A SORSDÖNTŐ ÁLLAMALAPÍTÁS

BADINY JOS FERENC BUDAPEST, 2000

Szent István király Magyarországi festő alkotása (1600 körül), Magyar Nemzeti Galéria

•

A borítón látható kép a Képes Krónika 44. oldalán található, az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonában

Grafikai tervezés: Barcsik Géza/Solymár Stúdió'2000

Feleségemnek — Ilonkámnak — hűséges élet- és munkatársamnak, emlékét őrizze ez a könyv.

Annak az igaz, magyar Nagyasszonynak az emlékét, aki ősi, szent hagyo­mányaink feltámadásáért küzdött.

Feledésre ítélt költeményeinket szavalta el mindenütt, itthon, megtisztelve azokat díszmagyar öltözetével.

Számüzötten a világ végére, pedig gondoskodó, jó Feleségként segített nekem ennek a könyvnek megírási és elkészítési lehetőségében.

Áldalak Ilonkám érte és azért, hogy most is mindig Velem vagy és a Boldogság Világából is segítessz.

a Te Ferid

SORSDÖNTŐ ÁLLAMALAPÍTÁS

BADINY JÓS FERENC

Budapest 2000

© Prof. Badiny Jós Ferenc

ISBN 963 00 4312 2

Budapest Ősi Örökségünk Alapítvány, 2000

Tartalomj egy zék

A Szerző előszava 7 Imádság 2000-ben 10

I. Indokolás és elmélkedés a régi írások böngészésével 11

II. Hatalmas népünk államalapításai 19 Teokratikus rendszerű államaink 38 A sumér (káld) történelem kritikus szakaszai 39 Az „KASSITA" - Kusita birodalom 40 Mezopotámiai kronológia és uralkodási sorrend 45 UR-NAMMU és HAMURABI törvénye a magzatvédelemre 46 „Eltitkolt" államaink - „elfelejtett" birodalmaink 49 Pártus elődeink műveltségének érdekes bizonylata 56 Mit mondanak a Pártus Birodalomról az örmény kútfők...? 57

Hl. ATILLA Nagykirályunk és Birodalma 63 ENGADI 67 A két különböző Szentháromság küzdelme 73

IV. Az „AVAR" néven ismert birodalmaink 77 Az elrabolt avar kincsek 83 Honnan volt az avaroknak annyi aranya...? 84 Honfoglaló őseink „kincs-visszaszerzó"' hadjáratai 85 Az avar kincsek nyomában 89 Hol és mit találtak őseink...? 97 Munkatársak hozzászólása az „avar" történelemhez 105 Ausztria és az avar kérdés 107 Hun-avar évszázadok az Óperencián 121 Hogyan írtak a múlt század hivatalosai az avarokról...? 125

V. Rudnay Egyed írása „A nyugati kultúráról" 133

VI. Hogyan készült a nyugati világ Árpád birodalmának az elfoglalására...? 151

A pozsonyi csata 153 Mi történt a pozsonyi csata után...? 157 A „Honalapítók" hadászata I. István „német" honfoglalásáig 159 A magyarok Istene - Boldogasszony 165 A magyarok csillaga 167

5

VII. A „sorsdöntő államalapítás" előzményei 169

VIII. A „sorsdöntő államalapítás" 179 A megkoronázott apostoli „rab-király" 186 Álmos nevének jelentése 192 I. István Magyarországa 195 Az Árpádi Birodalom népének hitvilága és vallása 197 A „magyar-anya szülte" I. István magyarsága 200 A „német-anya-szülte" Imre herceg magyarsága 204 A további királyság és a Szent Korona története 206 Henrik visszaküldi a koronát a pápának 207 A SIEGEBERTI CRONICA 207 A „pogány" utókor kegyeletes emlékezése a „rabkirályról" 212 Hogyan ábrázolták Szent Istvánt 1600 körül 213 Rovásírásunk latinosításának lehetetlensége 215 Magyar nyelvű ima I. András korából 216 A lévai vár rovásírásos alaprajza 216

IX. A mai Szent Koronáról 219 A Szent Korona története 219 Az uralkodók hármasa 223 III. Béla királyunk 226 A Koronaőr 230 „Egy királyi Szüzet a Szent Koronáért." 234 „ERZSIKE": az utolsó Árpád-házi Virágszál 234 Kit koronáztak meg „elsőként" a Szent Koronával...? 239

Utószó 245

Függelék I. CORPUS JURIS HUNGARICUS - Szent István első magyar

király dekrétumai (eredeti szöveg faximilében közölve) 247 II. A kaldeusok csillag-világa Esztergomban 283 III. Ősmagyar népi csillag- és csillagképnevek 287

6

A szerző előszava

Igen boldogan olvastam a Magyar Köztársaság Kormánya T/1816, számú törvényjavaslatában a Szent Koronánk újramegbecsülését a Szent István-i államalapítás emlékezetében az alábbi sorok szerint:

„Az államalapításhoz szorosan kötődik a Szent Korona, amit más megköze­lítésben az államalapítás tárgyiasult emlékének is tekinthetünk. Az állam­alapítás óta eltelt évszázadokban pedig kialakult a magyar közjogi gondolko­dásban a Szent Koronának egy sajátos közjogi funkciója is, melyet Szent Ko­rona-tanként ismer az államtudomány. A Szent Korona-tan szerint a Szent Koronában testesül meg a történeti alkotmányosság, az alkotmányos államha­talom."

(Az „általános Indokolás" részlete.)

A „Szent Istvánnak" nevezett I. István királyunk államalapításának fon­tosságát pedig az alábbi indokolásban olvashatjuk:

„A 2000. évben kerül sor a kereszténység felvételének és Szent István államalapításának ezredik évfordulójára. Az államalapítás a nemzet sorsát ezer éven át meghatározó sorsforduló volt, s egyben kijelölte azt az utat, amely ma ismét aktuális, az Európához való tartozás igényét, a fejlett Nyugathoz való csatlakozás programját." Elmélkedjünk a fenti indokolásokon - az igaz magyar történelmet alapul véve. Tényleg a „Szent Istvánnak" nevezett, de a római pápa által szentté soha nem avatott I. István királyunk vezette be hazánkban a római­kereszténységet - azt, amit ma teológiai nyelven zsidó kereszténységnek neve­zünk.

Valóság az is, hogy ezer éven át azt tanították a magyarnak, hogy a „művelt Nyugat"-hoz való csatlakozása mentette meg népünket az elpusztulástól. E sorok írója is így tanulta ezt az iskolákban és ez a történelmi felfogás „hivata­los álláspontot" képez ma is, a mai demokratikus Magyarországon.

Szent Koronánk újra-megbecsülését tehát úgy foglalja törvénybe a Magyar Köztársaság Kormánya, ahogyan a „hivatalos" történelemtudat azt sugallja.

Az évszázados Habsburg-erőszak és a csaknem félszázados marxista terror után a Magyar Népnek az a legfontosabb, hogy Szent Koronánknak megbe­csülése és a Szent Korona-tanának alkotmányos államhatalomként való elis­merése törvénnyé lett. A „történelmi múltunkra" támaszkodó indokolások bár­mikor megváltoztathatók. Ehhez azonban szükséges az „igaz magyar törté­nelem" ismerete és tanítása, vagyis hivatalosítása.

Ezt a célt kívánom szolgálni ezzel a könyvvel is. A hiteles és igaz törté­nelemtudat - az eddigi „finnugoros" és „szentistvános" történelmünkkel azon-

7

ban élesen szemben áll. Szimbolikusan kifejezve: éppen úgy, mint 1000 évvel ezelőtt egymással szemben állt: István és Koppány. A jelenlegi, hivatalos történelemszemléletünk éppen úgy „felnégyelte" igaz történelmünket, miként „Szent István" tette Koppánnyal, vagy amiként a „művelt Nyugat" Trianonban szintén „felnégyelte" Hazánkat, a római zsidókereszténység ezeréves „védő­pajzsát".

Ez a könyv nem vád! Célja: a „történelmi Igazság" tanítása. Ismét a vérünk­kel testté lett Jézus Urunkra hivatkozom, mert Ő mondta:

„Az Igazság tesz szabaddá benneteket!" De ennek a visszája is érvényes. Ezt bizonyítja ezeréves múltunk..., így mondva és élve: „a hamisság tesz szol­gává benneteket!" E könyvben - az eddigi történelemtudat megváltoztatása érdekében - elmondjuk a következőket:

1. Felsoroljuk hatalmas népünk sok államalapítását, melyeknek az egyike volt I. Istváné (Szent Istváné), amit mi „sorsdöntőnek" nevezünk.

2. Elmondjuk és ismertetjük, hogy milyen volt az a „művelt Nyugat" Szent István korában... és

3. A „sorsdöntő államalapítás" ezer évének történetét. 4. Szólunk Szent Koronánk történetéről és a Szent Korona titkáról. 5. Hiteles fordításban közöljük Szent István Dekrétumait a Corpus Juris

Hungarici-ből. Igyekeztem egy csokorba kötni igaz történelmünknek azon részleteit, me­

lyeket munkatársaim találtak meg, és azt a sok adatot is, melyet kiváló törté­nészeink könyveiben találtam.

Tehát az olvasó találkozni fog boldogult Padányi, Fehér Mátyás és a múlt századi bátor íróknak a szövegeivel is, hiszen a „több szem többet lát" érvé­nyesülése biztosít az igazság megtalálásában és közlésében.

Áldást és Békességet hozzanak soraim az Olvasónak! Ezt kívánja magyar lélekkel:

a Szerző

8

IMÁDSÁG 2000-BEN

Hozzád szólok Uram - Magyarok Istene! Tudom, nem érsz rá, hisz teremtesz ma is: nap, mint nap új világokat. Arra kérlek mégis: szakíts időt népednek, Uram.

Tekints le ránk onnan a magasból, vagy lenn a mélyből, mert fent, vagy lent: az egyremegy Neked; s ne hagyd elveszni óh, el ne hagyd, veszendő nemzeted...

Lásd Uram Magad: most megint - gyilkosok vadásznak reánk, - ölik népedet már anyja méhiben. S kit nem tudott megölni se Habsburg, se idegen, kiirtja azt most e nagy magzathalál -....ha nem könyörülsz népeden.

Most Szent Fiaddal kérünk Téged: „Múljék el tőlünk e keserű pohár" ....ha Te is úgy akarod. Uram, hisz'fenékig ittuk, óh, annyiszor már...!

Ezer évig tanították nekünk más nép fertelmes, hazug történetét, s közben a miénket, a dicsőt, a drágát üldözték Uram, - akár a népet, amely azzal élt.

De itt vagyunk mégis, - annyi kín után, s ki nem hajtott fejet soha más, idegen istenek előtt, most leborul lábaidhoz, Uram, s kérve kér, hogy mentsd meg népedet!

Add, hogy magyar lehessen újra minden magyar, s egy szabad hazában élj Te is velünk, mint hajdanán, midőn Árpád apánk a hont szerzé nekünk.

Vigyázz reánk Uram, s ne engedj ismét tévutakra minket, - hogy ne bánthassa többé senki a magyart! Áldj meg minket újra - Magyarok Istene, s maradj közöttünk most már mindörökre...

10

I.

INDOKOLÁS ÉS ELMÉLKEDÉS a régi írások böngészésével

Talán 25 éve érkezett hozzám Bárczy Zoltán írása, amelyet most indokolt­nak tartok közölni. Részleteiben, indokolásként használva fel tartalmát arra vonatkozóan, hogy végre tanítani kell igaz történelmünket és messzire hajítani mindazt a sok valótlanságot, amit megalázásunkra és nemzeti öntudatunk végleges megsemmisítése érdekében az idegen érdekű uralkodók és kor­mányok az iskolákban és egyetemeken „magyar történelem" néven ránk erőszakoltak.

Az igazságot keresők és kutatók, a jószándékúak valahogy le akarták írni igaz történelmünket, és írásaik csak úgy láttak napvilágot, hogy múltunk való­ságait egyszerűen csak „mitológiának" nevezték.

Példaként közlöm az alábbiakban, hogy mit talált Bárczy Zoltán.

ELVESZETT MITOLÓGIÁNK NYOMÁBAN

Meglepetéssel és örömmel találkoztunk a német irodalomban az Etele­mondák (azaz Attila-mondák) és a Hun-magyar mondák-című írásokkal.

A Nibelung énekeket mai formájában szívesen nevezik a keresztény kultúr-lalajban gyökerező nemzeti eposznak. Az ős-germán mondák az Eddákkal és a Völsunga sagával az élen ó-ind fogantatásúak, tehát nem keresztény eredetűek. Mert az még nem tesz kereszténnyé egy mondát sem, ha az az átírásban úgy módosul, hogy a főszereplők a templom kapujában tépik egymás haját.

Áttérve az Etele-mondákra: Attila nagyságát az is bizonyítja, hogy Grön­land szigetén még ma is él két nagyterjedelmű költemény: Atla Mái (Attila mondája) és Atla Quida (Attila éneke) címen.

A közelmúltban jelent meg két értékes könyv: Hermann Schreiber: A hunok és Ottó; és J. Maenchen-Helfen: A hunok világa címen. A két szerző egymástól függetlenül a hun királyt megegyezően bölcsnek, nemesnek, becsületesnek, lovagiasnak és vendégszeretőnek mutatja be, kinek környezetében minden felekezetű nép békében élt és az európai nemes ifjak tülekedtek Attila udvará­ba, hogy hűbéres fejedelem-atyjuk biztosítékaként túszok lehessenek.

Attila a törékeny és öreg I. Leó pápa kérésére seregével együtt visszafordult Róma falai alól. Ezt az emberi gesztust még a magyar katolikus lexikon is úgy kommentálta, hogy ez azért történt, mert a pápa feje felett megjelentek az apos­tol-fejedelmek: Péter és Pál, és ezek indították a hun vezért a visszafordulásra.

11

Felmerül a kérdés, hogy az apostol-fejedelmek miért nem rántottak kardot Alarich, Genserich, Teodorich, s a többi: Rómát kegyetlenül megdúló vezérek elijesztésére.

A történelemtudomány feljegyezte - történelemkönyveink azonban nem közlik -, hogy Attila 15 éves korától túsz volt Honorius császár ravennai udvarában, ahol többek között megtanulta a latin és görög nyelvet, tehát a kor viszonyaihoz mérten nagy műveltségű ember volt.

A német Nibelung-énekek csak dicsőítik Atillát. Elhallgatják azonban, hogy Atillát nászéjszakáján, feleségével - az erdőelvi hercegnővel, Ruilával - együtt meggyilkolták a bizánciak.

A hun királynak ezzel a szervezett meggyilkolásával kezdődött Róma befolyása a magyar nép őstörténetébe.

Feltűnő, hogy amikor Atillát és népét a germán irodalom dicsőnek, hősnek hirdeti, a latin-keresztény irodalom minden esetben rablónak és bandavezémek tünteti fel. A magyarok Jáfettől való származtatása a XI-XIII. századi sekélyes ismeretű és ízléstelenül bibliázó és nyelvészeti ismeretek hiányában etimolo­gizáló barátok szokása volt. Anonymus Gesta Hungaroruma sem egyéb, mint a tudálékoskodó nyugati krónikás barátok értéktelen ismételgetése.

Mai német irodalomtörténészektől tudjuk, hogy munkálatok folynak annak megállapítására, hogy az eposzban mi a germán és mi a hun eredetű. Azt azon­ban már megállapították, hogy a Nibelung-éneknek (egy 1592-beli nyomtató mester feljegyzése szerint) Németországban még nem volt olyan tekintélye, hogy azt kinyomtatták volna.

Figyelmet érdemel, hogy Priskos rétor leírásában elragadtatással szólt az Attila udvarában hallott hun-szittya történelmi és vitézi énekekről és arról, hogy a hunoknak saját írásuk, írásrendszerük van.

Ma a magyar hősköltészet elé helyezzük Tasso: A megszabadított Jeru­zsálemét; Milton: Elveszett paradicsomát; Dante: Isteni Színjátékát és büszkék lehetünk, mert Shakespeare-t jobban ismerjük és többet olvassuk, mint hazá­jában. Megbecsülésünk illeti őket, mert költészetük nemzeteik népköl­tészetéből nyert ihletet. Mit szóljunk azonban mi Anonymusunkra, aki Gestája bevezetésében dicsekvően írta le, hogy „nem hallgattam a regősök és hege­dősök csacska énekeire!" Lehet-e egy ilyen mű nemzeti érték?

Ettől függetlenül és ennek ellenére vannak az őskorban gyökerező hősköl­teményeink. 1847-ben Arany János megajándékozta a magyar irodalmat a Toldival. Később, 1849-ben, a világhírű angol archeológus, Layard által feltárt 30 000 db ékírásos agyagtábla a Toldi befejezése idején még a Tigris folyó partján feltáratlanul a föld alatt pihent. Ezeken az agyagtáblákon maradt fenn a világ első hőskölteménye a Kr. e. 3000 évvel alkotott, nagy terjedelmű Gilga­mes-eposz. Az ékírásos szöveg megfejtése George Schmidtnek a munkája, mely 1872-ben történt.

Az itt kimutatott időkülönbségekből megállapítható, hogy a Gilgames­eposzból Arany János nem meríthetett, különösen nem Ilosvay Selymes Péter. Ilosvay nyomán Arany János az ősi magyar hagyományt öntötte művészi for­mába. A mű bevezetőjében elénk varázsolja főszereplőjét:

12

„Rémlik, mintha látnám termetes növését, Pusztító csatában szálfa-öklelését.." „Ez volt ám az ember, ha kellett a gáton. Nem terem ma párja hetedhét országon..."

Arany később így jellemzi Toldit: „Mint komor bikáé, olyan a járása, Mint a barna éjfél, szeme pillantása..."

Az ötezer éves eposzban Gilgames: „ Termete hatalmas, mint a vad bikáé, senki sem múlja őt felül erőben, de bölcsességben sem".

Toldi később elhagyja a szülői házat, hogy hírt, dicsőséget szerezzen. „Nagy erőt érzek mind a két karomban, Nem vesztegetem azt szérűn és malomban Édesapámnak is hallom vitézségét. Hát csak én gyaláznám meg a nemzetségét? "

Gilgames ugyancsak elhagyta Uruk városát, hogy legyőzze hazája ellen­ségét: az óriás cédruserdő félelmetes szörnyét. Hamubabát. „Ha elesem -mondja Gilgames - Hamubaba kezétől, hírnevem örökké megmarad és az emberek azt fogják mondani: Gilgames a vad Hamubaba elleni harcban hősként esett el." De Gilgames győzött és megfojtotta Hamubabát.

Toldi a nádas vadonában szintén puszta kézzel fojtotta meg a rátámadó fenevadat, a farkast.

Gilgames is, Toldi is anyai búcsúcsókkal és áldással indul el a nagy útra. Gilgamest Enkidu kíséri, míg Toldit a hűséges Bence.

Gilgames is, Toldi is puszta kezével nyűgözi le szarvánál fogva a bikát, mielőtt megöli azt.

Uruk királya: Gilgames párviadalt vív Enkiduval, Toldi a cseh vitézzel. Gilgames nem tud megfelelni a nagybátyja: Utnapistin (a vízözön

bárkaépítő főszereplője) próbatételének és elalszik. Toldi:

„Majd az édes álom pillangó képében Elvetődött arra tarka köntösében. Aztán álommézet csókolt ajakára, Akit mákvirágból gyújte éjszakára."

Gilgames visszautasítja Istar istennő szerelmét. Toldi: Piroska kezéről mond le barátja javára.

Gilgames, barátja Enkidu elvesztésével megismeri a legnagyobb emberi tragédiát, a halált és fájdalmában keserűen mondja: „Ha meghatok, én is sárrá változom, mint Enkidu."

Toldi szívét is átlengi az elmúlás gondolata: „Ha az idő vár, elhalunk mi vének. Csak híre marad fenn karunk erejének." Ennyi adat is bizonyítja, hogy a két eposz nem rokon - hanem azonos

etnikumból származó testvérnép alkotása. Petőfi Sándor 1844-ben adta ki a János vitéz című elbeszélő költeményét,

13

három évvel megelőzve a Toldit és harminc évvel a Gilgames-eposz meg­találását. Ebből eredően plágiummal ő sem vádolható. Petőfi is a magyar népmesék, mondák, szájhagyományok irodalmi értékű színes világából merítette a János vitéz témáját. Ennek az elbeszélő költeménynek is szinte min­den szakasza megegyezik a Gilgames-eposz megfelelő szakaszaival. Mind a két főhős végcélja az örök ifjúság, az örök élet elnyerése: Gilgames Utnapistin tanácsára a tenger fenekéről hozta fel az örökéletet adó füvet, de azt a kígyó ellopta tőle. János vitéz, hogy halott szerelmesét, Iluskát visszanyerje, elindult megkeresni az élet vizét. Megtalálta azt és az Iluska porából nőtt rózsát az élet vizébe dobta.

„Beveti a rózsát a tónak habjába, De csodák csodája, mit látott, mit látott, Látta Iluskává válni a virágot. Hát az élet vize volt a tó itten. Mindent feltámasztó, ahová csak cseppen."

Arra a kérdésre, hogy hogyan állhat fenn a világ legősibb eposza, a Gilgames és a magyar hősköltemények között ez a csodálatos azonosság, csak egyetlen tudományos magyarázat lehet, hogy mind, mind egyazon magyar néplélek kincse és tulajdona. A Gilgames-eposz ma részben tovább él a Bibliában, míg a Gilgames-eposz ábrázolását az ún. Nagyszentmiklósi arany­kincseken találjuk.

Legősibb hitregénkben a magyarság a Nap-Isten és a Föld-Istennő nászából származik. A Föld-Istennő magyar neve Tündér Ilona. Cirill Gadd (aki nem ismerte a magyar nyelvet) archaikus szótárában ez így található: Ős Anya = Dingir II Ana, s ez magyarul = Tündér Ilona.

Népköltészetünk évezredek óta napjainkig is őrzi azokat az ősmú'veltségi motívumokat, melyek a legősibb eposzok testvérei. A népköltészetet használta fel Ilosvay Selymes Péter nyomán Arany János a Toldi trilógia megírásával. Petőfi Sándor a János vitéz esetében. Zrínyi: A szigeti veszedelemben, a Szilágyi és Hagymási-históriában és a Szabács viadaláról szóló költői „beszélyben". Az akkor időszerű történeti leírások mellett a népköltészetből merített az utolsó „magyar bárd": Tinódi Lantos Sebestyén. Elhallgatjuk azon­ban Liszti László: Mohácsi veszedelem; Gyöngyösi István: Murányi Vénusz; Pálóczi Horváth Ádám: Hunniász; Etédi Márton: Magyar gyász; Gvadányi: Peleskei nótárius, valamint Rontó Pál; Arany-Rákosi-Székely Sándor: Székelyek (Attila, Csaba, Aladár, Ellák, Imik históriájával foglalkozó) című hőskölteményeket és Vörösmarty örökbecsű eposzait is.

Ha lenne gazdája ősi mítoszainknak: a Tündér Ilona, Az égig érő fa, A fehérlő fia, a Hüvelyk Matyi és sok-sok mondánk felérne az égig, túl a klasszikus mondákon. Ha lenne gazdája, kibontakozna sok ősmagyar monda. Most azonban csak a magyar ősiségből operák rangjára emelkedett Wagner Richárd műveinek tapsolhatunk.

14

TURÁNI ÁTOK?!

Mint arról korábban is szó volt: a nemzet külső és belső ellenségének leg­fontosabb ténykedése, hogy megbénítsa áldozata történelmi tudatát. Szár­mazását tagadja vagy csúnyán eltorzítja, hogy az ősi mítosz helyére valamilyen torz hiedelmet csempésszen.

Történelmünk torzítását szolgálta Anonymus a Gesta Hungarorummal, míg a külföldiek közül csak két példát említünk: Bramberg Ottó nevű történész könyvében (1140) olvasható: „A természet nagyon szép külsővel áldotta meg Magyarországot, ám vagy a sorsot kell hibáztatni, vagy az isteni türelmet csodálni, hogy e szörnyű embereknek ilyen gyönyörűséges országot adott." Aeneas Silvius Piccolomini: Cosmographia című írásában (1450-ben) a ma­gyarságra vonatkozóan a következőket írta: „A magyarok rokonai és leszárma­zottai az Ázsiában pogány vadságban élő szkítáknak és joguroknak, s nyelvük is egyezik a Pannóniában élő magyarokéval."

A hazaiak közül is csak két példa. Egyik, már nem élő, de ma is ünnepelt költőnk az 1930-as években a következő megdöbbentő mondatot vetette papír­ra „A magyar nép még mindig keresi helyét Európában". A másik egy akadémikusunk, aki állítja, hogy a huszár öltözéket a pesti sváb szabók teremtették meg, s tették divattá a múlt században. A professzor úr nem tud a paziriki faliszőnyeg-leletről, melynek kora kétezer éves, és melyen egy katona látható lóháton, ma is ismert huszár öltözékben. (Ermitázs Altaja Katalog 56. tétel Leningrád, 1958.) és ne tudná, hogy Anton Deimel archaikus szótárában a huszár szavunkat így találjuk: GU-SAR - hős férfi.

Ezekben a példákban találni azokat a torzításokat, melyek helyére oda­csempészték a „turáni átok" bénító fogalmát. Nincs és nem is volt turáni átok. de volt hitvány mesterkedés Nemzetünk ellen, főként apostoli királyaink és kiszolgálói részéről. És hogy ezek milyen elvetemültek voltak, arról kérdezzék meg Tonuzabát, Gyulát, Ajtonyt, Koppányt, Vazult, Vatát, Aba Sámuelt, Bánk bánt vagy Dózsát, a Zrínyieket, Nádasdyt, Frangepánt, Wesselényit, Thökölyt, Bocskait. Rákóczit, Martinovics - Hajnócziékat, Széchenyit, az aradi Nagyokat és Kicsiket, vagy kérdezzék meg Melindát, Zách Klárát, vagy a bécsi apostoli magyar király parancsára gályához láncolt rabokat, kérdezzék meg a kötélen száradó és pallostól lehulló fejeket, a Bécsbe és máshová szertelopkodott nemzeti kincseinket, váraink széthányt köveit és kérdezzék meg a száz és százezer hajdan tulajdonos, de jobbágysorba nyomorított magyart, kit az ősi földdel együtt úgy adtak-vettek, mint a barmot.

Kérdezzék meg! De ki kérdezze meg? A keresztény Nyugat-Európa? - aki, míg a mi védelmünket élvezte, rászívta magát egy-egy gyarmatterületre és mil­lióknak okozott (és okoz) égbekiáltó szenvedést.

Felszántom a császár udvarát, Belevetem Hazám bubáját, Hadd tudja meg császár felsége, Mi terem a magyar szivébe...

15

A császárt soha nem érdekelte, hogy mi terem a magyar szívében, csak az, hogy mi terem az ősi földben és a kilopott hallatlan értékeinkért mindig hamis tudatot pumpált vissza.

Sajnos nemcsak a császárt, de a keresztény Európát sem érdekelte kultúrát teremtő múltunk és évezredes jószolgálatunk.

Dsida Jenő Psalmus Hungaricus című költeményének részlete jól tükrözi keserű gondolatainkat:

Száraz nyelvem kisebzett, Égőfejem zavart, Elindulok, mint egykor Csorna Sándor Hogy felkutassak minden magyart. Székelyek ott a bércek szikla-mellén, Üljetek mellém! Magyarok ott a Tisza partján, Magyarok ott a Duna partján, Magyarok ott a tót hegyek közt S a bácskai szőlőhegyek közt Üljetek mellém! Magyarok Afrikában, Ázsiában, Párizsban és Amerikában Üljetek mellém! Ti ezután születők s ti porlócsontú ősök Ti rég halott regősök, ti vértanúk, ti hősök Üljetek mellém! Ülj ide, gyűlj ide népem, S hallgasd, amit énekelek. Amint a hárfa húrjait, Feszült idegeim húrjait Jajgatva tépem, 0 népem, árva népem! S dalolj velem. Mint akit füstös lángokra szítottak Vérszínű, setét, nehéz, fanyar borok... Dalolj velem hörögve, És zúgva és dörögve, Tízmillió, százmillió torok! Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön Zsoltárod, mint a poklok tikkadt Kénköves szele, Hogy Európa fogja be fülét S nyögjön a borzalomtól S őrüljön bele!!!

Nyugat-Európa a pogányság, a rokontalanság jelzőivel illet, holott népünk ezek ellenkezőjének a bizonyítására többezer éves Nap-imát őriz még ma is; a ránk kényszerített hadakozásokban nemeslelkűséget, lovagiasságot tanítottunk;

16

míg az antropológiai indexünk és ősi nyelvünk kölcsönszavainak ezreit őrzi egész Európa napjainkban is.

A vádakat pedig visszautasítva, magyar ember soha nem volt a Kárpát­medencében az itt élő nemzetiségekkel alárendeltségi viszonyban, de mindig uralkodott itt.

Megdöbbentő, hogy Európa tudósai még mindig a német és a német-római felsőbbrendűséget hirdetik.

Ezen tudományos kérdések tisztázási munkálatainál eddig az volt a vélemény, hogy hazai tudósaink távolmaradása nyeresége lenne mind a ma­gyarságnak, mind az egyetemes emberi tudománynak, mert ők (adassék tisztelet a kivételnek) hiányos munkáikkal teret nyitottak idegeneknek, hogy az ún. turáni átkot a tudatunkba csempésszék.

Illyés Gyula évekkel ezelőtti fogalmazását: „A magyar szellemi élet nem adott tárgyilagos képet a magyarságról", eképp módosítanánk: A MAGYAR SZELLEMI ÉLET ADJON TÁRGYILAGOS KÉPET A MAGYARSÁGRÓL!

KÖRÖSI CSOMA SÁNDOR LEPECSÉTELT VÉG AKARATJA

Kedves Hazámfijai!

Nemzetünk eredetének és legrégibb történeteinek felkeresése és kifejtése végett indultam volt ki Hazámból: költségem nem léte akadályul volt. Ezen nemes szívű Anglus Urak segedelme által most módot találván a tovább való menetelre, bízván azon Isteni gondviselésben, amely mind eddig életemet különösen megtartotta és vezérelte, indulok a mi Elejink legrégibb Hazájába, nagy és kis Bukáriába: de ha én, Isten őrizzen, olyan szerentsés nem lehetnék, hogy ezen utamat végre hajtsam, imé ezzennel meghagyom, hogy az, ki ezen tzélban én utánnam megindul, Konstantinápolyban a török nyelvet megtanul­ván, ezen egy nyelvvel bátran elindulhat, és egyenesen az említett Országokba menjen, és onnan kezdje további vizsgálódását. Ugyan is én az eddig valókból tökéletesen meg vagyok győződve, hogy a mi Elejink ezen Vidékekről szállot­tak le, mint cultus nemzetek a Krisztus előtt több századokkal, és minekutánna a mai Persián, Arabian, Abyssiniába (?) által mentenek volna, onnan vissza­térvén és az említett Birodalmakban, különböző időkben, különböző Dynastiakat formálván, Syrián, Assyrián, Armenián, Georgián és Russián keresztül Európába kéntelenítettek menni az Ásiai sok Revolutiók miatt. Az említett Tartományokban található monumentumok, ezen népeknek szokásaik, rendtartásaik, ezek közt lévő Traditiók, ezeknek Annalisaik a vizsgálódónak megmondják, hogy a mi Elejink nevek alatt mikor mitsoda Dynastiakat famál-tanak, mitsoda dolgokat vittenek légyen véghez, és mitsoda okokból mentenek által Európa felé. írtam Persiának Residentialis városában, Teheránban.

17

II. HATALMAS

NÉPÜNK ÁLLAMALAPÍTÁSAI Magyarországon ma, a „hivatalosított" történelemszemléletben nem lehet

sok ezer éves őseinket „hatalmas népnek" nevezni. Ugyanis az éppen „ezer" éve létező és uralkodó, idegen érdekű politikai hatalom ezt nem engedi meg. Az idegen érdek íratja meg az iskolai, oktató történelemkönyveket, melyekből a magyar gyermekek nemzeti önbecsülést és nemzeti öntudatot nem kapnak, hanem inkább - valamelyes szégyenérzettel - fordulnak el az így meghamisí­tott saját múltjuktól, igaznak véve azt, hiszen az állami és egyházi iskolákban is ugyanazt hallják.

Napjainkban, amikor a külföldi szakirodalom kutatási eredményeit tartal­mazó könyvek nemcsak bejuthatnak Magyarországra, de „magyar" fordítások­ban is megjelennek, a fiatal nemzedék ráeszmél az uralkodó hatalom fél­revezető szándékára és sokszor előfordul már az is, hogy a középiskolai tanuló bátran szembefordul a hamisságot tanító törtélenemtanárával.

Ugyanis az igazságérzete adja az erőt. Hatalmas népünk történelmi igazsá­ga pedig annyira megdöbbentő - sokezeréves mélységével -, hogy belőle ter­mészetszerűleg fakad a nemzeti öntudat, az ősök és hagyományaink tisztelete.

Sok szakembert foglalkoztat - a geopolitiai egység csodájával teremtett -Kárpát-medence és népének története. Elsőnek talán abból a szakkönyvből fogok idézni, mely gyökerestől felbontja a mai magyarországi „hivatalos" történelemszemléletet a „finnugor-urali" származás hipotézissel együtt.

Grover S. Krantz, észak-amerikai történész így ír 1988-ban német-francia­angol nyelven megjelent könyvében:1

„A magyarországi magyar nyelv ősisége ugyanilyen meglepő lehet." (a göröghöz és az írhez hasonlítja). „Mezolitikumi nyelvnek tartom, mely megelőzi a neolitikum kezdetét..." „Az uráli nyelvek elterjedésére csak egy lehetséges magyarázat marad, hogy ez a nyelvcsalád Magyarországról ered és innen terjedt el... ez annyit jelent, hogy a magyar az összes, helyben maradó európai nyelvek közül gyakorlatilag a legrégibb." Könyvében négy csoportra osztja azután a finn-ugor-urali nyelveket és időrendi térképeken mutatja be ezeknek a nyelveknek (a vogul, osztyák stb-nek is) a magyar nyelvből történő származási idejét. Tehát pontosan ellenkezőjét annak, amit ma a magyarorszá­gi politikai szemléletű és „hivatalosított" történelemtudomány tanít.

Bizonyításait érdekes módon indokolja - magyar vonatkozásban, így:

Grover S. Krantz: Gcographical Dcvclopment of European Languages (Péter Láng. 1988.)

19

1

„Nincsenek „történelmi" természetű, megmagyarázhatatlan népvándorlá­sok, vagy terjeszkedések, hogy e népeket megfelelő helyeikre tegyük. Sokkal több ez, mint puszta véletlen. A vonatkozó régészeti leletek finomabb időmeghatározása mutatná a mozgások irányát.

A magyar fejlődést befolyásolhatta az a tény, hogy népük legnagyobb része csak viszonylag későn vált komoly földmívelővé. Korábban a hangsúlyt az állattenyésztésre és a lovaglásra fektették. Későbbi történelmük azt bizonyítja, hogy soha nem telepedtek meg nagy tömegekben a magyar alföldön kívül. Végső nyugati határuk csak 200 km-re volt eredeti lakóterületüktől. Elfoglaltak Ausztria területéből 300 km-t, de a német visszaáramlásnak készséggel feladták azt néhány évszázad múlva.

Adva lévén lovas tehetségük és újabban növekvő népességük, a magyar hadak időről időre félelmet keltettek, különösen Nyugaton. Atilla éppen akkor volt a vezetőjük, amikor a terjeszkedés körülményei kialakultak.

Az ekkori és későbbi sok, feltételezett etnikai változás Magyarországon semmi más nem lehetett, mint a nemzet politikai ellenőrzésében beállt változá­sok. Az ázsiai hódítások történelmi hullámai nélkülöznek minden ökológiai alapot. Néhány tízezer hódító nem fogja megváltoztatni félmillió körbesáncolt paraszt összetételét..."

Láthatjuk, hogy Atilla nagykirályunkat éppen úgy „magyarnak" bizonyítja, miként az utána következő „avarokat" is.

Krantz - úgy látszik - nem akar nyilatkozni ennek az általa „magyarnak" nevezett ősi nép - a lótenyésztéssel vele járó ún. - „lovastársadalmának" kialakulásáról, de „lovaglás" és „lovas tehetség" megállapításaival valójában ezt bizonyítja. Ugyanis a „ló" történelmet változtató faktornak, valóságnak minősíthető és a „lovas társadalmak" mindegyike ehhez az ősi néphez tartozott - különféle elnevezésekkel illetve a történészek által.

De ez már mind „történelem", és a „lovaglást" végző „lovas tehetségű"-nek ismert „őstörténelmi" népet a szakirodalom - szinte egyöntetűen - „szkíta"-nak nevezi. Krantz ezt csak azért nem mondta így, mert ezzel elismerte volna azt, hogy az ő mezolitikus magyarjait nevezték el a görögök „(sz)KI-TA"-nak.

De a Kárpát-medencéből Kelet- és Dél felé történő „lovagló" népkiáradás következményeként fedezhetjük fel Szkítia hatalmas kiterjedését, amit a Kárpát-medencétől a Kínai-falig terjedő területen kiásott régészeti lelet, a jól ismert „szkíta kincsek" azonossága bizonyít.

A „szkíta" néven ismert hatalmas népünk pedig igen sok államot alapított ezen a hatalmas területen, és a nép élt és ott maradt a „lovas tehetségével lovagolva", a régi -„HUN"- és „MAG-ÁR" néven, hiszen ők a kezdettől fogva így nevezték saját magukat.

A „szkíta" elnevezést a görögöktől kapták, amint azt Hérodotosz - a történetírás atyja - könyvében elmondja.2

De az már nagyon kései dolog, hiszen a görögök kialakulása a Kr. e. 8.

2 Herodotos Alicarnaso Kr. e. 485-ben születelt Anatóliában (Halikarnosszoszban) és meghalt 425-ben. Beutazta Közel-Keletet, és sokat írt a szkítákról, a Perzsa Birodalom népeiről és a médekről.

20

században történt. A Kárpát-medencéből való kiáramlás viszont - Krantz szerint - már a Kr. e. 10 000-től kezdve állandósul. A „HUN" és „MAH-GAR, MAG-ÁR" elnevezéseket viszont már „írásban" találjuk meg Egyiptomban és Mezopotámiában a Kr. e. 4. évezredben és ez már „történelem". Emlékeztetnem kell olvasóimat arról, amit egyik könyvemben így írtam:3

„az emberiség történelme a Kárpát-medencében kezdődik." Ugyanis a szak­tudomány megállapítása az, hogy „történelem az írásbeliséggel veszi kezdetét, és az írásbeliség előtti időszakot nevezzük „pre-históriának", azaz őstörténelemnek." Ugyanitt bemutattam a legrégibb írást is, a tatárlakai amulet-tel, melynek keletkezési idejét a szakirodalom Kr. e. 5.500 év körülinek véli, és azt a Kárpát-medencei erdélyi Kőrös-kultúra termékének nyilvánítja, mert az a kultúrkör ebben az időben éri el csúcspontját. Az UNESCO által kiadott szak­könyv 4 úgy írja, hogy:

„A Kőrös-kultúrkör fővárosában Erősd-ön- központi fűtéssel ellátott és fényűzően berendezett kőházakban laknak az emberek." Tatárlaka, azaz TORDOS is ennek a „kultúrkörnek" vagy talán így mondhatjuk „államnak" az egyik helysége volt és ott már a lakosok írtak, mint az előző oldalon bemu­tatott amuletten látható. De nemc­sak írtak, hanem imádkoztak az Istenanyához, és az imádságot írták le az amulettre, amiként azt részletesen ismertettem az említett könyvemben3. De tanuljuk meg ezt a 7000 éves imádságot, melyben a felső baloldali negyed írásának: „TUR-DIS (TOR-DOS) oltal-mazója" olvasatát én csak rövidítve „oltalmazónk"-nak mondom. íme a 7000 éves ima:

„Oltalmazónk! -Minden titok dicső Nagyasszonya! Vigyázó két szemed óvjon

Napatyánk Fényében!" Azután a Kárpát-medencéből vitte magával a kiáramló népesség ezt az írást

Közel-Keletre és a Káspi-Aral térségbe is, ahol hatalmas kultúrfejlődésükkel tökéletesítették, tovább fejlesztették. Ebből a vonalas képírásból lett aztán az ékírás (fogalom és szótag értékű ékjelekkel), és már a Kr. e. 3. évezredben meg­találunk egy agyagtáblára írt „ékírásos-Ievelezés"-t a káldeai URUK város uralkodója és a Káspi-térségben lévő ARATTA nevű városállam királya között. Prof. Kramer olvasta le ezt az ékiratot az Isztambuli Múzeumban lévő

3 Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig (Orient Press, Budapest. 1998. Jacketta Havvkcs and Sir Leonard Woolley: Prehistory and the Beginnings of Civilization (London, 1963.)

21

agyagtábláról és az olvasatnak azt a címet adta: „Levelezés ENMERKAR, URUK-i uralkodó és ARATTA királya között."5

E sorok írója is kézbe vette ezt az ékiratot és boldogan olvasta le róla, hogy az URUK-i és Kramer által ARATTA-nak nevezett városállamok királyai INNANA, a sumír Istenanya nevében kérik egymás segítségét.

Tehát a tordosi Istenanya kísérte, vezette e népet a Kárpát-medencéből és már szent nevet is adtak neki.

Az itt bemutatott képen látható e sorok írója FATMA YILDIZ sumeroló-gus tanárnővel, az Isztam­buli Múzeum ékiratos osz­tályának igazgatónőjével. Kezünkben van az itt emlí­tett agyagtábla, ENMER­KAR és az ARATTA-i ki­rály egyik „levele". Meg­vizsgálva és átböngészve ezt az agyagtáblát nem találtam meg rajta a Káspi-Aral térségben lévő és prof. Kramer által ARATTA néven nevezett városállam nevét így: „ARATTA", hanem így volt ékírással

\ AM w i m * írva az agyagtáblán: LMl | Y\\JT\ "RH WT Az így összetett ékírá­

sos jelek pedig „Csodásan keletkezett hegyi biro­dalom" (állam, ország, terület) azért adott „ARAT­

TA" nevet ide, hogy ezt is leértékelje, úgy, mikéntmindig a „sumér" nép és kultúra hátrányát szolgálta.

De pontosan ezen a területen találta meg az orosz TOLSZTOV a Kr. e. 4. és 3. évezredből származó képírásos véseteket és táblákat, miként írja:"

„Az i e. IV-III. évezred határától az i .u. XIV. századig nyúló, tehát körül­belül négy és félezer évet az emlékek szakadatlan láncolata képviselte, melyek lehetővé tették, hogy az ősi chorezmi civilizáció fejlődésének fő vonalát nyomon követhessük" ...„Kara-Tübe köves magaslatain a sziklába vésett kép­jelleg érdekes komplexumát fedeztük fel. Chorezm már a IV-III. évezredben

<^Tf^ •RU Ki

L.435. L.366. L.68. L.461.

5 Sámuel Noah Kramer: Sumerian Mylhology (HarperN.Y. 1961.) 6 Sz.P.Tolsztov: Az ősi Chorezm (A Szovjel Tudományos Akadémia orosz kiadásának fordítása

magyarul. Megjelent Budapesten Balázs- csTelcgdi fordítás. Utánnyomási kiadás: a Nagy Szittya Történelmi Kongresszus által: 1986. Turan Printing. Garfield)

22

ugyanazt a közvetítő szerepet játszotta a Közép-Kelet régi civilizációinak vilá­ga és a távoli Hiberboreus Észak között... Choraszán az i. e. II. században az Arsakidák Párthus-Birodalmának szilárd része." Én KOREZM nevét érde­kesnek találom, annál is inkább, mert ez Belső-Ázsiának azt a részét jelöli, ahol a dr. Varga által feltételezett sumér őshaza volt. A mai Türkménia ez, ahol a régi fényt beborítja a Kara-Kum sivatag homokja. Ide sorolandó a Szír-Darja és az Amu-Darja közötti terület is. A Tolsztov-expedíció sok érdekes leletet ásott ki, és többek között az itt talált agyagtáblákról 20 sumér fogalomjegyet gyűjtött.... igazolva így a sumeroknak ezen a területen való jelenlétét. Nekünk azért is nagyon fontos ez, mert az itt lakó népet - amelyiknél a Tolsztov-expedíció iga­zolta a sumerok ottlétét - Strabo is azonosítja a pártosokkal, mondva:

„Ex massagetarum et sacarum gente sünt Artasii et Chorasmini" (De situ Orbis. 2.) Miután ugyanő származtatta a pártosokat a massagétákból - így a pártos és a chorasmi nép egy bölcsőben született szerinte. A megtalált sumér örökség tehát mindegyikükre vonatkozik. Vegyük csak részletes etimológiai vizsgálat tárgyává a KHOREZM elnevezést. Ilyen vizsgálatnál a magán­hangzókkal nem számolunk, tehát marad: K-H-R-Z-M.

C - H - R - Z - M KU - MA - AR - IZ - MA KU - MAH - GAR - RI-ES - MA

Ez a sumér elnevezés pedig annyit jelent: NAGY HATALMAS NEMZETSÉG FÖLDJE. Az a nagy nép, melynek törzseit a görög, örmény és római korabeli írók

„daha, szaka, massagéta, sogdin, kus, chus, euthalita, chorasimini és szkíta" névvel illettek - saját magát „NAGY HATALMAS NEMZETSÉG"-nek nevezte és a saját nyelvén így mondta: KU-MAH-GAR, mely fennmaradt a KUN-MAG-AR-RI-I földrajzi elnevezésben, miképpen azt Chorenei Mózes is feljegyezte (Op.Cit.). Ez a név megdöbbentő pontossággal mutatja a mi „ma­gyar" nevünk eredetét is az ősrégi sumér kifejezésben, ahol is a maH-Gar „G" hangja az előtte lévő „H" halk-hangzóval lágyítva van és ezt csak „GY"-nek lehet kimondani. Itt látszik a magyar név „GY" hangjának a születése. Az akkád fonetika szerinti „ma" vagy mata - föld, ország rövidítése, aminek megfelelője a sumerban mada, vagy egy szótagban kiejtve: mád.

De olvassuk el a sumerul írt nevet magyarul. A KUMAHGAR...: népnév, vagyis főnév. Ebből a KUMAHGARI... - az

„I" melléknévképző raggal szerkesztett melléknév. Éppen úgy, mint ház, ház-i, vagy török, török-i - vagy Mátyás-kor, Mátyás-kor-i. Ennek a sumér-magyar „I" melléknévképzőnek az a közös sajátossága mindkét nyelvben, hogy ragos szavakhoz nem járulhat, és másik közös sajátossága az, hogy további képzőket és ragokat vehet fel.

De Tolsztov még izgalmasabbá teszi a Káspi-Aral térségben alakult álla­maink népességének kivoltát, amikor megnevezett könyvében még azt is írja, hogy: „kabar a chorezmiek népneve" és itt az avar és chaliz változat is említve van. De még közelebb hoz minket az ősiségünkhöz prof. Kramemek e sorok

23

írójához intézett kézírásos levele7, ahol az általa ARATTA-nak nevezett állam uralkodójának nevéül azt írja: „A SUBUR király - az ég fia."

Hát itt vagyunk az avaroknál, subur-szabiroknál is, mint államalapítók. A „nagy és hatalmas nemzetség" - azonos fajtájú és azonos nyelvű nép -

tehát a Kárpát-medence - Káspi-Aral térség - Mezopotámia térségben élt és mozgott már a Kr. előtti IV. évezredben. Az alábbi térképen tüntetem fel mind­ezt és miután Mezopotámiában, vagyis a mai Eufrátesz és Tigris deltájától (a mai Perzsa-öböl) Kr. e. 4000 körül elindult a tengertől észak felé egy özönvíz, katasztrofális felhőszakadás állandó kíséretében és az öböltől északra kb. 150-200 km távolságban lévő területen mindent elpusztított, a Nagy Nemzetség fiai nemcsak segítséget vittek a Kárpát-medencéből és a Káspi-Aral vidékről, hanem az ottani államszervezet az emberek sokaságát telepítette be Mezo­potámiába a vízözön elmúlása után. így alakultak ki azok a „kultúrkörök", melyeket ma a régészet „URUK-kultúrának" és „Jemdet-Nasher-kultúrának" nevez.

A Káspi-Aral térség ősi műveltségét már felderítették a régészek és Tolsz-tov erről részletesen beszámol az említett könyvében. A Kárpát-medence ősi kultúrájának bizonyítására hatalmas régészeti anyag áll rendelkezésre, de az ezeket kiértékelő és történelembe foglaló szakemberek magukra vannak hagy­va.

A Magyar Tudományos Akadémiát egyáltalában nem érdekli ez a téma, hiszen jó 200 éve idegenek és „idegenszívűek" irányítják a hivatalosított történelemszemléletet.

Az alábbi térképen mutatom be a KU-MAH-GAR-RI-ES-MA hatalmas területét és Mezopotámiába - azaz SUMERIÁBA történt bevándorlásokat, áttelepüléseket.

De a Tigris és az Eufrátesz mellett lakó nép sohasem nevezte önmagát „sumer" néven. Nagyon jól tudjuk, hogy ez a név a múlt században élő OPPERT nevű kutatótól ered, aki egy „kétnyelvű ékírásos agyagtábla szöve­gének leolvasásakor - a mezopotámiai őslakók nyelvén írt - KU-MAH-GAR szöveget sémita nyelven alája írt ékirat szerint SU-ME-ER-nek olvasta. Már minden könyvemben leírtam, hogy a KU-MAH-GAR elnevezés jelentése: „erős (hatalmas) TUDÓS NÉP".

Ez a valóban erős és tudós nép aztán remek városokat épített, öntöző­csatornás termeléssel művelte a földet, csillagvizsgáló intézetei voltak, ismerte az ég összes csillagát, a planéták keringési idejét, hatvanas számrendszerrel számolt, ismerte a logaritmust és írt. Városait a homok alól kiásta a múlt században korunk embere és megállapította, hogy városállamok szervezeteit egyesítette mindig a legerősebb és legokosabb uralkodó. Az államszervezetnek pedig törvényei is voltak és az emberiség első írott törvénytáblája UR város királyának, UR-NAMMU-nak a műve. Itt be is mutatom UR-NAMMU törvényoszlopának a képét. A „törvényt" részletesen ismertetem „Káldeától Ister-Gamig" című könyvem III. kötetének 188. és az azt követő oldalain.

7 Badiny Jós Ferenc: Káldeától Isler-Gamig I. köl. 92-93. old.

2-1

A Kaldeus és Mágus vándorlások színtere

A törvénytábla legfontosabb része a legfelső, ahol a napsugár-kévékbe foglalt „HAT'-ágú csillag látható, melynek a közepén: a középpont feltűnően kiugrik, így jelezve a fontosságát. Ezt a ragyogó hatágú csillagot körbe foglalja a HOLD, a kelő HOLD jelképe. Ezzel a szim­bólumegyüttessel van kifejezve a hitvilági rend­szerük, vagyis EGYISTEN-hitük. Hitték azt, hogy az egyetlen hatalmas ISTEN, akit még TE-RAM-TU néven is megneveztek: te-rem-tet-te a világmindenséget és azt a planéták és az ég csil­lagain át sugározott erejével tartja fenn - a NAP által, éltetve a Földet és azon minden teremt­ményt. Az alanti ábrán magyarázom el hitüket. Itt középen láthatjuk a kiemelkedő középpontot, es ez jelentette ezen az ábrázoláson az egyetlent, kinek a neve: AZ. „AZ ISTEN". A hatágú csil-

25

lag felső pontja: AN = ÉG, vagy a felső világ. Ugyan­ennek a háromszögnek balol­dalán van a: LIL - vagyis a LÉLEK. Jobbján KI - vagyis az ANYAG (FÖLD). A másik háromszögben AN-nal szem­ben van ANU - minden teremtménynek SZÜLŐ-ANYU-ja (az ÉG és FÖLD teremtményeinek).

LIL-el szemben van EN-LIL, ÉN-LÉLEK, aki AZ ISTEN elsőszülöttje. Kl-vel szemben van EN-KI, az „elsőszülött" átlényegült for­mája, hogy a lélek-erő uralni tudja az anyagot. De a három ERŐ - ANU-ENLIL-ENKI -

csakis úgy nyúlhatnak a velük szemben lévő uralmi tulajdonukhoz, ha AZ-on átjutnak. Vagyis AZ ISTEN engedélye nélkül azt nem érhetik el. Ha ez „elsőszülöttet" Jézus Urunknak hisszük, ANU azonosítható a mi Nagyboldogasszonyunkkal, hiszen a „Boldogasszony" szavunk eredete is az ősi nyelven van így: BAU-DUG-ASAN.

De maradjunk csak itt a Kr. e-i 4. évezredben. Azért ismertetem részletesen ebben a korban élő őseink hitvilágát, mert ennek a hiedelemnek követ­kezménye a belőle fakadó uralkodási rendszer is. A MAG-GAR nép csak azért tudott megmaradni az évezredek sorscsapásait átvészelve, mert a hitvilág és a belőle eredő uralkodási rend - mint Isten akaratának a karizmatikus földi uralkodó általi közlése és teljesítése - változatlan formában megmaradt -megőriztetett - az Álmos-Árpádi Magyar Birodalomban is, tehát I. István kirá­lyig-

Csak István óta nevezik a karizmatikus uralmi rendet „királyeszmének", vagyis olyan módszernek, ahol a király azt csinál a néppel, amit akar. Az ősi karizmatikus uralkodási rendszer abban különbözik a „szentistvános" állam „királyeszméjétól", hogy ebben a „királyeszmében" nincs benne az ősi Boldogasszony anyai szeretete és gondoskodása.

Az előbbiekben bemutatott „hatágú" csillag tartalmazza az örökkévalóság REND-jét, mely a Földön a Hit, az Isten-Hit által létrehozza a földi uralkodási rendszert. A kettő egymástól el nem választható és ANU-BAUDUGASAN-Boldogasszony szeretetével, a jóságos cselekedetekkel és alkotásokkal érvényesül az emberi életben. így az ISTEN-ANYÁNAK is megtalálták az őt félreértés nélkül kifejező jelképét. Ez pedig az „ötágú" csillag, a pentagram. Ez is az égi rend jelölője. Mint mondám, őseink úgy hitték, hogy a TE-RAM-TU Isten, a „mindenható", gondoskodó gondviselését az égitestek sugárzása által

26

küldi a Földre. így az Isten-Anya gondoskodását a VÉNUSZ- planéta sugároz­za. A Földet körülvevő állócsillag-koszorú, amit ma ZODIÁK-KÖR néven ismerünk - közvetíti az égi sugárzásokat. Ezen a Zodiák-körön a VÉNUSZ ötször" jelenik meg a Nap-körüli pályáján való körbefutásakor. Azért hívja a

Vénuszt a mi édes magyar nyelvünk „Esthajnal" csillagnak, mert így változtat­ja megjelenési idejét. Elébb „hajnalban" ragyog és napkeltekor eltűnik, aztán bizonyos idő után „este" jelenik meg. Mah-Gar őseink a reggeli formájában hívták a Vénuszt „Szűz"-nek és az esti megjelenésében volt az „Anya". így keletkezett a „Szűz-Anya" kifejezés. Azért tették ezt az elnevezést a Vénuszra - „Szűzanya" - mert ahhoz, hogy a „hajnalcsillag" esti csillaggá változzon, a Vénusznak pontosan annyi időre van szüksége, mint egy édesanyának magzat­ja megszülésére, „kilenc" holdfordulóra, vagyis 252 napra. Bemutatom itt azt a kerámiát, amit a 4. évezred termelt ki, és az „élet-víz" korsóján látható az ötágú csillag, a „Szűzanya" jel­képe.

De megállapítható a magas műveltségű fazekas­ipar létezése is a művészien díszített és égetett korsók­ból. Hangsúlyoznom kell ismételten azt, hogy a Boldogasszony-Szűzanya hiedelme megmaradt ma­gyar népünknél a „végzetes államalapításig", amikor I. István uralkodásával a zsidókereszténység „térítési" munkája kidobta a „Szűzanyát" az ősi Szent-Háromságból. Azóta éppen 1000 év telt el és a Szűzanya gondviselésének a jelképe - vérszínű formában - az emberiség legnagyobb gyilkosainak, a kom­munista ideológiát szolgálóknak a „proletár-jelképe" lett.

A gondviselő Szűzanyának ez a szimbóluma aztán a bombákat szóró, halált osztó szovjet és amerikai hadirepülőgépeket „díszítő" jelkép is lett. Meg­változott a világunk nagyon. Pedig olyan szépen gondolták el a mi kaldeus őseink az égi és földi teremtmények szülőanyjának a születését. Ismerjük meg ezt is.

Hozzátartozik a Teremtés Történetéhez, amit minden nép valamiképpen elképzelt magának. A „kereszténység" a legszerencsétlenebbet választotta, amelyben ott van az „Isten átka" is. A mi kaldeus őseinknek még „szavuk sincs" az átokra. Mint mondám, az ő hitviláguk elér hozzánk, és a magyar népet általában „naptisztelő" vallásúnak ismerik a régi írók. Ennek eredete éppen az, amit elmondandó vagyok. Mert - a ma „sumernek" nevezett - őseink úgy hit­ték, hogy a „kezdetben" csak az ősvíz létezett. Amikor megjelent a FÉNY, a NAPSUGÁR - mint Isten magja - áttörte az ősvizet. Belehatolt, megter­mékenyítette élettel és az első volt AMA-TU-AN-KI, az ÉG-FÖLD SZÜLŐANYJA, aki életre kelt az ősvízből. LIL-LI-AM-ként jött fel a FÉNY-

27

be, és kezében hozta a FÉNY-FIÁT. Megint Istenben boldogult Mór Józsefet hívom segítségül, aki így ábrázolta az ó'si mesefának ezt a szépségét, amint itt bemutatom.

Istenes gondolkodásúak voltak ó'seink, mert a Teremtés csodálatos munkáját csak édesanyával tudták elképzelni. Ezért kezdték az ő teremtésük történetét a Napisten Lányával, aki az Ég és a Föld szüló'anyja. Aztán INNANA néven tisztelték és URUK város volt a földi lakóhelye - a hiedelem szerint - és az ó' nevében segítették az említett ARATTA-iak az URUK-iakat. Az éki-ratos „levelezés" mindig az ő nevével kezdó'dik. A többi városállamokban is megvoltak a szent helyei és GÚLA, GATUMDUG stb. nevek alatt kérték gondviselését.

Végül is BAU-DUG-ASAN... BOL-DOGASSZONY-ként ért el hozzánk és Bobula Ida bó'ségesen beszámol az „Ósvallás Istenasszonya" című írásában tiszteletéről és a népi életnek Hozzá való alkalmazkodásáról. A bölcsek és a jövő­belátók éppen a szent- helyen - URUK-ban - írták le azt az orákulumot, mely szerint emberi testet fog ölteni és - mint valamikor, a Teremtés kezdetén - testet öltve most szülőanyja lesz a Földre szállt VILÁGOSSÁGNAK - az Isten Fiának, aki Tőle „csoda által" születik. És betel­

jesedett a jövendölés, de jó kétezer évig tartott őseink „adventje", vagyis az „Isten-várása", amíg Jézus Király, a Pártus Herceg megjelent a Földön. Ezeket azért írom így le, mert ősi államainkban éppen úgy, mint az Álmos-Árpádi Magyar Birodalomban a Napisten és leánya, a Boldogasszony voltak a min­dennapos imádság meghallgatói. Hozzájuk fohászkodott az uralkodó, népével együtt évezredek történelmi viharjait átélve, átküzdve, átdolgozva.

A magyar mondavilág a valamikori valóságot tükrözi és itt is megtaláljuk -az ún. „mitológiánkban" - ugyanazt az „égkirálynőt", akit őseink „DINGIR-IL-AMA" néven tiszteltek, hiszen csak „kiejtési" különbség van ezen névalak és a mi „TÜNDÉR IL-ONA" nevű mesebeli királynőnk neve között. Mindezekből arra következtethetünk, hogy őseinknek államalapításai igen

28

istenesen" történtek, ahol a királyok, uralkodók Isten akaratának végrehajtói voltak, és népük boldogságát, jólétét biztosították.

Itt most a KU-MAH-GAR-RI-ES-MA, vagyis a „hatalmas, erős, nagy nép birodalmi háromszögének" a mezopotámiai részével foglalkoztam. De tudjuk, hogy a régi írók hatalmas népünknek „hivatást és foglalkozást" jelentő elne­vezéseit „nép-névként" tudósították. A „hivatást" jelentő népnevek egy részét ismertetem „Igaz Történelmünk Vezérfonala Árpádig" című könyvem 270. oldalán. De Mezopotámiában is megtaláljuk a „nép-neveket".

Azt tudjuk, hogy az UR-városi népet még a Biblia is „káldeusnak" nevezi. Amikor e népnek el kellett innen menekülni a sémiták ellenségeskedése miatt és a Kaukázus fölött telepedtek le, akkor ők, saját magukat UNUG-URI néven különböztették meg a többitől, a többi „egy-nyelvű" testvérnéptől. Ebből a névből vették az „onogúr"- változatot az idegen történészek. De keressük meg Mezopotámia térképén a Tigris és az Eufrátesz között LAGAS városát. Ezt a sémita kutatók nevezték el így, ugyanis ékírásos neve SIR-BUR-LA (Padányink magyarosította így: „CSÍRPURLA"). Itt uralkodott GUDEA pap­király, aki a „Szeretet-vallásának" első hirdetője volt. A Káldeától Ister-Gamig III. kötetének 201. oldalán mutatom be azt a szo­brát, amely kezében tartja az „élet vizének" kely­hét, melyből a víz árad, és így mondja:

„A te szíved a SZERETET kelyhe, mely­ből úgy kell áradni

a szeretetnek, miképpen a kelyhemből az élet vize árad."

Itt mutatom be most GUDEA-t. Rövidfejű (magyar fejű) király, akinek szobrára ékírással van rávésve tanítása. Az embertani azonosságunk mellett azonban „név-azonosság", helyesebben kifejezve „népnév" - azonosság is létezik itt, mert ennek a „lagasi" városállamnak a népe önmagát HUN-nak nevezte. Eddig azt hirdették, hogy a hunok Belső-Ázsiából származnak. Hát ott is élhettek, de a mezopotámiai „hunok" majd a Kaukázusba kényszerülnek és az ősi kultúrájukkal építik majd meg a híres „kaukázusi Hun-Kapukat". Dr. Marton Veronika, a Miskolci Bölcsész Egyesület NAGY LAJOS KIRÁLY MAGÁNEGYETEMÉN lévő „Közel-Keleti Tanszék" tanárnője talált meg egy táblatöredéket (a Louvre-ban van). „Bő-gatyás töredék" néven ismert, mert a máig megmaradt „gatyában" áll ott egy férfi és a gatyáján írás van.

Ezt az írást fejtette meg dr. Marton Veronika és - majd látjuk - ez az írás milyen pontosan és félreérthetetlenül megmondja a lagasi SIR-BUR-LA-i lakosságnak a „nép-nevét". Nagyon fontos ez nekünk, mert GUDEA embertani voltával láthatjuk, hogy milyenek voltak Kr. e. 3. évezredben azok az őseink,

29

QftylS.fr tfpciS-

A gatyás torzó kötényén levő négy ékjei megfejtése:

Vonalas jel

%

rmi?

$

^

Ékjei

w l£= ^

Olvasat

LU

HUN

HUM

MU

Jelentés

ember

hun (bérlő), vet,dob

anyaméh küld

én, mag (emberi)

Jelzet

D. 330/2

D. 536/6 D. 53 6/46

D. 565/2 D. 65/46

D. 61/11 D. 61/21

akik magukat így nevezték: „HUN". így lesz a Szeretet vallásának papkirálya egyben az első HUN-KIRÁLY...: GUDEA.

De nézzük meg a képírásos és 5000 éves agyagtábla töredéket. A LU olvasatú jel jelentése = ember. A hozzá kapcsolódó „marokkó"' alapjelentésű. vonalkázott jelet „KU"-nak olvassa, de nem fordítja le, pedig a jelentése = dob, vet. Pontosan illik a „marokkó'" szóhoz, amit tényleg eldobnak, elhajítanak. E

jel olvasata HUN, ami a „szemet vet" akkád kifejezésben fordul elő. A k és a h hang nagyon közel áll egymáshoz és a töredék-kép is megerősíti, hogy a „hun" mellett esetleg a „kun" olvasat is megfelelő. E szót nem fordítjuk le, hiszen mind a „hun", mind a „kun" szónak magyarul van jelentése: I. István kora utáni ún. pogányüldözések idején azok a magyarajkú népek nevezték így magukat, akik nem voltak hajlandók áttérni a judeo-kereszténységre, és megkülön­böztetésül megtartották a saját népnevüket.

A másik két jelet Toscanne „meghódolt"-nak fordítja, de jelen­tése: „anyaméh", „küld"... A jel jelentése: „fiú", „én" (személyes névmás), „emberi mag"... Azt inkább „én, a született"-ként lehetne értelmezni.

Eszerint a négy jel jelentése: „HUN (KUN) EMBER VAGYOK".

* * *

30

A megfejtéshez csak annyit kívánok hozzászólni, hogy a 3. jelet - „HUM" értékkel - vehetjük „igei állítmánynak" is. Ebben az esetben is ugyanazt az értelmet kapjuk, csak más kifejezéssel, így:

„HUN EMBER-nek SZÜLETTEM ÉN!" Ezek után teljesen logikus az az elhatározásuk is, hogy a Zodiák-kör első

csillagképét, a „KOS"-t így nevezték el: Mul LU-HUN-GA, vagyis a HUN­EMBER-HÁZÁNAK csillaga. Majd a következőkben meglátjuk és megismer­jük a HUN és a KOS összetartozását is. De Mezopotámiában a lakosság nem­csak a népnév szerint, hanem fajilag és nyelvében is feltétlenül HUN VOLT, akiknek sokasága nemcsak Mezopotámiát töltötte be, hanem a Kaukázus­vidéket is.

Történelmük jó ismerője, Lukácsy Kristóf így ír róluk:8

„Ha való, miképp valamely helynek bizonyos népről való elnevezése nem pillanat műve, hanem azon népnek a nevét viselő tájakon huzamosabb tartóz­kodását feltételezi, kétkedni szinte nem lehet, miszerint a Hunok, kik a kauká­zusi vaskapukra nevök bélyegét időszámításunk előtti századokban reá sütöt­ték, a kapuk mögötti vidéknek őskori lakói." Az „őskori lakói" kifejezés így a Kaukázussal összefüggő „négy folyó földjére" is vonatkozik, melyet a Biblia is KUSOK FÖLDJÉNEK nevez (Mózes 1.2. 11-14.). De Lukácsy az Oxus folyó mentén is KUSOKAT talált és azonosítja a Chuseus elnevezést a Chaldeus-sal, amint a régi görög írások ezt feltüntetik és a Cuthaeus (kúti, vagy guti) népet is ide sorolja'. De a SZAKA és SZKÍTA népeket is kusoknak tartja (9). Érdekes itt megjegyezni azt, hogy Lukácsy „magyar-szkítákat" említ.

Káldeáról írt első könyvemben (7) közöltem LUGALZAGISI királynak az ékiratos feliratából azt a részt, ahol ő, mint a „négy folyó országának" hatalmas uralkodója, a „négy világrész ura", aki az „alsó tengertől a felső tengerig uralkodott" - magát úgy nevezi, ahogyan itt bemutatom.

DUMU KUS KUS BABBAR KUS A - a kusok gyermeke - a Napisten kusa

Nekünk azért fontos ez, mert az említett mózesi írás (1.10. 8.) KUS fiaként NIMRUD-ot tudja és ez a Nimrud nagykirály a HUNOK és MAHGAROK ősapja, akit népünk büszkén vall is ősapának. A kusi-káldeus hagyomány szerint NIMRUD neve NIB-ÚR. Jelentéstartalma: „párduc".

Itt aztán láthatjuk a hozzánk elérő és ma is meglévő kaldeus hagyományok sokaságát, az ún. „magyar mitológiában".

8 Anton Deimel: Sumerische Grammalik, Bibclinstitut, Róma, 1939. 93.p. A szóismétlés a sumer­ban löbbesszámot jeleni: KUS.KUS = kusok Parrot: Sumer und Akkád, Verl.Beck, 1983. München, 161 .p. Toscanne: Les idéogrammes cuneiformes, Leroux Ed., Paris, 1908. 70.p.

'Lukácsy Kristóf: Magyarok őseiéi, hajdankori nevei és lakhelyei. Kolozsvár, 1870.

31

-ywmv jaayWiYS'

_ © S M g g « ^ < ^ W > W A W kVoWMrtMAVoWv - v W

Peinture de la cour 106 du Palais de Mari. Musée du Louvre (D'apresA. Parrot, Syría 181937), pl. XXXIX.

Az Eufrátesz felső folyásánál van MARI városa. Az ottani ásatá­sokkal napvilágra került a királyi palota, és az egyik termében volt az itt bemutatott fali festmény. A középen az alsó kép mutatja a „négy szent folyó" teremtését a KUSOK FÖLDJÉN.

Tehát a magyar címerben a „négy sáv" nem a négy mag­yarországi folyónkat jelenti, hanem az ősi, négy szent folyót, aKusok földjén. Ezt viselte Álmos-Árpádinépünk is zászlain (az ún. „árpádsávos" zászlóinkon). Mózes könyvébe is az ősi hagyományból

lett kiragadva, amikor a babiloni fogságban megismerték a kaldeusok tudományát. De címerünkben a „hármas halom a kettős kereszttel" is az ősi káld hagyományból ered, ahogy ide illesztem ezt is. Két kaldeus „írásjel" (kép­jel) van itt összetéve. Az alsó, vagyis a „hármas halom" jelentése: KUR =

32

ország, birodalom és „hegy" is. A kettős kereszt: PA - • jelentése „főnök", „hatalmas, hatalommal bíró". így a """T* kettő együtt: PA-KUR... azaz a birodalom és ural- •••I"» kodója. ^ ^ k

Címerünk tehát világosan megmondja a jelentését ^^^jFSt^^. és félreérthetetlenül. így: ^ ^

„A NÉGY FOLYÓ BIRODALMÁNAK URA." Még azt kell megjegyeznem, az előbbi „PA-KUR" névre vonatkozóan, hogy

ez volt a címe, rangneve Adiabani pártus királyi hercegnek, Mária édesapjának, amikor Júdea és Galilea kormányzójaként a Pártus Birodalom fennhatóságát ezeken a területeken képviselte. A héber írásokban PACOR néven található.

A másik hagyomány-örökségünk a KUS-KOS. A KUS-KOS magyaráza­tánál ismét dr. Marton Veronikához kell fordulnom, mert ő találta meg a KUS írásjelének valódi jelentését, mely szerint a „KUS" a „KUSOK emberét" jelen­ti. Ide teszem könyvéből a képírást a „KUS-i emberrel". így válik érthetővé a KUSOK földje is és helytelen lesz a képjelet magyarázó semitológusok álláspontja (8).

A kus = if/ft jel az fenti képen levő jelek között kétszer is szerepel. (A tolldíszes alak mellén lévő karcolás lehetne akár jel is, de a fénykép­

felvételen teljesen világosan látszik a szakállszerű vonalkázás. Elgondol­kodtató, hogy a pontosan dolgozó Toscanne vajon miért rajzolt ^ - s z e r ű elet.)

A „KOS" égi, szent állat, az első emberpár vezetője. A KOS - mint jeleztem

33

- kaldeus őseink szent állata volt azért, mert ők jól tudták, hogy a KOS-Világkorszakban élnek. Itt Baktay Ervint kell idéznem, aki nagyon jól indokol­ja a régiek gondolkodásmódját és életrendszerét.

„A precessziós Nap útját a régi bölcsek világkorszakokkal hozták kapcso­latba aszerint, hogy a tavaszpont melyik állatövi csillagképben járt. A földi eszmélést, a vallást és a bölcseletet is összhangba hozták a precessziós Napnak az illető csillagképben kifejtett hatásaival. A régi kultúrák, kultuszok félreér­thetetlenül kifejezik ezeket az összefüggéseket"10.

Kaldeus őseinknél fedezhetjük ezt fel, hiszen csillagismeretük tökéletes volt. Ékiratos agyagtáblákon ránk hagyták még a „nagyítóüveg" készítésének a receptjét is, tehát csillagvizsgáló intézeteik voltak, és így érthető például az, hogy az általuk megállapított MERKUR-keringési idő és a mai asztronómia

által közölt hivatalos adat között „két másodperc" különbség van... 5000 év távolából. Azt pedig, hogy UR-NAMMU és GUDEA ideje a KOS-világkor-szakba esik, bizonyítja egyrészt a KOS-nak, mint „szent állatnak", jobban mondva „égi kísérőként" való hiedelme, másrészt az emberiség első törvényének meghirdetése, írásba foglalása és az életben való érvényesítése.

A KOS állatövi kiegészítője - polárisán - a MÉRLEG, a kiegyenlítő TÖRVÉNY eszméje. A káldeus-kusok teokratikus államrendszerében a KOS kultuszához a TÖRVÉNY járul, mint hiedelmük és életfelfogásuk lényege és alapja. Bemutatom itt az UR-i királysírokban talált arany-Kost, az „életfa" előtt állva. Nézzük meg a szarvát és láthatjuk, hogy ez a „szentállat" azonos a ma­gyar „racka juh"-val. Tehát a kutyáinkkal ez az állatfajta is visszavándorolt a

10 Dr. Baktay Ervin: A csillagfejtés könyve (Atheneum, Bp. 1936.)

34

A Babiloni fogságban megtanulták a „Kaldeusok" nyelvét. „KALD"-nak öltöztek Urnammu törvénytáblájáról átvették „címerüknek a hatágú csillagot!

35

Kárpát-medencébe. De a magyar néphit megőrizte a vallásos hiedelem kul­tuszát, mert Ortutay Gyula: Magyar Népművészet I.II. kötetének XXVI. tábláján (Bp. 1941. kiadás) láthatjuk, hogy a „kis életfára támaszkodó magyar szarvas - egy somogyi kályhacsempén - köszönti az életfára támaszkodó temp­lomi KOS-t UR városában".

„A Kaldeusok írása Szerinti Képes Magyar Bibliában" közöltem kaldeus őseink „Teremtés-történetét". Azt az elgondolást, ahogyan ők hitték, vallották és tanították ezt. A „kereszténység" egyik legnagyobb tragédiája az, hogy a zsidók által „kiagyalt" Teremtés-történetet vette át, ahol az Isten bosszúálló és nem akarja, hogy az általa teremtett ember bölcs legyen, hiszen megtiltja azt, hogy egyen a „Tudás-fájának" gyümölcséből. Káldeus-kus-hun őseink a JÓ ISTENT imádták és hittek a Gondviselésében. Az első emberpárt - amikor az Égből a Földre hulltak - az égi csillagkép szárnyas KOS-a vezeti az „élet fájá­hoz", s amikor elhangzott az „égi szózat" az EM-BAR-hez, visszarepült az égi helyére, a KOS-csillagképbe.

Ismét boldogemlékű MÓR Józsefet dicsérve bemutatom itt Teremtés­történetünknek ezt az ábrázolását - már csak azért is - mert a MAH-GAR = a TUDÁS NÉPE, és a TUDÁS Istentől ered, aki jól gyarapítja a „tudnivágyó" szorgalmasokat.

Tanuljátok meg, tudásra vágyók: Istenünk-Urunk rendelkezését, melyet ide írtam.

„Egyetek e fa gyümölcséből, mert ez a TUDÁS FÁJA, melyen át Nektek égi hatalmat adok. E fa addig termi gyümölcsét, míg megszerzitek mindazt a tudást és bölcsességet, mely szükséges nektek ahhoz, hogy a Föld Urai

36

legyetek. Mert nektek adom ezt a földet minden fájával, növényével és a rajta lévő minden teremtményével. Uralkodjatok rajta, tegyétek azt az én országom­má az én erőm által, melyet Lelketekbe adtam. Szaporítsátok be azt istenfiúkkal és istenlányokkal azon öröm által, melyet Nektek adok az egyesülés nagy boldogságában."

El kell mondanom mindezeket annak a bizonyítására, hogy a magyar hitvilág, Isten-szemlélet és a gondolkodás logikája visszanyúlik kaldeus őseinkig, akik írásban ránk hagyták mindezeket. Az uralkodási rendszerük is azonos minden államalapításukban, amiket az évezredek folyamán létrehoz­nak. Mindezek azonban úgy egymásba fonódnak az emberi életben, mint két kezünk összekulcsolt ujjai. Ezért nevezzük „theokratikus"-nak államalapítá­saikat (theo = Isten).

Bizonyításomban segítségül hívom dr. Gyárfás Ágnest, aki egyik nagyszerű tanulmányában a következőket írja:

„A magyar népnek kimunkált véleménye volt az egyetemes világrend és az ember kapcsolatáról. Az élet megbecsülése és az annak minőségét őrző erkölcs életbölcseletének magvát képezte és ennek óvására, állandó tisztántartására vonatkozó intelmeit, véleményét, sőt, néha tanítását meséiben, balladáiban tovább adta, de belefoglalta regős énekeibe is." A „kórógyi" és a „dozmati" regősének elemzésénél aztán kimutatja, hogy:

„A magyarságnak a kozmosszal kapcsolatos ismereteit, a látható és láthatat­lan ÉG rendszerének és berendezésének ősképét követtük nyomon a két regősének és a mezopotámiai hagyományok alapján. A regősének vadászának és regölőjének kapcsolatában a magyar tudósok, mágusok, regősök, táltosok -tehát a Csodaszarvas-fiak - üldöztetésére is fény derült. A vadász személyével a papkirály (Szent István), a vaddal a regölő azonosult. A regölő - névtelensége révén - általánosságban azonosul az üldözött magyarsággal, az égi szarvas­ősök ivadékaival." Amikor az előbbi képen az életfára támaszkodó somogyi szarvas köszönti az életfára támaszkodó templomi KOS-t UR városában, évez­redes azonosságokat bizonyítunk.

De azt is észlelhetjük, hogy az „alsó-világ"-hoz, azaz az emberi, földi élet­hez a KOS, jobban mondva a „megszentelt KOS" tartozik, mint az ember kísé­rője, társa. A „hagyomány" azonban a „felső-világ" egyik tagját, az agancsain a NAP-ot hordozó „csodaszarvast" tartotta meg, az ősi kaldeus hitvilágból kiemelve. A káld, szkíta, hun-magyar hitvilág szarvas-ábrázolásainak mind­egyike mond valamint a „szarvas-ősök" ivadékainak a „szarvas-ősökről".

Mindez a „végzetes államalapításkor", I. István uralkodásával változik meg, amikor az „új vallás" logikátlan és kegyetlen „térítése" mindent el akar pusztí­tani, ami a „szarvas-ősök" szent hagyományaként élt a magyar lélekben. A következőkben majd végigmegyünk népünk „teokratikus államalapításain", es látni fogjuk, hogy Mezopotámiában a sémita népek voltak ezeknek a biro­dalmainknak az ellenségei. Hatalmas népünk azonban mindig győzedelmesen került ki ezekből a történelmi viharokból mindaddig, amíg I. István

Dr. Gyárfás Ágnes: ,,A magyar Teremtés-mítosz nyomai" (tanulmány, 2000.)

37

uralkodásával a zsidó-kereszténységű „végzetes államalapítás" magyarság­irtása meg nem indul - „pogányüldözés" fedőnév alatt.

URAM, URAM..., én jő Uram - miért üldözöl engem..."

TEOKRATIKUS RENDSZERŰ ÁLLAMAINK

Mint már említettem, ezekben a „teokratikus rendszerű" államainkban élő és gyarapodó ős-eleink életszemlélete szerint az „Isten-kar" kozmikus szemé­lyei (a kozmikus erők megszemélyesítettjei) nemcsak a természet rendjének működéséért voltak felelősek, hanem a történések eseményeit és az emberi tár­sadalom rendszerét is irányították olyan erkölcsös és tudással telített szemé­lyekkel, akik így valóságosan az ő világuk karizmatikus királyai és minden hat­alommal felruházott királyai lettek.

Mezopotámiában a „Déli tengerektől az Északi tengerekig" uralkodó ki­rályt, akinek a NIPPUR-ban székelő mágus-papi tudós testület (a „sumér-Vati­kán") a „négy világrész ura" címet adományozta és nyakába akasztotta az e címmel járó királyi jelvényt: hosszú aranyláncon a világkeresztet (innen ered az ún. mai „máltai-kereszt") - valóban ilyen karizmatikus uralkodónak tekintették.

Első volt ezek között LUGALZAGGISI, aki királyi írásán önmagái a „KUSOK-F1ÁNAK" és a „NAPISTEN KUSÁNAK" nevezte. Nagyszerű uralkodó volt és boldogan élt népe. Mai - materialista - szemszögből vissza­nézve azt mondhatjuk, hogy csak egy hibája volt: a „tolerancia", a „másokban" (idegenekben is) való bizalom, amit majd a pártus királyoknál is látni fogunk. Ezzel a bizalommal engedte be a „sémita-idegeneket", akik bizalmába férkőztek. Egyiket „pohárnokának" teszi meg (nem tudva, hogy ez sémita) és az megöli - és a pohárnok lesz a király: SARRUGIN néven.

140 évig volt Mezopotámiában sémita uralom, amit ma „akkádnak" nevezünk. Ezt győzik le a keletről jövő „chuteusok", akiket a történészek csak

38

GUTI" vagy „KÚTI" (kutheus) néven emlegetnek, és a sémi történészek ter­mészetesen csak „barbár hordának" nevezik ezt a népet, aki önmagát GU-TI-UM néven írta ékírással az agyagtáblára. (Lásd: NIARLAGAN „guti" király ékiratos tábláját.)

Természetesen nem tudják megállapítani ezek a „történészek" azt, hogy honnan jöttek ezek a „barbárok"...? Csak azt mondják, hogy „Keletről". Azért is nevezik őket így, mert úgy eltörölték a föld színéről az akkád-semitáknak a fővárosát - AGGADE-t -, hogy a mai napig sem találta meg a régészet. Nem tudjuk hol volt. Sok - nem sémi - történész és régész azt mondja, hogy „nem is létezett AGGADE". A GU-TI-UM (jelentése: örökélet anya-népe) nemcsak újra szervezi Mezopotámia elpusztított városállamait, hanem igen támogatja GUDEA-papkirályt, akinek a földjén a HUN nép lakott és UR-NAMMU -, aki sok (nem sémi) történész szerint GU-TI-UM-i királyi herceg volt és lett Káldeában az emberiség első, írott törvényének alkotója.

Megint boldogság és béke uralkodik a „Déli tengertől az Északiig", több mint egy fél évezreden át, amíg a beszivárgó sémiták megint erőre nem kapnak és HAMURABI személkirat e város nevét így: KA-DINGIR-RA-KI... azaz a „ragyogó isten kapuja" - a sémita nyelv másképp olvassa és ejti ki, így: BAB-IL-LA-NI..., ebből jön „Babilon".

Államalapításainkból majd észlelhetjük, hogy ősi történelmünk nem más, mint egy életre-halálra menő állandó küzdelem a sémi népekkel, aztán majd a Római Birodalommal és az ebből életre kelt zsidó-kereszténységgel.

De maradjunk csak a Sumériának elnevezett ősi földön. Közlöm tehát a GU-TI-UM népre vonatkozó ékiratot, melyből megtudjuk, hogy ők is KUS-oknak nevezték magukat. Azután ismertetem történelmünknek azt a részét, amelyet így nevezhetünk: „A sumér történelem kritikus szakaszai."

A SUMÉR (KÁLD) TÖRTÉNELEM KRITIKUS SZAKASZAI

I. - Megjelenik SA-RU-GIN, mint az első sémita uralkodó, akinek önélet­rajza egyezik a bibliai Mózesével. Ő is kosárban érkezik, mint csecsemő. Legyőzi LAGAL-ZAG-GI-SI-t, megöli és feleségét „használja", mint az ékirat mondja - NAM GÉME - vagyis „nem feleségként".

II. - Unokája NARAMSIN lerombolja a sumér városokat. NIB-URU-t (Nippurt) is EN-LIL szent templomával - az É-KUR-ral - együtt. A „Béke Kapuját" és a SZENT LIGETEKET is. Létezik egy ékirat - Kramer megfej­tésében -, ahol fel vannak sorolva a kozmikus „Isten-kar" összesei, akik „elfor­dítják tekintetüket Aggadéról" és ugyanez az ékirat tartalmazza EN-LIL azon parancsát, melyet ad a GU-TI-UM népének, hogy „éppen úgy pusztítsák el AGGADE-t, amiképpen NARAMSIN elpusztította az ő szent templomát és a szent városait.

,.III. - GU-TI-UM lovastársadalmú népe teljesíti EN-LIL parancsát. Eltörli

39

a föld színéről Aggadét, mindent felépítenek, mint NI-AR-LA-GAN király oki­ratában az olvasható. (Az ékiratot közlöm a következőkben.)

IV. - A „sumér újjászületés" időszaka következik, ahol a Béke uralkodik. UR-NAMMU ... és ... GUDEA.

V. - Kb. két évszázad telik így el, de megindul a „feketefejú'ek"-nek (SAG-KUG-GA), vagyis a sémita népeknek a beszivárgása és ez - a királyi feleségek által - az uralkodók korrupttá válását eredményezi. Az uralkodók sémi neveket viselnek, mint SU-SIN..., IBI-SIN. A dekadencia időszakában keletkeznek éki­ratok, melyek azt mondják: „elpusztulnak a szép kaid városok és a nép Észak felé menekül."

VI. - Az I. Babiloni-dinasztiával - Hamurabival - kegyetlen sémita uralom tiltja be a káld (sumér) nyelv használatát és a birodalom nyelve a sémi „akkád" lesz. HAMURABI új törvényeket hoz, melyet a szakirodalom a „TAILON Törvényének" nevez, melynek alapja a „szemét-szemért, fogat-fogért". Mindent elpusztítanak, ami a mi népünké. Kramer írja: „Hamurabi fia - SAM-SU1LUNAS - uralkodásának 5. esztendejét UR város elpusztításának hivatalos dátumaként kell elismerni."

Hatalmas népünk azonban ismét megjelenik a történelem színpadán és Hamurabi sémita dinasztiáját legyőzik népünk lovas-harcosai, akiket a történelem „KASSITA" vagy „KUSITA" néven nevez. Ez a nép onnan jön, ahonnan a Vízözön után az ún. „ARATTAIAK" bevándoroltak Mezopotámiába. A Káspi-Aral térség „HUN"-jai jelennek meg itt, legyőzve a sémitákat és létrejön:

A KASSITA (KUSITA) BIRODALOM

Hogy ennek a lovastársadalomnak népe és hadserege a Káspi-Aral térség­bőljött, azt bizonyítja a Káspi-tenger neve, amelyet az ő idejükben KUS-PI-nak mondtak. Káld (sumér) nyelven azt jelenti: KUS-FÜLE, ami érthető is. hiszen ennek a tengernek az alakja olyan, mint egy emberi fül. Ennek a Kusita Birodalomnak kezdeti ideje Kr. e. 1550 körüli. Ez előtt kb. 1735 körül jut ha­talomra a sémita babiloni dinasztia, élén Hamurabival. Ezek a sémiták állandó harcban vannak az általuk ELAM-nak nevezett királysággal, mely Mezopotámiától Keletre terül el az egész ún. IRAN-i földön. Ez az „elami" nép azonban saját országát AN-SAN-nak nevezte (arabosítva: ADZSEM), mely éppen úgy, mint a SA-PIR: „fény-arcút" jelent. ANSAN az ékiratokon így van írva: AN-SA-AN. Ezek is azonos nyelvűek voltak a mezopotámiaiakkal és ékírásuk is azonos volt. Megállapíthatjuk tehát, hogy ebben az időben Mezopotámiában, Iránban és a Káspi-Aral térségben a mi hatalmas, egyfajú és egynyelvű népünk élt és uralkodott, vagyis teokratikus rendszerű „államo­kat" alapított. Lukácsy Kristófnak kell igazat adni, aki e hatalmas területen élőket - beleértve a Kárpát-medenceieket is - mind KUSOKNAK nevezi12

12 Lukácsy Kristóf: op.cit. I. fejezet

40

így írtak a „barbár" Gutik...a „GUTI-HORDÁK" (Kramer)

ÍWfsp^; AK-ÍA-GA

*1 JT

M L m

1^

UD-BA Hl

¥TK?> ^4r>'áM-

LUŐAi GÜ-Ti-UrTKArl — ^ U.MÍNÜR-"RÁ-. -AMA ÜMHWC, L

"RA -, i NAH-KiAH-Wl—=* PA-TE-SÍ — : G^-KU^U-^.-KÜS.Trr É-LÍBiR-lA 1 N«

VUJ-NA-DÜ - — ' • * Kl-is £Ör- 1 NA-G1 — ~

yÍARLA<SA/V

_ KistAvA , • MÁtAi GUTiUMNAK -. MiN'UR iblZNNÖNB^

- uMMAAN>OAJVAl<

- -URAL^OPo© • . YA-TESÍ-C^)® -.V!-Uöi U.rAM/VN4KAz©

- OLTÁllAAZÓ TEMPÓMAT

- MEG ETÍTE -öfewíJ EREDETI HELYÉN

• HEG-HA(Syv4 AZT,

•*&•; HM-SÁÜ .VAK ,^3Öx^=ki-MR 'W<^^ÍÍ-5AV

ii

^ - ^ GU' L5S9; • " ^ " f ^ o ^ v w ^ a

"4í

A "TRADÍCIÓT 0?.7.e .".KYJMJlSp.

Nyelvtan: 1. MU: „MEG" 2. Rag nélküli birtokviszony 3. Dativusz (tárgy­eset) ragja: - RA 4.) Mondati szórend: az alany-elől áll, az állítmány az utolsó.

Érthető tehát, hogy a KASSITÁK és az ANSAN-iak (Elám-iak) szövet­ségesek voltak és monarchiában is éltek - közös uralkodó alatt. Az első „kassi-ta" uralkodó neve: GAN-DA-AS (Gandás). Nevének jelentése: „a föld (biro­dalom) ura". - Első dolga az volt, hogy Babilon nevét megváltoztatja és így eme fővárosuk neve: KUR-TEN-ÍZ lett, melynek jelentése: „Isten országa", és birodalmukat KAR-DUN-I-AS-nak nevezték. Ez az elnevezés úgy értelmezhető: „lovas vitézek által oltalmazott".

Elfoglalták AS-URU-t (a ..ló-várost") is, miként Maspero írja". Két új várost

41

építettek, melyek neve: DA-BI-GU és PA-RI-PA. Aztán hamarosan elhagyták, mint fővárost a volt Babilont, mert újat építettek KURI-GAL-ZU néven, mely a „hatalmas tudás hegye" volt. Ebben a városban emeltek az ég felé egy hatal­mas ZIGURAT-ot, háromszoros lépcsó'zettel, 60 méter magasságban, mely még az „öbölháború" előtt látható volt BAGDAD közelében. Parrot így nyilatkozik erről:"

„Ez a legcsodálatosabb lépcsőzetes toronyépület, amit ős-Mezopotámiából láthatunk."

De még azt is hozzáteszi, hogy „EN-LIL", „NIN-LIL" és az istenített NIM-RUD (NIB-UR-TA) külön szentélyekkel rendelkeztek ebben a Ziguratban. Ezzel pedig bizonyságot nyer az, hogy ezek a „kassiták" - mint kusi nép -ugyanazt a hitvilágot és világnézetet követték, mint amit mi „sumernak" nevezünk, és amit a sémi népek ki akartak irtani. De a saját építkezéseiken kívül felépítették az összes várost, melyeket Hamurabi sémitái leromboltak. Megint Parrotra hivatkozom, aki azt mondja:

„Újraépítették Nippurt, Urukot és Ur városát. Ezzel bizonyságot adtak arról, hogy hűségesek ENLIL-hez (NIPPUR); INNANA-hoz, akinek templomát URUK-ban felépítették; és NANNAR-hoz, a Hold- Isten UR-i templomának újraépítésével és díszítésével" (14).

Tehát ők is olyanok voltak, mint a jó fél évezreddel őket megelőző GUTIUM-iak (gutik), akiknek „lovas-társadalmi mivoltu­kat" kétségbe vonják a mai sémita történé­szek. Indokolatlan ez a tagadás, hiszen a Kr. e. kb. 2600 körüli UR-i királysírokból került ki az itt bemutatott gyepló'tartó ezüstgyú'rú's lelet, melyen egy aranyból készített „ló" szobrocskája látható. Az „ezüstre-arany" mindig a „nagyobbik" megbecsülést jelenti. Tehát abban az időben a LÓ (így nagybetű­vel) igen megbecsült sorstárs lehetett Mezo­potámiában, de létezett és ott volt. Mezopotámiában 2600 körül a földmívelési kultúra, az öntöző-csatornás termelés nem tette lehetővé a lótenyésztést, mely az északi területeken már őshonos volt. A „kassiták-nak" nevezett KUS-ok koráig azonban a nép­szaporulat igen magas volt mindenütt, főleg a Kaukázus feletti területeken és ott alakultak ki az első lovastársadalmak is, melyek azután birodalmakat alapítottak, mint itt is: „KAR-DUNIAS" és „ANSAN" államokban. De mindenütt kozmikus alapú életszemlélettel, egyistenhittel és karizmatikus uralkodókkal.

A régészek igen könnyen tudták

Subád királynő gyászko­csijának gyeplőtartó ezüst gyűrűi, egy ló aranyszob­

rocskájával

42

felfedezni a „kassita" építkezéseket, mert ők egy saját találmányú és saját for­mátumú téglát használtak.

így a felépített szentélyekből tudták hitvilágukat is felismerni és megállapí­tani azt, hogy

1. a régi sumér „istenkart" (panteont) ismerték el és tisztelték, 2. az „egyisten" szentháromságául ENLTL - ENKI és NIN-KUR-SAG volt

a vallási alapjuk. * NIN-KUR-SAG mellett azonban a régi INNANA-tudat is élt, akit az ősi

Szűzanyaként tiszteltek és alakja éppen úgy összefonódott NINKURSAG-gal, miképpen a mai Mária-kultuszok különféle alakjai is csak azt az egyet - drága Jézus Urunk Édesanyját - jelentik.

A magas erkölcsű vallástudat érvényesült a hétköznapi életben és anyagi síkon is. Ugyanis a magántulajdon szentségét bevezették azzal, hogy a földtu­lajdonok határait megszabták, tehát folytatták UR-NAMMU kataszteri rendjét, de hozzájuk fűződik a díszes és írásos „határköveknek" a lerakása, amelyeknek neve: KUDURRU. Voltak ilyenek a sémita uralom korában is, de azokon átkozódó feliratok voltak, és azokra vonatkoztak, akik átlépik ezt a határt. Most - hálaadások, imák, köszönet a birtokért - valamelyik kozmikus személyhez irányítva. Nagyon sok pecséthenger maradt utánuk. Ezeket két csoportra oszthatjuk:

1. olyanok, melyeken a figurák (alakok) a kevesebb helyet foglalják el és a pecsét nagyobbik része ékírásos, és

2. olyanok, melyek az élet bizonyos formáját mutatják valamilyen „szent állat" ábrázolásával, és vannak, amelyek mindkét oldalon az „életfát" mutatják, de a legtöbbjén megtaláljuk a világkeresztet, így: mely a „kassita (kusita) világ karakterisztikus szimbóluma.

De maradt utánuk sok ékiratos emlék is. Csak «——« egy emléktáblának a feliratát idézem itt KURI-GAL-ZU-ból. Szövege a következő:

„A kegyes király újra felépítette és restaurálta I I a szent helyeket, melyeket a SAG-KUG-GA (feketefejű sémi) ellenség lerombolt."15 _ _ _ .

Nagyon fontos annak hangsúlyozása, hogy a mai Mezopotámia és Irán területén - akkori nevén KARDUNIAS és ANSA-AN - lévő álla- ^ " " " ^ mok uralkodói „szövetségben" éltek és ez önmagától érthető, hiszen:

13 Gaston MASPERO: Histoir Ancienne des Peuples de Orient Classique (Graz, 1968.) A héber beállítású szerző csak annyit ír a négy évszázados Kassita uralomról, hogy: „Babilon gyengesége a „Chosseans" idején". II. köt. 588. old.

14 Andrée PARROT: „Sumer" (Aguilar, Madrid, 1969. - 336. old.) és „Zigurats et Tour de Bábel" (Albin Michel, Paris, 1949. - 97. old.) NIN-KUR-SAG képiratos ábrázolását bemutatom: .Jézus Király - a Pártus Herceg" című könyvem 82. oldalán és INNANA is látható a 80. oldalon.

15 Andrée PARROT: op.cit. (Sumer)

43

1. azonos hitviláguk és azonos teológiájuk (istenkaruk) volt, 2. tárrsadalmi rendjük és uralkodásuk módszere (teokrácia = Isten­

királyság) azonos, 3. a földbirtoklás törvénye - azonos (magántulajdoni jog), 4. azonos építkezési módszer, azonos tégla és építési anyag, 5. azonos szobrász-művészeti ábrázolások, azonos kozmikus személyek

szobrai, 6. azonos nyelv és azonos ékírási rendszer. Ezért írja Parrot így: „A kassiták és elamiták zseniális és hatalmas alkotásaival fejeződik be

Mezopotámiában az a nagyon hosszú időszak, melyben a kultúra minden terén megnyilatkozott az emberi alkotókészség." (15)

A két szövetséges államnak egységét mutatja és bizonyítja az is, hogy az ő városaikat leromboló sémita ellenség által készített és a sémita hagyományokat megörökítő emlékműveket - mint NARAMSIN oszlopát és Hamurabi dio-ritkőbe vésett törvény-oszlopát - ELAMBA, azaz ANSA-AN-ba szállították -„fogságba".

Fontos még azt is tudni, hogy a Kassita-Kusita Birodalom még Hamurabi előtt jött létre és Mezopotámia északi részén volt. Ott, amit a sémiták SUBAR-TU-nak neveztek és már 1700 körül uralkodtak királyaik. Az általam idecsatolt „Mezopotámiai kronológia és uralkodási sorrend" című táblázatban mezopotámiai - vagyis babiloni - uralkodásuk kezdete 1500 körülinek van fel­tüntetve és tart a Kr. e. 1200-as évekig. A régi időben fővárosuk MARI volt.

A Kassita Birodalom bukásának oka ugyanaz a dekadencia, amely az előb­bi uralmainknak is a végzete volt, és majd lesz is az „új Kaldeus" Birodalomban is: a sémita asszonyokkal történt király-házasságok. Azok az „idegenszívű" királynők aztán behozták munkatársaikat, cinkosaikat a királyság korrupttá tételére, ami mindig úgy sikerült, miképpen azt a bibliai Eszter-könyvében olvashatjuk, vagy amiképpen egy novellában megörökítette DÚCZ László: „Istennek háttal" című könyvében.

44

MEZOPOTÁMIAI KRONOLÓGIA ÉS URALKODÁSI REND

KK3OF0TÍMIAI EROIíOIOGIA. ES UBAIKOjJÍSl REND

r.i-. g ' 0 Al-OBEID

3300 AL-OBEID

£ 2E0C URUK

~ 2iCD D;emel-N=sr

23:0 Dinosl.do UR

U o GUDEA £ 3.D.UR ° URUK

par!0 iutrfra J~7 -fi parti; L-l i

2,350 Di.n.de AGADÉ 2150 I. SARGON

^fc • \ J 1735 Din.de 1550

BABILON HAMMURAPI

E z t a t á b l á z a t o t "LA LBHSUA SüMERA" o,

spanyo Ínye Ívű jsunkámMl v e t t e m á t .

u

« 8 u 2

i n i > i J

w

* ű O

a

!

A fenti táblázat jól mutatja a mi hatalmas népünknek élethalálharcát a más­fajú, másnyelvű és más hitvilágú sémita népekkel. Mondtam azt is, hogy biro­dalmaink, államaink bukását mindig az uralkodóház korrupciója okozta. így volt a „kassita" uralommal, melyet az AS-URU-ban megtelepedett lovastár­sadalom - az ún. „asszírok" - vettek át és irtották az északra menekült népün­ket.

Az asszírok utáni „új kaldeus" államalakítás történelmét részletesen leírom „Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig" című könyvemben, és a Pártus Birodalmunk félezredes állam-birodalmával is foglalkozom.

Itt most nem bocsátkozom ismétlésekbe, mert az I. István által létrehozott „sorsdöntő államalapítás" pontosan a több ezer éves hitvilágnak kozmikus alapjait igyekezett megszüntetni. Mint mondtam, az évezredes logikát és kariz­matikus nemzettudatot üldözve, és mindezt behelyettesítve a zsidókeresztény­ségre alapozott német-római feudálkapitalista uralmi rendszerrel.

Ennek a „sorsdöntő államalapításnak" millenniumát ünnepli Magyarország ma, a 2000. esztendőben, amikor e sorokat papírra vetem. Országunkat ma is ..idegenszívűek" uralják, éppen úgy, mint I. István korában. Ezek az „idegen-szívú'ek" azonban nem védelmezői a Magyar Nemzetnek. Idézek itt a „De­mokrata" 2000/13. számának 8. oldaláról:

Életvédő demonstráció: A Budai Várban tartott demonstrációt a magzatok

45

védelmében a Pacem et Uterem Egyesület, háromezer ember részvételével. JOBBAGYI Gábor elnök, egyetemi tanár beszédében hangsúlyozta: a magukat kereszténynek valló politikusok a népirtás gyakorlatát fenntartó abortusztör­vényükkel, életellenes politikával becsapják választópolgáraikat. A néppusz­títást legitimáló, a társadalmat biztos halálra ítélő gyakorlat elfogadásában az ORBAN-kormány is bele fog bukni. Jobbágyi szerint az ANTALL-kormány bukásában jelentős szerepet játszott az alkotmányellenes, keresztény-nemzeti nézetekkel szemben álló magzatvédelmi, valójában magzatölési törvény.

Ennek szülőanyja PUSZTAI Erzsébet, a jelenlegi kormány államtitkára, akit ismét megbíztak a korábbi törvény módosításával, és sikerült is az ellenzék és a liberális sajtó kedvére való javaslatot készítenie.

A magzatvédők mécsest gyújtottak a tavaly abortusz miatt meg nem született 65 000 magzat emlékére." Tehát MA - a „keresztény" Magyar­országon NINCS BETILTVA A MAGZATELHAJTÁS!

Nézzünk vissza 5000 év távolába. Derítsük fel, hogy miként rendelkezik erről a hatalmas népünk által hozott Törvény-kódex - UR-NAMMU törvénye - és a vele szemben álló és a „szemet szemért, fogat fogért"-törvényt hozó sémita Hamurabi törvényoszlopa.

UR-NAMMU ÉS HAMURABI TÖRVÉNYE A MAGZATVÉDELEMRE

URNAMMU törvénytábláját már ismerjük. Törvényeit ismertettem a „Káldeától Ister-Gamig" III. kötetében a „kataszteri rendezéssel" és az állam­alapítási rendszerrel, mely a „nemzettudat" és nemzeti egység kialakítója és vé­dője.

De szükségesnek tartom az alábbiak közlését: Az UR-NAMMU által hozott és írásba foglalt „TÖRVÉNY" az emberiség

első - életet és társadalmat szabályozó - Törvénykönyve, mely által meg­teremtődött egy egészséges, nemzeti társadalmat szolgáló jogrend, mely ren­dezi 1.) a magánjogot, 2.) az igazságon alapuló büntetőjogot, 3.) szabályozza a törvénykezés menetét és 4.) felállít egy állandó bírói és ügyészi testületet.

A táblán olvasható törvényekből és az ásatásoknál előkerült és a törvénykezési ítéleteket stb. tartalmazó ékiratokból pontosan megállapítható a fent említett jogrend és joggyakorlat minden részlete, de igen feltűnő az, hogy a „magánjogi" részben a család és a családjoghoz tartozó ügyek kapják a leg­nagyobb támogatást és védelmet. Ezt a szeretetre alapított családvédelmet főleg az e tárgyú ítéletek és végzések tartalmazzák.

De valószínűleg azért kapott a „család" és a „családalapítás", de legfőkép­pen az édesanyák különösen megerősített védelmet, mert a sémi-akkádok igen nagy pusztítást végeztek a kusi mahgar fajú (sumér) népességben.

Tehát szükséges a nemzetszaporítás sürgetése, mint majd a „Törvény"-nek erre vonatkozó részében olvashatjuk. így összesíteni annak rendelkezéseit:

46

Az asszonyok „áldott állapotát" szentnek (felmagasztaltnak) rendeli a törvény, és szigorú szankciókat tartalmaz azokra, akik ez ellen vétenek. A há­zastársak jogai szabályozva vannak. A feleségnek éppen annyi joga van, mint a férjének. Itt találjuk meg az első női „egyenjogúság" (emancipáció) törvénybe iktatását, ami pl. a sémi népeknél még ma sincs meg 100%-osan.

Léteztek válóperek és örökösödési perek is. Az abortusz (magzatelhajtás) ismeretlen fogalom. (Erre vonatkozó

intézkedéseket csak jó 500 év után, a sémita Hamurabi kódexében találunk.) Ugyanis UR-NAMMU törvénye intézkedik a „házasságon kívüli" gyermek­áldásra is, mert kötelezővé teszi az ilyen „áldott állapotú" nőknek a templomi szervezetnél való jelentkezést, ahol ezek a „férj nélküli" édesanyák iskolázva lettek, mint „szociális gondozónők", vagy egyéb templomi jótékony szolgála­tot végeztek. A fontos az, hogy gyermekeik nem „törvénytelen" minősítést kap­tak (mint a mai „kereszténységben"), mert „apjuk" - a templomnak égi kapcso­lata értelmében - maga az Isten, hiszen ők is született „istenfiak". Ezeket a gyermekeket a templomi szervezet nevelte és taníttatta képességük szerint, és igen érdekes az, hogy nagyobbrészt ezekből lettek a legnagyobb tudósok és „mágusok". Ugyanis gyermekkoruk óta valamilyen „szaktudásra" voltak nevelve, és pl. a „csillagok vizsgálatával" és a számításokkal foglalkozók lettek az „Ég könyvének" legjobb ismerői.

A régi rendszer tolvajait, gyilkosait, az akkád állami korrupció létrehozóit bíróság elé állították és felelősségre vonták. Jogtalanul szerzett vagyontár­gyaiktól megfosztották és bíróilag elítélték őket. A „szemet szemért - fogat fogért" - ún. „Tailon-Törvényt" nem alkalmazták és halálos ítéletet nem tartal­maznak az ékiratok.

UR-NAMMU törvényei bizonyítják, hogy a nemzet egészségét és jólétét szolgáló istenes élethez ragaszkodó kultúra valóban olyan Igazságot tud az emberi társadalom világnézetének és felfogásának alapjául biztosítani, melyet a Természet Törvényeinek ismerete és az azokhoz való emberi alkalmazkodás mutat. így mondhatjuk azt, hogy UR-NAMMU már gyakorolta azt az Istentől eredő IGAZSÁGOT, amit - a jó 2000 évvel utána élő - római Poncius Pilátus nem tudott megtalálni.

De mondjuk azt is hozzá: UR-NAMMU mah-gar nemzetiségű volt! Ezért törvényesítette azt is, hogy az ország földje áruba nem bocsátható. Annak bir-tokolására az államvezetés engedélye és ítélete szükséges. A birtokos köteles a földet megművelni és a termés eredményéről számot adni. Ipar és kereske­delem csak honi kézben lehetett - idegenek sem iparosok, sem kereskedők nem lehettek.

A kereskedelemhez szükséges szállítóeszközök (kocsik, hajók) birtokolása szintén állami engedélyhez volt kötve. Idegen ilyennel szintén NEM ren­delkezhetett, kikötőkkel és raktárakkal sem.

Ezek a rendelkezések biztosították a nemzeti munkaszövetséget és az álta­lános társadalmi jólétet. Megszüntették az „akkádok" által bevezetett és fenn­tartott sumér nyomort. Ezért nevezi a szakirodalom UR-NAMMU korát „PAX SUMERI"-nek.

47

UR-NAMMU törvénye tehát a társadalmi jólét és rendezett életviszonyok által akarta elérni a népszaporulatot az országot megszálló és uralkodó idegen sémi nép pusztításai és „mah-gar-irtása" után. Az „édesanyák" védelmére szóló törvénycikkei valószínűleg azért születtek meg, mert a sémi-ellenség a születések - minden eszközzel való - megakadályozására törekedett, és így a „másfajta" édesanyák első számú közellenségükké váltak. A „nem-sémita" népesség irtása, a „sémita" uralommal rendelkező államban semmiféle bün­tetést nem vont maga után, hanem „államérdek" volt. Ne felejtsük el, hogy évszázadok teltek el a sémi-akkád uralomban.

Ha összehasonlítjuk - példaként - azzal a „magyarirtással", amit az orszá­gunkat megszálló szovjet uralom végzett egy „félszázad" alatt, akkor talán azt kívánhatnánk, óhajthatnánk, hogy támadjon fel hamvaiból UR-NAMMU és bírja rá nemzet-család és magzatvédelmi törvényeinek elfogadására és gyakor­latba vitelére a mai Magyarország parlamentjét és minisztereit. Mert csak UR-NAMMU törvényeinek érvényesítése és alkalmazása mentheti meg a mai Magyar Nemzetet a pusztulástól, hiszen - miként idéztem a „Demokratából" -évi 65 000 abortusz a Nemzet kipusztítását eredményezi.

UR-NAMMU törvénye jó 300 évig volt érvényben. Határozatait megerősítette az utána következő második törvény - LIP1T-ISTAR törvénye -és csak HAMURABI babilóni-sémita uralmával kap változást - a sémita-akká­dok szaporulatának az elősegítése érdekében - a következőképpen

H A M U R A B I K Ó D E X É B E N .

Hamurabi is a népszaporulatra törekszik, de „másképpen". Törvényileg bevezeti a „templomi prostitúciót" - Istár templomában. Istár a „szerelem" és a „harc" istennője. „Temploma" úgy van építve, hogy külön építmények szol­gálják a „szeretkezés" templomi kötelezettségét.

A törvény elrendeli, hogy: „A birodalom minden asszonya - évente egy­szer - köteles „templomi szolgálatot" végezni. Vagyis elmenni Istár templomá­ba és amikor egy „idegen" pénzt dob neki, a pénz a templomé, de ő köteles az „idegen" férfivel „templomi szolgálatot végezni." Hamurabi így akarta a mah-gar fajtát hibriddé változtatni és a sémi állampolgárok számát szaporítani.

Ennek érdekében bünteti az abortuszt. Hamurabi sémi-birodalmában tilos a magzatelhajtás.

A büntetés mértéke azonban különbözik egymástól. Ha egy rabszolganő követi el ezt a vétséget - kap valamiféle büntetést. Ha egy szabad nőt (polgárnőt) kell elítélni, bizony nagy a büntetés. Ám, ha a „kiválasztott társadalmi osztály" valamelyik asszonya tenné ezt,

nemcsak a vétséget elkövető asszony, hanem a hozzátartozó család is büntetést kap.

Ezzel az abortuszmegtiltással és büntetéssel akarta elérni Hamurabi azt, hogy a SAG-KUG-GA (feketefejű) akkád nép minél jobban keveredjen a tisztafajú MAH-GAR (sumér-káld-subar-kusita) néppel.

De ISTÁR templomának is megvoltak a maga asszonyai. Ezeknek a

4S

főnökei az „Isteni feleség" címet viselték és ha a templomon kívül követtek el szerelmi találkozást egy férfival, akkor a törvény máglyahalállal büntette őket. Az ő nevük volt: EN-TU. A második csoportba tartoztak a „templomi aján­dékok" és a harmadik csoportba az „ajándék szolganők". A „templomi szol­gálat" után férjhez mehettek és a „templom" privilégiumokkal jutalmazta őket és hozományt kaptak. A templomi szolgálat alatt nem lehetett gyermekük.

* * *

A második évezred küszöbén áll a Nagyvilág. A technika az embert iszonyú magas fokra emelte. Madáchot idézem: „Az ember kotyvaszt, s magát Istennek képzeli". Valóban isteni erő van birtokunkban a rombolásra az atomfegy­verekkel. A „felvilágosodás"-ban pedig tombol a materializmus.

Két példát adtam az emberiség megmaradására és a népszaporulatra. Az UR-NAMMU törvénye szerinti - a Nemzetek ereje. A Nemzetek feltá­

madása és megmaradása. A nemzeti öntudat és a nemzeti munkaközösség békessége.

A HAMURABI szerinti törvény pedig az általános „globalizáció" elősegítője. A „nemzeti eszme, nemzeti öntudat" eltörlője és a „globalizációt" létrehozó „kiválasztottaknak" megmaradása és szaporodása.

NEMZETEK - KORMÁNYFŐK - ÁLLAMELNÖKÖK ... tessék válasz­tani!

„ELTITKOLT" ÁLLAMAINK - „ELFELEJTETT" BIRODALMAINK

A történelmi térképek keresésében vissza kellett mennem 1884-be, mely évből a „TOWNSEND MAC COUN (New York, 1884.) „Historical Atlag­ában megtaláltam az alábbi térképet, ahol a „NÉGY NAGYHATALOM": MÉDIA - BAB YLONIA - LYDIA és EGYIPTOM van feltüntetve és így igaza van az előbb említett „König"-nek abban, hogy a „médek fajilag és nyelvileg a korai sumér néphez hasonlítanak", hiszen a térkép szerint Média nemcsak határos, hanem körülöleli egész Sumériát, a Perzsa-öböltől a Fekete-tengerig. Jogos „A TURÁNI MÉDIA" elnevezés is, mert az itt feltüntetett Méd Birodalom magában foglalja a régi TÚRÁN területét is.

De be kell mutatnom a „Káld Birodalom" területét is, ahol az emberiségnek a legnagyobb kultúrája alakult ki, miképpen az erre vonatkozó történelmi ada­tokat az előbbiekben ismertettem.

Itt azt a térképet használom, amelyiken fel van tüntetve az ADIABENE KIRÁLYSÁG, a Pártus Birodalomhoz tartozóan. E királyság létezését csak a Pártus Birodalom keletkezésétől ismerik el a történészek. Mindenesetre érdekes, hogy az a „királyság", amelyből drága Jézus Urunk Édesanyja szár­mazik, pontosan azon a területen van, ahol 500 évvel hamarább az „emberi tudás" a legmagasabb szintre emelkedett. Isten akaratában és rendelkezésében azonban nincsenek véletlenek. Az is meggondolandó, hogy hatalmas

49

népünknek a korból való legnagyobb ellensége - az ASSZÍROK - ezt a területet akarják bekebelezni és itt építik meg fővárosukat - NINIVE - név alatt.

A történészek úgy írják, hogy az „Asszír Birodalmat a szkíta-méd szövet­ség Babilon segítségével szünteti meg, miután a szkíta-médek legyőzték az

A Kr. e. 7. századi „Káld-Birodalom" valószínű határvonala

50

PHRYGIA PONTUS

ANATOLIA • Ai\fvu (Anvom)

CAPPAOOC1A

Havd

KyCILICIA

Antioci _ . Aieopo*

(. §£' f SYRIA . .V^ée&í .E.noMlHo.n,

> 0 : / • •HotioMí" ' !?1 1^, „ • D^o» . (B» I tek l lT*d , n o r l * * '

. "/ •Samana

' • ;üeiasa (Joradil Amtnan

• PBtia

Edessa {Urlal Nisibis ,|Mosull Car.hae * ^ * - - ' . , , _ ^ _ IHwrSn]

I*>í*í«l%,* • • , 30ISTAN • \ - Kaira •? *.. tf

H i l

.» .Sai-iPul O • Mashkane -"?

, \ Sclcticía Voityjasiaj v ,

Ö a b y l o n . o l T

Nippin

ADfABENE KIRÁLYSÁG

A PÁ.ÍTUS BIRODALOMBAN.

Uruk(Waila) "A f

Matjftd<

asszírokat Ninivénél, Kr. e. 612. évben." Azt is megemlítik, hogy a „szkítáknak a királya, aki a hadműveleteket vezette, valami „KYAXARES" nevű „szkíta" volt.

Görög szövegben és Hérodotosznál van így említve, ami - természetesen -csak a hallomásból eredő és fonetikusan átvett név. Valószínű, eredeti nevét a MAH-GAR nyelvből kell értelmezni és akkor a következő nevet kapjuk:

„KI-AG-SAR-AZ"... jelentése pedig: „EGYETLEN BIRODALMAT ALKOTÓ KIRÁLY", vagy „BIRODALMAT ALKOTÓ EGYETLEN KIRÁLY". Bármelyiket fogadjuk el - az igazságot szolgáljuk.

Az asszírok leverésének történetét leírom „A Káld-Pártus Hagyomány és a Magyarok Jézus Vallása" című könyvemben (56. és következő oldalakon). Itt tehát nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni. Azt is leírom, hogy ennek a szkí­ta-méd szövetségnek eredményeképpen születik meg - Babilon székhellyel -az „ÚJ Káldeus-Birodalom". Az említett könyvem 59. oldalán közlök egy „bib­likus" térképet is, mely csak abban különbözik az itt - 1884-ből származó -közölt térképtől, hogy „BABYLON helyett ÚJ-KÁLDEA" szerepel és itt is fel van tüntetve a hatalmas Méd Birodalom. Tehát a médek nem tűntek el a történelem színpadáról, hanem élnek, testvérnépeikkel együtt és az idegen, őket nem ismerő, nyelvüket nem beszélő történészek „más" népnevet használnak rájuk vonatkozóan. Ezzel az indokolással is megérthető, hogy Attila nagykirá­lyunk címében - mint majd látni fogjuk a következőkben - az is benne van, hogy „a médek királya".

Csak „SZKITIA" területét nem közli egy térkép sem. Ez talán azért van és érthető is, mert a görögök minden lovas és íjazó népet egyszerűen „szkítának" neveznek. így lesz a „hun-avar-magyar", vagy a „méd-pártus-szaka-alán-rox-alán" slb. is mind-mind csak „szkíta".

De a „szkíta" népet megkoronázza az a sok aranyba, ezüstbe és fémbe öntött „szkíta-kincs", amit még ma is csodál ez a materialista és Istent már alig ismerő nagyvilág.

Annak ellenére, hogy mindenütt azt írják „barbár" - „kegyetlen" szkíták -de azt a keveset, amit a „művelt Nyugat" fel tud mutatni Árpád Birodalmának idejében, azt a „szkítáktól", vagy utódaitól vették át, tanulták meg, amiként közlöm e könyvben - a „Nyugati kultúráról" című fejezetben, dr. Rudnay Egyed meglátása szerint.

Az alábbi térkép mutatja Asszíria legyőzését és feltüntettem a Kaukázusban lévő MATZAR (MAGYAR) várost is, mely sokáig egy szintén „elfelejtett" államunk fővárosa lehetett.

Az asszírok voltak a mi hatalmas, nagy népünk utolsó ellenségei - a babiloni fogságba vitt zsidók előtt. De ők is - mint minden sémita nép - átvet­tek mindent, amire szükségük volt a MAH-GAR-KÁLD nép tudáskincséből és átformálták a maguk íze szerint. így az ékírást is. Ezért nevezték az első ék-'ratos táblák megtalálása idején az ezzel az írással foglalkozó tudományt ..asszirológiának". De nemcsak az asszírok, hanem az utánuk következő

51

népünk - az Új-Káldeusok - is természetesen az ékírást használták. Ugyanezt az írásformát alakítják azután át az aqueménida-perzsák is saját írásuknak, de ők megszerkesztik a „betűs" ékírást és így van írva Dáriusnak a behistuni szik­lafelirata is: betűs és részben szótagírással, de ékírással. A középső oszlop azonban „méd nyelven" olvasandó, ami bizonyítja, hogy ezek a dáriusi perzsák a tudásukat a médektől vették át.

Mindig említem a latin „med-icus" szót, ami „orvost" jelent. De ha a szó összetételében az ,,-icus" jelentése...: „olyan, mint" és a med = „méd". Tehát a latin „orvos" tudománya „olyan, mint a médeké".

De érdemes lenne a magyar sumerológusoknak „újraolvasni", vagy újra megfejteni az Uj-Káldeus királyok ékiratait. Az említett (Káld-Pártus Hagyomány ...) könyvemben hivatkozom az „UMAN-MANDA" és „KYAXARES" helytelen értelmezésére. Közlöm a hivatkozott ékiratos agyagtábla képét is (57. old.), és az előtte lévő oldalon a következőket írom:

„A bemutatott ékirat 38. sorában így olvassuk: „SAR-UMAN-MINDA",

52

azaz a „két sereg királya". Ugyanis „UMAN" = „hadsereg" és a „két hadsereg" a ,méd-szkíta" egyesült erő, amelynek vezére az a „KIACARES"-nek nevezett személy, akinek a neve így van írva ebben az ékiratos krónikában: „Mu-ma-kis-tar sar mat MA-DA-A"... vagyis „Mu-Ma-Kis-Tar" „Média királya". Itt láthatjuk, hogy MÉDIA neve = MA-DA..., amit az utolsó magánhangzó elhagyásával olvashatunk így is: MÁD. A ,;MU-MA-KIS-TAR" szóösszetételt íoy értelmezhetjük: „Hazánkbeli világ-verő' (Ugyanis „kis" = világ és „tart" = tarolni, levágni).

Miután a Miskolci Nagy Lajos Király Magánegyetemnek már vannak diplomás és szakképzett sumerológusai, ide teszem a British Múzeumban talál­ható ékiratok megfejtését D.J. Wieseman'8 könyvéből.

40 .$M : WA^^^0á^m Rtv. 38. [fattu XIV-KÁM] i ir akkadi(KI) umman(ME)-sú id-ki-[e-ma ana(mat) . . .

illik(i]k?) íár u iman-man-da ana tar-si íár akk[adi(Kr)~\

39- [ ]-ú a-ha-meí i-ta-am-ru 40. [í]ár akkadi(K[I) (m)ú~m~\a-ki$-tar u[ ]-a-ni

ú-Ie-bir-ma Rev. 38. [In the fourtecnth ycar] thc king of Akkád called out his army [and

marched to ] the king of'the Umman-manda with the king of Akkád

39 they met each other 40. The king of Akkád [Kyaxajres he made

to cross and

Wieseman tudósításából - talán egy óvatlan megjegyzéséből - értesülünk arról, hogy ennek az Új-Káldeus államnak hitvilágában létezik a „Szűzanya­tisztelet", akit ők „ANU-NIT" néven ismernek. Sajnos az utolsó király -NABONIDUS (i.e. 555-539) idejéből nem közölnek ékiratokat. Ez a bibliai AHASVÉRUS nevű király, akinek uralkodása alatt született meg a zsidók •,PURIM" nevű öldöklő ünnepe, amit megtalálhatunk a bibliai Eszter-

D.J. Wieseman: Chronicle of Chaldean Kings (The Trustees of the British Museum, London, 1961.)

53

könyvében. Hála Istennek, a méd-anya-szülte CYRUS (KÚRÁS), achemenida-perzsa nagykirály hamarosan véget vetett ennek.

Média után megerősödnek az acheménida-perzsák, aztán a „nagynak" nevezett Macedón Sándor és a Szeleukidák rövid ideje után megjelennek a szí­nen erős és legyőzhetetlen lovas társadalomként a HUN-PÁRTUSOK az Eufrátesztől az Indusig terjedő hatalmas birodalmukkal. Itt vissza kell térnem oda, ahol elkezdtem ezt a fejezetet: STRABO-hoz, aki szerint „a pártus és a chorezmi nép egy bölcsőben született." Ismét Tolsztovot kell említenem, aki a Szovjetunió Tudományos Akadémiája által 1945-47-ben végzett „expedíció" vezetője volt és munkájáról az itt hivatkozott könyvében beszámol. Itt tudni kell azt, hogy ez az expedíció az indoeurópai érdekek szolgálatában indult. Ennek következtében Tolsztov csak óvatos fogalmazásban közli a régészeti anyag kiértékeléséből következtethető „igaz" történelmet. Ennek ellenére könyve igen értékes forrásnak tekinthető mind a „HUN", mint pedig a „PÁRTUS" történelmi igazság bizonyításában. Ugyanis semmiképpen sem tudta bizonyítani az expedíció azt, hogy a Káspi-Aral térségben éltek volna olyan népek, akiket „indoeurópainak" lehetne tekinteni. (A könyv megjelenése után le is váltották Tolsztovot a szovjet tudomány éléről.) Éppen KHOREZM, azaz CHORASAN hovatartozása tekintetében Tolsztov ilyeneket ír:

„Choraszán az i.e. II. században az Arsakidák párthus birodalmának szilárd része." (146. old.)

„Az Aveszta... Mitra Napisten himnuszában említi Chorezm-et és „szent Khanga" néven Árdviszúra Anahita himnuszában." (147. old.)

„Az i.sz. I—II. századra esik a „birodalmi vallások" - (kereszténység, vagyis a megreformált szinkrétikus júdaizmus a Római Birodalomban; a megreformált zoroasztrizmus Párthiában, a megreformált buddhizmus a Kusán birodalomban és Kínában) - elterjedése az antik világ mind a négy nagyhatalmának területén."

„A III. század közepe egész Belső-Ázsiában a nagy politikai fordulatok kora. Nemcsak a Kusán Birodalom omlik szét. Ugyanakkor lehanyatlik a párthus Arsakidák uralma is." (164. old.)

Bemutatom Tolsztov egyik térképét, ahol a Pártus Birodalom hatalmi ide­jében lévő helyzetet szemlélteti és felsorolja a KU-MAH-GAR-RI-ES-MA hatalmas népének majdnem minden nemzetségi, vagy hivatás-nevét.

Csak mint érdekességet említem, hogy az itt írt „ROXALAN" népet lati­nosan „REX-ALAN"-nak írják a római történészek és a római pápák „királyi-szkítáknak" nevezve: azonosítják a MAGYAR néppel.

Tolsztov bizonyítása szerint tehát a Pártus Birodalom az antik világ „négy" nagyhatalmának egyike.

Ha összehasonlítjuk, hogy a „három" nagyhatalomról - a Római Birodalomról, Kínáról és a Kusánok műveltségét átvevő Indiáról a tudomány a könyvek ezreit szórta szét a nagyvilág minden nyelvén, akkor kérdezhetjük, hogy a negyedik nagyhatalomról - a több, mint 500 éven át uralkodó Pártus Birodalomról - miért nincs ennyi...? Jobban mondva: miért van eltitkolva, elhallgatva és elfeledve mindaz a tudáskincs, aminek birtokosai voltak.

54

2. t ó r k ó p. Chorezm fa a környező orsvigoh az i. e. II.—i. u. II. század közli időben. 1. Kangha-Chorezm az i. e. II—I. században; 2. Chorezm befolyási övezete az i. ez. kezdete körüli időkben; 3. a szaka.

masszagcta törzsek vándorlása i. e. 140. körül.

E sorok írója úgy véli, hogy azért lobog rajta a „feledés fátyla", mert a „szinkrétikus júdaizmusból lett zsidó-kereszténység" akarja így.

Az a zsidó-kereszténység - mint hatalmas erő -, melynek Krisztusa egy zsidó ács fia és nem Jézus Király - a Pártus Herceg.

De akárhogyan ferdítgetik, titkolják és palástolják az igazságot, Jézus Urunk Népe él. Élve maradt a pártusokban, a hunokban, aztán a magyarokban.

Tolsztov hiába próbálkozik Chorasannak valami „más" népet találni, mert csak HUNOK lakták ezt a vidéket is, hiszen a hunok is KUSOK - és a görög írók CHUSDI-CHORASAN-nak nevezik Tolsztov Khorezm-jét. Jól látja ezt Lukácsy Kristóf az említett könyvében, amikor így ír:

„A görögök a Chusokat a Kr. u-i V. századig általában „Scytháknak" nevezik. Ezután a Scytha név ritkábban fordul elő a történelmi munkákban és helyét a HUN, az Euthalita-Hun foglalja el, anélkül, hogy a legkisebb okát adnák ennek a névváltoztatásnak." De megvan a NISIB-i oszlop felirata, mely sokkal nagyobb terjedelmű, mint Dáriusnak a sziklafelirata és ezen a következő olvasható:

„Hatvan évvel Macedón Sándor halála után a CHUSOK földjén, Ária BAHL városában a Párthusokon a hős ARSZAK uralkodott"... és így:

„Antiochus országlásának tizenegyedik évében a Párthusok a Macedónok igáját lerázták és az Euthalita-Hunok királyának fia lett királyuk, kinek nem­sokára Kelet- és Észak-Ázsia minden népei meghódoltak." Ezekből láthatjuk a z t , hogy a pártusok = hunok - és mind a két név a KUSOK népi elnevezését fedi. De a magyarok is azonosak velük, mert a nyugati történészek egyik írása, a MODUS OTTINC nevű, a Kr. u. X. századból eredő óda a magyarokat

55

„ötször" nevezi „PARTHUS"-nak és csak egyszer „HUNGARUS"-nak. (lásd: Ebért: „Überlieferungen, Dresden, 1826. Bd. I. St. 81-82.).

Az egy-azonos nép hatalmas birodalmait az idegen történészek talán nem is akarják ugyanazon a néven tovább feltüntetni, hiszen így kimutatható lenne annak folytonossága, vagyis folyamatos uralkodó helyzete, politikai síkon is. így aztán a pártusok után megint jönnek a HUNOK és ez kronológiailag is elfo­gadható így. Ugyanis a Pártus Birodalom: Berozamad fia - KAMSZÁR - után szűnik meg végleg Kr. u. 326-ban - és 378-ban már a Kárpát-medencében van a HUNOK központja KÁDÁR (KARATON) nevű királyukkal, mint a következő „feledésre ítélt" Birodalom. De - sajnos - a Kárpát-medencében I. Istvánnal megindult „végzetes államalapítás" inkvizíciója elpusztított minden írást és minden nyomot, mely rájuk vonatkozik. Csak a sírok anyagát lehet megszólaltatni, de azt is megtiltotta az ezeréves „idegen" uralom. A nyugatiak írtak le aztán mégis valamit róluk és így megtudjuk, hogy Kádár (Karaton) uralkodott 378-tól 383-ig. Utána ULDIN 378-410-ig, majd OKTÁR (meghalt 430-ban), majd RUGA (meghalt 433-ban), utána MUNDZUK (meghalt 434-ben). Ezzel a dátummal aztán elérkeztünk a Nagykirályhoz - ATTILÁ-hoz.

Itt - ATTILA hunjainál azonban ismét Lukácsy írását kell idéznünk, aki az örmény testvérnép megmaradt történelmi leírásának kiértékelése után megcá­folja Attila hunjainak a messzi Kína mellőli származását és így mondja:

„Minthogy Attila hunjaira került a szó, kimondom felőlük véleményemet, mely abban központosul, hogy ők a Kaukázusból - melynek, mint láttuk ős­régi lakói - és nem a chínai falak mellől jöttek Európába. Emlékezetük a Kr. e.-i II. század óta Arménia évkönyveiben szakadatlan előfordul, hol HUN, hol MASSAGETA néven - a szomszéd országok történeteibe a legkorábbi időben hatalmasan befolytak. Fegyvereiktől görögök, örmények, perzsák egyaránt ret­tegtek, barátságukat kereste mindenki és nagyra becsülte, mondván és tudván, hogy a győzelem csaknem bizonyos azon a részen, melyen a Hunok harcoltak... éppen ezért szükségtelen bizonytalan hipotézisekhez folyamodnunk eredetük és hatalmuk megfejtése végett, annál kevésbé sem, mert a Hunok megje­lenésekor Keleten élt szent HIERONIM őket egyenesen Kaukázia bérceiből, a vaskapuk mögül, a Massagéták földéről vezeti."

Elérkeztünk államalapításaink vizsgálatánál most a leghatalmasabbhoz. Attila Nagykirályunk Birodalmához és az ő személyében az „Isten Ostorához"....

AZ „ISTEN KARDJA BIRTOKOSÁHOZ".

PÁRTUS ELŐDEINK MŰVELTSÉGÉNEK ÉRDEKES BIZONYLATA

Alább közlöm a fényképét annak a készüléknek, mely égetett agyagból készített edényben, vas és réz betétekkel, aszfalt burokban és 5%-os borecet segítségével áramfejlesztőként volt alkalmazva pártus elődeinknél. így

56

csaknem 1800 évvel megelőzték GALVANI-nak (1789), a ma is „galvanikus-árarnnak" nevezett feltalálását.

A pártusok ezzel a készülékkel Vi V erejű áramot tudtak előállítani, amit mint „elektroterápiát" a gyógyításra használtak és a rézből készített tárgyak aranyozását is ezzel végezték. A Pártus Birodalom városaiból igen sok ilyen készülék került elő az ásatások folyamán. Az itt bemutatott a HILDEL-SHElM-i Múzeumban van.

MIT MONDANAK A PÁRTUS BIRODALOMRÓL AZ ÖRMÉNY KÚTFŐK...?

A nyugati történetírás általában Kr. e. 220-tól Kr. u. 220-ig létezteti a Pártus Birodalmat. Nem vesznek tudomást arról, hogy BEROZAMAD és fia: KAMSZÁR Kr. u. 326-ig uralkodva visszaállították a régi birodalom fényét, legyőzve a perzsákat. Ennek bizonyítására közöljük Lukácsy Kristóf könyvének egy fejezetét - az előbbiekben hivatkozott könyvéből.

„A bíborban született Constantin és Cedrenus írja: hogy Nagy Leo császár 470-ben Kr. után azon Arsacidákat, kik a parthus Arsacida dynastiának Persiában és Örményországban történt megbukása után Örményországból Göröghonba menekültek, rangjokhoz illőleg fogadta, elébb ugyan Konstantinápolyban, azután Macedóniában nekik lakhelyeket és birtokokat adományozott. Heraclius császár ezen Arsacida családok közül utóbb néhányat "nílippibe és Adrianopolisba telepített. Basilius görög császár, ki 976-ban Kr. után lépett a byzanti trónra, Göröghon ezen Arsacidáitól vette eredetét, és alkotója lett egy örmény-görög Arsacida dynastiának, mely némi szakado-

57

zottsággal 212 évig tudta magát Byzant trónján fenntartani, és legjelesebb uralkodókat adott Görögországnak. Ilyenek voltak Basiliuson kívül VI. Leo, a bölcs; Constantinus Porphyrogenitus, a tudós történetíró; II. Romanus; II. Basilius és VIII. Constantin. Cedrenus egy egész czikket ír Basilius örmény Arsacida származásáról, melynek kezdő' sorai ekképp hangzanak: „Fűit Basilius patria Macedo, natione Armenius, ex illustri Arsacidarum stirpe, ex qua unica leges sinebant Parthorum, Medorum, Armeniorumque reges deligi ob glóriám primi Arsacis". Constantin nemzetségének örmény Arsacida-eredetéről munkáiban nem egy helyen emlékezik és a Pakradita örmény királyokkal a legszívélyesebb egyetértésben élt.

Az örmény történetírók hasonlóan egyhangúlag tanúskodnak Basilius császárnak és utódainak örmény nemzetiségéről, név szerint Asolich és Vartan; ezen utóbbi felhozza, hogy Basilius, értesülvén Arsacida-eredetéről és hogy az Arsacida-királyokat a Pakradita-satrapák feje szokta koronázni, Asot Pakradita örmény király által magát újból és ünnepélyesen megkoronáztatta.

Látható ezekből, hogy Photiusnak ismeretes cselfogása, mellyel magát Basilius császárnak kegyébe bészínlelte, nem nélkülözött históriai alapot.

* * *

A parthus Arsacidákon kívül, kik a királyi házat képezték, és azokon kívül, kik mint láttuk, ennek ivadékaiból származtak és egész megyéket meg­népesítettek, kútfőink az Arsacidáknak még két nemzetségéről emlékeznek, úgymint: a Karén és Surena nemzetségről. Szerintök a Surena ág közvetlen Persiából, a Karén ág ellenben a Parthusok ősi hónából: Balchbol, a Chusok földéről jött Örményországba, mindkét család igen nevezetes szerepet játszott Armenia úgy egyházi, mint világi történetében, és azért helyén lesz itt azok eredetéről pár szóval emlékezni.

Arsavirnak persa Arsacida-királynak fiai: Artaxerxes, Caren és Suren. atyjok halála után a trónbirtok felett kiegyezni egymás közt sehogy sem tudván. Abagar, Armenia királya, kit a viszálykodó testvérek békebíróul közakarattal megválasztottak, az ügyet akképp intézte el: hogy Artaxerxes örökölje a trónt és uralkodjék ő és utána nemzedéke egyenes ágon, mely ha kihalna, szálljon a korona fivéreire, kik Bahli Caren és Bahli Suren nevezetek alatt addig külön nemzetségeket képezzenek, melyek felül álljanak az ország minden satrapáin. Caren és Surena e szerint törzsapái lettek két igen elterjedt és virágzó Arsacida nemzetségnek, és megörökítették magokat illető családjaikban, melyeknek minden férfi-ivadéka saját neve mellett a Caren vagy Surena melléknevet fel­vette. Innen van, hogy a Parthusok és utóbbi Persák históriájában gyakran találkozunk Caren és Surena nevű fővezérekkel és államhivatalnokokkal.

A nevezett Arsacida herczegi családok némely tagjai a III. században Kr. után Örményországba jöttek, mint fennebb is mondám; az események, melyek ezen vándorlásokat előidézték és követték, azon kívül, hogy döntő befolyással voltak a Parthusok, Örmények és Chus-Hunok sorsára, reánk nézve még azon rendkívüli érdekkel bírnak, hogy a vérrokonsági összeköttetést, mely ezen

58

népek országló házai közt századok óta fennállott, újabb szempontból tüntetik széniünk elé, és elvitázhatlan históriai adatokkal támogatják.

A harmadik század első felében, 226-ban Kr. után, midőn a Persák a Sassanida Artaxes vezénylete alatt felkeltek, Artabant, utolsó parthus Arsacida-királyt megölték, és a Parthusok birodalmának Persiában véget vetettek: Chosroes, Armenia királya a felkelés elnyomására nagy haddal Persiába ütött azon reménységben, hogy a parthus főurak és nemzetségek, ahogy hírét veszik persiai hadjáratának, azonnal csatlakozni fognak hozzá csapataikkal, és ekképp aztán sikerülend neki Artaban rokonának halálát megbőszülni és Persia trónját a Parthus-Arsacidáknak visszaszerezni. Számításában azonban csalatkozott, mert a parthus nemzetségek főbbjei Artaxesnek magokat alávetették, Chosroesnek eszerint nem volt egyéb mit tennie, mint seregét pár győzedelmes ütközet után visszavezetni Örményországba, inkább bosszankodva - mond Chorenei - rokonainak árulással határos részvétlensége miatt, semmint örvendve a vívott győzedelmeknek.

Chosroesnek törekvései a parthus Arsacidákat közreműködésre bírni Sassanida Artasires ellen: mégsem maradtak minden siker nélkül, mert nem­sokára azután hogy hazajött seregével, megérkeztek követei, kiket a Chusok ősi hónába, a dicső Bahlba küldött volt, hírt hozván, hogy Vesztadsan, a bahli Caren Arsacida-nemzetségnek feje összes családjával és csapataival megindult országából és siet a király seregével egyesülni. Ezen örvendetes tudósítást követte nyomban a gyászhír, miszerint Artasir, értesülvén kémei által a bahli Caren nemzetségnek szándékáról, a menekülőket üldözőbe vette, beérte és egy lábig levágta, kiirtatott ekkor a Careni ágnak minden férfi ivadéka, egyetlen Berozamad nevű kisdednek kivételével, kit Purz - a ház híve - megmentett és elvitt a Chusok országába, hol királyi rokonai házában neveltetett. Ezen Berozamad - mond Chorenei -: törzsapja a Kamszárok nemzetségének Örményországban.

A Chusok. kikhez Purz a közmészárlásból kiragadt kisded Berozamaddal menekült és a kiknek királyi háza a bahli Caren Arsacida nemzetség rokonának lenni mondatik, nem mások, mint a saca, daha, massageta Scythák, kik Plinius szerint: cum Parthis ex aequo degunt - mint a közép-ázsiai Hunok, kik Procop szerint: sub politicis legibus inter se et cum vicinis ex aequo et bono contrahunt - kiket az örmény kútfőkben a Chus gyűjtőnév egyesít. A Hunok, kiket Chusoknak nevezünk - mond Eliseus; Asolich meg a Chusokat a Massagetákkal azonosítja.

A felserdült Berozamadnak a persa Artasir utóbb visszaadta az atyja által viselt helytartói tisztséget Bactriában és Parthiában, ki ezen végszéli tar­tományokat erélyesen tudta védelmezni, saját rokona, a Chusok vezérchaganja ellen is, ki azokra, mint parthus Arsacida-örökségre igényt képezett, azonban kapornak, Artasir fiának az engedelmességet megtagadta, a persa seregeket, melyek meghódítására küldettek, megverte - önálló ura lett Parthiának.

Berozamadnak fia Kamszár, ki az atyja által viselt szabadsági háború miatt •gen kimerült állapotban vette által az országot, belátván azt, hogy országa bir­toklása után egyaránt vágyó két persa és chus-hun nagy hatalmasság közt

59

sokáig magát fenntartani nem képes - országát a Chus-Hunok birtokába bo­csátotta, maga pedig nagy számú családjával és hú' embereivel 326 körül Kr. után Örményországba vonult királyi rokonához, a parthus Arsacida Tiridateshez, kitől rokoni kebellel és magas állásához illő kitüntetéssel fogad­tatott.

Tiridat Kamszárnak, hogy Vesztadsán hűségét és ragaszkodását, melyet atyja Chosroes és a parthus Arsacida ügy iránt tanúsított, és amelynek áldozat­ja lett, unokájában megjutalmazza és vele ősi örökségét, melyet odahagyni kényszerült, könnyebben elfelejtesse, Örményországban tágas birtokot adományozott és Kamszárt nemzetségestől Armenia elsőrendű satrapái közé iktatta; növelte az örömet, hogy Kamszár családjával és számos kíséretével együtt a keresztény hitre tért és megkeresztelkedett." írja Chorenei, hogy ezen keresztelési szertartás egy nagyszerű családi ünnepélyt képezett, melyben részt vettek az Arsacida nemzetségnek különböző ágai: Kamszár, ki a szent kereszt­ségét felvette; képviselte a bahli Caren; Szent Gergely, ki a keresztségét felad­ta: a bahli Surena; végre Tiridat, ki a keresztapai tisztet végezte, az örmény parthus-Arsacida királyi ágat. További történetei ezen nevezetes családnak nem tartoznak czélunkra, elég legyen itt érinteni, hogy a Kamszárok családja Örményországnak sok jeles férfiakat adott, kik úgy a harcz mezején, mint a polgári pályán új hazájok körül halhatatlan érdemeket szereztek magoknak. Menjünk által most a bahli Surena ágára az Arsacidáknak, és lássuk mikor és miképp jöttek ezek Örményországba.

* * *

Artasirnak, a persa Arsacida-dynastiának megbuktatása után hatalmas ellensége támadt, mint fennebb is mondám: Armenia Arsacida királyában, Chosroesben, kit mivel fegyverrel legyőzni nem tudott, elvégezte magában ármánnyal és cselszövénnyel tőrbe ejteni és életének véget vetni, bármibe is kerüljön. Aki tervének kivitelére orgyilkosnak ajánlkozott: az Anak volt, a bahli Surena Arsacidák ágából, Chosroesnek közel rokona, ki a mi rosszat sem gyanító királyt, kinél mint az Arsacida családi ügynek áldozata, a legszívélye­sebb fogadtatásban részesült, vadászat alkalmával orozva meggyilkolta, mire azonnal ő is beéretvén futásában: a király hívei által ízekre-darabokra szaggat­tatott, és egész családja és kísérete a vonagló király parancsára kivégeztetett, csupán két kisfiú maradt életben. Az egyiket keresztény dajkája mentette meg, éjjel vitte magával szülőföldjére Caesarea Cappadocia városába, ahol meg­kereszteltetvén Gergely nevet adatott neki, ki utóbb apostola lett Örmény­országnak. A másikat pedig, kit Surenának hívtak, gyámatyja Persiába és onnan a Chusokhoz vitte, ahol felneveltetett nővére által, ki Tirannak az Euthalita-Hunok királya fiának volt neje.

Ha ezen eseményt, melyet a korral ahhoz közel álló Zenob ad elő, egy­bevetjük Berozamadnak fennebb Chorenei után elbeszélt esetével látjuk, hogy mind a bahli Surena, mind pedig a bahli Caren Arsacida-ágnak életben maradt ivadéka a Chusoknál az euthalila-hun királyi házban talált menhelyet, mely

60

királyi ház vérségi rokonságban állott a Parthusoknak és Örményeknek Arsacida királyi házaival, és meggyőződünk arról, miképp a Chus és Hun névszó az örmény kútfőkben azon egy jelentésű. Ha nyomozásainkat a történelem világánál tovább folytatjuk, és az idézett írói helyeket párvonalba állítjuk Tacitusnak és Flavius Józsefnek azon helyeivel, ahol ezen írók a parthus Arsacidáknak a Scythák királyaival vérszerinti atyafiságáról, azok udvarában nyert neveltetésökről és menhelyről és segélyről szólanak, melyet az Arsacida-Icirályok és trónvesztett fejedelmek a Daha, Saca, és Massageta Scytháknál találtak, azon meggyőződésre jutunk, miképp itt a római Tacitus és a zsidó Flavius consanguineus Scytha, Saca és Daha nevezetek alatt ugyanazon nép­fajról és a népfaj ugyanazon királyairól szólanak, amely néptörzsről és királyi házról szólanak az örmény kútfők Chus és Hun elnevezések alatt, és hogy végeredményben Chus, Hun, Saca, Daha sat. ugyanazon egy népfajt jelent."

61

„ Oh, nagy király. Oh nagy király, Atilla, híres Bajnokunk....!"

(Ady Endre: Áldozás Atilla sírjánál)

ni. ATILLA NAGYKIRÁLYUNK

ÉS BIRODALMA A mai politikai érdekű történelem-szemlélet keveset tanít róla. Inkább

joyekeznek nagyságát elfelejteni és „Szentistvánt" dicsérik, az országunkban megtelepedett „idegenszívú'ek" uralma érdekében.

Pedig krónikáink busásan beszélnek „nagykirályságáről" és hatalmas biro­dalmáról, államalapításáról, amely a magyar történelem egyik legcso­dálatosabb fejezetének mondható. Ha csak úgy „futtában" belenézünk Krónikáink lapjaiba, így találjuk:

Anonymus: „nagyhírű és igen hatalmas Attila királyról" beszél. A Képes Krónika (1358) szerint: „a Hunok, Médek, Gótok és Dánok

királya". A Budai Krónika (1473) szövege a következő: „ATTILA, Isten

kegyelméből BENDEGÚZ fia, aki ENGADI-ban született, a nagy NEMROTH unokája, a magyarok, médek és gótok királya, a földkerekség félelme és Isten ostora."

Thúróczy Krónikája (1486) szerint: „a Hunok, Médek, Gótok és Dánoknak királya." Kézai Krónikája még hozzáteszi, hogy: „ETHELE, a viselet módjában és alakjában (öltözködésében) mind maga, mind nemzete a médek módját tart­ja vala." Birodalmának hatalmas nagyságát is Kézai mondja el így: „....őrseinek első csapata Sicambriától kezdve sorjában - amennyiben egyik kiáltása a másikig elhallhatott - Németország Colonia (Köln) városáig szokott vala éjjel­nappal állani, a másik LITVÁ-ig, a harmadik a Don folyó partján, a negyedik JADRA (Zára) dalmácziai városig állomásoz vala, kiknek áradó szavából a világ négy része megtudhatta, mit csinál Ethele, vagy milyen táborozással foglalkozik." Tudjuk, hogy Attilánál járt a bizánczi Priscos rétor, aki így ír: .Attila a szkíták leghatalmasabb királya, akinek udvarában a szkíta királyok egész hada nyüzsgött." A Priscos-szal egyidőben Atillánál tartózkodó római követ - Romulosz - így nyilatkozik:

„Soha sem Szkítia, sem más országok uralkodói közül soha senki nem rop­pantott ilyen rövid idő alatt olyant, amit Attila művelt, hogy egész Szkítián kívül az Óceán szigetén is uralkodik és a rómaiakat adófizetőjévé tette."

A nyugati történelemszemlélet Szkítiát és Atillát is a magyarokkal azonosít­ja így a XIX. század egyik legnagyobbika - Thierry Amadé: (Heldenbuch Etzels Hofhaltung) így ír:

„Volt Magyarországon egy nagyon híres király, kit ATTILÁNAK neveztek, ^oha, sehol nem akadt hozzá hasonló. Gazdagságban és nagylelkűségben senki

63

sem ért fel hozzá. Tizenkét koronás király szolgálta. Tizenkét herceg leste parancsait. Harminc gróf, lovagok, nemesek és számtalan fegyveres is. Ez a király annyira igazságos és emberséges volt, hogy párjára találni sem lehet." -De megindokolja Attilának a „Dán-királyi" címét is, amint mondja:

„A szászok nagy népszövetségének területe az Északi-tengerig és Jütlandig nyúlt el és magába foglalta a szintén hun fennhatóság alatt lévő Dániát is." Kevés nyugati történész van, aki Attilát dicséri és azon ne is csodálkozzunk, hiszen a „hazaiak", a „hivatalosak" is csak hasonlőképppen nyilatkoznak. Még a hun-magyar azonosságot is tagadják és nem okulnak abból, hogy a világ min­den nemzete „HUNGARY-HUNGRIA" néven nevezi Magyarországot és így már eleve visszautasítják a hivatalosított finn-ugor rokonságot és származási elméletet, mert nem nevezik szép Hazánkat „FINNGARY"-nak, vagy „FIN-GARIA"-nak.

Az egyik legnagyobb tekintélyű egyetemnek (Berkeley, California, USA) volt tanára írt egy könyvet a hunokról (1). Hatalmas anyagot dolgozott fel a 602 oldalon és minden rosszat összeszedett, amit „elképzelni" lehet erről a nemes népről. Attiláról is ír, keveset és rosszat. Még Leó pápával való találkozását is „római-íz" szerint tálalja, de „királynak" és „nagy királynak" is nevezi Attilát. Idézem tőle azt a fejezet-részt, amit ő „VISSZAVONULÁS" cím alatt ír: (141. old)

„Pár hét, de legfeljebb egy hónap elmúltával a Marcián hadseregbeli Aetius csapatainak támadása és a beállott nagy szárazság következtében kényszerültek a Hunok Hungáriába visszalovagolni. Ebben a kedvező pillanatban a rómaiak elhatározták, hogy tárgyalásba bocsátkoznak Attilával.

Helyesebben kifejezve, az uralkodó, a szenátus és a római nép úgy döntött, hogy békétkérő küldöttséget irányítanak a borzalmas királyhoz. Isten segít­ségére számítva, aki jól tudja, hogy sohasem hiányozhat a kegyelem munkája, a sokszorosan megáldott LEÓ pápa kezdte meg a tárgyalásokat Avenius ex-konzul és Trygetius ex-prefektus kíséretében.

A király barátságosan fogadta a követeket és annyira meglepődött a legma­gasabb rangú főpap jelenlétén, hogy békét ígérve, embereinek elrendelte az ellenségeskedés beszüntetését és visszatért a Dunához." Nem írja azt, hogy „hazatért" Attila, hiszen a „borzalmas király" csak annyit mondott - „hagyom Rómát... nem bántok én aggastyánt." Ha már Maenchen-Helfen leírta ezt a találkozást, bemutatom Mór József, áldott emlékű művészünk által készített képet, hogy lássuk, milyen is volt ez a - nyugatiak által „borzalmasnak" nevezett - ATTILA NAGYKIRÁLYUNK.

De elmondom még azt is, hogy ez a nagynevű egyetemi tanár még Jordancs és Ammianus írására való hivatkozással azt is hozzáteszi ehhez az „Attila elé való járuláshoz", hogy „Szent Péter és Szent Pál kivont kardokkal jelentek meg Leó pápa felett" és ettől ijedt meg a hunok királya. Aztán azt is „bizonyítja" (minden forrásadatra való hivatkozás nélkül), hogy:

„Leó pápa tárgyalt Attilával a hunok által foglyul ejtett rómaiak szabadon bocsátásáról is" és kiemelt szöveggel mondja: „nemcsak a keresztényeket, hanem - amint remélni lehetett - a zsidókat és pogányokat is." Aztán mégis-

64

Attila és Leó pápa

csak összehozza a hunokat és a magyarokat - igen gyalázatos módon, a 363. oldalon, így:

„Annak összehasonlítása, amit Ammianus és Jordanes ír a hunokról és amit a nyugati krónikák közölnek a magyarokról, igen tanulságos. Ugyanis a ger­mánoknak és az olaszoknak a magyar „egy szörnyű nemzet és a vadállatoknál is borzalmasabb nép-törzs."

Amikor Ottó von FREISING - a Szent Földre igyekezvén -Magyarországon átutazott, csodálta Isten türelmesseget, hogy ilyen szörnyű (monstruos) emberi lényeknek ilyen szép országot adott."

Mindez pedig egy „keresztény" egyetemi tanár tollából és gyűlölettel teli lelkivilágából. A szomorú csak az, hogy e sorok íróján kívül egyetlen „magyar' egyetemi tanár sem tiltakozott Maenchen-Helfen írása ellen. De 1973-ban Magyarországra talán nem is engedtek be a „hunokról" írt könyveket.

Azóta „rendszerváltás" történt Magyarországon és talán... talán, majd a

66

megújult ifjúságból lett tudósok megtalálják a megfelelő cáfolatokat az ilyen rosszakaratú és lealázó, gyalázatosan hazug megállapításokra.

A Leo pápával találkozás és azzal kapcsolatos „művelt-nyugati" leírás után visszatérek Thierry Amadé-hez és Krónikáinkhoz.

•

ENGADI

Az eddig elmondottakban két meglepő és kevésbé ismert megállapítást találunk. Az egyik: hogy ATTILA BENDEGÚZ fia, és a másik - talán még fontosabb: hogy ENGADI-ban született.

ENGADI ugyanis a Holt-tenger nyugati partján fekszik, nem messze Qumrantól. Nagyon sok tekercset találtak ezen a vidéken, melyeket Qumran lakói, az ún. „esszeusok" írtak. Érthetetlen nagy erőfeszítéssel akadályozták meg a zsidó szakemberek, rabbik, teológusok ezeknek a tekercseknek szabad vizsgálatát és tanulmányozását - és ma az oxfordi Judeológiai Intézet vezetőjének, Vermes Gézának az „őrizetében" vannak. De arról csak kevesen tudnak, hogy a tekercsek egyes lapjain van olyan szöveg is, amelyik „a föníciai vonalas írással" van írva. Ez pedig „rovás-írás", amelyek a zsidók szerint „óhéber" vonalas írásúak. Ilyen írás azonban nem létezik és héberül nem is olvasható.

Tekintve, hogy Attila ENGADI-ban született, Qumran közelében, a logika azt sugallja, hogy ez a rovásírás azoktól a hunoktól ered, akik nemcsak Palesztinában (jebuzeus-hunok, Sólyma/Jeruzsálem alapítói), hanem Egyiptomban is uralkodtak valamikor (a „hikszoszok", akiket örményül „haig-kus" néven említenek a régiek). De még régebbi időbe is visszatérhetünk, hiszen a SZFINX neve egyiptomi nyelven: „HUN".

A „Hatalmas Népünk Államalapításai" című fejezetben láthattuk az írott bizonyítékokat arra vonatkozóan, hogy a ma „sumér"-nek nevezett őseink is HUN-ok voltak és már a Kr. e.-i 3. évezredben lovon közlekedtek.

Most itt foglalkozzunk a Budai Krónika adataival: 1. „Attila BENDEGÚZ (BENDEKUZ) fia." Más történelmi források

MUNDZUK-ot tartják Attila édesapjának. Ma már nehéz megállapítani a valóságot. Lehet, hogy a személynév: MUNDZUK és BENDEGÚZ a hivatás­név. Ugyanis BE-EN-DI-GUZ: sumér nyelven a „törvényt végrehajtó nagy­urat" jelentheti. Akármelyiket vesszük csak, nagykirály volt Attila édesapja. De azt nem írják le sehol, hogy ki volt Attilának az Édesanyja...? Pedig ezt nagyon fontos lenne tudni és itt vehetjük elő a másik adatot.

2. „Attila ENGADI-ban született." Azt írom, hogy ENGADI a Holt-tenger nyugati partján fekszik. Azért írom így, mert a térképen így van feltüntetve, de nem tudjuk azt, hogy mikor keletkezett ez a helység. Jézus Urunk idejében lévő helységeket feltüntető térképeken nem található. Valószínűleg - éppen úgy, niint NÁZÁRET - ez a helység is csak Jézus Urunk utáni alapítás. De az is lehetséges, hogy tudatos félrevezetés ENGADI névvel valamilyen falut, vagy várost a térképre tenni.

67

Ugyanis az ADIABANI (Adiabene) királyság fővárosának - EDESSA-nak - volt a megkülönböztető jelzője: „EN-GA-DI"... a „TÖRVÉNY-HÁZ BIR­TOKOSA (ura)".

A „törvényház" kifejezés alatt valami olyasmit kell érteni, mint az „országház", tehát a birodalom minden ügyét irányító központi uralkodás helyét, épületét, talán királyi palotáját. Talán olyan lehetett, mint Budapesten volt a „Királyi vár". Ott lakott az uralkodó, a Szent Koronánkat is ott őrizték és az uralkodó mellett működő ún. „kabinet-iroda" által kerültek érvényre a ren­deletek és a törvények.

Hát ilyen helyen született Attila is. Ebben az esetben azonban - édesanyja - a királynő és a „királyné" - származhatott az Edessa-i Adiabani királyi házból éppen úgy, miként drága Jézus Urunk édesanyja is. Ez a származástudat azon­ban kétirányú volt.

Elsősorban és főképpen Attilában élt és ez magyarázatot ad minden cse­lekedetére, szerénységére, egyszerűségére, igazságosságára és Istenes-voltára. Attila tehát tudta, hogy ő „Jézus-házi" király. A történészek talán azért akarják mindenképpen Ázsiából, a Kínai-fal mellől származtatni a Kárpát-medence hunjait, mert - ha elfogadják Lukácsy Kristóf érveléseit a kaukázusi eredetre vonakozóan, úgy - Attilának ENGADI-ban való születésével és nagykirályi voltával szinte folytatódik a „Jézusi királyeszme" vallásilag és politikailag is.

Fogadjuk el azt, hogy a hunok a Kaukázus-i hazájukból települtek át a Kárpát-medencébe, egy emberöltővel a Pártus Birodalom megszűnése (Kr. u. 326.) után Kr. u. 378-ban, és nagykirályunk - ULDIN (383-410) - már sereggel támogatja a rómaiakat a gótok elleni harcaikban.

Ha ENGADI-EDESSA a rómaiak területéhez tartozott, akkor az ottani, régi királyi család uralkodását a rómaiak semmiképpen nem háborították, hiszen a hunok segítsége nélkül nem bírtak volna a gótokkal. ULDIN uralkodása alatt válik le Rómától a bizánci császárság és véglegesen önállósítja magát Kr. u. 395-ben, és keresi a Kárpát-medencei hunok szövetségét. Ha ENGADI-EDESSA Bizánc „felügyeletébe" esett, akkor az ottani ADIABANI királyság még nagyobb függetlenséget élvezhetett, és Attila valószínűleg ebben az időben született, tehát Kr. u. 400, vagy 390 körül, hiszen testvéröccse - Buda - fiata­labb volt nála (bár egyes történészek Budát tartják idősebbnek, de ez most lényegtelen).

„Jézus Király - a Pártus Herceg" című könyvem 319. oldalán megadtam az Adiabani Királyság uralkodóinak a sorrendjét Kr. u. 252-ig. Ezek között SANATURK király az, aki bevezeti a „Szent-Sólyom"-koronát, melyet közlök a 320. oldalon.

Ismételten felhívom a figyelmet a „király-asszony" fejdíszére, ahol a „Fény-Fia" látható és megismételem az ott írottakat is. De megértéséhez be kell mutatnom a Pártus Birodalom „HATRA" városának lerombolt templomában talált „Szentháromság"-szobrot.

A hatalmas szobor maga a „FÉNY-ATYA", kinek fejét a napsugár övezte és letört két kezének tenyerét mutatta feléd. Pártus királyi ruhában a szíve helyén ott tündököl a „FÉNY-FIA". Lent a „FÉNY-SZÜZE" van féltérdre ereszkedve.

68

pártus öltözetben - két oroszlán között. Szinte emlékeztetve a 3000 év előtti lNNANA-ra, aki két oroszlánon áll (ennek magyarázatát megadom az „Ister-Gami Oroszlánok Titka" c. könyvem­ben). ADIABANI MÁRIA van itt „FÉNY-SZÜZE"-ként ábrázolva, mint az égi Szűzanya inkarnációja, akiről azt írja az URUK-i orákulum, hogy: „az IZ-TEN fia embertestet öltve, az embertestben megjelenő FÉNY-SZÜZÉTŐL születik -csodálatos módon."

Hát ezt ábrázolták a Pártus Birodalom bölcs mágusai és ez a mi SZENT­HÁROMSÁGUNK, melyből a Saul-Páli zsidókereszténység egyszerűen „kitaszí­totta" a „Fény-Szüzét".

Attila tehát ebben a hitben született, élt és azért küzdött, hogy ez a Szentháromság megmaradjon a Szentlélek erejeként - az emberi lélek­ben. Mint az ADIABANI királyi család tagja, hitt küldetésében és származástu­data erőt adott neki a máig is csodált hatalmas birodalmának vezetésére - politikai síkon - és a Jézus-Hit megerősítésére, az IGAZSÁG szolgálatával, a Jézusi Egyház feltámadásának a reménységével.

A származástudat másik ereje pedig a Hun nép lelkében élt. Abban a néplélekben, amelyik Attilában valóban a jézusi utódot látta. A gyógyító utódot és a korbácsos jézusi „Isten Ostorát".

De ezt a származástudat-adta „király-tiszteletet" már ULDIN is megkapta népétől, hiszen az ő nyelvükön (mely azonos volt a ma „sumér"-nek nevezettel) az ő neve így - UL-DI-IN - a „TÖRVÉNY Fényessége" értelemben vehető át. Itt pedig mindig az „Isteni Törvényt" kell érteni.

De visszatérek a „király-asszony" fejékéhez, ahol a „Fény-Fia" van. így írom az említett könyvemben:

„A királyné fejdíszén a *Fény-Fia* annak a király-asszonyi kötelességnek a parancsolója, mely a „Jézus-házi királyfiak születésére serkent", hogy az Adiabani-dinasztia királyai - a feléd fordított tenyerükkel - a népüket boldogító uralkodásukkal maradjanak meg Jézus Király igaz és az ősi hitet megtartó utódainak sokáig, nagyon sokáig." E hagyomány ismeretében kell Attila életét és minden cselekedetét elbírálni és akkor a logika adja a ma­gyarázatot mindenre.

Attila tehát ENGADI-EDESSA-ban nevelkedett és így ismerte a legszen­tebb ereklyénket, Jézus Urunk halotti leplét, melyet ott őriztek. Azt is írják a

69

történészek, hogy a „római császár és a hunok királya - szövetségük megpe-csételésére királyfiakat cseréltek". Vagyis egy „hun-királyfi" ment bizonyos időre a római császár udvarába és egy „római-királyfi" a hun királyhoz.

így került Attila Rómába és AETIUS a hun-király udvarába. Részleteket nem írnak a történészek erről és így csak sejthetjük, hogy Attila végigjárta a római területeket, megtanulta a nyelvüket, éppen úgy, mint Aetius a hunokét. Attila Rómában ismerkedett meg a zsidó-kereszténységgel, és látta a különb­séget a római szentháromság és a saját hitének szentháromsága között. Mondhatjuk azt, hogy a „rómait" - Isten-Anya nélkül - semmiképpen sem fogadta el, és talán Rómában támadhatott fel benne az a gondolat, hogy az ősi, „Isten-Anyás" Szentháromságot meg kell védeni és a lelkekben megtartani.

Attila tudta, hogy az „Isten-Anya" az égi Szentháromságban - a földi „Szentháromságnak" a CSALÁD-nak az Édesanyja, és azt is, hogy ez az „ősi, kétszeres-hármasságban" gyökerezik, mely megmaradt a jézusi „Miatyánk és Anyánk"-kezdetű imádságban. Ez a tudat viszont azt a megállapítást szüli, hogy erősen hazudnak azok a történészek, akik Attilát „többnejűnek" említik. Vagyis olyannak, akinek számos felesége volt egyszerre és egyidőben. Attilának mindig csak „egy" felesége volt. RÉKÁT említi a hagyomány és az ő halála után az „erdőelvi" szép leányt, akinek pontos nevét nem jegyezte fel a hagyomány. Csak annyit tudunk, hogy Attilával együtt halt meg bizánci or­gyilkosok tőrétől.

Hála Istennek - az otthoni tudósok is egyre jobban kezdenek foglalkozni Attilával és birodalmával. így meg kell említenem Grandpierre Attilát, aki az alábbi érdekességgel csinosítja Attilát és a hunok életét:

„Pünkösdölés Attila korában Priszkosz rhétor: I. u. 448: „Amint Attelász e faluhoz ért, leányok jöttek elibe. Egymás mögött, sorokban lépdeltek. Fehér patyolatfátyol fedte fejüket. Fátylaik olyan hosszan terültek el és úgy lengték körül őket, hogy hét vagy annál több leány is ellépkedhetett alattuk. A fátylakat kétfelől egy-egy sor asszony tartotta, és sok ilyen, fátylat tartó asszonysor volt. A leányok pedig szkíta dalokat zengedezve lépegettek."

Szabó Károlyt ez 1873-ban a palóc leányoknak akkor még dívó pünkös-dölésére emlékeztette. Pünkösd napján ugyanis - írja Szabó - hét vagy nyolc palóc leány csapatostul házról házra járt. Egyet magok közül - ki kezében kosarat vitt - amikor a házakba léptek, cifra kendőkkel, fátylakkal lepleztek el. Ezután eldaloltak egy köszöntőt, s csak akkor vették le a kendőt a leány fejéről, amikor azért ajándékokat kaptak. így mentek házról házra. Keresztényi ele­mekkel átszőtt köszöntőjük ez volt:

Mi van ma? Mi van ma? Piros Pünkösd napja! Holnap lesz, holnap lesz a második napja! Jó legény! Jó legény! Jól megfogd a kantárt, ne tipord, ne tipord a pünkösdi rózsát! Szálljon házatokra az egek harmatja, Mint azelőtt szállott....

70

Ha „pünkösdölés" létezett Attila idejében, akkor „Pünkösd" is volt, amikor az ősi Szentháromság Szentleikének ereje megacélozta a Hitet és a nemzeti öntudatot.

Még senki sem foglalkozott azzal a témával és kérdéssel, hogy valójában mi volt az az ERÓ, amivel Attila kormányozni és kézben tartani tudta azt a hatal­mas birodalmat, melyről az idézett krónikák egyértelműen tudósítanak. Ugyanis csak politikai szervezettel vagy katonaival nem lehetett volna, ha mindezeknek a szervezeteknek nincsen meg a magas erkölcsű népakaratnak a hozzájárulása, vagy még ennél is több - megelégedett hitvilági támogatása.

Miután Attiláról és birodalmáról csak az ún. „keresztény" - inkább úgy mondom, zsidókeresztény - történészek informálják a köztudatot, és ezeknél Attila is és a hunok is csak „pogány"-nak vannak minősítve, ez a témakör még egy csekély gondolatban sem került felszínre.

A „magas erkölcsű népakaratnak" és a „megelégedett hitvilágnak" létre­hozója pedig a Jézusi-származás tudatosított valósága volt. Érdekes látni azt korunkban, hogy pl. az iszlám vallás öntudatot ad hívőinek Mohamed - Allah prófétájának felmagasztalásával. Attila hunjainál Jézus - Istennek Fia - volt a tudatosító, aki embertestet öltött az ADI-ABANI pártus-hun-avar-magyar vérrel. Attila korában már erős volt a Saul-Páli zsidókereszténység egyházi szervezete, mely az evangéliumi írásokkal a „Pártus Hercegből" zsidó ácsot faragott. Az ADI-ABANI Királyság uralkodói - ENGADI-EDESSA-ban már nem tehették koronájukra a Jézus Urunkat szim­bolizáló „Szent Sólyom"-madarat, a saját karizmájuk jelképeként. Attila tehát zász­lait ékesítette a „SZENT TURUL"-lal, hirdetve azt, hogy az ősi Szenthárom­ságból Rá és Népére sugárzó Szentlélek irányítása szerint teljesíti Istentől nyert uralkodói hatalmának és Népéről való gondoskodásának szent kötelességeit.

Annál is inkább tette zászlaira a ..SZENT TURUL"-t, mert ő még látott Edesszában - a templomban - ilyen alabástromból készült, „pártus-királyi öltözetű" Turul-szobrocskát, melyet - tekintve, hogy csak 10 cm magasságú volt - talizmánként ő maga is megszerezhetett. (Az itt bemutatott a Hildesheimi Múzeumban van és a pártus HATRA városában találták.)

Az iszlám példát azért említem, mert ha ma látjuk, hogy Mohamed vallása milyen hatalmas nemzeti öntudatot ad az araboknak, akkor higyjük el azt, hogy Attila népének Jézus Urunk hite - a Földre szállt Isten-Fiának emberi vére az uralkodóban és a Népben - sokkal, de sokkal nagyobb nemzeti öntudatot adott. Ne felejtsük el azt, hogy a „nagy"-nak nevezett KONSTANTIN, aki Rómából

71

Bizáncba tette székhelyét (innen Konstantinápolyba), a kereszténységet állam­vallássá teszi abban az időben, amikor már létezik a Saul-Páli zsidó­kereszténységnek egyre jobban erősödő szervezete - római irányítással ugyan, de főpapjaik és püspökeik többnyire zsidó származásúak. A vallási, jobban mondva a vallásért való küzdelem lassan politikai síkra kerül és azonosul azzal. A harc tehát nem más, mint:

A KÉT KÜLÖNBÖZŐ „SZENTHÁROMSÁG" KÜZDELME

Az „ATYA-ANYA-FIÚ'-Szentháromság a Pártus Birodalomban működő apostolok evangelizációs munkájának az eredménye.

Valójában „nyolc" Apostol, vagyis Jézus Urunk „nyolc" tanítványa hirdette a Jézusi Tanokat a Pártus Birodalomban. Ezeket „kétszer négyes" csoportba kell osztani.

Máriát és Mária Magdalát kísérték elébb ENGADI-EDESSA-ba - FÜLÖP, JÁNOS, BERTALAN és a Kánáni SIMON, aki az igazi PÁL-Apostol (Saul rabbi ezt a nevet egyszerűen felvette, „ellopta"), s ők azután a a kaukázusi hunokhoz is elmennek. A másik csoport: PÉTER, ANDRÁS, TAMÁS és JAKAB az összes pártus városokat bejárják, Chorezmbe és a Kusán Birodalomba is eljutnak és PÉTER - mint tudjuk - Antiochiában alapít egy­házat.

Ezek az Apostolok a Szentlélek tulajdonosaiként az „ATYA-ANYA-FIÚ" -Szentháromságot hiszik és tanítják. Jézus Urunk Édesanyját ők az égi „Fény-Szüze" - a teremtés nagy munkájában részt vevő „Szűz-Anya" - földi megtestesülésének hitték, mert látták, hogy keze érintésével meggyógyulnak a betegek, a vakok látnak és a süketek hallanak. Tehát őt a „MIANYÁNKNAK" ismerték el és így tanították a népnek is. Attila korában tehát ez az ATYA-ANYA-FIÚ Szentháromság az Egy-Igaz-Isten hármassága volt, akiket egyben a Szentlélek tulajdonosaiként hittek. Vagyis az küldte a hívőnek a Szentlélek áldásos segítségét, akitől a hívő kérte.

Nagyon érdekes az, hogy Rómába is eljutott ennek a „kétszer négy" - apos­toli munkának a híre, és egy ismeretlen, „bizáncinak" vélt festő, a római SANTA PODENCIA-templomban hagyott egy falfestményt, amelyet itt bemu­tatok. (Átvettem: R.M. Fondevila S.J.: „Realidad Historica de Jésus de Názáret" c. könyvéből. Editoria AYMA, Barcelona, 1968.)

A kép a Kr. u. IV századból származik és e sorok írója valószínűnek tartja, hogy az alkotója nem „bizánci" volt, hanem HUN. Bizonyításként beszéljen maga a festmény.

Jézus Urunk ül a középen egy olyan trónon, melynek padlószintdíszítését zászlócskák képezik és mindegyiken a Szú'zanya ősi szimbóluma van - a „nyolcágú rozetta", mely valójában a sumér INNANA jelképe. Jézus glóriában lévő feje-arca pontosan olyan, mint amilyet az ő halotti leple (a mai Turini-

72

lepel) mutat. A feje fölötti hatalmas kereszt egy koronából indul ki, ami fél­reérthetetlenül „JÉZUS KIRÁLY" kifejezője. Maga a jezsuita páter, akinek könyvéből átvettem e képet így írja:

„Jézus, mint a fenséges király látható, aki a Törvényt, az ő saját maga által hirdetett Törvényt diktálja egy félreérthetetlen parancsoló gesztussal, amivel méltóságát fejezi ki."

Ruhája „pártus-királyi" öltözet. Jobbján négy Apostol, akik mögött az Édes­anyja - Mária - áll, akinek egy kéz egy babérkoszorút nyújt. Ez a négy Apostol: Fülöp, János, Bertalan és Pál (nem Saul rabbi). Baloldalán szintén négy Apostol van: Péter, András, Tamás, Jakab és mögöttük Mária-Magdala áll.

Fent épületek láthatóak és állítólag ezek Jézus Urunk lakóhelyét - Capernaumot - ábrázolják. De Jézus Urunk bal oldalán - az első épület tete­jén - egy emberi „szem" látható. Állítólag innen ment a mennybe. De a HUN festő már előkészítette ezt a „mennybe-menetelt" azzal, hogy ezen épület fölé egy „szárnyas lovat" festett. Tehát szerinte „Jézus Urunk a Mennyországba is lóháton ment, mert onnan jött le a „szárnyas ló", hogy az Atyához vigye.

Én úgy látom, hogy ez a kép „titkosan" az „ATYA-ANYA-FIÚ" Szentháromságot fejezi ki. Ugyanis a koronából induló „nagy kereszt": az ATYA jelképe. Alatta Jézus Király - a „Fény-Fia" és a nyolcágú rozetták pedig félreérthetetlenül a „Szűz-Anyát" jelképezik.

Teljesen azonosan fejezi ki ugyanezt a Szentháromságot a Magyar Nemzeti Múzeumban lévő „Sinkahegyi" avar kereszt, melyet - pártus eredetének bizonyításával - bemutatok a „Végzetes államalapítás" című fejezetben.

Mindezeket pedig azért említem, hogy megindokoljam azt a meglátásomat,

73

hogy a Magyar Szent Koronánk - az átalakítás előtti állapotában - Attilának készült. Ugyanis ezen is ugyanígy található meg a „kétszer négy" apostol, mint a fenti képen és a sinkahegyi pártus kereszten.

Itt hivatkoznom kell a CSOMOR Lajos nagyszerű könyvében írottakra1, mert ő is felfedezte a Szent Korona eredeti állapotában ugyanezt a „kétszer négy" Apostol-beosztást (könyvének 573. oldalán látható.)

De a Szent Koronánkon az a legfontosabb, hogy eredeti állapotában rajta volt az ATYA-ANYA-FIÚ-Szentháromság tagjainak a zománcképe. Tehát a Szűzanya-Máriáé is, amit az átalakításkor leszedtek róla és helyébe a Dux-Mihályét tették.

Mielőtt tovább mennék a Szent Korona - Szenthármasság tárgyalásában, vissza kell ugranom az EN-GA-DI névhez. Ugyanis a legfontosabb Biblia-Szótár2 közli a képét annak a Holt-tenger melletti „oázisnak", mely ezt a nevet viseli így - ENGADDI. Itt város sohasem volt. A Bibliában (Gen. 14,7.) EN­GEDI néven található. Erre az oázisra menekült állítólag Dávid Saul elől. (I. Sam. 24). Ez az adat megerősíti az általam közölt ENGADI-EDESSA el­nevezést.

Azt a szándékot, mely szerint Attila valamiképpen vissza akarta állítani az ún. „anyajogú" Szentháromság hitét, megerősítik a korabeli körülmények is. Ugyanis az ő korában már igen erős az örmény-kereszténység, mely - átvéve a Saul-Páli ideológiát - ősi liturgiáját megváltoztatva szintén zsidókeresztény köntöst vett fel. Még Attila előtt, nagyhírű püspökük - GREGOR (akit szentté is avattak, mint mártírt) a kaukázusi hunokat akarta „áttéríteni" a zsidóke­reszténységre olyan erőszakos módszerrel, hogy a végén megölik őt a hunok. Attila már ezt a hitbeli örökséget kapja apjától és - mint valószínűsítettem -ADIABANI királyi hercegnő Édesanyjától. Amikor aztán Nyugat és Kelet ura lett, olyan Szent Korona elkészítését rendelte el, ami az ősi kaldeus hagyomány szerint készül. Tehát díszítéseinek szabályossága mutatja a NAP-HOLD-MERKUR-VÉNUSZ planéták szerinti kalendáriumot is, a ma „aranymetszés"-nek nevezett, ősi ötvösművészeti törvény betartásával, és annak szabályai szerint készül, valamint zománcképein mutatja az igazi és nem zsidókeresztény Szentháromságot, az azért küzdő „nyolc" Apostolt, a pártusok által is tisztelt arkangyalokat és a hit mártírjait.

Ezt érezhette vagy tudta nagynevű zeneszerzőnk - Szörényi Levente és a szövegíró Lezsák Sándor is, akik „ATTILA - ISTEN KARDJA" című operájukban ezt mondatták Attilával, aki Aétiuszhoz szól:

„Mentsük meg Isten méltóságát, Kardja majd rendet lát, S országok zúgnak új dalt, új imát."

Attila meglátta a Kárpát-medence geopolitikai adottságában azt a közpon­tot, mely a Jézusi-Hitnek, a minden júdaiságtól mentes kereszténységnek az erős vára és szintén erős népével „védelmezője" lehet. Ezt akarta megvalósí-

1 Csomor Lajos: Őfelsége a Szent Korona (1996.) 2 The Interpreter's Diclionary of Ihe Bible (Abingdom Press. N.Y. 1962.)

74

tani. Folytatni akarta a Jézus-házi uralkodókkal ezt - az így lelkileg és anyagi erőtartalékkal is biztosított - védelmi és evangelizáló KÖZPONTOT és valószínűleg három fiát is beavatta ezen tervébe.

Ezt az elgondolásomat támogatják Csomor alábbi megállapításai, ame­lyeket megnevezett könyvéből veszek át:

„....a magyar kereszténység a párthus birodalomban, illetve annak vonzáskörében, még az apostolok korában kezdődött és így a magyar Szűz Mária-tisztelet az apostolok korába nyúlik vissza." „...Szűz-Máriának a Magyarok Nagyasszonya és a Magyarok Királynéjaként való tisztelete igen régi gyökerű és a párthus-hun korba, vagyis a kereszténység kezdeti időszaká­ba nyúlik vissza."

„Jézus párthus királyként jelenik meg a Szent Koronán." „Ez a művészeti hagyomány a párthusok keresztény művészetéből a

kaukázusi keresztény művészetbe került és ott találkozott az ugyancsak párthus hagyományokkal rendelkező hun megrendelő igénnyel. Ebből a találkozásból született meg a Magyar Szent Korona zománcképeinek sorozata."

„A Szent Korona hunkori, kaukázusi, szabír-magyar ötvösműhely munká­ja."

E sorok írója úgy véli, hogy a Magyarok Szent Koronája Attila hagyatéka. A teljesen elpusztított hagyományok nélkül nehéz a bizonyítás, mert hosszú az út ENGADI-EDESSA-tól PILISIG, Attila városáig, a „kőpadlós" patakig.

Sokat meditáltam e kérdésben és igyekeztem a „Felső-világ"-tól megtudni a valóságot. Azt láttam, hogy Attila vasládába tette a Szentkoronát, illetve ebben őrizték, óvták és Attila meggyilkolása után kisfia - CSABA - eltűnik a vasládával és viszi EN-GA-DI - EDESSA-ba.

A Szent Koronára a vasládában ráhelyezi Jézus Urunk halotti leplét és így együtt őrzik ott a magyarok két Szentségét.

Tekintve, hogy a „halotti lepel nem bolygatható", így a Szent Korona valójában ott van „elrejtve" és innen viszik majd Bizáncba, mint azt már leír­tam.

Egyedül kevés vagyok a bizonyításra... SEGÍTSETEK FIATALOK!

75

IV. AZ „AVAR" NÉVEN ISMERT

BIRODALMAINK A magyarországi „hivatalosított" történelemszemlélet már jó kétszáz éve

azt keresi, kutatja, hogy az „avarnak" nevezett nép Ázsia melyik részéből ván­dorolt be a Kárpát-medencébe, miután - szerintük - Atillával megszűnt a Hun Birodalom és „üres" lett, néptelen lett ez az Isten-áldotta föld.

A régi íróknak megállapításait egyszerűen melló'zik. Pedig ezek világosan megmondják, hogy a Kárpát-medencei „avar"-nak nevezett nép: HUN. Idézzünk itt a szövegekből néhányat:

Theophilactus: „az avarok hunokkal azonosok" (Hist. lib. Le. 3. Velencei kiadás).

Joanes Malalas: „az avarok a hunokkal azonosak." (Chronographia. Lib. XVIII.)

Theophanes: „az avarok és hunok ruházata is azonos és sokan turk-nak hívják őket." (Chronographia CBH. VI. p. 165.)

De a hunok és az avarok között a nyugati írók sem tesznek különbséget és fajilag is azonosnak tartják őket. Felemlítünk ezekből is néhányat:

Paulus Diaconus: (De Gesta Longobard. I. c. 27.) Toursi Gergely: (Hist. Farnc. IV.c.) A Nagy Károly-korabeli annálisták is mind „hunoknak tartják az avarokat"

(Annál.Quedlinburg Pertz: M.G.H. III. p. 39.). Csakúgy a Fulda-i Annalesek is. Regino Krónikája így mondja: „HUNI qui et Avares" = A hunok, akik avarok (I.p. 548.).

Az „avarnak" nevezett nép múltját a régészek tárták fel, miután a történészek igyekeztek mélyen eltemetni. Mindig a híres NESTOR-féle mondást szajkózták: „eltűntek, mint az avarok, kiknek még utódjuk sem maradt." De nem tűntek el az „avarok", hanem megmaradtak ezen a néven is „HUN"-nak éppen úgy, mint időrendben utánok mi is megmaradtunk HUN-GAR-ok, vagy még másik nevünkön is - MAH-GAR-ok.

A hun-avar-magyar igaz történelmet elsikkasztották a Hazánkat uraló ide­genek, és ha valamit mégis ki akarunk böngészni a múltból, úgy a Bizánci Birodalom történetét kell tanulmányozni, mert ott mindent megtalálunk, hiszen ez a „birodalom" adófizetője, „béke-adó"-fizetője volt a mi hatalmas népünk királyainak, Attilának is és BAJÁN nagykirályunknak is, akit a bizánciak -.avar-kagánnak" neveztek.

De a mi hatalmas népünk állandóan mozgott a Kárpát-medencét, a Káspi-Aral térséget és a Kaukázust is magába foglaló területen. Az is természetes, n°gy az idegenek által elfoglalt területről „visszavándorolt" a nép a Kárpát-

77

medencei őshazába, miként a Pártus Birodalom bukása után a sasanida-perzsa üldözés elől hazatért népünk is, akiket „KAN-GAR" néven ismernek a perzsák. KA-AN-GAR... „az égi-beszéd-népe" .... már nevében is hordja az istenhitet, (mint az ún. „UJ-GÚR"-ok is, akik az üldözött manicheusok voltak és Északra menekültek az őket gyilkoló sasanida-perzsák elől). Ezt a KAN-GAR népet is „avar"-nak nevezik a Kárpát-medencében való letelepedésük után, és ők az építői az Ister-Gami Oroszlános Szentélynek, miképpen ismertetem az „Ister-Gami Oroszlánok Titka" című könyvemben. Meg kell állapítanunk tehát azt, hogy Attila halála után még egy emberöltő sem telt el, amikor a már nem „hun­nak" nevezett birodalom uralkodik a Kárpát-medencében, kiszorítva onnan a gótokat és minden idegent, de az uralkodó nép csakis ugyanaz: Hun-fajta, avar-nevű, szabír-nevű és még „gepida" is - nevében viselve „gyepü-védő" feladatát és kötelességét.

Mindenesetre a nyugati történelemszemlélet hatalmas kiterjedésű „avar" birodalmat tüntet fel a hunok utáni időszakokban. Egy német „Történelmi Atlasz"-ból közlök két térképet, melyekből - a feltüntetett évszámokból -megállapítható, hogy ők csaknem „három" évszázadon át elismerik az avarok országának területi kiterjedését az „Enns"-től a Fekete-tengerig.

Piof TiCftCnberq

78

Tehát a mai egész Ausztria is az Avar Birodalomhoz tartozott, amit bizonyí­tanak az Ausztriában feltárt avar sírok tömegei. Erről külön fejezetben szá­molok majd itt be. Ausztriából az ún. „Bécsi-medence" jó nyolcszáz éven át a mi birodalmainkhoz tartozott. Az Enns-folyó a Dunába torkollik Linztől 20 km-re keletre. Az Enns-en túli területet hívták „Ober-Enns"-nek (Óperenciá-nak). De nézzük jól meg a fenti térképeket.

Az első térkép BAJAN-KAGAN Birodalmát tünteti fel, akinek seregei 565-566 körül Thüringiában harcolnak a frankok ellen, akiknek még a királyát - 1 . Siegebertet - is foglyul ejtik.

Kr. u. 570-ben viszont már Bizáncban vannak, ahol II. Justinus bizánci császárral kötik meg a békét, évi 80 000 arany solidus „tartáspénz" fejében. Ezt a békeszerződést - az évi 80 000 solidus fizetése ellenében - Tiberius császár­ral (578-82) is megújították. De Baján nemcsak harcolt, hanem a Kárpát­medencében kialakította a védelmi rendszert, melynek „gyűrűi" - mint az erősített és vízárokkal is körülzárt várközpontok, vagy inkább úgy mondhatjuk ..erődített városok" - az esetleges támadókat és betolakodókat körülzárhatták védelmi seregeikkel. Ezeket nevezték a nyugatiak „RING"-nek és már készen voltak abban az időben, melyet a 2. térkép mutat, vagyis a VIII. században. Baján seregeit nem az ellenség verte meg, hanem egy pestisjárvány pusztította, mely elvitte a nagykirály hét fiát is. Az utána uralkodó kagánok neve és történelme ismeretlen, mert senki sem értékelte ki a bizánciak történetírását, és csak annyit tudunk, hogy a bizánciak Baján után is fizették a békeadót.

A Baján által megszervezett és az utána következő uralkodók által kiépített

79

„avar védelmi rendszerről" 1751-ben TOMKA készített egy térképet, melyet itt bemutatok a kilenc „RING"-el.

De ebből hiányoznak a védelmi rendszer vizesárkai, mint a Csörsz-árok, Ördög-árok stb., melyeket Fekete Zsigmond említ meg könyvében.1

i**^*Vt*^*VÍ*V***v*v*****v* * * * * * * M V V U ^ H U l U V l M U U t M U t M \ * . S * W * * * * f c » » » » » + \ » % + » * > + * » * » * * * * »

A VIII. század vége az az idő, amikor a nyugatiak is megindulhatnak támadásra az Avar Birodalom ellen. De a 2. sz. térképen látjuk, hogy AVARIA kiterjed a Fekete-tengerig és a „MAGYARÉN" népet a Kaukázus felett, az / zovi-tenger és a Káspi-tenger közötti területen látják a nyugatiak. Vizsgáljuk meg tehát a történelmi helyzetet mindenütt. „Igaz Történelmünk Vezérfonala Árpádig" című könyvemből idézem a következőket:

„Most nézzük, mit találunk Keleten. El kell ismernünk, hogy ott létezik a nagy népességű és erős Dantumagyaria. Itt települt népeink, szabírok, unuguri-ak stb., tehát az egész Dantumagyaria és a kaukázusi Magyarország lakói, min­den júdaiságtól mentes Jézus-hitűek (manicheus, nesztoriánus, ujgur nevekkel ismertetve a szakirodalomban), éppen úgy, mint a „Hunnia Abarica" avarjai is.

Dantumagyariát fenyegeti a kegyetlen sémi-arab invázió, és Kazáriával áll hadilábon. Avariát pedig a nyugat-római „Szent Birodalom" júdai kereszténysége akarja elfoglalni. Tehát Keleten is és Nyugaton is népeink „pogányok" és „eretnekek" a sémi alapú vallásfelfogás szerint, akiket el kell pusztítani. így a keleti népeink elleni kazár és arab támadásokkal egyidőben indul meg Avar Birodalmunk ellen a „nagy" előnevű Károly, a frankok uralkodója, a Kr. u. 790. évben. „Négy" hadsereggel támadja Aváriát. A Duna jobb partján személyesen vezeti hadait. A bal parton Teodorik gróf a vezér, a Dunán hatalmas hajóhad úszik, és délről, Olaszország felől fia - Pipin - támad. Ez az első hadjárat, de jön utána még kettő, mert az avarok bizony nagyon

80

erősek. Miután a „nagy Károly" által vezetett hadjáratot avarjaink jól kivédték, s elsüllyesztették a dunai hajóhadat is - a második támadást már nem a császár, hanem 795-ben Erich, friauli herceg vezeti. Ez sem járt kellő eredménnyel és foy a harmadik hadjáratot (799-803) újra „nagy" Károly és fia, Pipin vezetik. Négy év alatt sikerül nekik elfoglalni a bécsi medencét és a Mura melletti ?.gyűrűt", miután a Pozsony előtti „gyűrű" TUDUN-ja, aki uralkodója volt a nyugati területeknek, behódolt a frank Károlynak. (Valószínűleg „nagy" Károly avar származású édesanyjának rokona volt.) Fel is vette a római kereszténységet, és 150 főnyi vezető társával Achenbe érkezik, ahol Nagy Károly teljes udvari pompával fogadja őket. A béke megpecsételődik azzal, hogy TUDUN római-keresztény lesz, és a Kárpát-medencén kívüli, eddig avar területeket átadja a frankoknak. A római-kereszténységben „Teodor" nevet kap, de megtartja avar „nagykán" rangján, és a Vág melletti, legészakibb „győr"-ben (,,gyűrű"-ben) telepedik le. Nagy Károly tehát csak a Kárpát-medencén kívüli „Avaria" területét veszi birtokba és a két nyugati „Győr"-t rabolja ki, de így is éppen elég kincset visz magával, mert az avarok ötvösipara szüntelenül és folyamatosan gyártotta a szebbnél szebb arany tárgyakat. Nagy lehetett a zsák­mány, mert a négy évig tartó és hosszú háborúban Nagy Károly kirabolta a dunántúli avar településeket is. A „honvisszafoglalás" elnevezés tehát részben helytálló és a dunántúli részekre vonatkozik.

A Dantumagyariából irányított és a Don-Azovi-kaukázusi térségben elhe­lyezkedett, a nemzeti vallásukban összeforrt népeink nagyon jól tudják, hogy mi történik a Kárpát-medencében, hiszen az avar futárok állandóan érkeznek és hozzák a segélykérés kiáltásait is. Itt tehát megindul a „honvisszafoglalás" előkészítése, melynek első lépése az, hogy a 765. évtől, megszűnik minden kapcsolatunk Kazáriával.

A Dnyeper melletti „hat" városunkban (Gyana-Káta, Szaka-Káta, Szalma-Káta, Karakán-Káta, Tényő-Káta és Szabír-Ögyek) megindul az összes szükségletek gyártása és Kievben Csaba fia - EDÉMEN - megindítja a kardgyártást 790-ben. 810-től ÜGEK az uralkodó, akinek felesége a Khorezm uralkodó családból származó EMESE, a TURUL mondai Isten-anyánk. (Itt meg kell jegyezni azt, hogy CSABA felesége is a Khorezm uralkodó család leszármazottja volt. Ez azért fontos, mert a khorezmi királyok SZIJAVUS-tól, azaz babiloni néven: NIMRUD-tól vezették le a családfájukat, és így az ó-ma­gyar királyok is a nimrudi leszármazottak közé iktathatok.) - Ügek kiépíti és megerősíti KIJEV várát a kard- és kovácsipar védelmére és 839-ben a testvérnépek szövetségében megtámadja a Bizánchoz tartozó Al-dunai telep­helyeket. Ezzel tulajdonképpen arra az „egyezségre" felelt, amit Bizánc a zsidó Kazáriával kötött 834-ben.

850-ben a megerősített KIJEV-et fiára, ÁLMOS-ra bízza, és megindítja a >,honvisszafoglalás" tervszerű előkészítését. Ezt nagyszerűen ismerteti Padányi Viktor: „DENTUMAGYARIA" című könyvében.

Fekete Zsigmond: Magyarország vizei múltjának és vízépítkezcsénck a történelme a magyarok beköltözéséig (Bp. 1882.)

81

E sorok írója csak annyit akar hozzáfűzni Padányi nagyszerű ismertetéséhez, amivel igazolható a hatalmas nemzetségünk egyfajtasága és chrestosi szellemű, minden júdaiságtól mentes nemzeti vallása, mely eró't adott a magyarságnak a megmaradásra és minden nehézség leküzdésére.

Almos és Árpád eló'tt teljesen ismert volt a Kárpát-medencei helyzet, és azt is tudták, hogy az avarok seregi lassan kiverték a nyugatiakat a Dunántúlról, és a hazaszivárgó magyar csapatok segítségével a frankok ellen több hadjáratot is vezettek. Ezekről a nyugati krónikák a „magyarok" hadjáratai néven tudósí­tanak.

Az avarok „győr"-jei a hazatérő Álmos-Árpádi nép települési helyeiül szol­gáltak, de a „Bécsi-medencét" is magába foglaló, hajdani „Hunnia Abarica" területét is visszafoglalták. Fekete Zsigmond történészünk az 1882-ben kiadott „Magyarország a honfoglalás előtt" című könyvében így számol be erről:

„Amint őseink a hazába jöttek, itt igényt tartottak még Alsó-Ausztriára is, melyet örökség gyanánt tekintettek. Épp így tekintették Dalmáciát. A hon­foglalás mintegy maga beszéli el nekünk, hogy a magyarok itt, mint valamely

ismerős tájon jártak, mert itt az általuk ismert berendezésekre találtak, és az itt szétdobott avar testvérek velük kezet fogván, kalauzolással szolgálnak nekik. Ezen kalauzolást felismerni véljük a vezérek-korabeli kalandokban is, melyekkel megtorolni akarták az avarok országának elpusztítását és kifosztását, s számon kérni azon kincseket, melyeket innen Nagy Károly katonái elhordták. A kölcsönt valamennyi, Nagy Károly hadában szolgáló népeknek egyenként adogatták vissza. Legtöbbet kapott az áruló szövetséges: Bajoroszág, s még a hollandi frízeknek, akik Nagy Károly hajóhadában szolgáltak is jutott belőle. Az olaszok, akik Pipinnel az avar Csánok (kagánok) kincseit zsákmányolták ki, aranyban és ezüstben a legnagyobb sarcot fizették." E hivatkozással csak az

82

avar-magyar folytonosságot és összetartozást kívántam bizonyítani, melynek magától értetődő követelménye a hadműveleteknél nem nélkülözhető állandó futárszolgálat Avarország és Dantumagyaria között. Itt jó, ha tudjuk azt is, hogy DAN-TU-MAGYARIA sumér-szabir-arám nyelven: „Erős-szabaddá tett Magyarhont" jelent.

A nyugati történetírás a „nagy" díszítő"jelzővel illeti a frankok királyát -Károlyt - nyilván azért, mert az „avarusoktól" elrabolt káprázatos értékű aranykincs segítségével egyszeriben gazdaggá tette egész Nyugatot.

AZ ELRABOLT AVAR KINCSEK

Fehér Mátyás Jenő könyvéből kell itt sokat közölnünk, mert nagyszerűen felderítette ezt a témát.

„Annak ellenére, hogy a krónikások, udvari évkönyvírók áradozása a tizenöt társzekérnyi avar zsákmányról lázasra fokozta fel a közvélemény érdek­lődését, ezzel a hírveréssel „a háromnapi csoda" sorsa véget ért. Rendkívül fontosnak tartjuk, hogy a közel nyolcvan forrás majdnem kizárólag a 795-796-os években foglalkozik az avar kincsekkel. Tudván a Nyugatra került nemes­fémállomány inflációs jelentőségét és ismertve NAGY KÁROLY 811-ben megírt végrendeletét, az avar zsákmány jelentősége, az aranyedények, erek­lyetartók, sőt bútorok eredetéről többé nem esik szó. Kétségtelen, hogy a közvélemény előtt ügyes taktikával akarták megmagyarázni a sok keleti erede­tű kincs megjelenését. Szándékuk volt ugyanis az „opus Dei" = „Isten műve" fogalmával ellentétes és az egyházi írók által „pogánynak" bélyegzett avarok elleni hadjáratnak eredményeit, főként a templomokban közszemlére kitett arany-ezüst edényeknek, díszeknek jelenlétét elfogadhatóvá tenni. E tekintet­ben NAGY KÁROLY legbizalmasabb udvaronca, életírója és egyben ötvös­művésze volt a nagymester. Hogy a keleti kincsek eredetére magyarázatot adjon és a sok mendemondának a keresztény és mégis kirabolt KAJD kagán földvárának kirablásáról elejét vegye, évkönyvében rendkívül kiszínezte HARUN al RASID kalifa és NAGY KÁROLY közti követségváltást és a Keletről kapott ajándékokat. Ma már tudjuk, hoy EGINHARD évkönyvének erre vonatkozó részlete egy a sok közül, ahol császári ura alakját szívesebben öltöztette a legendák, mint a valóság köntösébe. A kalifa udvarában járt IZSÁK zsidó követ alakja épp olyan mesefigura, mint a Bagdadból Áchenbe érkező kincset hordó elefánt, az elhíresült ABUL ABBAS, amely aztán már több, utánzó krónikában „Ambulabas" (= „Járkálsz"!) néven szerepel. Eme motívum 's elterjedt az európai közhiedelemben, mint az ugyancsak legendák sorába tar­tozó császári zarándoklat Jeruzsálembe, ahonnét szintén mesés gazdagságú kincseket hozott magával NAGY KÁROLY, megtetézve a „sarracénoktól" elkobzott kincseket a Bizánc legfényesebb terét megtöltő aranyedények, erek­lyetartók, pompás díszfegyverek és arannyal átszőtt bársony és selyem kelmék tömkelegével. A bizánci „ajándékokat" nem kisebb történelmi személy adta át hódolata jeléül a frank császárnak, mint maga NAGY KONSTANTIN. A két

83

császár kora közt terjengő négyszáz esztendős időtávlatot elmellőzték. E tekin­tetben főként nagy szerepe volt TURPIN reimsi érsek könyvének 796-ból.

A dúsgazdagon megajándékozott reimsi székesegyház keleti eredetű kin­cseinek jelentősége a jámbor közvélemény előtt nemcsak emelkedett, hanem egyben feledtette is azok avar származását. A reimsi érsek ezzel a legenda­körítéssel nyugodtan sorolhatta székesegyháza remek kincseihez NAGY KONSTANTIN kardját, SZENT MÓRIC lándzsáját sok más pompás remek­művű ereklyetartó mellett. Példája serkentőleg hatott a Saint Denis székesegy­ház kanonokjaira is, akik az avar kincsek zömét szintén NAGY KONSTANTIN személyes ajándékainak tüntették fel.

Hogy ezt a legendát történelmi ténnyé avassák, még a székesegyház gyönyörű vitreaux-, ablaküvegfestmény sorozatában is megörökítették a két császár találkozásának jelenetével. Majdnem minden nyugati érsekség, püspök­ség székesegyházában, a monostorok, apátságok templomi leltáraiban bőven bukkannak fel „keleti" eredetű kincstárgyak és kárpitok, s valamennyi NAGY KÁROLY ajándékaként szerepel felfokozva értéküket azzal, hogy ő viszont Jeruzsálemből hozta, KONSTANTIN császártól kapta. Ha pedig a felsorolt kincsek közt egészen profán jellegű és minden egyházi jelleget nélkülöző, sőt talán „pogány" motívumú darabról esik a listában szó, azt viszont a szintén a mesék sorába tartozó HARUN AL RASID-féle - sohasem létezett - ajándékok­nak nyilvánítják."

HONNAN VOLT AZ AVAROKNAK ANNYI ARANYA...?

Jeles történészünk: Fehér Mátyás Jenő, valamint László Gyula is kimutat­ták, hogy csupán Bizánc által - 57 éven át fizetett békeadó 4 700 000 db bizán­ci solidust tett ki, ami - megközelítőleg - 32 000 kg színaranynak felel meg. Ennyi színarany állt rendelkezésére az „avar kagánnak" ahhoz, hogy a szebb­nélszebb ötvösremekeket készíttesse nagyszerű szakembereivel. És „Nagy" Károly rablása után nyugaton is megalakultak az ötvösműhelyek azzal a céllal, hogy az avar ötvösremekeket egyházi liturgikus vagy egyéb díszítő célra át­alakítsák.

Ilyen volt: „Az EGINHARD személyes vezetése alatt álló ötvösműhely, ahol minden

valószínűség szerint az ősi avar kagáni jogart szentolajtartó kancsóvá alakítot­ták át a St. Maurice-i apátság használatára. Az eredeti formájából kiforgatott, átalakított kincseknek hosszú sorával találkozunk a székesegyházi kincstárak leltáraiban is, ama megjegyzéssel, hogy „barbár edényből Isten dicsőségére" ez vagy amaz ötvösművész alakította át.

A Párizs melletti Saint Denis-apátság, a Capetingek ősi monostora valósá­gos gyűjtőhelye volt ezeknek az átalakított keleti kincseknek. SUGER apát (1081-1151) még a régi Karoling-kori császári ajándékokból, NAGY KÁROLY

84

örököseinek hagyatékából, tehát valószínűleg avar kincsekből „ládákba rejtett kincseket talált", amelyekről csak a „barbár" jelzővel emlékezik meg. A Szent pionysius főoltár maga, teljes egészében a 823-től 877-ig uralkodó KOPASZ KÁROLY parancsára készült az avarok kincsei közt szereplő aranytáblák fel­használásával. Az átalakítási műveletet SUGER apát „megnemesítés"-nek nevezi reánk maradt feljegyzéseiben: „... á csodás művű és pazar pompájú arany hátsó táblát pedig, mivel mesterei barbárok és a mieinknél mértékte­lenebbek voltak, domborművekkel formában és anyagban is megnemesítettük úgy, hogy egyesek azt mondhatták volna: „Az anyagot felülmúlta a munka." Felhasználtuk itt a sok szerzett dolgot, melyet féltettünk az elkallódástól, törött arany edényeket és egyebeket, mivel az aranynak, drágaköveknek, gyöngyöknek változatossága nem mond sokat a művészetben járatlanoknak... ezért verseket írtunk.

Miután összegyűjtöttük a régóta ládákban elrejtve hányódó pazar ékességű táblákat, rézből készült, aranyozott és ékkövekkel díszített állatok figuráit is, egybeillesztettük velük, hogy az ily csodálatos értékű alkotások el ne vesszenek. Ezekkel díszítettük a szószék peremét.

Újra aranyoztattuk a szentély közepén felállított arany sasokat is, amely csodálóinak gyakori érintése által elveszítette régi fényét.

Hét gyertyatartót is feldíszítettünk zománcozott lemezekkel a Károly császár által Szent Dyonisiusnak adományozott kincsekből. Ugyancsak a szent iránt érzett nagy tiszteletből arany és ékes, drágaköves edényeket is előszedtünk az Űr asztalára, azokon felül, melyeket a frankok királyai erre a célra hagyományoztak volt. Felajánlottunk a szentnek egy prasiusi kőből hajó alakra kivájt edényt arany koronájának virágdíszeivel együtt. Ez az edény drá­gakőminősége és terjedelmessége miatt csodálatra méltó, mert Szent Eligius zománcos munkája díszíti, amelyet mindenki nagyon szépnek ítél.

Egy másik, pintes nagyságú berillből faragta edényt, amely kristályszerű volt és régente Aquitania királynéjának kincstárát díszítette, felajánlottuk a szent tiszteletére. Ugyanígy egy faragó által csodálatosan elkészített és csiszolt porfir edényt, miután hosszú évtizedekig ládákban volt elrejtve, korsóvá alakí­tottuk át arannyal és ezüsttel sas formára alakítva azt.... „Ugyanígy folytathat­nánk az egyes Karoling- és későbbi kori ötvösremekek átalakításairól szóló fel­sorolást a korai-középkori alapítású katedrálisok, apátságok, monostorok haj­dani leltáraiból."

ONFOGLALÓ ŐSEINK „KINCS-VISSZASZERZŐ" HADJÁRATAI

„Jelen fejezetünk célja, hogy az avar kincsek és a magyar kalandozások közti összefüggést feltárjuk. Szerintünk ui. a „kettős honfoglalás" feltevése ezzel is erős történelmi igazolást nyer: kalandozó őseink saját kincseiket ke­resték Nyugat királyi udvaraiban, monostori és székesegyházi kincstárakban egyaránt!

85

A tétel nem új. FEKETE ZSIGMOND, a századforduló jeles magyar vízi­mérnöke, a Csösz-árka és földvárak kutatója és egyben országgyűlési képviselő, már 1882-ben megjelent nagyszabású iratában hirdeti a következő szavakkal: „A honfoglalás mintegy maga beszéli el nekünk, hogy a magyarok itt, mint valamely ismerős tájon jártak, mert hisz itt általok ismert beren­dezésekre találtak, s a szétzüllve még itt élő avar testvéreik velők kezetfogván, kalauzolással szolgálnak nekik. Ezen kalauzolást felismerni véljük a vezérek korabeli kalandokban is, melyekkel megtorolni akarták az avarok országának elpusztítását és kifosztását, számonkérni azon kincseket, melyeket innen Nagy Károly katonái elhordták." HUNFALVY elnémított ellenfeleként - tudományos vonalon - már a Millennium előtti időkben tisztábban látta az avar-magyar folyamatosságot sok mai szakembernél. „Nagy Moravia"-elméletét külön könyvben erős felkészültséggel cáfolta, de a sok ellenkezés miatt kénytelen névtelenül az ország közvéleménye elé tárni.

FEKETE ZSIGMOND fehér hollóként tekinthető a kalandozások indítóokainak megjelölésében. Csodálatos, hogy történészeink, akik zökkenő­mentesen elfogadták a nyugati történészek, krónikások által annyira kihangsú­lyozott „Opus Dei"-t, vagyis a keresztény hit gyarapításának ürügyét az avarok ellen, nem találtak a kalandozások indítóokai közt ezzel a törekvéssel egyen­rangú motívumot.

A kalandozások útja, a kizsákmányolt városok, egyházi intézmények sorozata meglepően azonos a NAGY KÁROLY és közvetlen utódai, valamint az ácheni udvarban megajándékozott állami és egyháznagyok által gazdagított ilyen helyekkel. G. FASOLI, olasz történész nagy monográfiája a „Magyar kalandozások Európában a X. században" és BÁLINT Csanád tanulmánya -„Honfoglaláskori sírok Szeged-Öthalmon" MFM. évkönyve, 1968. - már tet­tek kísérletet a kalandozások indítóokainak a feltárására. A „tervszerűség" ezekben a vállalkozásokban nyilvánvaló. írott források, régészeti adatok és nem utolsó sorban a helynevek elemzése egytől egyig arra mutatnak, hogy az ÁRPÁD-féle honfoglalókkal felerősödött nyugati avarság a hatalmas avar zsák­mány visszaszerzését tűzte ki célul maga elé.

Időbeli tájékozódásként meg kell említenünk, hogy a kievi magyar fejedelemség területéről a HINKMÁR-féle krónika adata szerint már 864-ben betört Európába egy elképesztő gyorsasággal száguldó magyar lovas sereg. 881-ben Bécs környékén verik el a port a szlávokon a kabarok segítségével. REGINO 888-ban már egész részletes képet fest újabb „kalandozásukról". Szerinte ez az eddig ismeretlen és vad nép, Szkytiából, a Tanai mocsaras vidékeiről nyomult elő és elsőként az avarok pusztaságait és Pannóniát szágul­dozták be halászva, vadászva, később Karintiát, Moráviát és Bolgáriát nyugta­lanították. Ekkor már a magyar sereg nem is ment vissza Kievbe, hiszen 889-ben, 890-ben is szerepelnek, sőt 892-ben ARNULF szövetséget is köt velük.

Érthetetlen, hogy magyar történetírásunk legalább is a 881-től az ARPAD-féle honfoglalásig eltelt 15 esztendő eseményeire, a magyar-kabar vállalkozá­sokra szinte figyelmet sem szentelt. Ez a másfél évtized mindössze a megszep­pent nyugati krónikások adatainak összeállításában, kronológiai felsorolásában

86

szerepel. Az új Európát formáló ázsiai népről szóló „vad", „kegyetlen" jellemvonások célzatos alkalmazása kimeríti történészeink érdeklődését, meggyőződésünk szerint azonban az ÁLMOS uralma alatt álló kievi fejedelemség fiatal generációs lovassága, feltehetően ÁRPÁD vezetése alatt közvetlen kapcsolatokat, vérségi kötelékeket teremtett a Vas, Zala, Somogy és Sopron megyék területén élő avar kaganátussal. Krónikáink e tekintetben elég­né szűkszavúak ugyan, de Anonymus-Pósa állítása, hogy TAKSONY felesége „kun", azaz avar volt, legkedveltebb vezére: ABAR, ED és EDU avarok stb., arra mutat, hogy a 15 esztendő alatt a fiatalos lendületű kievi magyar lovasság már befészkelte magát a rokonfajú kagánok töredék országába.

A kalandozásokat vezető fejedelmek és vezérek azonban már egytől egyig vérségi kapcsolatban állnak az avarsággal. Maga TAKSONY avar felesége mutatja a kirabolt nép jogos kincseinek visszaszerzését, hiszen mint régészeink már bebizonyították, a nagyszerű arany-ezüst felszerelések zömében mindig az asszonyok tulajdonát jelentették. Az igazán elsőrangúan gazdag nemesfém­mellékletek, kincsek mindig női sírokban szerepelnek. Az ősi „matriarkális" korszak emléke ez.

PADÁNYI már 1963-ban rájött, hogy ÁRPÁD első és utolsó fiai közt egy egész emberöltőnyi időköz van (300/a. 364.). Kiértékelését azonban nem fejlesztette tovább, hogy első fiának, TARHOSNAK esetleges avar kapcsolatait elemezte volna. A külföldön élő nagy magyar történész eme adatát a hazai történészek közül Györffy György csak 1970-ben fejlesztette tovább: „Árpád fiainak korára leszármazottaik szereplése idejéből következtethetünk vissza. A legidősebb, Tarhos és a legfiatalabb, Zolta közt majdnem egy generációs eltérés mutatkozik, ha unokáik szereplését vesszük kiindulásul. Tormás 948-ban járt Bizáncban, Géza pedig 973-ban küldte követeit Quedlinburgba, mint ifjú fejedelem. Szem előtt tartva az e korban megfigyelt 28 éves generációs perió­dust, TARHOS 892-táján, ZOLTA pedig 917 körül volt fiatal férfikorban." (Arch. Ért. 1970. 220.) Győrffy gondolatmenete teljesen helytálló és fedi Padányi véleményét, de ő sem az avar és magyar folyamatosság szemszögéből értékelte ki következtetésének eredményét, mint ahogy Padányi is csak ÁRPAD kétszeri házasságára következtet. Második feleségét északi fajhoz tar­tozó, normann asszonynak tartja.

Ezzel szemben - véleményünk szerint - ÁRPÁD valószínűleg, fia TARHOS bizonyosan avar kagánok családjába házasodtak be.

Eme állításunkat nem a 15 évnyi időre alapozzuk, amely 881-896 között lezajlott, amikor is minden évről nyomot hagytak róluk a nyugati krónikák, sőt még az a komoly következtetés sem, hogy TARHOS 892 táján volt fiatal fér­fikorban.

A „beházasodások" révén hárult el az Árpád-féle honfoglalók minden nehézsége a hajdani Avar Birodalom területein. Házasodással, vérségi közösséggel magyarázható sok ún. „fejedelmi birtok" szerepe, különösen a nyugati vármegyék területén. Ugyancsak erre enged következtetni, hogy a Jelzett megyékben nincsenek kora Árpád-kori sírleletek. Ez a jelenség már Csollány Dezsőnek is feltűnt, s közölte megfigyelését. Csollány konklúziója

87

szerint tehát Vas megyében egyáltalán nem, Zala-, Somogy- és a szomszédos Tolna megyékben minimális mértékben fordulnak elő Árpád-kori sírok. Ez azt jelenti, hogy itt az ÁRPÁD-féle honfoglaló réteg a már ott lévó' avarságot neni háborgatta, földjeit, legelőit és falvait nem szállta meg, csak a szokásos „exogám", vagyis „kifelé házasodási" gyakorolva a rangosabb avarság leányaival megalapította a „vő- és sógor-falvakat".

Mielőtt e „vő- és sógor-falvak" szokatlan és majdnem kedélyeskedő kife­jezések magyarázatára térnénk, még két jelenségre kell felhívnunk a figyelmet Vas és Zala megyékben. Az egyik az említett megyék területén szereplő „vezér nemzetségek" gyakori telephelyeinek sora: Bulcsú, Kál, Bogát, Lád, Ólad (Előd!), Ondód, Acsád és az Órs-urak egész sor szálláshelye. Ezt a feltűnő jelenséget már HÓMAN azzal magyarázta, hogy ez a vidék volt az ÁRPÁD-család téli szállásterülete.

A másik feltűnő jelenség a sok „Nemes" előnevű falunév, amely csak ezen e vidéken fordul elő az egész országban, sőt határozott folytatásukként Karintiában 10, Stájerországban 5 „Edling" elnevezés formájában találunk helyneveket. A magyar falvak sorában szerepelnek: Nemescső, Nemestördemic, Nemesbőd, Nemesládony, Nemesbő, Nemeshallós, Nemeskér, Nemesgöd, Nemesbükk, Nemes-szivágy, Nemes-zsidány, Nemeskolta; nyugat­dunántúli előfordulások mellett a Vág-völgyi Nemesur és a megszállt vidéki Nemesvölgy. A karintiai stájer telepek felsorolását mellőzzük, csak megem­lítjük, hogy már 1913-ban PRIMUS LESSIÁK elemezte az ottaniakat és ered­ményeként az „Edling" - „Edei" falvakat szintén „nemes" értelemben használ­ta (Carinthia, I. 1913, 81-84.).

CSÖKE SÁNDOR, kiváló külföldi nyelvészünk hozzánk intézett levelében (72. 9. 22.) közlése alapján: „Van az ótörökben egy szó: NAMIZA = a nővér férje, vő, nó'ági rokon értelemben." Ugyancsak az általa közvetített N. NADZIP: Ujgursko-russkij slovarj (Moszkva, 1968.). azaz ujgur-orosz szótár­ban szereplő NEMET családnév elemzéséből a következő eredményét is megemlítjük: „Úgy látom, hogy a magyarok a tőlük nyugatra lakó avarokat nevezték NÉMET-nek..." Az ótörök NAMIZA és az ujgur NÉMET hangzati hasonlatossága is arra mutat, hogy az avarság igazi neve ezen nyelvjárásonként alakult hangtörténetileg, és a „nemes" előnevű avar telepek nevére is és a beházasodott „vezérnemzetségek" tagjainak neve elé „nőági rokon" értelem­ben, s „namiza" formában eléillesztették, ha azok a régi avar területeken telepedtek meg.

A felsorolt „sógor" = „nemes" telepek mellett azonban szerepelnek az igazi, ősi avar nevek is, mint a tanulmányunkban szereplő kalandozó vezérek nevei. Györffy a honfoglaló magyarság településeiről írt egyik legújabb tanul­mányában a TÉTÉNY-„fejedelmi vő", vagy sógor-kígyós címerű nemzetségről is megemlékezik és telephelyét a Bécsi-medencébe helyezi. Elgondolását iga­zolja a Niederdollendorfi avar síremlék kígyós motívummal díszített kardja. A TÉTÉNY nemzetség mellett - amelyet mi avar eredetűnek tartunk - szere­pelteti ŐRSUR nemzetségét, akit már ANONYMUS-PÓSA „kun", vagyis avar vezérnek jelez krónikájában. Az „Őrség" még ma is Vas megye legnyugatibb és

88

jelenleg Ausztriához csatolt területeit jelenti, ahol számos avar sírra bukkantak. Ha idesoroljuk még a CSÁK nemzetség őseit, akik a legnyugatibb településük nevét a Vas-megyei Csák községben megőrizték és ahol „frank" lándzsákat tár­tak fel a régészek, akkor vargabetűs kitérőnk nyomán már felsoroltunk olyan avar rangosokat, akiknek elsőrangú értesüléseik lehettek a hajdani avar zsák­mány sorsáról. így magától kínálkozik a FEKETE ZSIGMOND által már 1882-ben felvetett zsákmányvisszaszerző motívum, mint a kalandozások egyik, talán legerősebb indítóoka.

Az avar törzsszövetség és nemzetségek tagjainak elemzésénél ugyan „ex offo", kötelességszerűen sokkal bővebben foglalkozunk, de a már előlegezett „avar rangosok" mellett fel kell sorolnunk a kalandozások vezéreit, hogy azok avar származását, avagy a magyarsághoz kapcsoló rokonságát megállapítsuk.

TAKSONY nagyfejedelemről tudjuk - ANONYMUS-PÓSA adatai alap­ján -, hogy avar felesége volt. Rokonsági kapcsolatai az avarsággal késztethet­ték arra, hogy megtorlást keressen a volt frank vidékeken és az avar zsákmány kincseinek visszaszerzésére vállalkozzék. Tudjuk, hogy kísérő társa avar részről URCUND vezér volt. URKUND neve az elterjedt „VARKUN" torzítása, vagy elmagyarosodott formája. Ma Örkény falu neve őrzi emlékét Sopron megyében. TAKSONY személyes seregparancsnoka APAR, viszont a szlávosított formájú nevet használta, de szintén avar volt.

Ezek a felsorolt avar kíséretek a magyar nagyfejedelem seregében már előre mutatják a többi kalandozásnál is szerepet játszó „kettősséget", amely a két nép eSy"egy vezére alatt szinte állandósul. Ez azt mutatja, hogy az ÁRPÁD-i hon­foglalók teljesen egyenrangú félnek tekintették politikai képletükben az avar és magyar fejedelmeket az avar KURSÁN és a magyar ÁRPÁD közös politikai szereplése esetében a bizánciakkal folyt tárgyalásoknál csakúgy, mint a „kalan­dozások" két, mindig külön megnevezett uralkodójánál.

AZ AVAR KINCSEK NYOMÁBAN „Kalandozó" magyar hadjáratok

A nyugati befolyás alatt álló „magyar" egyházi történetírók következetesen „rabló-hadjáratoknak" nevezik az Árpádi magyarság európai katonai műveleteit. Következetesen és állandóan „templomok, szerzetesházak" kifosz­tásáról írnak. Igen üdvös tehát éppen most, amikor a szlovákok elsinkófálják az „avar" hagyományunk értékeit és minden leletet „szláv eredetűnek" minősítenek, tisztázni az avar kincsek létezését és elrablását... és magát az -.avar" népnév eredetét is.

Az avar zsákmány nyomán járó magyar kalandozók nem tértek vissza üres kézzel. A régészeti leletek közt már nem avar, hanem honfoglalási anyagot jelentenek. Mindenesetre feltűnő, hogy a NAGY KÁROLY birtokába jutott és szétosztott hatalmas kincstömegből mindmáig egyetlen darabot sem ismertek fel. Joggal teszi fel tehát a kérdést BÁLINT CSANÁD, hogy „miért olvasztot­ták, törték be valamennyi darabot?" Egyben meg is ad egy nagyon valószínű-

89

síthető választ DIENES ISTVÁN tanulmánya alapján, aki „összefüggést lát a magyar ötvösművészetnek az új hazában történő felvirágzása és a kalandozó hadjáratokban szerzett nemesfémtárgyak beolvasztása közt".

A továbbiakban pedig alapos statisztikai alapon kiszámította a magyar ran­gos népréteg ékszerigényét és megállapítja, hogy „...egy-egy férfi vagy asszony egyetlen ünnepi öltözetének és lószerszámának díszeire átlag fél kg nemes­fémet használtak fel. A vezetőréteg egy nemzedékének becsülésünk szerint egy 8-10 tonna ezüstre volt e célra szüksége..." (Arch. Ért. 1969. 119.). Természetesen figyelmen kívül van hagyva ennél a számításnál a szóban forgó vezetőréteg esetleges, egyénenként több ruházata vagy olyan tárgya, amelyei nem temettek el vele együtt.

Ez a számítás egyben azt is megmagyarázza, miért nem lehet találni az avar zsákmányból eredő fémtárgyakat. Ahogy a nyugati keresztény ötvösök minden „barbár", „pogány" ötvösmunkát - ha nem olvasztották be - átalakítottak „nemesebb", vagyis keresztény, sőt talán egyházi használatra szánt darabra, éppen úgy őseink a maguk vallási hiedelmének megfelelő védő-óvó ékszereket vagy használati tárgyakat formáltak a nyugati fémtárgyakból.

A zsákmány visszaszerzésére vállalkozók rétege főleg a nyugati végek avar­jaiból verbuválódott, BÁLINT CSANÁD bizonysága szerint: „a Dunántúlon a középréteg és a köznép sírjaiban is gyakran találunk 3-4 darab itáliai vagy németországi pénzt. E tény is arra terelheti a kutatást, hogy a portyázások résztvevőit főként a dunántúli nemzetségek soraiban keressük...". A megál­lapítás Bálint gondolatmenete szerint magyar őseinkre vonatkozna, de a föld­rajzi élettérközelség természetes velejárója a kölcsönös egymásrahatás. Ezen az alapon, de főként a „kettős honfoglalás" szemszögéből értékelve a dolgokat, az avar maradéknépre jobban ráillik.

Az ősmagyar kalandozások és az avar zsákmány visszaszerzésének elsőrendű indítékát tehát az avar-magyar vezetőrétegnél éppúgy megtaláljuk, mint a köznépnél. Ezzel természetesen nem tekintjük az ún. „diplomáciai ter­vek előkészítésének a gondolatát" sem, amely főként BULCSÚ hadjáratainál szembeötlő módon tűnik fel.

Felvetődik a kérdés: honnan kapták a kalandozó ősök a nyomravezető értesüléseket az avar zsákmány egyes csoportjainak hollétéről?

A NAGY KÁROLY-féle végrendeletet ellenjegyző tanúk sorából éppúgy kiszivároghatott ez az értesülés már 814-ben, mint ahogy a Karoling utódok udvaraiban élő és népükkel kapcsolatban álló, kétségtelenül avar származású papság tagjaitól.

Az írott források szándékolt hallgatása mellett a közhiedelem a maga irányított vagy járatlan mivoltában ugyancsak mellőzi az „avar kincsek" fogalmát. Inkább a közvéleménybe ivódott NAGY KONSTANTIN és HARUN al RASID, sőt esetleg a nagy hun király, ATTILA neve is, mint az avarok kagánjáé, akinek a nevét csak az egyetlen UNGUIMERI említi meg. Különben is a sok-sok ötvösremekhez, kincsdarabhoz tapadó helyi hiedelem és hagyo­mány sokszor inkább nehezíti azok eredetének kétségtelen feltárását. Legjobb példa erre LÁSZLÓ GYULA levelének idevonatkozó részlete: „A szájha-

90

gyomány megbízhatatlanságára hadd idézzem az ún. Nagy Károly- kardot (Attila-kardot) a bécsi kincstárból, amelyet ugyancsak barokkori hiedelem HARUN al RASID ajándékának tartott, jóllehet a szablya a magyar kardc­siszárok és ötvösök remeke". íme, ez az egyetlen ötvösremek is egyszeriben három történelmi névhez kapcsolódik a szájhagyomány és közhiedelemben, és a tényállások - a valóságnak megfelelően - mindegyiket megcáfolják!

A felvetett nehézségek mellett még súlyosabban esik latba a minden bi­zonnyal sok avar eredetű ötvösremek tűzvész okozta, vagy társadalmi ide­ológiák megszállottjainak vandalizmusa által bekövetkezett pusztulása. Ehelyütt csak a NAGY KÁROLY által legbőkezűbben megajándékozott mainzi székesegyház 1081-ben bekövetkezett leégését, az ugyancsak gazdag avar hagyatékok birtokába lévő Párizs környéki apátságoknak a hugenotta mozga­lom által történt lerombolását és végül az 1835-ben az „őrült spanyolok" szeku­larizációs tombolását említjük meg, amikor Burgos, Santa Fé de Conques és Yaca sok Nagy Károly-féle zsákmányrészlete semmisült meg. Idetartozna még az Észak-amerikai dúsgazdag műgyűjtők által felvásárolt és félig-meddig magángyűjtemények leltáraiban rejtőzködő tárgyak, mint a Pitcairn-ékszer-doboz vagy a Morgan-gyűjtemény példányait felsoroló lista is.

Ezek mellett a pusztulások mellett még olyan apró, de tanulmányunk szem­pontjából mégis jelentős történelmi epizódra is kell gondolnunk, mint hátráltató akadályra, a III. ANDRÁS király özvegyének, ÁGNES királynénak Svájcba szállított koronakincsei nyomát kutató magyar bizottság elől eldugdosott kin­csek sorsa. Ma köztudomású, hogy pl. az Agaune-i aranykancsó gallérján szereplő késő-avarkori díszítő motívumokat ötvösviasszal tapasztották be 1303-ban és csak 1923-ban fejtették le róla.

A honfoglaláskor kutatói általában szigorúan ragaszkodnak az egyetlennek tekintett és 896-ban lezajlott honfoglalástól számított kalandozási kezdethez. Ezt a téves felfogást okvetlenül fel kell számolnunk. Még akkor is, ha pusztán feltevésnek tekintenénk, vagy elutasítanánk a „kettős honfoglalás" tényét. Nyugati krónikás adatok ugyanis határozottan 16 évvel korábbra, 880-ra teszik a még a Kiev-i magyar fejedelemségi kötelékben, vagy szövetségben élő lovasság nyugati megjelenését. Az „Annales Bertiniani" ugyan még ennél is 18 évvel korábbi időre jelzi európai feltűnésüket, vagyis 862-re. Ez azonban annyira szórványadat, hogy legfeljebb „felderítő vállalkozásnak" tekinthetjük. A 880-as évek egymásutánjában már nagyon sűrűn szerepelnek. 881-ben az Admonti Évkönyvek Bécs környékén jelzik elsőnek a magyar, másodiknak a kabar lovassággal vívott harcokat. Ezt megelőzőleg, 880-ban Salzburg környékén csaptak össze az érsekség hadaival, ekkor esett el DIETMAR érsek. Az itáliai SANUTUS pedig a 881. évi krónikái bejegyzésénél már véglegesnek tekinti a megtelepedésüket: „In questo tempó Hungari venuti di Asicia in Pannoni et li comenzono habita et fino al presente vi stano." Vagyis magyarul: ..Ebben az időben jöttek a magyarok Szkítiából Pannóniába és itt kezdtek élni egészen a mostani időkig." Ettől kezdve REGINO 888-ban, a Garsteini Annales 889, MAGNUS 890, a Poéta SAXO és a Fuldai Évkönyvek pedig 892-894 között említik meg a magyarok hadmozdulatait. Ezzel a lezajlott 16 évvel tehát

91

számolnunk kell már a 896. évi ÁRPÁD-féle honfoglalás előtt. BÁLINT CSANÁD szerint: „Több figyelmet kellene szentelni a nyugati krónikák - sok­szor későbbi időkből származó - híradásaira, melyek már a 880-as éveknél Pannóniában említenek magyarokat. Igen valószínű, hogy ezek a csoportok már nem mentek vissza Etelközbe." Ennyi idő már teljességgel elegendő volt arra, hogy az Európa szívéig hatoló magyar őseinkkel az avarság maradék népei teljes összhangban élve, beházasodva közös érdekekért kitűzött kalan­dozásokra felkészüljenek."

* * *

Nagyon érdekes lesz, ha betekintünk az otthoni kutatók azon munkáiba, melyek ezzel a témakörrel kapcsolatosak. Éppen ezért közöljük - kivonatosan - az „Élet és Tudomány" 1981. 16. számában - Kovács László közlésében -megjelent cikket az alábbiakban:

„Őseinknek a történeti forrásokban nyomot hagyó katonai vállalkozásai a 830-as évektől a levédiai és az etelközi szomszédaikat sújtották, 862-ben a keleti frankok határvidékére (valószínűleg a mai Ausztria területére) vezettek, a honfoglalás után pedig majdnem egész Európát rettegésbe ejtették, alapjában sikerrel harcoltak Nyugat-Európában a 995. évi augsburgi, a Bizánci Birodalomban a 970. évi arkadiopoliszi (ma: Lüleburgaz) ütközetig.

Nagy Károly birodalmának felbomlása után (843) a kialakulóban lévő fran­cia, itáliai és német részállamok saját királyi hatalmuk megerősödéséig csak kevéssé tudtak ellenállni a magyarok - és a hasonló célú - arab meg normann csapatok hadjáratainak. Ehhez - vagy másképp: a támadók sikeréhez - kevés lett volna a magyarok fegyelmezettsége, bátorsága és meglepő harcmódja. A részállamok hatalmi csoportjainak viszálykodása szintén kellett hozzá. A magyarok aligha jutottak volna el Szicíliába, a Pireneusi-félszigetre vagy az Atlanti-óceán és az Északi-tenger partjára, ha egyik vagy másik alkalmi szövet­ségesük nem teszi lehetővé a területén való szabad átvonulást, ha nem ad nekik módot élelem és takarmány beszerzésére, ha nem küld melléjük vezetőket, hogy azok a megfizetett és zsákmánnyal kecsegtetett portyázókat a maguk ellenfeleinek földjére kalauzolják.

A magyarokat a helybelieknek a gyalogság támogatta nehézlovassága igyekezett megállítani. Ezek a győzelmet a maguk megszokott harcmódja szerint egyetlen csatában, egy vagy néhány rohammal, kézitusában próbálták kivívni. A lovasok is szívesen leszálltak ménjükről, hogy ember ember elleni küzdelemben, nem cselezve és víva, hanem ritka, de nagy erejű csapásokkal futamítsák meg ellenségeiket - akiket aztán a győzelem végén nem is üldöztek tovább. Fegyverzetük ehhez a harcmodorhoz idomult: hosszú, döfő lándzsájuk, egyenes, kétélű kardjuk és nehéz harci szekercéjük ugyancsak alkalmas volt a hozzájuk hasonlóan sisakkal, fémpikkelyes bőrpáncéllal vagy láncinggel óvott, pajzs mögül védekező ellenféllel vívott küzdelemre. Bátrak voltak, járatosak a fegyverforgatás mesterségében - de Bölcs Leo bizánci császár (886-912) a Haditaktika című munkájában azt is elárulta róluk, hogy fegyelmezetlenek, s hogy „csüggeszti őket a forróság, a hideg, az esőzés és élelmiszereknek, jele-

92

sen a bornak híja, s húzása-halasztása a háborúnak". (Félreértés ne legyen! Az előbbi leírás nem a magyarokra vonatkozik, hanem ellenségeikre.)

A rájuk támadó, ma néhány százra vagy néhány ezerre becsült létszámú magyar osztagok az említetteknél könnyebb védőfegyverekkel és másfajta támadó fegyverekkel fölszerelt könnyűlovasokból szerveződtek. Gyakorlott harcosaik fegyelmezetten követték hadijelvényeiket, a csata hevében is végre­hajtották a vezér utasításait - ütközeteik nem váltak a vezértől befolyásolhatat­lan párharcok mozaikkockáivá. Ha szükségesnek látszott, „szokásuk szerint hatalmas tűz- és füstjeleket adva, a szétszéledt csapatokat összegyűjtötték" -írta az ezredfordulón „A szászok története" című könyvében Widukind. „A kémek... sietve közelednek hirtelen kürtjelzéssel és kiáltozással. (Híreik hal­latán) a férfiak gyorsan kifelé sietnek (a sankt-galleni monostorból, ahol mula­tozással töltötték az időt), ki hogy tud, és ahogy szoktatva voltak; előbb, sem­mint hinné az ember, harcra készen csatasorba álltak" - tette hozzá sankt-gal­leni történeteiben az 1060-ig élt Ekkehard.

Nyilak zápora

Bölcs Leó így jellemezte a harcmódjukat: „külön ezredekben (állnak csa­tarendbe úgy), hogy egyetlen csatasornak látszódjanak. A derékhadon kívül van tartalék erejük, melyet kiküldenek tőrbe csalni azokat, akik elővigyázatlanul állnak fel velük szemben, vagy pedig a szorongatott csapatrész megsegítésére tartogatnak. Málnájuk a csatasor mögött a közelben van... s csekély őrséget is hagynak vele... Jobbára a távolharcban, a lesbenállásban, az ellenség beke­rítésében, a színlelt meghátrálásban és visszafordulásban és a szétszóródó harci alakulatokban lelik kedvüket. Hogyha pedig megfutamították ellenfeleiket, minden egyebet félretesznek, és kíméletlenül utánuk vetik magukat, másra nem gondolva, mint az üldözésre." A szintén kortárs arab Maszüdi meg ezt írta egy 934-ben bolgár földön vívott csatáról: a szövetséges besenyő és magyar sereg jobb szárnyának „lovasosztagjai a bizánciak derékhadára törtek és nyílzáport zúdítottak rá, miközben átmentek a bal szárnyra. A bal szárny lovasosztagjai is felvonultak, és nyílzáport zúdítottak a bizánciak derékhadára, miközben odáig jutottak, ahonnan a jobb szárny lovasosztagai kiindultak. A nyilazás így állandóan folyt, a lovasosztagok pedig forogtak, mint a malomkerék. Mikor pedig a kereszténnyé lett mohamedánok és a bizánciak látták, hogy miként bomlanak fel soraik, s hogyan tér rájuk vissza állandóan a nyílzápor, ren­dezetlen soraikkal támadásba mentek át, s az eddig mozdulatlanul álló (szövet­séges fő-) sereget rohanták meg. A lovasság utat is nyitott nekik. Utána azon­ban egyetlen hatalmas nyílzáporral borították el őket. Ez a nyílzápor lett az oka a bizánciak megfutamodásának: ( a szövetségesek) ugyanis a nyílzápor után rendezett sorokban végrehajtott támadásukkal megszerezték a győzelmet. Előkerültek a kardok is. „És hallgassunk meg még egy kortársat. Liudprand (920-972) a Visszafizetés című munkájában arról beszélt, hogy a magyaroknak szinte a vérükben van a felderítés: egy itáliai portya kezdetén, valószínűleg 898-ban, „miután a Brenta folyó mellett felütötték kis sátraikat és ponyváikat,

93

három napig kémeket küldtek szét, hogy megszemléljék a földnek fekvését és a nép sokaságát vagy ritkaságát". Ugyanő a vakmerőségüket sem hagyta említetlenül: 899-ben a visszavonulás közben kutyaszorítóba került magyar sereg a Brentán váratlanul átkelve lecsapott a békealkudozások alatt étkezni kezdő itáliaiakra, s „olyan hirtelenséggel döfték le ezeket, hogy egyeseknek az ételt a torkában szúrták át, másokat megakadályoztak a futásban, mivel elvették a lovukat". Ha a rajtaütés nem hozott sikert, színleg megfutamodtak, s lest vetettek, például így csalták tőrbe a 910. évi augsburgi csatában Gyermek Lajos német király seregét: még nem derengett a hajnal, amikor „a magyarok népe öldöklésre szomjasan... meglepi a még ásítozó keresztényeket, mert többeket a nyíl előbb ébresztett fel, mint a kiáltozás, másokat pedig, akiket ágyukban döftek keresztül, sem a zaj, sem a sebek nem ébresztettek már fel, mivel előbb szállott el belőlük a lélek, mint az álom... Súlyos küzdelem kerekedik: (a ma­gyarok) hátat fordítva, mintha megfutamodnának, serényen kilőtt nyilaikkal igen sokat leterítenek... a hadiszerencse még Lajos részének kedvezett, amikor (a magyarok) cselt vetnek, és futást színlelnek. Amikor a király népe a csel­vetést nem sejtve, a legerősebb lendülettel üldözőbe veszi őket, a lesben állók minden oldalról előjönnek és megsemmisítik a győzteseket... A király maga is csodálkozik azon, hogy ő, a győztes, legyőzötté vált."

Várostrom és hadmenet

A magyaroknál lassabban mozgó üldözötteknek egyetlen reményük lehetett: az, hogy elérik valamelyik várukat, megerősített városukat, kolostorukat vagy templomukat. Azok ostroma ugyanis nem volt ínyére a könnyú'lovasságnak. Olyankor „azon vannak - tudósít Bocs Leó -, hogy pon­tosan kipuhatolják, mind a lovak, mind az emberek miben szenvednek hiányt, s mindent elkövetnek, hogy az ezekben való megszorítás útján ellenfeleikéi kézre kerítsék, vagy ezeket tetszésük szerinti egyezkedésre rábírják." Ha az alkudozás nem járt sikerei, erőszakosabb módszerekhez nyúltak: szüntelenül pusztították a körülsáncolt város környékét, ostromzárukkal pedig lehetetlenné tették a felmentést vagy az utánpótlást. Például így történt ez 924-ben: „Pávia városának falait sánccal vették körül és körüs-körül felütve sátraikat, megakadályozták a polgárokat abban, hogy kijöhessenek" (Liudprand). 954-ben a lotharingiai Cambrai külvárosát ellenállás nélkül égethették föl, a város­falak mögött pedig gyújtónyilakkal igyekeztek tüzet támasztani. A 973-ban elhunyt Augsburgi Gerard meg arról írt Szent Udalrik legendájában, hogy amikor 955-ben ostromzár alá vették az alacsony, tornyok nélküli fallal körül­vett Augsburgot, „különféle eszközöket hoztak magukkal a falak lerom­bolására, (majd) egyesek korbácssal fenyegetőzve kényszerítették a többieket az ostromra." A cél felé igyekezvén vagy a visszaútban a sereg nem haladhatott túlságosan gyorsan, hiszen - Bölcs Leó szavaival - „nagy csapat ló, mén és kanca (is követte őket) részint táplálékul és tejivás végett, részint pedig sokaság látszatának keltése végett." A menetet a vidéket élelemért és takarmányért végigportyázó különítmények is lassították. A málnát szekerekre tornyozták

94

fe|: ott kapott helyet az élelmiszer, a szárított vagy porított hús meg a különféle kásák (búza-, árpa- és köleskása) és a pirított gabonamagvak. (A még korunk­ban is céltáblául szolgáló, nyereg alá tett hússzeleteket nem ették meg, hanem velük a ló feltört hátát gyógyították!). Ugyancsak a szekerekre rakták a takar-mánykészletet, a sátrakat, az addig szerzett zsákmányt és a tartalék fegyvereket. Ha eljött az este, „a kocsikat és a többi málHát - Ekkeharddal szólva - körben (helyezik el), felváltva őrködnek az éjszakán át, a többiek pedig a fűben elterülve, hallgatagon borozgatnak és alszanak." Fegyverzetük kard, bőrpáncél, íj és kopja - tudósít Bölcs Leó -, s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel; vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak és amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják. Üldöztetés közben azon­ban inkább íjukkal szerzik meg az előnyt. De nemcsak ők maguk viselnek fegyvert, hanem az előkelők lovainak szügyét is vas vagy nemez fedi." Tegyük hozzá a XI. századi Gardízi-nak azt a IX. századból átvett megjegyzését, hogy fegyvereiket ezüsttel verték ki és gyönggyel is díszítették.

íjászok - szablyával

A X. század elején Regino apát így kesergett: „Karddal csak keveseket, de sok ezreket ölnek meg nyilaikkal, amelyeket olyan ügyesen lőnek ki szaruíjukról, hogy lövéseik ellen alig lehet védekezni." E fegyver mesteri kezelése hosszú tanulásnak volt az eredménye: „sok gondot fordítanak rá, hogy gyakorolják magukat a lóhátról való nyilazásban" (Bölcs Leó). Reginónál meg: .Lovaikon szoktak járni, gondolkozni, álldogálni és beszélgetni. Gyermekeik"! és szolgáikat nagy szorgalommal tanítják lovagolni és nyilazni." Ma is meg­borzongat a modenaiak imája. Ők 924-ben így fohászkodtak városuk védő­szentjéhez: „Germinianus, kérünk téged, bár hitvány szolgáid vagyunk, védj meg minket a magyarok nyilaitól!" Az íjtartó tokra, az ún. íjtegezre meg a nyi­lak különféle fajtáira - az említett gyújtónyilak kivételével - nem maradt írásos adat, s a nyíltegezt is csak kevés forrás említi.

A X. században a lándzsát hosszabb nyelű és nehezebb hegyű döfő, valamint rövidebb nyelű és könnyebb fémvégű hajító változatban használták. „Végre azok berontanak (a Sankt-galleni kolostorba) tegzesen, megrakodva hajítódárdákkal és nyilakkal", majd a harangláb csúcsán lévő, aranynak vélt kakast az egyik vitéz megkísérelte „lándzsájával lefeszíteni" (Ekkehard).

A közelharcban a kardnak nevezett vágófegyveré volt a főszerep (neve a forrásokban gyakran előfordul a „tűzzel és vassal" kifejezés megfelelőjeként „karddal és tűzzel" formában). Egy X. századi hősköltemény megkülönbözteti a nyugati kardot a pannóniabeliek módjára készített fegyvertől: ez utóbbi „csak egy éllel ejt sebet".

Flodoardusnak a X. század derekán írott évkönyvében azt olvashatjuk, hogy "38-ban egy Reims vidéki monostorban megesett csoda az oltárra ragasztotta egy zsákmányra éhes magyarnak a kezét, „s mivel társai nem akarták így hagy­ni- a kő egy részét a keze körül kétélű baltával elvágták". Ugyanilyen fegyver­rel akarták betörni a milánói kolostor kapuját (hasonlóképpen ahhoz az

95

Anonymustól a XIII. században lejegyzett mondához, amelyikben „Konstantinápoly aranykapuját is bevágta Botond a bárdjával". Efféle fegyvert a sankt-galleniek is láttak, ott egy vitéz „meglóbálván bárdját átvágott egy abroncsot", hogy meglékelhesse a barátok boroshordóját (Ekkehard).

A források egyetlenegyszer sem említenek buzogányt, és a védőfegy-verekről is csak kevés szó esik. 954-ben a mai Belgium területén épített lobbes-i monostorhoz közeledő' magyarokat „bőrsisakok ezreinek feltűnése" jelezte; egy másik forrás szerint a bó'rvértjiiket „melldíszek ékítették". Bíborban született Konstantínosz pedig azt írta „A birodalom kormányzásáról" című munkájában a X. század ötvenes éveiben: Álmost a fejedelemmé való megválasztásakor „a kazárok szokása és törvénye szerint pajzsra" emelték.

Korabeli ábrázolások híján és csupán az idézett leírásokra támaszkodva aligha képzelhetjük el, hogy milyen fegyverekkel harcoltak a kalandozó ma­gyarok. De ránk maradt nagyon sok fegyvernek a maradványa. Belőlük - a honfoglaláskori régészet csaknem százötven éves feltáró munkájának ered­ményeként - megismerhetjük az ősi harci eszközöket.

Következő fejezetünkben felsoroljuk azokat az európai helyeket, városokat és egyházi intézményeket, ahol őseink jártak és ahol még ma is megtalálhatók az átalakított „avar kincsek".

A „kincs-visszaszerző" hadjáratok térképe

96

HOL ÉS MIT TALÁLTAK ŐSEINK AZ AVAR KINCSEK NYOMÁBAN?

Az előbbi közleményekből megtanultuk, hogy őseink nem „rablóhadjára­tokat" végeztek, hanem a nyugatiak által elrabolt aranykincseket akarták visz-szaszerezni. A „honfoglalás" - mint tudjuk - az eddig ismert „hivatalos dátum" előtt már folyamatosan megtörtént, és a bevándoroltak összekeveredtek, össze­házasodtak a Duna-medencében élő avarokkal. Teljes összhangban élve, közösen és azonos érdekkel készültek fel a nyugati - „kincs-visszaszerző" -hadjáratokra.

* * *

A következőkben szinte egész Európát végigutazzuk lélekben az avarzsák­mány nyomát követő kalandozó ősökkel. Annak ellenére, hogy a nyugati had­járatok történetében helyi hagyományi, régészeti és írásbeli adatok sokkalta több helyet tüntetnek fel annál, amennyit felsorolunk, tételünk az avar-magyar közös vállalkozásról meggyőző. Csak az egészen jellegzetes, mind az avar zsákmány, mind az ősmagyar haditettek közös találkozási helyeit soroljuk fel.

ACHEN - A német krónikák „Aquisgran"-ja, magának a Frank Birodalomnak a fővárosa NAGY KÁROLY ideje óta. A császári palota kincs­tára sok zsákmányrészietet őrzött, de még inkább a híres Mária-templom, vagy ahogy a korabeli írók nevezik: Capella Régis - Király Kápolna. Nagy Károly végrendelete szerint nagy mennyiségű arany-ezüst edény, drága szőnyegek és kárpitként alkalmazott keleti selyembrokátok díszítették. Magát Nagy Károly sírját az OTTÓ-korszakban is gazdagították. Itt szerepel még ma is az „Olivant-kürt" és a valószínűleg avar eredetű, illetve általuk közvetített ISIS Istennő domborműpárja. Kalandozó őseink 909-ben jártak itt és vittek haza magukkal bőséges nemesfém prédát.

ALZEY - A reimsi érsek fennhatósága alatt kapott a végrendeletben fel­sorolt 21 „metropolita" székhelynek juttatott adományokból. Templomi kin­cseiből a kalandozók nagy értékeket szereztek vissza. Maga a város környéke is részesült avar zsákmányi részből, mert H.L.ADELSON szerint itt, a közvetlen szomszédságában lévő Wonsheimben is találtak a HERAKLIOS-féle aranysolidusok avarok által készített utánzataiból (5.272).

AMIENS - Püspöke, JESSE a Nagy Károly-féle végrendelet aláírói közt szerepel 81 l-ben, és mint ilyen, privilégiáltan részesedett az avar kincsekből. A kalandozók a galliai kőrútjukon 919-ben jártak itt és nagyszerű nemesfém­mennyiséget szereztek vissza a monostorából.

AQUILEJA - Másként: Forum Iulii, a hajdani Longobárd Birodalom átmeneti fővárosa, később Nagy Károly alatt az ún. avar-missziós központok egyike. A frank császár nagyon dédelgetett városa és egyben „metropolita" székhely, vagyis közigazgatási központ is. A végrendeletnél EDO „missus" kerepel, mint aláíró. Adományt kapott MAXENTIUS püspök, de főként

97

könyveket és egyházi felszereléseket. Utódja, az avarok megtérítésével megbí­zott PAULINUS azonban még pótlólag saját személyére is részesült a hagya­tékból. Miután a „ringek", vagyis földvárak kifosztásánál a friauli - aquilejai herceg, ERIK ezzel a várossal szemben különösen bőkezű volt, feltehetőleg igen sok kincs került ide. A környékén lévő St. Nicoias de Sacile, Concordia és Ceneda plébániák kincstárait és egyházi felszereléseit már 898-ban vissza­szerezték a kalandozók. Főként a drága keleti selyemszövetek és ruhák meny-nyiségét emelik ki a korabeli források alapján írt helyi krónikák. Aquileját egyébként veszélyezettsége miatt már PAULINUS Cividaje-ba tette át a püspö­ki székhelyét, megerősítve azt várfalakkal. Itt is találtak egyébkén HERAK-LlOS-féle aranysolidus-utánzatokat valamelyik avar ötvösműhelyből, mint az avar-zsákmány kétségtelen részét.

ARLES - A Nagy Károly-féle végrendelet aláírói között szerepel, püspöke II. JÁNOS püspök. Kalandozóink valószínűleg 935-ben jártak itt, amikor is „nagy tömeg gyöngyöt, arany- és ezüsttárgyakat" sikerült visszaszerezniük.

ASTI - A kis Pó-völgyi várost BERENGÁR idejében pörkölték fel a ma­gyarok. Nagyobb mennyiségű ezüstpénzt gyűjtöttek össze számukra, hogy továbbmenjenek.

AUGSBURG - Nagyon sok aranykincset kaplak az itteni egyházi intézmények, mint részesedést. Egész kolostorhálózata volt, amelyeket a kalan­dozók sűrűn látogattak. A mellette fekvő Kolitalban szenvedtek később vereséget őseink, amikoris KONRÁD herceg és TIBOLD is elestek.

AUXERRE - Galliai útjukon szállták meg az avar-magyar kalandozók a SENS-grófok eme birtokát a Rajna partján. Miután a frank császár 811. évi végrendeletének aláírói közt MEGINHER comes a SENS nemzetségből szin­tén szerepel, feltehetőleg az ő birtokain lévő egyházi intézmények is gazdag részesedést kaptak az avar-zsákmányból. Az évkönyvek szerint „....préda magna" azaz „nagy zsákmánnyal" tértek vissza hazájukba 91 l-ben.

AVIGNON - A frank császárok egyik legkedveltebb városa volt. BENEDEK apát kincstári leltára szerint Nagy Károly hagyatékából „gyöngyökkel ékes kereszteket, aranykarpereceket drágakövekkel, aranyöveket, aranyládikót az apostolok ereklyéivel, sőt egy elefántcsont-díszítéses gyönyörű királyi jogart" is kapott - többek között - a monostor. Ugyancsak szerepel a listán egy kerek alakú, ezüstből készült asztal, amelyet JÁMBOR LAJOS hagyományozott. Ezt a várost is lerohanták a kalandozó ősök az Aquitániába irányuló kiruccanásuk alkalmával 935-ben. A krónikák szerint „végtelen sok prédát ejtettek" ezen az úton.

BÁZEL - Püspöke, HEITO 811-ben szerepel a Nagy Károly-i végrendelet aláíró tanúi között. A császár bizalmas embereként - mint követ - még ugyan­abban az évben Bizáncba megy I. MIHÁLY császárhoz. Zsákmányolásról nem maradt fenn részletezés a 917. évi kalandozásról, de feltehetőleg nagy zsák­mányt ejtettek itt is.

BENEDIKTBEUREN - A híres Sankt-Gallen-i apátsággal gazdasági kap­csolatai lévén ez a monostor is nagyon gazdag volt. Őseink oly meglepetés­szerűen zárták körül az apátságot, hogy hét szerzetes már nem tudott

98

elmenekülni. A krónikák szerint mind a hetet erősen vallatták az elrejtett kinc­sek felől. Az apátság egyébként a TÉTÉNY-nemzetség birtoka volt az avarok uralma idején.

BENEVENTO - Montecassino főapátság filiálisa volt, ahol a kalandozók a szőlőkben és mezőkön dolgozó telepesek nagy csapatát fogták el. A szerzete­sek kénytelenek voltak értük váltságdíjat fizetni, főleg nagyon értékes selyem­szövetekből.

BESANCON - A Nagy Károly-féle végrendelet aláírói közt szerepel az itteni érsek: BERNOIN. Gyöngyökkel díszített aranyedényeket kapott az érsek­ség, valamint az avar zsákmány aranysolidusaiból tekintélyes mennyiséget az egyházmegye kolostorainak a fenntartására. Leggazdagabb volt a Deicoli-klast-rom, ahova ECLHARD szerint „az ördögi férfiak behatoltak" és kincseit elvit­ték málháslovaikon.

BOURGES - „Metropolita" székhely, amelyet a frank császár végren­delkezésénél valószínűleg BURKHARD gróf képviselt. Adományokban bőven részesült. Kincsekben való gazdagságát a magyar népmesék „Burkus király kincsei" formában mindmáig megőrizték. Burgundia területén sokszor megfor­dultak a kalandozók 898 és 935 között. Általánosságban mindig nagy zsák­mányt és rabszolgákat jeleznek a krónikák erről a vidékről, amelyek a ma­gyarok kezébe kerültek.

BRÉMA - Itt 915-ben jártak a kalandozók. Zsákmányuk java részét azon­ban elveszítették, mert a szűk utcákban a lakosság megszorongatta őket. Az öreg városrészt, ahol ez lezajlott, még ma is „Marterburg"-nak nevezi a helyi hagyomány (29. 74.).

BRESCIA - PIPIN hajdani birtokán, ebben a városban talán már 899-ben jártak a kalandozók. Ezüstadóval váltották meg magukat lakosai.

CAMBRAI - A frank uralkodók ezt a várost is elhalmozták ajándékaikkal. WIDUKIND szerint a kalandozók nagyon gazdag prédát ejtettek a 934. évi kirándulásukon.

CAPUA - PIPIN itteni adományai között szerepelnek: arany-ezüst gyertya­tartók, gyöngyökkel díszített övek és selyemszövetből készült dalmatikák, vagyis papi ruhák. Az Apuliába 937-ben vezetett hadjárat alkalmával nagyon sok nemesfémtárgyat vittek el hadisarcként őseink.

CORBEI - Híres apátságának tagja volt WIDUKIND krónikás, a kalan­dozások korának egyik legjelentősebb történésze. A frank királyok közül különösen JÁMBOR LAJOS részeltette igen sok adományban. Az apátság krónikája szerint 919-ben: „Uingari Saxoniam crudeliter vastabant et cum innnita praeda et maxima captivitate utriusque sexus ad proprias reversi sünt terras' - magyarul: „A Szászországot kegyetlenül pusztító magyarok végtelen "agy zsákmányt és sok foglyot ejtettek mindkét nemből és visszatértek hazai földjükre."

EBERSBERG - Az itteni helyi krónika a kalandozások utolsó éveiből Megőrzött egy részletet a zsákmányolt aranyékszerekkel díszelkedő mag­yarokról: „...torqueis aureis et tintinabulis in imis vestium pendentibus"... Vagyis „aranyláncokkal és "ruháik végződésein arany-csengős ékszerekkel

99

voltak feldíszítve". Ebersberg egyébként az avar kagáni földvár kincseit kísérő GERŐ bajor herceg hagyományozásából „keleti selyemszöveteket gyöngyökkel díszítve" őrzött.

FREISING - Annak ellenére, hogy a GRESING-FAGANA ősi avar nemzetségi város volt, a már 760 táján keresztényként, sőt egyenesen kerületi esperesként működő TARCHANAT és a vele rokon FEKETE ARNO salzburgi püspökről már az ősi fajt feledő bajor oligarchaként emlékeznek meg a genealógusok. Gazdagsága ismert volt az avarok alatt, hiszen kagáni rokon­ságuk kapcsolatait többször kihasználták. Ennek ellenére, kalandozó őseink bizonyára több történelmi hagyományt is számon tartva, megtorolták a városi lakosság avar-ellenes magatartását. Kifosztották a Szent István és Szent Vid templomokat.

FULDA - Az egyik leggazdagabb apátság Németországban. NAGY KÁROLY, JÁMBOR LAJOS és KOPASZ KÁROLY egyaránt gazdagon meg­ajándékozták. A helybeli apátok életrajzában szerepelnek a kalandozó ma­gyaroknak átadott kincsek: 70 db arannyal-ezüsttel díszített gyertyatartó, gyöngyökkel és drágakövekkel ékesített aranykereszt, 12 selyem papi ruha és sok más nemesfémtárgy.

SANKT-GALLEN - A kalandozások történetéből legközismertebb esemény: a HERIBÁLD és őseink közt lezajlott epizód nyomán. GERŐ hercegnek, a kagáni kincsek kísérőjének szinte családi kapcsolatai voltak a jeles kolostorral. Gazdagságát a hajdani TETENY, ősi avar nemzetségnek köszönhette. ÁBEL szerint nagyon jelentős adományokkal látták el, amikor GERŐ grófot 799-ben az avarok harc közben megölték. J.B. ROSS szerint a St. Galleni kolostor gazdagságának alapja az avar-zsákmány volt (322., 234.).

KONSTANZ - szintén a 21 metropolita székhelyhez tartozott és így NAGY KÁROLY végrendelete folytán jelentős avar-zsákmány részleteket kapott. NOTGER püspök és szerzetesei átestek az ősmagyarok tortúráin, hogy a kin­csek nyomára vezessék őket.

LORCH - Erős vetélytársa Passaunak. NAGY KÁROLY idejében még itt volt a püspök helye, amelyet csak később cseréltek fel Passauval. A császár végrendeletének aláírói, tanúi közt találjuk ADALUNG apátot, aki már a 811. évben felhasználhatott bizonyos összegeket a neki juttatott részesedésből. Maga az apát valószínűleg avar származású volt és RICHOWIN comes, Passau akkori urával együtt igyekezett az avarfrank ellentéteket kiegyenlíteni. Az itt szerzett zsákmányról a kalandozók részéről nem maradt feljegyzés, de felte­hetőleg jelentős volt.

LJUBJANA - Az avar ringet kirabló VOJNOMIR székhelyeként szerepelt, mint a „dux Carentanarum" udvara. Hogy a legelső avar-zsákmányból a maga hasznára részesedett, azt abból sejtjük, hogy többé nem szerepel a krónikákban és megtorlásként félreállították. Egyébként találtak a város környékén avar veretű aranysolidus utánzatot itt is, HERAKLIOS képével.

LYON - A 924. évi gótiai kalandozás során rohanták le kalandozó őseink. Két templomának arany-ezüst felszerelését, edényeit szerezték vissza az avar

100

zsákmányból, amelyet NAGY KAROLY hagyatékából kapott LAIDRAD érsek a 811- évi végrendelet alapján.

MAINZ - Szintén a 21 metropolita közt szerepel. A végrendeletet e város részéről RICHULF érsek írta alá. Részesedése az avar zsákmányból majdnem niegkétszereződött, mert ez volt NAGY KAROLY születési egyházmegyéje és emiatt mindig kedvenc városa. A kalandozók a 917. évi, Verdunbe irányuló útvonalukról tértek be Mainzba, a korabeli krónikák általános „hatalmas préda" megjelölésével.

METZ - Ugyancsak a 917. évi kalandozás során fosztották ki ezt a várost is, ahonnét bőséges kincseket, ereklyetartókat vittek magukkal, és ami szokat­lan, díszes könyveket is lovaikra málháztak távozásukkor.

MILÁNÓ - Az itáliai metropolita székhelyek közt szerepel. De a lombard hűbéres királyság ura: PIPIN is nagyon elhalmozta adományaival a Szent Ambrus-templomot. A kalandozások alatt elveszített értékek közt szerepel az ANGELBERT püspök által a székesegyháznak 835-ben adományozott arany oltártábla. Valószínűleg 928-ban lefolyt kalandozásuk alatt vitték el a ma­gyarok.

MODENA - Állítólag már 8927ben jártak itt az avar-zsákmány nyomán kalandozó őseink. A helyi hagyomány szerint január 26-án pusztították el a várost, miután a templomok kincseit összehordatták a néppel. A közeli apátság kincsei PIPIN adományaiból eredtek.

MONTECASSINO - A bencések világhírű kolostorát két ízben is lerohan­ták a kalandozók. 928-ban ugyan csak az erődítményen kívül rekedt kolonu-sokat, telepeseket akarták fogságba hurcolni, de a szerzetesek drága selye­manyaggal kiváltották őket. Másodszor 937-ben jártak a kolostorban - s hadi-sarcként, hogy le ne romboljanak mindent, a következő zsákmányt vitték el: egy hatalmas csillárt, a hozzá tartozó lánccal együtt ezüstből, egy aranyozott tömjénezőt, 4 ezüst serleget, 3 ezüst poharat, értékes selyemszöveteket és tapétákat 145 bizánci pénz értékben. Egy másik forrás szerint teljesen ezüstből készült bútorokat is kaptak volna.

MONZA - Itt volt I. BERENGÁR király kápolnája és sírboltja, hatalmas kincstárral együtt. Rengeteg arany-, ezüstedény, oltári díszítések, pazar nemes­fém-gyűjtemény. Mint már említettük, BERENGÁR nagyapja NAGY KAROLY benső, meghitt embere volt, akit elhalmozott ajándékaival és külön részeltetett végrendeletéből is. Úgy látszik, hagyományosan ismert volt a kin­csek eredete, mert az avar-magyar együttes kalandozók már állítólag 892-ben ezen a vidéken jártak. A várost azonban csak részben sikerült elfoglalniuk és a kincsekből csak jelentéktelen mennyiséget elvinniük. Mindenesetre Monzát a 900-as évek legelején erős fallal vették körül, hogy a „pogány magyaroktól védelmezzék".

MOSEL - NAGY Károly kedvenc városai közt szerepel. Adományait a környék négy kolostorában őrizték: Moyenmoutier, Étivan, Senones és Saint Die-ben. A négy kolostornak GIBARD volt a főapátja, amikor a kalandozók lerohanták. A fiatalabb szerzetesekkel elvitette a kincseket ismeretlen helyre.

101

de ő maga már nem tudott elmenekülni és így a kalandozók reményeikben csalatkozva agyonütötték.

NONANTOLA - Aprócska város Modena mellett, de a helynevet adó kolostor volt Itália leggazdagabb apátsága. Kincseit felbecsülhetetlennek tar­tották. Apátja, PÉTER, kedvenc tudósa volt a császárnak, s miután görög műveltségű volt, 811-ben Bizáncba is elküldték követségbe. A Szent Szilveszterről elnevezett kolostor főként ereklyegyűjteményéről volt híres és a szent maradványokat tartalmazó arany-ezüst ladikoknak, edényeknek nagy száma szerepel régi leltárában. A kalandozó ősök 892 táján jártak Nonantolában. Megjelenésükre nem voltak felkészülve a szerzetesek és így rengeteg értéket szereztek vissza a zsákmányolók. Mint érdekességet említik meg a krónikák, hogy Szent Sinesius és Theopompo ereklyetartóit egy öreg­asszonynak sikerült elrejtenie a zsákmányolók elől. De nagyon értékelt nyolc darab aranyból készült és gyöngyökkel ékesített angyalszobrukat elvitték a magyarok.

ORLEANS - NAGY Károly végrendeletében szerepel a már többször idézett 21 metropolita város sorában. A tanúságtévő THEODULF püspök volt, akinek a nevével már többször találkoztunk az avarok elleni háborúk, főként a kagáni földvárak kirablásáról írt versezetei elemzésénél. A részesedése két­ségtelen. A kalandozók talán a 919-es vigalliani útjuk alkalmával fosztották ki.

PARMA - LOTHAR császár főkancellárja ELBUNG adománya közt szere­pel - tehát a másodkézi avarzsákmánybői - a pármai templomnak adomá­nyozott szent edények között egy arany lőszerszám. talán gyeplőfék, vagy zabla, tiszta aranyból, drágakövekkel díszítve. Ezenkívül ELBUNG végren­deletében van egy részlet, amely egy arany ereklyetartót ír le, sőt annak erede­tét is megjelöli: „Aranyszekrényke, amelyet az idősebb BERENGÁR, az én uram, a kegyes király adott nekem, díszítve drágakövekkel és margarétákkal, közepén pedig egy szép berillkőre a kereszt van illesztve". (DREI: Le carte degli archivi Parmensis - Parma, 1930.) Pármát is meglátogatták kalandozó' őseink, nagy zsákmánnyal térve haza.

PASSAU - Közelsége Magyarországhoz nyújt magyarázatot, hogy olyan sokszor be-betörtek ebbe a városba a kalandozók. Ennek ellenére nagyobb pusztításokat nem vittek véghez, aminek viszont abban leljük magyarázatát, hogy az itteni birtokosok a régi avar származású rangos családokból kerültek ki. A FREISINGI család avar származását már ZÖLLNER kimutatta. (E. Zöllner: Awarisches Namensgut in Bayern und Österreich", MIG. 58. - 1950. 245-266.). Hozzájuk kapcsolódik a SZENT ISTVÁN udvarában szereplő CHUNT, aki Passau őrgrófja és a bajor hercegek palotaispánja volt. Szétágazó avar rokonságuk miatt bizonyos kíméletben volt részük a város és környéke lakóinak. Ezzel szemben a város nagy ellenfelét, Lorchot, annál inkább támadták. A város kiküldöttje NAGY KÁROLY végrendeleténél RICHWIN comes volt és a városi templomoknak, papságnak a részesedését ő írta ala éS ládában ő pecsételte le. Görögül beszélvén ő is szerepel a bizánci követjárásnál JÁMBOR Lajos megbízásából.

PAVIA - Nagy gazdagságát LUITPRAND veronai püspök krónikája örökíti

102

meg, felhasználva egy névtelen költő siralmas énekét a város pusztulásáról. A költemény tömörített tartalma szerint: a régóta ládákba rejtett aranyak nagy mennyisége, amelyet az idegen kezek nem is érinthettek, most más gazdákhoz került, a város nagy férfiainak sírját díszítő ékszerek, smaragdok, zafírok és más drágaságok mind elvesztek és ma már senki sem néz arrafelé, hogy az eltűnt aranyat sirassa. A várost két alkalommal is felégették. BERENGÁR még a frank királyok által hagyott egyházi kincseket is ebbe a városba gyűjtötte össze. Hadisarcként őseink nagyobb mennyiségű ezüstpénzt kaptak, LUIT­PRAND szavaival: „Ebben az időben Hugó király tíz véka pénzt adva békét kötött az ostromló magyarokkal és túszokat kapva tőlük, vezetőt adott nekik spanyolországi útjukra". Ez 940 táján zajlott le, de már négy év múlva ismét megjelentek, de most már II. BERENGÁR királysága alatt. Erről a forrás a következőket jegyezte fel: „Ez idő tájt a magyarok királya: Taksony, nagy sereggel jött Itáliába. Berengár király tíz véka pénzt adott neki, de nem a saját pénzéből, hanem abból, amit az egyházaktól és szegényektől begyűjtött... Ebbe rezet kevert, majd néhány emberétől behajtotta a tíz mérőt és a többit, amit az egyházaktól elvett, azt magának tartotta meg..."

RAVENNA - PIPIN óta a Frank Birodalom hűbéres államaként szereplő Lombardia fővárosa. Gazdagsága közismert volt. Részesedését a NAGY KÁROLY-féle végrendelet 21 metropolita székeket illető osztaléka biztosította. Ezenkívül a császár - személyes kívánságára - az acheni udvar legértékesebb nemesfém bútorainak egyikét, a Róma város bevésett képével díszített tiszta ezüstasztalt MÁRTON ravennai érseknek adományozta. A többi arany- és ezüsttárgyat már felsoroltuk a végrendelet záradékaiban és említettük azt a tényt is, hogy csak LOTHAR adta át az örökösnek, amikor vetélkedő testvérei megjelentek Achenben. Ravennát több ízben is lerohanták a kalandozók.

REICHENAU - Hatalmas kolostorában temették el az avarzsákmányt Achenbe kísérő bajor herceget, GERÓT, aki egyben a császár sógora volt. Az acheni osztozkodásnál tekintélyes részt kapott a kagánok kincseiből. J. B. ROSS részletesen leírja 799-ben lezajló halálát, amikor is az avarok elleni harc­ban elesett. Holttestét egy hű katonája vitte Reichenauba, ahol a Mária-temp­lom szentélye előtt temették el. Sírfelirata szerint nagyon bőkezű volt a kolostorral. A kalandozók Sankt-Gallennel egyidőben látogatták meg. Teljesen nem tudták kizsákmányolni, mert nem volt kéznél csónak és hajóhad, amelyen a szigetre átkelhetett volna az egész sereg. Prédájuk azonban így is tekintélyes volt. REICHENAUI HERMANN többek közt a „Cenobium s. Blasii", és a »Claustrum s. Gregorii" kolostorokat is az apátság közel fekvő birtokai közé sorolja, amelyeket a kalandozók szintén kifosztottak.

RHEIMS - A 811-ben írt NAGY KÁROLY-féle végrendelet aláírói közt szerepel a rheimsi érsek: WULFAR. Az avar-zsákmányból az itteni székesegy­házat illető rész aranysolidusokból állott. Találtak is a város környékén avar veretű HERAKLIOS-féle solidusutánzatot.

RIQUIERS - A Frank Birodalom egyik jeles és közismert apátsága, nagy szellemi és politikai központ volt, gazdagsága pedig közismert. A végrendelet aláírásánál a kolostor apátja: ANGILBERT egész különleges szerepet játszott.

103

Az első avarzsákmányból, tehát amelyet VOINIMIR és ERIK: friauli ó'rgróf a kagáni földvárból orgyilkosság árán elraboltak, ANGILBERT akart jelentős részt II. ADORJÁN pápának átadni 756-ban, de közben ennek halálhíre érkezett Achenbe. így a nagy mennyiségű aranypénz és főként értékes selyem­szövet feleútjáról visszatért a császári udvarba. ANGILBERT maga is bőkezű volt a neki adományozott kincsekkel. így tudunk a milánói Szent Ambrus temp­lomnak adományozott arany zászlótartó rúdról, amelyet 835-ben juttatott el rendeltetési helyére.

SALZBURG - Az egész „Avaria" területét magába foglaló egyházmegyét a kagáni földvár kirablása utáni években léptette elő a pápa érsekséggé. Első érseke az avar származású FEKETE ARNO. Származását nem tagadta meg: igyekezett a frankok által elcsatolt részeken a már kereszténnyé vált avarok érdekeit képviselni azzal, hogy ne fizessenek egyházi adót. Az érsekség körül azonban később nagy torzsalkodások keletkeztek az oligarcha családok között. ARNO még szerepel a NAGY Károly diktálta végrendelet aláírói között, és így tekintélyes részt kapott Salzburg is az avarok volt kincseiből. Kalandozó avar­magyar csapatok már 881-ben támadást intéztek a város ellen, de főként a kabar sereg zsákmányolta ki. Maga az érsek, DIETMAR is elesett az ellenük szervezett serege élén.

SENS - MEGINHER comes képviselte ezt a metropolitahelyet a 811. évi végrendelet tanúi között. A városban ásatások nyomában előkerült avar aranysolidus-utánzat is bizonyítja, hogy a kagáni kincsekből főként aranyér­méket kaphatott. Kalandozóink valamelyik franciaországi kőrútjukon fosztot­ták ki a várost.

TOURS - SZENT MÁRTON egész Európa-szerte elterjedt kultuszának központja volt az itteni kolostor. Apátja: FRIDUGIS tanúként szerepel a frank császár végrendeleténél. Részesedéséből a világhírű Márton-oltárt teljes egészében beburkoltatta aranyozott ezüstlemezekkel, 17 és fél font súlyban. Megtoldotta a NAGY Károly-féle adományokat JÁMBOR Lajos is, főként nemesfémtárgyakkal. A kalandozók 919-ben jártak itt és az általában leírt prédát „hatalmas"-nak minősítik a helybeli krónikák.

VERCELLI - Ennek a lombard városnak a megszállását REGINO 901. évi krónikás feljegyzéséből ismerjük. Elbeszélése szerint: LUIDWARD, vercellei püspök, a hajdani KÁROLY császárnak legbizalmasabb és titkos tanácsadója volt és a tőle kapott felbecsülhetetlen, minden képzeletet felülmúló kincseket, amelyekben annyira bővelkedett, igyekezett a vad támadók rablása ellen min­den lehető módon megmenteni, tehát menekülésre vette magát, magával víve kincseit. Véletlen folytán azonban a kalandozók karjai közé futott, akik megölték és kincseit elkobozták.

DÜMMLER elveti REGINO beszámolóját és a Como városban székelő LUITRAD püspökkel azonosítja a kincsgyűjtő püspököt, aki szerinte PROVENZAI LAJOS titkára lett volna. Érvelését arra építi, hogy NAGY KÁROLY titkos tanácsosa nem lehetett a jelzett püspök - már csak azért sem, mert hiszen a frank császár halála óta közel száz év telt el az esemény lezaj­lásáig, 901-ig. FASOL1 véleménye szerint azonban REGINO nem tévedett,

104

mert a szóbanforgó császár KOPASZ KAROLY volt, aki tudvalevőleg 877-ben halt meg és a krónikás már mint halottról emlékezik meg róla.

VERONA - A Friaul-őrgrófsághoz tartozó várost TAKSONY által vezetett avar-magyar hadak rohanták le. A város védelmére siető ADALBERT ivreai őr°rófot már majdnem elfogták, de mielőtt megadta magát, hirtelen ruhát cserélt egy alantas katonájával, átadva neki aranykarperecét és ékszereit is, hogy fogságba jutás esetén kisebb váltságdíjat kérjenek érte. Trükkje sikerült js. A várost azonban mégis elfoglalták. Az itteni templom, de főként a Maguzano-kolostor PIPIN királytól adományozott nagyon értékes arany- és ezüstedényeket őrzött.

WORMS - WIDUKIND értesítése szerint ezt a frank uralkodók által sok adománnyal gazdagított várost Virágvasárnapján rohanták le a kalandozók, akiket azonban a város terén vendégül láttak nagy mennnyiségű arany- és ezüstholmit adva át nekik.

* * *

Az ötven, szemelvényszerűen összeválogatott helynév, ahol az avarzsák­mány egyes darabjainak, fémtárgyainak, aranysolidusainak vagy selyemáru­inak írott, helyi hagyományon alapuló, vagy legvégső esetben kikövetkeztetett előfordulása bizonyítható, vagy feltételezhető, természetesen csak csekély hányadát képviseli az összeseknek.

(Átvettük: Fehér M. Jenő: Az avar kincsek nyomában c. munkájából.)

MUNKATÁRSAINK HOZZÁSZÓLÁSAI AZ „AVAR" TÖRTÉNELEMHEZ

A következőkben közlünk olyan érdekes megállapításokat, amelyek köztu­datban vannak ugyan, de alapos magyarázatot eddig nem kaptak.

Az „avar" elnevezés

A nyugati írók és nyomukban a közvélemény az „avar" nevet foga­lomtársításként összekapcsolta az „arannyal".

A hódító népet a korábbi források görögül „varchun", a szláv hagyományok pedig „óbor" névvel illették. Ezekből a népnévváltozatokból formálta meg aztán a nyugati írott és népnyelv az „avarus" kifejezést.

A már említett „arany-avar" gondolattársítás ezt nagyban elősegítette. Ebben a névben ugyanis a latin „avarus" = „kapzsi, zsugori, fösvény" tartalmi jelentése, a maga megbélyegző, megvető színezetével az európai idegen népre hárult. Az egyházi erkölcstanban szereplő „hét főbűnök" egyike, az „avaritia" adott tápot az írók által oly sokszor használt „avarus" népnév és „avarus" meg­bélyegzés kínálta szójátékra. A már említett ALCUIN leveleiben lépten-

105

nyomon fel is használja az alkalmat, hogy az „avarus" nevet „kapzsi" értelem­ben használja. Ugyancsak ezzel a szójátékkal inti PAULIN aquileiai püspök KAJD avar kagán földgyú'rüjének, a „ring"-nek egyik feldúlóját, ERICHET, a forojuliai herceget: „Az avar ugyanis beteg emberhez hasonlít. Olyan, mint a pokol: bármennyit is elnyel, sohasem mondja: elég! Ugyanígy az avar: ha már minden kincs az övé, akkor is telhetetlen..."

Ha a középkori latinitás írott szövegét olvassuk, szinte fel sem tűnik a szójáték mögött rejlő megbélyegzés és ítélet az avarokról. Csak akkor látjuk tiszta értelmét, ha az oktató levélben szereplő avar kincsekről és csábító hatá­sukról esik szó.

Az „avar" név megvető, megbélyegző mivolta a kora középkori nyugati iro­dalmi nyelvben kétségtelen. Ez a tény magyarázza meg pl., hogy az avarokkal némileg rokonszenvező PAULUS DIACONUS, a longobárdok történetírójának magatartását azzal, hogy ő soha sem írja „avarus"-nak eme népnevet, hanem „abarus" formában szerepelteti, közelebb maradva a szlávok által használatos „óbor" formához. Ennek a jelentése u.i. „óriás". A longobárd író rokonszen­vének alapja feltehetően az, hogy a frankok elől menekülő longobárd király, PERCTARIT 662-ben több rangos honfitársával együtt az avar kagáni udvar­ban kapott menedékjogot.

Ugyancsak az „avar" névhez tapadó ellenszenve lehet az oka annak is, hogy NAGY KÁROLY származását és gyermekkorát legjobb életírói - mint a kora­beli EGINHARD - a híres „Vita Caroli"-ban egyszerűen elhagyták, mert a frank császár avar anyától született. Hogy az „avar" népnév megbélyegző mivolta milyen nagy horderejű volt, mutatja a magyar krónikák íróinak szándé­ka is, hogy bár nyugattól sok mindent átvettek, de ennek a névnek használatát kerülték és a „varkun", bizánciaktól ránk maradt népnév második részével: a „kun"-nal jelölték az avar népet. Magyar történészeink még ma is „anakroniz-mus"-nak ítélik pl. ANONYMUS-PÓSÁ-nak ama állítását, hogy többen a jeles nemzetségfők közül „kunok" voltak. GYÖRFFY György még a legújabb településtörténeti munkájában is így vélekedik: „Anonymus szerint TAKSONY felesége kun volt, márpedig a kipcsak kunok csak 1055-ben jöttek Európába..." (Arch. Ért. 1970, 222.). Az „avar" - „kun" népnévváltozat horderejét csak a „kettős honfoglalás" jegyében lehet történelmileg kiértékelni. Ez egyben azt is feltételezi, hogy az „avar" név jellegzetes megbélyegző mivolta a hon­foglaláskori magyarság előtt is ismert volt és nemzeti érzést sértett volna a használata. Valahogy hasonlóan, mint a mai szlovákok is sérelmesnek, mega­lázónak vélik az ősi magyar nyelvben reájuk használt „tót" nevet, a rumunyok pedig az „oláh" kifejezést, annak ellenére, hogy az elsőnek az értelme, eredete még ma is felderítetlen. Az ilyen természetű népnévadás az avarok előtt sem volt egyébként ismeretlen: tunyaságuk miatt a dulebi szláv törzset „bivalyok -nak nevezték, FREDEGAR krónikája szerint „befulci" torzításban. Ugyanilyen megbélyegző, megvetést jelentő szó alakult ki a magyar nyelvben is az augs-burgi uzsorások fejének, a FUGGER családnak nevéből a „fukar" szó képzésével.

106

A U S Z T R I A ÉS AZ AVAR K É R D É S

\ magyarországi régészek „ezerszámra tárják fel az avar sírokat, és dr. [iszló Gyula azon állítása, hogy a Kárpát-medencében már Kr. u. 560 körül letelepedett „avar-nép" is magyar volt, egyre bizonyosabbá válik - a régészet tükrében. Az a tény is, hogy az avarok - éppúgy, mint a „hun" néven ismert apáik - nemcsak a Duna-medencében, hanem Európa számos helyén építették kJ szállásterületeiket, lassan beigazolódik. Mert falvakat, városias jellegű településeket hagytak maguk után és ma a csehszlovákok Nagy-Morávia történelmi létezését akarják bizonyítani az avaroktól származó hagyatékkal.

Ugyanezt teszik az osztrákok is. Krenner György testvérünk összegyűjtötte az ausztriai avar-kutatásokra vonatkozó cikkeket. Hála és köszönet illesse ezért és hozzanak e sorok ismét dicsőséget e tények megtalálójának - dr. Dabas Rezsőnek. (A cikket közölte a Magyar Elet.)

A mai atomkorszak kelet-nyugati zűrzavarában, a csonka-hazán kívül az avar-kutatásokról nem sok szó esik a napi sajtóban. Annál inkább foglalkoztat­ja az osztrák történészeket, akik homályosan kezdődő nemzeti múltjuk megerősítésén fáradozva, még ma is a Drang-nach-Osten szellemében igyekeznek a hun-avar-magyar folytonosságot lekicsinyelni. A tudományos kri­tikát gyakran a germán gőg és elfogultság váltja fel. Amíg a csonka-hazában a napi hírek közé kívánkozó régészeti feltárások évről évre gyarapítják a Kr. utáni első évezred magyarhoni adattárát, addig Ausztriában jobbára csak a már korábban feltárt leletekre támaszkodva kutatnak. Ha tehát az osztrákoknak is érdemes az avar-kérdést napirenden tartani, mennyivel inkább a mi köte­lességünk a velünk egybeforrt hun-avar rokonnépek európai szereplését újabb szempontok szerint ismertetni. És szögezzük le azt is, hogy az osztrákok sem csak úgy önmagáért - politikai hátsó gondolat nélkül -, a történettudomány ápolása kedvéért serénykednek az avar-kérdés körül. Bezzeg, mennyivel jogo­sabban és fokozottabban válthatjuk át mi is nemzetpolitikai aprópénzre az oskutatások eredményeit. Nem kétséges, hogy a magyarság életterének védelmében a történelmi jog elsőrendű szellemi fegyver.

O S Z T R Á K V É L E M É N Y E K

Az osztrák Kollantz 1970-ben megjelent kétkötetes műve még a nagynémet alom-lovagokon is túltesz az avarok jelentéktelenségének hangoztatásával. Tulajdonképpeni célja az avar szállásterületek elsikkasztása. Habár a letagad­hatatlan kútfők pörölycsapásai alatt részben elismeri Alsó-Ausztria területének az Avar Birodalomhoz való tartozását, mégis avar népi megszállását szórványosnak igyekszik beállítani, mondván, hogy: az Enns és a Bécsi-erdő közti vidéket lakatlan, országválasztó köznek jelölték volna ki.

107

Jóllehet, a Cseh-Morva-medence avar leleteit lekicsinyelve, ottani „avar-szláv" vegyes kultúráról szól, mégis kénytelen megjegyezni, hogy „egyetlen kútfő, sem krónika, sem valamiféle szent legenda nem értesít a szlávok ter­jeszkedéséről". A szlávokat jellemző alattomosságra utalva írja, hogy „nem hirtelenül és erőszakosan, hanem szinte észrevétlenül, a korabeli történetírók figyelmét teljesen elkerülve szivárogtak be a Cseh-Morva-medencébe és Szlovákiába".

Daim F. „Germánén, Awaren, Slawen" című 1977. bécsi könyvében elis­meri, hogy „az avarok meghódulásukig külföldön képviseltették magukat, ami bionyos központi szervezetre vall". Kollautz-zal szemben még azt is jónak látja kiemelni, hogy - az egyik bécsi egyetemi tanár újabb kutatásaira hivatkozva -helynevek formájában Styriában és Karinthyában is nyomot hagytak az avarok. A teljes megsemmisülés meséjét elvetve leszögezi, hogy az avarok az újonnan jöttékbe olvadtak be. Daim is különösnek tekinti, hogy amíg a kútfők a szlávok VI. századi elterjedését emlegetik, addig nem sikerül őket a Kárpát­medencében régészetileg előkeríteni. „És mindez annak ellenére, hogy a ma­gyar szaktársak mindent elkövetnek, nehogy a ködösítés vádja érhesse őket". Ennek az eredménytelenségének az okát kutatva bölcsen megjegyzi, hogy hamisság olyan kérdéseket feltenni, amelyekre nem lehet megfelelni.

Magyarán tehát: ne keressük a szlávokat ott, ahol nincsenek! A „magyar szaktársakra" tett helyénvaló megjegyzése alatt a hazai régészekre nehezedő pánszláv nyomást kell érteni. Mégis hibázik Daim, mert könyve mindössze öt szláv jellegű Alsó-ausztriai leletet sorol fel a 33 avarral szemben. De minőségi szempontból is óriási a különbség. Amíg ugyanis a 33 avar lelőhelyből 23 kisebb-nagyobb, néha félezres sírlelet (különösen Bécs környékén), addig a feltételes módban szereplő, erőltetéssel szlávnak minősített öt lelet közül csupán kettő egyszemélyes sír, kettő törött cserép, az ötödik pedig fibula, ami Csallány D. szerint különben is avar.

Daim okosabban tenné, ha a régészeti feltárások által is igazolt szláv-hiányt tudomásul véve kisebb jelentőséget tulajdonítana az avarok szláv málhahor-dozóinak. Minden pozitív vonása ellenére ő is krónikus osztrák szlávofil marad. A szerb Skok helynév elméletét is csak azért veszi át kritikátlanul, hogy a Gombocz-Melich-féle bécsi „külváros" elméletet megdöntse, amely a magyar falvak Bécsnek nevezett legkülsőbb részével magyarázza az osztrák Bécs nevének keletkezését. Nos Daim - Skokra hivatkozva - Bécs és Bács nevét avar eredetűnek tartja. Ám, legyen neki igaza. Akár avar, akár magyar eredetű a Bécs szó, mindenképpen a mi igazunkat támasztja alá.

Az r56-os menekültek közül ketten írtak (Bécsben, illetve Bácsban) doktori értekezést az ősmagyarok ausztriai területfoglalásáról és annak földrajzi­történeti nyomairól. Emberileg érthető okból tanáraik kisiklását követendő vo­nalvezetésként vették át. A grazi doktori értekezés is a bécsi Kranzmayer-féle szlávofil hazugságot tükrözi, amikor a „burgerlandi" helynevek 18 százalékát szláv eredetűnek tartja, és a „karolingische Kolonisation" germán ködösítését is átveszi. Amíg ez a két hazulról származó fiatal magyar tanáruk nyomására,

108

alcarva-nem akarva az osztrák személet útjára lép, addig a már osztrák megszál­lás alatt született és nevelkedett, hansági Szilvássy makacsabbul védekezik a germán befolyás ellen.

A MAGYAR ÁLLÁSPONT

Szilvássy János tudományos megállapításai mérföldkövet jelentenek az avar-kutatás vonalán. Rácáfolt az avar-magyar múltat mindenáron leértékelő osztrák boszorkánykonyha mesterkedéseire. Még a külsőségek szerint is jelképes a felfedezése. Nem foghatják rá, hogy valami „elfogult" magyar „kon­tárkodásáról" van szó. Ugyanis Szilvássy született osztrák állampolgárként - és mint a bécsi egyetem neveltje, nem valahol vidéken vagy külföldön, hanem az osztrák tudományos berkek előkelő központjában, mint közülük való -, bizonyította be azt, amit magyar történészeink már évek óta állítanak. Kutatásainak színhelye, az avar szállások egyik maradványaként - ott az osztrák hivatalosok küszöbén - Bécs peremén terül el. 1970. évi doktori értekezésében - több mint kétszáz avar csontváz - antropológiai vizsgálata alapján kimondja, hogy Zwölfaxing avarjainak legtöbb faji eleme az Árpádok korának (1000-1200) magyarjaival egyezik. Sőt, tovább menve, levonva belőle az ésszerű következtetést, vagyis az avar-magyar faji rokonságot és az avar-magyar történeti folytonosságot: „A zwölfaxingi csontvázak faji jegyei megtalálhatók az Árpád-koriaknál is, amiért emezeket antropológiai szempont­ból az avar lakosság folytatásának tekinthetjük".

Elképzelhető, hogy az avarok kétszáz évet meghaladó uralma milyen hatást gyakorolt az Ausztria keletkezése előtti időkben, az Inn és Lajta közti területre, ha ama tényre gondolunk, miszerint „a VII. században még Bavaria is az avarok erős kultúr-, s valószínűleg politikai befolyása alatt állt". Ezt a történeti tényt egyébként az osztrák származású Stadler emeli ki Londonban kiadott könyvében.

Az összeomlás előtti és utáni osztrák gondolkodásra mi sem jellemzőbb, mint Weigl H. vallomása. Tisztelet illeti azért az őszinteségért, amit a háború utáni osztrák Wissenschaftlerek oly alattomosan és megtévesztőén elhallgat­nak. Művének bevezetőjét így kezdi: „Niederdonau helyneveinek megfejtése semmi esetre sem merő tudományos szórakozás, hanem sokkal inkább gyakor­lati-politikai jelentőségű, mert eredménye az „Ostmark" német birodalomhoz való tartozását bizonyítja. Már sokszor beigazolódott, hogy a halkan végzett

tudományos alkotómunka hatalmas politikai hatást váltott ki ,A fentiek összefoglalásából kitetszik, hogy a II. világégés óta, bel- és külföldön egyaránt jelentősen haladt előre az avar-kutatás, mindazonáltal az 1859-i bécsi, Starkosch-Grászmann-féle történeti műből idézve: „az avarokról szóló meg­nyugtató, valamennyi forrást kimerítő munkával ez idő szerint még nem ren­delkezünk, véleményem szerint ez a nép nagyon is kedvezőtlen megítélésben részesült".

109

M A G Y A R FALVAK A U S Z T R I Á B A N

Talán kissé hihetetlenül hangzik tanulmányom címe, különösen, ha azt is jelzem, hogy a Trianonban népszavazás nélkül Ausztriához csatolt „Burgenlandéra nem terjed ki. Fenti címhez egyszerűen azért ragaszkodom, mert a volt osztrák örökös tartományok helynévtárában ma is szereplő' UNGAR, illetve a régies UNGER előtaggal kezdődő DORF-ok valamikor magyarul beszélő falvak voltak. Ma tehát már csak a nevük utal a településtörténeti tényekre. Ezek az egykori „Magyarfalvak" az Árpád-féle honfoglalást követő korszak „nyugati magyarságának" voltak szálláshelyei a Morva-Lajta-Lapincs vonalától nyugatra, vagyis a Noricum helyén kialakult történeti Ausztria területén. A Noricum nyugati határát képező Inn folyó az avar és magyar birodalom idején is ugyanazt a szerepet töltötte be, mint a rómaiak előtti kelta időkben. Noricum nevét most tehát nem politikai, hanem földrajzi értelemben használom.

Amikor a dévényi PORTA HUNGARICA-tól nyugatra vizsgáljuk az ősmagyar nyomokat, nem hagyhatjuk figyelmen kívül avar rokonnépünk több mint három évszázados jelenlétét az adott térségben. A László Gyula által is elfogadott kettős honfoglalás elmélete, valamint az ugyancsak általa hirdetett avar-magyar nyelvi azonosság miatt is a két testvérnép noricumi településtörténetének fejtegetése egymástól elválaszthatatlan.

A téves történelmi szemlélet folytán „kalandozásoknak" minősített önvédelmi hadi vállalkozásokból tudjuk, hogy honfoglaló eleink sokfelé jártak túl az „Óperencián" (ober Enns). Viszont kevésbé ismert az a tény, miszerint az avarokhoz hasonlóan a korábbi Inn, illetve Enns folyómenti és a későbbi ún. Szent István-i határok között nemcsak katonai táborok és pihenőhelyek, hanem állandó jellegű magyar telepek is keletkeztek a X. század folyamán, akár külön, akár pedig a már meglevő avar szállásokkal történt egyesülés révén.

A három jelentős hullámban érkezett elődeink - miközben politikai hatal­mukat igyekeztek minél nyugatabbra (a hunok pl. a Rajnáig) tolni - „leben-sraumot" is kerestek az akkoriban jobbára senki földjének számító Duna-Morva térségben. Az avar, majd pedig a magyar uralom idején a katonait népi megszállás is követte az egykori Noricum helyén keletkezett „Awarische Mark", illetve Styria területén. Ebben a tekintélyes térségben fellelhetők a nyolcvan éves hun, a három évszázados avar, majd a szervesen hozzáfűzó'dő magyar uralom nyomai. Ennek az „előországnak" jutott az a stratégiai feladat, amely lehetővé tette a magyar hadműveletek sikeres lebonyolítását. Mindenekelőtt két-háromszáz kilométerrel megrövidített a felvonulási útvo­nalat azáltal, hogy harcosainknak csak az Enns, illetve az Inn folyón túl kellett ellenséges földre lépniük. E két folyó ugyanis amolyan ország-választó közt határolt. Korszerű hasonlattal élve, olyasféle kifutó terepnek számított, mint a mai lökhajtásos repülőgépek betonsávos nekiiramodása a felszállás előtt.

110

ŐSMAGYAR NYOMOK NYUGATON

Ősmagyar eleink nyomát tehát nemcsak keleten és a Kárpát-medencén belül, hanem nyugaton is kell keresnünk, annál is inkább, mert a gyalázatos jal­tai kiárusítást követő rémuralom miatt még hazai szakembereink sem mehetnek Keletre, pl. az egykori Halics, Bukovina, Moldva vagy Havasalfölfd gazdag avar-magyar-kun emlékeinek feltárására. Természetesen nyugaton se kezdeményezhetünk és tekinthetjük meg a magyar vonatkozású helyeket, maradványokat és építményeket. Az írott forrásokra nézve pedig ren­delkezésünkre állnak a nyugati levéltárak és könyvtárak. Elérkezett az ideje annak, hogy - amikor immár az egész XX. század folyamán a történeti jog meghamisításával igyekeznek ellenségeink rablásukat szentesíteni - a mi magunk ellenérvelésébe azokat az előnyös történeti tényeket is bevonjuk, ame­lyek a Kárpát-medencén kívüli régészeti és nyelvészeti emlékekhez fűződnek. A szellemi nemzetvédelem jövőbeli feladata lesz a történeti Hungária „kül­területeinek" tudományos felmérése és szellemi fegyvertárunkba való beik­tatása.

Sajnos, korábbi történészeink Szent Istvánig eléggé elhanyagolták az ősku-tatást. Következésképpen a hun-avar-magyar noricumi múlt nincs rendszere­sen feldolgozva, legfeljebb részleteredményekre támaszkodhatunk, tulaj­donképpen az amerikai Török Sándor 1973. évi úttörő munkája folytán.

Hogyan maradhattak volna meg magyarnak az UNGER-DORF-ok, amikor a Trianonban elrabolt nyugati véreink őstelepes magyarságát csekély félévszázad alatt egyhatodára sorvasztotta az erőszakos osztrák beolvasztás. Ugyanis az osztrák germánság távolról sem olyan türelmes a másnyelvűekkel szemben, mint az idegenekhez fölöttébb barátságos és a nyelvszabadságot tisztelő magyar. A sok közül még egy példával bizonyítom állításomat. A török elől menekült horvátok települései már rég elnémetesedtek a Bécsi­medencében és a Morvamezőn, míg a magyar királysághoz tartozó peremvidéken négy évszázadon át változatlanul megőrizhették anyanyelvüket és népiségüket.

A BÉCS-ORSZÁG-ban (ahogy eleink hívták Ausztriát a XVII. század ele­jéig) keletkezett avar-magyar települések nagyobbik része eltűnt, kisebbik része pedig csupán nevében emlékeztet az ezer év előtti állapotokra. Ami a történeti tényeket illeti, feladatunk kettős: egyrészt a megmaradt falvak felku­tatása, másrészt pedig az elpusztult települések feltérképezése.

AZ OSZTRÁK KUTATÓK MUNKÁJA

Napjaink osztrák kutatói persze a fentebb már említett magyargyűlölet szellemében és politikai érdekből, minden igyekezetükkel azon vannak, hogy a Magyar történeti múlt jelentőségét kitöröljék a köztudatból. Bármennyire is "gyekeznek azonban lekicsinyelni az „avar-magyar múlt" ausztriai emlékeit, a tudományosság látszatának megőrzése céljából, néha nem hallgathatják el tel-

111

jesen a valóságot. Ilyen szempontból Weighl H. a tűrhető' szerzó'k közé tartozik. Az alsó-ausztriai helynevekről szóló hétkötetes munkájában csak röviden utal a magyar eredetű helynevekre: „Úgy látszik, a magyarok is létesítettek néhány települést Alsó-Ausztriában..." - majd név szerint említi ezeket: Ungerndorf, Ungerbach, Ungerberg és Ungertal. Hozzáfűzi, hogy „több van belőlük a Bécsi-erdő alatt, majdnem mindig az egykori magyar, a jelenlegi burgenlandi határ közelében".

Az ember azt hihetné, hogy az évek múlásával és az osztrákok többsége által lelkesen támogatott hitleri pángermán nacionalizmustól való távolodással, tárgyilagosabb történeti szemlélet alakul majd ki osztrák körökben. Sajnos, pontosan az ellenkezőjét tapasztaljuk. S ma már ott tartunk, hogy a hit­leristáknál is germánabb osztrák történetírók még a Weigl-féle, viszonylag gyenge tárgyilagosságot is sárba tapossák. Ugyanis mintegy fél évszázaddal ezelőtt Wigh (1926.), majd Steinhauser is (1932) a tálya-völgyi Ungerndorf szomszédságában található FALLBACH nevét a magyar „FALVA" szóból szár­maztatja, illetve arra vezeti vissza. Ez az értelmezés szinte önmagától adódik. Egyrészt tárgyi mivoltánál fogva, másrészt egy volt, ugyancsak magyar település (Ungerndorf) közelsége miatt. Tudnillik első (1147.) okiratos említés-es formája: VALWA, vagyis a mai FALVA akkori írásmódja. Németesített for­mája aránylag későn, csak kerek két évszázad múlva, 1346-ban mutatkozik először. Most aztán megjelennek a háború utáni „superdemokraták", akik mesterkélt ógermán szócsavarintással német eredetűnek jelentik ki. Hasonló, de sokkal terjedelmesebb az az erőszakos németesítő helynévfejtés, amely „Burgenland" területére vonatkozik.

Távolról sem felel meg a valóságnak azt hinni, hogy a mai napig is létező, térképi ábrázolással bizonyítható magyar vonatkozású helynevek, tájelemek alkotnák kizárólagosan a számunkra fontos ausztriai földrajz-történeti névtárat. A rendelkezésünkre álló forrásadatok feltérképezése során kitűnik, hogy a magyar eredetű földrajzi nevek néha elszigetelten, máskor csoportosan kisebb-nagyobb távolságra fordulnak elő Alsó- és Felső-Ausztriában, Styriában, továb­bá a Morva-Tálya háromszögében. Tehát egész körzeteket behálózó, ma is létező magyar földrajzi nevek a jéghegyek alig kiálló csúcsához hasonlíthatók. Többségük elpusztulhatott, mert a falvak tömeges pusztásodása a középkorban nem sajátosan magyar, hanem általános európai jelenség volt. Szabó István, a hazai falurendszer kialakulásának kutatója szerint „mindennapos volt Európában a falutelepülések elnéptelenedése és üressé válása, gyakran éppen lerombolása". Az általunk most vizsgált térségre is áll Szabó István meghök­kentő megállapítása, hogy „különösen a német országokban az összes falutele­pülésnek 66 százaléka is puszta lett a XV. század végéig, de általában is beszél­nek a települések 40-50 százalékos pusztulásáról". Azt is figyelembe kell ven­nünk, hogy „az elpusztult települések nagyobb része sohasem települt újjá".

Ám, ha százalékra tesszük is a falupusztásodás középkori arányszámát, visszakövetkeztetésünk csak akkor hoz megnyugtató eredményt, miután sikerül nemcsak a HAIN- és UNGER összetételű, hanem egyéb magyar vonatkozású helyneveket is megállapítani. Ehhez az utóbbi csoporthoz tartozik a már

112

említed „Falva" is. Ott van aztán a Bécsi-medence délnyugati bejáratánál SCHODERLEE, amelyet SCHATERLE néven említ egy 1376. és 1498. évi okirat. Az osztrák Weigl H. a sátorló szóból vezeti le „bei den Zeltmachern" értelmezéssel. A már melített UNGERNDORF-FALLBACH körzetben is talál­ható további két SCHODERLEE-SÁTORLÓ helység.

Az ilyen irányú tárgyilagos kutatás eredményessége kitetszik Morvamező egyik járásának adataiból is. Az osztrák szerző egy megsemmisült, középkori UNGERNDORF-ot is kimutat. Igazi jelentősége abban áll, hogy az egész Ausztriára jellemző helynévelemzési bizonytalanságot nem törekszik szlávofil magyarázgatással elintézni. Gyakran ismétlődő véleménye minden magyar kutató felé biztató figyelmeztetés: „A helynév ugyan nem német, de a szláv ere­deztetés sem nyújt megnyugtató választ". Néha kimondja, hogy „további bizonyíték hiányában a névfejtés lehetetlen". Valóban helytálló történeti szem­lélettel állunk szemben, amelyet csak azzal kell kiegészítenünk, hogy a föld­rajzi névelemzés körüli bizonytalanságot az avar-magyar népi megszállás következményeinek figyelembevételével lehet csak elosztani.

AZ ŐSI MAGYAR SZÁLLÁSHELYEK

A közelmúltban jelent meg végre az első osztrák tanulmány az Alsó-Ausztriában véglegesen elpusztult falvakról, amelyeknek száma ezren felüli, pontosan 1058. A Kárpát-medencei Árpád-kori falualapítások nagy számából (mintegy négyezer a X-XI. században) túlzás nélkül következtethetünk a nyu­gati magyar szálláshelyek sűrű hálózatára, különös tekintettel a hazai Szabó István ama megállapítására, hogy „a magyarok honfoglalását követő századok­ban az országban a falvaknak hatalmas méretű szaporodása, valóságos bur­jánzása következett el". A honfoglaló magyarok tehát kiválóan értettek a nagyrészt lakatlan Kárpát-medence településeinek megalapításához - miért ne tették volna ugyanazt, hasonló hozzáértéssel a Lajtától nyugatra is, ahol jelen­tős szálláshelyei csak a megmaradt avar népcsoportnak voltak.

Az eltűnt avar-magyar alapítású helységekre és általában a nyugati ősma­gyar népi lakosságra - kissé távolabbi hasonlattal élve - az UNGER családnév elterjedtsége is fényt vet. Sűrűn találkozunk vele mindenfelé Közép-Európában: a Rajnától az Al-Dunáig és Prágától az Adriáig. A bécsi Adressenbuch (1979) pl. közel nyolcszáz UNGER nevet sorol fel. Az Österre-ich Lexikon négy UNGER-nevűt említ, közülük három egyetemi tanár volt. De más szellemi berkekben is találkozunk nevükkel: az osztrák Literatur Lexikonban éppúgy, mint az osztrák WHO'S WHO lapjain.

Mindent összegezve kimondhatjuk, hogy további kutatásra és kritikai kiértékelésre van szükségünk ahhoz, hogy a nyugati avar-magyar ős-szállások X. századbeli létszámára megközelítő pontossággal következtethessünk. Ezen eljárás során a főkérdést a legmegbízhatóbb következtetési módszer megál­lapítása képezi. A továbbiak során látni fogjuk, hogy az eddig csak példa­szerűen kiragadott néhány „Magyarfalván" kívül olyan tekintélyes a nyugati

113

avar-magyar helynevek száma, hogy azok név szerinti felsorolása hosszadal­mas lenne, és az egyelőre még bizonytalan mennyiségű eltűnt falvak nélkül is elegendő bizonyítékul szolgálnak. Éppen ezért a teljesség igényének kizárásá­val térbeli vizsgálódásunkat is csak Ausztriára és Styriára korlátozzuk. Sőt, az alanti két főcsoporton kívül eső, egyéb avar-magyar vonatkozású földrajzi nevek számbavételéről is e helyt eltekintünk.

Amikor az UNGER-előtagú nevek számát próbáljuk megállapítani, a ma is létező falvak mellett nemcsak az elpusztásodásra utaló dűlők, hegyek, völgyek, patakok nevét vesszük figyelembe, hanem a középkorban keletkezett UNGER-összetételű országút-, utca-, városkapu-elnevezéseket is. Ez utóbbiak ugyanis bizonyos méretű magyar forgalom, magyar népi jelenlét nélkül nem kapták volna nevüket. Természetesen a helyi magyar lakosság vagy az átmenő magyar forgalom arányára csak több-kevésbe következtethetünk.

Kutatásaim eredményét kifejező számadatok csakis forráskritikailag igazol­ható földrajzi neveket foglalnak magukba. Alsó-Ausztriában negyvennégy, Stájerben pedig negyvetöt UNGER-előtagú földrajzi nevet számoltam össze. A szervesen idetartozó, avar eredetre valló HUN-HAIN előtagú nevek száma Alsó-Ausztriában ötvenre. Stájerben pedig harmincra tehető.

A Z „ U N G E R D O R F ' - O K R Ó L

A történettudomány és magyar nemzeti múltunk szempontjából is elenged­hetetlen az ausztriai Underdorf-ok keletkezése időpontjának, valamint a névadás okainak felderítése. Emlékezhetünk arra, hogy a mai Ausztria északi és keleti részei az Árpád-féle honfoglalást követően mintegy 140 esztendeig magyar fennhatóság alá tartoztak. Az akkori hatalmi viszonyok miatt elődeinknek a Drang-nach-Osten ellen kellett védekezniük - amiért is a Kárpát­medencei hazájuk nyugati előterét védelmi szempontok szerint kellett meg­szervezniük.

A nyugati katonai táborok és pihenőhelyek megbízható (vagyis avar-ma­gyar) segédszemélyzet, „polgári" lakosság jelenlétét tételezi fel. Lovas har­cosokról lévén szó, a ló volt első számú hadiszükségletük. Lovuk béklyóba verve, mindig sátruk mellett legelészett, hogy rögtön rápattanhassanak. Kellettek tehát nagyszabású karámok, elsősorban a tartalék lovak őrzésére. A lógondozáshoz is érteni kell és a katonai ménesek állandó lóápolók stb. nélkül tönkrementek volna. Hogy fogalmat alkothassunk a harci lovak számáról, állít­suk magunk elé példának a 955. évi Lech-mezei csatában odaveszett 20-25 ezer főnyi lovas vitézt. Szakvélemények mintegy 100 ezerre becsülik ezen had­járat lóállományát, beleértve a vezeték- és mindenféle teherhordó paripát is. Az ilyen hatalmas lótömeggel magyarázható az a tény, miszerint a nagyobb hadi-vállalkozásokat mindig tavaszi-nyári időszakra tervezték. Ugyanis a zöld takarmány, a fű képezte a magyar lovak fő eleségét. A legeltetés tehát a hadakozás velejárója volt. Bajor- és Némethon, Svájc, Elszász-Lotharingia, Luxemburg, Belgium, valamint Franciaország tájain többször utazgatva - az

114

ősmagyarok nyugati hadjáratainak útvonalait is beleértve - mindenfelé kövér legelőket figyelhettem meg.

A LOVAKRÓL

Lovas nép volt az ősmagyar, ezért letelepedésének körülményeit vizsgálva hosszasabban kell időznünk a lovaknál. Nemcsak hátaslovak pótlására, hanem hús- és tejellátásuk céljára is vittek magukkal lovakat. Taktikai fogásból pedig egyszerűen azért is, hogy többnek lássanak. Az írott források arról is értesítenek, hogy a sok ló mellett számos málhás szekér követte a magyarok seregét. Elképzelhető, hogy Dévénytől az Ennsig milyen lényeges feladat hárult a hadba induló vagy onnan visszatérő málhatáborok ellátására letelepített mesteremberekre. A szekérjavító kerékgyártóktól a fegyverkovácsokig, a kötélverők, íjászok, szíjgyártók, nyergesek, a folyóátkeléshez használt tömlő-és sátorkészítők: a javítóműhelyek egész sorát tették szükségessé.

Arra is gondolnunk kell, hogy a bajorok betörései miatt a gyepűrendszerrel karöltve működő figyelőszolgálatot is magyarul beszélő személyzet látta el. Az Inn-menti figyelők (speculatores) az ellenséges bajor földön átvágtató lovas­futárok üzenetét, az ellenséges hadmozdulatokat az akkori idők távíróján - a lármafán keresztül - „adták le": nappal füst-, éjjel pedig tűzjelzésekkel „közvetítő állomásokon", vagyis hegytetők őrségén keresztül A magyar vonatkozású földrajzi nevekből sokfelé nyomon lehet követni ezeket az őrhe­lyeket, amelyek Ungerberg, Ungarstein, Königsberg, Rauchenwart vagy egy­szerűen Wart, Wach stb. néven emlékeztetnek az egykori magyar ősökre.

A katonai szükségletre dolgozó mesteremberek emlékét őrzi a magyar Sátorló-ból Schoderlee-re németesített három község helyneve, amelyeket Weigl H. is „militarische Ortsbezeinchnung"-nak nevez. A katonai telepekről és a gyepűőrök alapította falvakból aztán a népfölösleg kirajzott és a kiszolgált harcosokkal együtt a hadiutaktól távolabbra is megtelepedtek. így keletkeztek az UNGER-DORF-ok, mert a középkorban nem a falu saját lakossága, hanem többnyire a szomszéd falvak népe adott nevet a másik falunak. Ezt a tényt az egyébként kritikátlan osztrák kutatók sem vonják kétségbe. Az Unger-összetételű helynévelemzés tehát nem vitás, annál inkább a keletkezés idő­pontja. Amint egykor az avarok alsó rétegei is helyükön maradtak (csak az előkelők, a főemberek menekültek el a frankok elől), ugyanúgy a magyar telepesek sem mentek keletre, vagyis nem menekültek el a fokozatosan vissza­vonuló magyar katonasággal.

AVAR T Ö R E D É K E K

Amikor a mai Ausztria területén az ottani magyar falurendszer kialakulását v'zsgáljuk, nem szabad szem elől téveszteni a már háromszázados múltra visz-szatekintő avar töredékeket, amelyeknek falvai új életre keltek az odaérkező

115

honfoglaló magyarok letelepedése által. Hadi és stratégiai szempontból js

bizonyára kapóra jött az avarok helyismerete figyelő'- és jelzőhelyeikkel együtt. Az avar történeti valóság erős voltát a számadatok is tükrözik. A helynévkutatás a HAIN-HEUN eló'tagú helyneveket általában AVAR eredetűnek tartja, mert László Gyula szerint is „az avarok magukat egymás között HUN-nak nevezték", ugyanúgy, mint a krónikák és a nép is. Jóllehet, a volt osztrák örökös tartományokban a Hain-Heun összetételű földrajzi nevek százai fordulnak elő, az Unger-csoporthoz hasonlóan Weigl is csak három avar eredetű HAINDORF-ot hoz fel például.

Az eddigiek során - a kútfőkre, a nyomtatott forrásokra és a ma is használt térképekre támaszkodva - elméleti síkon igyekeztünk megismerni az ausztriai magyar-avar helységeket és egyéb magyar vonatkozású földrajzi elemet. Szerintem az ilyen kutatómunkához nem elegendő csupán könyvek és levéltári kútfők között búvárkodni, hanem a helyszínen is körül kell nézni.

BÉCS AVAR MÚLTJA

A régészeti bizonyítékok alapján határozottan állíthatjuk, hogy Bécs valamikor, réges-régen jelentős avar központ hírében állt. Alig akad még egy földrajzi térség, ahol olyan sűrűen tártak volna fel avar temetőket, mint Bécsben és a vele szomszédos Bécsi-medencében. Tegyük hozzá még azt is, hogy ezen sírleletek nemcsak térben, hanem időben is folyamatos avar jelen­létre utalnak. Bécstől le egészen Bécsújhelyig, keleti irányban pedig a Lajtáig és azon túl is, az avar települések összefüggő láncolatát mutathatjuk ki a a sír-feltárások földrajzi elhelyezkedéséből.

BÉCS - AVAR TÖRTÉNETI SZEREPE

A feltehetően avar elnevezésű Bécs avar történeti szerepe eddig elkerülte a kutatók figyelmét. Pedig a Nyugati Avar Birodalomban ugyanolyan fontos gaz­dasági és katonai szerepet töltött be, mint a későbbi osztrák Bécs. A pángermán és szlávofil történetírás persze mindenáron véka alá igyekszik rejteni az avarok jelentőségét azzal az állítással, hogy nem hagytak semmiféle monumentális építkezési emléket. Érvelésük nemcsak rosszindulatú, hanem egyoldalú is, mert az agyondédelgetett szlávok az általuk folyamatosan lakott térségekben (pl-Cseh-medence, Szerbia, Krajna stb.) még öt-hat évszázados tartózkodás után sem alkottak semmiféle maradandó épületet. Ha tehát olyan nagyra vannak a szlávokkal és azok „tömeges" jelenlétét hazudják, miért nem tudnak kimutatni egyetlen valamirevaló, szláv eredetű „palotát", vagy akárcsak közönséges lakóházat is? Hol vannak a tárgyi bizonyítékok? Természetesen sehol, mert ahol nincs, ott nem lehet találni. Ez vonatkozik a szláv sírokra is, amelyek szinte nemlétezőnek mondhatók a mintegy negyvenezer körüli avar sírfeltárás

116

mellett. Hogy lehet az, hogy Bécsben is folyvást csak avar csontok kerülnek napvilágra?

Hiszen a mai Bécs határain belül legalább nyolc avar településnek kellett lennie, ha meggondoljuk, hogy a város nyolc kerületében bukkantak avar sírokra. A régészeti emlékek a belvárostól ki, egészen a város pereméig vezetnek az egykori avarok nyomára. A XI. kerületi, jóval ötszázon felüli sír is néma tanúja annak, hogy a VI., VII. és VIII. században Bécset nem a szlávok, sem a germánok, hanem az avarok lakták. Elképzelhető, hogy az aránylag csekély számú, de egyébként jelentős bécsi leletek eltörpülnek a háztömbök alatt rekedt emlékanyag mellett. Ugyanis a nagyvárosi épületek és műszaki berendezések a nagyobb méretű ásatást lehetetlenné teszik. Mihelyt azonban Bécs pereme felé közeledünk, máris ott vannak a terjedelmes avar temetők. így a már említett XI. kerületi temetőn kívül Mödlingben ötszáz, Zwölfaxingben pedig a kétszázat meghaladó avar sírt vizsgáltak meg a régészek és antropoló­gusok.

Az csak természetes, hogy az avar helységeknek avar nevük volt. Nagyon valószínű tehát, hogy a két és félévszázados avar névhasználat nem tűnt el csak úgy máról holnapra. A „BECS"-helynév avar származását már László Gyula is felvetette, újabban pedig egy szerb kutató a „BÁCS" szóval együtt szintén avar eredetűnek tartja. Amint az avar temetők fekvése alapján az avar települések térbeli összefüggése, úgy a síranyag kora szerint az avar nemzedékek időbeli folyamatossága állapítható meg, legalábbis 250 éven keresztül, mert a bécsi és a környékbeli sírleletek a VI. század utolsó negyedétől a VIII. század végéig minden korszakot képviselnek.

MIÉRT BÉCS?

Felvetődik a kérdés, hogy a Kárpát-medencétől nyugatra miért éppen a mai Bécs helyén alakult ki a legnagyobb avar központ. Az a tény, miszerint Bécs elődje már a rómaiak idején is fontos katonai és polgári szerepet játszott, egy­magában még nem ad feleletet. Ugyanis a római Vindobona építményei az avar időkben már jórészt romokban hevertek, lakosai elmenekültek vagy elpusztul­tak, városi szervezete megszűnt. Tudunk jónéhány virágzó ókori városról, ame­lyeknek pusztulása végleges volt. Ilyen sorsra jutott a közeli Carnuntum is, amely sohasem támadt fel poraiból. Pedig mellette is a hajózható Duna foly­dogált. Bécs újbóli felvirágzását a „Kék Dunán" kívül elsősorban a keltáktól örökölt és a rómaiak által korszerűsített úthálózatának köszönhette. Mint vízi es szárazföldi közlekedési csomópont, a népvándorlás korában is jelentős vasárhelynek számított. Életképességét persze számos egyéb tényező is ked­vezően befolyásolta. Ilyenek t.k.: az építkezéshez és hajógyártáshoz szükséges faanyagot szolgáltató Bécsi-erdő közelsége, vagy a városba benyúló Bécsi­medence termékenysége. Mert a XII-XIV. század előtti Bécs avar, illetve elő-magyar lakossága nemcsak a föld terményeiből, hanem iparból is élt.

Az árucsere a történelem előtti idők legkezdetlegesebb társadalmaiban is az

117

emberi élethez tartozott. A korai középkorban pedig már a fejlettség elég magas fokát érte el. A földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó avaroknak is kellett az értékesítési és beszerzési lehetőség, amit a bécsi „gyűrű" volt hivatva ellátni. Ott szorgoskodtak a szíjgyártók, nyergesek, íjászok, kovácsok, fegyverkovácsok, kerék- és kötélgyártók, sátorkészítők, gölöncsérek, réz- és aranyművesek, ékszerkészítők és ötvösök. A növényi és állati motívumokkal ékesített avar leletek (övcsatok, fülbevalók, fibulák, nyakláncok, ékszerek és használati tárgyak) avar mesteremberek ízlését dicsérik. A háromélű vasnyíl­hegyeket akkortájt kizárólag az avarok használták.

Egy-egy avarkori bécsi országos vásár ugyanolyan esemény lehetett a nép életében, mint a negyvenötös összeomlással letűnt kanizsai vagy körmendi híres ló- és marhavásár. Még századunk harmincas éveiben is élményszámba ment az ősi szokás szerint szabad ég alatt tartott vásár. Az avar Bécsbe vezető poros országutakon nehézkes ökrös szekereket és fürgébb lovasfogatokat kel­lett kerülgetniük az állathajtóknak. Ezeket a forgalmas hadiutakat már a római légiók gyalogosai, Attila száguldó hunjai és Baján kagán bátor lovasai is ismerték. Hangsúlyozom, hogy az anyagi- és szellemi művelődés szempont­jából nélkülözhetetlen úthálózat nem a rómaiak műve Közép-Európában. Ők csak tökéletesítették a kelták és korábban a szkíták (szittyák) által használt országutakat. A rómaiak pl. az Adriától a Baltikumig vezető (előttük már legalább évezredes) híres Borostyán-úton vonultak Noricum és Pannónia meghódítására. Ez a mai is létező „köves út" Csáktornya, Sala (Zalalövő), Savaria (Szombathely) és Scarbantia (Sopron) érintésével vezetett az avar alapítású Pozsony és Dévény bekapcsolásával a Morva völgyében messze északra. Sopront elhagyva Bécs felé irányult egyik elágazása. A bécsi és poz­sonyi avar központot a szintén meglévő, Duna menti hadiút kötötte össze.

Amikor az Árpád-féle honfoglalás után eleink az Ennsig kiterjesztették hatalmukat, a sokfelé fennmaradt avar lakosság felszabadítóként köszöntötte testvérnépét, a magyart. Azonos nyelvükkel és helyismereteikkel bizonyára megkönnyítették az új honalapító térfoglalását. A Lech-mezei csatavesztés után csak fokozatosan visszahúzódó magyar megszállás következtében a mostani Bécs kezdetleges elődje majdnem egy évszázadig egyhuzamban magyar kézen volt a X. században. Talán a magyarok őstörténetét jól ismerő Mátyás királyt a hatalmi törekvéseken kívül a hun-avar-magyar ősi juss fogalma is ösztönözte. Ugyanis ő volt az, akinek „bús hadát" öt éven át „nyögte Bécsnek büszke vára' •

Mindössze-másfél évtizeddel Mátyás hódítása előtt rázta le magáról Bécs a bajor függőség utolsó, azonban eléggé befolyásos maradványát, a passaui püspökséget. Fél évezred után, 1469-ben sikerült végre önálló püspökséget felállítania. Eladdig, mint a kis osztrák hercegség székhelye, a bajor Passau hagyhatalmú püspökségéhez tartozott.

118

A KIS K O M Á R O M I AVAR T E M E T Ő

Az utóbbi évek folyamán a magyar régészek és őstörténészek figyelme főként a Zala megyei Kiskomárom terjedelmes avar temetőjére irányult. A múlt nyáron kiásott hatvan sírral immár közel hatszázra emelkedett a felkutatott sírok száma. Tekintélyes régészeti eredmény, amit csak a Pozsony környéki korábbi feltárások múlnak felül: éspedig Dévényben 856, a Mosón megyei -ma osztrák megszállás alatti - Nemesvölgyben pedig 1200 avar sírral. Alsó-Ausztria eddig ismert 29 lelőhelye közül pl. a Bécs melletti Zwölfaxing vezet 208 csontvázas avar sírral.

A VÉLETLEN SZEREPE A RÉGÉSZETBEN

Az ásatásoknál szinte klasszikussá vált véletlen hívta fel a figyelmet Kiskomárom északi határára is. Ugyanis hat esztendővel ezelőtt az egykori Kis-Balatont övező mocsárvidék déli peremén avar csontokat mosott felszínre egy felhőszakadás. Megjegyezendő, hogy a Nagykanizsa és a Balaton között fél­úton fekvő Kiskomárom 1969. óta Komárvárossal egyesítve, mint ZALAKOMÁR szerepel az újabb térképeken.

A környékbeli ásatások kétségkívül bizonyítják, hogy az egyesek által agyonhangoztatott IX. századi kereszténység itt Zalavár környékén bizony gyenge lábakon állott. A feltárt temetők sorozata igazolja, hogy a többségében avar lakosság, valamint szláv szolgái zömében még nem voltak keresztények. Még az óvatosan nyilatkozó, szlávbarát hazai szóvivő is hangsúlyozza, hogy „az új hit és világi hatalma csak a mocsárvilág néhány szigetére korlátozódott a IX. században". Főként a kiskomáromi meg a korábban feltárt garabonc-ófalui sírok tanúskodnak amellett, hogy ott az avarokra jellemző nagycsaládos formában temetkeztek. Rontás ellen pl. sarlót tettek a nagycsaládfő hasára. Jóllehet, a sírokból frank fegyverek is előkerültek, a halottakat - pogány szokás szerint - étellel, itallal is ellátták. A Zalavárra menekülő szláv Pribina basáskodását a hazai bértollnok is idézőjelbe tett „birodalom"-ként említi.

A SÍROKBAN TALÁLT ÉRTÉKEK

^ A kiskomáromi nagycsaládfő feleségének sírjában ezüstkosaras fülbevalót, színes üveggyöngysort, továbbá díszes övet találtak. Amíg a nagycsaládfő mellé lovának bőrét és koponyáját helyezték, addig asszonya mellé minde­nestül a földbe ástak egy lovat. A Moszkvából irányított párt utasítására persze kénytelenek régészeink az aránylag kevés, állítólagos szláv sír jelentőségét wemelni. A temetkezés módja szerint döntik el, hogy avar vagy szláv sírról van-e szó. Tudniillik az avarok az ún. csontvázas, a szlávok ellenben a keresztények által üldözött hamvasztásos temetkezést követték.

A többféle folyamatban lévő ásatások egymásután hozzák napvilágra az

119

Árpád-féle honfoglalást megelőző népi és hatalmi helyzetre vonatkozó megcá­folhatatlan adatokat. Ugyanis eddig is kitűnik a leletekből, hogy Zala vármegye jelentős része az avarok szálláshelye volt már az Avar Birodalom fennállásakor is, a VI.-VII.-VIII. században, nemcsak a politikai összeomlás után, amint korábban tévesen feltételezték. Történeti valóság, hogy a frankok által feldúlt avar gyűrűk környékéről is menekültek tömegek Zalába, a már régóta ottlévő avar testvéreik közé.

A LELETEK JELENTŐSÉGE

Niederdöllendorf(Alsó-Ausztria) határában talált avar kagáni síremlék. A sírkő alján lévő rovásfelírást eltávolították róla

A tömegesen felszínre hozott zalai avar leletek jelentősége igazán akkor domborodik ki, ha azokat nemcsak történeti, hanem földrajzi keretekbe is állítjuk. Vessünk pillantást a térképre és azokra a helységekre, amelyeknek neve feltételezhetően avar eredetű. Ezeknek a helyneveknek avar eredeztetése, a közeli avar sírok feltárásával most egyre hitelesebbé válik. Kiskomárom to-

120

szomszédságában van pl. a somogyi Csákány (régies formájában CACAN), oieg Zalaszabar.

De másfelé is fennmaradtak ezek a községnevek az egykori avar lakosság nyomaként. így t.k. a rábavölgyi Nagycsákány, amely a vasi Őrség északi peremén emlékeztet az avarok őrségi jelenlétére. Félnapi járóföldre fekszik Bajánháza. A közeli Körmend a „kör" összetételű helynevet viseli, távolabb pedig a Győr (Győrvár), Gyűrűs és Szabar összetételű helynév megannyi tanú­ja az Őrség - Göcsej - Zala összefüggő avar tömegének.

Ha pedig az évszázadokat is egybekapcsoljuk, elérkezünk ahhoz a nagyobb történeti kerethez, amelybe az avar-magyar folytonosság tartozik. A mesék világába kell utalni az osztrák és más ellenségünk által terjesztett avar tömeg­pusztulást. Dienes István vasfüggöny mögötti szakember már a közelmúltban megcáfolta az avarok állítólagos hirtelen eltűnését: „A Kárpát-medence belső területén számbeli túlsúlyban, a frank-avar háborúk után is a magyarul VÁRKONY-nak mondott avarok voltak, amit a régészeti adatok vitathatatlanul bizonyítanak a X. századba benyúló, hatalmas avar temetők nagy számával, sűrűségével." Lényegében helyénvalónak tarthatjuk, hogy a zalai avar leletek történeti párhuzamának megvitatása céljéból magyar régészek is részt vettek a múlt ősz folyamán Zwettl-ben (Alsó-Ausztria) megrendezett „A bajorok és szomszédaik 907-ig" című nemzetközi értekezleten.

A zalai régészek Kiskomárom hat évig tartó ásatásának kiértékelése után Zalavár környékén szándékoztak folytatni a feltárásokat, de a legújabb jelek szerint Kiskomárom termékeny mezei még több meglepő régészeti kincset rejtegetnek. Ugyanis a most befejezett avar temető szomszédságában további sírokra bukkantak, sőt egy kora Árpád-kori kenyérsütő kemence is napvilágra került. Kíváncsian tekintünk tehát a kiskomáromi ásatások jövőbeli eredményei elé.

Annyi bizonyos, hogy egy emberöltő múltán a hun-avar-magyar folytonosság, a kettős honfoglalás, a régészeti feltárások bizonyítékainak özöne következtében minden kritikát kiálló, megcáfolhatatlan valóság lesz, nemcsak a Kárpát-medencén belül, hanem azon kívül is: az ausztriai Duna-, továbbá s cseh földön húzódó Morva-völgyben.

A HUN-AVAR-MAGYAR ÉVSZÁZADOK AZ „ÓPERENCIÁN"

A népek tanítói, a történészek sokat elhallgatnak, vagy elhazudnak a népvándorlás koráról - a politikusok nyomására! így csináltak mesét az Operenciából (Ober Enns), habár az birodalmunk határa volt évszázadokon át. Es így írja a jelenkor sok szaktörténésze, mint a sok közül Simson, Kosáry stb. n°gy „a hunok, avarok - eltűntek"! De ha magának az avarok legyőzőjének, Nagy Károlynak és utódainak, a Karolingoknak évkönyvein, az ún. Regestákon (Böhmer) végiglapozunk, akkor kiderül - mint azt látni fogjuk -, hogy a hunok,

121

avarok egyáltalán nem tűntek el, hanem népeik a katonai és politikai vereséget túlélték, ha birodalmaik fel is oszlottak.

Egy másik történetkönyv pedig részletesen leírja annak a határnak történetét, amely a hunok, avarok, majd magyarok lakóterülete és a németlakta föld között húzódott el: az Óperenciáét. Ez a könyv a szép fekvéséről híres alsó-ausztriai, Duna menti Melk-apátságnak múltját írja le a római kortól a könyv kiadásáig, 1857-ig. A szerző: Keiblinger, a Bécsi Császári Tudományos Akadémia levelező tagja volt, szakszerűsége tehát kifogástalan. Azzal sem vádolható, hogy a hunokkal, avarokkal vagy magyarokkal szemben elfogult leti volna, mert kapcsolatunkban csak „rablásról, harácsolásról" panaszkodik.

Keiblinger két nagy kötete hosszan leírja, hogy Melk - amely 70 km-re fek­szik az Ennstől - a Pannónia nevű római tartományban feküdt, amelyhez a Dunántúl is tartozott, s az Enns határ volt a nyugati római tartomány, Noricum felé. S hogy Gracianus római császár ide hívta be a hunokat - Pannóniába -segítségül Maximus ellen, akik azután, Szász Béla szerint 434-ben szállták meg ezt a területet Ruga (Rugach) főkirály alatt. Az ő utóda lett Attila, ki Bécsben is tartott udvart a Hiebelungen Lied szerint. De a Regestából kiderül, hogy hun település még 823-ban is, Nagy Lajos fia. Jámbor Lajos császár alatt is fennállt TERRA HUNORUM (hunok földje) név alatt, tehát 370 évvel Attila halála (453) és a Hun Birodalom feloszlása után. Ez a terület - Khautz szerint - a mai Alsó-Ausztria nyugati része volt Pöchlarn városáig, az Erlauf folyónál.

A Niebelungen Lied szerint Attila leánykérő követe a burgundiaknál Rüdiger von Pöchlarn volt.

A hunok utódai a nyugati Pannóniában is, 100 évvel Attila halála után, 568-ban az avarok lettek, amikor őket Alboin longobárd király segítségül hívta be a gepidákkal szemben. Az Avar Birodalom 799-ig volt önálló, amikor Nagy Károly azt meghódította. Keiblinger hivatkozik arra, hogy a 823. évi okiratban említett Terra Hunorum-mal egyidőben említés történik egy PROVINCIA AVARORUM-ról, avarok tartományáról is. Keiblinger megemlíti azt is, hogy később az okmányok is, az idegen népek is azonosítják a hunokat és avarokat. Azonban kétségtelen az, hogy 823-ban túlélő hunokról kellett szó legyen, mert a Terra Hunorum-mal egyidőben emlegetik a Provincia Avarorumot. Khautz szerint a hun föld a délnyugati területen, az avar viszont az északi és nyugati, vagyis a Duna bal parti részén volt. Ez utóbbival összhangban van az, hogy a 823. évi okmány helységeket sorol fel a Duna bal parti részeiből, sőt a Wachau tájékán is, mely a „Hun Birodalom legyőzése és kereszténnyé válása után" a passaui egyház tulajdonába ment át: vagyis a nép - mint keresztény - tovább élt.

Később 826-ból egy regestai oklevél újból említi az Avarici Limitest, vagyis az avar föld határait. Horváth Mihály idéz egy frank krónikást, hogy az avarok 870-ben „a királynak adózó köznép". Nem telt bele 23 esztendő, és 893-ban a magyarok, Arnulf császár szövetségében bevonultak Pannóniába és a dunai grófságokba (Vajay), vagyis nyugati határaik az Óperenciánál állandósultak. Innen, mint azon idők Európájában minden nemzet hadjáratokat indítottak: hol védekező, hol támadó jelleggel, szövetségben vagy ellenségben a nyugatiakkal.

122

Mint Vajay és Padányi megállapítják, tévedés vagy ráfogás ezeket „kalandozá­soknak" nevezni. Olykor vesztettek is, de ez az Óperenciás határt nem érintette lényegesen. Bulcsú vezér Lech-mezei csatavesztése után 955-ben - amelyet a „szakemberek" szeretnek döntő vereségnek nyilvánítani - a határ az Ennstől csak 50 km-re húzódott vissza keletre, Pöchlarnig, mint azt Keiblinger megál­lapítja, és Géza „király" még 22 év múlva várat is épített Melkben, mely 20 lcm-re keletre esik Pöchlarntól; nagyot és erősét, melyet a magyarok Vasvárnak, a németek Eisenburgnak neveztek (nem azonos a vasmegyei Vasvárral!). Újabb 22 év múltán azonban, 984-ben ez elesett és Géza erre békét kötött a császár­ral. Keiblinger szerint ez a béke lett az „osztrák monarchia" szimbóluma, mert a hun-avar-magyar területet a Babenberg család kapta hűbérül, s ezt Ostmark-nak nevezte el.

Az Operencia igazi meséje bemutatja azt a várat, amely az igazi sorsfordu­latot jelentette történelmünkben azzal, hogy az 500 éves hun-avar-magyar település idegen hatalomba került és utána a belső függetlenség megszűnt és ezután felütötte fejét az első belháború, a „vendégek" és a magyarok között.

Aki - mint magyar - Duna felől látja a hatalmas Melki apátság épületét, nézzen annak középső szakaszára (csak onnan, a Duna felől látható), amelyet az idegenvezető is „Geizas Raubnest"-nek említ, s amely mint 977-ben Géza által épített vár, történelmünk legrégibb magyar építménye és az ottani magyar határnak jelen évben ezeréves emléke.

* * *

Mindazon adatokból, amelyeket a Regesták és Keiblinger, valamint a többi fentiek közölnek, igen értékes tényeket állapíthatunk meg népcsaládunk történetéről. Ezek fontosabbjai a következők:

1. A hun-avar-magyar település nyugati határvonala Kr. u. 343-tól 984-ig az „Ober Enns", az Operencia volt; vagyis e népek nem a 955-i Lech-mezei csata után lettek helybenlakók (Setzhaft), hanem már több, mint 500 évvel azelőtt! Ezt a „Pannóniai Eszmét" tette Mátyás király vezérfonalául, ezért val­lotta magát Attila utódjának és ezért foglalta el Bécset - amint mindezt Bonfíni megírta.

2. A Lech-mezei csata nem volt „döntő a magyar nemzet sorsára", mint az utólag kitalálták, hiszen a magyar határ alig egy napi járóföldre szorult vissza keletre. Ami viszont döntő jelentőségű, az a melki VASVÁR eleste volt; ez vonta maga után az egész Nyugat-pannóniai települések feladását a császárral kötött béke nyomán.

(Dr. Szepessy Zoltán - 1977.)

* * *

Dr. Szepessy Zoltán nagyszerű értekezéséhez csak az a hozzászólásunk van, hogy az ún. „bizánci kereszténység" a magyarok részére egyáltalában nem volt „bizánci". Ugyanis az Attila-folytonosság éppen a vallási ideológiában, meg-

123

győződésben és szertartásokban állandósult. Attila hunjai már a Pártus Birodalomból kiinduló ún. „mani-kereszténységet" vették át és gyökeresítették, amelyik az igazi Jézus-hit, minden júdaiságtól mentesen. Tehát a Zalavárott és Szeripusztán talált és kiásott templomok, nem „bizánci" stílusúak, hanem a Pártos Birodalomban található építészeti formát, templomalaprajzot tükrözik és a „manichean kereszténységnek" a legutolsó Isten-házai. Csak így magya­rázható meg, hogy az Attila-Árpádi folyamatosság jóságban, erkölcsben, az adott szó betartásában és a kegyeletes egymás iránti szeretetben nyilvánult meg, amelyik bizony még a hadifoglyokkal szemben is érvényesült. Ha össze­hasonlítjuk ezt a „kereszténynek" nevezett, de igazában júdai-keresztény római katolicizmust követő nyugati uralkodók, hadvezérek, püspökök és egyéb egy­házi férfiak kegyetlenségével, akkor láthatjuk, hogy hol az igazi Jézus-hit, hol a Jézusi-szeretet és hol van a júdai „szemet szemért - „fogat fogért" hirdetett erkölcstelen, de mégis erkölcsnek nevezett képmutatás.

Nagyon fontosnak tartjuk tehát a kutatásokban legelsó'sorban a Hun és Árpád-i vallás állapotát tisztázni, mert ezeknek ismeretében egészen más kiértékelések vonhatók le a korabeli írásokból, regestákból és krónikákból, mint amit -júdai-keresztény világszemlélettel - a történészek azokból kiszed­nek.

Megjegyezzük még a következőket: 1. A Dr. Szepessy által említett „Keiblinger" azon adata, hogy I. István atyja

- Géza királyunk - adta volna át a Babenberg családnak az Enns-ig terjedő magyar területet - helytelen, mert ez I. István Nyugatot gazdagító első cse­lekedete. „OSTMARK" alapítója „Szent" István.

2. Annak ellenére, hogy a budapesti Magyar Tudományos Akadémia -Hunfalvy adatai nyomán - elismeri Pribina „szláv" országát Zalában, hangsú­lyoznunk kell tiltakozásunkat azon kétségtelen bizonyítások alapján, melyet Fekete Zsigmond közöl az általunk kiadott „HOL VOLT, HOL NEM VOLT PRIBINA ORSZÁGA" című könyvben. Ugyanis ez az egész kitalálás azon hamisításon alapul, melyet Hunfalvy (Hunsdorfer) és szlavista társai elkövet­tek. A „névtelen" nyugati írótól fennmaradt írás meghatározza pontosan a Pribinának adott hűbéres tartományt - a S ANA folyó mellett, mely a mai auszt­riai Karnten tartományban van. Ezt a SANA nevet hamisították Hunsdorferék SALÁ-nak és azonosítva a magyar ZALA folyóval, egyszerűen „betolták" Pribina hűbérességét a Dunántúlra.

124

HOGYAN ÍRTAK A MÚLT SZÁZAD „HIVATALOSAI" AZ AVAROKRÓL...?

(Egy tanulmány az Országos Régészeti-Embertani Társulat Évkönyvéből -1886.)

Az „óvatos" fogalmazás érzékelteti azt, hogy „ellenőrzés alatt áll" az „AVAR"-téma. Ennek ellenére mégis becsempészi a hun-avar-magyar azonosság valóságát. Összevetve a csaknem 120 éves írást a MAI „hivatalos" történelemszemlélettel, melyet a Magyar Tudományos Akadémia hirdet, észlelhetjük, hogy SEMMI NEM VÁLTOZOTT!

Vannak-e Mosonymegyében nyomai az avaroknak? (Ivánffi Ede)

Ezen kérdésre határozott választ csak akkor adhatunk, ha először: a történelem hiteles forrásaiból kimutatható, hogy vidékünkön csakugyan tanyáztak avarok; másodszor: ha régészeti ásatásaink leletei nemcsak avarkori­aknak, hanem egyúttal avar iparczikkeknek is bizonyulnak; harmadszor: ha a tetemek, főleg a koponyák az antropológia elvei szerint csakugyan konstatálják az ázsiai népfajt; végre negyedszer: ha vallásuk és nyelvük tekintetéből észleleteinket s véleményünket elmondjuk.

Megkísértem mindezeket lehetőleg legrövidebben figyelemre méltatni és latba vetni, először is az avarok eredetét, vándorlásaikat, s más népekkel való érintkezéseiket. Azután kifejtjük hatalmuk emelkedését, s hanyatlásuk okait, végre a történelem színpadáról való eltűnésüket.

Eredetükre nézve Hunfalvy Pál kutatásai szerint a mongol faj tatár ágához tartoznak.

1. Mások szerint: turkok lévén, a skytha hunfajból származnak, mi lényeges különbséget nem tüntet fel. Ezek szerint a VI. század közepéig az Aral-tó a Don és Volga folyók és a Kaukázus-hegység, tehát vizek és hegyek környékén lak­tak. Ezen ősi benyomások irányozták európai vándorlásaikat is. Eredeti nevük nem avar, hanem var-chun, vagyis röviden chun, s hunoknak nevezek őket, miből latin íróink Varchovi nevet faragtak, kikről azután Pál diacon írja: Avares postea appellati sünt de proprii regis nomine.

2. Tehát: avar nevüket tehát avar nevű királyuktól kapták. Midőn Európában Attila, a nagy hun királynak birodalma, mint egykor

Nagy Sándoré, halála után szétbomlott; az Aral-tó párjain is pártokra szakadtak a lakosok. A turkok törzséből a Fekete-tenger felé 200 000 fegyveres ember tar­tott. Ezek a keleti császártól 557-ben Kandi kh követük által földet, hová letelepedhetnének és segélypénzt kértek. Ez utóbbit megígérte Justinian oly feltétel alatt, ha a Kaukázus felől fenyegető ellenségek ellen megvédik őt és előnyomulásukat akadályoztatják - de földet nem adott nekik. Bosszúságukban mas népekkel szövetkeztek, mire a császár Moesiát átengedé, de az évpénzt 80 ezerről 100 ezerre emelni vonakodott. Azért Alsó-Pannónia városait egymás

125

után elfoglalták, s miután a Duna mentében lakó longobárdokat, kik az avarok szövetségesei valának, Narser Olaszországba híva: ezek a gepidák földét és saját lakhelyeiket is az avaroknak átengedek úgy, hogy Syrmium (582) és Syngidunum vagy Belgrádtól az Enns folyóig, azaz alsó, felső és délnyugati -mely Valériának neveztetett - Pannóniát már sajátjuknak tekinthetek, s így az avarok uralma a Don folyótól az Enns folyóig terjedett. Most Baján fó'chágán-juk elbizakodottságában a byzanti segélypénzt 200 000 darab aranyra követeié emeltetni, mit el nem nyervén, a persa Kozoutthal szövetkezik és társaságában Byzancz ostromát megkísérti. Innen azonban a görögök ezúttal csodás össze­tartása következtében 626 körül visszavonulni kényszerült.

Nemsokára a Thraciából és Macedóniából özönlő szlávokat meghódíták anélkül, hogy nemzetiségükön és népies önállásukon erőszakot tettek volna, vagy mint maga Schaffarik Pál bevallja, kürtőik lettek volna, mint a frankok. Mindazonáltal ezen időben kezdettek sklávoknak neveztetni, mi épen úgy, mint a néger szó, rabszolgát jelent. Ennek daczára az avaroknál hajós szolgálatot tel­jesítettek, s társaságukban küzdvén a gyalogság első sorait képezek, maguk az avarok pedig lóháton küzdenek a bolgárok, longobárdok, bajorok és szászok ellen. Ez utóbbiakkal azonban, midőn Nagy Károly frank király ellen fellázad­tak, szövetséget kötöttek, miért, de azon oknál fogva is, mivel Sz. Rupertet, -ki Sz. Emerámmal megtérítésükre vállalkoztak, voltaképpen mivel a frank uralom hírnökei és szószólói voltak - meggyilkolták, s Lorch városát annyira feldúlták, hogy már egy század múlva senki sem tudá helyét meghatározni, s mai napig is csak sejtjük, hogy Salzburg vidékén terült el.

Mindezekért 20 évi háborúval zaklatta az avarokat Nagy Károly, erősen fel­tevén magában, hogy a Duna mentén letelepedett pogány népeket a keresztény vallás felvételére kényszeríti, illetőleg a nyugati birodalom határait a byzanczi állam széléig kiterjeszti, s magát nyugati császárnak megkoronáztatja. Komoly szándékát át is vitte, s Leó pápa Kr. u. 800-ban karácsony napján császárrá kéné őt, mi által a keleti császársággal szemközt oly állást foglalt el, mely annak bonyodalmait méhében rejté és későbbi bukását sietteté.

Ámde az avarok hatalma a 626-803-ig folyó években küzdött temérdek harcz következtében egyre hanyatlott. A legnagyobb csapást mérték rájuk a frankok, kiknél már 790-ben határelintézések végett követség járt Wormsban, Thierry Amadé Attilája szerint pedig Paderbornban, mi csak nagyobb háború­ba bonyolítá őket.

Úgy látszik - amennyiben a források nemigen világos adatokkal szolgálnak - az Erla melletti ütközet - mely Schröder szerint az akkori Magyarországban, illetőleg Pannóniában vala - idézi elő a határviszályt. Vala pedig Erla az Ens folyó és város közelében. Thierry az Ips partjain vereti meg őket Graham és Odoaker frank tábornokok által, s mondja, hogy a khán több, mint 10 000 ember veszteséggel vonult vissza, kik részint elestek, részint a vízbe fúltak.

Schröder szerint az erlai ütközet után Tudun chagant elfogták és esküszegése miatt szemeitől és esküvő ujjaitól megfoszták. Valószínűleg előbb már hűséget esküdött Nagy Károlynak és a keresztény hitnek.

126

Ez vala tehát az első véres harcz. mely sok áldozatba került, miért az avar nép fellázadott a törzsfőnök ellen, s Charamot választák főchagannak.

A második Rhing - melyben a frank sereg az avarokat megtámadá a Komagen, ma Königstetten hegy, és a mons Cetius, ma Kahlenberg között - a Kampnak a Dunába való ömlésénél fekvő vár könyékén vala.

A mai Tuln helyén erős várukat Nagy Károly feldúlván oly diadalt vívott az avar csapatokon, hogy ezek rendetlen futásnak eredvén, Győrig meg sem állá­nak, s 52 napig üldözvén őket, temérdek foglyot ejtenek, s annyi férfit, asszonyt és gyermeket mészáriának le, hogy számának sokaságával fenhéján maguk di­csekedének.

De nem elégedének meg az egész vidéknek tűzzel-vassal történt pusztításá­val, hanem a Duna és a Vág torkolatánál is a mai Győr vidékén újra ellen­szegülésre találtak. Az avarok t.i. két kisebb és a 20 mérföldnyi hosszú és hat mérföld széles Csallóközbe menekülteket követék. Ott a túlsó parton védelmi helyzetben fogadák az utána nyomuló Theodorik gróf támadását. Az avarok ugyan erősen valának elsánczolva, de minden oldalról megtámadtatván, végre is sok vérontás után megadák magukat. Hogy a felhalmozott élelmiszerek, temérdek marhaállományuk és megmenthetőnek vélt kincsük mind zsákmányul esett és ekívül temérdek ember rabszolgaságba vitetett általuk, annak emlékezete még a XV. században is a nép száján forgott, Binfin és Bél Mátyás bizonyítása szerint.

Hogy ezen események vihara közvetlenül Mosonymegyén vonult keresztül, úgy hiszem nincs aki kétségbe vonja, annyival inkább, hogy Győrnek nevét is a gyűrű alakú váraktól származtatják.

De Pipin ezen eredmények babérain nem akart megnyugodni, s így folytatá hadjáratát a Tiszáig, hol a főchagán belvárába is behatolt, melyet földig lerom­bolt.

Hogy ezen hadjáratok alatt annyi kincset ejtettek zsákmányul, hogy Pipin diadalmenete alkalmával, melyet Regensburgba, mások szerint Aachenbe tar­tott, 12 szekér vala megterhelve, melyeket a frank király részint a kincstár számára lefoglalt, részint az egyházak és frank nemesség között osztott el, melyek után az előbb szegény előkelők dúsgazdagokká lettek, ezt Eginhard után Schröder, Thierry s minden történetíró terjedelmesen beszéli el, ter­mészetesen a keresztényektől rablott kincseknek keresztelvén ezeket.

De ugyanazon írók szerint Pannónia ezen vérengzések által annyira elnépte­lenedett, hogy újra kellett ide lakosokat Bajor- és Szászországból telepíteni.

A fenn érintett diadalmenetben látható vala Thudun chagan nemes alakja, ki Regensburgba érkezvén Nagy Károly lábaihoz borult és nemcsak maga, hanem népe nevében is hűséget ígért és sok előkelőivel együtt a frank nép színe és java jelenlétében felvéve a keresztségét, mire kegyelemből a Fertő és Szombathely közti részt nyeré hűbérül. De alig ért vissza, a nép újra pártokra szakadt, új cha­gant választott, s az előkelők is újra pogány vallásra tértek vissza.

A kereszténység t.i. azért nem bírt erős gyökeret verni a nép szívében, mivel gyűlölettel viseltetett a frankok erkölcstelen élete, vérbosszúja és kincsszomja ellen.

127

803. vagy 805. év után újra sereggel özönlé el az avarok földjét, s annak felügyeletét öt határgrófra bízák Nagy Károly utódai, kiknek alá valának ren­delve az avarok chaganjai.

Az utolsó okmány 826-ban említi az avarok nevét, midőn II. Jenő pápa Avaria püspökéül Theodorikot nevezi ki, s annak székhelyéül Pozsonyt tűzi ki. Anno salzburgi érsek joghatósága alá rendelvén.

Ezen események közepette a frankok, noha Titel dombján állítólag Frankovilla nevű ponton tűzték ki a frank uralom végpontját: de a nagy morva mozgalmak, s a magyarok bejövetele folytán a frank uralom is mint a jég bele­olvadt a népek tengerében.

Az avar nép, mint Pulszky Ferenc nagy tudósunk igen helyesen sejti, a ma­gyarokhoz csatlakozott. Hisz csak két generáció választá el megaláztatásukat a magyarok bevonulásától.

* * *

Az avar leletek összehasonlítása képes lesz talán kimutatni, miszerint Mosonymegye területén csakugyan laktak avarok.

A legrégibb avar leleteket az országos Régészeti Társulat mélyen tisztelt elnöke regisztrálja már 1874. évi akadémiai értekezésében. Ebből értesülünk, hogy legrégibb leletnek a kunágotait lehet tartani Csanádmegyében. I. Justinian (527-565) byzanti császár aranyával.

Utána következik a szentendrei lelet Pilis vármegyében I. Justinus (518-527) és Phokas (602-610) aranyérmeivel.

Mindkettőben néhány nemtelenebb keverékű ezüst edény- és tölcséridomú karperecz látható. A másodikban érdekes a két kengyelvas, mely a VI. vagy VII. századig vihető vissza. Érdekes ez azért is, mivel a rómaiak és görögök ezen a lovagkorra emlékeztető szerszámot nem használták. A kengyelvas és a patkó t.i. már avar jelleget képvisel, sőt Thierry szerint még mellvértet is használának, vezérüknek pedig lova is vértes vala, mi által Európában új harczmodort ho­nosítottak meg.

A harmadik lelet az ozorai (Fehér vármegyében, illetőleg tolnamegyei). Itt már sok a nemes érczből készült ékszer, arany boglárok, gyűrűk, hajtűk és csatok, melyeken arany rekeszekben hol gránátok, hol sötét-vörös üvegdarabok vannak becsiszolva.

Azóta, hogy e leírás megjelent, egy évtized múlt, s a régészeti ásatások irán­ti kedv egyre emelkedett, s pedig nem minden siker nélkül.

Ilyenek: 1-ször: a szegedöthalmi és sövényháziak Csongrád vármegyében 2-szor: az ordasi leletek Pest vármegye területén. 3-szor: a keszthelyiek Zala vármegyében. 4-szer: a mosonymegyei, lébenyi, papréti, szentpéteri és nemesvölgyi

leletek, melyeket dr. Sőtér Ágost s több társulati tagja a mosonymegyei történészeti és régészeti egyletnek: napfényre hozott.

Ez utóbbiak legjobban hasonlítanak az ozorai és sövényházi leletekhez és

128

másodrendben a keszthelyiekhez. Ezek már csak azért is érdekesek, mivel az ország legnyugatibb határán lévő avar telepeket összeköttetésbe hozzák az ország több vidékeivel, s a leletek egyenlősége, illetőleg hasonlósága, főkép sokasága avar iparra enged következtetni; s miután e népnek nomád és harczias jellegénél fogva monumentális épületei nem valának: okvetlenül azon következtetést vonjuk épen ezen leletekből, miszerint e nép harczias küzdelmei közepette is kovács, szíjjgyártás, ötvös, agyag- és csontipart űzött, sőt miután a Rhingek árkai között egész községek laktak, - amennyiben rendes temetőkre bukkantunk - kell, hogy földmívelés és állattenyésztéssel, s nem ritkán vadászattal és halászattal is foglalatoskodtak. Ezen véleményben megerősítenek bennünket leginkább a kétélű rövid kardok, nyíl- és lándzsavégek, vascsatok, kengyelvasak, bárdok, továbbá a szíjfoszlányok nyomai és a kardövek végén alkalmazott csatok, kapcsok, bronz díszítmények, melyek többnyire áttört griffeket, rosettkeretekben foglalt hullám- és virágszerű alakokkal arabeszkeket, pitykéket foglalnak magukban.

A kés vagy tőrpengék nyelei kördíszítésűek, s pedig vagy hornyolatosakkal, vagy mértani eredetűekkel vannak csontból faragva, vagy bronz vadkan és ebekkel, vagy más állatok alakjaival, melyek nem ritkán egymással küzdenek. Feltűnők végre a hárompáronként előforduló díszes és néha aranyozott vagy ezüstözött csatok, melyeknek czéljuk minden esetre az vala, hogy a ruhákat a mellen összekapcsolják.

Az ötvösművekhez számíthatjuk a nemesvölgyi női sírokban talált bronzfülbevalókat zöld vagy kék üvegcseppekkel, a násfák rekeszeiben -melyek néha aranyból valók - talált üvegberakatokat, bronzgyűrűket, karpereczeket, hajtűket, bronzcsörgőket stb.

Az agyagipart képviselik a fekete gyurmából szabadkézzel készült és gyengébben vagy erősebben égetett bögrék, a lapos vagy domborodó és ízekre osztott, de átlyukasztott orsógombok, melyek közül egyik a terra sigillatát szerencsésen utánozza. Továbbá találtunk különféle alakú és színű tömérdek agyaggyöngyöt, melyek között néha borostyán vagy hasonló anyagból készül­tek is előfordulnak, de legfeltűnőbbek a görögdinnye nagyságú fekete üveg­pasztából készült gyöngyök, melyekből egész sorokat fűzhetünk.

Ha ezen leleteket a fentebb érintettekkel összehasonlítjuk, úgy nincs kétség benne, hogy hasonló iparczikkek hasonló népekkel hozhatók összeköttetésbe.

Hogy ezen nemesvölgyi leletek között pénznemeket épen nem, nemesebb érczből készült ékszereket pedig gyéren találtunk: abból csak arra vonhatunk következtetést, hogy azok azon korból valók, midőn az avarok a frankok által minden nemes fémékszertől megfosztva, csak bronz tárgyakkal díszítették magukat, vagy pedig a lakosok szerény vagyonviszonyait jelzik. A forma szép­sége ezeknél is még mindig jó ízlésre vall, milyennel bírt Baján fejedelmük is, ki egy, a byzanti Móricz császár követei által ajándékul átnyújtott arany ágyat visszautasított csak azért, mivel nem vala elég ékesen készítve.

E szebb formák iránti érzéküket onnét magyarázzuk, hogy világlátott népek valának, kik perzsa és byzanti mintákkal ép úgy megismerkedhettek, mint a nyugati típusokkal, melyek nem ritkán arannyal és ezüsttel valának befuttatva,

129

mi még jobban megerősít azon hitben, hogy e tárgyakat maguk készítek, miről egyébiránt csak akkor fogunk czáfolhatatlanul meggyőződhetni, ha öntőmintákat és kohókat sikerülend felfedeznünk, mire Mosonymegyében az anyag hiánya miatt alig lehet kilátásunk. Keleti fényú'zésszeretetüket hirdetik kútforrásainkban még arany- és ezüstszálakkal átszőtt ruhakelméik is, melyeknek eddig - természetes okoknál fogva - nyomára itt nem akadtunk."

* * *

Hogy a nemesvölgyi sírmezőn ázsiai népfajjal van dolgunk, azt dr. Török Aurél jeles antropológusunk nyilatkozata szerint állíthatjuk, ki az ott lelt koponyákat brachycephal és chamaeprosop, ún. mongoloid típusúaknak, azaz széles arccsont- és agyjellegú'eknek nyilvánítja.

Miután pedig a történelem nyomán a hun, avar és magyar Ázsiából idejött népfajok közül csak a pogány avarok alapítottak itt harmadfél századig fennál­ló államot, és ezek érintkeztek perzsa, byzant és frank műízléssel: ezen műfor­mákat pedig leleteinken véljük fölismerhetni, úgy gondolom, nem egészen alap nélkül állíthatjuk, hogy nemesvölgyi sírleleteink avar eredetűek, vagy legalább avarkoriak, s a tetemek is avar vagy mongol jellegűek.

„Hátra van még az avarok vallását és nyelvét is tekintetbe venni és ezek nyomán levezetni az avarok tartózkodását Mosony vármegyében.

Pogány vallását kiásott tetemeinknek elárulja nemcsak az, hogy eddig semmi keresztény jelvényre nem bukkantunk, hanem még az is, hogy a legtöbb sírban a koponya vagy a lábszár jobb oldalán, néha a lábszárak között bögrék találtattak, melyek többnyire fül- és dísz nélküli primitív alakkal bírnak, és eledel- vagy csontmaradványokkal telvék. Itt önként azon gondolatra jutunk, hogy pogány létüknél fogva azért temették halottaikat így, mivel azt hitték, hogy egy ideig táplálékra szorulnak. Ezen szokás az ősnépeknél is dívott, különösen az ázsiaiaknál, s feltűnő, hogy babonás román polgártársainknál ezen szokás maiglan is megvan.

Az avarok pogány vallása az elemek tiszteletében állott. Kitetszik ez Baján fejedelmük esküjéből, melynél fogva kivont kardját felemelvén, átkozódva monda: ha ellenséges szándékkal hidat épít a Száván, kard veszítse el őt és népét, az ég odafenn, s az Isten, ki az égben van, tüzet bocsásson fejökre, a körös-körül levő hegyek és erdők boruljanak rájuk s temessék el, s a Száva vize csapjon ki és fullassza el. Az eskü tehát mindazt hívja fel bosszúállásra, ami előtte szent vala.

De bálványimádás is bizonyul egy 640-ik év körüli fejedelemre, midőn t.i. Bertaridus longobard fejedelem hozzá menekülvén, bálvány istenére megesküdött vala, hogy nem fogja elárulni ellenségeinek. Idő múltával követek jöttek hozzá, egy mérő aranyat ígérvén neki, ha engem kiszolgáltat, mint maga

130

beszéli el. A fejedelem pedig azt feleié neki: oltsák el életemet, ha elkövetem azt a gonoszságot, hogy a neki tett esküt megszegjem.

Valamint tehát Baján, bár erőszakos és dölyfös, de egyúttal jellemes ember vala, úgy tűnik fel ugyanezen jellemvonás egyik utódán is.

Daczára tehát, hogy leleteink között bálványra nem akadtunk eddig, a bögrék és csontok pogány vallásukat jelzik.

Végre az avar nyelv nyomait kell fürkésznünk, ha netán e tekintetben is tudnánk új érvet felhozni. Itt megvalljuk, mint a keleti nyelvekben laikusok, könnyű lesz hajótörést szenvednünk.

Nyelvükről csak annyit tudunk, hogy az türk eredetű, s hogy chagán - mint náluk a fejedelmet hívták, török méltóság neve vala. Egyedül Baján fejedelem tulajdonneve ismeretes a történelemben, és Sodan, Charam és Ábrahám, míg Tudun s jogur úgy látszik csak méltóság elnevezések, Bokalabra szavukat pedig bűbájos papnak magyarázzák.

Feltűnő azonban, hogy Rhingjeik környékén igen sok an, en, on, un ragu, de any, eny, ony, uny-ra lágyított ragu helységnév van, úgyannyira, hogy (Temesmegyében fekvő zsadányi avar Rhing leírójának Pécs Józsefnek véleményét), ezen ragok igen hasonlítanak a chagán. Baján, Sodan, Tudun stb. nevekhez, úgy látszik, osztja s avar ragoknak elismeri már dr. Márki Sándor, a szent-annai Aradmegyében avar Rhingek kutatója is.

Mi gátol tehát bennünket észleleteinkben, hogy a mosonymegyei hason­rangú helységnevekben Lébény, Lucsony, Mosony, Köpcsény, Sátony, Tétény, Védeny és Zurányban szintén avar ragokat sejtsünk, annál inkább, hogy a gyök­ben is magyar szavakra ismerünk, de főleg mivel itt Csuny nevű helynévvel is találkozunk, mely az avaroknak első Chun nevét jelzi, s mely helységnév régi okmányainkban is Chunnak íratik, sőt ily nevű család is létezett már 1221-ben, mely nevet újra felvéve Horváth Gáspár, mint Chun birtoknak új megszerzője, 1488-ban. Kinek lányutódai a legújabb korig bírták a Mosonymegyében fekvő Csunyt.

Hozzájárul, hogy Óvár neve is tán Avariából származtatható, nemcsak mivel var avar neveket rejt magában, hanem azért is, mivel e vidéket a Fertő, Szombathely és Pozsony között a frankok is Avariának nevezték, sőt a verduni osztályszerződés is 844-ben Avar- vagy Hunországnak nevezi. II. Jenő pápa Avária számára püspököt is nevezett ki, kinek székhelye, mint fentebb említők, Pozsonyban vala. Mi annál valószínűbb, mivel Óvár vára a magyarok bejövetelekor nem létezett, hanem Hédervárral együtt állítólag két német lovag által épült, t.i. Heder s Wolfger által, kik 973 tájban Szent István atyja Gejza idejében Magyarországba jöttek 300 német leventével.

Nem is akarjuk itt névszerint említeni Pozsony-, Sopróny-, Vas- és Győr-megyékben fekvő - melyek Mosony-megyével határosak - több ily ragu helyn­eveket (ilyenek: Pozsony, Dévény, továbbá Soprony, Berény, Gógán, Harácsony, Ládony, Pordány, Szákony, Szergény, Széchény, Veszkény, Zsidány, végre Ásvány, Bó'ny, Csécsény, Ikrény, Kóny, Radvány, Japlány és Tarján stb.) noha nem vitatjuk, hogy mindezeknek neve avar eredetű.

Mindezek alapján, miután bebizonyítottuk, hogy vidékünkön avarok laktak,

131

hajlandók vagyunk hinni, hogy leleteink is avar eredetűek, sőt avar iparczikkek, mivel mint forrásaink róluk elmondják, hogy az avarok kereskedelmi czikkeiket maguk vivék Regensburgba vásárra, mi nem szorítkozhatik egyedül földmívelési terményekre és állattenyésztésükre.

Ugyancsak állítják, hogy szellemi tekintetben is fajrokonaikat jóval fölülmúlák, miről bizonyságot tesz azon körülmény is, miszerint már 626-ik év előtt hatalmuk kis Scythiától és a Fekete-tengertől az Adriai tengerig, továbbá a Balkántól a Kopaszhegyig, s a Tiszától az Ens és Morva folyóig terjedett, sokajkú népet uralmuk alá hajtván.

Birodalmuk állandósága egyedül azon szenvedett hajótörést, hogy nyakasán ragaszkodtak ősi vallásukhoz, s a fenn érintett események ingerelték a frankokat leigázásukra.

Körültekintő eszükről körváraik vagy Rhingjeik szerkezete is tanúságot tesz. Ily várakat Baján uralkodása után kezdettek építeni úgy, hogy minden kerítés egy-egy hatalmas védelmet nyújtott, s minden legközelebbi kerítés egy-egy kürt segítségével - milyen leleteink között is látható - figyelmezteté őket a közveszélyről, úgy, hogy rövid idő alatt valamennyi várnép talpon vala. De sokkal ismertebb ezeknek szerkezete, hogysem szükségesnek tartanám ezt bővebben tárgyalni.

Még csak nemesvölgyi sírmezőnk fekvéséről akarok néhány szót ide iktat­ni, mely után lehetséges lesz szintén képzelni, hogy itt is legalább egy kerítésköz lehetett - hol ha temető volt - rendes telepnek is kellett lenni.

Ugyanis délre és nyugatra az osztrák és magyar Lajtha-hegység, mely maiglan is erdők és ligetekkel van koszorúzva, keríti be sírmezőnket. A lejtó' alatt van a helység csinos templomával és épületeivel, ezen túl keletnek egy domb van szőlőtermeléssel, melyen túl a kis magyar alföld beláthatatlan síksá­ga kezdődik. A domb és sírlejtő közötti völgyecske Köpcsényig egyre lelapul, melyen szántóföldek terülnek el, míg a Duna északi határát képezik.

A sírmező lejtőjén a hegyekről leomló vízmosás gödröt képezett, hogy Szombati nevű juhász vévé észre először a tetemek és bögrék nyomait. Ily csekély ember figyelmeztetése vezetett eddigi ásatásainkhoz, hol mintegy 120 sír majdnem 2000 lelettárgyhoz juttatott, s ha ifjú egyletünk anyagi forrásai ki nem apadnak, ki tudja mily eredményekre lehet még kilátásunk, mi által honunk őstörténelméhez képesek leszünk adatokat szolgáltatni."

132

V. Rudnay Egyed írása:

„A NYUGATI KULTÚRÁRÓL" A Habsburg-ház és a Római Egyház közös érdeke volt az, hogy a „magyar"

egyetemek katedráiról így hirdessék: „nyugatról kaptuk műveltségünket, nyu­gatnak köszönhetjük államiságunkat és kereszténységünket."

Nézzük meg tehát, hogy mi is a történelmi igazság ebben a kérdésben. Egyetlen közép-európai államot sem lehet megnevezni, amelyik a hon­

foglalásunkkor már létezett volna. Franciaország törzsrendszerét csak XI. Lajos (1461-1483) törte meg, Németország hasonló törzsrendszerével csak Bismarck (1815-1896) végzett, állammá azonban csak Hitler forrasztotta és Olaszország Garibaldinak (1807-1882) köszönheti államiságát. Elég azonban elolvasni SACKUR német jezsuita atyának a könyvét Cluny-ról1 ahhoz, hogy az általunk hirdetett „nyugatról szerzett kereszténység és műveltség" valóságos átvevésének lehetetlenségét bizonyítva lássuk.

A legelső demokratikus állam megalapításának formalitásán átesett (Pusztaszeri Vérszerződés) magyar „Törzs-Szövetség" honfoglalása egészen vad állapotban találta Európát. A hatalmasok egymást rabolták és gyilkolták és ezek között is a fejedelmek voltak a legnagyobb rablók. Ha egy vándorlovag, egy orom tetején összekapart néhány faragatlan követ, azt „vár"-nak nevezték.

Európa a vadállatok prédája volt, de ezeknél sokkal nagyobb veszélyt jelen­tettek az így egymást rabló emberek. így tehát minden és mindenki menekülő - „nomád" állapotban élt.

Tekintve, hogy állandó lakhellyel nem rendelkeztek, állandó falakat nem emeltek, hanem barlangokban és összetákolt odúkban laktak. Nagy Károly krónikásai úgy írják, hogy „épületeit sárból és fából emelte".2

Szent Benedek csodatételeiről írt legendából megismerhetjük egy akkori hatalmas „főúr" palotáját.3 Fa lakótorony, mely egyetlen lakóhelységből áll, melynek padlói felbillennek, ha az ember rájuk lép. Alatta volt az éléstár fara­gatlan, megmunkálatlan fából készült ládákkal.

A francia püspökök elrendelték szerzeteseiknek, hogy a normann betörések elleni védekezésül vegyék körül rendházaikat kőfallal. „Hogyan tehetnénk"...?

| Emst SACKUR S.J. „Die Cluniacenser", Halle, 1894. Ann. Lauriss A. 789.: „Ex lingo et terra" - vagyis fából és földből. Égetett kőről vagy vakolatról szó sincs. kricg von Hochfelden: „Gcschichte der Militararchitektur in Deutschland. Stuttgart, 1859.

133

- válaszolták a szerzetesek - „mikor nem értünk hozzá és nincsen senki, akitől megtanulhatnánk. Amit nappal építünk - éjjel összeomlik".4

Madarász Henrik egykori történetírója - Widukind - „városnak" nevezi annak a limesnek lakótornyait, melyeket a magyarok ellen emeltek, de csak azért, mert „kőből" épültek. Teszi ezt annak ellenére, hogy összesen csak „kilenc" harcos befogadására voltak alkalmasak. Beszámolója végén pedig megírja, hogy ezeken a „városokon" kívül más fal Németországban nem létezett.5

Ugyanekkor - illetőleg pár évszázaddal előbb - a fejlett viszonyokhoz szokott Priskos - görög rétor - elragadtatással ír ATTILA és feleségei palotáiról, és meg van elégedve azokkal a falvakkal, melyeken - Atillához vezető útja alkalmával - keresztülment.6

Miután ATTILA nemzetsége épített és igen fejlett építészeti kultúrával ren­delkezett - a fenti bizonyítékok alapján - határozott beigazolást nyer az a tény, hogy Európában az építkezés csak a magyar honfoglalás után indult meg újra -s ezt a nyugatiak csak tőlünk tanulhatták, miután történészeik kétségtelenül megállapítják azt, hogy: „a X-XI. századot megelőző egyetlen közép-európai épületről sem tudnak."7

A Magyarországon, s az azt megelőző ATTILA Birodalom és PANNÓNIA területén igen sok ősi kőépület, vár és város hirdeti a Keletről hozott építészeti kultúra fejlettségét. Maguk az elnevezések is jelölik a mezopotámiai eredetet -hiszen maga a KÁRPÁT szó is sumér8 - de a történelmi nevek és város. település elnevezések9 is hasonlóképpen oda mutatnak, ahonnét lehetett hozni az építkezés művészetét, mert már Kr. e. 4000 évvel emelt Zigurat-ok és kirá­lyi paloták maradványai ma is állnak.10

De ha csak BUDA várát nézzük, vagy Küküllőt - mit Szent László (1077-1095) rakatott kőből -, vagy Sziklamező honfoglalás előtti épületeit, de még II. Endre (1205-1235) tilalmára is hivatkozhatunk", aki a bejövő német lovagrendeknek megtiltotta, hogy a „nálunk már honos" kővárakat építsenek -s ugyanakkor mit látunk Európában...?

A ragasztott kővel való építkezés - tőlünk kiindulva - csak igen lassan ter-

' u.o. és Sackur 11,0.; Kőfalra egyedül Charlesnél találunk, mely bár hatalmas faragott kockákból állott, az első ostrommal összeomlott, mi arra mutat, hogy az összefogó habarcsot nem ismerték. (Cartulaire de Saint-Pére I.p.)

5 PERTZ Georgicus Henricus: „Monumenta Germaniae Historica, Scriptores, Hannoverae. 1826. cap. 35. „Vilia aut nulla extra urbes fuere moenia."

6 Szabó Károly: „Priszkos szónok és bölcsész életéről, s történetirata töredékéről" - Új Magyar Múzeum, 1850.

7 PIPER Ottó: „Burgenkunde", München, 1912 és Krieg von Hoch felden említett munkája 61 jegyzetében tett azonos észrevétel.

8 DEIMEL Anton S.J.: Sumerischcs Lexicon, 142 sz. rcgistrált szava: KAR - KARPATU (akkád) = vízgyűjtő fazék, medence

»Dr. Bobula Ida: A Sumér Magyar Rokonság Kérdése Bs. As. 1961. 46. old.: Történelmi és föld­rajzi nevek.

11 Piper említett műve 130. old. és Hóman

134

jed. így a belgák - váraik fakerítéseit csak a XII. században kezdik kővel ki­cserélni, de a még fennálló régi házaik és lakóépületeik faépítmények, annak ellenére, hogy kövül sok van, viszont fában rendkívül szegények ma is. Hollandia kővárainak kora nem előzi meg a XIV. századot és I. Edvard (1272-1307) vazallusainak még favárakkal kellett megelégedniük.12

Mikor aztán Nyugat megtanulta tőlünk" valóban a ragasztott kővel való építkezést, megindult a városodás és az azzal járó polgárosodás - de összefogó államrendszerük nem lévén - a rablóvilág tovább élt, s a rablómúlt még a XVIII. században is érezteti hatását. Rose - a késői barokkról írt kitűnő könyvében13 - írja, hogy a mainzi hercegérseknek azért kellett nyílt területet kívánó palotáját a város falain belül építenie, mert a XVIII. század első felében - Németországban - a közbiztonsági viszonyok nem voltak olyanok, hogy gazdag ember erődítetlen épületben lakhatott volna, a város falain kívül.

Ugyanebben az időben emelték az Eszterházyak pompás kismartoni (fertői) kastélyukat, egészen védetlen területen, a mocsár kellős közepén és eszükbe sem jutott, hogy támadásokra számítsanak, hisz a magyar közbiztonságban a német példára egyetlen egy precedens sincsen.

A hivatalos műtörténelmi álláspont Vignola (1509-1573) - a Farné-sék számára, Biterbo mellett - Caprarola néven emelt kastélyát tartja nyilván, mint legelsőt, amelyet gazdag ember vidéken várfalak védelme nélkül mert emelni l4. Ezzel szemben egy 1275 - majd 1278. évből származó magyar kirá­lyi levél beszél a DIVÉK nemzetség trencséni udvarházáról".

Tehát udvarházban laktak már a XII. században annak a nemzetségnek a tagjai, akik - Botka történészünk szerint - a „Felvidék legnagyobb dinasztiáját" alkották.

De folytassuk csak vizsgálódásunkat a külföldi forrásmunkák alapján tovább. így pl. a híres olasz ötvös - Cellini - aki két évet töltött I. Ferenc fran­cia király (1515-1547) udvarában - keservesen panaszkodik emlékirataiban, hogy Franciaországban utazva állandóan sátrakban kell lakniok, mert nin­csenek házak16 - Vájjon Magyarországon miként és hol utazhatott volna a ki­rály a XV század elején, hogy ne találjon megfelelő házakra...? A ma nyugaton található, mutatós épületek nagyobb szabásúak a mai magyarországiénál, azon­ban ezek mind új építések és Oláh érsek - bármilyen híven szolgálta is a német erdekeket - mégis megírja, hogy egész Parisban csak egyetlenegy olyan terem­re talált, amilyenből Visegrádon több, mint száz van.17

Idegen uralkodóinknak sehogy sem feküdt a magyar- kultúrfölény és minden eszközzel azon munkálkodtak, hogy a magyar ősmúlt gyökerét elpusztítsák.

" Piper 130. old. Rose: Spaatbarock

14 Rose: Spaatbarock 15 Hazai Okmánytár: VI. 150, 213. old. 6 Önéletrajza Goethe fordításában

Oláh esztergomi érsek: „Magyarországnak a mohácsi vész előtti helyrajzi történelme". Bruxellesben „Hungria" címen megjelent

135

Ezért irtották a tradicionális alapon álló népi rendszert s a kultúrfölény! bizonyító remekműveket és épületeket is. Már maga az a tény, hogy a „művelt nyugaton" a mai napig sem akadt épület, mely Visegrád pompájával versenyezhetett volna, ez elegendő ok volt Lipót (1657-1705) számára, hogy elpusztítsa.18

Ugyanígy pusztította el III. Ferdinánd (1637-1657) Budát és rabolta ki a székesfehérvári királysírokat.19

Kényelem, higénia és főleg a fűtés szempontjából a nyugati polgárházak máig sem versenyezhetnek a magyarországiakéval. A modern technika közpon­ti fűtését ne tudjuk be ebbe a szemlélődésbe. Nyugat házainak kandallója elmarad a magyar búboskemencék tökélye mellett. S a higénia...? Blois a XVI. században épült. Kastélya gyönyörű, de árnyékszékül csak a sötét folyosók szolgáltak. Belgium régi házaiba is csak újabban kerültek a legmulatságosabb formák közt odatapasztott árnyékszékek - ugyanakkor a XIII. században épült visegrádi toronyban világosan fellelhetők a vízöblítés nyomai - és Trencsén vára már Csák Máté alatt is vízvezetékkel rendelkezett.20 Ugyanakkor a francia történelemkönyvek csak a keresztes háborúknak tudják be a mosakodás bevezetését.

Mindezekből láthatjuk, hogy honfoglalásunk találta Európát oly nomád állapotban, melyben a magántulajdon is megszűnt. Még az egyházi birtokok helyét sem tudták megállapítani. Európa lakói helyhez kötöttekké csak hon­foglalásunkkal váltak, mit csak jóval később követett a földtulajdon újabb elosztása.

A Cluny monostor azzal szerzett híveket Róma számára, hogy a föld mívelésére tanította őket.21 Ez a tény azt bizonyítja, hogy nyugat lakói nem ismerték a föld megmívelését. De - hogy a szerzetesek tanítani tudjanak -ahhoz előbb nekik is meg kellett valahol tanulniok. Az egyedüli lehetőség erre a honfoglalásunk volt. S hogy csakis a magyaroktól tanulták ezek a szerzetesek azt, amit nyugaton a missiós munkájuk alapjául használtak, azt bizonyítja az a körülmény is, hogy Magyarország volt az egyedüli Európában, ahová nem jöt­tek el földmívelést tanítani.

Ennek ellenére ma azt hirdetik, hogy mi voltunk a „nomádok". Kétségtelen, hogy voltak állataink, s volt ki azokat legeltesse. De pl. fémművességünk -melyre Európa művészete épült - kifejlődhetett volna-e „nomádoknál"...?

Levédiai hazánk területe akkora volt, mint az Ausztriával egyesített mai Németország.

Ibn Ruszta, Gardezi és Al Bekri írásai azonban történelmi kutatás szem­pontjából elismert kútfői Levédia-i életünknek. Köztük érdekes Gardezi írása, aki a „magyarok arany és ezüstveretű fegyvereit" dicséri22, majd másik helyen

18 1702-ben német zsoldosok robbantották fel (Ernyei megállapítása). 19 Martinus Zeiler: „Neue Bcschreibung des Königreiches Ungam". Leipzig. 1664. 20 Pór Antal: „Trencséni Csák Máté" Bp. 1888, 64. o. és Anjouk-kori okmánytár I. 26, és 28. 21 Champly: Histoire de l'abaye de Cluny" Paris, 1879 és Sackur. 22 Carlil Aylmer Macartney: „The Magyars in the Ninth Century" Cambridge, 1930. 208. old.

136

igen elismerőleg beszél a magyar mezőgazdaság rendszeréről és összehasonlít­ja azt a szomszéd népekével, s előnyünkre mondja, hogy azoknak „azonban" nincsenek öntözőcsatornáik."23

Al Bekri ugyanígy kifejezetten leszögezi, hogy a „magyaroknak már van­nak lovai, csordái és megművelt földjei".24

Ennek a szinte kultusszá vált mezőgazdasági és földmívelő rendszernek nyomait találta meg Stein Aurél Turkesztánban - ősi otthonaink egyikében -amikor az öntözőcsatornák nyomaira akadt.25

Az tehát történelmi módszerekkel bizonyított ténynek vehető, hogy a mag­yaroknak már a Kárpát-medence elfoglalása előtti lakóhelyeiken is kultúrföld-jeik és igen magas fokon álló mezőgazdaságuk és állattenyésztésük volt.

Nézzük meg a „művelt nyugatot" ebből a szempontból is. A szláv vándor­pásztorok elkerülték a termékeny völgyeket és mindenütt csak a legelőket járták birkanyájaikkal.26 Aztán eltanulták az avaroktól az eke használatát -lovaik azonban nem voltak -, így az ekéket az asszonyaikkal húzatták.27 A hon­foglalás után pedig a Cluny szerzetesek tanították a németek közt azt, amit tőlünk tanultak.

Láthatjuk tehát, hogy nyugattól kultúrát nem tanulhattunk, hanem a tőlünk átvett kultúrára épült fel minden nyugati fejlődés.

Vizsgáljuk meg most a kereszténységünkkel kapcsolatos állításokat. Úgy tanították nekünk az egyháziak, hogy: „a németeknek köszönhetjük megtérésünket".

Ez az állítás fizikailag is lehetetlen, mert hiszen Németországban nem volt kereszténység - illetőleg, ami volt - az csak a kereszténység külső formáit hordta - lényegéből azonban magáénak mondani semmit nem tudott. A keresztény papok - a királyok politikai ügynökeiként - pokollal és ördöggel való fenyegetéssel szerezték a híveket, nem a Jézus-hit, hanem saját királyaik számára, s királyaik felhatalmazása szerint szabadon garázdálkodtak, mely szabadsággal, megfelelő dús formában éltek is28 és éppen a ,jó útra" való térítésükre alakult a Bencésrend Cluny egyháza.

A magyar keresztények ellenben komolyan vették az erkölcsi tanokat és - hiszen a zoroastrianizmust is megelőző - igaz magyar erkölcsöt és hitet biztosító ún. mágus-vallásból29 lettek keresztényekké, s nem a keresztény val­lással ismerték meg az Istent, hanem a Lebédia-i sírok feltárt leletei is bizonyítják az „egyetlen" Isten tisztetelét30. így teljesen lehetetlen az, hogy

2J Hóman Bálint: Őstörténclmünk keleti forrásai, Bp. 1938. és Bendefy László: A magyarság kaukázusi őshazája, Bp. 1942. Macartney fent idézett munkájának 207. oldala Stein Aurél: Középázsiai utam - Halász Gyula magyar fordítása Lásd: Mályusz és Hóman: a Liptó, Túróc és Szepesi települések. M. Amadéé Thierry: Histoire dAtilla et de ses Successeurs, 11. kiadás, 1866.

| Dr. Ernst Ludwig Dümmler: Piligrim von Passau, Leipzig 1854. 57. oldal - a hamisításokról. ' Macartney említett művének 217. oldala.

Leo Grammatikos (886-912) Taktikája és De Administrando Imperio of Konstantinos Porphyrogenctos (912-959) Ed. Bckker, 1840.

137

náluknál lelkileg sokkal alacsonyabban álló ún. „térítőket, vagy tanítókat" elfo­gadtak volna.

De más tények is cáfolják azt a feltevést, hogy „nyugatról" kapta volna a magyar nép a kereszténységet.

A magyar kalandozások területén található összes múzeumok őrzik ugyan­azokat a leleteket, melyek a mieinkben is fellehetők, melyek - mint az ú.n. „kettlachi bronzok" ismeretesek a régészetben. Ezek mindegyike avar motivumú 3I szentképeket ábrázol, melyekkel a szerzetesek házaltak a mag­yarok között, eladásra kínálva őket.

E bronzleletek bizonyítják a következőket: 1. mivel „avar" motívumok voltak bronzba öntve - ez azt jelenti, hogy

fajtánk szellemi kultúrfölényéből táplálkozott a német egyház és nem fordítva, 2. ahol keresztény kegytárgyakat árulnak és eladnak, ott buzgó és áldoza­

tkész hívek élnek. Ez a kegytárgy-üzlet olyan nagyszerűen ment a magyarok között, hogy még

Szent István korában is tartott, sőt neki is sikerült egy ereklyetartót eladni, ame­lyik azután II. Bélával került sírba.

További vizsgálódásaink azután azt az eredményt hozzák, hogy a hon­foglaló magyarok igen nagy része már keresztény volt azelőtt, mielőtt a fejedelem bármilyen nyugati kapcsolatot fel vett volna. így BULCSÚ vezér - a görög császár vendégbarátja volt32. Pogányt pedig a görög császár keblére nem ölelt. Hozott is magával Bulcsú Görögországból egy hithű szerzetest hazai püspöknek33 - akinek székhelyéül valószínűleg a visegrádi néhai görög klast­rom szolgált - s hogy az egész ország a keleti keresztény egyháznak híve volt, azt bizonyítják ez időből fennmaradt és előkerült kegytárgyak a keresztek, melyek kivétel nélkül görög formájúak34. De hiszen még Szent István idejében is a görög volt a liturgikus nyelv - sőt, még alatti sokáig a görög szertartású szerzetesek domináltak, másképpen nem lenne a Pannonhalmi Apátság alapító levele görögül írva35.

„A veszprémi alapítólevél csak Kálmán király átiratában maradt fenn és hamisításra gyanús. Legrégibb eredeti alapítólevelünk Pannonhalma alapításáról szól és az görög nyelvű. Minden bizonnyal a veszprémi alapítólevél is görög volt."

De nem is lehetett másképpen, hiszen a római pápa tekintélye olyan mélyre süllyedt, hogy hatalma nem ért fel egy vidéki püspökével36 és csak a Cluny egy­ház fellépése rázta fel letargiájából.

A pápa minden reménysége az volt, hogy Szász Ottóban rátalál arra a

" Fettich Nándor dr. megállapítása és közlése. (Ezekről a bronz-tárgyakról a német tudományos világ éppen úgy hallgat, mint a nagyszentmiklósi aranykincsünkről.)

32 Hóman I. kötet 33 Hóman I. köt. 165. old. M Hampel közli szép számú reprodukciójukat. 35 Gregorius Fejér; Codex Diplomaticus Hungáriáé, eclesiasticus ac civilis. Budae. 36 Sackur idézett munkájának 441. oldala

138

személyre és állami hatalomra, amely újra régi méltóságába helyezi a Római pápaságot és Ottót 961-ben német-római császárrá koronázta. Csalódása azon­ban rettenetes nagy volt. Ugyanis Ottó (936-973) kijelentette, hogy a német­római császár ura és parancsolója a pápának is, és tőle is engedelmességet követel. A pápa kétségbeesésében a magyarok fejedelméhez - Taksonyhoz -fordult segítségért. Elküldte hozzá követségbe két szerzetesét - a bolgár Salectust és Genzaniai Zacheust - s kérése az volt, - Luidprand német püspök fennmaradt írása szerint -, hogy „felőlünk határozzanak"37. Tehát a római pápa az Attila elé menő Leó pápához hasonlóan alázkodott meg a magyar fejedelem előtt. De nem is tudta az egyház nekünk a mai napig sem megbocsátani ezt a két megalázkodást.

Taksony fejedelem igaz és őszinte ajánlatnak vette a római kérést és azt remélte, hogy az egyház megsegítésével - abban örök szövetségesre és Örök támogatóra talál. Abbahagyta tehát nyugat büntetését és a római pápa mellé állt.

Ottó erre a nem várt szövetség létrejöttére igen megijedt. Látszólagos megalázkodással viseltetett a pápával szemben, s különböző ígéretekkel a Cluny egyház apátját tette legbefolyásosabb emberévé, aki át is tette székhelyét Ottó udvarába38. A helyzet úgy nézett ki, hogy Ottó is békére törekedik és Cluny apátja kérte meg a magyar fejedelmet - a Taksony után uralkodó Gézát - hogy higyje el Ottó valóságos megtérését és béküljön ki ellenségével, mivel Ottó sem a magyarok ellen, sem a pápa ellen nem fog többé törni. Géza fejedelem hitelt adott e szavaknak, s hogy jószándékát bebizonyítsa, Ottó quedlinburgi húsvéti ünnepeire ajándékot küldött39 több magyar úr kíséretében.

Ottó azonban aljas eszközökkel akarta fegyverei vereségét kipótolni és nem tett le arról a szándékáról, hogy Magyarországot uralma alá kényszerítse. Tekintve, hogy abban az időben az egyházi hatalom azonos volt a politikai uralommal - Magyarországot „egyházilag" akarta német fennhatóság - illető­leg a saját fennhatósága alá vonni. Ezért Piligrim passaui püspök segítségével - a meghalt pápák nevével - négy olyan pápai bullát hamisított, melyek értelmében a jelenleg uralkodó pápa elődei Magyarországot a „lorchi, illetőleg ennek utódja - a passaui püspök hatásköre alá rendelték". Ezt a négyet még kiegészítették egy ötödik aktuális dátumúval, melyben az akkor uralkodó VII. Benedek pápának el kellett volna ismerni a négy hamisított bullának elődeitől való igaz származását és eredetét.'10

A négy hamis bullát Bruno verdeni püspök mutatta be Géza fejedelemnek, Dummler idézett művének 35. oldala Luidpr. Antapod I.c. 5. Sackur idézett munkája Erről az összes német krónikák megemlékeznek. Ann. Altahenses ed Cieselrecht 973.. Widukind ül. 75. Thietmar II. 20. Ez a quedlinburgi küldöttség csak udvarias megpecsételcse volt annak a barátságnak, melyet Ottó kétszínű" alakoskodásával én el, s csakis ennek a képmutatásnak köszönhetik a németek, hogy őseink nyugat büntetését abbahagyták, a római egyház alázatos kérelmére. Dümmler munkája 55. oldalán ismerteti ezt az egész hamisítást és azt „nagyszerű elgondolásnak" mondja. Majd a 38. oldalon közli Ottó levelét, melyet Piligrim passaui püspökhöz Bruno verdeni

139

Ottó megbízásából - mint valóságosokat, s azok szerint közölte Gézával Magyarországnak a passaui püspök fennhatósága alá való tartozását. Géza fejedelem válasza az volt, hogy Brúnót egyszerűen kikergette az országból.

E kudarc után Piligrim passaui püspök követet küldött VII. Benedek pápához azzal a kéréssel, hogy az elébe terjesztett négy hamis bullát erősítse meg, azaz tartalmukat ismerje el.41

Abban a korban Magyarország volt Európa legnagyobb politikai és katonai hatalmassága. A római pápaságot Ottó követeléseitől is az mentette meg, hogy a magyarok Róma mellé álltak. így VII. Benedek pápa nem merte Piligrim püspök kérését teljesíteni. Mivel azonban az egyháznak a „Római Szent Birodalom" (vagyis a német) — Magyarországnál sokkal kedvesebb gyermeke volt, a pápaság mégis szeretett volna olyan jogalapot találni, mely ugyan nem hamisítás, de amely segítségével a német egyházi fennhatóságot a magyar területekre mégis csak ki lehessen terjeszteni.

püspök útján küldött, melyből világosan látható Ottó aljas szándéka: „Segítsd Brúnót mag­yarországi útjában, lásd el bőven lovakkal és kísérettel a határig, mert ha küldetése sikeres lesz, neked és övéinek is előnyére fog szolgálni, hogy azután ezek királya, mint tartozékunk kerüljön alánk". Erre a levélre RANKE, aki iparkodik Ottót tisztára mosni a hamisítás vádja alól, mást nem tud megjegyezni, minthogy „további magyarázatra szorul." És ezt a két hamisító katolikus püspököt - Piligrim és Brúnó - Hóman Bálint Magyarország megtérítőinek nevezi. Fenti levél­ből - mely Ottó rendelkezését tartalmazza - láthatjuk, hogy Piligrim sohasem járt Magyarországon - hanem oda Bruno verdeni püspök ment követségbe, de nem „egyházi térítő' céllal, hanem „erkölcstelen politikai" megbízatással. Ez a megbízatás azonban balul végződött, mert Géza fejedelem Brúnót egyszerűen kidobta az országból, s ez volt válasza arra a kérdésre, hogy ismerje el azt a négy hamisított bullát, amit Brúnó Gézának Ottó megbízatásából bemuta­tott, így tehát Hómannak megdől a „magyarok térítésére" vonatkozó állítása. De a magyarok térítésének szükségességét maga Liudprand cremonai püspök is megcáfolja, aki ugyan min cn mocskot és gonoszt mond őseinkre, de 910-ben - Szent István trónralépte előtt közel 100 eyve azt írja: „Hungarorum gens videlicet christianos" - vagyis - „Magyarország népe tudvalcv g keresztény". Ezt megismételi Szent Adalbert. Szent István átkeresztelője is, bár hozzáteszi, hogy ez a kereszténység bizonyos „pogány árnyalatokat" tartalmaz. Az igazán természetes, ogy ^ Rómából jövő főpap felháborodott azon, hogy az „Isten Báránya" a magyar kereszténye „párduc" volt. Régi templomainkban - többek között Imre király esztergomi templomában -láthatjuk Isten bárányaként párducalakjában. Ez az ábrázolás azonban nem hozó következményt a vallásosság hátrányára. Már Szent Jeromos megírja, hogy a „pogány sokat" nem szabad elvetni, hanem át kell keresztelni. így a párduccal való ábrázolás is egy ^ átkeresztelés. A párduc tulajdonképpen a régi hagyományú rozsomák hel jébe lep „^ gyaroknál, így totem őst ábrázol. Ahogy a sumiroknál Mezopotámiában a rozsomák oro ^ vált. úgy lett a „párducok hazájában" - párduccá. A magyar testőrség 19 18-ig k o z t áll-ducbőrös kacagánya ezt a mi „Isten bárány"-unkat hirdette. A sumér oroszlán szarvas ^^ A nagyszentmiklósi aranykincsen a szarvasok helyébe emberi alakok l é p n e k . A s Z ü ^ s a djg felcserélődése ember-őssel - a keresztény vallást következteti, s a párduc e l m ^ r a

k | a m e Z ő r ó í Sziklamezőre mutat. így a Maros partján elásott kincs valaki olyané lehetett, aki a . . e[(áás-menckült. Ajtonyé talán...? Nem valószínű, hiszen nemzetisége ott élt tovább — így a

naoyot* ta volna. Valószínűbb, hogy Bogoméré volt, aki a tatárok elől - Erdélyből - " ^ ^ s a i a veszélybe ment, s így minden oka meg volt arra, hogy elrejtse az értékes k n » c s e '^ ^c^ [?y után nem került vissza Trencsénből és özvegye Bossányban - Nyitra megyében -a visszatérési nehézségek miatt könnyen elfelcdhetődött.

(41) Dümmler43. és 51. old.

140

fgy találtak rá „TUDUN"-ra - Attila leszármazottjára, aki még 811-ben belépett a „Salzburgi testvériségbe" - vagyis egyházi szempontból a salzburgi érseknek vetette alá magát. VII. Benedek pápa tehát kinevezte42 a salzburgi érseket Magyarország vikarusává és - Piligrim javaslatát elvetve - a négy hamis bullát nem eró'sítette meg. Ezzel a rendelkezésével a pápa elismerte azt, ho°y az Árpád-házi magyar királyoknak Attila egyenes ősük.

Géza fejedelemnek azonban ennyi is sok volt, annál is inkább, mert felfedezte a hamis képmutatást és Magyarország leigázására irányuló ravasz politikai törekvést, tehát fegyverrel fordult Németország ellen. Kezdte a hamisító Piligrim passaui levéltárán43, és folytatta Németország dúlását 20 éven keresztül - Ottó egész uralkodása alatt anélkül, hogy - a német történetírás szerint - a Lech-mezőn állítólag tönkrevert és elpusztított magyar haderó't megállítani lehetett volna.

A helyzet válságos volt, s a Német Római Szent Birodalom összeomlás előtt állott, de a Római Egyház is látta gyönyörűen felépített terveinek szétfosz-lását. Valamit tenniük kellett a magyarok ellen. Valami módszert ki kellett talál­ni a magyar katonai és politikai hatalom összezúzására, mert a fegyver nem segített.

A magyarok minden harcban győztek és hiába való vérontás volt az ellenük való hadakozás. De amilyen kemények voltak a viadalban - igaz hitük, egye-nességük és a jóra való törekvésük jámborul jóindulatú hiszékenységgel ruház­ta fel őket, akiket alázatossággal, békességgel és Istent dicsérő szóval könnyen lehetett megközelíteni.

így forralt ki az egyház - a magyarok ezen istenes tulajdonságaira alapított tervet, mely elindult a következő formában:

1. a magyar nemzeti ideálokat egyháziakkal kell helyettesíteni, s ezzel az ország nemzeti és faji jellegét teljesen megtörni,

2. ugyanekkor a német faji és nemzeti öntudatot ápolni kell, mert ez lesz alapja a „Római Szent Birodalom" fennmaradásának - de a német politikai haialmi törekvéseket mindenkor: a pápaság által uralt magyar politikai ha­talommal kell féken tartani.

Bár a római egyház nem számította be terveibe a németség mohó ha­talomvágyát, s annak az eszközök válogatása nélkül való kielégítését, kizárólag ösztönös védekezésünknek köszönhetjük, hogy eddig nem sikerült nekik Ve§leges leigázásunk. A németség rájött arra, hogy célja elérhetetlen - azonban a romai egyház még mai napig sem ejtette el tervét és ma is szítja - dogmatikus ^ apón - a magyarok közötti összeférhetetlenséget, s tulajdonképpen ez a való-^oka annak az állandó széthúzásunknak, amit „turáni átok" néven szeretünk

ezm. De a római egyház még a mai napig sem látja be azt, hogy ez a

4 1 A 43 Mon R " e n S 8 ° 3 ' A n " ' E i n h a r d i 811, Verbruderungsbuch von St. Péter ed.v. Karaján 36.3.797.

válasz fXV-.'"- 2 4 4 " 9 8 5 - M o n - B o i c - XXVIH- 227. Dümmler 63. old. szerint - ez a dúlás VPI.I. J ? 0 l t 0 bul lahamisításaira, mert a passaui levéltárból a 903-973-ig csak a császári le-

"•* hiányoznak.

141

szerencsétlen terve tulajdonképpen az őt védelmező egyetlen bástya -Magyarország lassú legyengüléséhez és ugyanekkor Németország hihetetlen emelkedéséhez - ezzel pedig Európa pusztulásához - vezetett.

De térjünk vissza Géza fejedelem 20 éves dúlásának megszüntetéséhez és az ismertetett egyházi terv keresztülviteléhez.

Itt kezdődik tulajdonképpen Szent Adalbert szerepe. Ez az ékes beszédű és rendkívüli buzgóságú főpap eredetileg a csehek megtérítését tűzte ki ma­ga elé 4 4. Miután azonban ő volt az akkori egyházi élet legkimagaslóbb alakja, reá hárult a feladat, hogy az egyházat válságos helyzetéből kimentse és a nagy tervet elindítsa. 0 iparkodott Géza fejedelmet megbocsátásra és feledésre bírni. Alighanem az ő befolyására kapott III. Ottó, a későbbi II. Sylvester pápa személyében francia nevelőt. Mikor aztán 16 éves korában III. Ottó átvette az uralkodást, melléje sietett és éjszakákat töltött vele elmélkedésben, túlvilágról és az élet múlandóságáról. Miután német részen - III. Ottónál - már biztosított­nak vélte a jószándékot, 994-ben személyesen ment Géza fejedelemhez, az örök béke biztosítéka képpen felajánlani III. Ottó - német-római császár -nővérének kezét, Géza fejedelem fia - Vajk - részére45.

Ez a nagy megalázkodás szintén a fent leírt cél érdekében történt, de a történelem ítélőszéke előtt a magyar superioritást hirdeti, hiszen „Geisel des Glaubens" szavakat használja az egykorú német krónikás46. „Záloga a hitnek". Zálogot, hogy jó útra tér - csak olyan ad, ki rossz úton jár - és a zálogot a jó úton járónak adja. Világosabban elismerni felemelkedett keresztényi mivoltunkat már nem lehet. Máig sem ismerjük a zálogul adott királyleány igazi nevét, mert egyedül ez a „zálog" - azaz „Geisel" - elnevezés maradt ránk és ezt mondjuk magyarosan Gizellának47.

Géza fejedelem komolyan vette ezt a zálogot. Megszüntette Németország feldúlását és - a békét megpecsételendő - Vajk fiát átkeresztelte a kereszténység görög szárnyáról a római egyházéra, és Vajk - a hamisító Piligrim püspökségének védszentje után - római keresztvízzel „István" nevet kapott.

A német feleséggel bíró fiatal magyar király - István - nagyon fontos személy volt a római egyház számára és trónraléptekor II. Sylvester pápa azon­nal apostoli koronát küldött neki. De nem olyat, amilyet a német uralkodó viselt, mert az minden uralkodó változáskor újabb és újabb pápai adomá-

44 Voigt H. G. Brunn v. Querfurt: Szent Adalbert élete. A magyarok Szent Gellértnek nevezték, ere­deti neve gróf Libicenszky Vojtsek és fehér horvát eredetű" volt.

45 A német krónikák Gizellát III. Ottó nővérének mondják, csak a későbbi történetírásuk állítja, hogy bajor királyi családból származott volna. Talán csak azért, hogy csökkentsék a császári házukat ért megalázkodás nagyságát.

46 Hcrim. Aug. 995. Luipr. Antapod I.c. 5. Dümmler 66. old. 47 Kézai Krónikájának 59. oldalán a 2. jegyzet alatt Szabó ugyanígy magyarázza Gizella nevét. De

nem is lehet másképpen, mert akkor ilyen nevű szem még nem volt és a név is ismeretlen. Gizella zálog-jellegét igazolja az a tény is, hogy Géza fejedelem csak erre szüntette meg Németország dűlását.

142

nyozásra szorult48, és az azzal való koronázás csak akkor bírt érvénnyel, ha azt a római pápa személyesen végezte.

István - magyar királynak - a római pápa olyan koronát küldött, amelyet pápai engedély és funkció nélkül, magyar főpap helyezhetett a magyarok által választott király fejére. Vagyis, míg a német korona a legmesszebbmenő bizal­matlanságot fejezte ki, addig a magyar királynak küldött korona a teljes biza­lom jelképe.

A magyar koronával széles körű apostoli jogok is jártak. Olyanok, melyek az esztergomi érseket a pápa örök képviselőjévé, vagyis elsővé a pápa után -azaz prímássá - tették nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon.

Kaphatott volna-e „egyszerű nomád, pogány nép" ilyen hatalmas jogokat csupán a megtérés reményében ? Pedig így kellene lenni, ha igaz volna az az állítás, hogy csak Szent István vezette be őseinket a kereszténységbe.

Nagyon komoly okok kényszerítették ilyen elhatározásra a római pápát. A Római Szent Birodalom német császárai ugyanis állandóan meg akarták szerezni maguk részére az egyházi vezetést, valamint a pápai szék betöltésének jogát is. II. Sylvester pápa a német erkölcstelenség leküzdésére alakult Cluny egyháznak volt a neveltje, azon kívül francia származású is volt, - aki mentes lévén minden német befolyástól és érdektől - rájött arra, hogy a német igények sikere a pápai széket erkölcsi tartalom nélküli, politikai eszközzé süllyesztené. Úgy vélte, hogy ez ellen egyedüli védelmet az biztosít, ha egy olyan tartalék pápai központot létesít, mely elég erkölcsi tartalommal bír ahhoz, hogy - adandó alkalommal - sikerrel léphessen fel az esetleg fertőbe süllyedt római központtal szemben. Ez a tartalék pápai központ lett volna Magyarország. A pápa részére csupán az erkölcsi erő nem lett volna elégséges, ha nem párosult volna a magyaroknál olyan katonai fölénnyel, mellyel szemben Németország tehetetlenül állt.

Erre a hatalomátvételre azonban sohasem került sor, mert a német császárok igen éberül őrködtek Magyarország elleni gyűlöletükben, s bár számos alkalom nyílt volna a németek leigázására és ok is volt bőven, ez nemcsak Németországgal állította volna szembe országunkat, hanem a későbbi pápák hatalmával is.

De, hogy II. Sylvester pápa jól ítélte meg az erőviszonyokat, azt bizonyítja,

Több német-római császárról tudunk, akiket a pápa sohasem koronázott meg és Luxemburgi Zsigmond királyunk is csak hosszú életének és uralkodásának köszönhette, hogy 65. életévében és német-római császárságának 23. évében - 1433-ban - megélte megkoronázását. Túlságosan magyar érzésű volt, aki a „római szent birodalom" választóinak azt merte írni: „Nem azért vagyok úr és tekintélyes, mert császárotok vagyok, hanem csak mert a magyaroknak vagyok királya". Zsigmond nem törődött a pápával és 1414-ben - szokatlan pompával - Achenben német „királlyá" koronáztatta magát, bár a németeknél nem volt szokásban a „királlyá" való koronázás. De csiszárnak is nevezte magát éppen úgy, mintha a pápa koronázta volna azzá. 1433-ban azután olasz királynak is megkoronáztatta saját magát, s ez olyan fenyegetés volt a pápával szemben, hogy erre - de csakis erre - koronázta őt meg a pápa valóban német-római császárrá. Zsigmondot - végakarat szerint - Magyarországon temették el.

143

hogy minden Árpád-házi királyunknak harcolnia kellett a németekkel és mind­egyik harca sikeres volt. Azonban a támadók minden alkalommal a németek voltak. Németország sohasem forrott volna állammá, ha nem élvezi a római pápák áldozatos támogatását.

Elmélkedjünk itt egy pillatanig azon, hogy mivé fejlődött volna Magyarország, s vele Európa, ha a római pápaság valóban őszinte támogatás­ban részesíti, s nem állott volna ezer éven át ellenségeink oldalán...?

Pedig Szent Istvántól kezdve - Árpád-házi királyaink mindegyike hatalmas áldozatokat hozott a római egyházzal való békességes és testvéries együttműködés biztosítására. Szent István, hogy ne is emlékeztessen senkit arra, hogy mi vagyunk azok a szörnyszülött embervérivók, akiknek az egyházi írók állítottak bennünket49, megtagadta Atillától való származását is, hiszen Rómában Attila csak kellemetlen emlék volt. Aztán, hogy azonosíthassa magát a nyugattal - német ruhát öltött, német pallost kötött az oldalára50, és a vad, élősködő német tömegek részére megnyitotta az ország határait.

Pogánynak nevezett mindenkit, aki a katolicizmus keleti szárnyával tartott, és nyugati kegyetlenséggel kényszerítette a magyarságot a kereszténység római ágának egyedüli elismerésére és követésére. Aki „vallásszabadságot" kért - az ki lett irtva. Ennyi vérontás, ennyi testvérpusztítás, ennyi magyar áldozat a római egyház érdekében!

Ebből a keresztényi lemondásból, a keresztény vértanúkból, vad, műveletlen, idegen tömegeknek a magunkhoz való emeléséből és nem a műveltségnek átvételéből állott a sokat hánytorgatott „nyugati kultúrába" való behelyezkedésünk. Ugyanez a lemondás folytatódik többi Árpád-házi kirá­lyunk uralkodása alatt is és dicső ősmúltunkkal való .szembehelyezkedésüket már akaratlanul is a nyugati felsőbbség látszólagos elismerése kíséri. Pedig

•" Kézai Simon Krónikájának első oldalait annak bizonyítására szánja, hogy nem származunk sem boszorkányoktól, sem ördögöktől, hanem más népekhez hasonlóan emberi szülőktől. Leszögezi egyúttal azt is, hogy az egyházi krónikások szerencsés harcainkat elhallgatják és csak a szeren­csétlenekről emlékeznek meg. Nemcsak Nagy Ottó krónikásainak hangjából csendül ki a harag. amiért nem engedtük magunkat ellenállás nélkül felkoncoltaim, hanem a német történetírásból és a mai német irodalomból is. Mindenki ellenünk volt és van. Mikor Mátyás király Frigyes császár ellen védekezni mert, a pápa azonnal ellene fordult és csak az Isten a megmondhatója, hogy milyen eszközökkel tudta a pápa Szapolyai kormányzót a Mátyás által bírt német területek elhagyására bírni.

50 Szent István ránk maradt kardja német pallos. Az első német császárok azzal a magyar karddal kezükben koronáztatták meg magukat, melyet Nagy Károlytól örököltek és ATTILA kardjának hittek. Miután az egyház Németországot hatalomra juttatta - a német császárok nem láttak többé hatalmi jelvényt magyar kardjukban és azt felcserélték német pallosra. (Tóth Zoltán: Attilas Schwert, Budapest, 1930.) Ez a kard azonban ma is ott van a bécsi Schatzkammerben - a Szent Birodalom koronázási jelvényei között. Addig, míg Fettich Nándor nem bizonyította be kétségtelenül magyar, illetőleg „mixhellén-szítlya" eredetét, szicíliai munkának állították. Mai felirata „keleti munka". Rettentően vigyáznak arra még ma is, hogy csak valahogy ne kerüljön oda az a kitétel, hogy „magyar munka", mert hiszen annak a bizonyos mixhellén-szitlya művészetnek - amelynek utólag elismerték - mi voltunk egyedüli hozói.

144

minden cselekedetünket csakis a békevágy vezette, nem pedig a nyugat nem létező fölényének elismerése. Egy műveletlenebbnek magunkhoz emelése ez - éppen úgy, mint őseink - a vándorpásztorokkal szóba állva, az ő nyelvükön szóltak hozzájuk.

Azonban sem a lemondás, sem saját dicsőségünk és éltető tradícióink meg­tagadása nem hozott eredményt.

Az egyetemes magyarság Jézus valódi követőjévé vált, s béketú'rően fordult „keresztény testvérei" felé, akik a Jézusi szeretet parancsát azonban velünk szemben nem gyakorolták. Csak szidalmaztak, gyűlöltek és kihasználtak ben­nünket, s mindezt már nem titokban - hanem nyíltan - a történelemírásuk hasábjain és az irodalmukban.

Vessünk néhány pillantást most tehát arra, hogy miképpen vélekednek rólunk azok, akik állítólag minket a „Krisztusi szeretet hitére" tanítottak.

RANKE - a germán múlttal foglalkozva azt írja, hogy: „Attila alatt jött létre a gennánlatin egyetértés és azóta a magyarok kitaszításának céljából irányítja Európa politikáját"5'.

MARQUART: „Osteuropische u. ostasiatische Streifzüge" című könyvét azzal a kitétellel fejezi be, hogy míg „Nagy Károly az avarok szétverésével tel­jes munkát végzett, addig Nagy Ottó csak félmunkát, mert nem semmisítette meg a magyarokat".

F. Altheim - értekezve azokról az alapvető művészeti hatásokról, ame­lyekkel Attila beírta nevét az európai, de elsősorban a germán fejlődés történetébe, valamint azokról a hőskölteményekről, melyek a német szellemi műveltség első jelenségei52 - hihetetlen vakmerőségnek minősíti, hogy akad­nak olyanok, akik Európa akkori szellemi irányítását Atillának arrogálják, s bár az ATTILA-szellem emelő hatása sokkal jobban érvényesült a németekre vonatkozólag, mint mireánk - sőt még ma is kihat rájuk -, mégis minket szól meg azért, mert szellemiségünk iránya még mindig nem tér el attól, amely tulajdonképpen az övékének képezi alapját53.

Ugyanez az Altheim megnevezett művének 194. oldalán a világirodalom legszebb gyöngyének ismeri el Attila halotti énekét, mely Jordanes közlésében maradt reánk. Mivel - tudtommal - magyar nyelven még nem jelent meg -fordításomban közlöm:

51 Altheim I. 187. o. (Atilla et les Huns, Paris, 1952.) 52 Altheim - u.e. mű 181. old. így mondja: „ATTILA - Etzellé változott és ezzel a germán népek

pásztora, meg hőseinek atyja lett" - de a következő oldalakon mégis hálátlanul megtagadja. Altheim: u.e. mű 184. oldalán elismeri, hogy szellemi fejlődésüknek alapja a „Heldensage" - a hősköltcszet - aminek főalakja ATTILA -, így létét egyedül neki köszönheti. Ezt a németek igen jól tudják, de nehogy el kelljen ismerniük, hogy ATILLA a mi vérünk, inkább arra törekszenek, hogy hun királyi voltát elfeledtessék az utókorral. A már megírt számos eposzuk és Attilát dicsérő műveik azonban ezt lehetetlenné teszik. Az ATTILÁ-ról szóló germán ún. „Heldensage"-k a következők: Waltharius manu fortis, Niebelungenlied, Biterolf, Roscngartcn, Etzcls Hofhaltung, Klagen, Alantlamal, az izlandi Edda-dalok, Thidrekssage.

145

Attila halotti éneke

„Hunoknak legdicsőbb királya Attila, Kinek mint nemzője Mundzsuk volt az atyja. Ura volt a leghatalmasabb népeknek. Ki elsőül bírt oly sose volt hatalommal. Hogy nemcsak a szittyákat és germánokat uralta. De rettegett tőle Róma is mindkét uralma, s mert városaik sorban estek hatalmába, Nehogy a többit is megprédálja Elfogadott sarcot, kérésiikre hallgatva. Azután, hogy a jó sors mindenhez segítette, Sajátjai között, de nem árulásból, Nem ellenség gyilkától, mulatság közben, Fájdalom nélkül múlt ki orrvérzésbe. Vajon ki állíthatná kimúlásnak Hol semmi helye sincs megtorlásnak...?"

Abban igaza van Altheimnek, hogy a világirodalom nem ismer még egy carment, mely ennyire tömören, ily kevés szóval mondana el olyan hatalmas életsorsot, mint Attiláé. De elképzelhetjük, hogy milyen hatalmas lehetett ez a valóságban - ha az ellenséges feljegyzésekben is ennyire fennmaradt nagy­sága 54.

Itt aztán felvetődik az a kérdés is, hogy ezt a carment nem valóban az ellen­séges irodalom szülte-e? Talán azt a hitet akarta megerősíteni és a köztudatba vinni, hogy Attila valóban természetes halállal múlt ki. Mert miképpen Mátyás király - úgy Attila is - az Olaszországból hozott asszonnyal a halált is magukkal hozták. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a világiro­dalom legszebb carmenjét is Attila inspirálta.

Attila neve keleten a legdicsőbb, a legtiszteletreméltóbb, a leghatalmasabb és a legtisztább fogalmat jelenti. Így a turáni népeknél a legmegbecsültebb név ma is. Attila személyisége azonban emlékében is bizonyítéka annak a ténynek, hogy mi - utódai - nem tanulhattunk semmit a nyugatiaktól, hiszen azok min­den szellemi evolúciója Attilára van építve, s nélküle nem marad nyugaton semmi.

Ezek után elképzelhető, hogy a római egyház által „barbárnak" tanított és hirdetett és megvetett Nagy Hun Király micsoda magas kultúr- és erkölcsi

54 Bár a keresztény hagiografia a francia és olasz mondákban vérengző vadállatot is csinált belőle - a francia és olasz szellemi élet megindulása ugyancsak egyedül Attilának köszönhető. Igen sok helységnév van Európában, mely örökké emlékezteti a németeket is és a többi európaiakat is arra. hogy mit köszönhetnek Attilának. Hoy (Hui), Hugnis (Heigne). Hugniac, Subhugniac, Hayne Hunelle stb. A Trier melletti Igeinél lévő diadalívet is neki tulajdonítják, hagyományaik pedig a Donai melletti, Hornaig nevű római erődöt írnek (Csaba) építkezésének tartják. Bern is neki köszönheti nevét és az ott tartott medvék még mindig az ő emlékét dicsérik és Berlin medvéje sem lesz tőle idegen.

146

színvonalon állott, ha minden kisebbítés ellenére is ennyire hatalmasan örökítette meg emlékét az ellenséges irodalom.

Ne csodálkozzunk tehát, ha ennek az Atillára hulló méltatlanságnak is az örökösei vagyunk. Nekünk is csak azok az ellenségeink, akik Attiláé voltak. El akartak pusztítani minket a nyugatiak. Azért támadták mindig országunkat és annak ellenére, hogy mindig vereséget szenvedtek a magyar fegyverektől.

DÜMMLER - hálátlanoknak bélyegez minket azért, mert „nem köszönjük meg nekik alázatosan, hogy nem semmisítettek meg minket, pedig bármelyik pillanatban megtehették volna" - írja53.

II. Ottó - az előbbiekben említett bullahamisításokért kapta népétől a „nagy" megtisztelő jelzőt, s ugyanakkor minket neveznek hamisnak és megvetéssel beszélnek rólunk, mert őseink nagyszerű harcmodora megfuta-modásokat színlelt, s ezt ők valóságos becstelenségnek minősítik56.

Régi dicsőségünk elpusztítására törekednek ma is, mert szégyellik elis­merni őseink szellemi és kultúrfölényéből történő fejlődésüket. így az újabb és állandóan bővülő Attila-irodalom egyedüli célja múltunknak és ősi turáni di­csőségünknek az eltüntetése57.

De a buzgó kereszténnyé vált magyarság római egyházi vezetősége és tanító papsága sem követ más célt, mint nyugat dicséretét, és a magyar ősi múlt ócsár-lását, vagy hamis beállítását. így a magyar katolikus tanító-papok által írt isko­lai történelemkönyvek is. Német és egyházi érdekek szolgálata szerint tanítot­ták ifjúságunknak hamisan saját történelmünket. - Hogy ne is említsünk mást, mint a Lech-mezei állítólagos csatát, hol a 4000 magyar harcossal harcba nem bocsátkozá Bulcsú vezérrel a németek abban állapodtak meg, hogyha leteszik a fegyvert - szabad elvonulást biztosítanak számukra, s miután ezt a szerződést megkötve a magyarok halomba dobálták fegyvereiket - a német „kultúra lovag­jai" egyszerűen felkoncolták a védtelen katonákat. Ezt a „gyászesetet", s a leg­nagyobb német szégyent a mi egyházi tanító-rendjeink az alábbiak szerint írták meg az ifjúság részére rendszeresített történelemkönyvekben:

„Árpád halála után Zoltán, majd pedig ennek fia Taksony lett a fejedelem, kik folyton háborúskodtak a szomszéd népekkel. Végre a németek Augsburgnál úgy megverték a magyar sereget, hogy csak hét ember került vissza hazájába." Ezer év alapítóinak elég négy sor is.

Összegezve tehát mindezt - megállapíthatjuk a tudatos félrevezetésünket, mert hamis az, mit műveltségünkről, hamis, mit kereszténységünk eredetéről írnak és az is valótlanság, amit a honfoglaláskori Európáról állítanak. A legfel-háborítóbb pedig az, amikor Attilából - aki megkegyelmezett mindenkinek, aki békés szóval fordult hozzá, s így a római pápának is - éppen olyan gyilkos, kegyetlen fenevadat csináltak történelemírásukban, mint amilyenek a nyugat

55 Dümmler idézett munkájának 690. oldalán: „Nur Hass und Wiederwillen entgegenbrachte, die ihm uneigenutzig die Segnungen der Kultur mitbrachten, in den Augenblicke da sie es hatten ver-nichten können".

6 Dümmler u.o. " Altheim említett munkája I. 207. old és „Hunnische Runnen" ugyanattól a szerzőtől.

147

császárai valóban voltak, mert hiszen Attilánál humánusabb uralkodót és had­vezért sem nyugat, sem kelet nem tud felmutatni.

Ez a sok ferdítés, hamis beállítás és saját krónikáink discreditálása okozta azt a borzalmas űrt, mely megmagyarázhatatlanná tette őseink tetteit és a végrehajtási okokat, valamint sűrű fátyolt borított kereszténységünk eredetére - ősi mágus vallásunk lényegére és sok más mindenre is. Felvidékünk igaz múltját sem kutatták történelemtudósaink.

Ha ősi - pannóniai - múltunk történetét tárgyaló lapokról kitörüljük azt a sok tévedést, ellentmondást, hazugságot és tudatos ferdítést, amiket rajtuk találunk, akkor olyan fehér lapokat kapunk, melyeket nekünk kell az igaz, ma­gyar történelemmel betöltenünk.

E történelmi tanulmányban ennek iparkodunk eleget tenni. A Kárpát-medence honfoglalásának története nem Szent Istvánnal

kezdődik, hanem Lebédiában, ahonnan őseink a „mágus vallás" követőiként indultak el, s ha mégis keresztényként érkeztek Pannóniába, úgy egyedüli megtérítőik azok a „kun"-ok voltak, akik elibük mentek, s akiket Kievnél legyőztek. így a turáni szokás szerint ezek a „kun"-ok a magyarok alattvalóivá lettek - vagyis összekeveredtek a magyarokkal.

„KUN"-ok alatt pedig krónikáink a nyugati krónikáknak azokat a „fekete" magyarjait értik, akiket Bíborban született Konstantin „északi türk"-öknek mond - vagyis SZIKLAMEZŐ népét - azaz a SZÉKELYEKET.

Sziklamező pedig az a terület, mely csak Géza fejedelem uralma alatt csat­lakozott az Országhoz59, és amellyel Szent István folytatta a Kievben elkezdett harcot60 - különösen azért, mert csak Sziklamezőn maradt meg hadijelvényül és országelnevezésül Attila címere - a TURUL61.

Csakis ezeknek a cselekményeknek teljes feltárása után kezdhetünk hozzá Szent István korának, s az általa erőszakolt nyugati kereszténység áldásos vagy áldatlan történelmének és következményeinek bírálatához.

Emberek legnagyobb ellensége az ember. így Franciaország a mai napig sem jött rá, hogy csak akkor és azáltal vált a német támadások céljává, amikor mi 1526-ban elbuktunk, német gyarmattá váltunk, s így felszabadult az eddig leigázásunkra irányuló német erőfeszítés. így élére állt annak az aknamunká-

58 „A magyarok törtenete". Államilag a római katolikus elemi népiskolák számára 71.025/1912. sz. alatt tankönyvül engedélyezve, Bp. 1924. Szent István Társulat kiadása.

5' Kézai Simon Krónikája 23. o. I. könyv II. fej. 6.p. 60 Grcgoricus Henricus PERTZ említett munkája, IV. k. 131. o. 41. sor: „István, Magyarország

királya hadat indított Fekete Magyarország ellen." 61 Fejér Kódex: IV. 3. 547. IV Béla akkor kedveskedik a Vág-völgy székelyeinek ezzel a kife­

jezéssel, hogy „székely" - vagyis a magyarokat megelőzően ott székelő - amikor megfosztja őket vezérüktől - Bogoméitól - és a maga számára akarja őket megnyerni. Ugyanígy akkor használ­ja hazájukra - Sziklamezőre - a „TURUL" elnevezést, amikor megalapítja a Turóci Apátságot és ahhoz akarja pártoltatni őket Bogomér ősi „Szent Mária Egyházától". Ugyanezt teszi, amikor el akarja velük fogadtatni Turóc várául a trencséni Visegrád helyett az átlala épített ZNIO várát. Akkor ezeket egyöntetűen „Turuli Vár"-nak és „Turuli Apátság"-nak nevezi. (Fehér: V. 2. 424.. VI. 281., VII. 1. 332. Hazai Okmánytár, VI. 65., VIII. 428.)

148

nak, melyet Németország kezdett ugyan, de ma is ugyanúgy folytatódik ellenünk, mint folyt Attila, Szent István és Mátyás alatt is. A helyzet tehát nem változott. Ugyanígy vannak sokan ma is, akikben gyenge a hazafiúság, s hazánk jövőjénél sokkal jobban érdekli őket a napi pecsenye. Tehát ma is úgy beszélnek ezek „belenyugvásról", „megértésről", „nyugatba való helyezkedés­ről", mint valamikor.

De értsék meg végre, hogy magunkban állunk. Egyedül vagyunk. Senkire sem támaszkodhatunk, senkiben sem bizakodhatunk.

Hiszen ezer éve magyarázgatják nekünk a római egyház és a németség meg­bízásából azt, hogy meg kell hajolnunk. Fennmaradásunkat azonban kizárólagosan azoknak köszönhetjük, akik nem hajoltak meg.

A megértést, meghunyászkodást hangoztatok igazi elpusztítóink. Mién nem okulunk a múltunkon - hisz erőnk hatalmas, ha összefogunk.62. Lássa be végre a Magyarság, hogy békejobbjával ugyanúgy nem nyerte meg Szent István nyu­gatot, mint Attila.

Mikor azonban Mátyás király visszahelyezkedett Attila-múltunkba - feltá­madt megint régi dicsőségünk, hogy Mátyás hirtelen halálával ismét sírba szálljon.

A déli harangszó ma Európa gyászdala, mert a Magyar Szabadság nélkül lélektelenül kongnak az ércek. A magyarság ma - egy letűnő civilizációnak egyszerű tanúja.

Mi hívtuk életre azt - de azok kezében, akik a vezetést magukhoz ragad­ták - tönkrement.

Velünk jött - velünk megy!

• Bár az 1867 évi kiegyezéssel elértük végre azt az önállóságunkat, melyet az állandóan megújí­tott koronázási esküknek mindenkor biztosítani kellett volna - saját uralkodóházunk állt élén a npak az aknamunkának, melyet a világ ellenünk folytatott. - Ennek ellenére napról napra erősödtünk mind politikai, mind gazdasági téren és legjobb úton voltunk ahhoz, hogy a Monarchia államai között - minden téren - első helyre kerüljünk. Erősödtünk azért, mert akkor meg volt bennünk a nemzeti öntudat és a nemzeti összetartozás.

149

VI. HOGYAN KÉSZÜLT A NYUGATI VILÁG

I ÁRPÁD BIRODALMÁNAK AZ ELPUSZTÍTÁSÁRA?

Padányi Viktor megemlíti „Dentumagyaria" című könyvében azt, hogy: „A magyarok honfoglalása nemzeti történetünk legnevezetesebb és leg­fontosabb eseménye; olyan nevezetes és olyan fontos, hogy a magyar egyete­meken ennek a tárgykörnek kurzusonként legalább egy féléves kollégiumot kellett volna szentelni és a róla szóló szakirodalomnak igen hosszú könyvespol­cot kellene megtölteni." Tehát a „hadművészetet és harcászatot" tanuló katonáknak is érdemes lett volna tanítani, s ezzel kapcsolatban megemlékezni arról a német hagyományról, melyet az „ANNALIUM BORIORUM" ír le Lajos, német király rendeleteként a honfoglalás zárókövének nevezhető „Pozsonyi csata" megindulásakor, 907-ben:

„Ludovicus Rex Germaniae, atque Boiorum... Anasiburgium... se confert... anno nongentesimo super septimum. Ibi decretum... UGROS BOIARIAE REGNO ELIMINADOS ESSE." Vagyis: „a magyarokat ki kell irtani." Induljunk csak ki innét és boncolgassuk a történelmi eseményeket ettől a pil­lanattól kezdve, amikor „Ludovicus Rex Germaniae" ezt a parancsot kiadta és a germánság hatalmas seregét egyesítette a „magyarok kiirtására" - az un. po­zsonyi csata előtt.

Fogadjuk el ezt a „királyi rendeletet" a germánság hadműveleti alap­tételének és látni fogjuk, hogy az események és a velük haladó idő folyamán ez a - 907-ben lerögzített - hadműveleti célkitűzés eszközeiben egyre erősebb és - nyugati szemszögből ítélve - egyre pozitívabb eredményű lesz.

Elsőnek a „pozsonyi csata" lefolyását elemezzük. Ez azért bír nagy fontossággal, mert nyíltan leleplezi a hazai, római-keresztény felfogású történelemszemlélet azon szándékát, mellyel a „pogánynak" nevezett ma­gyarok „térítését" és - miként írják - „Krisztus anyaszentegyházába való békés átvezetését" a nyugati egyházi főrendek, főpapok, kispapok, szerzetesek és a feudalizmus törvényei szerint hozzájuk tartozó alárendeltjeik nem szándékoz­tak a hittérítés eszközeivel (vagyis a lélekhez és szellemhez szóló ájtatos beszéddel, lézus tanításainak és az Evangéliumoknak hirdetésével) végrehaj­tani, hanem az erőszak fegyvereivel: hadsereggel és karddal.

Az összes német krónikák és kútforrások, melyek a pozsonyi csata előkészítését és lefolyását tárgyalják közlik azt a - minden hithű keresztény részére megdöbbentő és kiábrándító - valóságot, hogy a „magyarok kiirtására"

151

induló azon német hadsereg, mely a Duna déli partján vonult fel - „érsekek, püspökök, apát urak, fó'papok és egyéb egyháziak" vezetése alatt álló zászlóal­jak voltak. Mit várhatunk a „lelkiségben" olyan „lelkipásztoroktól", akik sereggel, karddal a kezükben megindulnak „felebarátaik" legyilkolására...? Elfogadható-e azután ezeknek a szájából Jézus azon szavainak ismétlése: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat"...? De méltóak-e ezek az „egyházi­ak" a tiszteletre és a megbecsülésre...? És nem azonosak voltak-e ezekkel azok a „térítő" papok, akik István király környezetében „működtek"...? Nem azok is sereggel és karddal a kezükben jöttek-e a már említett és pár évtizeddel előttük lerögzített „nyugati hadműveleti alaptétel" szerint annak a végrehajtására, ami az ő „szent" nyelvükön, latinul így hangzott: „decretum... Ugros... eliminandos ese" ...? Gondolkodjunk...

Akárhol ütjük fel történelmünk lapjait, mindenütt szemünkbe vág - valóban rideg valóságként - a magyarság tervszerű pusztítása. Ne csak a „térítésről" beszéljünk. A mohácsi vész óta erőre kapott Habsburg-rendszer nyíltan és min­den eszközzel irtotta a magyart... és a „minden eszközbe" beletartozik Zrínyi orgyilkosságától kezdve az első világháború papírbakancsáig minden. Rákóczi, Kossuth, az aradi vértanúk és Kufstein rabjai. És, hogy a római kereszténységet is és a Habsburg császárt is - a sokat emlegetett „török veszélynél" is -jobban érdekelte a magyarság pusztítása, mint a török kiűzése, ezt a tényt bizonyítja pl. a „vasvári béke". 1663. augusztus l-jén, Köprili Ahmed török nagyvezér Szentgotthárdnál az egyesült keresztény seregektől megsemmisítő vereséget szenvedett. A nagyvezér hada megbomlott arra a hírre, hogy - a török legna­gyobb félelme, ZRÍNYI - a hátában van csapataival. Rendetlen futásba kezdtek a török csapatok, de az osztrák Montecuccoli megtiltotta a török üldözését és 10 nap múltán, augusztus 10-én Lipót császár megköti a szégyenteljes vasvári békét a megvert törökkel - és e békeszerződés szerint:

1. a megvert török seregek megtarthatják Magyarországon az eddig elfoglalt területeket,

2. Nagyváradot, Érsekújvárt, Űj-Zrínyi-várát a császár véglegesen török tulajdonba adja.

3. Lipót császár kötelezte magát, hogy Székelyhíd várát lebontatja, Erdélyből kivonja a császári őrségeket és 200 000 arany forintot fizet Magyarország - ajándékként - a töröknek.

De ne csodálkozzon az olvasó. A csatát a „törökök" veszítették el - és ők voltak a „legyőzöttek".

Zrínyi és a magyar nép felháborodására - Lippay György, esztergomi érsek, feszülettel a kezében - kijelentette:

„A vasvári béke célja a magyar szabadság eltörlése és a magyarok vasba verése." A bécsi udvar nyíltan hirdeti:

„A magyarokban bízni nem lehet. Ha Magyarország nem lenne három részre darabolva, s a magyaroknak nem kellene a töröktől félniök, sohasem tudnánk féken tartani őket, mert idegen király helyett maguk közül ültetnének valakit a trónra."

Montecuccoli azt ordítja:

152

„Vasvesszővel kell a magyarokat kormányozni." Es Porcia Ferdinánd herceg, Lipót császár minisztere így nyilatkozott a francia követnek:

„Váradot és Érsekújvárt a császár azért engedte át a töröknek, mert ily módon jobban kezében tarthatja a magyarokat és megakadályozhatja őket abban, hogy elszakadjanak és más királyt válasszanak." De a magyar történelem gyászos lapjainak csaknem mindegyikén megtaláljuk ezt a „ma­gyarellenességet" és a „Ludovicus Rex Germaniae"-től eredő ezen célkitűzést: „Hungaros eliminandos esse"... vagyis „a magyarokat ki kell irtani." Az otthoni „hivatalos" történelemszemlélet ezeket a valóságokat egyszerűen kihagyja a történelem írásából. Az iskolai történelemkönyvek sem tartalmazzák.

E sorok írója azt javasolja, hogy iktassuk be a „bizalmatlanságot" az eddigi „magyar történelemírás felé" és ismerjük meg a történelmi eseményeket a „nem magyar" kútfők alapján. Kezdjük azzal, amit már így neveztünk:

A POZSONYI CSATA

Árpád elhunyta, s gyermek fiának - Zsoltnak - uralkodásra jutása a legked­vezőbb pillanatnak látszott Lajos király, illetőleg birodalma kormányzói előtt arra, hogy a magyaroknak Árpád korában Németországba tett berohanásait megtorolják, s a nyugatot folyvást rettegtető „pogány" nemzet erejét egy véletlen csapással megtörjék. Azt hitték ők, hogy a nagy hódító Árpád elhuny­tával szelleme is elenyészett, hogy gyermek fia kormánya alatt a magyar nemzet törzsei - mint a Német Birodalomban éppen a gyermek Lajos trón­ralépésekor történt - egymással meghasonlanak és így nem lesznek képesek őket meggátolni, hogy a nemzet függetlenségét Árpád sírja fölött eltiporják. De számításukban keserűen csalatkoztak. A magyar törzsek hercegei, a hon önál­lóságát, sőt létét fenyegető vész láttára minden magánérdeket félretéve, köz­egyetértéssel siettek a hon megmentésére, zászlaik alatt a nemzet minden fia, mint „egy ember" kelt fel szabadságát védeni, s a büszke, fényes hadsereg, melynek célja Magyarország leigázása volt, a magyar földön diadal helyett sír­ját találta.

Már 907. június 17-én roppant sereg gyűlt össze az Ennsen túl Ennsburg vára és Szent Flórián kolostora között, ahol maga Lajos király is személyesen jelen volt1. Az itt megállapított hadjárati terv szerint - melyben Nagy Károly császárnak az avarok ellen ezelőtt több mint egy századdal szerencsésen si­került hadműködésének utánzására ismerhetünk - a német haderőnek, mely legnagyobb részben nehézgyalogságbői állott, három hadoszlopra osztva egyszerre kellett előnyomulni, s a Duna völgyében működni. Maga a király, s mellette Burghárd passaui püspök és Aribó gróf a tartaléksereggel Ennsburgnál

Bizonyítja ezt Lajos királynak c napon a Szí. Flóriáni monostornál kelt levele, melyben Burghárd passaui püspöknek adományozza Öltingent, az egyházmegyéjében a magyarok dúlásai állal szenvedett kárainak pótlására. Monumenta Boica XXXI. köt. 176-177. és innen. Fejér, Cod. Dipl. Hung. VII. köt. V. dar. 31-32.

153

foglaltak állomást. A Duna északi partján a vitéz Liutpold keleti határgróf nyo­mult elő; a déli parton Dietmár salzburgi érsek, Zakariás sabeni, Ottó freisingi püspökök, Gumpold, Hartvich és Helmprecht apát urak vezették zászlóaljaikat; középen a Dunán Sieghard herceg, a király rokona, Rathold, Hattó, Meinhard és Eisengrin bajor fó'urakkal vonult alá a hajóhaddal, a Duna-parti két hadsereg fedezete alatt. Mind a három hadosztály akadálytalanul nyomult elő Pozsony tájáig2, miután az Ennsen innen lévő magyar csapatok a túlnyomó erő elől vis­szavonulva az ellenségnek szabad tért engedtek.

A magyar haderő vezetői, mielőtt erejüket összpontosították, csak apróbb lovas csapatokkal nyugtalaníták a salzburgi érsek hadosztályát, mely a további előnyomulást veszélyesnek tartva, Pozsony irányában megállapodott, s a köny-nyű magyar lovasság csatározásai ellen csak célszerúleg megerősített táborában találhatott biztonságot. Miután azonban a nemzetségek zászlóaljai megérkeztek, az összes magyar haderő az ellenség hadtesteit külön-külön, s legelsőbben is a főpapok táborát határozá megtámadni. Iszonyú volt a viharként rohanó magyar lovasság támadása, nyilaik zápora tetemes veszteséget okozott a bajorok sűrű soraiban: de e rövid heves roham az erős fekvésű tábor tömeges ellenállását egyszerre nem bírta megtörni. A magyarok ekkor, hogy céljokat érjék, a lassúbb, de biztosabb módhoz folyamodtak. Egyes kisebb csapatokban véletlenül rohanták meg az ellenséget, s éppen oly gyorsan száguldottak vissza táborukba, mind roham közben a német táborra, mind visszavonulásukkor üldözőikre szakadatlan nyilazva. Éjjel, nappal, jobbról-balról mindaddig foly­tak e csatarozó támadások, míg az ellenség e folytonos zaklatásban kifáradva erejét és bátorságát el nem vesztette. Ekkor minden oldalról tömeges rohamot intéztek a lankadt bajorokra, s augusztus 9-én a megvívott tábort összetiporták. Dietmár érsek, Ottó és Zakariás püspökök, s több főpap a viadal helyén halva maradtak.

Még azon éjjel a legnagyobb csendben átúsztatott a Dunán a magyar had­sereg, s másnap hajnalban, mielőtt Liutpold a túlparti szerencsétlenségről értesülhetett volna, ennek táborát is fölveré, zavarba hozá, s csaknem egészen megsemmisíté. A fővezéren, s Eisengrin királyi föasztalnokon kívül 19 bajor főúr esett el a viadalban, s ezrenként borították a csatateret a németek tetemei, kik közül csak kevésnek sikerült Ennsburgba, Lajos királyhoz menekülni. A bajor nemesség színe ott veszett.

Harmadnap a hajóhadra került a sor. Ezt a fedező hadosztályok tönkretétele után kétségbeesés szállta meg, s a magyarok győzelme e napon az előbbieknél még könnyebb lőn. Sieghard herceg csak futással menthette meg életét, Rathold, Hattó és Meinhard a halottak közt maradt. így a magyarok három nap: három sereg fölött ünnepeltek tökéletes diadalt.

A kocka fordult, s a támadottak támadókká váltak, s nyomon űzték a

2 Pozsonyhoz teszi a döntő csata színhelyét a XVI. század elején élt Avcntinus, ki Annales Boioruni IV. könyv XXI. fej. 19. § e várost Wratislavia néven említi. Kétségtelen, hogy Aventinus Pozsony városának Presburg vagy Bresburg német nevét latinosította Wratislawiára. mi tulajdonképpen a sehlesieni Boroszló vagy Breslau latin neve. Csakugyan Avcntinus munkájának 1580. német kiadásában e város nevét Presburgnak találjuk fordítva.

154

szétvert hadak megfutamodott maradványait, melyekkel csaknem egyszerre érkeztek Ennsburg közelébe, útközben Szent Pölten monostorát is fölégetve. Lajos király pihent hadaival ellenük vonula. A tért, melyen a két seregnek találkozni kellett, oldalt erdők szegélyezték, s ezeket a magyarok - szokásuk szerint - előre erős csapatokkal rakták meg. A királyi sereg támadása után a magyar lovasság csakhamar futásnak ered, a németek diadalt remélve hévvel nyomulnak utánok, de amint az erdő mellett elhaladnak, a lesben álló csapatok borzasztó riadással kitörve, hátba támadják őket. E pillanatban a futamodok megfordítják lovaikat és sűrű nyilazással fogadják üldözőiket, kik két tűz közzé szorítva, s néhány pillanat alatt bekerítve, fegyvereik csapásai alatt hullanak el. A király kevesed magával csak nagy bajjal menekülhete Passauba.

Az ennsburgi vereség hírére a vidék népét általános rémület szállotta meg; futott, ki merre futhatott. Salzburg, Passau, Regensburg erősített városok, a havasok, rengetegek és mocsárok hemzsegtek a menekülőktől. Az egész bajor föld tárva nyitva állt a győztes magyarok előtt, kik annak tereit - mint gátat sza­kított folyó a sík mezőt - elözönlék. A várakat és városokat mellőzve leginkább a monostorokat és egyházakat keresték fel, mert nagyon jól tudták, hogy itt tárolják a fegyvereket és a magyarok ellen indult seregeknek utánpótlási központjai éppen ezek az egyházi intézmények és épületek voltak. A német krónikák a következő egyházi épületek és katonák kiképző „kolostorok" elpusztításáról számolnak be: az Enns melletti Szt. Flórián kolostor, a Matt-see-i és Mondsee-i monostorok Salzburg mellett. Öttingenben a királyi palotát és a monostort felégették, de az ősrégi Mária-kápolnát tiszteletben tartották. Hasonlóan elpuszították a következő monostorokat: Tegernsee, Schliersee, Schaftlarn, Benedikt-Beuren, Kolchelsee, Schlehdorf, Stafelsee, Polling, Diessen, Sandau, Siverstatt, Thierhaupten, Freising.

Magyarország nyugati határa ebben az időben végérvényesen az ENNS folyó volt.

(A pozsonyi csatával kapcsolatban két felfogást találunk a magyar történelemírásban. Az egyik azt állítja, hogy Honalapító Nagy Árpád Apánk és két fia ebben a csatában esett el. A másik - melynek bizonyítója Szabó Károly [A Magyar vezérek kora , Bp. 1878. c. munkájában] - ezt a csatát Árpád halála utáninak minősíti. Mi Szabó adatait használtuk fel itt, de azzal a megjegyzés­sel, hogy nem szűnünk meg tovább kutatni az irányban, hogy mi lett ZSOLT két idősebb bátyjával, akiket alig említenek a történészek.)

A pozsonyi csatát ismertető hiteles történelmi adatok tehát ékesen bizonyítják azt, hogy a Magyar Törzsszövetség által alkalmazott hadműveleti és harcászati sajátosságok és módszerek messze felülmúlták a germánok had­viselési próbálkozásait. Szinte megismétlődni látszik az Atilla-i Hun Birodalom potenciája, mely a hadviselés összes nagy problémáit - mint a központi vezetést, a felderítést, a seregeknek a legjobb időben való bevetését, átcsopor­tosítását és az ellenségnek a meglépését - szinte óramű pontossággal megoldot­ta, és teljes diadalt aratott a sokszor nagyobb számú ellenség felett. Biztosan lesz „történész", aki cáfolatként a „Lech-mezei vereséget" fogja szemünkre

155

A pozsonyi csata harcászati vázlata

ÁRPÁD NAGY MAGYARORSZÁGA a 10. század első éveiből ,

vetni, amit - mint „augsburgi vereséget" - sajnos az igen nagy költséggel elkészített emigrációs, angol kiadvány is helytelen adatokkal közöl és a „kalan­dozások korának" befejező tényekém könyvel el. Itt Komjáthy Antal: „1000 years of Hungárián Art of War" (Rákóczi Foundation- kiadás, 1983.) című könyvére hivatkozunk, melyből a szerző is és a kiadó is - nyilván nem magyar érdek szolgálatában elmélkedve - kihagyta a pozsonyi csatát is és az ún. „augs-

156

burgi (Lech-mezei) vereséget" (955) egy évvel megelőző, Bulcsú és Léi által vezetett nagyszerű 954-es hadjáratot is.

De talán megemlítették volna akkor e magyar hadjáratokat, ha a magyar vezérkar „hadiakadémiáján" tanították volna.

Meg kell emlékeznünk erről a hadjáratról is, hiszen 907-től 954-ig eltelt idő alatt a nyugati hadműveleti alapelv - „UGROS... ELIMINADOS ESSE"... (vagyis: a magyarok megsemmisítendők) - a pápasági szervezetek németföldi képviseleteinek állandó „igehirdetése" által, a nyugati népek között már szinte kötelességgé vált. Hívjuk tehát segítségül Padányit, a 907-ben lezajlott „po­zsonyi csata" után a 954-955-ös évek háborúskodásáig terjedő események megismerésére. Kérdezzük tehát tőle:

MI TÖRTÉNT A POZSONYI CSATA UTÁN...?

Az a külpolitikai fejlődés, mely a 954-55. években - a Bulcsú és Horka által vezetett háborúkig terjed - tulajdonképpen itt a pozsonyi csatánál veszi kezdetét.

A „Ludovicus Rex Germaniae" - vagyis a történelemben „gyermek Lajos" néven ismert és a pozsonyi csatát elvesztő udalkodót Konrád követi, akinek uralmával népei elégedetlenek. A bajor herceg - Arnulf - aki részt vett a ma­gyarok ellen a pozsonyi ütközetben, már a következő évben - tehát 908-ban -menekülni kénytelen országából és volt hadi ellenfeleinél, a magyaroknál keres és talál menedéket.

Arnulf több, mint két évet tölt Magyarországon emigrációban, ahol Kál vezérnek, Bulcsú apjának vendége - s ahol meg is nősül. Magyar fegyveres segítséggel és magyar feleséggel kerül 917-ben újra trónjára vissza, miután előtt már 915-ben és 916-ban is vezetnek a magyarok Arnulf érdekében had­járatokat német földre, amikor Thüringiát, Swabent és Frankent dúlják végig. (Ekkor égetik fel a híres fuldai kolostort.) A 917. évi kísérlet koncentrált támadás Konrád ellen, mert az ugyancsak emigrációból visszatérő Burkhardt sváb herceg Swabenban, Arnulf Bajorországban, a magyarok meg Elszászban és Lotharingiában támadnak Konrád ellen, aki a bajor főerősség, Regensburg elleni támadásban meg is sebesül, majd nemsokára meghal. Utódjául halálos ágyán egyik szintén lázadó oligarchájának, Ottó szász hercegnek a fiát, Henriket jelöli ki. Henriket azonban mind Arnulf, mind Burkhardt gyanakvás­sal fogadják és nem ismerik el királynak, meg sem jelennek a koronázásán. Ellenben mind a ketten a magyarokkal kötnek szövetséget 919-ben, az Arnulfnál úgy 8-10 évvel fiatalabb Bulcsú apjával, Kál horkával.

A gyanakvás a hercegek szempontjából indokolt is, mert Madarász Henrik erélyes kézzel fog hozzá a német belső rend és fegyelem helyreállításához és az egységes német honvédelem kiépítéséhez.

Az egyre erélyesebb és egyre érezhetőbb központi hatalom nyomása ellen Arnulf újra a magyarokkal lép szövetségre 929-ben, most már valószínűleg Kál utódjával, a horkák törzsének fiatal vezérével, Bulcsúval. Évi adó ellenében

157

mentesíti országát a magyaroknak nemcsak támadásaitól, hanem még az átvonulás terheitől és elkerülhetetlen kellemetlen velejáróitól is. Mivel a ma­gyarok 926 óta Hugó, felső-itáliai királlyal is szövetségben vannak, Madarász Henrik pedig adófizetés ellenében 9 évre békét vásárolt tőlük, így a 927-től 936-ig terjedő időszak - két kisebb kivételt leszámítva - békében telik el a magyarok számára. Ez a kilenc esztendő mellesleg a magyar hatalom tetőpont­ját jelenti a X. században.

Németországban a belső erőparalízis biztosítja a magyar szuperiorilást. Madarász Henrik két tűz között van: egyoldalról saját rakoncátlan hűbéres hercegei - akik között a legveszélyesebb éppen Arnulf, a bajor herceg, Bulcsú sógora -, másoldalról meg a magyarok között. A magyarok által fenyegetve kénytelen hűbéreseit hosszú pórázra engedni, viszont éppen miattuk nem képes a teljes német erővel fellépni a magyarok ellen. így, mikor 924-ben ő is súlyos vereséget szenved a magyaroktól, kilenc évre adófizetés ellenében békét vásárol, hogy ezt az időt várak építésén kívül hűbéresei megrendszabályozására fordíthassa. A fokozódó eréllyel fellépő király ellenében hozza létre Arnulf a magyarokkal a már említett szövetséget 929-ben.

A magyar szuperioritás tehát abban rejlik, hogy Itáliában épp úgy, mint Németországban, de nem kis mértékben Bizáncban is, a helyzet kulcsát a ma­gyarok jelentik egy évtizeden át. Vaknak kell lennie annak a szemlélőnek, aki a kor külpolitikai helyzetének ismeretében nem képes meglátni, hogy a magyar hadakozások nem össze-vissza zsákmányolások voltak, hanem egy rendkívül intelligens külpolitika három szomszédos birodalomban, annak egy kb. más­félmillió négyzetkilométeres térben rendezett akciói.

A magyar szuperioritás nyugalmi állapota 936-ig tart. 936-ban ugyanis a német belső fegyelem pionírja, Madarász Henrik meghal, s utána a még nála is tehetségesebb, erélyesebb és erőszakosabb fia, Ottó, német történelemben Nagy Ottónak nevezett utód következik, aki a széthullott frank-római biro­dalom helyett egy új, német központú császárságnak veti meg az alapjait. S ezzel nyílik meg a 954-55. évi nagy magyar hadjárat politikai háttere.

Ottó trónralépte után azonnal erélyes intézkedésekbe kezd a belső fegyelem helyreállítására, a Madarász Henrik idején zavartalan függetlenséget és önál­lóságot élvező hűbéres hercegek azonban sorra ellene fordulnak. Az első Bajorország hercege, aki most Eberhardt, az imént elhalt Arnulf fia, anyai oldalról Bulcsú horka unokaöccse. Szászországban Ottó tulajdon testvérei vezetik a lázadást, Thankmar és Henrik, Lotharingiában sógora, Giselbert herceg. Frankóniában meg az öreg Eberhardt herceg, aki pedig Ottó apjának mindvégig hűséges híve volt. Hugó felső-itáliai király Burgundiára támaszt igényt. Boleszló vezetése alatt fellázad a cseh hercegség is.

A „Pozsonyi csata" utáni nyugati, német hatalomszerzésben OTTÖ emelkedik ki, akit a német történelemírás a „nagy" melléknévvel illet ma is. A német szervezkedés célja természetesen ugyanaz: „egyesülni a magyarok kiirtására." A Magyar Államban teljhatalmú intézkedéssel BULCSU-HORKA rendelkezett ebben az időben. Tudjuk már, hogy a HORKA „méltóságnév" és az uralkodó társát jelenti, aki a „harc és az államot érintő külügyek" intézője.

158

Bulcsút tehát úgy ismerhetjük meg, mint a Magyar Állam „hadügyi és külügyi miniszterét". Valóban az is volt, amint megismerjük őt a következő fejezetből, amelynek címe:

A HONALAPÍTÓK HADÁSZATA I. ISTVÁN NÉMET HONFOGLALÁSÁIG

A magyarság, pontosabban a magyar külpolitikát jelentő Bulcsú, amint ezt minden jel és esemény mutatja, teljesen tisztában van azzal, hogy mekkora veszélyt jelent magyar szempontból az, ha Ottó egy erős német birodalmat szervez. A szövetség és a barátság a bajor uralkodó családdal és Hugó felső­itáliai királlyal egyébként is megvan még a múltból. Bulcsú és Lehel törzse tehát a lázadó hercegek akcióit fegyverrel támogatja.

Ez a támogatás 18 éven keresztül az Ottó-féle konszolidációs program állandó és tervszerű fegyveres zaklatásából áll. A kilenc évi csendet és nyugal­mat tehát újra állandó magyar hadivállalkozások váltják fel, amelyek egészen Ottó végleges győzelméig, a császári hatalom teljes megszilárdulásáig, s a birodalmi rend és fegyelem teljes megteremtéséig, 955-ig tartanak. Nagy Ottó művének legnagyobb és legveszélyesebb ellenfele a X. század derekának nagy magyar külpolitikusa és hadvezére, Bulcsú. A német restauráció keserves és nehéz Ottói művének elejénél is, végénél is Bulcsú horka alakja áll. A küzdel­met Bulcsú 937. évi nagy európai hadjárata vezeti be és a 954-55-i hadjárat, Bulcsú horka „második hűn hadjárata" zárja le. S hogy Ottó művét nem sikerül elbuktatnia, az nem a magyar fegyvereken, hanem a vele szövetségben operáló német oligarchák magatartásán és árulásán múlott.

A 937. évi hadjárattól kezdve 955-ig alig van olyan esztendő, amikor a magyarok támadást ne intéznének Ottó, vagy a vele szövetséges, illetve a hozzá hűséges német vagy olasz tartományok ellen.

Ha a történész összesítő kimutatást állít össze magának e tizennyolc esz­tendő magyar hadivállalkozásairól, s ezt összeveti a német belpolitikai világban a császár és a német tartományurak között folyó küzdelem hullámzásaival, meglepve kénytelen felfedezni ezeknek a látszólag értelmetlen és összevissza hadjáratoknak következetes és intelligens tervszerűségét. Ha a császár egy új támogatót nyer valakiben, akár Németországban, akár Németországon kívül, az új támogató a következő évben holtbiztosán kap egy pusztító magyar támadást. Ha a revoltáló hercegek valamelyike cserben hagyja szövetségeseit és átáll a császár oldalára, vagy a császár legyőzi és elkergeti valamelyiket és saját bizal­mi emberét ülteti annak tartománya élére, a tartományt, amely addig mentes volt magyar támadástól, a magyarok azonnal zaklatják, feldúlják, felégetik és elpusztítják. A magyar hadivállalkozások tizennyolc éven át pontosan és következetesen a német belpolitikai alakulás fordulataihoz igazodnak. Az egész tizennyolc éves német komplexumban a tulajdon nemzetük és hazájuk érdekei ellen operáló német oligarchák önző, lelkiismeretlen, következetlen és minden

159

nagyobb koncepciót nélkülöző magatartása meglehetősen lesújtó. A véres és pusztító események tizennyolc esztendős halmaza mögött csupán két intelli­gens koponya munkál: a tehetséges és erélyes császáré, aki fáradhatatlanul, minden csapás után újra és újrakezdve épít a németség érdekében - és a nem kevésbé tehetséges horkáé, aki ugyanolyan fáradhatatlanul rombolja ugyanazt, a magyarság érdekében. A tizennyolc éves folyamat egyetlen nagy párharc Ottó és Bulcsú között, s ebben az összes többi szereplő sakkfigura.

A szívós párharc során Ottó lassan, de állandóan tért nyer lázadó hercegei­vel szemben, s ezáltal közvetve a magyarokkal szemben is. Ellenfelei közül elsőnek a bajor herceg, Eberhardt esik ki, aki Ottóval szemben csatát veszít és menekülni kénytelen. Ő is a magyaroknál keres menedéket, mint apja tette és soha többé nem is kerül vissza országa élére - Magyarországon hal meg 960 körül. Tartományát és méltóságát Berchtold karinthiai őrgrófnak, Eberhardt nagybátyjának adja a császár, noha jog szerint Eberhardt öccse (szintén Arnulf) következnék, aki ezt a mellőzést nem is fogja Ottónak soha elfelejteni. Berchtold tizenegy éven át uralkodik Bajorországban, haláláig a császár hűségén, a Bulcsúval való családi kapcsolatok azonban eléggé erősek ahhoz, hogy a magyarokkal is jó lábon tudjon maradni. Az általános személycserék során, amely a lázadók egymás után történő leverését követi, Szászországot lázadó öccsei helyett Billung Hermann és Gero őfgrófokra bízza a császár. Lotharingiát a lázadó sógor, Giselbert helyett a frank herceg, Konrád - ahogyan nevezték: Vörös Konrád - kapta, aki feleségül vette a császár leányát, Luidgardot. (Az a Konrád ez, akit a monda szerint Lehel a kürtjével Augsburgban, 955-ben állítólag agyonütött. Hogy igaz-e a monda, nem tudjuk biztosan. Történelmi tény, hogy Konrád 955-ben elesett.)

Frankónia a lázadó öreg, Eberhardt halála után koronatartománnyá lett. Néhány év leforgása alatt így mindenütt Ottó válik a helyzet urává. Sőt, hatalmának további megszilárdítását jelenti, hogy öccse, Henrik, a volt lázadó is hűségére tér, s miután feleségül veszi Bajor Arnulf magyar anyától, Bulcsú nővérétől származó leányát - Judithot - a száműzetésben élő Eberhardt és a duzzogó ifjabbik Arnulf testvérét - Berchtold herceg halála után, a Judittal kötött házasság alapján (az ifjabbik Arnulfot megint mellőzve) - Henrik lesz a bajor herceg. így Ottó szász dinasztiája kerül Bajorország élére is.

Miután pedig sváb herceggé - az időközbeni felcseperedett fiát, Ludolfot teszi meg, s ő maga másodszor nősülve a burgund király özvegyét veszi feleségül, így önmaga (Szászország, Frankónia és Burgundia), fia (Schwaben). öccse (Bajorország) és veje (Lotharingia) által családi ellenőrzés alá veszi csaknem egész Németországot. 950-ben Boleszló cseh herceget is újra hódolás­ra kényszeríti.

Az erős német birodalom puszta létezésének fenyegető tényén túlmenően ez a fejlődés különleges körülményeknél fogva is veszélyes a magyarokra. 948-ban a közvetlen szomszédságot jelentő Bajorország a barátságos, sőt rokoni viszonyban lévő Arnulfék helyett a szász Henrik uralma alá került, aki szikrázó gyűlölettel viseltetik a magyarok iránt.

Történik azonban más, egyéb nyugtalanító esemény is. Lothár, burgundiai

160

király halála után III. Berengár, az egykori Berengár „császár" fia Itália kirá:

lyává deklarálja és koronáztatja magát, mégpedig szuverénül, apja jogán, nem pedig, mint császári hűbéres. Ottó ezt - mint római császár - nem tűrheti, s 951-ben nagy sereggel Berengárra támad, akit - bár a magyarok hathatósan segítik - legyőz úgy, hogy Berengár kénytelen őt az augsburgi zsinaton hűbérurának elismerni és két felső-itáliai tartományt, a veronai és aquilejai őrgrófságokat (az egykori Friault) átengedni. A két őrgrófság a délnyugati ma­gyar határon terül el. Ottó, miután Friault újjászervezi, azt is Henrikre bízza, aki Bajorország után így délnyugatról is a magyarok fenyegető szomszédjává lesz és most már két irányból is készül a magyarok megtámadására. Mivel pedig a horkák törzse Magyarország délnyugati sarkában van elhelyezkedve, Bulcsú elsősorban érdekelt az új helyzetben.

Ebbe a fenyegető atmoszférába robbannak bele a németországi újabb belső események. Ottó ellen újabb nagyarányú támadás tör ki, mégpedig a saját családjában.

A nyílt lázadás 953-ban tört ki, s újra a bajorok kezdték. Arnulf, az öccse: Hermann, az említett Berchtold hercegnek, Henrik elődjének az özvegye, valamint Arnulf unokatestvére, Herolt salzburgi érsek vezetése alatt - kitört a bajor szabadságharc az idegen, szász Henrik ellen. Ottó maga ment rendet teremteni bajor földre, de annak ellenére, hogy Henriken kívül a hűtlenné vált Vörös Konrád helyébe, Lotharingiába kinevezett új herceg, Bruno kölni érsek seregei is támogatták volna, eredménytelenül kellett visszavonulnia saját csalá­di tartományába, Szászországba.

A három lázadó tartományúr, Konrád, Ludolf és Arnulf most szövetkeztek, s a szövetség a magyarokat hívta segítségül, akiknél a száműzött Eberhardt, Arnulf bátyja készítette elő a szövetséghez a talajt. Bulcsú számára ez az alka­lom az Ottóban és Henrikben megtestesülő fenyegetés felszámolásának ragyo­gó lehetőségét jelentette, s így indul meg a háború: a honfoglalás óta - ekkor már hatvan éve - hasonló nagy méretben nem indított katonai vállalkozás a következő évben, 954-ben.

A hadjárattal kapcsolatban, amely egyszerre rémülettel és kétségbeeséssel töltötte el az egész akkor ismert világot, az egykorú külföldi feljegyzések százezer emberről beszélnek. Az adatban erős túlzás van.

Ez a haderő együttesen úgy harminc-harmincötezer főt tehetett ki, mikor 954 tavaszán mintegy százhúszezer lóval elindult. (A magyarok szokás szerint átlag 4-6-8, sőt esetleg 10 lóval indultak fejenként, részben azért, hogy a lelo­vagolt lovakat gyakran válthassák, részben meg, hogy legyen mire csomagolni a zsákmányt. Málnájuk alig volt - tartalék élelmük egy zsákocska húspor, meg egy zsákocska köles, a nyeregre csatolva.)

A sereg a szövetséges bajor és sváb tartományokon harc nélkül átvonulva előbb végigdúlta a három frank tartományt, a Rajna innenső oldalán, amelyek Ottó koronatartományai voltak. A frank erők megsemmisítése után átkelt a Rajnán és Lotharingiában megsemmisítette Brúnó logharingiai haderejét, mely után a most már visszatért Vörös Konrád Wormsban ünnepélyesen és gazdag ajándékokkal fogadta őket. Néhány napi pihenés után Brúnó másik tar-

161

tományába, Köln és Maastricht vidékére vonultak, ahova mellesleg maga Vörös Konrád herceg kalauzolta őket. A tartomány katonai erejének megsemmisítése és a tartomány végigpusztítása után Brabantba törtek be, a mai Belgiumba, majd Lobbesen áthaladva Cambrayt ostromolták meg. A várost el is foglalták, de a könnyűlovasság a fellegvárat nem tudta bevenni, sőt, a várőrség egy kiro­hanása alkalmával Bulcsú öccse is elesik. Bulcsú megtorlásul tüzes nyilakkal fel akarja égetni a várost, de a magisztrátus könyörgésére ettől a tervtől mégis eláll. Cambray alól délkeleti irányban Észak-Franciaországon vonulnak át -Laon-Rheims-Chalons vonalán - és Ottó másik tartományára, Burgundiára törnek, amelyet szintén teljesen végigpusztítanak.

Burgundiából a Riviérán át Itáliába vonulnak és Délről, tehát hátulról, támadják meg Henrik új tartományát, Friault. Elfoglalják Veronát és - körül­belül 500 évvel Attila ismert hadjárata után - Aquileját. Friaulban megsem­misítenek minden katonai műtárgyat, végigpusztítják az egész tartományt, s onnan vonulnak 954 szeptemberének második felében haza.

A hadjárat körülbelül hét hónapig tartott, s a sereg megtett - a kisebb kitérőket nem is számítva - mintegy 5000 kilométert.

A vállalkozás hadászati, valamint részletes harcászati leírása és bírálata jelen tanulmánynak nem feladata. A hadjáratra csupán vezetési, mozgatási (menet-) és ellátási szempontból akarom felhívni katonai szakembereink figyelmét. Hét hónap körülbelül kétszázötven éjszakát, ötszáz étkezést, ötszáz etetést és itatást jelent százhúszezer ló számára. Öt nagy folyóátkelést csináltak végig (Enns, Rajna, Rhone és kétszer a Pó), a kisebbekről nem is beszélve. A kisebb-nagyobb ütközetek száma számtalan.

Hannibál útja Spanyolországból Itáliába rövidebb volt, s a seregének lét­száma kisebb, arról nem is beszélve, hogy a felvonulás és a visszatérés között Itáliában áttelelt.

Bulcsú hadjáratának hatása egyszerűen megrendítő volt. Az európai közvélemény kétségbe volt esve, a templomokban mindenfelé szentségimádá-sokban könyörögtek a szorongó Utániakon: „A sagittis Hungarorum libera nos Domine! - A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!" Azonban a lázadó német hercegek vállalkozására a hadjárat hatása éppen ellenkező volt, mint amit vártak és reméltek tőle. A tartományok kifosztott és meggyötört lakosságának hangulata a hercegek ellen fordult, s ez lett Ottó császár szeren­cséje. A tulajdon népük felháborodása következtében veszélyes helyzetbe került hercegek kénytelenek visszatérni Ottó hűségére. Ludolf herceg mezítláb és sírva járul apja elé, aki megbocsát neki, de a sváb hercegséget elveszi tőle. Vörös Konrád szintén siet visszatérni apósa hűségére, s némi büntetéssel ő is megússza a vállalkozást. Csak bajor földön áll a harc a tél folyamán, de a köznép magatartása következtében a lázadók itt is rohamosan tért vesztenek. Végül már csak Regensburg áll és tartja magát kétségbeesetten védekezve a következő. 955. év márciusáig. Ottó és Henrik azonban azonnal véres megtor­lásba kezd. Hermannt kivégezteti, Harolt érseket megvakíttatja, a bajor grófok egész sorát felakasztatják. Arnulf maga Regensburg védelmében elesik. Aki teheti, menekül. S aki menekülhet, Magyarországra menekül.

162

A menekültek újabb magyar intervenciót sürgetnek kétségbeesetten, különösen, hogy Regensburg is elesett, mert Henrik uralma a győzelem után még elviselhetetlenebb.

Ha valóban fűződik magyar érdek az Ottó—Henrik-féle erőgóc megsem­misítéséhez, mint ahogy fűződik, erre az intervencióra sürgősen szükség is volna, s ezzel Bulcsú tökéletesen tisztában van. A helyzet azonban nagyon nehéz, még pedig két okból is.

Az egyik az, hogy most már nem lehet segítségre számítani Németországban magában, mint tavaly - bár a bajor emigránsok erősen bizony­gatják, hogy ha a támadás megindul, a bajorok a magyarok oldalán lesznek. Most a császár körül tömörül minden erő - nem úgy, mint tavaly. A borzalmas lecke megmutatta, hogy mennyire Ottónak volt igaza.

A másik az, hogy egy új hadjárat eszméje a magyarság részéről nagyon hűvös fogadtatásban részesül.

A Németországba kiküldött fürkészők egyre tisztább képet hoznak az ottani általános hangulatról, s ez a kép magyar szempontból meglehetősen komor. A helyzet teljesen bizonytalan, s így telik el - habozásban és várakozásban - két hónap.

Bulcsú habozik. Június elején követeket küld a császárhoz - afféle kísérleti léggömbként - s adófizetésre szólítja fel, aminek ellenében békét ajánl. Ottó azonban csak csekély ajándékot küld - s ez a válasz sokat mond.

Bulcsú számára a döntés kétségtelenül nehéz. Az esélyek komorak és veszé­lyesek. A tavalyihoz hasonló győzelemhez nem 8-10 ezer, hanem inkább 40-50 ezer emberre volna szükség.

Hosszú habozás után júliusban Bulcsú és Lehel mégis indulásra szánják el magukat, s az időpont már maga is végzetes. A magyar hadviselés tipikus ideje a tavaszi és őszi esőzések közötti idő, átlag április elejétől szeptember végéig, s most már július van. Ebben az időben a külföldön operáló csapatok már meg szoktak fordulni. S ami még rosszabb, az eltelt három hónap alatt még a tunya és nehézkes német feudális hadigépezetnek is volt ideje arra, hogy felvonuljon, s ezzel a magyar stratégia leghatásosabb fegyvere vész el: az ellenfél kellő felfejlődését lehetetlenné tevő fergeteges gyorsaság.

Regensburg tatarozása is befejeződött a hosszú ostrom után. Most Henrik ott az úr, aki ugyan beteg, de betegen is keményen ellátja feladatát. A Bajorországba betört sereg még azt a hibát is elköveti, hogy először csaknem két hetet elpocsékol Regensburg hiábavaló ostromával, majd néhány ezer embert hátrahagy, s ezzel tovább gyengülve indul tovább Füssen felé, ahol Ottó minden összeszedhető erővel felvonulva várakozik. A bajor menekültek által beígért támogatás sehol sincs. A hősi halált halt Arnulf 17 éves fia - szintén Arnulf - csatlakozik, írd és mondd százhúsz emberrel - s ezek is a regensbur-gi részlegnél maradnak. A bajor nép vár, s a vesztett csata után majd a menekülő magyar töredékeket fogja mészárolni. így csak mintegy hét-nyolc­ezer ember indul el végzete felé, a Füssen és Augsburg között elterülő Lech­mezőre. A többit már tanították a magyar történelmi tankönyvek is odahaza.

A nehéz fegyverzetű hadiegységek páncélfalával körülzárt könnyű lovasság

163

A honfoglalás és honegyesítés sok vérbe került. De NAGY ÁRPÁD - Népével visszaszerezte Attila örökségét: a

MAGYAR BIRODALMAT

sorsa tragikus, s a felháborodott németség magatartása brutális, barbár, sőt - keresztényekről lévén szó - minősíthetetlen.

A kilátástalan helyzetbe jutott sereg vezérei megpróbálnak alkudozni, de minden további tárgyalás feltétele: fegyverletétel. Mikor azonban a sereg még

164

el nem pusztult maradéka, kb. ötezer ember halomba dobálja fegyvereit, a kilátásba helyezett tárgyalás helyett megrohanják és a szó szoros értelmében lemészárolják őket. A parancsnokokat és tiszteket felakasztják, Bulcsú és Lehel akasztott holttestét felhúzzák az augsburgi dóm tornyára.

Politikában és hadászatban nem a becstelenségek és bűnök vonnak maguk után büntetést, hanem az elkövetett hibák. Bulcsú részéről kétségtelenül történt hiba.

A legnyomasztóbb és legfájdalmasabb azonban ebben az egész ezeresz­tendős komplexumban nem a csatavesztés és nem tízezer jó magyar harcos nyomorult pusztulása. Elvégre, bármennyire is nagyra van ezzel az „Ungarschlacht"-tal a német történelem, két történelmi tény gúnyosan nézi a német büszkeséget. Az egyik, hogy a nagy győzelem nem magyar földön, hanem a német birodalom szívében történt. A másik az, hogy a nagy győzelem után és ellenére hetvenöt esztendeig nem mernek a németek megkockáztatni a magyar föld ellen egy támadást sem.

Az Árpád által alapított és a „törzsszövetség" erejére, valamint a „vér-szerzó'dés-alkotmányával", annak törvényére, állandó hadseregre és a „véres kard" körülhordozásával biztosított nemzetvédelemre támaszkodó MAGYAR ÁLLAM hatalmát és létét ez a „nemzeti egység" biztosította.

Ugyanis Európa - akkor csak a rendezetlenség és viszály országainak veszekedésekkel és gyilkolásokkal telített együttese - nem volt más, mint a hercegek és magukat „királyfinak" nevező egyéneknek a hatalomra való törekvése. Sajnos, ezek a nyugati „királyfiak" némelyikének felesége magyar vérből való volt, miképpen a bajor Arnulf herceg felesége Bulcsú-horka testvére volt. Ez a családi kapcsolat aztán sok politikai vihart és sajnos háborúskodást is hozott a különben békességben élő és bőséget termelő Magyarországnak, ahol az összes ipart, a fejlesztett földmívelést, igaz Jézusi vallást, táltos és mágus bölcseket, vagyis a Nép testi és lelki pásztorait, azok­nak tanítói és gyógyító szervezeteit egyaránt megtaláljuk.

Az előbbiekben „nemzeti egységet" állapítottunk meg a Honalapító Nagy Árpád papkirályunk által alapított MAGYAR ÁLLAMBAN.

Ennek a „nemzeti egységnek" fundamentuma azonban az ősi „nemzeti val­lásunk" volt, a MAGYAROK ISTENÉVEL. Sokan „keleti" vagy „manicheus" kereszténységnek nevezik ezt a vallást és jelképéül a „kettős keresztet" mond­ják. Valóban, a „kettős kereszt" is jelképe ősvallásunknak, mert az „Atya-Anya­jogú Szentháromságot" jelképezi. Vagyis azt, hogy a mi „Szentháromságunk" az „Atya-Anya-Fiú" egysége. A zsidó-kereszténységben az „egyes-kereszt" nem Jézus Urunk keresztfáját jelenti, hanem az „Atya-jogú" Szentháromságot, ahonnét az Istenanyát kidobta a júdaizmus, mert a héber nyelvnek szava sincs az „Istenanyára". így tették helyére a Szentlelket. De tanuljunk a régiektől. Ismerjük meg, hogy milyen volt:

A MAGYAROK ISTENE - A Boldogasszony -

írtunk már sokat a MAGYAROK ISTENÉRŐL. Arról a népi hiedelemről, amelyikbe elődeink benne hitték a „női, Isteni

165

Teremtő Erő" hatalmasságát és azt - megszemélyesítve - NAGYBOLDOG­ASSZONYNAK hívták... Minden teremtett ember égi Édesanyjának hitték, akit az Atyaistentől elválasztani nem lehet.

Ennek az ősi hitnek aztán igazán nem volt nehéz elfogadni Jézusnak, mint a Földre jött FÉNY FIÚNAK édesanyját - Máriát - a Nagyboldogasszony leányaként, aki szeplőtelenül fogantatva, Szűzként viselte szíve alatt az „égi küldöttet", hogy az „emberként" szülessen meg, a Földre szabott Törvény szerint.

Mária - Jézus édesanyja - tehát ZI-DE-ES lánya a Nagyboldogasszonynak, akit a régiek a FÉNY SZŰZÉNEK ismertek. ZI-DE-ES... kaldeusok nyelvén van. Jelentése: „beavatott, felkent". De a néphit így nevezi az édesanyát is -amikor azt mondja: „a zides".

El kell fogadnunk a népi hiedelem ezen hagyományát, mely megmaradt az elnevezésben, hiszen minden édesanya, aki életet szül e világra, „beavatottja" lesz az Isten örök nagy Titkának, amellyel a Teremtés Rendjét és Törvényét megszabta. Csakis ez a „felkentség vagy beavatottság" adhat az édesanyának oly hatalmas erőt, melyről így nyilatkoznak a látók, a költők:

„Minden erőnél erősebb erő: az anyai Szeretet. Emberi testbe öltözött NAPFÉNY. Isten szívéből leszállott szent láng, haláltól nem félő erős gyöngeség." (Gárdonyi Géza: Az egri csillagokban írja így.)

Amikor tehát a NAGYBOLDOGASSZONYRÓL, Magyarország Oltalmazójáról beszélünk - a MAGYAROK ISTENÉBEN élő FÉNY SZŰZÉRE gondolunk, akinek földi leánya - Mária - feladata volt világra hozni a FÉNY FIÁT, Jézust. - Szeressük hát nagyon Máriát is, aki földi hivatása után megboldogultán visszatért a Nagyboldogasszony kebelébe.

Higgyünk abban is, hogy a Teremtés Rendjének Titka ma is küld kiválasz­tottakat és „hivatottakat". A népi hiedelem ezeket a születésük szerint ismerte fel. így a Tavaszi Napfordulókor született leánykákat Boldogasszony Lányának mondták; és a Téli Napfordulókor született fiúk - a Fény Fiaként - Táltosok hitében voltak. Ezek voltak a „született" és nem „lett" Táltosok. Éppen úgy, mint pl. a „hetediknek" született fiúgyermek is Táltos volt.

Aztán ezeknek a Táltosoknak és Boldogasszony Lányainak - mint született hivatottaknak - valóban az volt a hivatásuk, hogy a Magyarok Istenét szolgálják úgy, hogy a Benne képzelt Férfi- és Nő-elvú'ség Szentháromságait és azok kegyes közelségét megismertessék mindenkivel. így maradt meg a „térítésig" a hatágú csillaggá összefonódott kétszeri Szentháromság a lelkekben - mint Atya-Fiú-Gyermek és Nagyboldogasszony-Boldogasszony-Kisasszony - a Magyarok Istene: Atyai és Anyai Gondviselésének megszemélyesítésével.

Ez a „titok" a térítés után is élve maradt. Valóban titokként a regősök és tál­tosok rendjében, és amikor a kegyetlenség nemcsak az ősi magyar hagyo­mánykincs irtásához fogott, hanem a hosszú idegen uralmak a hagyományok hirdetőit is kínpadra vitték - aranyba, ezüstbe verték a szent jelképeket, hogy megmaradjanak a királyi és egyházi edényeken.

így találtuk meg pl. az Árpád-ház utolsó ágacskájának, a TÖS-i zárdába

166

szenvedésre ítélt Erzsébetnek a kincsesládáján is - a titkos helyre vésett -hatágú csillagokat. Ez a vasláda pedig 1300 körül készült.

A „hatágú" csillag tehát eredetileg nem Dávid csillaga, hanem a Magyarok Istenének'kebelében hitt férfi- és nőelvűség kétszeri Szentháromságának a titkát rejtő jelkép, amelyet a középkori zsidóság azért tudott kisajátítani, mert a magyarság szent jelképe akkor már az a kereszt volt, amelyre Ót - Jézussal együtt - felfeszítették.

A MAGYAROK CSILLAGA

De mégsem nevezhetjük a hatágú csillagot a magyarok csillagának. Ugyanis ez nincs kapcsolatban az égbolttal, hanem a Magyar Hitnek egy Istent­mutató jelképe. A MAGYAROK CSILLAGA az égen tündököl. Az Ég Könyvébe írt magyari hagyományok egyik hirdetője.

Görög neve CASSIOPEIA és a magyar hagyomány ebben a „W" alakú csil­lagképben az égi Csodaszarvas, a szarvat viselő csodaszarvasÜNŐ (tehát anyaszarvas) csillagagancsát látta. Ez a hagyomány nagyon mély eredetű és visszaviszi népünket a KUS-i mivoltához. Ugyanis LANDSEER John (1769-1859) - az angol régészeti csillagászat jeles tudósa - szerint ennek valódi neve: KUSHIOPEIA... és jelentése: A KUSOK KIRÁLYNÉJA.

Érdekes megjegyezni ennél az adatnál azt, hogy a júdaikereszténység, ahol a Kám-KUS-Nimrudi származásból eredők az „átkozottak" és a „SEM"-i szár­mazásúak a „kiválasztottak". Amikor a XVII. században elvégezték a csil­lagképek neveinek egyházi érdekű átértékelését: ez a KUSHEOPEIA, a Kusok Királynéja - MÁRIA MAGDALÉNÁVAL lett azonosítva. A zsidó csillagászat és a zsidó hagyomány szerint ez a csillagkép BETHSABÉ-nak, Salamon anyjának égi trónja. (Bethsabé nem volt zsidó, hanem hettita.)

A kádeusok is ismerték és tőlük vették át a babylóniak, ahol a neve: mul LU-LIM (Deimel: Planetárium Babylonicum, 248. alatt.)

Kaldeus neve: UDU-SI, jelentése: a KOS SZEME. Persze itt most felmerülhet az a kérdés is, hogy ha már a zsidó hagyo­

mányban ez a csillagkép „Salamon anyjának égi trónjául" van elismerve, akkor a júdai keresztény egyházi „átértékelés" miért nem Máriának, Jézus anyjának ítélte oda ezt az égi lakóhelyet és miért éppen Mária Magdalénát érte a megtiszteltetés - a Salamon anyjával való egyenjogúsítással...?

Erre választ ad Szent Jeromos „Onomasticon" című munkájában, amikor az Északi Sarkcsillagot nevezi STELLA MARIS-nak, azaz „Mária Csillagának".

Érdekes itt visszamenni megint a kaldeusokhoz, akik a mai Északi Sarkcsillagot - vagyis a Kis Göncöl rudas csillagát - mul IBILU-É-MAH néven vésték agyagtáblára. Erről részletesen írok „Az Ister-Gami Oroszlánok Titka" című könyvem 102. oldalán, s elmondom, hogy ennek magyari értelme .,a mindentudó, hatalmas ifjú háza" és a néphagyományunkban mint „világ­ügyelő" található meg. Mivel a káldeusoknál ÉN-LIL csillaga volt ez, közte, a „világügyelő" és a Földre szállt „legyőzhetetlen Isten" - a FÉNY FIA: Jézus

167

között szintén isteni titokzatosságú kapcsolat érezhető. Ez a misztérium is bele­tartozik azonban abba a mélységes hiedelembe, amellyel néphagyo­mányunkban kialakult a MAGYAROK ISTENÉNEK kettős elvű alakja.

A Vallás és Hit sohasem nélkülözi a misztikát és azt minden ún. „religio"-ban megtaláljuk. - Ne csodálkozzunk tehát, ha a MAGYAR HIT-ben is felfedezzük.

Ottó J. Maenchen-Helfen: „The World of the Huns" című és University of California Press (Berkeley) által kiadott könyv 265-266. oldalain az van írva, hogy: „Az Ázsiában lakó magyarokat, mielőtt a Kárpát-medencében letelepedtek, Szent Kriszosztomus „keresztény hitű, nomád szkítáknak" nevezi és Theodoret felsorolja ázsiai püspökeiket is.

Tehát Szent István nem lehetett az első magyar keresztény király...

5 , - < f

• j CAS OPEA

'•í .1 CEP o" "y

s-;'' / k

• « V 1 •»

Estrella polar ~ " ~ * ^

% •<< A\ OSA ; - - £ A \ \

MENOR 4 • ,<fi° \

8 » ' Polo'-- t

\de® •>... n ; r °° la ecliptica *• v

\ DRAGON ,

TÍ--#P /

OSA MAYOR

c* 4*

* i

P . ' ' ' '

BOYERO

» °* < n..+' \ HERCULES fi LÍRA t \ \c

wP — P e V * - -i

A fenti spanyol nyelvű csillagképen látható a „Kis Göncöl-szekér", melynek „rudasa" a mai Sarkcsillag.

Fent, a bal sarokban a CASSIOPEIA-csillagkép ... azaz a MAGYAROK CSILLAGA

168

VII. A „SORSDÖNTŐ ÁLLAMALAPÍTÁS"

ELŐZMÉNYEI Amint az olvasó eddig is észrevehette, nem foglalkozom azokkal a megál­

lapításokkal, amit a magyarországi történészek „történelemként" tanítanak az egyetemeken és a középiskolai tankönyvekben. Akinek szeme van a látásra, az észreveszi, hogy - csaknem két évszázada - ugyanazt a nemzetellenes történelmet: hamisított események sorozatát hirdetik a „Magyar nemzet"-ről, amit a Habsburg szellemi terror talált ki nemzetközi megalázásunkra olyannyi­ra, hogy végül is Trianonhoz vezetett ez a fájdalmas ezer évünk.

De mégis meg kell említenem azt, hogy a „magyar" történelemszemlélet jelenlegi irányítói még ma is, az ún. „demokratikus államformában": azok, akik saját magukat még pár esztendővel ezelőtt „marxista" történésznek nevezték, ilyenek terpeszkednek el a „magyar" egyetemek tanszékein.

Ezért fontos tehát a „történelmi igazság", vagy más szóval, az „igaz magyar történelem" hirdetése és tanítása, hogy - minden mai tudományos erőszak ellenére - köztudatba menjen az a Magyar Múlt, amit bátran és emelt fővel di­csőségesnek nevezhetünk. Annak ellenére is, hogy igen szomorú fejezeteket tartalmaz ez az utolsó „ezer" évünk, amit e soroknak írója egyszerűen csak „Sorsdöntő Államalapításnak" nevez.

Ám lássuk és ismerjük meg együtt ennek az előzményeit!

* * *

A nagy tragédia egy gyönyörűszép és jóságos királynő halálával kezdődik. 0 az Erdőelvi (Erdélyi) királynak - GYULÁNAK - leánya, akit a magyarok­nak nagykirálya - Géza (Geyza, Gyejcs) vett feleségül.

Neve: SARALDU, de a történészek csak SAROLTÁ-nak nevezik, pedig ó'si és csodás nyelvünkön kapta nevét, így: „SAR-AL-DU". Ugyanis a Tihanyi Apátság Alapító Oklevelének „magyar szórványai" mutatják édes anyanyelvünknek azt a fejlődési állagát, amit abban az időben - tehát 1000 évvel előttünk - beszéltünk, vagyis a „népnyelvet". - Ez csaknem teljesen azonos azzal a nyelvvel, amit ma „sumernak" nevezünk... és „SAR-AL-DU" jelentése: „ragyogó királyi ivadék", ami bizony igen ráillett erre a gyönyörű és jóságos „Magyar Királynénkra".

SARALDU „három" leánygyermeknek adott életet, akik után végre megszületett a várva várt „fiú", a trónörökös, akit a táltosok „VAJK"-nak neveztek, a jövőjében vetett nagy reménységgel. Sajnos ez a VAJK alig lett „öt"-éveske, amikor édesanyja, SARALDU, a magyarok királynéja meghalt.

169

így VAJK-ot igazában nagyobb leánytestvérei nevelgették és ezekre a leánytestvérekre - sajnos -jobban hallgatott, mint a táltosokra, akik valóságos férfinak, lovagló és nyilazó királyfinak akarták változtatni. így - a leányok között -VAJK befolyásolható és gyenge karakterű nagyfiú lett. Hozzásegítette még mostohaanyja is, akit apja, - Geyza, Gejcs - második feleségének és így „magyar királynénak" vett.

De nézzük meg, miként számol be erró'l egy múlt századbeli „magyar" történész, aki küszködött a Habsburg szellemi terror hamisításaival. Szabó Károly: „Magyar vezérek kora" című munkájából fogunk idézni a kövefkezők-ben. (Ráth Mór kiadása, Budapest, 1878.)

„Eddig Árpád véréből való vezéreink, híven a nemzet ősi szokásaihoz és erkölcseihez, melyek az idegen vérrel való házasságot ellenezték, nőül csak rokon fajból származott leányokat vettek. Zsolt neje Marót bihari fejedelem leánya volt; Taks a rokon besenyők földjéről nősült; Gyejcs is még atyja életében Gyula erdélyi vezér leányát, a krónikáinkban szépségéért magasztalva emlegetett Saroltát vette nőül, kitől első királyunk, István született. (Sarolt fűit mater sancti regis Stephani. Anonymus Belae Regis nótárius, 27. fej. - Geicha ... genuit S. Stephanum regem ex Sarolth, filia Gyula. Marci Chron. 32. I., Chron. Budense Budae 1838. 61.1. - Has. Chron. Posoniense Budae 1852. 23. 1. és Thuróczi Chron. Hung. II. rész. 5. fel.)

Gyejcs: Sarolta halála után egy keresztyén fejedelem, a lengyel Micziszláv húgával, Adelhaiddal kelt egybe; mely házasságában a keresztyén Európával való szövetkezésre irányzott törekvésének egyik jelét ismerhetjük föl.

Hogy Gyejcs második neje, a lengyel Adelhaid volt, már Pray érintette (Annales veteres Hunnorum, Avarum et Hung. Vindobonae 1761. 385.1.): de a külföldi írók erre vonatkozó adatainak egybeállításával legelsőben Szalay hozta tisztába (Magyarország tört. 2. kiad. I. köt. 43.1.), ki egyszersmind azt is helyes bírálattal mutatta ki, hogy a külföldi források számos adatai, melyeket íróink régebben Saroltára vonatkozóknak tartottak, helyesen csak erre érthetők. -„Jesse accepit uxorem de regioné Poloniae, de ciuitate Cracouia, sororem Meschonis ducis nomine Ethlegidam" mond a XIII. században szerkesztett varsói Chron. Hungaroru, Endlichernél e.h. 65. 1. - „Anno domini 971. dux Mesco baptisatust ext. Iste Mesco habuit sororem nomine Adelhaidem, quam Jesse rex Ungariae accepit in uxorem, quae cum esset christiana, virum suum Jesse convertit ad fidem Christi" - írja a XIV. századi Breve Chron. Silesiae, Stenzelnél Scriptores rerum Silesiacarum. I. köt. 33.1.

„Gyejcs feleséget vett Lengyelországból, Krakkó városából. Mesko dux nővérét, kinek neve Etlegida volt." „Az Úr 971. évében Mesko dux meg­keresztelkedett. Ennek a Meskónak volt egy ADELHAID nevű testvére, akit Gyejcs magyar király feleségül vett, aki - keresztény lévén - férjét Krisztus vallására térítette." De Gellért püspökre (az egyházi iratokban S. Adalbert) vonatkozó hiteles írásokból is kivehető, s így innen is bizonyságot nyer az a tény, hogy Géza-Geyza-Gejcs második felesége a lengyel Adelhaid volt, mert azt a Szt. Adalbert - utolsó térítő útja előtt - beszéli el, hogy:

„miserat his diebus ad Ungrorum seniorem magnum, imo ad uxorem eius.

170

que totum regnum manu tenuit, virum et quae erant viri ipsa regebat, qua duce erat eristianitas coepta", - vagyis magyarul: „e napokban követeket küldött a magyarok nagy urához, vagy is inkább nejéhez, aki az országon uralkodott, s férjét és férje dolgait kormányozta, s akinek vezetése alatt kezdődött a kereszténység." (Brunonis Vita S. Adalberti. 16. fej. - Pertznél IV 607. old.)

Azt is megtudjuk innen, hogy ez alkalommal - 996-ban - ez a Szt. Adalbert Gyejcs nejétől, a lengyel Adelhaidtől magához kérette régi hívét: Radlát vagy Anastasiust, kit titkon hozzá küldött külön levélben - ha el nem eresztenék, még szökésre is csábított. Ez azonban a magyar udvarban - Adelhaid mellett -elfoglalt biztos állását a bizonytalan és veszélyes térítő úttal nem volt hajlandó felcserélni és Adelhaid mellett maradt, miként Pertznél - ugyancsak a 607. oldalon - olvashatjuk.

* * *

GYEJCS korát a következőképpen jellemzi: „Hogy Gyejcsnek a nemzet szellemétől ennyire idegen kormánya, melyet

nejének: a férfias, iszákos, dölyfös, dühében emberöléstől sem irtózó, lengyel ADELHAID-nak az ország dolgaiba való illetéktelen avatkozása még gyűlöl­tebbé tehetett - népszerűtlen volt - mutatja az a forrongás és lázongás, melyről krónikáinkban - bár homályos - emlékezeteket találunk." (401. old.)

„Gyejcs politikai intézkedéseit nem a nemzeti akarat és közvélemény hoz­zájárulásával, hanem annak ellenére fenyegetéssel, a hatalom és fegyver ere­jével, az ellenvélemény erőszakos elnyomásával hajtotta végre. Azért is az ő eljárását, mint önkényes törvényszegést és jogtapodást, melyet sem a szük­ségesekké vált reformokkal mentegetni, sem a nemzet jövőjére nézve jótékony és üdvös következéseivel igazolni alkotmányos érzelmű embernek nem lehet, nem szabad, határozottan kárhoztatnunk kell." „E lengyel Adelhaidra, ki a fön­tebbi adat szerint már Micziszláv halála és így 992 előtt Gyejcs neje volt, és éppen nem Saroltára értendők e szerint az egykorú Brúnónak Szent Adalbert életiratában a 996. évre tartozó, s általunk már föntebb is idézett szavai: quae duce erat christianitas coepta. - Csak e szláv nőről írhatta Thietmar püspök, ki Gyejcsnek csak egy nejéről emlékezik: „Uxor autem ejus Beleknegini id est pulchra domina slavonice dicta supra modum bibebat, et in equo more militis iter ágens quendam virum iracudie nimio ferore occidit. Manus haec polluta fusum melius tangeret, et mentem vesanam patientia refrenaret." (Thietmari Chron. VIII. könyv, 3. fej. Pertznél e.h. III. köt. 862. 1.)" „Feleségét pedig (Gézáét) Beleknegininek, vagyis szép úrnőnek mondták szlávul, aki szerfölött sokat ivott és katona módra lovagolva, utazás közben egy férfit, haragjában túl­zottan felhevülve megölt. Jobb lenne, ha ez a megfertőzött kéz inkább fonószékkel (rokkával) foglalkozna, és a megbomlott agyat türelemmel fékezné."

* * *

171

És itt - a lengyel Adelhaid ama nevénél, melyet Thietmar püspök említ, a magyar királynőre használt névként így - BELEKNEGINI és más helyütt BELEKEGINA - álljunk meg egy pillanatra. - Ugyanis e névnek mását és értelmezését a szláv nyelvekben nem találhatjuk meg. Felmerül tehát az a kérdés, hogy Gyejcs-Geyza második nejét - a lengyel Adelhaidet - kik nevezhették így...?

A szlávok semmi esetre sem, mert nyelvükben ez a szó nem létezik. Akkor csak a „pogány" magyaroktól eredhet ez és rögtön értelmet kap e szó, ha Babilonban keressük eredetét. Miután a Tihanyi Apátság Alapító Oklevelének magyar szórványaiban felleltük a ma sumernak nevezett nyelv szavait - s mondhatjuk, hogy ennek keletkezési korában a magyarság nyelve ez volt -, minden joggal elindulhatunk ezen az úton. Külön tanulmányként kellene fel­sorolni mindazt az egyezést, melyet a magyar nyelvünkben a babiloni akkád-sumér szavak összevonásával keletkezett „új" kifejezések (KA-PU, UKKON-POHÁR - puhru- stb.) ragok és képzólc mellett találunk. Érdekes a BELI-KINA név is, amelyet azonosítani tudunk a nyugatiak által „hallomásból" leírt „belekegina" és egyéb változatokkal.

Ugyanis babiloni nyelven BAL-I = „király-om". A deklinációban e nyelv „hím"- és „nő"-nemű ragozást használ. így:

te királyod... BEL-KA és királynőd... BEL-KI A többesszám 2. személye pedig: ti királyotok...BEL-KUNU ti királynó'tök... BEL-KINA és ennek a birtokos esete

BELI-KINA... vagyis a TI KIRÁLYNŐTÖKNEK A... (nem tudom mije). Tekintettel arra, hogy itt a főszereplők a minden eszközzel és erőszakkal

megtéríteni óhajtott „pogány" magyarok, és éppen az idegen és ellenséges ADELHAID volt a térítést legjobban támogató, s a magyarokat legjobban sa­nyargató „királynő"' (mint Geyza felesége), valószínűnek tartom, hogy a nyu­gati „térítők", akik ezt a nevet feljegyzéseikben megörökítették^ azokat a ma­gyar szavakat, amelyek a BELI-KINA, vagyis a „TI KIRÁLYNŐTÖKNEK A ... „mondás" után következtek, már nem tudták sem megérteni, sem leírni. Ebből az a következtetés vonható le:

1. hogy a magyarság sohasem ismerte el Adelhaidot „magyar királynőnek", hanem az „új honfoglalók" királynéjának - a „ti királynőtökének nevezte, és

2. hogy a „pogánynak" nevezett magyarságnál ez az idegen Adelhaid - ha talán nem is gyűlölt - de igen nagy utálatnak örvendő személy lehetett.

Tegyük csak be hát ezt a kegyetlen magyargyűlölő, idegen asszonyt az „István a király" rockoperába is a „szépségéről és jóságáról ismert" SAROLTA helyére.

E sorok írója azt is javasolja, hogy javítsunk valami keveset a történelemírás azon részén is, amelyet így találunk - csaknem minden korabeli kútfőben:

„István e nagy nap hősét, Wenczelint, kétségtelenül a fölkelők elkobzott jószágaiból, gazdag örökségekkel ajándékozta meg: Koppány holttestét pedig,

172

hogy diadalát az országban az ellenszegülni netalán még hajlandók hasznosnak hitt megfélemlítésével hirdethesse, néggyé vágatta, s három részét a fölkelés színhelyéül szolgált Dunántúl legnevezetesebb városai: Esztergom, Veszprém és Győr kapuira szegeztette, a negyedik részt pedig Erdélybe küldötte."

A „javítást" - jobban mondva -, a Magyarság igaz történelmének ezt a fejezetét DUX KOPPÁNY-ig csak akkor tudjuk megismerni, ha a német-római egyháziak által .írottakat megismerjük. A nemzeti öntudat 1000 éven át tiltakozóan állt szemben Koppány herceg „felnégyelésével", és még a közép­korban sem fogadta el azt a „nyugati" indokolást, hogy „Koppányt azért kellett megölni és halálában felnégyeléssel megbüntetni, mert fellázadt a magyarok királya ellen, akit I. Istvánnak neveztek." Ezt a „lázadást" aztán úgy indokolják a magyaroknak hirdetett történelemben, hogy Koppányt a legaljasabb vádakkal gyalázzák. Az igazságot kereső történészek tiltakoznak is ez ellen, miképpen az említett Szabó Károly is ezt teszi az alábbiakban idézett írásában:

„Az elégületlenek élén, kiket már Gyejcs szigorú kormánya alatt is az ide­gen papság és vendéglovagok kegyelése, az ősi nemzeti intézmények, szokások és erkölcsök kíméletlen figyelembe nem vétele mélyen elkeserített, sőt kitörésekre ingerelt, a nyílt fölkelés zászlaját, a Somogyban és környékén hatal­mas Koppány, a tar Zirind fia, a hét nemzetségfőnök egyikének utódja tűzte ki. A fölkelők czélja volt Istvánt a kormányról elűzni, a keresztyénséget, s azzal együtt az idegen befolyást megsemmisíteni, az ősi vallást és a szövetséges vérségi kormányrendszert régi alakjában visszaállítani.

István korához legközelebb álló forrásaink a XI. századi kisebb és nagyobb legenda, s ezek nyomán a XII. század elején írt Hartvik, az István kormányzása elején kitört belháborúról elég részletesen írnak ugyan: de Koppányt még nevéről sem említik, hanem a belháborút a sátán ösztönzésének tulajdonítják, melynek következtében „a pogány nép nyakát a keresztyén hit járma alá hajtani vonakodván, magát fejedelmeivel együtt István uralkodása alól kivonni törekedik vala". (Legenda S. Steph. regis maior 6. fej. és Hartvici Vita S. Steph. regis 6. fej. Endlichernél Monum Arpadiana 143. és 169. 1. Has. Legenda S. Steph. regis minor 5. fej. u.o. 156.1.)" „Nem kételkedem azért kimondani meg­győződésemet, hogy a Koppány jellemét befeketítő vádat a kérdéses krónikái hely szerkesztője csak azért koholta, hogy a szerinte jogtalan és istentelen lázadást vezére személyében megbélyegezve, annál gyűlöletesebb színbe állíthassa olvasói elébe. Koppány fölkelésének, melyet négy év múlva Erdélyben ismétlődni látunk, ily mesterséges indokolására legkisebb szükség sincs, mert e fölkelés a létezett körülmények közt az ősi hitéhez és jogaihoz ragaszkodó, s a keresztyén eszmék és a tényleg átalakítani kezdett állam­szervezet iránt ellenszenvvel viseltető nemzeti párt részéről az emberi ter­mészet törvényei szerint kimaradhatatlan volt." „Az a számos tévedés, melyet e leghomályosabb s legnehezebben felderíthető kor rajzolásában még tekinté­lyesebb íróink által is oly bőven láttam elkövetve - az a tapasztalás, hogy e tévedések nagy részint onnan származtak, hogy íróink a forrásokat, különösen az egykorú byzantiakat, nem az eredetiben, s nem kellő gonddal tanulmá­nyozták; arra a meggyőződésre vezetett, hogy az e korról szóló összes bel- és

173

külföldi forrásokat a leggondosabban átvizsgáljam és szigorú bírálattal használjam, ha tanulmányaim által nemzeti irodalmunknak maradandó becsű munkával kívánok szolgálni." (Eló'szó V. old.)

Meg kell azt is jegyeznünk, hogy a sok „tévedés" alapját a helytelen és hamis történelemismeret okozza. Az ősiségéhez ragaszkodó magyarság ter­mészetesen „Koppány-párti", azaz vallásos kegyelettel ó'rizte 1000 éven át Koppány herceg emlékét, akit pl. a XII. századbeli történészek (mint pl. Hartvik) meg sem tudnak említeni az István elleni felkelések vezéreként, mert - majd miképpen látjuk - Koppány „támadása" idején Vajk-István még nem volt király, hanem édesapja - Gyejcs - uralkodott.

Csak akkor tudjuk azonban megérteni valójában a „koppányi-magyarság" lelkivilágát és életszemléletét, ha megismerjük a történelmi igazságot DUX-KOPPÁNY, vagyis Koppány magyar hercegre vonatkozóan. Ugyanis róla és a „Szentistvánnak „ nevezett I. István királyunkra vonakozó és ma is hivatalosan tanított „magyar" történelmet idegen, római zsidókeresztény papok írták meg Népünk gyalázatára és Szent István dicséretére. Ha azonban az idegen történészek által írt magyar vonatkozásokat és a zsidókeresztény - római egy­ház titkosan kezelt írásait böngésszük, a következő magyar történelmet találjuk:

„ISTVÁNNAK „VAJK" volt a neve. Csak a keresztelésekor kapta az István nevet. Apja magyar neve: Gecső (Géza). Édesanyja, SARALDU Vajk születése után hamarosan meghalt. Vajkot három idősebb leánytestvére nevelte addig, míg apja újra meg nem házasodott, és elvette a lengyel Adelhaidot, akivel na­gyon sok idegen pap jött Magyarországra. A három leánytestvér nevelésével VAJK egy gyenge karakterű, önállótlan és befolyásolható ember lett.

996-ban Géza királyi küldöttséget meneszt Nagy Ottó német-római császárhoz a békesség érdekében. VAJK-István - apja tudta nélkül - csat­lakozik a küldöttséghez. Ott megismeri az elhalálozott II. Henrik leányát, Geselát és ott, rögvest megkéri a kezét. Gesela örömmel mond „igent" és István - szintén az apja tudomása nélkül - magával hozza Geselát. így apját, a ma­gyarok uralkodóját kész helyzet elé állította és István még abban az évben feleségül is vette Geselát, akivel igen sok fegyveres pap és egy testőr hadsereg érkezett. Veszprém várában települ meg István Geselával és sok német fegyveresével, akik a környékről elűzték a magyarokat és egyre több területet foglaltak el „királyi birtokként".

István önállóan elhatározott és Géza akarata ellenére kötött házasságának megtörténte után Géza országgyűlésre hívta a törzsek vezetőit azért, hogy együtt döntsenek a trónörökös személyéről, mert Géza semmiképpen sem akar­ta fiát - Istvánt -, akiről tudta, hogy teljesen Gesela és a vele bejött németek befolyása alatt áll és akaratuk szerint cselekszik - utódjául kinevezni.

így az országgyűlés - egyakarattal - Koppanyt jelölte Géza utódjaként a Magyarok Uralkodójának.

Nagy csapás volt ez István részére, de még nagyobb Geselának. Látszólag belenyugodtak és István csak azt kérte, hogy Veszprémet és az oda telepített németeket senki se háborgassa. Ezt a trónörökös Koppány is megígérte azzal a

174

feltétellel, hogy több német papot és fegyverest nem hoznak be az országba. A „beszivárgás" és a német fegyveresek nyílt bevonulása azonban folytatódott,

így Koppány a következő évben - 997-ben - István ellen fordult. Megtámadta magyar csapataival Veszprémet, hogy megakadályozza a németek hatalomra jutását. Az ütközetben, mely tulajdonképpen magyar-német háború volt, mert István mellé egyetlen magyar serri állt, Koppány is megsebesült és SOMOD (Somogy) várában ápolták. Koppány - sebesülése miatt - fiát, Vászolyt jelölte utódjául, illetőleg maga helyett trónörökösnek. Ezzel még job­ban maga ellen mérgesítette Istvánt és Geselát, akik azon törék a fejüket, hogy miképpen lehetne Koppanyt félre állítani útjukból. Fondorlatos tervet agyaltak ki.(!)

István a testvéri szeretetre való hivatkozással kérte a sebesült, de már lábadozó Koppánytól, hogy meglátogathassa őt. Koppány jóhiszeműleg fogad­ta. István magával vitte a német Hunt és Vencelin német „lovagokat" és erős, fegyveres kísérettel mentek Koppány várába „testvéri látogatásra"! Beérve a várba, a németek elfogták és megölték Koppány testőrségét.

Koppány valóban testvérként és fegyvertelenül, egyedül fogadta Istvánt, aki kardot rátva felelősségre vonta a trónörököst, hogy - adott szava ellenére -miért támadta meg a veszprémi német települést és miért öltek meg sok német papot és fegyverest Koppány csapatai....'?

Koppány még válaszolni sem tudott, amikor Hunt és Vencelin és a „német" papi öltözetben lévő fegyveresek berontottak és Koppanyt szörnyűségesen meggyilkolták.

István Gesela előtt akarta keménységét megmutatni, amikor Koppány négyfelé darabolt testét a veszprémi vár négy kapubejárata fölé szögeztette. Ezzel mutatta meg, hogy szabad kezet ad a németeknek és saját népét - a „MAGYART" - megrettentette.

Amikor Géza értesült erről a szörnyűségről, magához rendelte Győrbe (a mai Székesfehérvár) Istvánt és Geselát, aki néhány „papot" is vitt magával erre a kihallgatásra. Géza iszonyú felháborodással szidta fiát, Istvánt és Geselát.

Megkegyelmezett neki, de elrendelte, hogy HUNT-nak és VENCELIN-nek és német seregeinek, papjainak el kell hagyni azonnal Magyarországot! Erre Gesela egyik „pap" kísérője tőrt húzott elő a reverendájából és megölte Géza-Gecsőt, a magyarok nagykirályát." így lett István a király, mint a németek foglya, kit Vencelin avatott „német" lovaggá és így engedelmeskednie kellett a német lovagrend nagymesterének - Vencelinnek. István első cselekedete az volt, hogy Koppány várát és birtok-szállását Huntnak és Vencelinnek ajándékozta.

Ebből a „német lovaggá" lett árulóból faragta ki aztán a zsidókereszténység német-római egyháza az ő „Szentistvánját", akit ma is tisztelnek a félrevezetett magyarok és „törvényeire" hivatkoznak a hazánkban megtelepült és a Magyar Népen uralkodni akaró „idegenek" és „mások", - az „idegenszívűek".

Ezeknek az „idegeneknek" a vezetője, parancsolója és uralkodója pedig a ..magyar királyné" volt - GESELA (Gizella). Már két királynénkat megis­mertük. A drága és jóságos Saraldut és az iszákos, részeges, otromba

175

Adelhaidot. Keressük a régi írásokban most ezt a Gesela királynénkat, I. István hites feleségét. Üssük fel pl. Heltai Gáspár Krónikáját „Az Magyaroknak Dolgairól". Érdekes dolgokat tudhatunk meg tóle:

„- Ez a Giszle sok magzatokat szüle neki, de ezek mind üdó'nek eló'tte meghalának. Többek között szüle a Szent Imre herceget, de ez is meghala.

És minekutána a hideglelés reájutott volna és napról napra gonoszabbá lönne az ő betegsége... azt kívánja vala, hogy a királyi méltóság megmaradna az ő vérénél, ez okáért mindjárt elküldé postán az egruti Budát Nyitrába, hogy elhozá onnét az Vazult. Mihálynak, az ő atyja öccsének fiát..., hogy azt még életében magyari királynak szörzené.

Mikoron pedig Giszla (Gizella), a felesége ezt megtudta, előre küldte Sebust, Budának fiát Nyitrába és meghagyá neki, hogy a király nevében vájja ki Vazulnak mind a két szemét és utána fekete ónnat olvasztana és azt töltse mind a két fülébe. És Sebus fusson utána Csehországba, mert Giszla nem akará Vazul királyi létét, hanem kíváná Pétert királlyá lenni, aki német vala..." Ezekkel az idézetekkel valójában csak I. István feleségét - Geselát (Gizellát) -akartam bemutatni, a római-keresztény „magyar" királynénak „magyarellenes" lelkivilágával. Nem tartozik a „sorsdöntő államalakítás" előzményeihez ez a merénylet, ahogyan Vászoly (Vazul) fülébe ólmot öntetett Gesela, de emlékezni akarok boldog emlékű munkatársamra - MÓR József festőművészre -, akinek ezt az ábrázolását a borítólapra tettem. Itt is bemutatom terjedelmesebb rajzát, amivel valójában azt akarja kifejezni, hogy I. István sorsdöntő államalapítása az egész Magyar Nemzet fülébe öntötte a hagyomány-felejtés és ősi di­csőségünk megtagadásának fekete ónját. És mindezt a „keresztényi" szeretetről prédikáló, de a „másvallásúakat" gyilkoló „új" vallás nevében. Legyen áldott Mór József haló porában is!

Az itt ábrázolt szomorú történet is a „sorsdöntő államalapítás" nagy tragédiájának egyik felvonása és - ha visszaugrunk oda, ahonnét elindultunk, vagyis a fiatal VAJK-hoz, akkor meg kell állapítanunk -, hogy a leánytestvérei által nevelt fiatalúr most ismét női hatás alá került és ez a két németlelkű, német érdeket szolgáló és minden aljasságra képes asszony - Adelhaid és Gesela - azt csinált vele, amit akart.

Illetőleg azt, amit ennek a „gyónás-kötelességíf', római vallású két asz-szonynak a gyóntató papjaik parancsoltak, akik mindnyájan követték és híven teljesítették „Ludovicus Rex Germanorum" parancsát: „a magyarokat ki kell irtani" - miképpen azt ismertettem az előbbi fejezetben.

így lett a befolyásolható és határozatlan VAJK, mint I. István: magyar ki­rály - e két német boszorkány által irányítva - a németek foglya.

De térjünk vissza a 997. esztendőbe. Koppány felnégyelve és a ma­gyaroknak nagykirálya - Géza-Gecső-Geyza - meggyilkolva. István, illetőleg Vajk pedig a beszivárgott, nagyszámú német hadsereg és a felfegyverzett püspökök és papok kezében. Az ország minden részén megindult tiltakozás Gecső azon engedékenysége miatt, hogy a nyugati papságot beengedte és nem tiltakozott a német-római katolikus vallási térítés ellen - most halála után és

176

Vajk-István uralkodóként való fellépésével - bizony nyílt lázadásokká változik. Sajnos kevés hiteles leírás maradt erről a „magyar szabadságharcról", mert a nyugati papok által megírt „magyar" történelem - a mai napig is - csak „lázadásoknak" nevezi ezt a nemzeti szabadságharcot, mely teljesen felkészületlenül éri a nemzetségek uralkodóit. így csak AJTONY (a Marosnál) és az erdélyi GYULA nemzetség (Vajk édesanyjának nemzetsége), valamint TONUZÓBA (TAMMUZ-ABA) története ér el hozzánk a Krónikák és Geszták lapjain. Sajnos István németéi - erősítést kapván nyugatról - egyenként szá­molják fel ezeket a tiltakozókat, akiket olyan hirtelen ért Geyza-Gecső halála, hogy még a „véres kardot" sem tudták hordoztatni nemzetségük területén, és

177

már a nyakukban voltak a fegyveres népek, „lovagok" és papok. Három évio tartott ez az ádáz testvérharc, amíg 1000-ben VAJK-ból I. István király lett.

De e három év alatt az Arpád-i nemzetségek királyi családjaiban iszonyú pusztítást végeztek az idegenek. Tonuzóbát feleségével és lovával együtt élve temették el, és Vajk nagyapja és unokatestvérei is az áldozatok között voltak. Koppány fia -Vászoly (Vazul) talán 16 éves lehetett, amikor István felnégyel­tette apját, és Vászolyt a nyitrai várbörtönbe tette, ahol 16 éves korától kezdve „negyven" esztendőn át volt bezárva, amíg Istvánnak eszébe jutott, mint az egyetlen élve maradt Árpád-házi rokon, aki a „magyar" trón örököse leheteti volna István halála után.

Ez a Koppány fiának VAZUL-VÁSZOLY-nak „negyven" évi rabság után a megvakítást és a fülébe öntött fekete ón általi halált adott I. István királyunk fiatalkori, de „istenverte" cselekedete, amikor nem tartotta be őseinek, az Árpád-véréből eredőknek azt a törvényét, hogy: „A Nemzet ősi szokásához és erkölcseihez alkalmazkodjon, melyek az idegen vérrel való házasságot ellenezték, nőül csak rokon fajból származó leányokat vegyenek."

Igaz, hogy Geyza-Gecső is öregségében „felrúgta" ezt a törvényt és a második felesége az otromba és iszákos Adelhaid lett, de Vajk sohasem értett egyet magyar ügyekben apjával. Az idegenekkel összeházasodott nővérei befolyásolták addig, míg Gesela, a nála jóval idősebb és Vajk előtt más német hercegekkel próbálkozó - talán mondjuk úgy, „tapasztalt" - nőszemély bűvkörébe nem került.

Még Vazul-Vászolyról szeretnék szólni. Mint mondám - 15-16 éves lehetett, amikor apja - Koppány - megtámadta Veszprémben a németeket, Vajk és Gesela hadseregét, mely bizony jó tízezer harcos lehetett, nem is számítva a fegyverekkel ellátott papokat. Tehát Vazul már apja mellett harcolt és bizonyára ez volt a „bűne", amiért István a nyitrai várbörtönbe zárta fiatalon. A középko­ri krónikáink tudósítanak is Vazul „bűneiről", de igen sejtelmesen és sok-sok rágalommal is megtoldva.

A Képes Krónia így ír: „Ifjúi kicsapongásai és oktalansága miatt záratott el, hogy megjavuljon."

Thúróczy János: „A magyarok krónikája" szerint: „Ifjúkori kicsapongásáért és dőre magatartásáért csukatta be a király, hogy

megjavuljon." De Kézai és Anonymus még jobban keverik a sok rágalmat, bár igyekeznek tisztázni is azokat. Ezeket meg sem említem itt, hiszen csak azt akarom bizonyítani, hogy Vazul élete derekát a várbörtönben töltötte. Egyetlen „bűne" az, hogy a felnégyelt Koppány fia volt.

Börtönbe zárták, hogy még beszélni se tudjon a „koppányi" magyarokkal!

178

VIII. A SORSDÖNTŐ ÁLLAMALAPÍTÁS

Tudom, hogy olyan dologra vállalkozom I. István - azaz Szent István - ál­lamalapítása indokainak és körülményeinek történelmi leírásával, mely nemc­sak az „egyháziak" ellenkezésével találkozik, hanem - bizonyos érdekű poli­tikai síkon ütközik a ma uralkodó hatalom célkitűzéseivel is. Ennek következtében írásom innen is és onnan is erős támadásokat fog kapni.

E feltételezések ellenére is le kell írni az igazságot és a „perdöntő' bizonyítás érdekében írásomat a „CORPUS JURIS HUNGARICI"-ban meg­található és „Szent István Első Magyar Király Dekrétumai" címmel felsoroltak ismertetésével kezdem.

Itt meg kell emlékeznem - haló poraiban is áldott - munkatársamról, KOVARCZY Istvánról, a Svédországban kiadott „Északi vártán" című kul­turális szemle volt szerkesztőjéről, aki még 1972-ben beszerezte és faximile-másolatban kiadta, minden érdeklődőhöz eljuttatta ezt a „MAGYAR TÖRVÉNYTÁR"-at. Az ő ismertetését közlöm az alábbiakban:

„A MAGYAR TÖRVÉNYTÁR - CORPUS JURIS HUNGARICI - a ma­gyar törvények gyűjteménye és két részre oszlik:

Első az ún. Régi Törvénytár, amely Szent Istvántól 1848-ig terjedő időben keletkezett, zárt egésszé vált (Corpus Juris Clausum) és köztekintélyre emelkedett gyűjtemény; a második az ún. Új Törvénytár, amely a kiegyezés (1867) óta hozott és évenként hiteles alakban közzétett országos törvényeket foglalja magában.

A Régi Törvénytár szövege 1830-ig latin, az 1832-36-os Országgyűlésé kétnyelvű (latin-magyar), 1848-as törvényhozásunké pedig magyar. Az 1848-67 között hozott, a Birodalmi Törvénylapban (Reischsgesetzblatt), valamint a magyarországi és erdélyi Országos Törvény- és Kormánylapban (Landes-Gesetz und Regierungsblatt) közzétett terrorrendeleteket - eltekintve azok alacsonyrendű bosszúérzésből fakadt nemzetgyilkos céljától - ősidőkben gyökerező, magasfokú jogérzékünk, mint jogi szakmunkát sem tartja értéknek, s nem ismeri el a Magyar Törvénytár szerves részének.

A máig legteljesebbnek tartott, kétnyelvű Magyar Törvénytár a Honfoglalásunk ezredik évfordulójára Márkus Dezső dr. kir. törvényszéki bíró szerkesztésében megjelent: „Corpus Juris Hungarici, Magyar Törvénytár, 1000-1895. Millenniumi Emlékkiadás" (Franklin Társulat, Budapest, 1899), mely önvédelmi célból, elsősorban a szakember számára készült: 1848-as szabadságharcunk vérbefojtása után nemcsak hivatalos nyelvünk szervezett gyalázása erősödött addig elképzelhetetlen fokig, hanem történelmünk had- és jogtörténeti részét is törölte a cenzúra még főiskoláink tananyagából is.

179

E sokkötetes, hatalmas műnek a jogos tulajdonosa: a Nemzet társadalma számára való hasznosítása azonban mindmáig elmaradt, ami tény önmagában is súlyos kortörténeti szemrehányás. Csak krónikás kötelességemet teljesítem, mikor a Törvénytár ÁRPÁD-HÁZI fejezete magyar-nyelvű részének hiteles másolatát közreadom, elsó'sorban érdeklődő közvéleményünk tájékoztatására. Célom azonban nemcsak öntudateró'sítő ismeretközlés, hanem hiteles kútfővel hozzájárulni ahhoz a hatalmas bizonyító anyaghoz is, amely tömegével ma már nem csak hogy lehetővé, hanem egyenesen nemzetlelkiismereti köte­lességünkké teszi elgyalázott múltunk, benne utóbbi ezerévünk igazságnak megfelelő átértékelését.

Az ÁRPÁD-HÁZBÓL VALÓ KIRÁLYOK közül a Corpus Juris öt kirá­lytól összesen kilenc törvényt tartalmaz:

I. Szent István (997-1038) dekrétumainak 2 könyve, 2.1. Endre (1046-1060) egy hirdetménye, 3. Szent László (1077-1095) dekrétumainak 3 könyve, 4. Könyves Kálmán (1095-1116) törvényeinek 2 könyve, 5. II. Endre (1205-1235) Szabadságlevele (Diploma Andreanum, Decrelum Andreanum, Az Aranybulla).

Hogy az itt felsorolt törvények a 300 év törvényhozási alkotásait nem mentik ki, bizonyítják az azóta előkerült leletek is bizonyítják, mint II. Endre 1231. évi törvénye; IV. Béla (1235-1270) tíz fejezetből álló, 1267-ben kelt törvénye; III. Endre (1290-1301) uralkodása elején kelt 41 fejezetet és 1298-ban kelt 80 fejezetet tartalmazó törvénye. A kutatás egyébként e téren is folyik.

SZENT ISTVÁN DEKRÉTUMAINAK ELSŐ KÖNYVE nem törvény, hanem azokat a (bizonytalan eredetűnek tartott) erkölcsi és kormányzati INTELMEK-et tartalmazza, melyeket (állítólag) a szent király intézett fiához. A nemzeti kegyelet iktatta Törvénytárunk elejére.

A második könyv eredetileg két önálló könyvből: az 1-33. fejezeteket tar­talmazó első, s a 34-35. fejezeteket tartalmazó másodikból lett később önkényesen összemásolva, és így került bele a Törvénytárba. Legrégibb ismert másolata az 1846-ban Stíriában, az ADMONT-i kolostorban felfedezett XII. századbeli kéziratos kódexben (Admonti Kódex).

Szent István törvényei eredetiben nem maradtak fenn és mivel a mai értelemben vett „törvény" alaki követelményeit nem elégítik ki (hol és mikor keltek?), ún. törvényeknek, végzeményeknek, latinul dekrétumoknak nevez­zük. Keletkezési idejükre nézve megoszlanak a vélemények: Kollár és Pray Esztergomból 1016-ból, Zsámboki Tolnáról 1032-ből keltezik, Batthyány püspök pedig úgy véli, hogy eredetileg különböző helyen és időben keltek és egy későbbi másoló (talán királyi utasításra) szerkesztette egybe. A fordítás és jegyzetelés NAGY GYULA (országgyűlési levéltáros, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja) munkája.

Aglan, 1972. aug. 20-án. vm. Kovárczy István az É.V. szerkesztője"

* * *

180

Kovárczy leírásából tehát arról értesülünk, hogy István dektérumai nem maradtak meg Magyarországon, hanem a XII. századbeli stíriai „Admonti Kódex"-ben találták meg 1846-ban az Admont-i kolostorban. Ez a tény bizonyítja a dekrétumok egyházi érdekű keletkezését. A tartalomból pedig nyil­vánvaló az, hogy e dekrétumok egy hivatalosan megalakult egyházi állam és nemzetinek egyáltalában nem nevezhető, új típusú állam alattvalóinak élet­módját kívánják meghatározni és szabályozni. Azért írom, hogy „új típusú", mert a dekrétumok teljesen ellenkeznek az ún. „Árpádi-alkotmány", a „vér­szerződéssel" szentesített állameszme határozataival és a nemzetségekben való együttmaradás, valamint a nemzetvédelem határozataival. Azt is meg kell állapítanunk, hogy ezekben a „dekrétumokban" semmiféle rendelkezés nem található a NEMZET és a HAZA védelmére. Az egyházi „méltóságosoknak" (püspököknek, papoknak) korlátlan hatalmat ad a Magyar Nép felett és ezek az új hatalmasok - mind idegenek.

Fejtegetésemet itt megszakítom és kérem az olvasót, hogy mielőtt tovább haladna az általam írottak megismerésében, tanulmányozza át gondosan az ide csatolt „Szent István Dekrétumainak" két könyvét és elmélkedjen az abban lévő rendelkezések pontos ismeretében.

Megismerve a „dekrétumok" rendelkezéseit, az első és szinte kegyetlen támadást a „vérszerződési állameszme" ellen ott találjuk, amikor az „idegenek" befogadását és tiszteletét, megbecsülését mindenek fölé helyezi ez az új „állameszme", mely valójában nem más, mint a német-római vallási ren­delkezéseknek „törvénnyé" tevése. És itt hangsúlyozni kell a német-római érdekeket. Az I. István királyunknak tulajdonított „államalapítás", vagyis egy német-római vallású állam létrehozása Európában valójában a német-római császárság győzelme a bizánci érdekek felett.

Ennek megismerésében szükséges jól tudni a bizánci állam eszmetanát. Itt Moravcsik Gyulának segítségét kérem, aki így ír:1

„A bizánczi diplomácia tevékenységét kiegészítette az egyház térítő munká­ja, amellyel igyekezett az idegen pogány népeket a keresztény népek közösségébe bekapcsolni. Ennek megvalósítását lehetővé tette az államnak és az egyháznak olyan szoros kapcsolata, amelyet sehol másutt nem találunk meg.

• A császár ugyanis nemcsak a világi hatalom legfőbb birtokosa, hanem bizánczi felfogás szerint Krisztus földi helytartója is, aki a patriárcha és a klérus felett áll. Ó nevezi ki a patriárchát és a püspököket, ő hívja össze és vezeti a zsinatokat, határozatait megerősíti. Az egyházi méltóságok az állam hivatalnokai közé tartoznak, s a császár szabályozza rangsorukat. Közös egy­házi és világi feladat volt tehát a térítés, a missziós püspökségek szervezése." Bizánc császára tehát sokkal nagyobb hatalommal rendelkezett, mint a német­római társa. Bár I. Ottónak lehetett a római pápát is alárendeltjei közé számí­tani egy ideig, de utána unokájának - III. Ottónak - már nem sikerült a római pápát saját vazallusának nevezni.

Történelmi csapásnak nevezhetjük azt, hogy ennek a III. Ottó német-római

1 Moravcsik Gyula: „Bevezetés a Bizanlológiába" (Tankönyvkiadó, Bp. 1966. 129. old.)

181

császárnak uralkodása egybeesik I. Istvánunk korával. Ertem ezalatt azt, hogy mind a ketten egyidőben éltek. Miként dr. Rudnay ismertette az előbbiekben, ennek az Ottónak a nevelője a francia Cluny-rend egyik apátja - Gerbert Aurilac - volt, akiből Ottó, amikor császár lett, „pápát" csinált és ez a pápa volt az a II. Szilveszter, aki I. Istvánnak koronát küldött... és amint az egyháziak mondják: „II. Szilveszter pápa egy bullával küldte az apostoli koronát I. István magyar királynak." Ezt el is lehetne így fogadni, ha létezne valóban az a „pápai bulla", mely a koronaküldést bizonyítja.

THIETMAR, merseburgi püspök viszont azt írja, hogy: „Ottó császár koronát küldött kegyelemből és bátorításul a magyar királynak." Történelmi tény az, hogy I. István kapott egy koronát. Lehet, hogy III. Ottó német-római császár, aki azzal, hogy tanítóját II. Szilveszter pápaként kinevezte és így ő, a császár lett a Nyugat-Római Birodalom egyházi és világi hatalmának legfőbb birtokosa - a pápa által küldte a koronát a hűbéres-egyházi államot megalapító I. István magyar királynak.

(Láthatjuk most, hogy a „keleti" és a „nyugati" kereszténységben egyfor­mán az uralkodó császárok kezében van a legfőbb világi (politikai) és egyházi hatalom. De I. Istvánig Magyarország volt Bizánc és Róma között a legerősebb, katonailag a legjobban felfegyverezett és kiképzett állam és még Árpádéknak az ősi honba való visszatérése előtt, Dentumagyaria és Álmos országa - Kiev központtal - Bizánccal szövetséges viszonyt tartott fenn. Tekintve, hogy Almos felesége - Árpád édesanyja bizánci királyi hercegnő volt, így Árpádnak a kirá­lyi családban megvolt a „méltósági foka", amit „DUX" formában találunk meg. (Ugyanezt a méltóságot viselte Koppány is...: DUX-KOPPÁNY.)

A bizánci kereszténységnek az ún. „térítési evangelizációja" nem terjedt ki az Álmos-Árpádi magyarságra, mert meggyőződtek arról, hogy istenesen élnek és - bár vallásuk hittanáról keveset tudtak, azt állapították meg, hogy: „Álmos és családja, akik a Kiev-i várban élnek, „manicheus" vallásúak".

Ez a megállapítás pedig PHOTIUS bizánci pátriárkától ered, miképpen azt Fehér M. Jenő bizonyítja2. A bizánciak és a mi Álmos-Árpádi elődeink tiszteletben tartották egymás vallását és az ősi szkíta-magyar tolerancia bizony azt sem ellenezte, hogy népünkből sokan a bizánci kereszténység hívei lettek, így jöttek a hazatérőkkel bizánci vallásúak is sokan és ennek következtében

2 Fehér: „Középkori magyar inkvizíció" (138. old. 257. jegyzet, az alábbiakban: A könyvinkvizíció vezetői kétségkívül tudatában voltak, hogy keletről a Duna-medencébe nyo­mult őseink kapcsolatban állottak a manicheista vallással. Mint látni fogjuk, Kiev várában tartózkodásuk emlékét Photius bizánci keleti ortodox pátriárka is megőrizte „apologetikus iratában", ahol Ügek és Almos udvarát már manichcusnak jelzik. Vitairatát egymás utánban másolják, kommentálják újabb „apologéták", mint mytilenei Zakariás, akinek 932-ből származó kézirata a kievi barlang-kolostor könyvtárában volt és történelmi visszapillantás számba vehető a manicheizmus elterjedésére vonatkozólag. De írt a „török vallás" ellen Methód is, Cirill társa és szintén személyes kapcsolatai voltak a honfoglalás előtti, Lebediában és Dcntumagyariában élo őseinkkel. Latin vonalon már ismerjük Szent Ágoston írását Faustus, volt hittársa és mestere ellen, de még nagyobb népszerűségnek örvendett Damaszkuszi János: „Contra Manicheos" c. munkája. A „török vallás" tudatát még a honfoglalás után is megőrizte Szent Gellert munkája őseink hitéről és így a római egyház hagyományszerűen ismerte ezt a sokszor rovásírások

182

mondhatjuk örökségünknek a veszprémi apáca-kolostor és a Pannonhalmi Apátság bizánci nyelven megmaradt alapító levelét.

A bizánci császárság tehát ápolta a jó viszonyt a magyarsággal és - okulva a hun-avar „béke-pénz" fizetések emlékén - szövetséges állapot fenntartására törekedett.

Pontosan ellenkező szándékú volt a Német-Római Birodalom, ahol az az óhaj szállt a levegőben, hogy: „A magyarok nyilaitól ments meg Isten minket!". Miután hadsereggel nem tudták az általuk mindig csak PANNÓNIÁNAK nevezett Magyarországot elfoglalni, III. Ottó és egyházi „társa", II. Szilveszter pápa a német Adelhaid és a német Gesela bűvkörében sínylődő I. István „ma­gyar" királyban felfedezték azt a „szenvedő alanyt", akinek királysága alatt a „térítés" ürügyén bevonult fegyveres egyháziak és a sokezer számra menő ki­rályné „testőrség" útján és ezek segítségével „római katolikus" államot szervezhetnek meg. Olyan, ahol a „német" érdekeket az „egyházi" ren­delkezések biztosítják és szolgálják.

Ezeket a rendelkezéseket tartalmazzák I. István „Dekrétumai", melyekkel az országot a római egyház feudál-kapitalista rendszerébe zsugorította. Olvassunk csak a „Dekrétum"-ból:

Az első könyv 1. fejezete így szól: „Mivel a királyi méltóság rendje úgy hozza magával, hogy arra egyedül a

keresztény hitet valló hívek jussanak, azért uralkodásunkban az első helyet a szent vallásnak adjuk." 2. fejezet: „A királyi palotában, a vallás után másodhe­lyen áll az egyház." így van törvényesítve Magyarországon a „római katho-likus" vallású egyház uralma. De a II. könyv 32. fejezete szerint: az egyház -Istennel. Ugyanis itt van előírva, hogy: „A nép a földbirtokos papoknak tizedet fizessen." A dekrétum így rendeli: „A tizedet adja Istennek." Gyakorlatilag ez az „államalapítás" azt jelenti és hirdeti a német papok által: az eddig saját hite szerint élő magyarságnak, hogy ez a kegyetlen változás Isten akaratából történt, és Istent csak úgy lehet szolgálni, ahogyan azt az „új vallás" papjai elrendelik. Kötelező munkával megindulnak a templomépítések és a miséről elmaradottak kegyetlen büntetést kapnak. Ezek mind olvashatók a Szent Istvánnak tulaj­donított „Dekrétumok"-ban. Ezer éven át azt tanították a magyarságnak, hogy a „felebaráti szeretettel" össze nem illeszthető kegyetlen büntetéseket mind I. István - Szentistván - „magyar" király rendelte el. Az ő számlájára írják a megégetéseket, a „hitetlenek" - vagyis azoknak, akik meg akartak maradni a régi Istenhitükben - legyilkolását és még a középkori inkvizíció megindítása is

titokzatos jegyeibe burkolt irodalmi veszélyt, mely nem annyira dogmaszerü tanítást, „intellek­tuális vallásismeretet" terjesztett, hanem népi nyelven írott, értelemhez és érzelemhez egyaránt szóló erkölcsi tanulságokat. A „manicheus" jelző azért szerepel olyan sűrűn az inkvizíció jegyzőkönyveiben még a XIII. században is, mert a nyugati latin műveltségű papoknak teljesen idegen volt maga az ősi magyar rovásírás és méginkább annak tartalma. Gondolattársítással tehát az ősi „török vallást" jelképező írásokat minden habozás nélkül „manicheus"-nak ítélték, ami egyenlő volt a máglyatűzzel.

183

az ő „Dekrétumai"-ból fejlődött ki. Érdemes megismerni Fehér véleményét erről, tudva és említve azt, hogy ő, mint volt domonkos rendi szerzetes még az írtaknál is többet tudott volna mondani. Azért idézek itt tőle, hogy hangsúlyoz­zam azt a német-római katolikus szándékot, hogy I. Istvánt - azaz Szent­istvánt - minél kegyetlenebbnek mutassák be.

így ír Fehér: „Az inkvizíció magyarországi megjelenése előtt is volt honi földön

sokirányú intézkedés első királyaink törvényeiben a keresztény hit ortodox tisz­taságának megvédésére. Szent István, bár „több erkölcsű" népről beszél Intelmeiben, de a hit terén annak egységesítése érdekében könyörtelen volt. Ismerte a megvakítást, tüzes templomkulccsal való megbélyegzést, ostorozást és vesszőzést. Gyilkosságért tinóban számolta a jóvátételt, de ha a kereszténységről volt szó, akkor kegyetlen is tudott lenni. így temette el élve, feleségével együtt a besenyők vezérét, Tonuzóbát, akinek szerencsétlen sorsát a „parasztok fecsegő énekeiből" Anonymus fordította le ékes latin rigmusok­ban:

Dum Stephanus verba vitae predicaret Et hungaros baptisaret, Thonuzoba infide vanus Noluit esse Christianus, Sed euk cum uxore vivus Adportum Obad est sepultus."

Ezeket a „Dektérumok"-at azonban I. István sohasem látta, mert a benne lévő egyház-állami rendeleteket az uralkodó papság foglalta írásba, latinul és I. István ezt a nyelvet nem beszélte. De az írásbafoglalási módszert megmu­tatják nekünk a jó félszázaddal későbbi, Kálmán királyunk dekrétumai. Ezeket is „a mennyei elmélkedés palotájának jámbor szolgálja" foglalta írásba -miként önmagát nevezi a szerkesztő. De ő is kegyetlen büntetőnek jellemzi István Királyt, amiként olvasható az „Elöljáró beszéd" 9. §-ában így:

„Mert a megnevezett király (Szentistván) idejében, amidőn is az ő egész népe barbár szokásokban sínylett volna, és mint tudatlan és erőszakkal való keresztény rugdalózék a szent vallás intő ösztökéje ellen, és a büntetés bosszuló vesszejét visszamardossa vala, szükség volt az egyházi fenyíték erejére, hogy a hitetleneket megtérítse, a megtérteknek pedig a bűnön való bánat igazságát szolgáltassa." Szentpapírba csomagolt elismerése ez annak is, hogy népünk erősen ragaszkodott ősi hitéhez, amit - természetesen - a „büntetés bosszuló vesszejét" hordozó egyházfi csak „barbár szokásoknak" nevez. De gondolkod­hatunk azon is, hogy mit jelentett a „magyar népnek" máról holnapra elfogad­ni azt, hogy NINCS többé népakarat, olyan népakarat, mely a nemzetségek határozataiban érvényesült, hanem az egyházi zsinatok hozták meg a bosszúál­ló és magyarirtó törvényeket. Ha pedig jól megvizsgáljuk I. István uralkodásá­nak kezdeti idejét láthatjuk, hogy a német-római egyház rohamosztagai özön­lötték el az országot és a jól végzett magyarirtást „térítésnek" nevezték.

Valószínűleg a fiatal III. Ottó császár kedvére való volt ez az elözönlés.

184

hiszen bölcs és (itt hangúlyozni kell, hogy) nem német tanítómestere, aki most II. Szilveszter név alatt a pápai trónon ül, Ottót arra tanította, hogy az ő köte­lessége lesz a Német-Római Birodalom helyreállítása. III. Ottó tehát a „térítés­nek" ily módon való megindulását - az általuk csak Pannóniának nevezett -Nagymagyarország elfoglalási kezdetének vette.

A „tanító" - II. Szilveszter - azonban bölcsen felmérte a helyzetet. Tudta, hogy a német-római császárság, mint politikai hatalom, csak akkor maradhat fenn, ha népei egyetértésben tartják meg az erőt. Egyetértés pedig az európai népek között sohasem volt. A politika császárokat emel magasra és a császárokkal a hatalom is lebukhat. Az „egyház" viszont „Isten akaratából" egyesíti a népeket a római vallás törvényei szerint és ezek a vallási ren­delkezések, azonos liturgiával a politikai és nemzeti érdek fölé emelik az egy­ház hatalmát.

Tudta és látta azt is, hogy a magyarok országa az Enns folyóig terjed és a jól megszervezett magyarság ez ideig Európa legerősebbje volt. A „magyar erőt" pedig a nemzeti összetartozásban és általuk a manicheus és bizánci vallá­sok szabad gyakorlatában látta megnyilvánulni.

Úgy vélte, ha a magyaroknál az eddigi „istenességet" a római valláshoz tudja csatolni, akkor a római katolikus vallást is éppen olyan erővel védi majd a magyarság, amint ezt őshitével tette. így a Magyar Nemzet a római pápaság hatalmának legfőbb biztosítéka leend... és a „frank" (francia) II. Szilveszter a római egyház hatalma alá akarta illeszteni a német-római császárságot is. Tehát nem sokat törődött neveltjének, III. Ottónak esetleges ellenvéleményével. Nélküle és a vele való megállapodás nélkül intézkedett, mint majd látjuk -nagyon eredményesen.

Az előbbi fejezetben elmondtuk mindazt, ami 997-ben történt. Most - II. Szilveszter pápával 1000-ben vagyunk. Az elmúlt három évben már István végzi az uralkodói teendőket - illetőleg jobban meghatározva - az ő nevében Gesela, Adelhaid és a beözönlött német főpapok, lovagok és minden idegen, aki a tiltakozó magyarság „elintézésben" részt vehetett. A nagy haditerv -Magyarországnak a római egyház fennhatósága alá való rendelése és a népének az „egyházi törvények" szerinti megszabályozása - most kapott végrehajtási lehetőséget. A hadművelet irányítója pedig nem III. Ottó, hanem Szent Péter helyettese, a római pápa - a „frank" II. Szilveszter. Mérjük fel vele együtt az 1000. év küszöbén előállt helyzetet.

1. Magyarországon: a Gesela és Adelhaid által megszervezett „uralkodás" és a „magyar lázadók" irtása - 1 . István király nevében - nagyszerűen működik.

2. Lengyelországban: Adalbertus (a mai magyarok szent Gellértje), mint Prága püspöke (eredeti nevén: BOJTEK) sikeresen végzi a lengyeleknek a „békességre való vezetését" és valóban megnyugodnak, ha pl. a császár meg­nagyobbítja országuk területét. Ennek érdekében javasolja, hogy a „magdebur-gi érsekség területéből ki kell hasítani jelentős püspökségeket a lengyelek részére." De ez az Adalbertus kapcsolatban van Adelhaiddal és javasolja a pápá­nak azt, hogy a „három éve felkelésekkel vesződő magyar királyt, I. Istvánt és

185

a neve alatt végzett „térítést" meg kell erősíteni, mert ez a nyakas magyar nép ragaszkodik ősei barbárságához."

3. III. Ottó - német-római császár nincs Rómában, és nem tud a pápa és Prága püspökének tárgyalásáról, hanem keresi a lehetőséget arra, hogy a mag­yarok országának is ő legyen az uralkodója (tapasztalatlan fiatalember, össze­sen 26 éves.)

Ezek után intézkedik II. Szilveszter pápa a következőképpen: a) Adalbertust utasítja, hogy azonnal menjen Magyarországra a „térítés" és

evangelizáció vezetésére, mint „misszionárius". b) Kiadja a bulláját, mellyel koronát küld a magyarok királyának, I. Ist­

vánnak. De olyan pápai koronát, amellyel őt, mint e korona által megalapított „egyházi-állam" királyát, a római pápa meghatalmazottja koronázza meg és olyan „apostoli-királynak" avatja fel, aki mindenben aláveti magát a római pápa rendelkezésének.

A pápai bulla szövege a következő: (átvettem: „Coquelines: BULLARUM AMPLISSIMA COLLECTIO". Romae MDCCXXXIX. 1739.)

„... Oramus omnipotentem Deum, qui Te de utero Matris Tuae vocavit nomine Tuo ad regnum, et Coronam quique diadema, - quod Duci Polonorum confectum per nos fuerat - tibi daandum mondavit ... - Regnum quoque a munificentia tua S. Petro oblatum. Teque una ac gentem, et nationem Ungaricam presentem et futuram, sub portectionem S. Romanae Ecclesiae acceptantes...! (Data Romae VI. Kai. april. Indicatione decimotertia)".

„... Kérjük a Mindenható Istent, aki Téged Édesanyád méhéből a neveddel kormányzásra hívott és úgy rendelte, hogy a koronát, ami diadema is, Neked adjuk - amit mi már a lengyelek fejedelmének készítettünk el... - ... Az orszá­got pedig adományozásodból kifolyólag Szt. Péternek felajánlva. Téged néped­del együtt, továbbá a jelen és jövendő Magyar Nemzetet a Római Anyaszentegyház védelmében elfogadjuk...! (Kelt Rómában, 1000. március 27.)" A bullából így kiemelt szöveg bizonyítja, hogy I. Istvánnal megtörtént az „egyházi államalapítás", a római katolikus egyház törvényei szerint kormá­nyozva, a római katolikus egyház érdekeit szolgálva és minden nemzeti érdeket mellőzve, sőt üldözve és ellenezve.

Igaz történelmünkben pedig színre lép:

A MEGKORONÁZOTT APOSTOLI „RAB-KIRÁLY"

A pápai korona így indul el Rómából az 1000. év tavaszán. A pápai levél dátuma az adományozással: 1000. március 27.

Asztrik püspök viszi, és vele egy pápai delegátus, aki a pápa levelét szemé­lyesen adja át I. Istvánnak, megmagyarázva annak tartalmát. A korona valószínűleg Esztergomban várta meg a koronázás idejét, ami 1000. esztendő karácsonyán - a Nagy Konstantin naptár szerinti „Deus Invicti" napján -

186

történhetett és ezt a „pápai koronával való koronázást" - a pápai rendelet szerint - a jövőben is a mindenkori legmagasabb rangú magyarországi főpap­nak (hercegprímásnak) kell elvégezni. A koronázás utáni magyar király címe: „apostoli király", vagyis a pápa által megbízott egyházi és világi ügyeket intéző uralkodó, aki aláveti magát és országát a római pápa hatalmának. Az „anyaszentegyház oltalmazója és az eretnekek üldözője, büntetője". Az „anyaszentegyház" nevében aztán megindult a „térítés" munkája. Tekintve, hogy a Magyar Nép (így nagybetűvel írva) 80-90%-a meg akart maradni a régi Isten-hitében, így mindegyikükre ráhullott az eretnek elnevezés. Az „anya-szentegyház"-hoz tartozó beözönlöttek már I. István valóbani uralkodásának kezdete, 997 óta „térítettek". A koronával és a koronázással olyan uralkodót ültettek a Magyar Népre, akinek első kötelessége a „szentegyház" érdekében való cselekvés. Valójában ezt rögzítik az említett és itt faximilében közölt „Dekrétumok", melyek még az uralkodó királyt „nemzeti érdekben" befolyá­solni akarók „eltüntetését" is követelik, miként olvashatjuk a II. könyv 1. fejezetének 4. paragrafusában a következő szöveggel:

„Ha valaki tehát esztelenül, jámbortalan bátorságból kísértetné a királyt, hogy jó szándokától elfordítsa, és az ilyennek elméjét megcsendesíteni semmi módon nem lehetne, ha szinte valamelyes ideigvaló szolgálatra alkalmas tag lenne is, vágja el a király magától és vesse ki, amaz evangéliumi tanítás szerint: „Hogyha a te lábad, vagy kezed, vagy a te szemed azt míveli, hogy meg­botránkozzál, vágd el vagy vájd ki azt és vesd el tőled!" Igen alattomos fogal­mazásban vonatkozik ez a rendelkezés azokra, akik a király „testéhez", azaz a nemzetéhez tartoznak és így - mint magyarok és nem idegenek - szolgálatában állanak. Tehát ezeket is ki kell vágni, vagy szemüket kivájni, az „anyaszentegy­ház" szolgálatában.

Kell-e jobb bizonyíték arra, hogy I. István valóban „RABKIRÁLY" volt és az ő nevében vágták ki azokat, akik a régi magyar szabadságot akarták meg­tartani. De a „Dekrétumokból" megtudhatjuk, hogy teljesen felbomlott a régi „nemzetségekhez" való tartozás és nemzettestvéri egyenlőség. Most a „rabki­rály" uralkodása alatt az egyháziak az urak, az „anyaszentegyháznak" védelmezői - és a Magyar Nép szolgája lett királyi rendelettel ennek az idegen „anyaszentegyháznak". Ha valaki MA római katolikus vallású, akkor nem a MAI állapotok szerint értelmezze írásomat, hanem ismerje meg „anyaszente­gyházának" ezredik év előtti és a „rabkirály"-korabeli állapotát. Ismerje meg a „Dekrétumok" II. könyvének 10. fejezetét, ahol a Magyar Nép rabsága is törvényesítve van, hiszen az „urak": az idegenek és egyháziak - szolga...: a NÉP. így rendeli a „Dekrétum" (amit a „rabkirály" soha sem látott.):

„Hogy ezen ország népének a szolgák és szolgálólányok minden zak­latásától és vádaskodásától nyugta és maradása legyen, a királyi tanács végzése teljességgel megtiltotta, hogy semmiféle vétek okáért valamely szolgaszemély vádlást és tanúságot az ő ura, vagy asszonya ellen ne tehessen és szavát senki meg ne hallgassa." A legkisebb vád a „rabkirályra" - mai szóhasználatunk szerint - az lehet, hogy dekrétumai nem érnek fel a legcsekélyebb „emberi jogokhoz"sem.

187

Nyilván a római egyház akkori alacsony kultúrértékének visszfényét láthatjuk e rendeletekből talán azért, hogy a német-római bevándorlók egészen alacsony erkölcse kiterjeszthető legyen egy magas erkölcsű, becsületben nevelkedett és írástudó kultúrnépre - amilyen az Árpád-i Magyarság volt -hiszen ezt bizonyítja a „szentkirály" másik rendelkezése, amit közlünk:

A NYÍREGYHÁZI JÓSA ANDRÁS MÚZEUM 1969-71 ÉVI ÉVKÖNYVÉBŐL

I. István király rendelkezéséről

Vitéz András rozsnyói kanonok, Gömör és Kishont vármegyék táblabírája 1816-ban a Szilassy család levéltárában őrzött értékes oklevelet fordított le. Jelzetté: Vatican 1000-ben, IX. Cal. oct. Die festő Iac. Ap.

„I. István király tanácsbelijeivel aláíratott és törvénnyé lett rendelet, amely­nek értelme szerint: Domonkos esztergomi érseknek a magyar keresztény egy­háznál leendő keresztülvitel és egyúttal általa Szilveszter pápával leendő közlésül kiadatott:

Mely szerint Szilveszter pápa tanácsolása folytán határoztatott, hogy a ma­gyarok, székelyek, kunok, valamint az egyházi magyar keresztény papság által is használt régi magyar betűk és vésetek, a jobbról balrai pogány írás megszün-tetődjék és helyébe a latin betűk használtassanak. Itt rendeltetik, hogy a papság azok használatára jutalmazás mellett betaníttassék és a pogány írástól, valamint tanításától papi állásának vesztése és 20 arany pensasnak büntetés fizetése mel­lett eltiltassék. Továbbá, hogy az egyházakban található pogány betűkveli felírások és imakönyvek megsemmisítessenek és latinval felcseréltessenek. Valamint pedig azok, akik régi pogány iratokat beadnak, 1-től 10 dénárig kap­janak jutalmat. A beadott iratok és vésetek peig tűz és vassal puszttítassanak el, hogy ezek kiirtásával a pogány vallásira emlékezés, visszavágyódás megszün-tetődjék." Eddig a régi latinból való fordítás, amihez a cikkíró még ezt írja:

„Arról mit sem tudtunk eddig, hogy István király fönti törvénye már foglalkozott a magyar keresztény papság által is használt régi magyar betűkkel és vesétekkel, a jobbról balra való pogány írás büntetés terhe mellett tűzzel vas­sal való kiirtásával.

Fára rótt írásaink ily tűzzel való pusztításában égették el az idegen „hit­térítők" a Trencsén-i Szent Mária egyházának - fára vésett - evangéliumait is, miként arról alapos adatokkal tudósít bennünket Rudnay Egyed. De a királyi rendelet említi a „magyar" papságot... Tehát a római térítés előtt már működött egy „magyar papság". A rómaihoz nem tartozó magyar, Jézus-hitű Egyház létezésének ékes bizonyítéka lesz így a „rabkirály" - megint csak „irgalmas" -rendelete, amellyel könyörtelen hagyománypusztítást végzett a saját népének tudáskincsében.

188

De vizsgáljuk meg azt is, hogy milyen volt a „térítők" és az új, idegen „hon­foglalók" eredeti kultúrszintje...?

Nagy Árpád honfoglalása idején iszonyú vad állapotban találjuk egész Európát, ahol a hatalmasok és „fejedelmek" egymást gyilkolták és rabolták. így ír erről SACKUR S.J.: Die Cluniacenser (Halle, 1894.) c. könyvének 11-18. oldalain:

„Nagy Károly halála után oly tudatlanságba süllyedt Európa, hogy még azt is elfeledték, hogyan kell lakházakat építeni. Az egész lakosság földönfutó lett. Teljesen megszűnt a magántulajdon és amikor újra konszolidálódni kezdtek a viszonyok - a X. században - még olyan sem akadt, aki az egyházi birtokok­nak néhai helyét ki tudta volna jelölni." Említsünk fel egy származástani munkát is, mely a családi és magánjogi helyzetet ismerteti - szerzője: Dr. Erns Heidenreich: Handbuch der praktischen Geneologie (Leipzig, 1913.) I. 198. 202. oldalakon, így:

„Európában megszűntek írásba foglalni még a legfontosabb jogi aktusokat is és 788-tól kezdve még az urbáriumok sincsenek írásban rögzítve. Az írás­beliség csak a XII. században kezdődik újra és az úrbéri viszonyokat - komoly formában - csak a XIII. században kezdték újra rendezni." Soroljunk fel néhány idevonatkozó történelmi tényt, mely az európai helyzetre és az általános műveltségre vonatkozik:

„A Római Birodalom bukása után teljesen feledésbe ment az építés tudomá­nya és nem ismerünk a X. századot megelőző épületet." (Krieg von Hoch-felden: Geschichte der Militararchitecktur in Deutschland, Stuttgart, 1859.)

Nagy Károly krónikásai megírták, hogy a király épületeit sárból és fából készíttette. Egyetlen egynek maradtak meg - faragatlan kövekből összehordott - alapjai, Lindauban.

Ez a pár idézet meggyőzheti az olvasót arról, hogy milyen volt a „nyugati kultúra", amelybe - állítólag - a „szentkirály" Magyarországot „behelyezte". Karddal nem tudta Nyugat a magyarokat legyőzni, de a „szentkirály" segít­ségével a Saul-Pál féle júdai-kereszténység szolgájává tette. Nem „nyugatba" helyeztek bennünket, hanem a „júdai-kereszténységbe" - a keleti Jézus-hitből, mely minden júdaiságtól mentes.

A „szentkirály" még Attilától való származását is megtagadta, német ruhát öltött, megnyitotta határainkat a nyugati, élősködő tömegeknek és irgalmatban kegyetlenséggel kényszerítette a Jézus-hitű, tehát keresztény és nem pogány magyar népet a júdai-római katolicizmus felvételére.

A történészek sokat írnak a rómaiak kegyetlenségéről, de a „szentkirály" rendelkezései - saját népének rabszolgaságára - sokkal kegyetlenebbek voltak a Római Birodalom rendelkezéseinél. Vegyünk elő csak egyetlen példát és a szolgasággal kapcsolatosat. A római jog azt írja elő:

„Ha egy szabad római polgár rabszolgából vesz feleséget, úgy a rabszolga szabad legyen." A „szentkirály" rendelete viszont ennek éppen ellenkezője, így:

„Hogy senki azok közül, akik szabadok nevén neveztetnek, valakinek bosszúságot tenni ne merjen, rettentjük és óvjuk őket

1. § Mert ím ezen királyi tanács végezte, hogy a szabad ember másnak szol-

189

gálólányát választja házastársul, tudtával a lány urának, elvesztvén az ő szabad­ságát, örök szolgaságra vettessék." Itt tudni kell azt, hogy a „szentkirály" ide­jében szolgák CSAK MAGYAROK VOLTAK és az urak... az idegenek.

Körülbelül az a helyzet állt fenn akkor, mint ami most található a demokratikus Magyar Népköztársaságban, ahol a marxista történelemszemlélet fenntartja, éleszti a „szentistván"-i eszmét és ideológiát. Ez érthető is OTT, hisz a szolga marad csak szolga minden olyan rendszerben, mely a „szentkirály" által bevezetett törvénycikk: „A KÜLFÖLDIEK BEFOGADÁSÁRÓL és a VENDÉGEK TARTÁSÁRÓL" rendelet szellemében működik - mely szerint „különféle tartományokból sok jelesek és bölcsek sereglenek oda." (Szent István dekrétumai, I. könyv 6. fejezet.)

Ismételjük tehát, hogy OTT érthető a „szentkirályi" nyugatba-helyezés ellenkező előjellel való alkalmazása, hiszen így a magyarság részére csak az 1000 éves szolgaság emléke élesztődik és ezt nevezik „hagyománynak". Ezért van kizárva a mai Magyarországon kiadott történelmi munkákból is a Szent Istvánig érkező Árpádi múlt. Ezért csak „hipotézis" a László Gyula által újra felvetett és Vámbéry által már egyszer bizonyított „kettős honfoglalás" ténye is.

De - az 1000 éven át hangoztatott „szentistváni" ideológia azon tanítása szerint: „Lám gyönge és törékeny az egynyelvű és egyerkölcsű ország" - az idegen, „szentistvánra hivatkozó" - királyaink jól telerakták Magyarországot idegen népekkel és bizony éppen fordítva lett a dolog Trianonban. Mert nagyon törékeny lett az oláh-, szerb-, német-, rutén-, cseh erkölcsű ország. Ugyanis minden nép saját erkölcsi felfogása - a természet törvénye - szerint népi öntudatot fakasztott és az egyetlen nép Magyarországon - az idegen királyok alatt - 1000 éven át CSAK A MAGYAR VOLT, mely nem bírta érvényre hozni saját nemzeti öntudatát - a saját hazájának földjén. Minden ilyen szándék „for­radalomnak" lett minősítve - Vatától Rákócziig és Kossuthig - és „szentkirá­lyi" kegyetlenséggel vérbe fojtva.

így lett Trianon a „szentistváni eszme" diadala. Beteljesedett a „szentistván"-i rendelkezés, amint mondta: „Adj az idegeneknek jó táplálást jóakarattal és tisztességes tartást, hadd

éljenek nálad örömestebb, hogysem másutt lakozzanak"... és örömesen lakoz­nak a beengedett és jól tartott idegenek a Magyar FÖLDÖN, de Trianon óta a földet is magukhoz vették és a most náluk lakozó magyarokkal szemben egyál­talán nem tartják be a „szentkirály" rendelkezéseit. ÓK nem azt követik, hogy „tartsd jól az idegeneket - fiam", hanem minden eszközzel pusztítják a ma­gyarságot.

Tehát, aki ma a „szentkirályi" eszmét szolgálja - az a Magyar Nép ellen­sége, akárhol él. Ellenség? - Korlátoltság szerint - vagy szándékosan.

* * *

Na és Nyugat... ahová a „szentkirály behelyezett" minket? Hogyan vélekedett rólunk és hogyan ítélte oda a Magyar Földet azoknak az ide­geneknek, akiket a „szentistváni eszme" folytán és azt követve a Magyarság

190

igen jól tartott - természetesen az idegen királyok és - ismételjük - az ország birtoktestének 2/3-ad részét hitbizományként birtokló római papság ren­delkezései szerint...?

Választ ad erre a Trianoni Békeszerződés.

* * * '

E kitérő után foglalkozzunk megint a koronaküldéssel és a koronázással. A német krónikás,Thietmar úgy írja, hogy a pápa III. Ottó biztatására küldte a koronát I. Istvánnak és az áldást („coronam et benedictionem"). Ez azonban semmiképpen sem lehet igaz. A „német" krónikásnak tudnia kellett azt, hogy a német-római császár még hatalmának tetőpontján sem küldhetett senkinek koronát, mert koronaküldési joga egyedül a bizánci császárnak volt, még a Nagy Konstantin-féle jog alapján. De a latin szertartású egyházban ez a jog Róma püspökét illette meg, vagyis a római pápát, a Nagy Konstantin-féle ha­gyományra való hivatkozással. A „pápai,. koronaküldés valójában kirekesztette Magyarországot a német birodalom hűbéri hatalma alól, de ugyanakkor az ed­digi magyar nemzeti államot - vagyis szabad és mindenkitől független államot - a római pápától függő „apostoli királysággal" a római katolikus vallás vazal­lusává tette. Ettől kezdve az eddigi szabad népi életformát a vallási törvények szabályozták. Ezeknek a vallási törvényeknek következménye lett az újonnan és I. Istvánnal bevezetett „királyeszme" is, mely valójában az ószövetségi és evangéliumi magyarázatoknak erőszakkal való megvalósítását követelte.

Ezek a „magyarázatok" azonban a mindenféle „térítő" idegen papoknak a műveltségi állapotától függtek, hiszen a bibliaismeret csak a legmagasabb papi szinten alakult ki valamelyes formában. Az alsó papság csak rendeleteket tel­jesített és ezek mind az ószövetségi „szemet szemért - fogat fogért" törvényt alkalmazták a megtérni nem akaró eretnekekkel szemben. Indokolásul csak azt az adatot hozom fel, mely szerint:

„Az 1229-ben Toulousban lévő domonkosrendi Szt. Jakab kolostorban működik a Biblia-javító Bizottság"3.

I. István korában azonban a nép olvassa a rovásírásos „bibliákat", melyeket az „istentelen manicheusok" könyvének neveznek még az inkvizíciót végzők is. Persze ezek a „bibliák" nem tartalmaznak semmit a római zsidóke­reszténység ószövetségnek nevezett könyvéből, melynek határozatait ezek a „térítők" sokkal jobban alkalmazták a magyarok ellen, mint az evangéliumi „Krisztusi szeretet" követelményeit. I. István koronázásával tehát egy sorsdön­tő államalapítás történik Magyarországon, mert a régi istenes élet és szabadság eszméjében nemzeti jelleggel élő és a szakrális uralkodónak híven engedelmeskedő társadalom életét megzavarta és felborította az „új hitet" hor­dozó, beözönlő idegeneknek a bosszúálló észjárása. Az új vallással párosult hierarchikus rendszert a magyar nép egyszerűen nem tudta magáévá tenni.

3 Fehér J. idézett munkájának 120. oldalán.

191

Az Álmos szakrális papkirállyal államot alapító népesség a TURUL nemzetség szakrális, vagyis Istentől eredő hatalmában lett naggyá és boldoggá az erős nemzeti öntudatban.

Most pedig az uralkodó I. István király az első, aki megtagadja, hogy „ősap­ja, Álmos, az *Ég-Fia* - tehát *fél-Isten*, szakrális személy volt.'"1 De nemc­sak megtagadja a saját „Turul-nemzetségét", hanem népétől is követeli ezt, és bünteti azokat, akik nem hajlandók fejet hajtani az idegenek által behozott „új rendszer" és „új vallás" előtt.

Ennek a „sorsdöntő államalapításnak" új törvényei tehát nemcsak a sárba tiporják a régi szakrális rendet, hanem az ősi nép lelkivilágát is felkavarják, mert érthetetlenné válik léte a szabadságból a szolgaságba.

Ha ÁLMOST és EMESE ősanyánktól kezdődő TURULNEM­ZETSÉGÜNKET említem, ide iktatom a Nagy Lajos Király Magánegyetem sumér nyelvtanárnőjének - dr. Marton Veronikának - a 2000. évre küldött „újévi köszöntőjét", melyben tudomásomra adja, hogy az ékiratok nyelvén - a ma „sumer"-nek nevezett MAH-GAR nyelvünkben - miképpen találta meg „ÁLMOS" papkirályunk nevét. Jó ezt is tudni, mert ahogy pl. az otthoni „ide-genszívű" történészek ÁRPÁD apánknak nevét az „árpácska" fogalomból szár­maztatták, úgy ÁLMOS azért kapta édesanyjától - szerintük - ezt a nevet, mert csodás álmot látott. Jó cáfolat és nemzeti öntudat-erősítő dr. Marton Veronika megfejtése. Olvassuk együtt!

ÁLMOS NEVÉNEK JELENTÉSE

Az Álmos név megfejtési kísérlete: Több megközelítés is lehetséges, ame­lyek valahol hasonlítanak egymásra, mindenesetre egyik sem zárja ki a másikat.

1. ÁLMOS - Fejedelmünket, Álmost Somorutornál megölették, gyilkosa felbujtásra Ond volt (Divide et impera!) = ALaM.MUS olvasatú sumir szó a magyar Almos nevet takarja = AL: a név első szótagja az ugyanaz, mint a „ta-al ta-al" szó második és utolsó szótagja. Alapjelentése: fokos, szekerce (pickax) = MUS olvasatú szó két ékjei összetétele: = SAR (D.396.1.) = a tökéletességet, a tel­jes egészt, a 3600-at, a világmindenséget, DU olvasattal az eget jelenti. = ES, US, MUS (D.480.14.) = magas, ember, 60, Isten, kiáltás, az egyetlen^A szótár megjegyzi, hogy e jel váltakozik a vízszintesen álló, hasonló jelentésű jellel. A két jel együttesen tehát a „tökéletes ember", a „magas világ", a tökéletes isten, ta Ián a teremtő jelentésű, de a 3600-at is jelenti.

Megállapítható, hogy az ismeretlennek tartott, vagy az „álom" fogalmával összekapcsolt ÁLMOS szavunknak igenis van értelmezhető jelentése, még­pedig: a fokosa világ istenének. Ennek eredetije talán a_ Gilgames eposz Enkidu-ja. Összeolvasva nem csupán ÁLMOS, hanem ÁLDÁS is lehet.

4 Diimmerlh Dezső: Az Árpádok nyomában (Panoráma, Bp, 1977. 130. o.)

192

2. ALMOS - a Pantheon Babilonicum 564.12-es jelzete háromféleképpen közli a kere­

sett nevet. A harmadik jelnél nem közli az olvasatot!

AL.MU

A.LA.MU

ALMU? SZANGU

Fokos. (D.298.)+hős, én, fia, nevez, ad (D.6L)

Víz (D.579)+bőség (D.55.)+ad (D.61.)

főpap (D.314.28) májnéző (Szangu olvasattal) (D314.30)

Válasszuk ki a nekünk tetsző értelmezést a mai magyar nyelvszokás szerint ÉN, FOKOS.

Érdemes megjegyezni, hogy a D.61-es jel királyi pálcát is jelent, tehát indokolt lehet a fenti fordítás, de ha azt mondjuk: fokos + név, akkor semmivel sem mondtunk kevesebbet, mint hogy fokos a nevem, tehát én vagyok a fokos.

1. A második változat kissé furcsa, hogy „bőséges vizet adó". Feltehetően a fokos név kiváltásáról lehet szó az A.LA jel használatával, de egybevág Emese álmával is, miszerint Emese öléből hatalmas folyam árad.

2. E változat a legmeglepőbb. Az ÁLMOS szó tehát főpapot is jelent, méghozzá nem is akármilyet, hanem tudós Fő-papot.

Hiába felejtették el velünk az Álmos szó jelentését, és igyekeztek belénk sulykolni, hogy azért Álmos, mert az édesanyja megálmodta a születését. Megálmodta, de azért, mert fokost szült, népének méltó vezérét hozta a világra. Álmos papkirályunk élte ezt bizonyítja."

* * *

ÁLMOS nevének ősi nyelvünk szerinti elemezését azért mutattam be, mert - mint majd látni fogjuk a következőkben bemutatott I. András korabeli imád­ság szövegéből - I. István korában így beszélt a magyar (mah-gar) nép. Ugyancsak a vele azonos fajú és nyelvű „avarnak" és „hun"-nak nevezettek is.

De végre beszéljünk a koronázásról és a koronáról. Sajnos, hogy a koronázás lefolyását csak a későbbi ún. „Nagy Legenda" említi és ebből az vehető ki, hogy az esztergomi templomban történt, melyet állítólag Gyejcs kezdett volna építeni és a koronázás idejére - 1000 karácsonyára - már készen volt. Dümmerth említett könyve foglalkozik részletesen az ünnepség lefolyásá­val, idézve az ún. „Nagy Legendából", ahol a XI. század végén keletkezett le­genda igen egyszerűen írja le a koronázást és a királyavatást. Idézem:

„Atyjának halála után az ötödik esztendőben... miután elhozták az apostoli áldás levelét, a püspökök a papsággal, az ispánok a néppel illő dicséreteket nagy fennhangon kiáltozván, az Istennek kedves Istvánt királynak kikiáltják és a szent kenettel felkentet királyi méltóságú koronával szerencsésen megko­ronázzák..." Az idegen legendaíró latin szövegében érdekes a „feliciter"... azaz

193

„szerencsésen" kifejezés. Ugyanis arra gondolhatunk, hogy talán valami veszé­lye is lehetett ennek a koronázásnak, ahol a ceremónia lefolyásában Mózes könyveiből való „ószövetségi" szövegek és rítusok is szerepelnek. (1. Dümmerth említett könyvének 167. oldalán). De a Zsoltárok könyvéből is azt énekelték: ÓH IZRAEL, ha te meghallgatsz engem!" (81.9.)

A koronázási ceremónia leírásából az a logikus következtetés vonható le, hogy a beözönlött „idegenek" nagy örömmel vették a szertartás megtörténtét, míg a Magyar Nép egyszerűen kétfelé szakadt.

A „kisebbik" részt képezték az „ISTVÁNOSOK" és a „többséget" a „Koppányiak". (Csak így zárójelben jegyzem meg, hogy

MA - I. István után 1000 évvel - hazánkban fordított a helyzet. Többségben vannak a „szentistvánosok" és kisebbségben a „koppányiak". Az „idegen-szívú'ek" pedig behelyettesítik az I. István korabeli „beözönlött idegeneket".)

A koronázás alkalmával talán a „Koppányiak" valamiképpen mozgolódtak és a legendaíró azért használja a „szerencsésen megkoronázás" kifejezést. 1. István királyunk pedig örömmel lett koronás király, hiszen Gesela is vele vett részt a koronázáson, bár a „királyné" koronázási részvételéről a legenda nem beszél és más forrásunk sincsen. Azt viszont ne felejtsük el, hogy Istvánt három nővére nevelte, miután édesanyja - SARALDU (Sarolt) - meghalt. Említettük, hogy István befolyásolható karakterű volt, de nővéreinek az édesanyja nélküli állapota sem volt „hibátlan". Adelhaid valódi „mostoha" lehetett. Persze, mind­ezek csak következtetések. Ugyanis Istvánnak mind a három nővére királyi házasságot kötött és királyi férjük mindegyiket elzavarta.

Orseolo Ottó velencei dogé - Péter fiával együtt küldte el feleségét, akik Magyarországra jöttek, a másik nővért Boleszló lengyel király űzte el, mint „feleséget", és a harmadikat Radoniz bolgár cár fia vette feleségül, de szintén elűzte.

István házassága első idejében talán támasznak érezte az erős karakterű és nála idősebb Gesela feleségét és a koronázás után valószínűleg erős kézzel ren­delkezett és vett részt az „új vallásra" való térítésben. A pápai koronával megkoronázott magyar király - mint „apostoli király" - semmiféle függő és alárendelt viszonyba nem kerülhetett a német-római császárral.

A koronázással I. István országa - egyházi értelem szerint - a római pápa védelme alatt lévő és Szent Péter tulajdonát képező birodalom lett. III. Ottó, mint német-római császár tehát elesett attól a lehetőségről, hogy birodalmába bekebelezze Magyarországot. Tiltakozik is és Rómába megy tanítójához, aki most II. Szilveszter pápa. Az egyházi krónikák szomorúan írják, hogy 1002-ben Rómában fiatalon meghalt kolerában. (0 volt az egyetlen Rómában, akit ez a betegség elvitt a másvilágra.) Utána II. Konrád lett a német-római császár, aki - mind majd látni fogjuk - ellenállt a pápai akaratnak és megtámadta I. István Magyarországát.

ISTVÁN MAGYARORSZÁGA

I. István Magyarországa kifejezést tudatosan használom, mert óriási különbséget mutat az Árpádi magyar államrendszerrel és királyeszmével való összehasonlításban. Persze igen nehéz a mai történészek munkáiból kiböngészni a valóságot, mert ezek - mint Dümmert is - „lovasmonád tár­sadalomnak" nevezik az Árpádi birodalmat, melynek - szerinte - „sem eredete, sem nyelve nem volt egységes" és „zsákmányszerző hadjáratai" voltak. Tehát az Ennstől a Fekete tengerig terjedő Árpádi Birodalmat (1. a bemutatott térképet), a valamikor „vendégként" érkezettek utódai becsmérelik azzal a cél­lal, hogy I. István államalapítását minél jobban dicsőíthessék és magasztalhas­sák. De tegyünk együtt egy összehasonlítást a két „államrendszer" között.

Az Árpádi rendszerben: létezik a vérszerződés alkotmánya, mely meghatározza a jogokat és kötelességeket. Nemzeti vallás létezik, az ATYA­ANYAFIÚ Szentháromság Egyistenének hitével, Urunk-Istenünkhöz való imádkozással. Szakrális eredettudat él az egyfajú és egynyelvű népben, bárhogyan is nevezik őket az ellenségeik (hun-avar-magyar népi-faji és nyelvi azonosság).

A rendszer alapja: a nemzet tagjainak egyenlő joga és az alkotmány által meghatározott szabadsága. Nincsenek kiválasztottak, hanem karizmatikus tudatú nemzetségfők tartják össze a Nemzetségeket.

A nép írástudó (rovásírással saját írása van), ipari műveltsége magasfokú és a nemzetségek által tanított és gyakorlatba vitt eszközgyártás és élelem-kon­zerválás nagyipari szinten van megszervezve.

A uralkodó - a TURUL NEMZETSÉG-ből eredő és ahhoz tartozó szakrális személy.

A magyarság saját és csak e nagy népnél lévő állatokat tenyészt, (hideg­marha, mangalica, racka juh) és a lótartás és lótenyésztés nemzeti kötelesség. Itt az emberrel együtt élő állatoknál tisztelettel kell megemlékeznünk három kutyafajtánkról. Ezek kísértek bennünket az évezredek során: a puli, a kuvasz és a komondor.

A népegészségügy tökéletesen meg volt oldva és biztosítva a mágus-papi rend orvosai és orvosnői (bábák) által, akik a népnek testi és lelki pásztorai voltak.

Istentiszteletek a természeti ünnepeken - mindenkor a szabadban (forrá­soknál, tavaknál, ligetekben). Semmiféle „áldozati rítust" nem ismert a magyar nép. Körtemplomokat építettek, ahol a Nap-járás szerint a természetadta ünnepek voltak megjelölve. Ószövetségi és zsidó tanokat nem ismertek.

I. István államrendszere: az itt felsoroltakat mind eltörölte. A nemzetségek területein „tíz" püspökséget állított fel, apátságokkal és plébániákkal és föld­birtokkal látta el őket.

A „szabadság" helyett egyházi terroruralom következett, mert ez a rendszer a „nemzet" fogalmát megszüntette. Az ország lakosait a nemesség és papság uralta, a nép pedig „jobbágy" és „szolga"-sorban élt, megkülönböztetve e nevek alatt. Ezt a rendszert az idegenekből lett „nemesek" és a római egyházat

194 195

képviselő idegen „főpapok" uralmának nevezhetjük és ezek a „főpapok" az ország birtoktestének „kétharmadát" birtokolták és „pallosjoguk" volt. Vagyis... azt a „jobbágyot" vagy „szolgát" nyakaztatták le, akit akartak és any-nyit, amennyit akartak. Mindezt I. István király nevében és MA - 1000 év után is - „Szentistvánnak" tulajdonítanak minden kegyetlenséget és magyarirtást. Vegyük le a magyar anya szülte I. István királyunkról ezt a rádobott terhet, hiszen a „rendszert", mely uralkodott Hazánkban: az „új vallást", a római zsidókereszténység vezette be, az idegen papság és a beözönlött idegen katonaság segítségével - I. István uralkodása alatt.

A hazai történészek még a „vármegyékre" való tagozódást is I. Istvánnak tulajdonítják, de ez sokkal későbbi, mert ez a „végzetes államalapítás" az egy­házi államot szervezte meg, ahol a hatalom az egyháziak kezében volt és ezek nem törődtek semmiféle nemzetpolitikai üggyel. (A vármegyerendszert valószínűleg III. Béla királyunk vezette be.) Ez a „vallási alapú" állam a népre, vagyis a „világiakra" is kiterjesztette az egyházi szabályokat és ezek határozták meg az élet formáját és lehetőségét. A régi „népegészségügyi", vagyis az „uru-sok" és mágus papok és papnők (bábák) általi gyógyításokat ördögú'zésnek minősítette és a gyógyító asszonyokat „boszorkányként" megégette. Hasonlóképpen akadályozta az eddig legfontosabb nemzeti munkát, a lótenyésztést is. A főurak és nemesek, egyháziak semmiféle közteherviselést nem vállaltak és így a közterheket egyedül a jobbágyság viselte. Az idegen és uralkodó papok tervszerűen pusztították a magyar kultúra „pogánynak" minősített emlékeit. Elsősorban a rovásbotokat és rovásírásos könyveinket. A népnek legelső kötelessége a vasárnapi templomba járás és a gyónás volt. Aki nem akart gyónni, azt súlyosan megfenyítették, megkínozták. A törvények és a régi alkotmány be lett helyettesítve egyházi rendeletekkel, melyeket a „Dekrétumok" tartalmaztak. Mindenkinek meg kellett keresztelkedni a római vallás rítusa szerint és az új vallás nyelve a „latin" lett.

Megint említenem kell a hazai történészeket, akik ennek a „végzetes állam­alapításnak" a rendszerét hozsannázzák mondva, hogy „a magyarság lovas-nomád" volt. Ezt a kifejezést - „lovasnomád" - ők „kultúrfok" értelemben alkalmazzák. Ilyen kultúra azonban nincs, és Magyarországon nomadizálni nem lehetett - éppen úgy, mint Dentumagyariában és Etelközben sem, mert hideg és hosszú a tél és az állatok (főként a lovak) istállót követelnek éppen úgy, miként gazdájuk, az ember is meleg házakban töltötte a telet.

Tudom jól, hogy az 1000 éves tanítás által megcsontosodott felfogást nehéz megváltoztatni. Mi azonban csak annyit akarunk bizonyítani, hogy: a zsidó­kereszténységünk által hirdetett „magyar" történelem NEM A NEMZET története, hanem a magyarországi zsidókeresztény és német-római egyházé, mely I. István királyból „Szentet" csinált. Ugyanis ez az egyház a „magyar" földre való érkezésének pillanatától kezdve nyíltan és erőszakosan magyar­ellenes volt minden intézkedésében. Az ún. „mágus inkvizícióval" kiirtotta az ősi magyar történelmet és hagyományt hirdető regőseinket, lantosainkat, kob­zosainkat és a szegény népet gyógyító „urasainkat", mágus-orvos-papjainkat. Teljesen nyíltan kimutatták, hogy ők nem akarják azt, hogy a magyar nép

196

művelt maradjon. Nem tűrték a magyar hagyományokat, hanem az „új hit" segítségével alázatos szolganéppé akarták átalakítani Nemzetünket. És ez a szándék ma is él!

De szeretnék itt egy perdöntő bizonyítékot bemutatni arra vonatkozólag, hogy valójában milyen is volt az Árpádi Birodalom népének a vallása. Az a val­lás, amit hol manicheusnak, hol „török" vallásnak neveznek, de a római zsidó­kereszténység elnevezése szerint csak - POGÁNY - volt.

AZ ÁRPÁDI BIRODALOM NÉPÉNEK HITVILÁGA ÉS VALLÁSA

A Magyar Nemzeti Múzeum 1996-ban rendezett egy kiállítást a „HONFOGLALÓ MAGYARSÁG" címmel és ott találtuk kiállítva az itt bemu­tatott, bronzból öntött „mellkeresztet", mely a Tiszaeszlár-Sinka-hegyi ásatá­soknál került elő még 1889-ben. Jósa András ad nagy fontosságot ennek a lelet­nek és úgy vélekedik, hogy „összekapcsolja az avarkort a honfoglalás korával". Az egybeillő két részt egybekapcsolták. Az előlapon Jézus domborművű megfeszített alakja látható, de inkább az „ÉLŐ JÉZUS" ez, hiszen két lába egymás mellett sebzetlenül és takaratlanul van a „pártus-jellegű", redőkben leomló ruhája alatt.

197

Négy „apostol" veszi körül - és „kettőnek" fejére helyezi kinyújtott karjait. A hátoldalon Szűz Mária domborműve van. Dicsfénnyel övezett a feje, szintén „páitus-jellegű" öltözetben. Két tenyerét - pártus királynői módon - feléd fordítja. Szintén négy „apostol" veszi körül.

Az összekapcsolt kereszt „nyolc" apostolának ruhái szintén „pártus-jel-legűek". De a kiállítási katalógus azt írja a 193. oldalon, hogy „ezüstözött kereszteket, pontosan ilyen kereszteket is találtak és a Nyíregyházi Múzeumnak ajándékozta azt gróf Pongrácz Jenőné sz. gróf Desseffy Izabella."

Szabolcs, Bereg és Szatmár megyéből kerültek elő az ilyen keresztek, melyek azt bizonyítják, hogy az istenes avar- és Árpád-kori magyar nép fiai, lányai hordták nyakukban vallásuk bizonylataként és halottaikat is ezzel díszítették. E keresztek pedig ékes bizonyítékai annak, hogy a Kárpát­medencébe hazatért ún. „avar" és „magyar" népünk a Pártus Birodalom Jézus­hitét hozta magával. Az „ATYA-ANYA-FIÚ" Egy-Igaz-Isten Szentháromságának hitével. Ez a „kereszt" nem Jézus Urunk keresztjének (amire felfeszítették) a jelképe, hanem a „világ-kereszt", a TE-RAM-TU, a „TE-REM-TÓ" Atyának szimbóluma mindenütt. A legnagyobb hatalom ábrá­zolása, és így rajta a „SZENT-ANYA" és a „SZENT-FIÚ" alakjával - a minden júdaiságtól mentes „kereszténység" megvallása. Ez a kereszt azonban ugyanazt fejezi ki, amit a Szent Koronánk mutatott átalakítása előtt. Ott is „négy" apos­tol van Jézus Urunk körül: Péter - András - Tamás - Jakab - és a „leszerelt", „ellopott" Szűzanyának zománcképét is „négy" apostol, Pál (kánáni Simon) -Fülöp - János és Bertalan övezte. Ezen a kereszten Jézus Urunk kinyújtott kar­jai Péter és András fején nyugszanak. Véletlen lenne, hogy a római pápa önmagát Péter Apostol utódjának nevezi és a Szent Péter Bazilikában trónol, a Keleti Egyház alapítójaként pedig Szent Andrást tisztelik? De ez a „keleti vagy bizánci egyház" megalakulása után még nagyon sokáig az ún. „anyajogú" Szentháromságot vallotta magáénak és ezt jelképezi a templomain lévő „ket­tős" kereszt. Ugyanis ezen a függőleges ág az „ATYA-ISTEN"-é, mely összeköti az Eget a Földdel és a két vízszintes ág: a „Szent-Anya" és a „Szent-Fiú". A Saul-Pál féle zsidókereszténység kidobta a kettős keresztből a „Szent Anya" ágát és a megmaradt „egy" vízszintes ággal ez a kereszt olyan lett, mint amilyenre az Üdvözítőt felfeszítették.

A bemutatott Sinka-hegyi keresztet viselő „pogányok" voltak Árpád nagy­királyunk birodalmának magyarjai, akiket a beözönlő idegen zsidókeresz­tények akartak a Szűzanyához való imádkozástól „eltéríteni" és Üdvözítőnket a „mise" szertartásában újra „feláldozni". Ez pedig nem ment. Évszázadok nyomorúsága, szenvedése törte bele a „magyarságot" a zsidókereszténységbe. Álmos és fia Árpád a pártus üldözöttek hitét tette „nemzeti vallássá". Miként a Pártus Birodalomban is - a vallásszabadságot biztosító, bölcs pártus királyok megengedték, hogy minden nemzetiségnek, mely a Birodalom területén él -meglegyen a „nemzeti vallása". És a pártusoké az volt, amit a Sinka-hegyi mel­lkereszt ábrázol. Álmos és Árpád is ezt folytatták. Jól tudták azt, hogy ennek az ő általuk és népük által vallott hitben nagyon régóta élt az „ősvallásunk Istenasszonya" - a BOLDOGASSZONY - a maga hét lányával.

198

• A „nemzeti vallás" valójában a NEMZET éltető ereje. Ez tartotta meg MAH-GAR és HUN népünket az évezredek során. Jézus Urunk születése előtt mint „ADVENT" , vagyis az ezeréves próféciák általi „Isten-várás" és az Üdvözítő megérkezése után az ő tanítása és útmutatása szerinti istenes élet a Nemzet egyetértésében, békességében és védelmében - Urunk-Istenünk által a Földre rendelt és örök törvény szerint.

A Pártus Birodalom után létrejött sasanida-perzsa hatalom első uralkodója - ARDASIR - is felismerte ezt és Zoroaszter (Zarathustra) világosságából alakít át népének egy „nemzeti vallást", mely a zsidóhoz is hasonlít abban, hogy üldözi a „másvallásúakat". Érdemes idézni fiához írt „intelmeit", csak azért, mert örök érvényű intést tartalmaz. Így írt fiának Ardasír:

„Ne feledd Fiam, hogy Hazád és Vallásod védelmezője vagy. - E kettő elválaszthatatlan egymástól. Egy uralkodó könyörület nélkül: tirannus, és a hit­nélküli nép egy borzalmas társadalommá válik. - Vallás létezhet ország nél­kül - de egy ország sem maradhat meg nemzeti vallás nélkül!" Ebben a hagyo­mányban találhatjuk meg a Magyar Sors ítéletét is, mert Istvánnal idegen val­lás rabjai lettünk és ez ezeréves szolgaságunk oka és eredete!

De térjünk vissza István királyhoz. Most azt nézzük meg, hogy az ő uralkodása alatt mi minden történt. Hogyan alakult életének sora és azt is, hogy „milyen volt I. István király magyarsága...?"

A MAGYAR-ANYA-SZÜLTE I. ISTVÁN MAGYARSÁGA

Környezetét ismerjük. Teljesen német és római-egyházi befolyás alatt van. Közeléből ki van szorítva mindenki, aki magyar. Ennek ellenére kénytelen a magyar nemzetségek vezetőivel, vagy azok hozzátartozóival kapcsolatot tartani és a koronázás után minden igyekezete az, hogy az „új rendszerben" magyar „urakat" is avasson királyi tanácsosokká. Sajnos csak a vallásos buzgóságtól dagadó leírások maradtak fenn róla, és így nagyon nehéz a történelmi valósá­got megállapítani. írják, hogy „hét gyermeke volt, de azok mind korán meghal­tak". Az sincs sehol leírva, hogy a férfikort elért fia - IMRE herceg - hányadik gyermeke volt, de azt mégis közlik a papi krónikák, hogy „vadászat alkalmával egy vadkan ölte meg". Királyok és hercegek pedig nem szoktak gyalogosan vadászni, hanem lóháton, hiszen csak a dárda és a nyíl volt a vadászat fegyvere. A megkoronázott fiatal István bizonyára erélyesen lépett fel azok ellen a ma­gyar nemzetségek ellen, akik ellenezték az új rendszer bevezetését, nyugatinak és hűbéresnek nevezve azt. Miután Koppányt felnégyeltette és még nem gyötörte eléggé a lelkiismeretfurdalás apjának - Gecső-Geyzának - „meg­gyilkolása" miatt, valószínűleg nem vette eléggé észre azt, hogy a „térítők" az ő királyi családjának tagjait, rokonait „teszik el láb alól", a mennyei üdvösség hónába való távozásukat vallási ceremóniákkal is gyászolva.

200

Sajnos nem ismerjük az Arpád-háznak István korában élt tagjait szám­szerint. Csak azt tudjuk, hogy sokan voltak. Hiszen Gecsőnek testvére is volt - Mihály -, akiről a papi krónikák azt írják, hogy „Geyza ölette meg." Iszonyú nagy hamisításnak véljük ezt az állítást, mert ez lenne az első eset az Árpád­házi testvérgyilkosságra. A Koppány felnégyelésén iszonyúan felháborodott Gecső királyunk ilyet nem tehetett, hiszen éppen a NEMZETSÉGÉNEK védelmezése okozta halálát, aljas módon való meggyilkolását is.

Beszélnek SZÁR Lászlóról is. Az ő családjáról sem tudunk semmit. Az erdélyi GYULA, István nagyapjának rokonsága, családja is kétszeresen eltűnt. Előbb kiirtották őket, aztán a történelmi felejtés fátyola borult rájuk. De valószínűleg Istvánt „megrettentette" TONUZÓBA (Tammuz-Aba) élve való „egyházi" temetése. Azért gondolunk a „megrettentésre", mert az egyháziak által írt krónikák ezt az egyet említik meg példának és természetesen I. István cselekedetének minősítik azt a kegyetlenséget, hogy egy uralkodót feleségével és lovával együtt élve eltemetett. Haló poraiban is áldott MÓR József örökítette meg ezt, vászonra festve a krónika tudósítását. A borítólapon közlöm, bemu­tatom remek alkotását. Legyen ez a szomorú hagyományunk újraéledésünk szolgálatára!

Valószínűleg István király rájött arra, hogy rokonai meghaltak „hirtelen", vagy „véletlen baleset" által. Érdekessége ezeknek a „királyházi" halálese­teknek az, hogy rendszerint azon a vidéken történtek, ahová az országot járó GELLÉRT püspök (a mai Szent Gellért) „térítő útra ment". Kb. 20 évig járta Hazánkat ez a „térítő" püspök, de nem tanulta meg édes magyar nyelvünket, hanem mindig egy papi tolmáccsal járt, de az ország ügyeiről nagyon jól volt mindig tájékoztatva. Közben múlt az idő is. Imre herceg felserdült fiatalember lett és bekapcsolódott a királyi teendők végzésébe.

A pápaság és a német-római császár között azonban nézeteltérés keletkezett Magyarország birtoklása tekintetében. A pápa által küldött apostoli koronával Magyarország „szentszéki állam" lett az egyházi feudál-kapitalista uralmi rendszer bevezetésével is.

A magyarországi „tíz" püspökség földbirtokainak jövedelmét a római pápa kapta meg és nem a német-római császár. A Német-Római Birodalom területén lévő püspökségek adót fizettek a császárnak és csak a szűkös egyházi bevételek maradékát tudták a pápa rendelkezésére bocsátani. Ez volt a különbség a két államrendszer között - és az a tény, hogy a magyar föld termékének gyümöl­csét a római pápa kapta és nem a Nemzet életének javítására fordítódott az ország birtoktestének 70%-át kitevő püspöki és papi uradalmak jövedelme, legfőbb bizonyítéka annak, hogy I. Istvánnal - nemzeti szempontból nézve -egy „sorsdöntő államalapítás" kezdődött Hazánkban, az egyházi és idegen méltóságosok korlátlan uralmával.

Amikor II. Konrád német-római császár elég hadsereget tudott összeszedni az egymással mindig hadilábon álló német államocskákból, 1030-ban megtá­madta Magyarországot. Itt - Hazánkban ütközött össze az egyházi szervezetet szolgáló „németeknek" és a német császárt szolgálóknak serege. A magyar­országi és I. István apostoli királyhoz tartozó egyházi szervek - püspökségek és

201

apátságok - éppen úgy részt vettek az ellenálló magyar hadsereg felállításában, miként a királyhoz tartozó világiak, akik - 30 év alatt - Istvánhoz csatlakoztak. A háború II. Konrád vereségével végezodött és a magyar hadak elfoglalják az egész Bécsi-medencét megint. A krónikák által „szentéletűnek" nevezett Imre herceg, a trónörökös is részt vett a háborúban. Az admontiak évkönyve említ egy magyar „herceget", aki a legbátrabb magyar hadakat vezette győzelemre. Ez csak a trónörökös lehetett, hiszen más „herceg" már nem volt, aki I. István király hadaiban harcolhatott volna. Konráddal a békét Esztergomban kötik meg. - Ez viszont annak a bizonyítéka, hogy Istvánnak 1030-ban Esztergom volt a székhelye.

István király boldog, mert országa legyőzte a német-római seregeket. Boldog, hogy trónörökös fia mellette van, aki bátor, de aggódása is van amiatt, hogy a királyi testőrség parancsnoka - a velencei Péter - nem vett részt a háborúban, hanem a háború előtt Velencébe utazott. Aggódása szomorúsággá változott hamarosan, mert 1031-ben - a Pilisben tartott vadászaton - megölik fiát, a trónörököst. Az egyházi krónikák - mint mindig - most is eltakarják a való igazságot. Hazudnak és általuk jelenik meg először Magyarországon a „történelmi" vadkan, hogy megölje István fiát, a trónörökös Imre herceget, hogy aztán majd a királyságra illetékes Zrínyit is megtalálja. Imre halálával magába roskad a királyunk, a „rabkirály" - és most ébred rá arra, hogy őseinek a szép és szabad Magyarországa hogyan lett a római pápaság által bevezetett és az ő segítségével állandósított hűbéri rendszer segítségével az idegen hatalma­sok tulajdona és a jobbágy és szolga „magyarok" nyomorúságos hona.

Az egyetlen, aki ebben a Magyarország bekebelezésére irányuló szövetkezésben jól számított, az II. Szilveszter pápa volt. Tudta jól, ha Magyarországot a római katolikus egyház országává teszi, a „magyarok" legjobb védelmezői lesznek ennek az „anyaszentegyháznak".

A pápa természetesen a magyarországi egyházi szervezetek meggyöke-resedésével számolt, ami be is következett. A „térítés" kegyetlenségeit azonban az egyháziak mind I. István király számlájára írták és tehették is csaknem 1000 éven át, mert eltitkolták azt is, hogy I. István király halála is „gyanús körülmények" okozta eset volt. Valószínűleg azért, mert az öreg király meg akart tenni mindent még a „magyar nemzet" megmentésére - amit még tennie egy „rabkirálynak" lehetett.

Ezekkel az indokolásokkal kérem, hogy mentsük meg - a már ezeréves hagyománnyá lett - Szent István méltóságát MAGYARNAK! Ugyanis ma már bizonyítani tudjuk, hogy mindaz a magyarellenes rendelkezés, törvény, amit tőle eredőként hirdetnek, mind a német-római érdekű, júdai-keresztény papi hierarchia szüleménye. Tehették azt, amit akartak, hisz Magyarország birtok­testének 70-80%-a ezer éven át az ő tulajdonuk volt. (Tulajdonjoguk 1945-ben szűnt meg.)

Ma már azt is biztosan tudjuk, hogy azokat a bizonyos „INTELMEK"-et - meggyilkolt Imre fiához - a „rabkirály" nem intézte. De nem is intézhette, ugyanis Imrét meggyilkolták 1031. szeptember 2-án, és a bús atya-király min­dent elkövetelt, hogy utódja ne idegen, hanem „Árpád-házi" legyen, amikor

202

aztán az általa kinevezett trónörököst - VAZULT - felesége, a német Gizella gyilkosai „kikészítették".

„Látta István király, hogy milyen nyomorúságosan megcsonkították: keservesen sírni kezdett, de nyomta a betegség terhe és így nem adhatta meg a gonosztevőknek méltó büntetésüket." (Székely István Krónikája szerint.)

E „szentpapírba" csomagolt tudósításból láthatjuk, hogy még annyi hatalma sem volt a „rabkirálynak", hogy trónörökösének gyilkosait megbüntesse. - De életre kelt benne nemes elődeinek karizmatikus öntudata, amikor királyi vérének még élő és reményteljes fiataljait, Andrást, Bélát és Leventét utasítot­ta, hogy meneküljenek külföldre ebből, az idegenek által megszállt és meg­szervezett, magyart gyilkoló országból.

Ha István király írt volna „INTELMEK"-et Imre fiához (akit Vazul előtt gyilkoltak meg), most, midőn a szervezett, idegen gonoszok elől unoka­öccsének fiait kimenekíti az országból, nem tépte volna össze ezeket az „INTELMEK"-et, melyben az „idegenek" gyámolítását, befogadását és támo­gatását írta volt...?

Használjuk a logikát az események és a hozzánk érkező írások kiértékelésére, hiszen István király még „hét" évig élt Imre fiának a meg­gyilkolása után. - Halálának körülményei azonban igen titokzatosan -ismeretlenek. Iktassuk ide Kolozsvári Grandpierre Endre könyvéből (Király­gyilkosságok, Bp. 1991.) a fellelhető magyarázatokat:

A nagy király halála

A két kijelölt trónutód már a sírban, Szár László fiai külföldre futottak a rájuk lesengő veszedelem elől. Világos hát, hogy most maga a király következik. Miként halt meg, nem tudjuk. Krónikáink - ha nem is tüzetes és szakszerű pontossággal - számos királyunk haláláról, halálának módjáról beszámolnak. Itt semmi. Puszta üresség. Olyasfajta üresség, szóvirágokba burkolózás, mintha ki akarnának kerülni valamit, Dante szavaival élve, itt a szó „mintha félve kerülné (önnön) repülését".

Kézai: „Szent István király... a boldogságos Szűz fogantatásának napján az Úrhoz költözött".

Képes Krónika: „A Boldogságos, mindenkoron ártatlan Szűz Mária mennybemenetelének napján kiragadtatott e hitvány világból és a szent angyalok társaságához csatlakozott".

Chronica Hungarorum: „a jelen hitvány világból kiragadtatik, s az angyaloknak szent karába soroztatik".

Ki tudja, talán még az üresség, a hiány is mond valamit.

Összeesküvés a nagy király ellen?

Bármi történt is légyen, óhatatlanul felmerül a „cui prodest?" (kinek használt, kinek állt érdekében?) problémája. S mintha krónikáink akaratlanul is erre a kérdésre próbálnának felelni:

203

„Gizella királyné pedig elhatározta Budával, gonosz csatlósával - ol­vashatjuk a Képes Krónikában -, hogy a királyné atyjafiát, a német - helye­sebben: velencei - Pétert teszik királlyá; az volt a céljuk, hogy Gizella királyné kénye-kedve szerint cselekedhessek és Magyarország - szabadságát elveszt­vén - akadálytalanul a németek alá rendeltessék." Orseolo Péter Velencéből jött Szent István udvarába, s ott egyik napról a másikra a királyi testőrség pa­rancsnokává emelkedett.

És Orseolo Péter lépett Szent István örökébe.

* * *

Foglalkoznunk kell tehát ezzel a Péterrel is. Egyrészt azért, hogy a történéseket - vagyis a „sorsdöntő államalapítás" tragédiáját -jól megismerjük és másrészt felderítjük a pápa által küldött „apostoli korona" sorsát is. De előbb szeretnénk bemutatni azt a fontos személyt, akinek „gyanús körülmények" által történt halála csak fokozta a „sorsdöntő államalapításban" történt magyarirtást. Ez a személy pedig István királyunk fia - Imre herceg -, a megölt trónörökös. Vizsgáljuk meg a rendelkezésre álló adatok és a logika alapján azt, hogy milyen volt

A NÉMET-ANYA-SZÜLTE IMRE HERCEG MAGYARSÁGA

Talán azt kellene legelőször felderíteni, hogy milyen volt a viszony Imre trónörökös és édesanyja - Gesela - között. Tekintve, hogy krónikáink meg sem említik ezt a témakört, arra kell gondolnunk, hogy Gesela talán nem is volt olyan „édes"-anyja Imre fiának. Ugyanis Imre halálának az említésekor minden krónika csak István király szomorúságáról tudósít, mint Kézai is: „Közben pedig fia halálát siratva, testi ereje rohamosan csökkenni kezdett." Sehol egy édesanyai könnycsepp Imre halála miatt, akit ezek a krónikák úgy írnak le, mind egy „szűzies életre nevelt és az élet örömeiről önként lemondó" herceget. Hozzáteszik még, hogy „Gellért püspök nevelte így".

E sorok írója csak a logikát használja arra nézve, hogy egy „magyar" trónörökös nevelésében elegendő-e a „szűzies és mindenről lemondó" tulaj­donság...? A trónörökösnek nagyszerűen kellett lovagolni és a fegyverekkel (íjjal, karddal, dárdával) bánni. Ezt nem tudta Gellért püspöktől megtanulni, hanem csakis és kizárólag a magyaroktól. Tanítómesterei pedig azok lehettek, akik őrizték a karizmatikus titkokat.

Tanítói tehát a legkiválóbb táltosaink lehettek. Ezeknek magas műveltsége, emberismerete, a lélek-erejét befolyásolni tudó tudománya valószínűleg átállí­totta magyarrá a német-anya-szülte trónörököst. Imre így láthatta, hogy hazájában, a „térítés" leple alatt valójában a magyarok kiirtása folyik. Minden bizonnyal apjával is tárgyalhatott erről és így a „gyónásait" valószínűleg nem

204

végezte el, vagy talán teljesen felhagyott vele. Mindenesetre valami iszonyú németellenesség támadt lelkében és anyjával sem volt bizalmas viszonyban. De nem is lehetett, hiszen anyját - Geselát - a legjobban magyargyűlölete vezette és ezt I. István királyunk halála utáni viselkedéséből láthatjuk a legjobban. Azt írják, hogy:

„Szent István halála után gyászbaborúi az ország, jajveszékel a nép, gyászruhát öltenek az emberek, három évig szünetel a nyílt vigadozás, a tánc." Mit tesz vajon ezalatt az özvegy királyné?

„Kysla (Gizella) királyné pedig - írja Kézai - a pártütők közreműködésével a velencei Pétert, nővérének fiát (?) tette királlyá a magyarok felett, akinek apja a velenceiek fejedelme volt, hogy kénye-kedve szerint kiélhesse zsarnoki szeszélyeit, és a magyar királyság, szabadságát elvesztve, a németek fennhatósága alá vettessék." KÉPES KRÓNIKA:

„Gizella királyné pedig elhatározta Budával, gonosz csatlósával, hogy ki­rályné atyafiát, a német - helyesebben velencei - Pétert teszik királlyá: az volt a céljuk, hogy Gizella királyné kénye-kedve szerint cselekedhessek és Magyarország szabadságát elvesztvén - akadálytalanul a németek alá ren­deltessék".

CHRONICA HUNGAGORUM: „De Gizella királyné Budával, bűntársával együtt a német, vagyis inkább

velencei Pétert, a királyné testvérét (?) akarták királynak megtenni. Arra törekedtek, hogy Gizella királyné kénye-kedve szerint betölthesse akaratát és indulatait, a németek hatalma alá vettessék." Ha a krónikáink Gesela - Imre anyjának - „féktelen indulatairól" és „zsarnoki szeszélyeiről" írnak, szinte másfél évszázad után emlékezve Gesela ezen tulajdonságaira, akkor milyen lehetett az a „cesaromániája" Imre fiával és a „befolyásolható" I. István királlyal szemben...? Tartsuk meg Imre hercegnek a becses emlékét, mert nem volt ő „papnövendék", hanem olyan magyar, akiben felébredt, feltámadt őseinek karizmatikus öntudata. Maradjon a mi emlékkönyvünkben az a hazáját védő trónörökös, aki a támadó németek ellen induló magyar sereg élén vágta­tott édes Hazájának védelmében. Jó lenne, ha a hálás utókor jobban böngészné a régi írásokat Imre hercegre vonatkozóan, hiszen a bizánci források úgy emlékeznek róla, hogy „bizánci hercegnő volt a mátkája". - Már ez a tény is elegendő lehetett arra, hogy a német-római egyházaik útra indítsák ellene a „történelem kegyetlen vadkanját".

A pápa sohasem avatta szentté Imrét. Eddig nem tudtam ellenőrizni azt az adatot, mely szerint: „1083-ban a magyar püspöki kar zsinatja avatja szentté I. István királyt, fiát Imre herceget és Gellért püspököt." Legyen a „rabkirály" fia - IMRE herceg - mint „áldozat": SZENT IMRE, de a hős és magyar SZENT IMRE.

A „végzetes államalapítás" mártírjára való emlékezés után most lássuk milyen

205

A TOVÁBBI KIRÁLYSÁG ÉS A SZENT KORONA TÖRTÉNETE

István után - Gesela és hű csatlósainak segítségével - a velencei PÉTER lett az „apostoli király" és megkoronázták ugyanazzal a koronával, amivel I. Istvánt, vagyis azzal, amit II. Szilveszter pápa küldött.

Péter kilétét, igazi mivoltát leplezetlenül tárja elénk uralkodói magatartása, törekvései és letagadhatatlan tettei. E tárgyunkat meghaladó időszak eseményeit itt csak fő vonásaiban, érintőlegesen foglalhatjuk össze.

Pétert nem a nép választotta uraként, kormányzójaként. Ő a magyarság dühödt ellenségeként viselkedett. Nyilvánosan megvallott programja szerint:

„Ha még egy darabig épségben maradok, az összes bírát, tekintetes urat, századost, főembert és az összes méltóságviselőt a németek és az olaszok közül nevezem ki, s Magyarország földjét idegenekkel elárasztva átadom hűbérbe a németeknek." (Kézai)

De Dümmerth (említett könyvének 212. oldalán) még megtoldja ezt az alábbi idézettel:

„Péter Magyarország nemeseit megvetette, gőgös szemmel és telhetetlen szívvel falta a föld javait, vadállati módon ordító németekkel és fecske módjára fecsegő olaszokkal." A magyarok összefogása összeesküvéssé válik és 1041-ben Pétert elűzik, aki nem Velencébe szalad, hanem III. Henrik német császárhoz. Tőle kér segítséget és a császár védelme alá helyezi Magyarországot, mint elűzött, de megkoronázott magyar király. Ezzel valójában „hűbéri tartománynak" ajánlja fel Magyarországot. Megint Dümmerth - „hivatalos" - történészre hivatkozunk, aki „keresztényi" kiértékeléssel és mentalitással így ír az „elűzésről":

„Géza és István műve: a keresztény állam - úgy látszott, az összeomlás küszöbén áll. Míg egyrészt a barbárságba való visszasüllyedéssel fenyegető népfelkelés gyilkolta a keresztényeket, papokat, idegeneket. A Szent István által kijelölt utód, Péter, a német császár vazallusa futva igyekezett nyugatra, pártfogója felé, hogy az egyesült birodalmi seregeket ismét az ország eltiprására bírja. Vele futott udvari környezete is, a németek és olaszok egy része, akik... mint megbecsült „vendégek" érkeztek az országba, de akik a német hűbérré lett országban már másodízben igyekeztek a magyarokat kiszorítani a vezető szerepből." (a 212. oldalon)

Az események természetes következménye volt, hogy a „gyilkosokat" meg­büntette az „összeesküvés". Idézek egy krónikából:

„A Péter király elleni első nemzeti felkelés során, miként Thuróczy írja „a magyarok az elvetemült szakállas Budát, minden bajnak okozóját - az ő taná­csára gyötörte Péter Magyarországot - ízekre vagdalva megölték és mindkét fiának szemét kivájták, Seböst pedig, aki Vazul szemét kivájta, kezét-lábát összetörve pusztították el."

206

HENRIK VISSZAKÜLDI A KORONÁT A PÁPÁNAK

Dümmerth „barbárságnak" nevezi az ősvallásról áttérni nem akarók válaszát a „térítőik" kegyetlenségeire.

Nem valószínű, hogy magyar a magyar ellen fordult volna, hiszen éppen elég idegen volt ott, aki nyomorította a már eddig is sokat szenvedett népünket. De az „összeesküvők" új királyt választottak az „ABA" nemzetségből. Csakis azért ebből a nemzetségből, mert már Árpád-házi nem volt. Csak az a három, aki valahol, talán Oroszországban élt. Ez az „ABA" nemzetségű azonban már meg volt keresztelve a római hit szerint és a keresztségben „Sámuel" nevet kapott. így lett neve ABA SÁMUEL, akit szintén megkoronáztak a II. Szilveszter pápa által küldött „apostoli koronával". Ez semmiképpen sem tet­szett Péternek és pártfogójának - III. Henrik német-római császárnak, aki akkor hatalmának a tetőpontján volt. Gyűlölte a magyarokat és mindent megtett Péter érdekében. Igen erős haddal támadt Magyarországra, és olyan hirtelen, hogy a szétzilált hazánkban a „keresztény" Aba Sámuel nem bírta egyesíteni a kétfelé szakadt nép erejét és Ménfőnél csatát veszít III. Henrikkel szemben. Henrik visszahelyezi a magyar királyságba pártfogoltját, a velencei Pétert, aki így másodszor került a magyar trónra. Természetesen iszonyú bosszút áll. Az „összeesküvőket" mind kiirtja az ABA NEMZETSÉGGEL együtt. Itt hálával kell megemlékeznem HALLAY Istvánról, aki a „SIGEBERTI CHRONICA"-ban megtalálta azt a szöveget, hogy:

„Henrik császár ismét Magyarországot támadja. Kis haderővel ABÁT (OBBO) megfutamítja és visszaveszi a lándzsát és a királyi jelvényt. Pétert, akit ABA (OBBO) elűzött, visszahelyezi, Magyarországot pedig adófizetőjévé teszi." Hallay tanulmányából faximilében csatolom az idézett Krónikát.

A SIEGEBERTI CRONICA 358 SIGEBERTI CHRONICA. A. 1038-1047.

gni*. rici iinperalons interpeiiai; qui puuuus. ... r , _ . . c

».3itcli Lanlbprli tir spirilu sjpieulia*. cl tciaotíae cl ferroro religioDij iníiguilm, ordimlur l.coiiicewiuia cpúcopus.

1043. ' 4. 12.(13.) A.L«d. A p u d Constant inopol im C o n s t a n t i n u s M o n o m a c h u s i rnperat . Heinricui imperátor iieruca Un-25

KJrijtii iugmsiu, enni pjucis Obbooem legem de bello fogaiil, el laurcjfa, iniigne regi), recepil; Petmro rero, quein

übbo cipiiii-ni. Lngwofuft) regno reiütuit, et U n g a r i a m sibi t r i b u t a r i a m fecit.

1014. 5 . «,. Kimé. >iliJi Gall iam et G c r m a n i a m profl igat. Goihelo dor ölül, cuiu. Eliiu Godeíridui, d u m ei

d u c a t u s Mosel lanorum d e n e g a t u r " , a l t e r o d u c a t u r e p u d i a t o , contra i m p e r a t o r e m nbeflat 30

ANNALES -S. I.ACtUil LKOUIENSIS A. 100? —lOfii. ,«-.". i.ci iicMiuru' niuirH iíiw»'i"«il" uu.vin Ik'is'JIUHU p•• r ^ . i . -cl Hll-lliKM reuil. 1041. Re< llrinriclM OduliiVuni rfíítiti BicmÍM ÜIIIÍUJAI. IU42. KM lleinririB c u u l r . L'n5n.i> viilil. Obiil Ki lhlr i lus cfitnifM, niccrfil "«<o.

1043. Kex HeinWcua cum [laucis Oliboneni de bello fugavit, et lanceain. insigne regií.

recepil. I'etrum verő. ipieni Obbo expulerat, reguo Ungarorum restituit. 1044. ColUelo do. obiil. Codefridoi llliu> eiui. p r i v a t u S pateiDO i u r e , rebell.l. — F»m« tílid.. 1ÍM5-, Godctlíiliií eaoilur.fl .íinloJia«.n.»níÍQ.ti.r

207

Ez a krónika pontos dátummal, 1043-ban közli a megtörtént eseményt és itt nekünk az a fontos, hogy a II. Szilveszter pápa által küldött koronát III. Henrik visszaküldi a pápának. Ezzel kinyilatkoztatja azt, hogy

1. nem ismeri el Magyarországot „egyházi államnak", mely a római pápa fennhatósága alá tartozik, és hogy

2. Magyarországot bekebelezte a Német-Római Császárság birodalmába, mint hűbérest, mely ország ezentúl neki köteles adót fizetni és nem a római pápának.

III. Henrik tehát megszabadította Magyarországot az „apostoli koronától" és Pétert nem kellett újra megkoronázni, mert már egyszer megkoronázták és így nem „apostoli király" lett másodszor, hanem a német-római császár vazal­lusa.

A MONUMENTA GERMANIAE HISTORICA-ban a Biernoldi Chronicon (MGH. T. V. p. 425) így tudósít Péter királyságáról:

„1045. Ottó palatínus comes, dux Alemenniae constituitur, Petrus Rex Ungariorum. Henrico regi ad se invitato, regnum Pannoniarum tradidit: quod temen ab eo ipse, dum viveret posseidendum, recipit." „1045. Ottó palota-gró­fot Alemánia fejedelmévé teszik, Péter a magyarok királya, miután Henrik magához hivatta, Pannónia országát a királynak átadta: amit azonban ó' (Péter) tőle (Henriktől) visszakapott, amíg él, azt birtokolhatja." Péter tehát uralkodha­tott élete végéig. De már nincs korona, tehát Pannóniával Péter - a király - ren­delkezik, akinek parancsolója nem a római pápa, hanem Henrik, a német-római császár. Péter pedig megkezdte újra a magyarirtást, de nem sokáig, mert a még megmaradt vezető réteg menekül a bizánci területek felé, ahol - mint kiderült - a három Árpád-házi hercegünk is tartózkodott. Tehát nem „Oroszországban" voltak, miként a „hivatalos" történészeink sejtetni engedték, hanem Bizánc támogatásával már 1046-ban hazatértek és az első cselekedetük az volt, hogy Pétert egész idegen királyi kíséretével és mindazokat, akik Henrik császárnak hűséget fogadtak - kiirtották. A magyarországi „tíz" püspökség közül „hét" fogadott hűséget Henriknek, tehát ezek is „elpusztíttattak". Ezután kezdődött az ország újra átalakítása magyarrá. Itt VAJAI Szabolcsra hivatkozom, aki azt írja, hogy:

„Endre hazatérésével az ő koronázása 1047-ben ment végbe és azt a meg­maradt három püspök végezte."0

A három Arpád-fi hazatérése Bizánc segítségével történt és a koronázáshoz a bizánci császár - Konstantinos Monomachos - küldte a koronát igen gyorsan.

Ugyanis Bizánc - mint nagyhatalom - nem nézhette összetett kézzel azt, hogy a német-római császárság egyszerűen bekebelezi Magyarországot és Péter személyében egy „vazallus-szolgakirályt" nevez ki oda. A bizánci diplomácia így ügyesen segíti haza az Arpád-fiakat, akiknek legidősebbje -Endre - lesz megkoronázva a Bizáncból küldött „diadémmal", azaz „abroncs­koronával", amit „stephanos"-nak is neveznek.

Vajai Szabolcs már 1974-ben tiszta vizet önt a pohárba, amikor leírja az előbb említett könyvében, hogy:5

„Ezzel a Bizánczból kapott koronával lett megkoronázva I. ENDRE (1047-

208

1060), majd utána I. BÉLA (1060-1063) és I. Endre fia SALAMON (1063-1074), aki behódolt Henrik császárnak és feleségül vette Henrik császár Judith nevű leányát. Ennek következtében a két Arpád-fi - GÉZA és LÁSZLÓ - kardot fognak ellene. Mogyoródnál megverik Salamont és a segítségére siető német csapatokat. Salamon menekül és viszi magával azt a koronát is, amit apja - 1 . ENDRE - kapott Bizáncztól. Menekülés közben NYITRA-IVÁNKÁNÁL elásatja ezt a koronát, mely 1860-ban előkerült és azóta - tehát 1860 óta - a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonában van." Mindezekből bizonyítottnak vehetjük azt, hogy a Magyar Nemzet jelenlegi Szentkoronája, amit 2000. január l-jén ünnepélyesen helyeztek el a Parlament Kupolacsarnokában, sohasem volt Szent István fején és nem az, amit II. Szilveszter pápa küldött neki, mert azt III. Henrik visszaküldte a pápának. Van még egy bizonyítékunk erre vonatkozólag és ez VII. Gergely pápának SALAMON királyunkhoz intézett levele, mely 1074-ből származik. Bemutatom ezt is faximilében, átvéve Vajai Szabolcs könyvéből.

AD SALOMONEM REGEM Hungarorum.

Gregorius episcopus servus servorum Dei Salamoni regi Hungarorum, salutem XIII. aposlolicam benedictionem

„Literae tuae ad nos tarde propter moram nuntii tui allatáé funt: quas qui-dem multo benignius manus nostra suscepisset, si tua incauta conditio non adeo beatum Petrum offendisset. Nam ficut a majoribus patriae tuae cognofcere potes, regnum Hungáriáé fanotae Romanae ecclesiae proprium est, a rege *Stephano olim beato Petro cum omni jure and potestate sua oblatum and devote traditum Praeterea* Henricus piae memóriáé imperátor ad honorem sancti Petri regnum illud expugnans, victo rege, and facta victoria, ad corpus beati Petri lanceam coronamque transmisit, and pro glória triumphi sui, illuc regni direxit infignia, quo principatum dignitatis ejus attinere cognovit."

„...Mint azt Hazád nagyjaitól megtudhatod, Magyarország a Római Anyaszentegyház tulajdona, mert egykor István király Szt. Péternek minden joggal és hatalmával felajánlotta és jó indulattal átadta. Azon kívül boldog emlékű Henrik császár Szt. Péter tiszteletére azt az országot legyőzte és miután a király fölött győzelmet aratott, a lándzsát és a koronát visszaküldte Szt. Péternek, oda irányította az ország jelvényeit, hogy győzelmének dicsősége legyen, mivel úgy gondolta, hogy annak a méltóságnak a felségjogát (principa­tum) megszerezte."

* * *

5 Vajai Szabolcs: Az Árpádkor uralmi szimbolikája - Középkori kútfőink kritikus kérdései (Bp. 1974.)

209

VII. Gergely pápa (1073-1085) levele ez Salamonhoz, aki valószínűleg írt vagy követet küldött a pápához, mert tudta, hogy Rómában is a német császár rendelkezett, és VII. Gergely KÖLN püspöke volt, tehát német. Előtte is 25 éven át a pápákat a császár nevezte ki. így érthető, hogy Rómában mindig a császár érdeke szerint kellett dönteni.

Ebben bízhatott Salamon, a császár veje. Ez a levél 1074-ből származik, a mogyoródi csata után, amikor Salamont legyőzte GÉZA és LÁSZLÓ - amikor Salamon a németekhez menekült.

De észre kell vennünk azt, hogy VII. Gergely pápa levelében „István király" van említve és nem Szent István.

Az előbbiekben közölt két krónika és VII. Gergelynek itt bemutatott levele kétségtelenül bizonyítja azt, hogy III. Henrik István király koronáját vissza­küldte a pápának Rómába. III. Henrik ezen tettéből az a következtetés vonható le, hogy ő mindenképpen meg akarta gátolni a pápai koronával és egyházi szer­tartással végzett koronázást. Ha nincs korona, nem lehet koronázni. Ha nincs koronázott uralkodó, akkor ő - a német császár - az, aki Pannóniának bir­tokosa. Pannónia birtokolása pedig egy lépés volt a Német-Római Birodalom visszaállításában. III. Henrik - mint írtam - hatalmának a tetőpontján volt akkor, amidőn Pétert visszahelyezte magyar királynak. Miután ismerjük már a saját történelmünket: ENDRE, BÉLA és LEVENTE Árpád-fiak hazatérése ide­jétől érdemes III. Henrikkel foglalkozni, aki arra sohasem gondolt, hogy a ha­zatért magyar Árpád-fiak átveszik a hatalmat és minden megfordul Pannóniában az ő vesztére. Hallay István írja le - szinte forgatókönyvszerűén - ezt a történetet6.

„Rómában több pápa volt, mint kellett volna. Henrik letette a pápákat és egy új német püspököt tett meg pápának. Az új pápa. mint II. Kelemen kezdett uralkodni és az első tette volt, hogy pártfogóját, III. Henriket 1046. december 25-én császárrá koronázta. A császár nagyon jól érezte magát a kellemes római klímán, nem is tért vissza. Télen az Alpokon átmenni...? Inkább kivárta a tavaszt. Sőt, még Rómától délebbre utazott. Ennek volt köszönhető, hogy a császár csak 1047 tavaszán indul vissza Németországba, akkor, amikor Magyarországon már Endrét meg is koronázták.

A határon üdvözlik a visszaérkező császárt... végül a császár kérdezi, hogy mi van - és reméli, hogy minden a legjobb állapotban van a birodalomban. Egy udvaronc mondja, hogy egy betolakodó letette Pétert Pannóniában, akit már meg is koronáztak. A császár torkán akad a szó, hiszen ő volt az, aki 1043-ban a koronát elvette és visszaküldte Rómába. Aztán megtudja, hogy a betolakodói valami Andreasnak hívják. A császár lelkében átsuhan a vészes gondolat, hogy Bizánc áll a magyarok mögött. De az udvaronc tovább folytatja: nyugaton meg a fejedelmek lázadtak fel felséged ellen, mert keveselik a nekik juttatott területeket. Nyár vége volt és már szeptember lett, mire Speyerbe ért. Itt várta be a telet. Itt döntött további tervei felől, de legelőször a saját birodalmában kel-

6 Hallay István: A magyar Szent Korona köriili tévedések és félreértések tisztázása (Magyar Könyvbarátok Köre, Toronto, 1982.)

210

lett rendet teremtenie és így gondolni se lehetett arra, hogy a magyarokat megtámadja. Mihelyt helyreállította a rendet, rögtön indult 1051-ben Magyarország ellen. A Henrik elleni harcokban I. Endre öccse, Béla volt a had­vezér és III. Henrik seregét kifárasztva, kiéheztetve megverte. A császár a következő évben újra támadott és hajókon küldött élelmiszert, hogy seregét élelmezni tudja. A magyar Zotmund búvár és társai megfúrták a hajókat és elsüllyesztették és a császár újra vereséget szenvedett. Újra Endre volt a győztes 1052-ben.

A Tihanyi Apátság alapító levelében Endre így mutatja be magát: „Pannoniorum invictus Rex"... „a pannonoknak legyőzhetetlen királya". Ezt a címet egyetlen történészünk sem magyarázta meg, pedig a Római Birodalom visszaállítása érdekében a harc Pannóniáért folyt. De ez volt az utolsó kísérlet, amit a középkor folyamán a német-római császár Pannónia birtokolásáért végrehajtott. A béke helyreállt a két szomszéd között és a béke zálogaként, az akkori szokás szerint Endre magyar király fia, Salamon feleségül vette III. Henrik császár leányát, Juditot.

De Salamon uralkodása alatt - Judit révén - ugyanaz a német befolyás ment végbe, mint István király vagy Péter alatt. A nemzetnek nem volt más választása, mint eltávolítani Salamont és vele együtt a német befolyást. Ez történt a mogyoródi csatával, amikor a magyarság együtt volt és Salamon volt a vesztes. Salamon pedig magával vitte azt a koronát, amit apja - I. Endre -Bizánctól kapott.

A Nemzet újra korona nélkül maradt!

* * *

Az olvasókban pedig valószínűleg felharsan ezeknek ismeretében az a nagy kérdés: „Hát akkor honnan való a mai Szent Koronánk...?" Erre adok feleletet majd a következőkben.

A „sorsdöntő államalapításról" szóltam ebben a fejezetben. Nem személy­hez kapcsolthoz vélem ennek megtörténtét, még akkor sem, ha a meghirdetett „millenniumi ünnepség" Szent István munkájának tulajdonítja. Az általam „rabkirálynak" nevezett Szent István csak az első szenvedő alanya volt annak az idegenek által bevezetett és beözönlő idegenek érdekét szolgáló rend­szernek, talán helyesebben úgy mondhatjuk - „magyarul beszélő rendszernek" - mely az idegen ideológiájával egy egyfajta lelki rombolást vitt végbe a Kárpát-medence őslakosságában. Ez a „lelki rombolás" aztán egy félszázad alatt két érzelmi csoportba tagolta szét az eddigi nemzeti érzelmű Magyarságot.

Az egyik rész: megtartotta a „magyar" vallásához kötődött nemzeti öntu­datát és a régi alkotmányos rendszert akarta visszahozni, míg

a másik rész: az új német-római katolikus valláshoz illeszkedve, az új rend­szer által kiadott rendeletekhez igazodtak és így a Nemzetnek ez a fele sokszor vallásos kegyelettel segített a „magyarirtásban", a „pogányirtásban".

így következett be az áldatlan „testvérharc" állapota, melyet királyi szinten is megtalálunk ebben a „sorsdöntő államalapításban".

211

Ennek elősegítői és szervezői szintén két csoportba tömörültek. Egyikét képezték a beözönlőit idegen fegyveresek, a német csapatok, mint

az ország új rendjének fenntartói, a „magyarok" ellenségei. A másikba pedig a „pogányirló" egyháziak (püspökök, apátok, papok) tar­

toztak, de ehhez, ezeknek a „térítő" munkájuk említésekor hangsúlyozni kell azt, hogy Magyarországon - az általuk „pogánynak" nevezettek: csak a ma­gyarok voltak.

Királyi szinten - nem kell mást említenem, csak az idegenből hazatért három Árpád-fi esetét. A katolikusnak nevezett I. Endre királyunk és testvéröccse - BÉLA - közötti meg nem értést, testvérharcot, a hozzátartozó Salamon-i magyarirtással. Krónikáinkat mind a római valláshoz tartozó egy­házi személyek írták. Nehéz belőlük a valóságot kibogozni. Éppen azért hivatkozom a legkiválóbb történelmi „nyomozónk" könyvére7 - Kolozsvári Grandpierre Endrére - aki megtalálta a történelmi valóság szomorú igazságait, a testvérharcot úgy, amint jeleztem - „királyi szinten" is.

De saját éltünkben láthatjuk, hogy egy félszázad alatti idegen ideológia és idegen fegyveres megszállás micsoda pusztítást tud végezni a Magyar Nemzetben. Az I. István királyunk nevéhez illesztett „végzetes államalapítás" hasonmása volt mindaz, ami 1945 óta Hazánkban történt.

Szent István nevéhez kapcsolt „államalapítás" ünneplése éppen úgy a feledés fátyolát borítja az Álmos-Árpád-i „alkotmányos rendszer" dicsőségére, miképpen az orosz megszállás és az ún. Rákosi-rendszer előtti Magyarország alkotmányos rendszerének magyarerősítő határozatait is mellőzi a mai uralkodó hatalom. És itt és éppen most felmerül a másik nagy kérdés:

„Cui Podest...?"

A „POGÁNY" UTÓKOR KEGYELETES EMLÉKEZÉSE A „RAB-KIRÁLYRA"

István „királyi rab-voltát" nagyon jól tudták a „pogánynak" nevezett népünk vezetői. Az ispánok, táltosok és mágusok, akiknek üldözése még na­gyon sokáig tart és - mint „inkvizíció" - IV. Béla alatt a legerősebb. Ezek a „pogányok" azonban hűséggel megtartották az ősi „Szentháromságot" - az „ATYA-ANYA-FIÚ" - Egy-Igaz-Isten Szemléikének tulajdonosaiként. István király utolsó cselekedete az volt, hogy „visszatért" a Szú'zanyához és Nagyboldogasszonyunk segítségét kérte elárvult országára. Ne higyjük azt, hogy ezt „szent" Gellért tanácsára tette, hiszen Gellért nem imádkozott a Szú'zanyához, hanem neki az „Atya-Fiú-Szentlélek" volt a keresztvetés mondókája. István tehát - ismétlem - visszatért ahhoz a „SZENTHÁROMSÁGHOZ", mely a Szentkoronánkon is volt az „átalakítás" előtt és a Nép lelkében törhetetlen hittel élt Nagyboldogasszonyunkkal.

7 K. Grandpierre Endre: Királygyilkosságok (Titokfejtő Könyvkiadó, Bp. 1991.)

212

István király kőkoporsója még ma is látható a székesfehérvári romkertben. Az ősi Szú'zanya szimbólumát, a nyolcágú rozettákat tette rá a kegyelet annak jelzéseként, hogy István „visszatért" az ősi hithez. Itt mutatom be ezt a kőko­porsót, melynek mind a két oldalán, a középen a SZENT SÓLYOM, Jézus Urunk jelképe van.

HOGYAN ÁBRÁZOLTÁK SZENT ISTVÁNT 1600 KÖRÜL...?

A Magyar Nemzeti Galériában látható az alábbi festmény, „magyarországi festő alkotása 1600 körül"... mondja a katalógus.

Láthatjuk, hogy Szent István felett az angyalok NEM A MAI SZENT KORONÁNKAT tartják, hanem valami mást. így akarta közölni talán a művész és az általa képviselt általános nemzettudat azt, hogy I. István fején sohasem volt a Magyarok Szent Koronája...?

213

214

ROVÁSÍRÁSUNK LATINOSÍTÁSÁNAK

LEHETETLENSÉGE

A „végzetes államalapítás" halálra ítélte rovásírásunkat is, mert ezt is „pogánynak", vagyis az ördög munkájának minősítették az idegen „térítők", akik a latin írásmódot használták.

Az alábbi „ANDRÁS-KORI" imádság szövege mutatja ezt.

$«id-<juctana ttfec nct MficcJMqrhmfl^ omiTv 1 f f i t ó a t o r i f rcjpm cíigcndnO i | W maaa.a^ont lyaeuc yík'tt ToncharipairreííeTtcrt^böcíug (tojiapávxe •mcaiv cicytwac Ttttöuo iut cv\ontrtmat xioaoCtíO. roagac Ga mtvjutua tyuüni()a$jMwiJrt*ixjty «"?*í u

ev nmet iwc'uteíun togmaa yacjímelj wp \ir?^\)a$Ú£cit

cuí cecjíWim qiyjcuapc -if ?jJrcjíyfniatf jaw-L JTÍCI* .tttr njo.71 -fartíjou moruc ^cjrmcítta fitjatn itfufu: pea<mu)/)u iWorrottmmc nt^ofaö":haya neu^öeíntifia^uC fteyán™ayj {unt juocj-aaaia. 4<>itfíieíwvvjfen 0(faft TOeír^fyauay/Wirí •ur^aminc ttácjf? imutona leim cíwmij'cerCímvadtfume^ c^imanje'lciuc t« my? jouluct angíjOuíc <?u«c loafoínfoínta aí havootoiií j)apauru ic£onf icícuf cmeloroufurat uoya. íjymeuc 'JöCua ámen '.: amenjwjí^oc fttlccíujitijii oxTTo api 2 ttcru iucijnuiit ö JjJ 1 XcmTnm-ia Cmucüc íoíif tclofhav

muiifuc ns^nenm,mi^m^dv0^ittJ^t ciwfeínt tckfettr Í ag tafa nVimricp roínmuuc -jnpaitruc yoetiuuf mövnunue 2 iniílt

ii^í ufíiiGncuil 2" rs}ytiu2 lü^rhAixi'haJnmntinc "curlrocjimnc

öl 1 umnC t c m n í u n n mcnrtöíuf 2 a qoCoviir cnoccui aíúhi

ia 1 n y m e f "pcívtucifi c fcyfcCC cifcuun ^ cyctunn aféfun

cuoUua aU'liia in fccia i m c n •Tr.Riív.v^LNYTLvia.wcsr.K.TLK.

Magyar nyelvű ima I. András korából (1046-47)

215

A Z IMA S Z Ö V E G E A 2. sor közepétől kezdve, ahol „Jézus" neve így van írva:

Ó JÉZUS (ÉS) ZENT MARIA AZZONT HYUENE ISTEN RONCHA PAPA UR ELLENECTH BODUG LEO PAPA URC MEGWACYTWAC NHELWEIM CHONEICTHWAC VODOLBA MAGAC BA CUN FUTUA HAZÜENIL ZELES FEULDUN ZARANDEUG WEZAKLU EN NYPET WENTELUN ZA1GWEM PAGAN EB WEZT MEGHAZUCAT EUL CEGHEDUN EPYZCOPENT (ÉS) PRESBITRUCAT FOUL WER TUR WAN FURTHOU MORUC GRAZDUA LUFUO WUTU PECUSLUGHU LATORWIUNUNK NI ZOBOTHAYA HEU GEHNAHABUL STEPAN WAZY LÜNK FOUGADARA ZENTHEL UR ISTEN ODUTT MELAGHABUIZT SZENT URSZAGUNK NAGH PANNONA LEUN CHINUS CERTH PARADIZUMA CHUMAN FELDUC TERMI FOULUA ENGHALUC EUREC WALOHATOLMA AL HAROUGTUL PAPAURUNC ZENT RELEUS ANDEROUS URAT VOYA HYVEUC ZOLVA AMEN...AMEN POSTHOC ...(latin szöveg jön itt) ... JÉZUS... ZENT MARIA HIVEUK ZENT IDESBAR CHUUSUC MENENWAGOUC BARDOUS ESTULMEC EREUS ZENT 1ELESEUT ÉS AG TÁLA AZ ÜNNEP COLAMBUC PAPAURUC YGEIVEL MOROUZZUK... INZEN UZT ULTULMAUL (ÉS) REZYTELRE WEGTULU HAZNALNUNC EUDVEZÍTUNK EL (ÉS) URUNC TERDALIRUN MARTORUC (ÉS) A GOLERUR ENECCUL ALELUA IA (ÉS) HYMES PARTUASUC ZYZEC ALELUIA ALELUIA UR FECLA ÁMEN ÁMEN.

* * *

Az Olvasók figyelmét felhívom: 1. A szavak néha nem a sor végén végződnek, hanem a következő sor ele­

jén folytatódnak. 2. István királyunk a 8. sorban „Stepan" néven van írva és ANDRÁS király

nevét nagybetűvel emeltük ki (Anderous). 3. Alulról számítva az „ötödik" sorban hivatkozik „pártus őseinknek erős

szent jeleseire" - mondva - „neimádjuk". Az egyházfi, aki leírta ezt a szöveget, valószínűleg „magyar" lehetett. „BARDOUS"-t írt „pártus"-ként. Azonkívül alulról a 3. sorban „üdvözítőnk"-ről emlékezik. A német-római „idegen" térítők sohasem használták ezt a kifejezést Jézus Urunkra. Csak az ősi hitünk nevezte így, mert a görög „CHRESTOS" szónak ez a valódi és igaz jelentése. A „CHRISTOS" - „KRISZTUS" politikai kifejezés. Jelentése: „szabadító".

A LÉVAI VÁR ROVÁSÍRÁSOS ALAPRAJZA

A Magyar Nép még évszázadok után is az ősi „rovásírást" használja. Nagyon sok „nyelvújításnak" kellett jönni ahhoz, hogy nyelvünket és írásunkat „lalinizálják". - Ékes példája ennek a Lévai Vár rovásírásos alaprajza, mely a kései középkorban készült.

216

''tt^t^^vUríV

A l é v a i v á r t o v á s l r á s o s a l a p r a j z a

^**t<*ú<

IX. A SZENT KORONÁNKRÓL

Atilla nagykirályunkról írt fejezetünkben foglalkoztam Szent Koronánk eredetével és felvetettem azt a lehetőséget is, hogy Attilának készülhetett.

„Jézus Király - a Pártus Herceg" című könyvemben is foglalkozom ugyanezzel a témakörrel, de ott még mélyebbre nyúltam a múltba, a feledés ködébe. Idézem az ott mondottakat:

„A szabír-hun-pártus-magyar ötvösök nemcsak „szakmájuk mesterei" voltak, hanem a mágusok papi rendjének az egyik és talán legfontosabb tudó­sai, akik aranyba, ezüstbe, ékszerekbe rejtették el az ősi hagyományt, amit a „feszítsd meg"-et kiáltó gonoszok ma is el akarnak pusztítani.

Csodálatos üzenetük legfontosabbját éppen „Szent Koronánk" tolmácsolja nekünk, de az „üzenet" megismeréséhez, megértéséhez csak akkor jutunk, ha az ő hitvilágukat ismerjük és e hitvilág lelkiségével olvassuk le Szentkoronánkról - a rejteki módszerrel - az utódoknak hagyott Isteni Kinyilatkoztatásokat. Arra gondoljunk, hogy ők nagyon jól tudták, hogy a Saul­páli ortodoxia „eretnek-sorsot" szánt az ő életüknek, írásaiknak és igazuk volt, mert a mi zsidókereszténységünk - a mai napig - tú'zzel-vassal pusztít mindent, ami „pártus hagyaték".

Nézzük csak azt a mai felháborodást, amin a zsidókeresztény egyházak pap­jai (sokszor igen csúf szavak kíséretében) tiltakoznak azon „felfedezés" ellen, hogy Szűz Máriánk - Nagyboldogasszonyunk nem volt zsidó, hanem Adiabene-Kharax pártus királyi hercegnő és így - miként Csomor Lajos is írta - „Jézus Urunk pártus királyként" jelenik meg a világtörténelem színpadán... és a Szent Koronánkon is - a Pártus Szentháromságban. Ez a Szentlelket tartal­mazó „Pártus Szentháromság" - „Fény-Atya, Fény-Szűze, Fény-Fia" pedig Szent Koronánkon díszlik a csodás zománcképein és ezért lett „Őfelsége" a Szent Koronánk.

A SZENT KORONA TÖRTÉNETE

Erre vonatkozólag már említettem a hipotézisek sokaságát. Ugyanis e témakörben mindenki csak „találgat".

Amit itt most leírok, azt az olvasó veheti egy extraszenzorális érzékelésnek, a felső világból kapott, múltunkra vonatkozó, tér és idő által nem korlátozott történelmi információnak, egy újabb hipotézisnek, vagy - ha úgy véli - for­gatókönyvnek is. Én úgy látom, hogy:

„A magyarok Szentkoronáját a Jézusi Adiabene (Adiabani) dinasztia ren-

219

deletére készítették!" Az „alkotók" valóban a Kaukázus feletti területen települi ötvös máguspapjaink. A készítés „indoka" nem a szakrális királyság ábrá­zolása, hanem a „Fény-Atya - Fény-Szűze - Fény-Fia Szentháromságának a megörökítése".

A „megörökítés" parancsa pedig elrendelte, hogy ennek a Szentháromságnak ábrázolása Jézus Urunk azon tanítványainak társaságában történjen, aki ezt tanították, a lelkekbe ültették és azok is ott legyenek, akik életükkel fizettek e Szentháromság védelmezésében.

Más kutatók is megérezték, rájöttek, hogy az így elkészített korona Attila nagykirályunk birtokában is volt, de fejét sohasem ékesítette. Ugyanis Attila bölcsen tudta, hogy Róma és Bizánc intrikájának a Szent Korona elpusztítása a legfontosabb feladatává lenne, ha létezéséről tudomást szereznének. Ezért őrizte titkosan a vasládában. De volt egy másik indoka is a titoktartásra, hiszen a kényszerszövetségének gótjai valóban istentelen vandálok voltak.

Miután Attilát és hitvetés Önögész meggyilkolta, fiainak első és leg­fontosabb feladata a Szent Koronának biztos helyre való menekítése volt. Attila legkisebb fiáról - Imik-Csabáról - azért nem tudunk semmi biztosat, mert az ő feladata volt a Szent Korona menekítése.

Róma és Bizánc között EDESSA volt a legbiztosabb hely erre a célra, mert ott volt elrejtve Jézus Urunk halotti leple. Edessa ugyan a Kelet-Római Birodalom fennhatóságához tartozott, de - mint kis városállam - saját uralkodója adót fizetett Bizáncnak az önállóságáért. Ide vitte CSABA a Szent Koronát és Jézus Urunk halotti leplét is betették a Szent Korona vasládájába, azzal mintegy „betakarva" a Szent Koronát, és a vasláda - a két karizmatikus szentséggel - befalazásra került. Ennél a „befalazási" elrejtésnél az Arsacida dinasztiából származó örmény király is jelen volt. Az örmény uralkodók tehát, mint „beavatottak" tudomással bírtak arról, hogy Jézus Urunk halotti leple hol van elrejtve, de azt a titkot nem fedték fel előttük, hogy a vasládában a „Fény-Szűzét" is magában foglaló Szentháromságú Szent Korona is benne van. Az örmény uralkodók úgy tudták, hogy a befalazott vasládában csak Jézus Urunk halotti leple van és ez nekik is „szent" volt annak ellenére, hogy az örmény­kereszténység is már az „ortodoxia" által bevezetett „Christosi" ideológiát val­lotta.

Múltak az évek és a bizánci trónra is olyan uralkodók kerültek, kik az örmény-ágon nyert arsacida származásukra büszkék voltak. Ezek „beavatottak' voltak és tudták, hogy Edessában hol van Jézus Urunknak a halotti leple egy vasládában elrejtve.

Miután az iszlám Észak felé való terjeszkedése és területfoglalása miatt Edessa már nem volt biztos hely a „halotti lepel" részére, Leo, bizánci császár 944. augusztus 15-én hadsereget küld Edessába és Bizáncba hozatja a „vasládát" abban a hitben, hogy a vasládában csak Jézus Urunk halotti leple van. A „szent ereklyét" tehát most Bizánc őrzi, bezárva a régi vasládában."

* * *

220

Ezek szerint tehát a Szent Korona Geyza (Gecső) és István korában Bizáncban van, Jézus Urunk halotti leple alatt elrejtve és létezéséről egyedül Istenünk - Urunk tud. A bizánci császárok nem is sejtik, hogy a Szent Lepel a Magyarok másik Szentségét őrzi, a Szent Koronát.

Térjünk vissza tehát a Kárpát-medencébe. Vizsgálódásunkat ott hagytuk abba, hogy az I. Andrásnak küldött „bizánci koronát", amivel I. Béla és Salamon is megkoronáztatott, Salamon viszi magával, ezt Nyitra-Ivánkánál elássa és az új király - I. Géza trónra lépésekor a magyaroknak NINCS KORONÁJUK.

Itt fel kell vetnünk egy érdekes kérdést: „Miért küld Bizánc koronát a trón­ra lépő magyar királyok részére...?" Azt már említem, hogy a bizánci császár „Krisztus földi helytartójának" is nevezte magát és így nemcsak politikailag, hanem vallásilag is ő volt a leghatalmasabb. Politikailag szövetségben volt az Arpád-fiak birodalmával és István édesanyja - Saraldu -, valamint nagyapja, az erdélyi GYULA, bizánci szertartású keresztények voltak. Fehér írja említett könyvében, hogy:

„Gyula (István nagyapja) görög püspököt is hozott magával, Hierotheoszt, a bizánci pátriárka teljhatalmú megbízottját és ennek utóda - Theofülaktosz -egész Erdélyre kiterjedő joghatállyal működött... kolostorok egész sora épült... amikor már nemcsak Bizánc, hanem Kiev felől is keleti szertartású szerzetesek telepednek meg I. András királyunk jóvoltából Visegrád, Zebegény környékén... A magyar-görög politikai kapcsolatok mellett, amelyeket sokszor rokoni kötelékek is erősítettek, tehát vallásiak is voltak és a nép meglepő türelemmel viselkedett úgy a keleti görög, mint a nyugati latin szertartású val­lással szemben."

így ír a volt „domonkos rendi" szerzetes, aki Argentínában felhagyott régi hivatásával, megnősült, egy fia is maradt, aki már nem tud magyarul.

Tudjuk, hogy az „utolsó" Árpád-fiakat: Endrét, Bélát, Leventét - a halni készülő I. István „szöktette" ki az országból és mentette meg a biztos haláltól őket, akik Bizáncban találtak menedéket és Bizánc segítette hazatérésüket. így lesz I. András (Endre) „bizánci koronával" koronázott magyar király.

Amikor Salamont, aki „átállt" a németekhez, elűzik és I. Géza lép trónra, szinte természetes, hogy a bizánci császár küldi megint a koronát, hiszen na­gyon jól értesült a „salamoni" árulásról és a korona „elviteléről". Fehér azt is írja, hogy: „a görögök... (értsd bizánciak) nagy tömegben éltek a magyar földön..." Ezek között valószínűleg ott volt a bizánci császár beépített hírszol­gálata is, tehát az új korona, az új bizánci korona azonnal ment a császári küldöttséggel I. Gézának, a magyarok királyának koronázására.

Majd látni fogjuk, hogy Bizánc a „turkok" királyának nevezte Gézát. Nagyon sokat kutattam a krónikákban, a történelmi munkákban e korona után. Sehol, semmi nyom. Aztán BAKAY Kornél nagyszerű könyvében1 megtalál­tam egy koronás király-képet, melyet ő közöl egy XII. századi kódexből. Nem Íja, hogy ki ez a király, de a fején lévő „hármas-díszítésű abroncs-korona" már

1 Bakay Kornél: „Sacra Corona Hungáriáé" (Városi Múzeum, Kőszeg, 1994. 196. old.)

221

némi irányítást adott a valóság felderítésére. Mikor ilyen két­séges helyzetben vagyok, mindig meditálni szoktam és szembe nézek az én drága Jézus Urammal, aki itt van mindig előttem a „szent lepelről" vett arcával és a mindig rám néző szemeivel.

(Akárhonnan nézek Rá -mindig a szemembe néz.) Hát így volt most is. Az „inas" nézte az örök „Mestert" és kérte a segítséget. Aztán megláttam Bakay könyvének 43. oldalán a Szent Koronánk színes képét. Azt az oldalát Szent Koro­nánknak, ahonnét a „Fény-Szűzét" - Boldogasszonyunkat levették és helyére odatették

DUKÁSZ zománcképét, alája jobbra KONSTANTINT és balra az ún. GEOB-ITZAS-t.

Bemutatom itt Szent Koronánknak ezt az oldalát, átvéve köszönettel Bakay könyvéből, kicsit felnagyítva, hogy a három alak jól látható legyen.

222

Érdekessége ennek az „uralkodói hármasnak" az, hogy ismerték egymást, niert egyidőben éltek. DUX MICHAEL (Dukász Mihály) akkor volt a bizánci császár, amikor I. Géza a magyar trónra került és Konstantin - mint írják - a „társ-császára", a testvére - de az is Konstantin volt, aki 28 évvel I. Géza előtt a „salamoni" koronát küldte I. Andrásnak. (Lehet, hogy ugyanez a Konstantin most „társuralkodó" Bizáncban.) E sorok írójának az a gyanúja, hogy ennek a „három" uralkodói zománcképnek valahol „együtt" kellett lennie, a három együtt valami koronán, hiszen a zománc-mozaik technikai készítésük és az anyaguk is azonos. Azt a tényt, hogy eredetileg nem a mostani magyar Szent Koronánkon voltak, hanem arra utólag szerelték rá mind a hármat, már megál­lapították az aranyművesek, ötvösök és fizikusok, és ezt minden szakember közli is.

Bakay a könyvében Csomor Lajos megállapításait sorolja fel (az összes többi szakember véleményét is közölve), és mi is bemutatjuk a Szent Koronánkon való „idegen" voltukat, vagyis az átalakítás utáni felszerelésük bizonylatait.

AZ URALKODÓK HÁRMASA

1. A DUKÁSZ-lemez - nagyobb, mint a Szentkoronán lévő keret, amibe belekényszerítenek, de csak úgy tudták odahelyezni, hogy „felszögecselték", miképpen itt bemutatom.

A képen szaggatott vonallal van bejelölve a Korona eredeti kerete,

ahol a Szűzanya volt

223

2. A KONSTANTIN-lemez: Dukásztól jobbra, lent, miképpen Bakay könyve írja (149. old.) „a Konstantin-lemeznek eredetileg egy másik készít­ményen kellett lennie, mert a „zománc mozaiktábla" jobboldalt alul és baloldalt felül sérült, az utólagos és erőszakos bekényszerítés következtében." A képen nagyszerűen láthatók ezek a sérülések és a lemeztartó arany kerete is le van görbítve, az utólagos felszerelést lehetővé téve.

4. A feliratokat: így közli Bakay könyvében egy angol szövegű tanulmány:

224

SZÖVEG fotója

|"MI ( x a í f )eNX(piör)a niCTOC BACIA6YC PCOMÁKOH O AYK'(ac) =

= Michael Dukas VII., emperor of Byzantium

KCűN (arautiuoc) BACIAGYC PCOMÁICŰH 0 nOPfDYPOr'GHHTOC =

• Konstantin, ..., byzantine co-emperor,

TECÖBITZÁ C niCTOC K.ÍAAHC TOYPKJAC =

reCOBITZ A(eanórr|)C ...= Geovitz Despotes...= = Géza L, Hungárián (türk) king.

Tehát: VII. Dukász Mihály, bizánci császár, KONSTANTIN - bizánci társ­császár és GEOBITZAS - melyet bizánci nyelven GYEVICSA-ként ejtenek ki - azonos I. GÉZA (görögül Geitza, Itza, Itzan), a „turkok" királyával, vagyis I. Géza magyar királlyal.

Miután ez a három zománckép eredetileg máshol volt együtt és a Szent Koronánkra csak az átalakításkor került fel, bátran mondhatjuk, hogy ez a három „uralkodó lemez" - így együtt - egy díszített szép abroncs-koronán volt - talán olyanon, amelyet itt bemutatok - és ezt a koronát küldte VII. DUKÁSZ MIHÁLY bizánci császár I. GÉZA királyunknak.

Ez a korona volt nagyon sokáig a Magyar Nemzet Koronázó Koronája, de sohasem volt a „szent" jelzővel illetve. Ezzel lett megkoro­názva 1077-ben I. LÁSZLÓ (szent) királyunk is és még „hét" királyunk III. Béláig, aki ugyancsak ennek a koronának volt a bir­tokosa.

A mai Szent Koronánknak - a „végzetes államalapításhoz" kapcsolódó története valójában III. Béla királyunkkal kezdődik. Kérem az olvasót, hogy mindazt, amit elmon­dok a következőkben, vegyék egy logikus

következtetés eredményének, vagy - ha úgy tetszik - forgatókönyvnek. " Leírok mindent erre vonatkozóan, mert valahogyan meg kell oldani Szent

Koronánknak elhomályosított történetét, amit a brutális átalakítással változtat­tak meg azok, akiknek a „Fény-Szűze" - a Magyarok Boldogasszonyának a Szent Koronán való megjelenése és Pártus Királynéként való tündöklése zavar­ta lelketlen világukat. Bátran mondhatjuk, hogy ez a brutális változtatás az évszázadokon át tomboló és talán napjainkig érő „inkvizíció" munkája volt. De haladjunk tovább és fedezzük fel együtt III. Béla királyunkban az első „korona-őr"-t.

225

I I I . B É L A K I R Á L Y U N K

Sokat kellene tudnunk róla, mert megmaradásunkban nagyon sokat köszön­hetünk neki. Történészeink csak annyit szoktak említeni róla, hogy a „bizánci udvarban nevelkedett". A jóakaratúak azt is mondják, hogy: „Komnenos, bizán­ci császár szerette volna utódjául látni a bizánci trónon." Ez mind igaz, de hangsúlyozni kell azt, hogy:

1. Béla királyfi Bizáncban a császári rokonok között élt, mert Manuel KOMNENOS bizánci császár édesanyja Szent László királyunk leánya volt, mint édesapjának, II. János KOMNENOS császárnak (1118-1143) felesége -Iréné.

2. Bélának tehát megvolt a királyi méltósága is Bizáncban, mégpedig igen előkelő módon. Ugyanis a hivatalnokok és udvari méltóságok rangosztályában a császár után következik a „caesar" (cézár). Béla királyfi rangja megelőzte a cézárt és a császár után következett. Manuel: császár, hadvezér és a pátriárkák feje is, rendet akart tenni birodalmában és ebben ségítkezett neki a mi Béla királyfink. Látta, hogy a dolgozó osztályt a bürokrácia és az adószedői kiszipolyozták és ezt változtatta meg - Béla királyfink segítségével. Ugyanis Béla, aki körüljárta a birodalmat, azt mondta császári rokonának: „Hivatalnokaid úgy falják a népet, mint a kenyeret!" Manuel azért akarta Bizáncban végleg megtartani Béla királyfinkat, mert látta bölcsességét, tanult-ságát - és segített neki mindenben. Együtt szervezték át a bizánci flottát és a „termelést", olyannyira, hogy Bizánc messze túlszárnyalta nyugatot a ter­melésben és a szellemi fejlődésben.

De éppen itt, a „szellemi fejlődésben" már ott volt Béla vérelődje: Szent László leánya - IRÉNÉ, mint mondám: Manuel édesanyja - aki ott van a HAGIA SOPHIA-ban az iszlám által bevakolt, de a vakolat lehullásával ma is látható mozaikon, amint férjével közrefogják a kis Jézust kezében tartó Szú'zanyánkat.

Bemutatom itt ezt a színes mozaikot, melyet magam is megcsodáltam Isztambulban. A mozaik kép alá tettem a mai HAGIA SOPHIA képét is, mely IRENE idejében a SZENT SOPHIA nevet viselte és a keleti szertartású kereszténység bazilikája volt. Az iszlámot követő törökök 1453-ban alakították át mecsetté és építették meg a négy müezzim-tornyot.

Büszkén kell felsorolnunk Szent László leányának - IRÉNÉNEK - Manuel császár édesanyjának áldásos munkáit, melyek között legnagyobb a Konstantinápolyi Egyetem és a Pantokrator Kolostorhoz tartozó „orvosképző iskola" megszervezése. Érdekes, hogy az orvosképzés nem tartozott az „egyetemhez". Valószínűleg Iréné magával hozta a bölcs, okos magyar „urus"-okat, az orvostudomány és a gyógyítás táltosait és ezekkel indította el ezt az orvosképző iskolát.

Itt hangsúlyozni kell azt, hogy Bizáncban „kétnyelvűség" volt, mert a bizánci nyelv nem görög. A konstantinápolyi egyetemen görög nyelvet tanítot­tak és ez adta a legnagyobb képzettséget a jogi és filozófiai fakultásain. A „nép-

226

nyelv''az a korabeli „magyar-nyelv" egyik dialektusa volt és az ún. „népi-iro­dalom", a népmesék, legendák stb. nagyon „hun-ízú'ek" voltak és éppen ezért az „egyház" üldözte ezt a népi irodalmat és ellenezte a görög bölcselet tanítását is, amit a konstantinápolyi egyetem végzett.

227

Meg kellett tanulni a görög nyelvet ahhoz, hogy Homéroszt, Arisztotelészt, Xenophónt és Platónt megértsék. Persze legelső Homérosz Iliásza volt. Ugyancsak meg kellett tanulni görögül a görög asztronómia, geometria és arit­metika ismeretéhez.

A mi Béla királyfink ott végezte az egyetemet és mesterei voltak az ottani tanárok, mint Michael Paellos, Johannes Italicos és legkedvesebb tanára, akivel szoros barátságot tartott - León PARTOKOS.

Béla királyfink azt is észlelte, hogy az egyetemen „patriarchális" teológiát tanítanak, vagyis az „ATYA-FIÚ-SZENTLÉLEK" Szentháromságán alapul a papi kiképzés. Béla királyfink meglátogatta a birodalom „négy" patriarcháját is: Konstantinápolyban, Alexandriában, Jeruzsálemben és Antiochiában. Antiochiai látogatása számára „végzetes" lett, mert itt ismerte meg azt a szép leányzót - Antiochiai Anna hercegnőt -, akit feleségül vett.

De még maradjunk Bizáncban. León PARTOKOS (neve után ítélve valószínűleg „pártus" származású) tanára és jóbarálja világosította fel sok bizánci titokról. A szoros barátság kialakulására volt idő, hiszen Béla csaknem 12 évet töltött Bizáncban. Esküvője is ott volt Antiochiai Annával, és itt született mind a két fia - IMRE és ANDRÁS. Partokos így - szinte nagy­apaként - segített a hercegi családban is nagyon szükséges gyermeknevelésben. Ez a családias kapcsolat volt az, melynek következménye lett annak a nagy titoknak a felfedése, amit még Iréné császárné bízott rá Partokosra. Ez pedig Jézus Urunk halotti leplének őrzési helye volt. A Szent SOPHIA egyik krip­táján volt olyan vaszár, mely kulcs nélkül működött. A vasrácsos kapu egyes részeinek elmozdításával nyílt a kapu zárja és az ajtó kinyitható volt. Bent őrizték az EDESSÁ-bőI hozott vasládát, melyben Jézus Urunk halotti leple nyugodott már évszázadok óta. Mikor Iréné Partokosra bízta az őrzési titkot, még ő sem tudta, hogy a Szent Lepel alatt ott van az ősi Szentháromság Szent Koronája. Ezt csak PARTOKOS fedezte fel, amikor Iréné halála után kinyitot­ta a vasládát és kiemelte a „mandillionná" összehajtott Szent Leplet. PAR­TOKOS az ADIABANI család koronájának hitte azt, amit a vasládában talált.

Most nagyon boldog volt, hogy mindezt elmondhatta és aztán - nagyon titkosan - mindent megmutatott Béla hercegünknek. De Manuel császár is tudta, hogy a Szent Lepel vasládája hol van elrejtve és Béla iránti bizalma jeléül utasította Partokost, hogy fedje fel Béla előtt ezt a titkot. így tehát most „utólag" jött a császári engedély, mert Béla herceg már a királyi utasítás előtt megismerte azt a titkot is, amit Manuel nem tudott... azt, hogy a SZENT LEPEL nincs egyedül a vasládában.

Amikor III. István magyar király - Béla testvére - „hirtelen" meghal (1172), Béla feleségével, Annával és két gyermekével útra kél, hogy a magyar trónon kövesse fivérét. Bizánctól Pilisig, Esztergomig igen hosszú az út és az út fáradalmaiba belebetegedő ANNA, Béla felesége meghal. Halálának körülményeiről semmiféle „történész", vagy „történelem" nem tudósít. Ezután házasodik meg másodszor Béla - már mint a magyarok koronás királya - és feleségül veszi atyja - II. Géza volt szövetségesének VII. Lajos francia király-

228

nak leányát, MARGITOT. Tőle születik azután gyönyörű leányuk - MÁRIA MARGIT.

Hogy III. Béla királyunk leányának „Margit" (mint az anyja) neve elé tette a keresztségben a „Mária" nevet, tulajdonképpen a jövőbe nézett, mert arra gondolhatott, hogy az általunk „matriarchális"-nak nevezett ősi Szentháromság megbecsülése és tisztelete foganjon meg Mária-Margit leányának a lelkében, ami - mint látni fogjuk - meg is történt.

III. Béla királyunk tisztában van azzal, hogy az I. István alatt keletkezett „végzetes államalapítással" országa a római egyházi szervezet kezében van, hiszen ennek az „egyházi szervezetnek" ura és parancsolója nem az uralkodó - miként Bizáncban van -, hanem a római pápa. Ezért első rendelkezésével kiveszi a püspökök kezéből az „ítélet" jogát. Bevezeti a bíróságokat és így az írásos törvénykezést. Hasonlóképpen a „királyi kancelláriát", melynek min­denről tudni kell és írásba foglalni mindazt, amit az uralkodó elrendel. Tehát kettéosztja az egyházi és az államvezetési teendőket. Az országát is megna­gyobbítja Szerémséggel és Dalmáciával, valamint Galícia királya is lesz és Halicsot (a Dnyeszter mellett) is birodalmához csatolja.

Miután a „koronázó" királyi korona az, amivel elődeit - I. Gézától kezd­ve - megkoronázták, tehát az abroncs-korona, amelyen rajta vannak:

DUKÁSZ MIHÁLY - KONSTANTIN és GEOBITZAS (GÉZA) Ennek a koronának az őrizetére megszervezi a „korona-őrséget" és ezt az

abroncs-koronát egy olyan „vasládába" helyezi el, amilyenben Jézus Urunk Szent Leple és alatta az ősi SZENT KORONA van Bizáncban, a Szent Sophia Bazilikában. Béla maga köré gyűjti azokat a még megmaradt „pogány" neme­seket, akik semmiképpen sem hajoltak meg a német-római egyházi hatalmasok előtt és az ősi Jézus-hitben maradtak. Ezekkel szervezi meg a „korona-őrséget", így írtam erről és közlöm most némi változtatással a következőkben: de ezzel az intézkedésével színre lép III. Béla királyunk, mint a legfőbb koronaőr.

A KORONAŐR

IJJ. Béla királyunk első dolga az volt, hogy megszervezte és szolgálati szabályzattal ellátta a „korona-őrséget", mely szervezetnek a parancsnokául legmegbízhatóbb és az idegen vallást szívből megvető bizalmi emberét nevezte ki „koronaőr"- méltóságnak.

A „koronaó'rség" pompás egyenruhában éjjel-nappal őrizte a vasládában tartott koronát, melynek külön „szentélyt" építettek. Ennek a szentélynek épülete volt egyszersmind a koronaőrség szálláshelye (laktanyája) is.

Törvénnyé lett iktatva, hogy: „A koronát csak a királyi koronázások alkalmával lehet ládájából kivenni es

azt csak a „koronaőr" foghatja kézbe, ő teszi a király fejére és a szertartás után ugyancsak ő helyez vissza a ládába." III. Béla azt is törvénybe iktatta, hogy a .,koronaőr"-i méltóságba csak olyan személy nevezhető ki, aki ebben a

230

szervezetben munkálkodott. Tehát III. Béla a „koronaőrséget" egy titkokat őrző, valójában „titkos társasággá" alakította és ez így is maradt nagyon sokáig.

A Béla királyunk által így megszerzett „koronaőrség" - mint „titkos tár­saság" - egy külön „kasztot" képezett az országban. Kiválogatott tagjaihoz az egyháziak sem tudtak hozzányúlni, mert a koronaőröknek csak az uralkodó parancsolhatott. A „korona" tekintetében pedig még annak rendelkezéseit is visszautasíthatták, ha az esetleg „Korona-ellenesnek" volt minősíthető... - írja elő III- Bélának a „koronaőrség részére kiadott szolgálati szabályzata".

Amikor Mária-Margit leánya 16 évét betölti - Béla beavatja e gyönyörű és kedves leánykáját nagy titkába. Mária-Margit látni akarja Jézus Urunknak a Szent Leplét és a Szent Koronát is. Együtt mennek tehát meglátogatni az öreg bizánci császárt és a szövetség pecsétjeként III. Béla, a magyarok (turkok) királya viszi magával az általa készített vasládában azt a díszített „abroncs­koronát", amit Dukász Mihály küldött I. Gézának azzal a politikai határozattal, hogy:

„A bizánci-magyar szövetség megpecsételéseként lássa el kézjegyével ezt a koronát a császár, hogy az ötvösök rávéshessék e szövetség jeleként".

„Jézus Király - a Pártus Herceg" című könyvemben Komnenos Manuelnek azt a nevét írtam, amit az egyház adott neki: II. Izsák-Angelus, vagyis „Izsák Angyal". Ez a név azonban ószövetségi felmagasztalás. Ő mindenütt csak II. Manuel Komnenos-ként szerepel. De ebben a könyvemben így írtam le ezt a látogatást:

„Egy királyi szüzet a Szent Koronáért"

Mária-Margit apja lánya volt és hitt a Jézus-házi örökségben. Abban, hogy Jézus nem Christos, hanem Chrestos, a Földre szállt SZERETET és Jézus Urunk Édesanyja valóban a „Fény-Szüze", Istenanyának a földi megtestesülése. Tehát nem lett zsidókeresztény a magyarországi, idegen papság befolyása és tanítása ellenére sem.

Amikor Jézus Urunk halotti leplét kezébe vette, azt kiterítették és meglátta rajta Jézus Urunkat valóságosan - az elhivatottság szilárdságával kijelentette apja és a bizánci császár előtt, hogy ezt a jézusi ereklyét ő fogja őrizni. Hajlandó volt Bizáncban maradni császárnénak azzal a feltétellel, hogy a császár - a „lepel" alatt talált Szent Koronát átadja édesapjának, a magyarok királyának. így maradt Mária-Margit Bizáncban, nem a császár, hanem Jézus Urunk szolgálatában és III. Béla király vitte a „Fény-Szentháromságának Szent Koronáját" Magyarországra.

Nekünk most a Szent Korona története a fontos. Bizáncban jelenleg „két" -csaknem azonos vasláda van. A Szent Sophiában lévő, amelyben ott marad továbbra is - most már egyedül - Jézus Urunk Szent Leple: Mária-Margit ó'rizetében; és a Magyarországról idehozott „abroncs-korona" a vasládájával, amibe most III. Béla királyunk belehelyezte a Szent Koronát - az „abroncs­korona" mellé. így kapja meg a már megszervezett koronaőrség a vasládát - a két koronával.

231

III. Béla királyunk örökre elvált nagyon szeretett lányától, de boldog és büszke volt, hogy az emberiség legnagyobb „szentsége" - Jézus Urunk alakját, testét és arcát mutató „Szent Lepel" - az ő kedves leánya őrzésében van.

Kérhet-e egy APA ennél nagyobbat Urunk Istenünktől...? De III. Béla királyunk sokat tanult Bizáncban és gyermekeit is így akarta

nevelni. Ennek érdekében „udvari iskolát" alapít, ahol nemcsak gyermekeit, hanem a kiváló és tehetséges ifjakat is tanítják. Valószínűleg itt kaptak az ifjak ízelítőt a „koppányi" lelkiségből és a „nemzeti öntudatból", mely pontosan szemben állt az „idegen vallás" érdekeivel.

Ezt folytatja fia, IMRE is királysága alatt, de nagyon sok baja volt a gertrú-di idegenekkel, akik már uralkodása alatt tömegével jönnek az országba: a „merániak"; és öccse - András - Gertrúdot támogatja testvére ellen, és még azt is a szemébe vágja, hogy: „A pogányokat támogatja és nem a Krisztust". Ebben igaza volt Andrásnak, mert IMRE királyunk alatt nem tudott megerősödni a zsidókeresztény római vallás, hanem csak akkor, amidőn testvére - mint II. András - kerül a trónra, akit megkoronáznak az „abroncs-koronával", mert a „koronaőrség" titokban őrzi a Szent Koronát.

II. András helyett valójában Gertrúd uralkodik és ebben az időben sikerül a római pápaságnak idegen főpapokat küldeni Magyarországra.

Miután II. András felvette az „udvari iskolába" a merániakhoz csatlakozó magyar főurak gyermekeit és tanítóknak a zsidókeresztény papokat alkalmaz­ta, valójában így tudtak betekintést nyerni az „idegenek" az ősi hagyományok írásait tartalmazó és igen gazdag anyagú „királyi könyvtárba", ahová III. Béla királyunk begyűjtötte az ősgesztákat és a rovásírásos, értékes könyveinket. III. Béla és fia, Imre királyunk: az ősi hitet vallották és összegyűjtötték szent ha­gyománykincsünk írásait. Annyira megerősödött a római idegenek által „pogánynak" nevezett nemzettudat, hogy Gertrúd halála után - a gyenge és befolyásolható II. András alatt - a római pápaság elrendeli a magyarországi inkvizíció megindítását. De előbb érdekes dolog történt II. Andrással. A mag­yarlelkű PÉTER, győri püspök Bizáncba megy és magával hozza onnan COURTENEY Jolán hercegnőt, akit András feleségül vesz és a Gertrúd intézkedései folyamán keletkezett „idegen uralmat" meg akarja szüntetni. Első dolgaként kiűzi az országunkban „német-országot" alapítani akaró „TEU-TON"-lovagrendet. A házasság is és a kiűzés is 1217-ben történt.

Mivel András - Gertrúd halála után - jó kapcsolatot tartott fenn boldogult IMRE bátyja özvegyével - aki férjhez ment a kettős szicíliai királyság urához, II. Frigyeshez -, így a pápa kezdte nagy ellenszenvvel nézni Andrást, mert barátja lett ennek a II. Frigyesnek, akit a pápa kétszer is kiátkozott és akit csak „antikrisztus" néven ismerték a Vatikánban. Ez a Frigyes híres volt könyv­gyűjtéséről és így a magyar királyi könyvtár sok könyve a palermói udvari könyvtárba került. Ez a barátság állította Andrást a „pápa-ellenes" vonalra és rájött, hogy a római vallás papjainak segítségével a „magyar föld" idegenek (főleg merániak) birtokába került. így hozza meg az „Aranybullát" 1222-ben, amely kimondja, hogy a „magyar föld birtokosai idegenek nem lehetnek" és visszaveszi tőlük jogtalanul szerzett javaikat. Erre jön meg részére a pápától az

232

első „kiátkozás", mellyel az egész magyar népet is kiközösítik a hazánkba tele­pedett idegen főpapok.

Valószínűnek tartom, hogy Ifi. Béla királyunk által alapított koronaőrség titkos szervezetének sikerült királyukat - II. Andrást - „átállítani" és valószínű­leg „beavatták" a Szent Korona titkába, mert András élesen szembefordul a római zsidókereszténység papi szervezetével (melynek földjeit - sajnos - telje­sen visszaszerezni nem tudta) - de apja törvényeihez igazodva - megtiltja a püspökök és főpapok részére az ítélkezést és büntetések kiszabását. Erre kapja meg újra a „kiátkozást", melyet Fehér így ír le említett könyvében (a 27. és azt követő oldalakon):

„A kiközösítést idegen főpapok hajtották végre ugyanabban az évben, amikor éppen II. András király leányát. Szent Erzsébetet IX. Gergely 1235. május 26-án - ez év pünkösdjén szentté avatta.

A világra szóló ünnepségeken minden aprócska német birodalmi herceg tel­jes joggal részt vehetett, sőt a Szent hamvait még a kor „antikrisztusának" ti­tulált II. Frigyes is hordozhatta a vállán, csak a kiközösített magyar apa, II. András és fia, Béla nem vehettek részt a családi ünnepségeken. A szentté avatási bulla sorra veszi Erzsébet erényeit, megemlíti, hogy Thüringia fejede­lemasszonya volt, de még csak egy szóval sem emlékezik meg magyar szár­mazásáról, királyi szüleiről." így proklamálta a római egyház feje a hivatalos magyargyűlöletét, melyet azután azzal érvényesített, hogy elrendelte a „magyar inkvizíciót".

Itt fontosnak tartom megjegyezni azt, hogy az inkvizíciót - pontosan fogal­mazva - a „magyar inkvizíciót" meghirdető pápai rendeletet a mai napig még nem nyilatkozta „hatályon kívülinek", vagy „felfüggesztettnek" a Vatikán. Tehát még 2000-ben is érvényben VAN.

Elképzelhetjük ilyen körülmények közötti nehéz helyzetét a Koronaőrség titkos szervezetének. De állják a sok vihart és nagyon nehéz a helyzetük. Ugyanis II. András fia - Béla, akit majd IV Bélaként látunk a magyar trónon - Gertrúd „édes gyermeke" volt és magyarul nem is akart beszélni, csak németül és latinul.

Azért foglalkoztam kissé részletesen a II. András-korabeli eseményekkel, mert valójában ez az időszak a III. Béla királyunk által alapított „Koronaó'rség" titkos szervezetének a „tűzpróbája". Különösképpen fokozódik- a veszély IV Béla uralkodása alatt, aki nemcsak megerősíti az inkvizíció módszereit, hanem kegyetlen és szörnyű uralkodóként mutatkozik be akkor, midőn apja, II. András halálakor, annak harmadik feleségének, az Estei Beatrixnak az országból való állítólagos „kiszökését" támogató Dénes nádort megkínoztatta és megvakíttat-ta, míg apja orvosát - Fülöpöt - elevenen megnyúzatta.

De a magyar mágusok, urasok és táltosok elleni inkvizíciós kegyetlenségei miatt gyermekei is elfordultak tőle. Egyik lánya a kijevi herceg felesége lesz; Margit a Nyulak-szigetén „vezekel" apja bűnei miatt; a kun-feleséges István fia pedig nyíltan, szinte fegyverrel fordul apja ellen.

Mi lett volna a Szent Koronánkkal, ha a római érdeket szolgáló uralkodók és a cinkosaik, az idegen zsidókeresztény főpapok felfedezték volna, hogy

233

Szent Koronánkon nem az ő Szentháromságuk van, hanem az ISTEN-ANYA, a ,JFÉNY-SZÜZE" díszlik a harmadik főhelyen „pártus-királynőként..."?

Biztosan mondhatjuk azt, hogy minden veszély és viszály ellenére a KORONAŐRSÉG (így: nagybetűkkel dicsérve), fogadalmát híven betartotta és a,,koronaőr"-királyuknak - III. Bélának - parancsát és az általa készített „szol­gálati szabályzatukat" híven teljesítették. Ennek következtében minden Árpád-házi királyunk csak a Bizánctól kapott „három-uralkodós-abroncs-koronával" lett megkoronázva. A királynék is.

A római pápának egyáltalában nem tetszett ez a „bizánci" koronával való koronázási folyamatosság és ezt az ellenszenvét akkor mutatja ki a pápaság, amikor a magyar trónon II. András harmadik feleségétől lett fiának, István hercegnek a külföldön nevelkedett fia lesz a király, mint III. András - az utol­só Árpád-fi, akit megkoronáznak a Koronaó'rség által őrzött „bizánci" abroncs­koronával, és a „megkoronázott" magyar király ellen VIII. Bonifác pápa küldi „ellen-királyként" az Anjou Károly Róbertet, akit megkoronáz a pápa egy római koronával, mely a „pápa hűbérese" állapotot biztosította Róma részére -a bizánci szövetséggel ellentétben.

Ekkor éli át a Koronaőrség az egyik legnehezebb időszakát, mert tagjai -mint a legképzettebb táltosok - látják előre a szomorú jövendőt és felkészülnek lélekben és utódaik nevelésében a legnehezebb időkre, az Árpád-ház haldokló szakaszára. Látják, hogy a „magyar-ellenesség" a római zsidókeresztény egy­házi szervezet útján szinte tetőpontját érte el.

Meg kell ismernünk tehát az ehhez kapcsolódó, szomorú történetünket, melyet elmond nekünk

ERZSIKE - AZ UTOLSÓ ÁRPÁD-HÁZI VIRÁGSZÁL

ERZSÉBET volt a neve az Árpád-ház utolsó egyenes ágú leszármazottjá­nak, aki III. Andrásnak és feleségének - Kujávai Fenoména hercegnőnek -egyetlen gyermeke volt. Született 1293-ban. Anyja - aki nagyon szerette kislányát - 1295-ben, fiatalon, hirtelen meghalt. Mondhatjuk azt, hogy „gyanús" körülmények kísérték ezt a halálesetet, mert a fiatal királyné igen jó egészségnek örvendett és férjét, III. András királyt még halála napján is min­denüvé elkísérte.

A római egyházi főpapság ekkor már igen kézben tartotta az uralkodó udvarát, s mondhatni - teljes ellenőrzést gyakorolt ott, mert a király csak azt fogadhatta, azzal beszélhetett, akit a „római szűrőberendezés" jónak látott. így történt azután, hogy „fiú-örökös", „trónörökös" születése érdekében sürgősen III. András nyakába varrták a nála idősebb Habsburg Ágnes grófnőt feleségül, akivel a király megesküdött 1298-ban.

A „főpapi kamarilla" terve - így az évek és a történelem hasonló eseményeinek távlatából - látható abban a tényben, hogy ugyanebben az évben

234

eljegyezte a „főpapi rendelkezés" az ötéves Erzsikét a cseh II. Vencel - erősen római szolgálatban álló király - szintén Vencel nevű, de már a 20. évet betöltött fiával.

A „Habsburg anyaméh" nem nyílott ki „magyar" trónörököst szülni. A fiatal magyar király - III. András - igen gondos római katolikus vallási nevelésben részesült, nagyanyja. Estei Beatrix kívánságára. De ebben a vallásos nevelés­ben inkább az „imádkozás és gyónás" volt a fontos, nem pedig a „tudás". Tekintve, hogy ez a külföldön született „unoka" (II. András harmadik felesége volt az estei Beatrix, III. András pedig II. András király unokája) egy velencei patrícius anyától - Morosini Tomasinatól - született, magyarul nem tudott meg­tanulni, s így Ladomér esztergomi érsek egyszerű olasz barátként hozta be az országba.

III. András királykorában ismerte csak meg a magyarokat, s eleinte híven követte papi tanácsadói irányítását, mely abból is látszik, hogy Habsburg Ágnest vette el második feleségül. Miután magyar részről is igyekeztek a „magyar királyt" befolyásolni és III. András rövid uralkodása alatt megtanult magyarul beszélni, arról is értesült, hogy Habsburg Ágnes meddő és így a „trónörökösvárás" hiábavaló. Szakítani már nem tudott, mert fiatalon és egészségesen ő is „hirtelen" meghalt. Az esztergomi érsek - pápai hoz­zájárulással - a 8 éves Erzsike 28 éves vőlegényét - a cseh Vencelt ültette a magyar trónra, aki 4 évig uralkodott az „özvegy" Habsburg Ágnes és papi környezete segítségével.

Négy évig tartott, míg a saját országában kisebbségben lévő magyarság ki tudta zavarni az országból ezt az idegen, cseh Vencelt és bosszút álltak Habsburg Ágnes gonoszságáért is, mert annak apját, a mindenbe kontárkodó Albrechtet meggyilkolták.

Megindult a „trónutódlás" bonyodalma, mely intrikával és méreggel volt tele. A római papság nem akart „nemzeti" utódot a magyar trónon, s amikor a magyarok a már 13 éves Erzsébetet nevezték meg jogos trónörökösnek, akkor a kis „trónörökösnőt", az Árpád-ház utolsó virágát, mostohaanyja - papi segít­séggel - kicsempészte az országból.

így kezdődik a magyar királylány tragédiája, melynek irányítását a római pápaság végezte - csakúgy, mint az Anjou-ház magyar trónra való jutását is. Ugyanis e kettő szorosan összetartozik. Ha Árpád-házi Erzsébet a magyarok kezébe kerül, senki sem vitathatja el Tőle a jogos trónigényét. De ha Ő erről önként lemond és kolostorba vonul - akkor az Anjou-ház trónigényét a római pápa jogosan támogatja, hiszen nincs már Árpád-házi egyenesvérű leszárma­zott.

így került ERZSIKE a svájci TÖSS-i zárdába és még 15 éves sem volt ekkon A róla szóló legendában így olvashatjuk:

„Ágnes kényszerítette mostohalányát a zárdai életre... Habsburg Ágnes parancsára már 15 heti szerzetesi ujoncélet után feladták neki az apáca-fátyolt és engedelmességet kellett fogadnia."

* * *

235

Ez az Árpád-ház utolsó aranyágának a története, amit kiegészítünk azzal a történelmi adattal, amit a római egyház iratai és levéltárai bizonyítanak.

Néhai Fehér M. Jenő említette e sorok írójának, hogy - mint volt domonkosrendi levéltáros - tud egy olyan levelezésről, mely a Domonkos-rend és a Magyar Királyság között történt akkor, amidőn néhai III. András leánya, Erzsébet a svájci TÖSS községben lévő Domonkos-rendi zárdába vonult és „önként" lemondott a világi életről.

Ebben a levelezésben a Domonkos-rend „az apácának felavatott királylányt illető örökséget" követelte. Minthogy az utolsó Árpád-házi sarj „önkéntes" apácává válását már megelőzték azok a - szintén Árpád-házi - királylányok, akik szintén „önként" lemondtak a földi javakról és vagyonukat az egyháznak ajándékozták - szintén „önként" -, az Árpád-ház utolsó aranyágacskáját illető vagyont a magyarok átadták a Domonkos-rendnek és az egy szekérkaravánnal megérkezett TOSS-be, a zárdába.

Nagyon sok magyar aranykincs került így idegenbe és a szintén Svájcban élő Habsburg Ágnes is „kivitte az országi vagyon" (miként a magyar krónikák emlékeznek csúfos távozásáról).

Hála Istennek, sokan vannak magyar honfitársaink között olyanok, akik megfogadták mintaképünk - Körösi Csorna Sándor - tanácsát, amint ránk hagyta ezt az üzenetet:

„KERESSETEK - KUTASSATOK!"

Egyik Svájcban lakó palóc testvérünk jár így a kutatás és keresés útján. Keresi hagyománykincsünket és kutatja múltunk adatait, emlékeit. De abban különbözik a könyvek közé zárkózó történésztől, hogy a magyar múlt és ősiség színes virágú mezején nemcsak „nézi", aztán „leírja" azt, amit látott, hanem össze is szedi a virágokat. E romantikus kedveskedés pedig úgy fejezhető ki érthetően a mai materializmus nyelvén, hogy ez a palóc testvérünk össze is dol­gozza azt a pénzt, ami ahhoz kell, hogy a megjelenő történelmi leleteket, hagyománykincsünk darabjait meg is szerezze - megvásárolja.

így történt meg az, hogy azt az „avult" vasládát, aminek fényképét itt közöljük, svájci egyházi hatóságok értékesíteni akarták és a régiség-kereskedők kezébe került.

Palóc testvérünk ráakadt erre is, és amikor a kb. 20 cm hosszúságú, hatal­mas vaskulccsal kinyitották a fedelét, a fedél belső oldalán vasba vert jelkép­ábrázolás szerint - itt idézem szavait - ahogy nekem mondta:

„Úgy éreztem, hogy ez az oroszlán és életfa, ami itt vasba van verve, az Árpád-házhoz tartozik és megvásároltam a vasládát 25 ezer svájci frankért.' Aztán arról beszélt, hogy mindig valami különös boldog érzés töltötte el, amikor kinyitotta ezt a „kincsesládát", és nekem is ilyen örömmel mutatta meg.

Először külsőleg vizsgáltuk meg tüzetesen és érdekes a zár kulcslyukának titkos elhelyezése, mely egyik szögfej elmozdításával válik szabaddá. Már ez is tudást és nagy intelligenciát kívánt a készítőtől.

236

Aztán kinyitottuk a ládát és amikor a fedelén azt a vasbavert üzenetet lát­tam, amit ma „gyászjelentésnek" mondok, ajkamra fagyott a szó és szemem könnybe lábadt.

„Mi van Feri bácsi...? - kérdezték a jelenlévők. „Hát nem látjátok...? - kérdeztem. Nem látjátok, hogy itt a táltosok utolsó

üzenete: KIHALT AZ ÁRPÁD-HÁZ..." Aztán elmondtam nekik azt is, amit itt leírok. A vasbavert jelkép üzenetét. Kérem a Kedves Olvasót, hogy az alábbi képen kövesse magyarázatomat.

„Az Ister-Gami Oroszlánok Titka" című könyvemben - Bosnyák Sándorra való hivatkozással - ismertetem néphagyományunk és ősvallásunk azon hiedelmét, mely szerint:

„az égig érő fa (életfa) a Föld köldökét ( a királyi trónt) köti össze az Ég közepével, mely a Sarkcsillag" (100. old.).

Az életfa éppenúgy, mint a Szentkorona dűlt keresztje - a Sarkcsillagra mutat. (Esetleges fokeltérése precessziós kalendáriumi adat.)

237

Gondoljunk az esztergomi oroszlános ábrázolás életfájára és az itt - vas­bavert - szimbólumot hasonlítsuk össze azzal. Ott az „életfa" az „ég közepére" mutat... és itt...?

Itt visszagörbül a Földre. Tehát nem az élet, hanem a halál jelképe. Most nézzük az oroszlánt. Az esztergomi oroszlán úgy van nyilvántartva,

mint az Árpád-ház címere, a karizmatikus uralkodás jelképe. Az égből vett és kapott hatalom kifejezője. Az oroszlán tehát magát az uralkodóházat képviseli, hiszen az égen is az oroszlán uralkodik. Az „oroszlán csillagkép" a NAP háza.

Itt - a vasbavert oroszlán - nem emeli lábát. Nincs az oldalán az „isteni ha­talom" neve - a négy ék. Hanem a „földre hajló életfával" együtt zuhanásban van. Mintha egy pusztító vihar söpörné el őket a földről... és az oroszlánnak kilóg a nyelve... vagyis az oroszlán halott.

Halált jelentő, földre görbülő, kidűlt életfa és a halott oroszlán. Ezek mutatják és hirdetik az „ÁRPÁD-HÁZ KIHALÁSÁT TUDÓSÍTÓ -

VASBAVERT - GYÁSZJELENTÉST". Nincs kétség tehát. Az Árpád-ház utolsó aranyágának - Erzsébetnek - kin­

csesládája van előttünk - a táltosok üzenetével. Higyjünk abban is, hogy a Teremtés Rendjének Titka ma is küld kiválasz­

tottakat és „hivatottakat". A népi hiedelem ezeket a születésük szerint ismerte fel. így a Tavaszi Napfordulókor született leánykákat Boldogasszony Lányának mondták és a Téli Napfordulókor született fiúk - a Fény Fiaként - táltosok

238

hitében voltak. Ezek voltak a „született" és nem „lett" Táltosok. Éppen úgy, mint pl. a „hetediknek" született fiúgyermek is Táltos volt.

Aztán ezeknek a Táltosoknak és Boldogasszony Lányainak - mint született hivatottaknak - valóban az volt a hivatásuk, hogy a Magyarok Istenét szolgálják úgy, hogy a Benne képzelt Férfi- és Nő-elvú'ség Szentháromságait és azok kegyes közelségét megismertessék mindenkivel. így maradt meg a „térítésig" a hatágú csillaggá összefonódott kétszeri Szentháromság a lelkekben - mint Atya-Fiú-Gyermek és Nagyboldogasszony-Boldogasszony-Kisasszony - a Magyarok Istene Atyai és Anyai Gondviselésének megszemélyesítésével.

Ez a „titok" a térítés után is élve maradt. Valóban titokként a regősök és tál­tosok rendjében és amikor a kegyetlenség nemcsak az ősi magyar hagy­ománykincs irtásához fogott, hanem a hosszú idegen uralmak a hagyományok hirdetőit is kínpadra vitték - aranyba, ezüstbe verték a szent jelképeket, hogy megmaradjanak a királyi és egyházi edényeken.

így találtuk meg pl. az Árpád-ház utolsó ágacskájának a tössi zárdába szenvedésre ítélt Erzsébetnek a kincsesládáján is a - titkos helyre vésett -hatágú csillagokat. Ez a vasláda pedig 1300 körül készült.

A „hatágú" csillag tehát eredetileg nem Dávid csillaga, hanem a Magyarok Istenének kebelében hitt férfi- és nőelvú'ség kétszeri Szentháromságának a titkát rejtő jelkép, amelyet a középkori zsidóság azért tudott kisajátítani, mert a magyarság szent jelképe akkor már az a kereszt volt, amelyre Őt - Jézussal együtt - felfeszítették.

KIT KORONÁZTAK MEG ELSŐKÉNT A SZENT KORONÁVAL...?

Tudom: igen merész a kérdés, de az eddigiek logikus folyamatát folytatva, a felelethez hozzátartozik az a megállapítás is, hogy egyetlen Árpád-házi kirá­lyunk fejét sem érintette Szent Koronánk.

A XIII. században érte el tetőpontját az inkvizíció és - miként mondtam -ha a római júdeo-keresztény idegen papság meglátta volna Szent Koronánkon Boldogasszonyunkat: úgy szétszerelték volna Szent Koronánkat, hogy abból semmi sem maradt volna.

Az Anjou-királyokkal új szellem érkezik hazánkba, miképpen leírtam „Jézus Király - a Pártus Herceg" című könyvemben, a „Harc a jézusi örök­ségért" című fejezetben. A magyarországi Anjou-királyok nem fogadták el a Priorée de Sión titkos szervezet által sugalmazott „zsidó-Jézustól" eredő Meroving-dinasztiának az Anjou-házban való folytatását. Valóban „magyarok" voltak és Nagy Lajos alatt három tenger mosta országunk határait.

Ugy gondolom, hogy NAGY LAJOS volt az első királyunk, akit - az eddig titokban őrzött - Szent Koronánkkal megkoronáztunk.

Azért is állítom ezt, mert ő törvényesíti a Szent Korona-eszmetanát.

239

Kegyelettel emlékezem itt meg volt bajtársamról - VATTAY Ferencről - aki így foglalta össze Nagy Lajos királyunk uralkodói tevékenységét:2

.,Az 1351-i országgyűlés határozataival a rendi jogok korábbi összefoglaló­ja, az Aranybulla végleges helyet kapott a magyar királyi törvénytárban, és az „ősiséggel" fejlődött ki az a közjogi meghatározás, hogy a magyar Szent Korona nemcsak koronázási jelvény, hanem a nemzet és a király minden hatalmának és birtokának egyetlen egységbe foglaló kifejezője. - Minden jog forrása a Szent Korona.

Ez a „személytelen" és ezért lényegében meg nem változtatható jelkép együtt képviseli a királyt és a nemzetet. Törvényeket csak a Szent Korona együttes képviseletének, azaz: a királynak és a nemesi rendeknek közös jelen­létében, az országgyűlésen lehet hozni. Ez a tétel volt a rendi alkotmány alap­ja, mely 1848-ig maradt érvényben és e jogfelfogáshoz való ragaszkodás tükröződik a későbbi magyar szabadságharcok eszmei magyarázatában is. A hatalom és minden más birtoklási jog forrásának ilyen értelmű meghatározása egyedül áll a világ középkori történetében." Nagy Lajos királyunk uralkodásá­val kezdődik a Szent Koronánk eszmetana és a „titokból" való kiemelése, törvényesítése, hatalma és sérthetetlensége. A Szent Korona törvényesítésével a hozzátartozó „Koronaőrség" is „államhatalmi önálló testület" leend, melynek fője - a KORONAŐR - a legmagasabb közjogi méltóság viselője.

Szent Koronánk hatalmát talán Zsigmond királyunk fejezte ki a legjobban, amikor a német korona megszerzése után német-római császárrá is koronázták, s így nyilatkozott (amikor a fején volt a német-római császári korona):

„Nem azért tiszteltek ti engem, mert császárotok vagyok, hanem azért és még jobban, mert a Magyarok Koronás Királya vagyok." (Rudnay adataiból)

Iszonyú viharokat hoz történelmünk a következő századokban és MÁTYÁS jóra fordíthatott volna mindent, ha nem a meddő Beatrixet veszi feleségül, hanem a szíve után indít és sok utóddal dinasztiát alapít. így a Habsburgok kezébe került lassan az uralkodás - és e sorok írója úgy véli, hogy a gyenge elméjű Habsburg Rudolf (1576-1608), aki órás mesterséggel foglalkozott és ékszereket gyűjtött - megkaparintotta és a Habsburgok tulajdonába vette azt az abroncs-koronát, amit Bizánc küldött I. Gézának és amelyen az „uralkodói hár­mas" - DUKÁSZ - KONSTANTIN - GEOBITZAS (Géza) - zománcképei voltak.

Lassan megérkeztünk abba az időbe, amikor Szent Koronánkról, kinézetéről, zománcképei személyiségeiről, a zománc lemezek elhelyezéséről megjelenik az első leírás, a legfőbb méltóságú Koronaőr tudósításában.

Ez az 1613. esztendő - és RÉVAY Péter a Koronaőr. Nehéz megállapítani, hogy kinek a birtokában, jobban mondva, kinek az

uralmi intézkedése alatt áll a Szent Koronát őrző Koronaőrség...? Ugyanis országunk kétfelé szakadt. Az ún. „királyi" Magyarországon II. Mátyás (1608-1609), Erdélyben BETHLEN Gábor (1613-1629) uralkodik.

Bethlen Gábor három hadjáratot is vezet a Habsburgok ellen, de sajnos nem

2 Vatlay Ferenc: A magyar történelem vezérfonala (Toronto, 1986.)

240

sikerült neki egyesíteni országunkat, mert a „végzetes államalapítás", vagyis a rettentő nagy hatalomhoz jutott római egyház szervezete idegen főpapjaival Erdélyt és Bethlen Gábort csak „protestánsnak" nevezte és így a katolikus Habsburgokat a „szent vallás" úgy támogatta, hogy azokat a híveit kiátkozta, kitagadta, akik nem dicsérték a „Habsburg" királyt.

Ebben a könyvben is ugyanazt kell mondanom, amit „Jézus Király - a Pártus Herceg" című munkámban leírtam Szent Koronánkra vonatkozólag, megerősítve az itt közölt adatokat. Ismétlem tehát ezt a bizonyítást: (a 339-340. oldalakról.

„Szaladnak az évek, egymást váltják a királyok. III. Andrással kihal a Jézus­házi gyökerű Árpád-ház. Jönnek a „magyar Ajnouk", akiknek Mária-tisztelete kimagasló és Zsigmond megépíti Mariazell-t is. Tiszteletben tartják a Koronaó'rséget és - talán hivatkozhatunk előbbi fejezetünkben leírottakra -mert a „harc a Jézusi örökségért" - küzdelemben minden magyar-Anjou király és királyné gyilkosság áldozata lesz. Nagy Lajos és Zsigmond is.

De minden történelmi vihar ellenére a III. Béla király által megszervezett és megalapított „Koronaőrség" erősen áll és őrzi a Szent Koronát a vasládában.

Itt aztán hivatkoznunk kell Pap Gábor kutatására, aki arról tudósít („Angyali korona, Szent csillag", 1997.) hogy:

„1613-ban egy koronaőr, aki hivatalból kellett, hogy lássa őt, minden koronázás előtt szögről-szögre megvizsgálja a Koronát, tehát tulajdonképpen az egyetlen olyan polgári személyiség, aki hitelesen tanúsíthatta, mi van a Koronán, vagy mi nincs, ez a koronaőr, akit Révay Péternek hívtak, fél-reérhetetlenül megmondja, hogy a Koronán elől a pantokrátor Jézus képe, a hátsó oromzati elemben pedig Szűz Mária képe van.

Révay Péter koronaőr... az egyik legpróbáltabb becsületű férfiú volt a ma­gyar történelemben, akinek szolgálata alatt kétszer is gazdát cserélt a Korona.

A Bethlen Gábor-féle szabadságharc ideje alatt ez a nagyságos fejedelem is birtokba vette a Koronát, őneki is ki kellett venni a ládájából, meg kellett mutatni, majd visszatenni. Utána, amikor Bethlen Gábor a békekötés értelmében visszaszolgáltatta az akkori Habsburg uralkodónak, megint ki kel­lett venni és ellenőrizni. És mindenütt ott volt Révay Péter és mind a két szem­benálló fél elismerte a hűségét." Azután részletesen leírja, hogy „1790-ig sem­mit sem tudunk a Koronáról". Ugyanis II. József - aki mint tudjuk, nem koronáztatta meg magát - kiviteti az országból törvénytelenül a Koronát.

Pap Gábor szerint ezalatt az öt év alatt történt Mária zománcképének le­vétele és Dukász Mihállyal való behelyettesítése, valamint a többi képek cseré­je is. De megint idézünk tőle:

„Ez alatt - és csakis ez alatt az idő alatt! - lehetett rajta képeket cserélni anélkül, hogy a nemzetnek tudomása lett volna róla. És, hogy ez mennyire köz­tudott volt: amikor hazahozták a Koronát, egy átvételi elismervénynek számító kettős metszet készült róla. Az egyiknek a felirata az, hogy: „Ilyennek írták le eddig tudósaink a Szent Koronát", a másiknak pedig, amelyik már lényegében a mai állapotot mutatja: „Mi ilyennek találtuk 1790-ben, február 16-ik napján". Ilyet akkor állít ki az ember, ha nem az eredeti állapotában veszi vissza azt,

241

amit kiadott a kezéből... Azt a részt, ahol a csere történt, először 1792-ben láthatjuk, annak a Decsy Sámuelnek a munkájában, aki egy helyen elszólja magát. Leírja ugyanis a mai állapotot, pontosan ezekkel az alakokkal, s ugyanakkor, mikor a drágakövekről szól és a hátsó drágakőhöz ér, azt mondja: „az, amelyik a Szűz Mária képe alatt van". Tehát tudja, hogy ott Szűz Mária képe volt, de ugyanakkor az aktuális helyzetet is leírja." Pap Gábornak igazat adunk. A brutális cserét csak a Habsburg szellem sugallhatta és a „kalapos ki­rály" valósította meg.

„Jézus Király - a Pártus Herceg" című könyvemben e szöveg után azt kérdezem:

1. Honnan szerezték be a Habsburgok Dukász Mihály, Konstantin és Géza zománcképeit és

2. hová lett Szűz Mária mozaik-képe...? Az első kérdésre megfeleltem, mert a Habsburgok megkaparintották a

Gézának küldött bizánci abroncs-koronát, amelyen rajta volt az „uralkodói hármas" és ezt rászerelték a Szent Koronánkra. A második kérdésre - itt most egy újabb kérdést kell tenni: „hol történt Szent Koronánknak a brutális, de szakszerű átalakítása...?

Az ötvösök és aranymívesek véleménye szerint az átalakításkor a kereszt­pántot meg kellett fordítani, vagyis levenni és visszatenni. Semmi biztos adatunk nincs az átalakítási helyre vonatkozólag. De Pap Gábor sejteni engedi említett munkájában, hogy a „kalapos király csempészte ki Szent Koronánkat az országból és azt II. Katalin orosz cárnő segítségével „átprogramozta" és Szent Koronánk „négy évig külföldön volt".

Engedtessék meg nekem az, hogy én is közöljek egy „sejtést", mely talán nem olyan alapos, mint Pap Gáboré, de irányt mutat az „átprogramozás" helyére vonatkozólag.

„Jézus Király - a Pártus Herceg"-ről írt könyvem nagyon sok magyar testvérnek adott lelki nyugalmat. Sokan, nagyon sokan írnak örömmel és békességgel teli levelet és vannak olyanok is, akik tapasztalataikkal és utazási emlékeikből kiszűrt adatokkal segíteni akarnak a sok kétely tisztázásban, mely Szent Koronánkat övezi. Ilyen egy nagyon kedves és sokat utazott nagymama - Borbála is. írja, hogy vannak Görögországból származó elődei is és fiatal korában nagyon sok turistautazáson vett részt a volt Szovjetunióban. Beutazták a Kaukázust, felmentek az Elbruszra is és így írja:

„Már nem tudom hol, de valahol KAZAHSZTÁNBAN egy kolostorban, vagy múezumban azt mondták nekünk, amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk: „Mi küldtük nektek a koronátokat is!" Sajnos - régen volt, nem emlékezik a pontos helyre, de talán nekünk az is elég, hogy „KAZAHSZTÁN", ahol Csomor Lajos megtalálta Szűz Mária zománcmozaikjának a „felét".

Az „Attila Nagykirályunk" című fejezetben hivatkozom Csomor Lajos azon megállapítására, hogy „a Szent Korona kaukázusi ötvösműhelyben készült".

Itt, Kazahsztánban és a Kaukázusban megmaradt még a „kalapos király" korában az ötvösművészet és léteztek „műhelyek", ahol szakemberek végre tudták hajtani Szent Koronánknak az „átprogramozását", átalakítását.

242

„Véghez vittem immár nagyhírű munkámat", mellyel Szent Koronánk igaz történetét kívántam leírni. Ha fiatal lennék és vállamat nem nyomná 91 esz­tendő, útnak indulnék Kazahsztánba. Csak egyetlen-egy „ötvösműhelyt" keres­nék, mert - ha ott élnek még öregek, azok beszélnének a többiekről, a régiekről is, hiszen az a csöndes magyar mondat: „Mi küldtük nektek a koronátokat is" valószínűleg az ősi néphagyományból ered, amit sok embernek kell tudni. Olyannak, aki talán testvéri módon pillant a magyarok felé.

* * *

Szent Koronánk történetében a legszomorúbb fejezet az utolsó 50 év. Ugyanis soha, még a legkegyetlenebb Habsburg időszakokban sem hangzottak el nyilvánosan, írásban olyan lebecsmérlő, lealázó és tiszteletlen kifejezések Szent Koronánk méltóságának megemlítését szolgálóan, mint ebben a fél­században. Különösképpen az ún. Antalli-rendszerváltást követően.

Az államhatalom a „Szentistváni Államalapítás" millenniumát ünnepeli és a Szent Koronát ennek az államalapításnak „tárgyiasult emlékének" tekinti.

A történelmi alaposságot nélkülöző politikai irányvonalú határozat ez, mert a Szentistván-i „végzetes államalapítás" nem tartalmazza azt a történelmi alkotmányosságot, mely Szent Koronánkhoz csak a Nagy Lajos királyunk által törvényesített Szent Korona-eszmetana által tartozik, és ennek az eszmetannak alapköve a Nemzet érdeke.

Ebben a munkámban igyekeztem azt bizonyítani, hogy: 1. Szent Koronánkat I. István - ma Szent István - sohasem látta, és 2. államalapítását azért nevezem „végzetesnek", mert a politikai és vallási

érdekű államszervezet összekapcsolódásával és egységesítésével az „idegenek" által bevezetett és a magyar népiéleknek szintén „idegen" vallás a magyar nemzet érdekeit sohasem szolgálta. „Idegenek" uralkodtak és a magyar nép -miként a történészek írják - „gyalázatos szolgaságban" sínylődött.

Országunk jelenlegi politikai és gazdasági helyzetét vizsgálva - talán éppen most lenne annak az ideje, hogy a Szent Korona-tan szerint - valóban a Szent Korona lenne minden jog forrása, és így az ARANYBULLA határozatait is érvényesítené a Szent Korona törvényesített hatalma.

Nagy szükség lenne erre a törvényesítésre, mert a trianoni csonkítás után - az utolsó 10 évben - a Magyar Földbirtok óriási hányada került idegen kézre... és „akié a föld - azé az Ország!".

A Szent István nevével címkézett „államalapítás" végzetessége napjainkig ér. Reménykedjünk abban, hogy a marxista pusztítás után azzal a jóakaratú szándékkal, hogy Szent Koronánk megbecsültén az Országház kupolatermében trónra emeltetett - talán hamarosan maga után vonja a Nagy Lajos királyi nemzetvédelmi, nemzetmegtartó és az államvezetésből - a Szent Korona-tan szerint - idegeneket kizáró törvényeket.

így majd ISTEN IS MEGÁLDJA A MAGYART!

243

[ UTÓSZÓ Leírtam mindent ebben a könyvben, amit I. István királyunkról fel tudtam

deríteni. Jót is, rosszat is. Éppen úgy, ahogyan ő cselekedte. De azon is igyekeztem, hogy leszedjem róla azt a sok rágalmat, amit főleg a főbú'nösök, a „magyarirtó idegenek" rászórtak. Akik az inkvizíció borzalmait is „Szentistván" terhére írták.

Az igaz, hogy I. István óta szakadt kétfelé a Magyar Nemzet - „szent-istvánosokra" és „koppányiakra". Testvér testvér ellen támadt emiatt és ez talán István király „sorsdöntő államalapításának" a legszomorúbb történelmi eseménye, mely - mondjuk csak bátran - ezer éven át így volt.

A római egyház két ereklyét őriz. Mindkettő „szent"-nek mondatik általuk. Egyik a „Gizella-kincs". Annak a gonosz asszonynak, „idegen" asszonynak az emlékét „szentesíti", akinek kezéhez igen sok magyar vér tapad. Akinek egy csepp könnye sem volt magyarlelkű fiáért - Imre hercegért -, akit az ő saját vérei gyilkoltak meg.

A másik - a „Szent-Jobb". A „Koppányiak" úgy tudják, hogy László király, aki kizavarta az idegenek sokaságát országunkból, kiemeltette I. Istvánt a sír­ból és az ősi szokás szerint - levágatta az áruló jobbját.

Az egyháziak valami csodáról beszélnek, de még ma is megtartják a Szent-Jobb körmenetet, ahol dicsőítik e kezet és hajdani gazdáját.

A mai Hazánk „magyarjait" Makovecz mérnök-építész úr három részre osz­totta: „szentistvánosokra" - „koppányiakra" - és „idegenszívú'ekre".

A legutolsó Szent-Jobb körmeneten ott voltak a „szentistvánosok", de sokan ballagtak velük - hozsannát énekelve - az „idegenszívűek" is.

Azt, hogy „Szentistván" és „Koppány" emléke mennyire gyötri a magyart, legjobban bizonyítja JÓZSEF ATTILA verse, amit 1922. augusztus 18-án, Nagyboldogasszony napján írt. Olvassuk és okuljunk, elmélkedjünk...

A SZENT JOBB ÜNNEPÉN

Keresztények, ti hajtsatok fejet -A mai nap az örökéletű Szent Jobb Malasztja száll s a hívő lelkeket Megedzi. Zengjen zsoltárunk - ott fenn jobb

Lesz élni majd, ha bús fejünk felett Az Úr hatalmával vigyáz a Szent Jobb -Óh, áldjuk százszor e kezet, S emelkedjünk fel Krisztushoz, ki lent volt.

De Ti, Pogány ősöknek vérei Nagy daccal mégse szálljatok neki -E kéz apáinkat halomra ölte

245

S Hadúr e népet akkortól veri, Mikor hitének gyáva lett örökre, Mikor e kéz erős hitünk kiölte.

Nem akarok ily tragikus és szomorú emlékkel búcsút venni, hát inkább Nagy Lajos királyunkra gondolok szeretettel és boldog lennék, ha nemzetmen­tő törvényeinek „újra-meghozását" még megélhetném. Köszöntsük őt Petőfivel, így:

„ Óh, nagy volt hajdan a magyar - Nagy volt hatalma, birtoka. Magyar tenger vizében hunyt el Észak, Kelet, Dél hullócsillaga."

ISTEN ISTEN!

246

F Ü G G E L É K

i. CORPUS JURIS HUNGARICUS -

SZENT ISTVÁN ELSŐ MAGYAR KIRÁLY DEKRÉTUMAI

Sancti Stephani Primi Regis Hungáriáé DECRETORUM LIBER PRIMUS(l)

AD SANCTUM EMERICUM DUCEM PRAEFATIO

IN QOA HORTATUR DUCEM AD CAPESSENDA PATERNA M0N1TA ET PRAECEPTA.121

In nomine sanela; Trinitalis et individua; Unitatis'3' §. 1. Cum cuncta Dei nutn condita suaque evidentissema pra:ordinatione

disposita, tem in amplitdine14' cceli, quem in istis amplissimis151 terrarum cli-matihus, ratione intellegentia; funditus sentiam'6' vigere atque subsistere; cumque affatim universa huius vita; utilitati dignitatique gratia Dei concessa, scilicet regna, consulatus, ducatus, comitatus, pontficatus, casterasqu dignitates, partém devenes prsceptis atque instilutis, partim legalibus, partim juridicis,'7' partim civilibus jurisdictionibus'81 ac nobiliorum aitateque provectroum consili-is, suasionibus regi, defendi, dividi, coaduniri'91 vedeam; et cum omnis ordines ubique terrarum, cuiuseunque sint dignitatis, non solum satellitibus, amicis, serves praicipere, consulere,"0 1 suadere, sed etiam filiis,

(1) Szent István. Szent László és Kálmán király törvényeinek két legrégibb ismert gyűjteményét a Hunyadi Mátyás király korabeli úgynevezett Turóczi-cadexben (a bécsi udvari könyvtár kéz­iratai közt uod. chart. sasé. XV. nr. 3455.) és Ilosvai István egri prépost 1544. évi kéziratában, az Ilosvai-codexben (S. o. Cod. chart. sa:c. XVI. nr. 8496.) bírjuk. Ezeken kívül Szent István törvényeinek (a Corpus Jurisban C. Steph. r. Deer. Lcb. II.) még sokkal régibb szövege a XII-ik századi admonti codexben maradt fen, melyről alább a maga helyén fogunk szólni. Tudva­lévő dolog, hogy a Corpus Juris és az említett régibb kézirati gyűjtemények szövege közt sok pontban lényeges eltérések vannak, minthogy azonban a jelen fordításos kiadás czélja és ter­mészete kizárja azt, hogy az immár három százados jogi gyakorlat által elfogadott s mintegy szentesített törvénytár eredeti latin szövegében - kivéve az eddigi kiadások igen gyarló s több­nyire értelemzavaró interpunctióit és a nyilvánvaló sajtóhibákat - bármint is megváltoztassunk vagy megigazítsunk, az eltéréseket mindenütt a textushoz fűzött jegyzetekben adjuk. Ennyit nemcsak megengedhetőnek, nemcsak érdekesnek és tanulságosnak, hanem tekintettel a fordító feladatának nehézségeire s helyenkint felfogásának igazolásául, szükségesnek is tartunk. Meg­jegyezzük, hogy a szövegek összevetésénél a szórendben és orthographiában mutatkozó cseké­lyebb különbségeket, melyek az értelmet nem módosítják, valamint a kétségtelenül hibás eltéréseket is figyelmen kívül hagytuk. Az idézeteknél a következő siglákkal élünk: TC = Turóczi-codcx, IC = Ilosvai-codex, AC = Admonti codex. Köszönettel tartozunk Szilágyi Sándor egyetemi könyvtár-igazgató és Paulcr Gyula országos fölevéltárnok uraknak, a kiknek hivatalos úton való szíves közvetítésök tette lehetővé, hogy munkánknál a két bécsi codexet ere­detiben használhattuk.

(2) E czím a TC-ben nincs meg. (3) TC. In nomine Domini noslri Jesu Chrisli. Incipil decretum saneli regis Stephani. (4) IC. allitudine. (5) TC. aplissimis. (6) TC. ratione íntelligam ae funditus sentiam. (7) TC. pariim legalibus, partum iuridicis, nincsen. (8) TC. iurisdiclionibus mincsen. (9) TC. coadunari. (10) TC. consiliari.

249

Szent István Első Magyar Király Dekrétomainak Első Könyve.

SZENT IMRE HERCZEGNEK. ELŐLJÁRÓ BESZÉD.

MELYBEN A HERCZEG ATYAI TANÍTÁSAINAK ÉS PARANCSO­LATAINAK MEGFOGADÁSÁRA INTI.

A szent Háromság egy Isten nevében'"

1. §. Mélyen érzem, hogy valamit Isten az ő akaratából teremtett és biz­onyos elevelátó végezéséból elrendelt, mind a kiterjedt mennyég boltjain, mind itt e széles földi tereken, mindent az okosság törvénye éltet és igazgat; látom jól, hogy a mit ez élet javára és tisztességére Isten kegyelme adott, úgymint királyságot, főbiróságot, hadnagyságot, ispánságot, fó'papságot és egyéb mél­tóságokat, mindazt részint isteni parancsolat és rendelés, részint a törvény, részint a birák, részint a polgári jog hatalma, részint a jobbak és vénebbek tanácsa és javallata intézi, oltalmazza, oszja és alkotja; tudom bizonyosan, hogy minden renden valók mindenütt a földön, akármi tisztök legyen is, nemcsak az ő csatlósaiknak híveiknek, szolgáiknak, hanem fiaiknak is parancsolnak, ta-nácslanak, javallanak; azért hát, szerelmes fiam, ne legyek én se rest, neked még életemben tanulságot, intést, oktatást és tanácsokat adnom, hogy mind a magad, mind a te alattad valók élete módját azokkal ékesítsed, valamikoron a Mindenható engedelméből országolni fogsz én utánam.

2. §. Illik pedig, hogy figyelmetesen hallgatván reám, Isten bölcsességének beszéde szerint őrizze meg elméd a te atyádnak parancsolatait, a ki Salamon szavával szól hozzád ekképen: Hallgasd szerelmes fiam, a te atyádnak böl­csességét, és a te anyádnak oktatását el ne hagyjad, hogy kedves ékessége légyen a te fejednek és megsokasuljanak tenéked a te életed esztendei.f2) Tehát ezen modásból veheted eszedbe: ha megutálod azokat, de távol legyen, a miket én atyai kegyességemből hagyok neked, többé nem nyersz kedvet az Isten és az emberek előtt.

3. §. De halld meg a parancsolatot általhágó engedetlenek esetét és rom­lását. Ádám ugyanis, a kit a teremtő Isten, mennynek és földnek alkotója, a maga hasonlatosságára formált és minden állatnak • uraságának örökségébe helyhezett vala, megszegvén a parancsolatok tilalmát, azonnal elvesztette az ő tisztes boldog állapotját és a paradicsomban való megmaradást.

(1) A Turóczi-codexben: A mi Urunk a Jézus Krisztus nevében. Kezdődik szent István király dekré-toma. Fordító. II. Endre 1222. évi aranybullája is azokkal a szavakkal kezdődik, mint Szt. István fönti decre-luma. Márkus.

(2)Péld. 1:8.9., 4: 10

251

4. §. Isten ama régi választott és kedvelt népe is, mivelhogy megszaggatá a törvény köteleit, melyeket Isten ujja kötözött vala, más-más módon veszett el azért: némely részét elnyelte a föld, némely részét irtó had ölte ki, némely része egymást konczolta fel.

5. §. Salamon fia is, elvetvén tőle az ő atyjának békességszerető szavát és felfuvalkodván kevélységgel, dárdaütésekkel fenyegeti vala a népet az ő atyjá­nak ostora helyett;1" azért sok háborúságot szenvede országában és végezetre kivetek a királyságból.

6. §. Hogy ez ne essék rajtad, engedj nekem, fiam! Gyermek vagy, édes kicsi szolgám, pelyhes ágy lakója ki minden gyönyörűségben tápláltatál és neveikedéi, hadakban, munkában járatlan, és gyönge a különféle nemzetek támadásai ellen, melyekben én már életemnek jóformán minden idején forgot­tam.

7. §. Itt az idő, hogy ne mindég a puha párnát ölelgesd,'2* mely elkényeztet és tunyává teszen, a mi a férfiasság elvesztegetése, a gonosz gerjedelmek melegágya és megutálása a parancsolatoknak, hanem olykor keményebben is bánjanak veled, hogy figyelmetessé legyen elméd az én tanításomra. Annakokáért ezeket elmodván, lássunk a dologhoz.

1. FEJEZET A keresztyén hit megtartásáról

Mivel a királyi méltóság rendje ugy hozza magával, hogy arra egyedül a közön­séges keresztyén hitet valló hivek jussanak13' azért a mi tanításink során az első helyet a szent vallásnak adjuk.

1. §. Elsőben is parancsolom, hagyom, javallom neked, én szerelmes fiam ha kívánatos előtted a királyság koronájának tisztessége, légy a közönséges keresztyén apostoli hitnek szorgalmatos megtartója és ugy őrizzed azt, hogy-minden alattad valóknak példát mutass és minen egyházbeliektöl Krisztus val­lása igaz követőjénak méltán neveztessél, mely nélkül, tudd meg bizonynyal, sem keresztyénnek, sem egyházfiának mondani nem fognak.

2. §. Mert a kiknek hamis hitek vagyon, avagy jó cselekedetekkel bé nem töltik és fel nem ékesítik azt, minthogy megholt állat a hit cselekedetek nélkül,14' azok sem itt nem országolnak tisztességgel, sem az örök életnek koronájában részök nem leszen.

3. §. Ha pedig a hitnek paizsát megtartod, az idvességnek sisakját is felvészed.'51 Ebben a fegyverben16' harczolhatsz nyilván igazsággal mind (1) V.ö. Kir. I. 12:11. 14. (2) A bécsi codcxck olvasása szerint fordítva: Itt az idő, hogy ne mindég lágy péppel elessenek. (3) V. ö. az 1723: II. t. czikkbe iktatott pragmatica sanctiot, mely 7. §-ában, a magyar trón örök­

lésének egyik feltételéül a római-katholikus hitvallást szabja meg. Márkus. (4) Jakab 2: 26. (5) Pál Efés. 6:17. (6) A Tűróczi-codcx olvasása szerint a fordítás így lenne: E lelki fegyverbe öltözve stb.

252

láthatatlan, mind látható ellenségid ellen. Lám, az apostol mondja: Hogyha tusakodik is valaki, nem koronáztatik meg különben, hanem ha igazán tusa­kodik.^

4. §. Tehát a hit, melyről szólok, im ez: higyj Istenben, mindenható Atyá­ban, mennynek és földnek teremtőjében, és az ő egyszülött fiában, mi Urunk­ban Jézusban, a kit az angyal megjelentvén, szülétek szűz Máriától és mind e világ szabadulásáért keresztfán szenvede, és szent Lélekben, mely a próféták és apostolok és evangyélisták nyelvek által szólott; e három tökéletes, megoszol-hatatlan, szeplő nélküli való egy istenségét higyjed rendületlen, minden kételkedet nélkül. Ez a közönséges keresztyén hit, melyet - mint Athanasius mondja - valaki igazán és állhatatosan nem hiszen, idvességet nem lelhet.

5. §. Ha valamikor, de távol legyen, találtatnának a te fejedelemséged alatt olyak, a kik a szent Háromság ezen alkotmányát megbontani, avagy abban valamit elvenni vagy hozzátenni törekednének, tudjad, hogy eretnekség fejének szolgái azok és nem a szentegyház fiai.

6. §. Ilyeneknek pedig se táplálást se oltalmat ne adj, hogy magad is velők társnak és jóakarójoknek lenni ne láttassál;'2' mert az efféle emberek minde­nestől fogván megmételyesitik a szent vallás hiveit megrontják imez Isten egy­házának mostan gyűjtött gyönge nyáját és széjjel szórják azt. Hogy ez ne következzék, fő gondod legyen.

2. FEJEZET

Az egyházról és az egyház állapotjának megtartásáról.

A királyi palotában bizonyára másod helyen áll a vallás után az egyház, melynek elsőben a mi fejünk, tuniillik a Krisztus hinte magot, azután az ő tag­jai, úgymint az apostolok és a szent atyák által elplántáltatván és megépülvén erősen, mind az egész föld kerekségén eláradott.

1. §. És noha untalan uj sarjat fakaszt magából, némely helyeken mégis mintegy régtőlfogva valónak ismerik. De, szerelmes fiam, gyönge és növendékeny ez, mely mostan a mi országunkban prédikáltatik, és azért szük­ség, hogy annál vigyázóbb, annál szorgalmasabb őrizői legyenek, hogy azt a jót, a mit a kegyelmes Isten az ő véghetetlen irgalmából nekünk érdemünk felett adott, a te henyeséged és restelkedésed és gondviseletlenséged el ne rontsa, semmivé ne tegye.

2. §. Mert valaki a szentegyház méltóságát kissebbiti avagy szepló'vel illeti, Krisztus testének megcsonkitója az. Lám, az Ur maga mondotta Péternek, kit az ő szentegyháza őrizőjének és elöljárójának állata: Te, Péter, kőszikla vagy, és ezen kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat.®1 Ugyanis ő magát

(1) Pál Tim. II. 2:5. (2) A bécsi codexek ellenkező értelmű" szavaival fordítva: és magad is a hit ellenségének és

bosszutevőjének lenni ne láttassál. (3) Máté 16:18

253

nevezi vala kősziklának, de sem fából, sem kőből épült egyházról nem szólott hanem a megtérteket, Isten választott népét, hitre hajtott nyáját, mely keresztvízzel megmosatott, kenettel megkenetett, mondotta az ő szentegyházá­nak.

3. §. Ha valaki boldogtalanul megbotránkoztatja e szentegyház tagjait vagy annak kicsinyeit, az evangyéliom irása szerint méltó, hogy malomkövet kössenek a nyakára és a tenger mélységébe vessék;1" a2az: vessék ki hatalma méltóságából és az igazak gyülekezetén kivül maradjon a világnak keserű­ségében, mint pogány és publikánus.

4. §. Ezért hát, fiam, napról-napra buzgó törekedéssel kell őrt állanod a szentegyházban, hogy inkább gyarapodást lásson, mintsem fogyatkozást szen­vedjen. Onnan is nevezek elsőben a királyokat felségeseknek, mert felsegélik vala az egyházat. Ezt cselekedjed te is, hogy koronád ékesebb, életed boldo­gabb és a te napjaid számosabbak legyenek.

3. FEJEZET

A püspök nevezetéről és a főpapokat illető tisztelet megadásáról.

A főpapi rend a király székének ékessége, s ezért a királyi méltóság a harmadik helyet a főpapoknak adja.<2)

1. §. Szerelmes fiam! Legyenek ők a te véneid,131 ugy őrizd őket, mim szemed fényét, ha megtartod az ő jóakaratjokat, nem lesznek félelmedre ellen­ségeid. Ha ők megbecsülnek, ugyan bátorsággal fogsz járni minden dolgaid­ban; az ő könyörgésök leszen a te dicséreted a mindenható Istennél.

2. §. Mert őket rendelte Isten az emberi nemzetnek őrizőkül, tette lelki pász­torokká és az egész egyházban vigyázókká1'" és a szent sákramentom sáfáraivá és osztóivá.

3. §. Mert ő nálok nélkül fel nem állanak a királyok, sem országok.'5' Az ő közbenjáróságok által töröltetnek el az embereknek bűneik. Ha őket igazán szereted, bizonynyal tenmagadnak lészen orvosságos és tisztességgel fogod igazgatni a te országodat; mert nekik adatott hatalom bűnösöket kötniök és bűnből oldaniok.(6)

4. §. Ugyanis örök törvényt szerzett ő nekik Isten, és különrekesztvén őket a világtól, a maga nevének szentségében tette részesekké, és megtiltotta, hogy emberektől meg ne feddessenek. A szent Dávid királyén, meg ne bántsátok az

(1) Márk 9:42. Málé 18:6 (2) V. ö. Werbőczy Hk. I. R. 2. ez (3) A TC. szövege szerint fordítva. Véneid = tanácsadóid (4) Vigyázó = episcopus. (5) A bécsi codexek szövege szerint fordítva: Mert ő nálok nélkül sem fel nem állanak a királyok.

sem nem országidnak. (6) A Halotti Beszédben: kinek adutt hotolm o utonia és kölnié.

254

én kenettimet!w stb. Megbántja pedig Isten kenetteit, valaki az isteni és kánoni végzés ellen papi renden való férfiakat hamis vádak gyalázatával illet és a község elé vonszon;'2' a mit is tenned egyáltalában tiltalak, fiam, ha boldog életet akarsz és királyságodat megbecsülni kívánod, mert az efféle dolgok búsítják legfőképen az Istent.

5. §. Ha történetesen valaki azok közül, a kikről szólok, feddést érdemlő vétekbe esnék, dorgáld meg őt csak négy szem között, háromszor, négyszer, az evangyéliom tanítása szerint. Ha nem hallgatja meg a te intésidet titkon, fenyíttesd meg nyilván; mint irva vagyon: Ha szódat nem fogadja, mondd meg a gyülekezetnek}^ Mert ezzel a rendtartással magasztalod fel dicsőségre a te koronádat.

4. FEJEZET

A főemberek és országnagyok méltó tisztességéről.

A főemberek, országnagyok, ispánok, vitézek, nemesek hűsége, ereje, serény­sége, emberségtudása, bizodalma, a királyságnak negyedik ékessége.

1. §. Mert ők oltalmazzák az országot, a gyöngéket ők védelmezik meg. legyőzik ellenségeidet, öregbítik birodalmadat.'4'

2. §. Legyenek ők neked, fiam, a te atyáid és testvéreid. 3. §. Senkit pedig ezek közül szolgaságra ne vess, avagy szolgádnak ne

nevezz. Vitézlő rend legyenek, ne szolga rend. Uralkodjál felettek mindnyájan harag és kevélység és gyűlölség nélkül, békességesen, szelíden, emberségesen; megemlékezvén szüntelen, hogy minden ember azon egy állapotban vagyon,15' éa semmi fel nem emel, hanem az alázatosság, és semmi meg nem aláz, hanem a kevélység és a gyűlölség."6'

4. §. Ha békességestürő leszesz, királynak mondatol és király fiának, és szeretni fognak minden vitézeid; ha haragos, kevély, gyűlölködő, békéletlen, ispánok és főemberek felett fenhéjázó, bizony a vitézek ereje királyságod rom­lására válik és idegen nemzetnek árulják el a te országodat.

5. §. Ettől félj, és azért jóságos cselekedetek példájával igazgasd az ispánok élete módját, hogy megövezvén magokat'7' a te szereteteddel, mindenha sérel­metlenül ragaszkodjanak a királyság méltóságához és a te uralkodásod minden tekintetben békességes legyen.

(1) V. ö. Zsolt. 105:15. és 132:10 (2) V. ö. Szent istván II. 3:2 (3) Máté 18:16. 17. (4) A TC. variánsának, a hol augmenlutorís maraarum (marchiarum) áll, ugyanez az értelme. (5) T. i. a keresztyénség szempontjából, mely minden embernek közös szárnazását és Krisztus által

való közös megváltását hirdeti. (6) V.Ö.Máté23:12 (7) Vagy, ha a Corpus Juris variánsához akarunk inkább ragaszkodni, így lehetne: hogy meg­

erősítvén magokat — slb.

255

5. FEJEZET

A türelem gyakorlásáról és az igazságszolgáltatásról.

Türelem és igaz Ítélet a királyi korona ötödik ékessége. 1. §. Dávid király és próféta mondja: Isten, a te ítéletedet adjad a király-

nak.m A ugyanaz más hely: A királynak ereje ítéletet szeret.™ A türelemről Pál apostol beszél: Tűrők legyetek mindeneknek És az Úrnak az evangyéliomban: ,4 ti békességes türésteknek általa bírjátok a ti lelketeket.^

2. §. Erre fordítsd elmédet fiam! Ha kívánod a királyság tisztességét, ítéletet szeress; ha bírni akarod a te lelkedet, légy békességestürő.

3. §. Én szerelmes fiam! Valahányszor valamely ítéletet érdemlő ügy, vagy valaki jő te elődbe, a kinek főbenjáró dolga vagyon, légy türelmes hozzá és ne esküdözzél, hogy megbünteted őt; ez gyarlóság lenne és erőtelen szó, mert a bolond fogadást ember meg nem állja; és ne is itélj te magad, nehogy alábbvaló ügyekben forgódván, csorbulást szenvedjen a te királyi méltóságod; hanem az efféle ügyet bocsásd inkább a bírákhoz, a kikre bízva vagyon, hogy törvény szeint igazítsák el azt.

4. §. Óvakodjál bírónak lenned, örvedezz pedig, hogy király vagy és annak neveztetel. A békességestürő királyok uralkodnak, de a tűrhetetlenek rettegtet­nek.

5. §. Valamikor pedig a te méltóságodhoz illendő dologban adatik ítélned, itélj békességes tűréssel, szánakodással, irgalom szerint,151 hogy legyen dicséret és tisztesség a te koronádnak.

6. FEJEZET

Külföldiek befogadásáról és a vendégek tartásáról.

A vendég és jövevény népekben oly nagy haszon vagyon, hogy a királyi méltóság érdem szerint nekik adhatja a hatodik helyet.

1. §. Honnan gyarapodott a római birodalom kezdetben, és magasztaltattak fel dicsőségre a római királyok, hanem hogy különféle tartományokból sok jelesek és bölcsek sereglenek vala oda?'61 Bizony, hogy Róma mind e mai napig szolgaságban lenne, ha Aeneas maradéka szabaddá nem tette volna.

2. §. Mert a mint különb-különbféle tartományok széléről jőnek a vendégek,

(1) Zsolt. 72:1 (2) Zsolt. 99:4 (3) PálThcss. 1.5:14 (4) Lukács 21:19 (5) A TC. szövege szerint fordítva: békességes tűréssel és irgalmasan, esküdözés nélkül.

V. ö. 3. §. (6) A TC. szövege szerint a kérdő mondat állitóvá alakul át: Meri onnan gyarapodott - - stb.,

hogy - - stb.

256

különb-különbféle szót és szokásokat, fegyvert és tudományt hoznak magokkal, a mi mind a király udvarát ékesíti és teszi nagyságosabbá,'" és igen megrettenti az idgeneknek magahitt szívöket.

3. §. Lám, gyönge és töredékeny az egynyelvű és egyerkölcsű ország.'2' 4. §. Hagyom azért, fiam, adj nekik táplálást jóakarattal és tisztességes

tartást, hadd éljenek nálad örömestebb, hogysem másutt lakozzanak. Mert ha te elrontani törekedel, a mit én építettem, vagy ha mit én gyűjtöttem, te széjjel hányod azt, bizony mondom, nagyon nagy kárát fogja vallani országod. A mit hogy eltávoztass, növeld naponként a te országodat, hogy a te koronádnak fel­ségét mindenek tiszteljék.

7. FEJEZET

A tanács nagyságos voltáról

A királyok törvénytevő székén a tanácsot illeti a hetedik hely.'31

1. §. Mert a tanács állat királyokat, kormányoz országokat, védelmezi a hazát, és csendesíti a hadakozást, győzedelmet szerez, elkergeti az ellenséget, megnyeri a barátokat, városokat épít és elrontja az ellenség táborát.

2. §. Minthogy pedig hasznos a tanácskozás, már*4' nekem úgy tetszik, hogy ne bolondok és maganagyzó és középszerű emberek gyülekezete legyen, hanem az öregebbek és jobbak, feljebbvalók'5' és nagytiszteletű vének szól­janak hozzá és miveljék azt.

3. §. Annakokáért, fiam ifjakkal ne tanácskozzál, és valaki kevésbbé bölcsen szóló, tanácsot attól ne kérj, hanem a vénektől, a kiket az ő esztendeikre és bölcsességekre nézve megillet azon dolog. Mert a királyok tanácsa lakozzék a bölcsek szivében és ne kövesse a nyughatatlan elméjű bolondok ösvényét.

4. §. Mert ha jársz a bölcsekkel, bölcs leszesz; ha forgódol a bolondokkal, társul adod magadat azokhoz; így szólván a szent lélek Salamon által: A kijár a bölcsekkel, bölcsek barátja lészen, és nem lészen hasonlóvá a bolondok­hoz.^ Dávid pedig ekképen énekel: A szenttel szent lészsz, és az ártatlan férfi­úval ártatlan lészsz, és a választottal választott lészsz, és az elfordulnál elfor-dulsZ.

a>

(1) A TC. szövege szerint fordítva: a mi minden országnak ékességére szolgál és a király udvarát nagyságosabbá teszi.

(2) V. ö. Werbőczy lik. III. 25. ez. M. (3) A TC. szövege szerint - ámbár a sempilernum sót csak iráshibának tartjuk septimum helyett -

e pont magyarul így hangzanék: A királyok törvénytevő székén örökké helye van a tanácsnak. (4) Ez egész 2-ik szakasz helyes constructiója csakis a TC-ben a nam helyén álló iam elfogadásá­

val lehetséges. (5) A bécsi codexek szerint: bölcsebbek. (6) Péld. 13:20 (7) Zsolt. 17:26. 27. (Káldi ford.)

257

5. §. Ki-ki azért abban legyen foglalatos, a mit az ő ideje hoz magával, tudniillik az ifjak fegyverben, vének a tanácsban.

6. §. Mindazáltal az ifjakat a tanácsból egészen kirekesztened nem kell. De valahányszor tanácsot tartasz vélek, ha szinte alkalmatos lenne is tanácsok, vidd mégis mindig az öregebbek eleibe, hogy minden cselekedeteidet a böl­csesség mértékéhez mérjed.

8. FEJEZET

Hogy követni kell az ősöket és hogy a fiak engedelmesek legyenek az ő atyjóknak.

Az ősök követése a királyi méltóság nyolczadik lépcsője. 1. §. Tudd meg, hogy legnagyobb disze a királyságnak: az előbbeni királyok

nyomában járni és követni a tisztes atyákat. Mert valaki megutálja az ő eleinek végzésit és Isten törvényére gondja nincsen, elpusztul.10 Mert azért atyák az atyák, hogy táplálják az ő fiaikat; és azért vannak a fiak, hogy megfogadják az ő atyjok szavát.

2. §. A ki ellentáll az ő atyjának, Istennek ellensége az. Mert az engedetlenkedők mind Istennel ellenkedők. Mert az engedetlenség fuvallata elhervasztja koronád virágait. Mert az engedetlenség az egész országnak veszedelme.

3. §. Annakokáért, szerelmes fiam, legyenek te előtted mindég nyilván a te atyádnak parancsolatai, hogy szerencséd gyeplőjét királyi kéz hordozza min­denütt. Az én szokásimat legalább, melyek a királyi méltósághoz illendők, min­den kételkedés gáncsa nélkül kövesd, mert nehéz lesz e tartomány táján országlanod, ha nem követended az előtted való királyok példáját.

4. §. Kicsoda az a görögök közül, a ki görög törvénynyel igazgatná a római­akat? avagy kicsoda az a rómaiak közül, a ki római törvénynyel igazgatná a görögöket? Senki. Kövesd azért az én szokásimat, hogy a te néped között kiváltképen becsültessél és dicséretet nyerj az idegenek előtt.

9. FEJEZET

Az imádságról és annak módjáról.

Az imádság gyakorlása fő eszköz a királyok idvességéhez, és azért a királyi méltóság rendtartásában a kilenczedik pont ez.

1. §. A szüntelen való könyörgésben megtisztulás és bűnbocsánat vagyon.

(1) A TC. szövege szerint, melyben aperibil ige nincs meg, a mondat kérdővé alakúina ilyformán: Mert kicsoda utálja meg az ö eleinek végzésit és kicsoda az, kinek Isten törvényére gondja nin­csen?

258

Te pedig fiam, valahányszor Isten házába mégy az ő imádására, Salamonnal, a király fiával, magad is király lévén, imádkozzál mindég ekképpen: Küldd el Uram a bölcsességet a te nagyvoltodnak székétől, hogy velem légyen és velem munkálkodjék; hogy tudjam, mi légyen kedves nálad minden időben.™ És ismét: Uram atyám, én életemnek Istene, ne hagyj engem álnokságnak gondo­latában. Az én szemeimnek ne adj kevélységet, és a gonosz kívánságot távoz­tasd el tőlem Uram. Vedd el tőlem a testnek kivánságit, és a tisztátalan és eszte­len léleknek ne adj engem UramS2)

2. §. A régi királyok tehát igy imádkoznak vala. Te is épen igy imádkozzál, hogy Isten minden bűneidnek eltörlésére méltasson, hogy mindenektől győzhetetlen királynak neveztessél.

3. §. Könyörögj azért is, hogy a henyeséget(3) és tunyálkodást eltávoztassa tőled és adjon tenéked segedelmet minden jóságos cselekedetekben, győzedel­met a te látható és láthatatlan ellenségid ellen, hogy minden alattad valókkal egyetemben bátorságosan és minden ellenséges támadástól menten, végezhesd el a te életednek folyását békességben.

10. FEJEZET.

A kegyességről és irgalmasságról és egyéb jóságos cselekedetekről.

A jóságos cselekedetek törvénye fő ékessége a királyok koronáján'4' és a parancsolatok közt a tizedik.

1. §. Mert a jóságos cselekedetek ura, maga a királyoknak királya. Tehát valamint az ő mennyei seregének teljességgel tiz kara vagyon, ugy a te életed forgásának is tiz parancsolatja legyen.

2. §. Illik a királynak kegyesnek, irgalmasnak, és több egyéb jóságokkal tel­jesnek és ékesnek lenni. Mert a kegyetlenséggel és gonoszsággal fertőzött ki­rály haszontalan keres király nevet, mivel bitornak mondatik.

3. §. Azért hát, szerelmes fiam, te lelkem gyönyörűsége, én reménységes magzatom! kérlek, parancsolom, hogy mindenütt és mindenekben kegyességgel járván, fedezd bé kegyelemmel nemcsak a te atyádfiait és rokon­ságodat, avagy a főembereket, hadnagyokat/51 gazdagokat, vagy a szomszé­dokat és haza lakosait, hanem az idegeneket és minden embert is, valaki tehoz­zád jövend. Mert a kegyesség jótéte vezérel a fő boldogságra.

(1) Bölcs. 9:10. (Káldiford.) (2) Sirák 23:4.5.6. (Káldi ford.) (3) Az IC. szerint: hogy a testnek kivánságit. (4) A TC. variánsa (ómat helyett finil) szerint fordítva: A jóságos cselekedetek törvénye tökéili

meg a királyok koronáját. (5) Azt hisszük, a dux itt is, valamint föntebb az előbeszéd 1-ső pontjában, a szó sajátlagos értel­

mében értendő.

259

4. §. Légy irgalmas minden szenvedőkhöz, az Úrnak amaz intését hor­dozván szüntelen szivedben: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot.™

5. §. Légy békességestürő mindenekhez; nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz is, a kik hatalom nélkül szűkölködnek.

6. §. Azután légy erős, hogy a jó szerencsében fölöttébb ne kevélykedjél, vagy a bal szerencsében meg ne aláztassál.

7. §. De alázatos is légy, hogy Isten felmagasztaljon mind itt, mind a jövendő életedben.

8. §. Légy mérsékletes, hogy mód felett senkit ne büntess vagy ne kárhoz­tass.

9. §. Légy szelid, hogy az igazságnak soha ellent ne tarts. 10. §. Légy tisztességtudó, hogy soha senkit szántszándékból gyalázattal ne

illess. 11. §. Légy szemérmetes, hogy minden bujaságnak fertőjét, mint a

koporsóra való utat,(2) elkerüljed. 12. §. Mind ezekből, a miket im egybeszedegettem, készíttetik a királyság

koronája, mely nélkül sem itt nem országolhat senki, sem az örök életre el nem mehet.

(1) Málé 9:13. (2) Salamon Péld. 7:27.

260

Szent István Király DEKRÉTUMAINAK MÁSODIK KÖNYVE.

ELŐLJÁRÓ BESZÉD.

Isten kegyelme velünk. 1. §. A királyi méltóságnak a közönséges keresztyén hit éltető erejéből

táplált munkássága sikeresebb és derekasabb szokott lenni más méltóság munkáinál.'"

2. §. És mivelhogy minden nemzet az ő tulajdon törvénye szerint iga­zodik,121 azért Mi is, országunkat Isten akaratából kormányozván, mind a régi és mostani császároknak példájokra, tanácsi elmélkedésből szabtunk módot a mi népünknek, hogyan élne tisztességes és háborúság nélkül való életet: hogy valamint meggazdagittatott isteni törvényekkel, azonképen világi törvények alá is vettetett légyen; hogy a mennyi előmenetelt nyernek a jók az isteniek által, annyi kissebbséget szenvedjenek a gonoszok és bűnösök emezek által.131 Vala-melyeket pedig elvégeztünk, a következőkben jegyeztük ide alá.

1 . F E J E Z E T

Az egyház állapotjárói és isten házának tiszteletéről.

A ki gőgös kevélységében fenhéjázva, becstelenül illetendi avagy azokban elvenni Isten házát semmibe veszi, és sz Istennek merészkedik, akárki legyen, mint Isten házászentelt és Isten tiszteletére a király oltal- nak megtámadóját és rontóját, rekeszszék ki mának szárnyai alá helyheztetett javakat a gyülekezetből.141

1. §. Mert illik, hogy érezze haragját a király urnák, valaki az ő jóakaratát megveti és rendelését általhágja.

2. §. Mindamellett parancsolja meg a király az ő birodalma alatt való embereknek, hogy a mi adományt engedett/5' azt bántatlanul hagyják.'6' Ne hallgasson pedig afféle meggondolatlan bizonygatasokra, hogy nem kell egy­házi vagyon, az az, hogy az Uraknak Urának nem kell jószágot adni. Tehát legyen az a király oltalma alatt és viseljen gondot róla mint a maga tulajdon

(1) Ezen szakasz magyarra fordításában az AC. értelmesebb szerkezetél követtük. (2) Vagy az AC. szerint: az ő tulajdon törvényével él. (3) Vagy az AC. szerint: annyi büntetést vegyenek a bűnösök emezek által. (4) A vallás és ennek szabad gyakorlata elleni bűncselekményekről most érvényes jogunkban v. ö.

1878: V. t. ez. 190-192. §§. L. még ugyanezen l. ez. 336. §. 1. p. Márkus (5) T. i. az egyháznak. <6) V. ö. Kálmán L. I. fej.

261

örökségéről, sőt még jobban, mert a mennyivel nagyságosabb Isten az embernél, annyival előbbvalók Isten dolgai a halandók javainál.

3. §. És azért ugyan megcsalatkozik minden, a ki többet kérkedik ő magá­nak, hogynem az Urnák dolgaival; a melyeknek Istentől rendelt őre és oltal-mazója nemcsak megtartani tartozik azokat szorgalmatos gonddal, hanem gyarapítani is köteles; és inkább is illik azokat oltalmaznia és öregbítenie, melyeket előbbvalóknak mondottunk, mint a maga dolgait.

4. §. Valaki tehát esztelenül, jámbortalan botorságból kisértené a királyt, hogy jó szándokától elfordítsa, és az ilyennek elméjét megcsendesíteni semmi módon nem lehetne, ha szinte valamelyes ideigvaló szolgálatra alkalmatos tag lenne is, vágja el a király magától és vesse ki, amaz evangyéliomi tanítás szerint: Hogyha a te lábad vagy kezed, vagy a te szemed azt miveli, hogy meg­botránkozzál, vágd el vagy vájd ki azt és vesd el tőled.w

2. FEJEZET

A püspökök egyházi hatalmáról.®

Akarjuk, hogy a püspököknek legyen hatalmok az egyház ügyeit ellátni, igaz­gatni és kormányozni, és az egyházban sáfárkodni, a kánonok tartása szerint.'3'

1. §. Akarjuk, hogy a világiak az egyházak igazgatásában, az árvák és öz­vegyek oltalmazásában az ő szolgalatjukhoz alkalmaztassák magokat, és engedelmesek legyenek nekik a keresztény vallás megtartásában.'41

2. §. És az ispánok'51 és bírák legyenek az egyház elöljáróival egyetértők az igazságtételben, mint Isten törvénye parancsolja.

3. §. És az igaz törvényt se valakinek hazugsága vagy hamis tanúsága, se hitszegés vagy jutalom, semmiképen meg ne vesztegesse.

(1) Máté 18:8. 9., Márk 9:43. 45.47. (2) A fejezet czíme az AC. szerint így lenne: A püspökök egyházi hatalmáról és a világiakkal való

egyezésükről. (3) V. ö. Kálmán 1. 65. fej. (4) V. ö. E kérdésről Kálmán U. k. 65. fej.; 1543: V. t. ez.; 1550: XVI. I. ez. Az árvák és özvegyek

oltalmazása jelenleg a világi hatóságok hatáskörébe tartozik: 1877: XX. I. ez. Márkus. (5) Az ispánok, comes-ck állására és nevére vonatkozólag olv. Pauler Gyula A m. nemzet történele

az Árpádházi királyok alatt czimű munkáját, 1. 32. 33. és 498. 499. II.

262

3. FEJEZET

Milyenek legyenek a vádlók meg a tanuk? és hogy világi emberek papi renden valókat ne vádolhassanak."'

Legyenek pedig a tanuk és vádlók'2) minden gyalázat foltja nélkül való, fele­séges és családos emberek és mindenestől fogván Krisztus követői.

1. §. Világi ember tanúságát papi rend ellen senki el ne fogadja. 2. §. És senki valakit a papok közül nyilvánságosan vallatni ne bizakodjék,

hanem csak az egyház előtt.'3'

4. FEJEZET

A papok szüntelen és nehéz munkájáról.

Tudjátok meg atyánkfiai mindnyájan, hogy mindeneknél feljebb munkálódnak a papok.

1. §. Mert kiki közületek a maga terhét hordozza, ők pedig a magokét és mindenekét egyen egyen.

2. §. Annakokáért, valamint ők ti értetek mindnyájan, ti is azonképen tar­toztok ő érettek munkálódnotok minden erővel; ugy anynyira, hogy ha kell, a lelketeket is rátegyétek értök.

5. FEJEZET

A király engedelméról, hogy tulajdonát mindenki birhassa.w

Királyi hatalmunknál fogva végeztük, hogy kinek-kinek szabad legyen azt a mi az övé, a maga feleségének, fiainak és leányainak, szintúgy rokonainak vagy az egyháznak osztania és adnia.

1. §. És az ő rendelését halála után se merje megbontani valaki.

(1) A papirend e kiváltságai ma már megszűntek, V. ö. A tanukról Werbőczy Hk. IJ. R. 27. ez. az ahhoz fűzött és a most érvényses jogunkig terjedő jogfejlődést érintő jegyzetekkel. Márkus.

(2) Az AC. mind itt, mind a fejezet czíméban kifejezi, hogy papok vádlóiról van szó. (3) V. ö. Szent István I. 3:4. §. és Kálmán I. 5. fej. - E pontnak világosabban kifejezhető értelme

az, hogy papok dolgában csak egyházi törvényszék Ítélhet. (4) V. ö. alább 35. fej.. Kálmán I. 20. fej. és II. Endre 4. czikk. Fordító.

A szabad rendelkezési jogról v. ö. II. Endre aranybullájának 4. czikkét: I. (Nagy) Lajos 1351. évi decretumának 11. czikkét: Werbőczy lik. I. R. 5. és 64. czikkét. Jelenleg érvényes jogunkról v. ö. Id. törv. Szab. I. R. 7., 8. §§. Az egyház javára való végrendelkezés korlátozásáról („holt kéz") v. ö. 1715: XVI. T. ez., De libera testandi facultate dominorum prslatorum (4., 5. §§.). L. még 1498: LV. És LXV t. ez. Márkus.

263

6. FEJEZET

A király és kincstár javai sértetlenek legyenek}1'

Akarjuk azt is, hogy valamint másoknak adtunk hatalmat az ő javaikat birniok,l2, ugy a mi javaink is, vitézeink,131 szolgáink, és valamelyek a mi kirá­lyi méltóságunkhoz tartozandók, épségben ma adjanak.

1. §. És senki valamit azokból el ne ragadjon vagy sikkaszszon, se valaki az elől mondottakba a maga számára kedvezést keresni ne merészeljen.

7. FEJEZET

A vasárnap megtartásáról, hogy a munkának szünete legyen}*'

Tehát, ha pap vagy ispán, vagy más keresztyén ember vasárnapon találna munkában valakit, akárki legyen, űzzék el a munkától.

l .§. És ha ökörrel dolgozott, vegyék el ökrét és adják ételül a vár népének.151

2. §. Ha pedig lóval, vegyék el lovát, melyet a gazdája ökrön váltson meg, ha kedve tartja;'61 és azon ökröt egyék meg, a mint mondtuk.

3. §. Ha valakit egyéb szerszámokkal találnak, vegyék el szerszámait'71 és ruháit, melyeket bőrén'81 váltson meg, ha akar.

8. FEJEZET

Hogy vasárnap mindenki templomba járjon}9'

Ugyan a papok meg az ispánok hagyják meg mindenfelé a falusbiráknak, hogy vasárnaponként az ó' felszólításokra"01 minden ember, nagyja és apraja, férfia s asszonya, mind templomba menjen, kivéve azokat, a kik a tűzhelyet őrizték.

(1) A koronajavakról v. ö. 1514:1-IU. t. ez.; a korábbi királyi jövedelmekről v. ö. 1492: XXVI. 1. ez. és (beszterczebányai) 1541: IV. i. ez. Márkus.

(2) L. az előbbi fejezetet. (3) A vitézek, miles-ék rendjéről olv. Pauler Gy. id. m. I. 31. 32 és 498. II. (4) Az ipari munkának vasárnapi szüneteléséről jelenleg az 1891: XIII. t. ez. rendelkezik. A

vásároknak vasárnapokon szüneteléséről v. ö. 1464: XXV. t. ez. - V. ö. még a vasárnap ünneplésére vonatkozóan: 1868: LIII. t. ez. 19. §.; 1868: LIV. t. ez. 100. §.; 1876: XXVD. t. ez. 103. §.; 1879: XL. t. ez. 52. §.; 1881: LX. t. ez. 22. §.; 1886: XXII. t. ez. 25. §. Márkus.

(5) Hogy itt a cives alatt a várak népek, jelesül az ispán vitézeit kell értenünk, világosan kifejtette Pauler id. m. 1.498. és 505. U.

(6) V. ö. Szent László I. 12. fej. (7) V. ö. Szent László I. 26. fej. (8) Az az: teste veresége, vérig vesszőztetése árán. (9) A 8-12. fejezetben foglalt büntető törvények, a melyeket az idők folyamán - midőn a vallási

szabályok megtartása többé-kevésbé megszűnt az állam ellenőrzésének tárgyául szolgálni -egyházi fenyítékekkel pótolt az egyház, alakilag végképpen hatályukat vesztették a bűntet­tekről es vétségekről szóló 1878: V. t, ez. életbeléptével. (1.: 485. §§.) Márkus.

(10) Az IC. Szerint: az ő szemük láttára.

264

1. §. Valaki pedig konokul hátramarad, csapják meg és kopaszszák meg.'"

9. FEJEZET

Kántornapokon'2' húst enni tilos.

Valaki a kántornapi böjtöt, kit mindenki tud, húst evén megszegi, egy egész hétig böjtöljön bezárva.'31

10. FEJEZET.

Pénteken húst enni tilos.

Valaki pénteki napon, melyet az egész keresztyénségben megtartanak, húst eszik, egy hétig böjtöljön bezárva.'41

11. FEJEZET

A gyónatlan megholtakról.

Ha ki annyira megáltalkodik, a mi távol legyen minden keresztyén lélektől, hogy a pap intésére nem akarná meggyónni az ő bűneit, fekügyék sírjába min­den egyházi szolgálat és alamizsna nélkül, mint hitetlen.

1. §. Ha pedig a rokonok és hozzá közeliek mulatnák el hogy papot hív­janak, és igy történnék gyónatlan halála, boldogítsák könyörgéssel és vigasz­talják alamizsnával; de rokonai keserüljék meg az ő gondatlanságokat bőjtölés-sel, a papok tetszése szerint.

2. §. A kik pedig hirtelenvaló halál veszedelmébe esnek, temessék azokat az egyház minden tisztességtételével, mert Isten ítéletei titkosak és elrejtettek mi előttünk.

(1) Az AC. és TC. szövege szerint a büntetés nem az elmaradókat, hanem a falusbirákat sújtotta; éhez képest e pont magyarul így szólna: Ha pedig az ö hanyagságokból valami mulasztás történik, csapják meg és kopaszszák meg őket. V ö. Szent László I. 11. fej. és Kálmán II. 14. fej.

(2) A kántomapokról bőven értekezik Knauz N. Kortan 245. és köv. II. (3) V. ö. Szent László I. 25. fej. és Kálmán I. 71. fej. (4) Az AC. és IC. szövege szerint: egy hétig böjtöljön, nappal bezárva. A luce indusus kifejezést

egyszerűen így értjük. Endlicher olvasása és értelmezése, mely szerint a vétkes lucae inclusus, az az setét lyukba zárva böjtölt volna (olv. Die Gesctze des heiligen Stefan. 38. és 156. II.), legfeljebb szójáték lehet, mert föltéve, hogy van ily latin szó: luca. ae, mely setét lyuk-al jelent, akkor is a szerkezet helyesebben luca indusus lenne.

265

12. FEJEZET

A keresztyénség megtartásáról.

Ha valaki, nem törődvén a keresztyénséggel, henyeségből nagy esztelenül a vallás ellen vétene valamit, ítélje meg a püspök az ő vétségének mivoltához képest az egyház törvénye szerint.

1. §. Ha pedig ellenkezéstől késztetve, a reá mért büntetést elviselni1" nem akarná, ismét azon ítélet sujtolja hétszer izig.

2. §. Végezetre, ha teljességgel nyakas engedetlennek találják, tegyen a király törvényt reám, mint a keresztyénség védője.121

13. FEJEZET

Az emberölésről, először is, ha történetből esik.{3)

Ha valaki történetesen öl meg valakit, tizenkét arany pénzt14' fizessen és böj­töljön, mint a kánonok rendelik.15'

1. §. Ha pedig szabad ember a szolgáját öli meg valakinek, adjon más szol­gát érte, vagy árán váltsa meg és böjtöljön a kánonok szerint.16'

(1) AzAC. szerint: békével elviselni. (2) V, ö. 1559: XLI. t. ez., Episcopi qua; officii et jurisdictionis ipsorum sünt. libere exerceant.

Márkus. (3) A szándékos emberölésről alább a 16-ik fejezet szól. L. alább a 7. jegyzetet. (4) Az arany pénz (pensa) alatt nem valami arany, hanem 30 ezüst dénár, mai értékben mintegy 5'A

korona értendő. Hogy az István-féle auri pensa 30 dénárnak felelt meg, alább a 16. 30. és 37. fejezetek összevetéséből is kitűnik; megjegyzendő csupán, hogy a 30-ik fejezetben, a hol a tinó értéke van meghatározva, a Corpus Juris hatvan solidusa helyett az AC. szerinti negyven veendő számításba. V. ö. Pauler id. m. I. 45. és 523. II.

(5) Az ilyen vezeklő böjtölés, kenyéren és vízen, az egyházi fegyelem szerint 10-12 évre is kiter­jedhetett. Pauler id. M. 1.44.1.

(6) Az ezen 1. §. előtt hiányzó pont, melyet az AC. szövege tartott fen, magyar fordításban így hangzanék: Szintúgy a szolgák meggyilkolásáról. Ha valakinek szolgája más ember szolgáját öli meg, adjanak szolgát a szolgáért vagy váltsák meg, és vezekeljen, mint mondtuk. V. ö. alább 36. fej. Megjegyzendő, hogy az 1. §. fordítása ezen hiányzó pont után olvasva, némi módosítást kíván a szórendben, így: Ha pedig szabad ember öli meg a szolgája! valakinek — stb. A fordításra nézve megjegyezzük még, hogy a latin servus jelentésében magyarul is elégségesnek tartjuk a szolga nevet; a rabszolga összetétel voltaképen tautológia, mclylyel a régibb magyar nyelv nem is igen él vala.

266

14. FEJEZET

Azokról szól, a kik feleségüket ölik meg.w

Ha valaki az ispánok közül megkeménykedvén az ő szívében, lelke idvességé-vel nem gondolván, a mi távol járjon a hivők elméjétől, felesége vérében fer­tőznék, engesztelje meg az asszony rokonságát'2' ötven tinóval, mint a királyi tanács végezte, és böjtöljön a kánonok rendelése szerint.

1. §. Ha pedig valamely jóravaló vitéz esik azon vétekbe,0' adjon a rokonok­nak tiz tinót ugyanazon tanácsi végzésből, és böjtöljön a mint mondtuk.

2. §. És ha közrendű ember cselekszi azon gonoszságot, békéljen meg öt tinón az atyafiakkal és alázza magát bőjtölésben, mint elől mondatott/4'

15. FEJEZET.(5)

A hitszegésről.i6)

Ha találkozik valaki a tehetősbek közül hitetlen, romlott szivü, eskütörő, hiteszegett ember, keze vesztével fizessen hitszegéseért vagy váltsa meg kezét ötven tinóval.

1. §. Ha pedig közrendű ember szeg hitet, vágják el a kezét vagy váltsa meg tizenkét tinóval, és böjtöljön, mint a kánoni törvény parancsolja.

(1) V. ö. az előző fejezetet. Az ember élete elleni bűntettek és vétségekről most érvényes büntető jogunkban v. ö. 1878: V. t. czikk 278-292. §§. És az ezen §§-okhoz fűzött megjegyzéseket. A vonatkozó korábbi törvényekről 1. még 1 lk. II. R. 44. ez.; III. R. 5. ez. Márkus.

(2) Hogy itt parentes alatt a megölt asszonynak nem épen csak szüleit, hanem általában a rokon­ait kell értenünk. Világos az alább következő 2. §. szövegéből a hol paremibus helyett már cog-natis áll.

(3) Az AC. szerint: Ha pedig vitéz vagy valami jószágos ember esik azon vétekbe. (4) V. ö. a közbecsüről Werbőczy lik, I. R. 133. ez. M. (5) Az AC-nek ezt megelőző XVI-ik capiluluma, mely a Corpus Juris szövegébe nincs felvéve,

magyarul így szól: XVI. A kivont kardról. Hogy állhatatos és megzavaratlan békesség legyen mindenfelé, nagyok és kicsinyek között, akármi rendbeliek legyenek, általánfogva megtiltot­tuk, hogy senki valakinek sérelmére kardot ne vonjon; mit ha ki ezentúl megkísérteni merészkednek, azon kard által veszszen el. V. ö. alább 46.47.48. és 49. fej. és Szent László II. 8. fej.

(6) A hamis esküről most érvényes jogunkban v. ö. 1878: V. t. ez. 219-221., 223-226. §§. V. ö. Még Szt. László I. k. 40. fej.; Kálmán I. k. 27. fej., 1435 (II.): VIII. t. ez.; 1458: IX. t. ez.; 1462: III. t. ez.; 1486: X. és XIV. t. ez.; 1492: XXII. t. ez. 7. §.; 1504:1.1. ez. 5., 6. §§.; Ilk. I. k. 38. ez., II. R. 30. ez. Márkus.

267

16. FEJEZET.

A szándékos emberölésről.^

Ha valaki haragra gerjedvén és felfuvalkodván kevélységgel, szándékos emberölést követ el, tudja meg, hogy száztíz arany pénzt fizet'2' érte, a mint a mi tanácsunk végezte.

1. §. Ebből ötvenet a király kincstárába vigyenek, a más ötvenet adják a rokonoknak, tize pedig az itélőbiráké és közbenjáróké legyen. És maga a gyilkos böjtöljön a kánonok rendelése szerint.

17. FEJEZET.

A szolgák felszabadításáról.(3)

Végeztük, hogy ha valaki irgalomból, tanúbizonyság előtt, szabadsággal ajándékozza meg az ő tulajdon szolgáit és szolgálóleányait, irigység miá senki ne merje az ő halála után szolgaságra vetni azokat.

1. §. Ha pedig szabadságot ígért, és halála gátolván, bizonyságtételt nem szerzett róla, özvegyének és fiainak legyen hatalmok azon szabadságot megbi­zonyítaniuk és alamizsnálkodniok a szegényeknek'4' a férj lelke váltságáért, tet­szésük szerint.

18. FEJEZET.

A templomi gyülekezetről és azokról, a kik mise alatt suttognak vagy fecsegnek.(5)

A kik isten igéjének hallgatására templomba gyülekezvén, ott a misemondás ideje alatt egymás között suttognak, egyebeket léha fecsegessél zavarnak és a szent leczkék éltető szavára nem fegyelmeznek: ha öregebbek, dorgálják meg őket és szégyenséggel űzzek ki a templomból.

I. §. Az ifjakat és közrendüeket pedig kössék ki mindenek szeme láttára a templom pitvarába és ostorozzák meg az ily nagy vakmerőségért.'6'

(1) V. ö. Föntebb 13. fej. és Szent László II. 8. fej. Fordító. - L. továbbá 1471: XXVIII. és 1492: LXXX1I. t. ez. M.

(2) V. Ö. alább 37. fej. és Szent László II. 6: 1. §. (3) A szolgákról v. ö. alább 19., 23., 26., 27., 36., 38. fej.; Szt. László II. 2., 6., II,. 14., ni . 2., 5.,

8., 20., 21., 29.; Kálmán 1.41-44., II. 14.: 1486: XXXIII. t. ez. (és jegyzeteit); Hk. I. k. 39. ez.; II. k. 68.cz. Márkus.

(4) Azaz: vendégséget adniok a felszabadítottaknak. (5) V. ö. a 9. jegyzetet a 264. lapon. (6) Az AC. szerint megostorozták és megnyírlak őket, a mit azóta, hogy a kcresztyénséggel a

hosszú haj viselete is divatba jött, szintén meggyalázásnak tartottak. Pauler id. m. I. 46. 1.

268

19. FEJEZET.

Szolgák vagy szolgálóleányok vádaskodását vagy tanuságtételét az őurok vagy asszonyuk ellen, meghallgatni nem kell.m

Hogy ezen ország népének a szolgák és szolgálóleányok minden zaklatásától és vádaskodásától nyugta s maradása legyen, a királyi tanács végzése teljességgel megtiltotta, hogy semmiféle vétek okáért valamely szolgaszemély vádlást és tanúságot az ő ura vagy asszonya ellen ne tehessen.'2'

20. FEJEZET.<3)

Szabad embert senki szolgaságra ne hajtson.

Mivelhogy Istenhez méltó dolog és igen jó az embereknek, ha kinek-kinek az ő szabad szándéka szerint folynak élete napjai, annakokáért királyi végzésből rendeltetett: hogy ezentúl senki az ispánok vagy vitézek közül szabad embert szolgaság alá vetni ne merjen.

1. §. A mit ha ki gőgös merészség ösztönéből tenni bátorkodnék, legyen tudtára, hogy tulajdonából váltja meg;'4* a mely váltság király és ispán között oszoljon, mint a többi.'5'

2. §. De ha valaki, eddig szolgaságban tartatván, törvény előtt keres oltal­mat az ő szabadságának és megtalálja azt, éljen csak a szabadsággal, és a ki őt szolgaságban tartja vala, váltságot ne adjon.

(1) V. ö. Werbőczy Hk. II. R. 27. és 33. ez. III. R. 27. ez. M. (2) Az IC. szövege szerint fordítva: hogy senki valamily vétek okáért szolgaszemély vádlását és

tanuságtételét az ő ura vagy asszonya ellen, meg ne hallgassa. (3) Az AC-nek a Corpus Jurisból hiányzó XXI. capituluma: Azokról szól, a kik más ember szol­

gájának keresnek szabadságot. Valaki más ember szolgáját meggondolatlanul, ura tudtán kívül, a király eleibe vagy a vénebbek és főbbek eleibe viszi, hogy levetvén az ő szolgaságának igáját, könnyű szabadságot nyerjen, tudja meg: ha gazdag, ötven tinóval fizet érte, melynek negyvene a királyt, tize a szolga urát illeti; ha pedig szegény és vékony állapotú ember, tizenkét tinót adjon, melyből tíz a királynak, kettő a szolga urának jár. - V ö. alább 38. fej.

(4) Hívebben fordítva: tulajdonából váltja meg ugyanannyin; minthogy azonban a totidem szónak csak a AC. imént idézett XXI-ik capituluma után olvasva van értelme c helyen, a magyar szövegből kihagytuk.

(5) E helyen a Corpus Jurisban et caetera áll ugyan, de ennek semmi értelme; azért fordításunkban az AC. szövegét: ut cctera követtük, a mi legalább a törvény más hasonló intézkedéseire vonatkoztatva érthető.

269

21. FEJEZET.

Azokról szól, a kik elszerzik másnak a vitézeit.

Akarjuk, hogy minden urnái10 megmaradjon az ő vitéze(2) és senki más rá ne beszélje azt, hogy elhagyván régi urát, hozzá szegődjék, Mert ebből támad a perpatvarkodás.

22. FEJEZET.

A vendégek befogadásáról.

Ha valaki vendéget fogad magához jóakarattal és annak tisztességes tartásáról gondot visel, valameddig feltett szándéka szerint látja, ne hagyja el a vendég az ő gazdáját, se lakó szállást ne keressen másnál.'3'

23. FEJEZET.

Arról, ha valakit megvernek, mikor a magáét keresi.

Ha valakinek vitéze vagy szolgája elszökik máshoz, és az, a kinek vitéze vagy szolgája megszökött, követét küldi annak visszahozatalára, és a követet ottan akárki megveri vagy megostorozza: elvégeztük a mi nagyjaink tanácsában, hogy a verekedő tiz tinóval fizessen meg érte.'4'

24. FEJEZET.

Az özvegyekről és árvákról.®

Akarjuk nyilván, hogy az özvegyeknek és árváknak is legyen részök a mi tör­vényünkben, ily ok alatt: ha valamely özvegynek fiai, leányai maradnak, és azokat nevelni, mint éltiglen vélek lakni fogadkozik, legyen a mi engedelmünk-ből hatalma, hogy azt mívelhesse, és senki uj házasságra ne kényszerítse őket.

(1) A senior. francziáúl: seigueur nevezet értelmezésére nézve v. ö. Du Cange Glossariumát az illető szónál.

(2) A seu dominus és id esi servientem (a fejezet czímében aul servitores) magyarázó betoldásokat szükségtelennek tartottuk lefordítani.

(3) V. ö. Szent László III. 18. fej. (4) V. ö. Szent László III. 29. fej. (5) Az özvegyi öröklésről és az özvegyi jogról v.ö. II. Endre 1222. évi aranybullájának 12.czikkét;

1435 (II.): XVIII. t. ez., Werbőczy Hk. I. R. 98. s kk. ez. A jelenleg érvényes jog tekintetében v. ö. Id. törv. szab. I. R. 14-17. §§. Az árvákról v. ö. a gyámsági és gondnoksági ügyek ren­dezéséről szóló 1877. XX. t. czikket Márkus.

270

1. §. De ha megmásolván az ő szándékát, ismét férjhez akarna menni és az árvákat elhagyná, egyáltalában semmit az árvák javaiból magának ne tulaj­donítson, hanem csak hozzá illendő öltöző ruhát adjanak véle.'"

2. §. Ha pedig magzat nélkül maradt el özvegyül, és házasságtalan az ő öz­vegységében való megmaradásra igéri magát, akarjuk, hogy birja minden javát, és valamit azzal cselekedni akar, cselekedje azt. És az ő holta után szálljanak vissza azon javak a férje rokonságára, ha vannak rokonai; ha pedig nincsenek, legyen örököse a király.'2'

25. FEJEZET.

Leányok elrablásáról.®

Ha ki a vitézek közül rút szeméremtelen, valamely leányt az ő szüleinek enge­delme nélkül rablana feleségül magának, parancsoljuk, hogy adja vissza a lányt a szülőknek, ha mingyárt valami erőszakot mivelt volna is rajta: és a rabló tiz tinóval fizessen a rablásért, jóllehet azután meg is békéljen a leány szüleivel.

1. §. Ha pedig valamely szegény vagy közrendű ember indul ilyen cse­lekedetre, tegye jóvá a rablást öt tinóval.'4'

26. FEJEZET.

Ha szabad ember másnak szolgálóleányával paráználkodik.®

Hogy a szabadok az ő szabadságok szeplőtlen tisztaságát megőrizzék, óvni akarjuk őket a mások szolgálóleányaival való paráználkodástól.

1. §. Valaki tehát ezen törvényt meggondolatlanul általhágván, másnak a szolgálóleányával paráználkodnék, tudja meg, hogy bűnbe esett, mely bűneért első izben vérig veszszőzik és megkopasztják. Ha pedig másod ízben

(1) V. ö. alább 28. fej. (2) V. ö. az 1222. évi aranybulla 4. czikkét. Magszakadás esetére a király öröklési jogát szabja meg

Werbőczy Hk. I. R. 10. ez.; míg most érvényes jogunk a kir. kincstár által képviselt szt. koronát ismeri el az uratlan hagyaték örökösének: Id. törv. Szab. I. R. 18. §. Márkus.

(3) V. ö. Kálmán 1.59. fej. Fordító. - Jelenlegi jogunkról e kérdésben v. ö. 1878: V. t. ez. 321., 322. §§. Márkus. (4) A Corpus Juris szövegében bobus áll ugyan, de mivel másutt mindenütt juvencus az az tinó­

szám szerint szabja meg Szent István a büntetéseket, helyesebbnek tartottuk a fordításban c helyen az AC. correctebb szövegét követnünk.

(5) E fejezet rendelkezései korán elavultak; alakilag az 1878: V. t. ez. életbeléptével vesztették el hatályukat (1., 486. §§.). A szemérem elleni bűncselekményekről most érvényes jogunkban v. ö. 1878: V. t. ez. 232-250. §§. Márkus.

271

paráználkodik azzal, ismét veszszőzzék vérig és kopaszszák meg.(l) Ha harmad izben, legyen szolgatársa a szolgálóleánynak vagy váltsa meg magát.

2. §. Ha pedig a leány fogadna tőle méhében és nem tudna szülni, hanem a szülésbe halna, más szolgálóleányt adjon érte.

3. §. Hasonlóképpen ha valaki szolgája paráználkodik másnak a szol­gálóleányával, azt is veszszőzzék vérig és kopaszszák meg; és ha a leány fogad­na tőle méhében és a szülésbe halna, adják el a szolgát és árának fele legyen a leány uráé, fele pedig maradjon mindenkor a szolga urának.

27. FEJEZET.

Azokról szól, a kik másnak szolgálóleányát kérik feleségül}®

Hogy senki azok közül, a kik szabadok nevén neveztetnek, valakinek bosszúsá­got tenni ne merjen, rettentjük és óvjuk őket.

1. §. Mert im ezen királyi tanács végezte, hogy ha szabad ember másnak a szolgálóleányát választja házastársul, tudtával a leány urának, elveszítvén az ő szabadsága bírását, örök szolgaságra vettessék.

28. FEJEZET.

Azokról, a kik az országon kivül szöknek az őfeleségöktől.0)

Hogy mind a két nemen valók bizonyos törvény alatt és bosszuvallás nélkül éljenek és gyarapodjanak, ezen királyi végzéssel rendeltetett: ha valaki szilaj gerjedelmében az ő felesége utalása miá elhagyja hazáját, minden a mit a férj bir vala, legyen az asszonyé, valameddig férjére várakozni akar, és senki ó'tet más házasságra kényszeríteni ne merje.

1. §. De ha kedve tartja, magával vivén hozzá illendő ruháit, egyéb javakat pedig kibocsátván kezéből, szabad legyen házasságra mennie.14' És ha férje, hallván ezt, visszatérend, ne legyen szabad neki mást feleségül venni az ő vétkéért,*5' hanem csak a püspök engedelmével.

(1) A büntetés fokozatainak megállapítása az AC-ben kétségkívül helyesebb; az AC. szerint ugyan­is az első ízben megkopasztásról vagy nyírásról nincs szó, hanem vérig vesszőzték a bűnöst; mind a két büntetés együtt csak másodízben járta. A fordításra nézve meg kell jegyeznünk, hogy a Corpus Juris decalvo és depilo igéi synonymák lévén, a decalvo helyén az AC-beli decorio értelmét igyekeztünk visszaadni.

(2) Házassági jogunkat az 1894: XXXI. t. ez. hatálybaléptéig felekezetek egyházjogi rendelkezé­sei szabályozván: e fejezet csakhamar elvesztette hatását. Márkus.

(3) Az elhagyásról mint a házasság felbonthatásának okáról most érvényes jogunkban v. ö. 1894: XXXI. t. ez. 77. §. Márkus.

(4) V. ö. föntebb 24. fej. (5) Az AC. szerint e szavak: az 6 veikéért, a fordításból elhagyandók.

272

29. FEJEZET.

Arról, ha férjes asszonyok lopnak.(i)

Mivelhogy szörnyűséges dolog és utálatos minden ember előtt, ha férfinép, és még annál is inkább, ha asszonynép tapasztaltatik lopásnak cselekedetében, azért a királyi tanács ezt végezte: ha férjes asszony lop, férje váltsa meg.

1. §. És ha másodszor esik azon vétekbe, hasonlóképen váltsa meg; ha pedig harmadszor, adják el.®

30. FEJEZET.

A gyujtogatásokról}^

Végeztük: hogy ha valaki más ember épületeit ellenségeskedésből felgyújtja, állassa helyre az épületeket, és valami házi eszköz odaégett, fizesse meg, és annakfelette adjon tizenhat tinót, ki összevéve hatvan ezüst pénzt ér.'4'

31. FEJEZET.

A boszorkányokról}^

Ha valami boszorkány találkozik, vigyék a bírák törvénye szerint az egyház eleibe és bízzák a papra, hogy bőjtöltesse és oktassa hitben; bőjtölés után pedig menjen haza.

1. §. Ha másod izben találtatik azon vétekben, alázza meg magát ismét bőjtöléssel; annakutána a templom kulcsával keresztforma bélyeg süttetvén mellére, homlokára és a válla közzé, menjen haza.

2. §. Ha pedig harmad izben, adják a bírák kezébe.

(1) E megkülömböztetést az 1878: V. t. ez. Nem ismeri (333-341. §§.). A házastársak között vagy a közös háztartásban élők közt elkövetett lopásról v. ö. e t. ez. 342. és 343. §§-ait. Márkus.

(2) V. ö. Szent László III. 6. fej. (3) A gyujtogatásról most érvényes jogunkban v. ö. 1878: V. t. ez. 422-428. §§. L. még 1462: II.

t. ez.; Hk. I. R. 14., III. R. 32. ez. Márkus. (4) Az összevéve szót helyes értés okáért szúrtuk a fordításban közbe, nehogy a kitett becsüt egy

tinó értékének vegye valaki. A solidust, mely alatt a karolingi 12 dénáros ezüst solidus értendő (Pauler id. m. I. 523. I.), ellentétben az arany pénznek nevezett 30 dénáros pensával, ezüst pénznek nevezzük. Ily ezüst pénzt, nem mint a Corpus Juris hibás szövege mondja, hatvanat, hanem az AC. és IC helyesebb szövege szerint negyvenet ért tizenhat tinó; 1 tinó éneke tehát = 2Vi ezüst pénz (solidus) = 30 dénár = I arany pensa, a mi tökéletesen összevág a 16. és 37. fejezetekkel, melyek egyike az emberölés vérdíját 110 pensában, másika 110 tinóban szabja meg. V. ö. föntebb a 13. fejezetnél a (4) alatti jegyzetet.

(5) V. ö. Szent László I. 34. fej. és Kálmán I. 57. fej.

273

32. FEJEZET.

A bűbájosokról, ördöngösókról és jövendőmondókról.^

Hogy Isten teremtménye minden gonosznak ártalmától ment maradjon és senkitől kárvallást ne szenvedjen, hacsak nem Istentől, ki előmenetelét is adja, tanácsi végzésből vetettünk nagy rettentő tilalmat az ördöngösöknek és bűbájosoknak: hogy senki bűbájjal vagy ördöngös ludománynyal egy embert is eszéből kiforgatni vagy elveszteni ne merjen.

1. §. De ha mégis ember vagy asszony ember ennekutána ilyetén dologra vetemednék, adják nnak a kezébe, a kit megrontott, avagy rokonai kezébe, hogy tegyenek törvényt reá az ő akaratjok szerint.'2'

2. §. Ha pedig jövendőmondók találtatnának, a kik hamuban s más effélék­ben mesterkednek, igazítsa meg őket a püspök ostorral.'3'

33. FEJEZET.

Arról, ha valakinek házára mennek és ottan viadal támad.(4)

Akarjuk, hogy állhatatos béke és egyesség legyen mind nagyok és kicsinyek között, mint az apostol mondja: Mindnyájan legyetek egyesek;{S> és senki másra támadni ne merjen.

1. §. Mert ha valaki az ispánok közül ezen köztanácskozás határozata után oly nyakas engedetlen leend, hogy mást a házánál keres halálra és dúlja annak javait, és a ház urát otthon találván, vele viaskodik vagy megöli őt, bűnhődjék a kivont kardról szóló való törvény szerint.'6'

2. §. De ha azon ispán esik el ott a bajban, fekügyék megtorlatlanul. 3. §. És ha valamely vitéz más vitéz udvarát vagy házát'7' támadja meg,

fizessen érte tiz tinóval. Ha pedig amaz'8' maga el nem jövend, hanem az ő vitézeit küldi oda, száz tinót adjon a támadásért.'9'

(1) V. ö. Kálmán I. 60. fej. Ford. - Jelenlegi jogunk tekintetében v. ö. 1879: XL. t. ez. 79. §. M. (2) Később tűzhalállal büntették őket, v. ö. Praxis eriminalis 6. ez. M. (3) V. ö. Szent László 1. 34. fej. (4) Jelenleg érvényes jogunkról az eme fejezetben tárgyalt cselekményekhez hasonlók tekin­

tetében v. ö. 1878: V. l. ez. 193-199.. 202.. 330-332. §§. Márkus. (5) Péter I. 3:8. (6) L. föntebb a 15. fejezetnél az (5) alatti jegyzete (7) A tornyot (vei turrim), mely kétségkívül csak az AC-beli curtim (= udvar, curia) hibás olvasása

révén csúszott be a Corpus Juris szövegébe, oly illetlenségnek tartjuk, hogy a fordításból szándékosan kihagytuk.

(8) T. i. az ispán, a kiről előbb volt szó. (9) Az AC. helyesebb szerkezete szerint fordítva, e szakasz így szólna: 3. §. Ha pedig ő maga el

nem jövend, hanem az ő vitézeit küldi oda, fizessen érte száz tinóval. És ha valamely vitéz más vitéz udvarát vagy házát támadja meg, tíz tinót adjon a támadásért.

274

4. §. Ha közember más hasonló sorsúnak a kunyhójára tör, bűnhődjék öt tinóval."'

34. FEJEZET.

Templomok építéséről és arról, hogy mivel ajándékozzák meg a faluk az egyházat

Minden tiz falu templomot építsen és ajándékozza meg azt a két házzal'2' és ugyanannyi cseléddel,13' továbbá lóval, kabalával,'4' hat ökörrel és két tehénnel, harmineznégy'5' darab apró barommal.

1. §. Ruhákról pedig, mind papi öltözőkről, mind oltártakarókról, a király gondoskodjék; papról és könyvekről'6' a püspökök.'71

35. FEJEZET.

A királyok adományairól és a tulajdon javak birásáról.(S)

Hajoltunk a tanács egyakaró kérelmére, hogy ki-ki ura legyen az ő tulajdoná­nak, szinte ugy a király adományainak is, mig él; kivéve a püspökséghez vagy ispánsághoz tartozandókat.'9'

1. §. És az ő halála után fiai hasonló urasággal birják örökségöket.

(1) A későbbi jogfejlődés tekintetében v. ö. Hk. R. 42. és 67. ez. M. (2) A mansio, vagy akár a AC-beli mansus vagy mansum szót. melynek a középkori latinságban

viselt jelentését kétségkívül a franczia maison tartotta meg (v. ö. Du Cange Glossariumát), leghelyesebbnek véltük egyszerűen AJz-zal fordítani magyarra, hogy azonban az ilyen házhoz telket, vagy az egyház javára mívelendő földet is adtak, az csak természetes, miután a hozzá szükséges igavonó barmokkal is ellátták az egyházat.

(3) A mancipium fogalmának kifejezésére, mely szó mind itt, mind alább a 38-ik fejezetben, a hol Szent István törvényei közt még egyszer előfordul, valószínűleg nem egy fej szolgát, hanem egész háznépet, szolga-családot jelent, legalkalmasabbnak véltük a cseléd elnevezéssel élnünk, mely némileg a szolgaság és egyszersmind a háznép fogalmát is jelöli. A cseléd, illetőleg ezzel párhuzamos család szavunk jelentésére nézve igen fontos adat olvasható Zsigmond királynak egy 1407. évi oklevelében, a hol megengedi némely négyszállási jászoknak, hogy Boszniából hozott rabjaikat: captivos eorum utriusque sexus homines de partibus Boznensibus eductos, vulgo chalad vocatos, Szent-Kozma-Demjén szállására telepíthessék. Gyárfás Jász-kúnok története Ifi. 554. 1.

(4) Jumentum általában mindenféle igavonó barmot jelent ugyan, de minthogy a törvény nevezet szerint számlálja elő, miféle állatokat kell adni az egyháznak, azt hiszszük. hogy itt a jumen­tum is a szó speciálisabb középkori értelmében veendő, és azért = equa. francziáúl: jumeni, magyarul: kabala vagy kanczaló.

(5) Az AC. szerint csak harmincz darab apró barom járt. (6) A Corpus Jurisban a liberos oly nyivánvaló hiba libros helyett, hogy szükségesnek tartottuk

legalább a fordításban a helyes szöveget adni vissza. (7) V. ö. Szent László I. 7. fej. (8) V. ö. föntebb 5. fej. Kálmán I. 20. és 21. fej., II. Endre 4. és 17. czikk. (9) V. ö. az 1222. évi aranybulla 16. czikkét. L. még 1351: XI. t. ez.; Hk. I. R. 5. és 64. ez. M.

275

2. §. És senki semmi vétek okáért kárvallást az ő javaiban ne szenvedjen, hanem ha a király életére tör, vagy országárulást követ el,1" vagy idegen földre szökik.

3. §. Akkor a királyra szálljanak javai, őt magát pedig Ítéljék meg, de ártat­lan fiainak hántások ne legyen.'2'

36. FEJEZET.

Arról, ha szolga szolgát öl.0)

Ha valakinek szolgája más ember szolgáját öli meg, a gyilkos ura a megölt szol­ga fele árával elégítse meg annak urát, ha tudja; ha pedig nem, negyvennapi böjt után adják el a szolgát és osztozzanak az árán.

37. FEJEZET.

A gyilkos szolga vakságáról.

Azt a szolgát, ki szabad embert öl, váltsa meg ura száztíz tinón'4' ha akarja, vagy adja kézbe.

38. FEJEZET.

Azoknak büntetésökről, a kik más ember szolgáit igyekeznek elszabadítani.^

Ha valaki más ember szolgáit elszabadítani igyekeznék, valahány szolga leszen, annyi cseléddel'6' tizessen érte.

1. §. Ebből két rész a királyé, a harmadik a szolgák uráé legyen. A király pedig az ő részéből egy harmadot adjon az ispánnak.

(1) V. ö. alább 51. fej. Fordító. -V. ö. még 1462: II. t. ez. és 1495: IV. t. ez. Hk. I. R. 14. ez. M. (2) Az AC. meglehetősen eltérő szöveg szerint fordítva, a 2. és 3. §§. együtt így szólna: És senki

valami vétek okáért kárvallást az ő javaiban ne szenvedjen, hanem ha a király élete ellen vagy országárulásra tanácskodik, vagy idegen földre szökik: akkor pedig a királyra szálljanak javai. Mégis ha valakit a király élete ellen való fondorkodás vagy országárulás bűnében talál a törvény, ő maga veszítse fejét, de javai maradjanak meg ártatlan fiainak, a kiknek bántások ne legyen. Fordító. - L. még: 1715: VII. t. ez. M.

(3) V. ö. föntebb a 13. és 16. fejezetet jegyzeteikkel és a 14. fej. 7. jegyzetét. Az 1878: V. t.cz. a jogegyenlőség elvéből indulva ki, nem tesz külömbséget ember és ember közt. A kártérítésről gyilkosság és emberölés esetén v. ö. 1878: V. t. ez. 292. §. Márkus.

(4) E pontban a Corpus Juris szövege világosabb az AC-nél. a hol is liberi helyett liberari áll. miután kétségtelen, hogy száztíz tinó csak szabad ember vérdíja lehetett. V. ö. föntebb 16. fej.

(5) V. ö. föntebb a 20. fejezetnél a (3) alatti jegyzetet. (6) L. föntebb a 34. fejezetnél a (3) alatti jegyzetet.

276

39. FEJEZET.

Az első lopásról, mit szolga követ el.

Valamely szolga először követend el lopást, adja vissza a mit lopott és váltsa meg az orrát öt tinóval, ha tudja; ha pedig nem, vágják le.'"

40. FEJEZET.

Annak büntetéséről, a ki másod és harmad izben lop.

Ha vágott orral újra lop, váltsa meg a fülét Öt tinóval, ha tudja; ha pedig nem, vágják le a füleit.

1. §. Ha harmadszor lopott, haljon meg.'2'

41. FEJEZET.

Arról, ha szabad ember lop egyszer, kétszer és háromszor.

Szabad embernek, ha lopásban vétkezik, ily törvényt szerzettünk bünhödésére: hogy egyszer váltsa meg magát, ha tudja; ha pedig nem, adják el szolgaságra.

1. §. Ha eladatván lopand, a szolgák törvénye alá vettessék.'3' 2. §. Ha másodszor is, ugyanazon törvény teljék be rajta. Ha pedig harmad­

szor, élete veszszen.'4'

42. FEJEZET.

A mi a királyé, azt az ispánok ő magoknál ne tartsák.

Ha ki az ispánok közül a király részét'5' elsikkasztja, adja meg a mit sikkasztott és a kétszeresével bűnhődjék.'6'

(1) V. ö. Szent László II. 2., 12. fej.és 14:1.§. (2) V. ö. Szent László II. 2. fej. és III. 8. fej. (3) L. föntebb 39. és 40. fej. (4) V. ö. Szent László II. 1. 12. és 14. fej. (5) T. i. a bírságokból, váltságokból s más efféle jövedelmekből való részt. (6) V.Ö.Kálmán 1.79:1.§.

277

43. FEJEZET.

Arról szól, a ki az ispán igaz ítéletét megveti, el nem szenvedi.

Ha ki a vitézek közül megvetvén az ítéletet, a mit az ő ispánja igazán itélt, fel­jebb a királyhoz viszi ügyét, hogy az ispán hamis bírónak lattassék: tíz arany pénzzel legyen adózója az ő ispánjának.'0

44. FEJEZET.

Arról, hogy az ispánok adják vissza, a mit a vitézektől erőszakkal vettek el.

Ha valamely ispán keresett oknak ürügyével, erőszakkal vészen el a vitéztől valamit, adja vissza és azonfelül a magáéból fizessen megannyit.'2'

45. FEJEZET.

ígéret adományt választ.^

Ha pedig a vitézek közül valaki szabad akaratjából adott valamit, és hazudván állítja, hogy erőhatalommal vették el tőle: azt is veszítse el és azonfelül adjon megannnyit.

46. FEJEZET.

Azokról szól, a kik karddal ölnek embert.^

Valaki embert öl karddal, azon kard által veszszen el.'5)

(1) Azt hiszszük. hogy itt nem egyszer megfizetendő bírságról, hanem bizonyos állapotról van szó. melybe a vitéz vétke miatt esett és a melyben aztán, talán évenkint, tíz arany pénzzel adózott az ő ispánjának. Ilyen adózók (debitores) fordulnak elő okleveleinkben; p. o. egy 1157 körül kelt oklevélben Adalbert nevű úr végrendeletet tévén, egyik jószágát eam uno aralro er uno debitore sex pensarum hagyja örökösére. Wenzel G. Arpádkori Uj Okmánytár 1. 64.1. Fordító. - Ez az első törvényes szabályunk, mely a konokul perlekedőre bírságot (büntetést) ró ki. V. ö. a későbbi jog tekintetében. Hk. IT. R. 70., 71. ez. 1729:XXXII. t. ez. Márkus

(2) V. ö. II. Endre 14. czikk. (3) Az az: ígéretből adomány válik. Közmondás. Nyelvtört. Szótár I. 1558.1. - A fejezet czíme

az AC. szerint: A hazudósén való fizetségről. (4) Az AC. szerint: A kard törvényéről. V. ö. Szent László II. S.fej. (5) V. ö. föntebb a 15. fejezetnél az (5) alatti jegyzetet és 33: l.§.

278

47. FEJEZET.

A test tagjainak megnyomoritásáról.w

Valaki pedig kardot vonván, akárkit mást megnyomorít, vagy a szemén, vagy a lábán, vagy a kezén, hasonló veszedelmét szenvedje az ő testének.

48. FEJEZET.

Arról, a ki megsebesül kardvágás miatt.

Es ha valaki megsebesít valakit kardjával, és a sebesült meggyógyul és felépül az ő sebéből, fizesse meg a vérdijat érte,'2' a ki okozta.

49. FEJEZET.

Arról, a ki kardot von, de sebet nem ejt.

Ha valaki dühe gerjedelmében kardját kivonja, de mindazáltal sebet nem ejt vele, csupán a mezítelen kardért bűnhődjék a vérdíj felével.'3)

50. FEJEZET.

A király vagy ispán udvarán elöljárókká tett szolgák tanúságáról.

Ha valaki a szolgák közül a király vagy ispán udvarán'4' elöljáróvá leszen, hall-

(1) A testi sértésekről a későbbi jogban v. ö. 1495: VI. és XVI. t. ez.; 1498: VIII. t. ez.; 1598: VII. t. ez.; 1715: LV. t. ez.; 1723: VII., X. és XI. t. ez.; Hk. I. R. 14. ez. Most érvényes jogunkról v. ö. 1878: V. t. ez. 301-313. §§. Márkus.

(2) L. föntebb 16. fej. Fordító. -A vérdijról (homagium) v. ö. Hk. I. R. 2., 117., 132. ez.; II. R. 22., 23., 36., 40., 43. ez.; III. R. 3-5., 9., 21., 26., 31-33. ez. Márkus.

(3) A három utóbbi fejezet már némi enyhítése ama korábbi kegyetlen törvénynek, mely halált mért arra is, a ki csak kivonta kardját, ha nem ölt is vele. L. föntebb a 15. fejezetnél az (5) alat­tijegyzetben. Fordító.— E cselekményt az. 1879:XL. t. ez. 41. §-ában körülírt kihágással lehet talán összehasonlítani. Márkus.

(4) Megjegyezzük, hogys a király udvarán e helyt nem a tulajdonképeni királyi udvar, hanem valamely királyi jószág, valamint az ispán udvarán várjószág értendő; és ezen értelmezés felel meg a TC. szövegének is, a hol a curia helyett curtis. a comes helyett civitas áll. A civitas jelen­tésére nézve v. ö. Pauler id. m. I. 505. I.

279

gattassék meg az ő tanúságtétele az ispánok között; szintúgy akkor is,(1) ha valamely szolga a maga urát, vagy vitéz121 a maga ispánját öli meg.<3)

51. FEJEZET.

A király és ország™ ellen való pártütésről.™

Ha valaki pártot üt a király vagy ország ellen, annak oltalmat ne adjon a temp­lom.

1. §. És ha valaki akármi módon a király élete vagy méltósága ellen esküszik össze, vagy megkísérti azt, avagy a kisértó'vel tudva egyetért, legyen átok rajta és foszszák meg a hívekkel való minden közösségtől.

2. §. Vagy ha valakinek valami efféléről tudomása vagyon, és noha bizonyságot tehetne róla, meg nem jelenti, ugyanazon büntetés szálljon reá.(6;

52. FEJEZET.

A tizedről.™

A kinek Isten tizet ad egy évben, a tizediket adja Istennek. 1. §. És ha valaki elrejti a tizedet, kilencz részt adjon érte.<8)

(1) A TC-ben olvasható item szócskát, mely a Corpus Juris szövegéből hiányzik, oly lényegesnek tartjuk e pont helyes megértésére, hogy a fordításban nem mellőzhettük; ez teszi világossá az inter comites kifejezést is. a mit úgy értünk, hogy a szolgaságból tisztségre emelt ember az ispánok között felmerült ügyekben, valamint akkor is tanúskodhatott, ha valamely szolga a maga urát, vagy vitéz a maga ispánját ölte meg.

(2) Hogy serviens ugyanazt jelenti a mit milcs. erre nézve legyen elég a szó későbbi használatára hivatkoznunk.

(3) Szent István törvényeinek egyik legvitásabb pontja ezen 50-ik fejezet. Többek nézete szerint (pl. Szalay L. Magyarország Tönénele I. 119.1., Marczali H. A magyar nemzet története 1.262. 1.) nem szolgákról, hanem urakról van benne szó, s így servorum helyett mind a czímben, mind pedig a törvény textusában seniorum lenne olvasandó. Nem lehet feladatunk e helyen a kérdés bővebb tárgyalása, csupán annyit kívánunk megjegyezni, hoy valamint a Corpus Jurisban, úgy a TC-ben is tényleg servorum áll, és azt tartjuk, helyesen; mert arra. hogy urak (seniorok) vilá­gi törvény előtt akármi ügyben is tanúságot tehessenek, csak nem kellett külön végzést hozni, míg ellenben a szolgákra vonatkoztatva úgy tekinthetjük e fejezetet, ment a korábbi 19-iknck nemi módosítását vagys megbővítését.

(4) Hogy a Corpus Jurisban a fejezet czímébcn reginam nyilvánvaló tévedésből áll regnum helyett, maga a törvény szövege is mutatja, melyben a királynéról szó sincsen.

(5) V. ö. föntebb 35:2. § (6) V. ö. Kálmán II. 6. fej. (7) Ez az első magyar törvény a tizedektől. A későbbiek tekintetében v. ö. Szt. László I. 27.. 30..

33., 40.; Kálmán I. 25., 66.; II. 5.; 1222. évi aranybulla 20. ez.; 1498: XLIX. t. ez.; 1507: XV. 1. czikk. A papi tized megszüntetéséről az 1848: XIII. t. ez. rendelkezik. Márkus.

(8) V. ö. Szent László I. 40: I. §.

280

2. §. Valaki pedig a püspöknek osztott tizedet meglopja, mint lopót Ítéljék meg(l) és az ilyennek váltsága mind a püspöké legyen.

53. FEJEZET.

A király rágalmazóiról.™

Ha ki valamely ispánnak vagy más keresztyén embernek álnokul ezt mondja: Haliam vesztedre szólni a királyt, és reá bizonyodik a dolog, haljon meg.

54. FEJEZET.

Azokról, a kik a király udvarló népe között koholnak hazugságokat.™

Ha valaki két ispánt hazug hirhordozással áltat és hallgatásra birja őket,<4) hogy ördögi ravaszsággal meghasonlást szerezzen közöttök, fizesse meg kétszer hamis nyelve váltságát a hazugságért.

1. §. Ha csak egynek susárlott, messék ki a nyelvét.

55. FEJEZET.

Arról, ha udvarnokok lopnak.™

Ha valaki azok közül, a kiket közönségesen udvarnokoknak16' nevezünk, lopást követ el, ítéljék meg a szabadok törvénye .szerint.0'

(1) L. föntebb 41. fej. (2) A TC. szerint: Az ispánok fondorságáról. L. a következő (3) jegyzetet. (3) Az AC. szerint: A susúrlókrói Fordító. - A rágalmazásról - mert itt csak úgy erről van szó, mint

az 53. fejezetben - v. ö. 1486: LIV. t. ez. 2. §. Most érvényes jogunkról v. ö. 1878: V. t. ez. 258., 277. §§.; a király elleni sértésről v. ö. 1878: V. t. CZ.140.§. Márkus.

(4) Az AC. szerint: Ha valaki mások ellen hamis tanúságot vagy susárló beszédet szól és hall­gatásra bírja őket, — stb.

(5) Az AC-ben: A lopó tanuságtételét nem kell meghallgatni. Fordító. - A lopás ezen fajáról későb­bi törvényeink nem tesznek említést. Mai jogunkban (1878:V. t. ez. 333-343. §§.) a bűncse­lekmény elkövetőjének társadalmi állása nincs befolyással a büntetés kiszabására. Márkus.

(6) Az udvarnokok, vagyis mint kezdetben valószinűlcg magyarul is ejtették: udvarnikok osztá­lyának keletkezéséről olv. Pauler id. m. I. 38. I.

(7) Az AC-ben csak ez áll: ítéljék meg törvény szerint. L. föntebb 41. fej.

281

1. §. De az ő tanuságtételét szabad emberek közt senki meg ne hallgassa.1

(1) A Corpus Juris korábbi kiadásai e szavakkal fejezték be Szt. István törvényeinek közléséi: Explicit decretum sancti Stephani rcgis, promulgatum Strigonii, anno 1035. (Vége van Szent István király dekrétomának, mely kihirdettetett Esztergomban, 1035-ben). Márkus. A Corpus Juris ezen hozzátételének semmi történeti alapja nincsen. Szent István törvényei különböző időben keletkeztek, a miről a fordításunkhoz fűzött utaló jegyzetek nyomán tartal­muk összevetéséből is meggyőződést lehet szerezni. A legrégibb rész, mely a Corpus Juris szerinti Decrelorum Iiber secundus 1-33. fejezeteit, vagyis az AC-beli első könyvet foglalja magában, a király uralkodása elején, talán mingyárt megkoronázása után keletkezett; az AC. második könyve, vagyis a Corpus Juris 34-47. és 54-55. fejezetei, melyek az előbb említett törvényeket sok pontban módosítják, újabb intézkedéseket tartalmaznak; az AC-ből hiányzó 48-53. fejezetek pedig valószínűleg még későbbi keletűek. Szent István törvényeinek keletkezése idejére nézve v. ö. Pauler id. m. I. 43. 479. és 505. II. Fordító.

282

II.

A KALDEUSOK CSILLAG-VILÁGA

ESZTERGOMBAN

„Az Ister-Gami Oroszlánok Titka" című könyvemben feltárom az Ister-Gami Szentély 14 oroszlánjának az ősi sumer-magyar kozmikus világszem­lélethez való tartozását és azokat a Tudás Népének az Istenhez felérő, szintén kozmológikus vallásfelfogásából eredeztetem.

Az ősi hitvilág jelképeinek a Szentélyben való ábrázolása és magának a Szentélynek építéstechnikája, a benne fellelhető szimbolizmussal azt bizonyít­ja, hogy a Kárpát-medencébe visszatelepülő népünk (bármiképpen is nevezzük a visszatelepülök hullámait), sokezer éves ősi hagyományait vallásos kegyelet­tel ápolta, őrizte és abban is élt, hiszen ez volt a „Felső Világhoz" való felemelkedésének Istenes útja.

Most újra foglalkoznunk kell ezzel a témakörrel, mert a Müncheni Ludwig Maximilián Egyetem professzora: Werner PAPKE: „Die Geheimer Botschaft des Gilgamesh"' (Weltbild Verlag, Augsburg, 1993.) című könyvében részlete­sen foglalkozik a sumér kozmológikus vallásszemlélettel és hűségesen követi a

283

Tudás Népének „miképpen a Mennyben - úgy a Földön is" - kifejezéssel minősíthető kozmológiáját - amikor a sumér mítoszok történéseit az „Ég Könyvében", a csillagok között találja meg.

így nemcsak az ismert Gilgames-Enkidu tragédiájának, hanem az INNANA (Istár) Istenanyához tartozó történéseknek is kimutatja az égi eredetét.

Ebből ragadom ki azt a részt, mely nagyszerűen kiegészíti az Ister-Gami oroszlánokról írt bizonyítékaimat.

Bevezetőül tehát: emlékeztetem olvasóimat, hogy: az Ister-Gami oroszlánokon található szimbólumok az ég Zenithjén

uralkodó két csillagképpel - az Oroszlánnal és a Szűzzel -, valamint a velük együttálló Vénusz planétával kapcsolatosak.

Könyvem 43. oldalán közlöm, hogy ebben az együttállásban az Oroszlán­csillagkép sumér neve: UR-MAH, aki uralja az ég tetejét, de ebben az uralkodásban osztozik vele az Égkirálynő is: UR-GULA néven.

De menjünk az Égre:

Az ekliptika a SZŰZ és OROSZLÁN csillagképekkel.

Itt érdemes azt felfedezni, hogy a sumér kozmológia geocentrikus szem­lélete a Szűz-csillagképet két részre osztotta.

A keleti rész: a „Spica" (Kalászcsillag)-ig, neve: mul AB-SIN és a nyugati részre: sorolna a Szűz többi csillagai, de nem a Szűzhöz, hanem

az Oroszlánhoz tartoznak és nevük: mul ERU 3. A Szűz-csillagkép „béta" csil­laga (Virginis) az Oroszlán hátsó combján ragyog és ennek szimbóluma: a rozetta. A Vénusz neve: mul DIL-BAD.

Deimel: Planetárium Babilonicum így ír erről: (3., 46., 47. old.)

284

„A Béta Virginis és Spica közötti csillagmező alkotja az ERU3 csillagképét. Az isteni datolyafürt csillaga a Szűz csillagképébe tartozik. Értelme: megter­mékenyítő; neve: SARPANITUM.

Az Oroszlán farkán ragyogó csillagok képezik Sarpanitum istennő datolyafürtjét.

Az ERU3 tehát a Szűz nyugati felét foglalja magában, beleértve a Béta Virginist is.

Amikor „mul DIL-BAD" (Vénusz) az ERU3 csillagképébe ér, a Sarpanitumot megszenteli." „Amikor „mul DIL-BAD" a „mul AB-SIN" és a „mul GÚLA" csillagjai között áll, a termékenység és a bőség megsok­szorozódik a Földön." (Virolleaud: L'Astrology Chaldéenne. Paris, 1903.)

ICN1TM

a 0} ,

\ ssa # ér~' jgjtssssu TANCER

OIH1HIS

A SPICA és Béta Virginis égi helyzete az ERU3 csillagképpel

Itt közlöm azt, amit erről a megnevezett könyvemben írtam. „Amikor a Vénusz együtt áll az ERU3 csillagképpel és a Béta Virginis

- SARPANITUMMAL -: akkor a legerősebb a megtermékenyítő erő és a nyolclevelű rozetta leveleiben lévő pontok jelentik ezt az együttállást.

De a Vénusz így megszenteli a SZŰZ csillagképet is - amely „belenyúlik" az Oroszlán csillagképébe, hiszen^ „Sarpanitum csillaga (Béta Virginis) az Oroszlán hátsó combján ragyog". így változtatja „mul DIL-BAD" (Vénusz) oroszlánná a Szűz-csillagképet is és ez - az együttállás idején - megkapja az UR-GULA nevet, sőt ebben az esetben a Vénusz is az „UR-GULA csillaga"

285

lesz. Az égen tehát „két oroszlán" van az együttállás idején. Az UR-GULÁ-vá „erősített" Szűz és a Nap háza - az Oroszlán -: az UR-MAH." Most dr. PAPKE könyvéből veszem át azt az érdekes részt, ahol ő a Vénusz egyik különleges periódusában hátráló mozgását mutatja ki és látszólagos helybenállását is: a Szűz keleti részében, az AB-S1N csillagképben. Dr. Papke ebben a vénuszi geo­centrikus mozgásban, „INNANA alászállása az Alvilágba" nevezetű sumér mítosz kozmikus történetét látja és azt bámulatos tudással magyarázza meg. Az ő adataiból láthatjuk, hogy a Vénusznak vannak különleges helyzetei és külön­leges periódusai (48 évenként), ahol nemcsak az ERU3-ban, hanem a „mul AB-S1N" csillagképben is erősíti a földi megtermékenyítő erőt.

Az alanti képen dr. PAPKE bemutatja a „Kalász Istennőjét" - „NIDABA"-t és SARPANITUM is látszik félig a kezében lévő datolyafürttel...

(Korunkban ilyen „hátráló" mozgású Vénusz-periódus 1951-ben és 1999-ben volt. Mindegyikben „kétszeres" a földi nézetű hátráló mozgás, vagy hely­benállás.) Az alanti képen az Ekliptikán a Nap-állások vannak számozva és a hurkot képező vonal mutatja a Vénusz útját nyugatról.

286

III.

AZ ŐSMAGYAR NÉPI CSILLAG- ÉS

CSILLAGKÉPNEVEK

„A magyar csillagos ég még mindig várakozáson felül gazdag, ha nem gazdagabb más népekénél. Hátha még adtunk volna rá valamit és nem hagytuk volna örökségök és hagyományuk letéteményezése nélkül kihalni azon utolsó nemzedéket is, melyet még a csillagok altattak és költöttek, melynek még a csillagos ég volt esztendőre szóló naptára vagy az éjszaka minden pillanatában megtekinthető égi órája!"

(Kandra Kabos: Magyar Mythológia)

Száz esztendeje annak, hogy Kandra Kabos leírta a fent idézett sorokat, de talán sohasem voltak aktuálisabbak, mint napjainkban, hiszen „a csillagok altatta és keltette nemzedéknek" ma, egy évszázaddal az ősmagyar égbolt nagy kutatójának munkássága után már a nyomait is alig találjuk széles e hazában. Ma még inkább félő, hogy az ősmagyar csillagos égbolt összes lakóival együtt a feledésbe merül. Tudják ezt mindazok, akik akár a nyelvészet, akár az etnog­ráfia, akár a csillagászat oldaláról közelítik meg a kérdést.

A népi csillagnevek etnológiai és mitológiai felhasználásának nagy úttörői jobbára a múlt században dolgoztak:

Kálmány Lajos, akinek tanulmányai és kutatásai ma már szinte hoz­záférhetetlenek.

Lugossy József Popularis Astrognosis (Ősmagyar csillagisme) című sokáig csak kéziratos művében közel 300 olyan csillag- és csillagképnevet sorol fel, amelyeknek a jelentése és beazonosítása mind a mai napig szinte lehetetlen.

Sok érdekes adattal bővítette a magyar égbolt mitológiai vonatkozásait dr. Berze Nagy János, az 1946-ban elhunyt kiváló mesetudó, akinek „Égigérő fa" című munkáját a Pécsi TIT-Szervezet adta ki 1961-ben.

Napjainkban dr. Mándoki László végez igen kiterjedt csillagnévkutatást. Különböző szakfolyóiratokban meglehetősen szétszórt az idevágó iro­

dalom. (Ezúttal a külföldi irodalom felsorolását mellőzzük. A legjelentősebb nemzetközi munka e téren Thompson Motif-Index című hatalmas munkája, melyben a népi irodalom idevágó részének is jelentős hely jut.) A hazai ősma­gyar csillagos égbolt nagy összefoglaló feltérképezése azonban késlekedik. Pedig fiatalságunk előtt már azok a fogalmak is ismeretlenekké váltak, ame­lyeket az eddigi kutató munkák nagy erőfeszítések árán tisztáztak. Ennek egyik oka, hogy az erre vonatkozó munkák nagy része alig hozzáférhető. A másik ok pedig - ami egyben az egész téma kutatására visszahat -, hogy mai gondol-

287

kodásmódunk már jelentősen elüt az ősmagyar égboltot benépesítő fogalmak­tól és képzetektől. Még akkor is, ha a csillagos égbolt egyre erősebben vonzza a technika és az űrkutatás nagy eredményei révén ifjúságunkat. Aki az ősma­gyar csillag- és csillagképnevekből szeretne valamit átmenteni az utókorra, annak a szó szoros értelmében utolsó pillanatban kell kopogtatni azoknál az öregeknél, akiknek apját és anyját és nagyszüleit még valóban a csillagok altat­ták és keltették.

A magyar csillagos égbolton támadt űrt akkor tapasztaltam, amikor a FÖLD és ÉG című folyóirat hasábjain az utóbbi néhány év során megkíséreltem fel­dolgozni a csillagos égboltot a csillagképek sorrendjében. Ami e munkában leginkább hiányzott: az egyes csillag- és csillagképnevek magyar mondabeli háttere. (A klasszikus égbolton ugyanis egész mondakörök elevenednek meg, pl. Androméda-mondakör.)

A következőkben az ősmagyar csillagos ég általános leírását követően szeretném bemutatni a rendelkezésre álló népi csillag- és csillagképneveink saját felfogásom szerinti témakörökbe való csoportosítását is. Meggyőződésem ugyanis, hogy ilyen módszert követve számos következtetést vonhatunk le őseink mindennapi életét, világképét, szokásait, vallási képzeteit és érzelemvilágát illetően is.

AZ ŐSMAGYAR CSILLAGOS ÉG

Az égbolt isteni mivoltának őshite valamennyi nép hagyományában fellel­hető. Még akkor is, ha a csillagokat és csillagképeket ma már nem szemé­lyesítjük meg - szólásainkban, nyelvünkben él a tudat, hogy az égbolt az istenek, hősök, táltosok és mesebeli állatok lakhelye volt egykor. El ez a tudat a napjainkban hivatalosan használt csillag- és csillagképneveink alapján is, jóllehet születésük óta nagyot haladt előre a világ - ezekben is a régi népeknek az égbolthoz fűzött elképzeléseik, meséik, mítoszaik tükröződnek.

A csillagok még az űrkorszakban is járnak, kelnek, nyugszanak és futnak a nyelvünkben, mintha lábuk lenne, mintha személyek lennének. Ugyanezt teszik a csillagképek és többi égitestek is. Való igaz, hogy - amint azt Kandra Kabos annak idején írta - bár több, mint ezer éve annak, hogy az égbolt megszűnt az ősvallás bibliája lenni, fogyatékos töredékeiben mégis sejthetjük, hogy az elmúlt századok képzelete az egyes csillagokban és csillagképekben az istenek palotáját, kertjét, asztalát, szemét, ujját, vetését és szerszámait véli felismerni.

Sajnos, azonban csak töredékeket sejtünk abból a magyar égből, amely a honfoglalás táján és azt megelőzően a magyarok képzeletét foglalkoztatta.

A csillagos égbolt ábrázolásának története nagy korszakai közül főként az arab és görög korszak volt az, amely rányomta bélyegét a magyar csillagos égboltra is. Sorra átvettük a görög és latin csillag- és csillagképneveket, ame­lyeket ők Babilonból kölcsönöztek. A kereszténység felvételével az egykori ősi égbolt csillagképei kiszorultak és helyüket végképp betöltötték az új elne­vezésű, az ősmagyarok számára bizonyára ismeretlen istenek és hősök képei az

288

égbolton. A magyar mondavilág hősei, félistenei az egykori nemzetalapító hősök - akiknek csillagai és csillagképei lehulltak az égről - azonban még sokáig éltek a nép képzeletében. Élnek még ma is. Éltek a múlt században is. Ugyanakkor a kérdés egy meglehetősen nehéz oldala, hogy bár sokan emlékeztek eredeti ősi magyar csillag- és csillagkép-elnevezésekre, azok egy tekintélyes részét nem tudták azonosítani. Vagy ki tudja ma már megmondani, melyik volt a „Magyarok csillaga"? (Egyes kutatók szerint a fényes Jupiter bolygó.) így megint csak igaz, hogy ősvallásunk csillagokból és csil­lagképekből festett égi krónikás könyve már csaknem olvashatatlan a szá­munkra.

Amikor e sorokat közzétesszük mintegy felelevenítve és összefoglalva a kérdést és a nehézségeket, talán újabb lelkes híveket is toborozhatunk a rend­kívül izgalmas kutatómunkára. Ezt ugyanis ma már még a múlt századnál is nehezebbnek ítéljük.

ŐSMAGYAR IDŐMUTATÓ CSILLAGOK ÉS CSILLAGKÉPEK

A legrégibb csillagos égbolttal kapcsolatos hagyományunk az időmutató csillagok sora. Még azon népeknek is, amelyek nem tulajdonítanak nagyobb jelentőséget a csillagképeknek, van időmutató csillaguk és csillagképük. Nálunk is, jeléül annak, hogy népünk életében az időmérés szükségletét a csil­lagos égbolt fedezte. Ilyen csillagkép a Nagy Medve (Nagy Göncöl) és a vele járó Kisbéres (Alcor). Ennek állásáról a nép pontosan tudja, hogy éjfél előtt vagy éjfél után van-e. Az ősmagyarok is rájöttek arra, hogy az egyes csil­lagképek egy teljes fordulatot 23 óra 56 perc és 4,09 másodperc alatt tesznek meg. A csillagképek állása alapján azonban megfelelő gyakorlattal egyórás pontossággal is megállapítható az éjfél előtti és utáni idő. A palóc földön: „Kincső" (Göncöl) = az éjszaka órája. De óracsillag még a HAJNALCSILLAG és a VIRRADÓ CSILLAG is. Az előbbi hajnali 3 órát, az utóbbi 5 órát muta­tott. Egyikük nyilvánvalóan a Vénusz bolygó, amely a Nap előtt kel. A Virradó csillag pontos azonosítására nincsenek adatok.

Időmutató szerepük volt még a régi magyarok életében a következő ősi magyar néven szereplő csillagoknak is:

Hajnal hírmondója Álomhozó csillag Alkonycsillag Virrasztó csillag Esthajnalcsillag Határjáró csillag Vacsoracsillag Éjféli csillag

Pásztorok serkentő csillaga

Közülük bizonyára a Vénusz változatos elnevezéseivel is találkozunk. Hajnalt jelölhettek a Hajnal hírmondója, a Határjáró csillag és a Pásztorok

289

serkentő csillaga. A Határjáró csillag valószínűleg a láthatárhoz közeli, a Nap előtt felkelő csillag lehetett. A Virrrasztó, az Álomhozó és az Éjféli csillag az éjszaka közepén volt látható csillagok közül kerülhettek ki.

ÉVSZAKCSILLAGOK ÉS -CSILLAGKÉPEK

Hogy az Állatöv jegyeihez kötötték-e őseink az évszakok bekövetkeztét, nem tudjuk. Bizonyos azonban, hogy a csillagképek lassú évi körbevándor­lására felfigyeltek őseink is. Feltétlenül évszakokat jelző csillagoknak tekinthetők azonban a következő ugyancsak népi csillagnevek: Kikelet hír­mondója (Tavasz), Rétszagoló (Ősz), Harmatlegelő (Tavasz), Őszi csillag (Capella), Dérhagyó (Tavasz), Zúzmarás (Tél), Pünkösd csillaga (Nyár), Fagyhozó (Tél, késő-ősz), Árpaérlelő (Nyár), Szélvészcsillag (Tavasz?).

Az évszakok váltakozására való rendszeres figyelést támasztják alá az évszakokkal járó népi szokások és ünnepek.

A MINDENNAPI ÉLET TÜKRÖZŐDÉSE

Talán egy nép sem írta fel olyan szemléletesen az égboltra a maga hitét, örömét, bánatát, mint éppen az ősmagyar nép, régi elődeink. Ha valaki gondo­san áttanulmányozza azt a többszáz csillag- és csillagképnevet, amely az ősmagyar égboltból rendelkezésünkre áll, önkéntelenül is fel kell, hogy figyel­jen arra, mennyire a hétköznapi élet dolgai és tárgyai, eseményei és állatai ismétlődnek a magyar égbolton. Mintha csak egy, a régi magyar ősök életét vál­tozatlanul élő századfordulói magyar tanyára látogatnánk egy Móricz- vagy Mikszáth-regényben, úgy ismétlődnek az égbolton a délibábos rónaság tájai, halmai, állatai és illusztris tisztségviselői is. Nézzük csak a régi magyar csil­lagnevek sorában a következőket: Bokor, Hármas halom, Rétlegelő, Vadlegelő. Szolgafa, Pihenő, Kaszás zsombékja. Korcsma. De itt látjuk a Három malom és Négy malom csillagot is. Vajon mely táján zakatolnak e malmok az égi tájak­nak? Van-e, aki meg tudná még mondani? De megtalálunk mindent, ami egy ősi magyar tanya kelléke és amit általában szerteszét az udvaron és a ház körül megtalálhatunk.

Mik ezek? A következők: Nagy félkenyér (az Orion Öve alatti három hal­vány csillag, de megítélésem szerint sokkal inkább maga az Orion Öve), Kis félkenyér. Nagy és Kis ásócsillag. Cséphadaró-csillag, Eke, Eke mása, Fúrúcsillag (Sarkcsillag). A Fúrúcsillagot, amint jeleztük a zárójelben, többen a Sarkcsillaggal azonosítják, de problémát okoz, hogy van Nagy fúrúcsillag és Kis fúrúcsillag is, ebben az esetben nem lehet tudni, melyik lett volna a Kis Sarkcsillag. Fias emelője a következő, Fias kötele követi. Mindkettő a Fias­tyúkkal kapcsolatos és a környékén van valahol. Van az égbolton Kaptár, Háló (Delfin és a Kiscsikó). Van Hálócsillag (ezek az Androméda csillagkép béta és delta jelű csillagai). A következő csillagnevek: Kádas, Járomszeg, Kerék, Kapa,

290

Kasza, Juhászbot, Lappantó, Láncszem, Mérték, Nyüst, Patkó, Ujjas, Koldusbot, Sarló, Szántó: megint csak egy-egy kelléke az egykori pusztai élet mindennapjainak. De folytathatjuk a sort a Kamra, Fészer csillagain át és szem­betaláljuk magunkat a rohanó Csürhével, a kaparászó Fiastyúkkal, amely kotlósként, lehet, hogy az ajtó körül valahol ki van kötve a Fias kötelével. Utunkba esik a Vakondtúrás is és messzebb a tanyától, talán a dombok alján lehet a Szarvas legelője, és a Szarvas nyomdokán (Tejút) juthatunk el odáig.

Nagyon érdekes ennek a régi magyar égboltnak a társadalmi szerkezete is. Nincs a csillagos égboltot benépesítő élőlények között egy sem, aki messze kiemelkedne soraikból. A magyar ég első benépesító'i - a mondabeli hősökön és honalapítókon, továbbá a táltosokon túl - egyszerű emberek, a puszták népe társadalmának képviselői, kunyhók lakói. Emberek és tárgyak, akik a minden­napi életben körülvették egymást itt a pusztákon is. Kik ezek? Bojtárok, Bojtár kettőse. Béres és Kisbéres, Cséplő, Étekfogó, Szilkehordó, Ebédhordó, Fiaspallér, Rosszraébredt juhász (elszéledt a nyája a monda szerint és mikor felébredt, utánuk szaladt az Erdőn át), Gyepühúzó, Halász, Kalauz (a kalauz ősi fogalma bizonyára egészen sajátságos és nem a jelenlegi fogalmat takarja). Telkes gazda. Kaszás telke, Kaszás gázlója. Itt van a Kaszás (Orion) egész családja is: Kaszás pallér, Kaszás után járó, Kaszás emelő. A kaszások három­féleképpen is megjelennek az ősi égen: Lámpás-hordó, Ostoros, Ökörkereső, majd a következő hármas: Ökörpásztor, Ökörhajtó, Révész. Újabb hármas a kaszások elnevezésében: Róna királya. Rónaőrző, Rónapallér. Mindegyikük elöljárója és a felettük álló földi hatalmasság égi jelképe a Bírák gyűlése (A Corona Borealis-ra gondolnak többen.) Vajha valaki megrajzolná ezt a csodálatos csillagtérképet!

KÖLTÉSZET

A következő néhány, a megszemélyesítés gyönyörű ősmagyar példáját szol­gáló csillagnévnél keresve sem találhatnánk költőibb és mesésebb összeállítást. Szinte megelevenedni látszanak ezek á magyar népmesék lapjaiból kilépő csodálatos szépségű és hangzású nevek és személyek: Ágas csillag. Sátoros, Szárnyas, Hunyéta, Álmatlan, Halovány csillag, Szőke, Hályogos, Horgas, Gyalog csillag, Futó csillag. Fürtös csillag, Tejfeles, Kétkezű, Hármas levelű, Nehéz lábú, Alföldi csillag. Délszaki csillag. Levegőcsillag, Tengercsillag.

Vagy a következők: Aranyhajú csillag, Arany szemű csillag, Arannyal versengő, Leányszemű, Vérrel versengő, Kunyhóba tekintő, Tengerbe kacsintó. Árvaleány pillantása, Ködszemű, Keresztbenéző, Vérszemű keresztes csillag. Többségüknek vonzó és szerencsés hangulatú még a nevük is. Sajnálatos módon hozzá kell tennünk, hogy a felsorolt csillagok legtöbbjének nem ismer­jük az égbolton való megfelelőjét. A kutatómunka nagyobb részének ma már arra kell irányulnia, hogy megtaláljuk.

Itt említjük meg, hogy a népi csillag- és csillagképnevek kutatástörténeti adatai nem teljesek. Számos szétszórt adat kerül és kerülhet napvilágra külön-

291

böző szakfolyóiratokban. Rajtunk múlik, hogy az adatokat összegyűjtsük, ele­mezzük és kiegészítsük. Annál is inkább, mert az ősmagyar csillagos égbolt nagy áttekintő feltérképezése még késlekedik. Az egyetlen, ősmagyar csil­lagképeket és csillagneveket tartalmazó csillagtérképet Toroczkai-Wigand Ede 1915-ben megjelent Öreg csillagok című munkájában találhatjuk. A térképet Nagy Sándor rajzolta. Összesen 45 csillag- és csillagképnevet találunk rajta. (15 csillagképnevet, 26 csillagnevet, 1 nevet a Tejútra és 3 név esetében nem lehet eldönteni, hogy az elnevezés csillagra vagy csillagképre vonatkozik-e.) A térkép lényegében művészi felfogású ábrázolása a magyar népi csillagnevekből és csillagképekből összeállított égboltnak. Hiányossága az, hogy nem tekinthetjük az ősmagyar égbolt hű másának, mivel nem ismeretesek esetleges népművészeti forrásai. Valószínűleg az egyes ősi eredetű csillagképnevek a fan­tázia rajzai. Valószínű, hogy e figurákhoz egykori őseink főként a mese- és mondavilágban vagy a mindennapi életben előfordult fogalmakat és képzeteket kapcsoltak, és nem vagy csak nagyon ritkán jelenítették meg őket képszerűén is az égbolton. A képszerű megjelenítésnek ugyanis nyomára kellene bukkan­nunk a népművészeti alkotásokban (faragott vagy festett csillagképfigurák stb.). Nem ismerünk olyan ősi éggömböt sem, amelyen az ősmagyar csil­lagképeket ábrázolták volna, pedig a forgó csillaggömbök a csillagos égbolt ábrázolásának egyik igen fontos és a múlt századig használt eszközei voltak. Mindezek alapján csaknem bizonyosra vehető, hogy néhány csillagképen kívül, amelyek ábrázolását meg is találjuk (Göncöl, Fiastyúk, Kaszás), az égbolt ősmagyar szereplőit nem ábrázolták őseink. A csillagokhoz kapcsolódó mesék és mondák a szabad ég alatt, a pásztortüzek mellett terjedtek és az éppen elhangzott mese vagy legenda egy-egy hősét, szerszámát vagy állatát közvetlenül vitték képzeletükben az égboltra át anélkül, hogy azokat akár fából megmintázták volna, akár lefestették volna.

ŐSVALLÁSUNK NYOMAI - ÖRÖM ÉS BÁNAT

A magyarok ősvallása körül sok vita támadt a szakemberek között. A népi csillagnevek arra utalnak, hogy a csillagok az ősmagyarok előtt természetfelet­ti hatalommal bíró, de emberszerető szellemek. Az ősmagyar égbolt e huma­nizmusa igen értékes és figyelemre méltó vonás. Voltak persze olyan csillagok is, amelyektől félni kellett. És a csillagos éghez fűződő különböző babonák nyomai még napjainkban is élnek a népképzeletben. Ilyen babona volt (és ma is az) a jövő lehetőségeinek, titkainak „leolvasása" az égboltról. Ez a fajta jövőjóslás nem pontosan azonos a ma is ismert asztrológiával. A bennük való hit a népi mondásokban tükröződik, és még a múlt század végén is sokat lehetett gyűjteni belőlük. így pl. Kálmány Lajos gyűjtéséből tudjuk, hogy a Szeged környékiek úgy tartották: „Ha Karácsony écczakáján sok csillag van az égőn, akkó jó termés lösz, mög jószág is lösz." Nagy jelentőséget tulajdonítot­tak a csillaghullásnak is, mely ha sűrű, akkor sokfelé esőt jelent, mások szerint szelet. Végzetes a fiataloknál, ha lefut a csillaguk, mert vége a szerencséjüknek.

292

A „Feljött a csillaga" és „Leszállt a csillaga" is arra utal, hogy a szerencse a csillagokba van írva.

Az ősi magyar néphit szerint vannak jó és vannak rossz csillagok. A mondá­sok napjainkig gyönyörűen tükrözik ezt a hitet: „Rossz a csillagok állása" stb. Akinek jó a csillaga, azt általában irigylik. Az ősmagyar csillagos égbolt szerencsecsillagai közül ma már csak egyet ismerünk egész határozottan, és ezt a Nagy nyári háromszöget a Lant, a Hattyú és a Sas csillagképek legfényesebb csillagait összekötő képzeletbeli egyenesek alkotják. A Delfint az ősi magyar hagyomány Kis kereszt-ként tartja számon. Ez a csillagkép a vándorok, szegény-legények, „lókötők" - tehát még Uram bocsa -, a kisebb tolvajok szerencsecsillaga is volt. A kikötés az volt, hogy mielőtt valamilyen kétes vál­lalkozásba kezdett a szegénylegény, fel kellett rá pillantani és hirtelen azonnal, egyszerre meg kellett találni. (Ez nem éppen könnyű feladat, mert a Delfin csil­lagkép csillagai halványak. Szobából, világos helyről kilépve azonnal nem lehet felismerni, hozzá kell szoktatni a szemet a sötéthez.) További szerencse­csillagok még az ősmagyar hagyomány szerint: Szerencsecsillag, Cigányok (Ha csillagkép, akkor valószínű a Sas, ha csak egy csillag, akkor a Sas leg­fényesebb csillaga, az Atair.) Kisdedek, Szegény ember szerencséje, Utas ember szerencséje, Kisasszonyok öröme. Nem túlságosan sok csillag neve utal az örömre és szerencsére, mutatván, hogy az ősmagyarok élete sokkal több megpróbáltatásnak volt kitéve, mint szerencsének és örömnek. Az ősi csillagos égbolt a szegény mindennapokból, a munkával és küzdelmekkel kapcsolatos fogalmakkal volt benépesítve. A szépség és öröm csillagai csak képzeletben a különböző mesehősök odahelyezésével váltak az ég ősmagyar lakóivá.

Van azonban Bánat és Elátkozott csillag az égen. Van Fogoly és van Magá­nos csillag is.

És van természetesen a szerelemre utaló csillag is a magyar égbolton. A Páros és Páratlan csillag feltétlenül idetartozik. („Páros csillag ritkán ragyog az égen.") Időközben kiderült, hogy nincs igaza ennek a dalnak sem, mert a csil­lagok több mint negyedrésze kettős vagy többes csillag, és inkább a magányos csillagok a ritkák. Ott látjuk a magyar égen a Vőfélycsillagot, a Nászvezetőt, a Mátra szerelmét, mely utóbbi a szeretet szerencsés csillaga. Van csillaga a Jámborok-nak is.

A „GÖNCÖL"

A rendelkezésre álló adatok alapján úgy tudjuk, hogy az ősmagyar égbolt „felső" része a Sarkcsillagra és környékére esett. Ennek is két központi csil­lagképe a Kis- és Nagy Göncöl, valamint maga a Sarkcsillag állt az érdeklődés központjában. Minden idők legizgalmasabb ősmagyar mitológiai kérdése: Ki volt Göncöl?

Akit szinte egyedülálló módon semmiféle megújulás és semmiféle haladás, sem a kereszténység, sem a modern kor nem tudott kiirtani a nép emlékezetéből. (A Nagy Göncöl hivatalos neve ősidők óta Ursa Major - Nagy

293

Medve. Számos nép nevezi egyszerűen Szekér-nek, máshol az ősi irodalmak­ban Kosár a neve a csillagképnek, nálunk magyaroknál emberemlékezet óta Göncöl a neve.) Központi szerepét nemcsak központi fekvése, nemcsak az a tény, hogy hazánkban is és az északi szélességeken állandóan a láthatár felett tartózkodó un. cirkumpoláris csillagkép, hanem közkedveltsége és kivételes tisztelete is biztosította.

Nálunk magyaroknál az egyetlen ősmagyar félisten, talán éppen a sokat emlegetett Magyarok Istene, a magyarok csillagistene, aki villámhordó szeke­rével rendre végigdübörgött a Hadak útján, a Tejúton. Nevének ősi változatai közül ma a következőket ismerjük: palóc kiejtés szerint: KINCSŐ, szegedi szójárás szerint: DÖNCÖL, DÖNCŐ. Kálmány Lajos szerint az istennyilakkal terhes szekér. Ugyanő mondja, hogy Szeged környékén soha nem volt haszná­latos a Göncöl elnevezés.

Göncöl kilétét illetően csak a néphagyomány adhat segítséget. Sokak szerint (csillagászok is így hivatkoznak írásaikban és előadásaikban) Göncöl azonos lenne azzal a táltos emberrel, aki a kocsit feltalálta: nagytudású ember volt, aki beszélt a madarakkal, fákkal és növényekkel, értette a csillagok jelen­tését, sok csodát is művelt, de senki nem látta, miként halt meg. Ugy vélték, az égben tűnt el, kocsival járt, melynek mindig görbe volt a rúdja, és most ezzel jár tovább az égen is. A táltosok létében sokáig hitt a magyarság. Még a múlt században is voltak, akik „láttak" is ilyen titokzatos embereket. Nyilvánvaló, hogy a népképzelet a táltosokat olyan tulajdonságokkal ruházta fel, amely tulaj­donságokat maga is szeretett volna megszerezni. Göncölt táltosnak tartja a csal­lóközi néphit ma is, de ugyanott Tündérkirályné szekereként is emlegetik. Keresztény korból maradt fenn - de mint más csillagképek keresztény és erőszakolt elnevezései, ez sem terjedt el egészen - a Krisztus Urunk szekere, később a Szent László szekere. Szent Mihály szekere is előfordultak.

Hogy Göncöl több, mint egyszerű ember, arra vonatkozóan tájékoztat a néphit véleménye magáról a szekérről. Ez pedig a különböző máig is élő mondásokban nyilvánul meg. Szeged tájékán azt mondják: „Ojan nehéz, mint a Döncöl szekere.'" Vagy: „Nehéz vagy, mint a Döncölszekér." „A Döncölszekér húzza az egész eget." „A Döncölszekér Isten nyilával van tele, sorjában tele rakva." (Ez utóbbi Kálmány Lajos szerint Szőregen elterjedt mondás.) Vajon a mai szőregiek közül akadnának-e még, akik tovább tudnák fejleszteni a szőre-gi és Szeged környéki felfogásokat a GöncölszekérróT? Kandra Kabos már hivatkozott munkájában bájos népmesékkel és hiedelmekkel szolgál a Göncölszekérrel kapcsolatban. Közülük idézünk:

„A Döncölszekérbe ökör van fogva, három pár: a középső ökörnek a fülében van a Hüvelypici, s onnan huángat: Cselső, hajsz!" Értelmezésében tudnunk kell, hogy a csillagkép enyhén hajló „rúd"-jának középső csillaga, a Mizar mellett szabad szemmel is látszik egy nagyon halvány piciny csillag. Ez az Alcor. Legújabb kutatások szerint a Mizar az Alcorral hetes csillagrendszert alkot. Az Alcor magyar nevei: Béres, Kisbéres, Ostoros. Főként, mert a Göncöl rúdját nálunk is összekötötték sokan a szekeret húzó ló fogalmával. Az Alcort az éleslátás próbájának is tekintik. A Mizar érdekes módon arab elnevezése

294

alapján: Al anak al benat: a gyászolással és gyászolók fogalmával is összefügg. (Latin: miseria =s nyomorúság) A Mizar volt az első kettőscsillag, amelyet Riccioli olasz csillagász felfedezett. (Mindezek után nem lehet kétséges, hogy a néphit szerinti Hüvelypici nem más, mint az Alcor.)

Az ősi magyar néphit szerint nagyon is hozzá van kötve a Göncölhöz a világ sorsa:

„A Döncölszekér húzza az egész világot, a cigány gyerök ugrál az ökörre, oszt leesik mindég; mikó a középső ökörre úgy rá bír ugrani, hogy nem esik lé, akkó evesz a világ." Nem lehet nem észrevenni, hogy a magyar ősképzelet első­sorban ökröt képzelt a szekér elé és nem lovat.

Magának Göncölnek mindenféle égi alkalmatossága van. Ezek is ott vannak az égbolton körülötte: Göncöl koszorúja, Göncöl lánca, Göncöl szérűje, Göncöl térítője, Göncöl vágása. Van tehát földje, gazdagsága és van Göncöl pallérja is. És van a magyar népképzeletben GÖNCÖL MÁSA is, mely nem más, mint a Kis Göncöl. Ez a Tündérkirályné szekere is egyben, amellyel a néphit szerint Jézust ajándékozza meg annakidején.

Arra is van ősmagyar magyarázat, miért is volt görbe a Göncöl rúdja: azért, mert mikor a Kis Göncöllel Jézus visszafelé ment a Tejúton, kátyúba került a kocsi és elgörbült a rúdja. Másik szerint nagyon meg volt rakva kenyérrel, cethallal (!), és morzsalékkal.

Ezek a képzetek már a keresztény kor elképzeléseinek és az ősi elgondolá­soknak a keveredéséből születtek. A hagyományok azt igazolják, hogy őseink képzeletét igencsak izgatta a Föld és az Ég „középpontjának" a kérdése. Az Ég közepét az „Ég köldökének" tekintették - mintha ember lenne. Az Ég köldöke tulajdonképpen a Sarkcsillag volt. A Sarkcsillag volt a „felső ég"-nek az a másik nevezetes pontja, amely foglalkoztatta őseinket.

VILÁGOSZLOP, VILÁGFA, VILÁG KÖZEPE ÉS A SARKCSILLAG

A Sarkcsillagnak a különböző népeknél betöltött igen fontos szerepéről meglehetősen bő irodalom áll rendelkezésre. Ez az irodalom azonban elsősor­ban csillagászati és navigációs vonatkozású. Néprajzi, mitológiai vonatkozású adatunk már kevesebb van. Van azonban annyi mindenképpen, hogv megál­lapíthassuk: igen jelentős szerepe volt a Sarkcsillagnak ilyen vonatkozásban is. A legtöbb északi nép „Oszlop", „Világ oszlopa" elnevezést használ. E népek az égboltot egy hatalmas tartóoszlopra szerelten képzelték el, a csillagokat pedig az égboltra erősítve. Összefüggés mutatkozik a magyar népnél is megtalálható „Világ közepe" és a Sarkcsillag között. Sok város és falu lett „Világ közepe", őseink képzeletében. így: Cinkota, Kóly, Boldogasszonyhalma, Tápé, Enying, Kenése, Pécska, Gyula és Gyöngyös is, amint az sok népdalból kiderül. E felfogás alapján készült hazánkban is egykor a „Világoszlop". E díszes oszlop tartotta az égboltot, tetején van az aranygomb, a Sarkcsillag, körülötte fordul az

295

égbolt. Lent a Föld közepében nyúlik ez a ház előtti díszes oszlop, ahol egy rézhegyre támaszkodik. A magyarok „Világoszlop", „Világfa" kultuszára Berze Nagy János mutatott rá az „Égigérő fa" című magyar mitológiai tanul­mánykötetében.

AZ „ÉSZAKAI SZIVÁRVÁNYTÓL" A SZALMÁS ÚTIG

Talán a Tejút ősi, népi elnevezéseinek irodalma a legnagyobb valamennyi ősi csillagnév-irodalmunk között. Szerencsére a fennmaradt elnevezésekről pontosan tudjuk ebben az esetben, hogy mire vonatkoznak, így a kép is pon­tosabb, ami az ősmagyar égbolt Tejútjáról elénk rajzolódik.

Az ősi székely monda szerint: megfogyott népével hátrálni kényszerült Csaba, s hogy az elveszett haza visszaszerzésére ázsiai rokonaival együtt érhessen vissza, hátrahagyta Erdély határánál őrködni a székelyt. Majd három­szor is visszatér serege egy részével, hogy megmentse az állandóan zaklatott népet. Közben Csaba is meghalt már régen. De a Székelyek járó csillaga nem szunnyadoz, és lobogva viszi a hírt a Földről az égi csarnokokba. Már itt lenn az utolsó nagy csata készül, amikor egyszerre paripák dobogása és fegyverzörej hallik, s fényes hadak némán vonulnak az égen fölfelé. A testvérek, akik baj idején sohasem késlekedtek, negyedízben sem maradnak el. „Mint hallgatag szellemek hosszú sorban nyomulnak a csillagos égen végig, s leszállnak ott. hol a havasok a kék égig emelkednek. Nincsen halandó, ki megállhatna a sebezhetetlenek előtt. Rémület szállja meg a tenger ellenséget, s futnak min­denfelé. A fényes hadak ösvénye pedig, melyet jöttökben és visszatértükben taposának, eltörölhetetlen marad az égboltozaton: az ő lábaik és lovaik patkói­nak nyoma az, mit derült éjféleken - mint tejfehér szalagot - látsz tükdökleni a magasban, s melynek azon órától Hadak úta a neve a székelyeknél, melyre te­kintve megemlékeznek ők Csabáról és hős atyjáról, Eteléről. (Lugossy József gyűjtése alapján Kandra Kabos nyomán.)

A Hadak útja elnevezést a külföldi szakirodalom is jól ismeri. A Tejút el­nevezései között magyar vonatkozásban ezt említi a legtöbb külföldi forrás. De az ősmagyar elnevezések hosszú sorának puszta felsorolása is meggyőzhet bárkit arról, hogy az ősmagyarság gazdag hit- és képzeletvilága milyen nagy szeretettel és tisztelettel tekintett a milliárd és milliárd távoli csillag egybefolyó fényeként felénk tükröződő derengő ezüst sávra, a Tejút sávjára:

Északai (Éjszakai) szivárvány Ezüst út Éjjeli kegyelet útja Lelkek útja Ország útja Madarak útja Hajnali hasadék Jézus útja Kerek udvar Szent Mihály útja Fejér köz Szép asszony vászna Fejér árok Szalmás út Isten barázdája Szalma út Tündérek útja Hajnal szakadék

296

Tündérek járása Ötevény Tündérek fordulója Szalmahullató út Hadak útja Polyva útja Tejes út Búcsújárók útja Tejút Zarándokok útja Ég útja Téí háta

Az elnevezések egy részében más népeknél is ismert nevek vegyültek, de igen sokban eredeti magyar elnevezés és képzeletvilág tükröződik.

Nincs lehetőség arra, hogy valamennyi elnevezés mondabeli hátterét is feltárjuk. (Sok esetben ez meg sem történt mind a mai napig.) Érdekes azonban a székely monda, melyet Kandra Kabos is idéz. Eszerint:

„A szép asszony hűtlen lőn kedveséhez. Ez arcul csapta őt, s letűnt a feneketlen kristálytóban, ezt mondván: várhatsz engem ezer esztendeig. A szép asszony most kedvesét ezer esztendő óta várja, éjjelenként kiteregetve vásznát, s estve-reggel a kristálytó vizével öntözgetve azt, mi aláperegvén szüli a har­matot."

(Új Magyar Múzeum, 1855.)

Sok minden volt a Tejút őseink képzeletében. Ez volt az Ég fejér köze. Éjszakai szivárvány, ezen szálltak le hozzánk az istenek, hősök és tündérek is. Itt volt valahol az Égiek kerek udvara is. A Tejút környékén találjuk azután a legszebb csillagokból formált Tündérasszony palotáját, Tündérasszony kútját, Szépasszony kútját. Tündérek táncát, a Tündérfőt, a Nagy és Kis Táltost és a Bába motolláját is. (A bába tündér volt a régi nyelvhasználatban.) Azt sajnos nem tudjuk pontosan, hogy kik voltak jogosultak az Égi kerek udvar használatára, és hogy e nevek mögött kik lappangtak.

E rövid áttekintés nyomán is bizonyos, hogy az „Északai Szivárványától a Szalmás útig megtett út a Tejút elnevezését illetően az ősmagyarságtól nap­jainkig terjedő hatalmas időt íveli át. Sajnos, az elnevezésrengetegben sok eset­ben csak mondatöredékeket sikerül a kutatóknak összegyűjteni. Egyre kevesebb azoknak a száma, akik a gyűjtőknek (a kérdőívekre adott válaszaik­ban) az adott elnevezéshez a vonatkozó ősmagyar mondát is csatolni tudnák.

Még így óriási kutatómunkát igényel azonban akár csak a Tejút néprajzi, mitológiai elemzésének folytatása is. Vállalkozó kedvű, csillagászat-, néprajz­os nyelvészetkedvelők előtt alig járt terület.

TÖRTÉNELMI EMLÉKEK

Ma már alig tudunk valamit arról, hogy milyen volt az ősmagyar égi történelemkönyv. Néhány fogalom és csillag-, illetve csillagképnév azonban sejtetni engedi ennek az égi képeskönyvnek a magyarság szempontjából jelen­tős gazdagságát. Az első és legfontosabb e téren az Óriás égi képe, amely rend­szerint az Orion csillagképpel azonos. Csillagneveink között megtalálható az

297

Óriás szemöldöke, az Óriás tenyere, az Óriás táskája, az Óriás verme, az Óriás gázlója, az Óriás kútja. Ki volt az ősi Óriás a magyar nép képzeletében?

Mindenekelőtt az ősi kozmológia egyik szereplője, aki természetfeletti ha­talommal bírt, és akinek tulajdonítani lehetett a természetben tapasztalt nagy átalakulások előidézését, létrehozását. (Eredet-mondánk szerint: NIMRUD).

A Föld és a földrészek ebben az ősi elgondolásban az Óriás egy-egy testrészéből keletkeztek. Később a nyers természeti erők és elemek megszemé­lyesítése során ők maguk válnak hatalmas óriásokká, világot rendező erőkké, istenek elleni harcosokká. Oly tulajdonságokkal felruházva, mely tulajdonsá­gok hiányoznak az erősek és hatalmasok közötti örök küzdésnek kitett népekből, mely tulajdonságokat mesehősökre és óriásokra ruháznak, akiknek történeteiben minden lehetséges és minden megtörténhet, ami itt a Földön a tapasztalat szerint nem valósítható meg.

Az óriások között is vannak jók és rosszak, vannak, melyek kedvelik az embert és segítik, és vannak, amelyektől félni kell. Vannak óriások, amelyek el akarják nyelni a csillagokat. Az óriások az ősmagyar mondákban többnyire a jókat jutalmazzák és a gonoszakat büntetik, mint a többi mesehősök. Az égbolt óriása Orion, az égi vadász a magyaroknál buzogánnyal, vívóállásban áll az égi hatalmasságot és erőt kifejező ugyancsak óriás csillagkép, a Bika előtt. Égi óriásunk a tűz és víz szülötte. Maga az Orion csillagkép ősrégi eredetű. Azon kevés csillagalakzat egyike, amellyel már a Bibliában is találkozunk:

„Aki teremtette a göncölszekeret, a kaszás csillagot és a fiastyúkot és a dél­nek titkos társait..."

(Jób Könyve 9.9.) „Összekötheted-é a fiastyúk szálait; a kaszáscsillag köteleit megoldha-

tod-é?" (Jób Könyve. 38.31.)

(Orion = Nimrud... a Szerk.)

Megszemélyesítése során hősök, történelmi nagyságok jelképévé vált az égbolton. Ez a gyakorlat egyébként nem egyedülálló. 1808-ban néhány tudós azt javasolta, hogy az Oriont nevezzék el Napóleonról. (Flammarion: Újabb Csillagászati Olvasmányok. Napóleon Csillagzat, Bp. 1879.)

Történelmi emlékek az égbolton még az ősmagyar csillag- és csillagkép­nevek közül: Székelyek csillaga (Szaturnusz?), Magyarok csillaga (valószínű­leg a fényes Jupiter bolygó). A Három királyok csillagai (valószínűleg az Orion három középső csillaga, az Orion öve), Szent László szekere (a Göncölszekér), Törökországi Döncöl (a Nyilas csillagkép öt fényesebb csillaga - eredete ismeretlen). Mátyás király szeme (nincs azonosítva), Tatárdúlás (valószínű a Berenice Haja csillagkép), Bujdosók lámpása (valószínűleg az Aldebaran), Vezér, Hadnagy, Hadvezető, Három hadnagy (valószínű a Hattyú csillagkép legfényesebb csillaga és a kereszt alakú csillagkép három következő csillaga, ezek mintegy hadirendbe állva emelkednek fel a láthatár alól.) Pajzstartó, Zászlós, Zászlótartó, Sereghajtó lövő (ezek is valószínűleg a Hattyú csillagkép csillagai lehetnek az előbbihez hasonló meggondolások alapján).

298

BÚCSÚSZÓ „A Tejútnak, Csillagrendszerünknek, a „Hadak Útjának" mondájával bú­

csúzom - a már idézett monda másik változatával. (Hankó Vilmos-Székelyföld)

„Itt lent az utolsó csata készül, maroknyi nép az ellenséggel szemközt, midőn egyszerre paripák dobogása és fegyverek moraja hallatszik, s fényes hadak vonulnak némán az Égen fölfelé; a dicső harcztársak, kik háromszor jövének segítségre, most negyedszer, mint hallgatag szellemek hosszú sorban nyomulnak a csillagos égen keresztül feleik segítségére, s leszállnak ott, hol a kék boltozat a székely havasokkal ölelkezik."

„Nincs halandó erő, mely megállhatna a halhatatlanok előtt...

299