az elnök és a gyújtogatók - epa.oszk.hu

2021. 12. 23. 22:58 www.magyardiplo.hu/print.php?full=I&cikkujlap=I&catid=248

www.magyardiplo.hu/print.php?full=I&cikkujlap=I&catid=248 1/27

2019. március

Az elnök és a gyújtogatók

Serge Halimi

„A legrosszabb még nem történt meg, amíg ki tudjuk mondani: »Ez a legrosszabb.«”[i]Mostanság mintha a Lear királyból ezt a verset mondhatná el a francia diplomácia is.

François Hollande ötéves elnöksége után azt hittük, elértük a legmélyebb pontot,[ii]

sőtegyesek azt jósolták, hogy feltámad majd a büszkeség. Végül is, amikor az EgyesültÁllamok egyértelműen kimutatja az európai fővárosok iránti megvetését és azt a vágyát,hogy kibújjon az Észak Atlanti Szövetségben vállalat kötelezettségei alól, miért ne

használnánk ki az alkalmat, hogy kilépjünk a NATO-ból, felmondjuk a Moszkva-ellenes szankciókat, és elképzeljünk egyeurópai együttműködést »az Atlanti óceántól az Urálig«, ahogy azt de Gaulle tábornok megálmodta hatvan évvel ezelőtt?Végre felszabadulva az amerikai gyámság alól – felnőttként!

Amikor elismerte a venezuelai állam ideiglenes vezetőjének Juan Guaidó önjelölt elnököt, aki azon a címen lépett fel, hogyaz elnöki hatalom megüresedett, ami pedig csak a képzeletében történt, Párizs épp fordítva, újra a Fehér Ház csatlósakéntjelent meg, és minden jel szerint egy puccsot hagyott jóvá. A helyzet Venezuelában szörnyű, katasztrofális: elszabadultinfláció, alultápláltság, taktikázás, szankciók, erőszak.

[iii] Azért is, mert egy politikai megoldás ma beleütközik abba a

félelembe, hogy aki a hatalom ellen szólal fel, vagy aki elveszíti a hatalmat, az börtönben találhatja magát. A venezuelaivezetők hogyan téveszthetnék szem elől a volt brazil elnök, Luiz Inácio Lula da Silva esetét, akinek megtiltották, hogyinduljon az elnökválasztáson, amelyet valószínűleg megnyert volna, és helyette huszonnégy év börtönre ítélték?

A francia döntés szembemegy azzal a szabállyal, hogy Párizs államokat és nem rendszereket ismer el. Ráadásul arra vezet,hogy Emmanuel Macron bátorítja az Egyesült Államok veszélyes, gyújtogató politikáját. Mert Juan Guaidó bejelentését aTrump-kormányzat legveszélyesebb emberei, mint John Bolton és Elliott Abrams, sugalmazták. Köztudott az is, hogy azamerikai elnökhelyettes, Michael Pence tájékoztatta Juan Guaidót – egy nappal azelőtt, hogy államelnöknek nevezte kimagát –, hogy az Egyesült Államok el fogja ismerni.

[iv]

Fordította: Morva Judit

[i] Ó, istenek! ne mondja senki, hogy

Legrosszabbúl van: én most gonoszabbul

Vagyok, mint bármikor.

S jöhet gonoszb is még! Nem leggonoszb,

Míg azt mondhatjuk: ez volt leggonoszb.

Lear király, IV. felvonás, 1. szín – Vörösmarty Mihály fordításában.

[ii] Dominique de Villepin: La France gesticule… mais ne dit rien [Franciaország gesztikulál..., de nem mond semmit], LeMonde diplomatique, 2014. december.

[iii] Renaud Lambert: Venezuela, les raisons du chaos [Venezuela, a káosz okai] és Temir Porras Ponceleón: Pour sortir del’impasse au Venezuela [Átlendülni a holtponton Venezuelában], Le Monde diplomatique, 2016. december és 2018.november.



[iv] Vö. Jessica Donati, Vivian Salama és Ian Talley: Trump sees Maduro move as first shot in wider battle [Trump úgy látjaMadurót, mint az első lövést egy nagyobb háborúban], The Wall Street Journal, New York, 2019. január 30.



Tüntetések magyar módra a Balkánon – a lázadás hulláma söpör végig azUnió perifériáján

Jean-Arnault Dérens és Simon Rico

2018. december 8. óta minden héten több tízezren tüntetnek Szerbiában AleksanderVučić rendszere ellen. Albániában a diákok fenyegetik a szociáldemokrata EdiRama kormányát, miközben Orbán Viktor Magyarországában is haragos szelekfújnak. A nemzeti különbségeken túl Közép-Európa lakossága ugyanazon politikákellen szervezkedik.

Szerbia egy új tavasszal ajándékozta meg magát ezen a télen. Mint 1996–1997-ben,amikor az állampolgárok tízezrei tüntettek Slobodan Milošević rendszere ellen, a

felvonulások egymást követik minden szombaton Belgrádban. A 2018. december 8-án kezdődő tiltakozási hullámAleksandar Vučić elnök erőszakos és szociálisan érzéketlen politikája ellen lassan az ország minden városára átterjed.Belgrádban a tüntetők folyama mindig megáll a Szerb Rádió és Televízió székhelye előtt, tiltakozás ez a hatalom médiafelett gyakorolt szoros ellenőrzése ellen. A tüntetések közös jelszavai között ott van, hogy „kapjon öt perc antennaidőt aRTS újság”. Az is, hogy tisztázni kell a Koszovóban 2018. január 16-án meggyilkolt szerb ellenzéki, Oliver Ivanovićhalálának a körülményeit, és az is, hogy mondjon le a belügyminiszter.

„Már harminc éve tart, hogy a szerb állampolgárok kénytelenek az utcára vonulva követelni a szabadságot és az igazságot.A mostani megmozdulás az utolsó esélyünk, különben az ország el fog tűnni” – mondta január végén Branislav Trifunović.A színész minden belgrádi felvonulás előtt felszólal, szigorúan szól a – megosztott – pártvezetőkhöz, a jelenlegi parlamentiellenzékhez, akik egyébként meglehetősen visszafogottan viselkednek. „Az emberek minden már egyszer hatalmon voltpártot elutasítanak, hiszen a gazdasági korrupció beszennyezte őket” – ismeri el Borko Stefanović, a Szerb Baloldal (LevicaSrbije) vezetője, akire november 23-án vasrudakkal támadtak rá – ez indította el egyébként a tiltakozási hullámot.

Az elutasítás még messzebbre nyúlik vissza: a különböző „demokratikus” ellenzéki szervezetek, amikor hatalmon voltak a2000-es években, neoliberális politikát folytattak, hasonlót ahhoz, amit Vučić elnök követ jelenleg. Vučić a szélsőjobboldali,háborús uszító körökből érkezett, és úgy egy évtizede vált az európai uniós integráció lelkes hívévé. Belgrád új ura alekötelezettek és támogatottak nagyon szűk rétegére támaszkodva uralkodik az országon. Minden ideológiaimeghatározottságtól mentesen, elszántan arra, hogy gyorsan gyarapítsa személyes vagyonát, segédeire támaszkodva teljesenalávetette az országot részben az erőszakos elnyomás, részben a kiemelés és favorizálás eszközével.

„A megmozdulás legyőzte a félelmet. Szerbiában az emberek félnek, hogy elveszítik az állásukat, ha kritizálják arendszert… Ez a nyomás kezd felszakadni – értékeli Jovana Gligorijević az egyik utolsó ellenzéki újság, a Vreme hetilapújságírója. – Az Unió országai bár pontosan tudják, hogyan kormányozza Vučić Szerbiát, azt gondolják, hogy ő az egyetlen,aki képes garantálni az ország és a régió stabilitását.” Ebből a szempontból a helyzet nem nagyon különbözik az 1996előttitől: akkoriban, közvetlenül a Daytoni Békeszerződés 1995. decemberi aláírása után – ami véget vetett a háborúnakBosznia-Hercegovinában – a nyugatiak támogatták Szlobodán Milosevićet. Vučićtól most azt várják, hogy megoldja akoszovói problémát és „történelmi” egyezséget köt pristinai partnerével, Hashim Thaçival. A szerb államfő ügyesen emeli atétet a nyugatiakkal való kapcsolatában, meglengetve a közelségét Oroszországhoz és Vlagyimir Putyinhoz, akit nagybeccsel fogadott január közepén. Ugyanakkor felgyorsította a szerb gazdaság neoliberális átalakulási folyamatát, hiszenrögtön az után, hogy hatalomra került a kormány elnökhelyetteseként 2012-ben, azonnal leépítette a munkatörvénykönyvet.

„Normális országban szeretnénk élni. Ma mindenki kivándorol, mert lehetetlen munkát találni vagy vállalkozást indítanianélkül, hogy tagja lennél a Progresszív Pártnak” – magyarázza egy belgrádi diák, a tüntetések szervezőinek sárgamellényében. Mint a Balkán minden országát, Szerbiát is elérte a kivándorlás új hulláma

[1]. A miniszterelnök, Ana Brnabić

pedig megállás nélkül a gazdasági növekedéssel és az új munkahelyekkel büszkélkedik. De ez az eredmény a külföldivállalatoknak nyújtott nagy összegű állami támogatásoknak köszönhető, amelyet azok lelkesen bezsebelnek, majd esetlegszépen elvitorláznak más égtájak irányába. Az egyik legújabb példa erre: a dél-koreai elektromos kábelgyártó Yura, amely atermelésének egy részét áttelepítette Albániába épp az után, hogy 7 000 euró közvetlen támogatást kapott a Leskovaci

[2]

gyára minden egyes dolgozója után. A Balkánon egyre csak szaporodnak az olcsó és „rugalmas” munkaerőt foglalkoztatóüzemek, ahol a foglalkoztatási törvények általában ismeretlenek, és a bérek a valóságban alig érik el a havi két-háromszázeurót.

Decemberben Albániában is lezajlott a legnagyobb diáktüntetés a kommunizmus bukása óta. Az iskoláztatás költségeinekemelése váltotta ki, illetve a szociáldemokrata Edi Rama kormánya által tavaly elfogadott új, az Unió által lelkesen üdvözölttörvény, amely versenyezteti az egyetemeket, és működésüket aláveti a piac szabályainak. Edi Rama 2013-ban kerülthatalomra, és csak egy receptet ismer Albánia „modernizálása” érdekében: a public-private partnership, rövidítve ppp-



szerződéseket, amikor az állam a közfeladatok megoldásába bevonja a magánszektort, ami persze lehetőséget nyújt aSzocialista Párthoz közel álló vállalkozók gyors meggazdagodására.

A diákok haragja közvetlenül ez ellen irányul. Elutasítják mindkét pártot, amelyek egymást váltották a hatalomban 1991 óta,amikor megbukott a sztálinista kommunista rendszer, vagyis a Szocialista Pártot és „örök ellenfelét”, a jobboldaliDemokrata Pártot. Egy negyed évszázad után, amikor minden köztulajdont becsméreltek, miközben a magántulajdont azegekig magasztalták, több megfigyelő szerint is a diákmozgalom az „átmenet utáni” új generáció megjelenését jelzi.Nyomására Edi Rama visszavonulót fújt, teljesítette a diákok követeléseinek egy részét, és 2018. december 28-án leváltottafele kormányát. Miközben a nemzet fiatalsága folyamatosan kivándorolt Albániából – Franciaországban a menekültjogotkérők között az albánok vezetnek – a tüntető diákok most azt követelik, hogy a hazájukban élhessenek és dolgozhassanak.

A Boszniai Szerb Köztársaságban (Republika Srpska), a még ma is megosztott Bosznia-Hercegovina szerb „entitásában”több ezren provokálják rendszeresen Milorad Dodik rendszerét, és követelik a 2018. március 17–18-ai éjjel nem világoskörülmények között meggyilkolt fiatalember, David Dragičević esetének tisztázását és általában is az igazság- ésjogszolgáltatást. December végén a hatóságok minden gyülekezést megtiltottak, tucatjával tartoztatták le a fiatalokat, és arendőrség speciális egységeit is bevetették azok ellen, akik továbbra is mécsest akartak elhelyezni a hóban. Milorad Dodik

[3]

hosszú ideig élvezte a nyugatiak támogatását, és most nem fogja vissza magát. Minden a hatalma ellen irányuló kritikát aszerb „entitás” „destabilizálására” irányuló kísérletnek nevez. Ezt a stratégiát követik egyébként a bosnyák és a horvátnacionalista pártok is: mind egyetértenek abban, hogy állandó válsághelyzetet teremtsenek, amelynek egyértelműen éskizárólag az a célja, hogy fenntartsák a félelem légkörét, és legyengítsenek minden tiltakozást.

A balkáni országok állampolgárai belefáradtak már a nacionalista és háborús retorikába. A 2014-ben Bosznia-Hercegovinában kirobbant plénummozgalmak

[4] és a 2016-os macedóniai elbukott „színes forradalom” óta ugyanaz a

mélyről jövő törekvés jelent meg mindenhol: legyen vége a gazdasági és szociális kiszorításuknak Európából, és meglehessen tisztességesen élni a saját országukban. Sokan álmodnak arról, hogy kivándorolnak Nyugat Európába, de végülmeg kell állniuk Magyarországon, Szlovákiában vagy Csehországban, vagyis azokban az országokban, amelyek néhány éveperifériás ipari feldolgozó országokká váltak, ahol a nyugati vállalkozók alacsonybérű és „rugalmas” munkafeltételekkeltalálnak maguknak alvállalkozó üzemeket. A lázadás ez ellen a politika ellen átterjedhet az egész régióra, hiszen az ittélőknek elegük van abból, hogy másodrendű európaiaknak nézzék őket, akiket végtelenül lehet terhelni, és akikelkerülhetetlenül csúsznak le a lejtőn.

A szerzők, Jean-Arnault Dérens és Simon Rico újságírók a Courrier des Balkans-nál.


[1] L. Jean-Arnault Dérens és Laurent Geslin: Cet exode qui dépeuple les Balkans [Lakosságvesztés a Balkánon], Le Mondediplomatique, 2018. június (a Magyar Kiadásban nem jelent meg).

[2] Vö. Nikola Radić: Serbie: les Sud-Coréens de Yura (re)délocalisent en Albanie [Szerbia: A dél-koreai Yura (újra)Albániába telepszik], Le Courrier des Balkans, 2018. szeptember 26.

[3] A Boszniai Szerb Köztársaság elnöke 2010-től 2018-ig, Milorad Dodikot 2018 októberében beválasztották Bosznia-Hercegovina kollektívan gyakorolt elnökségébe. Mindemellett egyértelműen ő gyakorolja a hatalmat a szerb entitásban,annak ellenére, hogy nincs választott funkcióban.

[4] L. Jean-Arnault Dérens: La Bosnie enfin unie… contre les privatisations[Privatizációellenes megmozdulások Boszniában], Le Monde diplomatique,2014. március. http://www.magyardiplo.hu/archivum/2014-1-12/178-2014-marcius/1501-kozeleg-a-balkani-tavasz-privatizacio-ellenes-megmozdulasok-boszniaban

http://www.magyardiplo.hu/archivum/2014-1-12/178-2014-marcius/1501-kozeleg-a-balkani-tavasz-privatizacio-ellenes-megmozdulasok-boszniaban



Hol lehet a baloldali brexit?

Chris Bickerton

A konzervatívak közül egyesek fenyegetőnek gondolják a britek döntését, hogy elhagyják azEurópai Uniót. A Munkáspártnak viszont, ha sikerül hatalomra jutnia, esélyt jelenthet. Az uniósneoliberális szerződésektől megszabadulva, nagyobb mozgásterük lenne arra, hogy megvalósítsák aprogramjukat. Csak meg kell győzniük azokat az aktivistáikat, akik szerint csak jobboldali brexitlétezik.

„Imádom Corbynt / Gyűlölöm a brexitet”. Ez a szlogen olvasható néhány hónapja egyesmunkáspárti aktivisták pólóján. Kifejezi az a paradoxont, amellyel a brexit szembesíti a baloldalt.Amióta 2015-ben Jeremy Corbyn átvette a vezetést, a Labour olyan témákat vett elő újra,

amelyekről régóta lemondott: a privatizáció után lepusztult közszolgáltatások újraállamosítását, a közberuházásokrehabilitálását, különösen azokban a szektorokban, amelyek munkaalkalmat teremtenek, a pénzügyek mederbe terelését,hogy ne az ő törvényeik diktáljanak. Az évek óta tartó ideológiai visszavonulás után ezek a perspektívák a lakosság szélestömegeit nyerték meg. A Munkáspárt néhány hónap alatt a legnépesebb európai formációvá lépett elő.[i]

És annak ellenére, hogy Jeremy Corbyn mindig élesen bírálta az Európai Unió neoliberális irányultságát, új aktivistáinaktöbbsége a britek EU-ban maradása mellett szavazott a 2016. június 23-i népszavazáson – különösen a nagyvárosiak ésfiatalabbak, akik számára Európa egyfajta jóindulatú nemzetköziséget jelent. Így azután természetesen merül fel a kérdés:lehet-e egyszerre támogatni Corbyn gazdasági és társadalmi programját és Nagy-Britannia bennmaradását az EurópaiUnióban. Más szóval: elképzelhető-e a brit gazdaság átalakítása az európai szerződések keretei között?

Brüsszel hívei igennel felelnek a kérdésre, nem gondolva arra, hogy az Unió a gazdasági változásokat csak akkor tolerálja,ha a liberalizálás folyamatát szolgálják. A szerződések nem büntetik automatikusan a progresszív politikákat, de jelentősenkorlátozzák őket. Meglepő? Nem igazán, minthogy az európai projekt – konzervatív és kereszténydemokrata atyáiszellemében – elsősorban azt tartotta szem előtt, hogy elkerülje a vasfüggöny másik oldalán látott etatizmust éskollektivizmust, amelyet viszont az erős francia és olasz kommunista pártok támogattak. Az Unió, elméleti semlegességeellenére, szisztematikusan törekedett a piacok megnyitására. Az Európai egységokmány (Acte Unique, 1986) aláírása óta azEurópai Bíróság mindazon ügyekben, amelyekben szembekerült a nemzeti és a magánérdek, a legtöbb esetben amagánszektor javára döntött. Ilyen összefüggésben a brexitnek örömünnepet kellett volna jelentenie a baloldal számára,mert ideológiai megújulást jelent, és újra megerősítheti az eredeti társadalmi bázisával, az alsóbb társadalmi osztállyal valószövetségét.

Az olyan regionális programok, mint az olasz délvidék vagy Franciaország északi része vagy Wells régi bányászfalvaigazdasági élénkítésére irányuló regionális programok ütköznek az európai szabályokkal, hiszen a közfinanszírozásuk erősenkorlátozott. Csak akkor engedélyezettek, ha nem akadályozzák az EU-szerződésekben kőbe vésett elvet: a szabad éstisztességes versenyt. Nagy különbségek vannak az EU tagállamai között abban, hogy ki mennyit költ állami támogatásokra:2016-ban Franciaország a bruttó nemzeti termék (GDP) 0,65%-át, Dánia 1,63%-át szánta erre.[ii] Az európai szerződésekszerint állami beruházás csak meghatározott célokra engedélyezett: pl. az infrastruktúra javítására, „emlékhelyekmegőrzésére” stb. Brüsszel diszkriminatív politikával vádolta azokat a kormányokat, amelyek a stagnáló régióik gazdaságátigyekeztek támogatni. De hát egy meghatározott régió segítése – még esetleges versenytársai ellenében is – nem maga aregionális politika?

Rossz a kérdés

Ugyanez mondható el a munkavállalók szabad mozgásáról. Ezt a jogot bírálni tabuszámba megy a baloldalon. Ha valaki errevetemedik, könnyen „idegengyűlölő”, „rasszista”, „vörösbarna” címkét kap a homlokára. Az Unió kialakulása idején ezt aszabadságjogot az olasz kormány követelte ki, mert az 1950-es évek során szerette volna exportálni munkanélküli tömegeit,és így megszabadulni azok követeléseitől. Manapság a brit munkaerőpiac rugalmassága és nyitottsága jóvoltából a britmunkaadóknak nem kell aggódniuk a szakmai képzés miatt: a migránsok hullámai révén ki tudja halászni magának a(máshol nyert és finanszírozott hozzáértéssel rendelkező) képzett munkaerőt. Ráadásul, semmi szükség immár a béreknövelésére annak érdekében, hogy új munkaerőt toborozzanak.

A bizniszpárti lobbisták nyugtalansággal követték, ahogy a brexit már meg is kezdte a brit munkaerőpiac átalakítását. Azépítőipari szektorban, ahol különösen magas (Londonban és Délkelet-Angliában 35%) a más tagországokból érkezettmunkavállalók száma, 2018 májusa és augusztusa között gyorsabban emelkednek a bérek (4,6%-kal), mint a gazdaság többiágának átlagában (3,01%-kal).

A kilépés az európai szerződésekből lehetőséget teremtene a brit növekedési modell újragondolására. Jelenleg ennek alapja afogyasztás. Olyan felállásban, amelyben az alacsony termelékenység lefelé húzza a béreket, a gazdaság finanszírozása



nagymértékben függ az építőipari konjunktúrától. Viszont a lakások értékének növekedése a babyboom-generációt részesítielőnyben, azokat, akik az 1990-as években vették meg a házaikat. Viszont kizárja a piacról az 1990 és a 2000 évek végeközött születetteket. Ahhoz, hogy szakítani lehessen ezzel a gazdasági szerkezettel a termelő szféra fejlesztése érdekében –amely munkahelyeket teremt –, kordában kellene tartani a tőkeáramlást, az ehhez szükséges szabályozást azonban Brüsszelnem engedi meg. A brit építőipari piac hosszú ideje spekulációs természetű: a lakások gyakran inkább befektetési célra,mintsem lakhatásra készülnek.

Az ipari szerkezet rehabilitálása azt is feltételezi, hogy átalakuljon az értéktermelés jelenlegi láncolata. Ma a beszállítók(általában kis és közepes cégek) olyan óriásokkal állnak szemben, amelyek képesek lenyomni a jövedelmüket. Voluntaristaiparpolitika nélkül nehéz lenne megváltoztatni ezeket az erőviszonyokat. Ötvözni kellene a hosszú lejáratú beruházásokat ésa helyi termelés védelmét, hogy megszülessenek az új ágazatok, és kiépüljenek az ehhez szükséges logisztikai és elosztórendszerek. Állami beruházások? Protekcionizmus? Az Európai Unió megfosztja az államokat ezektől az eszközöktől.

Jeremy Corbyn megpróbálta nem kizárni választóinak azt a részét, akik elfogadják és támogatják a gazdasági programját,ugyanakkor azt szeretnék, ha az Egyesült Királyság bennmaradna az Európai Unióban. Ezt azon az áron tudta megcsinálni,hogy kétértelmű üzeneteket adott ki. A Munkáspárt azt ígérte, hogy hatalomra kerülése esetén olyan megállapodást hoz létreaz EU-val, amelyben megmarad a vámunió, – vagyis egy olyan megállapodást kötne, amelyben az Egyesült Királyságnak azEurópai Unió által előírt minden rendelkezését tiszteletben kell tartania, – viszont nem mond le államosítási és gazdaságiintervenciós programjáról.[iii]

Mostanában az Unióból való kiválás tárgyában növekszik a nyomás egy második népszavazás érdekében – ezt követeli abefolyásos sajtó, a gyáriparosok jelentős része, valamint a konzervatívok és a Munkáspárt leginkább Európa-párti frakciói.Corbyn szerint a jelenlegi káoszból kivezető út az általános választások lehetnének. „Akár a bennmaradásra, akár a kilépésreszavaztak az emberek, azt jól tudták, hogy a rendszer nem értük való – magyarázta Corbyn egy 2019. január 10-ibeszédében. – Egyesek úgy hiszik, hogy ez az Európa védi meg őket a szegénységtől és a létbizonytalanságtól. Mások úgygondolják, hogy az Unió része annak az elitnek, amely szegénységbe és bizonytalanságba taszítja őket. […] De akár így,akár úgy, az Unióban maradást illető népszavazás nem arról szólt elsősorban, hogy milyenek a kapcsolataink kereskedelmipartnereinkkel, és milyen szabályok rögzítik azokat. Arról nyilatkoztunk, hogy miképpen bánnak velünk évtizedek óta, éshogyan lehetne jobb jövőt építeni.” Jeremy Corbyn szerint a brexit körüli médiazaj elferdíti a britek prioritásait. Ők ugyanisnem annyira arra a kérdésre szeretnének válaszolni, hogy „Európa mellett vagy ellen vannak-e”, hanem arra, hogytámogatják vagy elutasítják a Margaret Thatcher 1979-es hatalomra kerülése óta folyó politikát. Az első kérdés egy másodiknépszavazásra késztet, a második általános választásokat implikál. Az a baj, hogy minden olyan bizalmatlanságiindítványhoz, amelyet Theresa May kormánya ellen indítanak, szükségük van a toryk egy részének vagy az ultrakonzervatívés a vámunió esküdt ellenségének, az Észak-Írországi Unionista Demokrata Pártnak a támogatására.

Corbyn kettős szorításban

Az is az igazsághoz tartozik, hogy a brexit melletti szavazatok nem annyira a lakosság „intoleranciáját”, „rasszizmusát”vagy „szigetszerűségét” tükrözik – mint azt az Európa-párti média gyakran hangoztatja –, hanem a társadalmi helyzet súlyosromlását, amely elérte a britek többségét. A 2016. június 23-i népszavazás magas, több mint 72%-os részvételi aránnyalfolyt le (szemben a 2017-es általános választások 68%-ával és a 2015-ös 66%-ával), ami azt jelzi, hogy olyanok is azurnákhoz járultak, akik ezt évtizedek óta nem tették. Teljesen nyilvánvaló, hogy a feltett kérdés kedvet csinált azembereknek arra, hogy válaszoljanak. A bennmaradásra szavazók többsége városi választási körzetekben született,Londonban, olyan előkelő negyedekben, mint Lambeth (78,6%) és Islignton (76,4%), de olyan városokban is, ahol jelentősgazdasági növekedés tapasztalható, pl. Cambridge-ben (73,8) és Oxfordban (70 %). Azok a régiók, amelyek nem lelték mega helyüket a posztindusztriális gazdaságban – a „tudásalapúnak” nevezett társadalomban –, azok épp fordítva, nagytöbbségükben az Unióból való kiválás mellett szavaztak[iv].

Ez volt a helyzet Clacton-on-Sea településen, ebben az 1960-as és 1970-es években felkapott északi tengeri üdülőhelyen,amely azóta kiment a divatból. A nemrégiben dinamikusan fejlődő város túlélése most az állami támogatásoktól függ. Azzallépett ki újra a színpadra, hogy először (és mindeddig egyedüliként) az Egyesült Királyság függetlenségét hirdető,bevándorlás-ellenes UKIP párt egyik tagját választotta képviselőjének 2014-ben. A volt újságíró és West Derbyshire korábbikonzervatív képviselője, Matthew Parris korábban nagyon ellenségesen szólt a kisvárosról: „ez egy jövő nélküli város, ésválasztóinak sincs jövője. Nagy-Britannia kicsinyített mása, amely mankón jár, tréningruhát visel, és sportcipőt hord. Nemállítom, hogy ne kellene törődnünk a Clactonban vagy a hasonló helyeken élő emberek szükségleteivel, de őszinténmondom, hogy nem kellene az ő véleményüktől zavartatni magunkat”

[v]. 2016-ban Clacton-on-Sea választóinak 70%-az

Unióból való kiválás mellett szavazott.

Mély szakadék választja el ezt a társadalmi nyomorúsága miatt a brexitre szavazó lakosságot – amely egyébként alulreprezentált a Munkáspártban – Corbyn híveinek a többségétől, akiket megragadott a pártvezér politikai elképzelése,ugyanakkor meg vannak győződve arról, hogy az Unióból való kilépés mozgatója az idegenellenesség és az intolerancia,vagyis csak jobboldali brexit létezik. Ők egy második népszavazást követelnek, és azt remélik, hogy ez érvényteleníti majdaz előzőt. Számíthatnak a munkáspárti képviselők egy részére, azokra, akik a 2018. szeptemberi kongresszusonrákényszerítették Corbynra, hogy amennyiben nem sikerül általános választásokat kiharcolnia, akkor fogadja el a másodiknépszavazás „lehetőségét”. Egy másik súlyos probléma is felmerült, amelyről az erősen EU-párti Guardian január 18-i



száma írt, hogy a Corbynhoz közel álló képviselők egy része lemond, ha a Munkáspárt támogatja az új népszavazást. Megvannak győződve arról, hogy ezzel a lépéssel végleg elszakadnának az Unióval szemben ellenséges szavazóktól, és ráadásula demokráciát is sárba tipornák. Ezek azok az ellentmondások, amelyek a Munkáspárt szociológiai és ideológiai alakulásátformálták az elmúlt 30 év során. A brexit hirtelen és élesen kristályosította ki ezeket az ellentmondásokat.

Ami a konzervatívokat illeti, jelenleg a lényeg megőrzésére törekednek. Azzal, hogy január 15-én 432 szavazattal 202ellenében elutasították Theresa Maynek a Brüsszellel való megállapodásra vonatkozó javaslatát, a toryk hozzájárultak a britparlament történetének legsúlyosabb megaláztatásához, leszavazva a kormányfőt. Viszont hamar túlléptek aszembenállásukon másnap, amikor a munkáspártiak nyújtottak be bizalmatlansági indítványt az EU-val kapcsolatban, ésamelynek elfogadása előrehozott választásokat hozott volna. A kemény brexit híve és a miniszterelnök által javasolt tervezetellenzője, Mark Francois képviselő így igazolta támogató szavazatát: „Lehet, hogy vannak köztünk különbségek az európaikérdés megítélésében, de én mindenekelőtt konzervatív vagyok.”

A szerző, Chris Bickerton politikai elemző, Cambridge University.

Fordította: Völgyes Gyöngyvér

[i] Allan Popelard és Paul Vannier: Renaissance des travaillistes au Royaume-Uni [A munkáspártiak reneszánsza azEgyesült Királyságban], Le Monde diplomatique, 2018. április.

[ii] „State Aid Scoreboard 2017, Commission européenne, http://ec.europa.eu

[iii] Renaud Lambert: Un sourire derrière la barbiche [Mosoly a bajusz alatt], Le Monde diplomatique, 2018. április.

[iv] Lásd: Paul Mason: „Brexit”, les raisons de la colère” (Brexit: a düh okai), Le Monde diplomatique, 2016. augusztus.

[v] Matthew Parris: „Tories should turn their back on Clacton” (A toryknak hátat kell fordítaniuk Clactonnak), The Times,London, 2014. szeptember 6.

http://ec.europa.eu/



Szakszervezeti összefogás Orbán Viktor ellen

Corentin Léotard

Magyarországon az idén január elsejével életbe lépett munkaidőt szabályozó„túlóratövény” korábban sosem látott méretű tiltakozó mozgalmat hozott létre, ésfelébresztette a szakszervezeteket is.

A szakszervezeteket sokáig azonosították az 1989 előtti egypártrendszerrel, aszervezettség alacsony alig 9%-os volt, most azonban a munkások szervezeteivisszatértek a politikai porondra. Az új, fiatal vezetők képesek voltak több ezerembert kivinni a budapesti utcákra Orbán Viktor miniszterelnök erőszakos

hatalomgyakorlása és „rabszolgatörvénye” ellen.

Az új törvény lehetővé teszi, hogy a munkáltató megkövetelje az alkalmazottaitól, akiknek a heti munkaideje egyébként isnegyvenórás, hogy évi négyszáz óra túlórát teljesítsenek – korábban ez évi kétszázötven óra volt, az 1990-es évek elejénpedig száznegyven. Ráadásul ezeket a túlórákat az egyéves időszak helyett hároméves elszámolási keretben lehetnyilvántartani, és csak a végén kell kifizetnie a munkáltatónak. A legnagyobb szakszervezeti szövetség, a MagyarSzakszervezeti Szövetség, a Maszsz elítélte az új rendszabályt, amely „a munkakörülmények drasztikus romlásához vezet ésa munkások súlyos kizsákmányolásához”. A Fidesz (Magyar Polgári Szövetség) 2010-es hatalomra kerülése óta korábbansosem tapasztalt helyzet alakult ki, több tucat vidéki városban több százan tartottak gyűléseket, mindig ugyanazzal ajelszóval „Nem leszünk rabszolgák!”

Mert miközben azt hirdeti magáról, hogy megvédi a népet a „neoliberalizmustól”, és célkeresztbe állítja az Európai Uniót, aValutaalapot (IMF) és a Világbankot, Orbán Viktor a hatalomra kerülése után azonnal újraírta a munkatörvénykönyvet annakérdekében, hogy leépítse az alkalmazottak jogait, és meggyengítse a szakszervezeteiket. Az „idióta adminisztratívtúlszabályozás” ellen és a volt francia államelnök, Nicolas Sarkozy megfogalmazásának mintájára azt hirdeti, hogy azokérdekében lép fel, „akik többet akarnak dolgozni és többet akarnak keresni”. Egyébként december 15-én, három nappal atörvény elfogadása előtt, Nicolas Sarkozyt fogadta a magyar államelnök, de a találkozó témáját nem hozták nyilvánosságra.

Az új törvény a Fidesz válasza arra a krónikus munkaerőhiányra, amely Magyarországon és egyébként a környezőországokban is kialakult. Demográfusok becslése szerint több mint 600 000 személy (a lakosság 9,8 millió) hagyta el azországot a 2010-es évek óta. Ebből 350 000 dolgoznak az Egyesült Királyságban, Németországban és Ausztriában.

[i] A

felkészültebb országok, mint Csehország, Lengyelország vagy Németország, megnyitották a munkaerőpiacukat az ukránokelőtt, Magyarországnak azonban nem sikerült elegendő „kulturálisan beolvasztható” munkaerőt bevonzania a szomszédosországokból, ahogy azt a gazdasági minisztérium szeretné.

Ez a helyzet kis mozgásteret nyitott az alkalmazottaknak és a szakszervezeteknek.[ii]

Egyhetes történelmet író sztrájk után azAudi 13 000 dolgozója január 31-én 18%-os béremelést harcolt ki magának. Kicsivel korábban a Mercedes-Benz négyezerdolgozójának nem volt szüksége még arra se, hogy leállítsák a futószalagokat, hogy 20%-os béremelést kapjanak. És csakhat óra tárgyalás kellett a Bosch 7 000 dolgozójának ahhoz, hogy a vezetőség szinte minden követelésüket teljesítse. Aközszférában, ahol a túlóráztatás rendszeres, és ahol erősen tartanak az új törvény következményeitől, érdeklődve figyelikezeket a fejleményeket, miközben általános sztrájkról álmodnak. Több oktatási szakszervezet és a rendőrök issztrájkbizottságot alakítottak…

A szerző, Corentin Léotard újságíró a Courrier d’Europe centrale-nál.


[i] L. Corentin Léotard és Ludovic Lepeltier-Kutasi: Un fonds de commerce pour les nationalistes hongrois [Nacionalizmusmagyar módra], Le Monde diplomatique, 2018. június. (http://www.magyardiplo.hu/archivum/2018-januar/238-2018-julius/2563-nacionalizmus-magyar-modra-felelem-hogy-megszunik-a-nemzet).

[ii] L. Philippe Descamps: Victoire ouvrière chez Volkswagen [A munkások győztek a Volkswagennél], Le Mondediplomatique, 2017. szeptember. Magyarul a „Nem akarunk többé a nyugati vállalatok rabszolgái lenni” című keretesírásként jelent meg (http://www.magyardiplo.hu/archivum/2017/227-2017-szeptember/2453-a-szlovakok-utkeresese-az-emberarcu-kapitalizmus-fele).

http://www.magyardiplo.hu/archivum/2018-januar/238-2018-julius/2563-nacionalizmus-magyar-modra-felelem-hogy-megszunik-a-nemzet

http://www.magyardiplo.hu/archivum/2017/227-2017-szeptember/2453-a-szlovakok-utkeresese-az-emberarcu-kapitalizmus-fele



Miért most? – az erő és furfang uralma

Laurent Bonelli

Régen nem okozott társadalmi mozgalom ekkora nyugtalanságot az országvezetőiben. Kellemetlen meglepetést hozott nekik a „sárgamellényesek”mozgalmának mérete, kitartásuk és elszántságuk.

Meglepte őket a követelések sokfélesége, a tiltakozók széles szakmai és lakóhelyszerinti szóródása és a megmozdulás partizán jellege. A mozgalom nem köthető

hagyományos politikai pártokhoz és szakszervezetekhez: a „csendes többség” képviselőit fogja össze, nevükben szólal meg,és tőlük csak azt várja el, hogy szavazzanak.

Barrington Moore amerikai politológus klasszikus művében kínál magyarázatokat egy ilyen nagymértékben spontán éskevéssé koordinált mozgalom keletkezésére.[i] Műve megírásakor az egyetemi oktatók az 1960–70-es évek nagy amerikaitiltakozó hullámait próbálják megérteni, Moore azonban más oldalról közelít: a klasszikus „Miért lázadnak fel az emberek?”kérdést a „Miért nem lázadnak gyakrabban?” kérdéssel helyettesíti. Amikor kollégái a gazdasági egyenlőtlenségeket vagy afaji elnyomást hozzák fel magyarázatul, Moore úgy reagál, hogy ezek a tényezők drámaian állandóak a történelem során,anélkül, hogy felkeléseket váltanának ki. A lázadásnak szükséges elemeit képezik ugyan, de véleménye szerint ebben nehézok-okozati összefüggést felfedezni.

Az erkölcsi kötelesség elve

Gazdagon dokumentált tanulmányt ír az 1848 és az 1930-as évek vége közötti német munkásságról, keresi annak az okait,hogy miért volt általában elfogadott a számukra hátrányos szociális és politikai rend, és hogy melyek voltak azok akörülmények, amelyek kivételesen elutasítást váltottak ki. Legfontosabb konklúziója, hogy a stabilitás alapvetően azonnyugszik, hogy az erős pozícióban levők ellentételezéseket szolgáltatnak a gyenge pozíciókban levőknek: „A kölcsönösségelve nélkül – vagy inkább az erkölcsi kötelesség elve nélkül – amely nem tartalmazza a terhek és a kötelezettségek egyenlőfelosztását – lehetetlen az emberi társadalmat másképp értelmezni, mint az állandó erő és a furfang eredményeképpen.”

Barrington Moore szerint ennek az „implicit társadalmi szerződésnek” a felmondása magyarázza az általa tanulmányozottlázadásokat. Azt írja, hogy gyakran a szakmai vagy gazdasági átalakítások miatt változnak a feltételek, ezek nyújtanakalkalmat a korábban szolgáltatott ellentételezések csökkentésére. Az elit bizonyos része „nem tartja be a játékszabályokat”,„parazitaként” tűnik fel, és legitimitását veszti.

Az elemzés aktualitásának alátámasztására elegendő a munka világának jelen átalakulására utalni Robert Castel szociológusmegfogalmazásával:[ii] „bizonytalanná tette a biztosat”. A munkahellyel rendelkezők közül sokan tapasztaltákéletkörülményeik általános romlását, olyannyira, hogy küzdeniük kell, „hogy hónap végéig kitartson a pénzük”, amint eztgyakran hallani a „sárgamellényesektől”.

A helyzetet súlyosbította, hogy az állam nyújtotta védelem fokozatosan csökkent. Franciaországban az állam központiszerepet játszott a munka és a tőke közötti ellentmondás enyhítésében. Az oktatásban, az egészségügyben, a közlekedésben,a kommunikációban és az energiaszolgáltatásban adott minőségi közszolgáltatások alacsony áron az egész ország területénhozzáférhetőek voltak, ez lehetővé tette a munkások számára – legalábbis az 1970-es évek második felétől kezdve – astrukturálisan hátrányos bérviszonyok káros következményeinek korlátozását.

Az 1990-es évek közepétől folyamatosan végigvitt államreformok a közszolgáltatások kettészakadásában valósultak meg.[iii] Mérhető-e a különbség egy régiós nagyvárosban található kórház, bíróság vagy egyetem és ugyanezen, közepes vagykisváros által nyújtott közszolgáltatások között? A gazdaságossági és versenyképességi logika győzött a társadalmi ésterületi egyenlőtlenségek csökkentésének célkitűzése fölött. Ezért érzik a szolgáltatások használói, hogy magukra hagytákőket, de a szolgáltatók is, akik értetlenül szemlélik feladataik nagymértékű átalakulását. Ebből származik az az általánosbenyomás, hogy a valamikor mindenkinek adott védelem már kizárólag a legszerencsésebbeknek jár.

Ez a fordulat hatással van a Barrington Moore által leírt igazságtalanságérzésre, és részben magyarázza a„sárgamellényesek” mozgalmának adózásellenességét.[iv] A különbség azonban az, hogy az állam vezetői elvesztettékdöntőbírói helyzetüket, és a gazdasági elittel közös „paraziták” kategóriájába kerültek át.

Az elfoglalt körforgalmaknál a tiltakozók vissza-visszatérően bírálják a parlamenti képviselők és a miniszterek – valós vagyfeltételezett – életmódját, az utóbbi években kirobbant botrányos kötelezettségszegéseiket, adócsalásaikat vagy az üzleti életképviselőivel való összejátszásaikat.

Az ország vezetőinek egyes kijelentései, úgy tűnik, ráerősítenek az „utca emberétől” való szociális távolságra. AmikorEmmanuel Macron kijelenti: „Egy pályaudvar olyan hely, ahol sikeres emberekkel is lehet találkozni, meg olyanokkal, akik



semmire sem vitték” (2017. július 3.), vagy amikor elődje egy magánbeszélgetésben „fogatlanokról”[v] viccelődik,bizonyára a társadalomról alkotott elképzelésüket fejezik ki. Az ország vezetői mélyen lenézik őket, vélik számosan, ésennek hangot is adnak, olyannyira, hogy a köztársasági elnök nevére összpontosul a felgyülemlett düh, ezt fejezik ki a„Macron, tűnj el!” jelszóval.

Az erőteljes intézkedéseket a képviselők is helyeslik

Az összes politikai formáció elveszítette hitelét, mindegyiket a „rendszerhez” tartozónak tekintenek és elutasítanak mégazokat is, amelyek alternatív nézeteket vallanak. Ez magyarázza, hogy miért nem volt képes egyetlen formáció semmagának megnyerni a „sárgamellényesek” mozgalmát, vagy új választásokra való felhíváson túl más megoldást is kínálninekik.

A pártokhoz való közeledés lehetetlensége miatt érthető, hogy önszerveződéshez és direkt akciókhoz folyamodnak. Atiltakozók nem próbálkoznak intézményes, politikai vagy szakszervezeti közvetítéssel, és nem használják a tiltakozásszokásos módjait. Közvetlenül a hatalom képviselőihez akarnak fordulni, elsősorban a Köztársasági Elnöki Hivatalhoz vagya megyei közigazgatási hivatalokhoz, ezeket egyesek fizikailag is megszállnák – majd a fontos központokat, akörforgalmakat, az autópályakapukat és -kijáratokat, a határokat, és az üzemanyagraktárakat is.

Az erőszakos cselekmények kirobbanása több ok egybeesésével magyarázható: a kollektív „elegünk van” érzéssel, aközvetítés hiányával, a közvetlen cselekvéssel és az ellenük kivezényelt rendfenntartó erők fellépésével. Nem kétséges,hogy Párizsban harcedzett aktivisták is részt vettek a rendőrséggel való összeütközésekben és a rongálásokban. Mind a sajtó,mind a kormányzat határozottan jelezte „anarchista autonómok” és szélsőjobboldali csoportok jelenlétét. Ugyanakkor mindaz akciók kiterjedt volta, mind a bíróság elé állítottakról szóló információk azt mutatják, hogy nem írható minden ezutóbbiak számlájára. Ahogyan a Puy-en-Vélay-i prefektúra, vagy a La Ciotat-i és Narbonne-i autópályakapuk felgyújtásasem vagy az erőszakos összetűzések országszerte, akár kisvárosokban is.

Néhány évvel ezelőtt a rendfenntartó erők magas rangú képviselője hangsúlyozta az erőszak kapcsolódó jellegét.Kijelentette: „Mi, az intézmény határozzuk meg az erőszak kezdeti szintjét. Minél magasabb a miénk, annál magasabb lesz atüntetőké is.” Tömeges igazoltatások (1723 csupán a december 8-i napon), vízágyúk, páncélozott járművek, helikopterek,sőt lovas rendőrök bevetése, gumilövedékek és könnygázgránátok bőséges használata (tízezernél több esetben a december 1-jei párizsi tüntetésen): érthető, hogy az utóbbi hetek stratégiája aligha enyhítette a feszültséget.

Ezek a taktikai döntések a francia rendőrség és csendőrség „fényes elszigeteltségéből”[vi] fakadnak, amellyel nemhajlandók tudomásul venni európai kollégáik módszereit, például egy megmozdulás eszkalálódásának csökkentését.[vii]Húsz év biztonságpolitikája jelentősen megnövelte hatalmukat és önállóságukat. Ritkán kérdőjelezik meg a terrorizmus, akisebb jelentőségű bűnözés vagy a városi zavargások kapcsán használt módszereiket. Olyannyira így van ez, hogy biztosakszakértelmükben, és „természetesnek” tekintik, hogy technikájukat más összefüggésben, más célpontok ellen is bevethetik.Megdöbbentőek a Mantes-la-Jolie-ban igazoltatott, tarkóra tett kézzel letérdeltetett tucatnyi gimnazistáról készült fotók,holott ez viszonylag sűrűn alkalmazott gyakorlat bizonyos külvárosokban.

Ezeket a stratégiákat és erőteljes intézkedéseket a választott képviselők is helyeslik, mivel politikailag megtérülő„határozottság” kinyilvánítására látják alkalmasnak. Aztán felmentik magukat az erőszak miatti felelősség alól, azt csak a„törő-zúzó csőcseléknek” tulajdonítva, ebben egyetértően támogatja őket a média, amely szívesen mutat képeket azösszetűzésekről és a rombolásról.

Az ország vezetői kétségkívül rosszul mérik fel azt a romboló hatást, amit ezek az intézkedések a legitimitásukragyakorolnak. Azt az érzést keltik ugyanis, hogy csak azért őrizhetik meg a helyüket, mert védik őket a rendfenntartó erőkpajzsai és gumibotjai, az azonnali bírósági kihallgatások. Alátámasztják azt az érzést, hogy hatalmuk „csupán az erő állandófelmutatásán és a furfangon” nyugszik – amelynek törékenységére Moore rámutatott.

A szerző, Laurent Bonelli a Paris-Nanterre-i egyetem politikatudománnyal foglalkozó docense.

Fordította: Rácz Ágnes

[i] Barrington Moore Jr: Injustice: The Social Bases of Obedience and Revolt [Igazságtalanság: Az engedelmesség és alázadás társadalmi alapja], M. E. Sharpe, New York, 1978.

[ii] Robert Castel: Les Métamorphoses de la question sociale. Une chroniques du salariat [A szociális kérdés átalakulásai. Abérmunka krónikája], Fayard, coll. « L’espace du politique », Párizs, 1999.

É É



[iii] L. pl. Laurent Bonelli és Willy Pelletier: De l’État-providence á l’État manager [A jóléti államtól a menedzser államig],Le Monde diplomatique, 2009. december, valamint Laurent Bonelli és Willy Pelletier: L’État démantelé. Enquete sur unerévolution silentieuses [A leépített állam. Egy csendes forradalom vizsgálata], La Découverte, coll. « Cahiers libres »,Párizs, 2010.

[iv] L. Alexis Spire: Aux sources de la colére contre l’impot [Az adózás elleni harag kezdetei], Le Monde diplomatique,2018. december.

[v] Idézi Valérie Trierweiler: Merci pour ce moment [Köszönet az együtt töltött időért], Les Arènes, Párizs, 2014.

[vi] A kifejezés az angol 19. századi politikára, splendid isolation-re utal – a ford.

[vii] Olivier Fillieule és Fabien Jobard: Un splendide isolement. Les politiques francaises du maintien de l’ordre [Fényeselszigeteltség. A rendfenntartás francia politikai módszerei], La Vie des idées, 2016. május 24. https://laviedesidees.fr

https://laviedesidees.fr/



Vége a Paradicsomnak! – Letöltendő börtönt kapott Jürden Rudloff

Fondation Scelles

Váratlan fordulat következett be a 2016 júniusában – a prostitúció vérlázítónémetországi helyzetéről – megjelent cikkünk szereplőinek életében. A sikeres és amédia által is felkapott üzletember a feministák kitartó fellépése eredményekéntlekerült a piedesztálról.

Egyedi esetről van szó, de az már azt jelzi, hogy a prostitúció normalizálása nemáltalánosan elfogadott álláspont Németországban sem. A társadalom a bíróságiítéleten keresztül végre nyíltan elismerte, hogy az intézményesített prostitúció

elkerülhetetlenül összefonódik a legdurvább emberellenes erőszakkal.

Négy év jogi eljárás után a „Paradise” – egy német bordélyházlánc – tulajdonosát 5 év börtönben letöltendő büntetésreítélték emberkereskedelemben való bűnrészesség, prostitúcióra való kényszerítés és csalás miatt. A tevékenységbőlszármazó hasznot, amely 1,3 millió euróra rúgott, elkobozták. Ez a bírói ítélet történelmi jelentőségű Németországban, ahola szabályozási irányelvek keretet biztosítanak a prostitúciónak, és ezzel „Európa bordélyházává” teszik azt.

A döntéssel a német társadalom legnagyobb sztárjai közül néhány felelt az igazságszolgáltatás előtt. A gazdasági siker és a„tabuktól mentes” prostitúció szimbólumai, Jürgen Rudloff, a „Paradise” nevű, Németország-szerte megtalálhatóbordélyházlánc tulajdonosa, és annak marketingvezetője, Michael Beretin, aki 3 év és 3 hónap próbaidő nélkül letöltendőbüntetést kapott, rendszeresen felléptek tévés talk show-kban és valóságshow-kban (mint a Bordell SOS és a Puff my Pimp).Az ítélet, amelyet február 28-án hoztak meg, végre arra ösztönzi-e majd Németországot, hogy ott a prostitúcióra vonatkozójelenlegi jogalkotói megközelítést felülbírálják?

Németország, a jogalkotói megközelítés és „Európa bordélyháza”

2002-ben Németországban törvénybe lépett a prostituált ember jogaira és a maffiahálózat elleni harcra való hivatkozással aszabályozott prostitúció. Ennek értelmében a prostitúció jogszerű foglakozássá vált; a bordélyház vezetője üzletemberréavanzsált, a prostituáltakat pedig „szexmunkássá” nevezték át.

„Azóta sosem látott fejlesztés zajlott le az iparágban” – mondta Jürgen Rudloff 2017 szeptemberében. A törvénymegengedte az FKK-k (Freie Körper Kultur – szabadtest-kultúra) létrejöttét, amelyek olyan magas színvonalúluxusbordélyokhoz kapcsolódnak, ahol a „jól-lét” és a természetesség jelszavai alatt a látogatóknak változatosszolgáltatásokat kínáltak: ételfogyasztást, úszási lehetőségeket, szaunákat, valamint prostituált emberek szolgálatait. Ezekközül a létesítmények közül a legismertebb Berlinben az „Artemis”, a Stuttgartban, Frankfurtban, Saarbruckban stb.található „Paradise”-lánc, és a „Pascha”, egy másik üzletlánc, amelyik Kölnben, Münchenben, Stuttgartban és más helyekentalálható.

Alapvetően szexszupermarketekről van szó; a „Paradise” létesítményeiben minden egyes napon kb. 300 szexvásárló fordulmeg, akik mind befizetik a 79 eurós belépti díjat. Ezért az árért a vevők fogyaszthatnak ételt, italt és szexet, kedvükszerint…

Paradicsom a férfiaknak, pokol a nőknek

60–90 közötti a száma azoknak a fiatal prostituált nőknek – többségük Kelet-Európából származik –, akiket a szexvásárlórendelkezésére bocsájtanak. Az emberi test kereskedelmi forgalomba hozatalának templomaiban a nőket tárgyakkéntkezelik. A berendezések között sétálgatnak szinte teljesen ruhátlanul a fürdőköntösbe öltözött férfiak között.

A nőknek ugyanazt a belépti díjat be kell fizetniük, mint a szexvásárlóknak, ami fedezi az adót, az olyan nőknek, akikneknincs állandó lakhelyük, egy szoba bérlését (rendszerint egy másokkal megosztott alvóhelyen egy ágyat), és erre jönnek mégrá más különféle díjak, mint például a takarítás vagy a mosodai szolgáltatás. Ha egy nő a tulajdonosnak le akarja róni ezt atartozást, akkor legalább 4 vásárlóval kell kapcsolatba kerülnie egy nap alatt.

Jürgen Rudloff tárgyalásán másféle bűnök elkövetését is bizonyított a vizsgálat:

Súlyos bűntett: Rudloff bevallotta olyan bűnbandák közreműködését, mint a Hell’s Angels (pokol angyalai) és aUnited Tribuns, amelyek a „Paradise” létesítményeinek napi működtetésében játszottak szerepet. Feladatuk leginkább

http://www.magyardiplo.hu/index.php/archivum/2016/211-2016-junius/2201-a-prostitucio-legalizalasa-europa-bordelyhazava-valtoztatta-nemetorszagot-szegyellhetjuk-magunkat-miatta



az áldozatok beszervezése volt.Az erőszak jelenvalósága: számtalan prostituált vallotta, hogy kerítők kényszerítették, kizsákmányolták és verték őket.Azokat, akik el akarták hagyni az intézményt, megfélemlítették és bántalmazták, és többüknek a testére tetoválták akerítőjük nevét is. Rudloff elmondta a bíráknak, hogy tisztában volt ezekkel az erőszakos tettekkel, de szemet hunytfelettük.

Történelmi döntés

A február 28-i döntés történelmi fordulópontot jelent. Ezt követte Hermann Müller elítélése, aki a müncheni és kölni„Pascha” üzletlánc tulajdonosa: Müllert 3 év és 9 hónap börtönben letöltendő büntetésre ítélték 2017 szeptemberébenelkövetett adócsalásért.

A döntés leszakította a fátylat az egykor még érinthetetlennek tűnő mítoszról: egy lehetséges gazdaságilag sikeresvállalkozói modellről. Nyilvánvaló lett, hogy a gazdasági haszon fontosabb szempont volt, mint a nők méltósága.

Mostantól kezdve Németország nem hagyhatja figyelmen kívül az erőszak és a bűnözés valóságát, amely az úgynevezett„tiszta” és „szabályozott” prostitúcióipar illúziója mögött áll. Az ország még messze van a 2002-es törvénymegszüntetésétől, de egy alapvető lépést már megtett efelé.

Fordította: Marikovszky Andrea

[i] http://fondationscelles.org/en/news?view=article&id=264&fbclid=IwAR2hilCS-czxlTH4RTQ6n0Yo3DdyOLYiQZxLlRyFJJON1QDmZz8tgrztPCo

http://fondationscelles.org/en/news?view=article&id=264&fbclid=IwAR2hilCS-czxlTH4RTQ6n0Yo3DdyOLYiQZxLlRyFJJON1QDmZz8tgrztPCo



Venezuela a célkeresztben

Kovács Gábor

Hugo Chávez 1999-től 2013-ig tartó elnöksége sikeres időszakot jelentett Venezuelában.A szegények aránya 2004-2008 között a felére, 54 százalékról 27,5 százalékra csökkent.

A nemzeti össztermék (GNP) ötszörösére, 98 milliárd dollárról 482 milliárdranövekedett. A Chávez által kezdeményezett bolivári forradalom hatására a kontinenstöbb országában baloldali kormányok alakultak. Az elnök halála azonban egy új szakasz

kezdetét is jelentette, amit elhúzódó válság és a politikai erők kritikus megosztottsága jellemez. A 2013 áprilisában rendezettelnökválasztáson a Chávez által kijelölt utód, Nicolas Maduro, 1,5 százalékos többséggel győzött centrista HenriqueCapriles ellenzéki jelölttel szemben. 2012-ben Chávez 11 százalékos fölénnyel verte meg Caprilest.

Maduro leváltásával próbálkoznak

A korábbi években már jelentkező gazdasági nehézségek felgyorsulását elsősorban a kőolaj világpiaci árának 2014-16között, 100 dollár/barrelről 30 dollárra történt zuhanása okozta. A folyékony arany biztosítja az ország exportjának 95százalékát és a nemzeti jövedelem közel felét. A recesszióra jellemző, hogy a GDP (Bruttó Hazai Össztermék) 2017-ben 12és 2018-ban 18 százalékkal csökkent. Az infláció 2016-ban 300, 2017-ben 2.000 százalékkal és 2018-ban ennek asokszorosával növekedett. A napi olajtermelés 2014 és 2018 között mintegy hárommillió barrelről másfélmillióra csökkent,amit elsősorban az infrastruktúra korszerűsítéséhez szükséges beruházások hiánya okozott. A válság elmélyüléséhezhozzájárult az olajiparra épülő egyoldalú gazdasági szerkezet, amelynek a megváltoztatására érdemi döntések nem születtek.A gazdasági nehézségeket fokozta a kiterjedt korrupció, a szociális célokra fordított kiadások túlzott növelése, a hibásmonetáris politika, a felgyorsult tőkekivonás, a növekvő import és más tényezők is.

A 2015. decemberében tartott parlamenti választásokon az Ellenzéki Kerekasztal (MUD) kétharmados győzelmet szerzett. AMaduro leváltásával próbálkozó parlament félreállítására a kormányzat 2017-ben egy Alkotmányozó Nemzetgyűlésmegalakítását határozta el. Az ellenzék által bojkottált választást követően az országra nehezedő külső nyomás fokozódott. 2017 augusztusában a Trump adminisztráció szankciókat vezetett be a kormány és a PDVSA olajipari vállalat ellen, ésmegtiltotta az amerikai bankok számára a venezuelai projektek finanszírozását. Maduro szerint, a döntés a külföldi tőke általindított „gazdasági háború kezdetét” jelentette. A politikai és alkotmányos válság elmélyüléséhez hozzájárult a kormányzatés a parlamenti többség közötti kompromisszumkészség hiánya.

Temir Porras Ponceleón, Chávez és Maduro korábbi tanácsadója a Le Monde Diplomatique 2018 novemberi számábanmegjelent írásában hangsúlyozta, hogy a választási győzelem és a parlament jogosítványainak a Legfelsőbb Bíróság általtörtént elvétele miatt kitört konfliktus radikalizálta az ellenzéket. Ponceleon szerint, az események a kormány nemzetközielszigetelődéséhez vezettek. A rendszer leváltására irányuló amerikai célokhoz kedvező hátteret jelent, hogy jobboldalifordulat történt Argentínában, Brazíliában, Chilében, Ecuadorban és más országokban, ami a kontinens politikaierőviszonyainak gyökeres átrendeződését mutatja.

Első elnöki ciklusát követően, Maduro második megválasztása 2018. május 20-án történt, aki három másik indulóvalszemben a voksok 67,8 százalékát kapta. A kormánynak kedvező összetételű választási bizottság azonban több ellenzékipolitikus indulását megvétózta, ezért csalásra hivatkozva, az USA és a kontinens több országa nem fogadta el az eredményt.Az elnök ünnepélyes eskütétele január 10-én a Legfelső Bíróság tagjai elött történt, amelyen 80 ország képviselői voltakjelen.

A rendszerrel szembenálló erők válasza nem késett sokáig. Január 22-én, a majdnem teljes ismeretlenségből előlépett a 35éves Juan Guaido, a szélsőjobboldali Népi Akarat (VP) képviselője, aki a „parlament elnökeként” „ideiglenes államfőnek”nyilvánította magát. Guaido egyik szervezője volt az elmúlt években zajlott kormányellenes összecsapásoknak, amelyeknekmindkét oldalon számos áldozata volt. Az önjelölt elnököt az USA, Brazília, Kanada és Mexikót leszámítva a Madurokormánnyal szembenálló „Lima-csoport” országai, valamint az Európai Unió több tagállama, összesen mintegy ötven országismerte el. Támogatóit nem befolyásolta, hogy Guaidot soha nem választották meg a parlament elnökének. A Népi Akarat azellenzék legkisebb pártja és 14 képviselője van a 167 tagú törvényhozásban.

A Le Monde Diplomatique márciusi számában Julia Buxton, a CEU professzora a venezuelai eseményekkel foglalkozóírásában megjegyezte, hogy a Népi Akaratnak különleges kapcsolatai vannak a jobboldali emigrációval és a neo-konzervatívamerikai politikusokkal, különösen a kubai családból származó Marco Rubio floridai szenátorral. Rubio és társaikezdeményezték Trump elnök Kuba és Venezuela elleni szankcióit is. A Népi Akaratot támogatják a titkosszolgálatokkalkapcsolatban álló amerikai szervezetek, a Demokráciáért Alapítvány (NED), az Amerikai Tanács, az USAID és mások. JuliaBuxton szerint, a párt a venezuelai ellenzék legszélsőségesebb csoportját képviseli, de bázisa korlátozott. Tagjainak többsége



a társadalmi elithez tartozik és tanulmányaikat az USA-ban folytatták. Egységesek a baloldali rendszer és a Madurokormánnyal való párbeszéd elutasításában.

Guaido 2018 decemberében illegálisan elhagyta Venezuelát. Ezt követően felkereste Kolumbiát, Brazíliát és az EgyesültÁllamokat, ahol politikusokkal tárgyalt. Mike Pence az USA alelnöke is fogadta és támogatásáról biztosította a képviselőt.A lejáratott és korrupt ellenzéki vezetőkkel szemben, az eredetileg mérnöki végzettségű Guaido előtérbe helyezését fiatalkora, társadalmi helyzete és mesztic kinézete is indokolta.

Guaido fellépésével a konfliktus tovább éleződött és a rendszer elleni destabilizációs akciók új lendületet kaptak. Súlyosansérti a nemzetközi jogot Donald Trumpnak az a kijelentése, hogy Maduro megdöntésére „minden megoldás az asztalonvan”, beleértve a külső beavatkozást is. Juan Guaido az AFP francia hírügynökségnek adott nyilatkozatában az „országszuverénitására” és „elnöki jogkörére” hivatkozva nem zárta ki, hogy katonai beavatkozást kezdeményezzen. A politikusazonban nem rendelkezik sem felhatalmazással, sem megfelelő hatalommal ahhoz, hogy ezt megtehesse.

Veszélyes precedenst teremthet, ha egy ország egy másik államban működő ellenzéki csoportot „törvényes kormánynak”ismer el és erőszakkal hatalomra segít. A mérsékelt és a párbeszédre is kész legerősebb ellenzéki párt, az „Előbb az Igazság”(PJ) vezetője, Henrique Capriles bírálta, hogy egyes szélsőséges politikusok az emberekből „ágyútölteléket” akarnakcsinálni.

Moszkva és Peking megvétózta

A washingtoni célok hűséges végrehajtója a baloldalról indult egykori uruguayi külügyminiszter Luis Almagro, az AmerikaiÁllamok Szervezetének (OAS) a főtitkára, aki a közvetítő szerep helyett a venezuelai ellenzék akcióinak egyik főtámogatójává vált és kezdeményezte a Lima-csoport megalakítását.

Az események tárgyilagos elemzését nehezíti a média gyakran egyoldalú és manipulált tájékoztatása. A „humanitáriussegítség” ügyes propagandafogás, mert a lakosságot súlyosan érinti az élelmiszerek, a gyógyszerek és a közszükségleticikkek tartós hiánya. A válságot azonban egy politikai célú akcióval nem lehet megoldani. A „szervezők” elutasítják asegítségnyújtásnak az ENSZ és a Nemzetközi Vöröskereszt által történő lebonyolítását, amit a caracasi kormány viszontelfogad. Guaido és külföldi támogatóinak a terve, hogy a kolumbiai határon összegyűjtött „szállítmányokat” február 24-énerőszakosan Venezuelába vigyék megbukott. Az önjelölt elnök az országot illegálisan elhagyva személyesen asszisztált akudarccal végződött akcióhoz. A lakosság számára a legnagyobb segítséget Washington szankcióinak a feloldása jelentené.

A konfliktus megoldását befolyásolja, hogy Venezuela a nagyhatalmak ütközőpontjává vált. Az USA elsősorban a világlegnagyobb olajtartalékával rendelkező országában akar befolyást szerezni. Az OPEP Venezuela kőolajtartalékát 296,5milliárd barrelre becsüli, szemben Szaúdi Arábia 264,5 milliárdos készletével. Nem elhanyagolható szempont, hogy aszállítás a dél-amerikai országból az amerikai partokig 4-5 napig, a Golf-öbölből több mint egy hónapig tart. Az USA és arégió jobboldali rendszerei számára fontos lehet az is, hogy Maduro megbuktatásával, a „demokrácia helyreállítása” ürügyénKubában és Nicaraguában is politikai változások történjenek. A „gonosz trojkájának” bukása Trumpnak szavazatokat hozhata jövő évi elnökválasztáson.

Az ENSZ és mintegy 150 ország a Nicolas Maduro által vezetett kormányt ismeri el. Közülük a stratégiai partnernektekintett Oroszország az egyik legfontosabb támogató. Moszkva és Peking megvétózták a Biztonsági Tanácsban az USAáltal kezdeményezett szankciókat. A gazdasági együttműködés keretében Venezuela tízmilliárd dolláros orosz hitelt kapott ahadsereg fegyverzetének a korszerűsítésére. Szoros kapcsolat alakult ki a Rosneft és a PDVSA között. Az orosz vállalatkésőbbi olajszállítások fejében 2,5 milliárd dollár előleget adott. Az élelmiszerhiány enyhítésére orosz gabonaszállítmány isérkezett Venezuelába. Moszkva hozzájárult a tartozások átütemezéséhez és így Caracas a nyugati hitelezőknek határidőretudott fizetni.

Kína számára is fontos regionális pozícióinak a megőrzése. Venezuela 70 milliárd dollárral tartozik Kínának, amitelsősorban infrastrukturális célokra fordítottak. A jelentős volumenű befektetések miatt, a pekingi vezetés gondosan figyeliaz eseményeket.

Kuba és Venezuela közötti szoros kapcsolatok kialakulása Fidel Castro és Hugo Chávez nevéhez kötődik. 2017-ben mintegy17.000 kubai dolgozott elsősorban az egészségügyben és az oktatásban. Nyugati hírforrások szerint, kubai tanácsadóksegítik a hadsereget és a biztonsági erőket is. Korábban Venezuela kedvezményes áron átlagosan napi 50,000 barrel olajatszállított a szigetországnak, ami nehezen pótolható segítséget jelentett.

Figyelemre méltó, a második legnagyobb hadsereggel rendelkező NATO állam, Törökország szolidaritása a venezuelaikormánnyal.

A washingtoni héják tervei egyelőre nem valósultak meg, mert a gazdaság katasztrofális állapota és a súlyos szankciókellenére a venezuelaiak jelentős része, valamint a hadsereg kitart Maduro mellett. Foreign Affairs amerikai külpolitikaifolyóirat szerint, „egy katonai támadás társadalmi, gazdasági és biztonsági kockázatai sokkal nagyobbak, mint az esetlegeshaszna”. „Az akció nemcsak költséges, de emberi áldozatokkal is járhat” és „felerősítené a térségben az Amerika



ellenességet”. A helyzet megoldása ezért csak közvetlen tárgyalások és kölcsönös kompromisszumok alapján lehetséges. Afeszültség további szítása és a szankciók szigorítása csak fokozná a sok megpróbáltatást átélt lakosság szenvedéseit.



Mit akar a venezuelai ellenzék? – A volán a kemény jobboldal kezében van

Julia Buxon

Maduro elnök ellenzéke lefedi a teljes politikai palettát, kezdve a hagyományos pártoktól – amelyeka Chávez-korszakig a hatalmon osztoztak – a szocialista baloldalig. Terveik Venezuela gazdaságátilletően homályosak és ellentmondásosak. Egység nem létezik.

Jogellenes hatalomátvétel után ideiglenes elnök?

Megtörtént a lehetetlen. Venezuelában egyesült a személyi harcoktól és stratégiai törésektőlmegbénult ellenzéki mozgalom. Baloldaltól jobboldalig egyetértés van abban, hogy Maduromásodik hatalmi periódusát a 2018. májusi választások nem legitimálják. Az ellenzék által uralt

Nemzetgyűlés álláspontja szerint Nicolás Maduro 2019. január 10-i beiktatása jogellenes hatalomátvétel volt és ebben azesetben, az ország alkotmánya szerint a parlament elnökét, Juan Guaidó-t kell kinevezni ideiglenes elnöknek.

Az ellenzék összes szervezete és pártja felsorakozott a „Szabályzat a demokráciához való visszatérésre és azalkotmányosság visszaállítására” tervezett mögött, amely életbe lép, miután Maduro megválik a hatalomtól. A szabályzattartalmazza egy átmeneti nemzeti kormány megalakítását, az állami hivatalok megújítását és tizenkét hónapon belül újelnökválasztás kiírását.

A történések bírálói „államcsínyről”[1] beszélnek, és Guaidó nyílt amerikai támogatását Venezuela szuverenitásánakmegsértéseként értékelik. Az országot fenyegető polgárháborúra és a humanitárius válság kiéleződésére figyelmeztetnek.Guaidó követői a másik oldalon a gazdasági káoszból kivezető utat és az „új autoritarizmus” végét látják az átmenetielnökségben.

Az USA reményei – miszerint a masszív amerikai nyomás hatására egy gyors rezsimváltás következik be – hamarszertefoszlottak, ugyanis Maduro továbbra is élvezi a venezuelai hadsereg bizalmát. Oroszország és Kína is Maduro mellettállnak, noha Kína már folytatott megbeszéléseket az ellenzékkel venezuelai befektetéseiről[2]. Mexikó és Uruguayalternatív javaslata, hogy tárgyalásos úton találjanak megoldást, szintén gyengítette Guaidót.

Guaidó és az USA-ban élő diaszpóra

Guaidó volt az ugyanis, aki – az Egyesült Államok hangsúlyos támogatása mellett – visszautasította, hogy tárgyalásokkaltalálják meg a zsákutcából kivezető utat. A legfelsőbb katonai vezetésnek büntetlenséget ígért, üdvözölte az államiolajtársaságot (PDVSA) megbénító USA-szankciókat és hozzájárult az állami vagyon, illetve az állami bevételek külföldibefagyasztásához. Továbbá egy katonai beavatkozást sem zár ki az USA részéről.

Az ellenzék egysége törékeny. És előreláthatóan még törékenyebb lesz, amint a hatalommegosztás kérdése, a főbb posztokbetöltése és a politikai irány meghatározása napirendre kerül. A kulcsszereplőknek nincsenek világos ideológiai és politikaielveik. Minden jel arra utal, hogy Venezuelát, az „átalakulási folyamat” alatt egy jelentősen szűkebb szövetség fogjairányítani.

Pedig a parlament összeállításának, a fő csapásvonal meghatározásának és Guaidó párhuzamos kormányának (Maduro után)a lehető legnagyobb népszerűségre kellene szert tennie. Ezzel szemben a rezsimváltás koreográfiáját Guaidó kisebbségbenlévő pártja, a Voluntad Popular (amely 2015-ben a 167 parlamenti helyből 14-et tudott megszerezni) és USA-béli befolyásosdiaszpóra-hálózata uralja.

Az ellenzék nagy része teljesen kimarad a stratégiai megbeszélésekből. Ezeket a megbeszéléseket USA-diplomaták, illetve aVoluntad Popular folytatja, olyan Washingtonba delegált személyiségek révén, mint Maria Corina Machado, a VenteVenezuela elnöknője vagy Antonio Ledezma, az Alianza Bravo Pueblo főnöke. A Vente Venezuela és az Alianza Bravomeglehetősen kis szervezetek a Primero Justicia és az Acción Democrática-val szemben[3], inkább csak amolyan választóiklubok mint pártok, egy-egy parlamenti hellyel.

Juan Guaidó, az ellenzéken belül egy keményvonalas frakcióba tartozik, amelynek kevés támogatója akad a választókkörében, és meglehetősen szegényes a kompromisszum-készsége. Feltűnően keveset mondanak az ideológiai irányról, ésarról, hogy fog a nemzeti újjáépítés kinézni.

Amennyiben Guaidó közeledni próbálna a még mindig jelentős chaviszta választókhoz, könnyen kivívhatja saját radikálisbázisa ellenállását.



Az ellenzék nyomásgyakorlásra hagyományosan felhasználja a hivatalos és a parlamenten kívüli eszközöket, tüntetéseket,éhségsztrájkokat, utcai barikádokat (Guarimbas), valamint puccskísérleteket

Az ellenzék nagyjából három frakcióból tevődik össze. Az első, Guaidó Voluntad Popular (VP) pártja, melynek alapítójaLeopoldo López, aki jelenleg házi őrizetben van a 2014-es lázongásokban betöltött szerepe miatt. A másik két csoportotCorina Machado és Antonio Ledezma neve fémjelezi, akik már Hugo Chavez életében is, vagyis a kezdetektől elutasították a„Bolivári Forradalmat”. Nekik, a „radikálisoknak”, már a választásokon való részvétel is a chaviszta rezsim legitimációjátjelentette. Szoros szálak kötik őket az Egyesült Államok-beli diaszpórához, amely nagyon jó kapcsolatokat ápol az amerikaidöntéshozókkal. Az USA-ból támadták meg a Partizipation-t[4], vagyis a választásokon való részvétel támogatóit; katonaibeavatkozást követeltek, és forgatókönyveket dolgoztak ki a venezuelai rezsimváltáshoz[5]. Belföldön helyi szervezeteketalapítottak (Redes Populares) és hallgatói hálózatokon, illetve a közösségi hálón szervezték meg követőiket. Pénzbelisegítséget az amerikai National Endowment for Demokracy (NED) nevű alapítványtól, valamint az USAID-től (az EgyesültÁllamok Nemzetközi Fejlesztési Hivatala, Washington) kaptak[6].

Fehér bőrszínük, kiváltságos származásuk és US-amerikai tanulmányaik különböztetik meg a radikálisokat azoktól avenezuelaiaktól, akik Chávezt istenítették. Elitizmusuk állt a politikai sikereik útjában: a nyilvánosság előtti próbálkozásaikaz elnök megbuktatására (például az államcsíny 2002-ben és az elnök elmozdításáról szóló referendum 2004-ben, amitCorina Machado rendezett meg), a gazdag kisebbség törekvéseiként csapódnak le a többséggel szemben. A venezuelaikormány antinacionális bandának nevezte őket, akik egy követ fújnak az amerikai neokonzervatívokkal, és messzeeltávolodtak a venezuelai néptől. Valóban, amíg az olajár emelkedett és ez a Chávez-kormánynak hatékony szociálisprogramok bevezetését tette lehetővé, úgy tűnt, hogy a rezsimváltás hívei a történelem rossz oldalán állnak.

A másik két ellenzéki tábor nyitottabb volt a megbékélésre. Amikor parlamenti erőfeszítéseik eredményesek voltak, mint akormányzóválasztásokon 2008-ban, vagy a 2010-es parlamenti választásokon, a „centristák” növelték befolyásukat. 2013-ban, a közös ellenzéki jelölt Henrique Capriles Radonski alulmaradt Maduroval szemben és ez ismét az utcára vitte atiltakozást.

Centristák alatt a két legnagyobb ellenzéki erő, a Primero Justicia (PJ, 33 hellyel a parlamentben) és az Acción Democrática(AD, 25 hellyel) értendőek, noha mindkét párt különböző politikai álláspontok között ingadozik.

A PJ egy, a Chávez idejéből (korai 90-es évek) származó, civil-társadalmi szervezetekből összeforrott, és 2000-ben párttáalakult csoport. Az AD ezzel ellentétben, Venezuela legfontosabb „történelmi pártja”. Történelmi érdeme, hogy 1958-ban akereszténydemokratákkal (Copei) vállvetve, átvezette az országot a demokráciába, majd később megosztották egymás közt ahatalmat. Antonio Ledezma, Guaidó szövetségese 1999-ben szakított az AD-vel – amelyet mind a mai napig személyes éspolitikai ellenségeskedések jellemeznek.

A PJ elnöke, Capriles lebeszélte az ellenzéket a választási bojkottról és 2008 januárjában egy olyan irányt adott amegszületett koalíciónak (Mesa de la Unidad Democrática, MUD), amely ugyan az ellenzék központi követeléseit tartottaszem előtt (a gazdaság újraindítása, demokratikus újjáépítés és szociális átszervezés), de felismerte a szükségét, hogy achaviszta bázist megnyerje magának és a Bolivári Forradalom programjának egyes elemeit megtartsa.

A 2010-es parlamenti választások, mikor a MUD csak kevéssel maradt le a kormánypárttól, erősítették a koalíciót, amely2012-ben Chávez kihívója, Capriles Radonski mögé is felsorakozott. Capriles bal-közép jelöltként határozta meg magát, ésegy „cégbarát, de szociálisan kiegyensúlyozott” gazdasági modellt hirdetett[7]. Ezzel elhatárolódott a radikálisoktól, akik azállami befolyás visszaszerzését, (re-)privatizációt – beleértve az állami olajvállalat magánosítását –, és a piacgazdaságvisszaállítását követelték. Míg a radikálisok megtorlásokat, valamint az állami hivatalnokok bírósági felelősségre vonásátakarták elérni, Capriles a megbékélésre és nemzeti egységre hívott fel.

A szálak Leopoldo López kezében

2012-ben, Chávez 11 százalékkal győzött, halála után Maduro, már csak 0,7 százalékkal tudott hatalomban maradni. A kétvereség új erőt adott Leopoldo Lópeznek és a radikálisoknak.

A Capriles és López közti nézeteltéréseket a venezuelai média, mint egy szappanoperát közvetítette. López, miután befejeztetanulmányait az USA-ban és már korán belépett a PJ-be, 2007-ben elhagyta azt, belső viszályokra hivatkozva. Egy US-amerikai sürgöny „megosztó személyiségnek (…), arrogánsnak, bosszúszomjasnak és hatalomvágyónak” nevezi, de„folyamatosan népszerű, karizmatikus és jó érzéke van a szervezéshez”[8].

López 1999-ben belépett a Nuevo Tiempo nevű kispártba, amely a 2000-es években az egyetemisták mozgósítására tette ahangsúlyt. 2009-ben megalapította a Voluntad Populart. Miután korrupciós vádak miatt megtiltották neki a nyilvánosszerepvállalást, a radikálisok a chaviszták rettegett ellenfelét faragták belőle. Capriles ugyanakkor csak mint másodhegedűstűnt fel mellette, de a kettős stratégiában, népfelkelés és a választásokon való részvétel, a két frakció megtalálta a közösalapot.



A 2015-ös parlamenti választásokon a MUD 56 százalékot ért el, és ezzel megszerezte a parlamenti helyek többségét. Aszövetségnek volt ugyan terve a hatalomra jutásra, de hiányzott a jövőbeli kormányról szóló megállapodás. A parlamentiviták során a közös alap azután abban állt, hogy kiszabadítják a politikai foglyokat – különösen az „összeesküvés” vádjávalbebörtönzött Lópezt – és visszavesznek néhány népszerű Chávez intézkedést. A program egyáltalán nem tükrözte a népigényét a növekvő gazdasági káosz, az ellátási nehézségek és a terjedő erőszak ellen meghozandó intézkedéseket. Azellenzék egy ismeretlen hatalom maradt, amit a lakosság gyanakvóan szemlélt. A 2017-es közvélemény-kutatások során, alakosság fele sorolta magát a „se, se”-k közé, ami azt jelentette, hogy sem az ellenzékkel, sem ellene[9].

A 2017-es kormányzóválasztások után, a MUD öt kormányzója közül négy úgy határozott, hogy hivatali esküjét, a NemzetiAlkotmányozó Gyűlés (NCA) előtt teszi le. Ezzel legitimizálták az NCA-t, amit Maduro hozott létre, hogy ígymegkerülhesse az ellenzék által uralt parlamentet. Az NCA-t azonban sem az USA, sem Kanada, sem az AmerikaiNemzetek Szervezete nem ismeri el, és számos európai és latin-amerikai ország sem.

A MUD-on belüli törésvonal ismét nyilvánvalóvá vált azok között, akik a választásokra csupán mint a változásokhozszükséges eszközre tekintenek és azok között, akik szerint az elnök elüldözése a hatalomból a legfontosabb. A parlamentárisutat most a balközép erők, a kiábrándultak és azok a chaviszták követték, akik kikerültek Maduro közvetlen köreiből, illetveakik kritizálják a kormányzati korrupciót vagy a hadsereg növekvő befolyását. Őket a 2018. májusi elnökválasztáson Laraszövetségi állam kormányzója, Henri Falcón képviselte. Jelöltségét a PJ és az AD elutasították, és miután újból összeült azNCA, az AD ismét választási bojkottra szólított fel.

„Indulása a nemzeti megbékélést szolgálja”, hirdette Henri Falcón, mint előtte Capriles is. A radikálisok erre fel árulónaktitulálták. A másik oldalon Falcón az ellenzéket támadta, miszerint keményebben harcolnak ellene, mint Maduro. Választásivereségére (Maduro a szavazatok 68 százalékát szerezte meg, gyenge, 48 százalékos részvételi arány mellett) Falcónvádaskodással válaszolt, mondván, hogy a választásokat manipulálták. Az eredmény következtében, a mérsékelt ellenzékierők elvesztették hitelességük maradékát is. Ezzel megágyaztak Guaidó átmeneti elnökségének.

Nincs jövőbemutató politikai program

Mindazonáltal, Guaidó tekintélye országszerte kétséges. Sem az ellenzéki szervezetek, sem pedig a választók nem adtakneki szabad utat. Röviddel Guaidó önkinevezése előtt, Capriles azt írta, hogy egyes „ellenzéki emberek,” akik erőszakkaltörnek a hatalomra, ágyútölteléknek használják a venezuelaiakat[10].

Az ellenzék alkalmatlansága, hogy megállapodjon, része alapvető gyengeségének: nincs egyértelmű politikai programja,amely a venezuelaiak többségét meggyőzné. Az Egyesült Államokban kidolgozott Plan País, mely Leopoldo López„Venezuela Energética” című könyvére támaszkodik, amely pontosan leírja ugyan a venezuelai gazdaság hibáit, viszont nemsok mindent tartalmaz a nemzetgazdasági-újraélesztési tervek technikai kivitelezéséről.

Venezuela olaj-, kül-, biztonság-, és gazdaságpolitikai átrendezése – akár marad Maduro, akár nem – tovább fogja darabolniaz ellenzéket. Mivel Maduro továbbra is a társadalom széles köreinek támogatását élvezi, az ellenzék széttagolt és hajlik aszemélyi kultuszra, valamint a „mindenki magáért, és a győztes visz mindent”-politika, lehetetlenné teszik Venezuelajövőjének békés rendezését.

A szerző, Julia Buxton a budapesti CEU politológia professzora.

Németből fordította: Hujber András Márton

[1] L. Oscar Guardiola-Rivera, Guardian, 2019. január 28, theguardian.com/commentisfree/2019/jan/28/venezuela-coup-trump-juan-guaido

[2] wsj.com/articles/china-holds-talks-with-venezuelan-opposition-on-debt-oil-projects-11549993261

[3] wsj.com/articles/what-the-hell-is-going-on-how-a-tiny-cabal-galvanized-venezuelas-opposition-11549555626

[4] Diego Arria: An Open Letter to Henrique Capriles, Huffington Post/the Blog, 2013. március 19,www.huffingtonpost.com/diego-arria/an-open-letter-to- henriqu_b_2886218.html.

[5] www.planpais.com/.

[6] Eva Gollinger: Kreuzzug gegen Venezuela. Der Chávez Code, Frankfurt am Main (Zambon Verlag) 2006, sowie TimGill und Rebecca Hanson: How Washington Funded the Counter-Revolution in Venezuela, The Nation, 2019. február 8.

http://www.huffingtonpost.com/diego-arria/an-open-letter-to-%20henriqu_b_2886218.html

http://www.planpais.com/



[7] Lineamientos para el programa de gobierno de unidad nacional (2013-2019), MUD, Caracas, 2012. január 23.

[8] Roberto Lovato: The making of Leopoldo López, Foreign Policy, Washington, D. C., 2015. július 27.

[9] Yesibeth Rincón: Crecen los ‚ni ni‘ ante falta de soluciones a crisis, Panorama, Maracaibo, 2017. január 2,https:/www.panorama.com.ve

[10] ¿Quién es el enemigo de la Asamblea Nacional?, 2019. január 13, www.henriquecapriles.com

http://www.henriquecapriles.com/



Visszatért a „proxy háborúk államtitkára” – Elliott Abrams karrierje

Eric Alterman

Néhány éve a kíméletlen Elliott Abrams az öreg bölcs és a diplomáciai szakértőszerepében tetszeleg, és lelkesen osztogatja „felvilágosult” tanácsait. Donald Trumpelnök most megbízta „a venezuelai demokrácia helyreállításával”, így tehátvisszatérhetett az aktív politikai szerepvállaláshoz. Ismerve eddigi tevékenységét,Venezuela lakói jogosan aggódhatnak…

A sajtó Mike Pompeonak, az Egyesült Államok külügyminiszterének Trumpelnökkel szembeni önállóságát látta bizonyítva, amikor január 25-én Pompeo aneokonzervatív provokátort, Elliott Abramst nevezte ki az Egyesült Államok

különmegbízottjának „a venezuelai demokrácia helyreállítására”. Rex Tillerson (korábbi Exxon-vezérigazgató), Pompeoelődje szintén megpróbálta Abramst a helyettesévé kineveztetni, de Trump elnök akkor ezt elutasította. Tette ezt annakellenére, hogy Sheldon Anderson, a bőkezű jobboldali párttámogató – akinek egyébként Trump minden kívánságát teljesíti –a hírek szerint erőszakosan lobbizott mellette. A választási kampány alatt ugyanis Abrams – más neokonzervatívokkalegyütt – szembehelyezkedett Trumppal. Jared Kushner, Trump veje támogatta ugyan Abramst, de Steve Bannon elnökitanácsadó Abrams ellen foglalt állást. A döntésben az tekinthető inkább meghatározónak, hogy Abrams republikánuskörökben globalista hírében áll, ami rossz fényt vetett volna Trump elnök lelkes hazafiaságára.

Kínzás és tömeggyilkosságok

A Bloomberg News jelentése szerint a megbízás olyan koncepcióváltásra utal „a pozíciók és a külpolitikai megközelítés”terén, amelyeket Trump a kampány alatt még elutasított. Abrams például vehemensen támogatta az iraki háborút, amelyetTrump sokáig kritizált. De láthatóan Trump is, Abrams is „változtak az idők során”.[1] Abrams is hivatkozik az „emberváltozik” érvre, amikor próbálja csökkenteni vagy legalábbis relativizálni a Reagan elnöksége alatt vállalt bűnös szerepét azIrán–kontra-botrányban[2]. Súlyosan belebonyolódva az esetbe, kétszer is bűnösnek kellett vallania magát, amiértinformációt tartott vissza a Kongresszus elől. Ennek következtében elvesztette ügyvédi működési engedélyét Columbiamegyében, mielőtt az idősebb George H. W. Bush elnöki kegyelemben részesítette, azután, hogy 1992-ben elvesztette aválasztásokat Bill Clinton ellen. „Úgy gondolom, ennek ma már nincs jelentősége – magyarázza Abrams ridegen. – Ne a 80-as évek eseményeivel foglalkozzunk, hanem összpontosítsunk a 2019-es év feladataira.”[3]

Ha az ember Abrams múltjából kíván a jövőre következtetni, akkor a venezuelai népre katasztrófa vár. Harminc évekövetem Abrams pályafutását: kongresszusi képviselők tanácsadójaként kezdte, utána Reagan alatt az emberi jogokért,később pedig Közép-Amerikáért volt felelős. Majd az idősebb George Bush alatt elnöki különmegbízottá, illetve aNemzetbiztonsági Bizottság tagjává vált. Ezután a neves agytrösztben, a Council on Foreign Relationsben (KülföldiKapcsolatok Tanácsa) tevékenykedett, valamint több zsidó szervezetben, parlamenten kívüli véleményformálóként. Aligtalálunk amerikai közhivatalnokot – Henry Kissinger és Richard (Dick) Cheney kivételével –, akinek több köze lett volna „ademokrácia nevében” elkövetett kínzásokhoz és tömeggyilkosságokhoz, mint Elliot Abramsnek. Az Irangate-botrány utánamerikai külpolitikai karrierjét annak a médiakampánynak köszönheti, amely becsületes és tiszteletreméltó politikusnakmutatta be, és ez egyben rávilágít a washingtoni politikusi körökre. Különösen arra, hogy a valóságban mennyire nemtörődnek épp azokkal az értékekkel, amelyek védelmében rendszeresen hadba szállnak.

Abrams korai tevékenysége Henry (Scoop) Jackson és Daniel Patrick Moynihan szenátorok tanácsadójaként tökéletesenilleszkedett azokhoz a neokonzervatív törekvésekhez, amelyek a Demokrata Pártot ráhangolták az 1970-es évek háborúsintervencionista politikájára. Jimmy Carter azonban nem hívta meg a két szenátort a kabinetjébe. „Félreállítottak minket –panaszkodott Abrams. – Egy teljesen jelentéktelen posztot sóztak ránk. Nem Polinézia, sem Makronézia, hanem Mikronéziafőtárgyalójáét.”[4]

Elliott Abrams a Reagan-kormány idején jutott el a felsőbb külügyi körökbe. Először nemzetközi szervezetekért felelősállamtitkár lett, majd pont az emberi jogok államtitkára, utoljára pedig az Amerika-közi ügyeké. Ez utóbbi beosztásábanAbrams úgy óvta meg az akkori külügyminisztert, George Shultzot a Szovjetunió ellen háborút indítani akaró feldühödöttReagan-frakciótól, hogy helyettesítésül segített kirobbantani egy sor „proxy háborút” Közép-Amerikában.

A latin-amerikai szélsőjobbnak ritkán akadt nála aktívabb és erőteljesebb támogatója az USA-ban. Még amikor aSalvadorban, Nicaraguában, Guatemalában vagy Panamában (amelyet végül az idősebb Bush katonailag is megszállt)meggyilkolt több száz, sőt több ezer ártatlan földművesről kell elszámolnia, akkor is mindig tudja, kik a valódi „felelősök”:az újságírók, az emberi jogi aktivisták és az áldozatok maguk.



1982 márciusában katonai puccs eredményeképpen Ríos Montt tábornok került hatalomra Guatemelában. Nem sokkalkésőbb az Egyesült Államok akkori emberi jogi államtitkára, Elliott Abrams kijelentette, hogy Montt „jelentőselőrelépéseket” tett az emberi jogok terén. A meggyilkolt civilek száma folyamatosan csökken.[5] A valóságban azonban,mint azt egy a titkosítás alól feloldott dokumentum bizonyítja, az amerikai Külügyminisztérium birtokában voltak olyan„hihető tanúvallomások, amelyek szerint egy félreeső vidéken a guatemalai hadsereg tömeggyilkosságot hajtott végre indiánférfiakon, nőkön és gyermekeken”. Mindezek ellenére Abrams – a fejlődés elismeréseképpen és díjazására – a rezsim jobbfegyverekkel való felszerelését követelte a Kongresszustól. 2013-ban az ENSZ által is támogatott guatemalai elszámoltatóbizottság Ríos Monttot elítélte mint az ixili (Quiché megye) indiánokon elkövetett népirtás felelősét.

Kitalált újság és kitalált újságcikk

Miután Abramst kinevezték az Amerika-közi ügyek államtitkárává, sorozatosan elítélően nyilatkozott azokról a civilszervezetekről, amelyek a Ríos Montt tábornok-diktátor és a nem kevésbé vérengző utódai, Oscar Mejía Victores és MarcoVinicio Cerezo Arévalo alatt elkövetett mészárlásokról emlékeztek meg. 1985-ben Maria Rosario Godoy de Cuevast, aGrupo de Apoyo Mutuo – az eltűntek édesanyjait képviselő – egyesület egyik szóvivőjét hároméves gyermekével éstestvérével együtt holtan találták egy balesetet szenvedett autóban. Nem elég, hogy Abrams védte a rezsim verzióját,miszerint baleset történt, de ráadásul beperelte azokat, akik az ügy kivizsgálását követelték.

A New York Times megjelentetett egy hozzászólást, amely megkérdőjelezi a hivatalos külügyminisztériumi számokat. Írójaegy asszony volt, aki Guatemalavárosban tanúja volt, ahogy egy halálbrigád fényes nappal agyonlőtt egy férfit, és az esetrőlegyetlen sajtóorgánum sem tudósított. Válaszul Abrams levelet írt a szerkesztőségbe, amelyben egy kitalált újság jelentésérehivatkozva bizonygatta, hogy igenis írtak az esetről a lapok.

1982-ben a New York Times és a Washington Post cikkeket jelentetett meg két salvadori népirtásról. A vérengzéseket akatonai diktatúra – az Egyesült Államok által kiképzett és támogatott – csapatai követték el az El Mozote településen. Egyszenátusi bizottsági ülésen Abrams valószínűtlennek nevezte a jelentés állításait, és a gerillák által propagandacélokrafelhasznált esetnek nevezte. Több mint tíz évvel később az ország vizsgálóbizottsága megállapította, hogy El Mozotetérségében „szándékosan és módszeresen” 5 000 embert mészároltak le.

1985-ben, amikor Manuel Noriega diktátor Hugo Spadafora gerillavezér lefejezését parancsba adta, Abrams gondoskodottróla, hogy a Külügyminisztérium és a Kongresszus némaságba burkolózzon. Úgy érvelt, hogy Noriega „nagyon hasznosnekünk”, és „nem jelentős probléma. […] A panamaiak megígérték nekünk, hogy segítenek a kontrák ellen. Ha kongresszusimeghallgatásra kerül sor, nem fognak többé segíteni nekünk.”[6]

Az Irán–kontra-botrányban Abrams keze többszörösen is benne volt. 1986-ban, amikor egy amerikai zsoldos pilótát akontráknak történő illegális fegyverszállítás közben lelőttek, Abrams megjelent a CNN képernyőjén és közölte, hogysenkinek, aki az amerikai kormánnyal kapcsolatban áll, nincs köze a szállítmányokhoz. „Az törvénytelen lenne. Tilosilyesmit csinálnunk, ezért nem is csinálunk ilyesmit. Ez nem az Egyesült Államok kormányának az akciója volt. Semmiesetre sem.” Továbbá az, „hogy hasonló dolgok történnek, hogy ott amerikaiak halnak meg, mert lelövik a repülőgépüket, aKongresszus tétlenségének következménye”, mivel nem támogatja a kontrákat.

Később két kongresszusi meghallgatáson is pimaszul megismételte, hogy a repülőutat „nem az Egyesült Államok kormányaszervezte, irányította vagy finanszírozta”. A kontráknak nyújtott támogatás a Külügyminisztérium részéről „nem abból állt,hogy pénzeket gyűjtöttek nekik, hanem abból, hogy a Kongresszust rávegyék, hogy a nekik szánt pénzeket bocsássarendelkezésre”. Mindez hazugság volt. A fegyverszállításokat Oliver North altábornagy szervezte, és a CIA finanszírozta.Abrams röviddel ezelőtt tért vissza Bruneiből, ahol pénzt gyűjtött a kontráknak. Abrams hazudozása végül a Kongresszusfélrevezetése miatti elítéléséhez vezetett. Thomas Eagleton szenátor kijelentése, miszerint Abrams vallomása„gyomorforgató”, dokumentálva is van.

Később, William Clinton elnöksége alatt Elliott Abrams nem kerül be a kormányba, de újból pozíciót kap George W. Bushidején, amikor is a Nemzetbiztonsági Bizottságban az izraeli és palesztin ügyek felelőse lesz.

Ahogy azt a Vanity Fair-ben David Rose 2008-ban feltárta, Abrams legkiemelkedőbb teljesítménye ekkoriban a Hamaszgyőzelmét hozó 2006-os választások után a Hamasz és a Fatah együttműködésének szabotálása volt. Megakadályozta, hogya Hamasz és a Fatah koalíciós kormányt alakítson Gázában és Ciszjordániában. A Fatahhal való konspirációjánakeredményeképpen a választott és a Hamasz által vezetett kormány kénytelen volt visszahúzódni Gázába.[7] Ez ahhozvezetett, hogy a két párt közti ellentétek hosszú távra megoldatlanok maradtak, és így a tartós béke kialkudása Izraellel(amennyiben Izrael egyáltalán hajlandó lenne erre) elképzelhetetlenné vált.

A Guardian szerint[8] Abrams már 2002-ben is lelkes támogatója volt a Hugo Chávez ellen szervezett venezuelaiállamcsínykísérletnek, amelyet végül a lakosság tömegeinek utcára vonulása hiúsított meg.

A Council on Foreign Relations mindezek ellenére 2009-ben befogadja állandó tagjai közé, ami „szakértői” rangot nyújtneki. A jónevű think tank-nál azonban erősen meglepődtek, amikor az új tag egy rádióműsorban (National Public Radio,



2013. január 7.) „antiszemitának” nevezte Obama védelmi miniszterjelöltjét, Chuck Hagelt, „akinek bizonyos nehézségeivannak a zsidókkal”. A cég vezetője, Richard Haas erre válaszolva (2013. január 13.) az ABC televíziónak jelentette ki,hogy Abrams vádaskodása nemcsak igaztalan, de „egy bizonyos határt is átlépett.”

Úgy tűnik azonban, hogy senkit sem zavarnak sem a választási csalások, sem a mészárlások és tömeggyilkosságok, amelyeka karrierjéhez köthetők. Az a tény, hogy Elliot Abrams erkölcstelen – mondhatni bomlasztó – politikai pályafutása ellenéreis helyet talál a Council on Foreign Relations-ben, és emellett az Egyesült Államok médiájában mint a külügyi viták elismertrészvevője tündöklik, az USA neokonzervatívokkal szembeni kapitulációjának bizonyítéka. Ezt a megállapítást csak erősíti,hogy Abramst a Külügyminisztérium venezuelai különmegbízottnak jelölte. Ez – Trump elzárkózó megszólalásai ellenére –visszatérést jelenthet az Egyesült Államok korábbi durva, intervencionista politikájához.

A szerző Eric Alterman, újságíró és történész. A New York-i Brooklyn Collage-on tanít. Többek között a „When PresidentsLie: A History of Official Deception and Its Consequences”, című könyv szerzője, New York (Viking Press) 2004.

Németből fordította: Hujber András Márton

[1] Jennifer Jacobs és Nick Wadhams: ‘Never Trumpers’ Can Get State Department Jobs with Pompeo There [A „Trump-ellenesek” állást kapnak a Külügyminisztériumban Pompeo alatt], Bloomberg, 2019. január 31.

[2] A kontrákat, akik Nicaragua sandinista kormánya ellen harcoltak, az Egyesült Államok a háborúban álló Iránnaktitokban eladott fegyverek bevételéből finanszírozta.

[3] Grace Segers: US Envoy to Venezuela Elliott Abrams Says His History with Iran–Contra Isn’t an Issue [A venezuelaikülönmegbízott Elliott Abrams szerint az ő szerepe az Irán–kontra-botrányban nem jelent problémát], CBS News, 2019.január 30.

[4] Samuel Blumenthal: The Rise of the Counter-Establishment. The Conservative Ascent to Political Power [Azellenhatalom felemelkedése. A konzervatívok elfoglalják a politikai hatalmat], New York (Union Square Press), 1986. és2008.

[5] Elisabeth Malkin: Trial on Guatemalan Civil War Carnage Leaves out U.S. role [A Guatemalai polgárháborúbanmeggyilkolt civil áldozatokat vizsgáló per nem említi meg az amerikai kormány szerepét], The New York Times, 2013. május16. és Samuel Totten: Dirty Hands and Vicious Deeds. The US Goverment’s Complicity in Crimes Aganist Humanity andGenocide [Piszkos kezek és kegyetlen tettek. Az amerikai kormány cinkos népirtásban és emberiség ellenesbűncselekményekben], Toronto (University of Toronto Press) 2018.

[6] Stephen Kinzer: Overthrow: America’s Century of Regime Change from Hawaii to Iraq [Megdönteni: Arendszerváltások amerikai évszázada, Hawaiitól Irakig], Times Books, New York, 2006.

[7] David Rose: The Gaza Bomshell [A gázai bomba], Vanity Fair, 2008. március 3.

[8] Ed Vulliamy: Venezuela Coup Linked to Bush Team [A venezuelai puccs a Bush-csapat munkája], The Guardian,London, 2002. április 21.



Az ökológiai átmenet kulcsa a szociális igazságosság

Philippe Descamps

Példátlanul hosszú ideje tüntetnek minden szombaton a „sárgamellényesek”.Meglepő találkozások jönnek létre, és kikristályosodott az államelnök, EmmanuelMacron által megtestesített neoliberális előremenekülés teljes és sok oldalról indultelutasítása.

Március 16-án, a XVIII. felvonás előestéjén, több városban is felhívás jelent meg aközös felvonulásra, olyan látszólag egymástól távol álló szervezetektől, mint aSzolidáris felvonulás, amely a rendőri durvaság elleni közösség, a Fiatalok aklímáért vagy az Évszázad felvonulása. „Közösen akarjuk megmutatni, hogyminden összefügg, mondta március 12-én Priscilla Ludosky, a sárgamellényesek

egy tagja. „Egység a sokszínűségben” – egészítette ki Anzoumane Sissoko a Dokumentum nélküliek és a migránsoknemzetközi szövetségének szószólója, akivel egyetértőleg bólogatott Marie Pochon, a Mindenki ügye egyesülettől.

Találkozni fognak március 15-én, például Párizsban az Operaház környékére szervezett tüntetésen. Az a közös akarat, amitszembe állítanak azzal a rendszerrel, amely elpusztítja a földet és a föld lakóit, politikai érésről tanúskodik. Ez márjanuárban érezhető volt, mint az az alábbi cikkünkben olvasható.

A Köztársasági Elnöki Hivatal nagy ijedelmében közvetlenül értesítette az újságírókat a december 8-i párizsi gyülekezésekelőtt: „többezres kemény mag tervezi, hogy Párizsba érkezik, törni-zúzni, ölni fog”. Pedig ennek a napnak jellemzőeseménye végül számos francia városban a több tízezer sárgamellényes és a környezet védelméért sétálók népes tömegeinekegyidejű, sőt gyakran közös vonulása volt. A láthatatlanok betörése a közösségi terekbe, különösen a körforgalmipontokhoz, együtt járt egy gyorsított politikai érési folyamattal. A maga módján mindenki hasonlóan érzékel egy rendszert,amely csúcsragadozót csinál az emberből, aki ugyanúgy árt a természetnek, mint saját társainak.

Mert nem késő még elkerülni a környezeti káoszt,[i] sokan érzik mindennap az antropológiai összeomlást – „a termelő ésfogyasztó, tévére meredő bambává váló” emberi lény tönkremenetelét.[ii] A korlátozott erőforrásokkal rendelkező világbana kevesek által bezsebelt végtelen vagyon abszurditása még élesebb ellentétet képez azokkal, akiknek hónap végére elfogy apénzük. Az egész világ előtt álló társadalmi kihívás mértékét jelzi, hogy a lángok éppen annak a fővárosnak az utcáinlobbannak fel, ahol 2015 decemberében aláírták az első klímaváltozási keretegyezményt – és kifejezi egyidejűleg a franciakormány akrobatamutatványait egy olyan ügy bajnokaként, amellyel politikájának lényege szembemegy.

A tiltakozó mozgalmak megszületésekor Macron elnök csapata úgy döntött, bűntudatot kelt, elsőként alegsebezhetőbbekben. Miközben az 1950-es évek óta a közpolitika a közúti szállítást és közlekedést támogatta, az ipar és areklámok pedig a személyautót a modern ember legfontosabb tartozékaként jellemezték, most kizárólag az autósoknakkellene megfizetniük a társadalmi bajokért. Mielőtt az utcai megmozdulások nyomására visszavonták, az üzemanyagokáremelése mindenkit sújtott volna, miközben a kötelező (lakbér-, közlekedési és egyéb) kiadások egyre inkább csökkentik alegszegényebbek vásárlóerejét, míg a vagyonosabbak egyre több előnyhöz jutnak. A furfang teteje, hogy a„környezetvédelmi adó” címen bevezetett benzináremelés részben a munkaadóknak nyújtott szociálisjárulék-mentességetkompenzálja és nem a szükséges energetikai megújulást.[iii] Európa helyett a környezetvédelem szolgált költségvetésiürügyként.

Nem kétséges, hogy az embert körülvevő ökológiai rendszer miatt sürgős erőfeszítéseket kell tenni. Az Éghajlat-változásiKormányközi Testület (GIEC) legutóbbi jelentésében emlékeztetett arra, hogy az iparosodás korszaka óta az emberitevékenység mintegy 1 fokos felmelegedést okozott a Föld felszínén. Ha ez így folytatódik, 2030 és 2050 közöttmeghaladjuk a 1,5 fokos melegedést, e fölött pedig az okozott károkat igen nehéz ellenőrzés alatt tartani.[iv] Jelenleg istovább növekszik a felmelegedést okozó, a légkörbe jutó gázok mennyisége, holott a lehető leggyorsabban el kellenekezdeni a csökkentésüket. Elsőként világosan meg kell állapítani a felelősök kilétét.

Az iparosodás korszaka óta az Egyesült Államok egymaga bocsátja ki az üvegházhatású gázok összességének 26,3%-át;Európa 23,4%-ot; Kína 11,8%-ot; Oroszország pedig 7,4%-ot. 2014-ben egy katari lakos átlag 34 500 kg szén-dioxidotküldött a légkörbe; egy luxemburgi 17 600 kg-ot; egy amerikai 16 400-at; egy tadzsik 625-öt, és egy csádi csupán 53 kg-ot.[v] Minden, országa leggazdagabb 1%-ához tartozó amerikai, luxemburgi vagy szaúdi lakos évente 200 tonna szén-dioxidotbocsát ki, azaz több mint kétezerszer többet, mint egy szegény hondurasi vagy ruandai lakos. A föld leggazdagabblakosainak 10%-a felel a CO2-kibocsátás 45%-áért.[vi]

Szigorú szankciók a klímaegyezményt nem betartó országok ellen



Amint megismerjük e bajkeverők karbonlábnyomát és a termelési módot, amely által büntetlenül gazdagodhattak, könnyebblesz elképzelnünk egy kívánatos átmenetet. A környezetvédelem azért is válhatna népszerűvé, mivel az energia- ésközlekedési kiadások jobban sújtják a szegényebb háztartásokat. Meg kellene szabadulnunk az ideológiaikényszerképzetektől, amelyek nem hagyják, hogy mi, polgárok saját kezünkbe vegyük a sorsunkat. Ez a kishitűségünk a jognyelvén jelenik meg a szabadkereskedelmi egyezményekben, valamint az Európai Unió jogszabályaiban.

Két módon vehetnénk fel a kesztyűt az emberiség előtt álló kihívással szemben. Mindenekelőtt az egyenlőtlenségekdrasztikus csökkentésével. Így megteremthetnénk azt a közös akaratot és erőt, hogy megszabaduljunk a fosszilis energiáktól,valamint a frusztráció vezérelte túlfogyasztástól. Azután a globalizáció átalakításával, oly módon, hogy a kereskedelmet, sőtmár a termelést is a szociális és a környezetvédelmi elvárások figyelembevételével szabályoznánk.

Jair Bolsonaro Brazíliája vagy bármely más ország, amely kilépne a Párizsi Éghajlatvédelmi Egyezményből, kétszer ismeggondolná, ha az egyezmény felmondása esetleg kereskedelmi szankciókkal járna – olyanokkal például, amelyekethabozás nélkül megvalósítanak a környezet veszélyeztetésénél jóval kisebb ügyekben. Franciaország valószínűleg jóvalkevesebb farönköt szállítana Kínába és importálna bútort, ha a munkások bére és a környezetvédelmi szabályokösszehasonlíthatók lennének a két országban – és ha a hajókban felhasznált különösen mérgező gázolajat ugyanolyan adóvalterhelnék, mint a benzinkutaknál kapható üzemanyagot. Tekinthetjük-e természetesnek a légi közlekedésnek nyújtottkomparatív előnyt – ez a (gazdagok által kedvelt) közlekedési mód a legszennyezőbb –, mivel sem a hozzáadott értéket, sema kerozint nem sújtják adóval? Vagy az élelmiszerellátás ügyében továbbra is támogatnunk kell-e az egyre magasabb fokonfeldolgozott termékek exportját, amelyek ártalmas voltát már jól ismerjük (cukor, só, adalékanyagok, tartósítószerek stb.),ahelyett hogy az alapanyagok rövid értékesítési láncát erősítenénk és segítenénk a biotermesztést. Mert nem a fogyasztódönt: közpolitika és komoly szabályozás hiányában tömegek fogyasztanak egészségtelen ételeket, miközben a biotermékekcsak az elit számára hozzáférhetők.

Mértéktartás, energetikai hatékonyság, a megújuló energiák fejlesztése: vannak lehetőségek a karbon visszaszorítására, dehiányoznak a befektetések. Mind az európai kormányok adóintézkedései (a nyereségadó általános csökkentése), mind azEurópai Központi Bank által nyújtott óriási hitelek a magánbankoknak (kevesebb mint négy év alatt 2 600 milliárd euróértékben kötvény-visszavásárlások) azt mutatják, hogy a magánbefektetők nincsenek a helyzet magaslatán, inkábbrekordméretű osztalékot fizetnek vissza a részvényeseknek (2017-ben Franciaországban 23,6%-kal magasabb összegeket).Ugyanakkor az európai szerződések szigorúan korlátozzák az állami beruházásokat, és a munkabér csökkentésével avásárlóerőt is. Az ökológiai átmenet finanszírozása így zsákutcába kerül.

Befektetőknek gondolt, ám kizsákmányolóknak bizonyuló

A kinyilvánított szándékok és a valós állami tevékenység közötti eltérésre a legbeszédesebb példa a lakhatás, amely az Ile-de-France régióban az üvegházhatású gázok kibocsátásának 49%-át adja. A 2007-es környezetvédelmi fórum (Grenelle del’environnement) óta egyetértés van az energetikai megújulás fontosságát illetően. Ma képesek vagyunk épületeketlétrehozni vagy átalakítani úgy, hogy alacsony energiafogyasztásúvá váljanak. 2013 márciusában nemzeti terv indult, demég mindig csúszik, és csak kevés tényleges megvalósulását találjuk a 2018. október 16-án elfogadott lakástörvényben(ELAN törvény). Mintegy hétmillióan élnek rosszul hőszigetelt, rossz energiahasznosítású lakásokban.[vii] Ezek felújításanövelné a komfortot télen és nyáron is, drasztikusan csökkentené az energiaszámlákat, valamint a karbonlábnyomot, és többezer állást is létrehozna. Családok nem kezdeményezik az átalakítást, mivel túl sokba kerülne a beruházás, túl hosszú amegtérülés, és túl bonyolult a műszaki tervezés és megvalósítás. Egyedül az állami vagy félállami befektetők(ingatlanbefektetők, pénzintézetek stb.) tudnák áthidalni a magánkezdeményezések hiányosságait, segítséget nyújtani amagánszemélyeknek vagy társtulajdonosoknak.

A hulladékkezelés területén értetlenül állunk a szelektív hulladékbegyűjtés elutasítása láttán. Kit kell azonban bírálnunkemiatt: a magánszemélyeket, a csomagolóanyag-gyártókat, a közhatalmat, amely képtelen megfékezni a gyártókat ésországos szinten koherens utasításokat adni (itt eldobják, amit máshol újra felhasználnak) vagy egyértelműen meghatározni,hova kerüljön a hulladék? A komposztálásra való ösztönzés, annak megszervezése, beleértve a városokat is, jelentősencsökkenthetné a kukák súlyát, mindenki megtalálná a számítását, amennyiben a háztartási hulladék elszállítási díjátugyanannyival csökkentenék. A mértékletes bőségnek – a pazarlás csökkentésének – ezer módja van, de a kormányokat eznem érdekli.

Az „Adójóváírás a versenyképesség és foglalkoztatás érdekében” (CICE) volt a François Hollande elnöksége alatt bevezetettlegfontosabb gazdaságpolitikai eszköz. Utóda ezt a társadalombiztosítási járulék tartós csökkentésére változtatta, ez azintézkedése azonban semmire sem kötelezi a vállalkozásokat: sem arra, hogy az így felszabaduló összeget a reálgazdaságbavagy az ökológiai átmenetbe fektessék, sem pedig arra, hogy az így nyert összeget saját energetikai költségeik csökkentésérevagy nyersanyagra költsék.

Számos példát lehetne felhozni arra, hogy a közszolgáltatások áthelyezésével hogyan vonul ki a kormány akörnyezetvédelem érdekében folytatott harcból és a területfejlesztésből: a kis vasúti szárnyvonalak vagy a közeli bíróságokbezárásától a „Macron-buszokig”, az autópályadíj-fizető kapuk olcsó magánkézbe adásától a pálmaolajimportmegduplázásáig a La Mède-i Total finomító számára. A „sárgamellényesek” lázadása vagy a szavazók kiábrándulása láttán



sem engedett Macron elnök a számára elsődleges alapvetésből: a befektetőknek gondolt, ám kizsákmányolóknak bizonyulógazdagok számára nyújtott előnyökből. A környezetvédelmi vészhelyzet megköveteli ugyan az állami beavatkozásvisszaállítását, ugyanakkor azt is igényli, hogy az állam megszabaduljon a lobbycsoportoktól, és visszaadja a polgároknak aközös akciókba való beleszólás lehetőségét, éspedig minden döntésnek a leginkább megfelelő szintjén. A kidolgozandófontos döntésekhez és a felmerülő problémák összekapcsolásához sokkal határozottabb intézményi eszközök kellenek, minta bejelentett nagy konzultációk. A teljes lakosság bevonásának és az átalakítás tervezésének igénye felerősíthetné a„demokratikus tervezést”, általa „összebékíthetővé és társíthatóvá válna a szabadság, hatékonyság és társadalmiigazságosság”.[viii]

A párizsi egyezmények a multilaterális tervezés óvatos formáját vázolják fel. Decemberben a lengyelországi Katowicében aCOP 24 elfogadta a végrehajtási kérdésekről szóló szabálykönyvet. Ez lehetővé teszi, hogy minden ország pontosan mérje,mennyiben tartja be az üvegházhatású gázok mérséklésében önként tett vállalásait. Azonban ezek a vállalások nincsenekarányban a kockázattal: gyorsabb változtatás nélkül a Föld hőmérséklet-növekedése az évszázad végére meghaladja a 3fokot. Tarthatatlan forgatókönyv, főleg a déli, legsérülékenyebb országok számára, amelyek nem is részesültek az olcsóenergiára épülő korszakra jellemző iparosítás eredményeiből. Egy klímavédelmi zöldalap ténylegesen hozzájárulhatna enneka történelmileg létrejött egyenlőtlenségnek a kompenzálásához, segítené az alkalmazkodást, hogy ne ismétlődjön meg aziparilag fejlett országok téves gyakorlata. Ez az alap azonban távolról sem éri el még az (egyébként szerény) évi 100milliárd dolláros célt sem. Ugyan a sárgamellényesek példáját több országban is követik, mind Franciaországban, mindvilágszinten igen bizonytalan az igazságos klímavédelem jövője.

Fordította: Rácz Ágnes

[i] Philippe Descamps : Comment éviter le chaos climatique? [Hogyan kerüljük el a klímakáoszt?], Le Monde diplomatique,2015. november.

[ii] Cornelius Castoriadis: Une société á la dérive. Entretiens et débats 1974-1997 [Sodródó társadalom. Beszélgetések ésviták, 1974–1997], Seuil, Párizs, 2005.

[iii] Így fogalmaz a 2019-re szóló költségvetési törvénytervezet „gazdasági, szociális és pénzügyi jelentése”, amelyet akormány az Európai Bizottságnak küldött.

[iv] Global Warming of 1.5 °C, Summary for policymakers, az IPCC jelentése Genève, 2018, www.ipcc.ch

[v] CAIT Climate Data Explorer 2015, World Resources Institute, Washington, DC, http://cait.wri.org

[vi] Lucas Chancel és Thomas Piketty: Carbone et inégalité : de Kyoto á Paris [Karbon és egyenlőtlenség: KiotótólPárizsig], École d’économie de Paris 2015. november 3. Az Oxfam szervezet is hasonló becslésekre jut: Inégalités extremeset émissions de CO2 [Szélsőséges egyenlőtlenségek és CO2-kibocsátás], Oxford, 2015. december 2.

[vii] Le tableau de bord 2018 [Adatok 2018.], Observatoire national de la précarité énergetique [OrszágosEnergiaszegénységi Megfigyelő Központ], 2018. www.onpe.org

[viii] Pierre Mendès-France: La République moderne. Propositions [A modern köztársaság – Javaslatok], Gallimard, Párizs,1962.

http://cait.wri.org/

http://www.onpe.org/



Impresszum

Szerkesztőbizottság

Ádám Péter Czöndör Gyula

Ferwagner ÁkosHajdú János

Hegyi Gyula Hrabák András

Lugosi Győző Morva Judit

Simon Gergely Sipos János Tamás Gáspár Miklós

Drechsler Ágnes

Olvasószerkesztőink: Balla Zoltán - Gyarmati-Szabó Éva - Posváncz Etelka

e-mail: [email protected]

Kiadó: Közép-Európai Fejlesztési EgyesületISSN 2061-3083

Magnet Bank

IBAN: HU03 1620 0106 1160 5434 0000 0000

Magyar bankszámlaszám: 16200106-11605434

SWIFT: HBWEHUHB

az egyesület bejegyzett címe: 1088 Budapest, Múzeum u. 7. Kossuth Klub

adószáma: 18270916-1-42

mailto:[email protected]

az elnök és a gyújtogatók - epa.oszk.hu

Documents