több mint fele vallotta magát vallásosnak. Ugyanakkor az egyházak befolyása amindennapi életre csökkent: bár az esküvők, keresztelők és temetések nagy része egyházi keretek közöttzajlott, a lakosság tizede járt csak rendszeresen templomba vagy imádkozott legalá bb hetente.A Kádár-rendszer a művészettel különösen engedékeny volt a Rákosi-rendszer és a többi szocialista

országhoz képest. Az értelmiségiek és művészek gyakran az ellenzék táborához tartoztak, mégis akár karriertis építhettek Magyarországon. A hatvanas években a kultúrpolitika vezetője Aczél György volt, akifelügyelte az ún. „három T” elvét: a tűr, tilt, támogat elvét. A rendszer egyes művészeti alkotásokattámogat, egyeseket eltűr, míg másokat betiltottak. A cenzúra nehezen átlátható, sehol sem leírt szabályokáltal működött: bizonyos dolgokat nem lehet elmondani főműsoridőben a tévében, rádióban, de késő estemár igen; egyes dolgok nem jelenhettek meg napi- vagy hetilapokban, de kevesek által olvasottfolyóiratokban igen. A növekvő életszínvonal, a javuló társadalmi közérzet egyelőre elfedte, hogy az elvileg mindenkinek járótársadalmi szoláltatásokhoz mégsem egyenlő mértékben lehet hozzájutni: a keményebbérdekérvényesítésre képes csoportok (például a nómenklatúra) előnyökhöz jutnak. A hiánygazdaság (agazdaság kínálatkorlátos állapota.) miatt még a javuló ellátás mellett is gyakran csak hosszas várakozásután lehetett hozzájutni a keresett áruféleségekhez, szolgáltatásokhoz. Az egészségügy nem tudtamindenkink megadni a törvényben előírt színvonalas ellátást. (Innen a Gerő Ernő által megálmodott„hálapénz” rendszerré válása.) Az iskolák – kellő anyagiak híján – nemhogy csökkentették, inkábbújratermelték, sőt fokozták a társadalmi rétegek között kulturális különbségeket, ez viszont nagyban gátolta a hátrányos helyzetűek felzárkózását.

a kadar rendszer kialakulasa es mindennapjai 1

Documents