www.facebook.com/athenaeumkiado

www.athenaeum.hu 2990 Ft

Balassagyarmat, 1973. Két fiú oson az éjszakai utcákon, a ruhájuk

alatt a helyi katonai laktanyából ellopott fegyverek. Elôre megfontolt

tervük, hogy behatolnak a lánykollégiumba, s túszokat ejtenek, majd

a hatóságokat arra kényszerítik, hogy biztosítsák számukra az ország

zavartalan elhagyásának lehetôségét. Vajon ki ellen lázadnak ezek a

fiúk? Az ôket elhanyagoló szüleik érzelmileg üres élete, a családjuk,

a fojtott levegôjû kisváros vagy a korabeli társadalmi tér szûkös szá-

mukra? Az elkerülhetetlen tragédia sokak életét végigkíséri; a Pintye

család tagjaiét, a túszul ejtett lányokét, a szemtanúkét, a leszámolás-

ban bevetett katonákét, rendôrökét, az eset megoldásában közre-

mûködô pszichiáter szakértôkét. S egy fiatal balassagyarmati lányét,

Hatala Csengéét, aki a történet nyomába ered, nem sajnálja az idôt,

nem fukarkodik az érzéseivel és a könnyeivel, s fáradhatatlan kuta-

tómunkával felgöngyölíti a történet legapróbb részleteit is, hogy

megírja ezt a sajátos tényregényt, a túszdráma és a Kádár-korszak

politikai-társadalmi közegének hiteles forrását, egyben személyes

vallomását a körülötte feltáruló emberi világ értelmezésérôl és a

felnôtté válás fontos lépéseirôl. Egy régi legenda nyomában – az

igazságot kutatva a múltban, a megismerés határait feszegetve a je-

lenben, s csendben átlépve a jövôje küszöbét.

hatala_flexi_Layout 1 4/28/15 1:52 PM Page 1

H ATA L A C S E N G E

H Í R Z Á R L A T

A b a l a s s a g y a r m a t i t ú s z d r á m a

A T H E N A E U M

hatala001-328.indd 3 2015.04.23. 8:46

7

Több évtizede annak, hogy lezajlott a balassagyarmati túsz­dráma, ám a történtek pontos feltárása hiányában csak tit­kokkal, legendákkal és eltorzított tényekre alapozott adaptá­ciókkal találkozhattak az érdeklődők. Kutatásaim során arra törekedtem, hogy hiteles beszámolót adjak az eseményekről, miközben helyenként ferdítéssel, féligazsággal, fikcióval, de félelemmel, fájdalommal és feloldozással is találkoztam. El­kerülhetetlen volt, hogy a hosszú évek alatt fontos részletek vesszenek el az idő sűrűjében. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a tragédia okozóin, elszenvedőin és felszámolóin kívül rengeteg családtag, barát és ismerős rendelkezhet továb­bi emlékekkel, amelyeket érdemes lenne csatolni a leírtakhoz. Elsősorban a túszdráma azon résztvevőire koncentráltam, akik megosztották velem történetüket. Így ennek a könyv­nek a fontosabb forrásai azok az emlékmozai kok, amelyeket ők meséltek el. A hosszú évtizedek természetesen megkop­tathatták a részleteket, melyekre így sokan sokféleképpen emlékezhetnek.

Minden lejegyzett tényt a saját interjúimból, megfigyelé­seimből, az egyes szereplőktől megszerzett dokumentumok­

hatala001-328.indd 7 2015.04.23. 8:46

8

ból és levéltári anyagokból gyűjtöttem össze, de a folyamatos olvashatóság érdekében néhány hiányzó részletet a képzele­temet mozgósítva pótoltam.

A kötetben olvasható párbeszédek rekonstruálásához ha­talmas segítséget nyújtottak dr. Samu István korabeli fel­jegyzései, valamint a később megnevezett három levéltárban található tanúvallomások, jegyzőkönyvek és egyéb dokumen­tumok, amelyek gyakran párbeszédfoszlányokat is tartal­maztak. Emellett az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levél tárában és a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levél­tárában fellelhető operatív anyagok jegyzőkönyveit bizonyos sti lisztikai módosításokkal csaknem teljes egészükben fel­használtam, meghagyva a szereplők szavajárását, kihagyva bizonyos általam irrelevánsnak gondolt részleteket. A levél­tárakban talált, kézzel írott vagy gépelt levelek többségének szövegét szó szerint, dőlt betűkkel közlöm, a szereplők által használt dátum­idő megjelenítéssel és rövidítésekkel, kizá­rólag központozási és betűhibákat javítva, s az érthetőség kedvéért a legszükségesebb kiegészítéseket szögletes zárójel­ben feltüntetve. Ugyanilyen formában szúrtam be a bírósági ítélethirdetés és vádirat részleteit, az újságcikkeket és a tör­vénykönyvekből idézett részleteket is. A levelekkel, valamint a Magyar Nemzeti Levéltár Nógrád Megyei Levéltára és a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára által digitali­zált fotókkal kapcsolatosan a könyv utolsó lapjain található végjegyzetben adok bővebb magyarázatot.

Balassagyarmat történetének egyes mozzanatait az inter­

hatala001-328.indd 8 2015.04.23. 8:46

9

jú alanyaim, a város néhány tősgyökeres lakója, valamint a kutatásaimat segítő levéltári dolgozók mesélték el. Az ő visszaemlékezésüket a Balassagyarmat története 896–1962 című könyv alapján egészítettem ki. A releváns pszicholó­giai fogalmakat elsősorban a dr. Samu Istvánnal és Végh Józseffel készült beszélgetéseimre támaszkodva, valamint Hervey Cleckley amerikai pszichiáter ismert definícióinak segítségével magyaráztam meg.

Az 1973­as túszdráma szereplőinek nevét (különböző szem pontokat figyelembe véve) a következőképp használom a kötetben: Az eseményeknek több olyan résztvevője is volt, akik a történetben fontos szerepet játszottak, vagy tetteiknek komoly jelentőséget tulajdonítok. Gyakori felbukkanásuk miatt és a szöveg érthetősége érdekében kitalált keresztne­veket aggattam rájuk. Azokat a résztvevőket, akik a történet­ben inkább csak megfigyelőként vagy ritkábban tűntek fel, és viselkedésükkel az eseményeket kevésbé befolyásolták, valamint a hatóságok egyszer­egyszer felbukkanó alakjait jellemző tulajdonságaik vagy a beosztásuk alapján külön­böztettem meg. Mindezek alól kivételt képeznek a Pintye család egyes tagjai és azok a résztvevők, akik valamilyen formában beleegyeztek abba, hogy a nevüket nyilvánosság­ra hozzuk. Azok az interjúalanyok, akik a kötetben többször megszólalnak, de a nevük elhallgatását kérték, szintén kita­lált keresztnevet kaptak.

Azoknak, akik segítettek megtörni a csendet, vagy meg­bocsátották nekem, hogy kérdéseimmel magam töröm meg,

hatala001-328.indd 9 2015.04.23. 8:46

10

a következő soraimmal szeretném hálámat kifejezni: köszö­nettel tartozom minden olyan Hölgynek és Úrnak, akik ano­nimitásukért cserébe megosztották velem emlékeik darab­jait. Köszönöm az együttműködést Altmann Zsuzsannának †, Bánfalvi Istvánnak, Berencsi Attilának, Czeba Józsefnek, Czeba Katalinnak, dr. Czudar Sándornak, D. Máriának, Fe­jes Andrásnak, Fülöp Gézának, H. Zsuzsannának, Iloná­nak, Márton Istvánnak, P. Lászlónak, Petrovecz Jánosnak, dr. Samu Istvánnak, Srancsik Józsefnek †, Szilágyi Szabolcsnak, U. Erzsébetnek, Végh Józsefnek, Zsembe Ottónak, az Ál­lambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának, a Magyar Nemzeti Levéltár Nógrád Megyei Levéltárának, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának, a Budapesti Fegy­ház és Börtönnek, valamint a Szegedi Fegyház és Börtönnek. Köszönöm a támogató munkát dr. Fényes­Bók Szilviának, Szőke Zsuzsának, a balassagyarmati Madách Imre Városi Könyvtárnak, a salgótarjáni Dornyai Béla Múzeumnak, va­lamint a Büntetés­végrehajtás Országos Parancsnokságának. Köszönöm továbbá a családomnak, a barátaimnak, az ismerő­seimnek és az ismeretlenül segítőknek, hogy közelebb vittek a célomhoz, akár információkkal, útmutatással, telefonálással, fuvarral, kísérettel vagy biztatással.

Megjegyzés: a tragédiát követően a Pintye család tagjai nevet változtattak. Az érthetőség és a diszkréció kedvéért e könyv oldalain végig Pintyeként szerepelnek.

Hatala Csenge2015

hatala001-328.indd 10 2015.04.23. 8:46

hatala001-328.indd 12 2015.04.23. 8:46

13

P R O L Ó G U S

Az asztalra tette a kezét, miután kelepcébe csalta a királyt, s két lépéssel a játék vége előtt ismét magára húzta magabiz-tos álarcát. Ez mindig bejött. Azt akarta, hogy a többiek ne vegyék észre, hogy pár pillanattal ezelőtt kétely és félelem lett úrrá rajta. De csak a gondolatai forogtak ekörül, hiszen kimondani tragédia lett volna: mi van, ha mégsem… Pedig győzni kell, hiszen csak karnyújtásnyira van a szabadság-ba szökés lehetősége. Mégis úgy vetül rá a halál gondolata, mintha örök rettegésben akarná tartani. Biztos, hogy az egyik valóban be fog következni. De vajon nem lehet, hogy a halál-ban is ott bujkál a szabadság? Pedig a Mississippin vár rá az igazi függetlenség, nincs miért idegeskednie. De mindig biztosra kell menni, a végletekig el kell hinni, s valóban bele kell vágni. Furcsa, de sokszor annyira jól működött az álarc, hogy a környezetében mindenki kétség nélkül megesküdött volna arra, hogy magabiztos mosolya mögött őrült cinizmu-sát, nem pedig botladozó félelmét véli felfedezni. Hiszen úgy ismerték, mint egy kérkedő, fellegek közt járó embert. Pedig ő csak győzni akar, úgy, hogy megmutatja: néhány okos lé-

hatala001-328.indd 13 2015.04.23. 8:46

14

péssel terveit az életben is megvalósíthatja, nemcsak a sakk-táblán. Nem érdekelte már a bábuk feletti uralom: embereket akar mozgatni. Ehhez olyat kell cselekednie, amire más még csak gondolni sem mer. Végül az ő fejében is megrekedt az aggodalom. De eszébe sem jutott, hogy mindezt kimutassa, erről senkinek sem kell tudnia. Elég a látszatot fenntartani, hogy minden rendben, s máris mindenki elhiszi neki. De visz-szalépni sem lenne értelme, arra rámenne a becsülete. Ha visszalépne, amikor eddig minden tökéletesen alakult, csak a tekintélyét csorbítaná. Nem azért készült ennyit, hogy most feladja. Nem fogadhatja el a félelmeit. Jól tudta: minden egyes perc csak időhúzás, és felismerte, hogy semmiképp nem fordulhat vissza. Tudta, hogy nem hibázhat. Tudta, hogy a diadalért meg kell harcolnia. Itt az ideje, hogy feleljen lel-kének hívó szavára, hisz a történetét maga kell megírja. Egy történetet, melyet talán még sokan fognak emlegetni. – Győ-zelem – mondta, mikor végleg lépésképtelenné tette a királyt. Gyors mozdulatokkal, ám arcán ijesztően derűs mosollyal leemelte kabátját a szék támlájáról, miközben megszorította a fegyver tusát. – Kezdhetjük.

hatala001-328.indd 14 2015.04.23. 8:46

I .

K I Á L T Á S O K

hatala001-328.indd 15 2015.04.23. 8:46

17

Az 1940­es évek végén, a szovjet Vörös Hadsereg felszabadí­tó politikai és katonai manővereit követően törvény mondta ki: a Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé. A Magyar Dolgozók Pártja vezetésével szerte az or­szágban a szocializmus eszméit hirdették. Az Alkotmány születése utáni évben sötét felhők gyülekeztek Nógrád me­gye székhelye, az Ipoly folyó bal partján fekvő határ menti kisváros, Balassagyarmat felett. 1950­ben a megyeszékhelyi jog az alig ötven kilométerre elhelyezkedő Salgótarjánhoz került, s ez kedvezőtlen jövőt ígért a városnak. Sokan még ma is a semmi korszakaként írják le azt az időszakot. A me­gyei köztisztviselőkkel mintha az élet is elköltözött volna a településről. A helybéli lakosok és a környező falvak népe inkább más városokban keresték a kenyerüket, hiszen Ba­lassagyarmat ipara és kereskedelme nem volt annyira fejlett, hogy akár az ott élők megéljenek belőle. Így a város mellett kitartó lakosság a számottevő fejlődés perspektívája nélkül élte hétköznapjait.

hatala001-328.indd 17 2015.04.23. 8:46

18

Az 1956­os forradalom újabb sorscsapásként érte Balas­sagyarmatot. Október utolsó napjaiban a vasút dolgozói sze­mükben a változás reményével gyülekeztek az állomáson, hogy később felvonuljanak a kórházi szovjet emlékműhöz, amelyet ugyanúgy ledöntöttek, mint a város középületein lévő egyéb hasonló jelképeket. Ezt követően elfoglalták a rendőr­ség épületét, ahol forradalmi tanácsot és katonai bizottságot alakítottak. A városban megbénult a közlekedés, felborult a rend, a kaotikussá vált közterületeket szerteszóródó röpcé­dulák temették be. Balassagyarmatra a szovjet csapatok úgy két hét múlva érkeztek meg. Segítségükkel a helyi kommu­nisták véget vetettek a forradalomnak, és helyreállították a közrendet, amelynek fenntartói a határőrség laktanyájában állomásoztak. Az idő elérkezettnek látszott arra, hogy a Ma­gyar Szocialista Munkáspárt közbenjárásával megkezdődjön a konszolidáció és a károk kompenzációjának időszaka.

Az újabb évtized hajnalán lassan kezdett fellendülni a vá­ros ipara, és fejlődött a kereskedelem is. Számtalan új mun­kahely jött létre, s egyre több család teremtette meg az ott­honát Balassagyarmaton. A város újraéledése felpezsdítette a kulturális életet is: a Palóc liget szabadtéri színpada mellett a Madách Filmszínház is várta az érdeklődő fiatalokat, akik nemcsak szórakozni, hanem tanulni jártak Balassagyarmatra, ahol több új iskola nyitotta meg kapuit.

Azokban az időkben a még szabályozatlan Ipoly folyó volt az oda járó diáksereg egyik kedvenc fürdő­ és horgászállomá­sa. A folyó partján a fűz­ és nyárfaligetek között még ma is

hatala001-328.indd 18 2015.04.23. 8:46

19

látni néhány embert, amint halakra lesve, magányosan gub­basztanak a bokrok tövében, de gondolataik némaságát nem zavarják meg többé gyermekhangok. Csupán egy­egy kutya ugatása szakítja meg néha az idillt. Sem az iskolák, sem a di­ákok nem tűntek el, mégis különös csend borítja láthatatlan fátylát a folyóra. Ahogy az egykor kedvelt társasági helyeket, a Pince Presszót, az Ipoly Presszót vagy a Tünde Presszót is hiába keresné az arra látogató, aki évtizedek múltán szívesen elevenítené fel emlékeit.

Az 1960­as évek ifjúságának törzshelyeként működtek ezek a kocsmák, melyek sok izgalmas beszélgetés színterévé vál­tak. A fiatalok gondolkodásának a középpontjába került a popkultúra, a szabad hippik élete és a nyugati társadalmak világa, s ezek egyre jobban lelkesítették őket. Közülük sokan ábrándoztak egy szebbnek hitt életről és egy egészen más tár­sadalmi légkörről. A Szabad Európa Rádió és a Radio Luxem­bourg nyugatbarát híreket és az akkori szocialista országok­ban élők számára elérhetetlennek tűnő slágereket csepegtetett a lelkes érdeklődőknek. A korabeli politikai rendszerben élők közül csak kevesek számára adatott meg a külföldre utazás lehetősége, így aztán nem sokan tapasztalhatták meg, milyen is az élet a távoli nyugaton. Többen átszöktek a határokon, hogy magukhoz ölelhessék a demokráciát, vagy legalább szippantsanak egyet a levegőjéből.

A másfajta világ iránt ébredő lelkesedés az élet külsőségei­ben is megmutatkozott. Sok fiatal fiú hosszú hajviseletével vívta ki a rendőrség folyamatos figyelmét. Azok az emberek,

hatala001-328.indd 19 2015.04.23. 8:46

20

akik hittek abban a politikai rendszerben, melyben éltek, at­tól tartottak, hogy a fiatalok esetleg tönkre akarják tenni a különös külsejükkel és a viselkedésükkel. Gyakran állították meg őket az utcán, hogy valami probléma után kutatva gon­dosan átvizsgálják a papírjaikat. Abban az időben a közve­szélyes munkakerülés vétségéért bárkit bevihettek a rendőr­ségre, sőt, rosszabb esetben börtönbe is kerülhetett az illető. Pedig hányszor összegyűltek csoportosan, hogy megosszák egymással gondolataikat, nemcsak a presszókban, hanem például a vasútállomáson!

Ma már az állomás sem tartozik azokhoz a területekhez, ahol az elődök példáját követve gyülekezni vagy ismerkedni lehet. Az állomásépület ablakaiban csak néhány vasúti kocsi villan fel pirosan­sárgán, amikor a szerelvények megállnak, hogy megváljanak maroknyi utasuktól. S az utca, amely az állomásról a város központjába vezet, csak a szebb napokat is megért Madách Filmszínházat és az annak túloldalán elte­rülő Palóc ligetet kínálja a kikapcsolódásra vágyó járókelő­nek. Ha valaki mégis elsétál az utca végéig, megpillanthatja a teret, amelyet 1973­ban a Geisler Eta Középiskolás Leány­kollégium sárgás színűre festett épületcsoportja és a közéjük ékelődő Állami Biztosító keretezett. A sárga, emeletes épület napjainkban a Szent Imre Keresztény Általános Iskola nevet viseli, de ablakai ma is a majdnem szemközt elhelyezkedő Városháza és a Vármegyeháza magabiztos falait bámulják.

1973. január 7­én, vasárnap még senki sem gondolta, hogy hamarosan különös események zavarják meg Balassagyarmat

hatala001-328.indd 20 2015.04.23. 8:46

21

idilli hétköznapjait, s azokban a kritikus napokban ezek az épületek lesznek a város életének főszereplői. Azon a héten a rendőrség, a Belügyminisztérium és a titkosszolgálat is felvonultatta erőit. A fiatalokat pedig jobban figyelték, mint valaha. Próbáltak tőlük információkat szerezni, beépülni a társaságukba, hiszen akkoriban mindenki arról beszélt, hogy két fiú különös módszerrel szeretne nyugatra távozni. Az emberek az utcára sereglettek, hogy első kézből értesüljenek egy olyan történetről, amely sokak figyelmét a városban zaj­ló események felé irányította. Azelőtt senki sem figyelt fel különösebben Balassagyarmatra, ahogy az ott élő emberek hétköznapjai is a megszokott rendben csörgedeztek az idő megállíthatatlan folyamának cseppjeként. Azon a bizonyos januári héten sokan szerették volna, ha az emberek kíváncsi­sága nem ébred fel a város viselt dolgai iránt, vagy ha mégis, akkor nem egy ilyen tragédia kapcsán. De azon a hideg téli estén a tizennyolc éves Pintye András és testvére, a tizenhét éves Pintye László minderről másképp gondolkodtak, mi­közben az utcákat rótták, fejükben egy oltári tervet forgatva izgatottan, egy gépkarabélyt rejtve András lódenkabátja alatt, s egy pisztolyt László zsebében.

A fegyverek tulajdonosa a fiúk apja, a BM Határőrség Ba­lassagyarmati Kerületi Parancsnokságának pártbizottsági tit­kára volt. Id. Pintye András főként a széles vállainak köszön­hetően akkor is tekintélyt parancsoló külsővel rendelkezett,

hatala001-328.indd 21 2015.04.23. 8:46

22

ha nem viselt egyenruhát. Pedig a gyorsan tovaszaladó évek alatt hasat növesztett, kerek arca és húsos ajkai alatt egyre feltűnőbben gyarapodott a tokája is. Rövid, őszülő haját rend­szerint úgy hordta, hogy a homlokából hátrafésülte a hosz­szabb tincseket, így azok nem zavarták abban, hogy vastag szemöldöke alól a világra szegezze szúrós, fekete tekintetét. A férfi akkoriban töltötte be a negyvenkettedik életévét, már alezredesi rangban szolgált határőrtisztként, a Miskolc–Szob közötti határszakaszért felelt. Beosztottjai megbízható, ér­telmes, munkaszerető és megnyerő modorú embernek írták le, bírálni persze nem merték, hiszen fenyegető magatartása miatt tartottak is tőle. A háta mögött sokszor arrogánsnak és sértegetőnek nevezték, olyan személyiségnek, aki szerette a hatalmát fitogtatni. Kollégái szerint amikor italozott, még arrogánsabbnak tűnt. Márpedig id. Pintye András gyakran nézett a pohár fenekére. Nemegyszer eltűnt a Balassagyar­mattól alig harminc kilométerre fekvő Nagylóc községbe; ott volt a kedvenc kocsmája. A középső fia rendszerint kiabált vele ezért, úgy, hogy még a cipők is repkedtek az előszobá­ban, amikor részeges apját kérdőre vonta: „Az isten harag­jának kell mindig így hazajönni”, máskor meg a legidősebb gyereke gúnyosan így adta át neki a telefont: „Apu, keresnek a piabarátaid”.

Ha id. Pintye András ittas volt, gyakran hazavitte a szolgá­lati fegyvereit. Ilyenkor a fogasra akasztotta a gépkarabélyt. Azon a vasárnapon azt hitte, hogy a fegyverei a hivatali pán­célszekrényében pihennek a hozzájuk tartozó tárakkal, lősze­

hatala001-328.indd 22 2015.04.23. 8:46

23

rekkel és fontos iratokkal együtt. Az sem tűnt szokatlannak számára, hogy aznap szinte nem is látta a fiait, a bokros te­endői mellett rendszerint kevés ideje jutott a gyereknevelésre. Kollégái körében gyakran hangoztatta a szinte szállóigévé vált mondását: „Én nevelem más gyerekeit, az enyémet is nevelje más”. S habár elfoglalt ember volt, arra mégis volt gondja, hogy a fiai értsenek a fegyverekhez. A testvérek be­járhattak a laktanyába, és a lövészeteken is jelen lehettek. Emellett folyamatosan felbukkantak a határőrök kéthetes táboraiban, ahol a laktanyában laktak, és kiképzéseken, va­lamint fegyverhasználati oktatásokon vettek részt.

A társadalmi ranglétrán egyre feljebb kapaszkodó férfi szinte csak a karrierjének és hatalma gyarapításának élt, s nem szívesen emlékezett azokra az időkre, amikor még egyikkel sem rendelkezett. A története előzménye, hogy a háború után, az 1940­es évek végétől a magyar tisztikar telje­sen lecserélődött. Az addigi tisztek helyére gyakran szegény sorból, a tanyasi világból származó, többnyire iskolázatlan fiatalokat válogattak, hogy a szovjet igényeknek is megfele­lő, a hatalom képviseletében dolgozó pártembereket farag­janak belőlük.

– Apám a Hajdúságból származott – nyilatkozta később P. László. – Tizenhét évesen került a kommunista pártba, előtte cselédsorban élt. Nagyapámék egy papnál laktak egy marha­istállóban tizenakárhány gyerekkel. A pap egy nyolclakásos házban élt, és sosem invitálta be magához őket, pedig ezek

hatala001-328.indd 23 2015.04.23. 8:46

24

azt prédikálják, hogy isten előtt mindenki egyenlő… Apám egyébként azért lépett be a pártba, mert így ingyen mehetett táncolni… De sokan azért álltak erre az oldalra, mert nem akarták, hogy a grófok visszajöjjenek…Viszont olyan is volt, akinek azt mondták, ha nem írja alá a belépő nyilatkozatot, nem veszik fel a fiát az egyetemre. Aki bizonyos mértékben nem működött együtt, az nem érvényesült… Később apám amúgy tényleg hitt ebben az eszmében.

A nyomorból felemelkedő ifjakat ösztönözte az előrelépés lehetősége, hiszen a számukra kifejlesztett képzéseken rangot és hatalmat szerezhettek. Politikai tiszteket képeztek többek közt a Sztálin Politikai Akadémián is, ahol viszonylag gyor­san, kevesebb mint egy év alatt befejezhették a tanulást, így az onnan kikerülő tisztek egészen rövid idő alatt leválthatták az előző állományt. Id. Pintye András az 1940­es évek végén került az akadémiára, amelynek elvégzése után a BM Határ­őrség hivatásos állományú tisztje lett. Ezután a Dunántúlra vezényelték továbbképzésre, itt találkozott azzal a lánnyal is, akit később feleségül vett. Az alacsony termetű, törékeny gépírónő, alkatától kissé idegen, fiúsra igazított, rövid barna hajat viselt, ami kiemelte hosszúkás arcából kivillanó, enyhén vágott, világos szemeit. Az asszony a munkáját mindig pre­cízen, hibátlanul végezte, azonban otthon a férje árnyékában élt, s a komoly döntéseket mindig az urára hagyta.

hatala001-328.indd 24 2015.04.23. 8:46

25

– Az anyám szava otthon nem sokat ért… – vallott a csalá­di erőviszonyokról később P. László. – Sokat veszekedtek az apámmal. Tíz percet sem bírtak ki [civakodás nélkül]… Az anyám [egyébként] olyan volt, hogyha azt mondtuk neki: „Anyu, süssél sajttal töltött pulykamellet!”, akkor legalább húsz emberre csinált, vagy például a kétliteres üvegben lévő kovászos uborkát mind kiöntötte egy tálba. Nem tudott mér­téket tartani. Ha bement egy boltba, bárónőnek képzelte ma­gát. Ha volt elég pénzünk, a kutya is gyulai kolbászt evett.

A szülők a nézeteltérések ellenére sok mindenben mégis egyetértettek. Mindketten szerették a társaságot és az italt, de leginkább a politikai elveikben mutattak hasonlóságot. A hatalom és a karrier mindennél előrébb való volt számukra. Az 1956­os forradalmat követő években, pontosan 1958­ban a házaspár három gyerekével Balassagyarmatra költözött, ahol id. Pintye Andrást párttitkárnak választották, a felesége pedig először a Gabonafelvásárló Vállalathoz, majd a Balassagyar­mati Járási Pártbizottsághoz került mint személyzeti előadó.

A család a Hétvezér utcában, egy kétszárnyú BM­bér­ház második épületének első emeletén kapott egy kétszobás lakást. A házban javarészt rendőrök és katonatisztek éltek. A MOL kúttal ma is majdnem szemben elhelyezkedő épületet egy külön vaskapun belépve lehetett megközelíteni. A nagy, fekete keretű bejárati üvegajtón áthaladó a fekete­fehér mo­zaikcsempékkel kirakott előtérbe lépett, majd egy sötét vas­korláttal szegélyezett kőlépcsőn juthatott le az alagsorba a

hatala001-328.indd 25 2015.04.23. 8:46

26

pincékhez, vagy fel az emeletekre, a lakásokhoz. Az első emeleti három lakás bejáratának előtere fekete­fehér köveivel inkább emlékeztetett a korszakban használt tipikus fürdő­szoba­burkolatra, mint folyosót borító járólapokra. A bal kézre eső, fa bejárati ajtó mögött bújt meg a család otthona. Az előszobaként funkcionáló szűk folyosó bal oldalán nyílt a konyha, majd a fürdőszoba, aztán egy kisebb szoba követ­kezett, valamint egy nagyobb szoba erkéllyel. A lakás maga nem volt túl tágas, de a gyerekek még kicsik voltak ahhoz, hogy a szülők a méretek miatt panaszkodjanak. Igaz, nem is nagyon törődtek mindezzel, hiszen id. Pintye Andrást első­sorban az előrejutása és a tanulmányai foglalkoztatták. A csa­ládfő, hogy fejlessze képességeit, a Marxista­Leninista Esti Egyetemen, később pedig a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia levelező tagozatán tanult tovább.

– Apám főként a karrierjével törődött – számolt be erről az időszakról később P. László. – Tizenegy kitüntetést kapott, bentlakásos iskolába járt, csak hétvégén volt otthon. Mi meg az utcán csellengtünk. Négy évig, amíg iskolába járt, nem is láttuk. Utána meg, amikor mi reggel iskolába mentünk, ő még aludt. Amikor hazaértünk, már nem találtuk otthon. He­tekig nem beszélgettünk… Ha valakinek problémája van, és a szüleihez fordul vele, az előbb­utóbb megoldódik. Nálunk ilyen komolyabb beszélgetésekre nem került sor, és szinte sose csináltunk semmit együtt.

hatala001-328.indd 26 2015.04.23. 8:46

27

– Bandinak mindig az fájt, hogy nem volt [igazi] családja – mondta később Bánfalvi István, András egyik legjobb barátja.

– Mindig előttem van, ahogy ez a gyerek várta a szülői szere­tetet, azt, hogy vele is foglalkozzanak. De nem foglalkoztak.

A Pintye szülők sokszor tettek kísérletet arra, hogy a fia­ikkal megfelelő kapcsolatot teremtsenek. Id. Pintye András gyakran szónokolt a gyerekeinek, akik ha megszólaltak, és vitába szálltak apjukkal, türelmetlen és agresszív válaszra számíthattak. Később, ahogy a fiúk kamaszodtak, a szülők egyre kevésbé voltak számukra elérhetők. Munkájukból ki­folyólag sokszor töltötték idejüket más pártemberekkel cse­reüdültetéseken, hétvégi házakban, és nem otthon, a szűkebb családjuk körében.

– Volt két karrierista szülő, akik egyébként végtelenül rendes emberek voltak – mesélte később Bánfalvi István. – De szá­mukra a gyereknevelés például azt jelentette, hogy „éljétek a világotokat” felkiáltással minden reggel kitettek Bandiéknak száz­száz forintot. Bandi egy mély érzésű gyerek volt, s ez a hozzáállás nagyon bántotta… Sokat beszélgettem vele erről… Gyakran emlegette, hogy „nem kell nekem a pénz. Akartam apámmal beszélni, de most szovjet küldöttség volt, most ez volt, most az volt…” Itt cseng az a bizonyos mondata a fülem­ben: „Bassza meg a száz forintját, nekem nem a pénz kell”.

hatala001-328.indd 27 2015.04.23. 8:46

28

– Náluk nem volt szülői háttér – emlékezett vissza később Márton István, a testvérek egyik régi ismerőse. – A fiúk sza­badon és rendszertelenül éltek. Hozzájuk bármikor elmehet­tünk, [hiszen] a szülők szinte sose voltak otthon. Ha például hozzánk este nyolc után feljött volna valamelyik haver, anyám agyvérzést kapott volna.

1972­ben a Pintye család egy tágasabb otthon megszerzése érdekében beköltözött a Patvarci utcai BM­lakások egyikébe négy másik család mellé.

– Ami számomra a legnagyobb törés és egyben gyökeres vál­tozás volt – idézte fel később P. László –, hogy elköltöztünk a Hétvezér utcából, így elszakadtam attól a társaságtól, [akikkel addig együtt voltam]. Ez nekem nagyon rosszul esett. A Hét­vezér utcában például nem mindenkinek volt tévéje, így sok­szor átmentünk egymáshoz, és együtt néztük. Ez is hiányzott.

A lakásokhoz, amelyeket az utcafront felől két hatalmas fenyőfa árnyékolt be, egy kis és egy nagy vaskapun keresz­tül is el lehetett jutni. A nagykapun belépő a ház bal oldalán találhatta a kétszobás, világos lakást, a Pintye család akkori új otthonát. A bejárati ajtóhoz négy lépcsőfokon át vezetett az út, ami egy kisebb előteret kölcsönzött a háznak. A dup­la ajtós bejárat egy szűkös folyosóra nyílt, melynek jobb oldalán egy sokágú ruhafogas állt, mellette pedig egy fül­bevalós cigányasszony portréja lógott. A folyosó bal oldalán

hatala001-328.indd 28 2015.04.23. 8:46

29

helyezkedett el a mellékhelyiség, majd a konyha következett, ahol cserépkályha működött. A bejárattal szemben volt a na­gyobbik szoba, a szülőké, jobbra pedig a kisebb, de szintén tágas szoba, a gyerekeké. A házhoz közös pincehelyiségek és padlás tartoztak, amelyek egy előtérből nyíltak, a ház köze­pén található faajtón keresztül voltak elérhetők. A pincébe a padlásfeljáró alatti betonlépcsőn lehetett eljutni, legkönnyeb­ben a padláshoz vezető falépcső alsó két fokának ideiglenes eltávolításával, így az arra járó elkerülhette, hogy beüsse a fejét lefelé menet. Odalent balra és jobbra is lakattal lezárt tárolók nyíltak a szűk, enyhén boltíves folyosóról, amely­nek a jobb kézre eső vége egy szabálytalan alakú helyiségbe torkollott. Ez volt a Pintye testvérek külön kikapcsolódási területe, gyakran töltötték itt a barátaikkal a szabadidejüket. Mielőtt berendezkedtek, a fiúk megkérdezték a többi lakó­tól, hogy használhatják­e azt a pincehelyiséget, ahol egykor a mosókonyha működött. Mivel akkoriban annak a terület­nek már nem volt különösebb funkciója, a szomszédok nem ellenezték tervüket.

– Volt benne egy ágy is, a sarokban súlyzók hevertek… – me­sélte később Márton István. – Baráti összejöveteleket tartot­tunk, de sosem fajultak a dolgok odáig, hogy balhézzunk. Beszélgettünk… például a csajokról.

A pincelejáró feletti, néhány kiszedhető lépcsőfokon át vezetett az út a padlástérbe, amelyet a kémények oszlopai

hatala001-328.indd 29 2015.04.23. 8:46

30

választottak el középen, kisebb terekre tagolva a helyiséget. A lépcsőtől jobbra és balra egy­egy mellékszárnyszerű beug­ró következett, követve a lakások „U” alakú elhelyezkedését. A sok széna és régi doboz között kiselejtezett könyvek, isko­lai füzetek, megunt dekorációk, szarvasagancsok és zsákok hevertek rendezetlenül, szanaszét. Mellettük itt­ott néhány galambketrec és szétszórt madáreledel. A legidősebb testvér, András ugyanis ott tartotta a galambjait.

A fiú nemcsak a nevét, hanem arcának vonásait, húsos ajkát és vastag szemöldökét is az apjától örökölte, csak alacsony termete emlékeztetett törékeny édesanyjára. Apjával viszont még a természetük és főbb jellemvonásaik szempontjából is hasonlítottak egymásra. A szóbeszéd úgy tartja, hogy András arrogáns volt, hirtelen haragú, így nemegyszer összetűzött másokkal, emellett szeretett feltűnést kelteni.

– Jól verekedett és ügyes volt a sportokban. Előfordult, hogy [bizony] vér folyt, úgy jött haza. De nem belőle, hanem más­ból. Ott volt a ruháján – idézte fel később P. László.

Különösen 1972 telének emlékezetes pillanatai maradtak meg az emberekben, amikor Andrást sűrűn lehetett látni a város utcáin, amint cinikus félvigyorral az arcán, némán bal­lagott, egyik kezét a majdnem földig érő kabátja zsebében tartva, a másikban pedig egy sakktáblát szorongatva.

hatala001-328.indd 30 2015.04.23. 8:46

Pintye András ipari iskolai tablóképe 1

hatala001-328.indd 31 2015.04.23. 8:46

32

– Furcsa volt – emlékezett vissza később Márton István. – A viselkedése, az öltözködése… Volt egy nagy zöld lóden­kabátja, azt hordta… Volt egy nagy kalapja is, azt emelgette, mindenkinek úgy köszönt… Az utcán tőlünk gyakran meg­kérdezte: „Na mi van, gyerekek, mi van, vége a sulinak”?

– Azt láttuk, hogy lépten­nyomon ott csavarog a főúton – me­sélte Andrásról később egy hölgy, akit nevezzünk Gyöngyi­nek. – Akármikor kimentünk, mindig bele lehetett botlani… Folyton kint volt. Sokszor odacsapódott hozzánk, s beszél­gettünk. Olyan hideg volt a tekintete, hogy mindig megbor­zongtam tőle… Amikor az ember belenéz a másik szemébe, abból visszatükröződik, hogy jó ember vagy rossz ember. Az övé annyira hideg és merev volt. Semmi jóság nem su­gárzott belőle.

A városban sétálva olykor­olykor megállt, hogy a hóna alá dugja a sakktábláját és rágyújtson egy szál cigarettára. Ilyenkor, ahogy a tüzet a szájához emelte, fény gyúlt a sze­mében is, ami olyan vakítóan kéknek tűnt, mintha egy vad folyó hullámai csaptak volna benne össze. Akkoriban a hi­deget is különösen megérezte, hiszen alig pár hete borotválta kopaszra a fejét. Ezen a helyzeten mindig nagyokat nevetett, mert arra gondolt, hogy a haverok állandóan beveszik a tör­ténetét az állítólagos vízi rendőrökről, akik levágták a haját.

hatala001-328.indd 32 2015.04.23. 8:46

33

– Egyszer sapkában jött, ezért megkérdeztem, hogy „mi van, fázik a fejed”? – emlékezett vissza később András egyik régi osztálytársa, akit nevezzünk Gábornak. – Ezután levette a sapkát, s akkor láttam, hogy kopasz, amire ezt mondtam:

„Te lökött vagy”.

– Sokáig kopasz volt – mesélte később P. László. – Volt saját gépe. Emlékszem arra, ahogy tartotta magának a tükröt és levágta a haját saját magának. Volt, hogy az apám balhézott vele, meg velem is a hajviseletünk miatt, persze abban az időben más világ volt.

– A kommunista rendszerben nem volt szabad hosszú hajat növeszteni – idézte fel később a korabeli hajviselettel kap­csolatos emlékeit dr. Czudar Sándor, András egyik régi is­merőse. – A Kulinak [Andrásnak] is egy kicsit hosszabb haja volt a kelleténél, aztán az apja levágatta neki, s ezért bosszút forralt ellene. Nagyon rosszban volt a szüleivel, az apja egy igazi kommunista apparatcsik volt, akinek a karrierje magasra ívelt, így kontroll nélkül élhette az életét. A gyerekeivel való kapcsolata pedig egyenlő volt a nullával… A Kuli szeretett volna bekerülni a mi baráti társaságunkba, sokszor le is ült közénk, de csak felületes kapcsolatok alakultak ki köztünk. Úgy láttuk, hogy neki volt egyfajta kisebbségi komplexusa, ami nem feltétlenül az alacsony termetéből adódott. Kicsit erőltetett volt a viselkedése, és ez vissza szokott ütni. Mint­ha meg akarnánk fogni egy pillangót: ha görcsösen, hirtelen

hatala001-328.indd 33 2015.04.23. 8:46

34

akarjuk elkapni, akkor elrepül, de ha kivárjuk a pillanatot, ak­kor összejöhet… Kuli nagyon kereste önmagát és az útját, de tele volt kudarccal. Nem találta a hangját sem a társaságban, sem a csajoknál… Lobbanékony volt, öntörvényű, és igazán sehol sem volt otthon.

– Nemigen volt benne érzés. Olyan volt, mint a fakírok. Sem­mi fájdalom, semmi megbánás… Szabad volt – emlékezett vissza később a fiúra Márton István.

– Megmondom őszintén, szerintem a krapek [András] nem állt messze attól sem, hogy öngyilkos legyen – állította róla később egy régi haverja, akit nevezzünk Lajosnak. – Őt nem érdekelte már a jövő meg a jelen… Ilyen hülye felfogása volt. Nagyon lazára vette a figurát, és túl fiatal volt még ahhoz, hogy váltson. Habókos volt, semmi nem kötötte le. Nem volt semmilyen életcélja. Úgy ment volna bele a nagyvilágba, de nem tudta, hogy merre. Neki társadalmi problémái nem vol­tak, mert a legjobb környezetben nőtt fel… Jó családból szár­mazott, és ezt gyakran érzékeltette… Pénze, az mindig volt, az anyja tömte… Megengedhetett mindent magának, laza volt… Hősködni szeretett, meg játszani az agyát, de inkább úgy mondanám, hogy egy bohém lázadó volt.

– Állandóan dicsekedett, hogy őneki nem kell dolgozni, úgy­is megvan mindene… – mondta Andrásra emlékezve később Gyöngyi. – Nagyzolós volt: „Ennyi pénzem van, meg annyi pénzem van, mindent megkapok, amit a világon csak lehet”.

hatala001-328.indd 34 2015.04.23. 8:46

35

András a sétái alkalmával szinte mindig a Bajcsy utca kö­zepén működő filmszínház melletti Pince Presszóba igye­kezett; az volt a törzshelye. A presszót később éppen ezért a fél város csak Pintye Klubnak hívta. Sötét előterében né­hány asztal állt, a terem végében egy „L” alakú lépcső veze­tett a kávézó másik, padlóvilágítású helyiségébe, ahol a kis négyszögletű asztalok mellett mindig téblábolt néhány haver, akikkel sakkozhatott. Nem akármilyen sakkpartikat játszott András, aki többnyire egyedül ült az egyik oldalon, két társa pedig a másikon, s még így sem tudták legyőzni. Gyakran annyira belemerültek a játékba, hogy fogyasztani is elfelej­tettek. Ilyenkor, ha kellett a hely a vendégeknek, odamentek az asztalukhoz, hogy elküldjék őket. Máskor meg rájuk szólt egy ott tanyázó rendőr százados:

– Nektek meg ki engedélyezte a sakkot?– Mé’, nem lehet sakkozni? Mit szól bele a dolgainkba?

– hangzott András válasza, és már folytatták is a játszmát.Gyűlölte a rendőröket. Valahogy mindig azt érezte, hogy

végeláthatatlan háború dúl közöttük, aminek győztese csak az egyik fél lehet, s meg volt róla győződve, hogy végül ő lesz az. Az iskola világát is ugyanilyen ellenségesnek érzékelte, ezért folyamatosan balhézott, aminek eredményeképpen egyik osz­tályból a másikba helyezték. Egy alkalommal, amikor egy tanítónő rendre utasította, a fiú később bosszúból leöntötte levessel az ebédlőben. A dolog odáig fajult, hogy a tanítónő az év végén elhagyta a várost. Az is megesett, hogy András zsilettpengével kivágta az egyik osztálytársa bundáját; de a balhékból sosem lett komolyabb ügy, hiszen a párttitkár apa

hatala001-328.indd 35 2015.04.23. 8:46

36

a fia minden stiklijét elsimította, a magatartásáért pedig a tanári kart tartotta felelősnek.

András ennek ellenére elvégezte az általános iskola nyolc osztályát a Bajcsy­Zsilinszky Endre Általános Iskolában, 1968­ban fejezte be az utolsó évét. Utána két hétig dolgozott a balassagyarmati MÁV Fűtőháznál, majd a budapesti Élel­miszeripari Technikumba került, ahonnan két hónap után elküldték. A technikum igazgatója egy napon azzal hívta fel id. Pintye Andrást, hogy fia rossz tanulmányi eredmé­nyével rontja az intézmény szellemét és hírnevét, ezért vagy elviszi az iskolából, vagy kizárják. Így a fiú visszatért Ba­lassagyarmatra, ahol a 2. számú AKÖV­nél helyezkedett el mint segédmunkás. 1969­ben autószerelő ipari tanuló lett, gyakorlati idejét pedig a Balassagyarmati Palócföld Terme­lőszövetkezetnél töltötte, ahol legtöbbször inkább bebújt a kombájnba, mintsem hogy dolgozzon. Máskor szándékosan mindkét kezére sósavat csepegtetett, hogy huzamosabb ideig betegállományba kerüljön.

– Nem dolgozott, emellett mindenre alkalmatlan és rettentő arrogáns volt… – panaszkodott később Fülöp Géza, a téesz akkori főagronómusa. – A munkalapjára olyanokat írt be, hogy nyolc óra lógás [és hasonlók]. Szóval, egy kezelhetet­len fiúcska volt.

– Három évig egy osztályba jártunk – idézte fel később a kö­zös éveket Zsembe Ottó. – Akkoriban még nem volt szabad

hatala001-328.indd 36 2015.04.23. 8:46

37

szombat. Mi egy napot jártunk iskolába, a többi időt a gya­korlat helyszínén kellett eltöltenünk. Az ottani műhelyvezető említette [később, hogy András] nem járt be oda, rendszerint hiányzott a munkahelyéről. Azt gondolta, neki úgysem lehet semmi problémája, [hiszen] nagy lábon éltek… Nagyon va­gány ember volt, közülünk rettentően kilógott. Mint akinek nem ér le a földre a lába. A tanárokat semmibe vette, és ha megemlítem, hogy egyáltalán nem vizsgázott le, azzal min­dent elmondok.

– Andrást megbuktatták, mert muszáj volt megbuktatni – me­sélt erről később Bánfalvi István. – Egyébként a vizsgái sike­rültek, de annyi igazolatlanja volt, hogy meg kellett buktatni. Persze az igazolatlanok egy dolog, a tudás meg egy másik dolog. Amikor megbuktatták, normális hangnemben megkér­dezte ott [a tanártól] többünk előtt, hogy hol lehet fellebbezni. Kiakadtak, s ezt válaszolták: „Mit képzelsz, ki vagy te, hogy fellebbezni akarsz?” Ilyen apróságokon keresztül jutott el odáig, hogy köpjön az egészre.

– A szakmunkásvizsgán mindenki öltönyben jelent meg, ő meg surranóban, szakadt farmerban és egy rövid ujjú pólóban jött el… Különösebben nem érdekelte a világ – emlékezett vissza a fiúra később Lajos.

– Bandi elvont figura volt, a felhőkben járt. Lehet, hogy azért, mert mindent megkapott otthon – töprengett el a haverja

hatala001-328.indd 37 2015.04.23. 8:46

38

viselkedésének okain Gábor. – De eszes gyerek volt, mert ha valamit meg akart tanulni, azt megtanulta. Csak hát a magatartása…

– Ő egy végtelenül jól kvalifikált, okos srác volt… – mondta később róla Bánfalvi István. – Jó tanuló volt, matekból kimon­dottan tehetségesnek tűnt, jó kombinációs készségei voltak… Az emberek többsége elmondta mindenféle hülyegyereknek, holott ő mindig tudta, hogy mit miért csinál… Persze általá­ban csak brahiból csinálta, amit csinált. Volt, hogy egy négy­öt fős lánycsapatot kibolondított a Nyírjesbe azzal, hogy „az István meg én kishajóvezetésből fogunk vizsgázni”. Mi na­gyon hasonlítottunk egymásra [ezért is voltunk jóban]. Én is olyan voltam, mint ő: ha valamit eldöntöttem, az úgy volt, és nem különösebben érdekelt a következmény. Ilyenek voltunk.

– András nem volt rosszindulatú… – emlékezett vissza rá később egy régi szomszéd. – Egyszer anyukámék engem és a testvéremet megbíztak azzal, hogy takarítsuk ki a lakást… A lépcsőn lépegettem egy lavór vízzel lefelé. Pont bejött And­rás, és elkapott, felháborodva azon: hogy lehet egy kisgyerek­re ilyesmit rábízni. „Gyere, pici lány, majd én segítek neked”

– mondta, és a nyakában vitt vissza az emeletre. [Máskor] az iskolából vittem haza a nagy barna táskámat, s ahogy ő az úton utolért, megfogta az iskolatáskám, és segített cipelni.

hatala001-328.indd 38 2015.04.23. 8:46

39

A sikertelen szakzárás után Andrást apja a balassagyar­mati Kábelgyárnál helyeztette el, később pedig három mun­kahelyet is keresett neki Budapesten. Utoljára a Budapesti Asztalosipari Vállalatnál próbáltak szerencsét, de a fiú végül onnan is hazatért. A munka világát is idegennek érezte, ezért inkább azon törte a fejét, milyen további balhékba vághatna bele. 1971­ben a Szondi György Ipari Iskola egyik osztá­lyával Győrben és Pannonhalmán volt kiránduláson, mely során értékes könyveket lopott el a Pannonhalmi Apátság könyvtárából.

– Kilóra is megvoltak azok a terjedelmes könyvek. Hogy a fenébe tudta azokat elhozni? [Végül] apám visszaküldte őket, mire az apát írt neki egy köszönőlevelet – mesélte később P. László. – Egyszer [olyan is volt, hogy] a Hétvezér utcánál egy szép, vörös hajú nő babakocsival tolta a gyerekét, a bátyám meg odadobott egy üvegszilánkot, persze nem őt akarta meg­dobni. Viszont eltalálta, nagyon vérzett a nő lába, volt is be­lőle gond… A Hétvezérben mindenkinek volt egy kis pincéje az alagsorban, ahol többek közt a tüzelőt is tartották. [Ezek a helyiségek] dróthálóval voltak elkerítve. A bátyám elvágta a drótot, és ellopta [az egyik ott lakó rendőr] horgászcuccait. De úgy emlékszem, lebukott vele, aztán később az apám visz­szaadta… A bátyám a boltból is lopott rágót, csokit, de azt a fél iskola csinálta… Volt egy­két közös akció is: loptunk hor­gászfelszereléstől kezdve a postagalambig mindent… [Meg]

hatala001-328.indd 39 2015.04.23. 8:46

40

átúsztunk az Ipoly túloldalára, aztán amikor visszajöttünk, megtörtént, hogy lebuktunk, de megmondtuk, hogy kik va­gyunk, és elengedtek.

– Előfordult olyan, hogy, már csak brahiból is, átmentünk a csehszlovák területre horgászni – emlékezett vissza csínyte­véseikre később Bánfalvi István. – [Egyszer] jött egy katona, és bekísért minket [az őrsre]. [Bandi apja] meg becsukatta a katonát, mert a Pintyének a fiát fegyveresen be merték kísér­ni. Bandi egész úton mondta a katonának, hogy „ne kísérjél be, mert ráfizetsz”. De ő [csak] a kötelességét teljesítette… [Egyébként] a szlovákoknál lehetett kapni abban az időben nagyon jó minőségű tornacipőket is. El is döntöttük, hogy átmegyünk, és szerzünk magunknak. De ez csak amolyan fiatalkori „na, vajon meg merjük­e tenni” akció volt, és amíg a szlovákok ott fürödtek, mi felpróbáltuk a farmerjukat, a tor­nacipőjüket, majd visszajöttünk az Ipolyon. Akkor jártunk át, amikor akartunk… A biciklinket is a szlovákoktól szajréztuk, mert Bandival mindig ketten jártunk egy biciklivel horgászni, és persze a rendőrök állandóan [beszóltak] ezért. Bandi ilyen­kor mindig panaszkodott egy sort az apjának, aztán meguntuk, és hoztunk magunknak Csehszlovákiából biciklit… Volt Bandinak egy gyönyörű baglya is… Megemlítette, hogy „etetni kellene, de egeret nem [igazán] tudunk fogni. Van itt a Bástya utcában egy galambász, meg kellene látogatni”. Mire én: „Este menjünk el”. [Ő ezt kérdezte:] „Benne vagy?” [Én rávágtam:] „Persze”. Amikor este 11 óra felé odaértünk a

hatala001-328.indd 40 2015.04.23. 8:46

41

házhoz, Bandi figyelmeztetett, hogy teljes csendben kell ma­radnunk. Mondtam, hogy „oké, akkor csak óvatosan!”. Fel­másztunk a padlásra, majd Bandi arra kért, hogy várjam meg a bejáratnál, majd ő elintézi. A csendről annyit, hogy egyszer csak hallottam egy óriási reccsenést. Kérdeztem tőle, hogy mi a fenét csinál… „Be volt zárva az ajtó.” „És?” [– hüledeztem. Erre ő:] „Leemeltem”.

1972 decemberében András az új szomszédjaitól három­ezer forintot lopott el. A betörésnél a fiú a hátsó ablakon, a közös udvar felől ment be a szomszédokhoz, akik először úgy gondolták, hogy talán ők maguk költötték el a pénzt és hagy­ták gyűrötten a függönyt. Aztán amikor rájöttek, mi történt, feljelentést tettek, de az ügyet elsimította valaki.

– Azt mondták, „nem kell mindjárt feljelentést tenni, gon­dolkozzál, mégis csak párttitkár az apja” – idézte fel később a szomszéd. – Meg lehetett volna állítani, ha letartóztatják, mert akkor le is csukták volna.

– Mivel bűnügyekkel dolgoztam, magam is foglalkoztam az üggyel – mondta később egy akkori rendőr hadnagy. – De holló a hollónak nem vájja ki a szemét. A pénzt visszaadták, hogy a gyereknek ne essen bántódása. De ha akkor ügyükben a hatályos törvények szerint járnak el, nem történik meg a nagyobb tragédia, mert ki lettek volna vonva a forgalomból.

hatala001-328.indd 41 2015.04.23. 8:46

42

András a lopott pénzből Budapestre utazott, ahol három napig csavargott, majd miután a könnyen szerzett vagyont elherdálta, visszatért Balassagyarmatra, ahol a szülei elől a házuk padlásán rejtőzött el. Nem ez volt az első ilyen alka­lom. Előfordult, hogy a fiú hetekig a padláson vagy a pincé­ben aludt.

– Volt, hogy én is ott aludtam náluk, fent a padláson – emlé­kezett vissza később Bánfalvi István. – Volt egy kis konflik­tusom a muterékkal, így hát elköltöztem. Akkor Bandi ezt ajánlotta nekem: „Ne menjél semmiféle albérletbe, hanem gyere hozzánk. Van egy hatalmas padlásunk”. Ott voltam elég hosszú ideig náluk, úgy, hogy a szülei nem is tudtak róla.

Miután András visszatért Budapestről, és a padláson húzta meg magát, az anyja egyszer csak rátalált, és kérdőre vonta. A fiú ekkor bevallotta, hogy ő lopta meg a szomszédait.

– [László] nem értett száz százalékig egyet a bátyja viselkedé­sével. Soha nem akart rá hasonlítani. Mindig kritizálta amiatt, hogy ilyen hülyeségeket csinál, persze soha nem gyűlöletből

– mesélte később egy régi barát.

László külsőleg sem hasonlított a bátyjára, hiszen magas termetével, hosszú végtagjaival és rendezetlen hullámokban vállára omló barna hajával a testvérének éppen az ellentéte volt. Húsos ajkait az apjától örökölte, de enyhén vágott, vilá­

hatala001-328.indd 42 2015.04.23. 8:46

43

gos szemeivel és hosszúkás arcvonásaival inkább az anyjára hasonlított. Régi ismerősei a bátyjánál szerényebb srácként írják le, eltekintve néhány esettől. Egyszer a barátaival a film­vetítés előtti órákat a Balassagyarmattól alig két kilométerre eső nyírjesi tavaknál töltötték, hogy siklót fogjanak. Zsák­mányukat bevitték a moziba, majd amikor elsötétült a néző­tér, elengedték, és azt kiáltozták, hogy „kígyó, kígyó”, ami­re természetesen nagy zűrzavar lett. Ők persze jót mulattak mindezen, a mindig vidám Lászlót egyébként is a társaság mókamestereként tartották számon. Gyakran mesélt vicce­ket, amiket szerepjátszási hajlamának köszönhetően sokszor színpadiasan adott elő. Vele akkor is lehetett vitatkozni, ha komolyra fordultak a dolgok, ugyanis sokat olvasott, és tá­jékozódott a világ dolgairól.

– A családban hagyomány volt az olvasás szeretete – emléke­zett vissza később P. László. – Apámék megkérdezték, hogy mit szeretnénk olvasni, és arra mindig előfizettek. Például ilyen volt az Élet és Tudomány újság.

Hangoskodó magatartása mögött viszont egy érzelmileg nehezen megnyíló, mindig gyanakvó fiú rejtőzött, akit az iga­zának ellenkezőjéről szinte sosem lehetett meggyőzni. Ezzel szemben ő maga előszeretettel szónokolt osztálytársainak, például politikai kérdésekben, és vallási meggyőződéséről.

hatala001-328.indd 43 2015.04.23. 8:46

44

– Mi nem vagyunk vallásosak, de a vallást előnynek tartom… – mondta később P. László. – A problémákat meg lehet beszélni egy pappal… de alapvető kérdésekre nem tudnak válaszolni, pedig van olyan vallás, ami több mint kétezer éves.

Vitapartnerének gyakran választotta az apját, aki több­nyire csak ennyit mondott a fiának: „Nem értesz te ezekhez a dolgokhoz. De egyébként is, amíg itthon élsz, addig azt csinálod, amit mi mondunk”. Az apa hasonlóan vélekedett akkor is, amikor László a fejéhez vágta, mennyire másképp gondolkodnak a családon belül bizonyos dolgokról. Úgy gon­dolta, hogy ő és bátyja is fizikai munkát végeznek, amivel nagyon keveset keresnek, míg apjuk értelmiségiként, anya­gi gondok nélkül már régen nem érti meg a munkásosztály problémáját. László 1970­ben, a Bajcsy­Zsilinszky Endre Általános Iskolában végzett tanulmányai befejeztével került közelebb a dolgozó nép problémáihoz, mivel még abban az évben géplakatos ipari tanuló lett, és a balassagyarmati MÁV Fűtőháznál töltötte a gyakorlati idejét.

– Én gépipari technikumba szerettem volna beiratkozni – me­sélte el terveit később P. László –, de ez az iskola éppen akkor szűnt meg. Gimnáziumba nem akartam menni, [mert] nekem nem ment a nyelvtanulás. De aki okos volt, az a gimnáziumot választotta, aki meg olyan hülye, mint én, a szakmunkáskép­zőt. Az osztályban egyébként csak fiúk voltak. Az sem tetszett. Meg nekünk az lett mondva, hogy dízelmozdony­szerelők

hatala001-328.indd 44 2015.04.23. 8:46

45

leszünk, de késett az áttérés a dízelmozdonyokra. Szóval a fűtőházban kellett dolgozni, ahol bent olyan hideg volt, mint kint. Ha jött a mozdony, odaküldtek, emellett sósavval ke­zelték a vízkövet. Vékony voltam, mint az agárkutya, nem bírtam el a szerszámokat. Nem éreztem ott jól magam… De nem nagyon volt választási lehetőségem.

1972­ben László igazgatói megrovásban és osztályfőnöki büntetésben részesült a munkatársai iránt tanúsított tiszte­letlen beszédmódja, a késései és a munkaruhájának pirosra festése miatt.

– A maga módján elég kirívóan viselkedett – számolt be di­ákjáról később egy iparis oktató, aki fél évig tanította a fiút.

– Felhívta a figyelmemet, hogy [van] ez a sarok [és mutatta], ez a bizonyos „viharsarok”, és fel is sorolta a neveket, hogy kikre gondol, és hogy velük nagyon kell vigyázni. [De] én, [szegény] újonc, nem ijedtem meg túlzottan, és olyan anyagot adtam fel, amit feltétlen érdemes átismételni, és a vizsgához is szükséges. A következő alkalommal kihívtam [Lászlót] felelni, ő pedig azt mondta, hogy biztos én sem tudom fejből felrajzolni azt a bizonyos feladatot, csak a könyv segítségé­vel. Felrajzoltam. Utána kapott egy egyest, mert ő nem tudta megoldani a példát. Ez megismétlődött egy párszor, miköz­ben a kollégáim folyton azzal cukkoltak, hogy „úgyse fogod megbuktatni”.

hatala001-328.indd 45 2015.04.23. 8:46

46

László magatartása azonban az egykori osztályfőnöke sze­rint nem volt feltűnő.

– 1972 őszén kerültem az ipari iskolába – idézte fel később Fejes András. – Fél évig voltam az osztályfőnöke. Az iskolai magatartásával nem volt különösebb baj. Közösségben is el­volt, nem lógott ki a társaságból se jó, se rossz irányba. Köze­pes tanuló volt. Soha nem éreztette a társaival, hogy az apja nagy ember… Amikor [azon a bizonyos januári hétfőn] arra jöttem vissza a téli szünetről, hogy le van zárva a lánykollé­gium környéke, nagyon elcsodálkoztam. Nem tudtam, hogy miért. Mikor beértem az iskolába, a kollégák heccből gratu­láltak, hogy milyen eredményesen neveltem [a fiút].

László az iskolai évek alatt többnyire takarékoskodott, mi­vel zsebpénzt nem kért a szüleitől, inkább beosztotta az ösz­töndíját, amit részben szórakozásra költött. Habár szeretett a barátaival presszókba járni, alkoholt szinte sosem fogyasztott. 1972 telén egyre több időt töltött a bátyjával, akinek akkori­ban egy olyan balhé járt a fejében, ami az addigiakhoz ké­pest jóval nagyobb horderejűnek számított. Megfogalmazó­dott benne, hogy elhagyja az országot, de nem akárhogyan, előbb sok pénzt szerez. „Apu, egyszer lelépek, figyeld meg, hogy lelépek a francba” – vallotta be az apjának is, aki vé­gül úgy rendelkezett, hogy ha a fia öt óránál hosszabb ideig tartózkodik távol az otthonától, akkor köröztetni kezdi. Ettől

hatala001-328.indd 46 2015.04.23. 8:46

47

kezdve Andrásnak naponta kétszer is be kellett jelentkeznie az apjánál.

– Apámnak emlegettük, hogy ha nyugaton olyan rossz az élet, akkor miért nem onnan szöknek ide? Nem tetszett neki – em­lékezett vissza később P. László.

Végül az apa megelégelte idősebbik fia magatartását, és elintézte, hogy András 1973. január 8­án bevonulhasson ka­tonának. A fiú ekkor végleg eldöntötte, hogy disszidálni fog, vagy ha terve nem sikerül, a halált is vállalja, csak ne kelljen úgy élnie, ahogy azt tőle elvárták.

hatala001-328.indd 47 2015.04.23. 8:46