arthur c. clarke - sci-fi elbeszélések
DESCRIPTION
TARTALOMJEGYZÉK• Kibúvó (Loophole) (1946)• Tüzek a mélyben (The Fires Within) (1947)• Az elfelejtett ellenség (The Forgotten Enemy) (1949)• Bújócska (Hide and Seek) (1949)• Csöndet kérek! (Silence, Please!) (1950)• Nehéz a bennszülöttekkel (Trouble with the Natives) (1951)• Erőfölény (Superiority) (1951)• Ítéletnapig (All the Time in the World) (1952)• Isten kilencmilliárd neve (The Nine Million Names of God) (1953)• A csillag (The Star) (1955)• A zöld ujjak (The Green Fingers) (1956)• Az áruló Orchidea (The Reluctant Orchid) (1956)• Biztonsági ellenőrzés (Security Check) (1957)• Végy mély lélegzetet! (Take a Deep Breath) (1957)• Bele az üstökösbe (Into the Comet) (1960)• Nyáridő az Ikaroszon (Summertime on Icarus) (1960)• Bűntény a Marson (Crime on Mars) (1960)• Éden előtt (Before Eden) (1961)• Az utolsó parancs (The Last Command) (1965)• Halló! Itt Frankenstein! (Dial ’’F’’ for Frankenstein) (1965)• A sötétség fénye (The Light of Darkness) (1966)• A valaha megírt leghosszabb tudományos-fantasztikus történet (The Longest Science-Fiction Story Ever Told) (1966)• Visszajátszás (Playback) (1966)• Keresztes hadjárat (Crusade, The Farthest Reaches) (1968)• Visszatérés (Reunion) (1971)• A gőzhajtású szószövőszék (The Steam-Powered Word Processor) (1986)• A drót-kontinuum (The Wire Continuum) (1998)TRANSCRIPT
1
Arthur C. Clarke
Sci-fi elbeszélések
2
Tartalom
Kibúvó (Loophole) (1946)
Tüzek a mélyben (The Fires Within) (1947)
Az elfelejtett ellenség (The Forgotten Enemy) (1949)
Bújócska (Hide and Seek) (1949)
Csöndet kérek! (Silence, Please!) (1950)
Nehéz a bennszülöttekkel (Trouble with the Natives) (1951)
Erőfölény (Superiority) (1951)
Ítéletnapig (All the Time in the World) (1952)
Isten kilencmilliárd neve (The Nine Million Names of God) (1953)
A csillag (The Star) (1955)
A zöld ujjak (The Green Fingers) (1956)
Az áruló Orchidea (The Reluctant Orchid) (1956)
Biztonsági ellenőrzés (Security Check) (1957)
Végy mély lélegzetet! (Take a Deep Breath) (1957)
Bele az üstökösbe (Into the Comet) (1960)
Nyáridő az Ikaroszon (Summertime on Icarus) (1960)
Bűntény a Marson (Crime on Mars) (1960)
Éden előtt (Before Eden) (1961)
Az utolsó parancs (The Last Command) (1965)
Halló! Itt Frankenstein! (Dial ’’F’’ for Frankenstein) (1965)
A sötétség fénye (The Light of Darkness) (1966)
A valaha megírt leghosszabb tudományos-fantasztikus történet (The Longest
Science-Fiction Story Ever Told) (1966)
Visszajátszás (Playback) (1966)
Keresztes hadjárat (Crusade, The Farthest Reaches) (1968)
Visszatérés (Reunion) (1971)
A gőzhajtású szószövőszék (The Steam-Powered Word Processor) (1986)
A drót-kontinuum (The Wire Continuum) (1998)
3
Az elbeszélések nem szerepelnek a következő novelláskötetekben:
Az őrszem (Magyar Könyvklub, 1995)
Mesék a Földről (Magyar Könyvklub, 1996)
TARTALOMJEGYZÉK
BIBLIOGRÁFIA ........................................................................................................................ 4
Kibúvó ........................................................................................................................................ 8
Tüzek a mélyben ...................................................................................................................... 12
Az elfelejtett ellenség ............................................................................................................... 17
Bújócska ................................................................................................................................... 21
Csöndet kérek! ......................................................................................................................... 28
Nehéz a bennszülöttekkel ......................................................................................................... 35
Erőfölény .................................................................................................................................. 42
Ítéletnapig ................................................................................................................................. 49
Isten kilencmilliárd neve .......................................................................................................... 56
A csillag ................................................................................................................................... 60
A zöld ujjak .............................................................................................................................. 63
Az áruló Orchidea .................................................................................................................... 66
Biztonsági ellenőrzés ............................................................................................................... 71
Végy mély lélegzetet! .............................................................................................................. 74
Bele az üstökösbe ..................................................................................................................... 76
Nyáridő az Ikaroszon ............................................................................................................... 82
Bűntény a Marson .................................................................................................................... 88
Éden előtt ................................................................................................................................. 92
Az utolsó parancs ..................................................................................................................... 99
Halló! Itt Frankenstein! .......................................................................................................... 101
A sötétség fénye ..................................................................................................................... 105
A valaha megírt leghosszabb tudományos-fantasztikus történet ........................................... 108
Visszajátszás .......................................................................................................................... 109
Keresztes hadjárat .................................................................................................................. 111
Visszatérés .............................................................................................................................. 114
A gőzhajtású szószövőszék .................................................................................................... 115
A drót-kontinuum ................................................................................................................... 119
A „Bele az üstökösbe”, valamint az „Éden előtt” című elbeszélések szerepelnek az Arthur C.
Clarke – Holdrengés című könyvben is (Regény és elbeszélések, Kossuth, 1973).
4
BIBLIOGRÁFIA
Loophole, Astounding Apr 1946
o "Kibúvó", Galaktika Jun 1994, ford. Németh Attila
The Fires Within [as by E. G. O'Brien], Fantasy, The Magazine of Science Fiction
Aug 1947
o "Tüzek a mélyben", Galaktika 15, szerk. Kuczka Péter, Kozmosz, 1975, ford.
Árokszállásy Zoltán
o "Tüzek a mélyben", Álmok a jövőről, szerk. ifj. Veress István, Arión, 2010,
ford. Árokszállásy Zoltán
The Forgotten Enemy, New Worlds #5 1949
o "Az elfelejtett ellenség", Diákévek (fnz) May 1969, ford. Csepiga Zoltán
o "Az elfelejtett ellenség", Galaktika Jan 1986, ford. Pogány Katalin
Hide and Seek, Astounding Sep 1949
o "Bújócska", Galaktika Sep 1990, ford. Füssi-Nagy Géza
Silence, Please!, Science-Fantasy #2 1950
o "Csöndet kérek!, A csillagűzött szerető, szerk. Kuczka Péter, Szépirodalmi,
1972, ford. Göncz Árpád
o "Csöndet kérek!", Rakéta Regényújság Jun 20 1989, ford. Göncz Árpád
Trouble with the Natives ["Captain Wyxtpthll's Flying Saucer"], Marvel Science
Stories May 1951
o "Nehéz a bennszülöttekkel", Galaktika 15, szerk. Kuczka Péter, Kozmosz,
1975, ford. Árokszállásy Zoltán
o "Nehéz a bennszülöttekkel", Metagalaktika, szerk. Kuczka Péter, Kozmosz,
1978, ford. Árokszállásy Zoltán
o "Nehéz a bennszülöttekkel", Rakéta Regényújság Aug 24 1982, ford.
Árokszállásy Zoltán
o "Nehéz a bennszülöttekkel", A találkozás, szerk. Trethon Judit, IPM, 1997,
ford. Árokszállásy Zoltán
Superiority,F&SF Aug 1951
o "Felsőbbrendűség", Galaktika Apr 2008, ford. Tamás Dénes
o "Erőfölény", A seholsincs bolygó, szerk. ifj. Veress István, Arión, 2011, ford.
Zsengellér Annamária
All the Time in the World, Startling Stories Jul 1952
o "Ítéletnapig", Galaktika 20, szerk. Kuczka Péter, Kozmosz, 1976, ford.
Árokszállásy Zoltán
The Nine Billion Names of God, Star Science Fiction Stories #1, ed. Frederik Pohl,
Ballantine, 1953
o "Az Isten kilencmilliárd neve", Riadó a Naprendszerben, szerk. Kuczka Péter
& Kulin Katalin, Európa, 1965, ford. Nagy Zoltán
o "Isten kilencmilliárd neve", Gyilkos idő, szerk. Isaac Asimov & Martin H.
Greenberg, Maecenas, 1988, ford. Nagy Zoltán
5
o "Az Isten kilencmilliárd neve", Mágusok hajnala, Louis Pauwels & Jacques
Bergier, Móra, 1989, ford. Nagy Zoltán
The Star, Infinity Science Fiction Nov 1955
o "A csillag", Új Írás Sep 1967, ford. Borbás Mária
o "A csillag", Alagút a világ alatt, szerk. Ágoston Hugó, Kriterion, Bukarest,
1975, ford. Borbás Mária
o "A csillag", Piknik a senkiföldjén, szerk. Ágoston Hugó, Kriterion, Bukarest,
1985, ford. Borbás Mária
o "A csillag", Galaktika Dec 1986, ford. Borbás Mária
o "A csillag", A fagyöngyös gyilkosság, szerk. Gimes Katalin, Geopen, 2007,
ford. Borbás Mária
Green Fingers, London Evening Standard May 1956
o "A zöld ujjak", Univerzum Jul 1964, ford.
The Reluctant Orchid, Satellite Dec 1956
o "Az áruló orchidea", Galaktika 20, szerk. Kuczka Péter, Kozmosz, 1976, ford.
Árokszállásy Zoltán
o "A kiszámíthatatlan orchidea", Hepiend May 1989, ford.
Security Check, F&SF Jun 1957
o "A kémelhárítók", Diákévek (fnz) Nov 1968, ford. Ecser János
o "Biztonsági ellenőrzés", Galaktika 14, szerk. Kuczka Péter, Kozmosz, 1975,
ford. Árokszállásy Zoltán
o "Biztonsági ellenőrzés", Az összerobbanás, szerk. Medgyesi Ákos, Albatrosz,
Bukarest, 1987, ford. Árokszállásy Zoltán
Take a Deep Breath, Infinity Science Fiction Sep 1957
o "Végy mély lélegzetet!", Galaktika Jun 1993, ford. Németh Attila
Into the Comet ["Inside the Comet"], F&SF Oct 1960
o "Az űstökös szívében", Ország-Világ Apr 9, Apr 16, Apr 23, Apr 30 1969,
ford. Apostol András
o "Az űstökös szívében", Lányok évkönyve 70, Móra, 1969, ford. Apostol
András
o "Bele az űstökösbe", Holdrengés, Kossuth, 1973, ford. Szentmihályi Szabó
Péter
Summertime on Icarus ["The Hottest Piece of Real Estate in the Solar System"],
Vogue Jun 1960
o "Nyáridő az Ikaroszon", Galaktika 10, szerk. Kuczka Péter, Kozmosz, 1974,
ford. Karig Sára
Crime on Mars, Ellery Queen's Mystery Magazine Jul 1960
o "Bűntény a Marson", Galaktika Jul 2007, ford. Németh Attila
Before Eden, Amazing Jun 1961
o "Éden előtt", Holdrengés, Kossuth, 1973, ford. Szentmihályi Szabó Péter
The Last Command, Bizarre! Mystery Magazine Nov 1965
o "Az utolsó parancs", Galaktika Feb 1992, ford. Németh Attila
6
Dial "F" for Frankenstein, Playboy Jan 1965
o "Halló! Itt Frankenstein!", Galaktika Sep 1986, ford. Mohácsi Enikő
The Light of Darkness, Playboy Jun 1966
o "A sötétség fénye", Galaktika Oct 1986, ford. Mohácsi Enikő
The Longest Science-Fiction Story Ever Told ["A Recursion in Metastories"],
Galaxy Oct 1966
o "A valaha megírt leghosszabb tudományos-fantasztikus történet", Galaktika
Sep 1991, ford. Németh Attila
o "A valaha elbeszélt leghosszabb science-fiction történet", Marsyas Regénytár
(fnz) #1 1994, ford. Koch György
Playback, Playboy Dec 1966
o "Visszajátszás", Galaktika Sep 1993, ford. Németh Attila
o "Visszajátszás", Marsyas Regénytár (fnz) #1 1994, ford. Koch György
Crusade, The Farthest Reaches, ed. Joseph Elder, Trident, 1968
o "Keresztes hadjárat", Galaktika Aug 1986, ford. Mohácsi Enikő
Reunion, Infinity #2, ed. Robert Hoskins, Lancer, 1971
o "Újraegyesítés", Millenium (fnz) #4 1988, ford. Koch György
o "Visszatérés", Átjáró Apr 2002, ford. Németh Attila
The Steam-Powered Word Processor, Analog Sep 1986
o "A gőzhajtású szószövőszék", Hipergalaktika, szerk. Burger István, Metropolis
Media, 2007, ford. Németh Attila
The Wire Continuum (with Stephen Baxter), Playboy Jan 1998
o "A drót-kontinuum", Galaktika Nov 2004, ford. Németh Attila
Hiányzó elbeszélések (még)
Armaments Race, Adventure Apr 1954
o "Fegyverkezési verseny", Galaktika May 2012, ford. Németh Attila
Dog Star ["Moondog"], Galaxy Apr 1962
o "A Kutya-csillagkép", Univerzum Sep 1966, ford.?
Encounter at Dawn ["Encounter in the Dawn"], Amazing Jun/Jul 1953
o "Hajnali találkozás", Diákévek (fnz) #1 1970, ford. Pataki János
Feathered Friend, Infinity Science Fiction Sep 1957
o "Tollas barátunk", Univerzum Jan 1965, ford.?
o "Tollas barátunk", Ország-Világ Feb 9 1972, ford. Klumák István
7
No Morning After, Time to Come, ed. August Derleth, Farrar, 1954
o "Nincs holnapután", Hepiend May 1989, ford.?
o "A holnap halála", Izéhordák, szerk. Anon. [Peter Haining], Szukits, 2003,
ford. Szántai Zsolt
Out of the Cradle, Endlessly Orbiting, Dude Mar 1959
o "Bölcső az orbitán", Univerzum Sep 1966, ford.?
The Pacifist, Fantastic Universe Oct 1956
o "A számológép bosszúja", Univerzum Jul 1957, ford.?
o "A pacifista", Természet és társadalom Mar 1963, ford.?
The Secret ["The Secret of the Men in the Moon"], This Week Aug 11 1963
o "A titok", Galaktika Apr 1987, ford. Mohácsi Enikő
o "A titok", Galaktika Apr 2011, ford. Mohácsi Enikő
Transit of Earth, Playboy Jan 1971
o "Alsó Földegyüttállás", Isten hozott a majomházban!, szerk. Hunyadi Csaba,
Szukits, 1999, ford. Tézsla Ervin
Travel by Wire, Amateur Science Stories Dec 1937
o "Utazzon dróton", Galaktika Nov 2004, ford. Németh Attila
A Walk in the Dark, Thrilling Wonder Stories Aug 1950
o "Sötétben", Holnap történt, szerk. Robert Weinberg, Stefan Dziemianowicz
& Martin H. Greenberg, Szukits, 2000, ford. Szántai Zsolt
Who's There?, New Worlds Nov 1958
o "Ki az?", Univerzum Jan 1965, ford.?
Forrás:
Zsoldos Endre, Sci-fi elbeszélések magyarul
8
Kibúvó
Küldi: az elnök:
Címzett: a Tudósok Tanácsának titkára
Úgy értesültem, a Föld bolygó lakói sikeresen fölszabadították az atomenergiát, és azóta
rakétahajtóművekkel végeznek kísérleteket. A helyzet rendkívül veszélyes. Azonnali,
részletes jelentést kérek, de azért amilyen tömören csak lehet.
IV. K. K.
Küldi: a Tudósok Tanácsának titkára
Címzett: az elnök
A tények a következők: néhány hónappal ezelőtt műszereink erőteljes neutronsugárzást
észleltek, melynek forrása a Föld volt, ám a rádióműsorok elemzése semmiféle magyarázattal
nem szolgált az eseményre nézve. Három nappal azután újabb sugárzáskitörés követte az
elsőt, és nem sokkal később valamennyi rádióadás közölte, az épp folyó háborúban
atomfegyverek kerültek bevetésre. Fordítóink még nem végeztek a szöveg megfejtésével, már
az eddigi eredményekből is kitűnik, hogy a fölhasznált bombák nem mindennapos
hatóerejűek. Egyelőre kettőt dobtak le. Előállításukról csupán egy-két részlet szivárgott ki, de
alkotóelemeit még nem sikerült azonosítani. Amint lehet, kiegészítjük jelentésünket. Addig is,
annyit megállapíthatunk; a Föld bolygó lakói valóban fölszabadították az atomenergiát, ha
egyelőre még csupán pusztító hatását használták is föl.
A földi rakétakutatásról nagyon keveset tudunk. Csillagászaink fáradhatatlanul fürkészik a
bolygót, amióta egy generációval ezelőtt fölfogtuk az első onnan érkező rádiójeleket. Egy
biztos, valamiféle nagy hatótávolságú rakétákat kifejlesztettek már, ugyanis ezeket sűrűn
emlegetik a katonai kommunikációs vonalakon. A bolygóközi űr meghódítására azonban még
nem történtek komolyabb kísérletek. Persze ha a háború véget ér, várható, hogy az ilyen
irányú kutatások felgyorsulnak. Addig is fokozott figyelmet szentelünk minden adásuknak, és
a csillagászati őrséget is megkettőzzük.
A bolygón jelenleg létező technológiákból logikusan extrapolálva, a földieknek még
körülbelül húsz évre lesz szükségük az atommeghajtású rakéták kifejlesztéséhez, tehát az első
űrutazások lebonyolításához. Ezt tekintetbe véve, úgy véljük, elérkezett az idő a Holdon egy
bázis fölállítására, hogy közelebbről is szemmel tarthassuk őket.
Trescon
A háború a Földön időközben véget ért, minden valószínűség szerint az atombombák
bevetésének köszönhetően. Ez fenti eszmefuttatásunkon nem változtat, ám jelzi, hogy a
földlakók a vártnál hamarabb összpontosíthatják minden energiájukat a tudományos kutatásra.
Néhány rádióadás már említést is tett az atomenergia esetleges felhasználásáról a
rakétameghajtás terén.
T.
Küldi: az elnök
Címzett: a Bolygóvédelmi Erők Hivatalának (BEH) főnöke
Olvasta Trescon feljegyzését.
Haladéktalanul készítsen föl, és indítson útnak egy expedíciót a Föld kísérőjére. Feladata: a
bolygó megfigyelése és az esetleges rakétakísérletek azonnali jelentése.
Jelenlétünket a Holdon azonban a legteljesebb titokban kell tartanunk. Az expedíció
sikeréért személyesen önt teszem felelőssé. Évente kérek jelentést, ha szükségét érzi, még
sűrűbben.
IV. K. K.
9
Küldi: az elnök
Címzett: a BEH főnöke
Hol van már az a jelentés a Földről?!!
IV. K. K.
Küldi: a BEH főnöke
Címzett: az elnök
Bocsánatért esedezem. A késedelmet az okozta, hogy a jelentést szállító hajó félúton
lerobbant.
Az elmúlt év során nyoma sem látszott rakétakísérleteknek, és a földi adásokban sem esett
szó róluk.
Ranthe
Küldi: a BEH főnöke
Címzett: az elnök
Jelentéseimet ön is évenként kapja majd kézhez, mint nagyra becsült apja. Az elmúlt
tizenöt évben semmi említésre méltó nem történt, ellenben alig egy órája ez az üzenet érkezett
holdi bázisunkról:
Egy valószínűleg atommeghajtású rakéta ma elhagyta a Föld felszínét, majd miután a
bolygó egynegyedét megkerülte, visszazuhant.
Ranthe
Küldi: az elnök
Címzett: a vezérkari főnök
Mit szól ehhez?
V. K. K.
Küldi: a vezérkari főnök
Címzett: az elnök
Ez hagyományos benemavatkozási politikánk végét jelenti.
További biztonságunkat csak az szavatolhatja, ha megakadályozzuk a földiek ilyen irányú
fejlődését. Amit eddig tudunk róluk, azt sugallja, a kívánt eredményt csupán valami fölöttébb
elrettentő fenyegetéssel érhetjük el.
Mivel az erős gravitáció lehetetlenné teszi számunkra a leszállást a Földön, lehetőségeink
korlátozottak. A problémát közel egy évszázaddal ezelőtt fölvetette már Anvar, és én
egyetértek a véleményével. Útmutatásait követve azonnal cselekednünk kell!
F. K. S.
Küldi: az elnök
Címzett: a főminiszter
Értesítse a Tanácsot, hogy holnap délre rendkívüli értekezletet hívok össze!
V. K. K.
Küldi: az elnök
Címzett: a BEH főnöke
Anvar terveinek kivitelezéséhez húsz csatahajóra lenne szükség. Fölfegyverezésük nem
sürgős – egyelőre. A munkálatok haladásáról heti jelentéseket kérek.
V. K. K.
10
Küldi: a BEH főnöke
Címzett: az elnök
Tizenkilenc hajó építése befejeződött. A huszadik burkolatával gondok vannak,
elkészültével még legalább egy hónap szükséges.
Ranthe
Küldi: az elnök
Címzett: a BEH főnöke
Tizenkilenc is elég lesz. Holnap egyeztetjük a terveket. Az adásunk szövege elkészült már?
V. K. K.
Küldi: a BEH főnöke
Címzett: az elnök
Íme az adás szövege:
Földlakók!
Mi, az általatok Marsnak nevezett bolygó népe, régóta figyelemmel kísérjük már a
bolygóközi utazások érdekében folytatott kísérleteiteket. Haladéktalanul hagyjatok föl velük!
Fajotok gondos tanulmányozása arra a következtetésre vezetett bennünket, hogy
civilizációtok jelen állapotában nem vagytok még alkalmasak a világűr meghódítására. A
hajók, melyeket városaitok fölött lebegni láttok, képesek azokat el is törölni a föld színéről.
Ha nem akarjátok magatokra vonni haragunkat, azonnal hagyjatok föl az űrkutatásra irányuló
próbálkozásokkal.
A Holdatokon megfigyelőállomást létesítettünk, ahonnan szemmel tarthatjuk minden
mozdulatotokat. Ha engedelmeskedtek parancsainknak, többé nem avatkozunk az életetekbe.
Ha nem, egy városotok elpusztul minden egyes alkalommal, amint egy rakéta elhagyja a Föld
légkörét.
Az elhangzottakat jóváhagyta a Mars elnöke és Nagytanácsa.
Ranthe
Küldi: az elnök
Címzett: a BEH főnöke
Jóváhagyom. Kezdjék meg a fordítást!
A flottával sajnos nem repülhetek el. Visszatértükkor azonnali jelentést kérek.
V. K. K.
Küldi: a BEH főnöke
Címzett: az elnök
Büszkén jelenthetem, hogy küldetésünket sikerrel teljesítettük. Az út a Föld felé
eseménytelenül telt. A bolygóról elfogott rádióadások arról tanúskodtak, hogy már jelentős
távolságból bemértek minket, és nagy izgalommal várják a találkozást. A flotta a terv szerint
szétszóródott, és én leadtam az ultimátumunkat. Utána rögtön visszafordultunk. Távozásunkat
semmiféle fegyverrel nem próbálták megakadályozni.
Két napon belül részletesebb jelentést küldök.
Ranthe
Küldi: a Tudósok Tanácsának titkára
Címzett: az elnök
Mellékelten küldöm a pszichológusok jelentését.
Amint az várható volt, követeléseink először földühítették ezeket a makacs, hirtelen
természetű lényeket. Büszkeségükön hatalmas csorba eshetett, ugyanis eddig magukat
tartották a Világegyetem egyedüli értelmes lényeinek.
11
Néhány héttel később azonban meglepő változás állt be adásaik természetében. Rájöhettek,
hogy minden rádióüzenetüket lehallgatjuk, ezért néhányszor közvetlenül hozzánk intézték
szavaikat. Közölték, alávetik magukat parancsainknak, és beszüntetik a rakétakísérleteket. Ez
igazán örömteli hír. Még ha félre akarnak is vezetni minket, most már tökéletes biztonságban
vagyunk. Létrehoztuk ugyanis második állomásunkat, közvetlenül a légkörük határán. Így
feltétlenül észrevesszük, ha ígéretük ellenére űrhajót kívánnak fellőni.
A Föld megfigyelése parancsa szerint változatlan intenzitással folyik.
Trescon
Küldi: a BEH főnöke
Címzett: az elnök
Igen, így igaz, az elmúlt tíz évben teljességgel szüneteltek a rakétakísérletek. Pedig nem
vártuk, hogy a Föld ilyen könnyen beadja a derekát.
Egyetértek, hogy a földlakók ennek ellenére folyamatos veszélyt jelentenek civilizációnkra
nézve, ezért megkezdtük kísérleteinket az ön által javasolt téren. A probléma megoldása nem
egyszerű, tekintve a bolygó óriási tömegét. Robbanóanyagok szóba sem jöhetnek. Még a
legreményteljesebb valamiféle radioaktív méreg lenne.
Szerencsére időnk bőven van már a kutatásokra. Rendszeresen jelentkezem.
Ranthe
Küldi: Henry Forbes korvettkapitány, Különleges Űrhaderők Felderítési Csoportja
Címzett: S. Maxton professzor, Oxfordi Egyetem, Filológiai Tanszék
Továbbító: II. Anyagfogadó, Schenectady
A fenti papírokat több mással együtt a Mars állítólagos fővárosának romjai közt találtuk
(KL302895-ös Kvadráns). A „Föld”-ként fordított jelkapcsolat gyakori szereplése bennük arra
utal, hogy valószínűleg fontosak lehetnek számunkra, ha sikerül őket lefordítani. Hamarosan
újabb csomagot küldök.
H. Forbes korvettkapitány
Kedves Max!
Sajnálom, hogy korábban nem üzenhettem neked. Amint visszatérek a Földre,
meglátogatlak.
Hű! Fene nagy a zűrzavar a Marson! A koordináták halál pontosak voltak, a bombáink
pont a városaik fölött materializálódtak, ahogy a Mount Wilson-i fiúk megjósolták.
A két kisebb gépen rengeteg leletet küldtünk már vissza, de míg a nagy anyagátvivő meg
nem érkezik, egyikünk sem térhet haza, úgyhogy igyekezzetek vele!
Örülünk, hogy végre visszatérhetünk a rakétakutatáshoz. Talán régimódinak tartasz, de
nem igazán szeretem, ha fénysebességgel lövik át az atomjaimat az űrön!
Barátod
Henry
Németh Attila fordítása
12
Tüzek a mélyben
- Ez érdekelni fog téged - mondta Karn elégedetten. - Nézz csak bele!
Áttolta az asztalon az iratcsomót, amelyet épp olvasott, és én immár n-edszer elhatároztam,
hogy az áthelyezését fogom kérni, vagy ha az nem sikerülne, az enyémet. - Miről szól? -
kérdeztem unottan.
- Hosszú jelentés egy bizonyos dr. Matthews tollából a tudományügyi miniszternek. -
Meglobogtatta előttem az iratot. - Olvasd csak el!
Minden különösebb lelkesedés nélkül olvasni kezdtem. Pár perc múlva felnéztem, és
kénytelen-kelletlen beismertem:
- Lehet, hogy kivételesen igazad van. - Aztán csendben olvastam, míg a végére nem
értem...
Kedves Miniszter Úr! Kéréséhez híven küldöm jelentésemet Hancock professzor
kísérleteiről, melyek oly váratlan és különleges eredményekre vezettek. Nincs időm arra,
hogy a szokásos formában fogalmazzam meg, úgyhogy az első diktálást küldöm el önnek.
Tudom, hogy önnek több ügy között kell megosztania figyelmét, így igyekszem tömören
összefoglalni Hancock professzorral való kapcsolatom történetét. 1955-ig Hancock
professzora Brendon Egyetem elektromérnöki tanszékén tanított, és innen kapott bizonytalan
időre kutatási szabadságot. Munkatársa a néhai dr. Clayton volt, az Energiagazdálkodási
Minisztérium egykori főgeológusa. Közös kutatásukat a Paul-alapítvány és a Királyi Társaság
finanszírozta.
A professzor a szonart akarta pontos geológiai kutatóeszközzé fejleszteni. A szonar, mint
bizonyára tudja, a radarhoz hasonlóan, de hanghullámokkal dolgozik, és bár kevésbé ismert
amannál, több millió évvel régebbi találmány, hiszen a denevérek sikerrel használják rovarok
és repülési akadályok kitapogatására éjszaka. Hancock professzor elképzelése az volt, hogy
rendkívül erős, szuperszonikus rezgéseket bocsát a Föld mélyébe, és a visszaverődő hullámok
segítségével megpróbálja feltérképezni a lenti rétegeket. A kép egy katódsugárcsövön jelent
volna meg, és az egész módszer azonos lett volna a légierő által alkalmazott radar
fényképezésével, amikor a felhőkön át készítenek képeket a Föld felszínéről.
1957-ben a két tudós már elért bizonyos részeredményeket, de anyagi forrásaikat
kimerítették. A következő év elején közvetlenül a kormányhoz fordultak nagyobb összegű
támogatásért. Dr. Clayton rámutatott a találmány jelentőségére, mely lehetővé tenné, hogy
mintegy röntgenfelvételt készítsünk a Föld kérgéről, és az energiagazdálkodási miniszter
jóváhagyással továbbította nekünk a kérelmet. Éppen akkor látott napvilágot a Bernal
Bizottság jelentése, ezért nagy gondot fordítottunk arra, hogy gyorsan elintézzük a fontosabb
eseteket, s így elkerüljük a további bírálatokat. Azonnal felvettem a kapcsolatot a
professzorral, és pozitív jelentést adtam az ügyről; pár napra rá kézhez kapták a segély első
részletét (S/543 A/68). Azóta állandóan figyelemmel kísértem a kutatást és olykor, a technikai
részleteket illetően, tanáccsal is elláttam őket.
Maga a kísérleti berendezés meglehetősen bonyolult, de működési elve egyszerű. Rövid,
de nagy rezgésszámú szuperszonikus hullámokat keltünk egy speciális adó segítségével, mely
állandó forgást végez egy nagy fajsúlyú szerves folyadékkal töltött medencében. Az így
keletkezett sugár behatol a földbe, és a radarhoz hasonlóan visszhang után ,,tapogat”. Egy
rendkívül ügyesen megszerkesztett késleltetett áramkör segítségével - melynek leírásától most
a kísértés ellenére eltekintek - szétválaszthatjuk a különböző mélységből érkező
visszhangokat, és így jelennek meg a vizsgált rétegről nyert képek a katódsugár-képernyőn a
szokott módon.
Hancock professzor felszerelése még meglehetősen kezdetleges volt, amikor először
találkoztam vele, de így is képes volt megmutatni nekem a földrétegek eloszlását pár száz
lábnyi mélységben, és egészen tisztán láttuk a Bakerloo metróvonalat, amely laboratóriumától
13
nem messze futott. A professzor főleg a szuperszonikus kitörések nagy intenzitásának
köszönhette sikerét; csaknem kezdettől fogva képes volt több száz kilowattos energia
keltésére, és ezt csaknem teljes egészében a földbe tudta irányítani. Nem volt tanácsos az adó
közelében tartózkodni, és észrevettem, hogy a talaj erősen felmelegedett körülötte. Meglepett,
hogy milyen sok madár gyűlt össze a környéken, de aztán felfedeztem, hogy a földön százával
fekvő döglött rovarok vonzzák őket oda.
Clayton professzor 1960-ban bekövetkezett halálakor a felszerelés csúcsteljesítménye több
mint egy megawatt volt, és egy mérföldnyi mélységig egészen jó képeket készített. Dr.
Clayton összevetette a kapott eredményeket a földrajzi kutatások ismert eredményeivel, és az
összehasonlítás minden kétséget eloszlatóan igazolta a nyert adatok helyességét.
Dr. Clayton motorbaleset következtében életét vesztette, ami nagy veszteség volt a kutatás
számára. Dr. Clayton mindig is jó hatással volt a professzorra, akit egyébként soha nem
érdekelt a kutatási eredmények gyakorlati alkalmazhatósága. Nem sokkal később a professzor
szemlélete határozottan megváltozott, és pár hónap múlva elárulta, milyen új ambíciók fűtik.
Megpróbáltam rábeszélni, hogy publikálja eddigi eredményeit (már több mint 50 ezer fontot
költött el, és a Költségvetési Bizottság már megint akadékoskodott), de valamivel több időt
kért. Azt hiszem, leginkább saját szavaival tudnám érzékeltetni álláspontját. Élénken
emlékszem rá, mert különös nyomatékkal mondta.
- Belegondolt már valaha - kérdezte - milyen is valójában belülről a Föld? Bányáinkkal és
kutainkkal épp hogy csak megkarcoltuk a felszínét. Ami pedig a felszín alatt fekszik, az
éppolyan ismeretlen, mint a Hold túlsó oldala. Namármost tudjuk, hogy a Föld szokatlanul
sűrű - sokkal nagyobb a sűrűsége, mint arra a kéreg sziklái és a talaj állapotából következtetni
lehetne. Talán maga a mag tömör fémből van, de erre mindeddig nincs bizonyítékunk. Már
tízmérföldnyi mélységben is a nyomás harminc vagy még több tonna négyzethüvelykenként,
a hőmérséklet pedig több száz fok. A központi mag már szinte elképzelhetetlen; a nyomás
több ezer tonna lehet négyzetméterenként. Különös elgondolni, hogy két-három éven belül
elérhetjük a Holdat, és megközelíthetjük a csillagokat, de nem jutunk közelebb a lábunk alatt
négyezer mérföldre levő pokolhoz. Pillanatnyilag két mérföld mélységből kapok felismerhető
visszhangokat, de remélem, hogy pár hónapon belül ki tudom hozni az adóból a tíz
megawattot. Ezzel az energiával becslésem szerint tíz mérföldet is be lehet pásztázni, és itt
még mindig nem akarok megállni.
A hatása alá kerültem, de ugyanakkor szkeptikus is voltam.
- Ez mind rendben van - mondtam de minél mélyebbre megy, nyilván annál kevesebb lesz
a látnivaló. A nyomás miatt lehetetlen további üregek létezése, és egypár mérföld után már
csak egyre sűrűsödő homogén masszát talál.
- Nagyon valószínű - egyezett bele a professzor. - De technikai szempontból ez is nagyon
tanulságos lehet. No, majd meglátjuk, ha odáig értünk.
Ennek már négy hónapja; tegnap pedig saját szememmel láttam az újabb kutatás
eredményét. Amikor meghívásának eleget téve megjelentem nála, a professzor láthatóan
izgatott volt, de még csak nem is célzott rá, hogy mi volt az - ha egyáltalán volt valami amit
felfedezett. Megmutatta tökéletesített felszerelését, és kiemelte az új vevőkészüléket a
fürdőből. A vevőcsövek érzékenysége jelentősen megnövekedett, és ez már önmagában
kétszeresére növelte a készülék hatósugarát, függetlenül az adóenergia megnövekedésétől.
Különös volt nézni a lassan forgó acélkeretet, és arra gondolni, hogy olyan régiókban jár,
melyeket az ember közelségük ellenére sem érhet el soha.
Amikor beléptünk a kunyhóba, melyben a vevőkészülék állt, a professzor különös
hallgatásba merült. Bekapcsolta az adót, és bár tőlünk százyardnyira volt, mégis éreztem
valami kellemetlen bizsergést. Aztán felvillant a katódsugárcső, és a lassan forgó tengely
felrajzolta a már oly sokszor látott képet. Most azonban sokkal élesebb volt, hála a nagyobb
energiának és a felszerelés megnövekedett érzékenységének. Bekapcsoltam a
mélységellenőrzést, és a metróra irányítottam, melynek sötét vonala most tisztán kirajzolódott
14
a halványan fénylő képernyőn. Mialatt figyeltem, hirtelen mintha köd borította volna be:
tudtam, hogy most egy szerelvény halad át.
Rögtön folytattam a leereszkedést. Bár már sokszor láttam ugyanezt a képet, mindig
hátborzongató volt megpillantani a felém gomolygó nagy, fénylő halmazokat, és tudni, hogy
eltemetett sziklák, talán ötvenezer évvel ezelőtti gleccserek hordalékai. Dr. Clayton
összeállított egy táblázatot, amelyről azonosíthattuk az éppen látott rétegeket, és nemsokára
láttam, hogy túljutottunk az üledékrétegen, és elértük azt a nagy agyagserpenyőt, amely fogva
tartja a város artézi vizét. Hamarosan ezt is elhagytuk, és sebesen szálltam alá a város
sziklaágyán át csaknem egy mérföld mélységbe.
A kép még mindig tiszta volt és fényes, bár kevés látnivaló akadt rajta, mert a talaj
szerkezete itt alig változott. A nyomás már ezer atmoszféra volt; hamarosan elérjük azt a
mélységet, melyben már nem létezhet nyitott üreg. Mérföldről mérföldre haladtam lefelé, de
csak sápadt köd úszott a képernyőn, amit csak olykor törtek meg a sűrűbb anyagokról érkező
visszhangok. Egyre ritkultak, ahogy haladtunk lefelé, vagy olyan kicsinyek voltak, hogy
többé már nem láthattuk őket.
A kép látótere természetesen egyre növekedett. Most már széltében-hosszában több
mérföldnyi területet fogott át, és úgy éreztem magam, mint a magasból egy összefüggő
felhőtömegre letekintő pilóta. Egy pillanatra elkapott a tériszony, amint belegondoltam,
micsoda mélységbe bámulok lefelé. Nem hiszem, hogy most már valaha is egészen szilárdnak
érezném a földet a lábam alatt. Kevéssel tíz mérföld előtt megálltam, és a professzorra
néztem. Egy ideje már semmi változás nem történt; tudtam, hogy a kőzet itt már alaktalan,
egynemű masszává sűrűsödik. Gyors fejszámolást végeztem, és beleborzongtam, amikor
rájöttem, hogy a nyomás itt már legalább harminc tonna négyzet-hüvelykenként. A tapogató
most már nagyon lassan forgott, mert több másodpercbe telt, míg a gyenge visszhangok
visszaértek a mélységből.
- Professzor úr - mondtam -, gratulálok. Ez csodálatos teljesítmény. De azt hiszem, most
már elértük a magot. Nem valószínű, hogy innen a központig lenne még bármi változás.
Szája enyhén torz mosolyra rándult.
- Folytassa csak - mondta. - Még nem ért a végére.
Volt a hangjában valami megdöbbentő és ijesztő. Áthatóan néztem rá egy pillanatig; a
vonásai alig látszottak a katódsugárcső kékeszölden izzó fényében.
- Mennyi a hatósugara annak a felszerelésnek? - kérdeztem, amint újrakezdtem a
végeérhetetlen leereszkedést.
- Tizenöt mérföld - hangzott a kurta válasz.
Kíváncsi voltam, honnan tudja, mert az utolsó kivehető vonalat nyolc mérföld mélységben
láttam. Mégis folytattam a hosszú zuhanást a kőzeten át; a tapogató egyre lassabban forgott,
míg végül csaknem öt perc kellett egy teljes fordulathoz. Hátam mögött hallottam a
professzor ziháló lélegzetét, és a székem háta egyszer megreccsent az ujjai szorításában.
Aztán hirtelen nagyon halvány jelek kezdtek megint mutatkozni a képernyőn. Mohó
kíváncsisággal hajoltam előre: vajon ezek volnának a Föld vasmagjának első nyomai? A
tapogató halálos lassúsággal fordult egyet, majd még egyet, aztán...
Felugrottam a székemből, felkiáltottam: „Atyaúristen!" És megfordultam, hogy a
professzor szemébe nézzek. Életemben egyetlenegyszer ért ekkora szellemi sokk: tizenöt éve,
mikor egészen véletlenül bekapcsoltam a rádiót, és éppen az első atombomba ledobásáról
értesültem. Azt nem vártam; ez érthetetlen volt. A képernyőn ugyanis halvány vonalak
rácsozata tűnt elő, hogy zegzugos formáiból végül teljesen szimmetrikus minta alakuljon ki.
Tudom, percekig nem jutottam szóhoz, mert a tapogató még egy teljes fordulatot tett, és én
még mindig ott álltam, mereven a döbbenettől. Aztán megszólalt a professzor,
természetellenesen nyugodt, halk hangon:
- Azt akartam, hogy a saját szemével lássa, mielőtt még bármit is mondanék. A kép
átmérője most harminc mérföld, és ezeknek a négyzeteknek a hossza két-három mérföld lehet.
Nézze csak: a függőleges vonalak összetartanak, és a vízszintesek ívben meghajlanak. Egy
15
koncentrikus körökből álló hatalmas építménnyel állunk szemben, melynek középpontja
tőlünk több mérföldnyire északra lehet, valószínűleg Cambridge térségében. Hogy a másik
irányban milyen messzire nyúlik, ezt legfeljebb találgathatjuk.
- De az isten szerelmére, mi ez?!
- Valami mesterséges építmény, ez bizonyos.
- De hát ez nevetséges! Tizenöt mérföld mélységben?
A professzor ismét a képernyőre mutatott.
- Higgye el, megpróbáltam - mondta -, de sehogy sem tudom elhitetni magammal, hogy ez
a természet műve.
Erre nem tudtam mit mondani, és a professzor mindjárt folytatta is:
- Három napja fedeztem fel, miközben a készülék maximális hatósugarát akartam
megállapítani. Tudok ennél mélyebbre is menni, de azt hiszem, az a réteg, amit most láttunk,
már olyan sűrű, hogy nem bocsátja át a sugárzást. Egy tucat elméletet állítottam már fel, de
végül mindig visszatérek egyhez. Tudjuk, hogy a nyomás odalent nyolc-kilencezer atmoszféra
lehet, a hőmérséklet pedig olyan magas, hogy a kőzetet is megolvaszthatja. De az anyag,
normál állapotában, még mindig szinte légüres térnek számít. Tegyük fel, hogy van élet ott
lent - természetesen nem szerves életre gondolok, hanem olyanra, amely részben sűrített
anyagra épül, olyanra, amelyben elektronhéj egyáltalán nincs, vagy csak itt-ott fordul elő.
Érti, mire gondolok? Az ilyen teremtmények számára a tizenöt mérföld mélységben fekvő
kőzet sem jelent nagyobb ellenállást, mint a víz; hozzájuk képest mi a mi világunkkal
testetlen szellemek vagyunk csupán. - Akkor az, amit itt látunk...
- Város vagy annak a megfelelője. Látta, hogy mekkora: ennek alapján fogalmat alkothat a
civilizációról, amely építette. Az általunk ismert világ: az óceánok, kontinensek, hegyek, csak
finom ködfelhő, ami olyasmi körül lebeg, ami a mi értelmünket meghaladja.
Mindketten hallgatásba merültünk. Emlékszem, milyen különös meglepetést éreztem, hogy
a világon elsőnek éppen én tudtam meg a megdöbbentő igazságot - mert abban egy pillanatig
sem kételkedtem, hogy ez az igazság. Arra gondoltam, vajon hogyan fogadja majd az
emberiség ezt a revelációt. Ekkor megtörtem a csendet.
- Tegyük fel, hogy önnek igaza van - mondtam -, de akkor miért nem léptek velünk
kapcsolatba azok ott lent?
A professzor szánakozó tekintetet vetett rám.
- Mi jó mérnököknek hisszük magunkat - mondta -, de hogyan érhetnénk el őket?
Azonkívül nem is vagyok benne biztos, hogy nem volt köztünk semmiféle kontaktus.
Gondoljon csak a mitológia föld alatti teremtményeire: a trollokra, koboldokra meg a
többire... Na nem, ez szinte hihetetlen, de az ötlet mégis szuggesztív.
A józan ésszel megfoghatatlan homályos alakzat - egész idő alatt változatlanul - még
mindig ott ragyogott a képernyőn. Megpróbáltam magam elé képzelni az utcákat és
épületeket, és benépesíteni olyan lényekkel, akik éppoly könnyedén haladnak az izzó
kőzetben, mint hal a vízben. Egyszerűen fantasztikus volt; eszembe jutott, milyen szűk
hőmérsékleti és nyomáshatárok között tud csak létezni az emberi faj. Mi vagyunk a
csodabogarak, nem ők, hiszen a világmindenségben szétszórt anyag nagy részének
hőmérséklete több ezer, sőt több millió fok.
- És - kérdeztem zavartan - most mit teszünk?
A professzor lendületesen előrehajolt.
- Először is még sok mindent meg kell tudnunk, és az egészet titokban kell tartanunk, amíg
meg nem bizonyosodtunk a tények felől. Van fogalma arról, mekkora pánikot keltene, ha az
igazság kiszivárogna? Előbb-utóbb úgyis szembe kell néznünk vele, de csak fokozatosan
fogjuk nyilvánosságra hozni. Bizonyára belátja, hogy munkám geológiai oldala most már
egyáltalán nem érdekes. Először is ki kell építenünk az állomások egész hálózatát, hogy
megállapíthassuk a szerkezet nagyságát. Elképzelésem szerint az adók láncolata észak felé
terjeszkedne, egymástól tíz mérföld távolságban, de az elsőt valahol Dél-Londonban
szeretném elhelyezni, hogy megtaláljuk ennek a valaminek a szélét. Az egészet éppúgy
16
titokban kell tartani, mint az első radarlánc építését a harmincas évek végén. Ezzel
egyidejűleg ismét megpróbálom növelni az adás energiáját. Azt hiszem, az eddiginél szűkebb
sugarakat is ki tudnék bocsátani, ami jelentősen koncentrálná az energiát. Ehhez azonban több
támogatásra volna szükségem, hiszen számos technikai problémával kell még szembenéznem.
Megígértem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek a további támogatás megszerzésére, és
a professzor reméli, hogy ön hamarosan személyesen is felkeresi a laboratóriumot. Addig is
mellékelten küldöm a képernyőről készített fényképet, amely halványabb ugyan az eredetinél,
de remélem, hogy így is minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy észleleteink nem hamisak.
Tudom, hogy az Interplanetária Társaságnak folyósított támogatásunkkal csaknem teljesen
kimerítettük már az évi költségvetést, de még az űrutazás se lehet olyan fontos, mint ennek a
felfedezésnek az azonnali kivizsgálása, hiszen ez forradalmat idézhet elő az egész emberiség
gondolkodásában és jövőjében.
Hátradőltem, és Karnra pillantottam. Sok mindent nem értettem a dokumentumból, de a
lényeget világosan láttam.
- Igen - mondtam -, ez az! Hol az a fénykép?
Karn átnyújtotta a fényképet. Rossz minőségű volt, mert többszörös másolás után érkezett
csak hozzánk. A minta így is egyértelműen kirajzolódott rajta; azonnal felismertem.
- Nagy tudósok voltak - mondtam elismeréssel. - Ez Callastheon, semmi kétség. Szóval
végül is rájöttünk az igazságra, még ha háromszáz évünkbe telt is.
- Nem meglepő - mondta Karn. - Végül is iszonyú mennyiségű anyagot kellett lefordítani
és lemásolni, mielőtt elpárolog.
Egy darabig csöndben ültem, és a különös fajra gondoltam, melynek hagyatékát vizsgáltuk.
Egyetlenegyszer - soha többet! - mentem fel az Árnyékvilágba azon a nagy nyíláson, melyet a
mi mérnökeink nyitottak. Félelmetes és felejthetetlen élmény volt. A több rétegű védőruha
igen megnehezítette a mozgást, és a szigetelésen át is éreztem, milyen iszonyú hideg van
körülöttem.
- Milyen kár - mondtam elmélázva -, hogy a megjelenésünk tökéletesen elpusztította őket.
Értelmes lények voltak, sokat tanulhattunk volna tőlük.
- Nem hinném, hogy hibásak vagyunk - mondta Karn. - Soha nem hitte senki komolyan,
hogy ilyen életfeltételek között, az abszolút nulla fok és abszolút vákuum közelében létezhet
bármi. Nem tehetünk róla.
Én más véleményen voltam.
- Szerintem ez azt bizonyítja, hogy ők voltak intelligensebbek. Végül is ők fedeztek fel
minket előbb. Mindenki kinevette a nagyapámat, mikor azt állította, hogy az Árnyékvilágból
érkező sugárzás mesterséges eredetű.
Karn végigsimította egyik csápjával a kéziratot.
- Most kétségkívül rájöttünk ennek a sugárzásnak az eredetére - mondta. - A dátum
stimmel: egy évvel a nagyapád felfedezése előtt. Úgy látszik, a professzor megkapta a segélyt.
- Karn bántóan felnevetett. - Képzelem, hogy meglepődött, mikor felmentünk a felszínre,
pontosan a lába alatt!
Alig hallottam, amit mondott, mert hirtelen rendkívül kényelmetlen érzés kerített
hatalmába. Arra gondoltam, hogy Callastheon nagy városa alatt még ezer és ezer mérföld
mélységben egyre sűrűbb és egyre melegebb kőzet fekszik, le egészen a Föld ismeretlen
magváig.
Karnhoz fordultam.
- Ez egyáltalán nem nevetséges - mondtam halkan. - Lehet, hogy most mi következünk.
Árokszállásy Zoltán fordítása
17
Az elfelejtett ellenség
A vastag szőrmék tompa puffanással estek a földre, amint Millward professzor hirtelen
mozdulattal felült keskeny ágyán. Biztos volt abban, hogy ez egyszer nem álmodott: a
metszően hideg levegő, mely élesen hasított tüdejébe, még mindig vibrált az éjszakán áttörő
robaj hangjától.
Vállára húzta prémtakaróját, s feszülten figyelni kezdett. Most ismét csend volt: a nyugati
fal keskeny ablakain át a hold - akárcsak lent a városon - sugaraival a könyvek végeláthatatlan
sorain játszadozott. A külvilág teljes némaságba burkolózott: egy ilyen éjszakán a város még
a régi időkben is csendes lett volna, most pedig kétszeresen is az volt.
Millward professzor fásult elszántsággal kimászott az ágyból, s egy kevés szenet vetett az
izzó kályhába. Aztán lassan megindult a legközelebbi ablak felé, időnként meg-megállva,
szeretettel pihentetve meg kezét az elmúlt évek alatt féltve őrzött könyvei egyik-másik
darabján.
Szemét a hold ragyogó fénye elől elfedve kibámult az éjszakába. Az ég felhőtlen volt:
akármit hallott is, mennydörgés biztosan nem lehetett. A robbanás északi irányból jött, s
ahogy figyelt, most ismét hallani vélte.
A távolság s a Londonon túl elterülő hegyek fala letompította a zajokat. Nem, ez a hang
nem hasonlított az égen féktelenül keresztülhasító villámlások dübörgésére; inkább úgy tűnt,
egy pontból érkezik, valahonnan messzi északról. Millward a természetben korábban sohasem
észlelt semmi ehhez hasonlítható hangot, s ez egy pillanatra ismét reménnyel töltötte el.
Biztosan érezte, hogy ez a zaj csak embertől származhat. Lehetséges, hogy álma, mely
több mint húsz éven át láncolta őt ide, a kultúra e kincsei közé, hamarosan valóra válik. Az
emberek visszatérnek Angliába, s fegyvereikkel, melyeket a tudomány adott kezükbe még a
Por megjelenése előtt, utat vágnak maguknak a hó és jég birodalmában. Furcsának tűnt ugyan,
hogy szárazföldi úton érkeznek és épp észak felől, de Millward igyekezett minden olyan
gondolatot elhessegetni magától, mely kiolthatta volna benne a remény csak épp most
feléledő lángját.
Háromszáz láb mélységben a hófödte háztetők megtörten hullámzó tengere a hold éles
fényében fürdött. Mérföldekkel odébb, a Battersea erőműtelep magas kéményei mint sovány,
fehér kísértetek, csillogva emelkedtek ki az ég sötétjéből. Miután a Szent Pál-katedrális
épülete összedőlt a ránehezedő hó súlyától, már csak ezek a kémények vonták kétségbe
Millward egyeduralmát.
Míg a professzor lassan visszafelé indult a könyvsorok mentén, egyre csak iménti
gondolatain töprengett. Húsz év telt el azóta, hogy látta, amint a Regent's Park földjéről az
utolsó helikopterek is nehézkesen felemelkednek, légcsavarjukkal kavarva a szüntelenül hulló
hópelyheket. De még az őt lassan körülölelő csendben sem volt képes elhinni, hogy az északi
földrész egyszer s mindenkorra elnéptelenedett. Azóta már egy hosszú emberöltőt töltött el
könyvei között, melyeknek egész életét szentelte.
Azokban az első napokban a rádión keresztül - mely egyetlen kapcsolata maradt a Déllel -
néha még hallott azokról a küzdelmekről, melyek során az emberek az akkor már mérsékelt
égövi Egyenlítő vidékét próbálták meghódítani. Azt már nem tudta meg, hogy e távoli harcok,
a kétségbeesett támadások a pusztuló őserdők s sivatagok ellen, ahol a közelgő havazás első
jelei már szintén mutatkozni kezdtek, sikerrel jártak-e. Lehet, hogy nem: a rádió több mint
tizenöt éve elnémult. De ha igaz, hogy Észak minden irányából emberek és gépek közelednek,
akkor elképzelhető, hogy ismét emberi hangokat fog hallani, amint egymással vagy azokkal a
területekkel beszélnek, ahonnan érkeztek.
Millward professzor jó ha egy évben tízszer elhagyta az egyetem területét, és akkor is csak
azért, mert körülményei kényszerítették rá. Az utóbbi húsz év során sikerült a Bloomsbury
környék üzleteiből mindazt összegyűjtenie, amire úgy érezte, szüksége lehet; a végső
kiürítéskor ugyanis a szállítás nehézségei miatt hatalmas készletek maradtak a városban. Élete
18
tulajdonképpen sok szempontból fényűzőnek volt mondható: soha angol irodalomtanár nem
hordott még olyan finom ruhákat, mint amilyeneket ő szerzett be az Oxford Street-i
szőrmekereskedők üzleteiből.
Ragyogott a nap, amikor vállára vette hátizsákját, s kitárta a kapu súlyos szárnyait. Még tíz
évvel ezelőtt is előfordult, hogy falkákba verődve kóboroltak erre az éhező kutyák, s noha
már évek óta nem találkozott eggyel sem, ha elhagyta az épületet, óvatosságból még most is
magával vitte revolverét.
A nap olyan erősen szikrázott, hogy a visszatükröződő ragyogás szinte teljesen elvakította,
meleget azonban egyáltalán nem érzett. Az a kozmikus porgyűrű, melyen a naprendszer épp
most haladt keresztül, alig csökkentette a nap fényét, erejétől azonban szinte teljesen
megfosztotta. Mivel senki sem tudhatta, hogy vajon tíz vagy száz év elteltével a Föld képes
lesz-e ismét megmártózni a napfény melegében, az emberek dél felé menekültek, ahol az a
szó, “nyár”, még nem hatott üres tréfálkozásnak.
A legutóbb leesett hó kemény réteggé állt össze, így Millward professzor aránylag
könnyen eljutott a Tottenham Court Roadig. Néha órákba telt, míg keresztülvergődött a
hóbuckákon, s egyszer az is előfordult, hogy teljes kilenc hónapon át kellett hatalmas beton
őrtornyának foglyaként élnie.
Millward megpróbálta kikerülni a házakat, melyek a rájuk nehezedő hó s a Damoklész
kardjaként csüngő jégcsapok miatt komoly veszélyt jelentettek. Észak felé tartott mindaddig,
míg el nem érte azt az üzletet, ahová igyekezett. A bezúzott kirakatablakok felett még ott
csillogott a felirat: Jenkins és Fiai. Rádió- és elektromos készülékek. Márkás televíziók.
A tető egy helyütt beszakadt, s a nyíláson át beesett a hó, de a kis emeleti szoba éppúgy
állt, mint jó pár évvel ezelőtt, mikor utoljára járt itt. A világvevő rádiót is ugyanúgy ott találta
az asztalon, s a padlón szétszórt üres konzervdobozok némán tanúskodtak azokról az órákról,
melyeket itt töltött, mielőtt még minden reményét elvesztette volna. Kíváncsi volt, vajon most
ismét át kell-e esnie az akkori megpróbáltatásokon.
Millward professzor lesöpörte a havat az Amatőr rádiósok 1965-ös évkönyvéről, melyből
egykor megtanulta azt a keveset, amit a rádiózásról tudott. A feszültségmérők és az elemek ott
feküdtek félig elfeledett helyükön, s Millward nagy megkönnyebbülésére némelyikük még
nem is merült le egészen. Az egész készletet végig kellett próbálgatnia, mire annyit össze
tudott szedni, amennyire szüksége volt, majd ahogy csak tőle telt, átvizsgálta a rádiót. Aztán
ezzel is elkészült.
Millward sajnálta, hogy nem küldhet a kiváló minőségről tanúsítványt a gyártó cégnek. A
hangszóró halk sípolása visszaidézte emlékezetébe a BBC adásait, a kilencórás híreket, a
szimfonikus koncerteket s mindazt, ami egykor oly természetesnek számított abban a
világban, ami ma már csak tünékeny álomnak tetszett. Alig fékezett türelmetlenséggel
végigfutott a különböző hullámsávokon, de a mindent betöltő sípoláson kívül semmit se
hallott. Csalódást érzett, de nem többet: emlékezett rá, hogy az igazi próba ideje éjjel jön el.
Addig átkutatja a környező boltokat, hátha talál valami használható dolgot.
Alkonyodott, amikor visszatért a kis szobába. Úgy száz mérföldnyi magasságban, a
lenyugvó nap után most a csillagok felé nyújtózva, finoman és láthatatlanul terül szét a
Heaviside-réteg. Évmilliók óta ez játszódik le estéről estére, de alig fél évszázada csak annak,
hogy az emberiség képes lett mindezt saját szolgálatába állítani, hogy segítségével gyűlölködő
vagy békés üzeneteit továbbítsa, üres közhelyeit visszhangozza, vagy éppen egykor
halhatatlannak vélt zenéjét árassza szét az éterben.
Lassan, végtelen türelemmel Millward professzor végigtekerte a keresőt a rövidhullámú
sávokon, melyek alig egy emberöltővel ezelőtt harsogó állomások és kattogó morzejelek
bábeli zűrzavarától voltak hangosak. A halovány remény, melyet mindeddig dédelgetett
magában, lassan kezdett szertefoszlani. Az éter egykor zsúfolásig telt hullámai éppúgy
elnémultak, mint maga a város. Az elviselhetetlen csendet csak a világ másik felén dúló
viharok idehallatszó zaja törte meg. Az emberiség már e legújabb vívmányáról is lemondott.
19
Nem sokkal éjfél után kimerültek az elemek. Millward professzornak már nem volt ereje
újabbak után kutatni, s prémjeibe burkolózva nyugtalan álomba merült. Egyetlen vigasza az
volt, hogy ha nem próbálta volna igazolni elméletét, úgy megcáfolni sem tudta volna azt.
Hideg napfény terült szét a magányosan fehérlő úton, mikor Millward hazafelé indult.
Fáradt volt, mivel keveset aludt, s a menekvés visszatérő víziói szüntelenül felriasztották
álmából.
A csendet hirtelen a fehérlő háztetőkön áthömpölygő távoli morajlás törte meg. Most már
kétségtelen volt, hogy a hang valahonnan az északi hegyeken túlról érkezett, ahol egykor
London kedvelt kirándulóhelye volt. A házsorokról mindkét oldalon kisebb hógörgetegek
omlottak le a széles útra; aztán ismét csend lett.
Millward professzor mozdulatlanul állt, töprengőn mérlegelve, elemezgetve a helyzetet. A
zaj túl hosszú ideig tartott ahhoz, hogy egy egyszerű robbanástól származzon - álmodozott el
ismét -, tehát nem lehet kevesebbről szó, mint egy atombomba távoli dördüléséről, mely
képes egyszerre száz- és százezer tonnányi havat felolvasztani és megsemmisíteni. Reményei
ismét feléledtek, s az éjszaka csalódásai kezdtek elhalványulni.
Percnyi tűnődéséért majdnem életével fizetett. Az egyik mellékutcából hirtelen valami
hatalmas fehér tömeg lépett látóterébe. Egy pillanatig nem is volt képes felfogni, hogy amit
lát, az valóság; aztán feleszmélt hirtelen kábultságából, s kétségbeesve tapogatózni kezdett
ócska revolvere után. Nesztelen léptekkel, fejét - mint egy hipnotikus álomban kígyózó
mozdulatokkal ide-oda ingatva, a havon át egy hatalmas sarki medve közeledett felé.
Millward minden holmiját eldobta, s bukdácsolva futni kezdett a legközelebbi épület felé.
Óriási szerencséjére a földalatti bejárata alig ötvenlábnyira volt tőle. Az acélrács ugyan el volt
húzva, de emlékezett rá, hogy a zárat már évekkel ezelőtt feltörte. Alig tudott ellenállni a
kísértésnek, hogy hátra ne forduljon, hogy lássa, milyen messze van tőle üldözője. A fémrács
egy szörnyű pillanatig ellenállt dermedt ujjainak, de aztán nehézkesen kinyílt, s Millward
benyomakodott a szűk nyíláson.
Furcsa módon, hirtelen felrémlett előtte egy gyerekkori emlék, egy albínó menyét képe,
amint szakadatlanul próbálja átpréselni magát a kalitka dróthálóján. A medve, mely
felegyenesedve kétszerte nagyobb volt az embernél, tehetetlen dühvel feszült neki a rácsnak.
Millward mégis ennek az apró állatnak a kecsességét vélte felfedezni benne. A fémrács
meghajlott, de nem engedett a nyomásnak; így aztán a medve ismét négykézlábra ereszkedett,
halkan felmordult és továbbcammogott. Mancsával egyszer-kétszer még rácsapott Millward
elejtett hátizsákjára, szétszórt a hóban egypár ételkonzervet, aztán eltűnt, éppoly csendesen.
ahogy jött.
Három órával később a professzor elcsigázva ért visszá az egyetem épületéhez, miután
rövid iramlásokkal igyekezett egyik fedezékből a másikba eljutni. Ennyi sok év után most
ismét nem volt egyedül a városban. Szerette volna tudni, vajon más látogatók is érkeztek-e, s
kérdésére még aznap éjjel választ kapott. Alig pirkadt, mikor egészen tisztán meghallotta,
hogy valahonnan a Hyde Park irányából felüvölt egy farkas.
A hét vége felé már tisztában volt azzal, hogy az északi földrész felől az állatok
megindultak délre. Látta, amint egyszer egy dél felé rohanó rénszarvast némán üldözőbe vesz
egy csapat farkas, s éjszakánként hallotta, amint az állatok élethalálharcukat vívják
egymással. Meglepődött, hogy a London és az Északi-sark közötti hófödte pusztaság még
ennyi élőlénynek volt képes otthont adni. Most valami dél felé hajtja őket, s ez a tény
fokozódó izgalommal töltötte el a professzort. Nem tudta elképzelni, hogy ezeket az elszánt
túlélőket bármi más menekvésre tudná késztetni, az emberen kívül.
A várakozás izgalmában Millward idegei pattanásig feszültek. Szőrméibe burkolózva
képes volt órákig üldögélni a hideg napfényben, miközben egyre csak megmeneküléséről
álmodozott, vagy azon töprengett, vajon az emberek miképp is tudnak visszatérni Angliába.
Talán egy észak-amerikai expedíció vágott keresztül az Atlanti-óceán jegén. Lehet, hogy már
évek óta úton vannak. De miért jöttek volna fel ennyire északra? Kedvenc elmélete szerint az
20
óceánt borító jégtorlaszok miatt délebbre már nem volt elég biztonságos az út a nehéz
járművek számára.
Egyvalami maradt azonban, amire sehogy sem tudott megnyugtató választ találni. Nem
értette, miért nem lépett eddig még akcióba a légi felderítés; nehéz elhinni, hogy a repülés
tudománya máris semmivé foszlott volna.
Néha végigsétált a hosszú könyvsorok mellett, oda-odasúgva valamit egy-egy kedvesebb
kötetének. Voltak könyvek, melyeket évek óta nem mert kinyitni, olyan szívszorítóan
emlékeztették a múltra. De most, hogy a napok egyre hosszabbak és világosabbak lettek,
időnként leemelt egy verseskötetet, hogy újraolvassa régi kedvenceit. Aztán odalépett a
magas ablakokhoz, s a háztetők csúcsai fölött a távolba kiáltotta a bűvös szavakat, mintha
ezáltal megtörhetné a varázst, mely fogva tartotta a világot.
Mostanában melegebb volt, mintha az elveszett nyarak visszatérő szellemei kísértették
volna a vidéket. A hőmérséklet napokig fagypont felett maradt. Akármi volt is úton észak
felől, ez a valami egyre közeledett, s a titokzatos morajlás naponta többször is átdübörgött a
városon, háztetők ezreiről sodorva le a havat.
Időnként furcsa, alig hallható csikorgások is hallatszottak, melyek Millward professzor
számára érthetetlenek, sőt vészjóslóak voltak. Néha úgy tűnt, mintha hatalmas hadseregek
csatáját hallaná, máskor pedig egy őrült és félelmetes gondolat kerítette hatalmába, melytől
nem tudott megszabadulni. Éjszakánként gyakran felriadt, s hegyeket látott maga előtt, amint
dübörögve megindulnak a tenger felé.
Így múlt el a nyár, s mivel a távoli csatazaj egyre közelebb ért, Millward professzor a
remények és félelmek egyre gyötrőbb hullámai között vergődött. Noha többé már nem látott
sem farkast, sem medvét - úgy látszik, valamennyien dél felé menekültek -, erődítménye
biztonságából nem mert kilépni. Minden reggel felmászott a torony legmagasabban lévő
ablakához, s távcsövével az északi látóhatárt kutatta. De sohasem látott egyebet, mint havat,
amint Hampstead felett konok elszántsággal elkeseredett utóvédharcát vívja a nap sugarai
ellen.
Átvirrasztott éjszakáinak a rövid nyár utolsó napjai vetettek véget. A csikorgó, dübörgő
hangok még sohasem voltak ilyen közeliek, de forrásuk pontos távolságát még most sem
lehetett felmérni. Millward professzor minden baljós előérzet nélkül mászott fel a keskeny
ablakhoz, s látcsövét az északi égre szegezte.
Mint az ellenségtől fenyegetett erőd falán álló őr, ha megpillantja, hogy a nap első sugarai
megcsillannak a közeledő had lándzsáin, Millward professzor már az első pillanatban
rádöbbent az igazságra. A levegő kristálytiszta volt, s a hegyek szikrázó élességgel
rajzolódtak ki az ég hideg kékjéből. A hótól szinte teljesen megtisztulva álltak. Valaha talán
megörült volna ennek, de mindez most már semmit se jelentett.
Az éjszaka folyamán az ellenség, melyről Millward teljesen megfeledkezett, az utolsó
ellenállást is letörte, s végső rohamra készült. Amint meglátta a halálra ítélt hegygerincek
mentén a gyilkos ragyogást, végre megértette, mi volt az, amit oly sok hónapon át hallott
közeledni. Nem csoda, hogy menetelő hegyekről álmodott.
Messzi északról, ősi otthonukból kilépve az egykor már leigázott területekre,
győzedelmesen tértek vissza a gleccserek.
Pogány Katalin fordítása
21
Bújócska
Hazafelé ballagtunk az erdőben amikor Kingman megpillantotta a mókust.
Zsákmányunk szerény volt, de változatos: négy nyírfajd, egy pár galamb és négy nyúl -
szégyellem bevallani, de az egyik egészen pici kölyök. No és bizonyos sötét jóslatokkal
ellentétben, még mindkét kutyánk életben volt.
Ugyanabban a pillanatban a mókus is meglátott bennünket. Szinte tudta, hogy azonnali
pusztulás vár rá mindazért a kárért, amit a birtok fáiban okozott, és az is valószínű, hogy
Kingman puskája már eddig is számos közeli rokonától megfosztotta. Három ugrással
lepottyantotta magát az egyik legközelebbi fa tövéhez, és szürke villanásként tűnt el a vastag
törzs mögött. Kis, kerek pofája még egyszer előbukkant vagy tizenkét láb magasan rejtőzködő
odúja mellett, de ezután hiába hadonásztunk puskáink csövével a felettünk terpeszkedő ágak
felé, többé nem került elő.
Kingman nagyon filozofikus hangulatban volt, amikor a csodálatos öreg ház felé
poroszkáltunk a tágas réten át. Szó nélkül nyújtotta át áldozatainkat a szakácsnak, aki
különösebb lelkesedés nélkül fogadta az “adományt”, és csak akkor bújt elő rejtett
kuckójából, amikor már a dohányzóban üldögéltünk, és valahogy eszébe jutott, hogy
házigazdái kötelességei is vannak.
- Ez a lomblakó patkány - szólt hirtelen, mindig így nevezte őket, mivel a túlságosan
szentimentális emberek különben nem vadásztak volna rájuk - szóval ez a fapatkány eszembe
idézett egy nagyon különös esetet, amely röviddel a visszavonulásom előtt történt meg velem.
Igazság szerint közvetlenül azelőtt, hogy visszavonultam. Szinte sejtettem, hogy így lesz -
dörmögte Carson szárazon. Vetettem rá egy oldalpillantást. Ő korábban a hajózásnál szolgált,
és Kingman jó néhány történetét hallotta már, nekem viszont még frissek voltak ezek a
sztorik.
- Persze ha - vetette oda Kingman némi malíciával - úgy véli, hogy inkább ne...
- Kérem, folytassa - szóltam sürgetően -, egészen kíváncsivá tett. El sem tudom képzelni,
milyen összefüggés lehetséges egy szürke mókus és a második Jupiter-háború között.
Kingman látnivalóan megenyhült.
- Azt hiszem, jobb lesz ha néhány nevet megváltoztatok - töprengett fennhangon -, de a
helyszíneket meghagyom. A történet a Marstól körülbelül egymillió kilométerrel a Nap felé
kezdődött...
K15 katonai felderítő-elhárító volt. Nagyon bántotta, amikor fantáziátlan emberek
egyszerűen kémnek nevezték, ezúttal viszont sokkal komolyabb oka volt az idegeskedésre.
Már néhány napja egy gyorsjáratú cirkáló járt a nyomában, és bár felettébb megtisztelő volt
egy ilyen nagyszerű hajó, no meg oly szépszámú jól képzett szakember osztatlan érdeklődése,
K15 ezúttal nagyon is szívesen lemondott volna erről a figyelmességről.
A helyzetet duplán kellemetlenné tette az, hogy barátai csak mintegy tizenkét óra múlva
várták a Mars közelében, egy olyan hajón, amelynek gyerekjáték lett volna elbánnia holmi
cirkálóval. Ebből nyilvánvaló, hogy K15 bizonyos értelemben fontos személyiség volt. Sajnos
a legderűlátóbb számítások is arra mutattak, hogy az üldözők alig hat órán belül jól célozható
lövésnyi távolságra megközelítik. Tehát hat óra és talán öt perc múlva K15 valószínűleg az
űrnek egy jókora és egyre tovább terjedő térdarabját fogja betölteni maradványainak
formájában.
Arra még lenne ideje, hogy leszálljon a Marson, viszont ez lenne az egyik legrosszabb
dolog, amit csak megtehetne. Biztos, hogy ezzel alaposan felidegesítené az agresszíven
semleges Mars-lakókat, ez pedig veszedelmes politikai bonyodalmakhoz vezetne. Mi több, ha
a barátainak le kellene szállniuk a bolygóra, hogy felvegyék, ez másodpercenként több mint
tíz kilométeres sebességhez szükséges üzemanyagjukba kerülne, így elfogyna manőverezési
tartalékuk túlnyomó része.
22
K15 egyetlen, nagyon is ingatag előnnyel rendelkezett. A cirkáló parancsnoka rájöhetett,
hogy találkozóra igyekszik, de azt nem tudhatja, milyen távolságra van, és mekkora az érte
jövő hajó. Ha csupán tizenkét óra hosszat életben tud még maradni - megmenekülhet. Hanem
ez a “ha” meglehetősen hosszú idő volt.
Izgatottan tanulmányozta térképeit, mérlegelve, hogy érdemes-e maradék kevés
hajtóanyagát felhasználnia egy végső nekirugaszkodásra. De hová rugaszkodjon? Akkor
teljesen tehetetlenné válik, üldözőinek pedig még lehet elegendő hajtóanyaguk ahhoz, hogy
elcsípjék, amint kifelé száguld a sötét semmibe. Megmenekülésben már nem is reménykedhet,
elsuhan barátai mellett, akik olyan sebességgel közelednek a Nap felé, hogy képtelenek
lennének bárhogyan utánamanőverezni.
Vannak emberek, akiknek szellemi működése annál inkább lelassul, minél kevesebb
maradt hátra az életükből. Szinte hipnotizálja őket a halál közeledése, annyira átadják
magukat sorsuknak, hogy nem is tesznek ellene semmit. K15 viszont érezte, hogy a
kétségbeejtő veszélyhelyzetben agya rendkívüli sebességre kapcsol. Úgy működik, mint
életében addig talán soha.
Smith parancsnok - ez a név éppúgy megteszi, mint bármely más -, a Doradus nevű cirkáló
kapitánya, nem ok nélkül lepődött meg tapasztalva, hogy K15 elkezdte csökkenteni a
sebességét. Félig-meddig biztos volt benne, hogy a kém a Mars felszíne felé igyekszik, hiszen
még a fogság is jobb a pusztulásnál, amikor viszont az irányítóterembe befutott a hír, hogy az
aprócska felderítőhajó a Phobos felé vette az irányt, eltátotta a száját a csodálkozástól. Ez a
belső hold nem volt más, mint egy alaktalan, talán húsz kilométeres átmérőjű szikladarab,
amit még az igen ésszerűen gazdálkodó Mars-lakók sem tudtak használni semmire. Szörnyen
reménytelen helyzetben kell legyen K15, ha úgy véli, hogy ő talán több hasznát veheti.
Az aprócska felderítőszonda már alig mozgott, amikor a radarkezelő szeme elől eltűnt a
Phobos tömege mögött. A nyaktörő manőver során K15 csaknem minden előnyét
elpocsékolta, a Doradus már csak néhány percnyire volt tőle, igaz, már neki is fékeznie
kellett, nehogy túlrohanjon az üldözöttön. A cirkáló alig háromezer kilométerre volt a
Phobostól, amikor teljesen leállt. K15 lélekvesztőjének viszont semmi nyoma! Az erős
távcsövekkel jól kellett volna látniuk, de biztosan az aprócska hold túloldalán rejtőzködött.
Néhány perc múlva viszont megjelent: teljes sebességgel haladt egy, a Naptól távolodó
pályán. Gyorsulása majdnem elérte az ötgravitációnyi értéket, sőt a rádiója is megszólalt. Egy
automata berendezés újra és újra a következő furcsa üzenetet továbbította az éterbe:
“Leszálltam a Phoboson, egy Z típusú cirkáló üldöz. Azt hiszem, kitartok, míg ideértek, de
siessetek!”
Az üzenetet még csak nem is kódolták, de így is igen komoly találós kérdés elé állította
Smith parancsnokot. Túlságosan naiv dolog lett volna feltételezni, hogy az egész valami
félrevezetés, és K15 még mindig a kis hajó fedélzetén van. Viszont kettős blöff is megbújhat
mögötte - az adást nyilvánvalóan azért nem rejtjelezte, hogy üldözője biztosan vegye és így
félrevezetődjék. Arra sem ideje, sem üzemanyaga nem volt, hogy a felderítőhajó után vesse
magát, ha K15 valóban leszállt a holdacskán. Az is bizonyosnak tűnt, hogy úton van az
erősítés, tehát minél hamarabb eltűnik a környékről, annál jobb. Az “azt hiszem, kitartok, míg
ideértek” mondat lehet csupán kihívó pimaszság, de azt is jelentheti, hogy a segítség tényleg
nagyon közel van.
Ekkor K15 hajójának fénycsóvája kialudt. Nyilvánvalóan elfogyott az üzemanyaga, s ezek
után másodpercenként valamivel több mint hat kilométeres sebességgel távolodott a Naptól.
K15-nek valóban le kellett szállnia, hiszen hajója most már menthetetlenül száguldott kifelé a
Naprendszerből. Smith parancsnoknak egyáltalán nem tetszett a fedélzetéről szóló üzenet:
tudta, hogy egy ismeretlen távolságból közeledő hadihajó vevőberendezése is felfogja, de
nem volt mit tennie. A Doradus megindult a Phobos felé, hogy minél kevesebb időt veszítsen
el.
Kívülről szemlélve Smith parancsnok tűnhetett a helyzet urának. Fegyverzetéhez tartozott
tizenkét bonyolult vezérlésű rakéta, és két, elektromagnetikus lövegekkel felszerelt
23
ágyútornya is volt. Vele szemben egy magányos ember állt egy szál űrruhában, egy alig húsz
kilométer átmérőjű kis hold fogságában. Mindaddig, amíg Smith parancsnok úgy száz
kilométerről először alaposan szemügyre nem vette a Phobost, nem gondolta volna, hogy K15
kabátujjában rejtőzködik még néhány kártya. Kivétel nélkül minden asztronómiai munka azt a
félrevezető megállapítást tartalmazza, hogy a Phobos átmérője mintegy húsz kilométer. Az
“átmérő” szó bizonyos szimmetriára utal, ami a Phobosra egyáltalán nem jellemző. A többi
űrszeméthez, az aszteroidákhoz hasonlóan alaktalan szikladarab, természetesen mindennemű
légkör nélkül, és alig valamivel több gravitációval. Tengelye körül hét óra harminckilenc perc
alatt fordul meg, mindig ugyanazt az oldalát fordítva a Mars felé, amely olyan közel van,
hogy felszínének kevesebb mint a fele látható egyszerre, a sarkok eltűnnek a látóhatár mögött.
Ezenkívül aligha van bármi, amit a Phobosról érdemes lenne elmondani.
K15-nek nem volt ideje arra, hogy gyönyörködjön a feje feletti eget lassan betöltő, felkelő
égitest nagyszerű látványában. Kidobált minden berendezést, ami átfért a légzsilipen,
beállította az ellenőrző berendezést, és - ugrott. Amikor a kicsi hajó lángot okádva elhúzott a
csillagok felé, olyan érzésekkel nézett utána, amelyeket igazán nem volt kedve elemezni.
Felégette maga mögött dühében az utolsó hidat is, és most már csak abban reménykedhetett,
hogy a közeledő csatahajó elcsípi a mellette a végtelen semmi felé elsikló kis szerkezet
fedélzetéről gyengén szóló adást. Arra is volt némi halvány esély, hogy a cirkáló a szonda
után veti magát, de ezt igazán túlzás lett volna komolyan remélni.
Inkább körülnézett, hogy szemügyre vegye új “otthonát”. Az egyedüli fény a Mars
okkervörös visszaverődése volt, mivel a Nap a látóhatár alatt tartózkodott, de az ő
szükségleteinek ez pompásan megfelelt: egészen jól látott. Egy szabálytalan alakú, mintegy
két kilométernyi szélességű síkság közepén állt, körös-körül alacsony dombokkal, amelyeken
könnyűszerrel átkelhet, ha szükségessé válik. Eszébe jutott egy régen olvasott történet egy
emberről, aki véletlenül leugrott a Phobosról. Ez ugyan nem lehetséges igazán, mivel a
szökési sebesség - igaz, hogy a Deimoson - még mindig másodpercenként tíz kilométer. De
ha nem vigyáz eléggé, egyszer csak olyan magasságban találhatja magát, ahonnan több óra
alatt “zuhanna” csak vissza, és ez bizony végzetes lehetne. K15 terve roppant egyszerű volt:
olyan közel kell maradnia a Phobos felszínéhez, amennyire csak lehet, és mindig a cirkálóval
ellentétes oldalon.
Akkor a Doradus minden töltetét kilövöldözheti erre a húsz kilométeres kődarabra, mialatt
ő még csak egy rezdülést sem érez. Két reális veszély létezett csupán, s ezek közül is az egyik
nem sokat izgatta.
Egy laikus számára, aki nem sokat tud az űrhajózás finomabb részleteiről, egy ilyen terv
kész öngyilkosságnak tűnhet. A Doradusa legújabb, szupertudományos fegyverekkel
rendelkezett. Az a húsz kilométer pedig, amely áldozatától elválasztotta, teljes sebességnél
alig egy másodpercet vett volna igénybe. Smith parancsnok viszont eléggé otthon volt az
űrben, ezért egyre jobban aggódott. Jól, sőt túlságosan jól tudta, hogy az ember által valaha is
feltalált minden jármű közül egy űrcirkáló a legnehezebben manőverezhető. Egyszerűen az
volt a helyzet, hogy K15 vagy féltucatszor is megkerülhette kicsiny világát, mialatt ő csak
egyetlen körre tudta kényszeríteni a Doradust.
Szükségtelen elmerülnünk a műszaki részletekben, de a beavatatlanok számára még ezek
az egyszerű dolgok is sok mindent megmagyarázhatnak. Egy rakétameghajtású űrhajó például
nyilvánvalóan csak a főtengelyével párhuzamosan, vagyis “előre” tud gyorsulni. Az egyenes
iránytól való bármely eltérés megköveteli az egész hajó fizikai elfordítását úgy, hogy a
hajtóművek más-más irányban is működtethetők. Mindenki tudja, hogy ez a hajtóműfúvókák
belső elfordítása, illetve a hajótest érintői mentén elhelyezett kormányművek segítségével
lehetséges. Azzal viszont nagyon kevesen vannak tisztában, mennyi időbe telik egy ilyen
egyszerű művelet. Egy teljesen feltöltött, átlagos cirkáló tömege körülbelül két-háromezer
tonna”, amivel nem lehet olyan könnyen fickándozni. Sőt a dolog még ennél is
kellemetlenebb, mivel nem egyszerűen a tömegről, hanem a tehetetlenségi erőről is szó van,
és a cirkáló hosszúkás, szivar alakú tárgy lévén, tehetetlenségi ereje is hatalmas. Az a
24
szomorú tény - bár az űrmérnökök ritkán dicsekszenek vele -, hogy egy űrhajóval a legjobb és
legnagyobb ellensúlyozási rendszerrel is csak vagy jó tíz perc alatt hajthatnak végre egyetlen
száznyolcvan fokos fordulatot. Kiegészítő hajtóművekkel sem megy sokkal gyorsabban a
dolog, amit még súlyosbít az, hogy az általuk keltett rezgések és az eltérő irányú tolóerő lassú,
hosszirányú, orsószerű pörgésre kényszeríti a hajótestet, a benne lévők elképzelhető, milyen
örömére.
Átlagos körülmények között ezek a problémák nem jelentenek túl nagy hátrányt.
Előfordul, hogy több millió kilométert, több száz órát utaznak, mielőtt ilyen kisebb
műveletekre kényszerülnek a haladási irány megváltoztatása végett. Határozottan
szabályellenes volt tíz kilométeres sugarú körökben haladni. A Doradus parancsnokának
torkát keserű érzés szorította össze: K15 megszegte a játékszabályokat.
Ugyanebben a pillanatban az emlegetett találékony ember éppen a helyzete felmérésével
volt elfoglalva. Sokkal rosszabbul is alakulhatott volna a dolog. Három hosszú ugrással elérte
a dombokat, és már nem érezte olyan csupasznak magát, mint a nyílt, sík terepen. Az élelmet
és a felszerelést, amit magával hozott a hajóról, olyan helyen rejtette el, ahol majd rátalálhat.
Ám, mivel az űrruhája csak vagy egy napig tarthatta életben, a holmi volt a legkisebb gondja.
A kis csomag, az egész kalamajka okozója most is vele volt, eldugva a jól kigondolt űrruha
számos rejtekhelyének egyikében.
Szinte vidámnak érezte dombvidékének magányát, még akkor is, ha nem is volt olyan
egyedül, mint szerette volna. A Mars szinte látható sebességgel fogyott, amint az örökre
égboltjára függesztett Phobos kezdett áttérni a nagyobbik égitest éjszakai oldalára. Még egyes
marsi városok fényeit is ki tudta venni: úgy csillantak fel, mint gombostűfejek a láthatatlan
csatornák összefolyásánál. Minden egyebet a csillagok, a csönd és a tőle látszólag alig
karnyújtásnyira húzódó szaggatott csúcsok jelentettek. A Doradus mindeddig nem került elő.
Valószínűleg távcsöveivel végez alapos vizsgálatot a Phobos napsütötte oldalán.
A Mars nagyon jól használható óraként működött: amikor a fele látszott, akkor kellett
feljönnie a Napnak és - valószínűleg a Doradusnak is. A cirkáló azonban bármely váratlan
ponton felbukkanhatott, és - ez volt az egyetlen reális veszély - ledobhatott egy
felderítőcsoportot is.
Smith parancsnok eszébe is ez a lehetőség jutott elsőként, amikor rájött, hogy milyen
helyzettel áll szemben. Azután tudatára ébredt, hogy a Phobos felszíne több mint ezer
négyzetkilométer, és legfeljebb tíz embert küldhet le átkutatására. Többet egyszerűen nem
nélkülözhet hajója fedélzetén. Ráadásul biztosan K15-nek is van fegyvere. Ha az utóbbit a
Doradus fegyverzetével hasonlítjuk össze, ellenállóképessége elhanyagolhatónak tűnhet. De
ez távolról sem volt így. Normális körülmények között az oldalfegyverek, de bármilyen más
kézifegyver csak annyira lehetett hasznára egy űrcirkálónak, mint holmi kardok vagy
számszeríjak. Teljesen véletlenül és az erre vonatkozó szabályokkal ellentétben a Doradus
fedélzetén egyetlen kézifegyver akadt, összesen száz lőszerrel. Így tehát bármilyen
felderítőcsapat lényegében fegyvertelen emberekből állna egy jól elrejtőzött és mindenre
elszánt személlyel szemben, aki könnyűszerrel egyenként lepuffanthatja őket. K15 már
megint megszegte a játékszabályokat.
A Mars átmérője most tökéletesen egyenesnek látszott, és ebben a pillanatban felbukkant a
Nap is, de nem úgy, mint egy hatalmas villámlás, hanem inkább valami atombomba
tűzgömbjéhez hasonlóan. K15 beállította sisakja nézőnyílásának szűrőit, majd nekiindult.
Biztonságosabb volt a napfényen kívül maradnia. Nemcsak azért, mert az árnyékban
nehezebben fedezhették fel, hanem azért is, mert ott a szeme is sokkal érzékenyebb marad.
Neki csak egy szerény kézi távcsöve volt, míg a Doradus legalább húsz centiméteres átmérőjű
elektronikus teleszkóppal rendelkezett. Az lenne a legjobb, vélekedett K15, ha meg tudná
állapítani a cirkáló helyzetét. Ez persze elég kockázatossá válhat, mégis sokkal jobban érezné
magát, ha pontosan tudná, merre van, és szemmel tarthatná a mozdulatait. Akkor
folyamatosan közvetlenül a horizont alatt maradhatna, a cirkáló hajtóműveinek lángcsóvája
25
pedig idejében figyelmeztetheti minden fenyegető mozdulatra. Óvatos szökellésekkel egy
csaknem sík terepszakaszon keresztül nekilátott kicsiny világa körbeutazásának.
*
A Mars keskenyedő félholdja eltűnőben volt a látóhatáron, mígnem csupán egy hatalmas
szarv meredezett titokzatosan a csillagok felé. K15 aggódni kezdett: a Doradusnak még
semmi nyoma. Igaz, ezen aligha volt mit csodálkoznia, hiszen éjfeketére festették, és legalább
száz kilométernyire kellett lennie tőle, kinn az űrben. Egy pillanatra megállt, végiggondolta,
vajon valóban helyesen döntött-e. Ekkor észrevette, hogy csaknem merőlegesen a feje felett
valami óriási test takarja el a csillagokat, és nagy sebességgel halad előre. Egy
szemvillanásnyira majdnem megállt a szívverése, de nyomban rendbe szedte magát, és máris
elemezte a helyzetet: hogyan követhetett el ilyen dühítőén nagy hibát.
Beletelt egy kis időbe, mire rájött, hogy az égbolton keresztülsuhanó fekete árnyék
egyáltalán nem a cirkáló, hanem valami legalább olyan halálos veszélyt jelentő dolog. Sokkal
kisebb és sokkal közelebb volt hozzá, mint először gondolta. A Doradus televíziós irányítású
cirkáló rakétáit küldte a nyomába.
Ez volt a második veszély, amelytől igazán tartott, és nem is tehetett ellene semmit azon
kívül, hogy a lehető legészrevétlenebb marad. A Doradus ezúttal jó néhány szemmel vizslatott
utána. Igaz ugyan, hogy ezek a pótszemek meglehetősen korlátozott képességűek voltak. Arra
szánták őket, hogy űrhajókat keressenek a csillagok előterében, nem pedig egy
szikladzsungelben bujkáló embert. Kameráik ezért nem voltak túl érzékenyek, és csak előre
láttak.
Most tehát már jóval több figura mozgott a sakktáblán, a játék is halálosan komolyra
fordult, de még mindig övé volt a helyzeti előny. A torpedó eltűnt az éjszakai oldalon. Amint
ebben a jelentéktelen gravitációjú térben csaknem egyenes irányban mozgott, hamarosan
maga mögött kell hagynia a Phobost, s így K15 csak azt várta, amiről tudta, hogy be kell
következnie. Néhány perc múlva rakétahajtóművek rövid felvillanásait látta, és elképzelte,
amint a lövedék lassan megfordul eddigi pályáján. Nagyjából ugyanebben a pillanatban az
égbolt egy távoli, egészen más pontján is megpillantott egy hasonló felvillanást. Vajon hány
ilyen pokoli gépezetet vethettek be? - töprengett. Abból, amennyit a Z típusú cirkálókról
tudott és ez jóval több volt annál, amit tudnia illett volna -, felidézte, hogy négy
rakétafegyver-vezérlő csatornával rendelkeznek, s ezúttal bizonyára valamennyi működik.
Ekkor olyan ragyogó ötlet villant az agyába, hogy majdnem biztos volt benne: ez beválik.
Az űrruhájába épített rádió nagy teljesítményű és könnyen kezelhető volt. A Doradus pedig
valahol, nem is olyan messze folyamatosan több mint ezer megacikluson okádta az űrbe az
irányítójeleket. Bekapcsolta a keresőt, és csavargatni kezdte.
Hamarosan bejött, amire várt: nem túl messziről egy pulzáló állomás mindent elnyomó,
heves zöreje hallatszott. Biztosan csak az adás háttérzaját csípte el, de ez is pontosan elegendő
volt. A jelek élesen törtek elő, és míg hallgatta, K15 először engedte meg magának, hogy
hosszabb távra is tervezzen. A Doradus elárulta magát: mindaddig, amíg működteti a
torpedóit, pontosan tudni fogja, hol tartózkodik éppen. Óvatosan mozogni kezdett az adó
irányába. Meglepetésére a jelek hirtelen eltompultak, majd ismét kiélesedtek. Ez meglepte, de
hamarosan rájött, hogy biztosan egy diffrakciós sávon halad keresztül. A zóna szélességéből
hasznos dolgokra következtethetett volna, ha eléggé képzett fizikus, de így nem sokra ment
vele.
A Doradus ragyogó napfényben lebegett, körülbelül öt kilométerrel a felszín felett.
“Fényelnyelő” festékrétege már jócskán felújításra szorult, K15 tehát teljesen világosan
láthatta. Mivel még az árnyékban volt, sőt az árnyékvonal távolodott tőle, úgy döntött, hogy
itt éppoly biztonságban van, mint bárhol másutt. Kényelmesebben elhelyezkedett úgy, hogy
szemmel tarthassa a cirkálót, és várt, nagyjából biztos lévén abban, hogy a távvezérelt
lövedékek egyike sem kerül túlságosan közel a hajóhoz. Eddigre már abban is biztos volt.
hogy a Doradus parancsnoka a téboly határán lehet S ez pontosan így is volt.
26
Körülbelül egy óra múlva a cirkáló egy mocsárban rekedt víziló kecsességével fordulatba
kezdett. K15 rögtön rájött, mi történik. Smith parancsnok a sarkvidékeket is meg akarta
vizsgálni, s most készült fel az ötven kilométeres, kockázatos utazásra. Kimeredt szemmel
figyelte, milyen irányt vesz fel a hajó. s amikor az megállapodott ismét megkönnyebbülten
állapította meg, hogy a nagy test majdnem teljesen az oldalával fordul felé. Ezután jó pár, a
belsejében bizonyára nem túl kellemes hatású lökéssel a cirkáló elindult a látóhatár felé. K15
kényelmes sétatempóban szegődött a nyomába - ha egyáltalán használhatjuk itt ezt a
kifejezést, hiszen olyan lépésekről van szó, amilyeneket eddig csak nagyon kevés ember
tehetett életében. Tulajdonképpen arra kellett ügyelnie, hogy valamelyik mérföldes
szökellésével meg ne előzze, no meg arra, nem bukkan-e fel váratlanul valamilyen lövedék a
látóterében. A Doradusnak csaknem egy órájába került az ötven kilométer megtétele. Ez,
szórakoztatta magát a számítással K15, lényegesen kevesebb, mint normál sebességének az
ezredrésze. Egyszer a hajó azon kapta magát, hogy pályája érintője mentén kis híján kifutott a
nyílt űrbe, s ezért, a bonyolult fordulási manőver időveszteségét kiküszöbölendő, egyszerűen
kilőtt maga elé újabb néhány rakétát a sebessége csökkentésére. Ezt is az utolsó pillanatban
cselekedte, mire K15 újabb megfigyelőállást foglalt el két szikla közé ékelődve, ahonnan jól
láthatta az űrhajót, miközben biztos lehetett benne, hogy arról őt nem látják. Eszébe jutott,
hogy Smith parancsnok talán most keserves kételyekkel birkózik: vajon valóban a Phoboson
van-e vagy sem? Szinte kedve támadt rá, hogy jelezzen neki, de azért mégis ellenállt a
csábításnak.
Nem sok értelme lenne részletesen elmesélni a következő tíz óra eseményeit, hiszen
lényegesen nem különböztek a korábbiaktól. A Doradus még három manővert hajtott végre.
K15 pedig valami elefántféle nagyvad csapását követő vadász óvatosságával cserkészett
utána.
Egy alkalommal, amikor ki kellett volna mennie utána a napfénybe, inkább hagyta eltűnni
a látóhatár mögött mindaddig, ameddig fogni tudta a jeleit. Többnyire azonban ügyelt rá,
hogy a szeme előtt legyen: a látómezeje alján figyelte valami dombocska mögül.
Egyszer néhány kilométerre tőle robbant fel egy űrtorpedó, s K15 arra gondolt, hogy
biztosan valamelyik túlbuzgó lövész látott valami szemének nem tetsző árnyékot, vagy
éppenséggel egy másik technikus felejtette el kikapcsolni a gyorskeresőt. Egyébként semmi
sem történt, ami megelevenítette volna az eseményeket. Tulajdonképpen az egész ügy kezdett
unalmassá válni. Egyszer már kis híján meg is örült egy véletlenül fölé tévedt cirkálórakéta
látványának, hiszen bármilyen közel haladt el hozzá, biztos volt benne, hogy nem veszik
észre, ha jól kiválasztott búvóhelyén mozdulatlan marad. Tudta, hogy ha a Phobosnak
pontosan a cirkálóval átellenes oldalán lenne, még ezek a veszélyek sem fenyegetnék, mivel a
holdacska rádióárnyékában egy űrhajó tehetetlennek bizonyulna vele szemben. Akkor viszont
sehogyan sem tudná biztosítani, hogy a veszélytelen zónában maradjon, ha a cirkáló új
manőverbe kezd. Az egész kalandnak nagyon hirtelen lett vége. Egyszer csak nagy
lobbanással villantak fel a fúvókák, és a cirkáló főhajtóműve is teljes intenzitással és erővel
beindult. A Doradus másodpercek múlva teljes sebességgel száguldott a Nap felé, végre
szabadon, szinte hálásan, hogy akár vereséggel a háta mögött is, itt hagyhatja ezt a nyavalyás
sziklakupacot, amely oly bosszantó módon fosztotta meg jogosnak vélt prédájától. K15 tudta,
mi történt, és ettől isteni békesség és nyugalom érzése töltötte el. A cirkáló
radarmegfigyelőjében valaki nyilván észrevette egy rendkívüli nagyságú és máris gyorsan
közeledő tömeg árnyképét. K15-nek most már nem volt egyéb dolga, mint hogy bekapcsolja
űrruhájának adóját, és várjon. Még egy cigaretta fényűzését is megengedhette magának.
Roppant érdekes történet - szóltam -, sőt most már azt is látom, hogy függ össze azzal a
mókussal. De meg kell vallanom, egy-két kíváncsi kérdést is felvet bennem.
- Valóban? - reagált Rupert Kingman udvariasan.
27
Én mindig szeretek a dolgok végére járni, és tudtam, hogy házigazdánk részt vett a Jupiter-
háborúban, amiről igen ritkán beszélt. Úgy döntöttem hát, hogy megkockáztatok egy vak
ugrást a sötétbe.
- Megkérdezhetem, honnan szerzett ilyen aprólékos ismereteket erről az igazán rendkívüli
hadi eseményről? Nem lehetséges, hogy esetleg éppen ön volt K15? Carson felől csak valami
indulatos hörrenést hallottam. Majd Kingman szólalt meg nyugodtan:
- Nem, nem én voltam.
Felkelt ültéből, és elindult a fegyverszoba felé.
- Ha megbocsátanak, kimegyek, teszek még egy kísérletet azzal a lomblakó patkánnyal.
Meglehet, ezúttal elkapom.
És ezzel távozott.
Carson úgy nézett rám, mintha azt mondaná: “Nesze neked, még egy ház, ahová többé
biztos nem hívnak meg.” Amikor házigazdánk már hallótávolságon túl járt, hangjában
akadémikus hűvösséggel megkérdezte: - Az ég szerelmére, miért mondtad mindezt?
- Majdnem biztos voltam benne, hogy a közepébe találok. Másképp hogyan tudhatná
mindezt?
- Az a gyanúm, hogy találkozhattak a háború után. Biztosan igen érdekesen elbeszélgettek
egymással. Én pedig azt hittem, tudod, hogy Rupert mindössze hadnagyparancsnokként
vonult vissza a szolgálattól. A Vizsgálóbizottság sohasem tudta az ő helyébe képzelni magát.
Végül is felfoghatatlan volt, hogy az egész flotta leggyorsabb hajójának parancsnoka képtelen
volt elfogni egy egyszerű űrruhás alakot.
Füssi-Nagy Géza fordítása
28
Csöndet kérek!
Most, hogy mondod, valóban különös, hogy a Professzor ellenségei ebben is csak a
rosszat hajlandók észrevenni. Bár szerintem már az sem egészen tisztességes, hogy egyáltalán
célzol rá. A Professzor igazán derék fickó, s a légynek sem árt, ha nem muszáj. Azt nem
mondom, hogy nem száll be szívesen egy kis bunyóba, de akkor is mindig egyenes és
tisztességes. Vagy mondjuk, majdnem mindig. Lehet, hogy ez az egy eset kivétel volt. De
ismerd be, hogy Sir Roderick megérdemelte, amit kapott.
Én közvetlenül azután ismertem meg a Professzort, hogy eljött Cambridge-ből, s javában
küzdött, hogy fenntartsa a vállalat fizetőképességét. Azt hiszem, néha sajnálta, hogy otthagyta
a tudomány megszentelt csarnokát, s kievezett az ipar viharos vizeire, bár egyszer azt mondta,
szívéből élvezi, hogy életében először az egész agyát használhatja. Az Elektronikai Termékek
Kft (1960) még épp csak hogy megkereste a kiadásait, mikor én beléptem. A fő termékünk a
Harvey-integrátor volt, ez a kompakt kis elektronikus számítógép, amely szinte mindent tud,
amit egy differenciálanalizátor, csak tizedannyiért. Vették is szépszámmal az egyetemek és
kutatóintézetek, s mindmáig ez a Professzor kedvence. Szakadatlanul tökéletesíti, s pár héten
belül piacra kerül a tizenötödik modell is.
Akkoriban azonban a Professzornak csak két kincse volt. Az egyik az akadémiai világ
jóakarata; bolondnak tartották, de titokban bámulták a bátorságát. Régi kollégái a Cavendish
Intézetben eldicsekedtek a gyártmányaival, s rengeteg hasznos kutatást végeztek számára
ingyen. A másík az üzletemberek - partnereinek a szemléletmódja. Eleve abból indultak ki,
hogy egy volt egyetemi tanár olyan ártatlan minden üzleti cselfogásban, mint a ma született
bárány. És persze a Professzor ezt is akarta elhitetni velük. Egyik-másik jólélek még most is
szánalmasan ragaszkodik ehhez az elméletéhez.
A Professzor és Sir Roderick Fenton először épp a Harvey-integrátor dolgában került
szembe egymással. Nem tudom, ismered-e doktor Harvey-t, de ritka figura, pontosan olyan,
ahogy az emberek a tudóst elképzelik. Lángész, az nem vitás, de az a fajta, akit be kéne
csukni a laboratóriumába, és a kisablakon etetni, kanállal. Sir Roderick meg kitűnő boltot
csinált az olyan gyámoltalan tudósokból, mint Harvey. Mikor az állami ellenőrzés javarészt
véget vetett egyéb sötét üzelmeinek, eredeti találmányok támogatásával kezdett foglalkozni.
A magánvállalkozás korlátozásáról szóló 1955. évi törvény épp az ilyesmit próbálta
elősegíteni, ha nem is Sir Roderick módján. Ő csak hasznot húzott az adókedvezményből,
ugyanakkor az ipart is megsarcolta, azzal, hogy megkaparintotta a Harvey-féle tyúkeszű
föltalálók alapvetően fontos szabadalmait. Valaki egyszer tudományos útonállónak nevezte, s
ez ugyancsak találó meghatározás.
Mikor Harvey eladta nekünk a számítógépe gyártási jogát, visszavonult a
laboratóriumába, s nem is hallottunk róla, csak jó egy év múlva. Egy tanulmánya jelent meg a
Philosophical Magasine-ban, a többszörös integrálszámítását szolgáló valóban csodálatos
áramkört ismertette benne. A Professzornak csak hetek múltán került a kezébe - Harvey-nak
persze eszébe sem jutott, hogy szóljon, hisz épp mással volt elfoglalva. A késedelem
végzetesnek bizonyult. Sir Roderick egyik kopója (megfizette őket, s voltak is jó tanácsadói)
beugratta szegény Harvey-t, hogy az egészet, mindenestül eladja a Fenton cégnek.
A Professzor természetesen begurult. Mikor Harvey rádöbbent, hogy mit csinált, már
bánta iszonyúan, és megígérte, hogy a jövőben semmit alá nem ír addig, amíg velünk meg
nem beszélte. De a baj már megtörtént, és Sir Roderick tíz körömmel ragaszkodott ebül
szerzett nyereségéhez, s várta, hogy majd jelentkezünk, mert tudta, hogy nincs mese,
jelentkezni fogunk.
Nem adtam volna egy vak lóért, ha ott lettem volna a beszélgetésükön. Sajnos a
Professzor ragaszkodott hozzá, hogy egyedül menjen. Alig egy óra múlva már jött is vissza,
vörösen és bosszúsan. A vén útonálló ötezer fontsterlinget követelt Harvey szabadalmáért.
29
Majdnem annyi volt már a hiteltúllépésünk akkoriban. Láttuk, nem éppen szeretetben váltak
el. Ami azt illeti, a Prof megmondta Sir Rodericknak, hogy menjen a pokolba, s a valószínű
útvonalát is fölvázolta.
A Professzor eltűnt az irodájában, s vagy egy percig hallottuk, hogy csapkod odabent.
Aztán kijött, kabátban, kalapban.
- Itt meg kell fulladni - mondta. - Gyerünk ki a városból. Majd Miss Simmons mindenről
gondoskodik. Indulás!
Már megszoktuk a Professzor bogarait. Valamikor különcnek véltük, de azóta
megváltozott a véleményünk. Válságos pillanatokban egy-egy ilyen vidéki kiruccanás néha
csodát művelt, és bőven megtérült az irodában elvesztett idő. És különben is, gyönyörű nyár
végi délután volt.
A Prof maga vezette hatalmas Alvisát - ez volt az egyetlen költséges szenvedélye, s ez is
hasznos -; az új Nyugati Autópályán mentünk ki a városból, s mikor a határát elhagytuk,
kinyitotta a rotorokat, s addig emelkedtünk, míg már száz mérföldnyi angol táj terült el
alattunk. Mélyen lenn láttuk Heathrow fehér kifutópályáit, épp egy háromszáz tonnás légi
óceánjáró szállt le sugárhajtású motorjait kikapcsolva.
- Hova megyünk? - kérdezte George Andersen, akkoriban a vállalat igazgatója. A társaság
negyedik tagja Paul Hargreaves volt; őt nem ismered, két éve átment a Westinghouse-hoz.
Gyártástervező, nem is akármilyen.
Ahhoz, hogy a Proffal lépést tartson, nagyon kellett értenie a dolgát.
- Oxfordhoz mit szólnátok? - javasoltam. - Nem árt egy kis változatosság a sok
futószalagon gyártott előváros után.
Jó, legyen Oxford; de mielőtt még odaértünk volna, a Prof kiszúrt valami csinos dombot, s
megváltoztatta az elhatározását. Szélmalomszárnyainkon leereszkedtünk egy hangás
nyúlványra, ahonnét egy hosszú völgyre láttunk. Mintha valami nagy magánbirtok része lett
volna, abból az időből, mikor ilyesmi még létezett. A Professzor gondosan leterítette a
kabátját a hangafűre, lefeküdt, s az oldalára fordult.
- Ne ébresszetek föl teáig - mondta, s öt percre rá már aludt, mint a bunda.
Egy darabig halkan beszélgettünk, s időről időre rápillantottunk, hogy nem zavarjuk-e.
Furamód fiatalnak látszott, ahogy álmában fölengedett az arca. Nehéz volt elhinni, hogy e
békés álarc mögött tucatnyi bonyolult terv formálódik - nem utolsósorban Sir Roderick
Fenton rovására.
Végül bizonyára mind elszundítottunk. Olyan délután volt, mikor úgy rémlik, még a
tücsök is félhangon ciripel. Szinte látni lehetett a meleget, körös-körül rezegtek a dombok.
Vad ordítozásra riadtam fel. Egy ideig feküdtem még, félálmomban kerestem a zaj
forrását. Aztán fölrezzentek a többiek is, és haragosan néztünk körül valamennyien.
Két mérföldre tőlünk helikopter lebegett a kis falu fölött, amely a völgy túlsó végén terült
el, s választási propagandával bombázta a védtelen lakókat. A szél szeszélyéből néhány
másodpercenként el-eljutott a fülünkhöz a bömbölő szónoklat egy-egy foszlánya. Még
feküdtünk egy kicsit, igyekeztünk megállapítani, hogy melyik párt követte el ezt a
disznóságot, de nem lettünk okosabbak, mert az erősítők mást sem tettek, csak egy bizonyos
Mr. Snooks erényeit dicsőítették.
- Hát én aztán nem szavazok rá - mondta Paul dühösen. - Hogy ilyen átok rossz modora
legyen valakinek! A pali biztosan szocialista.
Még idejében tért ki Anderson cipője elől.
- Lehet, hogy maguk a falusiak kérték fel a szónoklatra - jegyeztem meg nem valami
meggyőzően, hogy helyreállítsam a békét.
- Kétlem - mondta Paul. - De elvileg akkor is ellenzem a dolgot. Ez... ez a magánélet
megsértése. Éppúgy, mint az égre írt füstreklám.
- Hát az ég nem éppen magántermészetű – mondta George. - De értem, hogy miről
beszélsz.
30
Már nem emlékszem pontosan, hogy miről folyt tovább a vita, de általában nyilván a
tolakodó zajok, s szorosabban Mr. Snooks körül forgott. Paul és George undorral bámulták a
helikoptert, s az utóbbi megjegyezte:
- Bár tudnék magam köré valami hanggátat vonni, valahányszor kedvem támad. Mindig jó
ötletnek tartottam Samuel Butler fülvédőjét, csak az a baj, hogy nem sokat ér.
- De azt hiszem, társaságban igen - felelt Paul. - Még a legragadósabb embernek is inába
száll a bátorsága, ha feltűnően bedugod a füledet, valahányszor a közeledbe megy. Ez a
hanggát ötlet azonban érdekes. Kár, hogy csak úgy lehetne megvalósítani, ha a levegőt is
eltávolítanánk, az pedig nehezen megy.
A Professzor nem vett részt a beszélgetésben; sőt, mintha megint elaludt volna. Egyszerre
nagyot ásított, és föltápászkodott.
- Gyerünk teázni - mondta - Maxhoz. Ma te fizetsz, Fred.
Talán egy hónap múlva a Prof behívott az irodájába. Minthogy én voltam a reklámfőnöke
és általános közvetítője, többnyire rajtam próbálta ki az új ötleteit, kíváncsi volt, hogy
megértem és hasznosnak ítélem-e őket. Hargreaves meg én, mi ketten voltunk a homokzsák,
amely a Profot lent tartotta a földön. De nekünk sem sikerült mindig.
- Fred - kezdte -, emlékszel, mit mondott George a múltkor a hanggátról?
Egy pillanatig gondolkodnom kellett, amíg eszembe jutott. - Ja, igen... bolond ötlet volt.
Csak nem veszed komolyan?
- Hm. És mit tudsz a hulláminterferenciáról?
- Nem sokat. Inkább magyarázd el!
- Tegyük fel, hogy van egy sor hullámunk... hullámhegy, hullámvölgy, hullámhegy,
hullámvölgy, és így tovább. Veszel egy másik sor hullámot, és fölébe helyezed az elsőnek.
Akkor mi történik?
- Gondolom, attól függ, hogy hogyan helyezed fölébe.
- Pontosan. Tegyük fel, úgy, hogy az első hullámvölgy pontosan egybeessék az első
hullámheggyel, és így tovább, végig.
- Akkor a kettő teljesen megsemmisíti egymást... nem marad semmi. Jóságos ég!...
- Ahogy mondod. Nos, tegyük fel, hogy van egy hangforrásunk. Elébe tartok egy
mikrofont, s az outputot be táplálom az általam inverter-erősítőnek nevezett valamibe. Ehhez
egy hangszórót kapcsolok, s az egészet úgy szerkesztem meg, hogy az output amplitúdója
automatikusan ugyanolyan legyen, mint az inputé, csak épp egy fázis eltéréssel. Nettó
eredményként mit kapok?
- Valahogy nehéz elhinni... de elméletileg teljes csöndet. Hacsak nincs az egésznek valami
bökkenője.
- Hol? Hisz ez semmi más, mint a negatív visszacsatolás elve, amit hosszú évek óta
alkalmaznak a rádióban a nem kívánt zajok kiszűrésére.
- Tudom. De a hanghullám nem hullámhegyekből és hullámvölgyekből áll, mint a tenger
vize. Az a levegő egymást követő sűrűsödése-ritkulása, nem?
- Az. De ez mit sem változtat az elven.
- Akkor sem tudom elképzelni, hogy működnék. Kell, hogy valami bökkenője legyen, amit
te...
S akkor valami egészen hihetetlen dolog történt. Beszéltem, beszéltem, s nem hallottam,
hogy mit mondok. A szoba egyszerre teljesen elcsendesedett. A Prof ott, a szemem előtt
fölvett egy súlyos papírnehezéket, és leejtette az íróasztalára. Ráesett, visszapattant... teljes
csönd. Aztán egy kézmozdulat, és megint hangok öntötték el a szobát.
Csak ültem ott kábán, mint a kő.
- Hát ezt nem hiszem el!
- A te bajod. Parancsolsz még egy bemutatót?
- Nem! Így is futkos a hátamon a hideg. Hova dugtad?
31
A Prof szélesen elmosolyodott, és kihúzta az íróasztala egyik fiókját. Benn az alkatrészek
hátborzongató összevisszasága. Az elcsöppent forrasztóónról, az összegubancolódott
huzalokról, az egész rendetlenségéről rögtön láttam, hogy a Prof saját kezűleg bütykölte
össze. Maga az áramkör elég egyszerűnek látszott; még annyira sem volt bonyolult, mint egy
modern rádió.
- A hangszóró - ha szabad annak neveznem - ott hátul van eldugva, a függöny mögött.
Persze, egybe is lehet építeni, akár egész kicsire, nem nagyobbra, mint egy táskarádió.
- És mennyi a hatósugara? Mert, gondolom, ez az ördögmasina sem hat a végtelenségig.
Mutatott valamit; olyan volt, mint egy rendes hangerő-szabályozó.
- Még nagyon kiterjedt kísérleteket nem végeztem, de ez a készülék úgy állítható be, hogy
körülbelül hétméteres sugarú körben teremtsen teljes csöndet. További tíz méteren belül
halkít. Azon túl minden változatlan. Csak az erejét kell növelned, tetszés szerinti területet
fedhetsz. Ez az egység mintegy háromwattnyi „negatív hangot" bocsát ki, és a nagyon átható
zajokkal nem tud megbirkózni. De azt hiszem, tudnék olyan modellt is építeni, amely, ha
akarom, elnémítaná az Albert Hallt is... bár van egy határvonal, talán a Wembley Stadion
nagyságrendje táján...
- Jól van, megcsináltad ezt az izét, és most mit akarsz kezdeni vele?
A Professzor nyájasan elmosolyodott. - Ez a te dolgod. Én fellegekben járó tudós vagyok.
De azt hiszem, bőven akadna alkalmazási területe. És ne szólj róla senkinek; meglepetésnek
tartogatom.
Már hozzászoktam az ilyesmihez, és néhány nap alatt megírtam a jelentésem a
Professzornak. Hargreavesszel fölmértük a készülék gyártási lehetőségét; úgy rémlett, nem
nehéz előállítani. Csupa szabványalkatrész kellett hozzá; ha az ember megnézte, hogyan
készült, még az inverter-erősítőn sem volt semmi titokzatos. Azt sem volt nehéz kitalálni,
hogy mi mindenre lehet a találmányt alkalmazni, s én szabadjára is engedtem a képzeletem. A
maga nemében ez volt a legokosabb szerkentyű, amit a Prof valaha is kitalált. Biztosra
vettem, hogy majd tisztes hasznot hajt a vállalatnak.
A Professzor tüzetesen áttanulmányozta a jelentésemet. Látszott, egyik-másik pontjával
nem ért egyet.
- Nem értem, hogy tudnánk most ráállni a Silentor gyártására - mondta, s ezzel el is
keresztelte a készüléket. - Sem üzemünk, sem emberünk nincs rá, és nekem most kell a pénz,
tüstént, nem egy év múlva. Tegnap fölhívott Fenton, közölte, hogy talált vevőt Harvey
szabadalmára. Bár nem hiszem, de lehet, hogy igazat mond. Az Integrátor nagyobb bolt, mint
ez.
Ez csalódás volt.
- Talán eladhatnánk a licencet valamelyik nagy rádiógyárnak.
- Igen; talán az lenne a legjobb. De van még itt egy két meggondolandó kérdés. Azt
hiszem, átruccanok Oxfordba.
- Miért Oxfordba?
- Tudod, nemcsak Cambridge-ben vannak jó fejek. A fölöslegből jut máshova is.
Három napig színét sem láttuk. Mikor visszajött, látszott, hogy nagyon meg van elégedve
önmagával. Hamarosan azt is megtudtuk, miért. A zsebében egy tízezer fontról R. H. Harvey
nevére kiállított, és az Elektronikai Termékek Kft. nevére engedményezett csekk lapult. Az
aláíró: Roderick Fenton.
A Prof nyugodtan ült az íróasztalánál, mi meg üvöltöztünk vele. Legjobban Anderson
dühöngött. Végül is állítólag ő a vállalat igazgatója. De a legjobban mégiscsak az fájt, hogy a
Silentort Sir Roderick vette meg. Ezt nehezen nyeltük le.
De a Prof változatlanul vidámnak látszott, s megvárta, míg kitomboljuk magunkat.
Láthatólag rávette Harvey-t, hogy a Silentort, mint a saját találmányát, adja el Fentonnak, s
így az eredetét sikerült eltitkolnia. A pénzember el volt ragadtatva a készüléktől, s azon
nyomban megvette. Ha a Prof kívül akart maradni a bolton, jobb közvetítőt nem is
választhatott volna, mint a tiszta lelkű doktor Harvey-t. Őrá aztán senki se gyanakszik.
32
- De hát miért engedted át annak a vén gazembernek? - jajongtunk. - Még ha rendesen meg
is fizette az árát, ami hihetetlen, akkor is, miért nem adtad inkább valami becsületes
embernek?
- Rá se rántsatok - mondta a Professzor, s legyezgette magát a csekkel. - Tízezer font
egyhavi munkáért, igazán nem járathatjuk a szánkat, nincs igazam? Most megvehetem Harvey
szabadalmát, s ugyanakkor boldoggá teszem a bankunkat is.
Ennél többet nem sikerült kiszednünk belőle. Egy hajszál választott el bennünket a nyílt
zendüléstől, de az is igaz, hogy az elkövetkező hetekben minden figyelmünket lekötötte az új
számítógép. Sir Roderick minden további nélkül átszolgáltatta a kincset érő szabadalmat.
Valószínűleg még mindig örült az új játékszerének.
A Fenton-Silentort nagy csinnadrattával dobták piacra körülbelül fél év múlva. Valósággal
szenzációt keltett. Az első szériadarabot a British Museum olvasóterme kapta ajándékba, s a
reklám önmaga megérte a beszerelés költségét. Miközben a kórházak tülekedtek a Silentorért,
mi megpróbáltunk uralkodni a rossz kedvünkön, és szemrehányó pillantásokat vetettünk a
Profra, őt azonban szemmel láthatóan nem izgatta.
Fogalmam sincs, miért hozta ki Sir Roderick a táska-Silentort. Valószínűleg valaki
érdekelt személy ültette fejébe a bogarat. Ügyes kis jószág volt, táskarádiót formázott, s az
emberek kezdetben csak az újdonság kedvéért vásárolták. Aztán kezdtek ráébredni, hogy
zajos környezetben milyen hasznos. Aztán meg...
Merő véletlenségből jelen voltam Edward England szenzációs új operájának bemutatóján.
Nem mintha operabolond volnék, de egy barátomnak volt egy fölös jegye, s azt mondta, nem
bánom meg. Nem is bántam.
Az újságok akkor már hetek óta másról sem írtak, csak England operájáról, különösen az
elektromos ütőhangszerek merész alkalmazásáról. England zenéje már évek óta heves viták
tárgya volt. Hívei és becsmérlői a bemutató előtt majdnem ölre mentek, de ebben nem volt
semmi szokatlan. A Sadler's Wells igazgatósága intézkedett, hogy ez alkalomra külön
rendőröket küldjenek, s mikor a függöny fölment, alig néhány pfuj és fütty hallatszott. Ha
történetesen nem ismernéd a darabot, ez is azoknak a manapság olyan népszerű kemény,
realista műveknek egyike. Viktória korában játszódik, főszereplői: Sarah Stampe, a
szenvedélyes postamesternő, Walter Partridge, a mord vadőr és a földesúr fia, akinek a nevét
elfelejtettem. A történet a régi, az örök háromszög, amit csak bonyolít a falusiak irtózása
minden újtól - az új jelen esetben a távíró, ami a helyi pletykafészkek szerint ártani fog a
tehenek tejének, és megzavarja a juhok ellésének időpontját.
Tudom, ez elég nyakatekerten és valószínűtlenül hangzik, de úgy látszik, minden opera
ilyen. És különben is, ott a szokott féltékenységi dráma. A földesúr fiának nem akaródzik
beházasodnia a postahivatalba, s a vadőr, akit megőrjít a visszautasítás, bosszút forral. A
tragédia akkor éri el rettentő csúcspontját, mikor szegény, ragasztószalaggal megfojtott Sarah
holttestét a Kézbesíthetetlen Levelek Osztályán megtalálják egy postazsákban. A falusiak
Partridge-t fölkötik az első kéznél levő távírópóznára, a vonalkarbantartás munkásainak nem
kis bosszúságára. A földesúr fia elbujdosik a gyarmatokra, vagy hogy leigya magát, és így
tovább és így tovább.
Én emlékszem, már akkor kínban voltam, mikor a nyitány megkezdődött. Lehet, hogy
ómódi vagyok, de ez a modern izé valahogy hidegen hagy. Szeretem, ha valaminek dallama
van, de úgy látszik, olyan zenét többé nem írnak. Nem állom ezeket a moderneket - adjanak
nekem Blisst, Waltont, Sztravinszkijt és más öreget, akár mindennap.
E kakofónia nagy éljenzés és füttyszó közben ért véget, és fölment a függöny. A szín
Doddering Sloughleigh főtere, kb. 1860-ban. Belép a hősnő, s elolvassa a reggeli postával jött
levlapokat. Egy levélre bukkan, amely az ifjú földesúrnak szól, s erre azon nyomban vad
éneklésben tör ki.
Sarah belépője nem volt olyan rossz, mint a nyitány, de így is épp elég keserves. Az
arcáról ítélve legalább olyan kínos volt elénekelnie, mint nekünk végighallgatni. De nem
33
kellett végighallgatnunk, csak néhány taktust, mert egyszerre az egész operára rátelepedett a
jól ismert süket csönd. Azt hiszem, az első pillanatban én voltam az egész népes közönségből
az egyetlen, aki tudta, mi történt. Mintha mindenki belefagyott volna a székébe, s közben az
énekesnő ajka hangtalanul mozgott. Aztán ő is ráébredt a valóságra. Szája kinyílt, más
körülmények közt bizonyára átható sikoly hagyta volna el, aztán záporozó levlapok közt
bemenekült a színfalak mögé.
Szégyellem bevallani, de az első tíz percben holtra nevettem magam. Hihetetlen zűrzavar
támadt. Bizonyára jó néhányan rájöttek, hogy mi történt, s most megpróbálták
megmagyarázni a barátaiknak. De persze nem tudták, s az erőlködésük hihetetlenül muris
volt. Egyszerre cédulák kezdtek körbejárni, s mindenki gyanakodva nézett mindenki másra.
De a tettes bizonyára jól álcázta magát, mert sosem fedezték föl.
Mit mondasz? Igen, gondolom, az is lehetséges. De eszébe sem jutott senkinek, hogy a
zenekart gyanúsítsa. Pedig ez az indítékra is magyarázatul szolgálna. Nekem sem jutott
eszembe eddig. Akárhogy is, másnap a lapok csúful elverték a port Sir Roderickon, és
vizsgálatot emlegettek. A Fenton cég részvényei egyszerre népszerűtlenné lettek. És a
Professzor napokig vidámabb volt, mint valaha.
A Sadler's Wells botrány csak a kezdete volt egy egész sor hasonló incidensnek. Egyik
sem volt akkora, de mindnek megvolt a mulatságos oldala. A csínytevők egyikét-másikát
elkapták, majd általános felhorkanást keltve kiderült, hogy nincs jogszabály, aminek az
alapján vádat lehetne emelni ellenük. Épp mikor a Lord Kancellár megpróbálta erre is
kiterjeszteni a Boszorkány-törvény hatályát, bekövetkezett a második nagy botrány.
Valamikor megvolt nekem a parlamenti naplónak ez a példánya, de valaki elcsórta.
Gyanakszom, hogy a Prof. Emlékszel arra a kínos botrányra? A Ház épp a polgári
költségvetést tárgyalta, a szenvedélyek csúcspontra hágtak, a pénzügyminiszter foggal-
körömmel védekezett, mikor egyszerre elnémult. Minden, mint a Sadler's Wellsben, azzal a
különbséggel, hogy most mindenki tudta, mi történt.
Kitört a hangtalan fölfordulás. Valahányszor ellenzéki szónok emelkedett szólásra, mindig
kikapcsolták a készüléket, így a vita némileg egyoldalú képet öltött. A gyanú egy
szerencsétlen liberális képviselőre összpontosult, mert véletlenül volt nála egy táskarádió. Kis
híján meglincselték, miközben némán bizonygatta ártatlanságát. A rádióját ízekre szedték - de
a csönd maradt. Fölállt a Házelnök, hogy közbelépjen, s őt is elnémították. Ez volt az utolsó
csepp a pohárban, kivonult, és példátlan jelenetek közepette berekesztette a vitát.
Sir Rodericknak eddigre már meglehetősen lehervadhatott a jókedve. Mindenki torkig volt
a Silentorral, amely, hála a hiúságának, elválaszthatatlanul összeforrt az ő nevével. Pedig
eddig még semmi igazán komoly baj nem volt. Eddig...
Valamivel azelőtt fölhívott minket Harvey, és elújságolta, hogy Fenton fölkérte: tervezzen
egy magánmegrendelő számára egy különlegesen erős Silentor-egységet. A Professzor
megtervezte, elég borsos áron. Nem győztem csodálkozni, hogy Harvey milyen sikerrel vezeti
az orránál Sir Roderickot, de Fenton valóban nem sejtett semmit. Az övé lett a super-Silentor,
Harvey-é a dicsőség, és a Profé a dohány. Mindenki meg volt elégedve - beleértve a rendelőt
is. Mert talán két nappal a parlamenti botrány után, fényes nappal, kora délután, kiraboltak
egy ékszerészt a Hatton Gardenben. A dologban az volt a feltűnő, hogy a páncélszekrényt
felrobbantották, de sem a robbanást, sem a betörés zaját nem hallotta senki!
Igen. Ezen akadt fenn a Scotland Yard is, s ekkor kezdte Sir Roderick azt kívánni, bár
hírét sem hallotta volna soha a Silentornak. Persze be tudta bizonyítani, hogy fogalma sem
volt, mire akarják használni a különleges készüléket. S az is természetes, hogy a rendelő címe
hamis cím volt.
Másnap a lapok fele a címoldalon hozta a követelést: TILTSÁK BE A FENTON
SILENTORT! Ez az egyhangúság zavarba ejtett volna, ha nem tudom, hogy a Prof
puszipajtása a Fleet Street valamennyi tudományos tudósítójának. A másik fura véletlen, hogy
Sir Roderickot még aznap fölhívta egy amerikai cég képviselője, és fölajánlotta: azonnal
megveszi a Silentort. Az amerikai épp akkor telefonált, mikor a detektívek elmentek, s így Sir
34
Roderick ellenállása mélyponton volt. Meg is kapta a szabadalmat húszezer dollárért, s azt
hiszem, a pénzember még örült, hogy megszabadult tőle.
A Prof mindenesetre majd kicsattant a jókedvtől, mikor másnap behívott minket az
irodájába.
- Azt hiszem, bocsánatot kell kérnem tőletek - mondta. - Tudom, mennyire el voltatok
keseredve, mikor eladtam a Silentort. De most visszakaptuk, és azt hiszem, mindenki jól járt.
Kivéve Sir Roderickot, egyem a szívét.
- Csak ne vágj fel - mondta Paul. - Átkozott szerencséd volt, ez az egész.
A Profon látszott, hogy megsértődött.
- Kétségkívül szerepe volt benne a szerencsének is - ismerte el. - De nem akkora, mint
hinnéd. Emlékszel az oxfordi kirándulásomra, azután, hogy Fred elkészítette a jelentését?
- Persze. Mi van vele?
- Nos, akkor Wilson professzornál jártam, a pszichológusnál. Tudsz valamit a munkájáról?
- Nem sokat.
- Gondolom, semmit: még nem tette közzé a következtetéseit. De kidolgozta az
úgynevezett társadalom pszichológiai matematikát. Félelmesen bonyolult dolog, de azt állítja,
hogy bármely társadalom tulajdonságait ki tudja fejezni egy százoszlopos négyzet-mátrix
révén. És ha az érdekel, milyen hatással lesz a társadalomra, ha művelsz vele valamit -
mondjuk, egy új törvényt léptetsz életbe -, ezt meg kell szoroznod egy másik mátrixszal.
Érted?
- Homályosan.
- Természetesen az eredmények kizárólag statisztikaiak. Az egész valószínűségekre épül -
akár az életbiztosítás -, semmit nem állít biztosra. Nekem már kezdetben aggodalmaim voltak
a Silentorral, és érdekelt, mi történik, ha korlátlanul alkalmazzák. Wilson megmondta: nem
részletesen persze, csak nagy vonalakban. Megjósolta, hogy ha a lakosság 0,1 %-a használ
Silentort, a készüléket valószínűleg egy éven belül betiltják. S ha bűnöző elemek kezébe
kerül, valószínűleg hamarabb kitör a botrány.
- Professzor! Csak nem azt mondod, hogy...
- Szerelmes egek, dehogy! Eszem ágában sincs betörni. Ez volt az a bizonyos szerencse,
bár előbb vagy utóbb ennek is be kellett következnie. Csak azon csodálkozom, hogy ilyen
soká tartott, míg valakinek eszébe jutott.
Leesett állal bámultuk.
- Mi mást tehettem volna? A Silentor is kellett, a pénz is. Kockázatot vállaltam, és
nyertem.
- Szerintem akkor is szélhámos vagy - mondta Paul.
- De most, hogy visszakaptuk, mit akarsz kezdeni ezzel az izével?
- Először is meg kell várnunk, míg elsimul az ügy. Amennyire a Fenton cég készülékeit
ismerem, egy éven belül mind visszajön javításra, ezektől hát előbb-utóbb megszabadulunk.
Időközben kidolgozzuk a magunk modelljét; egyelőre egy beépített, szállíthatatlan készüléket,
nehogy megismétlődjenek a balesetek. És ezt is csak bérbe adjuk, nem árusítjuk. Talán
érdekel titeket, hogy nagy rendelésre számítok a Birodalmi Légiforgalmi Társaságtól. Az
atomrakéták pokoli zajosak, s ezen egészen mostanáig senki nem tudott segíteni.
Fölemelte az előtte heverő papírcsomót, s szeretettel végigpörgette.
- Tudjátok, ez a sors kifürkészhetetlen akaratának nagyon szép példája. Azt bizonyítja,
hogy a becsület mindig diadalmaskodik, s aki igazságos ügyben fárad...
Egyszerre ugrottunk. S eltartott egy darabig, míg ki tudta szabadítani a fejét a
papírkosárból.
Göncz Árpád fordítása
35
Nehéz a bennszülöttekkel
A repülő csészealj függőlegesen ereszkedett alá a felhőkből, mintegy ötvenlábnyi
magasságban teljesen lefékezett, és meglehetős zajjal ért földet egy hangával borított
fenyéren.
Micsoda tetű landolás! - mondta Wyxtpthll kapitány. Persze nem pontosan ezeket a
szavakat használta; emberi fül inkább egy felajzott tyúk kotkodácsolásának vélte volna e
megjegyzést. Krtclugg főpilóta letekerte három csápját a vezénylőasztalról, kinyújtóztatta
mind a négy lábát, s kényelembe helyezte magát.
- Tehetek én arról, hogy az automaták megint felmondták a szolgálatot? - morogta. - De
mit is vár egy olyan hajótól, amelyet már ötezer éve ki kellett volna selejtezni? Ha azok a
krajcáros tintanyalók a támaszponton…
- Jól van már, na! Utóvégre egy darabban lent vagyunk, ami máris több, mint amit vártam.
Hívd be Crysteelt és Danstort. Beszélni akarok velük még az indulás előtt. Crysteel és
Danstor szemmel láthatólag más fajból származott, mint a legénység többi tagja. Csak egy pár
karjuk és lábuk volt, hátul nem volt szemük, és még egyéb testi fogyatékosságokkal is
rendelkeztek, melyek fölött a többiek tőlük telhetően igyekeztek szemet hunyni. Erre a
küldetésre azonban éppen e fogyatékosságaik miatt esett rájuk - magától értetődően - a
választás, mert alig volt szükség álcázásra, hogy embernek adhassák ki magukat; csak igen
alapos vizsgálat leplezhette volna le őket.
- Biztosak benne - kérdezte a kapitány -, hogy megértették az utasítást?
- Természetesen - felelte Crysteel némileg sértődötten. - Nem először lépek kapcsolatba
primitív fajjal. Antropológiai képzésem…
- Rendben. Hogy áll a nyelvvel?
- Hát az tulajdonképpen Danstor dolga, de már én is eléggé folyékonyan beszélem. Nagyon
egyszerű nyelv, és a rádióadásaikat már évek óta tanulmányozzuk.
- Van még kérdésük indulás előtt?
- Hm… igen, van egy problémánk. - Crysteel kissé habozott a válasszal. - Az adásaikból
világosan kiderül, hogy társadalmi rendszerük egészen primitív, a kihágások és
bűncselekmények száma nagy. Nem egy gazdagabb polgár kénytelen úgynevezett
detektívekkel vagy különleges ügynökökkel védelmeztetni életét és vagyonát. Na, mármost
tudjuk, hogy szabályellenes, de nem lehetne-e…
- Nem lehetne mit?
- Hát, ha vihetnénk egy-egy 3-as rombolót, nagyobb biztonságban éreznénk magunkat.
- Szó se lehet róla! Bíróság elé állítanának a bázison, ha valakinek a fülébe jut. És ha
megölnek egy-két őslakót, akkor a Csillagközi Politikai Iroda, a bennszülöttvédő Egyesület
meg a többiek máris a nyakamban vannak.
- Éppen annyi baja lesz akkor is, ha minket ölnek meg - mondta indulatosan Crysteel. -
Végül is ön felel a mi biztonságunkért. Emlékszik arra a rádiódrámára, amelyet elmeséltem
önnek? Egy tipikus háztartásban játszódott, de már az első félórában két gyilkosság történt!
- No jó. De csak a kettesből vigyenek, és akkor sem muszáj nagy kárt okozni, ha tényleg
bajba kerülnének.
- Nagyon köszönjük, így már sokkal nyugodtabbak leszünk. Félóránként adok jelentést,
ahogy megbeszéltük. Pár óránál tovább nem maradunk.
Wyxtpthll kapitány nagyot sóhajtott, amint eltűntek a domb háta mögött. - Miért épp ezt a
kettőt kellett küldeni? Mintha nem is volna más a hajón!
- Nem volt mit tenni - mondta a pilóta. - Ezek a primitív fajok mindentől megrémülnek,
ami szokatlan. Ha minket látnának jönni, általános pánik támadna, és bombákat szórnának
ránk, mielőtt még felocsúdhatnánk. Az ilyesmit sosem szabad elsietni.
Wyxtpthll kapitány idegesen tördelte a csápjait.
36
- Persze - mondta - ha nem jönnének vissza, még mindig elmehetek és veszélyesnek
nyilváníthatom a bolygót. - Ez az ötlet szemmel láthatólag jobb kedvre derítette. - Igen, ezzel
sok bajtól megkímélnénk magunkat.
- És elpazaroljuk a kutatásra fordított hosszú hónapokat? - mondta a pilóta
megbotránkozva.
- Nem pazaroljuk el - felelte a parancsnok egy olyan gyors mozdulat kíséretében, melyet
emberi szem nem tudott volna követni. - A mi jelentéseinket felhasználhatja a következő
kutatóhajó. Majd azt javaslom, hogy látogassunk el megint ide, mondjuk ötezer év múlva.
Akkorra talán már civilizálják a bolygót, bár ezt őszintén szólva kétlem.
Samuel Higginsbotham éppen nekilátott sajtból és almaborból álló tízóraijának, amikor
megpillantotta az úton közeledő két figurát. Megtörölte száját a keze fejével, gondosan letette
az üveget a fűnyíró szerszámai mellé, és némi csodálkozással nézett a közeledő párra.
- Kívánok - mondta szívélyesen két falás sajt között.
Az idegenek megálltak. Crysteel lopva lapozott egy könyvecskében, mely ilyen és ehhez
hasonló kifejezéseket tartalmazott, mint: "…térségében heves szélre számíthatunk", "Fel a
kezekkel!", "Most megvagy!", "Starthoz!" Danstor viszont szinte azonnal válaszolt, neki nem
volt szüksége segédeszközökre.
- Üdvözlöm, jóember - mondta a lehető legtökéletesebb angolsággal. - Megmondaná,
merre visz az út a legközelebbi faluba, községbe, kisvárosba vagy egyéb lakott helységbe?
- Mi? - kérdezte Sam. Bizalmatlanul bámult az idegenekre; csak most vette észre, hogy
öltözékük szerfelett különös. Első homályos észlelete az volt, hogy a legdivatosabb csíkos
zakó alá az ember nem vesz fel pulóvert. A másik, aki még mindig a könyvecskével bajlódott,
kifogástalan estélyi öltözéket viselt - zöld-vörös mintájú nyakkendőjétől, posztósapkájától és
turistabakancsától eltekintve. Crysteel és Danstor a legnagyobb igyekezettel figyelték a
divatot, de túlontúl sok tévéjátékot láttak. Ha tekintetbe vesszük, hogy egyéb információs
forrás nem állt rendelkezésükre, kificamodott ízléssel összeállított öltözékükön nem szabad
csodálkoznunk.
Sam a fejét vakarta. Ezek idegenek - gondolta. Ennyire még a városi népek se rittyentik ki
magukat.
Végigmutatott az úton, majd részletes útbaigazítást adott olyan dialektusban, aminek
harmadát ha érti az, aki nem hallgatja rendszeresen a BBC Nyugati Körzeti adóját. Crysteel és
Danstor még ennél is kevesebbet értett belőle. Az üzenet lényegét azonban így is felfogták, és
sietve elvonultak, azon morfondírozva, hogy angolságuk valóban olyan jó-e, mint gondolták.
Így esett az emberiség első találkozása az űrből jött látogatókkal. Az esemény nem keltett
különösebb feltűnést, s a történelemkönyvek sem örökítik meg.
- Azt hiszem - mondta Danstor különösebb meggyőződés nélkül -, talán ő is megtette
volna.
- Nem valószínű. Amennyire a ruhájáról és tevékenységéből meg lehet ítélni, nem lehet
valami intelligens vagy értelmes személy. Talán meg sem értette volna, kik vagyunk.
- Itt egy másik! - mutatott előre Danstor.
- Kerüljük a hirtelen mozdulatokat, mert az megijesztheti. Csak sétáljunk természetesen, és
hagyjuk, hogy ő szólaljon meg először.
Amaz meg határozott léptekkel tartott feléjük, szemmel láthatólag észre sem vette őket, s
mielőtt felocsúdhattak volna, már el is tűnt a messzeségben.
- Nahát! - mondta Danstor.
- Nem baj - felelte Crysteel filozofikusan. - Valószínűleg ennek se vettük volna semmi
hasznát.
- Ez még nem mentség a rossz modorra.
Némileg méltatlankodva figyelték Fitzsimmons professzor távolodó alakját, amint
legkopottabb kiránduló öltözékében épp egy nehéz atomelméleti problémán töprengett, s
37
lassan eltűnt a messzeségben. Crysteelben most ingott meg először a hit, hogy könnyű lesz
kapcsolatot teremteni.
Little Milton tipikus angol falu volt, szerényen bújt meg a dombok lábánál, melyek most
oly nem mindennapi titkot rejtettek maguk mögé. Nyári reggel volt, az utcán kevesen jártak; a
férfiak már munkában voltak, az asszonyok pedig még nem tértek magukhoz a kimerítő
feladattól, hogy urukat és parancsolójukat biztonságosan útnak eresszék. Crysteel és Danstor
így csaknem a falu közepén jártak már, mire megint összetalálkoztak valakivel, történetesen a
postással, aki napi körútja végeztével éppen visszafelé tartott a hivatalába. Meglehetősen
rosszkedvű volt, mert egy vacak kis levelezőlap miatt ki kellett bicikliznie Dodgsonék
farmjára, amely rendes napi útvonalától több mérföld távolságra esett. Ráadásul az a csomag,
amit a még mindig kényeztetett Gunner Evans küldött haza édesanyjának, nehezebb volt a
szokottnál; nem is csoda, hiszen a heti szennyes mellett volt benne négy marhahúskonzerv is,
melyeket Evans az üzemi konyháról emelt el.
- Engedelmet - mondta Danstor udvariasan, a postás azonban nem volt beszélgető
kedvében.
- Nem érek rá - mondta. - Van még egy fordulóm. - És már ott sem volt.
- Ez már aztán több a soknál! - fakadt ki Danstor. - Vajon mind ilyenek?
- Csak egy kis türelem kell hozzá! - mondta Crysteel. - Ne feledd, hogy mások a szokásaik;
időbe telhet, amíg a bizalmukba férkőzhetünk. Voltak már ilyen nehézségeim primitív
fajokkal. Ehhez minden antropológusnak hozzá kell szoknia.
- Hm - mondta Danstor. - Mi volna, ha bekopogtatnánk egy-két házba? Onnan nem tudnak
elszaladni.
- No jó - mondta Crysteel bizonytalanul. - De nehogy valami kultikus helyre tévedjünk be,
mert könnyen bajba juthatunk.
Özvegy Tomkinsné házát még a leggyakorlatlanabb felfedező sem nézte volna kultikus
helynek.
Az öreg hölgy számára kellemes meglepetés volt a két férfivendég felbukkanása, és az
öltözéküket sem találta rendkívülinek. Az futott át az agyán, hogy talán századik
születésnapja alkalmából keresik, riportot akarnak vele készíteni, bár valójában csak
kilencvenöt éves volt, de ezt ügyesen titkolta. Kézbe vette az ajtó mellé felakasztott
palatáblát, és látogatói üdvözlésére sietett.
- Írják le - mondta, és egy bájmosoly kíséretében feléjük nyújtotta a palatáblát. - Süket
vagyok már húsz éve.
Crysteel és Danstor komoran néztek egymásra. Ez váratlan fordulat volt, mert írott
szöveget csak a tévéhirdetésekben láttak, és azokat sem fejtették meg egészen. Danstor,
akinek félelmetes vizuális memóriája volt, mégis a helyzet magaslatára emelkedett.
Ügyetlenül kézbe vette a krétát, és leírta azt a mondatot, ami feltételezése szerint a
kommunikációs nehézségek esetén gyakran volt használatban.
Özvegy Tomkinsné megkövülten nézte a palatáblára irt szavakat. Időbe telt, amíg kibetűzte
- Danstor több hibát is vétett -, és ettől sem lett okosabb: a hib a koszvetito vonalban ban.
Danstor megtett minden tőle telhetőt, de az öreg hölgy nem fogta fel az üzenet mélyebb
értelmét, így hát a titokzatos látogatók búbánatosan távoztak.
Nem jártak sokkal több szerencsével a következő háznál sem. Egy fiatal nő nyitott ajtót,
aki először leginkább csak vihogott és kuncogott, aztán nem bírta tovább, és rájuk csapta az
ajtót. A fojtott, hisztérikus kacaj hallatán Crysteel és Danstor kedveszegetten állapította meg,
hogy álöltözékük talán mégsem a legmegfelelőbb.
A harmadik házban Smithné asszony viszont túlságosan is bőbeszédűnek bizonyult -
ugyanazt az érthetetlen dialektust beszélte, mint Sam Higginsbotham, percenként százhúsz
szavas sebességgel. Danstor elnézést kért, mihelyt közbe tudott egyáltalán szólni, és
odébbállt.
- Hát senki sem beszél úgy, mint a rádióban? - kesergett. - Hogyan értik meg a saját
adásaikat, ha mindenki így beszél?
38
- Azt hiszem, rossz helyen szálltunk le - mondta Crysteel. Most már az ő optimizmusa is
alábbhagyott kissé, s még tovább csökkent, mikor gyors egymásutánban előbb
szociológusnak, majd konzervatív képviselőjelöltnek, porszívóügynöknek és végül a helyi
feketepiac egyik kereskedőjének nézték.
A hatodik vagy hetedik kísérlet után megszakadt a háziasszonyok sora; egy hórihorgas
ifjonc nyitott ajtót. Nyirkos mancsában tartott valamit, ami egyszeriben felkeltette látogatói
érdeklődését: egy magazint, melynek címlapja egy hatalmas rakétát ábrázolt, amint éppen
felszáll egy kráterekkel borított bolygóról, amely akármi is lett légyen, nyilvánvalóan nem a
Föld volt. A háttérre e szavak voltak nyomva: "Lélegzetelállító fantasztikus történetek. Ára 25
cent."
Crysteel és Danstor összenézett; tekintetükben ugyanaz a gondolat villant. Végre találtak
valakit, akivel meg tudják értetni magukat. Danstorba újra visszatért a lelkierő, és
megszólította a fiút.
- Szeretnénk segítséget kérni - mondta udvariasan. - Nagyon nehezen tudjuk megértetni
magunkat errefelé. Épp most szálltunk le ide az űrből, és szeretnénk kapcsolatba lépni az
önök kormányával.
- Ó - mondta Jimmy Williams, aki fél lábbal még a Szaturnusz külső holdjain kalandozott,
és nem tért vissza egészen a Földre. - Hol van az űrhajójuk?
- A dombokon túl; nem akartunk pánikot kelteni.
- Rakéta?
- Ugyan, dehogyis! Az már több ezer éve elavult.
- Akkor hogyan működik? Atomenergiával?
- Biztosan - mondta Danstor, akinek a fizika nem volt épp erős oldala. - Miért, van más
energia is?
- Így nem jutunk semmire - mondta Crysteel türelmét vesztve. - Nekünk kell kérdeznünk,
nem neki. Próbáld megtudni, hol találkozhatnánk hivatalos személyekkel.
A házból sztentori hang szólalt meg, még mielőtt Danstor válaszolhatott volna: - Jimmy!
Ki van itt?
- Két… ember - mondta Jimmy bizonytalanul. - Legalábbis úgy néznek ki, mintha emberek
volnának. Mars-lakók. Mindig mondtam, hogy egyszer bekövetkezik. Nehézkes mozdulatok
zaja hallatszott, aztán egy tekintélyes, harcias tekintetű asszonyság türemkedett elő a szoba
homályából.
Végigmérte az idegeneket, aztán a Jimmy kezében szorongatott magazinra pillantott, és
máris tisztán látta a helyzetet.
- Nem szégyellik magukat?! - rivallt Crysteelre és Danstorra. - Elég bajom van így is ezzel
a semmirekellővel, aki egész idejét erre a szemétre fecséreli. Maguk felnőtt emberek, semmi
szükség arra, hogy még lovat is adjanak alája. Mars-lakók, no hiszen! Talán egy repülő
csészealjjal érkeztek, mi?
- De hát én egy szóval se említettem a Marsot - tiltakozott Danstor erőtlenül.
Bumm! Az ajtó mögül heves dulakodás zaja hallatszott, aztán valaki papírt tépett szét,
végül fájdalmas jajkiáltás. Utána néma csend.
- Na igen - mondta végül Danstor. - Most mit tegyünk? Csak tudnám, miért mondta, hogy
Mars-lakók vagyunk? Még csak nem is az a legközelebbi bolygó, ha jól emlékszem. - Nem
tudom - felelte Crysteel. - De gondolom, valamiért természetes a számukra, hogy valamelyik
közeli bolygóról jöttünk. Meg fognak döbbenni, ha megtudják az igazságot. A Mars, no
hiszen! Az eddigi jelentésekből ítélve ott még rosszabb a helyzet. - Úgy látszik, a tudós
elfogulatlansága kezdett elpárologni belőle.
- Hagyjuk most egy kicsit a házakat - mondta Danstor. - Csak lesz az utcán is még egypár
ember.
A feltételezés helyesnek bizonyult, mert alig tettek néhány lépést, máris körülfogta őket
pár kisfiú, és érthetetlen, ám nyilvánvalóan sértő megjegyzésekkel halmozta el őket. -
39
Ajándékokkal talán lecsillapíthatnánk őket - mondta aggodalmasan Danstor. - Elmaradottabb
fajoknál ez általában beválik.
- Miért, te hoztál magaddal?
- Nem, azt hittem, te…
Még mielőtt befejezhette volna, kínzóik sarkon fordultak, és eltűntek egy mellékutcában.
Az úton kék egyenruhás, méltóságteljes figura közelgett. Crysteel szeme felcsillant. - Egy
rendőr! - mondta. - Valószínűleg egy gyilkosságot készül kinyomozni valahol. De talán szakít
egy kis időt számunkra - tette hozzá, bár nem nagyon bízott ebben.
P. C. Hinks enyhe csodálkozással fürkészte az idegeneket, de hangja nem árult el
meglepetést, amikor megszólította őket:
- Jó napot, uraim. Keresnek talán valakit?
- Tulajdonképpen igen - mondta Danstor a legbarátságosabb és legbehízelgőbb modorban.
- Azt hiszem, segíthetne nekünk. Tudja, éppen most landoltunk ezen a bolygón, és szeretnénk
kapcsolatba lépni a hatósággal.
- Hogyan? - kérdezte a meghökkent P. C. Hinks. Hosszú szünet következett, de nem túl
hosszú, mert P. C. Hinks éles eszű fiatalember volt, és nem akart egész életére falusi rendőr
maradni. - Szóval éppen most landoltak? Gondolom, egy űrhajóval?
- Úgy van - mondta Danstor. Nagyon megkönnyebbült, hogy bejelentését a hitetlenség
vagy erőszak semmi jele nem követte, ami pedig primitív bolygókon gyakran előfordult.
- Nos, uraim - mondta P. C. Hinks bizalomgerjesztő és barátságos modorban (nem mintha
sokat számított volna, ha ezek ketten erőszakoskodni kezdenek - elég nyápic alakoknak
látszottak) -, közöljék velem, mit óhajtanak, és meglátjuk, mit tehetek az önök érdekében.
- Nagyon kedves öntől - mondta Danstor. - Tudja, azért szálltunk le ezen a meglehetősen
eldugott helyen, mert nem akartunk pánikot kelteni. Szeretnénk, ha minél kevesebben
tudnának rólunk, amíg nem teremtettünk kapcsolatot az önök kormányával.
- Értem - felelte P. C. Hinks, és sietve körülnézett, nem jár-e arra valaki, akivel üzenhetne
az őrmesternek. - És aztán? Mik a további terveik?
- Attól tartok, a Földdel kapcsolatos hosszú távú politikánkat most nem áll módomban
megvitatni önnel - mondta Danstor diplomatikusan. - Mindössze annyit mondhatok, hogy
felderítjük a világegyetemnek ezt a körzetét, és elindítjuk a fejlődés útján. Biztosak vagyunk
benne, hogy nagyon sok segítséget tudunk majd önöknek nyújtani.
- Ez nagyon kedves önöktől - mondta szívélyesen P. C. Hinks. - Az lenne a legjobb, ha
velem jönnének a rendőrségre, hogy telefon-összeköttetést teremthessünk a
miniszterelnökkel.
- Nagyon köszönjük - szólt hálásan Danstor. Bizakodva lépkedtek P. C. Hinks oldalán a
falusi rendőrőrsig, bár amaz igyekezett egy kevéssé maga elé engedni őket.
Erre tessék - mondta P. C. Hinks, és udvariasan betessékelte őket egy, a vártnál is
rosszabbul megvilágított és szegényesebben berendezett szobába. Mielőtt még alaposabban
körülnézhettek volna, kattanás hallatszott, s vezetőjüktől máris egy vasrudakból tákolt ajtó
választotta el őket.
- Legyenek nyugodtak - mondta P. C. Hinks. - Minden rendben lesz. Mindjárt jövök.
A Crysteelben és Danstorban elharapózó sejtelem hirtelen átadta helyét a jeges
bizonyosságnak.
- Bezártak!
- Ez egy börtön
- Most mit tegyünk?
- Nem tudom, beszéltek-e angolul - szólalt meg bágyadt hangon valaki a félhomályban -,
de mindenesetre hagyhatnátok aludni.
A két fogoly csak most vette észre, hogy nincs egyedül: A cella sarkában álló ágyon egy
fiatalember feküdt, eléggé megviselt állapotban, s fél szemmel hunyorogva, szemrehányóan
nézett rájuk.
40
- Atyaúristen! - kiáltott idegesen Danstor. - Gondolod, hogy veszedelmes bűnöző? - Ebben
a pillanatban nem látszik túlzottan veszedelmesnek - mondta Crysteel, és nem is tudta,
mennyire fején találta a szöget.
- Titeket miért zártak be? - kérdezte az idegen, s nagy nehezen felült. - Úgy néztek ki,
mintha jelmezbálból jönnétek. Jaj, a fejem! - Azzal visszahanyatlott megint.
- Ilyen állapotban bezárni valakit! - méltatlankodott a jószívű Danstor. Aztán angolul
folytatta: - Nem tudom, miért zártak be minket. Csak annyit mondtunk a rendőrnek, kik
vagyunk és honnan jöttünk, és íme, ez történt.
- Miért, kik vagytok?
- Épp most landoltunk…
- Semmi értelme elölről kezdeni az egészet - vágott közbe Crysteel. - Úgysem hisz nekünk
senki.
- Hé! - mondta az idegen, és ismét feltápászkodott. - Milyen nyelven beszéltek? Ismerek
egypárat, de ehhez hasonlót még nem hallottam.
- Na jó - mondta Crysteel Danstornak. - Akár el is mondhatod neki. Úgysincs semmi
dolgunk, míg a rendőr vissza nem jön.
P. C. Hinks ebben a pillanatban éppen a helyi elmegyógyintézet főápolójával tanácskozott,
aki kötötte az ebet a karóhoz, hogy egy páciense sem hiányzik. Ennek ellenére megígérte,
hogy alaposan utánanéz a dolognak, és majd később visszaszól telefonon.
P. C. Hinks letette a kagylót. Megfordult a fejében, hogy az egész esetleg csak ugratás, és
óvatosan visszalopózott a cellákhoz. A három rab láthatólag barátságos beszélgetésbe
elegyedett, így hát lábujjhegyen megint visszalépdelt. Egyiküknek sem árt, ha lecsillapodnak
egy kicsit. Gyengéden megtapogatta szeme körül a hajnali események emlékét: nagy
küzdelmébe került aznap Graham úrfit a cellába tuszkolni.
A szóban forgó ifjú most már viszonylag józan volt az éjszakai dáridó után, amit eszében
sem volt megbánni. (Az ember ugyebár nem mindennap tesz sikeres egyetemi vizsgát,
méghozzá jelesre, amikor abban sem volt biztos, hogy átmegy.) Most mégis attól tartott, hogy
még mindig nem józanodott ki egészen. Danstor befejezte mondókáját, és várt; nem bízott
benne, hogy ezúttal több sikere lesz.
Graham úgy döntött, hogy ilyen körülmények között legjobb természetesen viselkedni és
kivárni, amíg a hallucináció magától véget ér.
- Ha valóban van egy űrhajójuk a dombokon túl - jegyezte meg -, akkor érintkezésbe
léphetnek vele, és segítséget kérhetnek, nem?
- Ezt magunk akarjuk elintézni - mondta Crysteel méltósággal. - Különben is ismernie
kellene a parancsnokunkat.
Ez eléggé meggyőzően hangzik - gondolta Graham. Az egész történet meglepően
összefüggő. És mégis…
- Nehezen hiszem el, hogy képesek csillagközi űrhajók építésére, és ugyanakkor nem
tudnak kijutni egy vacak kis falusi őrszobából.
- Könnyen ki tudnánk éppen jutni - válaszolt az antropológus -, de nem akarunk erőszakos
eszközökhöz folyamodni, hacsak nem feltétlenül szükséges. El nem tudja képzelni, mekkora
kalamajka származna abból, és hány jelentőlapot kellene kitöltenünk. És különben, ha
kijutnánk is, elkapna az őrjárat, még mielőtt a hajóhoz érnénk.
- De nem Little Miltonban - vigyorgott Graham. - Különösen akkor nem, ha akadály nélkül
átjutunk a Fehér Szarvashoz. Ott áll a kocsim.
- Ó! - sóhajtott fel megkönnyebbülten Danstor, s önbizalma hirtelen visszatért. Társához
fordult, akivel izgatott megbeszélést folytatott, majd egyik belső zsebéből féltő gonddal
előhúzott egy kis fekete hengert, amelyet körülbelül olyan biztosan tartott a kezében, mint egy
ideges aggszűz, akinél először van töltött puska; Crysteel ugyanakkor sietve visszavonult a
cella legtávolabbi sarkába. Graham ettől a pillanattól kezdve jeges bizonyossággal tudta, hogy
színjózan, és hogy az imént lezajlott történet maga a színtiszta igazság. Semmi látványos
dolog nem történt, nem támadt légmozgás, elektromos szikra vagy színes sugár - de a fal
41
háromlábnyi szélességben csendesen szétolvadt, és csak egy kis kupac homok maradt belőle.
A napfény beözönlött a cellába, amint Danstor nagy megkönnyebbüléssel elrakta a titokzatos
fegyvert.
- No, jöjjön - sürgette Grahamet. - Magára várunk.
*
Üldözésről szó sem volt, hiszen P. C. Hinks még mindig a telefonnal volt elfoglalva, és
csak néhány perc múlva tért vissza a cellákhoz, hogy átélje hivatali pályafutásának
legnagyobb megrázkódtatását.
A Fehér Szarvasban senki sem lepődött meg különösebben, hogy viszontláthatja
Grahamet; mindenki tudta, hol és mivel töltötte az éjszakát, és abbéli reményüknek adtak
kifejezést, hogy a helyi bíróság elnézően bánik majd vele. Danstor és Crysteel rossz
előérzettel szállt be a minden képzeletet felülmúlóan rozoga Bentleybe, melyet Graham
kedveskedve Rózsának becézett. A rozsdás karosszéria alatt azonban kifogástalanul működő
motor lapult, és csakhamar ötvenmérföldes sebességgel robogtak ki Little Miltonból. Az eset
meglepően demonstrálta a sebesség relativitását, mert Crysteel és Danstor, akik az utóbbi pár
évben egyebet sem tettek, mint másodpercenként több millió mérföldes sebességgel
lavíroztak az űrben, még életükben nem féltek ennyire. Crysteel, mihelyt visszanyerte
lélegzetét, elővette kicsiny hordozható rádióadóját, és felhívta az űrhajót.
- Útban vagyunk visszafelé - próbálta túlkiabálni a szél zúgását. - Viszünk magunkkal egy
meglehetősen intelligens emberi lényt is. Tíz percen belül… Jaj! Bocsánat, csak áthaladtunk
egy hídon… ott vagyunk. Hogy mi? Nem, persze hogy nem. Simán ment minden. Nem volt
semmi baj. Viszlát!
Graham csak egyszer nézett hátra ellenőrizni, hogyan bírják utasai a kocsikázást. Zavarba
ejtő látványt nyújtottak, mert a szél lefújta a hajukat és fülüket (ami nem volt tökéletesen
odaragasztva), és kezdett előtűnni igazi mivoltuk. Grahamnek az a kellemetlen gondolata
támadt, hogy új ismerőseinek talán orruk sincs. Nem baj, idővel mindent meg lehet szokni. A
hátralevő években még sok ilyesmiben lesz része. A többi már mindenki előtt ismeretes; de az
első Földre szállás történetét s azon körülményeket, melyek Graham nagykövetet az
emberiség képviselőjévé tették a világegyetem előtt, még senki nem ismertette teljes
egészében. A főbb részleteket, némi unszolás után, magától Crysteeltől és Danstortól tudtuk
meg, amikor a Földöntúli Ügyek Osztályán dolgoztunk.
A Földön aratott sikerük fényében nagyon is érthető, miért épp őket választották
feljebbvalóik, hogy kapcsolatba lépjenek titokzatos szomszédainkkal, a Mars-lakókkal. A
fenti események ismeretében viszont az is érthető, hogy Crysteel és Danstor vonakodott ettől
a második küldetéstől. Nem meglepő, hogy azóta sem hallottunk felőlük.
Árokszállásy Zoltán fordítása
42
Erőfölény
Amikor ezt a nyilatkozatot teszem - saját szabad akaratomból -, először is egyértelműen ki
kell jelentenem, hogy semmiképpen nem törekszem mások rokonszenvének megszerzésére,
mint ahogy annak az ítéletnek a legcsekélyebb mértékű enyhítését sem várom, amit a Bíróság
vélhetőleg majd ügyemben meghoz. Soraimat abban az igyekezetemben írom, hogy
megcáfoljak bizonyos, a börtönrádióban és a számomra engedélyezett hírlapokban terjesztett
hazug riportokat, melyek merőben hamis képet festenek vereségünk valódi okáról. Így azután
most, hogy véget ért a viszálykodás, fajunk fegyveres erőinek vezetőjeként kötelességemnek
érzem, hogy szót emeljek az alattam szolgálókat ért rágalmakkal szemben.
Azt is remélem, hogy e nyilatkozat magyarázatul szolgálhat majd azokra az okokra,
amelyek miatt két ízben is a Bírósághoz folyamodtam, és végre elérem, hogy olyan kegyben
részesítsen a testület, amelynek megtagadására nem látok elfogadható jogcímet.
Vereségünk alapvető oka egyszerű: minden ellenkező állítás ellenére nem embereink
bátorságának a hiánya, vagy a Flotta vétsége vezetett a vereségéhez. Kizárólag egyetlen dolog
győzött le minket: ellenségünknek a sajátunknál alacsonyabb rendű tudása. Ismétlem:
ellenségünk alacsonyabb rendű tudása.
A háború kezdetén nem kételkedtünk végső győzelmünkben. Szövetségeseink egyesített
flottáinak létszáma és felszereltsége jóval meghaladta mindazt, amit az ellenség képes volt
felvonultatni ellenünk, továbbá a hadtudomány szinte minden ágában felettük álltunk.
Biztosak voltunk benne, hogy mindvégig képesek leszünk megtartani ezt a fölényt. Ez a
meggyőződésünk, sajnos, túlságosan is megalapozottnak bizonyult.
Amikor megkezdődött a háború, fegyverzetünk legfontosabb darabjai a nagy hatósugarú,
önvezérlésű torpedók, az irányítható gömbvillám, valamint a Klydon sugár különféle
változatai voltak. A Flotta minden egységét elláttuk ezekkel, és bár hasonló fegyverekkel az
ellenség is rendelkezett, eszközeiknek hatóereje rendszerint kisebb volt. Ezenkívül mögöttünk
egy sokkal jelentősebb katonai kutatószervezet állt, ilyen kezdeti előnnyel tehát aligha mi
lehettünk volna a vesztes fél.
Minden a tervek szerint haladt az Öt Nap Csatájáig. Persze győztünk, habár az ellenfél a
vártnál erősebbnek bizonyult. Rádöbbentünk, hogy a győzelem nehezebb lesz, és hosszabb
időt vesz majd igénybe, mint ahogy azt kezdetben gondoltuk. Ezért aztán összehívtuk a
főparancsnoki értekezletet, hogy megvitassuk a követendő stratégiát.
Norden tábornok-professzor, a Kutatócsoport új elnöke, akit a legnagyobb tudósunk,
Maivar halála után megüresedett helyre neveztek ki, most első ízben vett részt a konferencián.
Fegyvereink hatékonysága és ütőereje minden más tényezőt is figyelembe véve elsősorban
Maivar irányításának volt köszönhető. Maivar elvesztése komoly csapást jelentett számunkra,
ugyanakkor senki sem kételkedett az utód ragyogó tehetségében. Igaz, közülünk többen is
kétségbe vonták, hogy bölcs döntés volt-e kinevezni egy elméleti tudóst ilyen létfontosságú
pozícióba, de a többség leszavazott bennünket.
Jól emlékszem, milyen benyomást keltett Norden az értekezleten. A katonai tanácsadók
aggodalmaskodtak, és, mint mindig, a tudósokhoz fordultak segítségért. Nem lehetne meglévő
fegyvereinket továbbfejleszteni jelenlegi előnyünk fokozása érdekében? - kérdezték.
Norden válasza eléggé váratlanul ért mindenkit. Annak idején, amikor Maivarnak hasonló
kérdéseket tettünk fel, ő mindig azt cselekedte, amit kértünk tőle.
- Őszintén szólva, uraim - mondta Norden -, nem hiszem. Fegyvereink fejlettsége
gyakorlatilag elérte a végső határt. Noha nem áll szándékomban megbírálni elődömet, vagy a
Kutatócsoport kitűnő munkáját, amit több nemzedéken keresztül végzett, meg kell
kérdeznem, tisztában vannak-e azzal, hogy a fegyvergyártásban több mint egy évszázada nem
történt alapvető változás. Attól félek, hogy mindez egy túlhaladott tradíció eredménye. A
Kutatócsoport túlságosan is hosszú ideig szentelte erőforrásait a régi fegyverek
tökéletesítésére, ahelyett, hogy újakat alkotott volna. Külön szerencse számunkra, hogy
43
ellenfelünk sem volt bölcsebb nálunk. Azonban nem feltételezhetjük, hogy ez majd mindig
így lesz…
Be kell vallani, Norden gyorsan visszaverte a támadást.
- Új fegyverekre van szükségünk, mégpedig olyanokra, amelyek egészen mások, mint
amilyeneket eddig használtunk. Van is lehetőség ilyen fegyverek készítésére, de ez persze
hosszú időt vesz majd igénybe. Mindenesetre, mióta átvettem a vezetést, néhány idősebb
tudós helyére fiatalokat állítottam, a kutatást pedig sokat ígérő, új, feltáratlan területek felé
irányítottam. Meggyőződésem, hogy munkánk nemsokára forradalmasítani fogja a
hadviselést.
Kételkedve hallgattuk Norden bombasztikus szavait, melyek, céljait illetően, gyanakvást
keltettek bennünk. Akkor még nem tudtuk, hogy semmi olyasmit nem ígért, amit ne
kísérletezett volna ki szinte tökéletesen a laboratóriumban. És ezen van a hangsúly: a
laboratóriumban!
Nem egészen egy hónap múlva Norden igazolta álláspontját: bemutatta a Halálgömböt,
amelyben az anyag több száz méteres sugáron belül tökéletesen felbomlik. Szinte kábulatba
estünk az új fegyver erejétől, így szívesen szemet hunytunk egy alapvető tény fölött, hogy
miután a szóban forgó fegyver gömb volt, már kilövése pillanatában elpusztította közvetlen
környezetét. Természetesen ez azt jelentette, hogy hadihajókon nem lehetett használni, csak
irányított rakétákon, ezért nagyszabású program indult annak érdekében, hogy a birtokunkban
lévő összes önvezérlésű torpedó alkalmas legyen az új fegyver hordozására. Addig is minden
további támadást felfüggesztettek.
Ma már tudjuk, ez volt az első hiba, amit elkövettünk. Ugyanakkor azóta is úgy vélem,
hogy mindez természetes reakció volt a részünkről, hiszen azokban a napokban úgy tűnt
számunkra, hogy addigi fegyvereink egyik napról a másikra elavultak, és szinte úgy
tekintettünk rájuk, mint primitív csökevényekre. Nem vettük számításba a feladat súlyosságát,
de azt sem, mennyi időbe telik majd a forradalmian új szuperfegyver bevetése. Hasonló
esemény egy évszázada nem történt nálunk, így nem rendelkeztünk előzetes tapasztalatokkal,
amelyekre támaszkodhattunk volna.
A váltás a vártnál nehezebbnek bizonyult. Mivel a típusmodell túl kicsi volt, új
torpedóosztályt kellett tervezni, ami ugyanakkor azt jelentette, hogy a fegyvereket csak a
nagyobb hajókról lehetett kilőni. Ezt a hátrányt azonban készséggel elfogadtuk. Hat hónap
elteltével a Flotta összes nehéz páncélozott egységén ott volt a Gömb. A hadgyakorlatok és
próbakilövések során megfelelően működött, így készen álltunk a bevetésére. Nordent máris a
győzelem isteneként ünnepelték, és ő a hozsannázás hevében még ennél is különlegesebb
fegyvereket ígért.
Ekkor két esemény történt. Egy próbaút alkalmával az egyik hadihajónk, úgy ahogy volt,
eltűnt. A vizsgálat később kimutatta, hogy bizonyos körülmények között a hajó nagy
hatótávolságú radarja közvetlenül a kilövéskor kioldhatja a Gömböt. A hiba kijavításához
csupán jelentéktelen módosításra volt szükség, de ez még egy hónap késedelmet okozott, és
sok viszálynak lett forrása a hadiflotta személyzete és a tudósok között. Újra bevetésre készen
álltunk, amikor Norden bejelentette, hogy a Gömb hatékonysági rádiuszát tízzel megnövelték,
ezerszeresre növelve ezzel az ellenséges hajók megsemmisítésének esélyét.
Így tehát újra kezdődtek a módosítások, de abban mindenki egyetértett, hogy megéri a
késlekedés. Eközben azonban a további támadások elmaradása miatt felbátorodott ellenség
váratlanul akcióba lépett. Hajóink pedig - torpedók hiányában, mivel egy sem érkezett belőlük
a gyárakból - visszavonulásra kényszerültek. Emiatt elvesztettük a Kyrane és Floranus
rendszereket, valamint a Rhamsandron-erődöt.
Mindez kellemetlen, de nem túlságosan komoly csapást jelentett, mert a visszafoglalt, nem
baráti rendszerek irányítása mindig is nehéz feladat volt. Különben pedig nem volt kétségünk
afelől, hogy mihelyt bevethető lesz az új fegyver, rövid időn belül visszanyerhetjük
pozíciónkat.
44
Ezek a remények azonban csak részben teljesültek. Amikor újra megindítottuk az
offenzívát, viszonylag jelentéktelen sikerünk egyik oka az volt, hogy a tervezettnél kevesebb
Halálgömb állt rendelkezésünkre. De a másik ok ennél is súlyosabb volt.
Miközben igyekeztük a lehető legtöbb hajót felszerelni a legyőzhetetlen fegyverrel, az
ellenség lázas építkezésbe fogott. Régi tervezésű, elavult fegyverekkel ellátott hajóinak száma
addigra felülmúlta a mieinket. Amikor akcióba léptünk, rádöbbentünk, hogy a szemben álló
erők száma sokszor száz százalékkal volt nagyobb, mint gondoltuk. Ez bizony a vártnál
nagyobb veszteségekhez vezetett. Az ellenség veszteségei azonban még súlyosabbak voltak,
hiszen a Gömb elérte célját, a pusztítás bizonyossággá vált - a mérleg azonban mégse billent a
mi javunkra olyan mértékben, amint azt reméltük.
Tetézte a bajt, hogy míg vezérflottáink harcban álltak, az ellenség vakmerő támadást
intézett a gyengén védett Eriston, Duranus, Carmanidora és Pharanidon rendszer ellen, és
sorra visszafoglalta azokat. Így olyan veszéllyel kellett szembenéznünk, amely csupán öt
fényévnyi távolságra volt hazánk bolygóitól.
A főparancsnokság legközelebbi ülése a kölcsönös vádaskodások jegyében telt. A legtöbb
bírálat Nordent érte, mindenekelőtt Taxaris főadmirális részéről, aki hangoztatta, hogy
kétségkívül legyőzhetetlen fegyverünknek köszönhetően most rosszabb helyzetben vagyunk,
mint azelőtt. Azt állította, hogy ha folytattuk volna a hagyományos hajók építését, nem
veszítettük volna el számbeli fölényünket.
Norden feldühödött, és a haditengerészet tagjait hálátlan kontároknak nevezte.
Elmondhatom azonban, hogy őt magát is - mint mindnyájunkat - aggodalomra késztette az
eseményeknek ez a váratlan fordulata. Mindazonáltal bizakodó volt, úgy vélte, talán akad
gyors megoldás a kialakult helyzetre.
Ma már tudjuk, hogy a Kutatócsoport akkor már évek óta dolgozott a Harci Analizátor
kifejlesztésén, de abban a pillanatban revelációként hatott ránk, és az is igaz, hogy talán túl
könnyű volt levenni minket a lábunkról. Aztán Norden érvelése is csábítóan meggyőző volt.
Mit számít - mondta -, hogy az ellenségnek kétszer annyi hajója van, mint nekünk, ha képesek
vagyunk megkétszerezni, vagy akár megháromszorozni is a saját hajóink hatékonyságát?
Évtizedeken keresztül a hadviselés gátló tényezője nem mechanikai, hanem biológiai jellegű
volt: az emberi elme egyre nehezebben tudott eligazodni a háromdimenziós tér harcászatának
gyorsan változó labirintusában. Norden matematikusai néhány múltbeli, klasszikus harci
esemény elemzésével kimutatták, hogy egységeink elméletben lehetséges ütőerejének
többnyire még a felét sem használtuk ki, még akkor sem, amikor győztünk. A Harci
Analizátorral, azaz a hadműveleti csoportnak elektronikus kalkulátorokkal való kicserélésével
mindezt meg tudná változtatni.
Az elképzelés nem volt új - elméletileg -, de mindeddig pusztán utópikus álomnak tűnt.
Sokan közülünk nem is nagyon hitték, hogy több lehetne, mint egy álom, de miután néhány
bonyolult próbacsatát megvívtunk bábukkal, meg voltunk győzve.
A Harci Analizátort a négy legnehezebb hajónkon állították fel, így mindegyik vezérflotta
rendelkezett egy ilyen „csodafegyverrel”. Ebben a szakaszban kezdődtek az újabb bajok - de
egyelőre nem tudtunk róla.
Az Analizátor kis híján egymillió vákuumcsövet tartalmazott, melynek fenntartására és
kezelésére ötszáz technikusra volt szükség. Mivel ennyi embert nem lehetett elhelyezni a
hadihajókon, a négy egységet egy átalakított utasszállító hajónak kellett kísérnie, fedélzetén a
szolgálaton kívül lévő technikusokkal. Az eszköz felszerelése ugyancsak igen lassú és
egyhangú folyamat volt, de hatalmas erőfeszítések árán hat hónap alatt elkészült.
Ekkor, kétségbeesésünkre, újabb válsággal kellett szembenéznünk. Az Analizátor melletti
szolgálatra közel ötezer jól képzett szakembert jelöltek ki, akik intenzív tanfolyamon vettek
részt a Műszaki Szakképző Iskolákban. A hetedik hónap végén a hallgatók 10 százaléka
idegösszeomlás miatt kimaradt, és csupán 40 százalék szerezte meg a képesítést.
Most újra megkezdődtek a kölcsönös szemrehányások. Norden természetesen azt állította,
hogy a Kutatócsoport nem tehető felelőssé a problémáért, és ezzel magára vonta a
45
Személyügyi és Kiképző Parancsnokság haragját. Végül is megszületett a döntés: az egyetlen
dolog, amit tehetünk, hogy két Analizátort alkalmazunk négy helyett, míg a többit akkor
vetjük majd be, mihelyt a megfelelő számú személyzetet kiképezték. Nem sok veszteni való
idő maradt, hiszen az ellenség továbbra is offenzívában volt, és soraiban a csapatszellem
ennek megfelelően szinte szárnyalt.
Az első, analizátorral felszerelt flotta feladata volt az Eriston rendszer visszafoglalása.
Útközben azonban nem várt esemény történt: a technikusokat szállító hajót eltalálta egy célt
tévesztett akna. Egy hadihajó kibírta volna a találatot, de a személyszállító, pótolhatatlan
szállítmányával együtt, elpusztult. A műveletet így el kellett vetnünk.
A másik ütközet eleinte sikeresebbnek bizonyult. Nem volt kétséges, hogy az Analizátor
valóban képes teljesíteni mindazt, amit tervezői állítottak. Az ellenség súlyos vereséget
szenvedett, majd visszavonult, nekünk hagyva Saphrant, Leucont és Hexanaraxot. Hírszerzőik
figyelmét azonban valószínűleg nem kerülte el megváltozott taktikánk, valamint az
utasszállító hajó megmagyarázhatatlan jelenléte hadiflottánk kellős közepén. Azt is észre
kellett venniük, hogy első flottánk, amelyet egy hasonló hajó kísért, a hajó megsemmisülése
után visszavonult.
Számbeli fölényének felhasználásával a következő ütközetben az ellenség átütő támadást
indított az Analizátort hordozó hajó és fegyvertelen kísérőhajója ellen, tekintet nélkül a
várható veszteségekre - és bizony sikerrel járt. Ez gyakorlatilag egyet jelentett a Flotta
lefejezésével, hiszen ezek után már nem térhettünk vissza a régi műveleti módszerekhez. Nem
tehettünk egyebet: nehéz tűzharcban visszavonultunk - és ezáltal minden addigi előnyünket
elvesztettük. Ugyancsak elvesztettük a Lormyia, Ismarnus, Beronis, Alphanidon és Sideneus
rendszereket. Ebben a szakaszban történt, hogy Taxaris főadmirális öngyilkosság
elkövetésével fejezte ki Norden iránti megvetését, én pedig átvettem a főparancsnoki
tisztséget.
A helyzet egyre súlyosabbá vált. Az ellenség makacs konzervativizmussal és a képzelőerő
teljes hiányával folytatta az előrenyomulást régimódi, hatástalan, de addigra már jókorára
felduzzadt flottájával. Bosszantó felismerés volt, hogy ha csak folytattuk volna a hajóépítést,
ahelyett, hogy új fegyverek után kutatunk, most sokkal előnyösebb helyzetben lennénk. A
számos éles hangú, elkeseredettséget árasztó értekezleten Norden megvédte a tudósokat,
miközben mindenki más őket okolta a történtekért. Nehézséget jelentett az is, hogy Norden
tökéletes kifogást talált az összes bekövetkezett katasztrófára. Ráadásul most már nem
fordulhattunk vissza - a legyőzhetetlen fegyver utáni kutatásnak folytatódnia kellett. Ezt
először csupán olyan „luxusnak” tekintettük, ami lerövidítheti a háborút, de mostanra már
olyan kényszerré vált, amely nélkül nem győzhettünk.
Védekeznünk kellett, és Nordennek úgyszintén. Minden eddiginél erősebb volt benne az
eltökéltség, hogy helyreállítsa saját, valamint a Kutatócsoport tekintélyét. Mi azonban már két
ízben is csalódtunk, és nem akartuk ugyanazt a hibát újra elkövetni. Norden húszezer tudósa
kétségtelenül sok további fegyvert alkot majd, de minket ez nem fog megrendíteni, sem
megmenteni.
Tévedtünk. Az utolsó fegyver olyan fantasztikus találmány volt, hogy még ma is nehéz
elhinni, létezett-e egyáltalán valaha. Ártatlannak hangzó, semlegességet kifejező neve - „Az
exponenciális mező” - nem utalt valódi tulajdonságaira. Norden néhány matematikusa fedezte
fel az űr tulajdonságairól végzett merőben elméleti kutatásai közben, és mindenki nagy
meglepetésére az eredmények a gyakorlatban is megvalósíthatónak bizonyultak.
A Mező működését nagyon nehéz megmagyarázni a laikusok számára. A műszaki leírás
szerint „a tér exponenciális állapotát hozza létre, így a normális lineáris térben a véges
távolság a látszólagos térben végtelenné változik”. Norden a következőképpen magyarázta
meg a találmány lényegét. Csodafegyvere úgy működik, mintha vennénk egy lapos
gumikorongot - ami a normális űrrégiót jelképezi -, és a közepét kihúznánk a végtelenségbe.
A korong kerülete nem változna - de „átmérője” végtelen lenne. Valami ilyesmit tudott
csinálni a Mező generátora a körülötte levő térrel.
46
Tegyük fel, példaként, hogy a generátort szállító hajót ellenséges gépezetek gyűrűje veszi
körül. Ha ekkor áttérne a Mezőre, az ellenség minden hajóján azt hinnék, hogy - a kör túlsó
felén lévő többi hajóval együtt - hirtelen eltűnt a semmibe. A kör kerülete ellenben ugyanaz
maradna, mint korábban volt, csak a kör középpontja felé vezető út lenne végtelen időtartamú,
hiszen ahogy előbbre és előbbre haladunk, a távolság a „lépték” megváltozása miatt egyre
nagyobbnak fog tűnni.
Rémálomnak tűnik, de igen hasznos állapot lenne. Semmi nem tudná utolérni az olyan
hajót, amely a Mezőt hordozza: bekeríthetné ugyan az ellenséges flotta, de éppen annyira
elérhetetlen lenne számára, mintha a világegyetem másik oldalán helyezkedne el. Ebben a
helyzetben a hajó természetesen nem lenne képes ellencsapásra a Mező kiiktatása nélkül, de
még így is jelentős előnyre tehetne szert, nemcsak a védekezésben, hanem a támadásban is,
ugyanis a Mezővel felszerelt hajók arra is képesek, hogy észrevétlenek maradjanak, amikor
megközelítik az ellenséget, és aztán az ellenség soraiba behatolva hirtelen eltűnjenek.
Ezúttal úgy látszott, az új fegyver tökéletesnek ígérkezik. Mondanom sem kell, hogy
minden lehetséges ellenvéleményt megvizsgáltunk, mielőtt újra elköteleztük volna magunkat.
A berendezés szerencsére egyszerű volt, és nem igényelt nagyobb létszámú
kezelőszemélyzetet. Hosszadalmas viták után úgy döntöttünk, hogy sürgősen legyártatjuk,
ugyanis rádöbbentünk, hogy már nincs sok időnk, hiszen a háború állása nem nekünk
kedvezett. Addigra már az összes kezdeti előnyünket elvesztettük, és az ellenséges erők
többször is betörtek saját naprendszerünkbe.
Amíg felszerelték a Flottát és kidolgozták az új harci rendet, sikerült visszatartani az
ellenséget. Ahhoz, hogy a Mező hadműveleti célokra bevethető legyen, meg kellett határozni
az egyik ellenséges alakulat elhelyezkedését, ki kellett jelölni az azzal megegyező irányt,
majd a kiszámított időtartamra beállítani a generátort. A Mező ismételt kioldásával -
amennyiben a számítások helyesek - behatolhattunk az ellenség soraiba, komoly
veszteségeket okozva az emiatt keletkező zűrzavarban, és amikor kellett, ugyanazon az
útvonalon át visszavonulhattunk.
Az első próbagyakorlatok kielégítőnek bizonyultak, a berendezés megbízhatónak látszott.
Számtalan áltámadást hajtottunk végre, a legénység pedig hozzászokott az új rendszerhez.
Magam is ott voltam az egyik próbaúton, és élénken emlékszem, milyen hatással volt rám,
amikor bekapcsolták a Mezőt. Úgy tűnt, mintha a körülöttünk lévő hajók egy táguló buborék
felszínén lebegnének; aztán egy pillanat alatt tökéletesen eltűntek. Eltűntek a csillagok is - bár
egyelőre csak azt érzékeltük, hogy a Galaktika még mindig halvány fénynyalábként látható a
hajó körül. A mesterséges tér virtuális sugara valójában nem volt végtelen; hosszúsága
néhány százezer fényév volt, így tehát a rendszerünk legtávolabbi csillagaihoz vezető távolság
nem nőtt meg jelentősen, bár a legközelebbi természetesen tökéletesen eltűnt.
Ezeket a gyakorlatokat azonban egy sereg, a berendezés különböző részeiben, nevezetesen
a kommunikációs áramkörökben keletkezett kisebb technikai probléma miatt idő előtt be
kellett fejezni. Mindez bosszantó volt, de nem jelentett komolyabb nehézséget. Mindenesetre
jobbnak láttuk, hogy visszatérjünk a Bázisra, és tisztázzuk a problémát.
Az ellenség ekkor egy döntőnek szánt támadást intézett a naprendszerünk határai mentén
elhelyezkedő, Iton nevű erődítménybolygónk ellen. Ezért a Flottát még a hibák kijavítása előtt
be kellett vetni.
A támadók valószínűleg azt hitték, hogy megfejtettük a láthatatlanság titkát - ami bizonyos
értelemben igaz volt. Hajóink váratlanul, a semmiből tűntek fel, és hatalmas károkat tudtak
okozni - egy ideig. És ekkor valami egészen megdöbbentő, felfoghatatlan dolog történt.
Én láttam el a Hircania nevű zászlóshajó parancsnoki feladatait, amikor elkezdődtek a
bajok. Egymástól független, önálló egységekként működtünk, minden egységnek megvolt a
saját kijelölt feladata. A műszerek ellenséges alakulatokat észleltek közepes hatótávolságban,
de a navigációs tiszt maga is nagy pontossággal mérte be a távolságot. Beállítottuk az
irányzékot, és bekapcsoltuk a generátort.
47
Az Exponenciális Mező abban a percben oldott ki, amikor át kellett volna haladnunk az
ellenséges csoport közepén. Megdöbbenésünkre, több száz mérföldnyi távolságra, a normális
térben találtuk magunkat - és mire rábukkantunk az ellenségre, az addigra már észrevett
minket. Visszahátráltunk, és újra próbálkoztunk. Ezúttal azonban már olyan messzire
kerültünk az ellenségtől, hogy az fedezett fel minket először.
Nem volt kétség afelől, hogy komoly baj történt. Meg kellett törnünk a kommunikációs
tilalmat, hogy kapcsolatba léphessünk a Flotta többi hajójával. Meg kellett tudnunk, hogy ők
is tapasztaltak-e hasonló rendellenességeket. Itt újfent kudarcot vallottunk - és kudarcunk
ezúttal minden józan észnek ellentmondott, mert a kommunikációs berendezés a jelek szerint
tökéletesen működött. Bármilyen fantasztikusnak is tűnik, az egyetlen dolog, amit
feltételezhettünk, az volt, hogy Flottánk többi része megsemmisült.
Nincs szándékomban ecsetelni, milyen jeleneteknek lehettünk tanúi, amikor a Flotta
szétszóródott egységei megpróbálták visszaküzdeni magukat a Bázisra. Az áldozatok száma a
mi oldalunkon elhanyagolható volt, de a hajók teljesen demoralizálódtak. Elvesztették
egymással a kapcsolatot, és felfedezték, hogy hangbemérő berendezéseikben
megmagyarázhatatlan hibák keletkeztek. Nem volt kétséges, hogy a bajok forrása az
Exponenciális Mező volt, annak ellenére, hogy mindez csak akkor derült ki, amikor
kikapcsolták.
Túl későn jött a magyarázkodás ahhoz, hogy változtasson a helyzeten, az pedig, hogy
Norden végül is felsült, csekély vigaszt jelentett azért, hogy a háborút gyakorlatilag
elvesztettük. Amint már kifejtettem, a Mező generátorai radiális torzulást idéztek elő a térben,
és a mesterséges tér középpontjához való közeledéssel párhuzamosan a távolságok egyre
nagyobbnak látszottak. A Mező kikapcsolása után a helyzet visszatért normális medrébe.
De ez sem teljesen így történt, mert a kezdeti állapotokat már soha többé nem lehetett
pontosan visszaállítani. A Mező be- és kikapcsolásakor a generátort hordozó hajó megnyúlt,
illetve összehúzódott, ugyanakkor fellépett egyfajta hiszteretikus hatás, és a Mező bekapcsolt
állapotában a hajó fedélzetén lévő tömeg ezernyi elektromos változása és mozgása miatt
lehetetlen volt a kezdeti állapot reprodukálása. Ezek az aszimmetriák és torzulások
összeadódtak, és annak ellenére, hogy csak ritkán értek el egy százalék töredékét meghaladó
értéket, ez is éppen elegendő volt. Azt jelentette, hogy a precíziós hangbemérő berendezés és
a kommunikációs készülék hangolt áramkörei kezelhetetlenné váltak. Egyik hajó sem észlelte
a változást - csak akkor tudta meg, mi történt, amikor saját berendezéseit összehasonlította
egy másik hajóéval, vagy megpróbált kapcsolatba lépni valamelyikkel.
Lehetetlen leírni azt a káoszt, ami ezután kialakult. Nem lehetett biztosan tudni, hogy az
egyik hajó alkatrésze működni fog-e egy másik fedélzetén. Még a legegyszerűbb csavarokat
se lehetett egymással kicserélni, de pótlásukról sem volt lehetséges gondoskodni. Idővel talán
úrrá lehettünk volna mindezeken a nehézségeken, de ellenséges hajók ezrei lendültek máris
támadásba olyan fegyverekkel, amelyek mai szemmel nézve évszázadokkal voltak elmaradva
az általunk feltalált fegyverektől. Nagyszerű Flottánk, saját tudományunktól megrokkanva, de
legjobb képességeinek megfelelően folytatta a harcot, amíg le nem győzték és megadásra nem
kényszerült. Azok a hajók, amelyekre fel volt szerelve a Mező, még sebezhetetlenek voltak,
de mint harci egységek, szinte semmit sem értek. Amikor bekapcsolták a generátort, hogy
meghátráljanak az ellenség támadása elől, berendezéseik állandósult torzulása minden
alkalommal fokozódott. Egy hónapon belül azután mindennek vége lett.
Ez tehát vereségünk története, melyet azzal a kikötéssel tárok fel, hogy nem érintheti ezen
Bíróság elé terjesztett ügyem védelmét. Még egyértelműbben fogalmazva: vallomásomnak az
a célja, hogy elejét vegyem mindazoknak a rágalmazásoknak, amelyeket az alattam
szolgálókkal szemben terjesztenek, továbbá, hogy rámutassak balszerencsénk valódi okaira.
Végül következzen egy személyes kérés, melyet, mint ahogy a Bíróság látni fogja, nem
jókedvemben adok elő, és éppen ezért remélem, hogy teljesülni fog.
A Bíróság meggyőződhet róla, hogy fogvatartásunk körülményei, valamint az állandó
megfigyelés, aminek nap mint nap ki vagyunk téve, kissé elkeserítőek. Ennek ellenére nem
48
emelek panaszt emiatt; azért sem panaszkodom, hogy a szálláshely szűkössége miatt
kettesével kellett elhelyezni bennünket.
Azonban nem vállalhatok felelősséget tetteimért abban az esetben, ha cellámat továbbra is
meg kell osztanom Norden professzorral, a parancsnokságom alatt álló fegyveres erők
kutatási csoportjának korábbi vezetőjével.
Zsengellér Annamária fordítása
49
Ítéletnapig
Csendesen kopogtak az ajtón; Róbert Ashton önkéntelen, gyors mozdulattal körülnézett a
szobában. A látvány megnyugtatta, és a szoba unalmas előkelősége másokban is bizalmat
ébreszthetett. Nem várta épp a rendőrséget, de feleslegesen kockáztatni sem szeretett.
- Tessék - mondta egy pillanatnyi szünet után, miközben leemelte a mellette levő polcról
Platón Párbeszédeit. Ez kissé nagyképű gesztus volt ugyan, de mindig hatott.
Lassan kinyílt az ajtó. Ashton nem tekintett fel azonnal, elmélyülten olvasott tovább. Szíve
kissé hevesebben dobogott, a mellében enyhe nyomást érzett. Aggodalomra persze nincs ok;
ha veszedelmes volna a látogató, valaki már leadta volna a drótot. De hát szokatlan volt a
bejelentés nélkül érkező vendég, és így potenciálisan veszélyes is.
Ashton letette a könyvet, az ajtóra pillantott, és közömbösen kérdezte: „Mivel
szolgálhatok?" Nem állt fel, mert az efféle udvariaskodásról már rég leszokott, és különben is,
látogatója nő volt, és azokban a körökben, ahol Ashton mostanában forgott, a nők
megbecsülés helyett csak ékszert, ruhát vagy pénzt kaptak.
Ashton végül mégis felemelkedett, mert ennek a nőnek volt valami különös a
megjelenésében; nem csupán a szépsége, hanem az a természetes méltóság is, ami első
pillantásra megkülönböztette azoktól a szajháktól, akikkel Ashton üzleti ügyei során
találkozott. Nyugodt, állhatatos tekintettel fürkészte Ashtont, szeme olyan intelligenciát
sugárzott, amely talán az övével is felér.
Ashton nem sejtette, hogy mennyire alábecsüli látogatóját.
- Ashton úr - kezdte a vendég -, ne vesztegessük az időt. Nem kell bemutatkoznia.
Megbízásom van az ön számára. Tessék, itt az ajánlólevelem. - Öblös táskájából vastag
bankjegyköteget húzott elő. - Tekintse ezt előlegnek.
Azzal az egészet odadobta Ashtonnak, akinek még életében nem volt ennyi pénz a
kezében: legalább száz darab vadonatúj ötös, ugyanabból a szériából. Megtapogatta a
bankjegyeket. Ha hamisítvány, nem venni észre rajta.
- Nem hamisítvány. Nemrégen még az Angol Bankban volt. De ha nem tudja hasznát
venni, dobja csak tűzbe nyugodtan. Csak azért adtam, hogy tudja: komolyan gondolom a
dolgot.
- Folytassa - mondta Ashton.
A nő néhány papírlapot vett elő a táskából, és átnyújtotta.
- Annyit fizetek, amennyit csak akar, ha ezeket megszerzi, és elhozza nekem egy
megbeszélt helyre és időpontban. Sőt mi több, azt is garantálom, hogy semmi bántódása nem
esik majd.
Ashton a lista láttán felsóhajtott. Ez a nő nyilván beszámíthatatlan. De azért jobb, ha veszi
a lapot, mert ahonnan ez a pénz származik, ott biztos van még több is.
- Tudtommal - mondta nyugodtan - ezek a tételek mind a British Museumban vannak, és
legtöbbjük egyszerűen felbecsülhetetlen értékű. Nem lehet őket sem eladni, sem
megvásárolni.
- Nem is akarom eladni őket. Műgyűjtő vagyok.
- A látszat erre vall. Mit fizet, ha megszerzem őket?
- Mondjon egy összeget.
Pillanatnyi csönd lett, Ashton az esélyeket latolgatta. Sokra tartotta magát, de bizonyos
dolgokat egyszerűen nem lehet pénzzel megfizetni. Mégis furdalta a kíváncsiság, vajon
meddig licitálhat.
Ismét a listára nézett.
- Azt hiszem, egy kerek millió épp megfelelő végösszeg volna - mondta gúnyosan.
- Attól tartok, maga nem vesz komolyan engem. Pedig a maga összeköttetéseivel
gyerekjáték volna például ezt eladni.
50
Hirtelen egy csillogó holmi repült felé: egy nyaklánc. Ashton elkapta még a levegőben,
képtelen volt elfojtani egy elismerő füttyentést. Egy vagyon csillogott az ujjai között. A
középső gyémánt a leghíresebb darabok egyike lehet a világon, nagyobbat még életében nem
látott.
Ashton a zsebébe süllyesztette a nyakláncot, látogatója erre egyáltalán nem reagált. A férfi
őszintén meg volt döbbenve, most már tudta, hogy a nő nem tréfál. Számára ez a gyémánt
csak annyit ér, mint egy darab kockacukor. Ilyen őrülttel még nem akadt dolga.
- Tegyük fel, hogy ki tudja fizetni ezt az összeget - mondta de csak nem gondolja
komolyan, hogy egyáltalán teljesíthető a kérése? Egy tárgyat talán el lehetne lopni ezek közül,
de pár órán belül a rendőrség megszállja a múzeumot.
Egy vagyonnal a zsebében már megengedhette magának ezt az őszinteséget. És szeretett
volna többet megtudni elképesztő látogatójáról.
A nő egy gyógypedagógus szomorú mosolyával nézett Ashtonra.
- Ha megmondom, hogyan kell - kérdezte szelíden megteszi?
- Egy millióért igen.
- Nem vett észre semmi különöset, amióta itt vagyok? Nincs túl nagy csönd?
Ashton fülelt. Uramisten, igaz I Ebben a szobában még éjjel sincs teljes csend. Az előbb
még szél fütyült a háztetőkön; elállt volna hirtelen? A közlekedés távoli zsivaja elhalt. Öt
perce még átkozta magában a közeli rendező pályaudvaron tolató mozdonyokat; mi történt
velük?
- Menjen az ablakhoz.
Engedelmeskedett a felszólításnak, és - hiába próbált nyugalmat erőltetni magára - reszkető
ujjakkal húzta szét a maszatos csipkefüggönyt. Aztán megnyugodott: az utca teljesen üres
volt, ami ezekben a délelőtti órákban gyakran fordult elő. Nincs forgalom, így érthető a csönd.
Aztán végigtekintett a kopott házak során a rendező pályaudvarig. Látogatója elmosolyodott.
Ashtont megrázta a látvány.
- Mit lát, Ashton úr?
A férfi lassan megfordult, halálsápadtra váltan. Ádámcsutkája idegesen fel-alá rángatózott.
- Ki maga? - suttogta. - Boszorkány?
- Ne gyerekeskedjen. A magyarázat egyszerű. Nem a világ változott meg, hanem maga.
Ashton újra a tolató mozdonyt bámulta, és nem akart hinni a szemének: a füstje
mozdulatlanul lebegett fölötte, akár egy darab vatta. Ezúttal azt is észrevette, hogy a felhők
sem mozognak, holott sebesen kellene úszniuk az égen. Körötte természetellenesen csendes
volt minden, és olyan valószerűtlen, mint amikor villámcsapás világítja meg egyetlen
pillanatra a tájat.
- Maga elég intelligens ahhoz, hogy megértse, ami történik, még ha a mechanizmusát nem
is láthatja át. Kiléptünk az időből: míg odakint egy perc telik el csupán, itt bent a szobában
egy egész év.
Újra kinyitotta a táskát, és egy ezüstösen csillogó fém karperecet húzott ki belőle, melyen
tárcsák és kapcsolók voltak.
- Ezt talán egyszemélyes generátornak nevezhetnénk - mondta. - Ha felcsatolja,
legyőzhetetlen lesz. Tetszése szerint járhat-kelhet, ellophatja és elhozhatja nekem a listán
szereplő összes tárgyat, még mielőtt a teremőrök akár egyet is pisloghatnának. Ha végzett a
munkával, mérföldekre lehet a tett színhelyétől, mire kikapcsolja a készüléket, és visszatér a
normális életbe. Figyeljen jól, és tegye, amit mondok. Az erőtér hatósugara kb. két méter,
úgyhogy ennél közelebb senkihez nem mehet. Másodszor: ne kapcsolja ki a készüléket, amíg
nem végzett a munkával, és ki nem fizettem. Ez nagyon fontos. Nos, tervem a következő...
Ilyen hatalma a világon még soha egyetlen bűnözőnek sem volt. Határozottan mámorító,
de Ashton nem hitte, hogy valaha is megszokja ezt az érzést. A miértek már nem izgatták;
ráér töprengeni, ha elvégezte a feladatát, és megkapta a fizetséget. Akkor talán eltűnik
Angliából, és máshol élvezi jól megérdemelt nyugdíját.
51
Látogatója jó pár perccel Ashton előtt távozott, de az utcán azóta sem változott semmi.
Lehangoló érzés volt, bármennyire is felkészült rá. Önkéntelenül is sietősre fogta a lépteit,
mintha ez az állapot nem tarthatna soká; elvégre el kell végeznie a munkát, még mielőtt a
készülék kimerülne. Igaz: megnyugtatták, hogy ez nem lehetséges.
A High Streeten lelassított, bámulta a kővé vált utcát, a szoborrá merevedett gyalogosokat.
Utasításaihoz híven ügyelt, nehogy valaki a készülék hatósugarán belülre kerüljön.
Mulatságosan hatottak így az emberek, megfosztva a mozgás adta természetességtől, arcuk
furcsa grimaszokba torzult.
Ashtonnak nem volt éppen ínyére, hogy segítőtárs után kellett néznie, de a munka egy
részét nem tudta volna elvégezni egyedül, és ha busásan jutalmazza is, még mindig marad
elég pénze. A legnehezebb része a dolognak a megfelelő partner kiválasztása volt: vagy
olyasvalakit kellett találni, aki eléggé intelligens ahhoz, hogy ne szálljon inába a bátorsága,
vagy olyat, aki túl ostoba ahhoz, hogy egyáltalán meglepődjék a dolgon. Végül is az előbbi
lehetőség mellett döntött.
Tony Marchetti egy mellékutcában lakott, olyan közel a kerületi rendőrőrshöz, hogy az
már az álcázás netovábbja volt. Ashton az ügyeletes őrmesterre pillantott, amint elhaladt a
bejárat előtt; sikerült elhessegetnie a kísértést, hogy bemenjen, és összekösse a kellemest a
hasznossal. Erre még lesz ideje később is.
Tony lakásának ajtaja csaknem az arcába vágódott. Az őt körülvevő természetellenes
dolgok között olyan természetesnek hatott, hogy Ashton nem is jött rá azonnal, mit jelent ez.
Elromlott volna a generátor? Azonnal lepillantott az utcára, és megkönnyebbülten nyugtázta a
lenti csendélet látványát.
- Kit látnak szemeim? Bob Ashton! - szólalt meg egy ismerős hang. - Ráadásul ilyen kora
reggel! És milyen furcsa karperec van rajtad! Azt hittem, az enyém az egyetlen.
- Üdv, Aram - felelte Ashton. - Úgy látszik, itt sok minden történik a tudtunk nélkül.
Riasztottad már Tonyt, vagy szabad még?
- Sajnálom, Bob, de egyelőre nem ér rá. Megbízatásom van a számára.
- Csakugyan? Gondolom, a National Galleryben vagy a Tate-ben?
Aram Albenkian megsimogatta helyre kis kecskeszakállát.
- Hát ezt meg kitől tudod?
- Senkitől. De hát végeredményben ennek te vagy a szakértője, és én már sejtem, hogy mi
folyik itt. Nem egy magas, barna, feltűnően csinos nő adta ezt a karperecet egy lista
kíséretében?
- Nem látom be ugyan, miért kellene megmondanom neked, de nem. Egy férfi volt az
illető.
Ashton először meglepődött, aztán vállat vont.
- Gondolhattam volna, hogy többen vannak. Vajon ki állhat mögöttük?
- Te mire tippelsz? - tapogatózott Albenkian.
Ashton úgy döntött, hogy akár el is árulhat egyet-mást - ezzel talán kiugrasztja a nyulat a
bokorból.
- Nyilvánvaló, hogy a pénz nem nagyon érdekelheti őket, rendelkeznek annyival, amennyi
csak kell, és ezzel a bigyóval még többet is szerezhetnek. Az a nő, aki nálam járt, azt mondta,
hogy műgyűjtő. Én tréfára vettem, de most már látom, hogy komolyan gondolta.
- Csak azt nem értem, hogy ránk mi szükség van - mondta Albenkian.
- Talán nem merik megtenni. Vagy... hm, a szakmai tudásunkra van szükségük. A listámon
szereplő dolgok közül némelyik egész jól el van zárva. Szerintem egy őrült milliomosnak
dolgoznak.
Ashton is tudta, hogy ez a feltevés nem helytálló. De szerette volna hallani, mi lesz az
ellenvetése Albenkiannek.
- Ashtonom - mondta Albenkian ingerülten, s feltartotta csuklóját -, ezt a kis izét ugyan
mire magyarázod? Nem vagyok jártas a technikában, de annyit még én is tudok, hogy ez a mi
mérnökeink legvadabb álmait is túlhaladja. Ebből csak egy következtetést lehet levonni.
52
- Éspedig?
- Ezek valahonnan máshonnan jöttek. A Földet szisztematikusan megfosztják a kincseitől.
Te is biztosan olvastál már rakétákról meg űrhajókról, nem? Nahát, valaki előbb csinálta meg,
mint mi.
Ashton nem nevetett rajta. Az elmélet cseppet sem volt hihetetlenebb, mint a tények.
- Akárkik is legyenek - mondta -, eléggé biztosak a dolgukban. Kíváncsi vagyok, hány
osztaguk lehet. Talán épp most derítik fel a Louvre-t és a Pradót. Ebből még ma világraszóló
szenzáció lesz.
Barátsággal váltak el, noha saját feladatukról semmi egyebet nem árultak el egymásnak.
Ashtonnak egy pillanatra megfordult a fejében, hogy megpróbálja megvesztegetni Tonyt, de
hát Albenkiannel nem érdemes konkurrálni. Nem marad más, mint Steve Regan. Ez mintegy
mérföldnyi gyaloglást jelentett, mert közlekedési eszközt természetesen nem vehetett igénybe.
Meghalna végelgyengülésben, még mielőtt a busz célhoz ér. Nem tudta, mi történne, ha
megpróbálna autót vezetni az erőtér segítségével, de figyelmeztették is rá, hogy ilyesmivel ne
kísérletezzen.
Ashtont meglepte, hogy még egy ilyen közismert idióta is, mint Steve, milyen nyugodtan
veszi tudomásul az időgyorsítót: úgy látszik, mégiscsak lehet valami a képregényekben, mert
Steve ezeken kívül mást nemigen olvasott. Egy végtelenül egyszerű magyarázat után
felcsatolta a tartalék karperecet, amit - Ashton meglepetésére - látogatója minden kommentár
nélkül nyújtott át neki. Aztán elindultak a múzeum felé vezető útra.
Ashton - vagy inkább megbízója - mindenre gondolt. Egy kerti padon megpihentek, és
elfogyasztottak néhány szendvicset. Végül elértek a múzeumhoz anélkül, hogy megérezték
volna a szokatlan testmozgást.
Besétáltak a kapun, önkéntelenül lehalkítva hangjukat - bár erre semmi szükség nem volt -,
majd továbbhaladtak a széles lépcsőkön át az előcsarnokba. Ashton jól ismerte a járást.
Hirtelen bizarr ötlettel kirakta olvasójegyét a pultra, biztonságos távolságban a szoborrá
merevedett könyvtárosoktól. Megállapította, hogy a nagy olvasóterem látogatói többnyire
pontosan úgy néznek ki, mint időgyorsító nélkül.
A listán szereplő könyvek összegyűjtése egyszerű és unalmas munka volt. A válogatásnál
láthatólag éppúgy figyelembe vették a művészi kötést, mint a tartalmat. Vajon maguk
csinálták - morfondírozott magában Ashton - vagy erre is szakértőt szerződtettek? Vajon
megtudja-e valaha, hogy mekkora ez az egész vállalkozás?
Több üvegtáblát össze kellett zúzni, de Ashton vigyázott azokra a könyvekre is, amelyek
nem szerepeltek a listán. Amint egy ölnyi kötet összegyűlt, Steve fogta, és kicipelte az
udvarra, és kis piramisokat rakott belőlük az utcán.
Igazán nem volt érdekes, ha rövid időre a készülék hatósugarán kívülre kerülnek. A
normális világban épp csak egy pillanatra bukkannak fel, senki nem veheti észre.
Saját időszámításuk szerint két órát töltöttek a könyvtárban, s falatoztak még egyet, mielőtt
nekiláttak a következő feladat elvégzésének. Ashton útközben megállt egy kis
magánvállalkozás végett: az üveg finoman csörrent, amint a csillogó vitrin széttört, és rejtett
kincsét, az Alice kéziratát Ashton a zsebébe süllyesztette.
A régiségek között Ashton már nem mozgott olyan otthonosan. Minden gyűjteményből el
kellett emelni egy-két tárgyat, és Ashton sokszor nem értette, miért éppen erre esett a
választás. Úgy tetszett - és itt visszaemlékezett arra, amit Albenkian mondott - mintha a
műalkotásokat teljesen idegen normák szerint válogatták volna ki. Ebben, egy-két kivételtől
eltekintve, nyilván nem támaszkodtak szakértőre.
A történelem során másodszor tört szét a Portland-váza vitrinje. Öt másodperc múlva -
gondolta Ashton - a múzeum összes szirénája felüvölt, és az épületben kitör a pánik. És öt
másodperc múlva ő már mérföldekre lehet innen. Mámorító gondolat volt, és amint serényen
dolgozott, hogy eleget tegyen a szerződésének, sajnálni kezdte, hogy csak ennyit kért. De hát
még mindig nem késő.
53
A jó munka felett érzett öröm töltötte el, amint Steve a Mildenhalli kincs nagy ezüsttálcáját
az udvaron tornyosuló tekintélyes halom tetejébe rakta.
- Kész - mondta Ashton. - Este gyere el hozzám a pénzedért. Most pedig leszedjük rólad
ezt a holmit.
Kisétáltak a High Holbornra, és betértek egy félreeső mellékutcába, melynek még a tájékán
se járt gyalogos. Ashton lecsatolta segítőtársáról a karperecet, és elhátrált, miközben amaz
mozdulatlanságba merevedett. Steve ismét sebezhető volt, együtt mozgott a többi emberrel az
idő áramában. De még mielőtt a riasztócsengő megszólalna, eltűnhet a londoni tömegben.
Amikor Ashton belépett a múzeum udvarára, a kincs már nem volt ott. A helyén csak
látogatóját találta, aki ki tudja, mióta várt már ott. Még mindig méltóságteljesnek és
kecsesnek látszott, de Ashton azt is megállapította, hogy kissé fáradt. Közelebb ment hozzá,
míg végül a két készülék hatósugara összeért; így már nem vont közéjük áthatolhatatlan
szakadékot a csönd.
- Remélem, elégedett - mondta Ashton. - Hogy tudta mindezt ennyi idő alatt eltüntetni?
A nő megérintette a csuklóján viselt karperecet, és fáradtan elmosolyodott.
- Nem ez az egyetlen eszközünk.
- Akkor mi szükség volt egyáltalán rám?
- Ennek technikai oka volt. El kellett távolítanunk a kívánt tárgyakat az egyéb anyagok
szomszédságából. így össze tudtuk gyűjteni azt, amire kifejezetten szükségünk volt, és
maximálisan kihasználhattuk, hogy is mondjam, korlátozott szállítási lehetőségeinket.
Visszaadná a karperecet?
Ashton átnyújtotta a tartalékot, de semmi kísérletet nem tett arra, hogy lecsatolja a sajátját.
Lehet, hogy ezzel kockázatos dolgot művel, de még mindig visszavonulhat az első
figyelmeztető jelre.
- Hajlandó vagyok kevesebbet kérni - mondta. - Sőt nem is kérek egy fillért sem, ha ezt
nekem adja. - Megérintette csuklóját, melyen a finom művű karperec csillogott.
A nő éppoly kifürkészhetetlen arckifejezéssel nézett rá, akár a Mona Lisa. (Vajon az is kell
nekik? - gondolta Ashton. - Vajon mit visznek el a Louvre-ból?)
- Ezzel szerintem nem kér kevesebbet. Egy ilyen karperecet semmi pénzért nem lehetne
megvásárolni.
- Azt sem, amit én adtam át magának.
- Maga nagyon mohó, Ashton úr. Nagyon jól tudja, hogy egy ilyen készülékkel a világ ura
lehet.
- Na és? Érdekli még magukat a mi bolygónk, miután elvitték, amire szükségük van?
Kis szünet után, Ashton számára váratlanul, a nő elmosolyodott.
- Szóval rájött, hogy nem vagyok földi lény.
- Igen. És azt is tudom, hogy nincs egyedül. A Marsról jöttek? Vagy nem hajlandó
megmondani?
- Dehogynem. De talán nem köszöni meg, ha megteszem.
Ashton gyanakodva nézett rá. Ezzel ugyan mit akar mondani? Csuklóját önkéntelenül a
háta mögé dugta, mintegy védelmezve a karperecet.
- Nem, nem a Marsról jövök, és nem is olyan bolygóról, amelyről valaha is hallott volna.
Még azt sem érti, mi vagyok én tulajdonképpen, de azért megmondom. A jövőből jöttem.
- A jövőből? De hát ez képtelenség!
- Ugyan már, miért volna az?
- Ha ilyesmi lehetséges volna, a múlt hemzsegne az időutazóktól. Azonkívül ez reductio ad
absurdum. A múltba tett utazás megváltoztatja a jelent, és számos paradox helyzetet idézhet
elő.
- Ésszerű, amit mond, bár nem olyan eredeti, mint gondolná. De csak általánosságban
tagadja az időutazás lehetőségét. Az éppen szóban forgó esetre nem vonatkozik.
- Mire gondol? - kérdezte Ashton.
54
- Nagyon ritkán, ha valahol nagy mennyiségű energia szabadul fel, az időt egyediségében
meg lehet ragadni. A másodperc azon törtrésze alatt, amikor ez bekövetkezik, a múlt, ha csak
korlátozott mértékben is, hozzáférhetővé válik a jövő számára. Az agyunkat visszaküldhetjük
a múltba, de a testünket nem.
- Úgy érti - kérdezte Ashton - hogy ezt a testet kölcsönvette?
- Megfizettem érte éppen úgy, mint a maga szolgálataiért. A tulajdonosa beleegyezett. Az
ilyen ügyekben szeretünk korrekt módon eljárni.
Ashton agya sebesen dolgozott. Ha ez igaz, akkor határozottan előnyös helyzetben van.
- Úgy érti - mondta -, hogy nem rendelkezik korlátlanul az anyag felett, és szükségük van
az emberek segítségére?
- Igen. Ezek a karperecek is itt készültek a mi szellemi irányításunkkal.
A nő túlságosan is könnyen fedte fel minden gyengéjét, túl készségesen adott mindenre
magyarázatot. Ashtonban valami riadót fújt, de most már túl messzire ment ahhoz, hogy
vissza vonulhasson.
- Ezek szerint - mondta lassan - nem kényszeríthet arra sem, hogy ezt a karperecet
visszaadjam.
- Úgy van.
- Köszönöm, csak ezt akartam tudni.
A nő elmosolyodott, és volt valami a mosolyában, amitől Ashton hátán végigfutott a hideg.
- Mi nem vagyunk rosszindulatúak, sem bosszúállók, Ashton úr - mondta a nő nyugodtan. -
Amit most teszek, azt csak az igazságérzetem diktálja. Maga kérte a karperecet, hogy
megtarthatja. De azt is elmondom, pontosan mi hasznát veszi majd.
Ashton egy pillanatra úgy érezte, vissza kellene adnia az időgyorsítót. A nő - úgy látszik -
megsejtette a gondolatát.
- Nem, nem. Már késő. Ragaszkodom hozzá, hogy megtartsa. És egyvalamiről
biztosíthatom: soha nem hagyja cserben. Viselheti - és itt ismét rejtélyesen elmosolyodott -
élete végéig. Nem sétálhatnánk egyet, Ashton úr? Teljesítettem a küldetésemet, és szeretném
utoljára megnézni magamnak az önök világát, mielőtt még örökre elmennék.
Válaszra sem várva elindult a kapu felé. Ashton kíváncsiságtól égve követte.
Csendben sétáltak el a kővé vált Tottenham Court Roadig. A nő nézte egy ideig a siető és
mégis mozdulatlan tömeget, aztán felsóhajtott.
- Nem tehetek róla, de sajnálom őket. És magát is. Kíváncsi vagyok, mire vitték volna.
- Hogyhogy?
- Épp az előbb mondta, Ashton úr, hogy a múlt a jövő számára szükségképpen
hozzáférhetetlen, mert különben a történelem megváltozna. Okos meglátás, de attól tartok,
nincs jelentősége. Nézze csak: a maga világának történelme most már megváltoztathatatlan.
Kinyújtott karral az utca túloldalára mutatott, mire Ashton gyorsan megfordult, de csak egy
újságárust látott, amint a portékája fölé görnyed. Egy plakát kunkorodott valószínűtlen
görbületben a mozdulatlan világot fúvó szélben. Ashton elég nehezen betűzte ki a feliratot:
MA: KÍSÉRLETI SZUPERBOMBA-ROBBANTÁS
Ashton úgy érezte, mintha a nő hangja egészen messziről jönne.
- Mondtam már, hogy az időutazáshoz, még ebben a korlátozott formájában is, rendkívüli
mennyiségű energiának kell felszabadulnia, sokkal többnek, Ashton úr, mint amennyire egy
bomba képes. De ez a bomba csak az indító billentyű. - A járdára mutatott. - Mit tudnak
maguk a saját bolygójukról? Azt hiszem, semmit; ez a faj nagyon keveset tanult. De arra még
a maguk tudósai is rájöttek, hogy kétezer mérföldnyi mélységben a Föld magva sűrű és
folyékony. Ez a mag olyan sűrített anyagból áll, mely kétféle állandó állapotban létezhet.
Bizonyos impulzusok hatására átléphet az egyik állapotból a másikba, épp ahogy a libikóka
átbillen akár egy ujjhegynyi érintésre. De ez a változás, Ashton úr, akkora energiát szabadít
fel, mint az összes földrengés a világ keletkezése óta. Az óceánok és a kontinensek kirepülnek
55
az űrbe, a Nap körül új aszteroidöv jön létre. Ez a kataklizma elküldi rezgéseit a távoli múltba,
és hozzáférhetővé teszi számunkra a másodperc egy töredékét, az önök időszámítása szerint.
Kihasználva ezt a pillanatot, megpróbáljuk megmenteni a Föld értékeiből azt, amit lehetséges.
Ennél többet nem tehetünk. És még ha önző és becstelen motívumok vezérelték is, Ashton úr,
olyan szolgálatot tett az emberiségnek, amiről soha nem is álmodott. És most vissza kell
térnem a hajónkra, itt vesztegel a Föld roncsai mellett, csaknem százezer évnyire innen.
Tartsa csak meg a karperecet.
A nő egy pillanat alatt eltűnt. Hirtelen megmerevedett, már csak a sok szobor egyike volt
az utcán. Ashton egyedül maradt.
Egyedül! Szeme elé tartotta a csillogó karperecet. Rabul ejtette tökéletes kivitelezése és
mindaz az energia, amit magába zárt. Szerződést kötött, most hát teljesítenie kell. Nyugodtan
leélheti az egész életét - olyan magány árán, amilyet ember még nem tapasztalt. Ha
kikapcsolná a műszert, a történelem utolsó másodpercei kérlelhetetlenül elröpülnének.
Másodpercei? De hisz már annyi sincs hátra. Ashton tudta, hogy a bomba már felrobbant.
Leült a járda szélére, és gondolataiba mélyedt. Nem kell pánikba esni, nyugodtan kell
fogadni, hisztéria nélkül. Elvégre ráér.
Egész ítéletnapig.
Árokszállásy Zoltán fordítása
56
Isten kilencmilliárd neve
- A kérés kissé szokatlan - mondta Wagner doktor, úgy vélte, példás önuralommal. -
Tudomásom szerint ez az első eset, hogy egy tibeti kolostor automata számítógépet kér
valakitől. Nem szándékom firtatni, de sose hittem volna, hogy az önök… ö… rendje sok
hasznát venné egy ilyen masinának. Meg tudná mondani, hogy tulajdonképpen mire óhajtják
használni?
- Örömmel - felelte a Láma, miközben megigazította selyemtalárját, és gondosan eltette a
logarlécet, melyet valutaátszámításoknál használt. - Az önök Mark-5 számítógépe minden
szokványos matematikai műveletet elvégez, egészen a tízjegyűekig. Munkánk természete
folytán bennünket a betűk érdekelnek, és nem a számok. Szeretnénk, ha megváltoztatnák a
kimenő áramköröket, s a gép számoszlopok helyett betűket nyomna.
- Nem egészen értem…
- Egy tervről van szó, amelyen három évszázada dolgozunk, lényegében a lámakolostor
alapítása óta. Az ön szemében bizonyára érthetetlen, de kérem, hallgasson elfogulatlanul, míg
megmagyarázom.
- Kérem.
- Voltaképpen igen egyszerű. Egy kimutatást szerkesztünk, amely Isten összes lehetséges
nevét tartalmazza majd.
- Hogyan?
- Jó okkal hisszük - folytatta rendületlenül a Láma -, hogy saját konstrukciójú ábécénk nem
több mint kilenc betűje elegendő mindezen nevek leírására.
- És ezt csinálják három évszázada?
- Ezt. Számításaink szerint a feladat elvégzéséhez körülbelül tizenötezer év szükséges.
- Ó! - Wagner doktor mintha kissé elképedt volna. - Most már értem, miért akart egy gépet
bérelni tőlünk. De végül is mi ennek a tervnek a célja?
A Láma habozott egy rövid pillanatig, Wagner pedig azon tűnődött, hogy talán
megsértette. Lehet, de a válaszban nyoma sem volt neheztelésnek.
- Legyen rítus, ha tetszik, de hitünk sarkalatos eleme. A Legfőbb Lény tenger sok neve -
Isten, Jehova, Allah és a többi - mind csak ember alkotta címke. Meglehetősen nehéz
filozófiai probléma rejlik itt, amit ne feszegessünk, de valahol a számításba jövő betűk összes
lehető kombinációja között vannak azok, amelyeket Isten igazi neveinek mondhatunk. A
betűk szisztematikus permutációjával próbáljuk valamennyit összeírni.
- Értem. Az AAAAAAAAA-nál kezdték… és a ZZZZZZZZZ-ig mennek…
- Pontosan, csak éppen saját speciális ábécénkkel dolgozunk. Az elektronikus írógépeket
erre átállítani természetesen csekélység. Jóval érdekesebb probléma az áramköröket úgy
megszerkeszteni, hogy kizárjuk a nevetséges kombinációkat. Egy betű sem fordulhat elő
például háromnál többször egymás után.
- Háromnál? Bizonyára kettőt gondol.
- Háromnál. Ez a helyes. Sajnos, azt hiszem, túl soká tartana, míg megmagyaráznám
önnek, miért, akkor is, ha beszélné a nyelvünket. - Én is azt hiszem… - vágta rá gyorsan
Wagner.
- Folytassa csak.
- Szerencsére az önök automata számítógépét nem lesz nehéz erre a munkára alkalmazni.
Ha már egyszer a programozás megfelelő, sorban permutálni fog minden betűt, és
nyomtatásban adja az eredményt. Ami nekünk tizenötezer évig tartott volna, a gép elvégezheti
száz nap alatt.
Wagner doktor aligha vett tudomást az elhalkuló hangokról, melyek a mélyből, Manhattan
utcáiról jöttek. Más világban volt, a természetes, és nem az ember alkotta hegyek világában.
Magasan, távoli sziklafészkeikben türelmesen dolgoztak ezek a szerzetesek, nemzedék
nemzedék után, értelmetlen szavak jegyzékét szerkesztették. Van-e határa az emberiség
57
ostobaságainak? Mindenesetre sejtetnie sem szabad legbensőbb gondolatait. A vevőnek
mindig igaza van…
- Semmi kétség - felelt a doktor -, a Mark-5-ön elvégezhetők az átalakítások úgy, hogy
efféle jegyzékeket nyomtasson. Sokkal aggasztóbb kérdés a gép felszerelése és kezelése.
Tibetbe eljutni, éppen most, nem lesz könnyű.
- Ez a mi dolgunk. Az alkatrészek elég kicsik, repülővel szállíthatók, ez volt az egyik
szempont abban, hogy az önök gépét választottuk. Ha Indiáig elhozzák őket, majd
gondoskodunk a továbbszállításról.
- És két mérnökünket kívánja szerződtetni?
- Igen, három hónapra, amíg a terv tartana.
- Ezt Personnel el tudja intézni, az kétségtelen. - Wagner doktor néhány sort firkantott az
írómappájába. - Most már csak két dolog marad hátra…
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, a Láma kis papírdarabot húzott elő.
- Hiteles követelésegyenlegem az Ázsiai Banknál.
- Köszönöm. Úgy látszik, ez… öö… rendben van. A másik dolog olyan semmiség, hogy
nem is tudom, megemlítsem-e, de meglepően gyakran hanyagol el az ember valamit, mert
evidens. Milyen elektromos energiaforrásuk van?
- Egy dízelgenerátor, 110 volton 50 kilowattot termel. Mintegy öt évvel ezelőtt állítottuk
be, teljesen megbízható. Sokkal kényelmesebbé tette a kolostor életét, természetesen
valójában az imamalom motorjainak a meghajtására szereltük fel.
- Természetesen - visszhangozta Wagner doktor. - Gondolhattam volna.
A párkányról szédítő volt a kilátás, de idővel mindenütt megszokik az ember. Három
hónap után George Hanleyt hidegen hagyta a hatszázötven méteres szakadék vagy az alant
húzódó völgy mezőinek messzi tarkasága. A szél gyalulta köveknek támaszkodott, s komoran
meredt a távoli hegyekre, melyeknek a neve sem érdekelte soha.
George arra gondolt, hogy ekkora őrültségben még soha nem volt része. A "Shangri-La
Terv", ahogy valaki a laborokban elkeresztelte. A Mark-5 hetek óta hektárszámra ontotta
magából a szózagyvalékos íveket. A számítógép szívósan, kérlelhetetlenül átcsoportosította a
betűket, minden osztályt kimerítve, mielőtt rátért a következőre. Amint a papírívek kibújtak
az elektronikus írógépekből, a szerzetesek gondosan felszabdalták és óriási könyvekbe
ragasztották őket. Még egy hét - hála az égnek! -, és befejezik. De milyen titokzatos
számítások győzték meg a szerzeteseket arról, hogy a százbetűs szavakkal már szükségtelen
vesződniük, azt George nem tudta. Gyakori lidérces álmai közé tartozott, hogy a terv
valahogyan megváltozik, és a Nagy Láma (akit persze Sam Jaffe-nek hívtak, bár egy csöppet
sem hasonlított rá) hirtelen be fogja jelenteni, hogy a tervet meghosszabbítják, előreláthatóan
2060-ig. Képesek rá.
George hallotta, hogy csapódik a szélben a nehéz ajtó. Chuck jött ki, odalépett mellé a
párkányhoz. Chuck azon szivarok egyikét szívta, amelyek nagy népszerűséget biztosítottak
neki a szerzetesek körében: a fráterek láthatóan igen szívesen hódoltak az élet kisebb-nagyobb
gyönyöreinek. Ez legalább mellettük szólt: lehet, hogy ütődöttek, de nem erénycsőszök. Azok
a gyakori leruccanások a faluba, például…
- Ide figyelj, George! - mondta Chuck jelentőségteljesen. - Megtudtam valamit. Baj van!
- Micsoda?! Csak nem a gép döglött be? - Ez volt a legrosszabb, amit George el tudott
képzelni. A hazatérését késleltethette, aminél borzasztóbb semmi sem lehetett. Ott tartott már,
hogy egy kereskedelmi tévéadást is mennyei mannának vélt volna, mert az otthont jelentette.
- Nem… egész másról van szó. - Chuck letelepedett a párkányra, ami szokatlan volt nála,
mert egyébként mindig félt, hogy leesik. Most végre rájöttem, hogy mire megy az egész.
- Nem értem… azt hittem, tudjuk.
- Persze… tudjuk, miért törik magukat a szerzetesek. De nem tudtuk, miben törik a fejüket.
Őrült hülyeség…
- Na, mondj valami újat! - mordult rá George.
58
…de az öreg Sam épp most adta le az egészet. Tudod, hogy minden délután beugrik, és
figyeli, hogy hullanak a kész papírok. Szóval ez egyszer elég izgatottnak látszott, már
amennyire izgulni képes. Mikor mondtam neki, hogy az utolsó szakaszban vagyunk, azt
kérdezi azzal a pazar angol akcentusával: gondolkodtam-e már rajta, hogy miben törik a
fejüket. Vonogattam a vállam, erre megmondta. - Te vagy a fej! Folytasd!
- Szóval azt hiszik, hogy ha belajstromozzuk az összes nevét éspedig körülbelül
kilencmilliárdra számítanak-, azzal Isten rendelését teljesítették. Az emberi nem véghezvitte,
amiért megteremtették, és nincs értelme tovább létezni. Sőt a puszta gondolata is majdhogy
istenkáromlás.
- Akkor mit várnak tőlünk? Legyünk öngyilkosok?
- Arra nincs szükség. Mihelyt kész a lista, színre lép az Isten, és egyszerűen becsukja a
boltot… remek!
- Ahá, értem. Munkánk befejezése a világ végét jelenti. Chuck ideges, kurta nevetést
hallatott.
- Éppen ezt mondtam Samnek. És tudod, mit felelt? Rám nézett, eszelősen, mint a hülyére,
és azt mondta: "Nem ilyen semmiségről van szó."
George elgondolkozott egy pillanatig.
- Ezt nevezem széles látókörnek - jelentette ki azután. - De szerinted mit kellene tenni?
Nem értem, miért zavarna ez egy csöppet is bennünket. Elvégre eddig is tudtuk, hogy hülyék.
- Az ám, de nem látod, mi lehet belőle? Ha a lista teljes, és nem szólal meg a Végítélet
Harsonája, vagy akármi, amire várnak, minket vádolhatnak. A mi gépünket használták.
Nekem egy csöppet sem tetszik a helyzet.
- Értem - mondta George lassan. - Ebben van valami. De, tudod, ilyesmi már máskor is
történt. Kölyökkoromban, lent Louisianában, volt egy tökfej prédikátorunk, aki azt mondta,
hogy jövő vasárnap vége a világnak. Emberek százai hittek neki, a házukat is eladták. Semmi
sem történt, de azért nem vadultak meg, mint várni lehetne. Egyszerűen úgy vették, hogy
elszámította magát, és változatlanul hittek neki. Néhányan mind a mai napig hisznek neki.
- Jó, jó, de ez nem Louisiana, ha még nem vetted volna észre. Csak ketten vagyunk, ezek a
papok meg százával. Tetszenek nekem, és őszintén fogom sajnálni az öreg Samet, mikor
életműve fordítva sül el, de szívesebben lennék valahol másutt.
- Én is, mégpedig hetek óta. De nem tehetünk semmit, amíg a szerződésünk le nem jár, és
meg nem érkezik a gép, hogy elrepítsen bennünket.
- Persze - mondta Chuck elgondolkozva -, de azért egy kis szabotázst bármikor
megpróbálhatnánk.
- Próbálhatnánk a fenét! Sokkal rosszabb lenne.
- Nem, kigondoltam valami jót. Figyelj rám! A számítógép négy nap múlva végez, a
mostani napi húszórás menetben. A repülő egy hét múlva ér ide. Oké, akkor egyszerű a
dolgunk. Valamelyik gépvizsgálatnál ráakadunk valamire, amit ki kell cserélni, valamire, ami
néhány napra feltartja a munkát. Persze kijavítjuk, de nem túl gyorsan. Ha jól időzítjük a
dolgokat, mikor az utolsó név kiugrik a regiszterből, lent lehetünk a repülőtéren. Akkor már
nem kaphatnak el bennünket.
- Nekem ez nem tetszik. Életemben először lécelek le egy munkától. Különben is gyanússá
válnánk. Nem. Én egy tapodtat se mozdulok innen, jöjjön, aminek jönnie kell!
- Nekem még mindig nem tetszik a dolog - mondta egy hét múlva, amikor a szilaj kis hegyi
pónik lefelé vitték őket a szerpentinen. - És ne hidd, hogy azért lépek meg, mert beijedtem.
Csak éppen sajnálom azokat a kopott ürgéket odafenn, és nincs kedvem körülöttük lenni,
amikor rájönnek, hogy milyen szédült balekok voltak. Vajon Sam hogy viseli majd?
- Különös - felelt Chuck -, amikor elköszöntem tőle, az villant át az agyamon: tudja, hogy
átrázzuk, de nem bánja, mert azt is tudja, hogy a gép szabályosan működik, és a munkának
nemsokára vége. Azután… de persze neki nincs azután…
George megfordult a nyeregben, és végigpásztázta a hegyi utat. Ez volt az utolsó pont,
59
ahonnan még tisztán kivehető volt a lámák kolostora. A zömök, szögletes épületeket sötét
árnyéktömbbé rajzolta a naplemente hunyó izzása; itt-ott fények csillogtak, mint
kabinablakok egy óceánjáró oldalán. Természetesen elektromos fények, s ezek közös
áramkörön osztoztak a Mark-5-tel. "De meddig osztoznak még? - tűnődött George. -
Pozdorjává törik-e a szerzetesek a számítógépet dühükben és csalódásukban? Vagy
nyugodtan leülnek, és újra kezdik számításaikat?"
Pontosan tudta, mi történik fenn a hegyen ebben a pillanatban. A Nagy Láma segédletével
feltehetően ezüsttalárban körül ülik az íveket, melyeket a fiatalabb szerzetesek odahordtak az
írógépektől, és a nagy kötetekbe ragasztottak. Senki nem szól egy szót sem. Csak a papírra
csapódó billentyűk kopognak szakadatlan, véget nem érő záporozással, mert maga a Mark-5
teljes csendben suhant át a másodpercenként több ezer műveleten. "Három hónap ebből -
gondolta George -, s bárki a falra mászna tőle:'
- Ott van! - kiáltott Chuck, s a völgybe mutatott. - Hát nem szép?
"De mennyire!" - gondolta George. A viharvert, öreg DC-3 úgy feküdt a kifutópálya
végén, mint egy parányi ezüstkereszt. Két óra múlva a szabadság és az épelméjűség felé fogja
repíteni őket. A gondolat gyönyörűséggel töltötte el, miközben a póni békésen baktatott a
lejtőn lefelé.
A Himalája gyorsan leszálló éjszakája már majdnem beborította őket. Szerencsére nagyon
jó volt az országút - mert kiépített országutak haladtak erre -, és mindkettőjüknél volt
zseblámpa. A legkisebb veszély sem mutatkozott, csupán a metsző hideg volt kellemetlen.
Felettük tisztán tündöklött az ég, az ismerős, barátságos csillagokkal. Legalább nem kell félni,
gondolta George, hogy a pilóta a légköri viszonyok miatt nem tud majd felszállni. Egyedül ez
aggasztotta még.
Dudorászni kezdett, de mindjárt abbahagyta. Ez a sok roppant hegycsúcs, amely körös-
körül úgy villogott, mint egy fehér csuklyás szellemhad, nem kedvezett a túláradó
érzelmeknek. George az órájára pillantott.
- Egy órán belül oda kell érnünk! - kiáltott hátra a válla fölött Chucknak. Aztán eszébe
jutott még valami: - Vajon végzett-e a számítógép? Körülbelül most van itt az ideje.
De mert Chuck nem válaszolt, George gyorsan hátrafordult a nyeregben. Alig látta Chuck
arcát, egy fehér oválist, amint a mennybolt felé fordult.
- Nézd! - suttogta Chuck, és George felpillantott az égre. (Mert mindenben elérkezik
egyszer az utoljára.)
Odafenn szépen, sorban kialudtak a csillagok.
Nagy Zoltán fordítása
60
A csillag
Háromezer fényévnyire a Vatikántól. Azt hittem valamikor, az űr nem lehet úrrá az én
hitemen, mint ahogy hittem, hogy az ég az Úr dicső keze munkája. Most, hogy láttam ezt a
kézimunkát, nagy bajba került az én hitem. Rámeredek a fülkém falán - a VI. sz. komputer fölött -
függő feszületre, s megkérdem magamtól: nem puszta szimbólum ez csupán?
Nem mondtam még senkinek, ám az igazság nem maradhat rejtve. Akinek szeme vagyon a
látásra, olvashatja a magnetikus szalagok ezer meg ezer mérföldjén rögzített tényeket, láthatja az
ezer meg ezer fényképet, amit magunkkal viszünk a Földre. Más tudós is csak oly könnyen
leolvashatja, mint jómagam, s én sosem osztoztam az igazság elferdítésének szokásában, mely
rendemnek valaha hírhedett nevet kölcsönzött.
A legénység hangulata nyomott; hogy e mindent betetőző iróniát hogy fogadják, nem tudom.
Alig néhányukban pislákol a hitnek mégoly halavány szikrája, ám e végső fegyvert mégsem
szívesen fordítják majd ellenem jóindulatú, bár alapjában mélységesen komoly kis hadjáratukban,
mely azóta tart, hogy elhagytuk a Földet. Mulattatta őket a tény, hogy fő asztrofizikusuk -
jezsuita. Chandler doktor például a mai napig sem tudott napirendre térni fölötte (miért, hogy az
orvosi hivatás körében oly sok a megrögzött ateista?). Néha feljön a figyelőfedélzetre, ahol alig
használunk mesterséges világítást, hogy a csillagos ég teljes dicsőségében tündököljön. Megáll
mellettem a félhomályban, bámul ki a nagy, ovális ablakon, míg lassan felbillen körülöttünk az
ég, ahogy hajónkat felbukfencezteti a maradék sebesség, aminek korrigálásával sosem vesződünk.
- No, atyám - szólal még végre a doktor -, hát megy a verkli, megy, és talán mégiscsak csinálta
Valami. De hogy miért gondolja, hogy ez a Valami különösebb érdeklődést tanúsít irántunk meg a
nyamvadt kis világunk iránt - ezt egyszerűen fel nem foghatom. - és ilyenkor megkezdődik a vita,
és a nebulák hangtalan, végtelen táncukat járják a kémlelőablak makulátlanul tiszta plasztik
lencséje mögött.
Gondolom, helyzetem visszássága mulattatja leginkább a legénységet. Hiába hivatkoztam
három tanulmányomra az Asztrofizikai Közlönyben, öt értekezésemre a Királyi Csillagászati
Társaság Havi Szemléjében. Meddő volt utalásom rendem régtől való tudományos hírnevére.
Számunk megcsappant, ám ki tagadhatná, hogy a tizennyolcadik századtól fogva jelentékenyen
hozzájárultunk az asztronómia és geofizika tudományához. Vajon az én jelentésem a Phoenix
Nebuláról végét veti-e ezeréves történetünknek? Sokkalta több az, aminek véget vet, attól
rettegek.
Hogy ki nevezte el a nebulát, nem tudom - akárki volt is, nem szerencsés a név. Hogyha
jövendölés rejlik mögötte, évmilliárdoknak kell eltelniük, míg az igaza kiderül. Már a "nebula"
szó is félrevezető, hisz ez sokkalta kisebb objektum, mint ama rémületes ködfelhők - meg nem
született csillagok anyaga - elszórva végig a Tejúton. Kozmikus viszonylatban a Phoenix Nebula
jelentéktelen apróság - ritka gázburok egy magányos csillag körül.
Vagyis ami a csillagból megmaradt...
A Loyolai Szent Ignácot ábrázoló Rubens-metszet, ott a spektrofotométer feljegyzései fölött,
mintha gúnyosan nézne rám. Mit tettél volna, Atyám, ha a te kezedbe jut ennyi tudás, oly távol a
kicsiny világtól, mely számodra a mindenség volt akkor? Állta volna hited a kihívást, ott, ahol az
enyém alulmaradt?
A messzeségbe nézel, Atyám, de én olyan messzeségeket jártam be, amilyet el sem tudtál
képzelni ezer esztendeje midőn rendünket megalapítottad. Soha még mérőhajó ily messzire nem
került el a Földtől: a felkutatott világegyetem határán járunk. Célunk a Phoenix Nebula volt;
elértük, s most hazafelé tartunk tudásunk terhével. Bárcsak elháríthatnám vállamról e terhet, ám
hiába szólítlak a századok s a köztünk levő fényévek távolából.
Tisztán olvasható a kezedben tartott könyv felirata: Ad maiorem Dei gloriam* - így szól az
üzenet, de én már nem hiszek ebben az üzenetben. Hinnél-e te, ha láttad volna, amit mi láttunk?
Természetesen tudtuk, mi a Phoenix Nebula. Csak a mi Tejút-rendszerünkben évente száznál
több csillag explodál, s mielőtt halálba és feledésbe hanyatlana, szokott fényénél ezerszerte
nagyobb ragyogással lángol néhány óra hosszat. Ilyen a közönséges nova - a világegyetem
megannyi tragédiája. Amióta a Hold-obszervatóriumban dolgozom, tucatszám jegyeztem le a
spektrogramjaikat és fénygörbéiket.
61
Ezer évenként három-négy alkalommal azonban olyasmi történik, ami mellett még a
legfényesebb nova is elhalványul.
Hogyha egy csillagból szupernova lesz, kis időre túlragyoghatja akár a Tejútrendszer minden
napjának fényét is. Kínai asztronómusok Kr. u. 1054-ben jegyeztek fel ilyen tüneményt, amelyet
megmagyarázni nem tudtak, természetesen. Öt évszázad múltán, 1572-ben, a Kassziopeiában
lángolt fel egy szupernova olyan fénnyel, amelyet látni lehetett nappali világításnál is. Az azóta
eltelt évezred során még három ilyen eset történt.
Küldetésünk az volt, hogy keressük fel egy ilyen katasztrófa maradványait, rekonstruáljuk az
eseményeket, melyek előidézték, s ha lehetséges, állapítsuk meg az okát. Lassan hatoltunk át a
koncentrikus gázrétegeken, amelyek hatezer éve lobbantak fel, de mai napig is terjednek.
Mondhatatlan forróság volt, még most is vad ibolyafény sugárzott, de túlságosan ritka volt ahhoz,
hogy kárt tehessen hajónkban. Amikor a csillag explodált, külső rétegei oly hatalmas sebességgel
vetődtek le, hogy teljesen kikerültek a gravitációs mezőből. Most akkora üreges héjat formálnak,
amely elegendő volna ezer naprendszer elnyelésére; és középpontjában ég az a kicsiny,
fantasztikus objektum, amivé a csillag vált - Fehér Törpe, kisebb a Földnél, de súlyának
milliószorosa.
Körülvett az izzó gázburok, elűzve a bolygóközi űr szokásos éjszakáját. Egyenesen egy
kozmikus bomba középpontja felé repültünk, amely ezer meg ezer évvel ezelőtt robbant fel, és
izzó részecskéi mind a mai napig szerteröppennek. Látható mozgás nem nyilvánult meg a színen,
hisz irtóztató volt a robbanás hatósugara, s a részecskék több milliárd négyzetmérföldre szóródtak
szét, évtizedekbe telne, míg puszta szemmel mozgást fedezhetnénk fel e torz gázfoszlányok és
örvények között - de még így is lenyűgözött az óriási forrongás képzete.
Már órákkal előbb kellőleg csökkentettük a sebességet, és lassan hajóztunk a vad kis csillag
felé. Valaha nap volt, mint a mi Napunk, de egy-két óra alatt elpazarolta mindazt az energiát,
amelytől évmilliókig ragyogott volna. Most már aszott zsugori, aki vagyona roncsait kuporgatja
félőn, mintha vezekelni akarna tékozló ifjúságáért.
Senki sem számított arra, hogy bolygókat találunk. Ha voltak is a robbanás előtt, megannyi
gőzpamattá sisteregtek, és anyaguk elkallódott a csillag romjai között. De azért elvégeztük a
szokásos kutatást, mint mindig, ha ismeretlen Naphoz közeledtünk, s végül mégis találtunk
egyetlen apró világot, amely irdatlan távolságban keringett a csillag körül. Minden bizonnyal e
tűnt naprendszer Plútója volt, az éjszakával határos bolygó. Nagyon is messze a központi Naptól,
hogysem élet honolt volna raja valaha is, távolsága mégis megóvta elpusztult társai sorsától.
A futótűz végigperzselte szikláit s leégette a fagyott gázburkot, mely a katasztrófa előtt
borította. Leszálltunk, és megtaláltuk a Boltozatot.
Meg kellett hogy találjuk - erről gondoskodtak építői. A bejárat fölé illesztett monolit csonkká
üszkösödött, de már az első teleobjektív-felvételek tanúsították, hogy itt teremtő ész
munkálkodott. Hamarosan rábukkantunk a kontinenst átszelő radioaktív rendszer sziklába
süllyesztett nyomaira. Ha leomlik is a Boltozatot díszítő pillér, ez megmarad, csillagoknak intő
örök és mozdíthatatlan irányfény. Mint a célba hulló nyíl, tartott hajónk ez óriás célpont felé.
A pillér eredetileg vagy egy mérföld magas lehetett, most: akár a viaszmasszává deformálódott
gyertya. Egy hét is beletelt, míg átfúrtuk az összeégett sziklát, mert nem volt megfelelő
felszerelésünk efféle munkához. Asztronómusok vagyunk, nem archeológusok - de megtettünk
minden tőlünk telhetőt. Eredeti célunkat feledtük: e magányos emlékmű, melyet oly féltő gond
emeli a lehető legtávolabb a pusztulásra ítélt Naptól - csak egyet jelenthetett. Halála tudatában
alkudott így a halhatatlansággal egy civilizáció.
Több nemzedék munkája lesz megvizsgálni a Boltozat kincsét. Bőven volt idejük készülődni,
hisz a végső detonáció előtt sok esztendővel figyelmeztette őket először a Napjuk. Amit meg
akartak őrizni, zsenialitásuk minden gyümölcsét idehordták, e távoli világba a végnapokban, és
remélték: egy más faj rátalál majd, s ők megmenekülnek a végső feledéstől. Nem kellene nekünk
is e példát követni - vagy annyira ellep nyomorúságunk, hogy az ismeretlen, megközelíthetetlen
jövőre nem is gondolunk?
Ó, csak adatott volna nékik még egy kevés idő! Naprendszerük bolygói közt szabadon
közlekedhettek, ám nem tudták átszelni a bolygórendszerek szakadékát, s a legközelebbi
naprendszer száz fényévnyire volt. De még ha ismerik is az átkelés módját, alig néhány millió
lelket menthettek volna meg. Talán jobb volt ez így.
62
Még ha nem lettek volna oly kínosan emberiek, mint szobraik tanúsítják, akkor is csak
csodálattal adózhatnánk nekik, és gyásszal sorsuknak. Ezernyi képlemezt hagytak hátra, s a
vetítésükre szolgáló szerkezetet, valamint nagy mennyiségű képi instrukciót, melyek segítségével
könnyű lesz rekonstruálni írott nyelvüket. Sok lemezt megvizsgáltunk már eddig is, és hatezer
esztendő távolából életre keltettünk egy civilizációt, mely szépségében és melegségében
bizonyára felülmúlta a miénket. Kétségtelenül mindennek a javát tették el az utókor számára - ám
ki hibáztathatná őket ezért? Világuk szép volt, városaik okos bájjal tervezettek. Láthattuk őket
munka és játék közepette, s az évszázadok messzeségéből felcsendült zenés beszédük. Egy jelenet
szüntelen a szemem előtt lebeg: kék homokkal borított tengerparton gyerekek játszanak,
lubickolnak a habokban, mint minden földi gyermek; a partot különös, sudár fák szegélyezik, s a
sekély vízben óriási állat gázol, de szemmel láthatólag ügyet sem vet rá senki.
És a távol a tengerbe süllyed melegen, barátságosan és éltetőn a Nap - mely csakhamar
árulójuk lesz, és kioltja mind ez ártatlan boldogságot.
Ha nem vagyunk oly távol otthonunktól s oly sérülékenyek a magánytól, talán nem indított
volna meg mindez ennyire. Sokunk látta ősi civilizációk romjait más világokon, de ily mélyen
nem hatott meg mindeddig semmiféle látvány. Egyedülállónak éreztük ezt a tragédiát. Más az, ha
egy faj elsatnyul és kihal, mint annyi nép, annyi kultúra a Földön. De hogy éltük virágjában,
nyomtalanul eltöröljék őket - hogy egyeztethető ez össze Isten végtelen kegyelmével?
Kollégáim kérdezték ezt tőlem, s én legjobb tudásom szerint válaszoltam. Talán te jobb választ
adtál volna, Atyám, Loyolai Ignác, de én nem találok segítséget az Exercitia Spiritualia** lapjain.
Nem volt gonosz nép: hogy minő isteneket imádtak, nem tudom: azt sem, hogy volt-e egyáltalán
istenük. De láttam őket évszázadok távlatából; zsugorodó napjuk világánál láttam, hogy végső
erejükkel igyekeztek megőrizni mindazt a szépet, amit kezük alkotott. Sokat tanulhattunk volna
tőlük: miért pusztultak el?
Tudom, hogyan válaszolnak majd kollégáim, ha hazaérünk. Azt mondják majd, hogy a
világegyetemben nincs cél és nincsen szándék; hogy galaktikánkban évente száz nap explodál, és
e pillanatban is pusztul valamely fajta az űr mélyeiben. Végső soron mindegy, jót cselekedett-e az
a nép életében, vagy gonosz volt - nincs isteni igazságszolgáltatás, mert nincsen Isten.
Mindamellett amit láttunk, semmi ilyesmit nem bizonyít. Aki így érvel, azt elragadják
érzelmei, és nem a logika alapján áll. Istennek nincs szüksége arra, hogy az ember előtt igazolja
tetteit. Ő, aki megszerkesztette a világegyetemet, kedve szerint szét is rombolhatja. Fennhéjazás
volna - kis híján istenkáromlás -, ha mi akarnánk megszabni, mit tehet, és mit nem tehet Istenünk.
Ezt elfogadnám, ha mégoly nehéz is végignézni, mint vetnek a kemencébe egész világokat és
népeket. De elérkezünk egy ponthoz, ahol meginog a legszilárdabb hit is, és most, míg az előttem
fekvő számításokat szemlélem, tudom - elértem ezt a pontot.
Mielőtt elértük volna a nebulát, nem tudtuk megállapítani, mikor történt az explózió. Most
már, az asztronómiai adatokból és a Boltozat tanúságából teljes pontossággal meghatározhatom az
időpontot. Tudom, melyik esztendőben ért el Földünkre ama kolosszális fellobbanás fénye.
Tudom, mily ragyogással árasztotta el Földünk égboltját a szupernova, melynek hűlő teteme most
sebesen távolodó hajónk mögött pislákol. Tudom, hogyan ragyogott virradat előtt, mint fényes égi
jel a napkeleti égen.
Nem férhet hozzá kétség: megoldódott végre az ősi rejtély. És mégis, én Istenem - annyi, annyi
csillag állott rendelkezésedre! Miért, ó, miért kellett ezt a népet tűz martalékául vetned, hogy
pusztulásuk szimbóluma fényesen ragyogjon Betlehem felett?!
Borbás Mária fordítása
* - Isten nagyobb dicsőségére
** - Lelkigyakorlat
63
A zöld ujjak
Sajnálom, hogy Vlagyimir Szurovot nem ismertem közelebbről, de most már késő.
Amennyire emlékszem rá, vékony, nyugodt ember volt. Értett ugyan angolul, de nem beszélt
elég jól ahhoz, hogy társaloghattunk volna. Kollégái, az első Hold-expedíció orosz résztvevői
között is különcnek számított. Valahányszor én, mint az angol Hold-expedíció vezetője, a
szovjet űrhajónak, a Ciolkovszkijnak a fedélzetén tartózkodtam, láttam, hogy Szurov a
jegyzetei fölé hajolva ül egy sarokban vagy a mikroszkópjába néz. Még a szűk űrhajóban is
teremtett magának egy saját külön világot. Társai nem vették rossz néven a különcködését, és
amikor vele beszéltek, észrevehető volt, hogy némi tartózkodással ugyan, de tisztelettel
kezelik. Ez különben nem volt meglepő, hiszen Szurov nemesítette ki a sarkkörön túl is
életképes növényeket. Ez tette a Szovjetunió egyik leghíresebb növénynemesítőjévé.
Az a tény, hogy az oroszok egy növénynemesítőt is hoztak magukkal a Holdra, sok rejtett
élcelődésnek volt a tárgya, noha azt senki sem látta különösnek, hogy az egyidejű angol és
amerikai expedícióban biológusok is részt vettek, hiszen az első Hold-expedíció évei előtt is
találtak olyan tényeket, amelyek arra utaltak, hogy a Föld kísérőjén is létezhetnek az élet
valamiféle formái, noha sem levegője, sem vize nincsen. E feltételezés egyik fő védelmezője
a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának elnöke volt, ám mivel ő már túlságosan öreg volt
a Hold-expedícióhoz, a küldetésben Szurov vett részt.
A vegetáció teljes hiánya - még csak növénymaradványokat sem találtunk -, ez volt az első
nagy csalódás, amelyet meg kellett érnünk, miután vagy 1000 km²-t átkutattunk. Még a
szkeptikusok, akik mindenkor a Hold élettelenségét hirdették, még azok sem voltak boldogok,
sőt ellenkezőleg. Még öt évet kellett várni arra, hogy Richards és Shannon az Erathoszthenész
platóján a fosszíliákkal kapcsolatban különös felfedezéseket tett. E felfedezések azonban még
a jövő méhében rejtőztek, és akkoriban úgy látszott, hogy Szurov teljesen feleslegesen jött a
Holdra.
Ő azonban nem látszott különösebben lehangoltnak, állandóan azzal foglalkozott, hogy
különböző kőzetmintákat vett, vagy a saját vízkultúráit látogatta, amelynek átlátszó védő
teteje mintegy csillogó dombként vette körül a Ciolkovszkijt. Sem az amerikaiak, sem mi,
angolok nem végeztünk ilyen kísérletet, mivel olcsóbbnak látszott, ha a Földről küldik
utánunk az élelmiszert, és nem itt termelik meg. Addig legalábbis, amíg nem épül állandó
kutatóállomás a Holdon. A rentabilitást illetően igazunk volt, de tudományosan és morálisan
nem. A nagy melegház, amelyben Szurov a növényeit termesztette, oázis volt, üdítő folt a
halott holdbéli tájon.
Nekem, mint az angol expedíció vezetőjének, nem volt éppen kellemes a sorsom. Soha
nem tudtam részt venni a tényleges kutatásokban. Az én feladatom volt megírni a
tudósításokat az állomás munkájáról a Föld számára. Gondoskodnom kellett az élelem
beosztásáról, el kellett készítenem a szolgálati tervet, megbeszéléseket folytattam az amerikai
és az orosz expedíciók vezetőivel és tagjaival, és - nem mindig sikerrel. Előre kellett látnom a
felmerülő problémákat. Mindennek az elfoglaltságnak az volt a következménye, hogy sokszor
két-három napig is az űrhajóban kellett tartózkodnom. Az a tréfa, hogy az űröltözékemben
molyok tanyáznak, kollégáim legkedvesebb ugratási területe volt.
Talán ezzel magyarázható, hogy még most is olyan világosan emlékszem a Hold felszínén
tett sétáimra. Az azonban egészen biztos, hogy a Szurovval való egyetlen találkozásomat
sohasem fogom elfelejteni. Ez röviddel a holdbeli dél előtt történt. (Egy holdnap, amint
tudjuk, két hétig tart.)
A Nap magasan állt a déli hegységek felett, és nem sokkal messzebb tőle a Föld keskeny
ezüst csíkja függött az égen. Geofizikusunk, Henderson, mágneses méréseket akart végezni a
támaszpontunktól délre. Mindenkinek elég sok dolga volt, én azonban kivételesen szabad
voltam. Így kísértem el Hendersont, és gyalog mentünk.
64
Nem állt előttünk hosszú út, és kímélni akartuk a járművek amúgy is alaposan igénybe vett
akkumulátorait. Ráadásul a holdbeli séta mindig is szórakoztatott. Nem pusztán a látvány
miatt, mert ahhoz idővel hozzászoktam, hanem az ottani mozgás különös, nem fárasztó volta
miatt. Itt minden egyes lépés olyan szabadságérzést adott, amilyet az űrrepülés előtti korszak
embere csak álmában érezhetett.
Henderson elvégezte a méréseit, és hazaindultunk. Ekkor észrevettem, hogy délre tőlünk
éppen két kilométernyire, nem messze a szovjet űrhajótól, egy magányos alak mozog.
Elővettem a látcsövemet, és megfigyeltem a másik kutatót. Gyakorlatilag még kis távolságból
is lehetetlen az űrhajós öltönyben felismerni egy embert, de mivel e ruhákat eleve számokkal
és színekkel jeleztük, felismertük egymást.
- Ki az? - kérdezte Henderson a rádióján.
- Kék öltöny, hármas szám, ez tehát Szurov. Egyet azonban nem értek. Egyedül van.
Egyik alaptörvényünk ugyanis előírta, hogy kísérő nélkül senki sem léphet a Hold
felszínére. Túlságosan sok baleset történhet, és ezek kísérő nélkül biztos halált jelentenek.
Hogy csak egy példát mondjunk, mit tehetünk akkor, ha az űrhajós öltönyünk hátán egy lyuk
keletkezik, és saját magunk nem tudjuk elérni ezt a helyet, hogy egy tapasszal leragasszuk. Ez
a példa talán nevetségesnek tűnik, de az ehhez hasonló balesetek bizony nem voltak ritkák.
- Talán a kollégája szerencsétlenül járt, és segítségért megy? - mondta Henderson. - Föl
kell vele vennünk a kapcsolatot.
Szemmel látható volt azonban, hogy Szurov egyáltalán nem sietett. Egész egyszerűen
sétálni ment, és most teljes nyugalommal visszatért a Ciolkovszkijra. Nekem azonban szöget
ütött a fejemben, hogy Krasznyin parancsnok hogyan engedhette az egyik emberét egyedül
kimenni, és ha Szurov önkényesen megszegte a szabályt, úgy éreztem, akkor ezt meg kell
mondanom a parancsnokának.
A következő két hónapban azonban az embereim gyakran látták, amint Szurov egyedül
sétált a Holdon, de az is nyilvánvaló volt, hogy elkerüli a mi embereinket, akkor is, ha
véletlenül a közelükbe került. Az egyik beszélgetés alkalmával diszkréten feltettem a kérdést
a parancsnoknak, és Krasznyin azt válaszolta, hogy emberhiány miatt kénytelen volt
bevezetni bizonyos könnyítéseket. Azt azonban nem találtam ki, hogy Szurov sétái mit is
jelentenek. Arról meg éppenséggel sejtelmem sem volt, hogy e tekintetben Krasznyin is
tökéletesen a sötétben tapogatózik.
Azon azonban egyáltalán meg sem lepődtem, amikor egy napon az orosz parancsnok
segélykérését meghallottam. Mind a három expedícióval előfordult, hogy az expedíció tagjai
közül valaki bajba jutott. Ez alkalommal egy ember nem felelt az űrhajó hívására.
Megbeszéltük a legsürgősebb szükséges rendszabályokat, és mind a három űrhajóból
elindultak a kutatócsoportok a megbeszélt irányokba.
Megint Hendersonnal mentünk, és egészen természetes volt, hogy arra az útra tértünk rá,
amelyen annak idején Szurovot megpillantottuk. Ez alkalommal először jutott eszembe, hogy
Szurov talán valami olyasmit csinált, amit a saját társainak sem mondott el. De hogy mi lehet
az, arról sejtelmem sem volt.
Henderson találta meg Szurovot, és rádióján segélyt kér. Azonban már késő volt. Szurov
arcra borulva feküdt a földön, a kiürült űrhajós öltöny úgy borult rá, mint egy takaró.
Valószínűleg éppen a földön térdelt akkor, amikor az átlátszó sisakot valami ütés érte elölről.
Világosan felismerhettük, hogy elölről kapott egy ütést, a sisakja beszakadt, és Szurov
azonnal meghalt.
Amikor Krasznyin parancsnok a szerencsétlenség helyére ért, még mindig értetlenül
álltunk az előtt a tárgy előtt, amelyet halála előtt Szurov vizsgált. Ez körülbelül egy méter
magas volt, zöld színű, bőrszerű anyaga volt, távolra hatoló gyökereivel kapaszkodott a
sziklába. Igen, gyökerei voltak, mert növény volt. Néhány méterrel odébb két másik növény is
állt, ezek kisebbek voltak, és halottak, mert feketék voltak és szárazak. Az első reakcióm e
megállapításra az volt, hogy felkiáltottam, hát mégis van élet a Holdon! De csak akkor
ismertem meg a teljes igazságot, amikor már Krasznyin is megszólalt.
65
- Szegény Vlagyimir - mondta -, valamennyien tudtuk, milyen zseniális ember, de
kinevettük őt, amikor az élete álmáról beszélt. Ezért dolgozott titokban. Keresztezett
gabonájával meghódította a sarkvidéket. Ez azonban csak a kezdet volt. Most elhozta az életet
a Holdra is, és az élettel együtt a halált.
Mozdulatlanul álltam, és próbáltam megérteni ezt a csodát. Ma már az egész világ ismeri
Szurov kaktuszainak a történetét, ahogyan ezt a növényt kissé pontatlanul elnevezték. Szurov
feljegyzései megmutatták azt a hosszú, sokéves munkát, amely egy olyan növény
kitenyésztéséhez vezetett, amely bőrszerű testével a Hold gyakorlatilag légüres terében is meg
tudott élni, és amelynek szerteágazó gyökerei savat választottak ki, szétroncsolták a sziklákat
és a sziklában is meg tudtak kapaszkodni, olyan sziklákon, amelyek egyébként még a mohák
számára sem voltak alkalmasak. Manapság már Szurov második álmát is megvalósulni látjuk,
mert az általa kinemesített növény már sok négyzetkilométernyi sziklát feltört gyökerével a
Holdon, és így előkészítette a talajt a különböző speciális növényfajták számára, amelyek a
holdbeli támaszpontok élelmezését megkönnyítik.
Krasznyin lehajolt a halotthoz, és felemelte. Megvizsgálta a betört sisakot, és csodálkozva
rázta a fejét.
- Hogyan történhetett ez? - kérdezte. - Azt kell gondolnom, hogy a növény törte be, ez
azonban mégis csak nevetséges feltételezés.
Ez a zöld valami magányosan meredt a halott síkság fölé, és kínzott minket a titkával.
Ekkor Henderson szólalt meg, és mintegy magában mondta.
- Talán van erre is válasz. Nekem is van némi botanikai ismeretem. Amikor Szurov ezt a
növényt kitenyésztette, a továbbtermesztésre is kellett gondolnia. E növény magvainak
messzire kell eljutni, hogy eshetőségük legyen arra, hogy a felnövekedésükhöz kedvező
feltételeket találjanak. Madarak vagy rovarok, mint a magvak szállítói, itt szóba sem jöhetnek,
így csak egy megoldásra gondolhatunk, és egyes földi növényfajokon ezt a szaporodási módot
meg is találjuk.
Az én rémült kiáltásom szakította félbe Hendersont. Valami jókora erővel övön ütött. Az
öltönyömet ugyan nem szakíthatta át, de az erejét éreztem. A lábaim előtt egy kőkemény
termés feküdt, a nagysága és a formája olyan volt, mint egy körtéé. Néhány méterrel odébb
megtaláltuk azt is, amelyik Szurov sisakját betörte. Szurovnak tudnia kellett, hogy a növénye
már megérlelte a magját. De megfeledkezett a következményekről. Én magam is
megfigyelhettem, hogy ez a növény csaknem ötszáz méternyire is eldobta a terméseit. Így ölte
meg Szurovot a saját teremtménye néhány méternyi távolságból.
(Univerzum, 1964)
66
Az áruló Orchidea
A Fehér Szarvasban senki sem állítja, hogy Harry Purvis bármelyik története igaz volna, de
abban mindenki egyetért, hogy vannak köztük valószínűbbek és valószínűtlenebbek. És ha
már itt tartunk, nos, az áruló orchidea bármely szavahihetőségi skálán igen alacsonyan
helyezkedne el.
Már nem emlékszem, mi volt az az ügyes fordulat, mellyel Harry belekezdett a történetbe;
talán az indíthatta meg a beszélőkéjét, hogy a kocsmába egy orchideakedvelő újabb ritkaságot
hozott be megmutatni. De akármi is volt az oka, magára a történetre jól emlékszem, márpedig
ez a fő.
A történet ezúttal nem Harry számos rokonának egyikéről szólt, és Harry kitért minden
arra vonatkozó kérdés elől, hogy hogyan jutott a pikánsabb részletek birtokába. E melegházi
eposz főhőse - ha ugyan hősnek nevezhetjük egyáltalán - egy Hercules Keating nevű szelíd
kishivatalnok. És aki azt hiszi, hogy az egész történetben ez a név a legvalószínűtlenebb, az
hamarosan meg fog lepődni.
A Hercules nevet semmiképp sem könnyű viselni, de ha az ember mindössze százhatvan
centi, és komolyabb testépítő kúra híján még az ötven kilót is alig éri el, az ilyen név
éppenséggel előnytelen. Talán ez is volt az egyik oka annak, hogy Hercules nem élt társasági
életet, és igazi barátait cserepekben tartotta a kert végében levő üvegházban. Igénytelen ember
lévén egész keveset költött magára, így hát nem csoda, ha figyelemreméltó orchidea- és
kaktuszgyűjteménnyel rendelkezett. A kaktuszkedvelők széles körben ismerték a nevét, és
olykor a föld legtávolabbi sarkaiból kapott olyan csomagot, mely a trópusi dzsungel szagát
árasztotta.
Hercules egyetlen rokona a nagynénje, Henrietta volt, s nála szögesebb ellentéte aligha
lehetett volna Herculesnek. Henrietta masszív nő volt, csaknem százkilencven centi, általában
a lehető legfeltűnőbb Harris-féle tweedkosztümben járt, Jaguarját tévedhetetlen biztonsággal
vezette, és egyik szivart a másik után szívta. A szülei fiút szerettek volna, és voltaképp
sohasem tudták eldönteni, vajon kívánságuk teljesült-e vagy sem. Henrietta a legkülönbözőbb
formájú és méretű kutyák tenyésztésével foglalkozott, és ezzel egész tisztességesen keresett.
Ritkán mutatkozott legújabb kedvencei nélkül, és ezek nem éppen a hölgyeknél szokásos
retikülből kikandikáló ölebek voltak. A Keating-farm specialitása a dán dog, a farkaskutya és
a bernáthegyi volt.
Henrietta sosem ment férjhez: a férfiakat mint gyengébb nemet - joggal - megvetette.
Herculesssel szemben azonban a legjobb nagybácsi volt (igen, ez a helyes kifejezés), és
csaknem minden hétvégén meglátogatta. Különös viszonyuk biztos pillére volt Henrietta
magasabbrendűségi érzéseinek. Ugyancsak siralmas pár voltak, már amennyiben
feltételezzük, hogy Hercules tipikus férfi. Henrietta azonban mit sem tudott saját
motívumairól, ő őszintén szerette unokaöccsét. Fölényesen, de mindig kedvesen bánt vele.
Hercules amúgy is jól fejlett kisebbrendűségi komplexusának természetesen nem használt
Henrietta néni gyámkodása. Kezdetben még egész jól elviselte nagynénjét; később kezdett
rettegni a rendszeres látogatásoktól, a néni érces hangjától, csonttörő kézfogásától; végül
meggyűlölte. Ez lett az uralkodó szenvedélye, még orchideái szeretetét is elnyomta benne.
Érzelmeit azonban gondosan palástolta, mert tudta, hogy ha Henrietta néni rájönne az
igazságra, egyszerűen kettétörné, és darabjait farkasai prédájául vetné.
Így hát a Herculesben felhalmozódott indulatok sosem nyerhettek kifejezést. Még
leggyilkosabb hangulataiban is kénytelen volt udvariasan bánni Henrietta nénivel. Pedig
gyakran szerette volna megölni, de tudta, hogy ebből soha nem lesz semmi. Míg aztán egy
szép napon...
A kereskedő szerint az orchidea „valahonnan az Amazonas vidékéről" érkezett - ami nem
éppen pontos lakcím. Hercules igazán szerette az orchideát, de ez még számára sem nyújtott
valami szívderítő látványt, mikor először megpillantotta. Alaktalan, öklömnyi gyökér volt,
67
semmi több, az enyhe rothadás émelyítő illatát árasztotta magából. Hercules abban sem volt
biztos, hogy egyáltalán kikelhet-e még, és ezt meg is mondta az eladónak. Talán ez is
közrejátszhatott abban, hogy olyan potom összegért megkapta; minden különösebb lelkesedés
nélkül vitte haza.
Az első hónapban a gyökér nem adott semmilyen életjelet, de Herculest ez nem zavarta.
Aztán egy szép nap előbukkant egy piciny, zöld hajtás, és lassan tört a fény felé. Ezek után
már gyorsan nőtt tovább. Hamarosan karvastagságú, élénkzöld, húsos tővé fejlődött. A tő
csúcsának tájékán különös kitüremkedések mutatkoztak rajta, egyébként teljesen formátlan
volt. Hercules most már egészen izgatott lett: biztosra vette, hogy valami egészen új fajtára
tett szert.
A növény most már hihetetlenül gyorsan nőtt tovább; csakhamar magasabb volt
Herculesnél (no, nem mintha ezzel sokat mondtunk volna). A kitüremkedések is növekedtek
rajta, és úgy tetszett, hogy az orchidea bármely pillanatban virágba borulhat.
Hercules már izgatottan várta, tudván, hogy egynémely virág milyen rövid életű, és minden
ráérő idejét a melegházban töltötte. De akármennyire ügyelt is, a nagy esemény egy éjszaka
következett be, mikor ő épp aludt.
Reggelre nyolc, csaknem földig érő inda nőtt ki a tőből. Bizonyára a növény testén belül
fejlődtek ki, és növényi mértékkel mérve valósággal kirobbantak belőle. Hercules döbbenten
bámulta a tüneményt, aztán nagy gonddal munkához látott. Aznap este, amikor megöntözte,
és megmozgatta körülötte a földet, még különösebb dologra lett figyelmes. Az indák
megvastagodtak, és nem voltak teljesen mozdulatlanok. Vibrálni látszottak, mintha külön
életet élnének. Minden érdeklődése és lelkesedése ellenére ez még Herculest is zavarba hozta.
Pár nap múlva már semmi kétsége nem volt a dolog felől. Amint megközelítette az
orchideát, az indák sokatmondóan meglendültek. A mozdulat nyilvánvalóan éhséget sugallt,
és Hercules kezdte igen kényelmetlenül érezni magát. Valami motoszkált a fejében. Időbe telt,
amíg rájött, mi is az. „Hát persze! Hogy erre nem gondoltam előbb!" Azzal a helyi könyvtárba
sietett, ahol rendkívül érdekes félórát töltött el H. G. Wells A különös orchideájának
újraolvasásával.
„Istenem!" - mondta magában Hercules, amikor a történet végére ért. Eddig még nem
észlelte azt a bizonyos bódító illatot, mellyel a növény kiszemelt áldozatát elkábíthatná, de
egyébként a hasonlatosság döbbenetes volt. Hercules erősen zaklatott lelkiállapotban tért
haza.
Kinyitotta a melegház ajtaját, és a középfolyosón át figyelte zsákmányát. Gondosan
felbecsülte az indák hosszát - magában már csápnak hívta őket és egészen addig
merészkedett, ameddig számítása szerint már nem érhettek el. Az orchidea nem is volt
növényszerű: olyan élénk és fenyegető benyomást keltett, akár egy vadállat. Hercules
felidézte magában Doktor Frankenstein történetét, és cseppet sem találta mulatságosnak a
dolgot.
Pedig ez egyszerűen nevetséges! Ilyesmi nem történik meg a valóságban. Herculesnek
eszébe jutott, hogy tehetne egy próbát...
Bement a házba, és pár perc múlva egy seprűnyéllel tért vissza, melynek végére egy falat
nyers húst erősített. Nevetségesnek érezte magát, de azért úgy közelített az orchidea felé, akár
egy idomár az oroszlánjához etetéskor.
Egy pillanatnyi szünet után két inda lendületes mozgásba kezdett. A növény, mintha
habozna még, ide-oda tekergette őket. Aztán hirtelen, szabad szemmel követhetetlen
sebességgel kivágódtak az indák. A húsdarab köré tekeredtek, és Hercules most erős rántást
érzett a bot végén. A hús eltűnt: az orchidea, ha szabad ezt a kifejezést használnunk, a keblére
ölelte.
- Az ördögbe is! - mondta Hercules, aki pedig ritkán használt ilyen erős kifejezéseket.
Az orchidea egy teljes napig semmi életjelet nem adott. Várt, amíg megrohad a hús, és
fejlesztette az emésztőrendszerét. Másnapra apró gyökerek fonták körül a húsdarabot: estére
nem maradt belőle semmi.
68
A növény vért kóstolt.
Hercules rendkívül vegyes érzelmekkel őrködött zsákmánya felett. Számos szörnyűséget
képzelt maga elé, képzetei olykor már a lidércnyomás határát súrolták. Az orchidea nagyon
megerősödött, és ha Hercules a keze közé kerül, vége. Ez a veszély persze nem állt fenn;
Hercules egy új csőrendszert vezetett be, melynek segítségével biztonságos távolból
öntözhette az orchideát, és nem éppen hagyományos eledelét egyszerűen belökte addig,
ameddig a növény csápjai elértek. Az orchidea most már napi egy font nyers húst fogyasztott,
és Herculesnek az a kellemetlen érzése támadt, hogy többet is meg bírna enni, ha tehetné.
Hercules természetes aggályait azonban nagyjából ellensúlyozta az ilyen botanikai csoda
birtoklása felett érzett büszkesége. Ha akarja, ő lehet a világ leghíresebb orchideatenyésztője.
Jellemző szűklátókörűségével eszébe se jutott, hogy kedvence esetleg nem csupán az
orchideatenyésztőket érdekelheti.
A delikvens most már mintegy hat láb magas volt, és szemmel láthatóan még mindig nőtt -
bár nem a korábbi tempóban. Hercules az üvegháznak ebből a részéből minden más növényt
eltávolított. Nem is annyira őket féltette az orchidea esetleges támadásától, hanem önmagát. A
központi folyosón kötelet feszített keresztbe, nehogy véletlenül az orchidea kartávolságán
belülre tévedjen.
A növény nyilvánvalóan fejlett idegrendszerű, sőt majdhogynem intelligens volt. Tudta,
mikor jön az etetés ideje, és örömének látható kifejezést adott. A legfantasztikusabb az volt,
hogy hangokat is tudott produkálni, bár ebben Hercules még nem volt egészen biztos. De
néha úgy rémlett neki, mintha egészen magas, sípoló hangot hallott volna, éspedig étkezések
előtt. A hang a hallhatóság határán mozgott; kölyökdenevérek adhatnak ki ilyet. Hercules nem
tudta eldönteni, mi lehet ennek a funkciója. Talán ezzel a hanggal csalogatta magához az
orchidea kiszemelt áldozatát? Ha így van - gondolta Hercules - ez a fogás rajta sosem fog
beválni.
Mialatt Hercules ezeket az érdekes felfedezéseket tette, Henrietta néni nem szűnt meg
körülötte lábatlankodni. Ki volt téve kutyái támadásainak is, akik sosem voltak olyan kezesek,
mint ahogy azt Henrietta néni állította. Rendesen minden vasárnap délután bevonult nagy
zajjal és két kutyával, az egyik mellette, az ülésen, a másik hátul, a csomagok számára
fenntartott részen. Aztán kettesével véve a lépcsőket felrohant, fülsiketítőén üdvözölte
Herculest, félig megbénította kézszorításával, és szivarfüstöt fújt az arcába. Hercules egy
időben attól félt, hogy egyszer még meg is csókolja, de aztán rájött, hogy az efféle puhányság
Henrietta nénitől idegen.
Henrietta néni enyhe megvetéssel kezelte Hercules orchideáit. Mihaszna dolognak tartotta,
hogy valaki melegházban töltse a szabad idejét. Ő maga, ha kikapcsolódásra volt szüksége,
elment Kenyába nagyvadra vadászni. Ezzel sem lopta be magát jobban Hercules szívébe, aki
utálta a véres sportokat. De akármennyire nőtt is ellenszenve robusztus nagynénje iránt, a
vasárnap délutáni teát mindig engedelmesen elkészítette, és látszólag a lehető
legbarátságosabb csevegést folytatták kettesben. Henrietta néni álmában sem képzelte volna,
hogy Hercules, amint a teát töltötte, gyakran azt kívánta, bár mérgezett volna; mert Henrietta
néni minden külső harciasság dacára alapjában véve jóhiszemű teremtés volt, és nagyon a
szívére vette volna, ha megtudja az igazságot.
Hercules nem tett említést növényi polipjáról Henrietta néninek. A legérdekesebb
példányokat olykor megmutatta neki, de ezt magának akarta megtartani. Tudatalattija talán
már akkor is dolgozott, mikor még ördögi tervét nem is fogalmazta meg...
Egy vasárnap este, mikor a Jaguar hangja elhalt a messzeségben, és Hercules az
üvegházban próbálta zilált idegeit rendbe hozni, elképzelése hirtelen testet öltött. Éppen az
orchidea vastag indáit bámulta, mikor egy igen tetszetős kép villant át az agyán. Elképzelte
Henrietta nénit, amint hiába próbál szabadulni a szörnyeteg szorításától. Miért is ne?
Tökéletes bűntény volna. A szórakozott unokaöcs túl későn érkezne a tett színhelyére, és mire
izgatott hívásának a rendőrség eleget tesz, első pillantásra láthatják majd, hogy sajnálatos
69
baleset történt. Természetesen nyomoznának az ügyben, de a halottkém szigorát elnyomná
Hercules nyilvánvaló bánata...
Minél többet játszadozott vele, annál jobban tetszett neki az ötlet. A terv tökéletes,
amennyiben az orchidea hajlandó együttműködni vele. Nyilvánvalóan épp ez a legnagyobb
probléma. Be kell idomítani az orchideát. Már így is éppen eléggé ördögien viselkedett, csak
éppen alkalmat kell adni neki, hogy valójában azzá is váljék.
Mivel ilyesmiben nem volt gyakorlata, és mivel szakértőhöz sem fordulhatott, Hercules
rendkívül józanul és gazdaságosan készítette elő tervének végrehajtását. Horgászboton lóbált
húsdarabokat az orchidea előtt oly módon, hogy kis híján elérhette volna őket, végül már
őrülten tekergette a csápjait. Hercules ilyenkor tisztán hallotta éles sikolyát, és csodálkozott,
vajon mivel produkálhatja. Azt sem tudta, milyen érzékszervei lehetnek, de ezt megint csak
nem lehetett volna tüzetesebb vizsgálat nélkül megállapítani. Talán Henrietta néninek - ha
rövid időre is - majd alkalma nyílik arra, hogy mindezt kiderítse, ha minden jól megy; bár
minden bizonnyal nem azzal lesz elfoglalva, hogy észleleteit hátrahagyja az utókorra.
Afelől Herculesnek semmi kétsége nem volt, hogy a bestia el tud majd bánni a kiszemelt
áldozattal. Egyszer kiragadott egy seprűnyelet Hercules kezéből, ami önmagában még keveset
bizonyít, de egy pillanat múlva kettétörte a fadarabot, s ez elégedett mosolyt csalt idomárja
ajkára. Hercules ezentúl udvariasabban és figyelmesebben viselkedett a nagynénjével.
Kifogástalan unokaöcs volt.
Amikor Hercules úgy ítélte, hogy torreádor-taktikája már éppen a megfelelő hangulatba
hozta az orchideát, arra gondolt, talán élő csalétekkel kellene próbára tennie. Ez a probléma jó
néhány hétig foglalkoztatta. Minden kutyát és macskát alaposan megnézett, de végül, egy
meglehetősen különös oknál fogva, az ötletet elvetette. Egyszerűen túlságosan jólelkű volt az
efféle kísérletekhez. Henrietta néni lesz az első áldozat.
Két hétig éheztette az orchideát, mielőtt hozzálátott volna terve végrehajtásához. Többet
nem mert kockáztatni - nem akarta, hogy a bestia legyengüljön, csak éppen alaposan ki akarta
éheztetni, hogy a nagy találkozásnál kevesebbet bízzon a véletlenre. Így hát amikor
visszavitte a teáscsészéket a konyhába, elhelyezkedett Henrietta néni szivarfüstjének
hatósugarán kívül, s egészen természetes hangon azt mondta:
- Szeretnék mutatni neked valamit, Henrietta néni. Meglepetésnek szántam. Meg fogsz
halni a kíváncsiságtól, mi lehet az.
Nem éppen attól - gondolta Hercules -, de a lényeg így is benne van. Henrietta néni kivette
szájából a szivart, és őszinte meglepetéssel nézett Herculesre.
- Nahát - mondta. - Az embert mindig érik meglepetések. Mit forralsz, csirkefogó? -
Kedvesen hátba veregette, amitől Hercules egészen elfulladt.
- Nem fogod elhinni - mondta Hercules, mihelyt visszanyerte a lélegzetét. - Az üvegházban
van.
- Csakugyan? - kérdezte nagynénje nyilvánvaló megdöbbenéssel.
- Igen. Gyere csak, nézd meg. Azt hiszem, igazi szenzáció lesz.
Henrietta néni horkantása azt jelezte, hogy nem egészen hiszi, de nem kérdezett többet,
követte Herculest. A két farkaskutya - épp a szőnyeget rágták elmélyülten - kérdően nézett rá,
hogy kövessék-e, de Henrietta leintette őket.
- Nyugi - mondta nyersen. - Mindjárt jövök.
Hercules nem hitte, hogy ez valóban így lesz.
Csillagtalan este volt, az üvegház fényei sem égtek. Amint beléptek, a nagynéni felhorkant:
- Hercules! Mi ez a szag? Akár egy vágóhídon! Azóta nem szagoltam ilyen bűzt, mióta azt
az elefántot lőttem le Bulawayóban, amelynek egy héten át nem találtuk meg a tetemét.
- Sajnálom, néni - mondta Hercules. - Újfajta trágyát próbáltam ki. Igen meglepő
eredményeket érek el vele. Menj tovább egypár méterrel. Azt akarom, hogy igazi meglepetés
legyen.
- Remélem, nem tréfálsz - mondta a gyanakodó nagynéni, amint előbbre botorkált.
70
- Biztosíthatlak, hogy nem tréfa - mondta Hercules. Kezét a villanykapcsolón tartotta.
Homályosan derengő foltnak látta csak az orchideát; a nagynéni mintegy tíz-lábnyira járt tőle.
Hercules várt, amíg átlépte a veszélyes zóna határát, aztán felgyújtotta a villanyt.
Egy dermedt pillanat után, mikor a fény elöntötte a helyiséget, Henrietta néni megtorpant,
és csípőre tett kézzel megállt az óriás orchidea előtt. Hercules egy pillanatra attól tartott, hogy
visszavonul, még mielőtt a növény akcióba léphetne, de megnyugodva látta, hogy a néni
nyugodtan szemléli a növényt, s képtelen eldönteni, hogy mi az ördög lehet.
Az orchidea jó öt másodpercig mozdulatlan maradt. Aztán az ernyedten lógó csápok
akcióba léptek - de nem úgy, mint ahogy Hercules várta volna. A növény szorosan,
védekezőleg maga köré fonta a csápokat, ugyanakkor ijedt, fülsértő sikolyt hallatott. Hercules
egyetlen csalódott pillanat alatt rájött, mi a keserű igazság.
Az orchidea gyáva nyúl volt. Az Amazonas vadonjában talán megállta a helyét, de mikor
hirtelen szembe találta magát Henrietta nénivel, nyomban inába szállt a bátorsága.
A kiszemelt áldozat pedig döbbenten bámulta a különös teremtést, aztán ez az érzés
gyorsan egy másiknak adta át a helyét. Sarkon fordult, és vádlón emelte ujját unokaöccse felé.
- Hercules - üvöltötte. - Szegényke majdnem halálra ijedt. Csak nem kínoztad?
Hercules szégyenében csak állt, tehetetlenül lógatta a fejét.
- N-nem, néni - mondta elcsukló hangon. - Azt hiszem, ilyen ideges természete van.
- Nahát, én ismerem az állatokat. Előbb is szólhattál volna. Határozottan kell velük bánni,
de gyengéden. Kedvességgel mindent el lehet velük érni, amíg érezteted velük, hogy te vagy a
gazda. Jól van, jól van, picikém, ne félj a nénitől, a néni nem bánt téged...
Visszataszító látvány - gondolta Hercules elkeseredetten. Henrietta néni meglepő
gyöngédséggel babusgatta a bestiát; addig lapogatta és simogatta, míg a csápok görcse
kiengedett, és az éles, sípoló sikoly egészen elhalt. A pár perces kezelés során láthatóan
túljutott a nagy ijedségen. Hercules a sírással küszködve menekült, mikor az egyik csáp
kinyúlt, hogy megsimogassa Henrietta bütykös ujját...
Hercules ettől a naptól kezdve teljesen megtört. És ami még rosszabbá tette a dolgot:
tervezett bűnének következményei elől nem menekülhetett többé. Henrietta néni új kedvencre
tett szert, és most már nemcsak hétvégeken, hanem kétszer-háromszor a közbeeső időben is
felbukkant. Nyilvánvalóan nem bízott abban, hogy Hercules megfelelően tud bánni az
orchideával, és még mindig gyanakodott, hogy kínozza. Olyan ínyencfalatokat hordott neki,
melyeket még a kutyái is megvetettek, ám az orchidea gyönyörűséggel elfogyasztotta őket. A
szag, melyet eddig csak az üvegházban lehetett érezni, lassan beszivárgott a házba is...
- Pillanatnyilag - fejezte be Harry Purvis a hihetetlen történetet - így áll az ügy, az érdekelt
felek közül kettőnek legnagyobb megelégedésére. Az orchidea boldog, és Henrietta néninek is
van mi (vagy talán ki?) felett gyámkodnia. Az árva jószág időnként idegrohamot kap, ha egy
egér elszabadul az üvegházban, ilyenkor Henrietta néni rohan megvigasztalni.
Ami Herculest illeti: nem valószínű, hogy gondot okozna még valaha akármelyiküknek is.
Nem több már, mint egy lusta növény, napról napra - mondta Harry elgondolkodva - egyre
inkább egy orchideára emlékeztet maga is.
Az ártalmatlan fajtára természetesen...
Árokszállásy Zoltán fordítása
71
Biztonsági ellenőrzés
Általános vélemény, hogy ma, a futószalag és a tömegtermelés korában a fával-fémmel
dolgozó művészre, aki a múltban oly sok remekművet állított elő, nincs többé szükség. Ez,
mint a legtöbb általánosítás, persze nem igaz. Soruk megritkult ugyan, de még nem haltak ki;
hivatásukat gyakran cserélgetni kellett, de tevékenységük - a maga szerény keretei között -
mégis virágzik. Még Manhattan szigetén is - csak tudni kell, hogy az ember merre keresse
őket. Ahol a házbérek alacsonyak, és ahol tűzbiztonsági intézkedéseknek hírét se hallották,
piciny, zsúfolt műhelyeiket ma is megtaláljuk valahol az alagsorban vagy gazdátlan boltok
felső emeletén. A kézműves ma már nem hegedűt, kakukkos órát vagy zenélődobozokat
készít, de mesterfogásai még mindig a régiek, s minden munkája egyedi darab. Nem nézi le a
modern gépeket: munkapadján a mindenféle limlom között ott lapul egy-két elektromos
kéziszerszám is. Lépést tart a korral, és mindig is velünk marad: az ezermester, aki észre sem
veszi, ha halhatatlan remekművet alkot.
Hans Müller egy üres, gazdátlan áruház egyik nagyméretű hátsó helyiségében rendezte be
a műhelyét, kőhajításnyira a Queensborough-hídtól. Az épületet már bontásra ítélték, be volt
deszkázva jószerivel az egész, és idővel majd Hansnak is szednie kell a sátorfáját. A bejáratot
csak egy gyomos udvaron át lehetett megközelíteni, amit nappal parkolóhelynek használtak,
éjszaka pedig a környékbeli fiatalkorú bűnözők paradicsoma volt. Hansot még soha nem
zaklatták, mert a rendőrség időnkénti kíváncsiskodása elől bölcsen elzárkózott, s azok nem is
igen erőltették a dolgot, mert megértették kényes helyzetét; így hát Hans mindenkivel jóban
volt, s békés természetű polgár lévén, nem is kívánt ennél többet.
Ha bajor ősei látták volna, hogy Hans most min dolgozik éppen, bizonyára meglepődnek;
sőt, még csak tíz évvel ezelőtt is, magát Hansot is meglepte volna a látvány. S mindennek az
oka az a tévékészülék, amelyet egyik fizetésképtelen kuncsaftjától kapott szolgálatai fejében.
Hans bekapcsolta a készüléket, a képernyő megelevenedett, s mint előtte már oly sokan
mások, hamarosan ő is a bűvöletébe esett. Egy addig ismeretlen világba csöppent: a harci
űrhajók, egzotikus bolygók és ismeretlen, idegen élőlények világába: Zipp kapitánynak, az
Űrlégió parancsnokának világába.
A varázslat csak akkor foszlott szét, amikor egy unalmas zabpehely hirdetés átadta helyét
egy csaknem hasonlóan unalmas bokszmérkőzésnek, két izompacsirta között, akik feltehetően
kölcsönös meg nem támadási szerződést kötöttek egymással.
Hans egyszerű lélek volt, mindig is szerette a meséket, s ez igazi mese volt, maga a
modern tündérmese, olyan fordulatokkal, amilyenekről a Grimm testvérek még csak nem is
álmodtak. Így aztán Hans nem adta el a készüléket.
Kezdeti naiv, kritikátlan lelkesedése néhány hét elteltével alábbhagyott. Először a bútorzat,
a jövő emberének tárgyi környezete kezdte zavarni. Mint már mondtuk, Hans művész volt, és
mint művész, nem hitte el a sorozat gazdáinak, hogy az emberek ízlése ilyen pocsék lesz száz
év múlva.
Zipp kapitány és ellenfelei fegyverzetét sem tartotta valami nagyra. Nem tudta ugyan, hogy
milyen elv alapján működhet a hordozható protonbontó készülék, de bárhogy működjék is, azt
tudta, hogy ennyire ormótlan nem lehet. Nem volt meggyőző az űrhajósok ruházata és az
űrhajók berendezése sem. Hogy honnan tudta Hans? Nagy érzéke volt a tárgyak szépsége
iránt, s ez az érzéke a számára idegen területen is érvényesült. Mint mondottuk, Hans
egyszerű lélek volt; mindemellett nem ejtették a feje lágyára, és mivel hallotta, hogy a
tévében jól lehet keresni, azon nyomban nekilátott rajzolni.
Fantáziadús ötletei bizonyára még akkor is felkeltették volna a Zipp-sorozat rendezőjének
érdeklődését, ha történetesen nem elégedetlen a díszlettervezőjével. Hans rajzai hitelesek,
valóságszerűek voltak, nem volt bennük semmi abból a mesterkéltségből, ami lassan már
Zipp kapitány legifjabb rajongóinak is kezdett az idegeire menni. Hansot azonnal
szerződtették.
72
A feltételeket ő diktálta: elvégre szórakozásból csinálta, még ha ilyen jól még nem is
keresett semmivel. Segítségre nem volt szüksége, otthon dolgozott a műhelyben, csak a
prototípust, az alapvető elképzeléseket vetette papírra: a tömegtermelést végezzék mások,
elvégre ő csak kisiparos, nem holmi nagyüzem.
Az üzlet beütött. Az újjászületett Zipp kapitány egy fél éven belül lekörözte hasonszőrű
versenytársait a képernyőn. Ez a sorozat nem csupán a jövőről szólt, nézői szemében ez
minden kétséget kizáróan maga volt a jövő. Az új díszletek nem hagyták hidegen a
színészeket sem: néha úgy viselkedtek a magánéletükben, mintha a Viktória-korban landoltak
volna az időgéppel; hiányolták a megszokott holmijaikat.
Hans minderről mit sem tudott. Boldogan játszadozott tovább a rajzaival, a rendezőn kívül
senkivel nem érintkezett, telefonon intézett mindent. A készüléket is csak ellenőrzésképpen
kapcsolta be: látni akarta, hogyan valósulnak meg ötletei a képernyőn. Minden egyéb
kapcsolata a tévé világával a műhely egyik sarkában hányódó zabpehelykonzerv-ben
nyilvánult meg, melyet a Zipp kapitányt finanszírozó cégtől kapott ajándékképpen; amikor
belekóstolt, hálát adott a sorsnak, hogy nem ezért fizetik.
Egyik vasárnap sokáig fennmaradt. Épp az utolsó simításokat végezte egy űrsisak
tervrajzán, amikor hirtelen az az érzése támadt, hogy még valaki van a szobában. Lassan
megfordult ültében, az ajtóra nézett. Hogy tudták kinyitni ilyen csöndesen - hisz kulcsra volt
zárva. Az ajtó mellett ketten álltak, tekintetüket mereven rászegezték. Hans szíve a torkában
dobogott. Minden bátorságát össze kellett szednie, hogy szembe tudjon nézni a látogatókkal.
Megnyugtatta a gondolat, hogy kevés pénze van itthon. Aztán az futott át az agyán, hogy talán
éppen ez lesz a baj: vendégei megdühödnek...
- Kik maguk? - kérdezte Hans. - Mit keresnek itt?
Egyikük megindult Hans felé, míg a másik továbbra is éberen őrködött az ajtónál.
Mindketten vadonatúj felöltőt viseltek, a kalapjukat olyan mélyen a szemükbe húzták, hogy
Hans nem láthatta az arcukat. Ezek nem egyszerű betörők - gondolta Hans ahhoz túlságosan
is jól öltözöttek.
- Nincs mitől tartania, Müller úr - mondta az, aki közelebb jött hozzá; a jelek szerint
tökéletesen olvasott a gondolataiban. - Nem vagyunk betörők. Látogatásunk hivatalos.
Biztonsági Szolgálat.
- Nem értem.
Az idegen benyúlt a kabátja alatt tartott mappába, és egy köteg fényképet emelt ki belőle.
Matatott köztük egy darabig, míg végül megtalálta, amit keresett.
- Nem kis gondot okozott nekünk, Müller úr. Két hetünkbe került, amíg megtaláltuk. A
munkaadói igencsak titkolóztak; nyilván a konkurrencia elől akarják önt elrejteni. De végre
megtaláltuk, és szeretnénk, ha választ adna egy-két kérdésünkre.
- Én nem vagyok kém - mondta Hans felháborodottan, amint felfogta a szavak értelmét. -
Ehhez nincs joguk! Én tisztességes hazafi vagyok!
Az idegen ügyet sem vetett Hans kitörésére. Átadta neki a fényképet.
- Ráismer? - kérdezte.
- Hát persze. Ez Zipp kapitány űrhajója.
- ön tervezte?
- Igen.
Most egy másik fénykép került elő a mappából.
- És ez?
- Ez Paldar marsbeli város légi fényképe.
- Ez is a saját ötlete?
- Hát persze! - csattant fel Hans, mérgében megfeledkezve az óvatosságról.
- És ez itt?
- Ez a protonágyú. Meglehetősen büszke vagyok rá.
- Mondja, Müller úr, de őszintén... ez mind a saját ötlete?
- Természetesen. Én nem lopom el mások ötleteit.
73
Látogatója most társához fordult. Pár perces izgatott megbeszélést folytattak, olyan halkan,
hogy Hans nem értett belőle egy szót sem. Láthatólag sikerült megegyezniük valamiben, s
befejezték a tárgyalást, még mielőtt Hans, szándékához híven, a telefonhoz férkőzhetett volna.
- Nagyon sajnálom - kezdte újra a jövevény. - Valami kiszivárgott. Lehet, hogy... hm...
véletlenül, lehet, hogy ön nincs is tudatában annak, ami történt, de ez a tényeken mit sem
változtat. Sajnos kénytelenek leszünk önt kihallgatni. Kérem, fáradjon velünk.
Az idegen olyan határozottan és olyan természetes hangon mondta mindezt, hogy Hans
ellenkezés nélkül kabátot öltött. Nem tudta ugyan, miért, de most már biztos volt benne, hogy
ezek nem szélhámosok, és eszébe sem jutott bizonyítékokat kérni tőlük. Izgatott volt, de nem
félt különösebben. Nyilvánvaló, hogy mi történt: hallott egyszer egy fantasztikus regényről,
amit még a háború alatt írtak - abban meglepő pontossággal benne volt az atombomba leírása.
Ma, a titkos kísérletek korában, az ilyesféle véletlenek elkerülhetetlenek. Csak azt nem tudta,
hogy pontosan, mit árulhatott el.
Az ajtóban visszanézett műhelyére és a két emberre.
- Nevetséges tévedés az egész - mondta. - Bármi államtitok került is a programba, véletlen
volt. Soha nem tettem semmit, ami gondot okozhatna az FBI-nak.
A másik látogató csak most szólalt meg, rendkívül rossz angolsággal, különös hangsúllyal.
- Mi az az FBI? - kérdezte.
Hans azonban ezt nem hallotta. Már megpillantotta az űrhajót.
Árokszállásy Zoltán fordítása
74
Végy mély lélegzetet!
Már hosszú ideje fölfedeztem, hogy azoknak az embereknek, akik még sosem hagyták el a
Földet, vannak bizonyos megrögzött téveszméi az űrben uralkodó viszonyokról. Például
mindenki “tudja”, azonnali, rettentő halált hal, ha mindenféle védőfelszerelés nélkül kikerül
az atmoszférán túli légüres térbe. Többféle gyomorfelkavaró leírással találkozhatunk
fölrobbant űrhajósokról a népszerű irodalomban, ám én mégsem akarom elvenni a kedvüket
az efféle művek olvasásától. El kell ismernem persze, hogy a mesék nagy része igaz. Húztam
már vissza embereket a zsilipből, akik nemigen szolgáltak volna jó reklámmal az űrutazásnak.
Mégis, minden szabály alól vannak kivételek - még ez alól is. Én aztán tudom, hisz a magam
kárán tanultam meg.
A kettes számú Kommunikációs Űrállomás építésének utolsó szakaszát kezdtük meg épp;
valamennyi főbb elem a helyére került már, a lakóterek nyomás alatt álltak, és az állomás
lassan forgott tengelye körül, amitől visszatért a már csaknem elfeledett nehézkedés. Azt
mondom, lassan, bár a hatvan méter átmérőjű gyűrű pereme ötven kilométeres utat tett meg
óránként. Mi persze mit sem éreztünk ebből a mozgásból, csupán az általa okozott
centrifugális erő jelentkezett megfoghatóan, visszaadva földi testsúlyunk felét. Ez elég volt
ahhoz, hogy a kisebb tárgyak se úszkáljanak el folyton-folyvást, ugyanakkor mégsem éreztük
elviselhetetlennek a súlytalanságban eltöltött hosszú hetek után.
Négyen aludtunk a Hatos Háló elnevezésű hengeres kabinban azon az éjszakán, amikor a
dolog bekövetkezett. Ez csaknem az állomás peremén helyezkedett el. Ha az olvasó maga elé
képzel egy biciklikereket, amelyen a gumit egymáshoz fűzött kolbászkákkal helyettesítették,
már tudja is, hogy nézett ki a mi állomásunk. A Hatos Háló azoknak a kolbászkáknak az
egyike volt, és mi békésen szundikáltunk benne.
Váratlan lökés ébresztett föl, amely nem riasztott meg ugyan, de hatására fölültem, és
gondolkodni kezdtem, mi történhetett. Egy űrállomáson minden szokatlan dolog azonnali
figyelmet követel, úgyhogy lenyomtam az ágyam melletti interkom-gombot.
- Halló, központ - szóltam bele -, mi történt?
Semmi válasz, a vonal süket volt.
Most már megijedtem, és kiugrottam az ágyból. Ekkor újabb döbbenetes élményben
lehetett részem. Megszűnt a gravitáció. Mielőtt bármiben megkapaszkodhattam volna,
fölrepültem a mennyezet felé. Aztán végre sikerült megállítanom magam, csupán a csuklóm
bánta, kificamodott.
Lehetetlennek tűnt számomra, hogy az egész állomás egyszeriben abbahagyta a forgást.
Csak egyetlen válasz maradt: a meghibásodott interkom, és a - mint hamarosan kiderült –
hasonlóképp nem működő világítás is ezt látszott alátámasztani. Megszűntünk az űrállomás
része lenni; kis kabinunk valamiképp elvált a többitől, és kirepült az űrbe, valahogy úgy,
ahogy egy esőcsepp a forgó kerékről.
Nem volt ablak, amin kinézhettünk, de azért teljes sötétség sem uralkodott, mert az elemes
vészvilágítás kigyulladt. A fő légkondicionáló csatornák automatikusan lezáródtak, amikor
esni kezdett a légnyomás. Egy darabig még így, frissítés nélkül is eléldegélhettünk volna a mi
kis külön atmoszféránkban, de sajnos egy szűnni nem akaró, sivító hang arról árulkodott,
hogy a levegő egy résen át szökik valahol a kabinból.
Nem sejthettük, mi történt az állomás többi részével. Annak alapján, amennyit tudtunk,
akár darabokra is eshetett az egész, és akkor a társaink már vagy halottak, vagy hozzánk
hasonlóan sodródnak az űrben saját, eresztő fémdobozaikban. Egyetlen halvány esélyünk az a
lehetőség volt, hogy csupán minket érintett a szerencsétlenség, az állomás többi részének nem
esett baja, és hamarosan utánunk küldenek egy mentőosztagot. Végül is alig ötven
kilométeres óránkénti sebességgel távolodtunk, egy űrrobogó könnyedén, percek alatt
utolérhetett minket. Valójában ehhez egy órára volt szükség, bár ha nincs nálam az órám,
amin lemérhetem, el nem hiszem, hogy csak ennyi idő telt el. Addigra már hörögve
75
kapkodtuk a levegőt, és egyetlen vész-oxigéntartályunk kijelzőjén is nullához közeledett már
a mutató.
A kopogás a falon mintha egy másik világból érkezett volna. Mohón dörömböltünk vissza, és
egy pillanattal később fojtott hang szólt hozzánk. Valaki odakint nekiszorította a sisakját a
fémburkolatnak, elordított szavai így értek el hozzánk rezgés formájában. Távolról sem olyan
tisztán, mint egy rádió, de működött.
Az oxigéntartály mutatója lassan közelített a nullához, miközben mi rögtönzött
haditanácsot tartottunk. Rég halottak lennénk, mire visszavontatnának minket az állomáshoz,
a mentőhajó azonban alig pár méternyire állt tőlünk, nyitott zsilippel. Egyetlen apró gondunk
az volt, hogy odáig az utat űrruha nélkül kellett megtennünk.
Gondosan megterveztünk mindent, elpróbáltuk mozdulatainkat, mert jól tudtuk, ezen az
előadáson nem szabad bakizni, hisz nincs lehetőség ismétlésre. Aztán mindannyian mélyet
szippantottunk a maradék oxigénből, átöblítve vele a tüdőnket. Mikor készen álltunk,
kidörömböltem a falon, hogy jelt adjak odaát várakozó barátainknak.
Rövid, szaggatott kopogások sorozata következett: a szerszámok munkához láttak a
vékony burkolaton. Szorosan megkapaszkodtunk ágyainkban, a lehető legtávolabb a készülő
nyílástól, hisz tudtuk jól, mi következik. Amikor megtörtént, az egész olyan gyorsan zajlott le,
hogy agyunk szinte rögzíteni se tudta az eseményeket. A kabin mintha fölrobbant volna, erős
szélroham akaszkodott belém. Nyitott számon át az utolsó levegőmolekula is távozott a
tüdőmből. És aztán - néma csönd, csak a csillagok hunyorogtak be az élethez vezető lyukon.
Higgyék el nekem, még mindig nem szabadulok azoktól az érzésektől. Olyan volt – persze
sosem lehetek benne biztos, nem a képzeletem játszott-e velem csupán -, mintha a szememet
csípné valami, és az egész testem bizsergett. És fáztam, de nagyon, talán mert máris párologni
kezdtek bőröm felsőbb rétegei.
Az egyetlen, amire teljes bizonyossággal emlékszem, az a hátborzongató csend volt. Egy
űrállomáson sosincs ilyen némaság, mert mindig hallani a gépek és a légszivattyúk zaját. Itt
azonban a légüres tér tökéletes csendje uralkodott, ahol egyetlen levegőfoszlány sem közvetít
semmiféle hangot.
Szinte rögtön kirugaszkodtunk a falba vágott lyukon át, egyenest a nap perzselő sugarai
közé. Elvakított a ragyogás, de szerencsére ez nem okozott gondot, mert a kint űrruhában
várakozó emberek azonnal elkaptak, és belódítottak a zsilipbe. Ott aztán lassan visszatértek a
hangok, ahogy beszivattyúzták a levegőt, és mi újra lélegzethez jutottunk. Később elmondták,
az egész akció nem tartott tovább húsz másodpercnél...
Hát, így lettünk alapítótagjai a Vákuumban Lélegzők Klubjának. Azóta már legalább
tucatnyian csinálták utánunk a dolgot, hasonló vészhelyzetekben. Pillanatnyilag az űrben
töltött rekordidő két perc; annak leteltével a vér testhőmérsékleten forrni kezd, megjelennek
benne az első buborékok, és csakhamar eljutnak a szívbe.
Nálam csupán egyetlen utóhatás lépett fel. Talán egy perc negyedrészéig a bőrömet igazi
napfény érte, nem az a legyengült valami, ami az atmoszférán át leszűrődik a Földre. Az űr
belélegzésétől nem esett semmi bajom – de életemben nem égtem még le olyan csúnyán, mint
akkor.
Németh Attila fordítása
76
Bele az üstökösbe
- Nem tudom, miért veszem ezt fel egyáltalán - szólt bele lassan George Takee Pickett az
ingó mikrofonba. - Semmi remény rá, hogy bárki is meghallja valamikor. Azt mondják, az
üstökös majd körülbelül kétmillió év múlva hoz vissza bennünket a Föld közelébe, amikor
megint megtesz egy kört a Nap körül. Szeretném tudni, él-e még akkor is az emberiség, és
hogy az üstökös vajon utódainknak is olyan szép látványt fog-e nyújtani, mint nekünk. Lehet,
hogy ők is expedíciót indítanak, akárcsak mi, hogy közelebbről megnézzék. És ránk fognak
találni…
- Mert a hajó még mindig teljesen kifogástalan állapotban lesz, ennyi idő múlva is. Lesz
üzemanyag a tartályokban, talán még rengeteg levegő is, mert először a táplálékunk fog
elfogyni, és éhen halunk, mielőtt megfulladnánk. De azt hiszem, ezt nem fogjuk megvárni;
gyorsabban bevégezzük, ha kinyitjuk a légzsilipet, és egyszerre túl leszünk az egészen.
- Amikor még kis srác voltam, olvastam egy sarkkutatókról szóló könyvet, amelynek az
volt a címe: Tél a jégtáblák között. Nos hát, most ilyesmivel állunk mi is szemben. Jég van
körülöttünk mindenütt, nagy, likacsos hegyekben úszik mellettünk. A Challenger a közepében
halad egy vonulatnak, amelynek tagjai oly lassan pörögnek egymás körül, hogy percekig kell
nézni, míg megbizonyosodhatunk róla, hogy valóban mozognak. De egyetlen földi sarkvidéki
expedíció sem látott még olyan telet, mint a miénk. Annak a kétmillió esztendőnek a
legnagyobb részében a hőmérséklet négyszázötven Fahrenheit-fokkal fagypont alatt lesz.
Olyan messze leszünk a Naptól, hogy körülbelül annyi meleget fog adni, mint a csillagok. És
ki próbálta már a kezét a Szíriusz sugaraival melengetni egy hideg, téli éjszakán?…
Ez a képtelen ötlet, mely hirtelen eszébe jutott, teljesen felkavarta. Elakadt a szava, mert
elébe villantak a hófödte, holdfényes mezők, fülébe csengett a karácsonyi harangszó egy
olyan tájról, amely immár ötvenmillió mérföldre volt. Hirtelen sírni kezdett, akár egy
gyermek, önuralma szétfoszlott, amikor eszébe jutott a Föld megannyi ismerős,
természetesnek vett szépsége, amelyet most örökre elveszített.
Pedig minden olyan jól indult az izgalom és kaland fellángolásában. Jól emlékezett (csak
hat hónapja volt?) a legelső percekre, amikor kiment, hogy megnézze az üstököst, nem sokkal
azután, hogy a tizennyolc éves Jimmy Randall felfedezte házilag készített távcsövével, és
elküldte híres táviratát a Mount Stromló-i obszervatóriumnak. Akkoriban még csak halványan
ködlő ebihal volt az üstökös, amely lassan haladt át az Eridanus csillagképen, az Egyenlítőtől
pontosan délre. Még messze a Mars fölött volt, miközben mérhetetlenül elnyúlt pályáján a
Nap felé rohant. Amikor legutoljára tündökölhetett a földi égbolton, még nem voltak
emberek, akik láthatták volna, és lehet, hogy megint nem lesz egy sem, mire újból
megjelenik. Az emberiség most látta Randall üstökösét először és talán utoljára.
Amint a Nap felé közeledett, megnőtt, s olyan felhőket és csóvákat okádott, amelyek közül
a legkisebb is nagyobb volt száz Földnél. Mint valami hatalmas lobogó, amely kozmikus
szélben leng, az üstökös farka már negyvenmillió mérföld hosszú volt, amikor a Mars pályája
mellett elviharzott. Ekkor történt, hogy a csillagászok ráébredtek: lehetséges, hogy ez lesz a
legnagyszerűbb látvány, amely valaha is megjelenhet a mennybolton; az 1986-ban újra
feltűnő Halley-üstökös ehhez képest semmi! És ekkor történt az is, hogy a Nemzetközi
Asztrofizikai Évtized vezetősége úgy döntött, elküldik utána a Challenger kutatóhajót, ha
időben fel lehet szerelni, vegye üldözőbe, mert olyan lehetőség ez, amelyre ezer évig is hiába
várhatnak.
Heteken át, a hajnalt megelőző órákban úgy nyúlt keresztül az égen az üstökös, mint egy
második, de sokkal fényesebb Tejút. Amint a Nap közelébe ért, és megérezte azokat a tüzeket,
amelyeket akkor tapasztalt utoljára, amikor még a mammutok lábaitól dongott a Föld, egyre
aktívabb lett. Világító gázfoltok fröccsentek ki magvából, hatalmas legyezőkké nyíltak szét,
amelyek úgy forogtak a csillagok között, mint megannyi lassan forgó fényszóró. Csóvája,
amely most százmillió mérföld hosszú volt, bonyolult csíkokra szakadt, amelyek egyetlen
77
éjszaka alatt teljesen megváltoztatták mintájukat. De mindig elmutattak a Naptól, mintha a
csillagok felé hajtotta volna őket egy nagyon erős szél, amely örökké fúj a Naprendszer
szívéből. George Pickett alig tudta elhinni, mekkora szerencse érte, amikor a Challengerre
kinevezték. Ilyesmi még egyetlen riporterrel sem történt William Laurence és az atombomba
óta. Az, hogy tudományos fokozattal rendelkezett, nőtlen volt, jó egészségnek örvendett,
súlya nem érte el a hatvan kilót, és hogy már kivették a vakbelét, csupa jó pontnak számított.
De bizonyára még sokan lettek volna hasonlóan alkalmasak a feladatra. Nos, irigykedésük
hamarosan megkönnyebbüléssé változik.
Mivel a Challenger szűkre szabott bérkeretébe egy egyszerű riporter nem fért volna bele,
Pickettnek szabad idejében az adminisztrációt is el kellett végeznie. Ez a gyakorlatban annyit
jelentett, hogy neki kellett vezetnie a hajónaplót, a kapitány titkáraként tevékenykednie,
leltároznia a készleteket és ellenőrizni a számlákat. Nagy előny, gondolta gyakran, hogy az űr
súlytalan világában az embernek minden huszonnégy órából csak hármat kell alvással
töltenie.
Nagy tapintatot követelt az is, hogy szétválassza kétféle elfoglaltságát. Ha éppen nem írt
valamit fülkeszerű irodájában, vagy nem ellenőrizte a raktárakban felhalmozott ezernyi tételt,
vadászatra indult a magnójával. Gondja volt rá, hogy egyszer vagy kétszer is meginterjúvolja
annak a húsz tudósnak és mérnöknek mindegyikét, aki a Challenger fedélzetén tartózkodott.
Nem adta le valamennyi felvételt rádión a Földnek; némelyik túlságosan szakmai jellegű volt,
vagy túl összefüggéstelen, vagy éppen fordítva. De legalább nem részesített előnyben senkit,
és legjobb tudomása szerint még senkinek sem lépett a tyúkszemére. Nem mintha ez most
már számított volna.
Szerette volna tudni, hogyan fogadta ezt dr. Martens. A csillagász az egyik legnehezebb
interjúalanya volt, de ő nyújtotta a legtöbb tájékoztatást. Hirtelen ötlettől sarkallva, kikereste
Martens szalagjai közül a legelsőt, és a magnóra tette. Tisztában volt azzal, hogy a jelenből
próbál menekülni azáltal, hogy a múltba vonul vissza, de ennek tudata csak reményt kelthetett
benne, hogy a kísérlet sikerülni fog.
Még mindig élénken élt emlékezetében ez az első interjú, mert a súlytalan mikrofon, amely
alig ingott a ventillátorok kavarta légáramlatban, valósággal némává hipnotizálta. De hangja
váratlanul a szokásos hivatásos simasággal szólalt meg.
Húszmillió mérfölddel az üstökös mögött voltak, de gyors ütemben kezdték utolérni,
amikor Martenst elcsípte az obszervatóriumban, és nekiszögezte ezt az első kérdést:
- Dr. Martens, tulajdonképpen miből áll ez a Randall-üstökös?
- Nagyon sok mindenből - felelte akkor a csillagász -, és állandóan változik, amint
távolodunk a Naptól. De a csóvája főleg ammónia, metán, széndioxid, vízgőz, cianogén…
- Cianogén? Nem mérges gáz ez? Mi történne, ha a Föld beleszaladna?
- Egyáltalán semmi. Bár nagyon látványos, de a Föld légköri viszonyai között egy üstökös
csóvája szinte légüres térnek tekinthető. Egy Föld nagyságú térfogat körülbelül annyi gázt
tartalmaz, mint egy levegővel teli gyufásdoboz.
- És ez a ritka anyag ilyen csodálatos mutatványokkal áll elő!
- Ugyanígy viselkedik a hasonlóan ritka gáz elektromos térben, és ugyanolyan okból. Az
üstökös csóvája izzik, mert a Nap elektromos töltésű részecskékkel bombázza. Kozmikus égi
jelzés ez, és attól tartok, hogy egy szép napon majd a reklám-szakemberek is rá fognak
ébredni erre, és megtalálják a módját, hogy jelmondatokat írjanak fel a Naprendszerbe.
- Ez eléggé lehangoló gondolat… bár azt hiszem, egyesek azt fogják állítani, hogy az
alkalmazott tudomány diadala. De hagyjuk a csóvát. Mikor érünk az üstökös szívébe, a
magba… azt hiszem, így mondják nem?
- Mivel a rendületlen üldözés mindig hosszú időbe telik, újabb két hétbe fog kerülni, míg
belépünk a magba. Egyre mélyebbre hatolunk a csóvában, s látni fogjuk az üstökös
hosszmetszetét, amíg beérjük. De bár a mag még mindig húszmillió mérföldre van előttünk,
máris sok mindent megtudtunk róla. Először is, hogy rendkívül kicsi: ötven mérföldnél is
78
kevesebb az átmérője. És még ez sem szilárd, hanem ezernyi kisebb testből áll, amely egy
felhőben gomolyog körbe.
- Be tudunk majd hatolni a magba?
- Ezt csak akkor tudjuk meg, ha eljutunk oda. Lehet, hogy nem vállaljuk a kockázatot, és
néhány ezer mérföldről, távcsővel tanulmányozzuk csak. De személy szerint csalódnék, ha
nem mennénk bele. Maga nem?
Pickett kikapcsolta a magnetofont. Igen, Martensnak igaza volt. Valóban csalódott volna,
különösen mivel nem látszott veszélyesnek. Nem is volt, amennyire ez az üstökösön múlt. A
veszély belülről jött.
Egymás után hajóztak át azokon a hatalmas, de elképzelhetetlenül ritka gázfüggönyökön,
amelyeket a Randall-üstökös még mindig kibocsátott, miközben a Nap felől távolodott. De
még most is, bár már a mag legsűrűbb részeihez értek, gyakorlati szempontból tökéletes
vákuumban voltak. A fényes köd, amely a Challenger körül oly sok millió mérföldnyire
terjengett, alig homályosította el a csillagokat; de egyenesen előttük, ahol az üstökös szíve
volt, bizonytalanul ragyogó fényfolt tűnt fel, csalogatta őket, mint egy lidércfény.
Az egyre erősebb elektromos zavarok majdnem teljesen elvágták a Földdel való
kapcsolatukat. A hajó fő rádióadója éppen hogy át tudott juttatni egy jelzést, de az utolsó
napokban már arra kellett szorítkozniuk, hogy "Minden rendben" üzeneteket küldjenek
morzéval. Ha majd elszakadnak az üstököstől és hazaindulnak, a normális érintkezést újból
fel tudják venni, de most csaknem annyira el voltak szigetelve, mint a felfedezők a rádió
feltalálása előtti időkben. Kényelmetlen volt, de ennyi az egész. Valójában Pickett örömmel
fogadta a dolgok ilyetén állását: több ideje jutott arra, hogy eleget tegyen hivatalnoki
kötelességeinek. Bár a Challenger egy üstökös szívébe hajózott, olyan pályán, amelyről
egyetlen kapitány sem álmodhatott volna a XX. század előtt, valakinek akkor is ellenőriznie
kell a készleteket és a leltári tárgyakat.
A Challenger nagyon lassan és óvatosan, radarjával az egész környező űrt körbetapogatva,
bekúszott az üstökös magjába. És ott megpihent a jég között.
Még a kilencszáznegyvenes években a harvardi Fred Wipple megsejtette az igazságot, de
nehéz volt elhinni még akkor is, ha a bizonyíték az ember orra előtt volt. Az üstökös aránylag
apró magja jéghegyek laza csoportjából állt, amelyek egymás körül sodródtak és pörögtek,
miközben előrehaladtak pályájukon. De a sarki tengereken úszó hegyekkel ellentétben, ezek
nem vakító fehérek voltak, hanem piszkosszürkék és likacsosak, mint a félig megolvadt hó.
És metán-és fagyott ammóniafelhők tarkították őket, amelyek óriási gázsugarakat lövelltek
időről időre, amint a nap hevét magukba szívták. Csodálatos látvány volt, de Pickettnek kevés
ideje jutott arra, hogy megbámulja. Most viszont túl sok ideje volt.
Szokásos hajóraktár-ellenőrzését tartotta, amikor szemtől szembe találkozott a
katasztrófával - bár beletelt egy kis időbe, míg tudatára ébredt. Mert a készleteik tekintetében
a helyzet tökéletesen kielégítő volt: bőséges tartalékaik voltak a Földre való visszatérésig. Ezt
saját szemével ellenőrizte, és most mindössze meg kellett győződnie a mérlegről, amely a
hajó elektronikus emlékezetének - amely az összes számításokat tárolta - gombostűfejnyi
részében volt elraktározva.
Amikor az első őrült számok felvillantak a képernyőn, Pickett azt hitte, rossz billentyűt
nyomott meg. Törölte a végeredményt, és újból betáplálta a számítógépbe az információt.
Először is: 60 rekesz sűrített hús, ebből eddig 17 elfogyasztva, maradt: 99 999 943.
Újból és újból próbálkozott, semmivel sem jobb eredménnyel. Akkor bosszúsan, de nem
különösképpen megrémülve, elkezdte keresni dr. Martenst.
A csillagászt a "kínzókamrában" találta, az apró tornateremben, amely a műszaki raktárak
és a főhajtómű tartályának válaszfala közé volt beékelve. A legénység minden tagjának napi
egy órát kellett itt tornásznia, nehogy izmaik elernyedjenek a súlytalanság állapotában.
Martens különféle expanderokkal birkózott, arcán a szigorú eltökéltség kifejezésével. Még
szigorúbb lett, amikor Pickett megtette jelentését.
79
Néhány próba a fő betápláló billentyűsorral gyorsan meggyőzte őket a lehető
legrosszabbról.
- A komputer megőrült - mondta Martens. - Még összeadni vagy kivonni sem tud.
- De hát csak meg tudjuk csinálni?
Martens a fejét rázta. Elvesztette minden szokásos kakaskodó önbizalmát; úgy néz ki,
gondolta Pickett, mint egy felfújt gumijáték, amely hirtelen ereszteni kezd.
- Még a megépítői sem tudnák. Mikroáramkörök egybefüggő tömege, olyan szorosan
összezsúfolva, mint az emberi agy. A memóriaegységek még működnek, de a számítóegység
teljesen hasznavehetetlen. Csak összekeveri azokat a számokat, amelyeket betáplálunk.
- És mi lesz akkor velünk?
- Ez azt jelenti, hogy valamennyien halottak vagyunk - felelte Martens egyszerűen. - A
komputer nélkül végünk van. Lehetetlen kiszámítani a Földre való visszatérés pályáját. Egy
légiónyi matematikusnak is hetekig tartó munkájába kerülne, hogy papíron kiszámítsa.
- Ez nevetséges! A hajó tökéletesen jó állapotban van, rengeteg az élelmünk és
üzemanyagunk, maga meg azt mondja nekem, hogy mindnyájan meg fogunk halni, mert nem
tudunk elvégezni néhány számtani műveletet!
- Néhány számtani művelet! - vágott vissza Martens, régi énjének árnyékával a hangjában.
- Egy nagyobb navigációs változás, mint amilyenre ahhoz van szükségünk, hogy elszakadjunk
az üstököstől, és a Föld felé tartó pályára lépjünk, körülbelül százezer különálló számítást
jelent. Még a számítógépnek is több percbe kerül ez a munka.
Pickett nem volt matematikus, de eleget tudott az asztronautikából ahhoz, hogy megértse a
helyzetet. Egy űrben haladó hajó egyszerre több test befolyása alatt áll. A legnagyobb erőt a
Nap vonzása gyakorolja reá; ez tartja valamennyi bolygót a pályáján. De a bolygók maguk is
ide-oda húzzák, bár sokkal gyengébb vonzóerővel. Hogy számoljanak mindezzel az ellentétes,
egymásra ható vonzással és taszítással - s főleg, hogy ezeket a maguk hasznára fordítsák
azért, hogy a több millió mérföldre levő céljukat elérjék -, ez fantasztikusan bonyolult
probléma volt. Megértette Martens kétségbeesését; senki sem tud dolgozni szakmájának
szerszámai nélkül, és egyetlen szakmához sem kell olyan bonyolult szerszám, mint ehhez.
Még azután is, hogy a kapitány közölte a tényt, és megtartották az első vészhelyzetbeni
értekezletüket - amelyre az egész legénység összegyűlt, hogy megvitassák a helyzetet -,
órákba telt, amíg a tényt mindenki felfogta. A vég még mindig oly sok hónapnyi
messzeségben volt, hogy az elme nem tudta felfogni: kimondták felettük a halálos ítéletet, de
nem sietnek a végrehajtásával. És a látvány még mindig oly lenyűgöző volt…
Az izzó ködön túl, ami beburkolta őket - és ami égi síremlékük is lesz az idők végezetéig -,
láthatták a Jupiter nagy jelzőtüzét, minden csillagnál fényesebben. Néhányan közülük még
életben lehetnek - ha a többiek hajlandók feláldozni magukat -, amikor a hajó majd elhalad a
Nap gyermekei közül a leghatalmasabb mellett. Vajon ez a néhány hétnyi plusz-élet megéri-e,
tette fel magának Pickett a kérdést, hogy saját szemükkel érzékelhessék azt a látványt,
amelyet Galilei pillantott meg először kezdetleges távcsövével négy évszázaddal előbb: a
Jupiter mellékbolygóit, amelyek ide-oda futnak, mint gyöngyszemek egy láthatatlan dróton?
Gyöngyszemek egy dróton. Ezzel a gondolattal egy éppen hogy elfelejtett gyerekkori emlék
robbant elő tudatalattijából. Már napok óta ott lappanghatott és küzdhetett, hogy feljusson a
fényre. Most végül ráerőltette magát várakozó agyára.
- Nem! - kiáltott fel hangosan. - Nevetséges! Ki fognak nevetni!
És akkor mi van? - szólalt meg agyának másik fele. Nincs semmi vesztenivalód; ha másra
nem jó, legalább mindenkit leköt, miközben az élelem és az oxigén lassan elszivárog. Még a
leghalványabb remény is jobb a semminél…
Abbahagyta a magnóval való játszadozást; az érzelgős önsajnálatnak vége. Kikapcsolta a
rugalmas hálót, amely az ülésen tartotta, és elindult a műszaki raktárba, hogy megkeresse azt
az anyagot, amire szüksége volt.
*
80
- Nem ilyennek képzelem a jó viccet - mondta dr. Martens három nap múlva. Megvető
pillantást vetett arra a gyatra drót- és faalkotmányra, amelyet Pickett a kezében tartott. -
Gondoltam, hogy ezt fogja mondani - felelte Pickett, megőrizve nyugalmát. - De kérem,
szánjon rám egy percet. A nagyanyám japán volt, és amikor kicsi voltam, elmondott egy
történetet, amelyet teljesen elfelejtettem, s csak ezen a héten elevenedett fel. Azt hiszem, ez
megmentheti az életünket… Valamikor a második világháború után rendeztek egy versenyt
egy amerikai számítógép-technikus és egy ilyen számológépet használó japán között. A japán
nyert.
- Akkor az nagyon gyatra számítógép lehetett. Vagy nagyon ügyetlen technikus.
- Az amerikai hadseregben akkor használt legjobb gép volt. De ne vitatkozzunk. Próbálja
ki. Mondjon két háromjegyű számot, hogy beszorozzam.
- Hát… 856x437.
Pickett ujjai táncolni kezdtek a golyókon, villámsebesen taszigálva őket jobbra-balra a
drótokon. Összesen tizenkét drót volt, úgyhogy a számológép el tudott menni egészen 999
999 999 999-ig, vagy fel lehetett osztani különálló részekre, amelyeken egymástól független
számításokat lehetett egyidejűleg elvégezni.
374 072 - szólalt meg Pickett, hihetetlenül rövid idő múlva. - Most lássuk, maga mennyi
idő alatt végzi el, ceruzával és papíron.
Sokkal hosszabb idő telt el, míg Martens, aki, mint a legtöbb matematikus, rossz számoló
volt, kimondta, hogy 375 072. A gyors utánaszámolás hamarosan megerősítette, hogy
Martensnak legalább háromszor annyi ideig tartott, mint Pickettnek, hogy végül rossz
eredményre jusson.
A csillagász arca egyszerre fejezett ki bosszúságot, megdöbbenést és kíváncsiságot.
- Hol tanulta ezt a trükköt? - kérdezte. - Azt hittem, hogy ezekkel a vackokkal csak
összeadni és kivonni lehet.
- Hát, a szorzás csak megismételt összeadás, nem? Annyi az egész, hogy 856-ot hétszer
összeadtam az egyes oszlopban, háromszor a tízes oszlopban és négyszer a százas oszlopban.
Maga ugyanezt végzi el, ha papírt és ceruzát használ. Persze van némi egyszerűsítés. De ha
azt hiszi, hogy én gyors vagyok, látnia kellett volna a nagybácsimat. Valamikor egy
jokohamai bankban dolgozott, és az ember nem látta az ujjait, ha rákapcsolt. Megtanított
néhány fogásra, de a legtöbbjét már elfelejtettem. Csak néhány napja gyakorolok, úgyhogy
még mindig lassan megy. De remélem, így is meggyőztem róla, hogy van valami ráció a
dologban.
- Vanni van. Egészen meg vagyok döbbenve. Tud ilyen gyorsan osztani is?
- Majdnem ilyen gyorsan, ha van elég gyakorlatom.
Martens felvette a számológépet és elkezdte ide-oda lökdösni a gyöngyszemeket. Aztán
sóhajtott egyet.
- Leleményes dolog… de igazából nem segít rajtunk. Még ha tízszer olyan gyors is, mint
aki ceruzával és tollal csinálja, ami nem áll fenn, a számítógép milliószor gyorsabb volt.
- Gondoltam erre is - válaszolta Pickett kissé türelmetlenül.
(Martens nem belevaló, túl könnyen feladja. Mit képzel, hogyan boldogultak a csillagászok
száz évvel ezelőtt, amikor még nem voltak számítógépek?)
- A következőt javaslom… szóljon, ha valami hibát lát benne…
Gondosan és komolyan részletezte tervét. Ahogyan előrehaladt, Martens lassan
megnyugodott, és végül elnevette magát. Pickett napok óta nem hallott nevetést a Challenger
fedélzetén.
- Szeretném látni a parancsnok arcát - szólalt meg a csillagász -, amikor maga megmondja
neki, hogy mindnyájan visszamegyünk az óvodába, és elkezdünk játszani a gyöngyökkel.
Először mindenki kétkedett, de a hitetlenség gyorsan eltűnt, amikor Pickett néhány
bemutatót tartott. Azoknak az embereknek a szemében, akik az elektronika világában nőttek
fel, az, hogy egy drótból és gyöngyökből álló, egyszerű szerkezettel ilyen nyilvánvaló
81
csodákat lehet művelni, kinyilatkoztatás-számba ment. És mivel az életük függött ettől,
minden energiájukat beleadták.
Mihelyt a technikusok brigádja elég simán működő másolatokat készített Pickett durva
prototípusáról, elkezdődtek az órák. Csak néhány percig tartott, míg megmagyarázta az
alapelvet; idő a gyakorláshoz kellett, egyik óra a másik után, míg az ujjak automatikusan
száguldottak a drótokon, és pöccintették a gyöngyöket a megfelelő helyzetbe, anélkül, hogy a
tudatos gondolkodásra szükség lett volna. Akadt néhány ember a legénységből, aki sohasem
tudta elsajátítani a pontosságot és gyorsaságot, még egyheti állandó gyakorlás után sem; de
voltak mások, akik gyorsan túlszárnyalták Pickettet is.
Számológépekről és számoszlopokról álmodtak, és golyókat pöcköltek álmukban is.
Mihelyt túlléptek az elemi fokon, csoportokba osztották őket, amelyek vadul versenyeztek
egymással, míg még magasabb fokot értek el. A végén már akadtak olyanok, akik négyjegyű
számokat tudtak beszorozni tizenöt másodperc alatt, és órákig tudták folytatni ezt a műveletet.
Az ilyesfajta munka teljesen gépies volt, ügyességet igényelt, nem intelligenciát. Az igazán
nehéz munka Martensnak jutott, és neki senki sem tudott sokat segíteni. El kellett felejtenie
minden olyan gépre alapozott technikát, amelyet korábban készen kapott, és úgy kellett
újraalakítania a számításait, hogy olyan emberek végezhessék el automatikusan, akiknek
fogalmuk sem volt arról, mit jelentenek az így nyert számok. Megadta nekik az alapadatokat,
és követniük kellett azt a programot, amelyet kijelölt számukra. Néhány órai türelmes
rutinmunka után aztán megszületett az eredmény - feltéve, hogy nem történt hiba. A hibák
elkerülésének egyetlen módja pedig az lehetett, hogy két, egymástól független munkacsoport
dolgozott, melyek szabályos időközökben kölcsönösen ellenőrizték egymás eredményeit.
- Amit megtettünk - mondta bele Pickett a magnójába, amikor végül eszébe jutott a
hallgatóság, amelynek már aligha nyilatkozhat valaha is -, tulajdonképpen annyi, hogy emberi
lényekből építettünk számítógépet elektronikus áramkörök helyett. Néhány ezerszer lassabban
dolgozik, nem tud sok számjeggyel működni, és könnyen elfárad, de elvégzi a munkát.
Nem az egész munkát, amely a Föld irányában való navigációt szolgálja, ez túlságosan
bonyolult, de azt az egyszerűbb feladatot megoldja, hogy olyan pályára juttat, amely
rádióközeibe visz bennünket. Ha egyszer megszabadulunk a minket körülvevő elektromos
interferenciától, rádión meghatározhatjuk a helyzetünket, és a nagy földi komputerek meg
tudják mondani, mit tegyünk ezután.
- Már elszakadtunk az üstököstől, és nem tartunk kifelé a Naprendszerből. Új pályánk
megegyezik a számításokkal, a várt pontossággal. Még mindig benne vagyunk az üstökös
csóvájában, de a magja már millió mérföldnyire van, és nem fogjuk látni többé azokat az
ammónia-jéghegyeket. Tovább rohannak a csillagok felé a napok közötti fagyos éjszakába,
míg mi hazafelé tartunk…
- Halló, Föld… halló, Föld! Itt a Challenger beszél, a Challenger beszél. Jelezzetek vissza,
mihelyt veszitek adásunkat; szeretnénk ellenőrizni a számításainkat, mielőtt csontig kopnak
az ujjaink!
Szentmihályi Szabó Péter fordítása
82
Nyáridő az Ikaroszon
Amikor Colin Sherrard a lezuhanás után kinyitotta a szemét, el sem tudta képzelni, hogy
hol van. Mintha valami járműbe szorulva feküdne ott, a kerek domb csúcsán, amely minden
irányba meredeken lejt. A domb felülete kiégett és megfeketedett, mintha egy nagy tűzvész
nyomait viselné. Fölötte a szurokfekete égen csillagok ragyogtak; az egyik alacsonyan,
egészen a látóhatár szélén lebegett, mint egy apró, fénylő nap.
Lehet, hogy ez a Nap? Nem, ez lehetetlen. Valami gyötrő emlék arra figyelmeztette, hogy
a Nap nagyon közel van - iszonyatosan közel nem olyan messze, hogy csillag nagyságúnak
lássa. S ezzel a gondolattal visszatért a teljes öntudat állapotába. Sherrard már pontosan tudta,
hogy hol van, és ez a tudat olyan szörnyű volt, hogy majdnem elveszítette megint az
eszméletét.
Megsérült űrhengere - az alig háromméternyi hosszú miniűrhajó - nem a domb csúcsán
hevert, hanem egy alig három kilométer átmérőjű világ meredeken görbülő felületén. A
ragyogó csillag pedig, amely nyugaton, a látóhatár szélén olyan gyorsan süllyedt, a
Prométheusz fénye volt, az űrhajóé, amely az űr oly sokmilliónyi kilométerén át hozta őt ide.
A Prométheusz ott függött a csillagok között, azon töprengve, hogy miért nem tért haza
űrhengere, mint a postagalamb az éjszakai nyugalomra. Néhány percen belül eltűnik majd a
szeme elől, elsüllyed a látóhatár szélén, a Nappal játszott örökös bújócskázás során.
Ez volt az a játszma, amelyet Sherrard most elvesztett. Egyelőre még az aszteroida éjszakai
oldalán volt, árnyékának hűvös biztonságában, de a rövid éjszaka hamarosan véget ér. Az
Ikarosz négy órából álló napja sebesen pörgette őt a szörnyű hajnal felé, amelyben a földinél
harmincszor erősebben tűző nap perzseli ezeket a sziklákat. Sherrard igen jól tudta, miért
kiégett és megfeketedett minden körülötte. Az Ikarosz csak egy hét múlva éri el a
perihéliumot, de a déli hőmérséklet már túljutott az ötszáz fokon.
S bár helyzete egyáltalán nem volt humoros, hirtelen eszébe jutott McClellan kapitány
leírása az Ikaroszról: „Ez a legforróbb ingatlan a Naprendszerben." A tréfa igazát csupán
néhány nappal ezelőtt bizonyították be, egy tudománytalan és egyszerű kísérlettel, ami
gyakran sokkal hatásosabb megannyi grafikonnál és műszeradatnál.
Közvetlenül virradat előtt valaki egy fadarabot rakott az egyik apró domb csúcsára.
Sherrard az árnyékos éjszakai oldal biztonságából figyelte, mi történik, amikor a felkelő nap
első sugarai elérik a dombtetőt. Mihelyt a szeme hozzászokott a fény hirtelen
fellobbanásához, látta, hogy a fa megfeketedik és elszenesedik. Ha az Ikaroszt atmoszféra
vette volna körül, a fadarab fellángolt volna; ilyen volt a hajnal az Ikaroszon.
Első leszállásuk alkalmával, öt évvel ezelőtt, amikor a Vénusz pályáját keresztezték,
mégsem volt ilyen lehetetlenül nagy a hőség. Űrhajójuk utolérte az aszteroidát, amint az
éppen elindult a Nap felé; egyeztette sebességét a kis világéval, és olyan könnyedén ért
felületére, akár egy hópehely. (Hópehely az Ikaroszon - micsoda gondolat!) A tudósok azután
legyezőállásban ellepték az egyenetlen, nagy - körülbelül negyven négyzetkilométernyi -
nikkel-vas felületet, amely az aszteroida nagy részét borította, felállították műszereiket és
ellenőrző állomásaikat, mintákat gyűjtöttek, és megfigyeléseket végeztek.
Mindent gondosan, évekkel előre terveztek, a Nemzetközi Asztrofizikai Évtized részeként.
Most adódott kivételes alkalom arra, hogy a kutatóűrhajó alig huszonhétmillió kilométernyire
megközelítse a Napot, mivel a három kilométernyi vastagságú vas- és sziklapajzs megvédi
hevétől. Az Ikarosz árnyékában az űrhajó biztonságban gördülhetett a központi tűz körül,
amely az összes bolygót melegítette, és amelytől minden élet létezése függött. S mint ahogyan
a legenda Prométheusza lehozta az égből az emberiségnek a tüzet ajándékba, a nevét viselő
űrhajó is az egek sok, elképzelhetetlen titkával tér vissza a Földre.
Elegendő idejük volt arra, hogy felállítsák műszereiket, és mindent szemrevételezzenek,
mielőtt a Prométheusznak fel kellett szállnia, hogy az éjszaka árnyékában keressen
menedéket. De még azután is néhány ember dolgozhatott apró, önjáró űrhengerében egy-két
83
óráig az éjszakai oldalon, ha vigyázott, hogy ne érje utol a Nap egyre emelkedő vonala. Ezt az
elég egyszerű feltételt nem volt nehéz teljesíteni egy olyan világban, ahol a hajnal óránként
csak egymérföldnyit haladt előre; Sherrard azonban nem tudta teljesíteni ezt a feltételt, és a
büntetés a halált jelentette.
Még most sem értette pontosan, hogy mi történt. Egy szeizmográf-adókészüléket cserélt ki
a 145. állomáson, amelyet nem hivatalosan Mount Everestnek hívtak, mivel huszonnyolc
méter magasra emelkedett a környező terület fölé. Tökéletesen sima és egyszerű volt ez a
munka, bár távvezérléssel kellett elvégeznie, űrhengerének automata karjaival. Sherrard nagy
szakértője volt a karok kezelésének; fémujjaival ugyanolyan gyorsan tudott csomót kötni,
mint húsból és csontból való ujjaival. A munka húsz percnél alig tartott tovább, és azután a
rádiószeizmográf már újra közvetített, jelezve az apró rengéseket, amelyek az Ikaroszt egyre
többször rázták meg, amióta az aszteroida a Nap felé közeledett. Kevés vigaszt nyújtott
Sherrardnak az a tudat, hogy balesete hatalmas rengésként szerepel a szeizmográf adataiban.
Miután ellenőrizte a jelzéseket, gondosan visszarakta a műszer köré a napellenzőket.
Nehéz volt elhinni, hogy két vékony fényezett fémlemez, a papírnál nem vastagabb, el tudja
téríteni a sugárzás olyan áradatát, amely másodpercek alatt megolvasztaná az ólmot vagy az
ónt. Az első napellenző tükörfelülete azonban visszaverte a ráeső napsugarak több mint
kilencven százalékát, a második pedig a maradék nagy részét, úgyhogy a hőnek csupán
ártalmatlan kis része hatolt át rajta.
Sherrard jelentette, hogy befejezte munkáját, az űrhajó jelezte a vételt, és most már
hazafelé indulhatott. A Prométheuszról függő, ragyogó fényszórók - amelyek nélkül az
aszteroida éjszakai oldala teljes sötétségbe merült volna - eltéveszthetetlen célpontot képeztek
az égen. Az űrhajó alig három kilométer magasságban lebegett, és Sherrard a gyenge
gravitáció mellett át is ugorhatta volna ezt a távolságot, ha történetesen mozgatható lábrésszel
ellátott űrhajós öltönyt visel. Űrhengerét azonban kis teljesítményű mikrorakéták juttatják
majd el az űrhajóra, körülbelül öt perc alatt. Beirányozta az űrhengert a pörgettyűkkel,
ráállította a hátsó rakétákat a második erősségre, és megnyomta az elsütőgombot. Heves
robbanás történt valahol a lába közelében, és Sherrard magasra felszállt az Ikaroszról, de nem
az űrhajó irányába. Valami szörnyű baj történt; a jármű oldalra dűlt, és Sherrard nem tudta
elérni a vezérlőkészüléket. Csak az egyik rakéta gyulladt meg, és ő egyre gyorsabban forgott
az egyensúlyát vesztett űrhengerben. Megpróbálta kitapogatni a kapcsolót, de a forgás teljesen
megzavarta a tájékozódásban. Amikor megtalálta a vezérlőszerkezetet, első mozdulata csak
rontott a helyzeten - teljes sebességre kapcsolt, akár egy ideges sofőr, aki a gázpedálra lép rá a
fék helyett. Egy másodperc alatt helyesbítette tévedését, és áramtalanította a rakétát, de
addigra már olyan sebesen pörgött, hogy a csillagok körbeforogtak körülötte.
Minden olyan gyorsan történt, hogy még megijedni sem volt ideje, még az űrhajót sem
tudta értesíteni arról, hogy mi történt. Levette kezét a vezérlőberendezésről; ha bármihez is
hozzányúl, az csak ront a dolgon. Két-három percig eltartana, amíg óvatos manőverezéssel
kikerülne a forgásból, de az egyre közeledő sziklák reszkető, halvány csillogásából
nyilvánvaló volt számára, hogy még csak két-három másodperce sem maradt. Sherrardnak
eszébe jutott az Űrhajósok Kézikönyvének elején levő jó tanács: „Ha nem tudod, mitévő légy,
ne csinálj semmit." Ehhez tartotta magát még akkor is, amikor úgy érezte, hogy rázuhant az
Ikarosz, és a csillagok eltűntek a szeme elől.
Valóságos csoda volt, hogy az űrhenger nem tört össze, és hogy ő nem az űrben fuldoklik.
(Lehet, hogy harminc perc múlva már örülne ennek a lehetőségnek is, amikor majd a henger
hőszigetelője felmondja a szolgálatot.) Az űrhenger természetesen megsérült. A visszapillantó
tükrök, amelyek a fejét borító, áttetsző műanyag sapkára voltak erősítve, letörtek, úgyhogy
már csak akkor látta, mi van a háta mögött, ha nagy nehezen hátrafordította a fejét. Ez
aránylag jelentéktelen kellemetlenség volt; sokkal komolyabbnak bizonyult az a tény, hogy
lezuhanáskor leszakadtak rádiójának antennái. Nem hívhatta az űrhajót, és a hajó sem
létesíthetett vele kapcsolatot. Csak valami halk recsegés hallatszott a rádióból, valószínűleg
84
magában a készülékben keletkezett a zörej. Tökéletesen egyedül volt, magára hagyatva,
elvágva az emberiségtől.
Helyzete kétségbeejtő volt, de még pislákolt a remény halvány sugara. Végül is nem volt
teljesen tehetetlen. Ha nem is használhatta az űrhenger rakétáit - úgy képzelte, hogy a hátsó
motor elromlott, és megrongálta az üzemanyag-vezetéket, ez volt az, amire a tervezők azt
mondták, hogy lehetetlen -, mozogni még tudott. Használhatta a karjait.
Merre kússzon? Elvesztette minden tájékozódási képességét, mert bár a Mount Everestről
szállt fel, most már igen messze kerülhetett tőle. Ebben az apró világban nem voltak
felismerhető irányjelzők; a Prométheusz sebesen süllyedő csillagfénye volt a legjobb
útmutatója, és ha az űrhajót láthatja mozgás közben, akkor biztonságban van. Néhány percen
belül felfedezik a távollétét, ha ugyan máris nem vették észre. Mégis, rádió nélkül hosszú
ideig eltarthat, amíg társai rábukkannak; bár az Ikarosz felülete nem nagy, a negyven
négyzetkilométeres, fantasztikusan csipkézett felületen sajnos könnyen rejtve maradhat a
három méter hosszú henger. Egy órába is beletelhet, amíg megtalálják - és ez azt jelenti, hogy
addig mindig meg kell előznie a felkelő Nap gyilkos sugarait.
Becsúsztatta ujjait az irányítóberendezésbe, amelyek a fém végtagok mozgását
szabályozták. A hengeren kívül, a számára ellenséges környezetben, pótkarjai
megelevenedtek. Lenyúltak, rátámaszkodtak az aszteroida vasfelületére, és felemelték az
űrhengert a talajról. Sherrard meghajlította a karját, és a henger előrelendült, mint valami
iszonyatos, kétlábú rovar... Először a jobb kar, majd a bal, aztán megint a jobb következett.
Sokkal könnyebb volt, mint remélte, és most megint úgy érezte, hogy visszatér az
önbizalma. Bár a fémkarokat könnyű és pontos munkához tervezték, nagyon kevés húzóerőre
volt szükség ahhoz, hogy ebben a súlytalan környezetben megmozdítsa az űrhengert. Az
Ikarosz gravitációja tízezerszer gyengébb volt a Földénél: Sherrard és űrhengere itt együttesen
egy fél dekánál kevesebbet nyomott, és amint egyszer megindult, könnyed, álomszerű
lebegéssel repült előre.
Ez a túlságosan könnyű haladás azonban veszélyeket rejtett magában. Már több száz métert
haladt előre, és gyorsan a nyomába szegődött a Prométheusz süllyedő csillagának, amikor a
túlzott biztonság becsapta. (Különös, hogy az ember milyen gyorsan át tud kapcsolni egyik
végletből a másikba; néhány perccel ezelőtt még a lelkét erősítve várta a halált - most pedig
az jutott eszébe, hogy lekési az estebédet.) Talán a szokatlan mozgás újdonsága, amelyhez
hasonlót még sohasem próbált, okozta a szerencsétlenséget.
A többi űrhajóshoz hasonlóan Sherrard is megtanulta, hogy az űrben tájékozódjon, és
megszokta a munkát és az életet olyan körülmények között, amelyekben a fent és a lent földi
fogalmai értelmetlenné váltak. Ha az ember olyan világban volt, mint amilyen az Ikarosz, el
kellett önmagával hitetnie, hogy a lába „alatt" igazi, hamisítatlan bolygó van, és amikor
megmozdul, akkor vízszintesen halad előre. Ha ez az ártatlan önámítás kudarcot vall, akkor
menthetetlenül az űrörvény támadja meg.
A támadás váratlanul érte. Egyszer csak az Ikarosz kisiklott a lába alól, és a csillagok nem
ragyogtak a feje fölött. Sherrard felfelé haladt egy függőleges sziklán, mint ahogyan a
hegymászó kapaszkodik fel, és bár Sherrard józan esze azt sugallta, hogy ez csupán a képzelet
játéka, minden érzéke valóságnak vélte - egy pillanat, s a gravitáció letépi őt erről a csupasz
falról, a mélybe zuhan, és végül megsemmisül.
Még rosszabb várt rá: az álfüggőleges még egyre lengett, mint a Sarkot kereső iránytű.
Most egy hatalmas sziklás mennyezetről függött, mint a légy a plafonhoz tapadva; egy
pillanaton belül megint fal lesz belőle - de akkorra már egyenesen lefelé zuhan rajta, ahelyett
hogy felfelé kapaszkodna.
Elveszítette uralmát az űrhenger fölött, és a hideg veríték, amely kiverte homlokát, arra
figyelmeztette, hogy hamarosan elveszíti uralmát saját teste fölött is. Csak egyet tehetett:
szorosan összeszorította szemhéját, amennyire csak lehetett, visszahúzódott a henger parányi
világába, és minden erejével megpróbálta elhitetni magával, hogy a kinti világ nem létezik.
Még a lassú, finom reccsenést is alig vette tudomásul, amely második zuhanását jelezte.
85
Amikor megint fel mert nézni, látta, hogy az űrhenger egy nagy sziklatömbnek ütközött.
Karjai felfogták az összeütközés erejét, de olyan áron, amit voltaképpen nem engedhetett meg
magának. Bár a henger jóformán súlytalan volt ezen a bolygón, tehetetlenségi nyomatéka
mégis két mázsát tett ki, és körülbelül hat kilométeres óránkénti sebességgel haladt. Ezt a
nyomatékot a fémkarok nem tudták tompítani, az egyik kar letört, a másik pedig
reménytelenül meggörbült.
Amikor látta, hogy mi történt, Sherrard első érzése nem a kétségbeesés volt, hanem a düh.
Olyan biztos volt már a sikerben, amikor az űrhenger megindult sikló útján az Ikarosz csupasz
felületén! És most egy pillanatnyi testi gyengeség ide taszította! Az űr azonban nem tesz
engedményt az emberi gyöngeségeknek vagy érzéseknek, és annak, aki ezt a tényt nem
fogadja el, nincs az űrben semmi keresnivalója.
De legalább értékes időt nyert a hajó nyomát követve; tíz percet hozzátett ahhoz az időhöz,
amely őt a hajnaltól elválasztotta. Vajon ez a tíz perc többlet csupán a haláltusáját
hosszabbítja meg, vagy biztosítja űrhajóstársainak azt a külön időt, amelyre szükségük van
felkutatásához? Ez hamarosan kiderül.
Hol voltak a társai? Bizonyára már hozzáláttak a kereséséhez. Megerőltette szemét, és az
űrhajó ragyogó csillaga felé fordult, remélve, hogy megpillantja az űrhengerek halványabb
fényét, amint felé tartanak, de semmit sem látott az ég lassan forduló mennyezetén.
Jobb, ha saját erejére számít, bármilyen csekély is az. Már csak néhány perce volt addig,
amíg a Prométheusz és fényszórója elsüllyed az aszteroida széle alá, és őt sötétségben hagyja.
Az igaz, hogy ez a sötétség mindenképpen rövidnek bizonyul majd, de talán mielőtt
ráborulna, mégiscsak talál magának menedéket a közeledő virradat elől. Például ezt a sziklát,
amelybe beleütközött.
Igen, ez ad valami árnyékot, amíg a Nap félúton van felfelé. Amikor azonban feje fölé
emelkedik, akkor már semmi sem védheti meg őt; de az is lehetséges, hogy olyan tájon van,
ahol a Nap sohasem emelkedik magasan a látóhatár fölé az Ikarosz négyszáz-kilenc napos
évének ebben az időszakában. Ez volt az egyetlen reménysége, ha a mentőosztag nem
bukkanna rá hajnal előtt.
Most a Prométheusz elsüllyedt, fényeivel együtt, a világ szélénél. Távozásával hirtelen
sokszoros fénnyel ragyogtak fel a versenytárs nélkül maradt csillagok. Mindegyiknél
pompásabb - olyan kedves, hogy csupán látására könnyek futották el a szemét -, a Föld fénylő
örömtüze és mellette társa, a Hold. Sherrard az egyiken született, és bejárta a másikat - vajon
viszontlátja-e őket még egyszer?
Furcsa, hogy mostanáig nem jutottak eszébe sem a felesége, sem a gyermekei, sem oly sok
más, akit a most oly messzinek látszó életben szeretett. Bűntudat szorította össze a szívét, de
ez gyorsan elmúlt. A szeretet kötelékei nem lazultak meg, még az űr százmillió kilométeres
távolságában sem, amely most családjától elválasztotta. Ebben a pillanatban azonban szerettei
lényegtelenné váltak. Most csak egyszerű, önző állat volt, amely az életéért küzd, és egyetlen
fegyvere az agya. Ebben az összecsapásban nincs helye a szívnek; csupán befolyásolná
döntését, és gyengítené elhatározásait.
És akkor megpillantott valamit, ami elűzte agyából a távoli otthon minden gondolatát. Háta
mögött a látóhatár fölé emelkedve, tejszerű ködként beterítve a csillagokat, halvány és
kísérteties, villódzó sugárkéve jelent meg. A Nap hírnöke volt - a korona szép, gyöngyös
kísértete, amelyet a Földön csupán a teljes napfogyatkozás ritka pillanataiban látnak. Amikor
a fénygyűrű felbukkan, a Nap sincs már messze, hogy hatalmába kerítse, hogy
megsemmisítse ezt az apró világot dühének erejével.
Sherrard jól kihasználta a figyelmeztetést. Most majdnem egész pontosan meg tudta
határozni azt a helyet, ahol a Nap felkel. Lassan és ügyetlenül kúszva, fémkarjainak csonkjain
elvonszolta a hengert a sziklatömbnek arra az oldalára, amely a legnagyobb árnyékot
biztosíthatja számára. Alighogy odaért, a Nap rátámadt mint zsákmányára, és az apró világ
szinte felrobbant a ragyogástól.
86
Felhúzta sisakjában a sötét fényszűrőket, egyiket a másik után, amíg végül is el bírta
viselni a vakító fényt. Kivéve azt a kis részt, amelyre a sziklatömb árnyéka hullt, az aszteroida
felülete úgy izzott, hogy az ember azt hihette, égő kemencébe néz. A kopár táj minden
részletét megmutatta ez a könyörtelen fény; semmi sem látszott itt szürkének, vakító fehér és
áthatolhatatlan fekete szín borított mindent. A beárnyékolt hasadékok és üregek mintha
tintával teltek volna meg, s ugyanakkor a magasabban fekvő felület már szinte lángolt. És
még csak egy perce kelt fel a Nap.
Sherrard most megértette, hogyan változtatta a sok millió nyár égető hősége kozmikus
salakká az Ikaroszt, addig sütve a sziklákat, amíg az utolsó csepp gáz is kiszikkadt belőlük.
„Miért kell az embereknek utazniuk - kérdezte önmagától keserűen - ennyi költség és
kockázat árán, csillagok között, csak azért, hogy végül is egy ilyen forgó salakhalmon
kössenek ki?" S tudta a választ, ugyanaz indokolta útjukat, amiért egykor felküzdötték
magukat az Everest csúcsára és a sarkvidékre és a Föld annyi sok távoli pontjára - a test
izgalmáért, a kalandért és a szellem sokkal tartósabb izgalmáért, a felfedezésért. Ez volt a
válasz, és ez kevés vigaszt nyújtott neki most, amikor hamarosan, akár a pecsenye, megsül az
Ikarosz forgó nyársán.
Már érezte az arcán a hőség első leheletét. A sziklatömb, amelynek támaszkodott, védelmet
nyújtott a közvetlen napfény ellen, de a sugarak visszaverődtek az alig néhány méterre levő
izzó sziklákról, és áthatoltak sisakja átlátszó műanyag borítóján. A hőség egyre erősödött, a
Nap emelkedésével párhuzamosan; még kevesebb ideje volt, mint gondolta, és ez a tudat
valami néma beletörődést hozott magával, ami már a félelmet is kizárta. Most várni fog - ha
kibírja -, míg a felkelő Nap elborítja fényével, és a henger hűtőberendezése feladja az
egyenlőtlen küzdelmet; akkor ő maga felhasítja az űrhenger falát, és hagyja, hogy a benne
levő levegő kiáradjon a légüres térbe.
Most nincs más teendője, csak ülni és várni és elgondolkozni, míg az a kis árnyéktócsa,
amelyben van, megszűnik. Nem kísérelte meg, hogy irányítsa gondolatait, hanem hagyta,
hogy kószáljanak, amerre akarnak. Milyen különös, hogy ő most azért hal meg, mert
valamikor a negyvenes években - évekkel az ő születése előtt - egy ember Palomarban
felfedezett egy fényképlemezen egy fénysugarat, és találóan arról a fiúról nevezte el, aki túl
közel repült a naphoz.
Úgy vélte, egy szép napon majd emlékművet állítanak fel ezen a kiégett földön. Mit vésnek
fel rá? ,,Itt halt meg Colin Sherrard asztrofizikus mérnök, a tudomány szolgálatában." Ez
mulatságos lenne, mivel ő voltaképpen a felét sem értette meg mindannak, amit a tudósok el
akartak érni.
Mégis felfedezéseik izgalmának egy része ráragadt. Emlékezett arra, hogyan kaparta le a
geológus az aszteroida kiégett felső rétegét, és fényesítette ki a fémfelületet, amely alatta
húzódott. Ezt a felületet vonalak és karcolások furcsa mintája borította. Ezek a jelek az
Ikarosz történetét írták le, bár csupán a geológusok tudták elolvasni. Ezek a vonalak felfedték,
hogy ez a vas- és sziklatömeg valamikor nem egyedül száguldott az űrben. A távoli múltban
hatalmas nyomás alatt állt - és ez csupán egyet jelenthetett: sok billió évvel ezelőtt ez a kis
bolygó egy sokkal nagyobb test része volt, talán egy Földhöz hasonló bolygóé. Valamiféle
okból a bolygó felrobbant, s az Ikarosz sok ezer más aszteroidával ennek a kozmikus
robbanásnak a töredéke lett.
Még ebben a pillanatban is, amikor a napfény fehéren izzó vonala egyre közelebb jött,
felszította képzeletét ez a gondolat. Amin most feküdt, az egy világ magja volt - talán olyan
világé, amelyen valamikor élet létezett. Furcsa, értelmetlen módon megvigasztalta az a tudat,
hogy nem ő lesz az egyetlen kísértet, amely az Ikaroszon bolyong majd az idők végezetéig.
Sisakjának belsejét elhomályosította a pára; ez csak azt jelenthette, hogy a hűtőberendezés
kezdi felmondani a szolgálatot. Eddig jól működött, a hengeren belül még most is elviselhető
volt a hőség, bár a sziklák néhány lépésnyire bizonyára rőten izzanak. Működése hirtelen
szűnik meg, és akkor szörnyű lesz.
87
A piros fogantyú után nyúlt, amely megfosztja majd a Napot élő zsákmányától - de mielőtt
meghúzná, még egyszer utoljára a Földre vet egy pillantást. Óvatosan leengedte a sötét
fényszűrőket, úgy állítva be őket, hogy visszaverjék a sziklák izzását, de ne akadályozzák a
kilátást az űrbe.
A csillagok már elhalványodtak, a fénygyűrű ragyogása elnyomta fényüket. És a
sziklatömb fölött felbukkant egy csonka vörös lángnyelv, a tűz meggörbült ujja, amely a Nap
széléről nyúlt előre. Már csak pillanatai voltak hátra a sziklatömb tövében, amely addig
pajzsként védte őt.
S látta a Földet és mellette a Holdat. Búcsút mondott mindkettőnek, és elbúcsúzott
barátaitól, szeretteitől mindkét égitesten. És amíg az égre nézett, a Nap sugara belekapott
hengerének aljába, és ő érezte a tűz első érintését. Ösztönös mozdulattal, amely olyan
önkéntelen volt, mint amennyire értelmetlen, maga alá húzta a lábát, megkísérelve, hogy
elmeneküljön a hőség rátörő hulláma elől.
De mi volt ez? Hirtelen egy ragyogó fényáradat, bármelyik csillag fényénél erősebb villant
fel a feje fölött. Néhány kilométerre felette hatalmas tükör szállt át az égen, és visszatükrözte
a Napot, miközben lassan haladt az űrben. ,,Ez lehetetlen" - gondolta; azt hitte, képzelődik, és
tudta, itt az ideje, hogy búcsút mondjon az életnek. Már egész testét elöntötte az izzadság, és
néhány másodpercen belül az űrhenger tüzes kemencéhez lesz hasonló.
Nem várt tovább, hanem múló erejét összeszedve meghúzta a kioldószerkezet fogantyúját,
és felkészült, hogy szembenézzen a halállal.
Semmi sem történt; a fogantyú nem mozdult. Újra és újra meghúzta, míg végül rádöbbent,
hogy az reménytelenül beszorult. Nem volt számára könnyű megoldás, kegyes halál, amely
megváltja, mihelyt a levegő elszáll tüdejéből. Akkor, helyzetének iszonyatosságára
rádöbbenve, elveszítette önuralmát, és úgy üvöltött, mint egy csapdába esett vadállat.
Amikor meghallotta McClellan kapitány hangját, aki őt szólította, gyengén, de tisztán, azt
hitte, hogy megint csak hallucinál. Mégis, a fegyelem és önuralom utolsó cseppje gátat vetett
üvöltésének; összeszorította a fogát, és hallgatta az ismerős, parancsoló hangot.
- Itt vagyok - ordította Sherrard -, csak siessetek, az isten szerelmére! Égek!
Valahol mélyen, értelmének morzsáival felfogta, hogy mi is történt. Antennáinak letört,
csonka szárnya mégiscsak továbbított valami gyenge, bizonytalan jelzést - és az őt keresők
meghallották üvöltését, mint ahogyan ő is hallotta hangjukat. Ez azt jelenti, hogy nagyon
közel kell lenniük, és ez a tudat most hirtelen erőt adott neki.
Merőn bámult ki a sisak párás, áttetsző műanyag falán, és még egyszer megnézte azt a
lehetetlen tükröt az égen. Megint ott látta, és most ráébredt, hogy az űr csaló távlata becsapta
érzékszerveit. A tükör nem volt több kilométer távolságban, és nem is volt hatalmas méretű.
Majdnem a feje fölött volt, és gyorsan közeledett.
Még akkor is ordított, amikor a tükör keresztezte a felkelő Nap tányérját, és áldott árnyéka
úgy borította el őt, mint a hűvös szél, amely a tél szívéből fakad, a hó és jég birodalmából.
Most már annyira közel volt hozzá, hogy azonnal felismerte; csupán egy nagy fémlemez,
sugárzásellenző ernyő volt, amelyet bizonyára valamely műszerről téptek le gyorsan.
Árnyékának biztonságában indultak el barátai az ő keresésére.
Nagy teljesítményű, kétszemélyes űrhenger lebegett a feje fölött, karjainak egy része a
ragyogó pajzsot tartotta, a többi kar pedig őérte nyúlt ki. Még a párás sisakborítón és a hőség
szikkasztó ragyogásán át is felismerte McClellan kapitány aggódó arcát, amint a másik
űrhengerből nézett felé.
Tehát ilyen a születés, mert hiszen voltaképpen újraszületett. Túlságosan kimerült volt
ahhoz, hogy hálát érezzen - erre később kerül majd sor -, de amikor felszállt az égő sziklákról,
szeme a Föld fényes csillagát kereste, és meg is találta.
„Itt vagyok - mondta a tekintete. - Jövök vissza."
Vissza azért, hogy élvezze és őrizze a Föld minden szépségét, amelyet már elveszettnek
hitt. Igen, élvezze, de - nem mindet.
A nyár melegét többé már nem élvezi. – (Karig Sára fordítása)
88
Bűntény a Marson
89
90
91
92
Éden előtt
- Azt hiszem - mondta Jerry Garfield, kikapcsolva a motorokat -, hogy megérkeztünk. -
Finom sóhajjal kihunytak a fúvókák, és a Hányódó Roncs elnevezésű cirkáló légpárnás
lábazata megpihent a Heszperidák Síkságának vad szikláin.
Nem volt előre út - sem fúvókái, sem vontatói nem tudták átjuttatni az S5-öt (hogy a Roncs
hivatalos nevét használjuk) az előtte tornyosuló meredeken. A Vénusz déli sarka mindössze
harminc mérföldre volt, de akár egy másik bolygón is lehetett volna. Vissza kell fordulniuk,
és elkezdeni négyszáz mérföldes bolyongásukat ezen a lidércnyomásos tájon keresztül.
Az idő fantasztikusan jó volt, majdnem ezer méterre el lehetett látni. Nem volt szükség
radarra, hogy megmutassa az előttük levő sziklákat; ez egyszer puszta szemmel is lehetett
őket látni. A zöldes hajnali fény, amely millió évekig szét nem oszló felhőkön szüremlett át,
valahogy az egész tájnak tenger alatti jelleget kölcsönzött, a távoli tárgyak homályos foltként
lebegtek, ami csak fokozta ezt a hatást. Mintha sekély vizű tenger fenekén haladnának; Jerry
nemegyszer azt képzelte, hogy halakat lát, amelyek a feje felett úsznak el.
- Hívjam a hajót, hogy visszafordulunk? - kérdezte.
- Még nem - mondta dr. Hutchins. - Gondolkodni szeretnék.
Jerry könyörgő pillantást vetett a legénység harmadik tagjára, de nem lelt nála erkölcsi
támogatásra. Coleman éppen ilyen kellemetlen fickó volt; bár a két férfi dühösen vitatkozott
az idő nagy részében, mindketten tudósok, éppen ezért egy keményfejű mérnöknavigátor
szemében nem teljesen megbízható állampolgárok. Ha Cole és Hutch fejébe vette, hogy
tovább megy, nem tehet mást, mint hogy jelzi az ellenvéleményét.
Hutchins fel s alá járkált az apró fülkében, közben térképeket és műszereket
tanulmányozott. Most hirtelen a sziklára irányította a cirkáló reflektorait, és távcsövön
keresztül aprólékosan szemügyre vette őket. Csak nem akar felmenni oda? - rémüldözött
Jerry. Az S5-ös légpárnás jármű, nem szirti kecske…
Hutchins váratlanul talált valamit. Levegő után kapkodott, aztán Colemanhoz fordult.
- Nézd! - mondta, és a hangja tele volt izgalommal. - Annak a fekete pontnak éppen a bal
oldalán! Mondd meg, mit látsz!
Átnyújtotta a távcsövet, és most Coleman ámult el.
- Hát… vigyen el az ördög! - szólalt meg végül. - Igazad volt. Vannak folyók a Vénuszon.
Ez egy kiszáradt vízesés.
- Úgyhogy tartozol nekem egy vacsorával a Bel Gourmet-ban, ha majd visszaérünk
Cambridge-be. Pezsgővel.
- Nem kell emlékeztetned. Akárhogy is, elég olcsó ár. De a többi elméleted ettől még
mindig szédült fantazmagória.
- Egy pillanat! - vetette közbe Jerry. - Mi ez az egész a folyókról és vízesésekről?
Mindenki tudja, hogy ilyesmi nem létezik a Vénuszon. Ezen a gőzfürdőn soha nincs elég
hideg ahhoz, hogy a felhők kicsapódjanak…
- Megnézted mostanában a hőmérőt? - kérdezte Hutchins gyanús nyájassággal.
- Egy kissé elfoglalt a vezetés.
- Akkor vannak híreim a számodra. Kétszázharminc Fo-on áll, és még mindig lefelé megy.
Ne felejtsd el: majdnem a sarkon vagyunk és hatvenezer lábnyira a síkságok felett is tél van.
Ez mind hozzájárul ahhoz, hogy egy kicsit hűvösebb a levegő. Ha a hőmérséklet még néhány
fokkal esik, eső lesz.
A víz persze forrni fog, de mégis víz lesz. És bár George még nem akarja beismerni, de ez
az egész Vénuszt más megvilágításba helyezi.
- Miért? - kérdezte Jerry, noha már kitalálta.
- Ahol víz van, ott élet is lehetséges. Túlságosan siettünk, amikor feltételeztük, csak azért,
mert az átlaghőmérséklet ötszáz fok felett van, hogy a Vénusz terméketlen. Itt sokkal
93
hidegebb van, és ezért is akartam annyira idejönni. A fennsíkokon tavak is vannak, és meg
akarom őket nézni.
- De forró víz! - tiltakozott Coleman. - Semmi sem tud megélni benne!
- Vannak algák, amelyek meg tudnak élni a Földön. És ha valamit megtanultunk, amióta
kutatni kezdtük a bolygókat, akkor az az, hogy ahol az életnek a legkisebb esélye van a
fennmaradásra, meg is fogjuk találni. Ez az egyetlen esély, amely valaha is lehetett a
Vénuszon.
- Bárcsak bizonyítani tudnád az elméletedet. De magad is láthatod: - arra a szirtre nem
tudunk felmenni.
- Talán a kocsival nem. De nem lesz nehéz megmászni, még termoruhában sem.
Mindössze néhány mérföldnyit kell a sark felé gyalogolnunk; a radartérképek szerint egészen
sík vidék, ha egyszer a szélén túljutunk. Meg tudnánk csinálni, mondjuk, maximum tizenkét
óra alatt. Mindegyikünk volt már kint ennél hosszabb ideig és sokkal rosszabb körülmények
között.
Ez igaz volt. Az a védőöltözet, amelyet arra terveztek, hogy a Vénusz-síkságokon életben
tartsa az embert, itt igazán könnyű viselet, ahol csak száz fokkal van melegebb, mint a
kaliforniai Halálvölgyben nyár közepén.
- Nos - mondta Coleman -, ismered a szabályzatot. Nem mehetsz egyedül, és valakinek itt
kell maradnia, hogy kapcsolatot tartson a hajóval. Hogyan döntjük most el: sakkal? Vagy
kártyával?
- A sakk túl soká tart - mondta Hutchins. - Különösen, ha ti ketten sakkoztok. - Belenyúlt,
a térképasztal fiókjába, és előhúzott egy csomag megviselt kártyát. - Húzzál, Jerry.
- Pikk tízes. Remélem, nagyobbat húzol, George.
- Úgy is lesz. A fene…! csak treff ötös. Hát, add át üdvözletem a Vénusz-lakóknak.
Hutchins magabiztos véleménye ellenére nehéz volt a meredély megmászása. A lejtő nem
volt túl meredek, de az oxigénfelszerelés, a hűtéssel ellátott termoruha és a tudományos
műszerek fejenként több mint ötven kilót nyomtak. A kisebb gravitáció - amely a földinél
tizenhárom százalékkal gyöngébb - nyújtott némi segítséget, de nem sokat, mivel
omladékokon küzdöttek fel magukat; megálltak a kiszögelléseken, hogy lélegzethez jussanak,
s azután tovább araszoltak a "tenger alatti" félhomályban. A smaragdszínű izzás, amely
körülfolyta őket, fényesebb volt, mint a teliholdas éjszaka a Földön. A Hold kárba veszett
volna a Vénuszon, gondolta Jerry, sohasem lehetett volna meglátni a felszínről, nincsenek
óceánok, amelyeket kedvére irányíthat - és ez az állandó hajnalpír sokkal tartósabb
fényforrásnak bizonyul.
Több mint kétezer lábnyit másztak, amikor a talaj enyhe lejtővé szelídült, amelyet itt-ott
csatornák szaggattak, s ezeket szemmel láthatólag folyóvíz vágta magának. Kis keresés után
egy vízmosáshoz értek, amely elég széles és mély volt ahhoz, hogy megérdemelje a
folyómeder elnevezést; útjukat ennek mentén folytatták.
- Most jut eszembe valami - mondta Jerry, miután néhány száz métert mentek. - Mi lesz, ha
vihar tör ki az orrunk előtt? Nincs kedvem szembeszállni holmi forró szökőárral.
- Ha vihar lesz - felelte Hutchins kissé türelmetlenül -, akkor előre hallani fogjuk. Rengeteg
időnk marad arra, hogy magasabbra meneküljünk.
Kétségkívül igaza volt, de Jerry csöppet sem érezte magát jobban, ahogy tovább
kapaszkodtak az enyhén emelkedő mederben. Kényelmetlen érzése egyre nőtt azóta, hogy
túljutottak a szirt fokán, és elvesztették a rádiókapcsolatot a felderítő kocsival. Ebben az
időben egyedülálló és idegesítő élmény volt, ha valaki elvesztette az érintkezést
embertársaival. Idáig még nem is történt meg Jerryvel soha életében; még a Morning Star
fedélzetéről is, amikor százmillió mérföldre voltak a Földtől, mindig küldhetett üzenetet a
családjának, és perceken belül megérkezett a válasz is. De most, e mindössze néhány yardnyi
szikla elvágta az emberiség többi tagjától; ha bármi történik itt velük, soha senki sem tudja
meg, hacsak valamilyen későbbi expedíció meg nem találja a holttestüket. George várna a
megbeszélt időpontig, azután visszafordulna a hajó felé - egyedül. Azt hiszem, nem vagyok
94
igazából felfedező típus, mondta magában Jerry. Szeretem a bonyolult gépeket kezelni, ezért
is keveredtem bele az űrrepülésbe. De még sosem gondolkoztam el azon, hová is vezet
mindez, és most már túl késő meggondolni a dolgot…
Talán három mérföldet haladtak a sark felé, követve a kanyargó folyómedret, amikor
Hutchins megállt, hogy megfigyeléseket végezzen és mintákat vegyen.
- Még mindig egyre hidegebb van! - mondta. - A hőmérséklet százkilencvenkilencre szállt
le. Ez messze a legalacsonyabb hőmérséklet, amit valaha is mértek a Vénuszon. Bárcsak
felhívhatnánk George-ot és tudathatnánk vele.
Jerry végigpróbálta az összes hullámhosszukat, még a hajóét is - a bolygó
kiszámíthatatlanul ingadozó magasságú ionoszférája néha lehetővé tett ilyen hosszú távú
vételt is -, de egyetlen vivőhullámnak nem hallatszott ki még csak a susogása sem a vénuszi
égzengés robajából és recsegéséből.
- Ez még jobb - szólt Hutchins, és most hangjából valódi izgalom csendült ki. - Az
oxigénkoncentráció is emelkedik, tizenöt a millióhoz. A kocsiban még csak öt volt, és lent, a
mélyebb földeken alig lehet észlelni.
- De tizenöt a millióhoz! - tiltakozott Jerry. - Ezt senki sem tudja belélegezni l
- A rosszabbik végén fogod meg a dolgot - magyarázta Hutchins. - Ezt tényleg senki és
semmi nem lélegezheti be. De valami létrehozza. Mit gondolsz, honnan származik a Föld
oxigénje? Az élet hozta létre: a szaporodó növények. Mielőtt növények lettek volna a Földön,
a mi atmoszféránk épp olyan lehetett, mint ez itt: széndioxid, ammónia és metán keveréke.
Aztán a vegetáció lassan kibontakozott, és lassan olyanná alakította az atmoszférát, amelyet
az állatok be tudtak lélegezni.
- Értem - mondta Jerry. - És azt hiszed, hogy ugyanez a folyamat kezdődött el itt?
- Úgy látszik, igen. Valami nem messze innen oxigént termel. És erre a növényi élet a
legegyszerűbb magyarázat.
- És ahol növények vannak - töprengett Jerry -, ott feltételezhetően előbb-utóbb állatok is
lesznek.
- Igen - mondta Hutchins, összerakva felszerelését, és felfelé indulva a mederben. - Ámbár
ehhez néhány százmillió évre van szükség. Lehet, hogy túl korán érkeztünk. De remélem,
hogy nem.
- Ez mind nagyon szép - jegyezte meg Jerry -, de mi történik akkor, ha olyasvalamivel
találkozunk, aminek nem tetszünk? Nincs fegyverünk…
Hutchins megvetően felhorkant.
- Nincs is rá szükségünk. Nem gondoltál még arra, hogyan is festünk ebben a hacukában?
Minden állat legalább egy mérföldnyire menekülne ijedtében.
Ebben volt némi igazság. Termoruhájuk fényvisszaverő fémfóliája úgy takarta be őket
fejüktől a lábukig, mint valami hajlékony, csillogó páncél. Egyetlen rovarnak sincsen
finomabban érző csápja, mint azok az antennák, amelyek a sisakjukon és hátizsákjukon voltak
elhelyezve, és a hatalmas lencsék, amelyeken át kinéztek a világba, üres és ijesztő szemeknek
látszottak. Valóban kevés földi állat mert volna összetűzni egy ilyen jelenséggel, na de lehet,
hogy a vénusziak másképp látják a dolgot.
Jerry még mindig ezen rágódott, amikor a tóhoz érkeztek. Még az első felületes pillantás
sem azt az életet juttatta eszükbe, amelyet kerestek, hanem a halált. Fekete tükörként feküdt a
dombok hajlatában; távolabbi partját örök köd takarta, és felszínén kísérteties gőzoszlopok
kavarogtak. Már csak az hiányzik, gondolta Jerry, hogy Kharón ladikja várja őket, és átvigye
a túlsó partra. Vagy Tuonela hattyúja, amely fenségesen úszkál fel-alá, őrizve az Alvilág
bejáratát…
Mindennek ellenére csoda volt: az első természetes víz, amelyet ember valaha is talált a
Vénuszon. Hutchins már le is térdelt, mintha imádkozna. De csak néhány csöppet gyűjtött az
értékes folyadékból, hogy megvizsgálja zsebmikroszkópjával.
- Van valami érdekes? - kérdezte Jerry izgatottan.
Hutchins a fejét rázta.
95
- Ha van is, túl kevés ahhoz, hogy ezzel a műszerrel látni lehessen. Többet tudok majd
mondani, ha visszaérünk a hajóra. - Lezárta a kémcsövet, és gyűjtőzsákjába helyezte, olyan
gyöngéden, mint az aranyásó, aki értékes aranyrögöt lelt éppen. Lehetséges - sőt valószínű -,
hogy egyszerűen közönséges víz. De az is lehet, hogy egy egész mindenség van benne,
ismeretlen élőlények, amelyek elindultak az értelem felé vezető, milliárd évig tartó úton.
Hutchins nem tett meg többet tíz méternél a tó partján, amikor ismét megtorpant, oly
hirtelen, hogy Garfield majdnem beleütközött.
- Mi történt? - kérdezte Jerry. - Láttál valamit?
- Az a sötét köves darab, ott. Már akkor észrevettem, amikor megálltunk a tónál.
- Mi van vele? Elég közönségesnek tűnik.
- Úgy rémlik, hogy megnőtt.
Jerry egész életében emlékezett erre a pillanatra. Valahogyan eszébe sem jutott, hogy
kételkedjen Hutchins megállapításában; eddigre már mindent el tudott hinni, még azt is, hogy
a sziklák nőni tudnak. Az elszigeteltség és rejtélyesség érzése, a sötét, komor tó jelenléte, a
távoli viharok nem szűnő morgása és a hajnal zöld villódzása - mindez nem maradt hatástalan
elméjére; előkészítette arra, hogy szembenézzen a hihetetlennel. De félelmet sem érzett; az
majd később fog megjönni.
A sziklára nézett. Körülbelül ötszáz lábra lehetett becslése szerint. Ebben a homályos,
smaragdzöld világításban nehéz volt megítélni a távolságokat és a méreteket. Úgy látszott,
hogy a szikla - vagy akármi is volt - valamilyen, majdnem fekete anyagból való fekvő oszlop,
amely egy kisebb talajgyűrődés tetején hever. Volt egy második, sokkal kisebb folt is hasonló
anyagból; Jerry megpróbálta felmérni és megjegyezni a köztük levő távolságot, hogy legyen
mihez viszonyítania, ha változik valami.
Még akkor sem érzett rémületet, amikor látta, hogy a távolság lassan összeszűkül. Csupán
váratlan és zavart izgalom fogta el. Csak amikor teljesen eltűnt a rés, döbbent rá, hogy szeme
rászedte, és ekkor megmarkolta szívét a tehetetlen rémület érzése.
Ezek nem növekvő vagy mozgó sziklák voltak: sötét dagály volt, egyre előbbre kúszó
szőnyeg, amely lassan, de feltartóztathatatlanul hengeredért feléjük a lejtő tetejéről.
Az eszeveszett félelem érzése szerencsére csak néhány másodpercig tartott. Garfield első
rémülete oldódni kezdett, mihelyt felismerte az okát. Mert az a közeledő áradat nagyon is
élénken emlékeztette egy történetre, amelyet évekkel előbb olvasott az Amazonas hangyáiról,
amelyek minden útjukba kerülő dolgot elpusztítottak…
De akármi legyen is ez az áradat, túl lassú ahhoz, hogy igazi veszélyt jelentsen, hacsak
nem vágja el a visszavonulás útját. Hutchins feszülten figyelte egyetlen távcsövükön
keresztül; ő a biológus, ő mondja meg, mi a teendő. Nem kell feltétlenül bolondot csinálnom
magamból, gondolta Jerry, nem futok el, mint a leforrázott eb, ha nem muszáj.
- Az ég szerelmére - mondta végül, mikor a mozgó szőnyeg már csak száz méterre lehetett,
és Hutchins még mindig nem szólt egy szót sem. - Mi az ott?
Hutchins lassan felengedett merevségéből mint egy szobor, ha életre kel.
- Bocsáss meg - mondta. - Teljesen megfeledkeztem rólad. Természetesen növény.
Legalábbis azt hiszem, jobb ha annak nevezzük.
- De ez mozog!
- Miért lep ez meg téged? A földi növények is mozognak. Láttál már valaha felgyorsított
filmet a növőben levő repkényről?
- Az mégiscsak egy helyben marad, nem mászkál össze-vissza.
- Akkor mi van a tenger plankton-növényeivel? Azok úszni is tudnak; ha kell.
Jerry megadta: a közelgő tünemény megfosztotta a szavaktól.
Még mindig úgy látta ezt a dolgot, mint valami szőnyeget, vastag szőnyeget, amely
rojtokban végződik. A vastagsága változott mozgás közben, egyes helyeken hártyavékony
volt, máshol majdnem félméternyire felgyűrődött. Ahogyan közelebb került, és már látszott az
"anyaga" is, Jerryt fekete bársonyra emlékeztette. Kíváncsi volt, milyen lehet a tapintása,
aztán eszébe jutott, hogy ha semmi egyéb nem történnék akkor is megégetné az ujját.
96
Ráeszmélt, hogy a hirtelen megrázkódtatást követő ideges gondolatcsapongás következtében
arra gondol: Ha tényleg vannak Vénusz-lakók, sohasem fogunk tudni kezet fogni velük.
Megégetnének, ők pedig megfagynának tőlünk.
Ez idáig az a dolog nem mutatta semmi jelét annak, hogy megérezte volna a jelenlétüket.
Csak folyt előre, mint az oktalan áradat: tulajdonképpen az is volt. Attól eltekintve, hogy
kisebb akadályokat meg is mászott, akár közeledő áradat is lehetett volna.
Aztán, amikor már csak néhány lábnyira volt a bársony folyó, megállapodott. Jobbról és
balról még mindig folyt, de előttük teljesen megállt.
- Bekerít - mondta Jerry idegesen. - Jobb lesz, ha visszavonulunk, míg meg nem
győződünk arról, hogy ártalmatlan.
Megkönnyebbülésére Hutchins azonnal hátralépett. Rövid habozás után a lény újból
elkezdte lassú előrehaladását, és görbülete kiegyenesedett.
Aztán Hutchins előrelépett - és az a valami lassan visszahúzódott. A biológus újra és újra
előrelépett, majd hátra, és az eleven folyam a lépéseivel összhangban apadt és dagadt.
Sohasem hittem volna, gondolta Jerry, hogy megérem, amint látok egy embert egy növénnyel
enyelegni.
- Termofóbia - szólt Hutchins. - Egyszerű automatikus reakció. Nem kedveli a mi hőnket.
- A mi hőnket! - tiltakozott Jerry. - De hiszen mi hozzájuk képest jégcsapok vagyunk!
- Persze. De a ruhánk nem, és ez csak azt érzi.
Megint hülye voltam, gondolta Jerry. Ha az ember kényelmesen hűsöl a termoruhájában,
könnyen elfelejtheti, hogy a hátán levő hűtőkészülék lángoló forróságot pumpál a környező
levegőbe. Nem csoda, hogy a vénuszi növény megijedt tőle…
- Lássuk, hogyan reagál a fényre - mondta Hutchins. Bekapcsolta mell-lámpáját, és a zöld
színű pirkadatot azonnal tiszta, fehér fényár űzte el. Míg az ember nem tette lábát erre a
bolygóra, fehér fény sohasem érte a Vénusz felszínét, még nappal sem. Mint a Föld
tengereiben, itt is csak zöld színű alkonyat volt, amely lassan teljes sötétséggé mélyült.
A hatás olyan döbbenetes volt, hogy egyikük sem tudta visszafojtani meglepett kiáltását.
Egy pillanat alatt eltűnt a lábuknál heverő vastag szőnyeg mély, komor bársonyfeketéje.
Helyette, ameddig csak a fényszórók elértek, gyönyörű, élénkvörös, arannyal szegélyezett
minták lángoltak. Nincs az a perzsa herceg, aki takácsaitól ilyen csodálatos szőnyeget
rendelhetett volna. Ez azonban a biológiai erők véletlen terméke volt csupán. Míg
fényszórójukat be nem kapcsolták, ezek a fenséges színek nem is léteztek, és ismét el fognak
tűnni, ha a Föld idegen fénye már nem bűvöli őket életre.
- Tyikovnak igaza volt - mormogta Hutchins. - Bárcsak tudhatta volna.
- Igaza? Miben? - kérdezte Jerry, bár majdnem szentségtörésnek látszott a beszéd ilyen
gyönyörűség jelenlétében.
- Oroszországban, még ötven évvel ezelőtt úgy találta, hogy a nagyon hideg égöv alatt élő
növények általában kékek és lilák, míg a meleg égtájakon élők pirosak vagy narancsszínűek.
Előre megjósolta, hogy a marsi növényzet lila színű lesz, és hogy ha a Vénuszon lennének
növények, akkor vörösek lennének. Mind a kettőben igaza volt. De nem állhatunk itt egész
nap…
- Biztos vagy benne, hogy nem veszélyes? - kérdezte Jerry, akinek újból kételyei támadtak.
- Abszolút veszélytelen. Még ha akarja sem érintheti meg a ruhánkat. Elhalad mellettünk.
Így is volt. Most már láthatták az egész lényt - ha ugyan egyetlen növény volt, nem pedig
kolónia -, amely körülbelül száz yardos körben terült el. Végigsöpört a talajon, mint ahogy a
felhő árnyéka halad a szél előtt, és ahol megállapodott, a sziklák megszámlálhatatlan apró
lyukkal voltak pöttyözve, mintha savval maratták volna ki őket.
- Igen - mondta Hutchins, amikor Jerry felhívta erre a figyelmét. - Így táplálkozik néhány
zuzmó: savakat választanak ki, amelyek oldják a kőzetet. De légy olyan jó, ne kérdezgess,
amíg vissza nem érünk a hajóra. Akárhány élet kevés lenne ahhoz, hogy mindent elvégezzek
itt, és csak néhány óra van rá.
97
Ez aztán különleges botanika volt! A hatalmas növényféle érzékeny széle meglepő
gyorsaságra volt képes, amikor megpróbálta kikerülni őket. Mintha egy óriási eleven
palacsintával szórakoztak volna. A kiáramló hőjüktől való elhúzódástól eltekintve nem reagált
semmi másra, arra sem, hogy Hutchins mintákat vett vagy megszondázta. Kitartóan folyt
előre, dombokon és völgyeken át, valamilyen külön növényi ösztöntől vezérelve. Talán
valami ásványi eret követett; ezt csak a geológusok dönthetik el, amikor majd megvizsgálják
azokat a kőzetmintákat, amelyeket Hutchins gyűjtött az eleven szőnyeg elhaladása előtt és
után.
Alig volt idő arra, hogy végiggondolják, vagy akár csak megfogalmazzák azt a számtalan
kérdést, amely felfedezésük nyomán támadt bennük. Feltehetőleg ezek a lények eléggé
gyakoriak, ha ilyen hamar rájuk bukkantak. Hogyan szaporodnak? Sarjadzással, spórákkal,
osztódással vagy valami más módon? Honnan nyerik az energiájukat? Milyen rokonaik,
ellenfeleik vagy parazitáik vannak? Ez nem lehet az egyetlen életforma a Vénuszon; maga az
elképzelés is abszurd volna, hiszen ha van egy faj, akkor ezernek is kell lennie…
A leghétköznapibb éhség és kimerültség késztette őket végül is arra, hogy megpihenjenek.
Az a lény, amit tanulmányoztak, akár körbe is ehette a Vénuszt, bár Hutchins úgy vélte,
sosem megy nagyon messzire a tótól, mert időről időre visszahúzódott hozzá, és hosszú,
csőszerű csápot bocsátott bele - de a földieknek pihenniük kellett.
Nagy megkönnyebbülésükre szolgált, amikor felfújták a belső nyomással ellátott sátrat,
bemásztak a légzsilipen keresztül, és levetették termoruhájukat. Ahogy elnyújtóztak műanyag
félgömbjükben, első ízben hatolt be agyukba a felfedezés igazi csodája és jelentősége. Ez a
világ körülöttük már nem ugyanaz; a Vénusz nem halott többé - csatlakozott a Földhöz és a
Marshoz!
Mert az élet életet szólított az űr óceánjain át. Minden, ami valamelyik bolygó felszínén
nőtt vagy mozgott, jel volt, ígéret arra, hogy az ember nincs egyedül az izzó napok és keringő
csillagködök univerzumában. Ha még nem is talált olyan társakra, akikkel beszélni tudna, ez
is várható, mert a fényévek és korok még előtte tornyosulnak, és felkutatásra várnak. Közben
azonban őriznie és ápolnia kell az életet, amelyet megtalál, akár a Földön, a Marson vagy a
Vénuszon.
Így gondolkozott Graham Hutchins, a legboldogabb biológus a Naprendszerben, miközben
segített Garfieldnak összegyűjteni a hulladékokat és műanyag zsákokba zárni. Amikor
leeresztették a sátrat és hazafelé indultak, nyoma sem volt annak a lénynek, amelyet előbb
szemügyre vettek. Jó is volt ez így; legalább nem jöttek kísértésbe, hogy tovább maradjanak,
hiszen máris kellemetlenül közel voltak a megállapított végső időponthoz.
Nem számít; néhány hónap múlva vissza fognak térni a segéderők csapatával, sokkal
megfelelőbben felszerelve, és rajtuk lesz a világ szeme. Az evolúció milliárd évekig
működött, hogy ezt a találkozást lehetővé tegye; most már várhatott még egy kicsit.
Egy ideig semmi sem mozdult a zöldesen villogó, köd borította tájon; sem az ember, sem a
bíborszínű szőnyeg nem volt látható. Azután, átfolyva a szél vájta dombokon, a lény újból
megjelent. Vagy talán egy másik egyed ugyanabból a különös fajtából; ki tudhatja?
Elfolyt a kis kőhalom mellett, amely alá Hutchins és Garfield a hulladékokat elásta. És
akkor megtorpant.
Nem volt kíváncsi, mert nem gondolkozott. De a kémiai ingerek, amelyek könyörtelenül
hajtották a sarki síkságon keresztül, azt kiáltották: Ide, ide! Valahol a közelben itt van minden
táplálék közül a legfontosabb, amire szüksége lehet: foszfor, ami nélkül az élet szikrája
sohasem villanhatott volna fel. Elkezdte szimatolni a köveket, behatolni a résekbe és
vájatokba, tapogató csápokkal simítani és dörzsölni. Amit tett, semmivel nem haladta meg a
földi növények, fák bármelyikének képességeit csak ezerszer gyorsabban mozgott. Mindössze
néhány percre volt szüksége ahhoz, hogy elérje célját és áthatoljon a műanyaghártyán.
És akkor óriási lakomát csapott olyan ételből, amely minden addig megismert eledelnél
töményebb volt. Felszívta a szénhidrátokat és a proteinokat és a foszfátokat, a nikotint a
98
cigarettacsikkekből, a cellulózt a papírpoharakból és kanalakból. Mindezeket felbontotta és
asszimilálta különös testében, minden nehézség és baj nélkül. Ugyanígy felszívta az élőlények
egész mikrokozmoszát: a baktériumokat és vírusokat, amelyek egy idősebb bolygón ezernyi
halálos fajként kifejlődtek.
S bár ebben a hőségben és atmoszférában mindössze néhány maradhatott fenn közülük, ez
is elég volt. Amint a szőnyeg visszakúszott a tóhoz, elvitte a fertőzést egész világának.
A Morning Star még csak éppen távoli hazája felé vette az útját - és a Vénusz már
haldokolt. Azok a filmek, fényképek és minták, amelyeket Hutchins diadalmasan magával vitt
értékesebbek voltak, mint gondolta. Ez maradt fenn mindabból, ami az élet harmadik
térnyerési kísérletét jelentette a Naprendszerben.
A Vénusz felhői alatt a Teremtés története véget ért.
Szentmihályi Szabó Péter fordítása
99
Az utolsó parancs
-...Itt az elnök beszél. Ha hallják, amint ezt az üzenetet beolvasom, az azt jelenti, hogy már
meghaltam, és hazánk nincs többé. De maguk katonák... egész történelmünk során maguk a
legjobban kiképzett harcosok. Tudják, hogyan kell a parancsoknak engedelmeskedni. Most
hát hajtsák végre a legnehezebb parancsot, amelyet valaha is kaptak.
Nehéz? gondolta keserűen a rangidős radarkezelő. Nem, most már könnyű lesz, most,
hogy látták, amint imádott hazájuk földjét tömérdek nap hője perzselte föl. Többé nincs helye
tétovázásnak vagy lelkiismeret-furdalásnak, ha arra kerül a sor, hogy ártatlanra és bűnösre
egyaránt rászabadítsák az istenek haragját. De miért, miért halogatták ilyen sokáig?
-...Jól tudják, miért kellett titkos pályára állniuk a Hold mögött. Értesülvén a maguk
létezéséről, ám sosem tudva a pontos tartózkodási helyüket, egy agresszor kétszer is
meggondolná, meg merjen-e támadni bennünket. Maguk lettek a mi utolsó reménységünk és
legfőbb fegyverünk, elérhetetlen távolságban a földrengésbombák számára, amelyek még
föld alatti silóikban megsemmisíthetnek rakétákat, és összezúzhatnak a tengerfenék mentén
portyázó tengeralattjárókat. Maguk visszaüthetnek, még ha minden más fegyverünk
elpusztult is...
Ez megtörtént, mondta magában a kapitány. Nézte, amint a vezérlőpult lámpái sorra
kialszanak, míg végül egy sem ég már. Talán sokan mégis teljesítették a kötelességüket; ha
nem, ő hamarosan bevégzi a munkát. Ha valami túlélte is az első ellencsapást, az után a
robbanás után, amit most készít elő, kétségkívül megszűnik létezni.
-...Csak baleset vagy őrület eredményezhet háborút a maguk fenyegető árnyékában. Erre
az elméletre tettük föl az életünk; és most, olyan okokból, melyeket már soha nem
ismerhetünk meg, elvesztettük a játszmát...
A főasztronómus tekintete a központi irányítóterem egyetlen apró ablakára vándorolt.
Igen, valóban veszítettek. Ott függött a Föld, egy diadalmas ezüstsarló a csillagok hátterében.
Első pillantásra mintha mi sem változott volna; de a másodikra már föltűnt... mert a sötét
oldal már nem volt teljesen sötét.
Elszórt pöttyökben, gonoszul foszforeszkálva ott világítottak az egykori városok helyén
született lángtengerek. Mind kevesebb látszott belőlük, hisz már nemigen volt, ami égjen.
Az ismerős hang még mindig beszélt a sír túlsó oldaláról. Vajon milyen régen vehették föl
ezt az üzenetet? töprengett a jelfogó tiszt. És vajon miféle más utasításokat rejthet még az
erőd emberfölötti tudású harci komputerének memóriája, amelyeket már sosem hallhatnak?
Mivel olyan stratégiai helyzetek esetére dolgozták ki őket, melyek többé nem állhatnak elő.
Visszaterelte tudatát a „mi lett volna, ha" kérdéseitől, hogy szembenézzen a megdöbbentő és
még mindig hihetetlen valósággal.
-...Ha legyőznek minket, ám nem pusztulunk el, létezésüket a tárgyalások során
használhattuk volna fel érvként. Most azonban ez a csekélyke remény is szertefoszlott... és
vele együtt az utolsó cél is, amiért magukat kitelepítettük ide, az űrbe.
Ezzel meg mit akar? gondolta a fegyverzetfelelős. Hisz semmi kétség, most eljött a perc,
amikor eleget tehetnek előre elrendelt sorsuknak. A halottak millióiért, azokért, akik az ő
létükbe fektették minden reményüket... most mindannyiukért bosszút állhatnának, ha a több
gigatonnás bombák fekete hengerei spirálvonalban zuhanni kezdenének a Föld felé.
-...Elcsodálkozhatnak, hogy ha a helyzet idáig fajult, miért nem adom ki mégsem a
parancsot az ellencsapásra. Elmondom.
Túl késő már. A legfőbb fegyver nem segített győzni. Anyaföldünk immár nem létezik, a
bosszú azonban nem támaszthatja fel a halottakat. Most, hogy az emberiség fele elpusztult, a
másik felét is kiirtani őrültség lenne, méltatlan józan gondolkodású emberekhez. A viták,
melyek huszonnégy órával ezelőtt még megosztottak bennünket, mostanra értelmüket
vesztették. Amennyire a szívük engedi, felejtsék el a múltat.
100
Olyan tudással és tapasztalatokkal rendelkeznek, amikre elgyötört bolygónknak leginkább
szüksége van. Használják föl - fukarkodás és keserűség nélkül -, és építsék újjá a világot.
Figyelmeztetem magukat, hogy nehéz dolguk lesz, de íme az utolsó parancsom.
A bombáikat lőjék ki az űrbe, és robbantsák föl őket tízmillió kilométerre a Földtől. Ez
bebizonyítja egykori ellenségeinknek, akik szintén veszik ezt az adást, hogy maguk letették a
fegyvert.
Akkor már csak egy dolgunk marad. Emberek, a Lenin-erőd legénysége, a Legfelsőbb
Tanács elnöke búcsút vesz maguktól, és azt az utasítást adja, adják meg magukat az Egyesült
Államoknak.
Németh Attila fordítása
101
Halló! Itt Frankenstein!
102
103
104
Mohácsi Enikő fordítása
105
A sötétség fénye
106
107
Mohácsi Enikő fordítása
108
A valaha megírt leghosszabb tudományos-fantasztikus történet
Németh Attila fordítása
109
Visszajátszás
Hihetetlen, hogy ilyen sokat felejtettem, ilyen rövid idő alatt. Negyven éve használom már
a testem, azt hittem, ismerem. Most mégis álomként foszlik szét.
Kezek, lábak, merre vagytok? Mit tettetek ti értem, amikor még az enyémek voltatok?
Most jeleket küldök szét, megpróbálok utasításokat adni tagjaimnak, melyekre már csupán
halványan emlékszem. Semmi nem történik. Mintha légüres térben üvöltenék.
Üvölteni. Igen, megpróbálom azt. Talán ők meghallanak, ha már én nem hallom magam.
Körülölelt a csend, de már olyan" régen, hogy el sem tudom képzelni, milyen egy hang. Az
agyamból előkerült egy szó: "zene"; vajon mit jelenthet?
(Olyan sok szó úszik elém a sötétségből, és várja, hogy ráismerjek. Aztán csalódottan
egymás után odébbállnak.)
Hello. Szóval visszajöttél. Milyen puhán osontál be a tudatomba! Tudom, mikor vagy itt,
de sosem veszem észre, mikor érkezel.
Érzem, a barátom vagy, és én hálával tartozom neked azért, amit tettél. De ki vagy? Azt
persze tudom, nem ember; az emberi tudomány nem menthetett volna meg, amikor a
meghajtás erőtere összeroskadt. Látod? Kíváncsivá váltam. Ez jó jel, nem? Most, hogy a
fájdalom elmúlt – végre, végre –, megint elkezdhetek gondolkozni.
Igen, készen állok. Bármit, amit csak tudni akarsz. Ez a legkevesebb, amit megtehetek.
A nevem William Vincent Neuberg. A Galaktikus őrjárat pilótája vagyok. Port Lowellben
születtem, a Marson, 2095. augusztus 21-én. A feleségem, Janita, és három gyermekünk a
Ganymedesen élnek. Szabad időmben írok, legtöbbször az utazásaimról. A Rigelen túl
egészen híres lett...
Mi történt? Biztosan tudod már mindazt, amit én. Épp megfantomoltattam a hajót, hogy
fázismeghajtással folytassam a járőrözést, amikor megszólalt a riadó. Megmoccanni sem
maradt időm, nemhogy tehettem volna valamit. Emlékszem, a kabin falai fölfénylettek és az
a hőség, az a rettenetes hőség... Ennyi az egész. A robbanás kiröpíthetett az űrbe. De hogyan
maradhattam életben? Hogyan érhetett el hozzám bárki is időben?
Mondd, mennyi maradt meg a testemből? Miért nem érzem a kezem, a lábam? Ne félts az
igazságtól, én mindenbe belepihenek. Ha hazavisztek, a biotechnikusaink adnak új
végtagokat. Ha tudni akarod, a jobb karom már így sem az, amivel születtem.
Miért nem válaszolsz? Elég egyszerű kérdést tettem föl! Hogyhogy nem tudod, hogy nézek
ki? Valamit csak megmentettetek! A fejet?
Akkor az agyat?
Még azt sem?... Ó, ne...!
Sajnálom. Sokáig voltam távol?
Hadd szedjem össze magam. (Ha! Ez aztán jó vicc!) Vincent William Freeburg első
osztályú járőrpilóta vagyok. Port Lyotban születtem, a Marson, 1895. augusztus 21-én. Van
egy... nem, két gyerekem...
Kérlek, mondd el ezt még egyszer, lassabban. A kiképzésem fölkészített minden ésszel
fölérhetőre. Bármit mondasz, engem nem lep meg. Csak lassan.
Hát, rosszabb is lehetne. Legalább nem haltam meg. Tudom, ki vagyok. Talán még azt is
tudom, mi vagyok.
Egy... egy felvétel valamiféle fantasztikus kapacitású tárolóberendezésben. A pszichémet
kellett elkapnotok, a lelkemet, amikor a hajó plazmává változott. Bár el nem képzelhetem,
hogyan történt, az értelmét fölfogom. Elvégre egy ősember sem értette volna meg, hogyan
rögzítünk lemezre egy szimfóniát...
Az összes emlékem most valami kristály vagy mágnesszalag foglya, ahogy régen az azóta
köddé vált agyam foglya volt. És nemcsak az emlékeim. ÉN. ÉN MAGAM – VINCE
WILLBURG, MÁSODOSZTÁLYÚ PILÓTA.
Na és most mi lesz?
110
Ezt kérlek mondd még egyszer. Nem értettem. Ó, csodálatos! Még erre is képesek
vagytok? Van is rá egy szó, egy név... Egy a lényeg: koordináció. Nem. Ez nem az.
Koordináció, koordináció... REINKARNÁCIÓ!!
Igen, igen, értem. Egy alapvető leírásra van szükségetek az újratervezésemhez. Figyeljétek
akkor jól a gondolataimat. A tetején kezdem.
Ez itt a fej. Kissé ovális... Így. A fölső részét haj borítja. Az enyém ba... öö... kék volt
A szemek. Azok nagyon fontosak. Láttatok már olyat más állatokon? Jó, annyival is
kevesebb a gondunk. Tudnátok mutatni párat? Igen, azok jók lesznek.
És most a száj. Furcsa... többezerszer is láttam borotválkozás közben, most mégsem...
Nem olyan kerek... keskenyebb.
Ó, nem, nem úgy. Vízszintesen fut keresztül az arcon...
Lássuk csak... van valami a szemek meg a száj közt.
Milyen ostoba vagyok. Sose viszem a kadétságig, ha nem jut eszembe a...
Hát persze... ORR! Egy kicsit hosszabb kéne, azt hiszem.
És van még valami, valami, amit elfelejtettem. Nyersnek hat ez a fej, befejezetlennek. Még
nem én vagyok, Billy Vinceburg, a háztömb észkombájnja.
De hisz nem is így hívnak... nem vagyok én kisfiú. Húsz éve szolgálok pilótaként az
Űrjárőrnél, és most épp a testemet próbálom újrateremteni. Miért kalandoznak el folyton a
gondolataim? Segíts, kérlek!
Ez a förmedvény? Ki mondta neked, hogy így néztem ki? Töröld ki. Kezdjük elölről.
Elsőnek a fej. Tökéletesen gömb alakú, s rajta háromszögletű fejfedő díszeleg...
Ez így túl nehéz. Kezdjük valahol máshol. Á, már tudom is...
A combcsonthoz kapcsolódik a sípcsont, a sípcsonthoz kapcsolódik a combcsont. A
combcsonthoz kapcsolódik a sípcsont, a sípcsonthoz...
Minden elhomályosul. Késő már, túl késő. Valami elromlott a visszajátszáskor. Azért kösz
a próbálkozásért. A nevem... a nevem...
Anyám... hol vagy?
Mama... mama!
Maaaaaaa...!
Németh Attila fordítása
111
Keresztes hadjárat
112
113
Mohácsi Enikő fordítása
114
Visszatérés
Földi emberek, ne féljetek! Békével jövünk - miért is lenne másként? Hiszen
unokatestvéreitek vagyunk, jártunk már itt korábban.
Ránk fogtok ismerni, ha találkozunk, alig néhány óra múlva. Majdnem olyan gyorsan
közeledünk a Naprendszerhez, ahogy ez a rádióüzenet száguld felétek. A központi csillag
máris uralja az űrt előttünk. Ugyanez a nap sütött a mi őseinkre és a tieitekre is, amikor még
együtt éltek, tízmillió évvel ezelőtt. Emberek vagyunk mi is, akárcsak ti; míg azonban ti
elfeledkeztetek történelmetek e korai szakaszáról, mi emlékszünk mindenre.
Mi hódítottuk meg a Földet, még az óriáshüllők uralkodása idején; kihalásuk folyamata
akkor már megkezdődött, sajnos nem tehettünk semmit a megmentésükért. A világotok
éghajlata trópusi volt, és mi úgy éreztük, megfelelő otthonául szolgálhat népünknek.
Tévedtünk. Noha az űr hű szolgaként engedelmeskedett nekünk, a természetről, az
evolúcióról és a genetikáról csak keveset tudtunk...
Több millió nyáron át - azokban az ősi időkben nem voltak még telek - virágzott
kolóniánk. Elszigetelten éltünk ugyan, egy olyan világegyetemben, amelynek egyik
csillagától a másikig az utazás éveket vesz igénybe, mégis tartottuk a kapcsolatot
anyacivilizációnkkal. Minden száz esztendőben három-négy űrhajó is érkezett, híreket hozva
a galaxis többi részéből.
Kétmillió évvel ezelőtt azonban a Föld változni kezdett. Hosszú időn át trópusi
paradicsom volt, aztán a hőmérséklet fokozatosan lecsökkent, és hódító útjukra indultak a
jégtakarók a sarkok felől. Az éghajlat változásával változtak telepeseink is. Most már tudjuk,
hogy ez természetes alkalmazkodás volt a hosszú nyár végéhez, de akik akkor már
nemzedékek sora óta nevezték otthonuknak a Földet, azt hitték, valami különös, visszataszító
betegség támadta meg őket. Egy betegség, amely nem öl, nem tesz semmiféle kárt a testben -
csupán eltorzítja azt.
Mégis, egyesek immúnisak maradtak; ők és gyermekeik megmenekültek a változástól, így
aztán néhány évezred alatt kolóniánk két külön csoportra szakadt - szinte már két külön fajra -
, amelyek gyanakodtak és féltékenyek voltak egymásra.
A szakadás irigységet hozott, békétlenséget, és végül nyílt ellenségeskedést. A kolónia
leépülése és az éghajlat kitartó rosszabbodása miatt akik tudták, elhagyták a Földet. A többiek
barbárságba süllyedtek.
Tarthattuk volna azért a kapcsolatot, de annyi a tennivaló egy száztrillió csillagot számláló
univerzumban! Néhány évvel ezelőttig nem is tudtuk, hogy maradtak itt túlélők. Aztán
fölfogtuk első rádiójeleiteket, megtanultuk egyszerű nyelveiteket, és nagy örömmel
nyugtáztuk, hogy sikerült visszakapaszkodnotok a vadállatiságból. Eljöttünk hát üdvözölni
titeket, rég elveszett rokonainkat - és persze azért is, hogy segítsünk rajtatok.
Az elmúlt évmilliók alatt, mióta sorsára hagytuk a Földet, sok mindent fölfedeztünk. Ha
kívánjátok, visszahozhatjuk az örök nyarat, ami a Jégkorszakok előtt uralkodott, képesek
vagyunk rá. De mindenekelőtt egyszerű módozatot dolgoztunk ki annak a taszító, ám
ártalmatlan genetikus járványnak a kezelésére, amely oly sok telepesünket megtámadta.
Talán azóta már magatok is leküzdöttetek - ha azonban nem, jó hírt hozunk. Földi
emberek, hamarosan szégyenkezés és feszengés nélkül csatlakozhattok újra a világegyetem
társadalmához.
Ha van köztetek, akinek a bőre még fehér, mi meggyógyíthatjuk.
Németh Attila fordítása
115
A gőzhajtású szószövőszék
Előszó
Nagyon kevés életrajzi adat maradt fenn a mára csaknem teljesen elfeledett mérnök-
zseniről, Charles Cabbage tiszteletesről (1815-188?), a sussexi Alsó-Tropading egyházközség
Szt. Sügériusz templomának egykori plébánosáról. Több évnyi kimerítő kutatást követően
azonban sikerült fölfedeznem néhány olyan tényt, amelyek véleményem szerint szélesebb
körű nyilvánosságot érdemelnek. Szeretném köszönetemet kifejezni Miss Drusilla
Wollstonecraft Cabbage és az alsótropadingi Történeti Társaság többi elbűvölő hölgytagja
iránt, akiknek vágyát, hogy szeretnék mind jobban elhatárolni magukat egynémely
következtetésemtől, mindazonáltal teljes mértékben megértem.
Már egészen korán, 1715-ben a The Spectator említést tesz a Cabbage (vagy Cubage)
családról, a Coverleyk másodágaként (sajnálatos módon törvénytelen származás révén, bár
maga Sir Roger ártatlan az ügyben). Egyhamar nagy vagyonra tettek szert, mint a brit
arisztokrácia más tagjai, szakértő befektetésekkel a rabszolgakereskedelem terén. Az 1800.
évre a Cabbage-ek a leggazdagabb családnak számítottak Sussexben (egyesek szerint egész
Angliában), Charlesra azonban, lévén a legifjabb tizenegy gyermek közül, csakis egyházi
pálya várhatott, s így aligha számíthatott jelentősebb örökségre.
Harmincadik életéve betöltése előtt aztán Alsó-Tropading lelkészére rámosolygott a
szerencse, köszönhetően annak, hogy mind a tíz testvére tragikus baleseteknek esett áldozatul.
Az eseményeknek ez a sorozata, melyet a kortárs írók előszeretettel neveznek a „Cabbage-ek
átkáénak, szoros kapcsolatba hozható az egyházfi kivételes középkori fegyver-, keleti méreg-
és veszélyes hüllőgyűjteményével. A szerencsétlen balesetek természetszerűleg rengeteg
rosszindulatú pletykát szültek, és talán ez az oka, hogy Cabbage tiszteletes az Egyház
védelme alatt töltötte napjait, legalábbis Angliából történő hirtelen távozása pillanatáig.[1]
Joggal tehető fel a kérdés, hogy egy nagy vagyonnal rendelkező, és minimális közösségi
kötelességekkel terhelt férfiú miért szenteli életének legproduktívabb éveit egy olyan
hihetetlenül bonyolult gépezet megépítésének, amelynek célját és működését egyedül csak ő
értette meg. Szerencsére a Faraday-Cabbage levelezés közelmúltbeli felfedezése a Királyi
Tudományos Társaság archívumában immár némi fényt vet erre a rejtélyre. Ha a sorok között
olvasunk, úgy tűnik, a tiszteletes úr neheztelt, amiért hetente kétórás szentbeszédeket kellett
tartania alapvetően ugyanazokról a témákról, évente nem kevesebb mint 104 alkalommal.
(Ugyanis a 73 fős lélekszámú Lápi-Tropading plébánosi teendői szintén rá hárultak.) Egy
ihletett pillanatban, mely valamikor 1851 táján következhetett be – talán egyenesen a londoni
Világkiállításon, a magabiztos viktoriánus technikai tudás eme csodálatos bemutatóján tett
látogatása után –, megálmodott egy gépezetet, ami automatikusan képes nagy terjedelmű
szövegek tetszés szerinti újrarendezésére. Így akárhány szentbeszédet megfogalmazhatott
ugyanazon alapanyagokból.
Ezt a vázlatos kezdeti elképzelést később jócskán finomította. Noha – mint majd láthatjuk –
Cabbage tiszteletes sosem fejezhette be „szószövőszékének” végleges változatát,
nyilvánvalóan olyan gépezetet képzelt el, amely nem csupán bekezdésenként, de soronként is
képes tördelni a szöveget. (A következő szinthez – szavak és betűk – már hozzá sem kezdett,
bár a lehetőségről említést tesz Faradayjel folytatott levelezésében, vagyis fölismerte azt
végső célként.)
Miután megálmodta a Szószövőszéket, a találékony egyházfi rögvest neki is állt, hogy
megépítse. Szokatlan (egyes vélemények szerint szánalmas) műszaki tudását már kellőképp
demonstrálta a jókora birtokát védelmező ötletes csapdákkal, melyek a családi örökség
legalább két másik várományosát segítették át a túlvilágra.
Ezen a ponton Cabbage tiszteletes úr elkövetett egy hibát, amely örökre megváltoztathatta a
technika – sőt az egész emberiség történetét. Ma visszatekintve egyértelműen megállapítható,
hogy az akadályt csakis az elektromosság segítségével küzdhette volna le. A Wheatstone-féle
116
telegráf akkor már évek óta működött, és ő levelezésben állt azzal a géniusszal is, aki
fölfedezte az elektromágnesség alaptörvényeit. Milyen különös is, hogy hiába volt a válasz
mindvégig az orra előtt, ő mégsem volt képes azt fölismerni!
Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy a nemes Faraday eddigre elérkezett azon,
1867-es halálát megelőző évtizedbe, amikor egyre jobban eluralkodott rajta a szenilitás. A
fennmaradt levelezés nagy része árulkodik különc hitéről (e mára már eltűnt vallást
„sandemanizmusnak” nevezték), amely iránt Cabbage aligha viszonyulhatott türelemmel.
Mi több, a lelkész napi (vagy legalábbis heti) kapcsolatban állt egy olyan, igen fejlett
technikával, amely már több mint ezer éves történetet tudhatott maga mögött. Alsó-Tropading
temploma egy remek, 21 regiszteres orgonával dicsekedhetett, melyet ugyanaz a Henry Willis
épített, akinek 1875-ös remekműve az észak-londoni Alexandra-palotában Marcel Dupre
véleménye szerint Európa legkiválóbb koncertorgonája volt.[2]
Maga Cabbage is tehetségesen
játszott ezen az instrumentumon, és átfogó ismeretekkel rendelkezett annak működéséről.
Meggyőződéssel hitte, hogy sűrített levegővel töltött csövek, szelepek és pumpák képesek
lesznek az ő Szószövőszékét is működtetni.
Ez érthető, de végzetes tévedésnek bizonyult. Cabbage kihagyta a számításból, hogy a hang
csigalassúsága – nyomorult 330 méter másodpercenként – teljességgel használhatatlan szintre
csökkenti a gép működési sebességét. Az elkészült berendezés legjobb esetben is csak 0,1
Baudos adatkezelési rátára lett volna képes – vagyis egyetlen szentbeszéd előkészítése
körülbelül tíz hetet vett volna igénybe!
Évekbe telt, mire a tiszteletes úr rádöbbent erre az alapvető korlátra; először azt hitte, hogy
az energiaellátást növelve határtalanul fölgyorsíthatja masináját. A végső verzió aztán
felemésztette az egész teljesítményét egy nagy, gőzhajtású cséplőgépnek – a mai traktorok és
kombájnok e primitív elődjének.
Ezen a ponton érdemes lenne összefoglalnunk, ami kevés tudható a Szószövőszék
működéséről. Sajnos csupán az Alsó-Tropading Gazette helyenként összefüggéstelen
beszámolóira hagyatkozhatunk (a lap releváns, 1860-80-as évfolyamai meglehetősen
hiányosan maradtak fenn), valamint a Cabbage tiszteletes úr levelezéséből előkerült ritka
jegyzetekre és vázlatrajzokra. Ironikus módon a gép végleges változatának elkészült darabjai
még 1942-ben is léteztek. Akkor pusztultak el, amikor a Luftwaffe egyik eltévedt
gyújtóbombája Tropading ősi, tornyos kúriáját egy rakás hamuvá változtatta.[3]
A gépezet „memóriája” – akkoriban más praktikus választás nem lévén – egy módosított
Jacquard-féle szövőszék lyukkártyáin alapult: Cabbage előszeretettel mondogatta, hogy úgy
szövi a gondolatait, ahogy Jacquard a szőnyegeit. A kimenet minden egyes sora 20 (később
30) karakterből állt, melyeket a kezelő kis ablakok mögött forgó betűkerekekről olvashatott
le.
A KOR (Kártyás Operációs Rendszer) működési elvei nem maradtak fönn, de úgy tűnik –
cseppet sem meglepő módon –, hogy Cabbage számára a legnagyobb gondot az egyes kártyák
behelyezése, eltávolítása és frissítése okozta. A szöveg véglegesítését követően az egész
ólomszedésre került; a bámulatra méltó találékonyságú tiszteletes még egyfajta primitív
sorszedőgépet is megalkotott, legalább egy évtizeddel Mergenthaler 1886-os szabadalma
előtt!
Mielőtt a berendezést először használatba vehette volna, Cabbage-nek fáradságos munkával
Jacquard-kártyákba kellett lyuggatni nemcsak a Bibliát, de az egész Cruden-féle Tárgymutatót
is. Ezt végül, elhanyagolható anyagi ellenszolgáltatás fejében, elvégezték helyette az Alsó-
tropading-i Idős Özvegyasszonyok Otthonának lakói – az intézmény helyén manapság a
városka Disco- és Breaktánc Klubja áll. E rendkívüli újítás ismét tucatnyi esztendővel
megelőzte korát, hozzá fogható legközelebb 1890-ben történt, amikor az Egyesült Államok
népszámlálását automatizálta híressé vált módon Hollerith.
Ezen a ponton azonban beütött a krach. Az Alsó-Tropading egyházközségéből érkező
különös szóbeszéd hallatán nem kisebb személy, mint maga a canterburyi érsek látogatta meg
a megszállott lelkészt. A méltóságot érthetően elkeserítette, hogy a templom orgonája nem
117
képes ellátni eredeti feladatát immár legalább öt éve, ezért ultimátumot intézett a
tiszteleteshez. Vagy a Szószövőszéknek kell mennie – vagy Cabbage köszönhet le posztjáról.
(Vagy akár mindkettő: pletykáltak még ördögűzésről és újbóli felszentelésről is.)
Ez a dilemma érzelmi válságot válthatott ki a már amúgy is némileg megzavarodott
egyházfiban. Elvégzett még egy utolsó kísérletet hatalmas és ormótlan berendezésével, amely
ekkorra elfoglalta a Szt. Sügériusz teljes nyugati kereszthajóját. A helyi földművesek
tiltakozása közepette (elvégre nagyban zajlott épp az aratás) a csillogó rézből épített jókora,
gőzhajtású cséplőgépet a templomhoz tolták, és hajtószalagját összekötötték a
Szószövőszékkel (az ólomüveg ablakokat természetesen már rég eltávolították, hogy ezt
lehetővé tegyék).
A tiszteletes helyet foglalt a mára már re-konstruálhatatlan vezérlőpult előtt (nem állhatom
meg spekuláció nélkül, a rendszert talán lábpedál útján indította be), és gépelni kezdett. A
betűkerekek ott forogtak a szeme előtt, és lassan mondatok formálódtak, egyik sor a másik
után. A sekrestyében olvasztott ólommal teli tégelyek várták a parancsokat, melyek
nehézkesen tették meg útjukat feléjük, a sűrített levegő sziszegése közepette...
„Gyorsabban, gyorsabban!” – kiáltotta a türelmetlen lelkész, a munkásokat ösztökélve, akik
szenet lapátoltak a templomkertben álló, füstöt felböfögő szörnyeteg gyomrába. A keskeny
ablakon átkígyózó hosszú szalag dühödten csapkodott föl-le, mind több és több lóerőt
pumpálva a szövőszék erőlködő szerkezetébe.
A végkifejlet elkerülhetetlen volt. Valahol a gigászi gépezet belsejében valami eltört. A
balsorsú masinéria másodpercek alatt darabokra tépte magát. A tiszteletes, szemtanúk állítása
szerint, nagy szerencsével úszta csak meg ép bőrrel.
A következő fejlemény éppannyira hirtelen volt, mint meglepetésszerű. Cabbage tiszteletes
hátat fordított az Egyháznak, feleségének, tizenhárom gyermekének, és elszökött Ausztráliába
legfőbb segédje, a helyi kovács társaságában.
Az osztálytudatos viktoriánusok számára egy ilyen affér egy kétkezi munkással
megbocsáthatatlan volt (az ő szemükben még egy lakáj is elfogadhatóbb lett
volna).[4]
Onnantól előkelő társaságban Charles Cabbage nevét sem illett kiejteni, és az
egyházfi életének további részét sűrű homály fedi, csupán arról keltek kósza pletykák, hogy
később Botany Bay káplánja lett. A legenda szerint halálát is a déli földrészen lelte, amikor
egy általa feltalált birkanyírógép elszabadult. Ez azonban minden bizonnyal nem több
megalapozatlan rémhírnél.
Utószó
A British Museum Ritka Könyvek-szekciója birtokolja Cabbage tiszteletes Gőz-
prédikációk című művének egyetlen ismert példányát, melyről a családi hagyomány régóta
azt tartja, hogy a Szószövőszéken íródott. Sajnálatos módon még egy felületes vizsgálat is
egyértelművé teszi, hogy nem ez a helyzet; az utolsó lap (223-224) kivételével az egész
kötetet egy közönséges íves nyomógépen készítették.
Azt a bizonyos lapot azonban láthatóan utólag toldották bele. Nyomása rendkívül
egyenetlen, a szöveg pedig hemzseg a helyesírási és nyomdahibáktól.
Vajon ez valóban a viktoriánus kor ama figyelemreméltó – bár elhibázott – technikai
újításának az egyetlen fennmaradt terméke lenne? Vagy csupán egy szándékos hamisítvány,
amelyet azt bizonyítandó hoztak létre, hogy a Szószövőszék legalább egyszer működött – ha
mégoly gyatrán is?
Az igazságot sosem tudhatjuk már meg, ám angolként büszke vagyok arra a tényre, hogy
mai korunk egyik legfontosabb vívmányának ősét először a Brit-szigeteken álmodták meg. Ha
a dolgok kicsit másképpen alakulnak, Charles Cabbage most híresebb lehetne James Wattnál,
George Stevensonnál – vagy akár Isambard Kingdom Brunelnél is.
Németh Attila fordítása
118
1 - Az Ealing Stúdió tagadja azt az egyébként igen valószínűnek tűnő szóbeszédet, miszerint
Alec Guinness Nemes szívek, nemesi koronák című filmjét ezek az események ihlették.
Köztudott azonban, hogy egy ideig Peter Cushingnak szánták Cabbage tiszteletes szerepét.
2 - Az 1970-es évek óta fáradhatatlan öcsém, Fred Clarke, olyan neves muzsikusok
segítségével, mint Yehudi Menuhin (aki Hándel Messiásának immár három előadását
dirigálta végig e cél érdekében), kitartó kampányt folytat e nem mindennapi hangszer
felújításáért.
3 - Egy kis rész - két-három fogaskerék és valami, ami leginkább egy pneumatikus szelepnek
tűnik - még mindig a helyi Történeti Társaság birtokában van. Ezek a szánalmas ereklyék
ellenállhatatlanul emlékezetembe idéztek egy másik jelentős technikai „mi lett volna, ha"-t, a
nevezetes Antiküthérai Komputert (lásd Derek de Solla Price cikkét a Scientific American
1959. júliusi számában), amelyet legutóbb 1965-ben láttam, szégyenletes módon egy
szivardobozba száműzve, az Athéni Múzeumban. Megjegyzésemet, amikor hangot adtam
azon véleményemnek, hogy ez a múzeum legfontosabb kiállítási tárgya, a vezetőség
rosszallással fogadta.
4 - Hogy D. H. Lawrence hogyan szerzett tudomást erről a viszonyról, még mindig nem
tisztázott. Köztudott azonban, hogy leghíresebb müvének főszereplőjéül eredetileg nem Lady
Chatterleyt akarta megtenni, hanem a férjét; végül a diszkréció mégis győzedelmeskedett, és a
Cabbage-kapcsolatra csak akkor derült fény, amikor a szerző balga módon bizalmasan
említést tett róla Frank Harrisnek, aki viszont haladéktalanul leközölte azt a Saturday Review-
ban. Lawrence soha többé nem állt szóba Harrisszel - de ezzel mindenki más is így volt.
119
A drót-kontinuum
1947: Hatfield, észak-London, Anglia.
A mérnökök feltartott hüvelykujjal jeleztek Henry Forbesnak, mire ő gurulni kezdett a
Vampire-rel a kifutópályán. Megérezte hátában a dübörgő motorok ismerős, finom
nyomását, és amikor meghúzta a botkormányt, a gép megemelte az orrát, és felszökkent vele
az égbe.
Derült júniusi reggel volt. Anglia ege kristálytiszta, kék kupolaként borult fölé, a Vampire
kacsatojás-zöld burkolata csillogott a napfényben. Megtett néhány kört London fölött. A
Főváros szürkésbarna, göröngyös mezőként terült el alatta, a vékony szmogrétegen keresztül
füstoszlopok törtek a magasba. Azért persze gyönyörű látvány volt. A nagyobb
bombatalálatok helyét szabad szemmel is kivehette, az East Enden és a dokkoknál: romokkal
borított, letarolt körök, mint a holdkráterek.
Visszaemlékezett Hatfieldre a háború csúcspontján: törmelékhalmokat kerülgető
koszos, toldozott-foldozott Spitek, Hurricane-ek és 1324-es bombázók, sárba ragadt gépek
az olyan ronda napokon, amikor még a verebek is gyalog közlekednek, overallos-
selyemsálas repülőlegénység, amint propellereket forgat, arcukat ráncokba merevíti a
fáradtság...
Ez volt akkor. Most a repülőgépek olyanok, mint látogatók a jövőből, zárt testű,
fénylő fémmadarak, afféle nevekkel, mint Vampire, Meteor, Canberra, Hunter,
Lightning. Henry Forbes pedig, a maga harminc évével immár nem a RAF őrnagya,
kékpaszományos egyenruhában, és olyan küldetésekkel a tarsolyában, mint Franciaország ost-
roma, az angliai csata vagy a D-nap; immár egyszerű berepülő pilóta volt csupán a de
Havillandnél, és még csak nem is a legmegbecsültebb.
Akadt persze, ami kárpótolta. Az új M52-es motorját tesztelhette, ami akár 1000
mérföld per órás sebességre is képes lehet, maga mögé utasítva az amerikaiak X-1-esét, amit
Kaliforniában próbálgatnak...
Forbes kényelmesebben elhelyezkedett a pilótafülkében. Az együléses vadászgépben
szűkös volt a hely, mint annak idején a Spitekben, pedig ez alkalommal mindössze egy
viharvert, sportos öltönyt viselt, mentőmellényt és a gomblyukában egy szegfűt. A
pilótafülkébe gubózva, egyedül az üres égbolton, határtalan nyugalom töltötte el. Azt
kívánta, bárcsak Max is idefönt lehetne vele - vagy legalább el tudná mondani neki, mit is
jelent számára a repülés. De sosem volt képes rá. A lányt pedig túlságosan lefoglalta saját
karrierje.
Susan Maxton pár évvel fiatalabb volt Forbesnál. Amikor a férfi megismerte őt, a
háború alatt, komoly, Oxfordban végzett fiatal lány volt, akit frissen soroztak be a Királyi
Híradósok, és éppen csöppet sem veszélytelen küldetést teljesítve a V2-esek becsapódási
helyeit járta a bombakráterek szaggatta Dél-Angliában. A Hitler rakétáit irányító fejlett
vezérlőrendszerek esetlegesen megmaradt darabjai után kutatott, mert azok, állítása szerint
messze meghaladtak bármi hasonlót, amivel a Szövetségesek rendelkeztek. A háború óta
pedig Németországban utazgatott, Peenemündében, a Ruhr-vidéken és másfelé, további náci
titkokba mélyedve.
Természetesen az egész munkája szigorúan titkos volt. Forbes a felét sem hitte el annak, ami-
re a lány olyan izgatottan utalgatott - a jól elrejtett náci laboroknak, amelyekben rémséges kí-
sérletek folytak, hajszál híján megalkotva Hitler atombombáját, sőt valami hihetetlen módszert
emberek továbbítására telefonvezetékeken át, hogy a Führer bármikor elektronikus Blitzkriegre
küldhesse hadait össze-omló birodalma szívéből is!
Forbes és Max úgy döntöttek, hogy a háború után összeházasodnak. Erre azonban még
nem került sor. Mint annyi nőben a harcok során, Maxben is kifejlődött egyfajta - Forbes sze-
rint fölöttébb egészségtelen - vonzódás a munkája iránt...
120
Semmi kétség, idővel ez is elrendeződik. Addig pedig, mint arra a hatfieldi irányító
központból rádión már figyelmeztették, ideje felhagyni az ábrándozással, és hozzálátni a napi
feladatokhoz
Elővett két vattapamacsot, és bedugaszolta velük a fülét. Azután ismét fölfelé
billentette a Vampire orrát, és tövig nyomva a gázpedált kilőtt a sápadtan kéklő ég irányába.
Csodálatos volt ez a szín, és egyre sötétült, ahogy emelkedett.
Visszavette a gázt, amikor a levegő ritkulni kezdett körülötte. A Vampire röppályája
csúcsához közeledett, hatvanezer mérföldes magasságban.
A Föld távlatai kitárultak alatta, a horizont finoman meggörbült, a táj zöld, barna és szürke
festékfoltok mintázatává mosódott össze, az ég pedig feje fölött olyan mélykék színbe
váltott, hogy az már a feketével volt határos. Az angol vidéktől a világűr határáig, alig néhány
perc alatt. Átkozottul hihetetlen.
No persze az igazán idegborzoló rész csak most következett, a nagy sebességű, lég-
ellenállási teszttel egybekötött ereszkedés hazafelé. Úgy számította, húszezer körül veszti
majd el az uralmát a gép fölött, akkor jobb híján elmond pár miatyánkot, hogy amikor
tizenötezernél eléri a sűrűbb légrétegeket, legyen ereje az irányítás visszavételéhez.
Ha azonban mindent jól csinál, ebédre haza is érhet. Lebillentette a gép orrát, és
megkezdte hosszú zuhanását vissza a légkörben.
Anglia
Susan Maxton Forbes élvezettel figyelte, ahogy férje lassan, ünnepélyesen végigsétál az
English Electric tervezőirodáin. Hiába folyt már a feszült visszaszámlálás a legújabb Blue
Streak startja felé, amit recsegő rádiókapcsolat közvetített Woomerából, a fiatal
aerodinamikusok Henry köré gyűltek. Susannak el kellett ismernie, a férfi jól kezeli a
helyzetet. - Lenyűgöző létesítmény - mondta Forbes már vagy ötödször.
- Hát, látnia kellett volna minket közvetlenül a háború után - szólalt meg az egyik
őszülő “nagy öreg" (volt vagy harmincnégy éves). - Egyetlen üresen álló garázsba
zsúfolódtunk be a Corporation Streeten. De ott született meg a Canberra.
- Ó! Tudja, azt teszteltem. “A repülő, ami megállítja az időt..."
- Igen - csapott le rá egy lelkes fiatal lány. - Nagyon izgalmas lehetett.
- Nem igazán. Az újságírók mindig hősi énekeket zengenek a berepülő pilótákról. Pedig a
mindennapi munka ott is módszeresen, unalmasan gépies.
- Ilyen lesz az is, Henry, amikor a mi Tevénket viszi majd föl?
- Átkozottul remélem, különben nem kapok egy vasat sem.
A viccet általános nevetés fogadta. Tovább sétáltak az iroda másik végébe, és Max
megragadta az alkalmat, hogy belekaroljon a férjébe, és elkormányozza a leányzótól.
- Lefogadom, nagyon élvezed, hogy a figyelem középpontjában állsz - suttogta az
asszony Forbes fülébe.
- Hát persze. Hiszen ismersz. Ez a nagy, farkcsóváló lelkesedés feledteti velem, milyen
öreg bútordarab vagyok...
Összenéztek, és a férfi elhallgatott. Az ilyen, az életkort taglaló párbeszédek vezettek
leggyakrabban heves vitákhoz közöttük, azt illetően, nem kéne-e már családalapítással
foglalkozniuk, vagy esetleg nem késtek-e le már teljesen...
Az asszony megszorította Forbes karját.
- Bárcsak az én munkám is ennyire föllelkesítené az embereket! - mondta.
A férfi felnyögött.
- Éppen elég volt a felhajtás, amikor átküldted azt a fakockát. A Daily Mirror mintha
hetekig semmi mással nem foglalkozott volna; még Szuez is lekerült a címlapokról...
- De nem sikerült. A kocka kis gömbökre bomolva jött át, és...
121
- Még így is bekerült a Természettudományi Múzeumba! Mi többet akarsz? Nem is
beszélve arról a szerencsétlen hörcsögről, ami beledöglött a sokkba, te pedig kitömetted.
Az asszony fölkuncogott.
- Az talán kicsit kegyetlenség volt. De én most nem a sajtó hírveréséről beszélek. Az
intellektuális kaland az, ami...
A férfi grimaszt vágott, és megszagolgatta a gomblyukába tűzött virágot.
- Á! Intellektuális.
- Hiszen megoldottuk a problémákat, amiken a németek elakadtak... Azt a nyomorult
Bizonytalansági Elvet is sikerült megkerülnünk...
Megpróbálta elmagyarázni a Plessey labor legújabb eredményeit a rádiótranszportáció
terén. Valójában nem anyag átviteléről volt szó, hanem az információéról, amelynek
kódolása például egy emberi lényt ad ki. Kezdetben úgy gondolták, a
rádiótranszportáció képtelenség, hiszen a célszemély minden részecskéjének pozícióját és
sebességét föl kell térképezni hozzá, ami viszont a Bizonytalansági Elvbe ütközik.
Volt azonban egy kiskapu.
Igazi dráma alakult ki: a küszködés, a zsákutcák, a verseny az amerikaiakkal, akik a
Bell Labsnél szintén elsőnek szerettek volna kikerülni a versenyből... míg a kutatók rá
nem jöttek, hogy egy addig ismeretlen kvantumállapot szétszedhető klasszikus
értelemben vett információvá, majd össze is rakható abból újra, egy bizonyos Einstein -
Podolsky-Rosen összefüggésnek nevezett méréstechnikának köszönhetően. A fent
említett, klasszikus értelemben vett információ pedig már olyan egyszerűen továbbít-
ható dróton át, mint egy sürgönyüzenet...
A dolognak ez tehát a lényege, bár az ördög itt is a részletekben bújt meg, a
sávszélességben, a mintavételi követelményekben és a tárolókapacitásban.
- A kvantuminformációt természetesen nem lehet másolni - folytatta az asszony. - A
tárgyat, amit át akarsz transzportálni, el kell pusztítani. És jobb is így, különben inkább
másolásra használnák a berendezésünket: képzeld csak el, száz Hitler tűnik föl a bolygó
különböző pontjain, és mindegyik azt állítja magáról, hogy ő az igazi!
A férfi felnyögött, végigpillantva a tervezőasztalokon.
- Ha engem kérdezel, száz Bill Haley rosszabb lenne.
A nő tudta, hogy a férfi nem igazán figyel rá. ... De most még működnie is kell ennek a
nyavalyás szerkezetnek, gondolta Forbes komoran. Az új űrállomások - amelyeket a gép
gyomrában utazó Drót-platformok lesznek hivatottak legénységgel feltölteni - puszta léte
függ a Teve startjának sikerétől. A lancashire-i Pilkington Üveggyárban például már
szerelik össze a leendő Herschel Űrteleszkóp elemeit...
Az indítóközpont egy kiszáradt tó mellett emelkedő hegyoldalban helyezkedett el,
mind- össze a folyékony oxigén-tartályok fénylő gömbjeitől körülvéve. A kilövőállás alig
volt több egyszerű fém emelvénynél, meg a hajót körülvevő spártai állványzatnál.
A woomerai létesítmény sokkal primitívebb volt a Cape Canaveral-inél, ahol rövid ideig
együtt edzhetett az amerikaiakkal. Az Atlanti Unió egyengette az útját, hogy kijuthasson,
bár biztosra vette, hogy az amerikaiak nagylelkűen mindenképp fölajánlották volna segít-
ségüket. Eltérően például a franciáktól, jutott eszébe, majd rögtön meg is rótta magát, ami-
ért ilyen rémes előítéleteket táplál. A maga részéről mindenesetre örült, amikor a kormány
végre letett kísérleteiről, hogy az Európai Közös Piacot meggyőzze Anglia felvételének
előnyeiről. Egy Amerikával kötött szövetség sokkal ésszerűbbnek tűnt, már csak a közös
kultúrát és nyelvet figyelembe véve is - különösen most, hogy a Drót a föld felszínén
minden távolságot egyenlővé tett.
1962 májusa óta, amikor Harold Macmillan beindította az első állandó Drót-
kapcsolatot Párizs felé azzal a gyerekes angol nemzeti lobogós viccel, a technika lehetőségei
az egész világot fenekestül felforgatták. A kereskedelem és az utazás gyökeresen
megváltozott.
122
Az amerikaiak különösen találékonyaknak bizonyultak, amint az várható is volt. Az a
szörnyű ügy Kennedyvel Dallasban - az első “instant-tömeg", ahogy később a jelenséget
elnevezték -, a sérült katonák hazaszállítása Vietnamból, szüleik karjai közé, alig néhány
perccel a sebesülés után, meg persze LBJ kampánya a faji elkülönítés eltörlésére, melynek
során Drót-állomásokat helyezett el minden iskolaudvaron...
Így indult hódító útjára a Második Erzsébetkor Csodája, és mivel Max Plesseyben meg-
nyerte a versenyt az amerikaiak ellen, a találmány mindenestül angol maradt. Olykor úgy
tűnt, az ember már egy újságot sem tud föllapozni anélkül, hogy azok az ostoba reklámszö-
vegek fejbekólintanák:
“Utazzon telefonon!",“Dróton át gyorsabb!"Különösen a fiatalok élvezték ezt az új,
távolságok nélküli világot, időnként a leghajmeresztőbb mutatványokat produkálva. Még
ma is, azok a nyivákoló bohócok, a Beatles, bedrótozzák az egész világot, az „All You
Need Is Love"-ot énekelve kétszázmilliós közönség előtt.
A Drót mindenkit megérintett. Max még meg is gazdagodott, mivel pénzét az új,
digitális számítógépeket fejlesztő cégekbe fektette, mely berendezések az egyre terjeszkedő
Drót-hálózat működtetéséhez nélkülözhetetlenek.
...Bárcsak itt lehetne most, és láthatná ezt, Forbes apoteózisát! Csakhogy, mint
mindig, az asszony ezúttal is túl elfoglalt volt. A Drót különben Forbes saját életét is
egyfajta paradoxonná minősítette. Mindössze egyetlenegy repülőképes Teve épült, és annak
is alig néhány útjába kerül, hogy pályára állítsa az orbitális fogadóállomásokat, azután a
szerepét átveszi a Drót, sokkal olcsóbban szállítva föl utasokat és terhet egyaránt, mint
akármelyik rakéta.
És akkor mihez kezd? Az amerikaiak már egy új, nemzetközi űrprogramról beszélnek,
ami a Holdat venné célba. Forbesot a kora ellenére előkelő helyen emlegették az
expedíció-tagságra esélyesek között. A Hold, ez átkozottul nagy dobás lenne!
Csakhogy addig még legjobb esetben is hátravan egy évtizednyi intenzív kiképzés és
technikai teszt. No és persze Max arra megint azt mondaná, hogy elmenekül a problémák
elől. Miközben elveszett ifjúságát kergeti...
Micsoda ostobaság! Azt várta, hogy a válás majd megkönnyíti az életét, és a Dróttal
szemben érzett bizarr féltékenysége fokozatosan elhalványul.
De ez még a jövő zenéje, öregfiú, mondta magának. Először ezt a napot kell megúsznod ép
bőrrel...
Mert alig nyolc perc múlva Henry Forbes, az ötvenéves asztronauta 1500 kilométer
magasban röpül majd - körpályán a föld körül.
Két másodperccel a kilövés előtt a hat főhajtómű beindult. Ragyogó fehér fény tört
elő belőlük. A vörös ausztráliai porral keveredő fehér füst körülölelte a hármas testű űrhajót.
Forbes mély, rekedt morgást hallott, valahonnan messze lentről, mint egy becsapódó ajtó a
pokolban...
Akkor egy pillanatra visszarepült az időben, több mint húsz évet, és újra ott érezte
magát Haagsche Bosch-nál, a V2-k indítóállásai ellen zajló támadás során, amikor az egyik
madárnak még sikerült fölszállnia, és egy szemkápráztató tűzoszlop tetején lovagolva
fölszökkent az égbe az egymással csatázó ellenséges repülőgépek között...
Aztán a vibráció erősödni kezdett, és elnyelte őt.
1977: Viharok Tengere
Az Endeavour kabinjából Forbes a Hold egy korongforma szeletét látta, nem több mint
három méternyire tőle. A holdbéli reggel derengésében mindenféle méretű kráterek
rajzolódtak ki, néhány méterestől a tűhegynyiig. Buzz Aldrin, az elsőként Holdra lépő
ember a létra aljánál állt, Forbes szemszögéből furcsán összetöpörödve. Aldrin
megfordult, mereven, mint egy próbababa, Haldane-féle szkafandere fehéren csillogott a
napfényben.
123
- Gyönyörű látvány - szólt. - Bámulatosan elhagyatott.
- Endeavour, itt Stevenage. Ez szép mondat volt, Buzz.
- Vannak jó pillanataim - felelte Aldrin szárazon, majd mozdulatait tesztelve elugrált a
talajon, és kitűnt társa látóteréből.
Forbes értékelte, hogy a másik nem csinál nagy ügyet ebből a rendkívüli pillanatból.
Elvégre aligha számít, személy szerint ki teszi meg az első lépéseket idefönt; a háromtagú
legénység - egy brit, egy jenki és egy ruszki - egyszerre landolt a Holdon, jelentős
nemzetközi összefogás eredményeként.
Most Forbes következett. Egy pillanatig még várt, megigazgatta a fehér
szkafanderére tűzött műanyag szegfűutánzatot, aztán Alekszej Leonov segítségével
leereszkedett a kabinnyíláson keresztül, és megragadta a műanyag létrát. Alig bírt mozogni
luftballonként fölfújt Haldane-szkafanderében, de hatvanévesként többnyire bármilyen
környezetben nehezen mozgott már; hogy most épp a Holdon küszködik, a legcsekélyebb
mértékben sem jelentett számára különbséget.
Gyorsan ereszkedett le, mellette némán suhantak el az Endeavour támasztólábai, és végül -
egy utolsó, dörömbölő szívveréssel és várakozással teli pillanat után - Iába alatt megroppant
a köves felszín. Vontatottan verődött fel a por, szép kis íveket írva le, majd
visszatelepedve bakancsára.
Odébbsétált a leszállóegység alól. Valahányszor megtett egy lépést, érezte, ahogy talpa
alatt kövek őrlődnek porrá. A fények furcsán fordított képet rajzoltak elé, mint valami
fotónegatív: a himlőhelyes táj szürkésbarnán ragyogott az ég alatt, amely viszont olyan
fekete volt, mint egy felhős éjszaka Cleethorpesban. A horizont közelinek tűnt, élesen
látszott, és szabad szemmel kivehetően is görbült. A Hold valóban nagyon kicsi volt,
csak egy parányi sziklagolyó, és Forbes most ott sétált a felszínén.
- Endeavour, itt Stevenage. Jó látni téged, Henry. Hogy érzed magad?
- Átkozottul furán - felelte Henry Forbes.
Az lenne átkozottul fura - jegyezte meg fagyosan Leonov -, ha a változatosság kedvéért se-
gítene nekünk, parancsnok.
Forbes megfordult, és észrevette, hogy Aldrin és a ruszki már félig végeztek is az
expedíció legfőbb feladatával, a Drót-fogadóállomás fölállításával. Ez az első darab
amolyan Heath Robinsonféle tákolmány volt, melyet az Endeavour aljához rögzített
köteleket húzgálva lehetett szétbontani. Rögtönzöttsége persze nem számított, csak az,
hogy működjön; a hamarosan megérkező mérnökök majd átszállítják egy maradandóbb
berendezés alkatrészeit.
Előrelendült, hogy kivegye részét a munkából.
...A Föld kerek, kék labda volt, sokkal kövérebb, mint a telihold, és olyan magasan a
fekete égbolton, hogy ki kellett tekernie a nyakát, ha látni akarta. Európában éppen
beköszöntött a reggeli jól kivehette a kontinenst az elszórt felhőfoszlányokon át, bár
Anglia pont takarásban volt. A levegő általánosságban sokkal tisztábbá vált az utóbbi
években, noha igazán nem tekinthették hosszú távú megoldásnak az ipari szennyező
anyagok drótvitelét az óceánok mélyére - hiszen a mérges gázok előbb-utóbb csak följutnak
onnan is a légkörbe -, és ami azt illeti, az egyik alternatív megoldás az volt, hogy a Hold
szeméttelepként történő használatát propagálták. Természetesen, mint azt Max az unalomig
magyarázta neki, a Drót velejét képező kvantumátviteli folyamatnak szüksége van valami
élettelen tömegre a fogadóállomáson, hogy átalakíthassa. Eszébe jutott, milyen jó kis fej-
törő lehetne a jövő archeológusainak, ha a leállított atomerőművek szívében sugárzó holdpor-
halmokat találnának...
Már hónapok óta nem is beszélt Maxszel. A nő talán most épp a holdséta BBC-
közvetítését nézi, James Burke, Patrick Moore és Isaac Asimov kommentárjával.
Vagy nem. A Dróttal kapcsolatban álló cégek dollármilliárdjai, amiket a kvantum-
kutatásba ömlesztettek, olyan új távlatokat nyitottak meg - esett már szó kvantum-
komputerekről, sőt valami Dan Dare ihlette csillaghajó-motorról is -, melyekre Max
124
minden ideje kevés lett volna. Forbes a nyilvánosságra hozott részleteket döbbenetesnek
és kissé hátborzongatónak tartotta. A kvantum- komputerek például azzal értek volna el
eddig elképzelhetetlen műveleti sebességet, hogy több számítást végeztek egyszerre,
párhuzamos világegyetemekbe kihelyezve...
Amikor a fogadóállomást fölállították, elérkezett a zászlók ideje. A Union Jack és a
sarlókalapácsos orosz lobogó légmozgás híján tárgyalótermekbe illő méltósággal, redőzve
lógott, Aldrin csillagos-sávos vásznát azonban drótokkal úgy merevítették ki, hogy
hullámokat vetve feszüljön, mintha a szél fújná. Az amerikai kissé szégyellte is magát a
mesterkélt megoldás miatt. Ezután következett a gravitációs inga, egy egyszerű szerkezet,
amit a londoni Természettudományi Múzeum küldött föl, hogy a tévénézők számára is
demonstrálja, az asztronauták valóban odafönt járnak, a Föld égi kísérőjének gyengébb
tömegvonzásában.
Mindhárman tisztelegtek, saját hadseregük szokásai szerint, majd lefényképezték egymást.
- Endeavour, itt Stevenage. Rendben, uraim, a műsornak vége. Viszlát itthon néhány perc
múlva...
Máris? - gondolta Forbes csalódottan.
Leonov és Aldrin azonban már kötelességtudóan vonultak a Drót-állomás felé. A
rádiótranszport immár oly jól ismert, jellegzetes kék villanásának kíséretében tűntek el, és
helyükön vízzel teli polietilén zsákok jelentek meg.
Forbes egy pillanatig magára maradt a Holdon. Hallgatta hangos lélegzését a zárt
sisakban, és eszébe jutottak a Bűzös Billyk, azok a penetráns szagú oxigén-adagolók,
amiket még a nagy magasságokba törő Spiteken kényszerültek használni...
Néhány perc múlva megindul majd a mérnökök áradása, meg az újságíróké és a
holdkutatóké is, csapatostul. Talán még a Természettudományi Múzeum szakemberei is
átruccannak, hogy minél előbb megkezdhessék az Endeavour műtárgyi megóvását.
Körülpillantott a Viharok Tengere eddig ember nem járta síkságán, és eltöprengett, vajon
milyen képet mutat a táj pár hét vagy hónap múlva, amint a szorgosan építkező csapatok
egyre távolabb merészkednek az elsőként kiépült hídfőtől.
Az Endeavour büszkén tornyosult a zászlók mögött, a maga tizenöt méteres magasságával,
félgömb alakú csúcsának hővédő kerámiapajzsán szigetelő kevlárhuzat csillogott. A
porban sugárirányú sávok futottak szét a nagy teljesítményű, folyékony hajtóanyagú Rolls
Royce motorok feketén ásító fúvókái alól. Forbes némi büszkeséggel konstatálta, a hazai
gyártású hajtóművek kifogástalanul teljesítettek.
Az Endeavour azonban egyszerre első és utolsó darabja fajtájának. Bonyolult,
intelligens, automata űrhajók új generációja - olyan nevekkel, mint Voyager, Mariner vagy
Venyera - távolodik már most is a Földtől, fedélzetén Drót-állomásokkal, a Mars, a
Vénusz és a Jupiter holdjai felé. Buzz Aldrin szerencsés volt; a Marsra lépő első ember
már egészen biztosan politikus lesz, nem pedig pilóta...
Hála a technika feltartóztathatatlan fejlődésének, Forbes immár teljesen fölöslegessé vált.
Természetesen ha hazatér, holdrepülését karrierje csúcsának kiáltják majd ki. Azt várják
tőle, hogy ezek után visszavonul: továbbadja a stafétát annak a különös, új nemzedéknek,
amely már a Dróttal együtt nőtt fel...
Csakhogy ő még nem állt készen arra, hogy papucsba bújjon, bármit állít is az évszám a
naptáron. Persze tudta, Max mit mondana erre: a férfinak ugyanez a hozzáállása vezetett
ahhoz, hogy sosem lett gyerekük, hiszen nem tud megbékélni saját öregedésével - meg más
efféle pszichiáteri halandzsával jönne. Ám egy magánúton elvégeztetett orvosi vizsgálat
eredménye azt sugallta, hogy a nyugdíjasélet egy vidéki birtokon semmiképp nem lenne
ésszerű választás...
Lehunyta a szemét, és átlépett a Drót-állomás hevenyészett kapuján. Fájdalom
hasított belé, ahogy a letapogatók elektronsugara végigsöpört rajta. Két másodperc alatt,
rövidhullámú jel formájában száguldott keresztül a Holdat a Földtől elválasztó űrön, és
erre az időtartamra anyagi formában megszűnt létezni.
125
Aztán egyszerre visszatért a nehézkedés, méghozzá hatszor erősebben, mint az imént, és
ő megroggyant a szkafander súlya alatt. Karját azonban máris segítő kezek ragadták meg, és
újra hangokat hallott maga körül. Kinyitotta a szemét. A karanténegység falain túl Anglia ege
szürke volt és fenyegető.
1987: Brunel-dokk, alacsony Föld körüli pálya
Akkor ébredt föl, amikor a dokk lassú, hőmérséklet-kiegyenlítő forgása éppen élénk, víz-
kék földfénnyel töltötte meg a kabinját.
Kilebegett a hálózsákjából. Ujjait végig futtatta maradék haján, aztán csinált magának egy
teát. Ez abból állt, hogy egy polietilén tasakot telepumpált forró vízzel, majd a végered-
ményként képződött sápadt barna pempőt egy szopókán keresztül kiszívta. Undorító; még a
legerősebb főzet sem volt képes elfedni az egyen műanyag ízt. És persze az itteni alacsony
nyomáson a forró víz sosem elég forró...
Még nem akarózott elindulnia. Bár időnként gyanította, hogy itteni munkája, mint
konzultáns a Discovery vezérlőrendszereinek építésénél, csupán amolyan szinekúra, napjai
éppen elég dolgosak voltak. Megtanulta már, hogy hetvenéves fejjel az ember jobb, ha
elég időt ad magának az ébredésre.
Természetesen a kilátásban is vég nélkül tudott gyönyörködni. Ezen a napon, a ragyogó
déli napfényben, a szmogmentes légrétegek alatt Anglia földjét szétszórt ékkövekként
csillogva lepték be az emberi lakhelyek. Forbes még innen föntről is láthatta, mennyire
összezsugorodtak a régi nagyvárosok - leginkább London -, ahogy a külső kerületek ködös
szürke keléseiből jókora darabokat hasítottak ki az újraerdősítés zöld csíkjai. A vonattal
vagy autóval történő ingázás már úgyis a múlté; a fővárosba dolgozók egyenesen a
célnegyedekben tűnhettek fel, Drót-berendezésekből bukkanva elő a régi metróállomásokon.
Az Ml-es autósztrádát átalakították a világ leghosszabb versenypályájává... Voltak olyan
emberek is, azt olvasta, akik karrierjüket egyszerre több helyen egyengették, saját
íróasztallal több fővárosban is, melyek között kedvükre drótoztak reggeltől napestig.
Forbes ilyesmire sohasem vágyott.
Persze ennek is megvolt az ára. Forbes jól láthatta a magasból az úszómedencék kék
csillogását mindenfelé Skócia, Wales és Northumberland hegyei között... Anglia népe a
vadregényesség látszatát keresve a legapróbb szigeteket is belakta, de egyszerűen kevés volt
abból az átkozott helyből. Történtek kísérletek arra, hogy a legszebb vidékeket
megvédjék. A Lake District Nemzeti Parkban például a turisták jókora üveg kilátócsar-
nokokba drótoztak be, és onnan nézhettek csak szét Wordsworth kedvelt vidékén, mint
aranyhalak az akváriumból...
Néhány, a Dróttal kapcsolatos ár nem is látszhatott ebből a magasságból. Forbes
emlékezett még a pánikra, amikor Anglián veszettség-járvány száguldott végig, nem sokkal
az első francia állomások megnyitása után. És voltak még komolyabb járványok is, mint
például az AIDS rohamos elterjedése az 1980-as évek elején. Egyes szakértők szerint az
emberre veszélyes vírusok és baktériumok korábban elképzelhetetlen evolúciós robbanáson
mentek keresztül, annyira megszaporodtak a fertőzést előidéző tényezők. Mások azt
állították, hogy egy Dróttal behálózott bolygón az embernek is hasonló gyorsasággal kell
fejlődnie, különben elpusztul.
A Drót-ellenes hisztéria egyes kitartóbb elemei megindokolatlannak bizonyultak, még egy
ilyen megrögzött, vén szkeptikus szemében is, mint ő. 1963 óta, vagyis egy évvel a Drót-
szolgáltatás beindulása után egyetlen komolyabb balesetet sem idézett elő a rendszer maga -
értve ezalatt az emberi jelminta útközbeni elvesztését vagy károsodását, ezért különösen
felelőtlen lépés volt a 20th
Century Fox részéről A légy újbóli megfilmesítése, méghozzá annak
gyomorforgató részletességével... A Drót csupa jót hoz a világba, érveltek az eljárás hívei.
Véget vetett a hidegháborúnak, mivel az ENSZ ellenőrei oda-vissza drótozhattak a két oldal
rakétasilói közt, a békefenntartók pedig pillanatok alatt a fenyegető háborús gócokban terem-
126
hettek. Annyi potenciális katasztrófát előzött meg - az amerikai túszok kijuttatása Iránból
'81-ben, az Atlanti Unió és Argentína közötti háború megakadályozása a Falkland-szigetek
ügyében '82-ben, segélyek eljuttatása az etiópiai éhezőknek '84-ben -, hogy a világot már-már
kiirthatatlanul áthatotta az utópizmus szelleme. Legalábbis Max ezt mondta, amikor utoljára
találkozott vele. Persze csak egy vita hevében olyanok voltak, mint két idegen faj
nagykövete, merevek és hirtelen megvénültek. A nőt jobban érdekelte, hogy kiselőadást
tartson neki közös munkájáról Feynmannel és Deutsch-csal a kvantum-komputerek terén,
mint hogy megkérdezze, mi van vele. Furcsa volt, hogy két ember, akinek egész életét a
kommunikációs technológiák formálták, ennyire képtelennek bizonyult az egymás közötti
kommunikációra, és Forbes menthetetlenül elgondolkodott azon, hogy egy gyermek - aki
mostanra már felnőtt lehetne! - szorosabbra fűzte volna-e köteléküket.
Bizonyos értelemben Maxnek lettek is gyermekei. Néha a férfi irigyelte azért,
amiért olyan könnyen létesít kapcsolatot a fiatalabb nemzedékkel, tanítványaival,
kollégáival és másokkal. Az ifjúság számára ma már nincsenek határok, mondta egyszer,
mindent elérnek. A háború elképzelhetetlen az ő szemükben... A Drót átformálja őket,
Henry.
És így tovább. Forbes szemében persze aligha számított már, igaza volt-e vagy sem, hiszen
többé nem térhetett haza.
Az évek során felelőtlenül sok időt töltött zéró gravitációs körülmények között, a
testmozgásra vonatkozó regulákat pedig megrögzötten figyelmen kívül hagyta... A vajákosok
elmagyarázták, hogy mozgató- és szívizom-rendszere túlzottan elsorvadt, szervezetéből
pedig olyan sok kalcium eltávozott, hogy csontjainak belső, szivacsos része teljesen
eltűnt, a regenerálódás legkisebb reménye nélkül.
A Földön tolószékhez kötve csupán mindenkinek a terhére lenne. Akkor már jobb itt,
ahol a Discovery csillaghajón dolgozhat, még ha azt gyanítja is, hogy fiatalabb társai
inkább csak elviselik, mint tisztelik.
Még egy utolsó, vágyakozó pillantást vetett a napsütötte Angliára, eszébe jutott az
izgalom, amit 1940 júniusában érzett, mikor Spitjével egy csata hevében elindult fölfelé,
a kék égbe, fülében a hangosan kerepelő propeller zajával, orrában a motorolaj és a bőr
szagával... Átkozottul fura. Most Föld körüli pályán repül épp. Járt már a Holdon is.
Valahogy azonban egyik kalandja sem ért fel azokkal az ifjúkori, élénk pillanatokkal. A
dokk lassú forgása eltüntette szeme elől Angliát, és helyére a Discovery karcsú, áramvonalas
teste úszott be, mintha maga a jövő váltaná a múltat.
Forbes megitta a teáját, és egy sóhajjal fölkészült a zérógravitációs vécé napi
megpróbáltatására. Az amerikaiak csodálatos emberek, de a vizes helyiségek tervezéséhez
fikarcnyit sem értenek...
1997: Discovery, Mars körüli pálya
Az emberiség első csillaghajójának startja Forbes szerint meglehetősen
izgalommentesre sikeredett, különösen ha emlékezetébe idézte az Endeavour és a
Congreve fedélzetén átélt feszült pillanatokat, nem is beszélve a háborús évek
repülőterein megtapasztalt fárasztó, fejetlen kapkodásról. Pedig eseményekben nem volt
hiány: most is éppen hidrogén keringett a hatalmas, atommag-hasadás hajtotta NÉRVA 4
rakéta fúvókájában, hogy aztán a motor központi részébe jutva szuperforróra hevüljön
és kilökődjön, így hajtva előre a gigászi hajót.
Ennél még Cook kapitány is nagyobb felhajtást csaphatott, amikor elindult a Csendes -
óceán felé, egy másik Discovery fedélzetén. Elvégre ez lenne az első csillagutazás, vagy
mi...
De még csak visszaszámlálás sem volt. Forbes egyszerűen csak leült fémvázas székére a
legénység többi tagjával együtt, néhány sornyira a parancsnok és másodpilótája mögött -
127
mellesleg mindketten nők -, és hallgatta élénk, fiatal hangjukat, ahogy végighaladnak az
ellenőrzés fázisain, együtt a Port Lowell-i technikusokkal.
Még a berendezés is egész közönséges volt, mint egy kisebb repülőgép belseje,
lehajtható polcokkal, miniatűr étkezővel, mellékhelyiséggel és a súlytalanság állapotában
használt, tájékozódássegítő jelekkel. Csupán a Mars gyűrött, narancssárga felszíne az
ablakokon túl, az adott valami különlegességet a pillanatnak; az ősi tájat immár egyre több
kolónia zöld kupolája tarkította, ezek töltötték fel a Discovery készleteit a bolygóközi
próbaugrás után.
Az emberiség első csillaghajója formára egy hatalmas nyílvesszőre emlékeztetett. A
lakható rész - melynek belsejét a Cunard tervezte, méghozzá luxuskényelműre - képezte az
áramvonalas nyílhegyet, és ezt biztonsági okokból a hosszú “vessző" választotta el a
NERVA 4-től: százméternyi nyitott vázszerkezet, tele sugárelnyelő pajzsokkal, an-
tennákkal és a folyékony hidrogén tartályaival.
Az áramvonalas forma mulattatta Forbest, mert a lakóegység emiatt leginkább azokra a
V2-szerű űrhajókra hasonlított, amelyek ifjúkora szombat reggeli matinéműsoraiban
szántották az eget - és amely formát az 1960-as és 1970-es években annyit gúnyoltak,
hiszen a tervezőasztalokon születő valóságos űrjárművek inkább rovaralakkal próbáltak
alkalmazkodni a légüres tér elvárásaihoz.
Végül aztán kiderült, hogy a szakértők, sokadik alkalommal is, tévedtek. A csillagközi
űr korántsem volt üres. Gáz és por töltötte ki, persze rettentő ritkásan -
köbkilométerenként mindössze negyven-ötven baktérium nagyságú szemcse -, de ennyi is
elég volt ahhoz, hogy a fénysebesség töredékével száguldó Discovery orr-részét alaposan
megviselje. A hajót tehát áramvonalasra építették és vastag ütközéselnyelő pajzzsal szerelték
fel, sőt orrába még egy erős, por-atomizáló rövidhullámú sugárgenerátort is beültettek.
A fénysebesség töredéke... Az efféle sebességek még a NERVA 4 képességeit is
messze meghaladták volna - ezét az agyonbonyolított amerikai monstrumét, amelyet
eredetileg jóval kisebb járművekbe szántak, csupán marsutazásokra -, ha nincs a HRP-
effektus.
A HRP a Haisch, Rueda és Puthoff nevek kezdőbetűiből áll össze, magyarázta neki
Max, a három fizikuséból, akiknek a kulcsfontosságú áttörést köszönhették a kvantum-
vákuum kutatási területén. Ok bizonyították, hogy a légüres tér egyáltalán nem üres,
energiák folyamatos árapálya hullámzik benne, tele tömegesen megjelenő és újra eltűnő
“virtuális" részecskékkel. Ez az úgynevezett “nullpont-mező" elektromágneses hatást
gyakorolt minden, rajta áthaladó tárgyra... és ez a hatás teremtette meg a tömeg és a
tehetetlenség összefüggéseit, amelyeknek köszönhetően olyan nehéz a világban bármit
mozgásra bírni.
A nagy Drót-szolgáltatók - mérhetetlenül gazdagok, negyvenévnyi tapasztalattal a
kvantumeffektusok területén - azonnal ráharaptak a HRP-eredményekre. Ennek végterméke
lett a Discovery, melyet jóformán súlytalanná tettek a tehetetlenség-elnyelők, és így egy
meglehetősen szerény teljesítményű motor is óriási sebességekre gyorsíthatta... De most,
ha izgalommentesen, ha nem, a pilóták indulási előkészületei a végükhöz közeledtek.
A legénység többi tagja, mind fiatal, egészséges és intelligens, sem látszott izgatottnak.
Nyugodtan ültek egymás mellett párosával - a tenyészegyedek, gondolta Forbes keserűen. A
harmincéves utat az Alfa Centauri felé a Discovery áramvonalas falai közt, biztonságban
töltik majd, élik az életüket, csöndben tanulnak, őrzik az erejüket, sőt gyerekeket nevelnek.
Még a súlytalanság kényelmetlenségeit sem kell elviselniük - arról is gondoskodik a HRP-
mezők manipulációja...
Megpróbált persze mesélni nekik.
Például arról az 1941-es összecsapásról, amikor leszedett egy Heinkel 111-est St. Abbs
Head közelében, Berwickshire-ben. Megtett egy kört, és észrevette, hogy a német
legénység nagyon mesterkedik valamiben. Rájött, hogy föl akarják gyújtani szinte
teljesen épen maradt bombázójukat, ezért elhatározta, hogy leszáll, és megakadályozza
128
őket ebben. Csakhogy a Spit kereke gurulás közben belefutott egy sárral telt gödörbe, és
a gép fölbukfencezett. Forbesnak nem esett baja, de tehetetlenül lógott fejjel lefelé a
szíjain, míg a Heinkel legénysége ki nem szabadította. Akkor, mivel már közeledett a Helyi
Önkéntes Véderők csapata, a németek gyorsan megadták magukat a pilótának, átadva
Luger pisztolyaikat. A HÖV-fiúk azonban azt hitték, ő is az ellenséghez tartozik, ezért
rögtön letartóztatták, és csak azzal sikerült szorult helyzetéből kivágnia magát, hogy
zsebéből előhúzott egy épp nála lévő adóvisszatérítési nyomtatványt...
És így tovább. A csillagokba igyekvő fiatalok udvariasan hallgatták. Számukra azonban
Forbes a hősi háborús történeteivel egy képtelenül rég letűnt, sötét kor emlékműve volt
csupán.
Talán Max látta jól: ezek a türelmes, félelem nélküli ifjoncok - a Drót által behálózott
világ szülöttei melynek nincsenek határai, és csak egyre gazdagabb és gazdagabb lesz -
valóban nem is emlékeztetnek már őseikre.
Mintha egyenesen egy új fajhoz tartoznának, mondta Max.
Talán. Gyakran még saját maga számára is abszurdnak tűnt, hogy egy ilyen vén bolond
ekkora útra vállalkozik. Csakhogy a HRP-effektus a szállítási költségeket még egy
csillaghajón is jelentéktelenné zsugorította. A Martian Times pedig csinos előleget fizetett
az útközben hazasugárzott kommentárjaiért...
Azt persze biztosra vette, hogy az Alfa Centaurit már nem éri el élve, így a fölépülő
Drótállomáson keresztül vissza se juthat a Földre. Mégsem bánkódott. Számára épp ez
volt a legfontosabb: elmenekülni egyre érthetetlenebbé váló szülőbolygójáról.
Forbes, aki még emlékezett a más időkre, egyre nehezebben viselte a modern idők önelé-
gültségét. Vajon tényleg olyan jó dolog, hogy a Drótnak köszönhetően a nyugati világ esz-
méi egyeduralkodókká váltak? Példának okáért ott volt az Öbölháború, melynek során az
amerikai tengerészgyalogosok egy rejtett Drót-állomás segítségével lerohanták Szaddam
bunkerjét, szinte egyetlen lövés nélkül végrehajtva a trónfosztást, és az ország “fel-
szabadítását”... Ahhoz kétség sem férhetett, hogy Szaddam szörnyeteg volt. Forbes azonban
emlékezett még, hogy a nácik meglehetősen hasonló módszereket alkalmaztak. Vajon mit
gondolhatott minderről az átlag iraki?
De az efféle érvek csak kifogások, legalábbis Max szerint. A nő azzal reagált az ő
ilyen megjegyzéseire, hogy még a jövő elől is menekülni próbál. Abba kell hagynia ezt,
megtanulni bízni a fiatalokban, nem pedig félni tőlük... és így tovább. Már régóta nem
figyelt Max monológjaira.
Mindazonáltal sajnálta, hogy elveszíti. Bár nem mondhatta volna, hogy barátok,
szerelmesek pedig már végképp nem; a nő egyszerűen Max maradt számára. Ráncosodó
arcát gondolataiban egyre inkább elfedte egy fiatal, okos, lobbanékony, vörös hajú lány
képe, egyenruhába öltözve...
Úgy döntött, ez csak egyet jelenthet: szentimentális vén bolond vált belőle.
Forbes megérzett valami alig észrevehető remegést, amit a szék fémszerkezete
közvetített. A vibráció minden tapintatossága ellenére emlékezetébe idézte a Spitfire
Merlin-motorjának harsogását, és a Teve gigantikus, folyékony hajtó-anyagú rakétáinak
föld alatti moraját.
A kabin mintha megdőlt volna, ahogy a hajó gyorsulni kezdett. A Mars őszies színezetű
fénye elhalványult.
Forbest eltöltötte az izgalom. Pokolba az öregkorral. A csillagokba indul!
2007: Oxford, Anglia
...Bejárok a szemináriumokra, amikor csak tudok - elvégre a drótutazás ma már nem kihívás,
egy ilyen idős hölgynek sem, mint én. Ami azt illeti, az utolsó előadást az egyetem új
Shaw Könyvtárában hallgattam végig... hallottál róla? A Bodle-épület egyik szobáját pedig
közvetlen Drót-kapcsolat köti össze a Holddal, a Marssal, a Ganümédesszel, a Tritonnal...
129
Tudom, Henry, nem fogod elhinni, de rendszeres előadás-látogatásaim ellenére is a
legtöbb új elképzelést már nem érem föl ésszel. Hadd meséljek néhányról:
Először is ott az elmék drótozása. Talán ez számodra kissé kísértetiesen hangzik -
időnként még az én számomra is! -, de hidd el, nagyon is valóságos lehetőség most, hogy
megértettük a tudati folyamatokat irányító egyenleteket. Elvégre maga a tudat is egy
kvantumjelenség. Ez az egész a kvantumszámítógépek kutatásából nőtt ki. Bizonyára te is
tudod, Henry, hagy a te drága Discoverydet egy millió-kvantumpöttyös Faktorizációs
Motor irányítja, ha kísértetiesnek tartod a dolgot, ha nem! És mivel a számító kapacitás
kombinatorikus... O, drága Henry, nem hiszem, hogy lenne időm az egészet elmagyarázni
- elég legyen az hozzá, hogy két agy sokkal jobb, mint egy! És még jobb a három, a négy...
vagy a milliárd. Egyes szakértők szerint a legdrámaibb evolúciós ugrás előtt állunk a homo
habilis megjelenése óta.
Mi van még?
Nos, valószínűleg olvastál az új nanokapukról - ezek miniatűr Drót-csatornák, amelyek
egyszerre csak egy atomot sugároznak át... A Lancetben volt egy cikk, ami a módszer
lehetséges orvosi hasznosításairól szólt. Elképzelhető például, hogy egy betegbe okos
nanokapukat injekcióznak, amelyek aztán levadásszák és kitranszportálják a mérgező
anyagokat vagy a rákos sejteket! Sajnos én már lekéstem erről...
Aztán ott van a fénynél gyorsabb utazás lehetősége - na, ehhez mit szólsz? Az alapja
valami kvantum-alagúteffektus. Ha megpróbálsz körülzárni egy fotont, adva van egy apró,
de mérhető valószínűség - a kvantum-bizonytalanság elve alapján -, hogy az egyszer csak
a falakon kívülre kerül. Méghozzá észlelhető időmúlás nélkül... Már évtizedek óta
követem az elméleti kutatásokat, de a gyakorlati áttörés csak a '90-es években következett
be, amikor egy osztrák csoport Mozart 40. szimfóniájának meglehetősen zajos felvételét
továbbította, a fénysebesség 4,7-szeresével! Idén pedig a Bell Labs megpróbál néhány
kilométeres távolságra átküldeni egy fakockát - pont, mint mi az első Drót-kísérleteink
során.
Henry, remélem, nem az lesz a vége, hogy mire a lomha, inerciális meghajtású Sopwith
Cameleddel eléred a Centaurit, menet közben megelőzött egy fénynél sebesebb Spitfirel...
A munkám továbbra is minden percemet lefoglalja. És, Henry, hidd el nekem, ha
mondom - tudom, magamat ismétlem -, ezek a fiatalok csodálatosak, sokkal jobb emberek,
mint mi voltunk, még ha időnként kicsit ijesztőek is. Tudtad, hogy az új miniszterelnök
még meg sem született, amikor az első Drót-átjáró megnyílt? Emlékszel arra a nevetséges
ügyre a zászlóval? Mintha csak tegnap történt volna... Miniszterelnök: én bolond,
természetesen kormányzót értettem. Ez is elárulja, milyen öreg vagyok.
Azt mondják, a mai iskolások számára már a nemzet gondolata is képtelenségnek
tűnik. Nem hiszik el, hogy alig fél évszázaddal ezelőtt még épp csak kilábaltunk egy
háborúból - számukra a hadviselés nem több barbár, hátborzongató emberáldozatnál... Mi,
öregek ezért időnként feszengünk a társaságukban, de a logikájukat nehéz lenne kétségbe
vonni! Fiataljaink egy gazdag, tiszta világban élnek, ahol senki nem fogyhat ki az élet
alapvető szükségleti cikkeiből, legalábbis amíg az egész Naprendszer föl nem perzselődik
- és még akkor is ott lesznek nekünk a csillagok, hála neked és a Discoverynek...
Tudom, nehéz elfogadni a változást. Ez az új világ gyakran nekem is nagyon furcsa, és
olykor eltöprengek, hová jut el az emberiség tíz vagy húsz vagy harminc év múlva, amikorra már
a gondolatok is a Dróton át száguldanak. Bizonyos fokig megértem, miért menekültél
egyfolytában, drágám - ezúttal, visszavonhatatlanul, egész a csillagokig. Pedig nincs mitől
félned. Talán ha lett volna egy saját gyermeked, akár velem közösen, te is beláttad volna ezt...
Aztán nehogy kétségbe ess az engem érintő rossz hír miatt, Henry, drágám!
Nincsenek fájdalmaim, semmiben nem szenvedek hiányt. Annak idején én is kivettem a
részem a nagy heccekből, ahogy ti, vén RAF-es fiúk szoktátok mondani - láthatod, azért
én minden szavadra odafigyeltem, már akkor, régen is! Csak egyvalamit sajnálok, hogy
130
nem láthatok többet a jövő most megnyíló, új távlataiból - és hogy nem láthatlak viszont
téged, mert igenis fontos vagy számomra...
2017: a csillagok közt
A kabinjában feküdt, egy régi mechanikus óra halk ketyegését hallgatta. Semmilyen
szagot nem érzett, semmilyen ízt, minden lélegzetvétel fájt, és látni is csak homályos
foltokat látott. Már csak egy roncs volt, de igazából elege is lett ebből az életnek
nevezett hajcihőből...
Valahogy tudta, ez az a nap.
Nem fogta fel túl tragikusan. Mint az elefántok, gondolta. Egyszer ismert egy fickót, aki járt
Indiában - még mielőtt a Birodalom széthullott volna, a háború előtt -, és az a fickó mesélt
mindig az elefántokról, arról, hogy tévedhetetlenül tudják, mikor jött el az idejük. Akkor
elhagyják a csordát, és keresnek egy csöndes zugot, de csak úgy komótosan...
Talán igazak voltak azok a mesék. És talán az emberben is megvan ez az ösztön, ha pedig igen,
az nagy megnyugvást jelent. Elvégre mindig szerencséje volt; a '40-es években sokszor
beadhatta volna a kulcsot, ahogy rengeteg jó ember meg is tette.
Lélegzete a torkát kaparta. Micsoda ostoba dolog...
A falak köddé váltak körülötte.
Egy pillanatra döbbenet hasított belé - és harag. Megrémült. De hát mi értelme most
megrémülni?
... A csillagok között lebegett, csillagok fölötte, alatta, és körülötte mindenhol. Előtte
alig észrevehetően kékebbre színeződtek.
...Nem szabad félned tőlünk.
Egyenletes fény ölelte körül - épp csak annyira, hogy kioltsa a csillagokat, de az ég
mély éjkékje megmaradt.
Egy szűk kabin. Egy bot a kezében. Valami a fülében... fölemelte a kezét... vatta volt...
Te jó ég! Újra a Vampire-ben ült, annak kacsatojás-színű fémteste vette körül. Még a
gomblyukában is ott volt a friss szegfű.
Kár volt elmenekülnöd a sötétségbe.
A Vampire orra lebillent, és kitárult alatta a táj, szelíden görbülve, fényhálóval
beszőve: egy Drótkontinuum.
Mi vagyunk te. Te vagy mi. A te bátorságodnak köszönhetően az emberiség örökké élni fog.
Hálát érdemelsz. Szeretnénk, ha csatlakoznál hozzánk.
Szóval ezek a fiatalok - vagy az az átkozott fajzat, amivé váltak - hazahozták őt, egészen
haza, a csillagokból. Ha pedig ilyesmire képesek, valóságos istenek. Észébe jutott, hogy
félnie kellene tőlük, ahogy mindig is félt egy kicsit.
De azért csak emberek voltak, gyermekek. Talán Max jól látta. Talán itt az idő, hogy
végre mások kezébe adja a sorsát.
Odalent azonban nem látta Maxet. A síron túlra még ők sem értek el. Legalábbis még
nem. Isten hozott itthon...
Lent biztonságban lesz, ha sikerül leszállnia. De nem sürgeti senki. Még egy pár percet
marad, azzal nem árthat senkinek. Talán elvihetné a gépet pár fordulóra London fölé...
Lebillentette a Vampire orrát, és megkezdte hosszú zuhanását vissza a légkörbe.
Németh Attila fordítása