a regionÁlis fejlŐdÉs Útjai: globÁlistÓl a lokÁlisig iratok/tet1997_2.pdf · georges benko1...

Tér és Társadalom 1997 2: 1-16

A REGIONÁLIS FEJLŐDÉS ÚTJAI: GLOBÁLISTÓL A LOKÁLISIG

(Ways of Regional Development: from Globality to Locality)

GEORGES BENKO1

A térgazdaság fogalmi keretei között a lokális a regionálisnak míg a globális a nemzetközinek feleltethető meg. A lokális-globális fogalompár nemcsak, mint a tudományos vizsgálódás tárgyára vonatkozó ellentétpár jelenik meg, hanem módszertani ellentéteket is felvet.

A “helyi környezetre” (régióra vagy vidékre) egy sajátos természeti, társadalmi, intézményi atmoszféra, vagy más szóval, a “regionális önállóság” jellemző. A helyi önállóságon alapulnak a többi régióval fennálló - többé-kevésbé előnyös - kapcsolatok. A más térségekhez való viszonyulás alapját képező összehasonlítás a tér belső struktúráját veszi elsősorban célba. Ezt a megközelítést nem nevezhetjük "globálisan" strukturalistának.

Éppen ellenkezőleg, a globális megközelítés a legtágabb struktúrában elfoglalt pozíciói alapján határozza meg a régiókat: eszerint a régió (és jellemzői) a regionális kölcsönhatások (interregionalisme) terméke. Ez a megközelítés magyarázza például a "centrum-periféria" viszonylatokat.

Ez a módszertani konfliktus nemrégiben új fordulatot vett: vita kerekedett a régiók közötti (azaz a nemzetközi) munkamegosztás és az endogén fejlődés fogalmairól, és ennek egyik jellegzetes formájáról, az ipari körzetről. Erről a vitáról szól ez a tanulmány. A vita korántsem csak elméleti jellegű, hiszen a világ - és ezzel együtt szemléletünk is - változik, mi pedig újabb és újabb, a valóságban bekövetkezett változásokat magyarázni próbáló tipológiákat állítunk fel.

A tanulmány első és a második része a háború előtti és utáni, “ortodox” elméleteket - a városhierarchia elméleteit, a strukturalista elméleteket, ill. a “fejlődési stratégia” és a “függőségi elmélet” párharcát - veszi górcső alá. A harmadik rész bemutatja az “endogén” elmélet megújulását, a negyedik pedig a vita legutóbbi eredményeit ismerteti. A felsorolt elemek hordozzák a lokális és globális fogalompár dialektikáját.

Az első ortodoxia: a városhierarchia

A térgazdaság (a regionális, vagy városgazdaság) első teoretikusai, a Jénai Iskola megalapítói (Christaller 1933, Lösch, 1940) a következő kérdést vetették fel: homogén térben (például, egy mező- és rétgazdálkodási célokra hasznosított vidéken) miként alakulnak ki az ipari vagy a tercier tevékenységgel jellemezhető városi koncentrációk? Hogyan jön létre a hierarchia (a méretet, a szolgáltatások skáláját, azaz a jólétet figyelembe véve) az egyes agglomerációk között?

George Benko TÉT 1997 2 2

A válasz egyszerűnek tűnik: a mikroökonómia elmélete szerint ez a folyamat a gazdaság profit-maximalizáló, költség-minimalizáló természetéből következik. Minden (ipari) termék és szolgáltatás előállítása meghatározott szinten válik optimálissá (méretgazdaságosság). Ennek az optimumnak egy, a homogén térben megjelenő kereslet feleltethető meg. Ha a termelő egy téregységet lát el a homogén térben termékeivel, a szállítási költségek (az áruszállítási költségek és a beszállítók, illetve fogyasztók útiköltségei) minimálisak lesznek. A városi termelés “központi helyek” hálózataiba kezd szerveződni és a - kedvező esetben hatszögletű formákba rendeződő - hálózatok egységei alkotják a teret. Christaller szerint, minél ritkábbak, különlegesebbek a szolgáltatások (illetve, minél nagyobb tömegű termelésnél tapasztalhatunk méretgazdaságosságot), annál nagyobb méretűek a hatszögletű hálózati téregységek. Ha feltételezzük, hogy a hálózatok többségének csomópontjában egy-egy város van, és gondolatban összekapcsoljuk a “csomópontok központjai” körül létrejött hálózatokat, akkor szabályosan rajzolódnak ki előttünk azok a centrumok, melyek a másodrendű városokat vonzzák.

Az optimalizáló “láthatatlan kéznek” köszönhetően így alakult ki a városi hierarchia a metropolisz operájától a falvak egyszerű szatócs boltjáig. Ne intézzük el azonban egy kézlegyintéssel ezt az elméletet. Mind az észak-európai és az észak-amerikai tágas síkságokat, mind a Franciaországtól szent Oroszország nyugati részéig terjedő területeket vizsgálva (nem véletlen, hogy Jénában született meg ez az elmélet) többé-kevésbé nyomon követhetjük ezt a modellt. Az elmélet mindenképpen továbbgondolkodásra ösztönöz.

Mindenekelőtt látnunk kell, hogy strukturalista sémáról van szó. Egy “központi hely” mérete és tevékenységi köre a hierarchikus városi térben elfoglalt helyétől függ. Egyes kisvárosok esetében, például, bizonyos nagyobb jelentőséggel bíró tevékenységek, szolgáltatások azért szegényesek, hiányosak, mert e tevékenységek “helyét” már egy nagyobb, a hierarchiában magasabban álló, város foglalta el. Végül is, nem épülhet minden városban opera, nagyáruház, vagy egyetem. Wallerstein (1974) és Braudel (1979) “világgazdasági” elméleti sémája alapján magyarázni tudjuk ezt a jelenséget: egyes agglomerációk (“központok”) “sikeréből” szükségszerűen következik, hogy a másik oldalon létrejöjjenek a “központokhoz” kapcsolódó alacsonyabb rendű perifériák. Az “alacsony rendűség”, persze, viszonylagos fogalom: a legkisebb városi hely is mindig egy periféria középpontja - egy sokkal finomabb szerkezetű hálózatban természetesen.

De hogyan foghatjuk meg azt a bizonyos “láthatatlan kezet”, amely az értékesebb tevékenységeket végül is egyes metropoliszokba tömöríti? Első pillantásra azt mondhatjuk, hogy mindez a verseny játékszabályaiból és az optimalizálás individualista jellegéből természetesen következik. A vállalatok úgy foglalják el helyüket a térben, hogy versenytársaiktól minél messzebbre, klienseikhez pedig minél közelebb kerüljenek.

Ez azonban így nem igaz. Először is köztudott, hogy minden központban sok, egymással versenyben álló és ugyanazt a szolgáltatást nyújtó vállalatot találunk. Ezt a jelenséget akár ugyanabban az utcában is megfigyelhetjük (gondoljunk például a konfekció árut forgalmazó üzletek szűk utcácskáira Párizs belvárosában).

TÉT 1997 2 A regionális fejlődés útjai…

3

Ez a “tőzsde”, a “piac” (piac a szó eredeti értelmében, gondoljunk például egy “állatvásárra”) hatása: oda kell települni, ahol a vevők az egyes szolgáltatásokat, vagy árukat keresik, és a közismert helyen gyűlnek össze azok, akik ugyanazt a szolgáltatást, vagy árut kínálják. Nem egy vállalat, hanem a vállalatok agglomerációja foglal el és lát el egy téregységet. Ezzel máris elérkeztünk a “körzet” (district) fogalmához! Amikor azonban vizsgálódásunk során hálózatonként csak egy-egy termelési és szolgáltatási egységgel találkozunk, joggal feltételezhetjük, hogy nem a verseny, hanem egy szervezet tervszerű telepítésének következménye a “hely” elfoglalása. Az egyház a plébániákat és püspökségeket a falvakba és városokba helyezte el (és nagyon gyakran ez vonzotta oda a városi armatúrát); az állam elemi iskolákat, középiskolákat, egyetemeket, kórházakat telepített le. Ezzel, annak érdekében, hogy szolgáltatásokkal lásson el egy területet, tudatosan megszilárdította a városi hierarchiát...

Egyes általános egyensúlyi elméletet valló teoretikusok Hotelling (1929) játékelméletének paradoxonát használták fel a verseny ellenére létrejövő agglomerálódási hatás bizonyítására. A fürdőváros strandján működő két fagylaltárusnak az lett volna az érdeke, hogy felosszák egymás közt a strandot, oly módon, hogy az egyik árus a strand első negyedébe, a másik a strand harmadik negyedébe helyezi el fagylaltos bódéját. De mivel szerettek volna egy kicsit “lecsípni” a másik területéből, mindketten a strand közepén telepedtek le, így viszont elveszítették a strand szélein napozó vevőiket!

Nem valami meggyőző azonban ez - a nem-kooperatív játékra alapuló - magyarázat; hiszen azért telepszik le a két árus a strand közepén, mert a vevők tudják, hogy ott vannak a fagylaltárusok (nem beszélve a napozókrém, a napszemüveg, stb. árusairól). Az agglomerálódás nem egy mindent elsöprő perverz hatás. Sőt, ellenkezőleg, a versenytársakra mindez pozitív hatást gyakorol, és megfigyelhetjük az agglomerálódás hatását: az ágazaton belül jelentkezik az agglomerálódás gazdaságossága (a fagylaltot készítésének helye mellett árusítják), míg az ágazaton túl a közelség hatása érvényesül (napozókrémet is vásárolnak, miközben már nyalogatják a kezükben lévő fagylaltot).

Ez, az agglomerálódásból magából következő, az ágazat szempontjából azonban külső hatás a Jénai Iskola által kidolgozott elmélet másik hiányosságára is felhívja a figyelmet. Miért kell kiindulni abból, hogy a hálózatok csomópontjában metropoliszokat találunk? Mert, vallják a “külső hatások” teoretikusai, nemcsak az elszigetelhető piaci tranzakciók érvényesülnek: a "nagyság mámora", a verseny, az informális csere, az árakban ki nem fejezett kölcsönösség hatása mind az agglomerálódás irányába mutat - és íme, újra szembetalálkozunk az atmoszféra elméletével (mint például, Marshallnál, majd 70 év múlva Becattininél).

Így, a legstrukturalistábbnak nevezhető, a legfunkcionalistább területi közigazgatási döntéseket ihlető térelmélet instabil, és mennyiségi ismérvekkel ki nem fejezhető alapokon nyugszik, egy olyan - az agglomerálódásra jellemző - nem piaci szerveződési elven, amelyre legfeljebb a felsőszintű közigazgatási döntések vannak ösztönző hatással. Összefoglalva: bizonyos városok sikeresebbek másoknál, mert “megérdemlik” ezt a sikert. Ezekben a városokban a gazdasági és (kulturális) élet aktívabb, a lakosság együttműködési készsége fejlettebb. A térbeli


hierarchia tehát okozat, és nem ok: minden város fejlődhetne, ha hasonló tulajdonságokkal rendelkezne.

Ha úgy fogjuk fel a várost (és az azt körülvevő régiót, amely hozzájárul a város fejlődéséhez) mint közösségi tárgyat, - akkor, mintha csak Möbius szalagján haladnánk előre - hirtelen, az összes társadalomtudományra jellemző “kettősség” (az egymással szemben álló elméletek, társadalomtudományi megközelítések egyidejű jelenléte) tárul fel előttünk: a holizmus és az individualizmus, a struktúra és a fejlődési pálya, azaz, a téranalízis nyelvére lefordítva, a “globális” és “lokális”. E két pólus között ütközik a 60-as évek két nagy térbeli “ortodox elmélete”.

Lemaradás vagy függőség?

A háború utáni ortodoxiák

A központi helyek hierarchiáját magyarázó elméletnek legnagyobb gyengesége minden bizonnyal az, hogy a rendszert homogén térbe helyezik el. Homogén térben valóban feltételezhető a városi hierarchia strukturálódása (a piacnak, a külső hatásoknak, vagy a közigazgatási döntéseknek tulajdoníthatóan). A probléma azonban az, hogy a régiók, országok, egymáshoz hasonlítva, nem homogén térségek. Normandiában, Hessenben, vagy Mazúriában valóban kialakultak az egymáshoz struktúrájukban hasonló Christaller-féle hierarchizált városhálózatok, ugyanakkor, mivel ezek térsége - egymáshoz hasonlítva - igen heterogén, a hálózatban található városok társadalmi összetétele, gazdagsága nagy mértékű különbséget mutat. Az egyik fejlettebb, a másik kevésbé fejlett, és bár Párizsban és Saõ Paulóban is vannak ipari területek, lakónegyedek, gazdag és szegény városrészek, Párizs nem Saő Paulo.

Az 1960-as, 1970-es években régiók, országok és a területükön található városok egyenlőtlen fejlődését magyarázó elméletek jelennek meg két, egymással szemben álló ortodoxiában. Eleinte a gazdasági tevékenységek térbeli fejlődésével kapcsolatos elméletet fogadják el. Eszerint, Colin Clark (1951) történelmi sémája alapján, minden földrajzi térségnek (régiónak, országnak) át kell mennie valamennyi fejlődési szakaszon: a pre-indusztriális (primer), az indusztriális (szekunder), és a poszt-indusztriális (tercier vagy kvaterner) időszakokon. Az országok azonban különböző időpontokban állnak a rajthoz, és ebből fakad, hogy a történelem adott pillanataiban egyes országok relatíve elmaradottabbak más országokhoz képest. Ezen alapszik W. Rostow (1963) fejlődési fokozatainak elmélete. A földrajzi terek fáziskülönbségei mentén legfejlettebb zónákban kifejlesztett új termékek - a termék-ciklus végén - elértéktelenednek, és az "újdonságok" termelése áthelyeződik a fejletlenebb régiókba (Vernon 1966, termék-ciklus elmélete).

A Clark-Rostow-Vernon féle modell a nagyobb léptékekkel mérő elméletek osztályozása alapján nem tekinthető “globálisan strukturalista” modellnek. E szerint nincs semmi akadálya annak, hogy az utolsó, kvaterner szakaszban,


5

valamennyi ország fejlődési pályája hasonló belső struktúra felé konvergáljon. Az egyes országok relatív “lemaradása” nem feltétlenül strukturális okokra vezethető vissza: a történelem véletleneinek tulajdonítható, hogy belső strukturális okok miatt egyes országok előbb álltak a rajthoz mint mások.

A genealógiai megközelítéssel dolgozó és az országok “perszonalitását” kutató elméletek a Weber-i vállalkozói erkölcsre, az első ipari forradalom során nélkülözhetetlenné váló nyersanyagokra, és a feudalizmus hanyatlására (amely lehetővé tette, hogy a burzsoázia megjelenjen a történelem színpadán) szoktak hivatkozni akkor, amikor egy ország “fejlettségét” vagy “perszonalitását” próbálják magyarázni. Ebből következik, hogy egyes országok “lemaradása” belső okokkal magyarázható: az éghajlat okozta problémákkal, sajátos társadalmi struktúrákkal, konzervatív ideológiákkal stb. Egy-egy ország kiválása, kiemelkedése belső reformok következménye is lehet. Ez a felemelkedés pozitív hatást gyakorolhat más országok fejlődésére: az utolsók - felhasználva mások megszerzett tudását és ismereteit - “beérhetik” az elsőket... Ebben az értelemben ez az ortodoxia az “individualista” metodológián alapul (a “kollektív egyének” az országoknak feleltethetők meg).

Ezzel az ortodoxiával áll szemben egy globális strukturalista megközelítés, a függőség elmélete és ennek különböző változatai. Ez az elmélet azt sugallja, hogy egyes országok elmaradottsága és mások fejlettsége ugyanazon okokra vezethető vissza, azaz, ez utóbbiak gazdagsága az elmaradottak nyomorából táplálkozik. Valamikor még lehetséges volt saját erőre támaszkodva eljutni az ipari kapitalizmus szakaszába, de a politikai uralmi viszonyok, majd a világpiaci verseny tartósan elzárta az utat az újonnan jöttek elől. Így alakult ki és erősödött meg a nemzetközi munkamegosztás az uralkodó - ipari és tercier jellegű - gazdasági központok és az általuk uralt - mezőgazdasági termékeket és nyersanyagokat exportáló - periféria között. Az egyenlőtlen csere lehetetlenné tette, hogy a periférián a kiemelkedéshez szükséges eszközök felhalmozódjanak, míg a centrum egyre növekedő versenyképessége egyre magasabbra emelte a “lécet” az újonnan jövő versenyzők előtt.

A második megközelítés regionális szintű alkalmazásával megmagyarázhatóvá vált a francia, brit, vagy az észak-amerikai régiók egyenlőtlen fejlődése. Az 1960-as évek végétől azonban nem lehetett figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy egyes periférikus területek iparosodni kezdtek. Magyarázhatjuk-e ezt a jelenséget Rostow és Vernon paradigmájával, amely szerint ezek az országok az elértéktelenedett ipari termelésre alapozva próbálnak meg kiemelkedni és fejlődni? A tényeket nem lehet kétségbe vonni, ám ezek a folyamatok nem vezetnek szükségszerűen az országok felzárkózásához, a tér homogénné válásához. Valójában mindig elfogadott volt az a vélemény, hogy az ipari társadalmakon belül, a régiók között az egyenlőtlenség minőségi szintjei alakultak ki, ezt azonban inkább egyidejű komplementaritásnak tekintették, mint időben eltolódott hasonlóságnak. Ami a francia régiók közötti munkamegosztást illeti, a háború előtti mezőgazdaság/ipar komplementaritás helyébe, új régióközi munkamegosztás lépett. Az új régióközi munkamegosztásra jellemző, hogy ugyanabban a termelési ágban a termelő tevékenység három funkciója jelenik meg egy időben: az ötlet, a


minőségi termelés és a rutinszerű termelés, összeszerelés. Ezt a hármas beosztást, a fordista termelési modellt tekintették a “tudományos” munkaszervezés végső formájának, és térbeli megjelenését ágazati körforgásnak nevezték el.

Ez a tézis gyorsan nagy népszerűségre tett szert, és az 1970-es évek végén a harmadik világ iparosodó országainak megjelenésével, egy “új ortodoxia” kialakulásához vezetett: az új nemzetközi munkamegosztás elméletéhez (Fröbel, Heinrichs, Kreyes 1980). A fejlett országok (vagy régiók) egyrészt a gazdasági irányítás és a fő piacok központi régióivá váltak, másrészt a élőmunkát igénylő - és végső soron saját piacaikra irányuló - termelést “térben áthelyezték” a sokkal szegényebb és kevésbé képzett munkaerővel rendelkező régiókba.

A világgazdaságot uraló, az ipari munkamegosztást is magába foglaló “globális strukturalizmus” kissé korai általánosítása nyomban ellenállást váltott ki a teoretikusok sőt még a “régióközi új munkamegosztás” hívei között is (Aydalot 1984, Lipietz 1985, 1986, 1990b, Massey 1984). Kétségtelen, hogy a Franciaországhoz hasonló, politikailag homogén területeken a vállalatok képesek kiterjeszteni térkapcsolataikat az egyenlőtlenül fejlett régiókra, és a termelő üzemeket, illetve az alvállalkozások kapcsolati rendszerét áthelyezik az “elmaradott” régiókba. Nemzetközi szinten (ahol ezt a strukturáló szerepet a multinacionális cégeken belül oldják meg) az ilyen sémában nem veszik figyelembe a helyi társadalom autonómiáját, az érintett állam szerepét, a helyi társadalmi viszonyok és kapcsolatok természetét, az érintett állam által ellenőrzött szabályozási rendszert stb.

A reguláció módszerének fejlődése Franciaországban ezen - az állam által - intézményesített kompromisszumok jelentőségére és a kompromisszumokkal ösztönzött “felhalmozási rendszerre” is felhívta a figyelmet. Ha a nemzetközi vállalatok ki akarják terjeszteni ágazati pályáikat más országokban (mint ahogy erre korábban regionális szinten sor került), akkor egy sokkal önállóbb szervezettel, az érintett állammal és annak intézményeivel találják szemben magukat.

A valóságban a “globális/lokális” kettősség az ágazati pályák elméletével együtt jelent meg. Doreen Massey így írt erről (1978): “Lipietznél (1977) a régiók hol saját maguk - genealógiájuk- által, hol a régióközi munkamegosztásban együttesen elfoglalt helyük által meghatározottan jelentek meg”. Ebben az időben kritikaként fogalmazódott meg, hogy a régiók csak a globálisabb struktúráktól fokozatosan átvett jellemvonásokat viselhetik. Néhány évvel később ugyancsak az angolszász radikális földrajzi irányzat vezette D. Masseyt (1985) az új felismeréshez: “the unique is back on the agenda". Vissza kell térni az egyeshez, a különöshöz, Vidal de la Blache “regionális egyediségéhez”. Így az új nemzetközi munkamegosztás ortodoxiájának regulációs kritikája megdöntötte a globális strukturalizmust, oly módon, hogy a helyi területi “egyediséget” helyezte az állam-nemzet viszonyának középpontjába. Mások még ennél is messzebbre jutottak.


7

Az “endogén” regionális fejlődés

Az 1980-as évek végén megjelenő tanulmányok már egyre gyakrabban foglalkoznak azzal a gondolattal, miszerint szakítani kell a globális strukturalizmussal, valamint a Rostow-féle fejlődési szakaszok predeterminista elméletével. Ezek az elméletek már egy új ortodoxia felé mutatnak, miszerint az ipari régiók sikerét és növekedését belső dinamizmusukra kell visszavezetni.

A kiindulási pont alapjait vitathatatlanul A. Bagnasconak, C. Trigiliának (1977, 1984, 1988), és S. Brusconak (1982, 1984) a “Harmadik Itáliáról” szóló munkáiban találhatjuk meg. A Milánó-Torino-Genova klasszikus ipari háromszög és a reménytelenül elmaradott Mezzogiorno között olyan sajátos iparral rendelkező városok, vidékek emelkedtek ki, melyek önerejükből lettek sikeresek a világpiacon. Míg az előbb említett tanulmányok inkább az endogén fejlődésű régiók társadalmi jellemzőivel foglalkoztak (“a piac társadalmi építése”), G. Becattini (1979) arra hívta fel a figyelmet, hogy e régiók tipikus, a kis- és középvállalatok rendszerének keretei között, a verseny, a vetélkedés és a kooperáció sajátos keverékét magába foglaló ipari szervezettel rendelkeznek. Mindez eszünkbe juttatja A. Marshallnak 1900-ban megfogalmazott elméletét: az ipari körzetet (district industriel). E szerint kétféle ipari szervezet létezik: az egyik az egyetlen nagyvállalati keretbe integrálódó munkamegosztás által irányított szervezet, míg a másik a termelőfolyamat egy-egy szegmensére specializálódó kisebb cégek között létrejövő dezintegrált társadalmi munkamegosztás (a piaci folyamatokon és a kölcsönkapcsolatokon keresztül csatornázódó) koordinációján alapul.

Zseniális elméletükben M. Piore és C. Sabel (1984) az ipari körzetek sikereit azoknak az általánosabb folyamatok speciális eseteiként betöltött szerepével magyarázták. A regulációs elméletre hivatkozva azt állították, hogy a mereven strukturált fordista tömegtermelést a rugalmas specializáción alapuló rendszer követi (amely térszerkezeti átalakulást is eredményez), és a fordista ágazati kapcsolatokat felváltják a körzetek. Az új ipari térszerkezetben a munkaerő szakképzettségén, a decentralizált innováción és a vállalatok közötti piaci és kölcsönkapcsolatok által létrejövő koordináción van a hangsúly. E két jellemző már utal az ipari körzet atmoszférájára.

Ezzel párhuzamosan, A. Scott, M. Storper és R. Walker, kaliforniai geográfusok gondolkodására államuk és különösen Los Angeles növekedése, fejlődése gyakorolt igen nagy hatást. Különböző kiindulási pontból hasonló következtetésig jutottak. Először is, érdeklődésük középpontjában a metropoliszok álltak, elsősorban a megapoliszok, amelyekben utólag felismerték a körzeteket, mint a megapoliszokat “patchwork”-ként alkotó részeket. Ámbár ismerték a regulációs elméletet, melyből saját terminológiájuk egy részét is merítették, elsősorban a munkamegosztás dinamikájának és az agglomerálódás külső hatásainak neomarxista, illetve neoklasszikus (Coase 1937, Williamson 1975) elemzéseire támaszkodtak. A. Scott a Metropolis című szintézisében (1988) rámutatott, hogy a kaliforniai Orange megye elektronikus ipari körzetének kezdetben nem volt kvalifikált munkaerő-piaca (szemben a Szilícium völggyel, ahol a Stanford Egyetem ipari parkja


fejlődött ki). Storper és Walker (1989) a majdnem a semmiből kifejlődő pólusok megjelenésének modelljéről értekeztek, kvázi-nietzschei tónusban.

Így a kis olasz körzetektől a világméretű megapoliszokig a “rugalmas specializáció” új technológiai paradigmája nemcsak az üzemek és irodák városi letelepedésének újra éledő folyamatát magyarázta, hanem a metropoliszok mennyiségi növekedésének új korszakára is felhívta a figyelmet: íme, megtalálták a fordizmus válságából való kilábalás új térbeli formáját. A világ városi régióinak és városainak jövőbeli hierarchiáját a körzetek (vagy a körzetek csoportjainak) sajátos, belső stratégiája fogja meghatározni: győzzenek a legjobbak!

A vita

Levonhatók-e egyértelmű következtetések az új gazdasági terek földrajzával kapcsolatos, majd 15 éven át tartó vitákból, kutatásokból? Nem lehetünk ebben biztosak. Bőven találunk viszont új gondolatokat, módszereket. Világméretű társadalmi-gazdasági válság és a válság által generált térbeli (városi és regionális) feszültségek szenvedő alanyai voltunk és vagyunk. Ez a válság fájdalmas következményekkel jár, és ez a fájdalom néha a kutatók visszafogott, hideg elemzéseiben is visszaköszön. Senki sem lehet közömbös az újonnan születő világgal szemben: ez más, mint amilyen gyermekkorunkban volt, és más, mint ahogy azt idősebb kollégáink régebben leírták. Felfedezni egy új - a jövő - társadalom első jeleit, nos, ez a kutató legnemesebb törekvése, mesterségének öröme és kockázata. A jövőre vonatkozó elképzelések a jelenlegi kutatások eredményeiből, következtetéseiből alakulnak ki. Ezek az elképzelések, jóslatok szerteágazóak, nagymértékben különböznek egymástól, és ez így is van rendjén. A közös vonásokból azonban lassan mégis kirajzolódik előttünk a kép: egy új paradigma.

Ez mindenekelőtt a választott módszerben jelenik meg. Visszatért az “ipari szervezet”: a városok elemzésének középpontjában az elkülönült gazdasági tevékenységek közötti kapcsolatok vizsgálata áll. Húsz évvel ezelőtt született meg az ésszerű tervezés fantazmagórikus elmélete, vagyis a termelést, a társadalmi újratermelést és a teret strukturáló nagyvállalati és állami tervezés gondolata. Úgy tűnt, a városi és regionális tervezési folyamatokat a hierarchia (a vállalaton belül) és a kormányzati gyakorlat (a társadalomban) uralja. Manapság viszont, a szereplők versenyhelyzetben hozott döntéseit nyilvánvalóan és elsősorban a spontaneitás vezérli. Ez az alapvető fordulat lehet az új városi gazdaság kulcsa is - korunk kulcsszavai a “vertikális dezintegráció”, és a “társadalmi munkamegosztás”.

Minthogy azonban a társadalom mégiscsak egy egészet alkot, szükség van arra, hogy valamilyen módon szabályozzák ezeket az egymástól elkülönülő jelenségeket (a vállalkozói szubjektivitás és a társadalmi koherencia közötti ellentmondást) még a válság idején is, de különösen a válságból való kilábalás folyamán. Az első szembetűnő eredmény a tevékenységek materializálódása a térben, a gazdasági vidék - a fogalom eredeti értelmében - tartamilag a reguláció egyik legelső formájává vált, még a piac, a termelő és ügyfele, ill. a munkaadó és munkavállaló


9

közötti első monetáris tranzakciót megelőzően. Mint ahogy a XIX. században, ahol is az “egyszerű kooperáció”, az egy műhelyben dolgozó kézművesek csoportja jelentette a tőkés hierarchia első állomását (a Foucault-nak oly kedves “panoptikum” első változata), a potenciális előnyökkel és alacsony árakkal járó agglomerálódást. Ez volt és maradt a tőkés piac első feltétele.

Amikor alacsony árakról beszélünk, elsősorban nem is a szállítás költségeire gondolunk, hanem sokkal inkább az információ, a “tranzakció” költségeire. Amikor információról beszélünk, akkor nem a hirdetőoszlopon megjelenő újságokra, vagy a publikált árjegyzékekre gondolunk; a szó eredeti értelmében használjuk a kifejezést: az újról, a létezésre alkalmasról, a valószínűtlenről van szó, amely a megszokott alapzajból emelkedik ki. E tanulmányok másik eredménye éppen itt ragadható meg: a telematikának ugyanis nincs szüksége az agglomerálódásra. Az urbanisták mégis az “információ technológiájáról” beszélnek, de ahhoz, hogy megértsük ennek a “művészetnek” (techné) általános törvényszerűségét, ott kell lennünk, éppen azon a helyen, és a szemünk előtt kell az eseményeknek lezajlaniuk.

Az agglomerálódás, a térben lejátszódó hosszú időn át tartó tanulást, a megismerés folyamatát jelenti tehát. Marshall nyomán gyakran hivatkoznak a kutatók az “atmoszférára”, amely a “kultúra, az “oktatás”, a “gyakorlat” megfelelője. Ez a kreatív gyakorlat kollektív formája, ez az, aminek segítségével az emberek közlik egyéni élményeikből fakadó tapasztalataikat, ez az egyéni szubjektivitás kollektív alapja.

Természetes tehát, hogy amikor a válság megingatja a nemzetállamok makrogazdaság feletti uralmát, amikor az új technológiák felbukkanása és a piaci instabilitás elbizonytalanítja a nagyvállalatok megszokott irányítási módszereit, egyszóval, amikor visszafejlődik a “hierarchia”, új erőre kap az agglomerálódás, mint a piac “előszobája”, mint a piaci verseny küzdőpályája. Jelenleg és a közeljövőben az urbanizáció látszik “befutónak”.

Vajon az ipari agglomerálódás, - az ipari körzet - csak a “piacon” működik? És vajon a piac a hierarchiák (az oligopóliumok és a politikai társadalom) erejének átmeneti gyengülése vagy a fejlődés új modellje (amelyet a technológiai forradalom indukált), a rugalmas felhalmozás elterjedése következtében erősödik-e meg? Erről szól a vita.

Egy alapvető hiátus osztja meg - az olasz Becattini, Brusco, Bagnasco, Sforzi, Trigilia és Garofoli által képviselt - a körzet hívőket (les aficianados). A “Harmadik Itália csodájának” körzetei (az 1960-as évektől az 1980-as évekig) nem tisztán gazdasági körzetek, de nem is egyszerűen kollektív javak, amelyek előnyben részesítik a kereskedelmi tranzakciókat. Itt az “atmoszféra” jelenik meg a szabályozás más módjaiban: a civil társadalom keretei között a családban; a vállalkozók és alkalmazottak közötti bizalomban, a helyi közösségek szerepében stb. A (szükségszerűen elég kisméretű) “közösség” fogalmát Tönnies értelmezésében (Gemeinschaft) használják, és nem az individualista kereskedő társadalom (Gesellschaft) értelmében.

A spektrum másik végén a kaliforniai A. Scott áll2 (1988, 1993), aki műveiben tiszta közgazdasági logikával mutatja be “a tőke és a munka gigantikus


felhalmozódását” az 1980-as évek megapoliszának, Los Angelesnek, látványos fejlődésében. Az “amerikai álom” egyenes folytatásaként (nem feledkezve meg a többiekről sem) magasztalja a vállalkozó szellem bölcs géniuszát, a decentralizált teremtő képességet, és e tényező vonzó és integráló erejének érvényesülését a világ olyan részeiben is, ahol ennek nem volt múltja, nincsenek gyökerei... Nem hagyja figyelmen kívül a reguláció nem-piaci formáit az agglomerálódáson belül, de egyértelműen hangsúlyozza, hogy mindezek mellékes szempontok Los Angeles esetében... És amikor az olaszok csak óvatosan mernek következtetni a körzetekre nehezedő veszélyekre, A. Scott magabiztosan hirdeti a fejlődés új modelljének, a "rugalmas felhalmozásnak" érvényességét, és felvázolja annak körvonalait: a polarizálódást a munkában, a társadalomban, a piac győzelmét, az állam visszahúzódását, a technika és a munkaerő rugalmasságát.

A vita más résztvevői (többek között A. Amin, F. Martinelli, E. Schoenberger) szerint a körzet új formája nem mutatja meg egyszersmind a válságból való kivezető utat is. Ezt három okkal magyarázzák. Először is, a régi fordista forma még nem múlt ki: a nagyvállalat és intézményeinek hierarchikus hálózata, a leányvállalatok és alvállalkozók, a menedzseri tervezés egyáltalán nem láthatatlan keze mindenütt nyomot hagy a térben. Másodszor, az olasz körzetek sajátos eseteket képviselnek; alapvetően a világgazdaság és egyéb függőségi viszonyok által meghatározottak, és ezt jobbára figyelmen kívül hagyják. Az olasz termékeknek tulajdonított minőség nem fejezi ki annak társadalmi költségeit: a kizsákmányolt nők munkáját, stb. A minősítés nem a legfontosabb jellegzetessége az új modellnek. Harmadsorban, még ha el is fogadjuk a rugalmas felhalmozás új modelljének hipotézisét, e modellnek különböző formái létezhetnek, és a régi hierarchia (a fordista multinacionális vállalatok jellegzetessége) megerősödve még visszatérhet az alvállalkozói piaci kapcsolatokon keresztül. Lehet, hogy a kisvállalkozók függetlensége az 1970-es és 1980-as években a bekövetkező újrarendeződés rövid állomása - mintegy “zajos rendcsinálás” - volt csak a tőkekoncentrálódás évszázados folyamatában. De még egyértelműbbek lehetünk, és visszatérhetünk a probléma forrásához: a fejlődés új modellje talán még nem is létezik, hiábavaló tehát a térbeli fejlődés formáit a “rugalmas felhalmozás” Prokrusztész -ágyában keresni. Sokkal érdemesebb lenne a szabályozás új formáit - és annak koherenciáját - a gyakorlatban (in vivo) tanulmányozni.

Ez a kérdés új gondolatokat szült az 1980-as, ´90-es évek fordulóján. És mivel ebben az esetben a városi régiókról van szó, a figyelem középpontjában a városi agglomerálódás és az irányítás, a törvényhozás és az állam tevékenysége közötti közvetítő regulációs formák álltak. Létrejött tehát egy új fogalom, amelyre - minden próbálkozásunk ellenére - nem találunk megfelelő francia szót: ez a gouvernance3.

Ha tovább gondoljuk a dolgot nyilvánvalóvá válik, hogy a nem-piaci és nem-állami regulációs formákról van szó. Gramsci meghatározásából kiindulva (az állam = a civil társadalom + a politikai társadalom) a közösségi reguláció (gouvernance) = a civil társadalom mínusz a piac... Sőt, hozzátehetjük még a helyi politikai társadalmat, az önkormányzatokat is.


11

Hálózatok és politikák

A térbeli változás két következménnyel járt: egyrészt a hálózat fogalmát ezentúl a körzet (district) tölti be, másrészt a politikai erők szerepének vizsgálata újra fontos szerepet kap.

Beszéljünk először a hálózatról. A hálózat a piaci folyamatok hatókörén kívül létrejövő - vállalatok közötti - szerveződés egyik formája, melynek irányításáról már szóltunk. A vállalatok közötti viszonyokat így vagy a hierarchikus (függőségi) kapcsolatok, vagy a “partneri” kooperációs kapcsolatok határozzák meg. Storper, Harrison, Salais tanulmányaikban a technológia iránt (ez nem újdonság!) és ami még meglepőbb, a társadalmi munkamegosztás fejlettsége iránt is közömbös irányítási formák szélsőséges változatáról írnak. Léteznek olyan körzetek, amelyeket a körzetben található nagyvállalatok “központjai” strukturálnak, és paternalista körzetek, amelyeknek semmi közük sincs a marshall-i körzetekhez. Ettől kezdve a vertikális dezintegráció földrajza azonosítani próbálta magát az elmúlt idők fordista földrajzával, amelyet hajdan M. Castells és F. Godard karikírozott a Monopoleville (1974) c. könyvben: ezek valójában olyan ipari zónák, amelyeket a szerény bérlakások és az alkalmazottak lakónegyedeinek nagy együttesei egészítenek ki. Korántsem csupán a múlt továbbéléséről van szó. Ennek egyik leglátványosabb példája Toyota-City, amely, ha valamire, akkor a poszt-fordista irányítási módszerre kiváló bizonyíték (B. Coriat [1991] “Ohnizmusnak” nevezné ezt), amelyet just-in-time szolgáltatások, minőségi körök stb. jellemeznek.

Másrészt a hálózat - amely inkább funkcionális értelemben használt, mint földrajzilag - hihetetlen módon kibővíti a megfigyelt új “objektumok” térbeli lehetőségeit. Amennyiben az új ipari szervezet lényege a gazdasági egységek irányítási önállóságának és azok egymás közötti rutin jellegű kooperációjának viszonya, a hálózat a szervezet technikai és társadalmi formáitól válik függővé. Ezeknek egyrészt “irányítottnak”, másrészt koordináltnak kell maradniuk. Az agglomerálódás során létrejövő előnyök azonban nem fedik le az összes területet: ezeket a hiányosságokat jelenleg a jól kiépített közlekedési és telekommunikációs hálózatok kompenzálni tudják. A körzet szintjén túl (ami önmagában is már egy hálózat, sőt egyes esetekben a körzetet egy téregység “fényudvarának” is nevezhetjük) kirajzolódik előttünk a “körzetek hálózata”. Ezt a jelenséget akkor tapasztaljuk, amikor az iparvállalat két városba települ.

Ennek jó példája a Párizsban és Toulouse-ban működő repülőgépgyártás. A toulouse-i repülőgépgyártás régiója komoly állami múltra visszatekintő, az Aérospacial köré szerveződött légi és űrkutatáshoz kapcsolódó hierarchikus körzet (ez a szerkezet még a világháború előtti időkből származik, amikor is a repülőgépgyártást hadiipari megfontolások is befolyásolták). Itt elsősorban a végtermék, tehát a repülőgépek összeszerelésével foglalkoznak. Ebben a megközelítésben a toulouse-i repülőgépipar egy európai méretű, ipari körzeteket magába foglaló hálózat részét alkotja (ez esetben a francia Airbus gyártásában). A SNECMA CFM-56 motorjait viszont egy másik csúcstechnológiájú körzetben gyártják, a párizsi agglomeráció délnyugati negyedében (“a SNECMA ív-ben”). Ez utóbbi a “klasszikus” ipari körzet romjain épült, vagy még inkább a francia


szocialista mozgalmáról híres valamikori “Vörös Övezet” közelében (ahol Hispano-Suiza már 1936-ban szervezett sztrájkokat a Bois-Colombes-ban).

Ez a terület, részben más körzetekkel, a párizsi "Tudományos Övezettel" (la Cité Scientifique) és az Hauts-de-Seine déli részén lévő elektronikai gépgyártás körzetével esik egybe, északon a Défense üzleti negyedével (Párizs melletti iroda-központ) határos. A párizsi repülőgépgyártó körzetet partneri viszony köti össze az új-angliai General Electric településhelyekkel is. Más körzetekhez is kapcsolódik a felsoroltakon kívül, amelyek szintén kooperálnak Toulouse elektronikai iparával. A térség tehát nemcsak a “körzetek hálózatához” tartozik, hanem a “hálózatok körzetéhez” is. A nyugati és a déli autópályák közötti területen, a Saclay-i fennsík irányában, Párizstól kb. 20 km-re délre, (ahová egyébként nukleáris ipar települt) különböző gazdasági ágazatok koncentrálódnak. Ezek az ágazatok gyakran tranzakciós kapcsolatban állnak egymással, mindenekelőtt ugyanarra a főleg jól képzett munkásokból, technikusokból, mérnökökből és tudományos kutatókból álló munkaerőpiacra települtek. E térségben kialakult az ágazatok közötti agglomerálódás, és az urbanizáció érezhető előnyökkel jár. Ez az “atmoszféra” már nem azonos a - Carnénak és Prévertnek oly fontos - költői realizmus atmoszférájával, amely a régi Vörös Övezet romjain agonizált! Ha arra gondolunk, hogy Toulouse-ban nemcsak repülőgépgyártás folyik (hiszen ott van a l’ONIA, az elektronikai ipar...), láthatjuk, hogy milyen sajátossággal rendelkezik egy metropolisz: ez a “hálózatok körzete”, a földrajzi közelséggel és főleg hasonló “társadalmi típus”-hoz tartozó ipari területek agglomerációja, amely már azelőtt létrejön, mielőtt közöttük bármiféle kereskedelmi tranzakció végbement volna.

Ily módon finomítják - Garofoli elméletét kibővítve - Leborgne és Lipietz (1991, 1992) gondolatai a "területi rendszer" fogalmát. Grenoble például egy "területi rendszer": az elektronikai ipar fejlődése nemcsak belső okokra vezethető vissza (mint ahogy a Szílícium-völgy esetében történt), hanem arra, hogy Grenoble már az ipar fejlődése előtt is a vízienergia átalakítására épült elektrotechnikai körzet volt (és az is maradt). Mindemellett a regionális szakmai ágazat és a nemzeti közösség közötti feszültségek már a fordizmus hajnalán (amikor is az Alsthom magába szippantotta a Merlin-Guérin-t) felszínre kerültek Grenoble-ban.

A hálózatok körzetének sajátos atmoszférája azonban nem alakul ki egykönnyen. Toulouse-ban igazán csak a 1980-as években tapasztalhattunk valami hasonlót (a fejlett technológiával rendelkező iparágak Párizsból kiinduló, évtizedekig tartó voluntarista decentralizációja után), és annak ellenére, hogy egyes nyilatkozatok szerint Montpellier már "túlfejlettnek" tekinthető, mások szerint ez nem több "egy sivatagban felépült katedrálisnál".

Mondhatjuk, hogy itt a területi változások második dimenziójáról van szó: megjelenik a politikai, a közösségi reguláció. Mint ahogy azt már az előbbiekben említettük, a politikai, közösségi reguláció színre lépését leginkább a “gouvernace” fogalmi kereti között tudjuk értelmezni. Foglaljuk össze tehát, hogy mit is értünk a vita politikai, közösségi dimenzióján: a közösségi reguláció (gouvernance) formájától, természetétől, erkölcsi vagy társadalmi vetületeitől függetlenül tény, hogy a hálózatok létrejöttére és működésére a közösségi reguláció a piaci folyamatokkal egyenértékű (sőt, annál jelentősebb) hatást gyakorol. Ez a felismerés elegendő ahhoz, hogy megingassa a neoliberális modellek


13

mindenhatóságába vetett hitet, és felhívja a figyelmet arra, hogy a termelőerők fejlődésében a piaci kapcsolatokon kívüli erők is szerepet játszanak.

Biztosak lehetünk abban, hogy azzal, hogy a közösségi, politikai reguláció során egyes fejlődési modelleket előnyben részesítenek másokkal szemben (a választott területfejlesztési akciók természetesen egy új társadalmi-területi egység megjelenésén alapulnak) meg is határozzák az ipari hálózat és a munkaerőpiac alapvető jellemzőit - egyszóval a területfejlesztés szempontjait is. Ez a megállapítás felveti a kérdést: milyen területi szinten értelmezhetjük ezeket a modelleket?

Egyesek “terület” alatt “országot” értenek, mivel szerintük a posztfordista forgatókönyvek lényegi, és a modellek közötti különbségeket megalapozó jellemzőit a bérarányok és a bérszintek eltéréseiben ragadhatjuk meg - és ezeket az eltéréseket leginkább a nemzeti szintű jogszabályok és a szokásjog határozzák meg. Mások szerint azonban mindennek semmiféle gyakorlati - sőt még elméleti - jelentősége sincs. Szerintük csak abban az esetben érdemes ezzel a megközelítéssel élnünk, ha a társadalmi-területi egységek rendelkeznek bizonyos szintű cselekvési szabadsággal, amely lehetővé teszi számukra, hogy bevezessenek egy, a nemzeti és nemzetközi politikai viszonyoktól (ie. az Európai Uniótól) és a világgazdasági folyamatoktól független és a helyi sajátosságokat figyelembe vevő, újszerű közösségi regulációs gyakorlatot.

Összefoglalás

A közösségi reguláció (gouvernance) különböző formáit vizsgálva újra találkozunk a - társadalomtudományokban egylényegűként jelen lévő, esetünkben a lokális/globális fogalompár mentén megfogalmazódó - dialektika problematikájával. Ebben az értelemben csak akkor tipizálhatjuk a “nyertes” régiókat (pontosabban szólva, akkor tudjuk megfogalmazni, hogy milyen módszereket kell követni ahhoz, hogy egy régió sikeres legyen), ha nemzeti, vagy szövetségi állam-típusok szintjén közelítünk a dologhoz. A különböző államok pedig akkor lesznek a világgazdasági verseny “nyertesei”, ha megfelelő módon képesek ösztönözni és megalapozni ezen “nyertes régió”-típusok kialakulását és működését.

Mondanunk sem kell, hogy itt gazdasági értelemben használjuk a “nyertes” szót. Nem kívánunk foglalkozni azzal, hogy milyen szempontok szerint nevezhetünk egy országot vagy régiót erkölcsi, politikai, társadalmi vagy ökológiai értelemben “győztesnek”. Lehet, hogy ökológiai katasztrófával egyenlő az, ami ma Los Angeles-ben történik (ezzel egyébként Los Angeles vezetői is egyetértenének); a “picike” Frankfurtban azonban a Zöldeknek alig maradt mára tennivalójuk. Azt mondhatjuk, hogy Frankfurt egy feljövőben lévő gazdasági világhatalom pénzügyi központja, míg Los Angeles egy gazdasági bajokkal küszködő “monstrum”, az USA “nyertes” városa.

Kapcsoljuk össze tehát a minket régóta foglalkoztató kérdéseket (azaz a hálózatok és a politika kérdéskörét) a következő lényegbevágó problémával: “metropolisz” vagy “megapolisz”? Ezt a problémát a következőképpen is


megfogalmazhatjuk. Európa “nyertes” részein található “sikeres” régiók (Dél-Németország és Észak-Olaszország) “körzetek hálózataiba” rendeződnek, melyeket közepes méretű, metropolisz szintű hálózatok körzetei egészítenek ki (mint például München, vagy Milánó). Los Angeles esetében azonban más a helyzet. Ott, sokkal inkább egy hatalmas, hálózatokat összefogó körzetet találunk, melyet gyakran annyira nehéz felismerni, hogy egyesek nem is hálózatok körzetéről, hanem “hálózatok köreiről” beszélnek. Hiszen milyen “atmoszféra” kötné is össze a régi Belváros kócerájait, ócska műhelyeit és Orange megye elektronikai iparát, hacsak nem az, hogy mindkettőben kizsákmányolt latin-amerikai emigránsok dolgoznak? Los Angeles hatalmas méreteit tekintve ezt a “körzetet” akár a “hálózatok szórt együttesének” is nevezhetnénk.

Engedjék meg, hogy végül egy kockázatos, és a tudomány mai állása szerint még nem bizonyítható megállapítással éljek. Ha igaz, hogy a fordizmus válságából való kilábalás két legfontosabb forgatókönyve szembeállítja egymással a “kevésbé szervezett“ módon megvalósuló kapitalista változatot a “szervezettebb és az egyeztetési folyamatokra is hangsúlyt fektető” megoldási módozatokkal; és ha igaz, hogy minél kisebb a közösségi reguláció (governance) explicit szerepe, a piacnak annál inkább támaszkodnia kell az agglomerálódás során implicit módon megnyilvánuló rendező erőkre, akkor azt mondhatjuk, hogy az első forgatókönyv a “hálózatok szétszóródásának”, míg a második a “körzetek hálózatainak" (kiegészülve néhány emberi léptékű, hálózatokat magába foglaló körzettel) kialakulását segíti elő. Ha az első esetben létrejövő téregységeket “megapolisznak”, míg a második esetben kialakuló hálózatok körzeteit "metropolisznak" nevezzük, akkor mondhatjuk, hogy a megapolisz a vesztes országokban található nyertes régiók (mint például, London vagy Los Angeles), míg a metropolisz (mint a hálózatok körzete és ebben a minőségében több, körzeteket összekötő hálózatnak a központja) a nyertes országokban található nyertes régiók térbeli megjelenési formája. _______________________________________

Fordította: Barta Györgyi és Králik Miklós

Jegyzetek

1 Université de Paris I - Panthéon- Sorbonne, 191, Rue St-Jacques, 75005 Paris, France A szerző köszönetét fejezi ki a kiváló fordításért, és a magyar változat kiadásának kezdeményezéséért.

2 A francia Courlet, Pecqueur és a grenoble-i IREPD csoport köztes helyet foglal el 3 angol kifejezés: A humán viselkedési formákat takarja. Szélesebb fogalom, mint a gouvernement =

uralkodás, kormányzás. Az angolról franciára történő fordítás tehát igen problematikus. Talán a “reguláció” felel meg leginkább tartalmilag, de míg a “gouvernance” inkább a hatalmi és a piaci koordinációs kapcsolatok regulációjára vonatkozik, mi inkább a “közösségi reguláció” használata mellett tesszük le a voksot.


15

Irodalom

Amin A. (1989) Flexible specialisation and small firms in Italy: myths and realities, Antipode, 21, 13-34. o.

Amin A., Robins K. (1990a), The re-emergence of regional economies ? The mythical geography of flexible accumulation, Environment and Planning D: Society and Space, 8, 7-34. o.

Amin A., Robins K. (1990b), Industrial districts and regional development: Limits and possibilities, in Pyke F., Becattini G., Sengenberger W., eds., Industrial Districts and Inter-firm Co-operation in Italy, Geneve, ILO, 185-219. o.

Aydalot P. (1984) A la recherche de nouveaux dynamismes spatiaux, in Aydalot P., ed., Crise et espace, Paris, Economica, 38-59. o.

Bagnasco A. (1977) Tre Italie. La problematica territoriale dello sviluppo economico italiano, Bologna, Il Mulino.

Bagnasco A., Trigilia C., (eds.) (1984) Societa e politica nelle aree di piccola impresa : il caso di Bassano, Venise, Arsenale

Bagnasco A., Trigilia C., (1988, 1993) La construction sociale du marché. Le défi de la troisieme Italie, Cachan, Ed. de l'ENS-Cachan

Bagnasco A., Trigilia C., (eds), (1988) Societa e politica nelle aree di piccola impresa : il caso della Valdelsa, Milan, Franco Angeli

Becattini G., ed., (1975) Lo Sviluppo economico della Toscana, Firenze, IRPET Becattini G. (1979) Dal settore industriale al distretto industriale, Rivista di Economia e Politica

Industriale, 5, 1, 7-21. o. Becattini G. ed., (1987) Mercato e forze locali: il distretto industriale, Bologna, Il Mulino. Becattini G., (1990) The Marshallian industrial district as a socio-economic notion, in Pyke F., Becattini G.,

Sengenberger W., eds., Industrial Districts and Inter-firm Co-operation in Italy , Geneve, ILO, 37-51. o.

Becatini G. (1991) Le district industriel: milieu créatif, Espaces et Sociétés, 66/67, 147-163. o. Bellandi M. (1982) Il distretto industriale in Alfred Marshall,L'Industria, III, 3 Bellandi M. (1989) Small firms and industrial districts in Italy,Londres, Routledge. Benko G. B. (1991) Géographie des technopôles, Paris, Masson Benko G. B. ed., (1990) La dynamique spatiale de l'économie contemporaine, La Garenne-Colombes,

Editions de l'Espace Européen Benko G. B. Dunford M., (eds), (1991) Industrial Change and Regional Development: the

Transformation of New Industrial Spaces, London, Belhaven Press/Pinter Benko G. B. Lipietz A. (eds.) (1992) Les régions qui gagnent. Districts et réseaux: les nouveaux

paradigmes de la géographie économique, Paris, PUF Braudel F. (1979) Civilisation matérielle, économie et capitalisme, Paris, A. Colin Brusco S. (1982) The Emilian Model: Productive Decentralisation and Social Integration, Cambridge

Journal of Economics, 6, 2, 167-184. o. Brusco S. (1984) Quale politica industriale per i distretti industriali ?, Politica ed Economia, XV, 6, giugno Brusco S. (1990) The idea of the industrial district: Its genesis, in Pyke F., Becattini G., Sengenberger W.,

eds., Industrial Districts and Inter-firm Co-operation in Italy, Geneve, ILO, 10-19. o. Castells M., Godard F. (1974) Monopolville: l'entreprise, l'Etat, l'urbain, Paris, Mouton Christaller W. (1933) Die zentralen Orte in Süddeutschland, Iéna, Fisher Clark C. (1951a) The condition of economic progress, Londres, Macmillan Clark C. (1951b) Urban population densities, Journal of the Royal Statistical Society, Serie A, 114, 490-

496. o. Claval P. (1989) L'avenir de la métropolisation, Annales de Géographie, 98, 692-706. o. Coase R.H. (1937) The nature of the firm, Economica, 4, 16, 386-4O5. o. Coriat B. (1991a) Penser a l'envers, Paris, C. Bourgois Coriat B. (1991b) Technical flexibility and mass production: flexible specialisation and dynamic flexibility,

in Benko G. B., Dunford M., eds., Industrial Change and Regional Development: the Transformation of New Industrial Spaces, London, Belhaven Press/Pinter, 134-158

Courlet C., Pecqueur B. (1989) Un modele de développement diffus en mutation: l'exemple du Choltais, Grenoble, Notes et Documents IREP-D, n° 29

Courlet C., Pecqueur B. (1990) Systemes locaux d'entreprises et externalités: un essai de typologie, St Etienne, Communication au colloque «Mondialisation de l'économie et développement des territoires», 3-5 sept.


Courlet C., Pecqueur B., Soulage B. (1993) Industrie et dynamiques de territoires, Revue d'Economie Industrielle, 64, 7-21. o.

Fröbel F., Heinrichs J., Kreye O. (1980) The New International Division of Labor, Cambridge, Cambridge University Press

Ganne B. (1992) Industrial Development and Local Industrial Systems in Postwar France. Political Economy of a transformation, in Storper M., Scott A. J., eds., Pathways to Industrialization and Regional Development, London, Routledge, 216-229. o.

Garofoli G. (1985) Industrialisation diffuse en petite entreprise : le modele italien des années 70 Cahiers I.R.E.P.-développement, n° 9, 245-256. o.

Garofoli G. (1986) Le développement périphérique en Italie, Economie et Humanisme, 289, 30-36. o. Garofoli G. (1991) The Italian model of spatial development in the 1970s and 1980s, in Benko G. B.,

Dunford M., eds., Industrial Change and Regional Development: the Transformation of New Industrial Spaces, London, Belhaven Press/Pinter, 85-101. o.

Garofoli G. (1993) Economic development, organization of production and territory, Revue d'Economie Industrielle, 64, 22-37. o.

Harrison B. (1992) Industrial Districts : Old Wine in New Bottles ?, Reginal Studies, 26, 5, 469-483. o. Hotelling H. (1929) Stability in Competition, Economic Journal, 39, 41-57. o. Leborgne D., Lipietz A. (1991) Idées fausses et questions ouvertes de l'apres-fordisme, Espaces et Sociétés,

66/67, 39-68.o. Leborgne D., Lipietz A. (1992) Conceptual Fallacies and Open Questions on Post-Fordism, in Storper M.,

Scott A. J., eds., Pathways to Industrialization and Regional Development, London, Routledge, 332-348. o.

Lipietz A. (1977) Le capital et son espace, Paris, Maspéro Lipietz A. (1985) L'audace ou l'enlisement, Paris, La Découverte Lipietz A. (1986) Industries et métropoles dans le tiers monde, Les Annales de la Recherche Urbaine, 29,

14-25. o. Lipietz A. (1990a) La trame, la chaîne et la régulation: un outil pour les sciences sociales, Economies et

Sociétés, Cahiers de l'ISMEA, Série R-5, 24, 12, 137-174. o. Lipietz A. (1990b) Le national et le régional: quelle autonomie face a la crise capitaliste mondiale?, in

Benko G. B., ed., La dynamique spatiale de l'économie contemporaine, La Garenne-Colombes, Editions de l'Espace Européen, 71-103. o.

Lipietz A. (1993) Social Europe, legitimate Europe: the inner and outer boundaries of Europe, Environment and Planing D: Society and Space, 11, 5, 501-512. o.

Lösch A. (1940) Die raümliche Ordnung der Wirtschaft, Iéna, Fisher Marshall A. (1890) Principles of Economics, Londres, Macmillan Marshall A. (1900) Elements of Economics of Industry, Londres, Macmillan Marshall A. (1919) Industry and Trade, Londres, Macmillan Martinelli F., Schoenberger E. (1992) Les oligopoles se portent bien, merci! Eléments de réflexion sur

l'accumulation flexible, in Benko G. B., Lipietz A., eds., Les régions qui gagnent. Districts et réseaux: les nouveaux paradigmes de la géographie économique, Paris, PUF, 163-188. o.

Massey D. (1978) Regionalism: some current issues, Capital and Class, n° 6, 106-125. o. Massey D. (1984) Spatial Divisions of Labour, Londres, Macmillan Massey D. (1985) New Directions in Space, in Gregory, D., Urry, J., Social Relations and Spatial

Structures, Londres, Macmillan, 9-19. o. Massey D., Meegan, R. (1982) The anatomy of job loss. The how, why and where of employment decline,

Londres, Methuen Pecqueur B. (1989) Le développement local, Paris, Syros Piore M., Sabel C. (1984) The second Industrial Divide : possibilities for properity, New-York, Basic

Books (Trad. française Les Chemins de la prospérité, Paris, Hachette, 1989) Rostow W. (1963) Les étapes de la croissance économique, Paris, Seuil Salais R. (1991) Flexibilité et conventions du travail: une approche, Economie Appliquée, 44, 2, 5-32. o. Salais R., Storper M. (1993) Les mondes de production. Enquęte sur l'identité économique de la France,

Paris, Ed. de l'EHESS Schoenberger E. (1988) From Fordism to flexible accumulation: technology, competitive strategies, and

international location, Environment and Planing D: Society and Space, 6, 3, 245-262. o. Scott A. J. (1988) Metropolis, From the Division of Labor to Urban Form, Los Angeles, University of

California Press


17

Scott A. J. (1993) Technopolis. High-Technology Industry and Regional Development in Southern California, Berkeley,CA., University of California Press

Sforzi F. (1990) The quantitative importance of Marshallian industrial districts in the Italian economy, in Pyke F., Becattini G., Sengenberger W., eds., Industrial Districts and Inter-firm Cooperation in Italy, Geneve, ILO, 75-107. o.

Storper M., Harrison B. (1991) Flexibility, hierarchy and regional development: The changing structure of industrial production systems and their forms of governance in the 1990s, Research Policy, 20, 407-422. o.

Storper M., Walker R. (1989) The Capitalist Imperative. Territory, Technology and Industrial Growth, Oxford, Basil Blackwell

Vernon R. (1966) International investment and international trade in the product cycle, Quaterly Journal of Economics, 80, 190-207. o.

Wallerstein I. (1974) The Modern World System, New York, Academic Press Williamson O. E. (1975) Markets and Hierarchies. Analysis and Antitrust Implications, New York, Free

Press

A REGIONÁLIS EGYÜTTMŰKÖDÉS FELTÉTELEI KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPÁBAN

(Conditions of Regional Co-operation in Central and Eastern Europe)

ILLÉS IVÁN

Az utóbbi évtized egyik egyértelmű jelensége a határokat átlépő regionális együttműködés jelentőségének növekedése Európában. E tendencia számos oka közül kettőt érdemes kiemelni. Az egyik a gazdasági, környezeti jelenségek természetéből adódik. A környezeti hatások nyilván nem ismernek határokat, eredményes kezelésük csak azokon átnyúló együttműködés keretében képzelhető el. A gazdasági élet a hatékonyabb munkamegosztás, a versenyképességi előnyök kihasználása érdekében lépi át a határokat. Ez a folyamat azonban utakat, vasutakat, infrastruktúrát igényel, ami ismét csak nemzetközi együttműködést igényel. Van azonban a jelenségnek politikai természetű oldala is. A XX. század második fele a nemzetállamiság meghaladásának két irányzata felé mutat. Az egyik a globalizáció, a társadalom életét meghatározó tényezőknek egyre inkább nemzetközivé, világméretűvé válása. A másik, és ezzel szorosan összefüggő, ennek mintegy kiegészítőjét képező tényező, a regionalizmus, a helyi szűkebb környezethez és közösséghez való kötődés erősödése, a helyi autonómia igénye és annak egyre szélesebb körű megvalósulása. A történelmi körforgás folyamatában, a nemzetállam eszméjének két évszázados kizárólagossága után, Európa bizonyos

Illés Iván TÉT 1997 2 18

fokig visszatér a középkori polgár világképéhez. Ez elsősorban kereszténynek, azaz európainak, másodsorban városa, szűkebb környezete polgárának tekintett magát, a nemzeti azonosulás – ha volt – legfeljebb ezután következett. A mai világban azonban a regionalizmusnak demokratikus funkciója is van, amennyiben ellensúlyát képezheti és sokszor képezi is az állami központi hatalom túlzott megnövekedésének, elhatalmasodásának.

Ha a regionalizmus, a regionális együttműködés jelentősége növekedésének okai ezek, akkor Közép- és Kelet-Európában szerepüknek még nagyobbnak kell lennie, mint Európa más részein. Közép- és Délkelet-Európa országai kicsiny, kontinentális országok, hosszú szárazföldi, a legtöbb esetben nem természetes határokkal. Míg az Európai Unió jelenlegi tagállamainak határai 80%-ban tengeri határok, a közép- és délkelet-európai határok csak 10%-ba azok. Közép- és Délkelet-Európa 120 millió lakosának olyan hosszú, sőt még egy kicsit hosszabb szárazföldi határai vannak, mint az Európai Unió 370 millió lakosának. Ha valaki, akkor ezek az országok rá vannak utalva a nemzetközi regionális együttműködésre. Nem kevésbé fontos a kérdés politikai oldala sem. Közép- és Kelet-Európa országai fél évszázados – egyes országok esetében sokkal hosszabb – diktatúra után most térnek vissza a demokratikus politikai rendszerhez. Németország, Ausztria, Olaszország és Spanyolország példája mutatja, hogy éppen ebben az átmeneti politikai helyzetben van különleges jelentősége a decentralizáció, a helyi autonómiák alkotmányos rögzítésének és érvényesítésének. Végül, és nem utolsósorban a közép- és kelet-európai határok viszonylag újabb keletűek., hiszen ezek a népek a múlt század közepéig – a legtöbb nép ennél jóval tovább – kivétel nélkül három - az orosz, az oszmán és a Habsburg – birodalom keretében éltek, nagyrészt elválasztó határok nélkül. Az egyes térségek között intenzív munkamegosztás és kapcsolat alakult ki, a határok korábban integrált területeket választanak szét. A cseh nemzet kivételével a térség 19 nemzete közül egy sincs, amely egészében saját nemzeti államának határain belül élne, és a térségben 10 olyan etnikum létezik – a lengyel, az orosz, az ukrán, a magyar, a német, a román, a szerb, a horvát, az albán és a török – amelynek határokon kívül, nemzetiségi sorban élő népessége meghaladja az egymilliót. Aligha kell ilyen körülmények között bizonygatni a határokon átnyúló kapcsolatok jelentőségét.

Mindezen meggyőző érvek ellenére, ha összevetjük a határokon átnyúló regionális kapcsolatok intenzitását és az együttműködés színvonalát Nyugat- valamint Közép- és Kelet-Európa között, akkor nem kétséges, hogy igen jelentős különbségeket találunk. A nyugat-európai folyamatokhoz képest Közép- és Kelet-Európában valójában csak kezdeti kísérletekről beszélhetünk. A különbségek alapvető okai közé tartozik, hogy Nyugat-Európában a regionális együttműködés valójában egy átfogó integrációs folyamat része. a fő folyamat maguknak az országoknak az integrálódása, az áru, a tőke, a pénz és a munkaerő szabad áramlása, a gazdaság- és a biztonságpolitikák összehangolása, a regionális együttműködés ennek keretében folyik. Közép- és Kelet-Európában azonban erről valójában szó sincs. Létrejött ugyan, a Közép-Európai Szabadkereskedelmi Övezet (CEFTA), de ez egyrészt még a régión belül is részleges (Magyarország hét szomszédja közül kettőt foglal magában), másrészt csak annyit jelent, hogy a

TÉT 1997 2 A regionális együttműködés feltételei…

19

lassan általánossá váló szabadkereskedelem körülményei között legalább nem diszkrimináljuk szomszédainkat. Még lényegesebb, hogy Nyugat-Európában van egy hatalmas integrációs intézmény, az Európai Unió, amely tekintélyével, pénzügyi forrásaival és olykor az országokra nézve kötelező döntéseivel támogatja a határokon átnyúló regionális együttműködést. Ilyesmi Kelet-Európában nem létezik. A régiók néha előreszaladhatnak, és dicséretes módon még meg is előzhetik az országok, kormányok közötti integráció folyamatát, de nyilvánvaló módon nem szakadhatnak el attól. Annál is inkább nem, mert a decentralizáció Közép- és Kelet-Európában messze nem érte el a nyugat-európai színvonalat, az állam területei egységei kisebbek és jóval kisebb gazdasági és politikai autonómiával rendelkeznek. A rendszerváltozás utáni önkormányzati törvényhozás a legtöbb országban – a helye önkormányzatok önállóságának növelésével egyidejűleg – a területi szintű önkormányzatok kompetenciáit jelentősen szűkítette, vagy azokat akár meg is szüntette. Így a régiók nem is rendelkeznek azokkal az eszközökkel, jogi és politikai mozgástérrel, amire az együttműködések kezdeményezéséhez és elmélyítéséhez szükség lenne. A harmadik ok az anyagi eszközök hiánya. Bármilyen akció, fejlesztési projekt megvalósítása pénzbe kerül és a kelet-európai kormányok, önkormányzatok ebben nem bővelkednek. A külföldi támogatások hosszú ideig csak korlátozottan voltak felhasználhatók erre a célra. Magában az Európai Unióban az INTERREG eszközöket csak 1994 óta lehet az Unió külső határain fekvő régiókban felhasználni. 1995 óta áll rendelkezésre a PHARE-CBC keret az Unióval szomszédos régiókban való felhasználásra, és 1996 óta van lehetőség más, EU társult államaival határos régiókban azt felhasználni. Magyarországon így pl. közösségi pénzek továbbra sem használhatók fel ukrán, szerb és horvát határok mentén. Az együttműködés egyik nyomós indoka lenne a határ által elválasztott területek korábbi egybetartozása, valamint a nemzetiségek jelentős száma. Ez egyben egyik legfőbb politikai akadálya is a kapcsolatok bővítésének. A határkérdés Közép- és Kelet-Európában gyakran politikai töltetű még ma is és bár a legtöbb ország deklarálta már, hogy szomszédaival szemben semmiféle területi igényei nincsenek, mégis gyakran találkozunk gyanakvással és hátsó, mögöttes szándékok feltételezésével.

Nem véletlen tehát, hogy a legtöbb közép- és kelet-európai regionális, határokon átnyúló együttműködéssel a keleti-nyugati határvonal mentén találkozunk, míg a kelet-keleti együttműködések ritka kivételnek számítanak. Az alábbiakban az együttműködés két típusát elemezzük részletesebben.

Nagytérségi regionális együttműködések Közép- és Kelet-Európában

Nagytérségi regionális együttműködésről – definíciójából következően – két kritérium teljesülése alapján beszélhetünk: ha kettőnél több ország együttműködéséről van szó, és ha nem az országok teljes területe – vagy legalábbis nem minden résztvevő ország teljes területe részt vesz az együttműködésben (a visegrádi országok együttműködését, vagy a közép-európai kezdeményezést például nem tárgyaljuk e tárgykör keretében). A nagytérségi együttműködések nem az Európai Unió, hanem az érdekelt régiók, vagy esetleg harmadik intézmények


kezdeményezésére jöttek létre. Az Unió csak a legutóbbi időben csatlakozott, illetve vett át a kezdeményezést ezekben a szerveződésekben (erről később még lesz szó). Eddig hat, a közép- és kelet-európai térséget is érintő, nagytérségi regionális együttműködés alakult ki:

- A Barents-tengeri Együttműködés; - A Balti-tengeri Együttműködés; - Dunamenti Régiók Munkaközössége; - Alpok-Adria Munkaközösség; - Fekete-tengeri Együttműködés; - Kárpátok Régió Együttműködés. (1. ábra) A Barents-tengeri Együttműködés Norvégia, Svédország, Finnország és

Oroszország északi területei közreműködésével jött létre. Tekintve azonban, hogy Svédországnak és Finnországnak Barents tengei partvidéke nincs, az együttműködés lelkét Norvégia jelenti, akit rendkívül aggaszt az a szennyeződési veszély, amit Oroszország Murmanszk környéki lerobbant és elhagyott ipari, valamint haditengerészeti bázisai (többek között kiselejtezett nukleáris meghajtású hajók és tengeralattjárók) idézhetnek elő. Az együttműködés lényege, hogy Norvégia segítséget nyújt Oroszországnak a Kola-félsziget és Murmanszk infrastrukturális, kommunális fejlesztéséhez, és cserében elvárja, hogy Oroszország tegyen valamit a veszélyes hulladékok ártalmatlanítása érdekében.


21

1. ábra


A legeredményesebbnek és a legjobban működőnek általában a Balti-tengeri Együttműködést tekintik. Ebben a kooperációban 11 ország vesz részt (Svédország, Norvégia, Dánia, Finnország, Németország, Lengyel, Észtország, Lettország, Litvánia, Oroszország, Belarusz). Az együttműködés svéd kezdeményezésre indult és hamarosan kidolgoztak egy átfogó, hosszú távú közös térségfejlesztési stratégiát, amelynek angol nyelvű rövidítése után (Vision and Strategies around the Baltic Sea 2010) VASAB-együttműködésnek nevezik. Azóta több közös projekt megvalósítására került sor, rendszeressé váltak az illetékes miniszterek megbeszélései, közös programot és nyilatkozatot dolgoztak ki és sor került a kormányfők találkozójára is. Az együttműködés titkársága ma Lengyelországban, Gdanśkban van, de a koncepciókat kidolgozó csoport think tank továbbra is Svédországban, Karlskronában működik.

A Dunamenti Régiók Munkaközössége bajor kezdeményezésre jött létre, de a régiók vezetőinek többé-kevésbé rendszeres találkozóin túlmenően – éppen az országokat megosztó problémák, nézeteltérések miatt – különösebb eredményekkel nem dicsekedhet.

Az Alpok-Adria Munkaközösség az egyik legrégebbi kelet-nyugati regionális együttműködés. Gyökerei még a hetvenes évekre nyúlnak vissza. Eredetileg olasz és osztrák tartományok, valamint Bajorország együttműködése jelentette az alapjait, amihez később csatlakozott Szlovénia, Horvátország, öt magyar megye, később Ticino svájci kanton. A munkaközösség számos munkacsoportot hozott létre, amelyekben élénk tevékenység folyt, noha a szervezet komolyabb projektek megvalósítására sohasem rendelkezett megfelelő pénzeszközökkel. Az utóbbi időben a munkaközösség tevékenységét néhány tényező kedvezőtlenül befolyásolta. Ilyen volt a jugoszláv belháború, az a tény, hogy az Alpok-Adria eredményeit megirigyelvén ugyanerre – vagy majdnem ugyanerre - a körre kormányszintű együttműködést hoztak létre (Quadragonale, majd Penta- illetve Hexagonale), ami magától értetődően felvetette a párhuzamosság és a kompetenciák kérdését. Végül pedig a munkaközösség tagjainak erősen különböző méretei, hatáskörei és gazdasági ereje is nehezítette a hatékony együttműködést.

A Fekete-tengeri Együttműködésre voltak helyi kezdeményezések, de lökést az adott neki, hogy az Európa Tanács felkarolta. A szervezet számára ez fontos térség, és a Tanács a beltengeri együttműködés területén már tapasztalatokat is halmozott fel. A résztvevők a Fekete-tenger melletti országok és Görögország (részben a görög-török egyensúly kedvéért, részben azért, hogy egy EU-tagország is részt vegyen). A megfigyelőknek egyébként az a benyomása, hogy a tevékenység nagyobb része a térségen kívül folyik. Strassbourgban dolgozták ki és fogadták el például a Fekete-tenger környezetvédelmére vonatkozó deklarációt. A legutóbbi, 1996 novemberében a Fekete-tengeri együttműködésről tartott odesszai szakmai konferenciát az Európa Tanács és a német szövetségi kormány készítette elő és finanszírozta. Az érintett országok túlzottan el vannak foglalva saját gondjaikkal (Oroszország és Ukrajna máig nem tudott megegyezni Szevasztopol és a fekete-tengeri flotta hovatartozásáról, Grúzia fekete-tengeri partvidékének jelentős részére, Abháziára, nem terjed ki a grúz kormány hatalma stb.). A térségben így két-, vagy többoldalú, az országok közreműködésével megvalósított projekt nincs,


23

a potenciális partnerek egymástól elkülönülve valósítanak meg fekete-tengeri projekteket.

Végül a Kárpátok Régió Együttműködés az egyetlen, amely kizárólag közép- és kelet-európai országokból áll, és sem az Európai Uniótól, sem az Európa Tanácstól, sem nyugat-európai államoktól semmiféle támogatásban nem részesül. Támogatói, ha vannak, paradox módon Európán kívüliek: egy amerikai intézet és egy japán alapítvány. Az Eurorégió megalapításakor jelen volt Catherine Lalumiére asszony, az Európa Tanács főtitkára, de azóta az Európa Tanács legfeljebb jelentéseiben az eredményeket sorolja fel, anélkül, hogy bármit is tudna róla, vagy legalábbis komolyan érdeklődne. Pedig Európa egyik igen fontos térségéről van szó, ahol öt kelet-európai ország határai találkoznak, és ahol a térség számos problémája koncentrálódik. Ugyanakkor – mint csepp a tengerben – tükrözi a térség együttműködés nehézségeit is: a román megyék és a szlovák körzetek, városok politikai okokból visszavonták tagságukat, illetve megfigyelői státusukat az együttműködésből. Számos egység, például több magyar megye nem tudja, vagy nem kívánja a titkárság fenntartásához szükséges tagsági díjat befizetni, az Ungvárott székelő titkárság az infrastruktúra hiányosságai és a határátlépés nehézségei miatt alig elérhető stb.

Mint már jeleztem, ezen nagytérségi együttműködések kialakításában eredetileg az Európai Unió nem vett részt. Az unió határain túlnyúló nagytérségi területi tervezési és területfejlesztési együttműködés csak a legutóbbi időben nyert igazán elismerést az Uniónak. Ennek jegyében született az INTERREG II C program (az INTERREG II A az Unió határmenti térségeinek fejlesztését szolgálja, az INTERREG II B az egyes országok energetikai hálózatainak összekötését hivatott támogatni). Az INTERREG II C túlterjed a határmenti területeken és Európa nagytérségeit foglalja magába, ahol az EU tagországai érintve vannak. Eddig 9 INTERREG II C - térség került definiálásra:

- a Barents-térség; - a Balti-térség; - az Északi-tenger térsége; - a Földközi-tenger térsége; - Északnyugat-Európa nagyvárosi körzetei; - a Rajna ár- ill. vízgyűjtő területe; - a Rajna-Rhone-folyosó; - az Alpok; - a Középeurópai, Adriai, Dunai és Délkelet-Európai Térség (a hosszú név

angol rövidítése CADSES, Central-European, Adriatic, Danubian and Southeast european Space).

Kelet-Európát ebből három térség a Barents, a Balti és a CADSES-térség érinti. Mivel, az előző kettőről már volt szó, és Magyarország csak a CADSES-ben érdekelt, az alábbiakban erre a szervődésre koncenrálunk.

A CADSES-programot négy EU-tagország: Ausztria, Görögország, Németország és Olaszország kezdeményezte. Eleinte kisebb térségeket és külön-külön javasoltak, de a brüsszeli bizottság összevonta azokat és egyetlen nagy térséget javasolt, amely a négy tagország egyes régióit illetve Görögország egészét,1 az


Unión kívüli országok közül pedig Albániát, Bosznia-Hecegovinát, Bulgáriát, a Cseh Köztársaságot, Horvátországot, Jugoszláviát, Dél-Lengyelországot, Magyarországot, Macedóniát, Moldovát, Romániát, Szlovákiát, Szlovéniát, valamint Nyugat-Ukrajnát foglalja magában. (2. ábra)

A térség túl nagy és sokféle országot foglal magában. A brüsszeli bizottság motivációit az ilyen irányú kiterjesztésre csak találgatni lehet. Az egyik minden bizonnyal az, hogy a négy résztvevő tagállam is különböző térségekben fekszik és különböző érdekeltségei vannak. A bizottság ugyanakkor mindeddig tartózkodott a térség országainak

bármilyen megkülönböztetésétől, mind a tagsági tárgyalások megkezdése kapcsán, mind más ügyekben. A CADSES program kétségtelenül összemossa az országokat, de arra is szolgál, hogy az első menetben esetleg kimaradó országok számára igazolja az EU rájuk is irányuló figyelmét, benn tartsa őket bizonyos mértékig az integrációs folyamatokban. Végül egy átfogó európai térségfejlesztési koncepcióban ez volt az utolsó “fehér folt”, amit minél hamarabb, és egy munkafolyamatban be kívántak illeszteni a regionális fejlesztési programokba.

Valamennyi felsorolt kívülálló állam elküldte szándéklevelét, hogy a programban részt kíván venni.

A program három éves, 1997 januárjától 1999 decemberéig tart, és az Unió 34,5 millió ECU-t, azaz mintegy 7 milliárd forintot fordít rá. Az mindjárt látható, hogy ez a pénz tényleges beruházási, fejlesztési programokra nagyon kevés. Valójában kizárólag helyzet-felismerési, kutatási és koncepció-alkotási, tervezési projektekről lehet szó ebben az időszakban. Hogy ennek lesz - e kézzelfogható folytatása, még ez kérdéses. Az Európai Unió szokásos kikötése szerint, hogy – mint a strukturális alapokból származó minden más összeg – ez a 34,5 millió ECU is kizárólag a tagországokon belül használható fel, a többi résztvevő ebből nem részesedhet. Számunkra az a kérdés, hogy milyen forrásokból valósítják meg a részvételt: a PHARE-országokban általában lehetőség van ezen forrásoknak az INTERREG-programokhoz való csatlakoztatására, az INTERREG II C esetében azonban még ennek részletei nincsenek kidolgozva. A TACIS a (FÁK - tagországok EU - támogatása) azonban jelenleg ilyen célokra nem kerülhet felhasználásra, a volt jugoszláv tagállamoknak pedig – Szlovénia kivételével – ilyen keretük egyáltalán nincs. De a PHARE-országoknak is hozzá kell tenniük nemzeti részesedésüket, amit ebben az esetben szerencsére “természetben”, azaz kutató és tervezőmunka formájában is elfogadnak. A CADSES program fő elemei:

- az egész térségre egy átfogó területfejlesztési és rendezési stratégia kidolgozása, és ebben valamennyi ország együttműködése;

- a városok és települések rendszerei, együttműködési hálózatainak kialakítása; - a transzeurópai közlekedési, hírközlési és energetikai hálózatok kutatási és

tervezési megalapozása; - a kulturális és természeti értékek felmérése az egész térségben, azok

katalogizálása, védelmükre, kezelésükre és hasznosításukra közös stratégia kidolgozása az egész térségben.


25

2. ábra


Az is látható ugyanakkor, hogy a program máris késésben van, hiszen Brüsszelben még annak működési programját sem fogadták el, az legfeljebb ez év közepére várható. A program intézményei csak ezután állíthatók fel. Itt is vannak még jelentős nehézségek. Az INTERREG II C programoknál az a szabály, hogy az egész programot egységes irányító bizottság, egy felügyelő bizottság és egy egységes titkárság irányítja, a pénzügyi forrásokat egyetlen bank kezeli. A többi programnál ez így is van. A CADSES-térség négy tagországa azonban nem tudott megegyezni abban, hol legyen a közös titkárság és a közös bank. Így azután négy nemzeti titkárság és négy nemzeti bank kezeli a program forrásait (a dolgot még színesíti, hogy Németországban és Olaszországban a résztvevő tartományok még abban sem tudtak eddig megegyezni, hogy az országon belül ez a nemzeti titkárság és bank hol legyen). Az EU-n kívüli országokkal az érdemi tárgyalások még meg sem kezdődtek. Az nyilvánvaló, hogy ha az EU-tagországok nem tudnak az egységes titkársággal és bankügyekben megegyezni, akkor a nem-tag országok sem fogják saját hozzájárulásukat egyik nemzeti titkárságnak és banknak sem odaadni. Így legalább 10-12 titkársággal és bankkal kell számolni, ami természetesen a költségeket jelentősen növeli. Az előjelek tehát nem a legkedvezőbbek.

Határmenti regionális együttműködések Kelet- és Közép Európában

A regionális együttműködések másik típusa a szűkebb határmenti együttműködés. Ez egyben a régebbi típus is, hiszen ilyen együttműködés már a pártállami időszakban is létezett a kelet-európai országokban és a két rendszer határain is. Magyarországon például már a hatvanas évek óta létezett határmenti közös tervezés és együttműködés a csehszlovák, a jugoszláv (ezen belül a horvát) és az osztrák határszakaszon. A rendszerváltás ezen intézményeit és politikai alapjait szétrombolta, megváltozott feltételek között – nem egyszer kényesebb politikai körülmények között – kellett újra kezdeni.

A mintát az EU határmenti együttműködései intézményei – mindenekelőtt - az ún. Eurorégiók –, katalizátorát pedig az EU forrásai, az INTERREG, illetve a PHARE CBC források jelentették. Mivel Eurorégiók elsősorban a lengyel-német és a cseh-német határon alakultak ki, ezért ezen Eurorégiók tapasztalatairól, ezen belül is elsősorban a lengyel-német Eurorégiókról érdemes szót ejteni, amelyeket sok tekintetben példának tekintenek.

A lengyel-német határ mentén négy eurorégiót létesítettek, amelyek lefedik a teljes lengyel-német határt (ebből egy a cseh-lengyel-német hármas határon van). Mindkét fél részéről megvan a maximális politikai együttműködési érdekeltség és készség (a cseh-német határon már nem egészen ez a helyzet) és mindkét részről komoly erőfeszítéseket tettek az eurorégiók koordinált fejlesztésére. A kezdeményezés mégsem egészen működött a várakozásoknak megfelelően, ami nem a szubjektív szándékok hiányából, hanem az intézményi, döntési és finanszírozási rendszer problémáiból fakad.

A német oldal az együttműködését az INTERREG II A - forrásokból, a lengyel fél a PHARE CBC forrásokból finanszírozza jelentős részben. Mindét összeg az Európai Uniótól származik, de ott más-más igazgatóságokhoz tartoznak (DG XVI


27

és Ia). A koordináció – úgy tűnik –ott sincs teljesen rendben. Hangsúlyoznunk kell, nem az összeg nagyságrendjéről van szó, hiszen, mint kiderült a lengyel határrégiók több PHARE CBC pénz felett rendelkeztek, mint a német régiók INTERREG felett. Elsősorban a szabályzás eltérő rendje, az engedélyezett felhasználás irányai, a programok kidolgozásának eltérő időrendje okoz problémát.

A német oldalon az INTERREG döntési rendszere teljesen decentralizált. Az INTERREG programokat a tartományok és a helyi önkormányzatok dolgozzák ki teljes önállósággal, saját céljaikra, ennek megfelelően ők biztosítják a saját hozzájárulást is. A lengyel oldalon a döntések kormányszinten, az illetékes minisztériumokban születnek, ők egyeztetnek az európai unió illetéke brüsszeli és helyi képviselőivel, e helyi szervekkel legfeljebb konzultácó folyik. Ennek következtében a koordináció szintjei nem működőképesek. A lengyel központi kormány tárgyalópartnere a német szövetségi kormány, az viszont INTERREG ügyekben nem illetékes és nincs is információja, döntési joga. A német tartományok és körzetek tárgyalópartnerei viszont a lengyel vajdaságok és helyi önkormányzatok, akiknek viszont PHARE CBC-ügyekben semmiféle hatáskörük nincs és általában erősen korlátozott tervezési, döntési hatáskörrel rendelkeznek. Tehát, míg a saját hozzájárulás a német oldalon magától értetődő, a lengyel oldalon egyáltalán nem az. Az önkormányzatok nem érzik kötelezettségüknek hozzájárulni olyan projektekhez, amiről nem ők döntöttek és amelyekben érdekeltségük is legfeljebb közvetett.

A német keleti tartományok egyéb, jelentős fejlesztési források felett rendelkeznek. Részesülnek az “Objective 1”-régiók céltámogatásaiból, de főleg a keleti tartományok fejlesztésére szolgáló német nemzeti támogatásokból (az ún. “Aufschwung Ost” támogatásból). Ehhez képest az INTERREG mondhatni csupán a hab a tortán. Abból részben “luxusprojekteket” (lovaglópályák stb.), részben együttműködési programokat szeretnénk megvalósítani. A lengyel oldalon viszont – más forrás híján – a PHARE CBC az alapvető infrastruktúra és ellátási problémák megoldásának eszköze, amelyeket mindenképpen meg kellett volna oldani, és amelynek a határmenti együttműködéséhez valójában nem sok köze van.

Az előzővel szorosan összefügg, hogy míg a német oldalon az INTERREG-nek a fejlesztési prioritásokra torzító hatása nincs, lengyel oldalon bizonyos fokig torzítja azokat. Ennek egyik eleme, hogy Lengyelországban a keleti vajdaságok sokkal kevésbé fejlettek, a támogatásra sokkal inkább rászorulnak. Az ország nyugati határán fekvő eurorégiók fejlesztése ezeket a feszültségeket nem csökkenti, hanem növeli. Németországban viszont ez a határmenti térség egybeesik az ország egyébként is fejlesztendő elmaradott régióival. Ugyanakkor az Európai Unió által a tagországoknak nyújtott összes támogatásnak közismerten döntő hányada, mintegy kétharmada a mezőgazdaság támogatását szolgálja. A PHARE CBC viszont egyáltalán nem használhatta fel a mezőgazdaság támogatására. Ilyen értelemben, a PHARE CBC több, mint az INTERREG, s a német és lengyel határtartományok összes fejlesztése és támogatása nagyságrendekkel tér el egymástól és azok struktúrája is gyökeresen más. Ennek megfelelően egyes projektek koordinációjáról talán beszélhetünk, a határmenti körzetek összességében koordinált fejlesztéséről (már a dimenziók eltérő volta miatt is) aligha.


Jegyzetek

1 (Ausztriából Bécs, Burgenland, Alsóausztria, Felsőausztria, Karintia és Stájerország, Németországból Bajorország, Baden-Württemberg, Berlin-Brandenburg, Szászország, Szász-Anhalt és türingia, Olaszországból Friuli-Vnezia-Giulia, Veneto, Emilia-Romagna, Marche, Abruzzi, Molise és Apulia tartományok vesznek részt)

Összefoglaló

A szerző az európai nemzetállamok gazdasági fejlődésének és politikai környezetének meghatározó elemeit, az utóbbi évtizedben fölerősödő regionális együttműködéseket tekinti át tanulmányában. A téma időszerű, hiszen a társadalmi, gazdasági folyamatok globalizációja mellett a regionalizmus szerepe felértékelődik: a helyi autonómia, a demokrácia megőrzésének fontos eszközévé válik. A folyamat különös fontossággal bír Közép- és Kelet-Európában, ahol az államok szárazföldi határai hosszú szakaszon érintkeznek egymással, megvannak a gazdasági együttműködés hagyományai és az új politikai rendszereket, azok külkapcsolatait számos konfliktus terheli. Az együttműködés mellett szóló érvek ellenére is csak szórványos és kezdeti stádiumban levő együttműködések legfontosabb akadályai: a decentralizáció alacsonyabb szintje és az átfogó integrációs folyamat hiánya Kelet- Európában, továbbá az erre a célra fordítható pénzügyi források szűkössége.

A regionális együttműködések két típusát, a nagytérségi együttműködések hat programját, és határmenti regionális együttműködések példáit elemzi a szerző a tanulmány második részében. Az előbbiek “alulról jövő”, regionális kezdeményezések, amelyekben kettőnél több, az Európai Unió (EU) tagjai közé tartozó és azon kívül álló állam vesz részt. Ezek sikere változó, működőképességüket több esetben pénzügyi források hiánya (Kárpátok Régió), vagy a részvevő régiók eltérő döntéshozatali kompetenciája (Alpok Adria Munkaközösség) korlátozza. A szerző külön is kitér Az EU INTERREG programjában szereplő térségek közül a Magyarországot is érintő CADSES programra, annak hiányosságaira és lehetséges hasznosítási irányaira.

A határmenti együttműködések közül az INTERREG II és a PHARE CBC programok keretei között (a német-cseh és német-lengyel határon) létrejött Eurorégiók tapasztalatait elemzi a szerző. Az együttműködések legfontosabb tapasztalatai számunkra a kooperációt megnehezítő intézményi, döntési és finanszírozási rendszerek különbségei, amelyek akadályozzák átfogó térségi programok kidolgozását és végrehajtását.


29

CONDITIONS OF REGIONAL COLLABORATION IN CENTRAL AND EASTERN EUROPE

IVÁN ILLÉS

The study is focused on the forms and types of regional collaboration that effects the economic and social development of the nations of Europe increasingly. The importance of regionalism is rising in parallel with the process of globalisation: the former is a device of saving local autonomy and democracy. It has significant role in Central and Eastern Europe where the nations are linked by their borders, traditional economic relations and separated by political conflicts. There are several factors hindering the development of co-operation that is rather scarce and embryonic, such as the lower level of decentralisation and lack of an overall integration process in Eastern Europe, furthermore, the scarcity of financial resources available for promoting programs of this kind.

In the second part of the study, the author analysed some examples of two types of regional co-operation, macro-regional collaboration projects and cross-border regional development programs. The former ones are multi-lateral projects initiated by regions of EU-member and non-member countries. The success of these programs is varying and heavily dependent on the available financial resources (Carpathian Region) and the compatibility of decision-making levels (Association Alps-Adria). Hungary is involved in the CADSES program that is part of the INTERREG II initiated by the European Union. The author detailed the weak points and the possible ways of exploitation of the program.

The INTERREG II and PHARE CBC programs were established to promote cross-border co-operation along the eastern boundary of the EU. German-Polish and German-Czech Euroregions were formed in this framework. The experiences of the participants such as differences of the institutional background, decision-making and financial systems that may retard the development of the economic relations could be utilised by Hungarian regions.


EURORÉGIÓ VÁZLATOK A MAGYAR-OSZTRÁK-SZLOVÁK HATÁR MENTI TÉRSÉGBEN

(Sketches for a Potential Euro-region in the Hungarian-Austrian-Slovakian Border Area)

RECHNITZER JÁNOS

Magyarország területi szerkezetének átalakulása a kilencvenes évek elejétől felgyorsult. Kiéleződtek a területi különbségek, így a főváros és a vidék ellentétei, a nyugati és a keleti országrészek közötti fejlődési eltérések, illetve a településhálózatban elfoglalt helyzet adott okot arra, hogy egyes térségek leszakadjanak, mások gyorsabban alkalmazkodjanak a változó viszonyokhoz (Rechnitzer 1993). Ebben az átrendeződésben fontos szerepet játszott a határ menti helyzet. Különösen érvényes ez az osztrák-magyar határ menti területekre.

A határ hosszú évtizedekig elválasztotta a két országot egymástól. A kapcsolatok lényegében csak a nyolcvanas évektől kezdtek szerveződni. Fokozatosan megszűntek az együttműködést akadályozó tényezők, hiszen a kilencvenes évekre a határ nyitottá vált. A szabad utazások hatottak a gazdasági együttműködésekre is, majd azok intézményes rendszereinek kiépülésével felgyorsult az osztrák tőke térhódítása (Rechnitzer 1990).

A magyar térségek kedvező adottságai is serkentették a kapcsolatok élénkítését. A gazdasági szerkezet a nyugati régiókban gyorsabban alkalmazkodott a piacgazdaság viszonyaihoz, a munkaerő képzettsége magas volt, jövedelmi helyzete kedvezőbb volta egy magasabb vállalkozási aktivitással párosult. Végül a települések infrastrukturális ellátottsága is gazdagabbnak tekinthető (közlekedési kapcsolatok, távközlés, szociális infrastruktúra). Mindehhez járult, hogy a területi (megyei) és a helyi (települési) gazdasági és politikai szereplők felismerték, hogy az osztrák-magyar kapcsolatok támogatása új fejlődési lendületet adhat a térségeknek, s azok különféle feszültségeit (pl. foglalkoztatás, jövedelmi különbségek) mérsékelhetik.

Tanulmányom terjedelme nem teszi lehetővé a sokoldalú osztrák-magyar határ menti kapcsolatok áttekintését, csupán annak néhány újabb elemét villantom fel, törekedve egyúttal az ellentmondások, vagy feszültségek bemutatására is. Ezek a pillanatképek a gazdasági kapcsolatokat, a hivatalos, intézményi szférákat fogják át, s vázolják azokat az elképzeléseket, amelyek az együttműködések új irányait érintik.

TÉT 1997 2 Eurorégió vázlatok…

31

A gazdasági kapcsolatok

Az osztrák-magyar határ menti térségek gazdaságát legátfogóbban a külföldi befektetések alakulásával, illetve a külkereskedelmi kapcsolatokkal jellemezhetjük.

A két határ menti megyében1 (Győr-Moson-Sopron, Vas) 1995-ben a vidéki befektetések 19,6%-a realizálódott, míg a szervezetek számát tekintve 15,2%-a választotta telephelynek a térséget (1. táblázat). Jelentős ez az arány, hiszen szinte megegyezik az egész Alföldön (az ország területének 38,7%-a és a népesség 28,4%-a) befektetett külföldi tőkével, azaz e két megyében a befektetések koncentrációja országos szempontból is kiemelkedő. A külföldi tőke növekedése egyenletesnek mondható, a nagy ugrás 1992-ben történt, a következő esztendőkben az ütem már mérsékeltebb lett, de 1994-ről 1995-re Győr-Moson-Sopron megyében több mint kétszeresére nőtt a külföldi érdekeltség (221%), míg Vas megyében közel másfélszeresére (142%).

A befektetési hullám lecsengett 1996-ban Győr-Moson-Sopron megyében, a külföldi érdekeltségű vállalkozások jegyzett tőkéje csak 4,5 milliárd Ft-ot tett ki 173 szervezetben, míg ugyanez Vas megyében 89 vállalkozásban 339 millió Ft-ot ért el. Az utóbbi két esztendőben erőteljesebben Vas megyében mérséklődött a külföldi befektetések volumene, míg a másik megye a pozícióját országos szinten is meg tudta tartani.

1. TÁBLÁZAT

A külföldi érdekeltségű vállalkozások az osztrák-magyar határ menti megyékben (1994, 1995)

(Companies with foreign capital share in the Hungarian-Austrian Border region, 1994, 1995)

Megnevezés Győr-Moson-Sopron Vas

1994 1995 1994 1995

Szervezetek száma (db) 1184 1247 615 651

Jegyzett tőke (Mrd Ft) 45,8 114,0 30,5 46,0

Ebből külföldi részesedés (Mrd Ft) 32,5 72,0 28,1 40,0 Szervezeti részesedés az országból (%) 5,0 5,0 2,6 2,6 Szervezeti részesedés a vidékből (%) 11,0 10,0 5,7 5,2 Külföldi tőke részesedés az országból (%) 3,9 5,5 3,3 3,1 Külföldi tőke részesedés a vidékből (%) 10,3 12,6 8,9 7,0

Forrás: Területi Statisztikai Évkönyv 1995

Az Ausztriához kötődő vállalkozások aránya a külföldi tőkén belül meghatározó (2. táblázat). Győr-Moson-Sopron megyében jellemző a nagyobb vállalkozásokban való részvétel (építőanyag-ipar, építőipar, vegyipar, élelmiszeripar, szolgáltatások), Vas megyében viszont néhány nagyobb gazdasági szervezet (vegyipar, cipőipar, élelmiszeripar) mellett inkább a számos kis- és közepes vállalkozásban szerveznek érdekeltséget az osztrák befektetők.

Rechnitzer János TÉT 1997 2 32

2. TÁBLÁZAT

Az osztrák érdekeltségű vállalkozások az osztrák-magyar határ menti megyékben (1989-1994 között)

(Joint ventures with Austrian capital share in the counties alongside the Austrian-Hungarian border, between 1989 and 1994)

Megyék

Szervezetek száma (db)

Részesedés a külföldi

érdekeltségű szervezetből (%)

Jegyzett tőke

(Mrd Ft)

Részesedés az összes külföldi érdekeltségű jegyzett tőkéből (%)

Győr-Moson-Sopron 485 40,9 8.84 19,7

Vas 366 59,5 4.24 13,8

Forrás: Cégközlöny adatai 1989-1994. között

A határ menti helyzet és a külföldi befektetések között az alábbi összefüggések ismerhetők fel (Dőry, Máthé 1996): • a térségben működő jelentősebb gazdasági szervezeteknek már a nyolcvanas

évek elejétől voltak kapcsolataik (export, import, licensz vásárlás) osztrák cégekkel,

• a térségben - különösen érvényes ez Győr-Moson-Sopron megyére - egy fejlettebb és egyben sokoldalúbb gazdaság működött, amelynek a privatizációjában az osztrák tőke - számos esetben éppen a korábbi kapcsolatok miatt - aktívan részt vett. Az osztrák érdekeltség részaránya 1994-ig magánosított gazdasági egységek esetében Győr-Moson-Sopron megyében 60,7%, Vas megyében 92,4%,

• az osztrák befektetők azért is települtek ide, mert könnyebben tudták tartani az otthoni egységekkel a kapcsolatot, már korábban megismerték a magyar viszonyokat, a fejlesztéseik során a magyarországi, s későbbiekben a kelet-európai hálózatukat innen építik, építették ki,

• a munkaerő képzettsége, a viszonylag magasabb nyelvismerete, továbbá a kedvezőbb infrastrukturális ellátottság, illetve néhány multinacionális cég (Audi, Opel) jelenléte serkentőleg hatott a telephelyválasztásra.

A szomszédos Ausztriával kialakult külkereskedelmi forgalom alakulása jól tükrözi a határ menti megyék gazdasági kapcsolatait, azok változását, vagy éppen szerkezeti átrendeződését.

Az export és import időbeli változása mindkét megyében dinamikus volt, azon belül az osztrák részesedés is egyenletesen emelkedett, s Németország után, mindkét viszonylatban a második, vagy harmadik szállítási országot jelenti, azaz a határ menti megyék gazdasága erősen kapcsolódik az osztrák piachoz (1. ábra).

Az elemzési időszakból (1991-1994) megállapíthatjuk, hogy annak utolsó éveiben csupán Győr-Moson-Sopron megyében növekedett az Ausztriába irányuló export az összes forgalmon belül (12,4-ről 14,3%-ra), míg az import aránya kisebb mértékben csökkent (25,2-ről 23,2%-ra). Az osztrák gazdaság Vas megyében nem


33

képes a pozícióit erősíteni, hiszen mindkét relációban jelentős csökkenést (export 46,3-ról 26,1%-ra; import 47,0-ről 27,2%-ra) regisztráltak, miközben a beszállítások (96,6%) és a kiszállítások (88,6%) sem érik el az 1991-es szintet.

1. ábra


A két megye külgazdasági kapcsolatai tehát fokozatosan átrendeződnek. Győr-Moson-Sopron megyében az osztrák gazdasági kapcsolatok lehetséges aránya a beszállításokban 23-28% között mozog, míg a kiszállításokban 12-15%-on stabilizálódtak, amit erősen veszélyeztet a németországi szállítások rohamos növekedése. Vas megye esetében a helyzet más, a németországi gazdaság előretörését nem képesek az osztrák kapcsolatok ellensúlyozni, azok aránya mindkét relációban jelentősen csökkent (46%-ról 25%-ra). Lényegében 23-27%-ban határozhatjuk meg a gazdasági függőséget Ausztriától, amit a jövőben tovább mérsékelhetnek a dinamikus németországi gazdasági együttműködések.

Nem arról van szó, hogy az osztrák gazdasági függés fokozatosan megszűnne a határ menti megyékben, éppen ellenkezőleg, azok meghatározó irányai az ottani gazdasági bázisoknak. Ausztria részesedését már nem tudja növelni a szállításokban, azaz stabilizálta kapcsolatait, azokat csak átfogó gazdasági együttműködésekkel (befektetések, újabb szállítási kapcsolatok, bővítendő bedolgozó rendszer, termelés-kihelyezés stb.) képes jelentősen megváltoztatni.

Az együttműködés szervezeti keretei

Kormányzati szinten 1985-ben jött létre a Magyar-Osztrák Területrendezési és Tervezési Bizottság (MOTTB) azért, hogy a megjelenő szakterületeken és különösen a közös államhatár menti térségben deklarálja az együttműködés szükségességét, amelynek célja javaslatok és ajánlások kidolgozása, valamint a területrendezési- és tervezési intézkedések összehangolása. Amint azt a Bizottság 10 éves működését összefoglaló, idézett munka kiemeli:

"Az 1985-ben létrejött kormányközi megállapodás máig egyetlen ilyen jellegű kétoldali szerződés, amelynek jelentősége abban van, hogy egyrészt megnyitotta a lehetőséget a határ menti megyei és települési tanácsok, majd önkormányzatok országhatáron átnyúló regionális együttműködéseinek, másrészt megteremtette egyúttal az adott szakmai körben a két ország általános együttműködésének jogi és szervezeti kereteit is. Úttörő jellege megmutatkozott abban is, hogy modellül szolgált az Ausztria és Szlovákia közötti hasonló tárgykörű együttműködésnek." (Kovács, Váradi 1996)

A Bizottság - bár kormányok közötti megállapodáson alapul, aláírói (több aláíró van mindkét részről, a szerződést ugyanis megerősítették 1993-ban) az osztrák kancellár és a magyar területfejlesztési miniszter voltak - regionális hatókörű szervezet, amelyet az garantál, hogy az Albizottságban Burgenland tartomány és a két szomszédos magyar megye, Győr-Moson-Sopron és Vas képviselői vehetnek részt. (Az Albizottság eddig 7 alkalommal ülésezett.)

Munkacsoportok alakultak és megszűntek, mindig az aktuális probléma függvényében. (Összesen 8 munkacsoport alakult, közülük az alábbiak szűntek meg: Település- és környezetrendezési; Falufelújítás; a Fertő-tó, Sopron-Kőszeghegyalja, Közép-Burgenland közös határvidék területi terveit egyeztető; Termálvíz hasznosítás; Világkiállítás; Duna-térség munkacsoport.) Jelenleg két munkacsoport működik, a Határmenti Együttműködés Munkacsoport a határ menti területek rendezési terveinek összehangolását végzi, a Regionális Gazdasági Munkacsoport a közös fejlesztések összehangolásán fáradozik.


35

Ha meg is tekintjük a bizottsági és albizottsági ülések résztvevőinek listáját, azt látjuk, hogy a magyar képviselők mindig eggyel alacsonyabb kompetencia-szintet képviselnek; ez már az aláírás pillanatában is jellemző volt (kancellár - miniszter). Azt ugyan nem állíthatjuk, hogy ennek az együttműködésnek ártott volna ez a meg-nem felelés, a való életben azonban számtalan baj forrása, illetve erős korlátozó tényező, hogy a magyar megyék messze nem rendelkeznek akkora hatalommal, igazgatási kérdéseket illető kompetenciával, mint az osztrák tartományok. Lényegesen több kérdésben kell a magyar feleknek a kormányzati szervekhez fordulni végleges döntés kicsikarása végett, mint Ausztriában.

Az 1992-ben megalakult Regionális Tanácsként, Pannon Regionális Tanácsként vagy - újabban - Határmenti Regionális Tanácsként emlegetett magyar-osztrák együttműködés életre hívásának éppen az lett volna a célja, hogy egy regionális parlamentet hozzanak létre a kapcsolatok tartalmasabbá tételével, amelyet a döntéshozatali fórum régióhoz való közelítése biztosított volna. A Tanács munkájában a kormányzati szint kivételével ugyanazok a szereplők vesznek részt, mint a fent ismertetett MOTTA-ban, kiegészülve a megyei jogú városok megfigyelői státusú képviselőivel. Mivel a jelzett okok következtében nem sikerült jogalkotó jogosítványokkal rendelkező együttműködési formát kialakítani, a Tanács a két régió összehangolt fejlesztésével kapcsolatos ajánlásokat fogalmazott meg a regionális, illetve a központi kormányzatok számára. Mivel a tisztségviselők és a mögöttük tevékenykedő szakértők személye a MOTTA-ban és az évente kétszer ülésező Tanácsban megegyezik, az utóbbiban folyó érdemi vita a határtérség valós problémáiról (pl. a kompetenciák különbözősége miatt megakadt közös beruházási döntésekről, mint amilyen a Halbturn-Jánossomorja közös szennyvíztisztító lett volna) a kormányszintű bizottság és albizottság működését is hatékonyabbá teszi.

A Tanács évente egyszer vagy kétszer rendez plenáris üléseket az éppen soros régióban (1993-ban Burgenland, 1994-ben Győr-Moson-Sopron, 1995-ben Vas megye, majd ismét Burgenland, 1996-ban) a megyei elnökök illetve a tartományi vezető elnökletével. Az adminisztrációs és szervező munkákat az önkormányzati hivatalok látják el, illetve a munkacsoportok vezetői mögött álló intézmények apparátusai. 1996-ban az együttműködés keretében 9 munkacsoport tevékenykedett az alábbi szakterületeken: infrastruktúra (alcsoportjai: gazdaság, energetika és vízgazdálkodás); munkaerő-foglalkoztatás; közlekedés (alcsoportja: határátkelők); katasztrófavédelem; természet- és környezetvédelem; ifjúság, kultúra, tudomány és kutatás; egészségügy; információ, adatok cseréje.

Ausztria Unióhoz való csatlakozása után 1995-ben, a fent ismertetett együttműködési kapcsolatok már lehetőséget adtak arra, hogy azok konkrét fejlesztési együttműködésekké váljanak. Ennek kereteit az Interreg II. - Phare CBC program nyújtja, amely 1995-1999 között, mintegy 50 millió ECU-s (7,5 Mrd Ft a jelenlegi árfolyam szerint) fejlesztést céloz meg a határ térségben. (Zala megyével bővül a programban résztvevő megyék listája. Zala megye ugyan nem rendelkezik osztrák határszakasszal, de kapcsolódását a programhoz a kedvező politikai kapcsolataival, illetve a késlekedő - előkészítés alatt lévő - szlovén-magyar


együttműködési tervezetekkel magyarázhatjuk.) Az előzetes felmérések szerint az osztrák-magyar Interreg II.- Phare CBC programra valamivel több, mint 20 Mrd Ft végösszegű előzetes pályázati anyag érkezett. A prioritásokat - a fejlesztési programok bizonyos mederben tartása végett -, a MOTTA és a Regionális Tanács szakemberei dolgozták ki. Ezek az alábbiak: 1. Műszaki infrastruktúra: az infrastruktúra fejlesztése a határ közeli területeken,

vagy határon átnyúló eredménnyel (közlekedés, távközlés, energia, vízgazdálkodás);

2. Gazdaságfejlesztés és együttműködés: a határon átnyúló gazdasági együttműködések támogatása, privát kezdeményezések piacra segítése (turizmus, ipar és vállalkozás, különösen a kis- és középvállalatok fejlesztése, K+F);

3. Területrendezés és tervezés: tanulmányok készítése, technikai segítségnyújtás és management, a megvalósítás információs és intézményi feltételeinek fejlesztése;

4. Humán erőforrások: A munkaerő mozgására vonatkozó speciális szabályozások kidolgozása, programok a továbbképzés és kultúra területén;

5. Környezet és természetvédelem: élővízfolyások, talajvíz, a levegő és a talaj minősége illetve az egészségügyi állapot javítása a határ közeli helyeken, vagy határon átnyúló hatással.

A rendkívül hosszú előkészítő és egyeztető fázis után lényegében napjainkra (1997. március) hirdették meg a nagy (10 000 ECU felett) és a kis (10 000 ECU alatt) projekteket az 1995. évre vonatkozóan. Ez a két esztendős késés részben a brüsszeli bürokráciával, részben pedig a hazai szervezet kialakulásával, illetve a területi (megyei) projektgazdák pályázat előkészítésében való, mérsékelt tapasztalatával magyarázható. Sopronban a Phare CBC magyarországi központjának kihelyezett irodája működik, ami szinte egyedülálló a magyar gyakorlatban, hiszen eddig minden területi projektet a fővárosból szerveztek, most lehetőség kínálkozik a közvetlen kapcsolattartásra a térséggel, illetve az ottani szereplőkkel.

A támogatásra érdemes projektek kiválasztásánál az osztrák fél véleménye a meghatározó. Így a programba nem kerülhetnek be még véletlenül sem olyan projektek, amelyek valamilyen módon versenytársai, potenciális konkurensei lehetnének az osztrák oldalnak, azaz Burgenlandban meglévő, vagy ott tervezett létesítményeknek. Az osztrák partnerek éberen figyelik a három megyében megindult modernizációs folyamatokat. Ha az ott tervezett létesítmények támogatást igényelnek a Phare CBC programtól és egyben azok sértik a szomszédos osztrák tartomány érdekeit, mindent megtesznek a projekt támogatások megakadályozására, vagy lassítására (példa lehet a Győrben létesítendő innovációs központ támogatása körüli hosszadalmas egyeztetés, vagy éppen a termálturizmusra irányuló fejlesztések visszaszorítása). Lényegében a Phare CBC támogatások irányainak, azok főbb projektjeinek meghatározásánál az alapelv a határ menti kapcsolatok erősítése, szélesítése. Ennek következtében a megyék gazdasági-társadalmi és településhálózati fejlesztésének szinte minden kezdeményezése része lehet a programnak, másik oldalról viszont korlátozhatók a


37

felhasználások, hiszen számos kezdeményezés közvetlenül egyáltalán nem szolgálja a határ menti együttműködést, azaz számos lehetőség nyílik a magyar kezdeményezések akadályozására.

Szlovákiai kapcsolatok

Tanulmányunkban hosszú ismertetőt nem tudunk adni a magyar-szlovák határ menti kapcsolatokról. Az államszocializmus időszakában még működött egy kormányközi bizottság a határ menti térségek együttes fejlesztésére, illetve számtalan településnek voltak, főleg gazdasági jellegű kapcsolatai a szomszédokkal. A rendszerváltás után a helyzet alapjaiban megváltozott, s szinte mondhatni megszűntek a szlovák-magyar határ menti intézményes együttműködések. Egy-egy kísérlet történt a hivatalos kapcsolatépítésre, de azokat megzavarta a kialakulatlan közigazgatási struktúra, illetve a két ország között húzódó politikai feszültségek.

Természetesen mindez nem befolyásolta a lakossági kapcsolatok alakulását, hiszen a két országban meglévő árkülönbségek és ellátási különbségek fokozták a bevásárló turizmust mindkét irányban. A határ menti területek lakossága magyar, így a kapcsolatépítés és megtartás könnyebb volt, ami például a vállalkozások megjelenését, illetve a gazdasági kooperációk lassú megindulását tette lehetővé. Átfogó elemzések hiányában adatokkal nem szolgálhatunk az együttműködésekről, de azok a gazdasági szférában lassan megindulnak, miközben az intézményes kapcsolatok - a meglévő alapszerződés ellenére- sem mutatnak elmozdulást.

Megítélésünk szerint a politikai okokon túl a határ menti együttműködés szélesítését akadályozza, hogy napjainkra alakult ki a szlovák közigazgatási rendszer, tisztázódtak a különféle szintek jogosítványai. Az intézményi rendszer véglegesítése a partnerek stabilitásához is vezet, hiszen gyakran változtak a kontakt partnerek, ami a megbeszéléseket megnehezítette. Szólni kell arról is, hogy két hasonló színvonalú gazdaság esetében nehéz megtalálni a megfelelő árualapot a kereskedelemre, ugyanakkor nem voltak ismertek a vállalkozási feltételek, sőt nem indult meg a szlovák gazdaság privatizációja sem, ami növelhette volta az érdeklődést. A sokoldalú lakossági és személyes kapcsolatok a jövőben talán megfelelő alapot kínálnak a térségi intézményes együttműködések erősítésére.

Az együttműködés akadályozó tényezői

Stix burgenlandi tartományfőnök, - aki az Osztrák Szociáldemokrata Párt országos elnökhelyettese és a volt osztrák kancellár egyik bizalmasa - 1996. novemberében kisebb "határ menti forradalmat" okozott nyilatkozatával. Ebben azt jelentette ki, hogy teljesen elhibázottnak tartja Magyarország gyors EU belépésének szorgalmazását, mert az ország egyrészt még nem felkészült a tagságra, másrészt Burgenlandot gazdasági katasztrófába sodorhatná a magyar tagság. Hiszen a két térség között lehetővé válna a munkavállalók és a vállalkozások szabad mozgása, s a mérsékelt magyar bér- és termelési költségek


miatt a burgenlandi cégeket és munkavállalókat a piacról fokozatosan kiszorítanák.

A nyilatkozat - amelynek alapvetően politikai okait már értjük; hiszen Vraniczky kancellár időközben lemondott, így vélhetően egy belső hatalmi harc is inspirálta mindezt, illetve az, hogy az elmúlt októberi választásokon gyengén szereplő Szociáldemokrata Párt folyamatosan rendezi át sorait, igyekszik növelni népszerűségét - újabb és újabb reagálásokat eredményezett. Témánk, a határ menti kapcsolatok szempontjából talán Ausztria budapesti nagykövetének megállapításait érdemes kiemelni, miszerint Burgenland hosszú évtizedeken keresztül a nyugat végállomása volt, ebből kifolyólag a tartomány bizonyos részei gazdaságilag elmaradottak, a térség az utóbbi években kezdett felzárkózni az osztrák és a nyugat-európai szintre és Stix valószínűleg ezt félti (Népszabadság 1996. december 30.). A magyar partnerek, a megyei közgyűlések elnökei inkább belpolitikai akciónak tekintették a nyilatkozatot, s utaltak arra, hogy a jószomszédi kapcsolatokat nem rúgja fel a magyarországi EU csatlakozás egyoldalú megvétózásának kezdeményezése (Magyar Hírlap 1997. január 21., Észak-Dunántúl melléklet).

Mindezeken túl a napi gyakorlatban megfigyelhető volt, hogy az elmúlt hónapokban osztrák részről a határellenőrzések időtartama növekedett, egyre több nyilatkozat jelent meg a Schengeni-egyezmény alkalmazásáról, annak betartásáról, mindazokról a növekvő költségekről, amik Ausztria keleti határainak őrzése kapcsán jelentkeznek. Több embercsempész-ügy került nyilvánosságra, mint korábban, sőt két osztrák újságíró illegális határ-átlépése szintén az osztrák politikusoknak és a közvéleménynek, hogy az osztrák-magyar határon valami nincs rendben, illetve - kedvezőtlenebb nézőpontból - a magyarok igencsak felkészületlenek az EU-csatlakozásra.

A fenti bevezető azt jelzi, hogy az osztrák-magyar határ menti térség szerepe felértékelődött, az országos politika szintjére került, s egyben számítani lehet arra, hogy az ország EU csatlakozásának egyik állandóan figyelt térsége, "barométere" lesz, vagy lehet. A térség modell jellegét erősíti az is, hogy a Phare program kiterjesztése megtörtént a határ menti területekre, így egyrészt ezekben a megyékben is már tesztelhetik az EU-bürokraták és politikusok azt, hogy a magyar területi szervek mennyire képesek és alkalmasak fogadni a támogatásokat, illetve az azokkal együtt járó pályázati, elszámolási, értékelési rendszereket. Másrészt osztrák észrevételek határozottan megjelennek ebben az együttműködési és támogatási rendszerben, ami ugyan nem korlátozza a térségek fejlesztési irányait, de azokat befolyásolhatja. Az osztrák-magyar határ menti együttműködés fejlődését több tényező befolyásolja. (Rechnitzer 1996)

Az első lényege, hogy a határ menti térségben osztrák részről egy periféria érintkezik - magyar részről - egy kvázi- centrummal. Győr-Moson-Sopron megye, de lényegében Vas megye gazdasága is gyorsabban tudott átállni a piacgazdaság viszonyaira, a privatizáció itt viszonylag zökkenőmentesen lezajlott. A vállalkozási aktivitás magas, a népesség iskolázottsága magasabb színvonalú és sokoldalúbb, mint az ország többi részén a településhálózat is fejlett, nem beszélve az infrastrukturális ellátottságról. Továbbá a lakosság polgári hagyományai is


39

érvényesülnek, a népesség termelési ismereteiben megtalálható az innováció-orientált szemlélet, az életkörülmények kedvezőek, s a régióban nagy tömegű fogyasztó található (a két megye népessége megközelíti a 700 ezer főt), magasabb jövedelemmel, ami serkenti a lokális és a regionális piac kialakulását.

Mindezek nem mondhatók el Burgenlandról, hiszen alacsony a népesség szám (270 ezer fő), a gazdasági szerkezet egyoldalú (agrártermelés), az iskolázottság alacsony, a centrumok hiányoznak. A tartomány döntően mezőgazdasági jellegű térség, önálló ipari bázisa gyenge, függése erős Bécstől, illetve más osztrák gazdasági-ipari centrumoktól (Graz).

Egyértelmű tehát, hogy a magyar térségek alkalmasak a gyorsabb modernizációra és a fejlesztésüknél más igények jelentkeznek, mint egy elmaradott, periférikus régiónál. Nem vethetők össze reálisan a burgenlandi fejlesztések a magyarországi határ menti térségek megújítási kezdeményezéseivel. Itt nem versenyhelyzetről van szó, hanem egy sokoldalú szerkezet további átalakításának ösztönzéséről. (Elkészült mindkét megyében a területfejlesztési koncepció, amelyek lényegében ezt a szemléletet sugallják, egy olyan gazdasági miliő kialakítását szorgalmazzák, ami a meglévő szerkezetek bővítését és belső megújítását is segíti a termelési infrastruktúra, a képzés és oktatás fejlesztésével, valamint a vidékfejlesztéssel.)

Az osztrák-magyar határ menti régió térszerkezete alakításának másik eleme Bécs. Az osztrák főváros hatása erőteljesen jelentkezik a régióban, hiszen nemcsak a gazdasági szervezetekben, a lakossági kapcsolatokban, a munkavállalásban meghatározó, hanem a mindennapi életben is kitapintható Bécs jelenléte. A régió jövőbeli helyzetét a főváros jóval nagyobb mértékben befolyásolja, mint Burgenland. Sajnos egyértelmű kapcsolatok, együttműködések csak lassan alakulnak ki az osztrák fővárossal a térségben, hiszen arra lényegében Burgenland rátelepült, másrészt Bécsnek, mint főváros-tartománynak még nem dimenzió ezen megyékkel, azok centrumaival való intenzív kooperálás ösztönzése. (Az elmúlt időszakban, talán éppen a Phare CBC program hatására növekszik a bécsi érdeklődés a térség iránt, amit több közös fejlesztési program is segíthet a jövőben.)

A határ menti együttműködés alakítására tehát hatnak a térszerkezetben meglévő különbözőségek, de a nagyvárosok funkcióinak változása, illetve igénye is hatással van a térségre. Ugyanakkor a kapcsolatokat a magyar térszerkezet változásai, éppen úgy befolyásolják, mint az átalakuló regionális politika. Vegyük sorra ezeket a tényezőket is!

A hazai regionális szerkezetben a nyugat-keleti különbségek nem csökkennek, hanem növekszenek, ennek következtében az osztrák-magyar határ menti régió tartósan fejlettebb lesz, mint az ország többi része. Politikai feszültségekkel kell tehát számolni a térségek között, ami - bármely színezetű is a kormányzat - azt eredményezi, hogy az elmaradottabb régiókban koncentrálódnak az állami fejlesztési támogatások. A fejlettebb régióknak tartós küzdelmet kell vívniuk a többiekkel és a központi kormányzattal, annak igencsak erős "keleti" lobbyjaival.

A területfejlesztés intézményrendszere napjainkban formálódik, azt lehet látni, hogy a térségek különféle szereplői jogot kaptak a fejlesztések véleményezésére,


illetve egy mérsékelt decentralizáció is megindult a jelentéktelen (a GDP 0,2%-át kitevő) területfejlesztési alap vonatkozásában. Az intézményrendszer, a megyei területfejlesztési tanács azonban egy átmeneti megoldást mutat, hiszen nem területi választott testületre épül, hanem lényegében egy kinevezett intézményre (a törvény által meghatározott szereplők a tanács tagjai).

Ennek az intézménynek nincsen megfelelője a határ túlsó oldalán, ott egy választott, jelentős decentralizált jogosítványokkal rendelkező intézmény (tartományi parlament és kormány) működik, számottevő saját pénzügyi forrással. A magyar részben decentralizált és az osztrák autonóm struktúra kapcsolódási pontjai zavarokkal terhesek, korlátozott mozgásteret adnak a magyar szereplőknek.

Ugyanakkor a magyar fél is megosztott, hiszen három megye, más-más érdekekkel lép fel, s mindezt színesíti az önkormányzati önállósággal rendelkező öt nagyváros jelenléte is. Szervezeti szinten csak napjainkban formálódik a Nyugat-dunántúli Regionális Fejlesztési Tanács, amelyet a három Phare CBC által érintett megye hozott létre. Megítélésünk, szerint ezen összefogást alapvetően az motiválta, hogy a Phare támogatást minél teljesebb mértékben igénybe vegyék, illetve minél gyengébb tervezési-statisztikai régiót hozzanak létre, nehogy egy közigazgatási reform során a megyék önállósága mérséklődjön.

Ennek a három megyének a belső regionális kapcsolatai gyengék, esetiek, alapvetően csak Győr-Moson-Sopron és Vas, illetve Vas és Zala megye irányában vannak kimutatható együttműködések, de már például Zala és Győr-Moson-Sopron megye viszonylatában jóformán semmilyen térségi együttélésről nem adhatunk számot. A pszeudo-régió tehát nem növeli, hanem lényegében csökkenti az együttműködési potenciált, mivel a megosztottság tartósan fennmarad, közös célok látszólagosak, egységes érdekek mögött egy-egy megye belső fejlesztése áll, azaz nem motiválják a Burgenlanddal szembeni egységes fellépést, mindez aztán lehetőséget nyújt a partnerek megosztására.

Az osztrák partnerek hatása a térségre és annak gazdaságára a jövőben nem növekszik, sőt véleményünk szerint stabilizálódik, vagy mérsékelten csökken. A magyarországi osztrák vállalkozói elemzés (Dőry, Máthé 1996) alapján megállapítható, hogy egyrészt a határ menti térségekben már a rendszerváltozás előtt, vagy közvetlen azt követően jelentek meg a számottevő vállalkozások2. Ezek többségükben a multinacionális jelleget hordozzák - a felmérésbe bevont nagyobb osztrák vállalkozások egy része nem igazán osztrák, hanem a német, a holland és más nemzetiségű vállalatok exkluzív kelet-európai jogokkal felruházott osztrák partnerei, vagy vállalatai -, hiszen nemcsak Magyarországon vannak befektetéseik, hanem a környező országokban is megjelennek. A fejlesztéseikben tehát a hálózati jellegre törekszenek, így többen alakítanak ki a jövőben telephelyet a román, ukrán, vagy kelet-szlovák határ menti térségekben. A megítélés az, hogy a magyar privatizáció befejeződött, a térségben már nincsenek kivásárlásra érdemes vállalkozások, illetve olyan nagyvállalatok vannak, amikben az osztrák tőke nem érdekelt (Rába Rt). A zöldmezős beruházásokhoz nem ismert a telephelyi kínálat, hiszen ajánlásának módszerei - telephely- és településmarketing - és szervezeti rendszere kimondottan kezdetleges Magyarországon, még ebben a térségben is. Másrészt az EU-tagság az osztrák gazdaság számára nagy kihívást jelent, egyre


41

élesebb a verseny az osztrák piacokon is, amiben ugyan előnyt jelentenek a magyar telephelyek alacsonyabb költségei, de a felmért vállalkozások a jövőben a hazai (osztrák) pozíciójuk megvédését is fontosnak tekintik, így erőforrásaikat és fejlesztéseiket oda is koncentrálják.

Végezetül arról kell szólni, hogy a mindennapi élet alakítja, formálja a határ menti kapcsolatokat. A térség Magyarországon belüli vonzása számottevő, egyre több az áttelepülő, egyre több új vállalkozás jelenik meg, amely valamilyen formában számba veszi az osztrák jelenlétet, vagy éppen a szomszéd ország nyújtotta számtalan lehetőséget. A centrumok funkciói gyarapodnak, vonzásterük folyamatosan bővül, rendeződik át, s kapcsolataik, amelyet az ott megtelepedő vállalkozásokkal és intézményekkel lehet jellemezni, szélesednek. Megállapítható, hogy Sopron, Szombathely, Kőszeg, Mosonmagyaróvár, Győr egyenrangú központjai a két ország határ menti térségeinek, sőt bizonyos szerepkörökben (vendéglátás, bizonyos szolgáltatások) többet nyújtanak, mint a közelükben lévő, népességszám szempontjából nagyságrenddel kisebb osztrák kisvárosok. A minden napi élet tereiben tehát mindkét megye, annak települései és lakossága valamilyen formában kapcsolódik az osztrák térségekhez. Az osztrák települések, s az ott élő népesség számára is meghatározó a "magyar kapcsolat". Mondhatjuk azt, hogy a hétköznapok világában lényegében egy erősen együttműködő térségről, egymással számos szálon összekapcsolódó régióról, egy formálódó eurorégióról beszélhetünk.

Az eurorégió, mint az együttműködés új modellje

A "hétköznapok eurorégióját" valóságos eurorégióvá kell formálni, talán ez lehet a térség legfontosabb fejlesztési iránya. Nem könnyű - éppen a komplex feltáró jellegű kutatások hiányában - meghatározni azt a területet, amit felölelhet a jövőbeli együttműködés térsége. A kijelölt területi egységekhez - s éppen az eltérő döntési kompetencia miatt nem mindegy, hogy milyen - közigazgatási egységeket lehet rendelni, hogy a multiregionális együttműködések szervezését segítsék, azt befogadják.

Számos elemzés (Gorzelak, Enyedi 1996) megerősíti azt, hogy a három főváros Bécs, Pozsony, Budapest hatásterülete, mint a napjainkra egyre határozottabban kirajzolódó gazdasági-településhálózati mega-agglomeráció a közép-európai térség új növekedési centrumává váljék (2. ábra).

A nagyközpont ezen hatásterülete viszont nehezen kezelhető, nem illeszkedik - éppen nagy területi kiterjedése, jelentős népességszáma, eltérő, sokszínű sajátosságaik miatt - az eurorégiók eddig kialakult rendszeréhez. Célszerűbb tehát kisebb, konkrétan együttműködő térségben gondolkodni, ahol a kapcsolatok egyértelműek és intenzívek. Infrastrukturális rendszereik több esetben egybefonódnak, a településhálózati rendszerei hasonlóak, így a sokoldalú összekapcsolásukhoz több lehetőség kínálkozik. A térségek intézményesítése azért fontos, hogy a szervezett programok konkrétak legyenek, s a különféle szereplők részesei lehessenek az akcióknak, azokat magukénak tudják tekinteni.

Nem lehet egyetlen területi lehatárolást sem lezártnak, végérvényesnek venni. A cél az, hogy a Bécs-Pozsony-Budapest makrorégióban rejlő kedvező adottságok


minél jobban kihasználásra kerüljenek, illetve ezen fejlődési tengelyre épülő multiregionális együttműködés a jövőben kibővíthető legyen (Rechnitzer 1995).

A nagyrégiós modell; Felső-Pannónia Eurorégió

Az elsőt nevezzük a tartományi, megyei modellnek (3. ábra) abból kiindulva, hogy a középszintű területi egységek, így az osztrák tartományok, a magyar megyék és a szlovák tervezési régiók dimenziójában lenne célszerű az együttműködéseket szervezni. Ennek megfelelően Bécs, mint főváros, Burgenland és Niederösterreich (Alsó-Ausztria) tartományok, Győr-Moson-Sopron, Vas, Zala, Veszprém megyék és azok nagyvárosai, valamint a korábbi Nyugat-Szlovákia területe alkothatná a kialakítandó eurorégiót.


43

2. ábra


3. ábra


45

A három osztrák tartomány együttesen alkotja a Keleti Régiót (Region Ost) vagy Bécsi Régiót (the Vienna Region), ami lényegében egy tervezési, együttműködési szövetség3. Célja, hogy egyrészt Bécs révén Alsó-Ausztria és Burgenland nemzetközi ismertsége fokozódjék. Ugyanakkor mindkét tartomány számos szállal kötődik Bécshez, annak szűkebb és tágabb vonzáskörzete területükbe benyúlik, így a gazdaság, az infrastruktúra, vagy éppen a településhálózat fejlesztés együttes alakítása nélkülözhetetlen (Siedlungs-Politisches 1994). A Keleti Régiót tehát tekinthetjük egy osztrák interregionális együttműködésnek, amelyhez kapcsolódhatnak a magyar megyék kibontakozó regionális szerveződései, illetve a szlovák területi tervezési egység.

A négy magyar megyéből három a jövőben egy tervezési-elemzési és fejlesztési régiót alkot, tehát az egységes részvételüket ez is indokolja. Veszprém megye ugyan egy másik regionális szerveződés tagja, de a Balaton partjával fontos tényezője lehet egy közép-európai együttműködésnek. Továbbá az is, hogy a korábban említett Interreg II. - Phare CBC program érintettjei, így a három megye, valamint Burgenland és Alsó-Ausztria kapcsolódó térségeiben előbb-utóbb - a program részeként - egységes területi fejlesztés kezdődik meg, és a határ menti kapcsolataiknak megújítása már regionális szinten folytatódhat. (Gondolunk itt arra, hogy célszerű a területfejlesztési koncepciókat összevetni, azok kölcsönös hatásrendszereit értékelni, kidolgozni a kapcsolódási pontokat, így megalapozottá tenni az együttes, vagy pontosabb multiregionális együttműködéseket.)

A nagyrégiós modell előnye még az, hogy a lehetséges eurégió jelentős gazdasági potenciált (3. táblázat) képviselne, annak sokszínűsége a versenyfeltételeit és telephelyi adottságait növelhetné, erősítve a térségen belüli gazdasági kapcsolatokat, így lényegében Közép-Európa fejlődési motorjaként funkcionálhatna. A magyar régió gazdasága sok szállal kapcsolódik az osztrák tartományokhoz, így kialakult, szervezeti-intézményi kapcsolatok vannak, azok működési terei viszonylag kis ráfordítások mellett bővíthetők.

Osztrák-magyar vonatkozásban napjainkra már kiépültek a térségi infrastrukturális rendszerek, így az egybefüggő közlekedési hálózat, a villamos energia és a földgázhálózat összekapcsolódott, a határátkelő helyek száma növekszik, azok megközelíthetősége is javul. A magyar régió nagycentrumai (Sopron, Győr, Szombathely) a határ menti bevásárló turizmus színterei, valamint a régió idegenforgalmi területén az osztrák kereslet is számottevő (Balaton; második otthonok létesítése a határ mentén és az egész régióban; hobby-turizmus: vadászat, kerékpározás, horgászat; ökoturizmus). Előnye továbbá, hogy a magyar-osztrák határ menti kapcsolatok területi együttélési viszonylatok szinte teljes spektumát felölelik, így olyan együttműködések is megjelenhetnének ebben a multiregionális rendszerben, amelyek ugyan még bilaterálisak, de mintaértékűek lehetnek egy trilaterális, három ország határain átnyúló regionális együttműködés számára is. Rövidtávon nem várhatunk jelentős áttörést a szlovák-magyar határ menti kapcsolatokban, de éppen az osztrák-magyar kapcsolatok megújítása és egy szervezett együttműködés segíthet a feszültségek oldásában.


3. TÁBLÁZAT Felső-Pannónia potenciális eurorégió néhány gazdasági jellemzője

(Several ecnomic indicators of the potential “Upper-Pannonia” Euroregion) Megnevezés Osztrák

alrégió Szlovák alrégió

Magyar al- régió

Terület (km2) 23554 4539 15822 Népesség (ezer fő) 3284,5 859,6 1380,1 Népsűrűség (fő/km2) 143 190 87 GDP összesen (Mrd USD) 85,3 7,6 5,11 Egy lakosra jutó GDP (USD) 25955 8797 3666 GDP ágazati szerkezete (%) mezőgazdaság ipar szolgáltatás

2,1

32,4 65,4

3,2

53,2 43,6

9,2

38,7 52,1

Ipari beruházások nagysága (millió USD) 1497,5 n.a. 361,2 Egy lakosra jutó ipari beruházás nagysága (USD) 456 n. a. 262 Külföldi befektetések szervezetek száma (db) alaptőke (millió USD)

885

6239

46922 2502

33133

419 Gazdasági szervezetek száma (ezer db)* 144,8 15,7 131,1 1000 lakosra jutó gazdasági szervezetek száma (db) 44 54 95 Foglalkoztatottak száma (ezer fő) 1276,4 414,7 371,4 Foglalkoztatottsági szerkezet (%) mezőgazdaság ipar szolgáltatás

5,3

31,8 62,9

7,9

36,4 55,7

9,4

38,3 52,3

Átlagbérek (USD) 1931 2704 2755 Munkanélküliségi ráta (%) 4,6 4,7 7,5 Idegenforgalmi férőhelyek (ezer db) 87,5 7,7 73,3 Vendégéjszakák száma (ezer db) 15081 849 4569

*Bécsi alrégióban csak Bécs adatait tartalmazza az 1991. évre, Pozsony alrégióban 1995. évre és a győri alrégióban az 1994. évre. 1 1994. év végi középárfolyamon 1 USD = 110,98 HUF. 2 Az adatok 1995. évre vonatkoznak. Az alrégió az összes szlovákiai külföldi befektetés 53,4%-át, míg a szervezetek 53.8%-

át koncentrálja. 3 Az adatok 1994-re vonatkoznak, a megyék a magyarországi külföldi befektetések 3,8%-át és a szervezetek 4,7%-át adják. 4 Bratislava - vonzáskörzetben a bérek alacsonyabbak, Bratislava járásban 207 USD, Senica járásban 224 USD és Dunajska

Streda járásban 196 USD (1995). 5 Bratislava - vonzáskörzetben a munkanélküliség magasabb, Bratislava járásban 7.4%, Senica járásban 9,6% és Dunajska

Streda járásban 16,6% (1995).

Forrás: Statistisches Jahrbuch 1995; Szlovák Statisztikai Évkönyv 1995; Győr-Moson-Sopron, Vas, Zala Veszprém megye statisztikai évkönyve 1994

A nagyrégiós modellen belül természetesen működhetnek kistérségi

együttműködések (Aschauer 1995), így település-település kapcsolatok, amelyek lényegében a konkrét tereit jelentik az eurorégiónak. Gondolunk itt a Sopron-Eisenstadt-Wiener-Neustadt városhármasra, vagy a Szombathely-Oberwart együttműködésre, de a továbbiakban egy Graz-Szombathely-Zalaegerszeg (-Maribor) hármashatár menti kapcsolatokra. A település-település együttműködések ma már sok szállal szövik egybe a régiót, így a Jánossomorja-


47

Andau, Fertőrákos-Mörbisch, Kópháza-Deutschkreutz, Zsira-Lutmannsburg, Kőszeg-Lockenhaus, Szentgotthárd-Jennersdorf-Güssing kapcsolatok.

Ennek a modellnek hátránya, hogy olyan térségeket is megjelenít, amelyeknél a hármashatár menti kapcsolatok, azok lehetősége közvetlenül már nem érvényesül (gondolunk itt Alsó-Ausztria nyugati területeire, vagy éppen az osztrák határral nem érintkező Zala, Veszprém megyére). Az utóbbi két megye részvételét viszont azért tartjuk fontosnak, mert nagyon határozott és egyértelmű (gazdasági) kapcsolatokat alakítottak ki a közeli osztrák tartományokkal, illetve a szerveződő nyugat-dunántúli és közép-dunántúli régió részét képezik, így az interregionális kapcsolataik fokozatos bővítésével egy egységes regionális rendszerbe tagozódnak.

Hasonlóan fontosnak tartanánk a jövőben Komárom-Esztergom megye részvételét a potenciális eurorégióban, hiszen a megye egyrészt szervesen kapcsolódik az egyre határozottabban kibontakozó Bécs-Budapest innovációs zónához, másrészt viszont Szlovákiával határos, így a kétoldalú kooperációk számottevőek, s végül kapcsolatai a kibontakozó nyugat-dunántúli régióval szintén több szinten érvényesülnek.

A szlovák középszintű közigazgatási struktúra az elmúlt időszakban alakult ki. Első lépésben a volt Nyugat-Szlovákia térsége (jelenleg Bratislava és Trnava régió) kapcsolódhatna a multiregionális együttműködéshez, majd a jövőben a Nitra-i régió. A végleges közigazgatási szerkezet, valamint az ahhoz kapcsolódó jogkörök és hatáskörök ismeretében lesz célszerű javaslatot tenni ebben a modellben a szlovák partnerekre.

Döntő ellenérv lehet a nagyrégiós modellel szemben, hogy rendkívül nagy területi egységet képvisel, hiszen a közel 44 ezer km2 és 5,5 millió lakosával valójával egy kisebb európai állammal lehet egyenértékű4, így egy sajátos új kelet-közép-európai tömb jönne létre. A nagyrégión belül jelentősek a regionális különbségek, hiszen ha az osztrák alrégiót tekintjük egységnek, akkor a területi különbségek mértéke a következő:

4. TÁBLÁZAT A szlovák-magyar határ menti régiók néhány gazdasági mutatója

(Some economic indicators of the Hungarian-Slovakian border regions) Tényező Szlovák alrégió Magyar alrégió

GDP 11,2 16,8

Egy lakosra jutó GDP 2,9 7,1

Népesség 3,8 2,4

Bérek 7,2 7,1

Külföldi befektetések 4,7 14,8


Ezek az arányok természetesek, hiszen különféle történelmi fejlődési utat bejárt térségekről van szó, amelyek nagyon eltérő körülmények között alakították ki mai szerkezetüket, viszont éppen azért, mert évszázadok alatt - eltekintve az elmúlt 40-50 évtől - egy egységes gazdasági teret alkottak, biztosítottak a lehetőségek, hogy közöttük mindegyik fél fejlődését segítő együttműködések kialakuljanak. Vélhetően radikálisan nem fognak a regionális különbségek csökkeni, hiszen a potenciális eurorégióban lényegében két ország fővárosa, mint jelentős gazdasági koncentráció is megtalálható, elérhető viszont, hogy a tudatosan szervezett kapcsolatokkal, a gazdasági és társadalmi kommunikáció tereinek szélesítésével új fejlődési irányok alakuljanak ki. Végezetül alapvető kérdés, hogy mi tekinthető “nagynak” egy eurorégió esetében. Amennyiben a partnerek képesek egymás között koordinálni a feladatokat, akkor a térség nem nagy, ha csak például bilaterális együttélések szerveződnek meg, akkor azokat a területi egységeket kell eurorégiónak tekinteni, ami nem jelentheti a harmadik, vagy a további területi egységek kizárását, illetve azok későbbi bekapcsolódását.

A kisrégiós határ menti együttműködésre épülő modell; Bécs-Pozsony-Győr-Sopron (város) eurorégió

A másik lehatárolás, nevezzük a városi vonzáskörzeti modellnek, már jobban épít a közvetlen kétoldalú kapcsolatokra, azok területi összefüggéseit zártabban közvetíti, így kisebb térségben gondolkodik.

A területi lehatárolása ennek az együttműködési térségnek, mint funkcionális régiónak nem egyszerű feladat. Alapvető sajátossága, hogy három ország határ menti övezeteiben található (4. ábra), s ennek megfelelően három eltérő társadalmi-gazdasági szerkezetű országot, s azoknak a különféle közigazgatási és intézményi rendszerét érinti. A funkcionális régió hipotetikus lehatárolásánál részben a centrumok szűkebb vonzáskörzetét, részben pedig ebben a térségben kialakult történelmi, gazdasági és társadalmi összefüggéseket vehetjük alapul, így annak területét 17 ezer km2-ben és 3,4 millió lakosban határozhatjuk meg (5. táblázat).

A két főváros és egy regionális központ vonzáskörzete alkotja lényegében a hipotetikus régiót, ezek viszont eltérő közigazgatási beosztásokra épülnek, így az egyes országokhoz tartozó alrégiók meghatározásánál figyelembe kell vennünk az ott alkalmazott területi beosztást. A különféle közigazgatási szerkezetek alapján kijelölt régióra - mint a vizsgálat területi egységére - azért volt szükség, hogy jobban jellemezni tudjuk a térség sajátosságait, értelmezzük a különféle gazdasági, infrastrukturális együttműködési rendszereket, s egyben felvázoljuk az intézményes kapcsolatok szféráit, amik lehetőséget kínálnak majd az eurorégió megteremtésére.


49

4. ábra


5. TÁBLÁZAT

Bécs-Pozsony-Győr-Sopron (város) eurorégió néhány gazdasági jellemzője (Some economic indicators of the Vienna-Bratislava-Győr-Sopron city-

Euroregion) Megnevezés Bécs1

alrégió Pozsony alrégió

Győr-Sopron alrégió

Terület (km2) 9057 4539 4012 Népesség (ezer fő) 2115,7 859,6 424,4 Népsűrűség (fő/km2) 233 190 106 GDP összesen (Mrd USD) 51,9 7,6 1,7 Egy lakosra jutó GDP (USD) 32626 8797 4045 GDP ágazati szerkezete (%) mezőgazdaság ipar szolgáltatás

0.2 25.6 74.2

3.2

53.2 43.6

11,2 35,4 53,3

Ipari beruházások összege (millió USD) 77651 n.a. 2102 Egy lakosra jutó ipari beruházás nagysága (USD) 446 n. a. 493 Külföldi befektetések, szervezetek száma (db) alaptőke (millió USD)

686 5587

46923 2502

12284 165

Gazdasági szervezetek száma* (ezer db) 71,7 15,7 39,2 1000 lakosra jutó gazdasági szervezetek száma (db) 22 54 108 Foglalkoztatottak száma (ezer fő) centrum vonzásterület összesen

788,3 225,4 1013,7

280,1 134,6 414,7

117,8 Foglalkoztatottsági szerkezet (%) mezőgazdaság ipar szolgáltatás

0.3 22.8 76.9

7.9

36.4 55.7

9.4

37.6 53.0

Átlagbérek (USD) 2105 2705 2826 Munkanélküliségi ráta (%) 5.3 4.7 6,2 Idegenforgalmi férőhelyek (ezer db) 39,8 7,7 10,3 Vendégéjszakák száma (ezer db) 6891,6 848,7 687,6

*Bécsi alrégióban csak Bécs adatait tartalmazza az 1991. évre, Pozsony alrégióban 1995. évre és a győri alrégióban az 1994. évre.

1 A gazdasági adatok csak Bécsre vonatkoznak. 2 Üzembe helyezett beruházások értéke 1994. évre. 3 Az adatok 1995. évre vonatkoznak. Az alrégió az összes szlovákiai külföldi befektetés 53.4%-át, míg a szervezetek

53.8%-át koncentrálja. 4 Az adatok 1994-re vonatkoznak, a megye a magyarországi külföldi befektetések 3.8%-át és a szervezetek 4.7 %-át adja. 5 Bratislava értéke, a vonzáskörzetben a bérek alacsonyabbak, Bratislava járásban 207 USD, Senica járásban 224 USD és a

Dunajska Streda járásban 196 USD (1995). 6 Bratislava értéke, a vonzáskörzetben a munkanélküliség magasabb Bratislava járásban 7.4%, Senica járásban 9.6 % és a

Dunajska Streda járásban 16.6% (1995).

Forrás: Statistisches Jahrbuch 1995.; Szlovák Statisztikai Évkönyv 1995.; Győr-Moson-Sopron megye statisztikai évkönyve 1994.

A régió magterületét Bécs alkotja, amely egyben az osztrák szövetségi állam tartománya, Ausztria fővárosa. Bécs vonzáskörzete viszont már Niederösterreich és Burgenland tartományok területébe nyúlik be, amelyet a fővárostól számított 40-50 km-es körzetben határozhatunk meg. A bécsi városkörnyék (Wiener Umland) Niederösterreich tartományból három várost (Krems, Saint Pölten, Wiener Neustadt) és 12 politikai kerületet (járás), míg Burgenland tartomány északi részén


51

két várost (Eisenstadt és Rust) és három politikai kerületet (járást) fog át (Klotz 1994).

A régió másik centruma Pozsony, amely egyben Szlovákia fővárosa, illetve annak vonzáskörzete, amely három járásra terjed ki (amelyek már tartalmazzák azok városi központjait, így Dunaszerdahelyet; Dunajska Streda, Szencát; Senica). Ezen járások országhatár mentén találhatók, így az érintkezési aktivitásuk a szomszédos országokkal jóval élénkebb.

A harmadik központ Győr, amely egy magyar megye székhelye, a megyével azonos jogokkal rendelkező magyarországi regionális központ. Magyar vonatkozásban már nem beszélhetünk csupán Győr város vonzáskörzetéről, hanem az alrégiót Győr-Moson-Sopron megye egész területében kell meghatároznunk. Ennek oka, hogy a megye egy közel 150 km-es határszakaszon érintkezik az osztrák alrégióval, annak hatása mind történelmi, mind gazdasági és társadalmi vonatkozásban tartósan érvényesül, s nemcsak a megyeszékhelyre, hanem a megye településeinek többségére is kiterjed. Hasonlóan számottevőek Bratislava és vonzáskörzetének a hatásai Győr-Moson-Sopron megye nyugati felében, annak centrumaiban (Mosonmagyaróvár, Győr) jól kimutatható, még ha a két alrégiót egy közel 70 km-es szakaszon a Duna, mint határfolyó választja el is egymástól.

A városi vonzásterekre épülő térség lehatárolás előnye, hogy könnyebben befogható, annak területi megjelenítése nem túl nagy, s lényegében egy nagyon koncentrált gazdasági bázist képvisel. A nagytérségi - előző - modellel összevetve a legfontosabb gazdasági kapacitásokat és jövedelemtermelő szereplőket összpontosítja. Előnye, hogy a területi egységek száma viszonylag csekély, így azok könnyebben kialakíthatják kapcsolataikat, kezdhetnek kölcsönösen érintő akciókba. A területi egységek közelsége, azoknak több tényezőben megegyező adottságai és problémái miatt (nagyvárosok, azok vonzáskörzete) egyszerűbb és talán sikeresebb az érdekek egyeztetése a közös programokra, miközben azok eredményei is könnyebben lemérhetők.

A modellnek az a hátránya, hogy nem egyenrangú közigazgatási egységek kapcsolatáról van szó, így a kompetencia-szintek eltérnek, azokhoz a magasabb szint engedélye, hozzájárulása szükséges. Problémát jelenthet, hogy a potenciális eurorégió elszigetelődik a környezetétől, inkább a belső forrásainak fejlesztésére koncentrál, így térségi, regionális konfliktusokkal kell számolni. S végül ebben a kombinációban Bécs túlsúlya erős és egyértelmű lesz, az fogja meghatározni a fejlesztés irányait, míg a kisebb és gyengébb területi egységek csak a kiszolgáló szerepre vállalkozhatnak. Az előző modellben éppen a partnerek nagyobb önállósága miatt valamelyest kompenzálódhat Bécs meghatározó szerepe.

Törekvések az eurorégió kialakítására

Elemzéseinkben megállapítottuk (Rechnitzer 1996), hogy a meglévő intézmények már alkalmasak lehetnek ennek a magasabb szintű együttműködésnek a létrehozására. A helyi akaratok erre vonatkozóan magyar részről már felismerhetők (az északnyugat-dunántúli megyék és nagyvárosok szándéknyilatkozata a Pannónia Eurorégió megalapítására, Bécs, 1996.


szeptember). Az utóbbi időben az osztrák fél kereste a kibúvókat ezen új intézményesített formák alól, mondván, hogy az eddigi rendszer jól működik, nincs szükség annak kiszélesítésére.

A térségi kapcsolatok fejlesztéséhez szükségesek a további kormányzati szintű megállapodások is, ezek lényegében előkészítés alatt vannak, így a határ menti térségekben a munkavállalás szabályozása, vagy az osztrák közvéleményt erősen foglalkoztató toloncegyezmény módosítása, illetve a határellenőrzések rendszerének egységesítése. Nélkülözhetetlen lenne további állandó, vagy időszakos átkelőket nyitni, hogy a nagy forgalmat, a hosszú várakozásokat a frekventált határállomásokon mérsékelni lehessen. A szlovák-magyar alapszerződés is elismeri a területi és települési önkormányzatok jogát a határon túli együttműködésre.

A magyar oldalon a határpontok megközelítésének növelése az egyik alapvető feladat, így Sopron-Győr, Sopron-Balaton, Rábafüzes (Szentgotthárd)- Veszprém - Székesfehérvár-Budapest közúti kapcsolatok megújítása szükségszerű. Hasonlóan célszerű lenne a vasúti közlekedés részbeni helyreállítása Szombathely-Oberwart irányában, valamint a kerékpárutak kiépítése a közvetlen határ menti térségekben.

A gazdaság fejlesztésénél a legnagyobb gond az, hogy csak fogadókészség van a magyar településekben, de azok adottságait, lehetőségeit a szomszéd országban nem ismerik, illetve nem képesek kellően segíteni a telephelyválasztást és kialakítást. Kimondottan gyenge a település- és telephely-marketing, annak nincs intézményrendszere, s főleg nem jelenik meg mindez az osztrák centrumokban, gazdasági központokban. Hogy kinek lenne ez a feladata, nem a mi dolgunk eldönteni. Vélhetően számos intézménynek kell ezzel sokkal komolyabban foglalkoznia (például a gazdasági kamaráknak), s nemcsak az ajánlások szintjén, hanem a projektek tényleges telepítése esetében is. Hosszabb távon a térségben, főleg annak nagyobb centrumaiban gondot jelent a képzett munkaerő hiánya, a kismértékben beáramló népesség nem képes ezt a hiányt kompenzálni, s ezért is szükséges a telephelyválasztást orientálni, főleg a vidéki térségekbe, kisvárosokba.

Nem elhanyagolható fejlesztési irány az együttműködés és az együttélés minél szélesebb körben való tudatosítása, az azzal kapcsolatos információk, tájékoztatások nyújtása. Még természetesebbé, még átláthatóbbá kell tenni a lakosság előtt a határ menti együttműködések szükségességét, azt az integrációs folyamatot, ami ebben a térségben megindult. Azt tapasztaljuk, hogy a helyi, területi médiák viszonylag keveset foglalkoznak ezen kapcsolatokkal, azok alakulásával, szükségességével és eredményeivel, holott sokkal tudatosabban kellene a közvéleményt formálni.

Vizsgálatot végeztünk arról, hogy a megyék legfontosabb médiáiban, a megyei lapokban milyen súllyal szerepelnek az osztrák-magyar határ menti kapcsolatokkal foglalkozó hírek, tudósítások (5. ábra). Érdekes módon csökkent egyik évről a másikra mindkét megyében a híradások száma, s azok szerkezete is módosult, jelentősen átalakult. Egyre kevesebb információ jelenik meg az együttműködésekről általában, s azon belül a gazdasággal kapcsolatos hírek, információk száma csökkent a legnagyobb mértékben, miközben a társadalmi, közösségi kapcsolatokat bemutató információk aránya növekedett. A megyék között is különbségek vannak, hiszen Győr-Moson-Sopron megyében a gazdasági


53

tudósítások ugyan mérsékelten visszaestek, de például a kulturális információk ugrásszerűen megnövekedtek a korábbiakhoz képest. Vas megyében a hírekben az oktatási kapcsolatok kerültek többségbe, miközben az összes többi együttműködési területről szóló tudósítások száma és belső szerkezete átalakult.

5. ábra


A híranyagok mérséklődésének okát abban látjuk, hogy a megyei lapok privatizációjával azok közszolgáltató jellege csökkent, a gazdasági hírek nagy részét reklámnak tekintik, így azokat csak kivételes esetben közlik le, másrészt az osztrák-magyar kapcsolatok természetessé váltak, azok részei lettek a mindennapoknak, a hírértékük csökkent. S végül a helyi médiák, azok szerkesztői a határ menti együttműködéseket, együttélés formálását, alakítását nem tartják fontosnak, azt lényegében a helyi politika sem ösztönzi, serkenti. Elgondolkodtató, hogy a határ meni együttműködésnek egyik megyében sem volt egy kidolgozott marketing koncepciója, ami irányulhatna a helyi lakosság véleményének formálásától kezdve az intézmények kapcsolatainak szélesítésén át, egészen a megyék kormányzati szintű lobbyzásáig éppen az együttműködések lehetőségeinek bővítésére (pl. a kormányzati szintű egyezményekre, illetve a regionális külkapcsolatok intézményi rendszereinek megteremtésére).

Az együttműködés szélesítésének támogatása a Phare CBC program keretei között biztosított, annak megvalósítására a lépések megtörténtek, sőt megkezdődött az előkészítés az osztrák-magyar-szlovák határ menti együttműködés kidolgozására is. A különféle projektek, de már magának a támogatási lehetőségnek a meghirdetése is élénkítette a kapcsolatokat, segítette újabb és újabb ötletek kidolgozását (pl. térségfejlesztési koncepciók összehangolása, közúthálózat korszerűsítésének megkezdése, vasúti összeköttetés, számtalan kisebb projekt beindítása). A jövőben ezek a kezdeményezések még sokoldalúbban összekötik a térségeket, ami nemcsak az itteni gazdaság további modernizációja miatt fontos, hanem azért is, mert példaértékű lehet Közép-Európa más országai határ menti együttműködéseiben is.

Jegyzetek

1 Az osztrák-magyar határ menti térség két közigazgatási egységet, megyét foglal magába, ezek az ország területének 7,9%-át és a népességének 6,8%-át képviselik.

2 Az elmúlt két-három esztendőben a térségben jelentős osztrák érdekeltségű vállalkozás nem települt meg. 3 A Planungsgemeninschaft Ost (PGO) hangolja össze a tartományok tervezését, illetve dolgoztatja ki a

közösen érintő problémák terveit, s azok megvalósításában is részt vesz. 4 A terület és részben a lakosság szám megegyezik Dánia adataival (43 ezer km2 és 5,2 millió fő), nagyobb

a területe Belgiumnál (30519 km2), s népessége több, mint Írországé (3,5 millió).

Irodalom

A nyitott határ. (A gazdasági és szellemi erőforrások innováció-orientált fejlesztése az osztrák-magyar határ menti régióban) Szerk. Rechnitzer MTA RKK ÉDO, Győr. 1990.

Aschauer, W. (1995) Határon átnyúló magatartás és a határhelyzet tudatossága az osztrák-magyar határ térségben. Tér és Társadalom 3-4. sz. 157-178. o.

Dőry T., Máthé M. (1996) Az osztrák-magyar gazdasági kapcsolatok értékelése (helyzetelemző tanulmány). MTA RKK NYUTI, Győr. 37. o.

Enyedi Gy. (1996) Regionális folyamatok Magyarországon az átmenet időszakában. Ember, település, régió. Budapest. 138. o.

Gorzelak, G. (1995) The Regional Dimension of Transformation in Central Europe. Regional policy and Development Series No. 10. Regional Studies Association. Jessica Kingsley Publishers, London.

Határ Menti Regionális Tanács Közös Nyilatkozata. Eisenstadt, 1992.


55

Klotz, A: 1994. Die Stadtentwicklung und ihre wichtigsten Planungsinstrumente. Stadtentwicklungplan 1994. Aufbau Perspektiven 10. Heft. 3-64.

Kovács K., Váradi M. (1996) Karöltve. A regionális együttműködés esélyei a Bécs-Győr-Pozsony háromszögben. Műhely. 3. sz. 1-11. o.

Rechnitzer J. (1993) Szétszakadás vagy felzárkózás? A térszerkezetet alakító innovációk. MTA RKK, Győr. 208. o.

Rechnitzer J. (1995) EUROREGIÓ DANUBIENSIS? Multiregionális együttműködési lehetőségek Bécs-Pozsony-Győr hármashatár menti térségében (helyzetelemző tanulmány). MTA RKK NYUTI, Győr. Kézirat. 41. o.

Rechnitzer J. (1996) Az osztrák-magyar határmenti térségek együttműködésének új dimenziói, egy potenciális eurorégió körvonalai. MTA RKK NYUTI, Győr. Kézirat. 74. o.

Siedlungspolitisches Konzept Ostregion. Konzept für eine dezentralisierungsstrategie im Umland von Wien. Planungsgemeinschaft Ost. Berichte Veroffentlichungen. 1994. 1. No

West-Ost Erfahrungstransfer. Regionalprojekt Gewerbe in der Grenzregion Ost-Österreich, West-Slowakei und West-Ungarn. Institut für Gewerbe- und Handwerksforschung-Mitteilungen 1. Hj. 1994.

SKETCHES FOR A POTENTIAL EUROREGION IN THE HUNGARIAN-AUSTRIAN-SLOVAKIAN

BORDER AREA

JÁNOS RECHNITZER

The purpose of this study is to analyse the cross-boundary relationships in the Hungarian-Austrian-Slovakian border region and outline the new types of the collaboration. Austrian investors represented mainly by small and medium scale companies stimulate the economic links. Their activity involves considerable trading between the countries: about one-fourth of the export and import activity of the analysed Hungarian counties is related to Austrian partners. This proportion seems to be stable now. The relations to the Slovakian economy have just restored and they have a scarce effect on the Hungarian counties.

They institutions of the cross-border collaboration are established at national and regional level. Their operation is supported by the financial resources of the Phare CBC program between 1995 and 1999. Organisations of the Slovakian-Hungarian co-operation have not been set up yet. Cross-border relations are random, they exist at the level of particular institutions.

The author summarised the conditions of the future co-operation. He emphasised the significant differences of the spatial structure of the involved regional economies (particularly, the dominant role of Vienna). The incompatibility of the units of regional decision-making (counties, provinces) and different perspectives of regional development in the three regions may render the progress more difficult. Despite the conflicts, people living nearby the borders and the actors of regional development are in day-by-day contact. The net of these relations may be the basis of an Euroregion.


The author distinct two possible versions of a potential Hungarian-Austrian-Slovakian Euroregion. The first model is based on the medium level of the spatial administration. The second one consists of the attraction zones of Vienna (Austria), Bratislava (Slovakia), Győr and Sopron (Hungary). The cities would share the central functions of the Euroregion. To stimulate the cross-border relations, it would be necessary to improve the transportation links, support the economic co-operation and make the actors of the regional development aware of the advantages of the collaboration.


KITEKINTŐ

AZ EU REGIONÁLIS POLITIKÁJA A GYAKORLATBAN

(Regional Policy in practice: an example from the the European Union)

FARKAS BEÁTA Integrált Fejlesztési Program – Bradford1

Bevezetés

Az európai integráció mélyülése és bővülése egyaránt jár olyan hatásokkal, amelyek kiélezik a régiók eltérő fejlettségi szintjéből adódó feszültségeket. A bővülésekkel az Európai Unió egyre heterogénebb gazdasági térséggé válik, ami a kelet-közép-európai országok majdani csatlakozásával csak fokozódni fog. Nem tudhatjuk, hogy akkor a regionális politika milyen nagyságrendű pénzügyi eszközökkel rendelkezik majd, mennyiben változik meg a regionális politika koncepciója. Ennek ellenére tanulságos megismerni egy olyan angliai önkormányzat példáját, amely sikeres az EU regionális politikája kínálta lehetőségek kihasználásában, mert leszűrhetőek olyan tapasztalatok, amelyek hosszabb távon is érvényesek maradnak.

Az EU regionális politikája és a hanyatló ipari körzetek

Ismeretes, hogy regionális politika a 70-es évek elejéig a nemzetállamok szintjén folyt. A Werner-terv a gazdasági és pénzügyi unió mélyítését célozta meg, ami felvetette a közösségi szintű regionális politika szükségességét. Az olajárrobbanás és az azt követő világgazdasági események ugyan elsöpörték a Werner-tervet, de a regionális politika iránti igény főként Írország és Észak-Írország belépése miatt, fennmaradt. Több éves huzavona után 1975-ben jött létre az Európai Regionális Fejlesztési Alap (European Regional Development Fund). Még két másik alap működésének is vannak strukturális hatásai, és ez a helyzet a koordináció kérdését vetette fel. Az egyik az Európai Szociális Alap (European Social Fund, ESF), a másik az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap (European Agricultural Guidance and Guarantee Fund, EAGGF) Orientációs része. Az alapok mellett strukturális célokat is szolgál az Európai Beruházási Bank (European Investment Bank, EIB). Az alapok összehangolására tett első kísérletnek tekinthetjük az 1985-től induló Integrált Mediterrán Programokat. 1988-ban a 3 alap, amelyeket Strukturális Alapoknak neveznek, együttes

Kitekintő TÉT 1997 2 58

reformjára került sor. Az átfedéseket, párhuzamosságokat úgy akarták megszüntetni, hogy 5 prioritást állapítottak meg2.

A második célterület olyan régiókra vonatkozik, amelyek valaha szebb napokat láttak, de a nehézipar háttérbe szorulásával hanyatlásnak indultak. Főképp Északnyugat- és Közép-Európában vannak ezek a régiók, és a Közösség lakosságának 16%-a élt itt a 88-as állapotok szerint, tehát a 95-ös bővülés előtt.

Az egyedi projektek finanszírozásáról áttértek a többéves programok támogatására. A Brüsszelbe benyújtott regionális fejlesztési elképzelések alapján kidolgozzák a Közösségi Támogatási Kereteket (Community Support Framework), amelyekben meghatározzák minden érintett területre a támogatások alapelveit. A Tanács a 2052/88. sz. rendeletével szabályozta a Strukturális Alapok feladatait, a tevékenységeik közötti koordinációt. Ennek végrehajtását részletezte a Tanács 4253/88. sz. rendelete. A 13. cikkely leírta, hogy milyen feltételek mellett valósítható meg egy cselekvési program integrált megközelítés formában: (a) a programot egynél több alapból finanszírozzák vagy egy alapból és egy nem

hitel jellegű pénzügyi eszközzel; (b) azok az intézkedések, amelyeket a különböző alapokból vagy pénzügyi

eszközökkel finanszíroznak kölcsönösen erősítsék egymást, és valószínűség szerint jelentős haszon származzon a résztvevő felek közötti szoros koordinációból;

(c) megfelelő adminisztratív struktúrák álljanak rendelkezésre mind nemzeti, regionális és helyi szinten a program integrált végrehajtásához.

Akkor kell eldönteni, hogy az intézkedések megvalósítása integrált megközelítés alapján történjen-e, amikor egy Közösségi Támogatási Keretet felállítanak vagy felülvizsgálnak.

A Tanács 2052/88. sz. rendelet 9(9). cikkelyének megfelelően a Bizottság az Egyesült Királysággal egyetértésben 1989. jan. 1-től három évre Közösségi Támogatási Keretet állított fel Kelet-Anglia, mint 2. típusú célterület számára. Ebben vették figyelembe a két, már működő többéves integrált programot. District of Bradford integrált programjáról a Bizottság 1988. december 14-én döntött (Commission Decision C(88) 2406), a Yorkshire és Humberside célterület integrált programjáról 1988. december 21-én (Commission Decision C(88) 2507).

A Közösségi Támogatási Keret a programok számára a következő kritériumokat állította fel: • a program járuljon hozzá állandó munkahelyek teremtéséhez és fenntartásához; • pozitív hatása legyen a gazdasági struktúra diverzifikálására és az önfenntartó

növekedésre; • javítsa az üzleti környezetet, különösen a kis- és középvállalatok számára; • járuljon hozzá a környezet és a régió képének javításához; • legyen járulékos gazdaságfejlesztő hatása; • ösztönözze a magánberuházásokat; • mozdítsa elő a régióban a strukturális programok közötti együttműködést.

A 2. típusú célterületek (hanyatló ipari körzetek) számára konkrét prioritásokat is megfogalmaztak: ingatlanfejlesztés, úthálózat és tömegközlekedés fejlesztése,

TÉT 1997 2 Kitekintő

59

üzleti tevékenység támogatása, a régió külső képe vonzerejének növelése, a turizmus fejlesztése, a kutatás-fejlesztés támogatása.

A hanyatló ipari körzetek klasszikus esete: Bradford

Bradford West Yorkshire egyik közigazgatási körzete, amely 468 ezer lakosával és 370 négyzetkilométernyi területével Nagy-Britannia 8. legnagyobb körzete. Bradford a XIX. sz.-ban a gyapjúipar központja volt, virágzó üzleti központ, kiterjedt kapcsolatokkal szerte a világban. A kísérő iparágak, a gépgyártás, a pénzügyi szolgáltatások is kifejlődtek. Ez alapot nyújtott más iparágak telepítéséhez.

A terület sorsának válságosra fordulása 1979-től datálható, amikor a textilipar hanyatlani kezdett. A közvetlenül kapcsolódó ipari tevékenységek nyomán egy olyan ipari infrastruktúra maradt hátra, amely nem felelt meg a modern szükségleteknek. A körzet gazdasága nehezen igazodott a változásokhoz. A munkaerő dinamikus, jól képzett csoportjai másutt kerestek megélhetést. Az `50-es, `60-as években ellenkező előjelű mozgás volt, Pakisztánból és Bangladesből érkeztek bevándorlók, akik a körzet a lakosságának 16%-át teszik ki (2000-re feltehetően a 20%-át). A helyi gazdaságot erősítette ez a fiatal, eleven közösség, de a 80-as évekre a népesség többi részével együtt osztozott a munkanélküliség problémájában. A munkaerő-piacra lépők száma folyamatosan nő. A belvárosi iskolákban a gyerekek 50-70%-a ázsiai származású.

Az ipari kapacitások csökkenése kifejeződött a feleslegessé vált üzemi helyiségekben és használatlan ipari területekben, épületekben is. 1985-ben 300000 négyzetméter üres helyiséget kínáltak kiadásra, többnyire elavult textilüzemekét. A kishasználatlan ingatlanok 326 hektárt tettek ki ugyanakkor. Ezentúl 200 hektárnyi ingatlan környezeti kezelésre szorult. Mindez a térség nyújtotta látványra is rendkívül rossz hatással volt.

1961-ben Bradfordban minden 3 munkahelyből 1 a textiliparban volt. 1981-re már 9 munkahelyből csak 1-et adott a textilipar. A kapcsolódó iparágak visszaesése folytán az ipari foglalkoztatás 1961 és 1981 között 55%-kal csökkent, szemben a brit 33%-os átlaggal. A szolgáltatások növekedése lassú volt, így az összes foglalkoztatás csökkenés 21%-os volt, a nagy-britanniai átlag csak 11%-os volt.

A térségben jelenleg a következő szektorok jelentősek: textilipar, gépipar, vegyipar, papír- és nyomdaipar, bankok, pénzügyek, üzleti szolgáltatások, turizmus. 1988 februárjában, a pályázat készítésének idején a munkanélküliségi ráta 11,6%, míg a brit átlag 9,4% volt. A foglalkoztatottak 14,5%-a 20 év alatti volt, 45%-a tartós munkanélküli (a megfelelő országos adatok 12,8%, ill. 39,9%). A fentiekből kitűnik, hogy Bradford District az ország 6 legrosszabb helyzetű körzete közé tartozik, amelyek többszörösen hátrányos helyzetűek. Ezért Bradford több közösségi és országos regionális program részese volt már.


Megvalósíthatósági tanulmány

Az ERDF megbízásából a Városi Tanács és más szervezetek megvalósíthatósági tanulmányokat készítettek, amelyeket azután 1984-ben, 1985-ben és 1987-ben publikáltak. A tanulmányok igyekeztek feltérképezni a térség erős és gyenge pontjait, a veszélyeket és a lehetőségeket. A főbb megállapításaik a következők:

Erős pontok: Bradfordnak szerteágazó ipari bázisa van. A legtöbb helyi cég kis méretű és alkalmazkodóképes. A sikeres Tudományos Park fontos hátteret biztosít. A kereskedelmi vállalkozások és az úttörő szellem hosszú hagyománya szintén a megújulás tartaléka. A Bradford név még most is a minőséget jelenti külföldön. Az ipart fokozódó mértékben támogatja a műszaki egyetem.

Gyenge pontok: Az infrastruktúra rossz állapotban van, ami az esztétikai benyomásokat is meghatározza. A szakképzetlen munkaerő aránya túlságosan magas. A vízvezeték és csatornarendszer elavult, az áradások rendszeresen károkat okoznak. Az ipari ingatlanokból nagy hiány van, a meglevők felújítása rengetegbe kerül. Az ipar az egyetem adta lehetőséget nem használja ki kellően.

Veszélyek: Különösen nagy kihívás, hogy a növekvő népességben nő a fiatal munkanélküliek aránya, ezen belül fokozott mértékben az etnikai csoportoké.

Lehetőségek: Az erős pontokból következnek a lehetőségek. Növekszik a kereslet a minőségi textíliák és újfajta szálak iránt. Az országos szinten jelentős Tudományos Park segítségével a cégek új technológiákat honosíthatnak meg. Vannak értékes, jó fekvésű ingatlanok, amelyek ismét használhatók ipari célokra. Az egyetem és a cégek kutatóbázist adnak. A turizmushoz kapcsolódó iparágak fejlesztésében is sok tartalék rejlik.

A veszélyek kivédésére és a lehetőségek kiaknázására átfogó stratégia kidolgozását tartják szükségesnek.

Az integrált működés stratégiája

A fent ismertetett megvalósíthatósági tanulmányból fejlesztették ki a "Bradfordi Integrált Megközelítés"-t. Az átfogó stratégiát öt akcióprogramban részletezték. Az akcióprogramokat azután alprogramokra bontották. A stratégia 5 általános célkitűzést fogalmazott meg: • kedvezőbb ipari és kereskedelmi környezet megteremtése gazdasági és új

technológiai fejlődés érdekében, • bővíteni a foglalkoztatási lehetőségeket, és emelni az életszínvonalat új

képzettségek megszerzése és a termelékenység növelése útján, valamint minimalizálni a strukturális változásokkal szembeni sebezhetőséget,

• gondoskodni a modern iparnak megfelelő infrastruktúráról és ingatlanokról,


61

• javítani Bradford belső kommunikációs hálózatát és kapcsolatát a regionális és nemzeti hálózatokhoz,

• kihasználni Bradford környezetének vonzerejéből adódó lehetőségeket, hogy a terület nyújtotta látványt radikálisan javítsák.

A négy akcióprogram, amely a regionális politikához tartozik, szektorális megközelítésben készült (gazdasági fejlődés, infrastruktúra, közlekedés, környezet). Ehhez kapcsolódik az ötödik, amely már a szociálpolitika területe, az emberi erőforrások fejlesztése.

A program számos kedvező hatást von maga után a munkaerőpiaci vonatkozásban. Számszerűsítve a várható munkahely-gyarapodás 3/4 része, (kb. 10 000) közvetlen hatás, a közvetett és indukált hatás 2-4000 fő számára teremthet munkát, az építőipar 1-2000 munkahelyet tud fenntartani 5 éven keresztül. Az emberi erőforrás program 11350 fő képzését tervezte. Ez részben szakmunkásképzést, részben menedzserképzést foglalna magában, főként kisvállalkozóknak. 3400 új vállalkozás indulásának támogatásával számoltak.

A program hatásosan járulhat hozzá, hogy a gazdasági fejlődés korlátai elháruljanak a magánszektor elől. A turizmus fejlesztésében Bradford komoly sikereket mutathat fel. Az árvizek ellenőrzés alatt tartása, a csatornarendszer, az úthálózat-program, a földhelyreállítás a gazdasági fejlesztésen túl a környezetre szintén előnyös hatással jár.

A Közösség döntése

A Közösség 1988. december 14-én döntést hozott a “Bradfordi Integrált Megközelítés” ügyében. A határozat elfogadta mind a pályázat helyzetelemzését, mind a cselekvési programját. A költségvetésben történt némi módosítás. A Közösségtől kért hozzájárulást nem csökkentették lényegesen, viszont a magánszektorét nagyságrendekkel magasabbra becsülték. A határozat szövegében ECU-ben adták meg a költségvetési összegeket. Az Integrált Fejlesztési Program várható összköltségéből közkiadások terhére mintegy 153,1 millió ECU jut, amelyből a 73,4 milliót a Közösség költségvetéséből fedeznek. Az első 4 akcióprogramot az ERDF-ből, az ötödiket az ESF-ből finanszírozzák.

1. TÁBLÁZAT Költségvetési adatok (Budget resources) Pénzügyi terv (ezer GBP)

Összköltség Összes

közkiadás

Nemzeti

közkiadás

Magán

hozzájárulás

EK

hozzájárulás

200.868 106248 55321 94620 50927

EIB kölcsön 5000

Forrás: Commission Decision C(88) 2406 final


2. TÁBLÁZAT

A közösségi támogatás Strukturális Alapok szerinti megoszlásban (ezer GBP) (Financial support provided by the EU, by the shares of Structural Funds)

A pályázatban kért összeg A Bizottság döntése

ERDF 44.036 42.991

ESF 11.334 7.936

Forrás: Commission Decision C(88) 2406 final

A határozat előírta azokat a feltételeket, amelyek mellett a pénzügyi támogatás igénybe vehető. • Ugyanaz a kiadás nem fedezhető egyszerre két vagy több közösségi

Strukturális Alapból. • Az Egyesült Királyság köteles biztosítani a publicitást arról, hogy mely

létesítmények származnak közösségi támogatásból. • A program megvalósulása nem sértheti a közösségi versenyszabályozást. • A program végrehajtására tett intézkedéseknek összhangban kell lenniük a

közösségi környezetvédelmi szabályozással. • Az Egyesült Királyság hatóságai a Bizottsággal egyetértésben kialakított

módszerekkel fogják elemezni a program hatásait. • A program megvalósítása során kötött szerződéseknek meg kell felelniük a

Közösség közbeszerzési szabályainak.

A program igazgatása és ellenőrzése

Az Egyesült Királyság hatóságainak minden szinten együttműködést kellett kialakítani a program megvalósítására. Ennek érdekében Koordináló Bizottságot állítottak fel helyi szinten a pénzügyi intézkedések igazgatási teendőiért felelős országos, regionális és helyi szervek képviselőiből, valamint az EK Bizottság képviselőjéből. A Koordináló Bizottság megbízatása a program megvalósításának ellenőrzésére és értékelésére szólt.

A program megvalósulása

Amint már említettük, a bradfordival együtt más programok is indultak Közösségi Támogatási Kereten belül Kelet-Angliában. A bradfordi volt az egyetlen, amely stratégiai megközelítést alkalmazott, amely számolt a különböző


63

projektek egymásra hatásával. Feltehetően azért, mert időben kissé megelőzte a többit és így több idő volt az előkészítésre.

A stratégiai előkészítés természetesen nem tudta meggátolni, hogy a megvalósítás időszakában ne következzenek be lényeges változások. 1991-ben az ERDF-ből származó összeget egy új megállapodással 5 millió fonttal csökkentették, mert a víz- és áramszolgáltató vállalatokat az angol kormány döntése nyomán privatizálták, ezért a továbbiakban nem részesülhettek az Alapból.

A másik, ennél lényegesebb eltérés, hogy a gazdasági recesszió miatt a magánszektor a várt összegnek nem sokkal több, mint a felét fektette be. A tervezett 95 millió font helyett a program lezárulásakor a közvetlenül a programhoz kapcsolódó beruházások összege 54 millió fontot tett ki.

3. TÁBLÁZAT

A program keretében történt beruházások források szerint (ezer GBP) (Resources of the investments contributing the program, thousand GBP)

Magánszektor 35% 53.952

ESF 4% 6.891

ERDF 26% 40.153

Nemzeti közkiadás 35% 54.634

Összesen: 100% 155.630

Forrás: City of Bradford Metropolitan Council: Bradford District Shaping the Future1994. 11.o.

Az alprogramok megvalósulása

Az alprogamok megvalósulása átfogóan a következőképp jellemezhető: Gazdasági fejlesztés Az alprogram két területen volt sikeres. Lényegesen sikerült fejleszteni az üzleti szférát, mindenekelőtt a kisvállalkozásokat támogató szolgáltatásokat. üzlethelyiségeket állítottak helyre induló új vállalkozások számára. A turizmus olyan fő célpontjaiban mint az Ipari Múzeum és a Nemzeti Fényképészeti, Film- és Televíziómúzeum új látványosságokkal gyarapodott. A gazdasági recesszió miatt az ipari célú ingatlanok helyreállításába a vártnál kevesebb befektetés történt. Infrastruktúra A program legnagyobb sikere a bradfordi árvíz-elhárítási rendszer, amelynek megvalósítása megszüntette a legfontosabb akadályt a belvárosi ingatlanok fejlesztése előtt. A víz- és áramszolgáltatás privatizálása ezt az alprogramot érintette. Közlekedés Az ipari bekötő utak programját megvalósították a tervezettnél alacsonyabb költségek mellett, amelynek az iparfejlesztő hatása azonnal érzékelhető volt. A belvárosi körút felújításának két szakasza készült el. A Leeds Bradford vasútvonal


villamosítása később lépett be a programba, a más területeken el nem költött pénzt használják fel rá. Környezet Sok környezetjavító intézkedés más pályázatokba került be, de ennek ellenére ennek az alprogramnak a keretében is hajtottak végre fontos környezetrendezést, tisztítottak meg utak, vasutak környékét. Emberi erőforrások fejlesztése A képzési programok a következő területeken mentek végbe: új technológiák, menedzserképzés, kisvállalkozók képzése, képzés az idegenforgalom számára, műszaki szakmákban, a textil- és építőiparban. Az első két évben nem tudták a program lehetőségeit kihasználni. Azóta inkább túlköltekezés figyelhető meg, de az előző évi maradványokat nem lehetett tovább vinni.

A program értékelése

1994 januárjában a Pieda nevű cég kapott megbízást, hogy értékelje a kelet-angliai regionális programokat, amelyek az EK Közösségi Támogatási Keretben valósultak meg. A program értékelésének szempontjai: • a program céljainak megvalósításában elért haladás; • az erőforrások felhasználásának hatékonysága; • a szinergikus hatás és a kapcsolódások azonosítása; • a program szerepének és hatásának kezdeti értékelése.

Az értékelés módszerei: • 74 egyedi projektet vizsgáltak meg, • interjúkat készítettek programmenedzserekkel és partnereikkel, • elemezték a kiadásokat és ellenőrizték az információkat, • értékelték a megvalósítás egyes gazdasági mutatóit.

A program értékelésében részben a Pieda tanulmány megállapításaira, részben a Bradford Metropolitan Council munkatársaival a helyszínen készített interjúkra támaszkodom.

A program tervezése, menedzselése

Mint már utaltunk rá, a bradfordi program kiemelkedett a többi közül azzal, hogy volt stratégiai megközelítés a program mögött. Ez nemcsak a korábbi kezdésnek, a megelőző tapasztalatoknak volt köszönhető, hanem annak is, hogy volt egy meghatározó menedzselő partner, a Bradford Metropolitan Council. Ezzel függhetett össze az is, hogy míg a többi program általánosságban akart megfelelni az EK prioritásainak, addig a bradfordinak volt a legtöbb helyi "íze".

A programot, mint az összes többit a "kemény" infrastrukturális projektek (pl. közlekedési és ingatlanprojektek, stb.) határozták meg, míg a "puha" projektek (kutatás-fejlesztés, üzleti képzés, stb.) kisebb hangsúlyt kaptak. Ez utóbbiak megszervezése kétségtelenül nehezebb feladat.


65

A program titkársága kiválóan végezte a munkáját. A Koordináló Bizottság működésére az önkormányzat túlsúlya nyomta rá a bélyegét, működése meglehetősen formális volt. A nem köztestületi képviselők a Bizottság tevékenységét időrablónak tartották, és benne a saját szerepüket jelentéktelennek érezték.

A program járulékos fejlesztő hatása A regionális programok legkritikusabb pontja, hogy valóságosan mennyivel

bővítette a régió fejlesztési forrásait. Ennek megítélése távolról sem egyszerű. Az ERDF programok a helyi önkormányzatok tőkeerejét nem növelték lényegesen, mert egyszerre követelték meg az önkormányzatok hozzájárulását és tőkefedezetet a támogatásokhoz. Egyéb partnerek számára ezek a korlátok nem álltak fenn.

Az értékelő jelentés a projekteket az ERDF esetében 4 csoportba sorolta: 1. a támogatás nélkül a projekt nem jött volna létre, 2. a támogatás a projektet időben hozta előbbre, 3. a támogatás projekt nagyságát vagy minőségét javította, 4. a támogatás nagysága jelentéktelen volt, de pl. segített más finanszírozást találni.

Az ESF projektek megítélése egyszerűbb volt. Kevés új kurzus indult be. A támogatás jobb minőségű képzések szervezését, ill. több résztvevő bekapcsolódását tette lehetővé. Az interjúk megerősítették azt a szakirodalomból jól ismert problémát, hogy a bradfordi esetben is megtapasztalták, a nemzeti kormány előszeretettel használja az EK forrást a saját költségvetési forrásának kiváltására. Az egyes projektek kiválasztása

Az ERDF programban hármas nyomás érvényesült: a támogatás elköltésére rövid idő állt rendelkezésre; megfelelő projekteket kellett találni; kiegészítő finanszírozást kellett találni. Ennek következményeként nem volt érdemleges versengés az EK forrásért, ezért a kiválasztás sem okozott nehézséget, ha a projekt megfelelt a követelményeknek. Az ESF forrásért már erőteljesebb verseny volt.

A megfelelő projektek kiválasztását nehezítette, hogy az előkészítés időszakában nem volt világos EK irányvonal, ill. közben az EK maga is változtatta a súlypontjait (pl. a közlekedési infrastruktúrával kapcsolatban). A projektek megvalósítása

Az értékelések mindvégig nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy a program első szakaszának a lezárásáról van szó, tehát igazán alapos, a hosszú távú hatásokat felmérő értékelést még nem lehet készíteni. Néhány megállapítást azért természetesen lehet tenni.

Nagyon kevés rosszul menedzselt projekttel találkoztak az értékelők, nemcsak a bradfordi, hanem az összes programban. Néhány típusú projekt kifejezetten sikeres volt, így: • A bekötő utak építése hatékonyan segítette új ipari területek bekapcsolódását a

gazdasági élet vérkeringésébe, egyúttal más finanszírozási forrásokat is megnyitott, gyakran pozitív környezeti hatásokkal járt.

• A kisvállalkozások számára készített üzlethelyiségek kihasználtsági foka általában magas.


• Az üzleti életet támogató központok a helyi üzletembereknek nyújtanak szolgáltatást, amely Bradford esetében is sikertörténet, és önmagukban is munkahelyeket teremtettek.

• A turizmust fejlesztő projektek és a történelmi helyek helyreállítása sokszorosan előnyös hatású volt. Az értékelők tapasztalatai szerint ezek a projektek csak akkor sikeresek, ha elérnek egy kritikus méretet, hogy olyan egyedi létesítményt hozzanak létre, amely más régiókból is vonzanak látogatókat. A belváros kisléptékű restaurálása csak a környező városokból vonja el a befektetéseket, a kereskedelmet, noha a látvány, a városkép javításának önmagában is van jótékony kumulatív hatása.

A projektek egy része (pl. a bradfordi belső körutak, az árvízvédelmi rendszer) a fejlődés szükséges, de nem elégséges feltétele. Hosszabb távon derül ki, hogy magánszektor befektetéseihez elég vonzóak voltak-e.

A ESF projektek szintén sikeresek voltak, segítettek, hogy a képzésben résztvevők állást találjanak, képességeiket fejlesszék. Különösen középfokú kurzusok voltak népszerűek. A vállalkozásokkal kapcsolatos intézkedések eredménymutatója imponáló, az ESF-támogatással beindított vállalkozások 70-80%-a például túlélte az első 18 hónapot. Azonban feltételezhető, hogy a projektek nettó munkahelyteremtése kisebb, mint ami a statisztikákban megjelenik. Ugyanis az esetek egy részében pusztán más jelölteket szorítottak ki a munkaerőpiacról. A kiszorító hatás nem lép fel, ha a képzés hiányszakmákra irányul. Azonban semmi jelét nem tapasztalták az értékelők, hogy a kurzusok szervezésénél ezt a szempontot figyelembe vették volna. Inkább a rendelkezésre álló oktatási programok, nem a munkapiaci hiányok voltak meghatározók.

Létezik egy másfajta kiszorító hatás is. A támogatással indított vállalkozások egy része olyan területen létesül, amely jól ellátott, tehát működésük más vállalatokat szorít ki a piacról. Számszerű felmérések országosan készültek az ESF projektekről. A támogatott vállalkozások harmada kiszorító hatású, mintegy 45% nem más vállalkozás terhére tevékenykedik. A megkérdezett vállalkozók egyharmada állította, hogy a vállalkozást támogatás nélkül is megindította volna.

A program megvalósítása lényegesen eltért az eredeti elképzelésektől. Ennek több oka volt: • a projektek függtek attól, hogy milyen finanszírozó partnert sikerült találni; • olyan projekteket alakítottak ki, amelyek korábban nem voltak jellemzőek (pl.

a kutatás-fejlesztési programok), s ez tanulási folyamatot igényelt; • a keretek kihasználására, az alulköltés elkerülésére indítottak könnyen

megvalósítható, kiegészítő finanszírozást találó, a programba illő projektet, pl. ilyen a Leeds - Bradford vasútvonal villamosítása;

• az EK-tól kapott irányelvek változtak, Bradfordot érintette például, hogy a fő- vagy a bekötő utak korszerűsítését, építését részesítik-e előnyben.

A program általános hatása

A program teljes hatása egyelőre nem mérhető, mert legkevesebb 5 év kell, hogy a jótékony hatások kibontakozzanak. Az már most is megállapítható, hogy a magánszektor érdeklődése megnövekedett a régió iránt, javult az üzleti szféra bizalma. A bradfordi program állandó állásteremtő hatása bruttó 1400 állás, amelynek bruttó költsége állásonként 30000 font. Ebben az adatban a multiplikáló


67

hatást nem vették figyelembe. Az ERDF projektek átlagos értéke 930000 font volt, 9 projekt meghaladta az 1 millió fontot.

A program egyes kiszorító hatásaira már utaltunk. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a legnagyobb mértékű kiszorító hatást a kis projekteknél, a legkisebbet a nagyszabású ingatlan-helyreállítási projekteknél tapasztalták. Ezt a hatást pontosan mérni nem tudták, csak azt megállapítani, hogy különbséget kell tenni a program bruttó és nettó hatásai között. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy a munkahely-teremtéseknek pl. a beszállítók foglalkoztatása révén van multiplikáló hatása, amit szintén nem tudtak mérni.

A szinergiát és a kapcsolódásokat vizsgálva arra a következtetésekre jutottak, hogy: • viszonylag kevés kapcsolat jött létre egyes programterületek között, de azért jó

példák előfordultak; • a legerősebb kapcsolatok azok között az ERDF-projektek között alakultak ki,

amelyeket a program első szakaszában indítottak el, és a következő szakaszokban elérték a javulás kritikus tömegét.

• Az ERDF és ESF projektek közötti kapcsolatok gyengék voltak, de az időtáv rövidsége miatt illuzórikus lett volna nagyobb várakozásokat támasztani.

Ellenőrzési kérdések

Az ellenőrzés több problémát vetett fel. A rendelkezésre álló adatok a vizsgált programok közül Bradfordban voltak a legpontosabbak, legmegbízhatóbbak. Bradfordban volt a legkövetkezetesebb a projekt folyamatos ellenőrzése. Szintén ez a program szolgáltatta a legpontosabb adatokat a munkahelyteremtésről, illetve a munkahelyek megőrzéséről. Ez volt az adatszolgáltatások legproblematikusabb pontja.

Az értékelők tettek ajánlásokat a jövőre nézve: • reális időbeli ütemezést kell felállítani, • nem kell meghatározni a biztosított állások számát, kivéve, ha azt akarják

bizonyítani, hogy a program nélkül a térség jelentős állásvesztést szenvedne el;

• meg kell próbálni különbséget tenni a bruttó és a nettó álláshely-gyarapodás között, megbecsülve mennyi állás ered abból, hogy a program meglevő erőforrásokat csoportosít át, von el a régió más részeiből,

• közeli vizsgálat megmutatja, hogy hasonló projekteket különbözőképpen valósítanak meg, ezért fontos, hogy már a projektek korai szakaszában tapasztalatcsere jöjjön létre a partnerek között.

A végső értékelésben a Pieda szakértői három szempontnak kell központi jelentőséget tulajdonítani: • A kapcsolatrendszer a programterületek között a program 2., 3. fázisának

lezárulása után feltehetően sokat fog fejlődni, ezért az összhatást akkor lehet látni.

• A vizsgálatok jelentős kiszorítási hatásokat mutattak, ezért a komplex értékelésben nagy figyelmet kell szentelni a kérdésnek.


• A vállalkozások támogatása és a képzési programok kezdeti kibocsátása könnyen mérhető, de a végső hatás, a régió versenyképessége alakulásának lemérése itt is csak több év távlatában lehetséges.

Zárógondolatok

Függetlenül attól, hogy az 1996-os kormányközi konferencia milyen hatással lesz az EU regionális politikájára, fontos tudatosítanunk néhány tanulságot mások tapasztalataiból akkor is, ha elméletileg a regionális közgazdaságtan számára ezek az összefüggések ismertek.

A helyi önkormányzati szakemberek véleménye szerint a programok elfogadtatásában a hatékony lobbyzásnak nagy szerepe van. Meg kell ismerni az EU bürokráciájának a logikáját, stílusát, fontosak a személyes kapcsolatok. Ebből következik, hogy a tagságra való felkészülésünk a hatalmas ismeretanyag elsajátításán túlmenő, komplex feladat.

A bradfordi eset jól mutatja, hogy az alaposan előkészített programok is mennyire kiszolgáltatottak az országos gazdasági helyzetnek. Személyesen volt alkalmam megtapasztalni, hogy egy viszonylagos fellendülés közepette született ambiciózus tervek a magántőke visszaeső befektetése mellett hogyan zsugorodtak össze. Az igazán gazdag piacgazdasági hagyományokkal rendelkező Angliában is nehezen tudtak jó projekteket találni, inkább a keretek kihasználása okozott gondot. Hasonló problémák Magyarországon sem ismeretlenek. Bradford példája jelzi, hogy az önkormányzat segítsége a projektek, ill. a program egészének elkészítésében kulcsfontosságú lehet a siker érdekében.

A program megvalósítása során kapcsolatok, szinergikus hatások nagyon lassan jöttek létre. Ez egyrészt Magyarországon is türelemre inthet bennünket, másrészt felhívja a figyelmet a tudatos építkezésre, hiszen a rendszerváltozással létrejött új intézményrendszerben még több lehetőség van ezen a téren, mint Angliában.

A turizmusban elért bradfordi sikerek a hazai kutató számára megdöbbentőek voltak, hiszen egy valószínűtlenül kedvezőtlen látványt nyújtó városba sikerül turisták tömegeit elcsalni, anélkül hogy történelmi hagyományokra, örökségre támaszkodhatnának. Ennek egyik titka a modern technika egy fontos területének (fényképészet, televízió, film) országosan egyedülálló bemutatása. A másik egy problematikus adottság, a nagyszámú pakisztáni közösség folklórjának felhasználása. Ez itthon pl. egyes cigányközösségek számára megfontolandó lehetőség.

Végül a bradfordi esetből látni, hogy milyen nagy körültekintést igényel, ha a regionális politika valóban járulékos fejlődést akar indukálni, nem pedig kiszorító hatásokat létrehozni. Ez a tapasztalat ráirányítja a figyelmet a stratégiai tervezés fontosságára.

Jegyzetek 1 A tanulmány az OTKA I 5 F006657 sz. projekt keretében készült. Köszönettel tartozom a Bradford

Metropolitan Council és a Bradfrod University, European Studies Department munkatársainak a tanulmány megírásához nyújtott segítségükért.

2 1. A fejlődésben elmaradt területek támogatása. 2. Hanyatló ipari területek támogatása.


69

3. Küzdelem a tartós munkanélküliség ellen. 4. A fiatalok foglalkoztatásának támogatása. 5a. A mezőgazdasági struktúraváltás támogatása. 5b. Mezőgazdasági területek fejlesztése.

Irodalom City of Bradford Metropolitan Council: Bradford An Integrated Approach (pályázat) 1988. City of Bradford Metropolitan Council: Bradford District Shaping the Future, 1994. City of Bradford Metropolitan Council: Bradford 1993 Programme Submission Commission Decision of 14.12.1988 approving an Integrated Approach for Bradford, West Yorkshire,

United Kingdom C(88) 2406 final Commission of the European Communities: Community Support Framework 1989-91 for converting the

regions affected by industrial decline United Kingdom. Document 1991. Brussels, Luxembourg Pieda plc: Interim Evaluation of Eastern England CSF Programmes 1994.

GYORS TÉNYKÉP

KÜLFÖLDI TŐKEBEFEKTETÉSEK HATÁSA A REGIONÁLIS GAZDASÁGRA

(The Impact of Foreign Investments on Regional Development)

DICZHÁZI BERTALAN

A nyolcvanas évek végétől felgyorsult a külföldi tőkebeáramlás hazánkba. A privatizáció, a vegyes vállalat-alapítás, valamint a zöldmezős beruházások eredményeképpen 1996 végéig 15 milliárd USD tőke áramlott az országba. A tulajdonosi hitelekkel ez az összeg 16 milliárd USD-t tesz ki. A tőkebeáramlás továbbra is dinamikus, várhatóan 1997-ben is 1,5-2 milliárd USD befektetői tőke érkezik hazánkba.

Jelen tanulmány arra tesz kísérletet, hogy a külföldi tőkebefektetések tényleges és valódi regionális gazdasági hatását elemezze, kiküszöbölve a statisztikai és egyéb adatszolgáltatási hiányosságokat. Korábban a vegyes vállalatok területi számbeli elhelyezkedésével jellemezték a külföldi tőke regionális aktivitását. Azonban az ilyen elemzések nem foglalkoztak a külföldi tőke tényleges részarányával, valamint azzal a ténnyel, hogy új kapacitás, szolgáltatás jött létre vagy csak egyszerű akvizícióról van szó.

A Központi Statisztikai Hivatal ugyan közöl adatokat a gazdasági társaságok jegyzett tőkéjében lévő külföldi tőke részarányáról, azonban ez nem fejezi ki a tényleges tőkebefektetést, hiszen a részvényjegyzés, ill. részvényvásárlás számos esetben nem névértéken történik. A gyakorlatban általános tapasztalat a névértéktől eltérő kivásárlás vagy tőkeemelés (ld. távközlés, energetikai szektor, gyógyszeripar stb.) A külföldi tőke területi megoszlása vizsgálatakor nem alkalmas a társasági székhely szerinti besorolás, számos gazdasági társaság, pénzintézet, biztosító, szolgáltató vállalat központja Budapesten található, de a tényleges gazdasági tevékenység az egész országra kiterjed.

Gyors ténykép TÉT 1997 2 70

Az építőipari, és ipari cégeknél is gyakori a több telephelyes tevékenység, így például a Tungsram, a Taurus, a Richter Rt. stb. budapesti székhellyel rendelkezik még a gyártás több vidéki gyárban is folyik. Ezért a tőkebefektetési adatokat korrigálni kell.

A szerző Privatizációs Kutatóintézetben 1992 óta végzett adatgyűjtő munkáján alapuló adatbázist használjuk, ugyanis egyetlen kormányszerv sem rendelkezik tételes információkkal. Az adatgyűjtés forrása: az ÁVÜ, az ÁV Rt., az ÁPV Rt., és a KSH adatai, minisztériumi információk, a Cégközlöny, a Magyar Nemzeti Bank, vállalatoktól szerzett adatok, sajtófigyelés és speciális kiadványok.

Külföldi tőkebefektetések területi megoszlása - módszertani kérdések

Közgazdasági értelemben a külföldi tőkebefektetések tényleges regionális gazdasági hatást következő esetekben fejtenek ki:

Új gyártó-, kereskedelmi- vagy szolgáltató kapacitás létesül

Lényegében a zöldmezős külföldi beruházásokról van szó. Ez esetben az adott térségben (város, falu) új termelői-, kereskedelmi- vagy szolgáltató bázis jön létre, amelynek tevékenysége növeli az adott régió gazdasági teljesítményét (a területi GDP-t). Az új gyártócsarnokok, üzemépületek, bankfiókok, áruházak felépítése bővíti az építőipari keresletet. Az új kapacitások termelővé válása munkahelyek tucatjait teremti meg, a gyárak helyi adót fizetnek. A zöldmezős beruházások megváltoztatják a helyi gazdaság szerkezetét.

Magyarországon a zöldmezős külföldi beruházásokra egyáltalán nincsenek statisztikák. A Privatizációs Kutatóintézet 1995-ben, 1996-ban az 1 milliárd USD feletti zöldmezős ipari, külföldi beruházásokról készített átfogó felmérést, amelyet a későbbiekben ismertetünk.

Létező, kihasználatlan kapacitások helyén létesül termelő-, kereskedő-, szolgáltató tevékenység

Elhagyott üzemcsarnokok, kiürült gyártelep, leromlott ingatlan vagy más ideiglenes nem működő kapacitás helyén jön létre aktív gazdasági tevékenység. A szovjet piacok elvesztése, a szigorú pénzintézeti- és csődtörvény, vagy a recesszió következtében rengeteg üres, infrastruktúrával rendelkező üzemcsarnok, telephely keletkezett. Számos esetben a hazai partner ingatlan, üzemcsarnok, telephely apportjával és a külföldi cég pénzével, gépeivel hozott létre vegyes vállalatot és létesített gyártókapacitást. Más esetben a külföldi cég felszámolt céget vett meg termelőbázis létrehozása érdekében, vagy raktár-, logisztikai-, kereskedelmi központ kialakítása céljából. Olyan esetek sem ritkák, hogy a külföldi cég “lerobbant” állami céget vásárolt meg, de más termelést telepített oda.

E típus esetén is beszélhetünk regionális gazdasági hatásról, hiszen leépült tevékenységek, kapacitások keltek újra életre. Kétségtelen tény, hogy a termelési hagyományok, valamint a munkaerő rendelkezésre állt. Nem kellett új infrastruktúrát létrehozni, csupán a régit kellett korszerűsíteni. Nem került sor

TÉT 1997 2 Gyors ténykép

71

zöldterület kivonására. Ma már egyre gyakoribbak az olyan esetek, hogy volt ipari telephelyek helyén áruházak, bevásárlóközpontok, irodaházak, szolgáltató központok jönnek létre (Budapesten például a Budafoki úton, Váci úton, Dél-Pesten). Ez utóbbi tranzakciók következtében a helyi gazdasági szerkezet átalakul, ipar helyett kereskedelem jön létre, munkásokból eladók, szolgáltatók lesznek.

Állami cég eladása külföldi szakmai befektetőknek, a privatizáció után nagyarányú fejlesztések

Külföldi multinacionális cég privatizáció során megvásárol állami vállalatot, majd jelentős, kapacitásbővítő fejlesztést végez. A külföldi befektető privatizációs tranzakció révén szerez gyártóbázist és telephelyet. A befektető az alacsonyabb hazai termelési költségek következtében több nyugat-európai gyártást áttelepít hazánkba. Az Elektrolux például megvette a jászberényi Lehelt, majd Jászberénybe és környékére telepített egy fagyasztóláda-gyárat, egy porszívóüzemet, stb. A német Z.F. megvásárolta az egri sebességváltó gyárat és több üzemet idetelepített.

Hasonló esetekre került sor a General Electric, az Unilever, a Knorr Bremse vagy a Siemens esetében. Döntően multinacionális cégekről van szó, többnyire a gépipari ágazatban.

Érdemi regionális gazdasági hatásról beszélhetünk, hiszen többletkapacitások jöttek létre, de a kialakult gazdasági szerkezet nem változott.

Privatizáció külföldi befektető részvételével, de nincs érdemi gazdasági tevékenység bővítés

Ebben az esetben az állami cég külföldi tulajdonba került, de a normális vállalati tevékenységben nincs jelentős változás. Főként a hazai piacokra termelő, szolgáltató cégekről van szó. A fenti esetben érdemi regionális gazdasági elmozdulás nincs. A korábbi gazdasági szerkezet nem változik, nincs gazdasági bővítés, az alkalmazottak száma esetleg csökken. Beruházás híján gazdasági multiplikátor hatás nem érvényesül.

A hazánkba érkező külföldi tőkebefektetések közel fele állami- és önkormányzati privatizációs bevétel, amely a kormány, ill. az önkormányzatok hivatalaiban jelenik meg.

A Privatizációs Kutatóintézet felmérése szerint a külföldi tőkebefektetések kétharmada a privatizációhoz ill. a privatizált vállalatba történő invesztícióhoz kötődik.

A fentiekben leírtakból kitűnik, hogy a privatizációs típusú külföldi tőkebefektetések alapvetően a korábbi területi-gazdasági szerkezethez igazodnak. A privatizáció előtt is működő vállalatok, gyárak, üzemek, kereskedelmi cégek, bankok, biztosítók stb. megvásárlásáról van szó, a vállalatok ellenértéke pedig az


állami vagy önkormányzati tulajdonoshoz kerül. A részvény- és üzletrészvásárlásra fordított deviza nem a vállalat székhelyén hasznosul.

A privatizált cégeknél történő fejlesztések, beruházások javítják a cég műszaki-technológiai színvonalát, a marketinget, a szolgáltatásokat. A regionális gazdasági hatásról akkor beszélhetünk, ha a privatizált cégnél kapacitásbővítő beruházásokra, a szolgáltatások területi kiszélesítésére (pl. a bank-, a biztosítási, vagy a távközlési szektorban) kerül sor. Természetesen, ha a kihasználatlan kapacitások helyén új gyártás vagy szolgáltatás jön létre, akkor gazdasági leszakadó folyamatot állít meg a külföldi befektető.

A külföldi, zöldmezős beruházások jelentős hatást gyakorolnak a területi gazdaságra, egyes régiók gazdasági teljesítményét növelik, alakítják a gazdaság szerkezetét, új jövedelmek termelésére adnak lehetőséget. Az egyes térségek innovációs, kutatás-fejlesztés potenciálját emelik, nagyobb munkatermelékenység biztosításával serkentik a gazdasági versenyt. A külföldi gyártási technológiák, a modern vállalatszervezés eszközeivel korszerű termelési rendszereket hoznak létre az egyes régiókban.

1. TÁBLÁZAT

A külföldi tőke területi megoszlása, 1996 végéig (Spatial distribution of foreign investments at the end of 1996)

Külföldi befektetések évenkénti megoszlása (md USD) 1989-ig 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 Adott évi érték 500 900 1700 1700 2550 1300 4500 1900

Összesen 500 1400 3100 4800 7350 8650 13.150 15050

1. ÁBRA

Külföldi befektetések évenkénti megoszlása (md $)

02000400060008000

10000120001400016000

1989-ig 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996

Adott évi értékÖsszesen


73

Az adatok egyaránt tartalmazzák a bankrendszeren keresztül érkező tőkét,

valamint a tőkeapportot. A fenti táblázat magában foglalja a privatizációs jellegű befektetéseket, a

vegyesvállalati külföldi tőkerészt, valamint a zöldmezős jellegű befektetéseket. A Privatizációs Kutatóintézet a külföldi tőkebefektetési adatbázisán elvégezte a

régióbeli megoszlást. Az országos vállalatoknál, valamint a több telephelyes ipari cégeknél a tényleges gazdasági tevékenység szerint korrigálta a területi befektetéseket. Eddig négy alkalommal került sor a külföldi tőkebefektetések régióbeli megoszlásának meghatározására.

2. TÁBLÁZAT

A külföldi tőkebefektetések megoszlása a régiókban (halmozott, %) (Regional distribution of foreign investments,ac cumulated,in %)

1993 májusig

1994 decemberig

1995 decemberig

1996 decemberig

1. Budapest, Pest megye 51 49 46 46 2. Észak-Dunántúl (Vas, Győr, Fejér, Komárom, Veszprém)

25

27

27,5

26

3. Alföld (Bács, Csongrád, Békés, Szolnok, Hajdú)

13 12 13 12

4. Észak-Kelet-Magyaro. (Szabolcs, Borsod, Heves, Nógrád)

6

7

7,5

10,5

5. Dél-Dunántúl (Zala, Somogy, Baranya, Tolna)

5

5

6

5,5

2. ÁBRA

A külföldi tõkebefektetések megoszlása a régiókban 1996. decemberig (halmozott, %)

2. Észak-Dunántúl

26%

5. Dél-Dunántúl 5,5%

1. Budapest, Pest megye

46%

4. Észak-Kelet-Magyarország

10,5%

3. Alföld 12%

1. Budapest, Pest megye


2. Vas, Győr, Fejér, Komárom, Veszprém megyék 3. Bács, Csongrád, Békés, Szolnok, Hajdú megyék 4. Szabolcs, Borsod, Heves, Nógrád 5. Zala, Somogy, Baranya, Tolna

A fenti ábrából jól látható, hogy az összes vizsgált évben Budapest, Pest megye, valamint Észak-Dunántúl vonzotta az összes külföldi befektetések több, mint kétharmadát. Ennek okai: • az érintett térségek korábban is erős gazdasággal rendelkeztek, • a privatizációs folyamat Budapesten és a nyugati megyékben indult meg

elsőként (Hungária Biztosító, Tungsram, Chinoin, Dunapack, Compack stb.), • magas az egy főre jutó jövedelem, nagy a lakossági kereslet, • relatíve jó az infrastruktúra, • Nyugat-Európához való közelség, • relatíve jó közlekedési kapcsolatok (M1, Ferihegy), • nyitottabb hozzáállás a külföldi tőkéhez, • Budapest az ország fővárosa, • a pénzügyi-, üzleti-, gazdasági szolgáltatás magasabb színvonala, • a térségben lévő cégek már korábban is kapcsolatokat építettek ki nyugati

cégekkel, • a központi térségből a magyar piac jól ellátható (logisztikai, raktározási

központ), • Budapest pénzügyi-, kereskedelmi-, kulturális-, szolgáltatási központ, • nyugati- és közép-kelet-európai piacok közelsége.

Az időbeli megoszlást elemezve kitűnik, hogy Budapest és Pest megye relatív részaránya valamelyest csökken. Ennek döntő oka, hogy a nagy vidéki gyárak, vállalatok, elosztó cégek privatizációja a kilencvenes évek közepére gyorsult fel. Ezen belül Észak-Kelet-Magyarországon a Tiszai Vegyi Kombinát, a Borsodchem, a Tiszai Erőmű, a Mátrai Erőmű, az Alkaloida stb. privatizációjára 1995 végén, 1996-ban került sor. Észak-Dunántúlon a nagy zöldmezős beruházások jelentenek nagy külföldi befektetéseket. A többi térségben stabilabb a külföldi tőke részaránya.

A kumulált adatok miatt az egyes évek változásai tompítottan jelentkeznek. A külföldi tőkebefektetések ágazati megoszlása időben változott: az ipar részaránya 66%-ról (1993 május) 48,5%-ra (1996 december) csökkent, miközben a távközlés részaránya a jelzett időszakban 1%-ról 14%-ra, az energiatermelés- és elosztás ágazat részaránya 0-ról 12%-ra növekedett. Az egyes országok megoszlása úgy alakult, hogy a jelzett időszakban az USA az első helyről a második helyre (29%, 26%), Németország a második helyről az első helyre került (19,5%, 28%), és Ausztria fenntartotta a harmadik helyét (13,5%, 10,5%), míg Franciaország a negyedik helyen maradt (7%, 10%).

Zöldmezős, külföldi beruházások területi megoszlása

A régiók gazdasági növekedése szempontjából alapvető fontosságú a külföldi zöldmezős beruházások térségbeli alakulása. Erre vonatkozóan semmiféle


75

hivatalos statisztikai adatok nem állnak rendelkezésre. A Privatizációs Kutatóintézet felmérést készített az egyenként 1 m$-t meghaladó zöldmezős ipari beruházásokról, beleértve a területi jellemzőket. A kereskedelemre, a pénzügyi szektorra, a távközlésre azonban nincsenek adatok. A következőkben az egyes szektorok regionális hatását elemezzük.

Ipar A kutatás kizárólag a zöldmezős beruházásokat elemezte, így a privatizált

vállalatoknál végrehajtott fejlesztések, technológiai újítások, gépcserék, üzemfejlesztések nem voltak részei a vizsgálatnak. Így a General Electric, az Elektrolux, a Siemens, a ZF, a Knorr Bremse, stb. cégek által végrehajtott gyár áttelepítések sem.

A külföldi, zöldmezős ipari beruházások összege 3,05 milliárd USD-t tett ki, amely 220 projektből áll. Az elmúlt év végéig hazánkba beruházott külföldi tőke 20%-a zöldmezős ipar beruházás.

Hét külföldi befektető teszi ki az összes ilyen jellegű befektetés összegének több, mint a felét (General Motors, Audi, Suzuki, IBM, Ford, Guardin Glass, Philips). Becsléseink szerint az érintett cégek adják a tárgykörben szereplő cégek árbevételek 50%-át, miközben az alkalmazottaknak csupán 20%-a dolgozik a fenti hét cégnél.

A zöldmezős külföldi beruházások országonkénti sorrendjét az USA vezeti Németország és Japán előtt. Japán előkelő helye a Suzuki beruházásnak köszönhető, de az elmúlt évben termelőkapacitást létesített a Sony és a TDK is. Az ipari projektek számát illetően Németország vezet az USA előtt. Az amerikai befektetések általában nagy összegűek, főként multinacionális cégekről van szó. A német és osztrák beruházók között számos kis- és középvállalkozás található, kevés viszont a francia és olasz zöldmezős ipari beruházás. Dinamikusan nő a holland aktivitás, elsősorban a Philips jóvoltából.

A beruházások összegéből 70%-kal Észak-Dunántúl részesedik, megelőzve Budapest és Pest megyét, valamint az Alföldet. Ugyanez a helyzet az ipari projektek számát tekintve. Érdemes megemlíteni, hogy az összes külföldi befektetés esetén Budapesten és Pest megyében realizálódott a beruházások közel fele. Az elmúlt évben az észak-nyugati térség tovább növelte részarányát a többi régióhoz képest. A külföldi befektetők Dunától keletre történő terelése csak részleges eredménnyel járt. Megemlítendő, hogy a Philips mind a 13 üzeme Dunántúlon található. Valamelyes aktivizálódik Gödöllő és Kecskemét térsége.

3. TÁBLÁZAT

Külföldi, zöldmezős ipari beruházások területi megoszlása (Spatial distribution of greenfield investments in the manufacturing sector)

Az összes külföldi zöldmezős ipari beruházásból való részesedés (%)

A projektek száma db

1996 végéig 1995 végéig 1. Észak-Dunántúl (Fejér, Veszprém, Vas,

70

65,5

103


Győr-Sopron, Komárom) 2. Budapest, Pest megye 17 20,5 50 3. Alföld (Bács, Csongrád, Szolnok, Hajdú, Békés)

7

7

25

4. Észak-Kelet-Magyarország (Heves, Borsod, Nógrád, Szabolcs)

3,5

4

20

5. Dél-Dunántúl (Somogy, Tolna, Baranya, Zala)

2,5

3

22

Becslések szerint az elmúlt években az ipari termelés növekedésének 80%-a a

zöldmezős külföldi befektetéseknek köszönhető. Ez azt jelenti, hogy az ipari termelés területi szerkezetében mélyreható változások mentek végbe. A dinamikus növekedés kizárólag 4-5 észak-nyugati megyére, valamint Pest megyére koncentrálódik. Budapesten szám szerint nem jelentéktelen a beruházási projektek száma, de a befektetés összegében, a termelési értékben, illetve az alkalmazottak számában nincs jelentős részesedése.

Az összes zöldmezős, külföldi ipari beruházás több mint 85%-a az észak-dunántúli, valamint a budapesti térségbe áramlott.

A beruházások kétharmada a gépipari ágazatot érintette, ezen belül a gépjárműipart, valamint az elektronikai alkatrészgyártás- és összeszerelést. Ezen felül a műanyagfeldolgozás, a csomagolástechnika és a speciális élelmiszergyártás a jellemző. A befektetett összeghez képest viszonylag kevés új munkahely jött létre, mintegy 50 ezer. A legtöbb új állást a Philips teremtette, közel 6 ezren dolgoznak az elektronikai vállalat gyáraiban. A zöldmezős, ipari beruházások révén létrejött új kapacitások elmúlt évi árbevétele 600-700 md Ft-ot tett ki. A külföldi, zöldmezős ipari beruházók listáját az USA vezeti (41%-os részarány), őt követi Németország (32%), Japán (10%), Hollandia (5,5%), Ausztria (5,5%).

A zöldmezős, ipari befektetők szempontjai a telephely kiválasztásában:

- A nyugati exportpiacokhoz való közelség, minél rövidebb szállítási útvonal. - Ipari hagyományok az adott városban (pl. Székesfehérvár - Videoton, Győr -

Rába, Veszprém - Bakony Művek). - Gyors telekszerzési lehetőség, támogatásszerzés az infrastruktúra kiépítésében,

elegendő áram-, gázellátás legyen. - Település önkormányzat rugalmas, gyors hozzáállása. - Munkaerő rendelkezésre álljon. - Relatíve jó közlekedési útvonal (pl. az Audi vasúton szállít). - A különböző szolgáltatások színvonala (pénzügy-, oktatás-, lakás-, kulturális-,

vendéglátás stb.). A motivációk felsorolása önkényes, hiszen az egyes befektetőknek más és más

tényező játszott különböző súlyú szempontot. Az észak-dunántúli régió nagyvárosai mellett egyre nagyobb szerepet kapnak a kis- és középvárosok, így Mór, Sárvár, Mosonmagyaróvár, Oroszlány, Körmend stb. Mór városa azért is vonzza - főként a német - befektetőket, mert német nemzetiségi településről van szó. Sárvárott az ipari park jelenléte meghatározó szempont. Mosonmagyaróvár és


77

Körmend esetében a nyugati határ közelsége emelhető ki. Az egykori bányász- és nehézipari városok közül Tatabánya és Oroszlány önkormányzatai készítenek ambíciózus terveket, hiszen újabban több nagy befektető itt telepedett le. Egyre több, elsősorban Győr-Sopron megyei községben építenek üzemet, gyárat a befektetők (Mosonszolnok, Kunsziget, Lövő, Hanságliget, Sokoró).

A Privatizációs Kutatóintézet elemzése szerint a multinacionális társaságok után azok beszállító cégei is hazánk felé tartanak. A külföldi kis- és közepes háttéripari szállító cégek a multik telephelyei közelében építkeznek. Az utóbbiak sok esetben a szükségesnél lényegesen nagyobb területet vásárolnak az invesztíció idején, hogy későbbiekben lehetőséget adjanak a beszállítóik letelepedésére is. Mindez azt is jelenti, hogy egyelőre nincs lényeges elmozdulás a beruházások területi megoszlásában. Annak ellenére, hogy több városban már egyáltalán nincs szabad betanított munkaerő. Ilyenkor a környező falvakból, esetleg a szomszédos országból napi bejárással szervezik meg a munkaerő-ellátást (pl. Győrött, Székesfehérváron).

Az észak-dunántúli régió gazdaságának gyors és dinamikus bővülése várhatóan felvet egy-két országos jelentőség- politikai kérdést is. Így a térség megyéi a növekvő központi befizetéseiknek megfelelően nagyobb arányban kérhetnek részt a költségvetési újraelosztás kiadási oldalából. A gazdasági erősödésük függvényében több egyetemi és főiskolai intézményt, a nagyobb közigazgatási szerepet, jelentősebb egészségügyi intézményeket kérhetnek az érintett megyék. Másrészt az is elképzelhető, hogy az érdekelt megyék a központi adók rovására a helyi adók kiszélesítését kezdeményezhetik, amely jobban megfelel érdekeiknek. Ugyanis a helyben megtermelt jövedelem nagyobb része marad meg a régióban.

Kereskedelem A zöldmezős, külföldi kereskedelmi beruházások esetén a tendenciákra, a

törekvésekre támaszkodhatunk korrekt adatok hiányában. Az iparral szemben a kereskedelmi beruházások regionális elhelyezkedése lényegében a fogyasztói kereslethez igazodik. Vagyis alapvetően az egy főre jutó jövedelem és a népsűrűség határozza meg a beruházás helyének kiválasztását. Ezt korrigálni kell a kereskedelmi-vásárlási csomópontok (főváros, nagyváros), valamint a környező országokból történő bevásárlói turizmus kedvenc székhelyeinek vonzásával. A kereskedelmi beruházásoknak értelemszerűen van egy időbeli lefutása is, ami miatt egyes helyeken hamarabb kerül sor beruházásokra, mint máshol.

Alapvetően kétféle beruházást különböztethetünk meg. Az egyik csoportba az ún. bevásárlóközpontok, nagyáruházak és óriási hipermarketek létesítése tartozik, a másikba az országos kiskereskedelmi hálózatok kiépítése. Bevásárlóközpontok, nagyáruházak először Budapesten és környékén létesültek-létesülnek (Pólus Center, Duna Plaza, Europark, Metro stb.), majd a terjeszkedés a vidéki nagy létszámú városok, a határmenti települések felé indult meg.1 A svájci tulajdonú METRO beruházási programja a helyszínek kiválasztásakor a környező országokból történő bevásárló turizmusra jelentős mértékben épített (Miskolc - Szlovákia, Debrecen - Románia, Szeged - Szerbia, Pécs - Horvátország).


A külföldi tulajdonú kiskereskedelmi hálózatok részben privatizációs tranzakció és/vagy kizárólag zöldmezős beruházások révén hálózzák meg az országot. A Julius Meinl, a Tesco, a Delhaize és a Tengelmann csoport meglevő hálózatokat is felvásárolt, de ez főként ugródeszka az országos hálózat létrehozására. A Spar, a REWE csoport döntőrészt új üzletek megépítésével terjeszkedik. A nyugati kereskedelmi hálózatok döntőrészt Budapesten vagy Észak-Dunántúlon kezdik el a beruházási programokat. Az országos hálózat kiépítése során a telekvásárlási lehetőség, a helyi önkormányzatok rugalmassága határozza meg a terjeszkedés konkrét térbeli menetét. A beruházási boom elérte a kis- és közepes városokat, különösen a német REWE-csoporthoz tartozó Penny Market terjeszkedése figyelhető meg e szektorokban. Megemlítendő, hogy az érintett kiskereskedelmi hálózatok logisztikai központjai Észak-Dunántúlon, Budapesten és Pest megyében találhatóak (Spar - Bicske, Tesco - Győr, Delhaize - Monor, REWE - Alsónémedi, Tengelmann - Budapest, Julius Meinl - Budapest). A barkács áruházak, építőanyag kereskedések, lakberendezési cikkeket értékesítő külföldi cégek terjeszkedése hasonló ívű, vagyis Budapest - nagyváros - forgalmi csomópontok (OBI, Baumax, TLT).

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a zöldmezős kereskedelmi beruházások térbeli terjeszkedése, az országban kialakult jövedelmi-népsűrűségi-gazdasági szerkezethez igazodik. A fogyasztói-vásárlási kereslet összege, a forgalmi csomópont-jelleg, valamint a potenciális bevásárló turizmus határozza meg a kereskedelmi terjeszkedés konkrét tér- és időbeli lefutását. Az egyes városokon belül az új létesítmények egy része a város szélén jön létre.

Pénzügyi szektor

A külföldi tulajdonú bankok, biztosítók, brókerházak székhelyüket, központjukat kizárólag Budapesten hozták létre. Az ún. újonnan létesülő vagy zöldmezős, külföldi tulajdonú bankok elsősorban a külföldi tulajdonú cégek, valamint a nagyvállalatok kiszolgálására jöttek létre. Főként a vállalati hitelezés és a vállalati pénzforgalom bonyolítását végzik. Lakossági pénzügyi szolgáltatásra csak újabban és kizárólag a nagy jövedelmű rétegek kiszolgálására vállalkoznak.

A Privatizációs Kutatóintézet 13 külföldi tulajdonú új bank fiókhálózatnak települési szerkezetét elemezte. A vizsgálatból kiderült, hogy mindegyik bank központja Budapesten volt, általában több fiókkal rendelkeznek a fővárosban. Egyre több bank épít saját tulajdonú székházat vagy felújított épületet vásárol, amellyel az építőipari piacon keresletet biztosít. A külföldi tulajdonú új bankok 5 fiókot létesítettek Győrben, 4 fiókot Székesfehérváron, Pécsett, Debrecenben, Szegeden, 3 fiókot Nyíregyházán, 2 fiókot Miskolcon, Békéscsabán. Nem megyeszékhelyen kívül csak Pest megyében (Budaörs, Törökbálint, Pilisvörösváron) jöttek létre új fiókok.2


79

A tendenciák alapján megállapítható, hogy a külföldi bankok, brókercégek túlnyomórészt Budapesten létesítik magyarországi központjukat, a vidéki terjeszkedésnél a városi lakosság létszáma, gazdasági aktivitása, a nagyvállalati ügyfelek követése a meghatározó motiváció. A hagyományos hazai nagyvárosok (Debrecen, Miskolc, Pécs, Szeged) mellett a feltörekvő, dinamikusan bővülő újak (Győr, Székesfehérvár) jelentenek vonzerőt a befektető bankoknak. Pest megye bővülő kereskedelmi-, elosztó-, logisztikai szerepét bizonyítja, hogy már három külföldi bank telepített fiókot a térségben. Megemlítendő, hogy a külföldi tulajdonú vállalatok előszeretettel veszik igénybe az anyavállalatot kiszolgáló bankot.

A bankokkal szemben az új, külföldi tulajdonú biztosítók vidéki terjeszkedése jelentősebb, hiszen nagymértékben a lakossági szolgáltatások (életbiztosítás, Casco, lakás) kielégítésére jöttek létre. Központjuk és székhelyeik Budapesten találhatóak, egységeik eloszlása valamelyest egyenletesebb, mint a pénzintézeteké.

A pénzügyi forgalom növekvő elektronizálásával, az adatátvitel és az információ áramlás gyorsításával a pénzintézetek helyi, települési megjelenése egyre kevésbé fontos szempont. Ez a pénzintézetek fióknyitásánál mindenképp megemlítendő tényező.

Távközlés

A hazai vezetékes távközlési rendszer fejlesztése alapvetően a MATÁV hálózat kibővítésén, megújulásán valósult meg a Matáv és a helyi koncessziós társaságok óriás beruházásai következtében. Klasszikus értelemben zöldmezős, külföldi beruházások a mobiltelefon-szolgáltatás, valamint az üzleti szolgáltatások területén valósultak meg. A korábbi óriási regionális egyenlőtlenségek a fejlesztések során kiegyenlítődtek. A rádiótelefon hálózat országos kiépítése lényegében lezárult. A különböző szintű, igényű - elsősorban üzleti szolgáltatásokhoz (ISDN) szükséges - beruházásokról a potenciális üzleti forgalom alapján döntenek. Ez a gazdasági aktivitás területi szerkezetéhez igazodik.

Raktározás - logisztikai bázisok

A külföldi tulajdonú raktárbázisok, elosztóközpontok döntő része Budapesten, de főként Pest megyében létesült. A beruházási telephelyek kiválasztásánál döntő szempontok:

- Budapest, mint nagy piaci felvevőhely közelsége; - a vidéki régiók gyors megközelíthetősége autóval (M1, M7,M0, M5, M3-as

autópályák, autóút közelében); - elegendő szabad terület, infrastruktúra; - a környező országok piacainak elérhetősége.


A kutatások szerint a dél-pesti térség, Budaörs, Törökbálint, Dunaharaszti,

valamint Gödöllőn és környezetében valósultak-valósulnak meg ilyen jellegű beruházások. (pl. Astra, Glaxo, Viesmann, Lucky Star, Lurdy Kft., Coca Cola, Scania, Swarzmüller, P & O, Avon stb.).

Irodaház-beruházások

A külföldi finanszírozásban épült irodaházi beruházások több mint 90%-a Budapesten valósult meg, közel 50 új irodaház létesült a fővárosban. A külföldi képviseletek, pénzügyi szolgáltatók, bankok, biztosítók, nemzetközi pénzügyi intézmények, vidéki cégek fővárosi képviseletei stb. mind a fővárosban találhatóak. A kutatások szerint néhány ingatlanbefektető Budaörsön, Győrben, Székesfehérváron, Szombathelyen épít (tervez) irodaházat.

Termelő infrastruktúra

A távközlésen túl, autópályák, valamint a légiforgalom kiszolgálását végző létesítmények épülnek koncessziós formában. Az autópálya építésére kiírt koncessziós pályázatok ott voltak sikeresek, ahol a potenciális forgalom alapján a beruházási költségek kitermelhetőek (M1-es autópálya Győr – országhatár közötti szakasz, az M5-ös autópálya Újhartyán-Kecskemét-Kiskunfélegyháza közötti szakasza). Lényegében a Bécs-Budapest-Szeged innovációs folyosó fehér foltjait érintik a koncessziós beruházások. Nem volt sikeres az M3-ra kiírt koncessziós pályázat. A szekszárdi Duna hídra kiírt tenderen ugyan eredményt hirdettek, de finanszírozási okok miatt ma sem indult meg az építés. A vízi-kikötői tenderekre a későbbiekben kerül sor.

Rövid, összefoglaló megjegyzések

A külföldi tőkebeáramlás régióbeli eloszlása növeli a gazdasági területi különbségeket, oly módon, hogy egyes területeken jelentős gazdasági aktivitást eredményez.

Elsősorban a zöldmezős, külföldi beruházások következtében három fő fejlődési területet különböztethetünk meg. Az észak-dunántúli ipari térséget, amely elsősorban komparatív előnyök miatt - alacsonyabb termelési költségek - a zöldmezős ipari befektetések színhelye. A Székesfehérvár-Veszprém-Szombathely-Győr-Tatabánya által határolt térségben a nyugati exportra termelő üzemek, gyárak sokasága, többé-kevésbé függetleníti magát a hazai gazdaságpolitika kínálati-keresleti cikkcakkjaitól. A nyugat-európai konjunktúra határozza meg a termelési és piaci lehetőségeket. Alapvetően a gépjárműipar és az elektronikus ágazat termelésbővülése jellemző.


81

Budapest és közvetlen térsége pénzügyi-, kereskedelmi-, üzleti-, logisztikai központ erősödését eredményezte a külföldi tőkebeáramlás. A pénzintézetek, a kereskedelmi hálózatok és ingatlan befektetők erre a térségre koncentráltak. A főváros regionális nemzetközi alközponttá nőheti ki magát az európai városrendszerben. A multinacionális társaságok, a nemzetközi intézmények, az oktatási és kulturális szervezetek előszeretettel építik ki a közép-kelet-európai hídfőállásaikat Budapesten. Fővárosunk elsősorban a DÉL-KELET-EURÓPAI TÉRSÉGBEN tölthet be európai szerepeket. A belföldi és a közép-kelet-európai piacok irányába termelő, értékesítő övezetté fejlődik a Budapest-Gyöngyös-Kecskemét városok által fémjelzett központi térség. A térségbe beruházó külföldi cégek elsősorban a centrális fekvés, a közlekedési útvonalak miatt telepítenek üzemeket. Az épülő autópályák (M3, M5, M0 dél-kelet) tovább nyújthatják e régió határait.

Jegyzetek 1 Pólus Center: Budapest XV. (USA-Kanada) terv: Budapest XIII., Kecskemét, Barcs

Control Centers: Budapest, Duna Plaza (Izrael) terv: Csepel, Székesfehérvár, Debrecen Europark Budapest (Ilbau-Németo.) terv: Debrecen METRO Budapest 2 db, Budaörs, Debrecen, Szeged, Pécs, (Svájc) Miskolc, Győr CORA Törökbálint(Franciao.) terv: Fót, Budakeszi Auchan Budaörs (készül) (Franciao.) Michelfeit Budapest, Törökbálint (Ausztria) Tesco terv: Szeged, Kecskemét (Anglia)

2 CIB Hungaria Rt.: Budapest, Győr, Pécs, Nyíregyháza, Szeged, Debrecen, Székesfehérvár, Hódmezővásárhely, Békéscsaba, Miskolc; Unicbank: Budapest, Szeged, Győr, Pécs, Székesfehérvár, Debrecen, Kecskemét, Miskolc, Zalaegerszeg, Nyíregyháza; Inter-Európa Bank: Budapest, Békéscsaba, Debrecen, Nyíregyháza, Szeged, Székesfehérvár, Szombathely, Veszprém, Győr; Magyarországi Volksbank: Budapest, Pécs, Pilisvörösvár, Székesfehérvár; Hypobank: Budapest, Törökbálint, Győr, Székesfehérvár, Szeged; Creditanstalt: Budapest, Budaörs, Pécs, Győr; Daewo: Budapest, Debrecen; BNP-Dresdner: Budapest; Credit Lyonnais: Budapest, Deutsche Bank: Budapest, Citibank: Budapest, Commerzbank: Budapest; Rabobank: Budapest

Irodalom

Árva László: Külföldi tőkeberuházások Közép-Kelet-Európában, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1995. Cséfalvay Zoltán: A modern társadalomföldrajz kézikönyve, Ikva Könyvkiadó, Budapest, 1994. Cséfalvay Zoltán: Hátország nélkül? A magyar gazdaság területi átrendeződése, 1989-1993

Rendszerváltozás és stabilizáció, Magyar Trendkutató Központ, 1995. Diczházi Bertalan: Külföldi beruházások Magyarországon 1995 végéig Valóság, 1996/10. Diczházi Bertalan: Külföldi működőtőke-befektetések ösztönzéséről Társadalmi Szemle, 1997/3.


Diczházi Bertalan: Külföldi beruházások hatása a régiók fejlődésére Új Magyarország, 1997. 04. 05. Diczházi Bertalan: Regionális központ lehet Budapest? Magyar Nemzet, 1996. 06. 03. Diczházi Bertalan: Budapest regionális szerepe Világgazdaság, 1997. 06. 12. Enyedi György: Regionális folyamatok Magyarországon Budapest, 1996. Matolcsy György: Eredeti tőkeátcsoportosítás Magyarországon (A tőkeszivattyúk működése a 90-es

években) Századvég, 1997 Nyár Matolcsy György: Milyen Florida, ha magyar? Világgazdaság, 1997. május 14. Rechnitzer János: Szétszakadás vagy felzárkózás MTA RKK Győr, 1993.


83

A BARANYAI PRIVATIZÁCIÓ

(Privatisation in County Baranya)

KUTI MÓNIKA

Kelet-Európában az 1980-as évek végén zajló politikai rendszerváltás magával hozta az országonként más-más fokon álló tervgazdaság merevségének elvetését, az eladók piacából a vevők piacába való átváltás időszerűségét és az állam tulajdoni fenségterületének jelentős feladását. A gazdasági rendszerváltás minden kelet- és közép-kelet-európai országban “transzformációs visszaeséssel” járt, ez idő alatt a nemzeti össztermelés zuhanásnak indult (Kornai 1993). A gazdasági átmenet jelentős politikai, társadalmi és gazdasági örvényeket kiváltó folyamata maga a privatizáció, ami két megközelítésből lehet szemlélhető. A fogalom tágabb értelemben a magánszféra bármilyen formájú expanziójára utal, szűkebb értelmezés szerint pedig az állami vagyon eladását, vagy valamilyen módon magánkézbe juttatását jelenti. E dolgozat az állami tulajdon-monopólium leépülésének folyamatát a szélesebb felfogás mentén közelíti.

A nemzetgazdaságon belül folyó magánosítási folyamatról óriási irodalom halmozódott fel a privatizáció megindulása óta, ezzel szemben az egész részeit alkotó megyei privatizációról kevesebb írásos anyag áll az érdeklődő rendelkezésére.

1993-96 között az Állami Vagyonügynökség, majd jogutódja, az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. Baranya Megyei Ügyfélszolgálatán dolgoztam, így közelebb voltam a szuperholding szervezeten belüli információáramaihoz. Ez a helyzeti előny, valamint valamiféle belső késztetés sarkallt arra, hogy kísérletet tegyek a hat év alatt Baranyában felhalmozódott tények és tapasztalatok megragadására. Témaválasztásom aktualitását több dolog is alátámasztja. A privatizáció lezárulása, ha lassan is, de közeleg, éppen ezért még inkább itt az idő arra, hogy visszatekintésünk, a lezajlott folyamatokat összegezzük, elemzzük és megpróbáljuk értékelni immáron a külső szemlélődő objektívebb nézőpontjából.

Dolgozatom másik ihletésre indító pontja az volt, hogy egy olyan szemszögből vizsgáljam meg Baranya magánosítását, melyet regionális gazdasági elemzők településfejlesztési kutatási területhez kapcsoltan csak röviden taglaltak épp a privatizáció gazdaságformáló epizód jellege miatt. Írásomban megvizsgálom, hogy a mikro- és makrogazdasági történések közé beékelt megye mezőgazdasága - a szerkezeti, infrastrukturális és földrajzi adottságok okozta korlátozottságában - hogyan változott a gazdasági átalakulás periódusában, megyei szinten hogyan és milyen eredménnyel zajlott le a privatizáció. Ezen kérdések megválaszolása közgazdasági elemzőket időközben is foglalkoztatta, a menetközben még az Állami Vagyonügynökség megbízásából választási előkészületként elkészült egy privatizációs helyzetelemzés. Találni egyéb tanulmányokba beépített, pár oldalas elemző esszéket is. A helyi sajtó a napi eseményeket követte, olykor tendenciákat


összegezte híradásaiban. Azonban a felsoroltakon kívül nem született nagyobb lélegzetű, összefoglaló jellegű, a történeti folyamatokra is koncentráló, az 1996-os év szélesebb rálátást biztosító távlatából kiinduló mű.

Elemzésem alapjául - a bibliográfián kívül - az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. Informatikai és Vagyonnyilvántartási Ügyvezető Igazgatósága által karbantartott Privatizációs Információs Rendszer (PIR) Baranyára vonatkozó adatbázisa szolgált, mely az 1996. júniusi állapotot tükrözi, az akkori állapot mostanáig sem változott jelentősen, így a jelenlegi helyzethez mérten a közölt adatokban nem sok eltérés található. Tisztában vagyok azzal, hogy az adathalmaz a maga egyediségében és hiányosságaival meghatározza és bizonyos fokig be is határolja a leszűrhető következtetések igazságtartalmát.

Történeti visszatekintés

A privatizáció története rámutat arra, hogy a magánosítási elvek milyen érzékenyen reagáltak és reagálnak a politikára, a koncepciók gyakori irányváltása visszatükrözi a politikai erővonalak alakulását. A magánosítás politika-függősége érdekes kérdéskör, de a továbbiakban a belőle levezethető irányítási módokat és koncepciókat veszem szemügyre, melyek alapján a privatizáció idővonalán mesterséges szakaszok húzhatók.

A “se nem terv, se nem piac” gazdaság időszakától eltekintve a privatizációs história kezdetei a spontán privatizáció (1987-1990) zavaros homályába nyúlnak vissza. Ennek az időszaknak baranyai példákkal történő illusztrálása nem lenne hálás feladat. A privatizáció első szakaszának spontaneitása abból a vállalati kezdeményezésből fakadt, hogy az "állami nagyvállalatok horizontálisan szervezett belső gyáraikat, gyáregységeiket társasági formában (részvénytársaság, korlátolt felelősségű társaság) szervezték meg, és a vállalati központ először vagyonkezelő szervezetté, majd egy következő lépésben részvénytársasággá" alakult (Volt egyszer egy ÁVÜ, 1995).

A spontán privatizáció kategóriájától nem állt messze a "rejtett privatizáció" fogalomköre sem, melyet magántulajdont növelő vagyon-átszivattyúzási kísérletek és vagyonátmentési törekvések jellemeztek. Az állami és magánvagyon önkényes elkülönítésének szakaszában törvényadta mód létezett arra, hogy vállalati központok vagyona egyszerűen átkerüljön a perem mentén létrejövő kisebb méretű vállalkozásokba, magánvagyonok megalapozhatók voltak mindenféle tőkeakkumuláció hiányában és a korábbi javak kockáztatása nélkül is, bennfentes információk alapján.

Az állami vállalatok társaságok laza halmazává való szétbomlásának és az állami vagyon szétfolyásának ellensúlyozására született az állami vagyon ellenőrzésére, korlátozására és központosítására szánt és a szerepkörét ellentmondásoktól nem mentesen betöltő Állami Vagyonügynökség. A privatizáció ellenőrzött és központilag vezérelt szakaszában (1990-1992) 20 kiválasztott nagyvállalatra kiterjedő, külföldi tanácsadók bevonásával zajló első privatizációs program a TRITEX átalakulásának tulajdoníthatóan nem kerülte el Baranya megyét, az állami vagyonkezelő központokat érintő második program viszont igen.


85

A két program kudarcként könyvelhető el, a külföldi tanácsadókkal való együttműködés tekintetében teszt-értékű volt a privatizációs szervezet számára.

Ebben az időszakban indult az előprivatizáció, a megyéből a 36 állami vállalatból 392 kiskereskedelmi és vendéglátóipari üzlet került az 1990. évi LXXIV törvény végrehajtásának hatálya alá, melyek közül az eladott üzlethelyiségek fele bérleti jog-, a másik fele tulajdonjog-értékesítés volt Baranyában. (Az előprivatizáció kapcsán megfigyelhető a tendencia, hogy 1993-ig az Egzisztencia-hiteles vásárlások domináltak, addig 1994-től a kárpótlási jegyes fizetés terjedt el széles körben.)

A magánosítás gyorsításának jelszavával, az intézményi koncentráltság mérséklésének szándékával indult be a decentralizált privatizáció, vagy más néven önprivatizáció, ami a tömeges, piaci alapú privatizáció lebonyolításának szolgálatában kezdődött 1991. szeptemberében. Az egyszerűsített technika lehetővé tette, hogy a feltételeknek megfelelő kis- és közepes vállalatok a programban közreműködési jogot szerzett tanácsadók bevonásával átalakuljanak és eljussanak az értékesítésig. A baranyai társaságok közel egyharmada vett részt a decentralizált privatizációban, kiválasztva egyet az Állami Vagyonügynökséggel keretszerződésben álló szakértők közül.

1992-ben, az ún. ideiglenes és tartós vállalkozói vagyon törvényi elhatárolásával, az Állami Vagyonkezelő Rt. felállításával a privatizáció intézményrendszerében az Állami Vagyonügynökség és a Minisztériumok, valamint a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet mellett egy újabb pólus jelent meg. A szervezeti megosztottság és elkülönülés folytán Baranya vonatkozásában az ÁV Rt. hatáskörébe került a márkavédelem alá eső Zsolnay Porcelángyár Rt., az erdővagyon védelmének részeként a Mecseki Erdészeti Rt., a fémipar területéről a Mecseki Ércbányászati Vállalat, Dél-Dunántúl gáz- és áramszolgáltatóiként a DDGÁZ és a DÉDÁSZ Rt., a Pécsi Erőmű Rt., valamint a mezőgazdaságban érdekelt Bóly Rt. A két csúcsszervezet összevonásával, az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. létrehozásával utólag a szervezeti elhatárolódás már csupán intézményi kanyarként, egyfajta holtágként definiálható.

A lankadó külföldi befektetői érdeklődés s a tőkeszegény belföldi környezet olyan helyzetet idézett elő a privatizációs piacon, melyből a kiutat a kereslet kedvezményes technikákkal megtámogatott élénkítésében vélték megtalálni a magánosítás fő stratégiai irányvonalát kialakítók. Ennek következménye az lett, hogy a privatizáció piacosított jellege viszonylagossá, a mesterséges keresletösztönzéstől függővé vált, a készpénzes fizetőeszközök háttérbe szorultak. Megszületett a Munkavállalói Résztulajdonosi Program, elterjedt a lízing technika. Az ÁVÜ tömegesen fogadta be a társaságokra kiírt pályázatoknál készpénzkímélőként szereplő - gyakran Egzisztencia-hitelellel kombinált - kárpótlási jegyes fizetési módokat, a kárpótlási jegy ellenében történő részvénycserék hullámokban érték egymást, amelyek mesterségesen feltornászták a tőzsdén a jegy árfolyamát.

A privatizáció minden áron való erőltetése, a tőkeműködtetői és tőketulajdonosi funkciók összemosására irányuló törekvések, tőkepozíciókat meg nem erősítő értékesítési technikák, a nem létező középosztály anyagi bázisának megteremtésére


tett kudarcba fulladt kísérletek (mint például a Kisbefektetői Részvényvásárlási Program), kis egzisztenciák részvénytulajdonosi pozícióba való emelésének át nem gondolt paradoxonai hullámzanak végig ezen az időszakon. A kedvezményes privatizáció szakaszában (1992-1994) a baranyai társaságok egyharmada került 100%-ban hazai befektetők tulajdonába, míg a társaságok 60%-ánál mutatható ki különféle mértékű hazai tulajdonszerzés, ami a külföldi kereslet-zuhanást követő térnyerésre utal.

A választások előtti privatizációs hajtás után törést hozott a kormányváltás a magánosítás folyamatának megtorpanásához vezetve, 1994 vége 1995 eleje a kifulladás szakasza, a privatizáció erőteljes lefékeződésének, a két privatizációs szuperholding összevonása körüli huzavona és a privatizációs törvénnyel való hosszas vajúdás időszaka.

A készpénzes privatizációhoz való visszatérés szakaszában (1995-től) egyre inkább a maradék-elv érvényesült az addig el nem adott vagyon szempontjából. A tőkeemeléses privatizáció és a készpénzes fizetés kapott ismét elsőbbséget az értékesítési gyakorlatban. Az eladásra felkínált vagyontömeg igen nagy szélsőségeket mutatott. Egyrészt a nemzetgazdaság szempontjából stratégiai fontosságú gáz- és áramszolgáltató mamutvállalatok, mint természetes monopóliumok értékesítése zajlott ekkor, másrészt a vagyoni méretek másik végleteként, az eddigi privatizáció hat éve alatt el nem kelt vagyon szezonvégi végkiárusításaként csúfolt, "fizess és vidd" technikára épülő, garanciákat nem kérő, tömeges meghirdetéssel kiírt egyszerűsített vagy listás privatizáció került sorra, valamint meg lettek hirdetve töredéktulajdoni "resztlik" is. A gáz- és áramszolgáltatók költségvetési bevétel szempontú privatizációja rámutat, hogy a nemzetgazdaság kiszolgáltatottságának veszélyénél fontosabb volt a privatizációs forrásszerzés.

Baranyából, jobban mondva a régióból a Dél-Dunántúli Áramszolgáltató Rt. és a Dél-Dunántúli Gázszolgáltató Rt. eladása ekkor történt németajkú befektetők részére. A külföldi tőke, természetesen, mihamarabb vissza kívánja majd szerezni befektetett javait...

Az egyszerűsített privatizáció két ütemében a listán hat baranyai cég szerepelt, ugyanakkor az is igaz, hogy a második ütem egyetlen megyei társasága a pályázat lezárulása előtt felszámolási eljárás megindulása miatt kihullott a programból. A listás privatizációban meghirdetett társaságok közül három azonnal elkelt, míg a többi ún. menedzser fordulóba került, ahol a cég vezetése dönthetett arról, hogy meg kívánja-e venni a felkínált vagyonrészt, vagy sem. Az utóbbi esetben a társaság saját maga kereshetett befektetőt a vállalkozáshoz.

A privatizáció történetének áttekintése végezetül módot ad arra, hogy rámutassunk egy-két ellentmondásra, ami a mesterséges szakaszolás és a privatizációs tapasztalat között feszül. "A centralizált törekvések szakaszában történt a legtöbb vállalati kezdeményezésű átalakulás, a decentralizált szakaszban mennek végbe a legnagyobb állami kezdeményezésű átalakulások és a tömeges privatizáció szakaszában lassul le vészesen a privatizáció" (Mellár 1994). Így vonható meg igazán a privatizáció sodródó, történéseket követő, fáziskéséses


87

mérlege, ami 1995-96-ban koncepciótlan, ide-oda kapkodó ésszerűtlenségekbe csap át a ma is tartó gigászi botránnyal vegyítve.

Baranya adottságai

A megye gazdasági prosperitására, jövőbeli fejlődési lehetőségeire érzékelhető hatással vannak olyan adott és öröklött tényezők, mint a közigazgatási egység földrajzi elhelyezkedése, gazdaság-szerkezetének jellemzői, infrastrukturális fejlettségi szintje, az ott jelentkező munkanélküliség aránya, a helyi hatóságok szerepvállalása és a lakossági jövedelmek nagysága. A baranyai privatizáció elemzése során azokat a helyi adottságokból fakadó jellegzetességeket veszem sorra, melyek a megye magánosítási folyamatára elkerülhetetlenül rávetültek.

A gazdaság növekedési esélyei szempontjából se nem kiemelt, se nem elhanyagolt pozícióval, "félárnyék" helyzettel leírt Dél-Dunántúl része Baranya (Hrubi, szerk. 1995). A "gazdasági félperiféria" regionális beágyazottságában a Dél-Dunántúlra egyfajta szendvics-állapot jellemző, ami a főváros és az észak-nyugati megyék dinamizmusa mögötti elmaradás és a keleti országrészek lelassult tempójának megelőzése alapján statisztikai adatok által jól szemléltethető köztes helyet jelöl ki a régió számára országos viszonylatban. Dél-Dunántúlon belül elfoglalt pozícióját tekintve, a megyék rangsorában nem tulajdonítható egyértelműen Baranya számára vezető szerep.

Annak, hogy a megyének e felemás helyzet jutott, több oka is van, de ezek között nem kis szerepet játszik a közúti, vízi, légi megközelíthetőség gyengeszínvonala. Autóút, autópálya nem szeli át a térséget, a mohácsi kikötőben rejlő lehetőségek nem eléggé kihasználtak, a pogányi repülőtér kapacitása csekély. Ezen túl, a földrajzi helyzeténél fogva, a megye ki is esik azoknak a nagy, a nemzetközi kereskedelem ütőereit alkotó, közlekedési utak vonalából, melyekre a hazai és nemzetközi gazdaság térkapcsolatai épülnek. A térszerkezeti adottságokra visszavezethető hátrányok ilyen módon leértékelik a helyi befektetések nyújtotta lehetőségeket. A Magyarországra beáramló külföldi tőke nagyobb része sem véletlenül választotta terepéül a Győr-Budapest tengelyt. A KSH által a makrogazdaságról szolgáltatott adatok szintúgy a fővároson kívül az észak-nyugati megyék felértékelt szerepéről tanúskodnak.

A földrajzi fekvés és a befektetések viszonyának említésekor utalni kell a tragikus történelmi körülményekre is, melyeknek jelenléte az országhatár túloldalán tőke-riasztóként hatott a helyi vállalkozások megítélésénél. A háborúvá vadult délszláv válság a határmenti megyékre nehezedő kockázati faktorrá, befektetői bizonytalanságot fokozó tényezővé vált.

Baranyára nézve hátrányos örökségnek minősül, hogy nemzetközi mércével a lemaradó válságágazatok túlsúlya jellemzi a megye gazdaságát (Hrubi, szerk. 1995). Eképpen a hajdani kitermelő iparnak köszönhetően mára az ágazat válságához tapadó térségi krízisgóccá vált a megye monokultúrás bányavidéke. Az ágazati hátrányok sorát folytatja, hogy mezőgazdasági nyersanyagra alapozott feldolgozóipar által uralt szerkezettel és a nagyvállalati szervezeti forma fölényével volt jellemezhető a gazdasági rendszerváltást megelőző időszak. Ezen ágazati


adottságok. Baranya privatizációs vállalati-társasági vázanyagának szerkezeti elemeit képezik, s a magánosítás alakulására elkerülhetetlenül rányomják bélyegüket.

A megye település- és gazdaságszerkezeti koncentrációjára és egyközpontúságára jellemző, hogy a lakosság fele, a gazdasági potenciál mintegy 60%-a Pécs és körzete köré összpontosul, ami a privatizáció esetében is kimutatható (Hrubi 1995).

Baranyai privatizációs gyors-statisztika

1990-ben 77 állami és tanácsi gazdálkodó szervezet került az állami privatizációs vagyonkezelő(k)höz1 Baranya megyéből, melyek számukat tekintve a nemzetgazdaság vállalatainak 4%-át képviselték. Ezek közül kettőt miniszteriális, illetve önkormányzati vagyonkezelő részére adtak át, 18 ellen indult felszámolási vagy végelszámolási eljárás, 56 társasággá alakult és egy még vár az átalakításra.

A társaságok közül 56 átalakulással, 10 pedig alapítással, átvétellel, illetve elvonással került az állami vagyonkezelő(k)höz. A társaságok átalakuláskori összes vagyona 74,65 milliárd forint, jegyzett tőkéje 63,82 milliárd forint volt. Ugyanezek az adatok országos szinten a következők: 1300 vállalat alakult át és 380 társaság jutott alapítással, elvonással vagy más vagyonkezelőtől történő átvétellel a privatizátor csúcsszervezet(ek)hez, ami mintegy 1990 milliárd forint állami sajátvagyont és 1638 milliárd forint állami jegyzett tőkét takar. Baranyában az állami vagyonkezelők jegyzett tőkerésze 61 milliárd forint, tulajdoni aránya átlagosan 95,6% volt átalakuláskor, ami megfelel az országos átlagnak. Az alapítással, illetve elvonással létrejött társaságok vagyona a megyében 1,23 milliárd forint, jegyzett tőkéje 1,33 milliárd forint volt az alapításkor, melyből az állami vagyonkezelők jegyzett tőkerésze 0,9 milliárd forint, tulajdoni aránya átlagosan 67,87% volt. Egy társaság került át más vagyonkezelő szervezethez; 9 pedig felszámolás, illetve végelszámolás alatt áll, melyek vagyona 1,47 milliárd forint.

Eddig 67 társaságnál történt részleges vagy teljes mértékű értékesítés értéken. Ebből 100%-os privatizáció eddig 37 társaság esetében fordult elő. Teljes privatizáció országosan 842 társaságnál történt, részleges pedig 287-nél. Munkavállalók a megyében 20 társaságban szereztek tulajdoni részesedést összesen 420 millió forint értékben, MRP szervezet négy társaságban vásárolt részesedést összesen 560 millió forintért.

Jelenleg még 19 társaságban, a társaságok 28%-ában található ÁPV Rt. tulajdoni rész Baranyában, a társaságok saját össztőkevagyona összesen 62 milliárd forint, ebből az ÁPV Rt. részesedése 26 milliárd forint, átlagos tulajdonosi részesedése 40%. A jövőben értékesítendő vagyonmennyiséggel kapcsolatban érdemes említést tenni arról, hogy az energiaszektor monopólium-világának társaságain felül mindössze 6 milliárd forintnyi állami saját tőke maradt az ÁPV Rt. kezelésében a megyében, melyből 2 milliárd forint állami tartós tulajdon. A jelenleg még ÁPV Rt. tulajdoni hányaddal rendelkező társaságokban 3-nál 100%, 4-nél többségi, 12-nél pedig kisebbségi az állami részarány. Az ország területéről 580 társaságban, az


89

eddigi összes társaság 34%-ában van jelen állami tulajdon, mintegy 1150 milliárd forintos állami saját tőkével. A megyei és országos állami vagyon 1996 júniusi állapotának pillanatfelvétele tükröződik a 1. és 2. ábrán.


1. ábra.


91

2. ábra


Átalakulások és értékesítések Baranyában

Az ÁVÜ-höz tartozó vállalatoknál az átalakulások alábbi típusai fordultak elő Baranya megyében: befektetői kezdeményezésű (1), első privatizációs programbeli (1), kényszerátalakulás (1), vállalati kezdeményezésű (27), állami kezdeményezésű (5), önprivatizációs (21). Állami kezdeményezésű átalakulás főképp az energiaiparban volt jellemző, a megyei vállalatok többsége viszont vagy a vállalat által kezdeményezett formában, vagy a decentralizált privatizáció keretében alakult át.

A megyei vállalatok egy része el sem jutott az átalakulásig, hanem rögtön fel- és végelszámolási listára került, az átalakult társaságok bizonyos hányada szintén hasonló sorsra jutott. A felszámolások és végelszámolások a válságágazatba tartozó kitermelőiparból (szénbányák, kőbányászat) és a feldolgozóiparból szedték a legtöbb áldozatot a megye gazdasága strukturális gondjainak megfelelően.

A megyei privatizációs értékesítések során 28 milliárd forint érkezett készpénzben, 2,5 milliárd forint kárpótlási jegyben, 2 milliárd pedig Egzisztencia-hitelben. Ha a külföldiek részére történő eladásokat nem vesszük figyelembe, akkor észrevehető, hogy a hazai befektetők 7,5 milliárd forint értéken vásároltak a megyei vagyonból, melyért 40%-ban fizettek készpénzzel, 35%-ban kárpótlási jeggyel és 25%-ban hitellel. Ezen arányok a magyar befektetői tőke-erőtlenség világos baranyai bizonyítékai.

A baranyai állami vagyonnak van egy olyan törvényileg előírt hányada, ami a tartós állami tulajdon részét képezi, ebből az ÁPV Rt.-nél mintegy 2 milliárd forint összeg van. A korábban stratégiai fontosságú iparágakként kezelt, ezért megtartandó többségi, illetve jelentős állami résztulajdonnal rendelkező áram- és gázszolgáltatók tartós tulajdonáról már nem rendelkezett 1995-ben a törvény. A baranyai energiaiparban is teljesen feladja az állam saját tulajdonosi pozícióit, mintegy lemondva az iparági monopolhelyzetről és a belőle fakadó tartós bevételekről.

Külföldi befektetői részvétel

A nagy mértékű tőkehiánytól sújtott belföldi privatizációs kereslet kezdeti ellensúlyozását jelentette a devizabevételeket hozó külföldi tőke privatizációs pozíciófoglalása. Ha a külföldi részvétellel történő, baranyai privatizációs értékesítések idősorát szemlélve észrevehető, hogy a befektetői kedv két hulláma domborodik ki az időskálán. A megye iránti külföldi érdeklődés első befektetői nekilendülése 1991-92-ben csúcsosodik ki határozottan, mely kezdeti lelkesedés 1993-94-re (egy kivételtől eltekintve) gyakorlatilag teljesen meg is szűnik. 1995-96-ban a gáz- és áramszolgáltatók privatizációja, valamint a DÉLTÜZÉP értékesítése ad egy újabb lökést a nemzetközi tőke privatizációs jelenlétének Baranya szempontjából.

A külföldiek kezére került megyei privatizációs “mazsolaszemek”-ből az értékesítések nagysága szerint a következő lista adódik: az első helyre


93

Németország lépett elő Dél-Dunántúl gáz- és áramszolgáltatói óriásvagyonának megszerzésével, megelőzve ezzel a korábbi listavezető Nagy-Britanniát, a második helyre pedig Ausztria tört elő hasonló módon, maga mögé szorítva az angol-szászokat. Csak összehasonlításképpen, az országos privatizációs összesítésben Németország, USA és Franciaország triásza uralja a Magyarországra irányult külföldi privatizációs befektetések nagysága alapján összeállított rangsort. Baranyában a további nemzetek is színesítik a privatizációs térképet (3. ábra).

A privatizációs vagyonkezelő(k) 66 baranyai társasága közel egynegyedénél tűnt fel különböző mértékben külföldi befektető. A külföldiek, az ÁPV Rt. adataira alapozva, 19 milliárd forint értékű részvényt, illetve üzletrészt vásároltak a megyéből névértéken. Ezen értékesítések szerződéses értéke 25,8 milliárd forint volt, ami 135%-os vásárlási árfolyamnak felel meg. Ezeket a számértékeket összevetve azzal, hogy Baranyából mindezideig összesen 27,9 milliárd forint névértékű vagyon kelt el 33,3 milliárd forint szerződéses értéken 120%-os árfolyamon, egyértelműen kitűnik a külföldiek vásárlási tőkeereje, ami az eddig eladott megyei összvagyon ellenértékének 80%-át teszi ki.

3. ÁBRA

Privatizációs értékesítések külföldiek részére (Baranya)

(Th share of foerign investors in the privatised property in Baranya)

Forrás: PIR

E számok tényleges adatokként való elfogadása kapcsán megfogalmazódik

néhány kétely: • az értékesítési adatok évről évre kumulált összegek, melyek nem követik az

infláció mértékét, • a névérték megállapítása és a vásárlási árfolyam alakulása a részvények vagy

üzletrészek névértéke és a tranzakciós ár különbségéről ad számot, a vállalati érték mélyrétegeiről nem tudósít,

Németország77%

Franciaország0,15%Nagybritannia

9%Luxemburg1,28%

Svédország0,17%

Svájc0,09% Ausztria

13%


• a külföldi összértékesítések mintegy 80%-át a gáz- és áramszolgáltatókra eső rész teszi ki, mely részvénytársaságok működési területe nem korlátozódik a megye szűk határvonalaira, tehát Baranya privatizált vagyonát oly mértékben emelik meg, hogy az a közigazgatásilag körülhatárolt vonalon túlmutat,

• az energiaszektor túlsúlyának árfolyam-értékre tett korrekciós hatása elfedi a névértékhez viszonyítottan közel azonos vagy alacsonyabb áron eladott vagyon értékarányát, vagyis e két részvénytársaságon kívül az állami résztulajdonú vállalkozások jelentős részéről nem sokat tudunk.

Ha a gáz- és áramszolgáltatók eladásának hatását kiküszöböljük, akkor megállapítható, hogy a külföldiek 3,46 milliárd forint szerződéses értékben vásároltak a megyére eső állami vagyonból, ami a DDGÁZ-on és DÉDÁSZ-on kívüli baranyai eladott vagyontömeg egyharmada. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a privatizációs árbevétel tulajdonképpen az állami forrásszerzés eszköze, így ezek az adatok a megyéből származó devizabevételeket számszerűsítik elsősorban, nem pedig a társaságokat érintő tőkebevonásokat! Mindezek ellenére kétségtelen, hogy a külföldiek részvétele igen jelentős a baranyai privatizációban.

A külföldi befektetők által Baranyában megszerzett tulajdonrészek nagyságát tekintve szórt, heterogén jelleg mutatkozik a társaságok vonatkozásában, a 10 milliótól kezdve 15 milliárdig terjedő szélső értékek között sokféle méretű tulajdon található a kezükben. Ha mégis valamilyen, a külföldiek vagyonszerzési indítékaival kapcsolatos jellemvonásokat kívánunk megragadni, akkor figyelmünket koncentráljuk az 500 millió fölötti értékű vagyonrészekre. Erre a körre vonatkozóan elmondható, hogy a külföldi tőke érdeklődése természetes monopóliumok, kvázi monopolhelyzetben lévő társaságok, illetve állami jövedéki ágazatok felé irányult, ahol érthető módon a többségi tulajdon megszerzésére törekedett. Ilyenkor a piacszerzési motívum magáért beszél.

Ágazati megoszlásban a külföldi privatizációs behatolás a villamosenergia- és gázszolgáltatás után a feldolgozóiparban, valamint a kereskedelemben volt a legerőteljesebb; a szénbányászatot és a mezőgazdaságot teljes egészében elkerülte érdeklődésük.

A KSH adatai szerint 1995 végéig több, mint 900 különféle méretű külföldi érdekeltségű gazdasági szervezet lépett színre a megye gazdaságának életében. E szám rámutat arra, hogy a privatizációs vagyonszerzésen kívül zöldmezős beruházások és egyéb együttműködési formák jelentik azokat az ösvényeket, melyek mentén a külföldi tőke Baranya felé vándorol.

Baranyai összprivatizációs kép

Az elmúlt hat év központilag indított, nagyobb horderejű, egy korábbi fejezetben ismertetett programjai - kettő kivételével - otthagyták lenyomatukat a megye társaságainak életében. Részlegesen vagy egészen a legtöbb társaság a kedvezményes privatizáció korszakában kelt el.

Makro-, illetve mezoszinten, az összes teljesen privatizált vállalkozás és a valaha a vagyonkezelő(k) kezelésében volt társaság összevetésében Baranya a maga


95

56%-ával kis mértékben megelőzi az országos arány (50%) fölött áll, a részleges értékesítésekkel együttvéve (90%) azonban már sokkal előrébb tart a magánosítás útján, mint az országos folyamatok (67%).

Az állami vállalatok és újonnan alapított társaságok összeségének 31%-a került fel-, vagy végelszámolás alá Baranyából, 29%-a pedig az országból, mely arányok közel azonosnak mondhatók ugyanúgy, mint az állami vállalatokhoz viszonyított átalakult társaságok 72%-os, illetőleg 70%-os mutatója. A tőkeszegénység és az erősödő piaci verseny is részben hozzájárult az egyharmados fel-, illetve végelszámolási szinthez, ami a “transzformációs visszaesés” egyik alkotó eleme.

Az elmúlt hat év alatt a merev, nagyvállalatok túlsúlyával jellemezhető szerkezet túlnyomórészt széthullott, ezzel párhuzamosan a rugalmasabb kis- és közepes méretű vállalkozások száma jelentősen megugrott. A szétaprózódási folyamatok ellen ható integrációs-expanziós törekvések is megfigyelhetők például a tejipar, a húsipar, a kereskedelem területén privatizált társaságok részéről, melyek a megye határain túlnyúlva nagyobb gazdaságföldrajzi egységek összefogására irányuló gazdasági erőt képviselnek. A külföldi tőke baranyai privatizációs szerepe tagadhatatlan, ugyanakkor számszerűleg a hazai befektetők szerepe is fontos, ők szereztek meg több vállalkozást a megyei magánosítás során annak ellenére, hogy össztőkeerejük meg sem közelítette a külföldiekét, s ez a privatizáció kétes eredménye.

A még értékesítésre váró vagyonban többségében kisebbségi tulajdonok maradtak mára Baranyában, amivel eltér az országos adatoktól a megye (Heti Privinfo 1996. július 30. 24. o.). Az energiaszektor 20 milliárd forintos állami saját tőkéje mellett mintegy 6 milliárdnyi vagyont tart még kezelésében Baranyából az ÁPV Rt., amelyből 2 milliárd forint tartós állami tulajdonlás tárgyát képezi. A vállalkozói vagyon felkínálása befektetők részére a jövőben is folytatódik.

A megye gazdaságának Pécs-centrikussága mutatható ki a magánosítás tekintetében is, a privatizáció a gazdaság-földrajzi tömörülés miatt túlnyomórészt a megye központjára és közvetlen környékére fókuszálódó jelenség.

Jegyzetek 1 A Privatizációs Információs Rendszer kezdetben az Állami Vagyonügynökség adataira épült, majd később

kibővült az Állami Vagyonkezelő Rt. adatbázisával is a két szervezet összevonása után. A közölt adatok így már a két oldal szimbiózisában tekintenek vissza a vállalatok és társaságok alakulására.

Irodalom

A külföldi érdekeltségű vállalkozások néhány jellemzője Baranya megyében, Kamarai Közlöny 1995. nov. 16. 7-9. o.

A privatizáció eredményei Baranya megye országgyűlési képviselői választókörzeteiben, MTA Regionális Kutatások Központja Dunántúli Tudományos Intézete 1994. 23 o.

Baranya megye fejlődési lehetőségei a régióban, szerk: Hrubi L. MTA Regionális Kutatások Központja Dunántúli Tudományos Intézete Kézirat 1995. 23 o.

Baranya megye statisztikai évkönyve, 1994. KSH 1995. pp 35-39. Baranya megye, szerk. Mecseki Bányvagyon-hasznosító Rt. 1995. 7-16, 29-36, 64-70, 84-92. o. Bélyácz I. (1996) Érték és tulajdon, Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, 151 o. Bélyácz I. (1994) Tulajdon és gazdaság, Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, 225 o. Éves Gazdasági Jelentés 1995, Pécs-Baranya Kereskedelmi és Iparkamara 11-16. o. Hrubi L. szerk. (1995) Intézményi változások a baranyai gazdasági szervezeteknél (kézirat) 50 o.


Kornai J. (1993) Útkeresés, Századvég Kiadó 226 o. Mellár T. (1994) Stabilizáció, privatizáció, egyensúly, Janus Pannonius Egyetemi Kiadó 105-195. o. Privatizáció - félúton in: Volt egyszer egy ÁVÜ szerk: Privatizációs Kutatóintézet, PRIVINFO Lapkiadó

Kft., Budapest 1995. 17-54. o.

Legyen társa oldal


KÖNYVJELZŐ

Ketten egy könyvről....

Belényi Gyula 1996-ban megjelent könyve - a szerző korábbi munkáit olvasva magam is meggyőződéssel állíthatom - széleskörű szakmai érdeklődésre tarthat számot. Ennek bizonyítéka az a két könyvismertetés, amely (két alföldi kutató, Duró Annamária és Baranyi Béla tollából) két különböző nézőpontból értékeli az említett munkát: történeti-településföldrajzi, illetve területfejlesztési-településpolitikai összefüggésben. Az alföldiek mellett bizonyára az ország többi részén élő társadalomtudósok is kedvet kapnak a könyv olvasásához az ismertetők elolvasása után... (A szerkesztő megjegyzése.)

BELÉNYI GYULA: AZ ALFÖLDI VÁROSOK ÉS A TELEPÜLÉSPOLITIKA (1945-1963)

(Csongrád Megyei Levéltár, Szeged, 1996 - p. 211)

DURÓ ANNAMÁRIA

A "Dél-alföldi Évszázadok" 7. kötetét ajánlom figyelmükbe. Ebben a sorozatban a mai Bács-Kiskun, Békés és Csongrád megye településeinek múltjára vonatkozó forráskiadványokat és új kutatási eredményeket tesz közzé a Csongrád Megyei Levéltár. Míg az eddigi kötetek a középkorba, a 19. századba vagy századunk első felébe vezették vissza az olvasót, Belényi Gyula munkája a közelmúlt két évtizedét veszi vizsgálat alá. Ám ez a könyv nem csupán ezért különleges darabja a sorozatnak: szerzője olyan témát választott, amely más szaktudományok művelőinek érdeklődésére is számot tart.

A szegedi történész a legújabbkori társadalomtörténet elismert kutatója. Mindenekelőtt az államszocializmus rendszerének kiépítése foglalkoztatja: a községgé alakítások, a TSZ-szervezés kezdetei, a szocialista iparosítás társadalmi következményei - hogy csak a legfontosabb témákat emeljem ki. Jelen munkája az összegzés igényével készült: kandidátusi értekezésének eredményeit adja közre benne.

Az Alföldet - a Felső-Tiszavidék kivételével - mind a mai napig nagyobb településszerkezeti egységek jellemzik, mint a Dunántúlt vagy Észak-Magyarországot. Ez a jellegzetesség a 14. században kezdődött és a török hódoltság idején kiteljesedő koncentrációs folyamatok következménye: az

Könyvjelző TÉT 1997 2 98

aprófalvas településhálózatot e néhány évszázad alatt egy népes központokból és szórványokból álló településhálózat váltotta föl. A termelők lakóhelyétől távol eső határrészekben meginduló állattartás és az ehhez kapcsolódó földművelés az agrártér új meghódítását jelentette, a tanyán élőket azonban mindvégig különleges társadalmi kapcsolatok fűzték anyatelepülésükhöz.

A mai alföldi városok elődeit a középkori Magyarország mezővárosaiban (oppidum) kell keresnünk, amelyek mint magánföldesúri hatalom alatt álló vásáros helyek, kiváltságaikat tekintve a szabad királyi városok (civitas) és a jobbágyfalvak (villa) között helyezkedtek el. Mezőgazdasági árutermelésüket, amelynek a török időkben a külterjes állattartás volt a fő ága, a földhasználatnak a jobbágytelkinél kedvezőbb formája alapozta meg. Megnövekedett határukat ún. kertes rendszerben vették művelés alá, ami lehetővé tette azt, hogy lakosaik a jobbágytelki állományon kívül magánbirtokot is szerezzenek. Ezek a művelési kényszertől mentes, komplex hasznosítású birtokegységek jelentették a tanyásodás legfontosabb tulajdonjogi előfeltételét.

Mivel a mezőváros elnevezés csak egy bizonyos történelmi korszakhoz: a feudalizmushoz kötődik, az Alföld mezővárosi múltú településeiről szólva a téma több szakértője szívesebben használja az általánosabb érvényű agrárváros kifejezést. Ezeket a városokat ugyanis - jogállásuktól és lélekszámuktól függetlenül - nemcsak széles településhatáruk és a közigazgatási értelemben hozzájuk tartozó tanyarendszer teszi sajátossá. Gazdasági életük kezdettől fogva a mezőgazdaságon és az ezzel összefüggő iparágakon nyugodott és helyi társadalmukban még a két világháború között is meghatározó szerepet játszott a parasztság.

A településfejlődés "alföldi útja" a történettudománynak, a néprajznak, a szociológiának és a földrajztudománynak egyaránt kedvelt kutatási témája. A tanyás városok II. világháború utáni átalakulásának folyamata elsősorban a településföldrajz művelőit foglalkoztatja, de míg ők általában az urbanizáció sajátosságaira, a tanyarendszer fölszámolódásának területi különbségeire vagy - helyi szinten - a belterület és a külterület kapcsolatának megváltozására helyezik a hangsúlyt, a történész más nézőpontból közelít. Belényi Gyula azt vizsgálja, hogy e sajátos várostípust, amely a sztálini szocializmus értékrendje szerint minden szempontból hátrányos helyzetből indult, milyen politikai eszközökkel és milyen áron sikerült beilleszteni a gazdaság- és társadalomirányítás centralizált modelljébe.

Az elemzés időhatárait a kezdetektől a konszolidációig eltelt szűk két évtized jelenti. A politikai döntések formálódását, az azokat képviselő érdekcsoportok hatalmi harcát levéltári források - párttörténeti dokumentumok, jegyzőkönyvek, belső jelentések, újságcikkek, stb. - tükrében mutatja be a szerző, e döntések társadalmi-gazdasági következményeit pedig népesség- és foglalkozásstatisztikai adatok, valamint birtokstatisztikák alapján elemzi. Mivel mindkét forrástípus csak megyei csoportosításban hozzáférhető, az Alföld határait - ahogy azt más

TÉT 1997 2 Könyvjelző

99

társadalomkutatók is teszik - az 1950 utáni megyehatárokhoz igazodva rajzolja meg. A vizsgálat így a mai Bács-Kiskun, Békés, Csongrád, Jász-Nagykun-Szolnok, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Pest megye területére terjed ki. A vizsgálandó települések meghatározása sem volt egyszerű feladat, mert a jogi értelemben vett városok köre századunk első felében az Alföldön sem esett egybe a funkcionális értelemben vett városokéval. Belényi Gyula ezért egy könnyen meghatározható statisztikai mutatót választ: a településtudomány gyakorlatát követve a tízezres lélekszámot tekinti a városiasság feltételének. Ennek a kritériumnak 1941-ben 70 alföldi település felelt meg, ahol összesen több mint másfél millió ember élt; róluk szól ez a könyv.

Kiindulásképpen a kapitalizmus kori városfejlődés mérlegét vonja meg a történész. Az előzmények részletes bemutatását azért érezte szükségesnek, hogy megítélhető legyen, milyen hosszabb ideje tartó, mélyebb történeti tendenciák és milyen pillanatnyi politikai hatások érvényesültek az agrárvárosok 1945 utáni átalakulásában. A városminőséget nem a jogállás vagy a felszereltség bizonyos ismérvei alapján határozza meg, hanem - a funkcionális városfelfogás szellemében - az adott település által betöltött ún. alapfunkciókhoz köti. E felfogás értelmében a mezőgazdaság is várossá tehet valamely települést, föltéve, hogy nem naturálgazdálkodás, hanem fejlett árutermelés keretei között folyik.

Az agrárváros-jelenség történeti útját a nyugat-európai településfejlődési modell inverz folyamataként értékeli a szerző. Az Alföldön ugyanis nem a kis települések hálózatából emelkedtek ki az azok központjául szolgáló nagyobbak, hanem fordítva: magukból a népesebb településekből kiindulva történt meg - szórványok útján - a vidék benépesülése. A tágas határ első építményei a jószágtartás szolgálatában állottak; a tanyásodás távlatait az állattenyésztés és a földművelés összekapcsolódása nyitotta meg. A 19. század második felében, amikor az agrárvárosok virágkorukat élték, már fejlett, specializált mezőgazdaságra támaszkodhattak. Részletes elemzést olvashatunk arról, milyen tényezők alapozták meg ezt a virágzást és mi vezetett az alföldi városfejlődés dinamizmusának lelassulásához, majd stagnálásához a századforduló után.

A régió gazdasági, társadalmi és települési problémái - a mezőgazdaság elmaradottsága, a paraszttársadalom nyomora, a "tanyakérdés" megoldatlansága - az I. világháború után kerültek felszínre. Az "Alföld-probléma" a kormányköröktől a baloldalig szinte minden politikai erőt aktivizált; tényföltáró elemzések, vitairatok, megoldási javaslatok sora látott napvilágot. A tanya jövőjére vonatkozó elképzelések közül kettőt ismertet a könyv. Erdei Ferencét, aki számára a tanyás mezőváros a paraszti polgárosodás modelljét jelentette, mert példát mutatott arra, hogyan lehet tanyán élve is egy városi közösség tagja az ember és Benisch Artúrét, aki tagadva a belterület és külterület között fennálló különleges igazgatási kapcsolatokat, a tanyás határrészek faluvá szervezése mellett érvelt. A sors különös


fordulata, hogy néhány évvel később, egy új társadalmi rendszer tanyapolitikájának irányítójaként, Erdei ellenlábasa programját valósítja meg…

Milyen lehetőségek nyíltak e súlyos örökség fölszámolására a kommunista hatalomátvétel után? Az 1945-48 közötti időszakot, amely a II. fejezet témája, az útkeresés jellemezte. Az agrárvárosok helyi társadalmát nemcsak a háborús emberveszteség gyengítette; összességében a háborút követő politikai indíttatású lakosságcserék is inkább veszteséget, mint nyereséget jelentettek számukra. Gazdasági életükre kétségtelenül a földosztás volt legnagyobb hatással. 1945-ben újabb tanyai kirajzási hullám vette kezdetét, jelezvén, hogy az új tulajdonosok is a régi módon kívánták folytatni a gazdálkodást. Mivel azonban a helyi sajátosságok miatt viszonylag sok volt az igénylő és kevés a nagybirtok rovására kiosztható földterület, a mezőgazdasági munkanélküliséget nem sikerült fölszámolni.

Ahhoz, hogy az alföldi városok újabb dinamikus fejlődési szakaszba lépjenek - s ez a könyv többször visszatérő gondolata -, szerepköreik bővítésére: az agrárvárosi hagyományokra épülő iparosításra lett volna szükség. Bár az infrastruktúra és a "mezőgazdasági iparok" fejlesztésének programja az önkormányzatok modernizációs elképzeléseiben is megfogalmazódott, a megvalósítás komoly akadályokba ütközött. Saját bevételeik, amelyek az eltelt három év alatt soha nem látott mértékben csökkentek, nem tettek lehetővé ilyen beruházásokat, a központi hatalom pedig más szerepet szánt e várostípus lakóinak.

A "hosszú ötvenes évek" politikai gyakorlata merőben új feltételeket teremtett a városfejlődés agrárvárosi útja számára: mindaz, ami múltjukban érték volt, most a haladás kerékkötőjévé vált. Az extenzív iparosítás programja a mezőgazdaság és az élelmiszeripar rovására kívánta megvalósítani a nehézipar erőltetett ütemű fejlesztését, s ezzel a parasztság érdekeit alárendelte az ipari munkásságénak. Mivel a legjelentősebb beruházások a fővárosba és az "ipari tengely" településeibe koncentrálódtak, az Alföld mint régió is háttérbe szorult. A redisztribúció rendszere, amely a központi források elosztását a település-hierarchiában elfoglalt helytől tette függővé, különösen hátrányos helyzetbe hozta az aprófalvakat és a tanyákat. Az ország falvai és városai olyannyira a központi hatalom ellenőrzése alá kerültek, hogy irányításukat a népgazdasági szintű tervezés folyamatába is bevonták; így született meg a településpolitika.

Az 1948-1963 között kidolgozott terület- és településfejlesztési koncepciókat a könyv III. fejezete ismerteti. A Területrendezési Intézet urbanista szakembereinek városfejlesztési elképzelései és a gazdaságföldrajzi indíttatású rajonírozási tervek mellett a szerző megkülönböztetett figyelmet szentel a közigazgatás kérdésének. Bemutatja, mit kínált az agrárvárosoknak a Nemzeti Parasztpárt nevében benyújtott "városmegyés" javaslat - s mit jelentett számukra az MDP programjának megvalósulása. Míg az Erdei-Bibó-féle elképzelés - az alföldi tanyás városok példája nyomán - egyenrangú város-vidék kapcsolatra és valódi önkormányzatokra épülő közigazgatási egységeket kívánt létrehozni, a szovjet mintára bevezetett


101

tanácsrendszer helyi szinten és az újjászervezett megyék szintjén egyaránt a központi hatalom túlsúlyát juttatta érvényre, a Tanyai Tanács által végrehajtott közigazgatási reform pedig végleg elszakította anyavárosuktól a tanyás határrészeket. E beavatkozás eredményeként a tízezer főnél népesebb alföldi települések külterületéből összesen 74 új tanyaközség önállósult.

Az 1953-ban meghirdetett "új szakasz" politikája kedvező változásokat ígért. A gazdaságfejlesztés prioritásainak módosítása és az életszínvonal emelésére tett intézkedések valóban javítottak valamelyest az agrárvárosok helyzetén, a negyvenes évek végén lefektetett, számukra rendkívül hátrányos településpolitikai alapelvek azonban változatlanok maradtak. E téren 1956 után sem történt fordulat. A települések merev, hierarchikus rendjével az 1963-as "Tanulmányterv" sem szakított, s még az ötvenes évek második felében is készültek olyan - szerencsére papíron maradt - javaslatok, amelyek az Alföld településhálózatát alapjaiban kívánták átszervezni.

Arra a kérdésre, hogy hogyan hatott ez a településpolitika az alföldi városok helyi társadalmára és gazdaságára, a zárófejezet adja meg a választ. A szocialista tervgazdálkodás rendszerében nemhogy javultak volna, hanem még tovább romlottak az agrárvárosok gazdasági megújulásának esélyei. Azon nehézipari ágazatok számára ugyanis, amelyek a gazdaságfejlesztés prioritását élvezték, ez a várostípus nem tudott vonzó telepítő tényezőket nyújtani. A könnyű- és élelmiszeripari ágazatok viszont, amelyekhez minden kedvező adottságuk megvolt, kezdetben szinte semmilyen központi támogatásra nem számíthattak, a mezőgazdaságtól meg egyenesen elvonták a fejlesztési forrásokat. Az agrárgazdaság termelési feltételei csak az ötvenes évek második felében kezdtek biztonságossá válni, az Alföld iparosítása terén pedig még később: csak a hatvanas évtizedben történt előrelépés.

Ez a kényszerhelyzet példátlanul gyors foglalkozási átrétegződést indított el, amelyet hatalmas mértékű belső vándorlás kísért: az agrárvárosok mezőgazdasági keresőinek aránya húsz év alatt majdnem a felére csökkent, miközben a - Pest megye nélkül számított - hat alföldi megye többszázezer fős vándorlási veszteséget szenvedett. Bár az államosítások és a TSZ-szervezés a vizsgált települések társadalomszerkezetét is gyökeresen átalakították, a múlt örökségét nem sikerült maradéktalanul fölszámolni. Az agrárvárosok kisipara és a Homokhátság szakszövetkezetei sokat megőriztek az egykori mezővárosokra olyannyira jellemző vállalkozó szellemből, ami a szocializmus későbbi évtizedeiben előnynek bizonyult.

Belényi Gyula azzal a gondolattal zárja elemzését, hogy a sztálini iparosítás emberi árát az Alföld települései és lakói fizették meg. Agrárvárosi sajátosságaikat áldozták föl egy olyan politikai program sikeréért, amelynek más települések, más társadalmi rétegek és más gazdasági ágak voltak a kedvezményezettjei. 1945-1963 között a statisztikai mutatók tekintetében kétségtelenül csökkent az a különbség,


amely az alföldi városokat az ország többi városától elválasztotta: széles határuk összezsugorodott, tanyai népességük megfogyatkozott, mezőgazdaságuk veszített gazdasági jelentőségéből, az agrárkeresők aránya visszaesett s a parasztság földhöz való viszonya is megváltozott. Mivel azonban ez a közeledés nem belső modernizáció eredményeként ment végbe, az agrárjelleg gyors elhalványodása önmagában nem garantálhatta az Alföld fölzárkózását az ország fejlettebb régióihoz.

Amit ajánlásképpen fölvázoltam, a szerző gondolatmenete csupán; a könyv igazi értéke a részletekben rejlik. A történész egy pillanatra sem téveszti szem elől azt, hogy a kiválasztott településcsoport távolról sem egységes: Kalocsától Debrecenig, Jászberénytől Hódmezővásárhelyig sajátos történelmi múltú, eltérő jogállású, más-más szerepkörű és különböző nagyságrendű városok tartoznak közéjük. Hogy megalapozott következtetéseket vonhasson le, egymással is és az ország többi városával is folytonosan összehasonlítja őket. Csongrád megyei kutatási tapasztalatai nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy emberi sorsok bemutatásával sikerül élővé tennie a statisztikai adatokat. Mivel Belényi Gyula úgy tud szólni az alföldi városok összességéről, hogy azok egyedi jellegzetességeiket sem veszítik el, munkája a regionális léptékű és a helyi szintű településvizsgálatokhoz egyaránt értékes adalékokkal szolgál.

A szakirodalmi hivatkozások között - a várostörténeti kutatások hagyományainak megfelelően - nemcsak történeti munkákat találunk. A településföldrajzosok biztosan érdeklődve olvassák majd, hogyan értékeli szaktudományuk Alföld-kutatásban elért eredményeit s mit tart azokból követendő példának a történész. Azt azonban valószínűleg sajnálni fogják, hogy mindössze egy térképmelléklet (az Erdei-Bibó-féle "városmegyés" koncepció vázlata) szerepel a könyvben, ha mégoly sok jól szerkesztett és áttekinthető táblázatot tartalmaz is.

Az ötvenes évek gazdaság- és társadalomtörténetének ismert összefüggései új megvilágításba kerülnek azáltal, hogy Belényi Gyula a vesztesek sorsára irányítja a figyelmet. Nem mond itéletet és nem vádol; csupán a kárvallottak nézőpontjából értékeli a tényeket. Megállapításai azonban éppen ezért hatnak olyan erővel az olvasóra. Legyen ez ajánlás az Alföld iránt elkötelezett társadalomkutatók számára.


103

BELÉNYI GYULA: AZ ALFÖLDI VÁROSOK ÉS A TELEPÜLÉSPOLITIKA (1945-1963)

(Csongrád Megyei Levéltár, Szeged, 1996 - p. 211)

BARANYI BÉLA

Tudományosan fontos, egyszersmind aktuális munka kiadására vállalkozott a Csongrád Megyei Levéltár, amikor a méltán rangos Dél-Alföldi Évszázadok című sorozat 7. köteteként megjelentette Belényi Gyula, sok vonatkozásában hiánypótló könyvét. A Nagyalföld Alapítvány, az MTA Szegedi Területi Bizottsága és a Szeged Város Önkormányzata támogatásával napvilágot látott kötet nemcsak tiszteletre méltó tudományos teljesítményével, igényes formai kivitelezésével, esztétikus borítójával tarthat igényt széleskörű szakmai érdeklődésre, hanem a témaválasztás időszerűségével is, amely alapvetően történeti indíttatású munka esetében különösen figyelmet érdemel. A könyv jól példázza a történeti elemzések által feltárt és a jelenben is zajló folyamatok szoros összetartozását, a múltbeli és a jelenkori változások ok-okozati összefüggéseit.

Kerülve bármiféle erőltetett aktualizálásnak és prezentizmusnak még a látszatát is, az előbbi megjegyzések előrebocsátását azért tartottuk fontosnak, mert egy történeti összefüggésekbe ágyazott, jórészt településpolitikai kérdéseket vizsgáló munkának számos üzenete lehet - és van - a napjaink nagyhorderejű terület- és településfejlesztési politikáját, a gazdasági-társadalmi tér és a településhálózat rejtettebb, regionális nagy- és kistérségi összefüggéseit, jövőjét tervező- alakító elméleti és gyakorlati szakemberek számára. A magyarországi rendszerváltás nyomán megindult sokirányú átalakulási folyamat velejárójaként ugyanis megszaporodtak a területi tudományok publikációi, szélesebb körben váltak ismertté a területi politika változó és meg-megújuló elvei. Jelenleg lépett a gyakorlati megvalósítás stádiumába a nemrég elfogadott Nemzeti Területfejlesztési Törvény, most formálódik Országos Területfejlesztési Koncepció és számos egyéb a térség- és a területfejlesztést, valamint a településhálózat fejlesztési irányait érintő elképzelés.

Nehéz lenne elhallgatni, hogy a hat megyét magában foglaló Alföld gazdaságában és társadalmában a rendszerváltás előtt lejátszódott, s az azóta zajló folyamatok távolról sem kedvezőek a térségnek a fejlettebb régiókhoz (Budapest, Északnyugat-Nyugat-Dunántúl) történő felzárkóztatása számára. Számos jel mutat arra, hogy a régtől fogva meglévő távolságok tovább nőnek, sőt érdemi változás hiányában a visszafordíthatatlan leszakadás, a területi periferizálódás veszélye fenyeget kiterjedt alföldi területeket, nagy- és kistérségeket egyaránt. Egy-két kistérségtől eltekintve az alföldi megyék jelenleg is az ország leghátrányosabb helyzetű tájegységei-régiói közé tartoznak. A tét igen nagy, csak a hat alföldi megyében, az ország területének mintegy 40%-án az össznépesség közel


egyharmada él. Belényi Gyula könyve többek között éppen a konzerválódott és újratermelődött hátrányos helyzet történeti, gazdasági-társadalmi előzményeire irányítja rá a figyelmet.

A szerző jó érzékkel választotta meg témáját, hiszen az Alföldön történelmileg kialakult sajátos településrendszer múltjának és jelenének a vizsgálata már több tudományág hazai és külföldi tudósainak az érdeklődését is felkeltette. Belényi a magyarországi nagyrégió városaiban, illetőleg a funkcionálisan városnak tekinthető 10 ezer lakosnál népesebb településein (agrárvárosaiban) a második világháborútól a paraszti társadalmat megrázkódató tömeges kollektivizálás befejezéséig tartó közel két évtized gazdasági és társadalmi változásait elemzi egy hosszabb történeti folyamatba illesztve. Az 1945 előtti előzmények viszonylag részletes vizsgálatával nemcsak a történetiség elvének igyekezett eleget tenni, hanem megítélhetővé kívánta tenni, hogy az 1945-1963 közötti korszak változásaiból mi tekinthető egy hosszabb ideje tartó történeti tendencia kifejeződésének, illetve folytatásának, és mi eredeztethető döntően az elemzett időszak sajátos politikai, társadalmi-gazdasági viszonyaiból. (A történeti előfeltételek bemutatására " Az örökség: a kapitalizmuskori városfejlődés mérlege " című első és " A megújulás esélyei és korlátai a második világháború után " című második fejezetben kerül sor.)

A könyv legfőbb érdeme, hogy sikeresen valósítja meg benne a szerző azt a nyilvánvaló tudományos célt, hogy feltárja és bemutassa a sajátságos alföldi településtípusban élő, az 1940-es végén már több, mint másfél milliós összlélekszámú helyi társadalmak reagálását azokra az 1945 utáni viharos politikai, gazdasági, társadalmi és urbanizációs változásokra, amelyek gyökeresen átalakították a városfejlődés feltételeit Magyarországon. Az alapvetően társadalomtörténeti-várostörténeti jellegű kutatási feladat, a negyvenes évek végére kialakult politikai rendszer sajátosságaira való tekintettel, csak úgy volt teljesíthető, hogy ha bemutatja az 1949-1963 közötti országos terület- és településfejlesztési politika történetét, illetőleg annak a regionális hatásait is. Aligha véletlen, hogy a könyv mind tartalmában, mind terjedelmében legtekintélyesebb, s kétségkívül legfontosabb, egyszersmind legszínvonalasabban megírt, itt-ott lebilincselően érdekes és olvasmányos része "A városfejlődés politikai feltételeinek gyökeres átalakulása 1948 után" címet viselő harmadik fejezete.

Az öt részre tagolt, széles forrásbázisra épülő fejezetben az 1949 és 1953 közötti felülről vezényelt, s meglehetősen önkényes terület- és településfejlesztési politika törekvéseit, a szovjet gyakorlatból átvett rajonírozási terveket, az igazgatási reformtervekre és modernizációra vonatkozó különféle elképzeléseket, valamint az 1957-1963 közötti településpolitikai korrekciókat mutatja be és értékeli a szerző. Ebben a fejezetben markánsan jut kifejezésre a könyv egyik alapgondolata, hogy az alföldi (agrár) városok egy dinamikus növekedési szakaszba csak a gazdasági funkciók megújulásával léphettek volna, amely ebben az időszakaszban egyet jelentett volna az iparosodással. Ám az utóbbi csak fölöttébb tétován, felemásan és ellentmondásosan érintette az alföldi városokat. Mi sem jellemzőbb a kialakult, már-már anakronisztikus helyzetre, hogy a hatalmas volumenű, extenzív iparosítás


105

"hőskorában", az első ötéves terv időszakában (1950-1954) az ország összes beruházásainak csupán 7,3%-a, de az évtized végén is kevesebb, mint 10%-a jutott az ország területének mintegy kétötödét elfoglaló és a lakosság 33%-ának otthont adó Alföldre, miközben az új munkahelyek 50 százaléka Budapesten létesült.

Nyilvánvaló tehát, hogy 1950 és 1963 között a régióba irányuló mezőgazdasági, az ipari és az egyéb beruházások összege nem volt arányban az érintett megyék által a nemzeti jövedelemből megtermelt értékek nagyságával. A túlnyomórészt agrár jellegű régióban a városok - a kisebb településekről nem is szólva -, urbanizációs infrastrukturális és kommunális fejlesztésének a rovására végbement feszített és erőltetett ütemű extenzív, egyszersmind aszimmetrikus, Budapestre és néhány vidéki nagyvárosra irányított iparosítás olyan "túlurbanizációs" folyamatot eredményezett, amely legalább ennyire "alulurbanizációs" tendenciákat is magában hordozott. A korabeli terület- és településfejlesztési politika a beruházások koncentrálására törekedve a rendelkezésre bocsátott beruházási erőforrásokat csak egy-két város vagy kiemelt központ (elsősorban a megyeszékhelyek) fejlesztésére fordította, a települések többségét, köztük az alföldi agrárvárosokat gyakorlatilag hanyatlásra kárhoztatta. Mindez számottevően hozzájárult az Alföldön a területi egyenlőtlenségek és hátrányok akkumulációjához, kiterjedt térségek marginalizálódásához, a városfejlődés ütemének "késleltetéséhez".

A könyv egyik jelentős tudományos eredménye éppen az, hogy az 1948-1963 közötti településpolitika történetének elemzésével feltárja az alföldi, elsősorban agrárvárosok fejlődésére gyakorolt, zömmel kedvezőtlen következményeket. A szerző részletekbe menően tárgyalja és követi végig azt a folyamatot, amelyben a különböző terület- és területfejlesztési koncepciók és maga, a negyvenes évek végétől egyoldalúvá és szélsőségessé torzult politikai (irányítási) gyakorlat, a "magasba szárnyaló" gazdaságpolitikai céloknak, az erőltetett ütemű, extenzíves voluntarista iparosítás koncepciójának vetették alá a településfejlesztés kérdését, különösen ami a történelmileg kialakult sajátosságokkal bíró (tágas határ, nagy külterületi népesség, tanyás megtelepedés, magas paraszti hányad a helyi társadalmon belül) alföldi városokat, agrárvárosokat illette. A szerteágazó kérdéskörből máig ható következményei és számos aktualitása (pl. a demokratikus önkormányzatóság megteremtése) miatt az alföldi településviszonyok szempontjából rendkívül fontos, ám a "fordulat éve" utáni monolitikus politikai rendszer viszonyai között kudarcra ítéltetett reform elképzelések közül különösen két probléma, a tanyakérdés (községesítési politika) és a "városmegyés" közigazgatási modell részletes kifejtésével és bemutatásával számíthat ma is közérdeklődésre a könyv.

A népesség területi megoszlásával kapcsolatos problémák közül az alföldi-tiszántúli területek legégetőbb gondja hosszú ideig a tanyakérdés volt. A 40-es évek legvégén a kor vezető igazgatáspolitikusai részéről már határozott koncepciók születtek a tanyakérdés "végleges megoldására", a "tervgondolkodást akadályozó" településtípus felszámolására. A magyar tanyarendszer átalakításának, illetőleg felszámolásának elősegítésére hozták létre 1949 februárjában az Országos Tanyai Tanácsot, amely a probléma megoldását nagyarányú beruházásokkal, állami


rendszabályokkal (a tiltás és támogatás eszközeivel) az általános tanyaközpontosításban és községesítésében, vagyis a szétszórt települések felszámolásában, egyes tanyaközpontok községi rangra emelésében látta. Mindez főleg a szűkebb értelemben vett tanyás vidékekre, az alföldi megyékre terjedt volna ki. A tervezett 242 tanyaközpontból mintegy 200 létesült az Alföld másfélmillió holdnyi területén, közvetlenül érintve a külterületi lakosság 300-350 ezres tömegét.

A kétségkívül nagyvonalú, de erőszakolt elképzeléseknek azonban hiányoztak a társadalmi-gazdasági feltételei, s az érintett tanyai népesség vonakodott tőlük. Az Alföldön történetileg egyébként anorganikus, a tanya és a város közötti átmeneti formára, a tanyaközpontok létesítésére irányuló tervek érthető módon nem realizálódtak. Ilyen körülmények között 1952-53-ra nemcsak a tanyaközpontok létesítése és fejlesztése maradt el, hanem megszűnt az Országos Tanyai Tanács is. "Mindössze" annyi történt - persze ez nem kevés -, hogy a tanyák társadalmának mobil eleme, ha éppen a mezőgazdaság szocialista szektorába nem lépett át, részben a nincstelen sorból szabadulás igényével, részben gazdaságát és a paraszti sorsot feladva, a "szocialista iparosítás" révén az idő tájt bőven kínálkozó városi munkát keresett magának, ingázott vagy pedig végleg elvándorolt a tanyáról.

Az 1945 és 1950 között megfogalmazott igazgatási reformtervek, modernizációs elgondolások, illetőleg a már kidolgozott igazgatási reformok közül az alföldi településviszonyok szempontjából a Bibó István és Erdei Ferenc által képviselt, a Nemzeti Parasztpárt nevében tett javaslat érdemel megkülönböztetett figyelmet. E "városmegyés" igazgatási reformterv modelljéül ugyanis éppen az alföldi tanyás városok szolgáltak (a tervbe vett városmegyék közel fele, számszerint 41 az Alföldre esett volna). A Bibó István által kezdeményezett közigazgatási modell az ország akkori 25 vármegyéje és 151 járása helyett 98 városmegyére akarta osztani az országot (azokon a vidékeken ahol még nem alakultak ki a városok, ott az arra legalkalmasabb, központi helyen fekvő községek várossá fejlesztésével). Ezek fölött középső igazgatási (afféle "tartományi") szintként hét országos területet akart létrehozni, ami térben szétosztotta volna a központi hatalmat, illetve államigazgatást. A tervezet egyik, központi gondolata tehát a közigazgatás egyszerűsítése és decentralizációja volt. Nem nehéz észrevenni hasonló törekvéseket a mai regionális, kistérségi fejlesztési stratégiák és programok kidolgozása során, például a hat nagyrégiós területi statisztikai tervezési egység, a NUTS II és a 138 kistérségi statisztikai körzet és az önkormányzatiság rendszerváltás utáni megerősödése között) Helyesen hangsúlyozza a szerző, hogy "...Bibóék elgondolásának az egyik leglényegesebb eleme: az ország társadalmát úgy kívánták bekapcsolni az urbanizációs és egyben a polgárosodási folyamatokba, hogy közben ne rombolódjanak szét a helyi társadalmak, az ott élők ne kényszerüljenek tömegesen elvándorolni és egyetlen (esetleg néhány) nagyvárosba tömörülni, hanem megfelelő gazdasági feltételekkel párosulva maguk a helyi társadalmak urbanizálódjanak és polgárosodjanak." (111-112. o.).

Könnyű belátni, hogy megvalósulása esetén ez a koncepció milyen nyereség lehetett volna az alföldi települések fejlődése szempontjából.


107

A szerző új összefüggések felvillantásával kíséri végig azt a folyamatot, amelynek végeredményeként a mélyen demokratikus elkötelezettségű, a helyi társadalmak érdekeit előtérbe helyező reformterv, a városi és a városkörnyéki társadalom "egybeszervezését" célzó elgondolás, noha kezdetben taktikai megfontolásból az MKP is támogatta, 1947 után immáron elvi okok miatt szükségszerűen futott zátonyra a baloldali erők győzelmét előrevetítő politikai küzdelmek sodrában. A sajátos magyarországi viszonyokra kidolgozott városmegyés javaslat keresztezhette volna ugyanis az "úgynevezett önkormányzatisággal" a demokratikus centralizmus doktrínáját szembeállító proletárdiktatúra, monolitikus jellegű politikai rendszerének a kiépítését, amelynek "osztályharcos" felfogásával nem volt összeegyeztethető a demokratikus önkormányzatiság eszméje. Az 1950-ben szovjet mintára megvalósított megyereform és az ugyanekkor bevezetett tanácsrendszer a központi és a helyi hatalom viszonyában az előbbi abszolút túlsúlyát jutatta érvényre.

Végül Belényi Gyula elismerésre méltó eredményeket ért el könyvének "A gazdaság és társadalom 1948-1963" címet viselő zárófejezetében az alföldi agrárvárosok gazdasági alapfunkcióinak a változásával összhangban zajló társadalmi átalakulási folyamatok ábrázolása, a társadalmi-foglalkoztatási átrétegződés bemutatása, illetőleg a szélesebb értelemben vett társadalmi struktúraváltozás főbb jellemzőjének a leírása terén is. A szerző különösen nagy súlyt helyez a paraszttársadalom gyötrelmes átalakulásának a bemutatására, feltárva többek között a gazdagparaszti réteg lesüllyedésének, valamint az Alföldön, beleértve a városok nagy részét is, az 1949-1963 között elszenvedett hatalmas vándorlási veszteségnek az okait és következményeit. Az egyidejűleg lejátszódott gyors ütemű foglalkozási átrétegződés eredményeként a tízezernél népesebb alföldi települések mezőgazdasági népesség aránya a például az 1949. évi 53%-ról 1970-ig 28%-ra csökkent.

A gazdasági és társadalmi-strukturális viszonyok változásai alapján joggal jut el a szerző a végső következtetésig, hogy az 1945 és 1963 közötti időszakban az alföldi (agrár) városok történelmi eredetű sajátosságai halványodtak ugyan (agrárvárosi jelleg, nagy határ, jelentős külterület és tanyás népesség stb.), ám az öröklött vonások távolról sem tűntek el. Az agrárjellegtől való távolodás a korábbi várakozásokkal és politikai ígéretekkel ellentétben, nem vonta maga után a települések gyors urbanizációját és polgárosodását, következésképpen az ország fejlettebb részeihez való felzárkózását sem. Tovább folytatva a szerző gondolatmenetét könnyű felismerni benne a halmozottan hátrányos helyzet, a területi egyenlőtlenségek kialakulásának, a társadalmi-gazdasági leszakadás történelmi előzményeit és okait.

Összességében Belényi Gyula munkája a megújuló regionális történetírás egyik széles forrásbázisra támaszkodó, (színvonalas) tudományos eredménye, az Alföld-kutatás méltán jelentős teljesítménye. A könyv egyszersmind fontos adalék a ma is meglévő súlyos területi egyenlőtlenségek és hátrányok történeti, gazdasági-társadalmi és politikai előzményeinek a tanulmányozásához. Témája és interdiszciplináris jellege miatt egyaránt számíthat a történettudomány, a társadalomtörténet, a társadalom- és településföldrajz, s nem utolsó sorban pedig a


területfejlesztés kérdéseivel foglalkozó elméleti és gyakorlati szakemberek - és olvasók - érdeklődésére.


109

ÁTÉPÍTÉS

KÖZIGAZGATÁS-TERÜLETFEJLESZTÉS-VÁROSMARKETING

BESZTERI BÉLA

A fenti címmel jelent meg a Comitatusban, a Megyei Önkormányzatok Országos Szövetségének folyóiratában 1994-1996 között publikált cikkekből és tanulmányokból, valamint a folyóirat köré szerveződött kutatócsoport zárótanulmányaiból készült válogatás.

Előzménye A lebegő megye című tanulmány- és cikkgyűjtemény a folyóirat Veszprém megyei szerzőinek 1991-93 közötti írásaiból és a Comitatus kutatócsoport munkáiból. Mindkét kötet a Veszprém Megyei Önkormányzat Közigazgatási és Informatikai Szolgáltató Irodája adta ki, szerkesztője Agg Zoltán volt.

Az Átépítés című gyűjtemény a Megyei Önkormányzatok Országos Szövetségének alkotó hozzájárulása volt a magyar honfoglalás 1100. évfordulójához. Az újabb kötet szerzői köre is jelentősen bővült: veszprémi, budapesti, győri és pécsi szakemberek és kutatók munkáit egyaránt olvashatjuk a gyűjteményben.

A kötet első lapjain - szerkesztői cikkek alapján - képet kaphat az olvasó a Comitatus céljairól és problémáiról. A comitatus latin szó, magyar jelentése a megye. A folyóiratra a megyei öntudat és a megyei önazonosság (identitás) erősítése miatt van szükség. Fontos szerepe van a lapnak a politikai döntéshozók befolyásolásában. A Comitatus Önkormányzati Szemle a megyék létét megkérdőjelező politikai támadások ellenhatásaként szerveződött. A megyei önkormányzatokra szükség van. Átfogó megyehatár rendezésre egyhamar aligha kerülhet sor. Megszűntetni valamit, ami működik, létrehozni helyette valami egészen új rendszert, ami felforgatná nemcsak a közigazgatási, hanem a társadalmi viszonyokat és ezáltal a lakossági életfeltételeket, aligha van önkormányzat, amely ezt megkísérelné megtenni.

Az elmúlt évek termése és a recenzált kötet is bizonyítja, hogy az Önkormányzati Szemle nem zárkózott be a megyekutatás elefántcsonttornyába.

Megvalósult gyakorlata, hogy fórumot ad az egymásnak mellérendelt önkormányzatoknak. Szakmai publikációs fórumot teremtett a megyei és a regionális kutatások ösztönzésére. Katalizátor szerepet tölt be a regionális és a területfejlesztési kérdések iránt érdeklődő szakemberek és kutatók között.

Ezen céloktól vezérelve, a gyűjteménye első fejezete elméleti kérdéseket tárgyal. Maradandó értékű tanulmányok találhatók e részben a megye feladatai és


hatáskörök alakulásától (Zongor Gábor), a közigazgatás, a hatalom és kormányzás forgalmi meghatározásáról és történelmi változásairól (Agg Zoltán), az önkormányzatok és a területfejlesztés alulnézetből történő vizsgálatáról (Horváth László), a lágy és kúszó környezeti katasztrófák ökológiájáról (Csalogovits István) és a területi érdekképviseletről a Kádár-korszakban (Navracsics Tibor).

A következő fejezetben interjúk olvashatók Kunce Gábor belügyminiszterrel, Vastagh Pál igazságügy-miniszterrrel, Naszvadi György és Kara Pál helyettes államtitkárral. Az első beszélgetés az önkormányzati törvény módosításáról, ezen belül a középszintű irányításról szól. Az igazságügy-miniszterrel az alkotmányozásról és az önkormányzatiságról, a Pénzügyminisztérium helyettes államtitkárával az államháztartási reformról, a belügyminisztériumi főtisztviselővel a megyék jövőjéről folytattak eszmecserét a lap vezető munkatársai.

A Megyekutatás című fejezetben Északnyugat-Dunántúl politikai atlaszát vázolta fel Oláh Miklós kitűnő, a tárgykörben hézagpótló tanulmánya. A szerző történeti analízist és a rendszerváltás utáni választási elemzéseket elvégezve arra a következtetésre jutott helyesen, hogy a régió politikai arculatát az átlagost jóval meghaladó politikai aktivitás, a választópolgárok politikai ideológiák mentén tapasztalható viszonylagos kiegyensúlyozottsága és a szélsőségektől való mentessége jellemzi. Mindezek alapján a térség az országon belül is kiegyensúlyozott szerepet tölt be. A Vita c. rovatban Pálné Kovács Ilona (Rekviem a tetszhalott megyékért) úgy értékelte, hogy a rendszerváltás óta a megyevita politikai kérdéssé vált, mintha annak eldöntése csupán pártpolitikai programok vagy személyiségek mindenkori erőviszonyainak függvénye lenne. A kialakult helyzetet meglehetősen elkeserítőnek ítélte: "A megyei önkormányzatok tényleges feladatokhoz és hatáskörökhöz jutásának reménye fényévnyi távolságra került a területfejlesztési törvény és a területi államigazgatási rendszercsomag elfogadásával. (164. o.) Zongor Gábor is meglehetősen lehangoló helyzetképről számol be: "A tervszerűen is végig nem gondolt állami aknásítási folyamat eredményeképpen a megyei önkormányzat döglött aknává vált. Félő azonban, hogy a döglött akna felrobban." (181. o.) A megyerendszer létjogosultságát megkérdőjelező vélemények tarthatatlanságát Agg Zoltán okos érveléssel kérdőjelezi meg, amikor arra hivatkozik "Megy-e vagy marad" című vitairatában, hogy más és más a termelés, a szolgáltatás és a közigazgatás természete: nem arra kell törekedni, hogy a közigazgatási határokat a gyakran változó gazdasági, ellátási körzetekhez igazítsuk, hanem arra van szükség, hogy a közigazgatási határok nem akadályozzák a gazdasági és a társadalmi folyamatok célszerű kibontakozását. Nem lehet eltekinteni az állampolgárok érdekeitől sem, hiszen a távolabb kerülő megyeszékhelyek szinte elháríthatatlan nehézségeket okoznának ügyeik intézésekor. De az sem lenne megoldás - érvel a szerző -, ha visszaállítanák a korábbi járásoknak megfelelő kistérségi közigazgatási rendszert, mert annak hatalmas költségei súlyos terheket okoznának az állami költségvetésnek.


111

Az egyik legigényesebb fejezet az “Országos kutatások” címet viselő rész. "A helyi elit szerepe a kelet-közép-európai új demokráciák önkormányzati életében." című tanulmány, Oláh Miklós munkája, a japán Hokkaido Egyetem és a Megyei Önkormányzatok Országos Szövetségének megrendelésére készült 1996 tavaszán. Jelen tanulmány első közlés a kutatások eredményéről. Az anyag japán nyelvű változata pedig most van megjelenés alatt. A nemzetközi érdeklődésre is számottartó kutatás azért jelentős, mert a szerző hiánypótló vizsgálatot folytatott. A kelet-közép-európai rendszerváltásról a struktúraváltozásokról szóló kutatások alapvető hiányossága, hogy a makroszintű kutatásokon túl nem folytattak vizsgálatokat a vidék gazdasági és társadalmi életéről, a helyi társadalmakról, a helyi hatalmi viszonyokról. Az elit kutatások pedig többnyire a gazdasági élet csúcsát célozták meg. A helyi elit vizsgálatát - kérdőíves szociológiai módszerrel - a helyi társadalomba, a települések és önkormányzatok életének egészébe ágyazottan végezte el Oláh Miklós, és az újszerű vizsgálat jelentősen gazdagította a helyi társadalom és a helyi elit szakirodalmát.

Rendkívül értékes a gyakorlati hasznosíthatóság szempontjából Nemes Nagy Józsefnek a "Városok a piacgazdasági átmenetben" című elemzése, amely az aktuális gazdasági dinamikaelemek, illetve a válságjegyek alapján tárja fel 199 vidéki város helyzetét és állítja rangsorba őket. Budapest kiemelkedő szerepe minden dimenzióban és mutatószámban teljesen egyértelmű. Az elemzés három faktort vizsgált: a munkavállalói, a vállalkozói és a külföldi tőke terét. A kutatás eredményeképpen a 199 vidéki város a 3 rangszám összegének növekvő sorrendjében helyezkedik el. A kedvező helyzetű városok között egyaránt megtalálhatók nagyobb regionális centrumok és kisebb dinamikus központok. A nyugati fekvés minden vizsgált tényező alapján előnytényező. A legjobb összpozícióban Sopron, Szentendre és Budaőrs áll. Érthető, hogy Nemes Nagy József vizsgálatára és közölt várossorrendi táblázatára a parlamenti viták során is hivatkoztak egyes hozzászólók.

A “Városmarketing” című fejezetben található a Comitatus 1995. évi nívódíját elnyert tanulmány. Probáld Katalin Városmarketing című írása méltán szolgált rá a kiemelkedő elismerésre. Kitűnő a téma elméleti megalapozása, a nyugati városmarketingről szóló megközelítések és értelmezések kritikai bemutatása. Gazdag szakirodalmi leírást és néhány európai városban személyesen megismert marketing stratégiát ajánl és vet egybe a hazai gyakorlattal. Ismerteti a beruházók és befektetők mérlegelési szempontjait, a turisztikai vonzástényezők átfogó rendszerét. Probáld Katalin úgy összegzi kutatási tapasztalatait, hogy rámutat: a városmarketing merőben új szemléletmódot jelent. Ez a várostervezőktől és az önkormányzatoktól a képzelőerő, az intuíció, a szervezőkészség és a határozottság sajátos kombinációját követeli meg. A hazai önkormányzatoknak e téren még sok a tennivalójuk, sok tapasztalatot kell még szerezniük. A városmarketingnek ugyanis a piacgazdaságra való áttérés és a külföldi felé nyitás jelen szakaszában különösen


nagy a jelentősége, ezért igencsak időszerű feladat a témára vonatkozó ismeretek összefoglalása, megvalósítása és elterjesztése.

A Comitatus Önkormányzati Szemle cikkei országos rangot szereztek a folyóiratnak a széles szakmai közvéleményben, s a lap köré szerveződött műhely szerző az évek során országosan ismertekké és elismertekké váltak. Ennek kifejezője, hogy a publikált tanulmányokból, kutatási eredményekből rendszeresen tallózik a Kossuth Rádió Szemle című műsora, továbbá erről tanúskodnak az olvasók méltató sorai. A kötet egyetemi segédanyag, minthogy az írások elméleti igényessége, tudományos megalapozottsága és hasznosíthatósága külön is felkelti mint az oktatók, mint a leendő szakemberek (ma még hallgatók) figyelmét. A könyv a legidőszerűbb témákat vizsgálja és ütközteti a tudományos irodalom és a szakemberek tapasztalatait. A témák egy része beépült az MTA Regionális Kutatások Központja Nyugat-Dunántúli Tudományos Intézetének kutatási programjába is. Hiányérzetünk van azonban a kötet szerzőinek bemutatása miatt.

A gyűjteményes kötet hatalmas szellemi kincs, kutatási eredmények és tapasztalatok tárháza. Egyaránt haszonnal forgathatják a könyvet a megyei közgyűlések tagjai és tisztségviselői, a városok és községek polgármesterei; az önkormányzati hivatalok vezetői és munkatársai; az országgyűlési képviselők; a közigazgatási, regionális, társadalompolitikai, geográfus, szociológus, közgazdász szakma tudományos művelői, irányítói, valamint a kötetben szereplő témák iránt érdeklődők.