a szaharov-dÍjasok kÖnyve...a nÉvadÓ: andre j szaharov miután nyilvánosan tiltakozott az...
TRANSCRIPT
A SZAHAROV-DÍJASOK KÖNYVE
QA
-01-14-333-HU
-C
A SZ
AHAR
OV-D
ÍJAS
OK K
ÖNYV
E
A SZAHAROV-DÍJASOK KÖNYVE
2013 jelentős év volt a Szaharov-díj történetében. Rendkívüli év volt. Négy új
díjazottat üdvözölhettünk Strasbourgban. Áprilisban az „Asszonyok fehérben”
szervezetet, júliusban Guillermo Fariñas-t, októberben pedig Aung Szan Szú
Csit. Az ő díjazásukról már évekkel ezelőtt, a burmai jelölt esetében több mint 20
éve megszületett a döntés. Nem önként vártak ilyen sokáig: országaik hatóságai
akadályozták meg, hogy átvegyék a díjat. Féltek megingathatatlan bátorságuktól,
az általuk megszemélyesített gondolatszabadságtól és azon képességüktől, hogy
valamennyi demokrata szívében újra meg tudják gyújtani a remény lángját.
2013-ban kapta meg a díjat az eddigi legfiatalabb díjazott is. November 20-án a 16
esztendős Malálá Júszafzaj szívbe markoló beszédben foglalt állást a gyermekek
jogai, és főleg a lányok oktatáshoz való joga mellett. Ahogyan a többi díjazott,
ő is súlyos árat fizetett azért, hogy ellenállt kora haladásellenes erőinek. Csaknem
az életét adta az ügyért, és száműzetésbe kényszerült. Malálá a Szaharov-díj
létrehozásának 25. évfordulóján kapta meg az elismerést, a korábbi díjazottak
jelenlétében. A Szaharov-hálózat eddigi tagjainak vitalitásához most csatlakozott
Malálá fiatalsága is.
2013 tehát bizakodásra okot adó év volt. De nem dughatjuk a homokba
a fejünket! 2014-ben is voltak olyan konfliktusok, amelyekben az áldozatokat
elsősorban eszméik, meggyőződésük, nemük vagy valamely kisebbséghez való
tartozásuk miatt üldöztek. Még mindig több olyan díjazott van, aki nem vehette
át az elismerést. Razan Zajtúnát, az egyik 2011-es díjazottat elrabolták Szíriában.
Azóta sincs hírünk felőle. Az iráni rezsim továbbra is házi őrizetben tartja Naszrín
Szotudehet és Dzsaafar Panáhit. A kínai rezsim továbbra is el akarja hallgattatni
Hu Csiát. Vagyis 2014-ben is az elhallgattatás réme fenyegeti azokat, akik
a gondolatszabadságot védelmezik.
A díjra egyhangúlag jelölt Denis Mukwege kitüntetésével az Európai Parlament
nem csak az elhivatott orvos, hanem sokkal inkább a béke embere előtt tiszteleg.
Nem csak a testet gyógyító tudós, hanem a nők méltóságáért küzdő ember előtt.
Egy olyan régióban, ahol a nemi erőszakot háborús fegyverként alkalmazzák,
illetve egy olyan világban, ahol egyre gyakrabban sérül a nők szabadsága, ő példát
mutat elkötelezettségével és bátorságával.
ELŐSZÓ
Martin Schulz
az Európai Parlament elnöke
Bővebb tájékoztatást az Európai Unióról az interneten talál (http://europa.eu).
Luxembourg: Az Európai Unió Kiadóhivatala, 2014
ISBN 978-92-823-5588-6
doi:10.2861/58911
© Európai Unió, 2014
A sokszorosítás a forrás megjelölésével megengedett.
Printed in Belgium
ELEMIKLÓR-MENTES PAPÍRRA NYOMTATVA (ECF)
A SZAHAROVDÍJ
A gondolatszabadságért adományozott Szaharov-díj
az Európai Unió által az emberi jogok védelmében
tett erőfeszítésekért adományozott legmagasabb
szintű elismerés, melyet első alkalommal 1988-ban
ítéltek oda Nelson Mandela és Anatolij Marcsenko
részére. A díjjal olyan személyeket, csoportokat
és szervezeteket tüntetnek ki, akik vagy amelyek
kiemelkedően hozzájárultak a gondolatszabadságért
folytatott harchoz. A díjon és az ahhoz kapcsolódó
hálózaton keresztül az Európai Unió támogatást
nyújt a díjazottak számára, megerősítve őket az
ügyükért folytatott küzdelmükben.
A díjat eddig másként gondolkodóknak, politikai
vezetőknek, újságíróknak, jogászoknak, civil
társadalmi aktivistáknak, íróknak, anyáknak
és feleségeknek, kisebbségi vezetőknek, egy
terrorellenes csoportnak, békeaktivistáknak,
egy a kínzás betiltásáért küzdő aktivistának, egy
karikaturistának, egy hosszú ideje bebörtönzött
lelkiismereti fogolynak, egy filmkészítőnek, egy az
oktatáshoz való jogért küzdő gyermeknek, valamint
az ENSZ személyzetének ítélték oda. A díj elsősorban
a véleménynyilvánítás szabadságát, a kisebbségek
jogainak védelmét, a nemzetközi jog tiszteletben
tartását, a demokrácia elmélyítését és a jogállamiság
megvalósítását jutalmazza.
Az Európai Parlament a Szaharov-díjat és a vele
járó 50 000 euró összegű pénzadományt minden
év végén, ünnepélyes plenáris ülésen adja át
Strasbourgban. Minden parlamenti képviselőcsoport
megnevezhet jelölteket, illetve az egyes képviselők
is előterjesztést tehetnek, amennyiben legalább
40 képviselő támogatja az általuk javasolt egyes
jelölteket. A jelölteket a Külügyi Bizottság, a
Fejlesztési Bizottság és az Emberi Jogi Albizottság
együttes ülésén mutatják be, majd a teljes jogú
bizottságok képviselői három jelöltre szűkítik a
listát. A díjazottat vagy díjazottakat végül minden
évben az Elnökök Értekezlete választja ki, amely
– a Parlament elnökével az élén – a Parlament
képviselőcsoportjainak elnökeiből áll, így a díjazott
kiválasztása valódi összeurópai döntés.
A NÉVADÓ:
ANDREJ
SZAHAROV
Miután nyilvánosan tiltakozott az 1979-es afganisztáni szovjet katonai beavatkozás
ellen, 1980-ban száműzték a Gorkij nevű zárt városba. A száműzetésben Szaharov
a szovjet rendőrség szigorú felügyelete alatt élt, és kétszer is éhségsztrájkot
folytatott, hogy engedélyezzék felesége egyesült államokbeli szívműtétét.
Jelena Bonnernek – akit 1984-ben szintén gorkiji száműzetésre ítéltek – végül
1985 októberében engedélyezték, hogy gyógykezelésre az Egyesült Államokba
utazhasson. Az Európai Parlament támogatta a Szaharov házaspárt és még az is
felvetődött, hogy az ülésteremben egy helyet üresen hagynak Andrej Szaharov
tiszteletére. Végül egy másik ötletet fogadtak el: létrehoztak egy Andrej Szaharovról
elnevezett díjat. A díj elnevezésénél azért rá esett a választás, mert „Szaharov
olyan európai polgár volt, aki megtestesítette a gondolat- és szólásszabadság
eszméjét, és meggyőződése és lelkiismerete miatt úgy döntött, hogy lemond
a rendelkezésére álló valamennyi anyagi előnyről és egyéb kitüntetésekről” –
mondta Jean-François Deniau, a kezdeményezés előadója az Európai Parlament
plenáris ülésén.
A díjat egy az Európai Parlament által 1985 decemberében elfogadott
állásfoglalással hozták létre. Egy évvel később Mihail Gorbacsov, a peresztrojka
és a glasznoszty szovjetunióbeli elindítója megengedte Andrej Szaharovnak és
Jelena Bonnernak, hogy visszatérjen Moszkvába. Andrej Szaharov itt halt meg
1989 decemberében.
2013-ban a nevét viselő díj már negyedszázada támogatta az emberi jogokat,
a határokon – az elnyomó rezsimek határain is – messze átnyúló módon, hogy
kitüntesse az emberi jogi aktivistákat és a másként gondolkodókat szerte a
világon. A díjjal kitüntetett emberijog-védők drágán megfizettek az emberi
méltóság védelme iránti elkötelezettségükért: sokukat üldözték, kivégezték,
sokan elvesztették személyes szabadságukat, fizikailag bántalmazták vagy
száműzték őket. Számos esetben a díjazottak nem vehették át személyesen az
elismerést.
A 2012-ben díjazott Naszrín Szotudeh sem tudott személyesen megjelenni a díj
átadásakor. Az akkor az iráni Evin nevű börtönben fogva tartott Szotudeh a néhai
Andrej Szaharovnak címzett leveleiben filozofikus hangvételben írt a másként
gondolkodás jelentéséről, és párhuzamot vont saját ügye és a Szaharov által
képviselt ügy között.
„Ön rendkívüli módon volt képes nap mint nap megújítani az életét és az
ellenállást. Amit Ön elért, az óriási győzelem volt minden szabadságharcos
számára az egész világon. Kívánom, hogy akik utánunk jönnek, váltsák valóra az
Ön meg nem valósult álmait.”
1 Andrej Szaharov idézett leveleit az Európai Parlament Történeti Irattárában őrzik.
ANDREJ SZAHAROV (1921–1989), a híres szovjet fizikus, emberi
jogi aktivista és a reformokat támogató másként gondolkodó, beleegyezett,
hogy egy a gondolatszabadságért folytatott tevékenységért adományozott
díjat nevezzenek el róla „az emberi jogok védelméért folytatott munkája fontos
elismeréseként” – amint azt egy az Európai Parlamentnek címzett levelében írta1.
Az ilyen díj adományozását „hasznosnak” ítélte, mivel az „felhívja a figyelmet az
emberi jogi problémákra, és ösztönzi azokat az embereket, akik sokat tettek e cél
érdekében”. Az Európai Parlament a díj létrehozásának szándékát egy erről szóló
állásfoglalás elfogadásával nyilvánította ki 1985 decemberében.
Andrej Szaharov az atomfizika úttörő kutatója és a szovjet hidrogénbomba
feltalálója volt. 32 évesen a Szovjet Tudományos Akadémia rendes tagjává
választották és megkapta a „nómenklatúra”, azaz a Szovjetunió elitjének
kiváltságait.
Az 1950-es évek végére azonban egyre jobban elkezdték aggasztani a nukleáris
kísérletek légköri következményei, valamint munkájának politikai és erkölcsi
kérdései, hiszen annak eredményei tömegpusztításhoz is vezethetnek.
Politikai szemléletében 1967 jelentette a fordulópontot, amikor is arra szólította
fel a szovjet hatóságokat, hogy fogadják el a ballisztikus rakétaelhárító
rendszerek fejlesztésének az Egyesült Államok által javasolt kétoldaú elutasítását,
amelyet 1968-as, Gondolatok a haladásról, a békés egymás mellett élésről és a
szellemi szabadságról című tanulmányában a világméretű nukleáris háború fő
veszélyforrásának tekintett. A szovjet hatóságok elutasították a felszólítást és
tanulmányának megjelenése után Andrej Szaharovot eltiltották valamennyi
szigorúan titkos katonai kutatástól és megfosztották kiváltságaitól. 1970-ben
társaival együtt megalapította a Szovjetunióban az Emberi Jogi Bizottságot, és
az emberi jogok, valamint a politikai perek áldozatainak védelme vált számára
a legfontosabb kérdéssé. 1972-ben feleségül vette Jelena Bonner emberi jogi
aktivistát. A kormány növekvő nyomása ellenére Szaharov nem pusztán a
hazájában másként gondolkodók szabadon bocsátásáért küzdött, hanem a
szovjet rezsim egyik legbátrabb bírálója lett, megtestesítve az alapvető jogok
lábbal tiprása elleni keresztes hadjáratot. A Nobel-békedíj Bizottság szavaival élve
„az emberiség lelkiismeretének szóvivője volt”, ezért 1975-ben Nobel-békedíjat
adományoztak neki. A szovjet hatóságok nem engedélyezték, hogy elutazzon a
díjat átvenni, azonban ellenállását sem elnyomással, sem száműzéssel nem tudták
megtörni.
2014 Denis Mukwege
2013 Malálá Júszafzaj
2012 Naszrín Szotudeh és Dzsafar Panahi
2011 Arab tavasz (Mohamed Bouazízi, Aszma Mahfúz, Ahmed asz-Szanúszi, Razan Zajtúna és Ali
Farzat)
2010 Guillermo Fariñas
2009 Memorial (Oleg Orlov, Szergej Kovaljov és Ljudmila Alekszejeva, a Memorial és az összes többi
oroszországi emberi jogi aktivista nevében)
2008 Hu Csia
2007 Szalih Mahmúd Mohamed Oszman
2006 Aljakszandr Milinkevics
2005 „Asszonyok fehérben”, Hauwa Ibrahim és a Riporterek Határok Nélkül
2004 a Fehérorosz Újságírók Szövetsége
2003 Kofi Annan ENSZ-főtitkár és az Egyesült Nemzetek teljes személyzete
2002 Oswaldo José Payá Sardiñas
2001 Izzat Gazzavi, Nurit Peled-Elhanan és Dom Zacarias Kamwenho
2000 ¡Basta Ya!
1999 Xanana Gusmão
1998 Ibrahim Rugova
1997 Szalíma Gazáli
1996 Vej Csing-seng
1995 Leila Zana
1994 Taszlíma Naszrín
1993 Oslobođenje
1992 Las Madres de la Plaza de Mayo
1991 Adem Demaçi
1990 Aung Szan Szú Csi
1989 Alexander Dubček
1988 Nelson Rolihlahla Mandela; Anatolij Marcsenko (posztumusz)
A DÍJAZOTTAK
A SZAHAROVDÍJ HÁLÓZAT a Szaharov-díj kitüntetettjeit és
az Európai Parlament képviselőit foglalja magában. A hálózatot 2008-ban, a díj
alapításának 20. évfordulóján hozták létre. Létrehozásával elismerték „a Szaharov-
díjjal kitüntetetteknek mint a gondolatszabadság nagyköveteinek különleges
szerepét”, és tagjai „megállapodtak, hogy a Szaharov-díjasok az Európai
Parlamenttel közösen és annak égisze alatt fellépve az emberi jogi aktivisták
támogatása érdekében az egész világon fokozzák közös erőfeszítéseiket”.
2013-ban, a díj megalapításának 25. évfordulóján a hálózat konferenciát tartott,
amelyen megvitatták a hálózat céljaival kapcsolatban elért fejlődést. Afrikából,
Ázsiából, Európából, Latin-Amerikából és a Közel-Keletről húsz kitüntetett, illetve
képviselőik találkoztak az Európai Parlament elnökével és képviselőivel, más uniós
intézmények, szolgálatok, ügynökségek, továbbá civil szervezetek és nemzetközi
szervezetek képviselőivel, újságírókkal és diákokkal egy háromnapos intenzív
konferencia keretében, melyen a nemzetközi gyermeknapon a 2013. évi Szaharov-
díjat is átadták az első gyermek díjazottnak, Malálá Júszafzajnak.
A konferencián a hálózat tagjai nyilatkozatot adtak ki, amelyben megfogadták,
hogy közösen és egyénileg is világszerte számos fellépéssel támogatják az emberi
jogok előmozdítását és védelmét, többek között azzal, hogy felszólalnak az alapvető
jogok támogatására irányuló nemzetközi kampányokban a civil társadalommal
és a nemzetközi szervezetekkel együttműködve, ideértve a gyermekek elleni
erőszak megszüntetéséért és a gyermekek oktatásának előmozdításáért
folytatott kampányokat is. A nyilatkozat kihangsúlyozza az emberijog-védők
egymás közötti szolidaritásának és koordinációjának szükségességét, felkérve a
hálózat valamennyi tagját, hogy tevékenykedjenek úgy, mint egy az emberi jogi
jogsértések területén működő világméretű figyelmeztető rendszer. Az Európai
Uniót pedig arra szólítja fel, hogy a világszerte működő nemzetközi képviseletein
keresztül nyújtson érdemi diplomáciai segítséget az emberijog-védők számára,
mindenekelőtt azért, hogy védelmet biztosítson a veszélyben lévő Szaharov-
díjasoknak és emberijog-védőknek.
A Szaharov-díj hálózat jelenleg azon dolgozik, hogy eleget tegyen vállalásainak,
és helyszíni fellépésekkel felhívja a figyelmet az emberi jogi kérdésekre és
jogsértésekre. A hálózat tagjai ezenkívül az Unió tagállamaiban a Szaharov-
díjról szóló előadássorozaton hívják fel a lakosság figyelmét az emberi jogi
kérdések fontosságára és részt vesznek nemzetközi emberi jogi kampányokban és
figyelemfelkeltő eseményeken, támogatva ezáltal a civil társadalmi aktivistákat és
az emberi jogok védelmezőit.
2014
DENIS
MUKWEGE
DENIS MUKWEGE kongói orvos annak szenteli az életét, hogy
a Kongói Demokratikus Köztársaságban zajló háború során csoportos nemi
erőszak és brutális szexuális erőszak áldozataivá vált kongói nők és lányok
tízezreinek testét és életét újjáépítse.
1955-ben született Bukavuban, orvosnak tanult, és nőgyógyászati rendelést
hozott létre a keleti Kongói Demokratikus Köztársaságban Lemera kórházában,
amelyet a háború 1996-os kitörésekor leromboltak. Mukwege Bukavuba
menekült, és sátrakból hozott létre egy kórházat, szülészeti osztályt és műtőt is
épített, de minden megsemmisült az 1998-as második kongói háborúban.
A tántoríthatatlan Mukwege Panziban építette fel újra a kórházát, ahol hosszas
munkával és a személyzet képzésével kezelte a nőket közellenségnek kikiáltott
harcosok áldozataivá vált nőket. A kórház 1999. évi újranyitása óta több mint
40 000 nőt kezelt, és abban az évben fogadott első alkalommal nemi erőszak
áldozatává vált, nemi szervében és combjaiban golyó okozta sérülésekkel érkező
nőt. Néhány héten belül több tucat nő jelent meg a kórházban azt állítva, hogy
nemi erőszak vagy kínzás áldozatai voltak.
„Próbáltam megérteni, mi folyik itt” – mondta Mukwege a BBC-nek. „Ezek nem
csupán erőszakos háborús cselekmények voltak, hanem egy stratégia részei...
Több embert erőszakoltak meg egyszerre, nyilvánosan, egyetlen éjszaka alatt
egy egész falut is megerőszakolhattak. Ezzel nemcsak az áldozatokat, hanem az
egész közösséget megsértik, akik kénytelenek mindezt végignézni. E stratégia
eredményeként az embereket arra kényszerítik, hogy elhagyják a falujukat,
hátrahagyják a földjeiket, erőforrásaikat, mindent.”
Mukwege nemzetközileg elismert szaktekintély a szexuális erőszak okozta
patológiás és pszichoszociális sérülések gyógyításában. A Panzi kórház lelki és
testi ellátást kínál, emellett a nőknek segítenek az életben hasznos új készségek
kifejlesztésében, a lányoknak pedig az iskolába való visszatérésben. Jogi
segítségnyújtásban is részesülnek, hogy támadóikat bíróság elé állítsák.
Mukwege fáradhatatlanul küzd a nők jogaiért és a kongói természeti erőforrások
megszerzéséért tomboló erőszak megszüntetéséért. Ő maga is áldozattá vált 2011-
ben, amikor fegyveresek elfoglalták az otthonát, és lányait fegyverrel fenyegették.
Testőrét megölték, de ő maga megmenekült, családjával Svédországba és
Belgiumba szökött. 2013-ban tért vissza a Kongói Demokratikus Köztársaságba,
amikor egy napi egy dollárnál is kevesebből élő nők csoportja összeállt, hogy
megvegye számára a hazaútra szóló jegyet.
Jelenleg a Panzi kórházban él, amelyet ő is vezet.
2013
MALÁLÁ
JÚSZAFZAJ
MALÁLÁ JÚSZAFZAJ egy 17 éves pakisztáni lány, akit a tálibok 2012-
ben arcon lőttek, hogy más lányokkal együtt elriasszák az iskolába járástól. Súlyos
sebesüléseiből felépült és 2013-ban ő lett a Szaharov-díj eddigi legfiatalabb
kitüntetettje.
Minden gyermek oktatáshoz való jogának hathatós védelmében díját „Pakisztán
névtelen hőseinek” ajánlotta fel.
„Sok gyereknek nincs mit ennie, innia, de ki vannak éhezve az oktatásra is.
Aggasztó, hogy 57 millió gyermeket fosztanak meg az oktatástól… ez fel kell,
hogy rázza a lelkiismeretünket” – mondta Malálá 28 nemzet képviselője előtt a
Parlament zsúfolt üléstermében, ahol a díj 25. évfordulós konferenciája alkalmából
kivételesen szinte valamennyi élő Szaharov-díjazott jelen volt. „Egy gyermek, egy
tanár, egy toll és egy könyv képes megváltoztatni a világot”.
Malálá küzdelme az oktatásért 11 éves korában kezdődött, amikor névtelenül
internetes naplót írt egy, a tálib uralom alatt a Szvat-völgyben élő iskolás
lány mindennapjairól. A tálibok 2009-ben minden leányiskolát bezárattak,
miközben a pakisztáni hadsereg támadta őket a terület ellenőrzéséért. Malálának
családjával együtt el kellett menekülnie ostromlott szülővárosából, iskoláját pedig
lerombolták.
Amikor a biztonsági helyzet javulását követően visszatértek otthonukba, Malálá
és édesapja, Ziauddin – aki egy lányiskola igazgatója volt – a fenyegetések
ellenére folytatták a lányok oktatása melletti kiállásukat. Malálá egy adományból
iskolabuszt vásárolt, és ezen buszon utazott éppen, mikor meglőtték, két másik
lányt pedig megsebesítettek egy, a Talibán által felvállalt támadás során.
Malálá elkötelezetten kampányol a lányok oktatása mellett, a Malálá Alapítvány
társalapítója, illetve tagja a fiatalok oktatása válságbizottságának, amelyet az
ENSZ globális oktatásért felelős különmegbízottja, Gordon Brown hozott létre,
akinek becslése szerint a jelenlegi ütem szerint 2086-ra, s nem pedig 2015-re –
amelyre a millenniumi fejlesztési célokban tettek ígéretet – jut el minden lány
iskolába.
„Az iszlám megengedi a lányok számára, hogy iskolába járhassanak. Nemtől
függetlenül minden ember feladata és kötelessége, hogy oktatásban részesüljön
és tudást szerezzen” – fogalmaz Malálá.
Az ENSZ július 12-ét, Málálá születésnapját Malálá-napnak nevezte el. Málálá
e napot 2014-ben Nigériában töltötte, ahol a Boko Haram által Chibokban
elkövetett emberrablás elől megszökött iskolás lányokkal, illetve a továbbra is
fogva tartott 219 lány családtagjaival találkozott, és sürgette Jonathan elnököt a
további fellépésre. Kifejezte továbbá szolidaritását a szíriai és gázai konfliktusban
érintett gyerekekkel.
NASZRÍN SZOTUDEH iráni emberi jogi ügyvéd, aki 2010-es
letartóztatása előtt azon kevesek közé tartozott, akik vállalták a 2009-es
tömegtüntetéseken való részvétel miatt letartóztatott másként gondolkodók és
további, nagy nyilvánosságot kapott emberi jogi és politikai ügyek védelmét.
Amikor 2012-ben megkapta a Szaharov-díjat, hatéves börtönbüntetését töltötte
Irán hírhedt Evin börtönének egyik magánzárkájában, és hetedik hete tartott
éhségsztrájkja, amellyel a családjára gyakorolt bírói nyomás ellen tiltakozott.
És bár rendkívül legyengült állapotba került, erőt és bátorságot tudott gyűjteni
ahhoz, hogy emlékezetes üzenetet küldjön az Európai Parlamentnek, amelyet
barátja és kollégája, a Nobel-díjas Sirin Ebadi olvasott fel a díjátadó ünnepségen.
„Az emberi jogok és e jogok biztosításának módjai terén sok előrelépés történt,
de mégis, e jogok érvényesítése nagyrészt a kormányok szándékától függ, akik az
emberi jogok legdurvább megsértői”. Szotudeh szerint az emberi jogok megsértése
volt a Közel-Keleten végigsöprő forradalmi hullám kiinduló oka. Az emberi jogi
jogvédőknek és politikai foglyoknak a következőt üzente: „Önökhöz hasonlóan én is
tudom, hogy hosszú és göröngyös út vezet a demokráciához.”
2013 szeptemberében váratlanul szabadon engedték, amely lépést „az iráni
hatóságok – különösen az újonnan megválasztott Róháni elnök – részéről megtett
komoly pozitív jelzésként” értékelve Schulz elnök is üdvözölt.
2013 decemberében Szotudeh találkozott a hat év után először Iránba látogató
európai parlamenti küldöttséggel. Ennek során elsősorban a politikai foglyokra
összpontosított és a büntetőbíróságok helyett a forradalmi bíróságokon lefolytatott
pereket átláthatatlannak minősítette. Arra kérte a küldöttséget, hogy tegyen fel erre
vonatkozó kérdéseket az iráni hatóságoknak. A küldöttséget erről úgy tájékoztatták,
hogy a forradalmi bíróságokat az állam elleni bűncselekmények megítélése céljából
állították fel, ezért nem lehet azokat megváltoztatni. A találkozó felzúdulást váltott
ki az iráni radikálisok körében, akik Szotudehet és Dzsafar Panahit lázítással vádolták.
Szotudeh továbbra is küzd az emberi jogokért, a nők jogaiért és a demokráciáért.
Harcol az ellene 2014-ben hozott ítélet ellen, amellyel eltiltották az ügyvédi
hivatástól, amelyet éveken keresztül gyakorolt, először halálbüntetésre ítélt
kiskorúakat védve, amely ügy mellett továbbra is kiáll.
2014 júliusában, a gázai háború kitörésekor „ne öld felebarátod” elnevezéssel
közösségi médiakampányt indított. Mivel nem hagyhatja el Iránt, nem áll
módjában, hogy a Parlamentben átvegye Szaharov-díját vagy részt vegyen a
Szaharov-díj hálózat rendezvényein, de Ebadi az ő képviseletében vett részt a
2013-as konferencián.
Szotudeh Iránban szándékozik maradni és belülről harcolni a reformokért.
2012
NASZRÍN
SZOTUDEH
2012
DZSAFAR
PANAHI
DZSAFAR PANAHI díjnyertes filmrendező, akit húsz éve eltiltottak a
filmkészítéstől.
Az iráni ellenzéki zöld mozgalom szókimondó támogatója, Ahmadinezsád elnök
kritikusa, aki hat hónapos börtönbüntetést kapott az „Iszlám Köztársaság elleni
uszításért”, bár az ítélet végrehajtása még várat magára: ugyan nem börtönözték
be, de ez bármikor bekövetkezhet.
A 2009-es sikertelen iráni zöld felkelésről szóló film titokban történő forgatása
során 2010-ben letartóztatták. Ugyan a nemzetközi tiltakozások és egy
éhségsztrájk hatására három hónap után szabadon engedték, azonban
börtönbüntetésre ítélték és megtiltották, hogy filmeket készítsen, utazzon és
nyilatkozzon a médiának.
Az Iránba látogató európai parlamenti küldöttségnek elmondta, hogy vallomását
és ügyvédje felszólalásait nem vették figyelembe a tárgyalása során, és az ítéletet
már előzetesen meghozták. Figyelmeztette a küldöttséget, hogy feledésbe
merültek az emberi jogi kérdések most, hogy az egész világ az Iránnal megkötendő
nukleáris megállapodásra figyel, és úgy vélte, hogy amint feloldják a szankciókat,
az elnyomás növekedni fog Iránban. Az új iráni vezetés rugalmasságát szerinte
csak a külügyekben alkalmazzák, belügyekben pedig nem, s a sajtó, a foglyok és a
kulturális élet folyamatos nyomás alatt áll.
Egy 2014. júliusi interjúban – dacolva a tilalommal – a munkától való eltiltásáról
úgy fogalmazott, hogy úgy érzi, mintha csak azért engedték volna ki egy kis
börtönből, hogy egy nagyobba vessék.
Ennek ellenére kétszer megszegte a filmkészítésre vonatkozó tilalmat. 2011-
ben teheráni otthonában leforgatta az Ez nem egy film című alkotását, melyben
ő maga ül a konyhaasztalánál és ügyvédjével beszél, miközben várja, hogy érte
jöjjenek és börtönbe vigyék. 2014-ben pedig a Zárt függöny című filmmel tért
vissza, amelyben egy forgatókönyvíró él egyedül egy kutyával egy tenger melletti
házban, behúzott függönyök mögött.
Panahi nem tartja magát politikai személynek, csupán olyasvalakinek, aki kész
leleplezni az igazságtalanságot. Felszólalt az iráni cenzúra ellen és kritikával illette
Róháni elnököt, amiért nem tartotta be az ezzel kapcsolatos választási ígéreteit,
és elindította a Lépésről lépésre kampányt, amelynek célja a halálbüntetés iráni
beszüntetése.
Nem állt módjában, hogy személyesen részt vegyen az európai parlamenti
díjátadó ünnepségen, ahol lánya, Solmaz, illetve Costa Gavras és Serge Toubiana
rendezők képviselték, a Szaharov-díj hálózat 2013-as konferenciáján pedig Karim
Lahidzsi, a Liga az Emberi Jogok Védelméért elnöke vett részt helyette.
2011
MOHAMED
BOUAZÍZI
Ugyan kínok közepette és tetőtől talpig bekötözve, de még életben volt, amikor
az 1987 óta hatalmon lévő Zine al-Abidine Ben Ali elnök tekintélyelvű rezsime
elkezdett szétesni.
Bouazízi halálát követően tíz nappal Ben Ali kénytelen volt lemondani és elhagyni
az országot, miután tüntetők vonultak végig Tuniszban – sokan közülük Bouazízi
képét hordozva.
Családjának az nyújt vigaszt, hogy halála nem volt hiábavaló, hiszen tette
népforradalmat robbantott ki, amely az arab világ más részein is alapjaiban rázta
meg az önkényuralmi rendszereket. Az arab fiatalok számára világossá vált, hogy
az igazságtalansággal, a korrupcióval és az önkényuralommal szembesülve hangot
adhatnak csalódottságuknak és harcolhatnak méltóságukért.
Az arab tavasz és az ehhez fűződő korai optimizmus elakadt, néhány vívmányt
vissza is vontak, de Bouazízi szülőföldjén, Tunéziában, 2014-ben demokratikus
alkotmányt fogadtak el, és az év végéig parlamenti és elnökválasztásokra fog sor
kerülni.
MOHAMED BOUAZÍZI (1984–2011) a tunéziai jázmin forradalom
katalizátora volt, és példát mutatott az arab tavaszként emlegetett, a Közel-Keleten
és Észak-Afrikában 2011-ben végigsöprő, demokráciát követelő mozgalomnak.
A szegény környezetből származó, keményen dolgozó Bouazízi 10 éves kora óta
családja fő fenntartójaként gyümölcsöket árult a piacon. 19 éves korában otthagyta
az iskolát, hogy finanszírozni tudja fiatalabb testvéreinek taníttatását.
2011. január 4-én halt meg 26 évesen, miután felgyújtotta magát tiltakozásul a
rendszer ellen, amely megakadályozta, hogy tisztességes megélhetést biztosítson
magának. Bouazízinek számos alkalommal kellett zaklatást elszenvednie a tunéziai
rendőrség tagjaitól, akik megbírságolták, elkobozták a termékeit és mérlegeit,
és a legutolsó alkalommal a földre teperték. A családja szerint a megaláztatás,
s nem a szegénység vezetett oda, hogy felgyújtsa magát, miután jogorvoslati
kérelmét elutasították. Bouazízi üzemanyagot locsolt magára és Sidi Bouzid
kisváros kormányzósági épülete előtt meggyújtotta a lángot. A szegényebb
családoknak ingyen gyümölcsöt osztogató, népszerű Bouazízi tette sok más,
hasonló sorsú emberben váltott ki visszhangot és gyorsan terjedő tiltakozásokat,
és a legkülönbözőbb társadalmi helyzetű tunéziaiak vonultak az utcákra a korrupt
kormány, a magas munkanélküliség és a szabadságuk korlátozása ellen.
ALI FARZAT Szíria legismertebb politikai szatíraírója és karikaturistája,
az arab világ egyik legismertebb kulturális személyisége. 1941-ben, Hamában
született, több mint 15 000 karikatúrája jelent meg szíriai és nemzetközi
újságokban, és olyan diktátorok kifigurázásáért nyert díjakat, mint az Irakot, illetve
Líbiát uraló Szaddám Huszein és Moammer Kadhafi. A rettegett biztonsági erőket
is megcélzó rajzai a véleménynyilvánítás szabadságának határait feszegették
Szíriában, és ahogyan az arab tavasz 2011-ben elérte Szíriát, egyre nyíltabban
bírálta a kormány tagjait, különösen pedig Bassár el-Aszad elnököt. A rezsim ellen
tüntető szíriaiak az ő karikatúráit lengették az utcákon. Miután egy azt ábrázoló
karikatúra jelent meg, hogy el-Aszad a menekülő Moammer Kadhafi líbiai
diktátor száguldó autóját próbálja stopposként leinteni, a damaszkuszi Omajjád
téren megtámadták és súlyosan összeverték álarcos férfiak, akik szándékosan
eltörték a kezét, és azt kiabálták, hogy tartsa tiszteletben el-Aszad elnököt és
engedelmeskedjen feljebbvalóinak. A veréstől eszméletét vesztett Farzatot egy
autóba vonszolták, amellyel végigvonszolták az utcán, majd onnan kilökték és a
halottnak hitt embert otthagyták.
Ali Farzat nemcsak azt érte el, hogy újra tudja használni a kezeit, hanem a félelem
gátját is áttörte, hogy szavai és művészete révén a rezsim egyik legszókimondóbb
kritikusává váljon.
Mivel 2011-ben kuvaiti kezelése miatt nem tudott részt venni a Szaharov-díj átadó
ünnepségén, a díjat a Szaharov-hálózat 2012-ben, az Európai Parlamentben tartott
nyilvános vitája keretében vette át, ahol az Európai Parlament elnökével és az arab
tavasz más díjazottaival eszmecserét folytattak a szíriai felkelésről és a demokrácia
arab tavasz utáni jövőjéről. Szaharov-díjasként az Európa Tanács Demokrácia
Világfórumának első, 2012-ben tartott ülésén is felszólalt, és ugyanebben az évben
a Time magazin őt is beválasztotta a világ 100 legbefolyásosabb embere közé.
Számos emberi jogi díjjal kitüntettek, és ő az Arab Karikaturisták Szövetségének
elnöke.
A 2014-ben, Prágában tartott „One World” emberi jogi filmfesztiválon ő volt a
Szaharov-díj hálózat vezérszónoka, ahol találkozott a kormány, a média és nem
kormányzati szervek képviselőivel, és a szíriai konfliktusról folyó vitát visszaterelte
a tragédia lényegére: a több százezer életet követelő és több millió ember
elmenekülésével járó folyamatos konfliktus közepette a méltó és szabad élet iránti
emberi vágyak vesztek feledésbe.
2011
ALI
FARZAT
2011
ASZMA
MAHFÚZ
ASZMA MAHFÚZ egyiptomi aktivista és az Április 6. ifjúsági mozgalom
egyik megalapítója. Amikor Egyiptomban 2011-ben kitört az arab tavasz, Mahfúz
szembeszállt az aktivistákat elnyomó Mubarak-rezsimmel, és az online közösségi
oldalakon keresztül felhívást intézett az egyiptomiakhoz, hogy a 2011. január
25-én a Tahrír téren tartott békés tüntetésen való részvételükkel követeljék a nekik
járó szabadságot, méltóságot és emberi jogokat. Mintegy 80 milliós nézettséget
elérő videója villámgyorsan terjedt az interneten és hasonló videók sorát ihlette,
aminek eredményeképpen több százezren foglalták el a Tahrír teret, hangosan
követelve, hogy Hoszni Mubarak vessen véget harminc éve tartó uralmának, amit
Mubarak 2012. február 11-én meg is tett.
A Szaharov-díj elfogadásakor Aszma Mahfúz a díjat a forradalom hősei előtti
tisztelgésként értékelte. „E díj valamennyi, az életét feláldozó egyiptomi fiatalnak
jár”, majd hozzátette, hogy „nem fogjuk elárulni őket, folytatjuk az általuk
megkezdett utat, és biztosak akarunk lenni abban, hogy álmuk valóra fog válni.”
Ő volt a Szaharov-hálózat brüsszeli, Európai Parlamentben tartott vitájának,
illetve az Európa Tanács Demokrácia Világfóruma 2012 októberében tartott első
ülésének egyik fő előadója, amelyek során az egyiptomi helyzet forradalom utáni
alakulását vitatta meg.
Amikor Mohammed Murszi iszlamista elnök 2013-as megbuktatását és a
hadsereg által támogatott ideiglenes kormányt követően 2014-ben Egyiptom a
hadsereg korábbi vezetőjét, Abdelfattáh asz-Szíszit választotta meg az ország
elnökének, Mahfúz arról számolt be, hogy növekvő erőszaknak, fenyegetéseknek
és megfigyelésnek volt kitéve. A hatóságok kezdetben a Muszlim Testvériség
ellen léptek fel erőszakosan, ám a támadások később kiterjedtek a kritikát
megfogalmazókra és a január 25-i forradalom elismert vezetőire, különösen pedig
az Április 6. mozgalom aktivistáira. Mahfúz elmondása szerint a médiában külföldi
ügynökként, nemzetbiztonsági kockázatként ábrázolják őt és más aktivistákat, és
arra buzdítják az embereket, hogy az utcán becsméreljék őt.
Egy egyiptomi bíróság 2014 áprilisában betiltotta az Április 6. mozgalmat.
Három baloldali mozgalmi vezető, Ahmed Maher, Mohammed Adel és Ahmed
Douma hároméves börtönbüntetést töltenek többek között a tiltakozásról szóló
új, korlátozó egyiptomi törvény értelmében illegálissá váló tiltakozás vádjával,
míg egy negyedik vezetőt, Aláa Abdelfattahot 15 évre ítélték, ami aggodalomra
késztette az EP elnökét, Martin Schulzot és magát Aszma Mahfúzt, aki a következő
Twitter-üzenetet írta: „Tizenöt év tiltakozásért? És mi van azokkal, akik gyilkoltak?
Sosem lesz így állam, amíg ez így megy tovább”.
2011
AHMED
ASZ-SZANÚSZI
Az 1934-ben született AHMED ASZSZANÚSZI Líbia világnézeti
okokból leghosszabb ideje bebörtönzött foglya volt. Idris, Líbia egyetlen
királyának rokona, akit Moammer Kadhafi ezredes mondatott le 1969-ben.
Asz-Szanúszit egy Kadhafi elleni puccskísérletben való összeesküvéssel vádolták
meg 1970-ben, és emiatt 31 évet töltött börtönben, ebből 9 évet egy olyan kicsi
magánzárkában, amelyben felegyenesedni se tudott. Több tucat más politikai
fogollyal együtt 2001 augusztusában engedték szabadon.
Miután a NATO által támogatott népfelkelés 2011-ben megdöntötte a líbiai diktátor
uralmát, az Átmeneti Nemzeti Tanács (ÁNT) vette át az ország kormányzását és
Asz-Szanúszi a politikai foglyokért felelős kormánytag lett. A választások ellenére
ugyanakkor törvénytelenség és bizonytalanság jellemezte Líbia politikai légkörét,
és az egyes csoportok között fegyveres verseny folyt a hatalomért.
Asz-Szanúszi szülővárosa, a Kadhafi uralma alatt mellőzött Bengázi határozottan
támogatja a föderalizmust, amely Idris király uralmának nagy része alatt Líbiát
jellemezte. A régió 3000 képviselője Bengáziban ült össze 2012-ben, hogy
megalakítsák az Cyrenaica Átmeneti Tanácsot (CÁT). Ennek vezetésére Asz-
Szanúszit nevezték ki. A CÁT a régió magas fokú önállósága mellett foglalt
állást, ugyanakkor elfogadta az ÁNT-t mint az ország egységének szimbólumát,
és a nemzetközi színtéren annak törvényes képviselőjét. A CÁC nyilatkozatának
nincs jogereje, és a tanácsot nem is támogatják milíciák, ellentétben a másik
legfontosabb bengázi székhelyű föderalista csoporttal, az Ibrahim Jadhran
vezette Cyrenaicai Politikai Irodával, aki egy párhuzamos kormány kialakítására
törekszik, és akitől Asz-Szanúszi elhatárolódott.
Asz-Szanúszi és az irányítását követő elismert törzsi vezetők a föderalizmust
szorgalmazzák az új alkotmányban.
2012 októberében a Szaharov-díj hálózat által az Európai Parlamentben
megrendezett vitán Asz-Szanúszi megvitatta Schulz elnökkel, Aszma Mahfúzzal és
Ali Farzattal a líbiai forradalom és fegyveres konfliktus utáni helyzetet, valamint a
demokrácia arab országokbeli jövőjét az arab tavaszt követően. Az Európa Tanács
Demokrácia Világfórumának első ülésén Asz-Szanúszi elítélte Líbia hatékony
kormányzásának a hiányát és válaszolt a föderalista rendszerre való felhívását
követően az ellene felhozott, hazaárulásra vonatkozó vádakra, kifejtve, hogy
azok egyértelműen a javaslat szándékos félreértelmezésére és a helyzet javítását
szorgalmazó személyek hírnevének befeketítésére irányultak. Asz-Szanúszi részt
vett a Szaharov-díj hálózat 2013-as konferenciáján.
RAZAN ZAJTÚNA szír újságíró és emberi jogi ügyvéd, akit Damaszkusz
külvárosában, egy lázadók kezén lévő területen 2013. december 9-én elraboltak.
Még mindig nem került elő, feltételezhetően jól van, de holléte és fogvatartói
kiléte ismeretlen. Zajtúna a fenyegetések ellenére bátran elítélte a damaszkuszi
rezsim és a lázadó harcosok által egyaránt elkövetett emberi jogi jogsértéseket.
Vele együtt elrabolták férjét is, illetve egy másik aktivistát, Wael Hamadát és két
kollégáját, Nazem Hamadi költőt és ügyvédet és a korábbi politikai fogoly, Samira
Khalilt is, az általa alapított két csoport – a jogsértéseket dokumentáló központ,
valamint a helyi fejlesztéseket és kis projekteket támogató hivatal – dumai
irodájából.
Zajtúna a szíriai forradalom egyik legjelentősebb és leghitelesebb civil aktivistája.
Elrablását a szíriai kommentátorok a szíriai polgári erők és szélsőségesek közötti
megosztottság meghatározó epizódjaként értékelik, olyan eseményként, amely
végzetes csapást mért a szíriai forradalomra.
Zajtúna családja nemzetközi segítséget kért, hogy megtalálják őt és kollégáit.
„Mi, az emberi jogi aktivista, ügyvéd, és író, és mindenekelőtt emberi lény Razan
Zajtúna családja, több mint három hónappal azután adjuk ki e nyilatkozatot, hogy
Zajtúnát szánt szándékkal elrabolták – amelyért senki nem vállalta a felelősséget,
senki nem adott ki közleményt vagy nyújtott be követelést – azzal a nyilvánvaló
céllal, hogy időt nyerjenek és elnyomják lányunk és kollégái szabad hangját,
hallgatásra kényszerítsék és megakadályozzák őket a véleménynyilvánítás
szabadságának gyakorlásában” – jelentette ki a család 2014 áprilisában a
jogsértéseket dokumentáló központ által közzétett nyilatkozatában.
Szabadon bocsátásukra a világ minden táján felszólítottak az aktivisták és
politikusok, köztük Schulz elnök is. „Az Európai Parlament nevében felszólítok
azonnali szabadon bocsátásukra …Razan Zajtúna élete azért forgott veszélyben
a rezsim és a lázadó csoportok részéről, amit ő maga megtestesít: bátor fiatal nő,
aki nem alkuszik, és nem lankad a demokráciáért és egy szabad Szíriáért folytatott
békés harcban.”
45 nem kormányzati szervezet – köztük a Szaharov-díjjal kitüntetett Riporterek
Határok Nélkül – közös felhívást adott ki Zajtúna és a vele együtt elrabolt aktivisták
szabadon bocsátásáért.
A díj odaítélésének idején, 2011-ben rejtőzködve élt, miután az állambiztonsági
ügynökök razziát tartottak a házában. A Szaharov-díjjal járó összeget egy
tanktámadásban megsérült aktivista társa életének megmentésére szentelte.
2011
RAZAN
ZAJTÚNA
2013 DECEMBERÉBEN ELRABOLTÁK
A kubai GUILLERMO FARIÑAS a pszichológia doktora, független
újságíró és kubai másként gondolkodó, jelenleg pedig az Unión Patriótica de Cuba
ellenzéki csoport szóvivője, aki már 23 alkalommal folytatott éhségsztrájkot azzal a
céllal, hogy békés politikai változások menjenek végbe Kubában és megvalósuljon
a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás szabadsága.
Újságíróként megalapította a Cubanacán Press elnevezésű független
hírügynökséget, azzal a céllal, hogy tájékoztassák a világ más részén élőket a
Kubában bebörtönzött politikai foglyok sorsáról, de végül a hatóságok nyomására
a hírügynökség bezárására kényszerült.
A bebörtönzött Orlando Zapata vitatott halálát követően, 2010 februárjában
kezdte ételt és italt elutasító sztrájkját, amely 130 napon át tartott, a sokéves
bebörtönzés miatt betegségben szenvedő politikai foglyok szabadon bocsátását
követelve. Csak azután hagyott fel 2010 júliusában éhségsztrájkjával, hogy a kubai
kormány bejelentette 52 politikai fogoly szabadon bocsátását.
Guillermo Fariñas nem tudott részt venni a Szaharov-díj 2010. évi díjátadó
ünnepségén az Európai Parlamentben, mert nem kapott engedélyt Kuba
elhagyására. 2012 júliusában Oswaldo Payá, egy másik Szaharov-díjas kubai
másként gondolkodó temetésén letartóztatták, és rövid ideig fogva tartották.
Miután a kubai kormány enyhített a kubaiak utazási korlátozásain, és visszatértek
az országba az „Asszonyok fehérben” mozgalom tagjai európai parlamenti
látogatásukról, 2013 júliusában Guillermo Fariñas is felszólalt az Európai
Parlamentben a korábban neki odaítélt Szaharov-díj ünnepélyes átadása
alkalmából tartott ünnepségen.
„Nem azért vagyok ma itt, mert alapvetően megváltozott volna a helyzet, hanem
a modern világ realitásai tették lehetővé, hogy itt lehessek, és mindenekelőtt a
kubaiak egyre erősödő polgári ellenállása, amely arra kényszerítette a rendszert,
hogy akképpen járjon el, ahogyan A párduc című filmben a legendás Don Fabrizio
herceg mondja: »változtass meg valamit, hogy semmi se változzon«”– mondta
Fariñas a díj átvételekor.
Fariñas aktívan részt vett a Szaharov-díj hálózat 2013-as konferenciáján és a
Demokrácia Világfórum megoldásorientált újságírási gyakorlatokról szóló vitáján,
ahol hangsúlyozta, hogy „az újságírók tovább folytatják munkájukat, hogy a
kubaiak megtudják, mi folyik az országban.” 2014-ben többször is letartóztatták
és rövid ideig fogva tartották, illetve megfenyegették, hogy megölik és
elmegyógyintézetbe zárják, megverték és kórházba került.
2010
GUILLERMO
FARIÑAS
2009
MEMORIAL
Az 1927-es születésű Alekszejeva egyike a szovjet idők azon kevés másként
gondolkodóinak, akik még mindig tevékenykednek a modern Oroszországban,
és a másként gondolkodók számára biztosított tisztességes eljárásért folytatott
kampányainak köszönhetően vált ismertté.
Oleg Orlov a Memorial egyik vezetője és 1994 óta a Memorial igazgatóságának
tagja. 2014-ben a kelet-ukrajnai emberrablásokról gyűjtött bizonyítékokat az
oroszbarát szeparatisták és az ukrán erők közötti harcban, amely gyakorlat a
véleménye szerint hasonló a Csecsenföldön évtizedeken át vívott két háború
során a Memorial által dokumentált – és Orlov által személyesen is elszenvedett
– emberrablásokhoz.
Szergej Kovaljov, az orosz Memorial jelenlegi elnöke arról ismeretes, hogy 1995-
ben sikerült tárgyalások útján elérnie közel 2000 személy szabadon bocsátását,
akiket csecsen lázadók a budjonnovszki kórházban tartottak fogva, és ez volt
az egyedüli olyan alkalom, amikor egy terrorcselekmény nem a túszok tömeges
legyilkolásával ért véget Oroszországban. Kovaljov azzal vádolja Oroszországot,
hogy beavatkozik Ukrajna belügyeibe és polgárháborút provokál, és örömmel
látja, hogy „a civilizált országok kizökkennek szokásos közönyükből”, amelyet
szerinte Putyin sikeresen megtanult kihasználni.
A Memorial tagjai és közeli munkatársai az évek során fenyegetések, emberrablások
és gyilkosságok áldozatai lettek. A Memorialt 2014-ben az orosz hatóságok
„külföldi ügynökként” jegyezték be egy 2012-es törvény módosítását követően,
amely lehetővé teszi a hatóságok számára a külföldi támogatásban részesülő
nem kormányzati szervezetek „külföldi ügynökökként” való nyilvántartását, azok
beleegyezése nélkül.
Ez a törvény több száz civil szervezetet sújtott, és egyetlen független civil szervezet
sem jelentkezett önként e „külföldi ügynöki” besorolásra, amely Oroszországban
a „kém” szinonimája, fogalmazta meg Kirill Koroteev, a Memorial vezető ügyvédje
a Parlament Emberi Jogi Albizottsága előtt. Orlov nem tudott részt venni a
Szaharov-díj hálózat 2013-as konferenciáján, mert éppen e törvényt támadta a
bíróságon, de a Memorial elvesztette az ügyet és a fellebbezést.
A Memorial és más nem kormányzati szervezetek most az Emberi Jogok Európai
Bírósága előtt folytatják ezt a küzdelmet. A Moszkvai Helsinki Csoport szintén
megtagadta, hogy „külföldi ügynökként” regisztráltassa magát, és Alekszejeva
úgy nyilatkozott, hogy a csoport külföldi támogatások nélkül is tovább fogja
folytatni a tevékenységét.
Orlov a Szaharov-díj hálózat 2014-es „One World” filmfesztiválján tartott nyilvános
viták során az oroszországi kínzásokról beszélt, Koroteev pedig az európai ifjúsági
rendezvényen képviselte a Memorialt.
2009-ben a Memorial és az összes többi oroszországi emberi jogi aktivista nevében OLEG ORLOV,
SZERGEJ KOVALJOV és LJUDMILA ALEKSZEJEVA vehette át a Szaharov-díjat.
A Memorial 1988-ban alakult meg azzal a céllal, hogy figyelemmel kísérje és nyilvánosságra hozza az emberi
jogok megsértésének eseteit a Szovjetunió utódállamaiban. Alapítói között volt Andrej Szaharov, aki egyben –
Ljudmila Alekszejeva mellett – a Moszkvai Helsinki Csoport társalapítója is volt.
2008
HU
CSIA
A kínai másként gondolkodó HU CSIÁT a Szaharov-díj 20.
évfordulóján tüntette ki az Európai Parlament a díjjal. Azt követően
bebörtönözték, majd később szabadon bocsátották, miután számos
alkalommal felszólított az 1989-es Tienanmen téri tömegmészárlás
hivatalos kivizsgálására, valamint az áldozatok és családjaik kárenyhítésére.
Hu Csiát 2014-ben is több alkalommal vették házi őrizetbe. A Tienanmen téri
gyilkosságok június 4-i évfordulója körül 2004 óta – amikor virágokat vitt a térre
– tulajdonképpen minden évben házi őrizetet rendelnek el vele szemben. 2004.
július 2-a óta pekingi házát az év minden napján 24 órás megfigyelés alatt tartják.
Előfordult, hogy még gyógyszert vagy élelmiszert vásárolni sem engedték ki.
2007-ben konferenciahívás útján bátran tanúskodott az Európai Parlament Emberi
Jogi Albizottsága előtt, és felhívta a figyelmet arra, hogy a kínai nemzetbiztonság
egymillió ember ellen folytatott üldözést az emberi jogokért való küzdelmük
miatt, és sokukat börtönbe, munkatáborokba vagy elmegyógyintézetbe zárták.
Ennek közvetlen következményeként Hu Csiát 2007. december 27-én letartóztatták
és „az államhatalom felforgatására való bujtogatással” vádolták meg. 2008.
április 3-án három és fél éves börtönbüntetésre ítélték és egy évre megfosztották
politikai jogaitól.
Amikor neki ítélték a Szaharov-díjat, az állambiztonság emberei nyomást
gyakoroltak rá, hogy azt ne fogadja el.
Hu Csia bátorságot tanúsítva elfogadta a díjat, amelyre Kína számára fontos
díjként tekintett. Az Európai Parlament elnökéhez címzett, 2012. júliusi levelében
Hu Csia kifejezte, hogy a díj „rendkívüli elismerést” jelent, amely „ösztönzést
nyújtott számomra és nagymértékben javított a börtönben velem szemben
tanúsított bánásmódon”.
2011 júniusában szabadon engedték, és a börtönből való szabadulását követően
kísérletet tett egy emberi jogi civil szervezet létrehozására, de annak tagjait
letartóztatták. Jelenleg egy polgári hálózatot működtet, amelynek tagjai politikai
összejöveteleken találkoznak. Emellett a „mezítlábas ügyvédek” mozgalom
koordinátora, amely az emberi jogi jogvédőket védelmező jogi tanácsadók
informális csoportja Kínában.
A díj 25 éves évfordulója alkalmából a Szaharov-díj hálózat által kiadott 2013-as
nyilatkozat felszólította „a kínai hatóságokat, hogy hagyjanak fel a Szaharov-díjjal
kitüntetett Hu Csiával szemben gyakran alkalmazott korlátozásokkal”. Ő maga
a kínai hatóságok által a szabadságát érintő korlátozások miatt nem tudott
részt venni az eseményen, ahol felesége és a Szaharov-díjra jelölt Ceng Csin-jan
képviselte, akik hangsúlyozták a politikai foglyok és családjaik nehéz helyzetét.
2014-ben a Hu Csiát ért fenyegetések és zaklatások odáig fajultak, hogy úgy érzi,
veszélyben van az élete.
SZALIH MAHMÚD MOHAMED OSZMAN már több mint
20 éve biztosított ingyenes jogi képviseletet azok számára, akiket önkényesen
tartanak fogva, kínoznak meg vagy akiknek súlyosan megsértik az emberi jogait
Szudánban, amikor az Európai Parlament egyhangú döntéssel neki ítélte oda a
Szaharov-díjat.
„Dárfúrból származom, Jebel Marrában születtem. Sok éve dolgozom ügyvédként
a szudáni Dárfúrban. Munkám miatt letartóztattak és megkínoztak. A dárfúri
milícia saját családtagjaimat is megkínozta és elűzte otthonukból. Munkám során
sok-sok éven át ezreket képviseltem, akiknek a segítségemre volt szükségük
a bíróságon. Több ezer megkínzott embert láttam; több ezer szexuálisan
bántalmazott nővel és fiatal lánnyal találkoztam”– mondta Szálih Oszman az
Európai Parlamentben a díj átvételekor.
Oszman feljegyezte az elkövetett bűncselekményeket, és tevékenyen részt vesz
a Szudánban folyamatosan zajló harcok által otthonuk elhagyására kényszerített
több mint 3,2 millió szudáni védelmében.
Oszman továbbra is felhívja a figyelmet a Jebel Marrában 2003-ban kitört és több
mint egy évtizede zajló konfliktusra, amelyet az ENSZ a világ egyik legsúlyosabb
humanitárius helyzeteként jellemez. Az erős nemzetközi nyomás és a közvetítési
kísérletek ellenére továbbra sem írtak alá átfogó békemegállapodást valamennyi
hadviselő fél között, miközben sor került az egyre nacionalistább programot
szorgalmazó felkelő csoportok egyesülésére.
Oszman hangsúlyozza, hogy a háborút kiváltó okok – beleértve a földkisajátításokat
és a politikai marginalizációt – nemcsak hogy megoldatlanok maradtak, de még
tovább fokozódtak azzal, hogy nem sikerült teljesíteni a nemzeti jogszabályok
nemzetközi normákkal való összeegyeztetése iránti igényeket, illetve biztosítani
az igazságszolgáltatás függetlenségét.
Oszman, aki 2005 és 2010 között a szudáni parlament ellenzéki képviselője volt, a
Nemzetközi Büntetőbíróság rendíthetetlen támogatója, hiszen „megfelelő afrikai
igazságszolgáltatási rendszerek hiányában az afrikaiaknak nincs hová fordulniuk
igazságszolgáltatásért és jogorvoslatért” – fogalmazta meg az uniós intézmények
képviselői, a büntetőbíróság és több mint 200 civil társadalmi szervezet előtt az
EU és a nem kormányzati szervezetek 2013-as fórumán, amelyen a Szaharov-díj
kitüntetettjeként szólalt fel.
A Szaharov-díj hálózat 2013-as konferenciájának zárónyilatkozatában
szorgalmazta a büntetlenség és a kínzás elítélését.
2007
SZALIH MAHMÚD
MOHAMED OSZMAN
2006
ALJAKSZANDR
MILINKEVICS
ALJAKSZANDR MILINKEVICS a fehéroroszországi
demokratikus ellenzéki szervezet, a Szabadságért Mozgalom vezetője, aki „vette
a bátorságot, hogy ellenszegüljön az utolsó európai diktatúrának” – ahogyan a
Parlament akkori elnöke, Borrell Fontelles a Szaharov-díj átadásakor fogalmazott.
A természettudós Milinkevicset 2005 októberében az Egyesült Demokratikus
Ellenzék közös elnökjelöltjének választották, s egy valóban demokratikus jövőt
szorgalmazva a tekintélyelvű Lukasenko elnök valós alternatívájaként mutatkozott
be, és ez utóbbi győzelmét választási csalás miatt erőteljesen bírálta az ellenzék az
országban és külföldön egyaránt. Miután Milinkevics kétségbe vonta a választási
eredmény tisztaságát, különböző ürügyekkel letartóztatták, de nem helyezték
vád alá.
Milinkevics nem indult a 2010. évi elnökválasztáson, mivel véleménye szerint
a választási törvényben nem születtek olyan módosítások, amelyek lehetővé
tették volna, hogy tisztességes, szabad és nyílt választásokat lehessen tartani
Fehéroroszországban. Lukasenko hatalmon maradt, és a 2010. évi választások óta
tovább romlott az emberi jogok helyzete Fehéroroszországban, amiatt, hogy életbe
léptettek egy olyan törvényt, amely büntetendőnek nyilvánítja az állam bírálatát,
valamint tovább folytatódik az újságírók, aktivisták és a rendszer egyéb bírálóinak
elhallgattatása és bebörtönzése. A civil társadalom aktivistái egy olyan törvény
bevezetésétől tartanak, amely az Oroszországban elfogadott ún. „külföldi ügynök
törvényhez” hasonlatos, bár a Krím 2014-es oroszországi annektálása óta Lukasenko
a jelek szerint távolságot próbál tartani a Kremltől.
Milinkevics üdvözölte, hogy az általában oroszul beszélő Lukasenko 2014
júliusában rendhagyó módon fehéroroszul mondott beszédet, habár a BBC-nek
erről úgy nyilatkozott, hogy „egyelőre ez csak trend, nem stratégia”.
A Fehéroroszországgal foglalkozó parlamenti szervek rendszeresen konzultálnak
Milinkeviccsel mint Szaharov-díjazottal, aki részt vett a Szaharov-díj hálózat
rendezvényein, beleértve a hálózat 2013. évi konferenciáját is.
A hálózat Litvániában tartott eszmecseréjén Berta Soler, a nemzeti hatóságok és
az európai, illetve a litván parlament képviselői előtt Milinkevics elítélte, hogy a
hatóságok folyamatosan megfélemlítik és megalázzák a fehéroroszországi emberi
jogi jogvédőket. Kijelentette, hogy támogatja Fehéroroszország mélyebb európai
integrációját, valamint a fehérorosz hatóságokkal folytatott kritikus és konstruktív
párbeszédet. A párbeszéd volt a központi eleme Milinkevics felszólalásainak a
Szaharov-díj hálózat „One World” filmfesztiválja során az Európai Parlamentben
tartott eszmecseréken is. Azzal érvelt, hogy a szabadság térnyerése érdekében
az EU-nak nagyobb mértékben kellene Fehéroroszországgal foglalkoznia.
Fehéroroszország gazdasági segítségre szorul, amely Milinkevics szerint
eszközként szolgálhat ahhoz, hogy Fehéroroszországot – többek között az emberi
jogokról szóló – párbeszédre kényszerítsék az EU-val.
2005
„ASSZONYOK
FEHÉRBEN”
Az asszonyok 2013-ban végre személyesen is átvehették a 2005-ben számukra
odaítélt Szaharov-díjat. Berta Soler, a mozgalom elnöke és a mozgalom két
tagja, Belkis Cantillo Ramirez és Laura Maria Labrada Pollán – aki a mozgalom
egyik közkedvelt alapító tagjának, a 2011-ben elhunyt Laura Pollánnak a leánya
– elhagyhatták Kubát, miután enyhítették a polgárokra vonatkozó szigorú utazási
korlátozásokat és beszédet mondhattak a Parlament előtt, amely elismerte
bátorságukat és az emberi jogok ügye melletti elkötelezettségüket.
Berta Soler a Szaharov-díjat védőpajzshoz hasonlította, amely Kubába való
visszatérésükkor védelmet nyújt majd az asszonyoknak.
Nem sokkal a Szaharov-díj ünnepélyes átadó ünnepsége után az asszonyok és
további másként gondolkodók – többek között a 2010. évi díjazott Guillermo
Fariñas – létrehozták Kubában az Emberi Jogok Nemzetközi Platformját.
A Szaharov-díj hálózat 2013-as konferenciáján Berta Soler képviselte az
asszonyokat, ahol Guillermo Fariñasszal és Oswaldo Payá lányával arra kérte fel
a hálózatot, hogy az szólítson fel „a meggyőződésük miatt Kubában és a világon
bárhol fogva tartott személyek és politikai foglyok szabadon bocsátására”.
Aljakszandr Milinkeviccsel együtt részt vett továbbá a Szaharov-díj hálózat
Litvániában tartott eszmecseréjén, és folyamatosan felszólította az EU-t, hogy a
Kubával kötendő bármilyen megállapodást kösse az emberi jogokra vonatkozó
feltételekhez.
Az „ASSZONYOK FEHÉRBEN” DAMAS DE BLANCO
spontán szerveződött mozgalommá 2003-ban Kubában, a fekete tavasz néven
ismert, demokratikus aktivistákkal szembeni kíméletlen leszámolás során
letartóztatott 75 férfi feleségeinek és hozzátartozóinak összefogását követően.
Az asszonyok utcai demonstrációkat szerveztek és számos alkalommal levélben
kérték a kubai hatóságoktól a fogvatartottak szabadon bocsátását, de válaszra
sem méltatták őket.
Az asszonyok nem adták fel, és kitartó tiltakozásaik nem maradtak eredmény
nélkül: 2011 márciusában a fekete tavasz utolsó két fogvatartottját is elengedték.
Legtöbbjük elfogadta a spanyolországi száműzetést, néhányan azonban Kubában
maradtak, és nehéz körülmények között folytatják küzdelmüket – kéz a kézben az
Asszonyok fehérben hajthatatlan tagjaival –, amelyért személyesen is nagy árat
fizetnek.
Az asszonyok – virágokkal a kezükben – továbbra is minden vasárnap felvonulnak
Havanna utcáin a mise után, és a kommunista Kubában küzdenek a társadalmi
igazságosságért. A mozgalom tagjai közötti kommunikáció nehézségei, valamint
a verések, a letartóztatások és az őket érő lelki terror ellenére egyre több nő
csatlakozott hozzájuk. 2014 júliusában mintegy 100 asszonyt vettek őrizetbe
ideiglenesen, s e szokatlanul nagyszabású letartóztatás miatt egyes ellenzékiek
arra következtettek, hogy növekvő számuk veszélyforrássá vált a kubai rezsim
számára.
© A
FP Im
ageF
oru
m
2005
HAUWA
IBRAHIM
HAUWA IBRAHIM saría ügyvéd 1967-ben született egy muszlim
családban a Nigéria északi részén fekvő Gombe állam egyik elszegényedett kis
falujában.
Tízévesen férjhez adták, de makacs gyermekként – akit anyja ama meggyőződése
inspirált, hogy a szegénységből egyedül az oktatáson keresztül lehet kitörni
– Ibrahim elszökött otthonról, hogy egy bentlakásos iskolában folytathassa
tanulmányait. Államában ő lett az első női ügyvéd.
Amikor 1999-ben Nigéria 12 északi államában bevezették a saría törvényt, Hauwa
Ibrahim egy egészen különlegesnek nevezhető praxist épített fel, többek között
házasságtöréssel gyanúsított nőket és lopással vádolt gyerekeket képviselve,
akiket halálra kövezésre, illetve végtagcsonkításra ítéltek. Több mint 150 ügyben,
esetenként ingyenesen nyújtott védelmet, megmentve ezzel Amina Lawal, Safiya
Hussaini, Hafsatu Abubakar és mások életét. Kezdetben nőként nem szólalhatott
fel a saría bíróságon, illetve nem szólhatott közvetlenül a bíróhoz, és jegyzeteit férfi
kollégáknak kellett átadnia. Mostanra csak nehéz vagy „nehézsúlyú” védelmet
igénylő esetekben idézik a bíróság elé, hiszen megnőtt a híre, és megváltoztak
a saría alkalmazásával kapcsolatos, kezdetben megkérdőjelezhetetlen attitűdök,
és az állami kormányzók nem hajlandók aláírni a jelenleg népszerűtlen halálos
ítéleteket.
Tapasztalataira tekintettel Jonathan elnök 2014-ben kinevezte a Boko Haram
terrorista csoport által az észak-nigériai Chibokból elrabolt 219 diáklány
felkutatásának előmozdításával megbízott tényfeltáró elnöki bizottság tagjának.
Ibrahim felszólított az elrabolt lányok „megoldatlan tragédiájának”
nemzetközi támogatására, többek között az Európai Parlament és az amerikai
kongresszus részéről, és a nők elleni erőszakkal, a mélyszegénységgel, a magas
munkanélküliséggel és a lehetőségek hiányával szembeni erőteljesebb fellépésre,
amelyek esetén „a vallás és a vallási szélsőségek a reményt vesztettek veszélyes
ópiumává válhat”.
Ibrahim meggyőződése, hogy minden gyermek oktatása otthon, az anyával
kezdődik, és így a lányok oktatása a társadalom egészét fogja jobbítani. A
Szaharov-díjjal járó összeget egy alapítványba fektette be, amelynek kamatait
Észak-Nigériában élő szegény gyermekek iskoláztatására fordítja közvetlenül
tandíjak és iskolaszerek megvásárlása formájában, így biztosítva a gyerekek
számára az iskolában maradást.
Aktív résztvevője volt a Szaharov-díj hálózat 2013-as konferenciájának, a hálózat
„One World” filmfesztiválján megvitatta a gyermekek jogait és Írországban
beszédet mondott a Szaharov-díjról.
2005
RIPORTEREK
HATÁROK NÉLKÜL
kapcsolatos konfliktusok kedvezőtlen hatásait és e konfliktusok főszereplőit”.
Ennek extrém példájaként került említésre Szíria, amely a szomszédos országokban
is kedvezőtlenül hathat a média szabadságára, illetve a sajtószabadság Maliban és
a Közép-afrikai Köztársaságban mért jelentős zuhanása is részben konfliktusnak
tudható be. Az RHN szerint Iránban még nem került sor az új elnök, Haszan Róháni
által az információszabadság javítását illetően tett ígéretek végrehajtására.
A Szaharov-díjjal kitüntetett RHN segített más díjazottakat abban, hogy
találkozzanak egymással, és koordinációt is végzett. Az RHN képviselői aktívan
részt vettek a Szaharov-díj hálózat 2013. évi konferenciáján. Az RHN-t az EU-ban
képviselő Olivier Basille a Szaharov-díj hálózat „One World” 2014-es filmfesztiválján
tartott eszmecserék során megvitatta az ukrajnai válság és a sajtószabadság ügyét,
és diákokkal részt vett az európai ifjúsági rendezvényen (European Youth Event),
azt tanácsolva nekik, hogy „ne habozzanak a nevüket felvállalni, ha bátorságot
igénylő témákkal foglalkoznak”.
A RIPORTEREK HATÁROK NÉLKÜL franciaországi székhelyű
nemzetközi civil szervezet, amely az információszabadságért harcol világszerte.
A Riporterek Határok Nélkül (RHN) mindenkor a véleménynyilvánítás és az
információ szabadságát tekinti a világ legfontosabb szabadságának és minden
demokrácia alapjának. A szervezet úgy véli, hogy „ha az újságírók nem rendelkeznek
a tények közlése, a visszaélések bejelentése és a nyilvánosság figyelmeztetése
szabadságával, hogyan tudnánk szembeszállni a gyermekkatonák jelenségével,
megvédeni a nők jogait, vagy megőrizni környezetünket?”
Az RHN világszerte folyamatosan nyomon követi és elítéli az információszabadság
elleni támadásokat, küzd a cenzúra és az információszabadságot korlátozó
törvények ellen, erkölcsi és pénzügyi támogatást nyújt az üldözött újságírók és
családjaik számára, valamint anyagi támogatást kínál a háborús tudósítók számára
biztonságuk fokozása érdekében. A cenzúra megkerülésére időszakosan olyan
cikkeket hoz nyilvánosságra, amelyeket az érintett országban nem közölhetnek,
otthont ad olyan újságoknak, amelyeket hazájukban nem engednek megjelenni,
és olyan fórumként szolgál, ahol a hatóságok által elhallgattatott újságírók
kifejthetik véleményüket. Az újságírók gyilkosainak és megkínzóinak bíróság elé
állítása érdekében a hálózat 2002 óta jogi segítséget és bíróság előtti képviseletet
biztosít az áldozatoknak.
A szervezet évente két díjat oszt ki, a Riporterek Határok Nélkül-díjat, valamint
a Netizen-díjat, elismeréssel és tisztelettel adózva a világ minden táján
tevékenykedő bloggerek, újságírók és médiumok előtt.
Az RHN évente kiadja a sajtószabadságra vonatkozó globális indexet. A 2014-es
index 180 országra terjed ki, és „reflektorfénybe helyezi az információszabadsággal
2004
A FEHÉROROSZ
ÚJSÁGÍRÓK
SZÖVETSÉGE
A több mint ezer médiában dolgozót képviselő FEHÉROROSZ ÚJSÁGÍRÓK SZÖVETSÉGE (FÚSZ) rendkívül nehéz körülmények
között dolgozik az újságírókat megillető jogok védelmében, akik gyakran válnak
megfélemlítés, zaklatás, büntetőjogi felelősségre vonás és száműzetés áldozatává.
A FÚSZ szólásszabadság melletti elkötelezettsége, valamint a független és
professzionális fehérorosz újságírás támogatásának területén végzett munkája
ösztönző erővel bír. A szövetség azon munkálkodik, hogy felhívja a polgárok
figyelmét egyrészt arra, hogy alkotmányos joguk az információszabadság,
másrészt pedig arra, hogy miként gyakorolhatják jogaikat. A szövetség
védelmezi az újságírók jogait, különösen válságok – például a 2010-es vitatott
elnökválasztásokat követő erőszakos intézkedések – idején.
A FÚSZ célja a médiára vonatkozó jogi szabályozás liberalizálása, és ösztönzi a
magas színvonalú és etikus újságírást. Létrehozása óta a FÚSZ a független sajtó
legjelentősebb szervezeteként működik Fehéroroszországban, azzal a céllal, hogy
a nyilvánosság számára a leginkább tárgyilagos, megbízható, átfogó és időszerű
tájékoztatást nyújtsák.
A média fehéroroszországi helyzetének javítására tett óriási erőfeszítések ellenére
a helyzet még korántsem bíztató. A 2009-es fehéroroszországi médiatörvény
lehetőséget biztosít a hatóságok számára az általuk túlságosan kritikusnak tartott
médiumok bezárására. A külföldi médiumoknak engedélyért kell folyamodniuk
a Fehéroroszországban való tevékenykedéshez. A helyi újságírók számára
ugyanakkor akadályt jelent, hogy csak akkreditációval dolgozhatnak nekik,
mivel a KGB vagy az ügyészség figyelmeztetésétől kell tartaniuk, ha akkreditáció
nélküli munkavégzésen érik őket. A büntető törvénykönyv értelmében jelenleg
büntethető a magasabb beosztású tisztviselők rágalmazása. A független médiának
gazdasági diszkriminációval kell megküzdenie: a legnagyobb terjesztési, postai
és nyomdai vállalkozások mind állami kézben vannak, és megtehetik, hogy nem
nyújtanak szolgáltatást egyes éles nyelvű médiumok számára.
A FÚSZ és tagjai továbbra is rendíthetetlenek, s a Szaharov-díjra jelölt Alesz Bjaljacki,
a Vjaszna emberi jogi központ alapítója, Fehéroroszország egyik legismertebb
politikai foglya nyilvánosan is köszönetet mondott a FÚSZ elnökének, Zsanna
Litvinának. Bjaljackit 2014 júniusában korai szabadlábra helyezték, amelyet ő a
nemzeti és nemzetközi támogatásnak és az újságírók folyamatos figyelmének
tulajdonított. Elmondása szerint az újságírók nem is igazán róla írtak, hanem arról,
hogy mi történik egy egész nép polgári és politikai jogaival.
A Szaharov-díj 2013-ban ünnepelt 25. évfordulója alkalmából tartott Szaharov-díj
hálózati konferencián a FÚSZ-t Zsanna Litvina képviselte.
Miután a szomszédos Ukrajnában 2014-ben kitört válság kapcsán egyik
tagjukat őrizetbe vették, a FÚSZ elítélte a Krím félszigeten az újságírók ellen
elkövetett erőszakot, és megállapította, hogy azok, akik erőszakot alkalmaznak
az újságírókkal szemben, azon valódi szándékukat fedik fel, hogy „megállítsák a
bizonyos politikai körök számára nem kívánatos információk közlését”.
A 2003-as Szaharov-díj EGYESÜLT NEMZETEKNEK történő
odaítélésével az Európai Parlament az ENSZ békéért, az emberi jogokért és az
alapvető szabadságokért kifejtett tevékenységét méltatta.
A Szaharov-díj különösen az Egyesült Nemzetek dolgozóit tüntette ki, akik gyakran
nehéz körülmények között dolgoznak fáradhatatlanul a világbékéért. A díj
odaítélése egyben megemlékezés a Kofi Annan iraki különmegbízottjaként 2003
augusztusában, másokkal együtt a bagdadi ENSZ-főhadiszállás elleni támadásban
elhunyt Sergio Vieira de Mellóról, az Egyesült Nemzetek emberi jogi főbiztosáról,
az ENSZ legnagyszerűbb tisztviselői egyikéről.
Kofi Annan az Egyesült Nemzetek hetedik főtitkára volt. 1997 és 2006 között
töltötte be ezt a tisztséget, és az első volt, aki főtitkárként az ENSZ személyzetéből
került ki. Az emberi jogok, a jogállamiság, a millenniumi fejlesztési célok és Afrika
állhatatos támogatója volt, és arra törekedett, hogy a civil társadalommal, a
magánszférával és egyéb partnerekkel megteremtett kapcsolatok révén közelebb
hozza az ENSZ-t a világ népességéhez.
2005-ben A szabadság magasabb fokán címmel jelentést terjesztett az ENSZ
Közgyűlése elé, amelyben felvázolta az ENSZ átfogó és kiterjedt reformjára
vonatkozó elképzeléseit. Ez elvezetett többek között a korábbi Emberi Jogok
Bizottsága helyébe lépő, új Emberi Jogi Tanács 2006. márciusi létrehozásához,
amelynek célja az alapvető jogok támogatásával és védelmezésével, illetve az
emberi jogok ellen vétő főbűnösökkel szembeni fellépéssel foglalkozó ENSZ-
szervek megerősítése.
Miután 2007-ben másodszor is letöltötte ötéves ENSZ-főtitkári megbízatását, Kofi
Annan több szervezet – beleértve saját alapítványát is, a Kofi Annan Alapítványt
– munkájában vett részt, globális és afrikai vonatkozású területen egyaránt. 2013
óta ő vezeti az Idősek Tanácsa (The Elders) nevű szervezetet, amelyet 2007-ben
Nelson Mandela hívott össze.
2012-ben az ENSZ és az Arab Államok Ligája által kinevezett közös
különmegbízottként teljesített szolgálatot Szíriában, amelynek célja a válság
megoldása volt, ám e tisztségről mint „lehetetlen küldetésről” lemondott. Úgy
érzi, hogy a nemzetközi közösségnek nincs mersze a katonai beavatkozásra, ennek
ellenére felszólította az országok egy központi csoportját arra, hogy működjenek
együtt annak elősegítése érdekében, hogy Irak és Szíria meg tudja oldani az
országukban dúló jelenlegi konfliktusokat.
2003
KOFI ANNAN ENSZ-FŐTITKÁR
ÉS AZ EGYESÜLT NEMZETEK
TELJES SZEMÉLYZETE
© U
N P
ho
to/S
erg
ey B
erm
enie
v
2002
OSWALDO JOSÉ
PAYÁ SARDIÑAS
OSWALDO JOSÉ PAYÁ SARDIÑAS (1952–2012) elsősorban a
Varela-terv alapítójaként ismert, amely azt követelte, hogy tartsanak népszavazást
a polgári szabadságjogokat, a szabad, többpárti választásokat, valamennyi
politikai fogoly szabadon bocsátását, valamint a gazdasági és társadalmi
reformokat garantáló jogszabályokról Kubában.
A már ifjúkora óta aktív reformerként tevékenykedő Oswaldo Payát üldözték és
számos alkalommal elítélték Castro politikáinak és igazságtalanságainak bírálatáért,
de ez sem tartotta vissza őt abban, hogy 1988-ban megalapítsa a Keresztény
Felszabadítási Mozgalmat, amely ma az egyik legjelentősebb ellenzéki mozgalom
Kubában. 1990-ben Oswaldo Payá nemzeti párbeszéd megkezdésére szólított fel
és nekilátott annak, hogy 10 000 aláírást gyűjtsön össze annak érdekében, hogy egy
állampolgári javaslatot törvényként fogadjanak el.
1997-ben kidolgozta a több ezer kubai által támogatott, ambiciózus Varela-
tervet, amelyet azonban a kubai hatóságok egy olyan ellenkezdeményezéssel
akadályoztak meg, amely állandósította a kubai állam szocialista berendezkedését,
és állításuk szerint ezt népszavazás is jóváhagyta.
A 2003-as „fekete tavasz” során a Varela-terv számos aktivistáját vetették
börtönbe, de Payá nem adta fel. 2008-ban törvényjavaslatot nyújtott be a nemzeti
közgyűlésnek a politikai elítéltek amnesztiájáról, 2010-ben pedig meghirdette a
Foro Todos Cubanos elnevezésű fórumot.
Ő ugyan sosem került börtönbe, de családját többször is halálosan megfenyegették.
2012. július 22-én, vitatott körülmények között egy autóbalesetben életét
vesztette Kubában. Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke kijelentette,
hogy meggyőződése szerint „az Oswaldo Payá által képviselt szellemiség tovább
él, mivel munkája és elkötelezettsége a kubai aktivisták egy egész generációját
inspirálta, akik követik a példáját a politikai szabadság és az emberi jogok
előmozdításában”.
A Keresztény Felszabadítási Mozgalom újra és újra felszólít halála körülményeinek
tisztázására. Payá családja nem fogadja el a hivatalos verziót, amely szerint
autóbaleset áldozata lett. Lánya, Rosa Maria azt kérte az ENSZ Emberi Jogi
Tanácsától és más nemzetközi szervezetektől, hogy indítsanak pártatlan
nemzetközi vizsgálatot édesapja halála körülményeinek kivizsgálására, és elítélte
azt, ahogyan a titkosszolgálat tagjai zaklatják és fenyegetik családját. 2013
júniusában Payá családja ideiglenesen az Egyesült Államokba költözött.
Lánya, Rosa Maria Payá részt vett a Szaharov-díj 25. évfordulója alkalmából
az Európai Parlamentben rendezett konferencián, amelynek zárónyilatkozata
felszólított „a Szaharov-díjjal 2002-ben kitüntetett Oswaldo Payá halála
körülményeinek kivizsgálására”.
A család 2014-ben találkozott Ferenc pápával, aki reményeik szerint támogatni
fogja a kubai szabad választásokról szóló népszavazást.
2001
IZZAT
GAZZAVI
IZZAT GAZZAVI (1952–2003) palesztin író és professzor volt, aki
írásaiban a palesztin területek izraeli megszállása által okozott konfliktusokról
és szenvedésekről, valamint saját személyes szenvedéseiről számolt be. Életét
meghatározta, hogy 16 éves fiát, Rámít 1993-ban meggyilkolta az izraeli
hadsereg. Rámít saját iskolája udvarán ölték meg, amikor egy sebesült barátjának
próbált segíteni. E tragédia ellenére Izzat Gazzavi folyamatosan az izraeliek és a
palesztinok közötti kulturális és politikai párbeszéd megvalósításán fáradozott.
Izzat Gazzavi menekült szülők gyermekeként született egy sokgyermekes
családban, amely 1948-ban települt Ciszjordániába. Első darabját 13 éves
korában írta. Angol és amerikai irodalomból szerzett diplomát, később pedig
professzorként tanított a birzeiti egyetemen. A palesztin írószövetség elnöke,
regények és novellák szerzője, irodalomkritikus és az 1997-ben rendezett első
palesztinai nemzetközi írói konferencia szervezője és elnöke.
Tagja volt a Palesztin Igazságosság és Béke Tanácsa végrehajtó bizottságának is.
Politikai tevékenysége miatt Izzat Gazzavit az izraeli hatóságok számos alkalommal
letartóztatták és megbüntették. A legsúlyosabb büntetése ebben az időszakban
az volt, hogy elválasztották családjától, hat gyermekétől, akik közül egyszerre csak
kettőt láthatott, kéthetenként, 30 percre.
Egy izraeli írókkal rendezett 1992-es jeruzsálemi találkozó – amelytől kezdetben
tartott – fordulópontnak bizonyult számára. Ettől kezdve tekintett ugyanis izraeli
kollégáira partnerekként, akikkel olyan jövőt építhetnek, amelyben a palesztinok
és az izraeliek az élet minden területén egyenlőek lesznek.
2001-ben, a Szaharov-díj átadásakor az Európai Parlament elnöke, Nicole Fontaine
elismeréssel adózott „az izraeli és a palesztin nép közötti béke és párbeszéd
ügyéért vívott fáradhatatlan küzdelméért. Az Önben lobogó lángot a bebörtönzés,
a cenzúra, és – ami a legfájdalmasabb – tizenhat éves fia, Rámí tragikus elvesztése
sem tudta kioltani.”
Az Európai Parlamentben tartott beszédében Gazzavi annak gyógyító erejéről
beszélt, ha „képesek vagyunk megérteni egymás szükségleteit”. 1
Nem sokkal fia halála után Abraham B. Yehoshua izraeli íróval és Oliviero Toscani
fényképésszel közösen nagy sikerű könyvet jelentetett meg Ellenségek (Enemies)
címmel a palesztinok és izraeliek kapcsolatáról.
Izzat Gazzavi 2003. április 4-én halt meg.
1 A Szaharov-díj: 25 év – az Európai Parlament a gondolatszabadságért, az Európai Parlament Irattára és Dokumentációs Központja, CARDOC-füzetek, 11. szám, 2013. november, 112. o.
2001
NURIT
PELED-ELHANAN
NURIT PELEDELHANAN, egyetemi oktató és szerző, 1949-ben
született Izraelben. 1997-ben 13 éves lányát, Smadart egy palesztin öngyilkos
merénylő bombája ölte meg Nyugat-Jeruzsálemben.
„A kislányomnak azért kellett meghalnia, mert izraeli volt, és egy olyan fiatal
ölte meg, akit az öngyilkosságig és a gyilkosságig hajszolt az őt palesztinként
érő elnyomás és az elkeseredés. Mindketten Palesztina izraeli megszállásának
áldozatai. Vérük most együtt folyik Jeruzsálem kövein, amelyek mindig is
érzéketlenek voltak a vérrel szemben”. Nurit Peled-Elhanan nem engedte, hogy az
izraeli hatóságok, illetve a miniszterelnök részt vegyen a temetésen.
Nurit Peled, a pacifista és haladó szellemiségű kampánytevékenységéről ismert,
híres Matti Peled tábornok leánya, az izraeli megszállás ellen és Palesztina
szabadságáért küzdők szimbólumává vált Izraelben.
Nurit Peled elkötelezett amellett, hogy megváltoztassa az izraeli társadalom, és
azon belül is különösen a fiatalok mentalitását. Legutóbb megjelent Palesztina az
izraeli tankönyvekben: Ideológia és propaganda az oktatásban (Palestine in Israeli
school books: Ideology and propaganda in education) című művében felhívja a
figyelmet az izraeli iskolákban zajló oktatásra, amely a jelek szerint a tolerancia
és a sokszínűség helyett a rasszizmus felé hajlik. Nurit Peled-Elhanan erőteljesen
bírálta a világ vezetőit – többek között George Busht, Tony Blairt és Ariel Saront
–, mert szerinte „megfertőzték polgáraikat a muszlimoktól való alaptalan
félelemmel”.
Nurit Peled-Elhanan a Russell-törvényszék egyik kezdeményezője. Ezt a
nemzetközi népbíróságot 2009-ben hozták létre azzal a céllal, hogy kivizsgálja
harmadik felek szerepét és bűnrészességét az Izrael által a palesztinok ellen
elkövetett nemzetközi jogi jogsértésekben.
2013-ban aktívan részt vett a Szaharov-díj hálózat konferenciáján, és újra felhívta
a figyelmet a konfliktus és a megszállás alatt élő gyermekek szenvedéseire.
Amikor 2014 júliusában ismét kirobbant a háború Gázában, Nurit Peled-Elhanan a
médiában és az interneten is felemelte a szavát: „A pokol torkából írok Önöknek.
Gázában népirtás zajlik, Ciszjordániában pogromok és mészárlások folynak,
Izraelben pedig harctéri pánik uralkodik… Felszólítom az Európai Uniót, hogy
használja fel az összes rendelkezésére álló diplomáciai és gazdasági eszközt, hogy
megmentse hazámat a halál és a kétségbeesés borzalmától, amelyben jelenleg
élünk… és állítsa helyre az emberhez méltó élet feltételeit zsidók és palesztinok
számára egyaránt”.
A díjra történt jelölésekor DOM ZACHARIAS KAMWENHO
az Angola Békéjéért Felelős Ökumenikus Bizottság (COIEPA) elnöke volt, amely
ökumenikus testületként összefogja az Angolai és São Tomé-i Katolikus Püspöki
Értekezletet (amelynek szintén elnöke volt), az Angolai Evangélikus Szövetséget
és az Angolai Keresztény Egyházak Tanácsát. Az Európai Parlament azért tüntette
ki, mert határozottan, elfogulatlanul és kitartóan szólalt fel az angolai béke,
demokrácia és az emberi jogok érdekében és félelmet nem ismerve kritizálta
mindkét oldalt, mind a Népi Mozgalom Angola Felszabadításáért (MPLA)
nevű szervezetet, mind pedig az Unita nevű lázadó csoportot a 27 évig tartó
polgárháború során, amelyet Angola azután szenvedett el, hogy 1975-ben
függetlenné vált Portugáliától.
Az 1990-es évek végén Angolában a békéért és az emberi jogokért való aktív
fellépést támogató mozgalom indult az egyházak és a civil társadalom számos
szervezetének együttműködésével, az „átfogó nemzeti megbékélés” érdekében.
E békemozgalom egyik élharcosa volt Zacarias Kamwenho érsek.
Az 1934-ben Chimbundóban született Zacarias Kamwenhót 1961-ben szentelték
pappá, majd 1995-ben Lubango érseke lett. Határozott, pártatlan és célratörő
elképzeléseit valamennyi szembenálló fél számára kinyilvánította, hogy a
polgárháború után politikai párbeszéd útján tartós békét érjen el.
A 2002-ben, Jonas Savimbi Unita-vezér meggyilkolása után elért fegyverszünet,
a béketárgyalások és az általános, demokratizálódást támogató légkör
messzemenőkig arra a kampányra vezethető vissza, amelyet Kamwenho,
valamint a vallási és civil társadalom más vezetői folytattak. 2003-ban Kamwenho
érsek lemondott az angolai és São Tomé-i püspöki értekezlet elnökségéről, de
továbbra is aktívan munkálkodott egyházmegyéjében és az Angola békéjéért
dolgozó ökumenikus bizottságban a demokrácia megvalósításáért, az alapvető
szabadságok és az emberi jogok tiszteletben tartásáért, a jogállamiság
megteremtéséért és a tartós nemzeti megbékélésért. 2007-ben kijelentette,
hogy „különösen az elmúlt két évben Angolában a békéért és az emberi jogokért
való aktív fellépést támogató mozgalom indult az egyházak és a civil társadalom
számos szervezetének együttműködésével, az átfogó nemzeti megbékélés
érdekében”.
2013-ban részt vett a Szaharov-díj hálózat konferenciáján.
2001
DOM ZACARIAS
KAMWENHO
2000
¡BASTA
YA!
A ¡B ASTA YA! polgári kezdeményezés tagjai életüket kockáztatják
a terrorizmus elleni küzdelemben. Egyetlen „fegyverük” a polgárok békés
aktivizálása alapvető szabadságaik védelme érdekében. Az ETA és a hozzá
kapcsolódó csoportok terrortevékenységei miatt sok éven át az alapszabadságok
és az emberi jogok veszélyben voltak Baszkföldön. Emberek ezrei estek áldozatul
a megfélemlítési kampánynak, erőszakos cselekményeknek, zsarolásnak vagy az
ellenük, családjuk és tulajdonuk ellen irányuló támadásoknak. Nem fejezhették
ki szabadon véleményüket és jogaikat nem gyakorolhatták anélkül, hogy nagy
veszélyeknek tették volna ki magukat.
A ¡Basta ya! mozgalom azért jött létre, mert a Baszkföldön az ETA és a hozzá köthető
csoportok által folytatott terrortevékenység miatt veszélybe kerültek alapvető
polgári szabadságjogok és az emberi jogok, különösen a nem nacionalista elveket
vallók esetében. A mozgalom életre hívását az is indokolta, hogy fokozódott
a mérsékelt nacionalista pártok körében az etnikai és az idegengyűlölő
nacionalizmus, és egyre több csoport akart megállapodásra jutni az ETA-val.
A ¡Basta ya! polgári kezdeményezés (a jelentése: „Elég volt!”), amely 2004
júliusától az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsának tanácsadói státuszával
rendelkezett, olyan polgárok nyílt csoportját alkotta, akik az alapvető emberi
jogok, a demokrácia és a tolerancia érvényesüléséért harcoltak Baszkföldön.
A szervezet számos tevékenysége közül kiemelkedik a San Sebastianban 2000.
februárban és októberben tartott két nagy demonstráció. Az ETA feloszlatását
követelték, támogatták a terrorizmus áldozatait és megvédték az alkotmányt és a
statútumot mint valamennyi baszk polgár békés együttélésének alapját.
A ¡Basta ya! 2007-ben feloszlott. Vezetői: Carlos Martinez Gorriarán, Juan Luis
Fabo, Rosa Díez és Fernando Savater létrehoztak egy politikai pártot, az Unión
Progreso y Democraciát (UPyD), amely Spanyolország mint ország egységének
fenntartásáért küzd.
A ¡Basta ya! szellemi vezetője, Fernando Savater képviselte a mozgalmat 2000-ben
az Európai Parlamentben a Szaharov-díj átadásakor. 2013-ban szintén ő vett részt
a mozgalom képviseletében a Szaharov-díj hálózat konferenciáján, melyet a díj
létrehozásának 25. évfordulója alkalmából rendeztek.
XANANA GUSMÃO „Timor Mandelájaként” ismert. A timori ellenállási
mozgalom vezetője és szimbóluma, aki az Indonéziától való függetlenedés
érdekében zajló fegyveres konfliktus lezárását tűzte ki céljául. Az Európai
Parlament 1999 decemberében ítélte neki a Szaharov-díjat – abban az évben,
amikor kiszabadult a börtönből, ahová szeparatizmus vádjával küldték. 20 éves
büntetéséből 7 évet töltött le.
A portugálok kivonulása után Indonézia megkezdte szomszédja, Kelet-Timor
politikai destabilizálását, majd 1975. december 7-én bevonult Kelet-Timorba.
Xanana Gusmão illegalitásba vonult, és 1978-ban a „Forradalmi Front Kelet-Timor
Függetlenségéért” (FRETILIN) fegyveres erejének vezetője lett.
A megszállással együtt járó erőszak a becslések szerint 200 ezer ember halálához
vezetett, de az ellenállás tovább folytatódott. Xanana Gusmão megpróbált békés
megoldást elérni: az indonéz kormánynak béketervet és ENSZ-felügyelet melletti
tárgyalásokat ajánlott. 1986-ban sikerült egyesítenie a különböző politikai és
társadalmi erőket a „Timori Ellenállás Nemzeti Tanácsában” (CNRT).
1992. november 20-án azonban letartóztatták, és életfogytig tartó
börtönbüntetésre ítélték, amit később 20 évre módosítottak. A timori ellenállás
azonban kitartott, és óriási nemzetközi nyomás nehezedett Indonéziára, hogy
bocsássa szabadon Xanana Gusmãot. Amikor 1999 szeptemberében kiszabadult
– röviddel az augusztus 30-i népszavazást követően, amelyen Kelet-Timor
lakosságának 80%-a a függetlenségre szavazott –, Gusmão kijelentette: „Mindent
megteszek azért, hogy Kelet-Timornak és népemnek elhozzam a békét.”
2002 áprilisában lezajlott az első szabad elnökválasztás Kelet-Timorban, amelynek
során Gusmãot a szavazatok 83%-ával elnökké választották. 2002. május 20-án
Kofi Annan ENSZ-főtitkár hivatalosan is kihirdette a Kelet-timori Demokratikus
Köztársaság függetlenségét, és Gusmão 2007. májusig töltötte be az elnöki
tisztséget. 2008-ban merényletet kíséreltek meg ellene, de túlélte. Jelenleg a
miniszterelnöki tisztséget tölti be, és 2014 augusztusában bejelentette, hogy
továbbra is hivatalban kíván maradni, noha korábban úgy nyilatkozott, hogy 2014-
ben le kíván mondani.
2013-ban részt vett a Szaharov-díj hálózat konferenciáján.
A 2014-es Ebola-járvánnyal kapcsolatban – amelynek leküzdéséhez Kelet-Timor
egymillió dollárral járult hozzá – Gusmão arra figyelmeztetett az ENSZ-ben,
hogy „ez a válsághelyzet rávilágít, hogy a meglévő hiányosságok és a gyenge
intézmények felerősítik a fejlődési sokkhatásokat”.
1 Xanana Gusmão „Jose Alexandre Gusmão”-ról hivatalosan „Kay Rala Xanana Gusmão”-ra változtatta a nevét. A „Kay Rala” a Kelet-Timor függetlenségéért és önrendelkezéséért folytatott küzdelem során felvett neve volt, a „Xanana” pedig a fiatalkori beceneve.
1999
XANANA
GUSMÃO1
1998-ban, amikor a szerb egységek és a koszovói felszabadítási hadsereg
között kiéleződött a fegyveres konfliktus, az Európai Parlament IBRAHIM RUGOVA (1944–2006) személyében olyan embert tüntetett ki, aki
következetesen alkalmazta az erőszakkal szembeni békés ellenállás elvét.
Rugova a díj átvételekor a következőket mondta: „Ez a díj számomra és az
összes koszovói számára békés küzdelmünk és az általunk meghozott áldozatok
elismerését jelenti.”
Ibrahim Rugova 1944. december 2-án született Cerrcában (Istog), Koszovóban.
Irodalomtudományt tanított a pristinai egyetemen, mielőtt 1989-ben a Koszovói
Demokratikus Liga (LDK) élére választották. Abban az évben Belgrád megszüntette
Koszovó tartomány autonómiáját, az albánokat elnyomták, az ellenzéki vezetőket
letartóztatták. 1990-ben a kétmillió koszovói albán megfogalmazta saját
alkotmányát. Egy 1991-es népszavazás alkalmával 97 százalékos többséggel
Koszovó függetlenségére szavaztak, Rugovát pedig 1998-ban az általuk kikiáltott
Koszovói Köztársaság elnökének választották.
Rugova ragaszkodott a szerb rezsimmel szembeni erőszakmentes ellenzéki
magatartásra épülő elképzeléseihez, közben többször is hangsúlyozva
párbeszédkészségét Belgráddal. A tárgyalásokon általa képviselt álláspontot
bírálta Adem Demaçi, aki egy erőteljesebben nacionalista megközelítést
támogatott. Közben igyekezett a világot népe ügye mellé állítani. Az a törekvése,
hogy a nemzetközi közösség növelje nyomását és nemzetközi védelmet nyújtson
Koszovó számára, azóta is érezteti hatását. Abbéli meggyőződésében, hogy
népe önrendelkezését csak békében lehet elérni, Rugova a koszovói albánok
vezetőjeként 1999. március 18-án aláírta Rambouillet-ben a békeszerződést.
Belgrád vonakodása a megállapodás aláírása tekintetében március 24-én
a Jugoszlávia elleni NATO-támadások megindításához és a jugoszláv erők
Koszovóból való kivonásához vezetett. Rugovának illegalitásba kellett vonulnia.
2002 márciusában Ibrahim Rugova lett Koszovó első elnöke. 2006. január 21-én
halt meg rákbetegségben.
1998
IBRAHIM
RUGOVA
SZALÍMA GAZÁLI algériai újságíró, író és nőjogi aktivista. A nyolcvanas
években vett részt először az algériai nőmozgalomban, többek között mint az
„Európa és a Maghreb Női” mozgalom alapítója és az általa alapított női folyóirat,
a NYSSA főszerkesztője.
1994-től a tanárból újságíróvá lett Szalíma Gazáli szerkesztette a francia nyelvű
algériai La Nation hetilapot, amely a legnagyobb példányszámú hetilap Algériában.
Az 1991-ben kezdődött, a kormány és az iszlamista felkelők csoportjai között 11
évig dúló polgárháború közepette a La Nation szót emelt a háborúban érintett
felek közötti politikai párbeszédért, az emberi jogokért és a véleménynyilvánítás
szabadságáért, és az egyetlen olyan lap volt, amely a kormányt és az iszlamista
csoportokat egyaránt bírálta. Ezért a lapot többször bezárták és felfüggesztették
a működését, és végül 1996-ban betiltották, miután a Le Monde Diplomatique
megjelentette Gazálinak az algériai emberi jogi helyzetről szóló beszámolóját.
A La Nation című kiadvány 2011-ben, az interneten jelent meg újra. Szerkesztői
levelében Gazáli kifejtette, hogy mi motiválja őt: „nem nézhetjük közömbösen
az arab világ fiataljainak tetteit, akik most méltóságukért és szabadságukért
harcolnak. Nem nézhetjük közömbösen azt, ami az országunkban történik.
Azt akarjuk, hogy az algériai nép boldog legyen, mert megérdemli azt. Erős
intézményeket és hatékonyabb humánerőforrásokat akarunk egy valódi
demokráciában, és jogállamiságot”. Végül kifejezte abbéli kívánságát, hogy
egyszer „egy jobb Algéria jön létre, ahol a jó kormányzás jelenti a normát”.
Szalíma Gazáli számos emberi jogi kitüntetést kapott, és jelenleg is folytatja
nőjogi, emberi jogi és demokráciával kapcsolatos tevékenységeit Algériában.
2013-ban aktívan részt vett a Szaharov-díj hálózat eseményein, többek között
Marseille-ben tartott egy előadást a Szaharov-díjról és az emberi jogokról,
valamint részt vett a 25 éves évforduló alkalmából tartott konferencián.
1997
SZALÍMA
GAZÁLI
1996
VEJ
CSING-SENG
A „kínai demokratikus mozgalom atyja” száműzetésben él, de a kínai kommunista
diktatúra aktív ellenzéki vezetőjeként tevékenykedik.
A Bátorság a kiálláshoz: levelek a börtönből és más írások című művét, amelyet
eredetileg vécépapírra jegyzett fel a börtönben, ma már több mint 12 nyelvre
lefordították.
Kétszer ítélték összesen 29 év börtönre, és több mint 18 évet bezárva is töltött
a demokráciát támogató tevékenységéért és írásaiért, többek között 1978-as, Az
ötödik modernizáció: A demokrácia című úttörő esszéjéért. Mindez azzal kezdődött,
hogy kitett egy tacepaót a pekingi „Demokrácia falára”, amely falon munkások,
művészek és értelmiségiek gyakorolhatták a véleménynyilvánítás szabadságát.
Ezzel óriási feltűnést keltett: nemcsak azért, mert nyíltan támadta a kommunisták
„népi demokratikus diktatúráját”, hanem mert alá is merte írni a nevét, és az
elérhetőségeit is megadta.
A VEJ által alapított és szerkesztett Exploration (Kutatás) című underground
magazinban megjelentette a Demokrácia vagy új diktatúra? című írását, amelyben
az akkori kommunista vezetőt, Teng Hsziao-pinget az új diktátornak nevezte.
Három nappal később letartóztatták, és ellenforradalmi tevékenység vádjával 15
év börtönre ítélték 1979-ben. Először a halálsoron volt, később magánzárkában,
ezt követően pedig szigorúan őrzött kényszermunkatáborokban egészen 1993-
ig, amikor szabadon bocsátották, mivel Kína versenybe akart szállni a 2000. évi
olimpiai játékok rendezési jogáért. Fél éven belül ismét letartóztatták, bíróság elé
állították, és ellenforradalmi tevékenységért újabb 14 évre ítélték.
1996-ban a Szaharov-díj átadó ünnepségének idején még börtönben volt. 1997-
ben óriási nemzetközi nyomásra Vejt kiengedték cellájából és feltették egy, az
USA-ba tartó repülőgépre. Vej szerint nem szabadon engedték – száműzetése
újabb büntetés.
Ma Washingtonból irányítja a Vej Csing-seng Alapítványt, a Tengerentúli Kínai
Demokratikus Koalíciót (Overseas Chinese Democracy Coalition) és az Ázsiai
Demokrácia Szövetséget (Asia Democracy Alliance).
2013-ban részt vett a Szaharov-díj hálózat konferenciáján, amely felszólította a
kínai hatóságokat, hogy engedjék szabadon az összes bebörtönzött emberijog-
védőt.
2014-ben, a Tienanmen téren történt események 25 éves évfordulóján egy
megemlékező cikket tett közzé, amelyben megerősítette abbéli hitét, hogy Kína
végül el fogja érni a demokráciát. A cikkben többek között a következőket írta:
„Nincs kétségem afelől, hogy a kínai nép az 1989-es hősök példájából erőt merítve
meg fogja találni a demokráciához vezető utat”.
1995
LEILA
ZANA
1991-ben LEILA ZANA először szerzett kurd nőként képviselői helyet
a török parlamentben. Politikai kiállása miatt 10 évet töltött börtönben, mivel a
török bíróság úgy ítélte meg, hogy tevékenysége árt az ország egységének.
15 évesen feleségül ment Diyarbakir korábbi polgármesteréhez, Mehdi
Zanához, akit az 1980-as évek katonai uralma idején „szeparatizmus” vádjával
börtönbüntetésre ítéltek. 23 évesen kezdte meg tanulmányait: három év alatt
elvégezte az általános és középiskolát, majd kéretlenül is vezető szerepbe került,
mivel személyes fejlődését lényegében azonosnak tekintették a kurd népesség
alapvető jogainak érvényesítésével. Miután elsöprő többséggel parlamenti
képviselővé választották, botrányt okozott az eskütételkor azzal, hogy kurd
nyelven mondta el a következő mondatot: „Eskümmel a török és a kurd nép
közötti testvériséget szolgálom”. Akkoriban a kurd nyelv nyilvános használata
bűncselekménynek számított.
1994-ben megfosztották parlamenti mentelmi jogától, és „hazaárulás és a
fegyveres Kurdisztáni Munkáspártban (PKK) való tagság” vádjával – amit tagadott
– 15 év börtönre ítélték.
Az Európai Parlament 1995-ben az emberi jogokért való bátor kiállásáért,
valamint a török kormány és a törökországi kurd népesség közötti konfliktus
békés, demokratikus megoldása melletti elkötelezettségéért Leila Zanának ítélte
a Szaharov-díjat.
2004-ben, miután az Emberi Jogok Európai Bírósága úgy ítélte meg, hogy Zana
számára nem biztosították a tisztességes és független tárgyaláshoz való jogot,
Zana végre személyesen szólhatott az Európai Parlamenthez, amikor átvette a
Szaharov-díjat.
2012-ben újabb 10 év börtönbüntetésre ítélték „terrorista propaganda
terjesztéséért”. Mivel 2011-ben újraválasztották parlamenti képviselőnek, 2015-ig
mentelmi jog védi.
2012-ben Zana találkozott Erdoğan miniszterelnökkel, miután nyilvánosan hangot
adott abbéli reményének, hogy a miniszterelnök megoldást fog találni a kurd
kérdésre. Kezdeményezése a PKK és a török kormány közötti tárgyalási folyamat
alapjául szolgált, és ennek köszönhetően a PKK vezetője, Abdullah Öcalan 2013
márciusában történelmi jelentőségű nyilatkozatában felszólította a PKK-t, hogy
a fegyveres ellenállás helyett válasszák a demokratikus politikai küzdelmet. Leila
Zana továbbra is aktívan közreműködik a jelenleg is tartó békefolyamatban.
2013-ban részt vett a Szaharov-díj hálózat konferenciáján és annak
zárónyilatkozatában arra szólította fel a hálózatot, hogy üdvözöljék „a török
kormány és a bebörtönzött kurd vezető, Abdullah Öcalan közötti, folyamatban
levő béketárgyalásokat, melyek célja, hogy tartós megoldást találjanak az
évtizedek óta tartó kurd konfliktusra”.
1994
TASZLÍMA
NASZRÍN
Az 1962-ben, Bangladesben született TASZLÍMA NASZRÍN a nők
elnyomását bíráló erőteljes írásairól és a vallási fundamentalizmus ellen irányuló
kíméletlen bírálatairól ismert. Az írónőt, aki 13 éves korában kezdett el írni,
kényszerszáműzetése és a meggyilkolására felszólító számos fetva sem tántorította
el ügyétől. A díjnyertes írónő műveit a világ harminc nyelvére fordították le.
Taszlíma Naszrín hivatását tekintve orvos, világi humanista és emberi jogi aktivista,
aki erősen kötődik bengáli identitásához. Gondolatai és elképzelései miatt
azonban egyes könyveit betiltották Bangladesben, őt pedig mind Bangladesből,
mind az Indiában található Nyugat-Bengál területéről kitiltották.
1994-ben, amikor megkapta a Szaharov-díjat, már Európában – azon belül
Franciaországban és Svédországban – élt száműzetésben. A díj átvételekor tartott
beszédében azt mondta, a világ olyan részéből jön, ahol elviselhetetlenek a
társadalmi feszültségek és az emberek problémái. Íróként nem hunyhat szemet az
emberek éhezése és mindennapi szenvedése fölött.
Néhány évvel később, 1998 szeptemberében Taszlíma Naszrín visszatért
Bangladesbe, halálos beteg édesanyjához. Mihelyt elterjedt hazatérésének
híre, a vallási fundamentalisták újra az írónő halálát követelték. Egy bíróság
elfogatóparancsot adott ki ellene és vagyonelkobzással fenyegette. Az Európai
Parlament meghallotta Taszlíma Naszrín segélykérését, és felszólította a
bangladesi kormányt az írónő életének és biztonságának garantálására. A
folyamatos fenyegetések miatt Taszlíma Naszrín 1999 januárjában ismét hazájának
elhagyására kényszerült. Jelenleg Újdelhiben él, mivel 2011-ben a kalkuttai
elöljárók által kiadott fetva miatt el kellett hagynia az általa második otthonának
tekintett Bengált is. 2014-ben a bangladesi Nemzeti Emberi Jogi Bizottság
támogatta, hogy hazatérhessen. Az írónő, aki valamennyi vallás szélsőségesei
ellen szót emelt, 2013 júniusában az Európai Parlamentnél tett látogatása
során sürgette, hogy az iszlám fundamentalizmus terjedésének ellensúlyozása
érdekében támogassák a bangladesi világi mozgalmakat.
2013 novemberében részt vett a Szaharov-díj hálózat konferenciáján.
Az OSLOBOĐENJE egy bosnyák napilap. Neve azt jelenti: felszabadulás,
és a lap mentőövet jelentett azok számára, akiket a volt Jugoszláviában kirobbant
háború idején az 1992 és 1996 közötti ostrom Szarajevóban ért, mivel egy nap
kivételével minden nap sikerült megjelentetni.
Az Oslobođenje (Felszabadulás) bosnyákokat, boszniai szerbeket és boszniai
horvátokat egyaránt alkalmazott. Az alkalmazottak közül senki sem hagyta
ott az újságot a háború kirobbanásakor, annak ellenére, hogy felajánlották
nekik a lehetőséget. Maradtak, és küzdöttek azért, hogy fenntartsák városuk
és országuk egységét és etnikai sokszínűségét, meghazudtolván a Nagy-
Szerbiával kapcsolatos propagandát, amely szerint szerbeknek, horvátoknak és
muzulmánoknak lehetetlen békében együtt élniük.
A háború végére a 75 bátor újságíró közül, akik naponta kockáztatták az életüket,
5-öt megöltek, 25-öt pedig megsebesítettek. Mindegyiküket érte személyes
tragédia, többüknek meghaltak szeretteik, és sokkolták őket a gyilkosságok,
amelyekkel nap mint nap szembesülniük kellett.
Az Oslobođenje szerkesztőségét, amely Szarajevó egyik legveszélyesebb háborús
övezetében volt, porig rombolták. A személyzet egy óvóhelyre költözött, régi Ladák
motorjaiból áramfejlesztőt rögtönöztek, és minden nap orvlövészek golyói elől
bujdokolva mentek be dolgozni. A fegyveresek olyan közel voltak hozzájuk, hogy
hallották, amikor azok egymással beszélgettek vagy énekeltek.
„Minden igyekezetünk Bosznia-Hercegovina halála, megosztása, a térképről való
nyomtalan eltörlése ellen irányult” – mondta Zlatko Disdarević, az egyik akkori
szerkesztő.
Az Oslobođenje munkatársai mindennapi munkájukat ellenállásuk szimbólumává
tették. Amikor az újságkihordók túl veszélyesnek ítélték az újságok kiszállítását,
maguk az újságírók vitték ki azokat, és amikor az Oslobođenje 700 kioszkból álló
boszniai hálózatát porig égették, a híreket tartalmazó oldalakat kivágták, elfaxolták,
majd összeragasztották, hogy a támadás alatt álló más városok mint például Mostar
polgárai is elolvashassák őket.
A World Press Review az Oslobođenje munkatársait 1993-ban az év nemzetközi
szerkesztőivé választotta „bátorságukért, állhatatosságukért és az újságírás
alapelvei melletti kiállásukért”, és később számos további újságírói díjat is
elnyertek.
2006-ban a lapot megvásárolta a város két jelentős vállalkozása, és az új honlap
kijelenti, hogy bár a szervezet nagymértékben átalakult, „a szabadság és az
igazságosság iránti elkötelezettsége szilárd maradt”.
A Szaharov-díj hálózat 2013. évi konferenciáján az Oslobođenjét annak szerkesztője,
Vildana Selimbegović képviselte. Ő egyike azoknak a munkatársaknak, akik már a
háború idején is a lapnál dolgoztak, és bár megviselték az események, továbbra is
elkötelezetten végzi munkáját.
1993
OSLOBOĐENJE
A „MADRES DE LA PLAZA DE MAYO” (a Május téri anyák)
hosszú éveken keresztül egységben képviselték harcukat és amiatti bánatukat,
hogy sohasem találták meg eltűnt gyermekeiket. E mozgalom, amelyet az argentin
„piszkos háború” (1976–1983) idején eltűnt gyermekeiket kereső anyák indítottak,
segített megdönteni az országot uraló katonai rendszert, és azért is küzdött,
hogy perbe fogják és bebörtönözzék az emberiesség elleni bűncselekmények
elkövetéséért felelős személyeket.
Az anyák közé tartozni egyet jelentett azzal, hogy félelemmel, fenyegetésekkel,
erőszakkal és letartóztatásokkal kellett szembenézni egy olyan országban, ahol a
nőktől elvárják, hogy csendben tűrjék az őket érő igazságtalanságokat. Táblákon
vitték magukkal eltűnt gyermekeik képét és nevét, valamint azon követelésüket,
hogy visszakaphassák őket. Abban az időben, amikor még az is tilos volt, hogy
többen, egy csoportban álljanak, az anyák első tiltakozásuk alkalmával lassan,
az óramutató járásával ellentétes irányban körbe sétáltak a Május téren. Az első
tiltakozást tizennégy anya tartotta, de később százával csatlakoztak hozzájuk és
az általuk képviselt passzív ellenálláshoz – még akkor is, amikor néhányuk „eltűnt”.
2014-ben a Madres 13 évet és 1900 demonstrációt tudott maga mögött, mióta
1977. április 30-án nyilvánosan elítélték gyermekeik eltűnését, és azóta minden
csütörtökön közösen tüntetnek. A mozgalom 1986-ban két részre, a „Május téri
anyák Alapító Vonalra” (Madres de Plaza de Mayo Founding Line) és a „Május téri
anyák Egyesületre” (Madres de Plaza de Mayo Association) szakadt, noha mindkét
csoport tagjai között megtalálhatók a Madres alapítói.
2014 júliusában az Alapító Vonal tiltakozását fejezte ki amiatt, hogy Kirchner elnök
pártjának képviselői törvényjavaslatot terjesztettek be arra vonatkozóan, hogy az
anyák fehér fejkendőjét a zászló és a nemzeti himnusz mellett argentin nemzeti
jelképnek minősítsék, mivel mozgalmuk aktív ellenállási mozgalom és a kendő a
gyermekeik iránt érzett szeretetüknek a jele. A Hebe Bonafini által vezetett Madres
Egyesület támogatta a tervet.
A Madres Egyesület azon dolgozik, hogy a csoport által alapított Népi Egyetem
a Május Téri Anyák Emberi Jogi Állami Egyetemi Intézményévé alakuljon. Ezt a
lépést – politikai ellenállás dacára – már jóváhagyta a szenátus és a képviselőház
két bizottsága. A csoport városi projekteken is dolgozik.
2014-ben a gázai háború kirobbanásakor Bonafini szolidaritását fejezte ki a
palesztin nép, különösen a palesztin anyák felé, akik a legtöbbet szenvednek és
mindent megtesznek azért, hogy megvédjék gyermekeiket.
1992
LAS MADRES
DE LA PLAZA
DE MAYO
© 2
005
Jo
hn
Isaa
cso
n
1991
ADEM
DEMAÇI
Az 1936-ban, a koszovói Prištinában született író, ADEM DEMAÇI
életének jelentős részét (1958 és 1990 között) börtönben töltötte a koszovói
albánok alapvető jogaiért folytatott küzdelméért és azért, mert kimondta az
igazságot a kétmillió koszovói albánnal szembeni szerb elnyomásról.
„Kimondhatjuk, hogy a világban, amelyben élünk, a szabad szó az első
elengedhetetlen feltétel a demokráciához vezető úton. Szabad szó nélkül nincs
párbeszéd, párbeszéd nélkül nem lehet megtalálni az igazságot, az igazság nélkül
pedig nem lehetséges a haladás” – vallotta.
Szabadon bocsátása után Adem Demaçi átvette az Emberi Jogok és
Szabadságjogok Védelmének Tanácsa vezetését. 1996-ban szerepet vállalt a
politikai életben és csatlakozott a Koszovói Parlamenti Párthoz (PPK), amelynek
elnöke lett. Nyílt tiltakozásra szólított fel a szerb rendszer ellen, mondván, hogy
az erőszakmentesség nem szükségszerűen jelent passzivitást, és jól látható,
ugyanakkor erőszakmentes tiltakozó kampányt indított a szerb vezetés ellen.
Ennek keretében felhívást intézett a koszovóiakhoz, hogy öt percre kapcsolják le a
lámpáikat és egy percig álljanak mozdulatlanul az utcán, ugyanabban az időben.
A koszovói háború idején, 1998-tól 1999-ig a Koszovói Felszabadítási Hadsereg
(UCK) politikai képviselője volt, és Koszovóban maradt, míg más vezetők elhagyták
az országot.
A háború után elsősorban az etnikai megbékélés és a menekültek hazatérése
ügyének szentelte figyelmét. Átvette a Bizottság a Kölcsönös Megértésért,
Toleranciáért és Együttélésért elnökségét. Ebben a testületben Koszovó minden
etnikai csoportja képviselteti magát, „mert Koszovó mindenkié” és „mert mi [...]
egy szabad, demokratikus és etnikailag sokszínű társadalmat akarunk”.
Adem Demaçi mind a mai napig vezető politikai személyiség Koszovóban, aki 2014
júniusában a két ország és általában az albánok megerősödése felé tett lépésként
üdvözölte Koszovó és Albánia történelmi jelentőségű első közös kormányülését.
„Koszovónak és Albániának ezt a lépést már sokkal korábban meg kellett volna
tennie, de jobb későn, mint soha” – nyilatkozta egy koszovói napilapnak, és
felhívást tett egy olyan alap létrehozására, amelynek célja a jelenleg is Szerbiában
élő albánok támogatása.
Életkora és egészségügyi okok miatt nem tudott részt venni a Szaharov-díj hálózat
2013-as értekezletén, melyet a díj létrehozásának 25. évfordulója alkalmából
rendeztek.
1990
AUNG SZAN
SZÚ CSI
© P
lato
n/T
run
k A
rch
ive
AUNG SZAN SZÚ CSINAK a burmai/mianmari demokratikus
mozgalom vezetőjeként folytatott tevékenységét 1990-ben ismerték el Szaharov-
díjjal. Személyesen azonban végül csak huszonhárom évvel később, 2013. október
22-én vehette át a gondolatszabadságért adományozott Szaharov-díjat.
Az Európai Parlamentben tartott ünnepségen a 28 tagállam választott képviselői
előtt tartott beszédében Aung Szan Szú Csi szenvedélyesen kiállt a demokratikus
értékek mellett és hangsúlyozta, hogy Burmában a demokratikus átmenet még
messze nem teljes. Mint elmondta, a jelenlegi alkotmány kiváltságos szerepet
biztosít a katonaságnak, amit meg kell reformálni ahhoz, hogy garantálni
lehessen a burmai polgárok arra vonatkozó jogát, hogy „úgy éljenek, ahogyan azt
a lelkiismeretük parancsolja” és hogy „maguk alakíthassák sorsukat”.
Azt kérte a nemzetközi közösségtől, hogy továbbra is támogassák a demokrácia
és az emberi jogok fejlesztését Burmában, és megköszönte az Európai Parlament
ebben régóta nyújtott támogatását.
Édesapja a független Burma nemzeti hősének tartott Aung Szan, aki Szú Csi
kétéves korában gyilkosság áldozatává vált, édesanyja pedig Khin Csi, tekintélyes
burmai diplomata volt. 1988-ban a külföldön élő Szú Csi visszatért Burmába, hogy
haldokló édesanyját ápolja, és ekkor szemtanújává vált a Ne Win katonai uralma
ellen tiltakozókkal szembeni brutális fellépéseknek. A mészárlások arra késztették,
hogy erőszakmentes küzdelmet indítson a demokráciáért és az emberi jogokért.
1990-ben az általa vezetett Nemzeti Liga a Demokráciáért nevű párt elsöprő
többséggel megnyerte a választásokat, ám a katonai junta nem csak hogy nem
volt hajlandó a hatalmát átadni, hanem letartóztatásokkal és véres megtorlásokkal
csapott le a párt képviselőire és támogatóira. Szú Csi az 1990 után következő
két évtized nagy részét börtönben vagy házi őrizetben töltötte, és ez idő alatt a
hatóságok nem adtak a férjének beutazási vízumot, hogy meglátogathassa őt
Burmában, annak ellenére, hogy a férjénél rákot állapítottak meg. Inkább Szú Csit
ösztönözték arra, hogy hagyja el az országot, ő azonban ezt megtagadta, mivel
attól félt, hogy nem engedik majd visszatérni, így többet nem látta férjét, aki
1999-ben elhunyt.
Még házi őrizetben élte meg az országban két évtizedes szünet után, 2010-ben
megrendezett következő választást, de hat nappal azután szabadon engedték. Az
ország demokratizálódásának megindulását követően, 2012 áprilisában jelöltként
indult az időközi parlamenti választáson, amelyen pártja a 45-ből 43 képviselői
helyet elnyert, amivel ő lett a parlamenti ellenzék vezetője.
Aung Szan Szú Csi jelenleg az alkotmány reformjáért küzd, amely lehetővé tenné
számára, hogy induljon az ország elnökválasztásán.
ALEXANDER DUBČEK (1921–1992) az 1968-ban Csehszlovákiában
zajlott, prágai tavasz néven ismertté vált reformmozgalom meghatározó alakja
volt.
Dubček olyan családban nőtt fel, amely elkötelezett volt a szovjetunióbeli
szocializmus építése mellett, és 1939-ben titokban belépett a kommunista
pártba, valamint a németbarát szlovák állam ellen szerveződő illegális ellenállási
mozgalomhoz is csatlakozott.
Amikor 1968-ban a hithű kommunista Dubčeket kinevezték a Csehszlovák
Kommunista Párt új főtitkárává, a kommunista rendszer liberalizálását tűzte ki
céljául.
Számos reformot hajtott végre: biztosította a nagyobb fokú sajtószabadságot,
rehabilitálta a sztálini időszak politikai tisztogatásainak áldozatait, gazdasági
reformokat kezdeményezett és elindította a csehszlovák politikai élet átfogó
demokratizálását. Reformjait azonban nem nézték jó szemmel Moszkvában, és
az emberarcú szocializmus megteremtésére irányuló törekvéseit 1968. augusztus
21-én a Varsói Szerződés tankjai söpörték el, amelyek átvették a hatalmat
Prágában. Dubčeket elfogta a KGB, majd a Kremlbe vitték, ahol rövid ideig fogva
tartották.
1970-ben hazaárulással vádolták meg, megfosztották hivatalától és kizárták
a Csehszlovák Kommunista Pártból. Tizenöt éven át hétköznapi munkásként
élt, és csak 1988-ban tért vissza a közéletbe, hogy polgári jogi aktivistaként
tevékenykedjen.
Amikor 1989. november 22-én kitüntették a Szaharov-díjjal, Dubček még az emberi
jogaitól megfosztott polgár volt,1 de néhány nappal később, november 28-án a
bársonyos forradalom megdöntötte a rendszert és a Csehszlovák Kommunista
Párt feladta a hatalmat.
„Határozott meggyőződésem, hogy a szabadságnak az a »fuvallata« volt a jelenleg
Kelet-Európában és magában Csehszlovákiában végbemenő békés forradalmak
előzménye, amelyet a csehek és a szlovákok Dubček irányítása alatt élveztek” –
írta Szaharov a Parlamenthez címzett üzenetében 1989. december 10-én, négy
nappal halála előtt.
Az 1989-es csehszlovákiai forradalom után Dubčeket a Szövetségi Gyűlés elnökévé
választották, amely tisztséget 1989 és 1992 között töltötte be. 1990 januárjában, a
Szaharov-díj átvételekor a Parlamentben tartott beszédében Dubček kijelentette,
hogy az országát alkotó nemzeteket „még történelmük legnehezebb pillanataiban
sem hagyta el az az érzés, hogy részesei az emberiség szabadságért folytatott
nagyszerű küzdelmének” és hogy a prágai tavasztól a bársonyos forradalomig „a
szabadság, a szuverenitás és a társadalmi igazságosság eszméi mindvégig életben
maradtak”.
Alexander Dubček 1992 novemberében egy autóbalesetben életét vesztette.
1989
ALEXANDER
DUBČEK
1 A Szaharov-díj: 25 év – az Európai Parlament a gondolatszabadságért, az Európai Parlament Irattára és Dokumentációs Központja, CARDOC-füzetek, 11. szám, 2013. november, 55. o.
© C
TK P
ho
to/I
go
r Zeh
l
1988
NELSON
ROLIHLAHLA
MANDELA
Miként maga Mandela mondta: „az életben nem az a puszta tény a lényeg, hogy
éltünk, hanem az, hogy mit tettünk hozzá mások életéhez”.
NELSON MANDELA 95 éves korában, 2013. december 5-én hunyt el
johannesburgi otthonában. Halála világszerte mély gyászt váltott ki, de mindenütt
ünnepelték életét, melyet a szabadságnak és demokráciának szentelt.
1988-ban ő volt az első – Anatolij Marcsenkóval, a szovjet ellenzéki gondolkodóval
együtt –, akit az Európai Parlament a Szaharov-díjjal kitüntetett. Díjazása
idején még házi őrizetben tartotta a dél-afrikai apartheid rezsim, amely 27 évre
bebörtönözte a rasszizmus ellen folytatott harca miatt.
Mandela az Afrikai Nemzeti Kongresszus aktív tagja volt, és részt vett Dél-
Afrika első fekete ügyvédi irodájának megnyitásában, amely a rezsim általi
elnyomás növekedésével egyre harcosabbá vált. 1964-ben életfogytiglani
szabadságvesztésre ítélték, és végül 1990-ben engedték szabadon, ahogy a
nemzetközi és a hazai nyomás hatására az apartheid rezsim elkezdett összeomlani.
Szabadon bocsátása után nem sokkal Mandela arról beszélt az Európai
Parlamentben, hogy egy igazságos és tartós megoldással Dél-Afrikát „egységes,
demokratikus és a rasszizmustól mentes országgá” kell átalakítani. Minden,
ami nem ér fel ezzel, „a számtalan dél-afrikai és régióbeli hazafi emlékének
megsértését jelenti, akik életüket áldozták ezért a mai percért, amikor határozottan
kijelenthetjük, hogy már látjuk az apartheid rendszer végét”.
Az 1990-es években – 1994–1999 között elnökként – Mandela irányította
Dél-Afrika apartheidből egy faji szempontból befogadó demokráciává való
átalakítását, küzdve az „igazságért és megbékélésért”, amely a békéhez vezető
utat jelenti.
2013-ban bekövetkezett halálakor világszerte számtalan ember kifejezte Mandela
iránti tiszteletét, többek között a Szaharov-díj hálózat tagjai is.
„A mai napon Dél-Afrika atyját veszítette el, a világ pedig egy hőst. Napjaink egyik
legnagyobb személyisége előtt rovom le ma tiszteletemet. Nelson Mandela ma
eltávozott közülünk, de öröksége mindig velünk marad.” – ezekkel a szavakkal
búcsúzott Mandelától Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke és a Szaharov-
díj hálózat társelnöke.
„Megértette velünk, hogy senkit sem szabad büntetni a bőrszínéért, vagy azért,
hogy milyen körülmények közé született. Arra is rádöbbentett minket, hogy igenis
képesek vagyunk megváltoztatni a világot, képesek vagyunk megváltoztatni
azzal, hogy megváltoztatjuk az emberek szemléletét és felfogását” – mondta róla
Aung Szan Szú Csi.
„Nelson Mandela egyedülálló, áldozatkész és méltóságteljes életet élt és egy
politikai zseni volt, aki békés úton véget vetett a modern idők egyik legnagyobb
gonoszságának” – mondta Kofi Annan.
ANATOLIJ MARCSENKO (1938–1986) az egykori Szovjetunió egyik
legismertebb ellenzéki gondolkodója volt. A csisztopoli börtönben hunyt el,
miután három hónapig éhségsztrájkot folytatott az összes szovjet lelkiismereti
fogoly szabadon bocsátásáért.
„Marcsenko hősies életével és munkásságával rendkívüli mértékben hozzájárult a
demokrácia, a humanizmus és az igazságosság ügyéhez” – írta róla maga Andrej
Szaharov a Parlamenthez címzett levelében, melyben kitüntetését javasolta.
Anatolij Marcsenko csak 48 éves volt, amikor meghalt, de életéből több mint 20
évet börtönben vagy belső száműzetésben töltött. A halálát követő nemzetközi
felháborodás jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Mihail Gorbacsov, a kommunista
párt főtitkára 1987-ben végre engedélyezte a lelkiismereti foglyok tömeges
szabadon bocsátását.
Marcsenko 1966-ban írt Tanúvallomás című önéletrajzi művével szerzett széles
körű ismertséget, amelyben az általa a szovjet munkatáborokban és börtönben
eltöltött időszakot írja le. Ez volt az első könyv, amely beszámolt a sztálini időszakot
követő munkatáborokról és börtönökről, és ráébresztette a világot a valóságra:
arra, hogy a Gulag-táborok időszaka Sztálin halálával nem ért véget.
A könyv megjelenése ahhoz vezetett, hogy Marcsenkót szovjetellenes propaganda
miatt ismét börtönbüntetésre ítélték. Mielőtt azonban 1968-ban ismét
bebörtönözték volna, ellenzékiként nyilvánosan elítélte a politikai foglyok fogva
tartásának körülményeit. 1968 júliusában a médiának címzett nyílt levelében
figyelmeztetett, hogy a Szovjetunió nem fogja hagyni, hogy a prágai tavasz
folytatódjon, amely jóslata be is vált, mivel augusztusban a Varsói Szerződés
államainak tankjai bevonultak Csehszlovákiába, és ezt követően Marcsenkót ismét
börtönre, majd száműzetésre ítélték.
Minél nagyobb volt azonban az elnyomás, annál erősebb volt Marcsenko
akaratereje a cselekvésre. Andrej Szaharovval és a csoport jelenlegi vezetőjével,
Ljudmila Alekszejevával közösen megalapították a befolyásos Moszkvai Helsinki
Csoportot. A csoportot 1976-ban alapították meg annak érdekében, hogy
figyelemmel kísérje, hogy a Szovjetunió betartja-e az 1975-ös Helsinki Záróokmány
emberi jogi záradékait, mely az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet
első okmánya volt és azzal a céllal jött létre, hogy javítsa a kommunista tömb és a
Nyugat közötti kapcsolatokat.
Utoljára 1980-ban tartóztatták le és börtönözték be Élni, mint bárki más című,
utolsó könyve kiadásáért. A kiszabott 15 éves büntetést azonban már nem élte túl.
Marcsenko díját 1988-ban özvegye, Larissza Bogoraz vette át, aki maga is aktivista
és Szaharov-díjra jelölt.
1988
ANATOLIJ
MARCSENKO
© In
styt
ut
Sach
aro
wa
w M
osk
wie
intézkedések alapjául szolgálnak, és esetenként közvetlen hatást gyakorolhatnak
az érintett kormányok intézkedéseire.
A Parlament jogalkotói hatáskörei lehetővé teszik a harmadik országokkal
kötendő megállapodások megakadályozását, ha ezek az országok súlyosan
megsértik az emberi jogokat és a demokratikus elveket. A Parlament megköveteli
a megállapodásokba szisztematikusan felvett emberi jogi záradékok szigorú
betartását. 2011 áprilisában a Parlament felszólította az EU-t az EU és Szíria
között társulási megállapodással kapcsolatos tárgyalások felfüggesztésére.
2011 szeptemberében részlegesen felfüggesztették az EU Szíriával kötött
együttműködési megállapodását mindaddig, „amíg a szíriai hatóságok véget nem
vetnek az emberi jogok szisztematikus megsértésének”. A szíriai konfliktus 2014-
ben is folytatódott és az EU megerősítette a korlátozó intézkedéseket.
Az EU minden évben jelentést ad ki az emberi jogok és a demokrácia világbeli
helyzetéről, amelyet a Parlament megvizsgál. A Parlament ezenkívül
megerősítette az emberi jogok védelmezésében betöltött szerepét azáltal,
hogy támogatja a parlamenti demokráciát és a parlamenti politikai párbeszédet,
meghallgatásokat szervez harmadik országbeli civil társadalmi szervezetek
képviselői számára, és eseti küldöttségeket küld, hogy azok a terepen mérjék fel
az emberi jogok helyzetét. Az Európai Parlament és a harmadik országok közötti
politikai párbeszéd legfőbb fórumai a következők: az AKCS–EU Közös Parlamenti
Közgyűlés, az Unió a Mediterrán Térségért Parlamenti Közgyűlés, az Euro–Latin-
amerikai Parlamenti Közgyűlés (EuroLat), valamint a kelet-európai partnerekkel
működő Euronest Parlamenti Közgyűlés.
A Parlament költségvetési hatáskörei révén jelentős mértékben növelte a
demokráciát támogató és emberi jogi programok tekintetében előirányzott
forrásokat, és elérte, hogy a demokrácia és az emberi jogok világszintű
előmozdításának finanszírozási európai eszköze folytassa működését.
E kulcsfontosságú pénzügyi és szakpolitikai eszköz révén az EU hozzájárul a
demokrácia és a jogállamiság fejlesztéséhez és megszilárdításához, az emberi
jogok és az alapvető szabadságok világszerte történő tiszteletben tartásához,
valamint az emberi jogi jogvédők támogatásához és védelméhez az egész világon.
EURÓPAI UNIÓ:
AZ EURÓPAI
PARLAMENT
SZEREPE AZ EMBERI
JOGOK TERÉN
A közvélemény-kutatások szerint az uniós polgárok úgy vélik, hogy az emberi jogok
olyan értéket képviselnek, amelyet az Európai Parlamentnek kiemelten védenie
kell. Az Európai Parlament gyakran tesz konkrét kezdeményezéseket, többek között
a kínzás megszüntetése, az emberi jogi jogvédők védelme, a konfliktusmegelőzés,
a nők és gyermekek jogainak előmozdítása, a kisebbségek védelme, a bennszülött
népek és a fogyatékkal élők jogainak védelme érdekében. Aktívan támogatja a
kivégzésekre vonatkozó ENSZ-moratóriumra és a halálbüntetés egész világon való
eltörlésére irányuló kampányt, valamint a Nemzetközi Büntetőbíróság küzdelmét
a népirtás, a háborús bűnök és az emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények
büntetlenségével szemben. Az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének célja,
hogy biztosítsa az emberek alapvető jogainak védelmét és az emberi méltóság
megőrzését.
Az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség,
a jogállamiság és az emberi jogok védelmének elvét az Európai Unióról szóló
szerződés foglalja magában. Ezek az elvek jogilag kötelező erővel bírnak. Az ezen
értékeket súlyosan megsértő tagállamok – az Európai Parlament hozzájárulásával
– az EU szerződéseiből eredő jogok felfüggesztésével szembesülhetnek.
Az emberi jogokat az Európai Unió Alapjogi Chartája tartalmazza, amely 2009-
ben, a Lisszaboni Szerződéssel lépett hatályba. Ez a szerződés ezenkívül jogalapot
biztosított az EU egésze számára, hogy az emberi jogok európai egyezményének
(EJEE) részes felévé váljon. Az EU mind a 28 tagállama ratifikálta az egyezményt.
Az, hogy az EU csatlakozik az emberi jogok európai egyezményéhez, bezár egy
kiskaput az emberi jogok védelme terén és fokozza az összhangot az Európa
Tanács és az EU emberi jogi rendszerei között.
A közös kül- és biztonságpolitikában és a fejlesztési együttműködési politika
kidolgozása során az uniós jog célkitűzése „a demokrácia és a jogállamiság
fejlesztése és megerősítése, valamint az emberi jogok és az alapvető szabadságok
tiszteletben tartása”. E célkitűzéseket egyértelműen beépítették az uniós
jogba, nagyrészt az Európai Parlament munkájának köszönhetően. Az Európai
Unió harmadik országokkal fenntartott kapcsolataiban köteles előmozdítani
a demokráciát, a jogállamiságot, az emberi jogok és alapvető szabadságok
egyetemességét és oszthatatlanságát, az emberi méltóság tiszteletben tartását,
az egyenlőség és szolidaritás elvét, valamint az Egyesült Nemzetek Alapokmánya
és a nemzetközi jog alapelveinek tiszteletben tartását.
A Külügyi Bizottság keretében működő Emberi Jogi Albizottság felelős az emberi
jogokkal kapcsolatos parlamenti munkáért. Jelentéseit és állásfoglalásait a Külügyi
Bizottság fogadja el. A Fejlesztési Bizottság szintén rendszeresen megvitatja az
emberi jogok fejlődő országokbeli helyzetét.
A Parlament plenáris ülése minden hónapban napirendre veszi a harmadik
országokban elkövetett emberi jogi jogsértések sürgős eseteit, különös tekintettel
az egyéni esetekre. Az Európai Parlament állásfoglalásai gyakran az Európai Unió
Tanácsa, az Európai Bizottság és az Európai Külügyi Szolgálat által végrehajtott
AZ EURÓPAI
PARLAMENT CÍMEI:
PARLEMENT EUROPEEN | EUROPEES PARLEMENT
Rue Wiertz 60, B-1047 BRUXELLES,
Wiertzstraat, 60, B-1047 BRUSSEL
Telefon: +32 2 284 2111
Fax: +32 2 230 6933
PARLEMENT EUROPEEN
Plateau du Kirchberg
BP 1601 | L-2929 LUXEMBOURG
Telefon: +352 4300 1
Fax: +352 4300 24842
PARLEMENT EUROPEEN
1, avenue du Président Robert Schuman
BP 1024F | F-67070 STRASBOURG CEDEX
Telefon: +33 388 17 4001
Fax: +33 388 17 4860
Bővebb információk a következő honlapokon állnak rendelkezésre:
europarl.europa.eu
europarl.europa.eu/sakharov