1. A kora újkorban megjelenik a „mesterséges élet” fogalma. Az élet mint a mozgás, a táplálkozás, a növekedés elve nem szorul rá egy olyan lélekre, amely a holt anyagot vitális képességekkel ruházná fel, hanem tisztán mechanikailag magyarázható. „Ha pedig ez így van, akkor nem csupán az órák és más automaták gépek, hanem az ember, valamint minden más élőlény teste, sőt maga a egész világegyetem is gépnek minősül.” – írja a 17. század második felében a karteziánus Louis de la Forge. A látás például olyan fiziológiai folyamat, amely ugyanúgy az optika törvényeinek engedelmeskedik, mint egy egyszerű messzelátó.

2. Az emberi szem instrumentalizálása felszámolja azt az elvi különbséget, ami korábban a természetest a mesterségestől elválasztotta. Igaz, hogy a „teleszkópot nem Isten keze alkotta létünk fenntartása végett, hanem emberi kézből származik, olyan célok érdekében, amelyeket az ember maga tűz ki önmaga elé, egyébként azonban semmiben sem különbözik a természetes érzékszervtől…” [Hamou 276.] Mit jelent ez? Amikor az ember célokat állít maga elé, és ezeket technikai találmányokkal megvalósítja, voltaképpen Isten munkáját, a teremtést utánozza. A teleszkóp és a mikroszkóp mesterséges szemek, amelyek váratlan mértékben tágítják ki a faktikus valóság határait: „Ki ne látná – írja Kepler Dioptricája előszavában – milyen messzeségbe tolódnak ki a természet megismerésének határai.” [Opera omnia II:525.]

3. Az a tény, hogy az anyagi világ és a test mechanikailag modellezhető, annyit jelent, hogy az ész számára áttekinthető, racionalizálható, maradéktalanul tervezhető. Galileo Galilei szerint „a természet nagy könyvét a matematika nyelvén írták”. A matematikai megközelítés számára az anyag kvantitatív, metrikus (mérhető) tulajdonságai relevánsak, így a korai modern tudomány a 17. századtól kezdve az anyag kvantifikálható minőségeire (nagyság, számosság, térben elfoglalt helyzet, mozgás) vezet vissza minden olyan minőséget, amely az érzékelésben nem tűnik kvantitatívnek. A hő például nem egyéb, mint a részecskék heves mozgása, a szín nem más, mint egy meghatározott fizikai tulajdonságú fény, amely a tárgyak felületéről így és így verődik vissza… A fizikai világ törvényei matematikailag megadható szabályszerűségek, amelyek egy geometriailag leírható térben érvényesülnek, s egy olyan anyagi világot szabályoznak, amely maga is geometriai tulajdonságokkal jellemezhető.

4. Ám a geometria számára az anyag bármely kiterjedt része osztható. Az anyagnak nincsen olyan nagysággal rendelkező része, amely ne tartalmazna végtelen számú kiterjedt részt. A mikroszkóp megmutatja, hogy az emberi érzékelhetőség küszöbe alatt éppúgy végtelen világok rejtőznek, mint az emberi érzékelőképesség határai felett. Vö. Pascal B72. töredék (Gondolatok): „[A tudós] fedezzen fel az atka parányi testében e testnél is összehasonlíthatatlanul kisebb részeket, lábakat ízületekkel, a lábakban ereket, az erekben vért, a vérben nedveket, a nedvekben cseppeket, s e cseppekben párákat, majd ossza tovább ez utóbbiakat, és minden erejét megfeszítve igyekezzék a végére járni e gondolatnak, s aztán tárgyául azt a végső valamit tegyük meg, amelyhez el tud jutni; nyilván azt hiszi, hogy eljutott a természet végső parányáig. Én azonban még ebben is egy újabb feneketlen mélységet akarok megmutatni neki. (…) Fedezzen fel benne is végtelen sok világot, mindegyiket saját égbolttal, bolygókkal, földdel, amelyek ugyanúgy aránylanak egymáshoz, mint a látható világmindenségben; a földön állatokat és végezetül atkákat, s ezekben ugyanazt, amit az elsők tártak elébe, s aztán (…) ámuljon el e csodáktól…”

5. A vizsgált tárgy (egy kocka AB éle) végtelen számú pontot tartalmaz. Ezek mindegyikéről egy fénysugár érkezik a szembe, és kirajzolja az AB él képmását a retinán. A retinát optikai

idegvégződések sűrű hálója alkotja. Ám az idegek száma véges. A szem tkp. egy olyan műszer, amely a külvilág felől érkező végtelen számú információt megszűri, és véges számú olyan információvá transzformálja, amely hasznos az ember számára. Mi az amit látunk? Nem maga a világ, hanem a fizikai világ egy olyan re-prezentációja, amely a testünk méreteivel áll arányban.

6. Ezzel a lélek elveszíti ugyan korábbi szerepkörének egy részét, ám egy újabb funkcióra tesz szert: a világ mentális reprezentációjának lesz a hordozója. Nicolas Malebranche (1638–1715): „Ha tehát azt hisszük, hogy úgy látjuk a testeket, ahogyan azok önmagukban vannak, ez puszta előítélet csupán, amely semmiféle ésszerű megfontolásra nem támaszkodik. Szemeink ugyanis, amelyeket csupán testünk fenntartása végett kaptunk, nagyon is jól teljesítik a kötelességüket, midőn olyan ideák birtokába juttatnak minket, amelyek a testünk nagyságával kapcsolatos ideánkkal állnak korrelációban, jóllehet e tárgyakban végtelen számú rész van, amelyeket egyáltalán nem tárnak fel.”

7. De vajon nem modellezhető-e maga a gondolkodás is mechanikai fogalmakkal? Mint láttuk, Descartes ennek lehetőségét határozottan elutasította. Sem a nyelv, sem a racionális észhasználat nem érthető meg az anyag mechanikai tulajdonságaiból. Descartes tehát dualista. Az ember testi gépezetéhez egy immateriális lélek kapcsolódik mint a mentális reprezentációk, a gondolkodási folyamatok, egyáltalán a pszichológiai állapotok hordozója. Mások azonban kísérletet tesznek a gondolkodás mechanikai modelljének kidolgozására. Ennek a projektnek két jelentős képviselője az angol Thomas Hobbes, és a francia La Mettrie.

8. Thomas Hobbes (1588–1679) szerint az emberi elme tartalmát a külvilágból érkező benyomások alakítják ki (vö. arisztotelészi, empirikus hagyomány). A „benyomás” fizikai értelemben értendő: a „nyomás” (pressure) a tárgyból kiindulva az érzékszerveken és az idegrendszeren keresztül haladva befelé terjed az agy irányában. Itt „ellennyomást” vált ki, ami ellentétes irányban, kifelé hat. (Eddig a pontig a kép megegyezik a descartes-i leírással: a külvilágból érkező inger érzékszerveken keresztül mechanikai úton jut el az agyig, s ott egy fizikai módosulást hoz létre.) Ám Hobbes a Leviatán című művében (1651) így folytatja: „Mivel pedig ez a törekvés kifelé irányul, ezért valamilyen külső dolognak látszik.” Az így létrejövő érzet nem szűnik meg azonnal, bár halványodni kezd. Az „elhaló érzet” nem más, mint az képzet (imago, image), amely a tudatos gondolkodás anyaga. Kritika: Hobbes elképzelése nem világítja meg, hogy miként születhet a passzív és mindenféle gondolkodásra képtelen anyagból, mely csupán bizonyos alak, mozgás stb. befogadására képes, az érzés és gondolkodás aktív képessége. Hogyan kezd egy kifelé ható fizikai erő egyszerre csak „látszani”? Kinek kezd látszani? És mitől? Hogyan tudna a „holt” anyag egyszerre elkezdeni gondolkodni? E nehézségek egy részét a 18. századra más fénybe állítja egy sor új elmélet és felfedezés.

9. Julien Offray de La Mettrie (1709–1751) Saint Malo-ban születik, janzenista neveltetést kap, majd a kor egyik leghíresebb orvosának és természettudósának, Herman Boerhaavenak a tanítványaként orvostudományt tanul Leidenben (theatrum anatomicum!). 1742-ben visszatér Párizsba és egy gárdaezred orvosaként a testi betegségeknek a gondolkodásra gyakorolt hatását vizsgálja. Ezredorvosként részt vesz az örökösödési háború csatáiban, súlyos betegségen esik át. Önmegfigyeléseinek eredményeként jelenik meg 1645-ben a Lélek természetrajza című munkája.

A testi betegségek miatt akár a ‘legcsodálatosabb lángész’ is „oly korlátolttá válik, hogy sajátmagát nem ismeri fel” [408] „Mire lett volna szükség, hogy Caius Julius, Seneca,

Petronius rettenthetetlensége (…) gyávasággá változzék? A lépnek, májnak az eldugulása, valamilyen akadály a kapuérben. Mert a képzelet a belekkel együtt dugul el…” [408] „Minden attól függ, ahogyan a Gépünk működik…” [411]

La Mettrie nem egyszerűen a test gépezetéről beszél, mint Descartes, hanem egyenesen „embergépről”. Változtak-e a materializmus kidolgozására használt fogalmi eszközök a 17. század közepe óta? Három fontos elmélet tette elgondolhatóvá La Mettrie korára azt, ami Hobbes korában elgondolhatatlannak tűnt.

10. Ezek a következők:

John Locke (1632–1704) az Értekezés az emberi elméről (1690) IV. könyvében azt a kérdést tárgyalja, hogy milyen tudásra tehet szert az ember az őt körülvevő világgal kapcsoltban. Ismeretekkel csak a tapasztalatból származó ideáinknak köszönhetően rendelkezünk: tudásunk nem egyéb, mint az ideáink megegyezésének vagy meg nem egyezésének a felismerése, következésképpen tudásunk nem terjedhet túl ideáink szűk körén. (Számos dolog van, amiről nincsen tapasztalatunk, következésképpen ideánk sincsen. Mi van a tenger mélyén? A távoli bolygókon, csillagokon? Sőt, Locke szerint e végtelenül tágas és gazdag világból érzékszerveink szánalmasan sovány információkkal látnak el bennünket. Az ember tudása olyan, mint az asztal fiókjába zárt féreg tudása az őt körülvevő világról.) De még csak ideáink határaiig sem terjedhet a tudásunk, számos esetben ugyanis rendelkezünk ideákkal, de nem ismerjük ezeknek a kapcsolatát. „Megvan az ideánk a körről, a négyzetről, az egyenlőségről, és mégis talán sohasem leszünk képesek egy négyzettel egyenlő kört találni (…). Megvan az ideánk az anyagról és a gondolkodásról, de talán sohasem leszünk képesek megtudni, vajon valamely pusztán anyagi lény gondolkozik-e vagy nem. Mert ideáink szemlélete révén, kinyilatkoztatás nélkül lehetetlen felfedeznünk, vajon a mindenhatóság nem adta-e bizonyos alkalmasan elrendezett anyagi rendszereknek is az észrevevés és a gondolkodás képességét, vagy pedig az erre előkészített anyaghoz gondolkodó, anyagtalan szubsztanciát is kapcsolt-e, rögzített-e.” (4.3.6.) Igaz, hogy a passzív anyagból nem vezethető le a gondolkodás aktív képessége (lásd a Hobbes-kritikát), azaz az anyag magától sohasem fog elkezdeni gondolkodni, de „nem az a kérdés, hogy mire képes az anyag önmagában, hanem hogy mire képes egy mindenható kéz által.” Így az anyag nem tartalmazza, de ki sem zárja a gondolkodást. i) A gondolkodó gép feltevése lehetséges. Pontosabban: az, hogy egy pusztán anyagi gép gondolkodni kezdjen, nem lehetséges. Ám az, hogy egy gép rendelkezzen a gondolkodás képességével, ha Isten ezzel felruházta, nos ezt nem zárja ki semmi. A gondolkodás és a kiterjedés nem ellentétes tulajdonságok, mint a világosság és a sötétség, hanem egyszerűen különböző tulajdonságok, amelyek meglehetnek ugyanabban a szubsztanciában. ii) E feltevés – azok alapján, amit a tapasztalatból nyert ideáink alapján ténylegesen tudunk – lehetne igaz (bár a Biblia alapján nyilvánvaló, mondja Locke, hogy de facto hamis).

G. W. Leibniz (1646–1716). Az anyag nem lehet pusztán passzív létező, a természet jelenségei ugyanis nem magyarázhatóak meg az anyag passzív, mechanikai tulajdonságaival, kell hogy legyen benne valami, ami a változás aktív princípiuma, ami például ellenáll a hatásoknak: ez pedig nem más, mint az erő. Leibniz a modern fizika dinamikai oldalát dolgozza ki: a mechanikai keret túl szűkös ahhoz, hogy bizonyos

jelenségeket megmagyarázzunk. (Vö. 1687 után Newtonnál is az erő lesz a központi fogalom!) Az anyag nem egy passzív, minden aktivitástól megfosztott szubsztancia.

G. W. Leibniz. A természetben nincsen ugrás, a világ ugyanis minden olyan formát tartalmaz, ami lehetséges. A tudatos és a tudattalan között sem éles az ugrás, mint Descartes-nál. A létezők egy nagy láncolatot alkotnak a legegyszerűbb szerveződésektől a legmagasabbakig. Charles Bonnet (1720–1793) svájci természettudós 1764-es műve, a Természet szemlélete népszerűsíti e leibnizi gondolatot: „A testi avagy szellemi tökéletesség legalacsonyabb és legmagasabb foka közt a közbenső fokozatoknak szinte végtelen sora van. E fokok sorozata alkotja az egyetemes láncot, amely egyesít minden élőlényt, összekapcsol minden világot…” (2.9.) Természettudományos program a francia felvilágosodásban: a hiányzó láncszemek kutatása. „A természetben nincs ugrás; minden fokozatos benne és árnyalt…” (2.10.) Ilyen átmeneti lények, amelyek nagy figyelmet kapnak, az orángután, de főként az édesvízi hidra. Abraham Trembley svájci természettudós 1740-ben felfigyel az édesvízi hidrára, amely rendelkezik növényi tulajdonságokkal (kettévágva mindkét fél életképes), és állati tulajdonságokkal (helyváltoztatás).

11. Mennyiben sikeres a felvilágosodás materialista programja? Természettudományos, biológiai és fizikai értelemben heurisztikusan sikeres program. Mai felfogásunk szerint (ez ma a többségi felfogás, amelynek természetesen vannak kritikusai) a mentális állapotok fizikai folyamatoktól függenek. Milyen jellegű függés ez? Ma úgy mondjuk: fizikai állapotokon szuperveniálnak. Ez a következőket jelenti: Ha adva van egy fizikai állapot (az rögzítjük az agy egy meghatározott idegrendszeri állapotát) akkor ezzel egyszersmind elménk egy adott állapota is adva van (az az állapot tudniillik, amely ráépül erre a fizikai állapotra). Az agy egy adott állapotának a fizikai-biológiai tulajdonságai ekkor „bázistulajdonságok”, míg az elme ezekhez kötődő tulajdonságai „ráépülő” vagy szuperveniens tulajdonságok. Ebben az esetben a következőkkel jellemezhető a kapcsolat:

Ha azonosak a bázistulajdonságok, akkor azonosak a szuperveniens tulajdonságok is, s ha különbözőek a szuperveniens tulajdonságok, különböznek a bázistulajdonságok is. Azaz: két tökéletesen azonos agyállapot két tökéletesen azonos mentális állapotot kell hogy hordozzon, és két különböző mentális állapotnak nem lehet azonos idegrendszeri állapot az alapja. De! Két pszichológiailag azonos mentális állapot (például két típusosan azonos színérzet) nem feltétlenül implikál két azonos agyállapotot, különböző fizikai hordozók elláthatják ugyanazt a funkciót (hordozhatják a piros szín érzetét).

Ez nem olyan erős reduktivizmus, mint amiről a felvilágosodás korában beszélt a materializmus, a „szuperveniens fenomének” bizonyos önállósággal, autonómiával rendelkeznek, jóllehet nem valószínű, hogy fennállhatnak a bázis nélkül. Miért gyengébb ez a redukció, mint amivel a 17–18. századi materialisták kísérleteznek? Nem azonosságreláció! Lásd a tudatosság problémáját:

12. A tudatosság problémája: magyarázati szakadék. Vö. Thomas Nagel írása