BALOGH BÉNI

A RABLÓLOVAG ARANYAI

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

A fedelet és a rajzokat Bánfalvy Ákos készítette

© Balogh Béni, 1986

TARCAL NEVÉRŐL

A Hegyalja egyik gyöngyszeme Tarcal községe. Tokajtól csupán 4, Sárospataktól mindössze 30 km-re fekszik. (De Miskolctól sincs nagyon messze!)

Számos szőlőjében terem a széles e világon ismert és kedvelt, híres tokaji bor jó része.

Nemcsak a két helységnek, Tokajnak és Tarcalnak finom nedűje, hanem a történelme is gyakran ,,összefolyt”. Még nem is oly régen a tarcali szegény szőlőmunkások átjártak Tokajba dolgozni, a tokaji vár pedig számtalanszor nyújtott védelmet az odamenekülő tarcaliaknak.

A tarcaliak mégis nehezményezik − szinte a mai napig − hogy nem az ő nevük lett a borban híressé, hanem a tokajiaké. De nemcsak emiatt, hanem számos más ok miatt is verseng egymással a két helység.

Tokaj is, Tarcal is büszkélkedik valamivel. Ha Tokaj a borával, Tarcal leginkább Árpáddal meg a honfoglalással kezdi. Az pedig mégiscsak nagy dolog ám!

…Amikor Árpád vezér hadaival átkelt a Vereckei-szoroson, és mai hazánk felé igyekezett, a leghosszabb pihenőt a Hegyalján tartotta. Az itteni nem túl magas hegyek

tetejéről jó messzire ellátott, egészen a Duna–Tisza közi síkságokig.

Történt pedig, hogy a mai Tarcal falu fölött magasodó hegyre is föllovagolt. Két hűséges vitéze, Tar és Turul kísérték oda.

Honszerző Árpád elégedetten kémlelte a ködbe vesző síkságot.

− Úgy látom, halban-vadban gazdag vidékre értünk… Tetszik tinéktek is?

− Nekem legjobban a hegy alatti tájék − szólott Tar.− Énnékem is − tette hozzá Turul.Árpád a fejét csóválta.− De egyet gondoltatok! Vajon megtelepednétek-e itt?− Meg bizony! − mondotta a két vitéz egyszerre.− Hm… hm… − morogta maga elé a honszerző. − De

hogyan tegyek most közöttetek igazságot? Kié legyen e vidék, s mi döntse el a kérdést?

− Vívjunk meg karddal! − ajánlotta Tar.− Dobjunk kelevézt! − tanácsolta Turul.− Én a futtatást ajánlom, hiszen mindketten jó lovasok

vagytok − javasolta a fejedelem.A két vitéz beleegyezett. Arra azonban egyikük se

gondolt, hogy éppen erre a hegyre kell feljutniuk. Márpedig így hangzott uruk parancsa.

Rövid pihenő után mindkét vitéz fölnyergelte lovát, és a fejedelem jeladására sebes vágtában megindultak a hegy felé.

Bizony balga dolog volt, mert a lovak, különösen, ha a síksághoz szoktak, nemigen bírják a hegyre futást. Nem csoda hát, ha még az emelkedő elején mindkettő kifáradt. Tar azonban okosabb volt Turulnál, és hamarosan abbahagyta a vágtatást, sőt még rövid pihenőt is tartott.

Ám Turul nem követte példáját. Ő mindenképpen előbb akart feljutni a hegyre − akár a lova életének árán is.

Bármennyire erős is volt a paripája, egy idő után nem bírta tovább, és a szerencsétlen pára kilehelte lelkét.

Csak erre várt Tar! Most már nyugodtan, tempósan megindult a hegyre, és egyedül ő ért föl a tetejére.

− Tiéd ez a vidék − mondotta néki Árpád fejedelem, amikor Tar visszaért a völgybe.

− Fejedelmi ítéletedbe kénytelen vagyok beletörődni − szólott kesernyésen Turul. – Ám engedd meg, vezér, hogy kimondjam: Tar paripája táltos, ezért tudott feljutni a csúcsra, Tar csalt!

(Erről nevezték el aztán a hegyet Tarcsalnak, majd jóval később Tarcalnak.)

Árpád azonban nem azért volt honszerző fejedelem, hogy ne osszon igazságot.

Most is így cselekedett. Azon nyomban fölpattant Tar lovára, majd különféle varázsigéket suttogott a fülébe. (Mert azokhoz is értett!) A derék paripa egyet ugrott ugyan, de esze ágában sem volt megtáltosodni, egyszóval a levegőbe emelkedni.

Így járt pórul Turul, és így szerzett magának és nemzetségének földet és hazát az agyafúrt Tar.

LÁSZLÓ KIRÁLY FORRÁSA

Még alig heverte ki az ország a belső pártvillongásokat, a sorozatos trónviszályokat, amikor máris újabb baj szakadt reá.

A Moldvában és a Havasalföldön élő nomád kunok vad és kegyetlen lovascsapataikkal betörtek a keleti határokon. Amerre csak vonultak, raboltak, fosztogattak, nem kímélték az immáron békés földművelő magyarok házait, barmait, terményeit, sőt nemritkán az életét sem.

Bizony, nagy elkeseredés lett úrrá az országon. Maga

a Mátra-vidék is ugyancsak megszenvedte a kóborló kunok garázdálkodásait.

Ebben az időben a daliás I. László ült a trónon, akit az egyház kegyességéért, valamint számos nemes tettéért később szentté avatott.

A hatalmas, szálfatermetű uralkodónak hamarosan a fülébe jutott a kunok támadása, garázdálkodása. Nem is tétlenkedett sokáig, hanem amilyen gyorsan csak tudott, hadat gyűjtött, és meg sem állt véle a Mátra aljáig.

Mindez egy forró, tikkasztó nyáron történt, amikor az amúgy is vízben szegény Mátrában kiszáradtak a patakok, elapadtak a források. A Tisza és a Sajó igen messze volt ide, s a kecsketömlőkben hozott vizek bizony egykettőre elfogytak.

Keserves és szörnyűséges napok következtek a kunok ellen induló magyar seregre! A tikkasztó, égető nap elől ugyan a Mátra erdeibe menekültek, de ott a hajnali harmatoknál más egyéb vizet nem leltek. Egyik vitéz a másik után betegedett meg, vagy éppen a szomjúság miatt kegyetlen kínok között érte el a halál.

Nagy gondba esett a király: mit tegyen most? Visszafordulni szégyellett, de ilyen körülmények között nem merte a kunokkal fölvenni a harcot.

− Ha ez tovább is így megy, felség − fordult hozzá az egyik napon a nádorispán −, akkor mindannyian gonosz véget érünk… Térjünk vissza inkább a Duna mellé!

− Nem tehetjük, nádorispán uram − szólott határozottan a király. − Ha elvonulunk, a kunok tovább garázdálkodnak… Bízzunk az Istenben, hogy ad majd egy jó esőt.

De a nehezen várt felhők csak nem érkeztek meg. Ráadásul, ami kevés harmat volt is, hamarosan elpárolgott. Szomjúság gyötört embert, állatot − s nem kímélte az ellenséges kunokat sem.

Búsult, szomorkodott a király, sajgott a szíve pusztuló vitézeiért. Még éjjel se jött miatta álom a szemére… Sokáig virrasztott szellős sátrában, s magába mélyedve töprengett.

Az egyik fülledt éjszakán azonban már a sátrában se volt maradása László királynak. Óvatosan, lassan, hogy még a testőrei se vegyék észre, elosont. Nekivágott, mendegélt a nyári Mátra titokzatos rengetegében…

Hát ahogy így bandukol az éj koromsötét csöndjében, egyszer csak a vadon mélyén parányi fényt fedezett föl. Nagyon meglepődött, mert azt hitte, a kunok táborához érkezett. Igen bátor ember lévén mégse fordult vissza… Amint közelebb lopakodott, fölfedezte, hogy a fény egy kis kunyhóból szivárog ki. Rögtön tudta László király, hogy itt csak békés erdei ember élhet. Benyitott hát, és hangos istenáldássál köszöntötte a kalyiba kereszt előtt térdeplő gazdáját.

Az pedig − nagy szakállú, hosszú ősz hajú ember − meglepődve hagyta abba az ájtatosságot.

− Ki vagy te, vitéz, aki éjnek évadján bódorogsz a veszedelmes vadonban? − kérdezte csodálkozva a jövevényt

− A magyar sereg egyik katonája − hangzott a király óvatos válasza.

− Nagy merészséget mívelsz, fiam − ingatta neheztelőn fejét az ősz ember. − Hiszen alig egy óra járásra van ide a kunok tábora… Jobb lesz, ha máris visszafordulsz.

− Köszönöm aggodalmad, derék öreg − szólt a király. – Ám mégis nyugodt vagyok, mert az Isten óv engem, mivel igaz ügyet szolgálok.

− Jól mondod − bólintott az öreg. − A pogány kunok ellen küzdeni csakugyan igaz keresztény ügynek számít… Ám az óvatosság nem árt, hiszen minden magyar életért kár.

− Kár bizony − hagyta rá szomorúan a király. − Pedig naponta pusztulnak a vitézek a szomjúság miatt.

− Naponta pusztulnak? − csodálkozott az öreg. − Hát

miért nem evvel kezdted?− Ugyan miért mondád ezt, tiszteletre méltó

aggastyán? Talán te tudnál rajtunk segíteni?− Tudok bizony! − állott fel az öreg. − Nem azért

vagyok immár ötven esztendeje a Mátra remetéje, hogy ne ismerjem a búvópatakok, a rejtett források helyét!

− Ó, engem az ég küldött hozzád! − kiáltott fel boldogan László. − Jer velem azonnal, szent életű atyám, s mutasd meg azt a helyet!

− Hogyne mennék − egyezett bele Márton remete (mert így hívták az öreget) −, de elébb mondd meg, vitéz, kit tisztelhetek benned!

− Lászlónak hívnak.− Akárcsak derék királyunkat!− Igen… igen… − jött zavarba egy percre a király. –

Én is e nevet kaptam a szent keresztségben… Csak most már siessünk, atyám!

És ezután az éj csöndjében, amilyen gyorsan csak tudott menni az ősz remete, elvezette egy szikláig a királyt (akiről sosem tudta meg, hogy kicsoda).

− Ezt görgessétek el, és itt ássatok! − mutatott oda a remete.

− Megtesszük, atyám. És áldjon meg az Úr jóságodért!A király pedig visszasietett táborába, maga mellé vett

néhány még jó erőben levő vitézt, s nekiláttak az ásásnak a megjelölt helyen. Ő maga is ott forgatta szekercéjét a katonái között.

Hát egyszer − épp amikor felkelt a nap − a király egyik ütése nyomán hatalmas sugárban tört elő a sziklából az éltető víz!

− Áldassék az Isten, áldassék a király! − hangzott fel a boldog kiáltás a magyarok ajkáról, s határtalan örömükben térdre borultak.

− Keljetek föl, derék vitézek, s hozzatok gyorsan

tömlőket!És a szomjúságtól félig alélt sereg gyorsan életre kelt!

Aki csak mozogni bírt, rögvest csobolyót, tömlőt, kulacsot hozott, hogy az éltető vízzel megtöltse. Nem múlt el egy nap sem, amikorra a magyar sereg minden edénye megtelt vízzel.

Pár nap után aztán ember, állat új erőre kapott, s most már üldözőbe vehették a betolakodott kunokat. Hamarosan győzelem koronázta küzdelmüket…

Azt a forrást pedig, ahol a király szekercéje a remete tanácsára vizet fakasztott, Szent László forrásának nevezték el, s így hívják mind a mai napig. S aki közületek Mátraházán jár, ne mulassza el megtekinteni!

KINGA KIRÁLYNÉ GYŰRŰJE

Messzi, túl az égig érő Tátra havas csúcsain, túl a szelíd hajlatú lengyel dombokon, folydogál a kék Visztula. Partján még ma is áll az ősi Wawel vára, a mesés, ódon szépségű Krakkó városában…

Itt élt hajdan a daliás termetű, de halk szavú Boleszláv, feleségével, a csudaszép Kingával, IV. Béla magyar király leányával.

A vad tatárok nemcsak a magyarok földjét, hanem Lengyelhont se kímélték. Futott előlük mind, aki élő. A lengyel királyi pár az erdélyi havasok egyik zegzugos völgyében, egy sóbánya mély üregében keresett menedéket. Már talán egy éve is ott éltek, amikor egy lengyel érkezett, s hozta a hírt: Batu kán vad martalócai hazatakarodtak…

Nosza, fölkerekedett hát a királyi pár, bár jól tudták, hogy egy elpusztított ország vár reájuk.

Ám alighogy elhagyták a sóbányát − ami különben a királyné hozománya volt, amikor csak elébük toppant egy

szakállas, vén koldus.− Jó uram, kegyes úrnő, adjatok egy falatot, ha Istent

ismertek! − könyörgött a toprongyos aggastyán.Erre a szépséges, szőke Kinga kettétörte az útra

készített lepényt, s a koldusnak nyújtotta.− Nagyon köszönöm, ismeretlen úrnő! − hálálkodott

az öreg. − Nem is felejtem el soha − s azzal megcsókolta a királyné kezét, ott, ahol a drágaköves aranygyűrű csillogott.

Ezután a királyi pár és a hírnök tovább folytatta útját az elpusztított Lengyelország felé. Mentek, mendegéltek hegyen át, völgyön át, amikor egyszer csak elérték a Magas-Tátra zordon birodalmát.

Közben leszállott az este, s az elcsigázott királyné egy lépést se tudott tovább menni. A hírnök és a király erdei mohából puha fekhelyet készített neki. Ám hiába volt a test fáradtsága, a szelíd, gyönyörű Kinga szemét messzire kerülte az álom… Hogyne, hiszen alig-alig evett valamit a hosszú úton, mostanra meg már egy mákszemnyi betevő falatjuk se maradt. De ő mégsem magára, hanem két kísérőjére gondolt, akik most is éhesen szenderültek álomba.

− Ó, bárcsak adhatnék szegényeknek akár csak egy harapásnyi kenyeret! − búsongott a rengeteg riasztó csendjében.

Hanem akkor − álomnak rémlett − az egyik közeli, magos fenyő mellől nesztelenül előlépett egy sötétzöld ruhás, karcsú alak. Kinga királyné ajka sikoltásra nyílt − azt hitte, rabló.

− Ne félj tőlem! − hallatszott egy suttogó leányhang. – Én az erdő tündére vagyok. Erdő apó, a mi gazdánk, akit te nemrég megvendégeltél, most elküldött engem, meghálálni jóságodat… Azt üzeni neked, hogy gyűrűdbe varázserőt lehelt. Bármi kívánságod legyen, csak forgasd körül háromszor az ujjadon. Ám jól vigyázz! Csak hármat kívánhatsz, s erről nem szólhatsz senkinek sem… − S a

karcsú alak a hirtelen támadt fényesség közben eltűnt.Kinga királyné egy darabig azt hitte, káprázat játszott

vele, ám kíváncsisága nem hagyta nyugodni. Fölkelt hát moha fekhelyéről, és a még parázsló tábortűz mellé telepedett. Aztán úgy cselekedett, ahogy a tündér mondotta.

− Jóságos jótevőm! Adj minékünk hétnapi eleséget! – suttogta.

Hát uramnak fia, lássatok csak csudát! A tábortűz mellett, a hűvösen bólogató, magas fenyők alatt gombamódra nőttek ki a földből a zsákok, batyuk, iszákok. Az eleddig kételkedő Kinga királyasszony megbátorodott, és most már egymás után, sorra kibontotta valamennyit. Friss cipók, sajtok, oldalasok hullottak ki belőlük.

Reggel, amikor a korgó gyomrú király és a hírnök felébredt, ugyancsak ámultak. A királyné azonban még hites urának sem árulta el, kinek köszönhetik a csodás eleséget. Mindhárman jól belakmároztak, új erőre kaptak, s másnap aztán elérték a határt. Arcra borulva megcsókolták az anyaföldet, úgy adtak hálát megmenekülésükért a Teremtőnek.

,,Mi már nem éhezünk, de a szegény lengyel nép még igen” − mondta magában a jóságos királyné, s aztán egy óvatlan pillanatban, amikor a király és a hírnök nem figyeltek rája, háromszor egymás után megforgatta gyűrűjét, s ezt suttogta:

− Ó, jóságos jótevőm! Küldj népemnek 1000 társzekér gabonát!

Alighogy kimondta, máris nagy dübörgés támadt mögöttük az úton. A király és a hírnök azt hitték, visszatértek a tatárok, de Kinga csak mosolygott, majd urához fordult.

− Felséges férjuram, ezt az ezer szekér gabonát most hazavisszük Lengyelhonba, s szétosztjuk a mieinknek. Hadd legyen kenyerük s vetőmagjuk szegényeknek!

Harmadnap délután egy domboldalra értek, ahonnan már jól látszottak Krakkó várának, a Wawelnek kiégett tornyai. A királyné szeme könnybe lábadt.

− Ó, bárcsak idehozhatnám erdélyi sóbányámat! Annak jövedelméből újjáépíthetnénk a várat.

És ekkor eszébe jutott a gyűrű. Megforgatta hát háromszor, miközben ezt suttogta:

− Jóságos jótevőm! Hozd ide hozományomat, királyi sóbányámat!

E pillanatban a királyné legnagyobb ámulatára a drágaköves gyűrű lesiklott az ujjáról, majd sisteregve belefúródott a domboldal földjébe.

A király és a hírnök menten nekiláttak a keresésnek, de bizony hiába. Nagyon elbúsult erre a királyné, hiszen a szép gyűrűt menyasszony korában kapta a halk szavú Boleszlávtól. El is határozta: megkeresteti, kiásatja, bármennyi időbe telik is!

Alighogy hazaértek a lerombolt Krakkóba, máris futárt küldött bányászokért Magyarországba. Jó fél esztendőre rá meg is érkezett a száz magyar bányász, s ott, azon a helyen, a wielickai domboldalon, ahol a gyűrű a földbe fúródott, serényen nekiláttak a munkának.

Hetvenhat nap és ugyanannyi éjjelen dolgoztak már, de hiába. Ám a hetvenhetedik napon ugyancsak elámultak attól, amit láttak: a kiásott, hatalmas üregben, egy óriási sóoszlop kellős közepében tűzpiros-aránylón ott csillogott a királyné gyűrűje!

Azon a helyen aztán nagy sóbányát nyitottak, mely szakasztott ez erdélyinek a mása volt. Fel is épült jövedelméből az ódon Krakkó Wawel vára.

Ott lent, a bánya mélyén mindmáig vakítóan csillog-villog a szépséges Kinga királyné sóból kifaragott szobra is, a legenda pedig nemzedékről nemzedékre tovább él.

TÍZ FEHÉR GALAMB

A vadregényes Mátra hegység déli oldalán, Markaz falu fölött emelkedik egy 460 méter magas csúcs, a Várhegy. Itt állott hajdanán az Aba nembéli Kompolthyak híres sziklavára. Kevés ilyen erődítmény volt abban a réges-régi időben! Még a tatárok se tudták bevenni.

Ne is mondjam, hogy emiatt milyen csudamód méregbe gurultak! Üzengettek, fenyegetőztek, és amikor a várat csak nem tudták kézre keríteni, kegyetlen dühükben a Várhegy alatti falura támadtak. Fosztogatni kezdték, s csakhamar csóvát vetettek rá.

No de ezt már nem tűrhette Kompolthy kapitány!− Adta kutyafejű haramiái! − kiáltotta dühösen. −

Hogyan gondolják ezek?… Talán azt hiszik, szemet hunyunk garázdálkodásaik fölött?… Vencel hadnagy uram! − fordult a közelében tartózkodó várbeli tiszthez. − Szedjen össze kegyelmed vagy száz fegyverforgató férfit, s még az éj folyamán rajtaütünk a fosztogató pogányokon!

Amint mondotta, úgy is cselekedtek… A várban erős őrséget hagytak hátra, megvárták a kora tavaszi estét, s lopva elindultak a lángban álló falu felé.

Ám a tatárokba még több ravaszság szorult. A közeli erdőségekben kémeket bújtattak el, akik állandóan figyelték: mi is történik a várban? Ezek rögvest lovas futárt menesztettek a falut dúló tatár vezérhez: elhagyták a várat, jönnek a magyarok!

− Annál jobb − vigyorodott el a kutyafejű, s parancsot adott, hogy minden tatár rejtőzzék el a közeli erdőségben.

Amikorra a parázsló tetejű házak közé belopóztak a markazi vár katonái, már egyetlen tatárt se láttak a zsarátnok fényénél.

− Elfutottak a kutyafejűek! − kiáltotta boldogan

Kompolthy úr, majd megparancsolta övéinek, menten fogjanak a tüzek oltásához.

A várbeli vitézek készséggel engedelmeskedtek, hiszen ismerőseik, barátaik, rokonaik hajlékát kellett megmenteniük. Eleven láncot alkotva fogtak az oltáshoz, s nemsokára annyira belemerültek a munkába, hogy még a fegyvereiket is lerakták a falu főterén.

Csak erre vártak a tatárok! Zúgó szélvészként vágtattak oda mokány lovaikon, és a magyarokat egykettőre bekerítették, hiába volt minden ellenállás.

Így került fogságba a markazi vár kapitánya és sok-sok katonája.

− No, te híres várúr − szólt csúfondárosan Kompolthyhoz a tatár fővezér −, holnap délben mégis a váradban ebédelek!

− Nem tudsz te oda bejutni! A kapuk zárva vannak, s katonáim másik fele a bástyákon őrködik − felelte nyugodtan a markazi várúr.

− Ha nem akarod, hogy parázson pirítsalak meg, ide a kulcsokkal! − fenyegetődzött a tatár.

− De nincsenek nálam! − tett sajnálkozó mozdulatot megbéklyózott két kezével Kompolthy uram.

− Sebaj − legyintett a másik. − Akkor levelet írsz a várban lévő leányaidnak. Ők majd tudják, hol keressék azt a fránya kulcsot − gúnyolódott.

(Mert hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, két szép kisasszony lánya volt a markazi várúrnak.)

Kompolthy kapitány, noha igen bánta már, hogy meggondolatlanul elhagyta öles falú otthonát, most mégse tehetett mást, mint hogy beleegyezett a dologba.

− Úgy lesz, ahogy akarod − fordult a vigyorgó tatárhoz. – Írok a lánykáimnak, csak egyre kérlek: gyönge fehérnéptől nem várhatunk férfias határozottságot, adj hát nekik háromnapi haladékot a válaszra.

− Megadom − bólintott kegyesen a kán.Kompolthy várúr ezután megírta levelét, s az

összehajtogatott pergament egy ügyes tatár harcos nyílvesszőre kötözve belőtte a markazi várba.

A levélben ez állott:

Kedves Leánykáim!Szomorú fogságba kerültem, s csak a ti gyönge

kezetekben van az életem. Ha még élve akarjátok látni szegény apátokat, s nem karón száradva, küldjétek a vár kulcsait a tatár táborba! Kegyelmes foglyul ejtőm három nap gondolkodási időt adott erre nektek. Ám addig is szeretném látni tíz fehér, kedves galambomat! Engedjétek hát ki őket, hadd gyönyörködjem bennük… Bizton hozzám találnak, hiszen úgy szeretnek…

A tatár, aki íródeákjával elolvastatta a levelet, csak mosolygott a gyermekes kívánságon.

A két várkisasszony nagyon megörült az üzenetnek, hiszen azt hitték, már nem él az apjuk. A vár feladásának gondolata azonban félelemmel töltötte el őket, a galambokra vonatkozó sorokat pedig sehogyan sem értették.

Elbeszélték hát a dolgot kedves, öreg dajkájuknak, aki elhalt édesanyjuk helyett nevelte őket.

− A galamboktól szabadulást vár az uraság − fejtette meg a talányt az ősz néne.

− De hogyan?! − kiáltották egyszerre a lányok.− Tíz aprócska, de igen éles tőrt kell vélük elküldeni!

– javasolta a nenő. − Kis bőrtokba tesszük valamennyit, s a galambok a nyakukon a várúrhoz viszik.

A két várkisasszony megfogadta az okos dajka tanácsát. A következő hajnalon, amikor még alig pitymallott, levegőbe bocsátották a bástyán a tíz jókora, gyönyörű madarat, nyakukon a tőrökkel.

Kompolthy várúr kedves galambjai egyenest rabságban sínylődő gazdájukhoz repültek, s csodálatos ösztönnel éppen annak a sátornak a tetejére szálltak, ahol a kapitányt és néhány tisztjét fogva tartották. Ott gubbasztottak, vártak, amíg csak föl nem libbent a sátorfüggöny. Akkor aztán, mint a zuhanó kő, mind uruk lábához estek.

Kompolthy kapitány szívdobogva vette őket szemügyre. Ám nem töprengett sokáig! Megkötözött két kezével üggyel-bajjal leoldott egy tőröcskét legkedvesebb galambja nyakától, s azzal elnyiszálta a rabszíjat.

Ezután már minden úgy ment, mint a karikacsapás!Egykettőre elvagdosta a közelében heverő tisztjei

szíjait, akik aztán a többi tőröcskével villámgyorsan megszabadították a szomszédos sátrakban megkötözve gunnyasztó markaziakat.

Ezalatt a tatár őrök egytől egyig aludtak, oly biztonságban érezték magukat. A markaziak nem is törődtek velük. ügyesen elemelték fegyvereiket, elkötötték lovaikat, majd kurta idő alatt a várhoz vágtattak.

A várkisasszonyok, akiknek az időközben már hazatért galambok jelezték érkezésüket, örömmel nyittatták ki a kapukat.

És másnap virradóra a pórul járt tatárok tehetetlen dühükben és szégyenükben eltakarodtak Markaz alól, s ezt az eseményt pedig mind a mai napig őrzi a nép emlékezete.

ARANYGEREZD

Valamikor réges-régen − lehet annak már hetedfélszáz esztendeje is − nagy zűrzavar uralkodott Magyarhonban.

A gazdag főurak, akiket a nép kiskirályoknak nevezett, egymás ellen harcollak, hogy nagyobb birtokot

szerezzenek maguknak.Közel tizenkét esztendeig dúlt közöttük az ádáz

küzdelem, amikor egy Itáliából idekerült király − a magyarul Károly Róbertnek nevezett Anjou-uralkodó − rendet teremtett közöttük.

Az ő seregében szolgált egy talján vitéz, Antonio − magyarosan: Antal. Ez a barna képű, vidám legény nemcsak a kardot forgatta jól, hanem a lanton is gyönyörűen játszott.

Egy alkalommal, amikor a király kíséretében a Hegyalján járt, az egyik faluban megismerkedett egy csudaszép magyar jobbágylánnyal. Ne is mondjam, hogy hamarosan megtetszettek egymásnak! Talján Antal, akit a nép így nevezett, engedélyt kapott a királytól, hogy megkérje a szép jobbágyleány, Juli kezét.

− Ha a lány és szülei is akarják, semmi kifogásom ellene − szólott bölcsen a király.

Épp itt volt a baj! Mert bár Julinak megtetszett a csinos olasz legény, de apja-anyja hallani sem akartak az idegenről.

− Nekünk dolgos kezű vő kell, aki szánt-vet, arat, kaszál, kapál. Erre pedig nem alkalmas ez a talján vitéz – mondották. És hiába volt sírás, hiába könyörgés, egy jottányit sem engedtek.

Egy borongós őszi napon aztán fölszedelődzködött a király tábora, hogy a vitézek meg se álljanak magos Budavárig… Persze Antoniónak is velük kellett tartania.

Telt-múlt az idő. Egyik év a másik sarkát taposta. Magyarhonban a népre boldog, békés napok virradtak.

− No, Antonio, fiam − fordult a király egyik napon a lantos vitézhez. − Mi a szándékod?… Visszatérsz Itáliába, vagy itt választasz magadnak békés mesterséget?

− Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, én már magyar földről nem megyek el soha… Ide húz a szívem.

− Még mindig szereted a hegyaljai leányt? − mosolyodott el a király.

− Sose fogom elfelejteni, felség, míg ezen a világon élek.

Nagyon megsajnálta a szegény lantos vitézt a jószívű király.

− Jól van, Antonio, megértelek téged… Miután hűséges, jó vitézem voltál, megjutalmazlak. Válassz magadnak bárhol az országban annyi földet, amennyit egy nap alatt gyalog bejársz… És ha ilyen gazdag leszel, nem hiszem, hogy tiltanák tőled a leányt! S ráadásul nemessé is teszlek.

− Köszönöm felséged jóságát − borult térdre a lantos vitéz. − De ha lehetne, én a Hegyalján szeretném.

− Szívesen teljesítem, hiszen a lázadó magyar uraknak ott is voltak birtokaik. Azokból foglalj el magadnak!

Antonio − magyar nevén Talján Antal − a Hegyalja legszebb részén, a Bodrog és a zempléni hegyek közötti dombos vidéken választotta ki magának a birtokot.

A környékbeli magyar urak árgus szemekkel figyelték, vajon mit tesz és hogyan boldogul majd ez a talján közvitézből lett magyar nemes?

Ám az itteniek legnagyobb meglepetésére Antal úr felszántatta ugyan jó mélyen a földjét, de nem búzát, hanem vesszőket „duggatott” bele.

Mert hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, az egykori lantos vitéz, miután megkapta a királytól a birtokot, hazautazott, s visszatérőben sok köteg vesszőt és kertészeket hozott magával.

Az egész Hegyalja kíváncsian várta, mit terem majd a számtalan, földbe bújtatott vessző.

Bizony eltelt jó pár év, s ezalatt csak zöld leveleket lengetett az állandóan fújó hegyaljai szél.

Hanem négy-öt esztendő múlva! Pompásabbnál

pompásabb, aranyló szőlőgerezdeken csillogott a kora őszi napsugár.

No, most ámultak-bámultak csak a Hegyalján!… Hallottak ugyan már a szőlőről, de hogy itt is megteremne, azt bizony nem hitték!

Vidám nótázások közepette folyt le az első hegyaljai szüret. A bánatos magyar dalok mellett felhangzottak a jókedvű, pattogó olasz énekek is.

Egyedül a gazda gubbasztott szomorúan, keze nem nyúlt lantja után, szája nem nyílt dalra.

− Miért búsulsz, jó urunk? − kérdezte végre az egyik talján kertész.

− Gazdag vagyok, a szőlőim szépek, valóságos arany gerezdek, de boldog mégsem vagyok, hiszen Juli nem a feleségem − felelte a közvitézből lett nemesúr.

− Hát miért nem kéred meg újra a kezét? − faggatta tovább honfitársa. − Hisz nagyon gazdag vagy!

− Üzentem már egyszer − felelte a Hegyalja első szőlőbirtokosa. − De a szülők csak a régi nótát fújják: nekik olyan vő kell, aki segít a földjükön dolgozni.

− Mondok én valamit, jó uram − hunyorított a furfangos hírben álló talján kertész.

− Ki vele gyorsan! − sürgette a gazda.− Telepedj le a leány falujában, persze álruhában…

Szegődj el a helyi birtokoshoz, s férkőzz a szülők bizalmába! Legjobb, ha szakállt, bajuszt növesztesz, úgy egy lélek sem ismer rád! Magyarul meg már amúgy is úgy tudsz, hogy senki nem fog rád gyanakodni.

− És Julika?− Neki majd titkon megmondod, ki vagy.Amit Antal úr és földije megbeszéltek, úgy is lett. A

gazdag szőlőbirtokos álruhában letelepedett Juli falujában, s úgy égett keze alatt a munka, hogy a csodájára jártak. Aztán egy-két hónap elteltével kezdett járogatni a leányék

házához.A szépséges Juli persze hallani sem akart az

udvarlásról, mert még mindig a lantos vitézt szerette… Egy este azonban titkon fölfedte kilétét Talján Antal.

Juli boldogságát leírni sem lehet!Egy év elteltével aztán az álruhás szőlőbirtokos

megkérte a leány kezét.− Ohó, kedves barátom! − emelte föl ujját az apa. −

Igaz, hogy nekem dolgos vő kell, s terád a rosszakarat is csak dicsérő szót ejthet, de én bizony már nem elégszem meg egyszerű szántóvetővel. Nekem kertész kell, aki olyan vesszőket ültet, mint a kóbor talján! Nem akarok nála alábbvalót.

− Hacsak ez a kend kívánsága! − nevetett föl az álruhás birtokos. − Hozatok én kegyelmednek annyi vesszőt, hogy a földjét háromszor is teleültetheti vele!

− Ugyan, honnan volna neked annyi pénzed? − csodálkozott az öreg.

− Nem kell ahhoz pénz − somolygott Talján Antal.− Dehogyisnem! Másként nem ád az a kótyonfitty

olasz! − hitetlenkedett a másik.− Ha én akarom, ád, mivelhogy magam vagyok az.No, elámult erre a nyájas öreg! És most már

megenyhült a szíve a legény irányában, hiszen ezután annyi szép szőlővesszőt kaphat tőle, amennyit csak akar! Meg hát szerette is a leányát, s meghatotta őt a lantos hűséges szerelme.

Nem is volt most már semmi akadálya a hét országra szóló lakodalomnak. A híres lagzin pedig megjelent maga a király is. Az csak természetes, hogy az arany gerezdek pompás borát itták!

És idővel a többi olasz is talált magának a Hegyalján feleséget. Utódaik egész falvakat is benépesítettek, s ennek az emlékét őrzi mind a mai napig Bodrogolaszi és

Olaszliszka neve.És azóta, évszázadok óta a pompás tőkék arany

gerezdjeit ringatja a szél az egész Hegyalján, Szerencstől Sátoraljaújhelyig…

ÉG A FAVÁR!

Mátyás, akit 1458-ban, Szilágyi Mihály nagybátyja segítségével királlyá választottak, ekkor mindössze tizenöt esztendős volt.

A cseh rabságból hazatérő királyt nagy örömmel fogadta az ország népe.

− Végre van magyar királyunk, aki megoltalmaz minket! − hangoztatták széltében-hosszában.

Az oltalomra pedig igen nagy szükség volt, hiszen többfelől is veszély fenyegette az országot. Délről a török tört be gyakran, nyugatról III. Frigyes császár acsarkodott, a velenceiek pedig sóvár szemmel figyelték az adriai vizeket. Még Lengyelország sem viseltetett barátsággal irántunk. A legközvetlenebb veszélyt azonban a Felvidékre befészkelődött, rablókká züllött cseh husziták jelentették.

1460. április havában, Heves megye északi részébe, a Mátra vidékére is betörtek. Zagyvafői Andrisko és Urik huszita vezérek zsoldosserege állítólag hatezer lovasból és gyalogosból állott. (Némelyek szerint ugyan csak hatszázan voltak, de ki tudná már ezt megmondani annyi év után?)

Szó, ami szó, április 24-én minden ellenállás nélkül elfoglalták a Muzsla közelében fekvő Patát, sőt a falu mellett emelkedő Várhegyet is megszállták. Ezt az avar korból származó erősséget kijavították, tartós gerendákból várszerű erődítményt emeltek a tetején. Úgy gondolták: innen ellenőrizhetik a gazdag vidéket, s majd ha kirabolták, továbbállnak.

Héderváry László egri püspök még azon éjjel lovas futárt menesztett Budára, és levélben kérte Mátyás segítségét.

A fiatal király azonnal intézkedett. Gyors utasítására Rozgonyi Sebestyén 2000 vitézzel május elsején elérte Patát, majd a helység alatti dús mezőn fel is ütötte táborát.

Nagy riadalom támadt a cseh rablók soraiban.− Itt pusztulunk, hiszen vannak vagy húszezren! −

jajveszékelt az egyik zsoldos.− Még ezren sincsenek, te gyáva! − torkolta le a

nemcsak bátorságáról, hanem kegyetlenségéről is híres Zagyvafői Andrisko.

A katona elhallgatott, mert tudta, a rablóvezérrel nem jó ujjat húzni. De alighogy befejezték a vitát, máris fegyverek csörgése hallatszott fel hozzájuk a patak másik partjáról.

− Riadó! Riadó! − adta ki a parancsot Andrisko. Váratlanul egy cseh futár érkezett a Várhegyre, és lihegve újságolta:

− A magyarok megtámadták a Hatvanból és Gyöngyösről hazatérő portyázóinkat, és mind egy szálig levágták őket!

Bezzeg elszállott már Andrisko vezér hetykesége!− Ezek bennünket is felaprítanak − ijedezett a futár.− Egyezkedjünk velük! − hallatszott innen is, onnan

is.A zsoldosvezér azonban nemcsak kegyetlen, hanem

ravasz is volt. Rögtön belátta, itt mást nem tehet, mint hogy szabad elvonulást kér.

Menten hívatta hát a papját, és levelet íratott vele a magyarokhoz.

− No, te Úr szolgálja! Válassz magad mellé húsz kemény vitézt, s indulj a levéllel a pápista magyarokhoz!

A huszita prédikátor bizony nem valami örömmel

fogadta a zsoldosvezér parancsát. Ám sokáig nem tétlenkedett, mert tudta: az idő sürget.

Beletelt talán két óra is, mire a visszatérő csehek felkapaszkodtak a meredek Várhegy tetejére.

Andrisko már türelmetlenül várta őket.− Mit válaszoltak?− Mindent elutasítottak, nem tárgyalnak velünk.− Ó, a gyalázatosak! − sziszegte Andrisko. − Igazán

jöhetne már Urik is a csapatával!(Urik, a másik huszita vezér, seregének jó részével

még északon tartózkodott.)Ezalatt a magyar csapat az egri püspök odaérkező

seregével is megerősödött. Rozgonyi, a seregek fővezére, a csehek nem kis ijedségére ostromgyűrűt vont a Várhegy körül.

− Még ma felmegyünk a cseh komákhoz, és kiporoljuk a nadrágjukat − szólott hetykén az egri sereg parancsnokához.

A püspök úr vitéze azonban nem lelkesedett a dologért.

− Fáradtak a katonák, hiszen sokat gyalogoltak… No, meg a zsold miatt is morognak. Holnap talán utánunk küldi a püspök úr, s akkor megjő a harci kedv is.

Rozgonyi Sebestyén éktelen méregbe gurult.− Talán biza imával akar harcoltatni a püspök úr

őkegyelmessége?! − kiáltotta mérgesen. − Márpedig én nem mulasztom el a kínálkozó alkalmat! A csehek most félnek, hiszen békét kértek. Holnapra viszont felmentő seregük is érkezhet.

Az egri vezér nem tehetett mást, mint elfogadta a királyi fővezér parancsát: még aznap késő délután ostromra indultak a Várhegy ellen.

A patai Várhegy nyugat felől, a Danka-patak fölött igen meredek. Ezért Rozgonyi a királyi csapatokat

vezényelte ide, míg a Várhegy keleti oldala (ami már alacsonyabb, lankás dombvonulatba megy át) az egriek harci területe lett.

Szóltak a kürtök, peregtek a dobok, s kis idő múltán a Rozgonyi-sereg már csaknem fenn volt a Várhegy tetején.

Hanem ekkor, a fővezér nagy meglepetésére, hírnök érkezett az egriek szárnyáról: a husziták kitörtek a várból, immár a falu felé közelednek.

− Mordizomadta-teremtette! − morogta mérgesen az ősz Rozgonyi, majd csapatainak jó részét kénytelen volt a keleti szárnyra vezényelni.

E vitézek aztán egykettőre helybenhagyták a cseheket. Fejvesztetten menekültek azok vissza a várba, s hevenyészett sáncaik közé vették be magukat.

Hamarosan leszállt az éj, majd kiadós, nagy csöppekben megeredt az eső. A magyar sereg kénytelen volt a falu alatti mezőn lévő sátraiba visszavonulni.

Hogy az egri katonák parancsnoka mit kaphatott az ősz Rozgonyitól, arról jobb nem beszélnünk!

Másnap déltájra kitisztult az idő, de az egriek zsoldja csak nem érkezett meg.

− Ilyen körülmények között nem vállalhatom az ostromot − jelentette ki a parancsnok.

− Ne is vállald, öcsém! Inkább bújjatok vissza uratok szoknyájához! − replikázott gúnyosan a királyi vezér.

Így történt aztán, hogy az egri püspök fegyveresei a következő éjjel dicstelenül elhagyták Patát.

Rozgonyi Sebestyén napokig ott tartózkodott még, de végül mégsem kezdett újabb ostromot, elégtelennek tartván hozzá a seregét. Végül egyik éjjel ő is elvonult Patáról, méghozzá a Tarna-völgyében lévő Szentgyörgyre. (Ma Feldebrő a helység neve.)

A csehek, mindezt látva, ugyancsak elbízták magukat, s a várat még jobban megerősítették.

A környék népe pedig ugyancsak megszenvedte a magyar csapatok elvonulását. A vérszemet kapott cseh rablók most már nyugodtan raboltak, fosztogattak, közben pedig rengeteg élelmet s fegyvert halmoztak föl a Várhegyen. 1460. július havának első napjaiban futótűzként terjedt el a hír a Mátra vidékén: Mátyás király Gyöngyösön szállt meg, s Pata várának ostromára készül.

A szóbeszéd igaznak bizonyult.Az ifjú, még szinte gyermek Mátyás egy pompás

almásderes paripán ülve vezette a közel hatezer főből álló, csillogó fegyverzetű királyi sereget.

− Méltó atyjához, a nagy Hunyadi Jánoshoz, ki seregével egykoron végigvonult a Mátra vidékén is! − suttogták itt is, ott is.

A fősereg július 4-én érkezett Pata alá. Itt várta már a futár által odarendelt Rozgonyi-féle had.

A király ezután személyesen átvette az egész sereg fölött a parancsnokságot, majd a Csóka nevű nagyágyút felhúzatta a mai templomdomb tetejére. A kisebb ágyúk egyenlő távolságban a mai Fő utcán, a Pásztóra menő út magasabb részein helyezkedtek el.

Éppen déli 12 óra volt, amikor a király a falu alatti mezőn egybegyűjtött seregéhez rövid, lelkesítő beszédet intézett, hadrendbe állította a seregeket majd parancsot adott a Várhegy megtámadására. Miután az alacsony, keleti oldal volt a legkönnyebben járható, ezért a sereg jó része ez irányban indult meg. Eközben a király jelt adott a tüzelésre. A tizenegy ágyú egykettőre bömbölve okádta a tüzet, és hamarosan beszakította az erődítmény nyugati részét. A fából, vesszőből font, palánkkal erősített favár jó része lángba borult.

Hirtelen eszeveszett félelem lett úrrá a cseh rablókon. Azt se tudták már, mit tegyenek. A tüzet oltsák-e, vagy a hegyen fölfelé nyomuló magyarok ellen harcoljanak? Végül

is hagyták a tüzet, és inkább Mátyás seregei ellen fordultak.Kegyetlen, öldöklő harc kezdődött. A csehek kiváló

katonák voltak, akik immár évek hosszú sora óta egyik ütközetet a másik után vívták. De a magyarok se voltak akármilyenek!… Nem is egyikőjük talán már Nándorfehérvárnál is ott küzdött a nagy Hunyadi oldalán. Hiábavaló volt azonban a csehek bátorsága − a magyar sereg győzedelmeskedett. Az idegen rablóknak menekülniük kellett a Várhegy sáncai mögé.

− Vivát Mathias rex! Éljen Mátyás király! − zúgott fel a magyar sereg éljenzése.

A csehek csak ekkor tudták meg, hogy az ostromot maga a király vezeti.

− Akkor pedig több sereg is várható! − szólt reszketve Andrisko. − Kérjünk gyorsan fegyverszünetet, hátha közben megjön Urik felmentő serege!

Hamarosan többtagú küldöttség indult a király Danka-parti sátrához.

Az ifjú Mátyás kimért, hideg udvariassággal fogadta őket. Természetesen anyanyelvükön beszélt velük, hiszen annak idején prágai fogságában megtanult csehül. Sőt, még a négynapos fegyvernyugvást is elfogadta.

A magyar sereg tisztjei meglepetéssel hallották az egyezséget.

− Hiába, csak gyermek még ez a király! − suttogták itt is, ott is. − A csehek végül félrevezetik.

− Ne féltsétek ti a felséget! − nyugtatta meg a kétkedőket Rozgonyi. − Jól tudja ő, mit akar.

A király a fegyverszünet alatt sem tétlenkedett. Július 8-án reggelre teljesen körülzáratta a patai Várhegyet, onnan a csehek már csupán madárszárnyon menekülhettek volna el.

8-án reggel aztán végső rohamra indult a magyar sereg!

Alig perdültek meg azonban a dobok, amikor fehér zászlóval a kezében maga Andrisko zsoldosvezér közeledett a magyarok vonalához.

− Vezessetek felséges uratokhoz! − kérte.A támadás hirtelen leállt, s Zagyvafői Andriskót

Mátyás sátrába kísérték.Az országos rabló mélyen megalázkodva hajtott térdet

a király előtt, szánva-bánva a magyarok országában tett rablásait. Istenre s az Úr Jézusra hivatkozva kérte Mátyást, hagyja meg az ő és életben maradt seregének életét.

− Elvonulunk innen, meg sem állunk a morvák földjéig – ígérte.

− De így legyen ám! − szólott fenyegető hangon az ifjú király. − Egyébként is tudunk minden lépéstekről!

− Van azonban egy alázatos kérésünk felségedhez − esdekelt a ravasz Andrisko. − Hagyd meg fegyvereinket, hogy szabad vitézekként távozhassunk innen!

− Arról tégy le, te haramiavezér! − förmedt rá Mátyás. – Alávaló betolakodók vagytok, akik évek óta fegyverrel pusztítotok, raboltok honunkban! De hogy lásd, nem halt ki még a világból a könyörület, elmehettek. Ám csak fegyver nélkül távozhattok, különben kardélre hányunk benneteket.

A jelenlévő nádor és az egri püspök ámulva látta s hallotta a gyermek király határozott s bátor fellépését.

(Mondták is egymásnak később: e gyermekből még nagy király lesz egykor. Már most tudja, ami az igazi uralkodók erénye: bánj irgalmasan a legyőzöttekkel!)

Mátyás pedig keményen szólott a zsoldosvezérhez:− Most pedig lódulj innen, különben fejed vétetem!A zsoldosvezér megvert kutyaként kullogott ki a

király sátrából. Ezután jó kétórányi idő múlva a cseh zsoldosok a Várhegyen hagyván fegyvereiket, a Pásztó felé nyitva hagyott részen megszégyenülten elkullogtak.

A magyar sereg hatalmas éljenzés közepette vonult be

az üresen hagyott favárba.A király pedig még azon órában kemény parancsot

adott, hogy a nagyrészt fából készült erődítményt gyújtsák fel.

Nagy, égig érő, vörös lánggal lobogott a favár. Fénye messzi földekre világított, fennen hirdetve az ifjú Mátyás király első győzelmes csatáját!

A király pedig a diadal emlékére városi rangra emelte Patát, és az 1460. július 8-án kiállított oklevelében a patai jobbágyokat örök időkre felmentette „a kamara haszna” nevű országos adó alól.

Mátyás később is szívesen tért vissza Patára, amikor a Verebélyen élő rokonait látogatta. Azon a dombon pedig, ahol a Csóka nevű nagyágyúja állott, 1470 körül egy díszes templomot emeltetett.

Az ősi templom átalakítva bár, de ma is áll, s évszázadok óta hirdeti a nagy király diadalát és kegyes bőkezűségét…

A KIRÁLYNÉ HINTAJA

Valamikor, réges-régen, több száz öreg esztendőkkel ezelőtt, igen meleg, nyárias idő járta mifelénk májusban. Az erdők, a kertek, a ligetek tele voltak nyíló virággal.

Bizony ilyenkor senki se marad szívesen a szobában! Így érezte ezt a szegény, a gazdag, de még a király is. Hát még ha olyasfajta ember volt, mint a mi igazságos Mátyás királyunk!

Egy ilyen kedves-illatos májusi napon imigyen szólott kedves életepárjához, a telt arcú Beatrix királynéhoz:

− Hallod-e, lelkem, felséges asszonyom! Nem volna-e kedved országot látni, szép tájat nézni!?

− Van nékem bizony, felséges jó uram, kedves

Mátyásom!− No ha így van, jól van. Akkor holnap kora reggel

fölkerekedünk, s meg sem állunk a kies Mátra vidékéig.− Nagyszerű! Nagyszerű! − tapsolt örömében a még

igen fiatalka királyné. − Úgyis nagyon szeretem a Mátrát… De ugye, az én hintómon utazunk?

− Ahogy parancsolod, felséges asszonyom.Így történt aztán, hogy másnap a királyné rézveretes,

arannyal díszített hintóján, sok lovag és udvarhölgy kíséretében, fölkerekedett Budáról a királyi pár. Akkor még az odautazás több napon át tartott. Főként, ha nagy kényelemhez szokott királynéról volt szó!

Mert Mátyás király, ha maga van, egynapi s egyéjszakai lovaglás után máris ott termett volna. (Vagy talán még hamarább is.) Most pedig szépen, nyugodtan kellett utaznia, de a király ezt nem vette zokon. Legalább jól szétnéz, amerre megy, s meglátja, hogy s miként él az ő szeretett magyar népe.

Gödöllőn, Aszódon, de még Hatvanban is az a hír járta: egy igen nagy úr utazik a Mátrába, vadászatra. Némelyek, a hozzáértő emberek csodálkoztak is ezen, hiszen május közepén nem sokféle vadra lehet vadászni.

Ám amikor meglátták a fényes hintót, abban a szép nagyúri dámát több udvarhölgy kíséretében, már sejtették: itt nem vadkergetésről, hanem csak szórakozó utazásról lehet szó. De hogy magát a királyi párt rejti a leeresztett függöny, azt senki se gondolta, mert Mátyás szigorúan megtiltotta, hogy híre fusson a dolognak.

Az első éjjel egy gazdag gödöllői nemesúr udvarházában szálltak meg. A királyné az utazástól, no meg a pompás friss levegőtől bizony úgy elfáradt, hogy hamarosan elnyomta az álom.

Mátyás azonban nem feküdt le ily korán. Az egyik vitéz lovaggal maga elé rendelte a helység bíráját, papját s

más egyéb vezető emberét.− Mátyás király képében utazom, az ő megbízásából

kérdezem kendteket: mi újság a vidéken?Sorban, rang szerint beszéltek, ki ezt, ki azt mondotta.

Bizony a nemesurakból ki nem fogyott a panasz.− Fájdalom, nagyúr, királyi követ, nagyon fenn hordja

mostanában a paraszt az orrát! Csak éppen annyit ád, amennyi jár! Bezzeg apáink idejében másként volt! Nem győztük eltenni a sok-sok külön ajándékot, amit a jobbágyok adtak.

− De azért nem éheznek kegyelmetek? − kérdé szigorúan a ,,királyi követ”.

− Azt nem mondhatom, hiszen tele a kamra, a pince.− Hát ha így van, jól van. Tartsák is be kegyelmetek a

törvényt! Mert jegyezzék meg: ha a paraszt gazdag, akkor azúr is az!

No, egyszóval esténként, ahol csak megszállt a királyi pár, ott ilyesféle kihallgatást tartott a „királyi követ”.

Most már nem vadászatról terjedt el a hír, de még nem is mulatozó utazásról, hanem arról, hogy királyi bíró járja a vidéket, aki elszámoltatja az urakat. (Gondolhatjuk, hogy őkelmék nem nagyon örültek ennek!)

Még a királyné is megsokallta. Kérte az urát, inkább pihenjen, mint hogy az utazás alatt is az ország dolgával foglalkozzon.

− Úgy lesz, lelkem, majd ha a Mátrába érünk − ígérte a felség, s szavát be is tartotta. Amikor Gyöngyöst elhagyták, már Pata következett, Mátyás már csak a kéklő, magas hegyekben gyönyörködött.

Ebben a Muzsla-bérc alatti helységben, mely akkor városi rangban volt, a bíró üdvözölte a felséges párt.

Itt azonban nem királyi követnek adta ki magát Mátyás, hanem igazándiból király volt, mivel Patán mindenki személyesen ismerte.

A városka melletti réten nagy ökörsütést rendeztek a királyi pár tiszteletére. Természetesen az egész település népe ott lakmározott, mert Mátyás igen szerette a pataiakat. Délután pedig dudások, síposok kerültek elő, s hamarosan nagy tánc kezdődött. Mulatott ott még az árva gyerek is! Késő estig, lobogó fáklyák fényénél folyt a vigalom. A táncból pedig a királynénak is bőven kijutott, mert nemcsak Mátyás és az urak, hanem a csinos patai legények is megforgatták. Már jóval elmúlt éjfél, mikor nyugovóra térhetett a vendégsereg.

Kora reggel hagyta el Patát a királyi pár. Az egész helység népe az utcákon tolongott, és hangosan éljenzett, vivátozott, kendőt lobogtatott. Boldog volt a királyné, csak úgy ragyogott felséges orcája, s ő is sokáig integetett selyemkeszkenőjével.

Hamarosan a mai Kecskekő-hegy melletti kanyargós úton haladt a menet.

− Van itt a közelben egy nagyon kicsi falu, talán meg neve sincs − magyarázta feleségének a király. − Arról híres, hogy az egész környéken itt díszlenek a legszebb virágok.

− Nézzük meg akkor, lelkem, Mátyásom! − kérte a királyné.

− Éppen azért jövünk erre − magyarázta fölséges ura. Közben az út egyre jobban lejtett, és gördülni-gurulni, ijesztően robogni kezdett a királyné rézveretes, aranyozott hintója.

A király szerette a gyorsaságot, de a királyné félős volt. Ezért a felség előrekiáltott az első lovon ülő hajtónak:

− Ábris, lassíts!De már késő volt. Hirtelen nagyot reccsent a hintő

fatengelye, és a királyi pár meg a fényes udvarhölgyek az út árkába estek.

No, támadt is visítozás, jajgatás, sikongatás!A kísérő lovasok rögvest lepattantak a nyeregből, s a

hintó utasainak segítségére siettek.Mátyás király már akkor talpon állt, s éppen a halálra

vált, szép királynét nyalábolta fel a füves árokból. Így cselekedtek a lovagok is a többi udvarhölggyel.

Bár óriási volt az ijedelem, végül senkinek nem történt semmi baja. Szerencsére jó puha, nagy fű nőtt az árokban, no meg a hölgyek sok-sok szoknyájuk, kendőjük miatt alig-alig ütötték meg magukat.

Ám amikor a nagy-nagy ijedelmen túlvoltak, csak elpityeredett a királyné.

− Kezem-lábam ép maradt, de a kedvenc hintóm összetört!

Az ám, a hintó! A királyné kedves hintaja!− Lóra ülünk, úgy folytatjuk utunkat! − rendelkezett

Mátyás.Ez abban az időben nem számított szokatlan dolognak,

hiszen a legtöbb leány, asszony úgy ülte meg a lovat, akár a férfiak. (Némelyik talán még jobban is!)

− Én a kedves hintóm nélkül egy tapodtat se megyek! – jelentette ki elszántan a királyné, majd megint eltört nála a mécses.

− Édes, kedves királyném, drága szép virágszálam! Verebélyen, a rokonainknál kapsz másik hintót, majd azon utazhatsz tovább!

− Nem, az nekem nem kell! Én ezt a hintót szeretem, ezzel akarok utazni! − S toppantott is egyet hozzá a topánkás, kicsi lábával.

Hej, fékomadta-teremtette! Híres-nevezetes, hadakat vezérlő, országnak parancsoló nagy király, mit teszel most? Nem mást tett a fölség, mint szépen kért, könyörgött, de hiába.

A felséges asszony durcásan leült az árokpartra, s ott siratta tovább rézveretes, aranyozott hintóját.

Végül Mátyás nem tehetett mást, mint hogy lovas

futárt menesztett a Kecskekő alatti kicsiny helységbe, hogy égből-földből, de valahonnan kerítsen egy mestert!

Már elmúlt dél, amikor egy ötven körüli, bajuszos emberrel tért vissza a futár.

− Kend kovács vagy kerékgyártó? − kérdezte reménykedve a király.

− Nem, nagyuram, én szűcs vagyok. Névre is, foglalkozásra is.

− Szűcs? − ámult el a felség. − De hát akkor…!− Nyugodjék meg kegyelmed, én ezermester vagyok,

a hintókhoz is értek.− Kap egy zacskó aranyat, jó ember, ha ma még kész

lesz! − szaladt oda boldogan a királyné.− Sok lesz az, szép asszony − nevetett az ezermester. –

Én a bajba jutottakon egyébként is fizetség nélkül szoktam segíteni!

Némán bólintott a király, mert látta, hogy igen derék emberrel hozta össze a sors. És nem is csalódott az ezermesterben. Még nem is alkonyodott, máris új fatengelye lett a királyné hintójának. A felséges asszony öröme nem ismert határt. Mátyás pedig imigyen fordult a Szűcs nevű ezermesterhez,

− Nagy jót tettél a királynéval, de velem is. Kérj tőlem bármit, teljesíteni fogom. Mert tudd meg, Magyarhon királya előtt állasz!

Menten térdre borult a Szűcs nevű ezermester, s először azt se tudta, mit szóljon meglepetésében.

− Hát ha valóban te vagy a király, nagyúr − sandított Mátyás orrára –, akkor kérlek, adj ennek a falunak tisztességes nevet, mert még névtelen, csak falunak hívják − szólott később felocsúdva.

− No, ez nem nagy kérés, menten teljesítem − emelte föl a hangját Mátyás. − Legyen a te neved után Szűcsfalva.

Az ezermester nem akart hinni a fülének.

− Mire elérkezik az aratás ideje, megkapjátok róla a pergament. De hogy becsületes, segítő szándékodnak jutalma is legyen, megteszlek e helység örökös bírájává.

És ahogy Mátyás király megígérte, úgy is lett. A Patával szomszédos kis települést a Szűcs nevű mesterről nevezték el. Később a falva szó elmaradt, s csak a Szücsit használták…

Mind a mai napig is így hívják a Mátra bércei alatt meghúzódó, szép fekvésű falut…

KIRÁLYSZÉKE

Köztudomású, hogy igazságos Mátyás királyunk gyakran járta a széles-téres Magyarhont. (Legalábbis a néphit szerint.)

Különösen szeretett a Bükkben tartózkodni, mivel a vadászatot igen kedvelte. Abban a réges-régi időben Diósgyőr várát is gyakran fölkereste. Ehhez a várhoz akkortájt nagy erdőségek, rétek, legelők tartoztak, amelyekben csak úgy nyüzsgött a sok vad.

Egy ilyen nagy erdőség tövében húzódott meg az akkor még igen aprócska helység: Kisgyőr. Ma már népes település, ám azon időben csupán egy pár házacskából állt. Kicsi is volt, meg aztán a diósgyőri váruradalomhoz tartozott – innen kapta a Kisgyőr nevet is.

Ám e kedves, bájos fekvésű helység nemcsak erről nevezetes. Határában fekszik a Királyszéke nevű szőlő is, amelynek a borát igen kedvelte a király.

Történt pedig mindez abban az időben, midőn második feleségét, a telt arcú Beatrixot Diósgyőr várába hozta vendégségbe.

Több napja mulatoztak már a diósgyőri várban, amikor annak kapitánya vadászatra hívta meg a királyt.

Napfényes, október eleji reggel köszöntött rájuk, igen enyhe idő járta, s a déli lejtőkön már szedésre értek a szőlőfürtök.

− Tudod, felséges uram, a Hegyalján jobb a bor, mint itt a Bükk déli oldalán… Ám errefelé nemcsak borok, hanem jó vadak is találhatók. Jer hát, s nézzük meg a kisgyőri erdőket! Estefelé pedig Károly nevű vadőrömnél, rigmusoló kisgyőri hívemnél tölthetünk egypár kedves órát.

És amint a kapitány mondotta, úgy is cselekedtek. Ám csak csekélyke kísérettel keltek útra. Csupán négy-öt királyi vadász, ugyanannyi vadhajtó s egy társzekér követte őket.

Hamarosan vadászkutyák éles csaholásától visszhangzott a kisgyőri erdő. Az csak természetes, hogy a vadászatot a Károly nevű kisgyőri vadőr irányította. És nem is akárhogyan! Olyan helyekre vezette a királyi vadászokat, hogy azok szebbnél szebb vadakat ejthettek. Még nem is alkonyodott be, amikor a társzekér már tele volt pompásabbnál pompásabb zsákmánnyal.

− Gazdagon megjutalmazom ezt a vadőrt − szólott a vadászat vége felé a kapitányhoz a király. − Csak azt tudnám, mit szeretne, mi a vágya!

A kapitány elmosolyodott.− Bár én előre tudom, de kérdezd meg te tőle, felséges

nagyúr!Fából ácsolt, takaros kis háza volt a vadőrnek a falu

szélén. Nagy kertjében, széles udvarán jól elfértek a vadászok, a hajtók meg a kutyák.

A királyt és a kapitányt a ház tornácára ültette a vadőr, felesége pedig finom őzpörkölttel kínálta meg őket. Ne is mondjam, mennyire ízlett a pompás étel a felséges úrnak! (Nem is szólva a diósgyőri várkapitányról.)

− Ha nem sérteném meg fölségedet − szólott a vadőr –, megkínálnám egy kis karcos kisgyőri borral.

− Előre is köszönöm, még ha kissé karcos is −

mosolyodott el a király, majd nevetve hozzátette: − Egész évben erre vágytam!

Kivirult az öröm erre a kisgyőri vadőr arcán, s a felség tiszteletére egy nagy korsóban hozta is rögvest a piros színű, kisgyőri „karcos” bort. Ám nagy igyekezetében megbotlott őkelme az ámbituson, a korsó a földre zuhant, s azonmód darabokra tört. A tornác száraz, tisztára söpört földje mohón nyelte el a kisgyőri piros bort.

A vadőr halálsápadt lett.− Felséges nagyuram! − térdepelt le a király előtt. –

Igaz lelkemre mondom, véletlen volt!− Állj fel, derék vadőröm, hiszen mindent jól láttam.

Majd hozol másikat!− Azt már bajosan, felség, mert ez volt az utolsó

kancsó borom. Mivel ez még tavalyról maradt óbor. Az idén még nem szüreteltem.

A diósgyőri kapitány bosszúsan tekintett a vadőrre. Ám Mátyás most sem tagadta meg „igazságos” nevét.

− Egyet se búsulj, jó Károlyom! Ma a vadászat és nem az ivászat volt a fontos! Az előbbiben pedig derekas dolgot míveltél. Jó vadlelő helyekre vezettél, pompás zsákmánnyal térünk vissza még ma Diósgyőrbe. Épp ezért van énnékem tehozzád egy kérdésem: szeretnélek megjutalmazni, de nem tudom, mivel.

Zavartan dadogott a vadőr:− Ó, fel-felséges nagyuram, ó, uram királyom, nekem

ez kötelességem!− Valóban kötelességed, de ma kegyes kedvemben

vagyok. Kérj hát bármit, derék vadőröm!Erre a várkapitánynak is megenyhült az arca, s biztató

pillantást vetett a szörnyű zavarba került emberre.− Hát… hát − akadozott a vadőr −…szeretnék egy jó

darab szőlőt, és hozzá egy takaros borházat is építeni!− Csak ennyi? − csodálkozott a király.

− Csak ennyi, fölség.Mátyás király megértően bólintott, és azon

minutumban tíz fényes aranypénzt nyújtott át a vadőrnek.A derék ember annyira meglepődött, hogy először

nem akarta elfogadni. Ám a király biztatására végül csak el merte venni az aranyakat, amelyek bizony azon időben igen szép summának számítottak.

S azon az estén egy boldogságtól repeső pár integetett a Diósgyőr felé kanyarodó királyi vadászmenet után…

Aztán az évek teltek-múltak. Károly vadőr azonban nem tétlenkedett. Nagy tábla szőlőt telepített, méghozzá hegyaljai vesszőkkel. (Mire a szőlő termőre fordult, fölépült a borház is. Igaz, ez is fából készült, de több helyiségből állott.

Külön kamrát rendeztek be a szőlőtaposáshoz (mert akkortájt még nem ismerték a szőlőprést), no és egy külön lakószobát meg egy takaros konyhát építettek mellé. A borház alatt pedig egy a hegyoldalba vágott, hosszú pince húzódott, amelyben vadonatúj, de kiszárított, pompás hordók pihentek. Egyelőre még üresen.

Hamarosan elérkezett az első szüret ideje. Sok szedő gyűlt össze a kicsi faluból is meg a diósgyőri várból is.

Károly vadőr gondolt egy merészet, meghívta rá a királyt is.

− Úgyse fog eljönni! − mondták egyesek.− Kisebb gondja is nagyobb annál, hogy evvel töltse

az idejét! − tették hozzá mások.− Amikor egyszer itt járt, az is véletlen lehetett − fűzte

hozzá valaki.Ám déltájra, a szüretelők legnagyobb ámulatára,

mégis megérkezett a király! Most is a diósgyőri várkapitány kísérte, és most is csupán 4-5 vadász és ugyanennyi fegyveres lovas forgolódott körülötte.

Fent, a szőlő fejében, a borház előtti térségen nagy kondérokban már rotyogott a finom birkagulyás. Hamarosan hosszú, nagy asztalok kerültek elő, és a most érkezett királyi vendégeket rögvest melléjük ültették. A főhely természetesen a királyt illette. Ám a felséges nagyurat nem lócára, hanem egy szarvasagancsokkal díszített, nagy karszékbe ültették.

− Magam készítettem felséged tiszteletére − magyarázta szerényen Károly vadőr.

Mátyás elismerően bólintott.− Te csakugyan ezermester vagy. Nemcsak a

vadakhoz, hanem a fafaragáshoz is értesz. De egyet nem hallottam még tőled − emelte föl hangját a király.

A vendégsereg várakozón tekintett Magyarhon felséges uralkodójára. És Mátyás imigyen folytatta:

− Amikor nálad jártam, tudod, amikor a boroskorsó eltörött, derék várkapitányom azt mondotta: te verselő, rigmusoló ember is vagy. Vajon, tudnál-e nékem hirtelenében valami ilyest mondani?

− Készültem iá − válaszolt a vadőr. − Ám grácia szegény fejemnek, ha netán sértésnek venné felséges nagyuram, amit tekegyelmedről írtam.

− Írtál? − nézett nagyot Mátyás. − Hát te ahhoz is értesz?

− Csak egy kissé, felséges nagyuram.− No de hát hol vagyon az a rigmus? − dőlt előre

ültében Mátyás.A vadőr kissé elmosolyodott.− Rajta ül, felséged − szólott a házigazda, s a szék

ülőlapjára mutatott, amelybe az alábbi írás volt beleégetve:

Nagy a királynak az orra.Vágyik szíve a jó borra.Nemcsak borra, jó ételre,

ezért igyekszik Kisgyőrbe.

− Bravó! − kiáltott felállva Mátyás, majd a vendégseregnek is hangosan felolvasta.

Nagy tapsvihar tört ki erre a szüretelők között.− De egyvalami hibádzik! − vonta össze szemöldökét

Mátyás.− Grácia szegény fejemnek! − esett térdre a vadőr.− Szép és jó rigmus is, méghozzá igaz is… Az igazság

pedig a királyra is vonatkozik… Semmi okod tehát a mentegetődzésre! Állj föl, derék szolgám!… Ám volna egy nagy kérésem hozzád!

− Kíváncsian várom, felséges nagyúr.− Csak azt kérem tőled, ajándékozd nékem e szép

strófával ékesített, pompás széket.− Szíves örömest, felség.Így történt aztán, hogy a kisgyőri vadőr által készített,

gazdag faragású, rigmusos szék a budai királyi palotába került…

(Talán még most is ott van?… Érdemes lenne megkeresni!) Azt a helyet pedig, ahol a szék állott, mind a mai napig Királyszékének nevezik a kisgyőriek…

A MONOKI BABLEVES

Valamikor, réges-régen, a kies hegyaljai falut, Monokot nagy erdőségek vették körül. „Megtermett” ebben a vaddisznó, az őz, de még a szarvas is. Messzi vidékről keresték föl a vadászok, főként a nagyúriak, akik az ilyesmire mindig ráértek.

Egyszer, úgy mondják, valami nagy-nagy úr vadászott a zempléni erdőségekben. Egy gyönyörű, sokágú, pompás agancsos szarvasbika nyomát követte. De bizony nem akadt

rá! (Pedig ugyancsak a „keze alá” dolgoztak a hajtók!) Végül is kénytelen volt befejeztetni a vadászatot. Összekürtöltette a hajtókat, a vadásztársakat, s megköszönve jelenlétüket, útjukra bocsátotta őket.

Ő maga azonban maradt.− Majd én, egyedül − súgta meg legbizalmasabb

emberének, Máté vadőrnek.− És én maradjak-e, uram? − kérdezte a vadőr.− Rád sincs szükségem, szolgám, várj reám a

legközelebbi vadászkastélyban.Ez pedig − állítólag − nem volt közelebb, mint

Patakon. Ezután a vadőr annak rendje s módja szerint eltávozott.

Ment, mendegélt a magára maradt nagyúr. Minden bokrot megzörgetett, minden meredélyt megmászott, minden forrást fölkutatott, de a keresett, pompás agancsú bika nem volt sehol. Mintha a föld nyelte volna el.

Az este a vadonban érte a nagyúri vadászt, szállása, nyughelye a csalit mohaszőnyege volt.

Másnap is járta az erdőt, a rengeteget, egyszóval mindazon helyeket, ahol a szarvasbikát remélte…

Harmadnapra azonban nagyon elfáradt, s mivel ugyancsak megéhezett, ráadásul pedig az elesége is elfogyott, kénytelen-kelletlen lakott hely után nézett.

Hanem ez nem volt akkortájt oly egyszerű, mint ahogy most leírjuk! Sokszor három nap és három éjjel kutyagolhatott valaki, amíg valami kalyibát vagy éppen pár házas falucskát lelt. Így járt evvel a mi vadászó nagyurunk Is!

Ám harmadnap késő este, amikor már alig bírta vonszolni elfáradt lába, halovány mécsvilágot pillantott meg az erdő szélén. Nosza össze is szedte maradék erejét, és egy fertályóra alatt oda is ért. Durva farönkökből összeácsolt épületet talált, egyetlen ablakszem pislogott reá.

Az ajtó zárva volt, pedig a vándor erősen megkopogtatta.

− Ki az? Mit akar? − hallatszott bentről egy ijedős asszonyi hang.

− Eltévedt vándor kér bebocsátást − hangzott a válasz.− Rabló is lehetsz − mondta az előbbi hang. − Bár

szegénységemnél egyebet nem vihetsz el tőlem… Öreg életem pedig bizonyára nem kell neked.

− Szándékom becsületes. Éji szállást és némi eledelt kérek. Ne félj hát, s ki tudja, egyszer tán még meg is hálálhatom jóságodat.

A szegény monoki özvegyasszony − mert Monok falu végében lakott − ezután beengedte az eltévedt vándort.

− Valami úrféle lehetsz − mérte végig a vadász tüske szabdalta, iszalag megtépte gúnyáját.

− Igen, az lennék − válaszolta az idegen. − De egy szarvasbika miatt eltévedtem.

− Jól van, fiam, hát akkor ülj le nálam − kínálta hellyel a monoki néne, majd hozzátette: − Ott a kecskelábú széken a fatál, mosd le az út porát, én meg addig megmelegítem a kemencén a bablevest. Mert csak az van, lelkem. Igaz, tavalyról maradt még egy kis darab füstölt sódarom, e azt is beletettem… Remélem, ízleni fog.

− De még mennyire, öreganyám! Legkedvesebb ételem a bableves füstölt hússal!

− Hát akkor váljék egészségedre!Ezután a vándor megtisztálkodott, majd asztalhoz ült.Hamarosan ott gőzölgött előtte a tejföllel behabart,

finom csipetkés bableves.− Micsoda fölséges étel! − csettintett az ismeretlen,

amikor az első kanálnyit megízlelte.− Nem akarok dicsekedni − oldódott meg az öreg néne

nyelve −, de egyszer egy újhelyi, megyei uraságnak főztem bablevest, füstölt hússal… Szegény, jó uram, nyugodjék,

hozta ide, mert vadőr volt, s az uraság éppen errefelé vadászott. Hát az is megdicsérte ugyancsak! Sőt! Nem akarok dicsekedni, de azt mondta, ez olyan finom, hogy ebből maga a király, a mi Mátyás urunk is ehetne!

Az idegen ekkor olyan nagyot nyelt hirtelenében (meglepődött-e, avagy „cigányútra” ment egy babszem? − ki tudja, de való igaz, hogy köhögni, fuldokolni kezdett).

− Szentséges atyám! − ijedt meg a derék öregasszony. – Csak meg ne fúlj már ettől a bablevestől, édes fiam! − S azon minutumban fölkapta a nagy lekvárkavaró fakanalat, majd amúgy istenigazából hátba ütötte vele a fiatal vadászt, hogy a megakadt falat lecsússzék a torkán!

− Khh!… khhh!… köszönöm, nénémasszony − szólott az ismeretlen vadász, vagyis a nagyúr, sajgó hátához kapva, mivel az éltes, de erős kezű asszony életmentés céljából ugyancsak odasózott!

Ezután a kis kellemetlenség után a vadász vidáman bekanalazta az egész cseréptál bablevest.

− Nagyon finom volt, a hozzávalóval együtt − dicsérte az özvegyasszonynak, s az sokáig töprenghetett, hogy vajon a füstölt húsra avagy a fakanálra gondolt-e a vándor.

A vacsora után a vadász is, a néne is nyugovóra tért.Másnap hajnalban − noha köztudomású, hogy az

idősek korán kelnek − az özvegyasszony a vándornak már csak hűlt helyét találta.

− No, ez ugyancsak faképnél hagyott − morogta kedvetlenül a néne, s megindult a kemence padkája felé, hogy a tegnap esti edényt elmosogassa.

Hát e pillanatban − halljatok csak csudát! − mit látott? Nem mást bizony, mint három diónagyságú színaranyat!

Először azt hitte, káprázik öreg szeme, avagy pedig álmodja az egészet. De amikor többször is megfogta, megnézte, akkor bizony elhitte, hogy ez valóság, s nem álom…

− Boldog ég, ugyan ki lehetett ez? − töprengett. – Csak… csak nem maga a király?

És ekkor… igen, ekkor világosodott meg az elméje, hogy ez a vadász csakugyan ő lehetett… Mert ugyan ki osztogatja csak úgy fél marékkal a diónyi aranyakat, ha nem a király?

És még valami! Ennek az ismeretlen vándornak olyan különösen nagy orra volt! Márpedig ezt akkoriban még a pendelyes gyerekek is tudták, hogy az egész országban a legnagyobb orrot Mátyás király viselte.

Így lett gazdag az egyszeri monoki özvegyasszony a királynak adott bablevesért.

Azóta is emlegetik széltében-hosszában a Hegyalján, hogy sehol se főznek olyan finom, tejföllel behabart, csipetkés bablevest, mint Monokon…

Ha arra jártok, föltétlenül ízleljétek meg!

AZ ARANYPATKÓ

Nem messze a szőke Tiszától, Keszi faluja közelében látható egy hosszú mélyedés, amit Tálónak nevez a nép. Ehhez a tál alakú süllyedéshez érdekes történet fűződik.

Igazságos Mátyás király uralkodása idején egy kora tavaszi napon fiatal, fáradt lovas érkezett a tiszakeszi révhez.

− Hallja kend, bátyó! − fordult az idős révészhez. − Valami jó étel kéne nekem is meg a lovamnak is! Vajon nem tudna-e kegyelmed szerezni? Megfizetném.

A nagy bajuszú víziember végigmérte a jövevényt, majd akkurátusan így szólt:

− Biz’ én nem tudom, kiféle-miféle kegyelmed. De azt megmondhatom, hogy a keszi halászok még ingyen hallevessel is megvendégelik a vándort.

Felderült erre az ismeretlen arca.− A lelkemből szólott, bátyám… Már igen régen

vágyom egy kis hallevesre. Vezessen hát a legközelebbi halászhoz!

Ezután a vén révész a Tálón túl, az egyik fűzbokor közelében álló halászkunyhóhoz kalauzolta a jövevényt. Már éppen alkonyodott, amikor beköszöntek.

− Vendéget hoztam, Vince − fordult a révész a halászhoz. − E vándor át akart kelni a túlsó partra, de éhes szegény feje… Jól tudod, én özvegyember vagyok, vendégül nem láthatom… Idehoztam hát hozzád, öcsém. Nem vagyunk alkalmatlanok?

− Már hogy lennének? Telepedjetek le! − szíveskedett a halász, majd egyet fordított a gőzölgő bográcson.

− Micsoda pompás illat! − szimatolt bele a vendég.− Meghiszem azt! − bólintott a révész. − Vince öcsém

főzi a legjobban az egész tájékon a hallevest.− Régóta csinálom − szerénykedett a halász. − No de

itt van két fakanál, merítsenek belőle kendtek!A jövevények nem sokáig kérették magukat. Egyet-

kettőt törtek a vászontarisznyán pihenő rozscipóból, majd nagy buzgósággal kanalazni kezdték a levest.

Amikor végeztek az evéssel, megszólalt a halász:− Én bizony bort nem adhatok, nekem nincs… Nem is

terem szőlő errefelé. Friss Tisza-vízzel azonban szolgálhatok!

− Van bor az én kulacsomban − állott föl az ismeretlen vendég, majd a fűzfához kikötött paripájához ment, hogy a nyeregkápából kiemelje a teli csobolyót.

Hamarosan mindhárman jót húztak belőle.− Micsoda finom bor! − csettintett a vén révész. – Ez

alighanem tokaji!− Ez bizony az! − mosolygott az ismeretlen lovas.− Hát végtére is kicsoda kegyelmed? − nézett szúrós

szemmel a jövevényre a halász.− Vándordeák vagyok, Debrecenbe igyekszem, s

Tokajban egy cimborám apja töltötte meg a kulacsom.Ebben a két víziember megnyugodott, majd továbbra

is jókat kortyintottak az itókából.A jó bortól hamarosan megoldódott a nyelvük. Akkor

hallotta az ismeretlen lovas a következő furcsa dolgot:Itt, a halászkunyhótól nem messze, ahol most az a

hosszú mélyedés van, nem is oly rég még egy templom meg egy kolostor állott.

Ezek az épületek az egyik szilveszter éjszakán egyszerűen föld alá süllyedtek, eltűntek.

− Kár pedig, mert drága kincs volt bennük! − kiáltott fel a halász.

− Vajon hány véka arany és ezüst? − kíváncsiskodott a deák.

− Nem arany, nem ezüst, hanem egy szép leány!− Egy szép leány? − csodálkozott a deák. − És hogyan

került oda?… És miért süllyedt el az épületekkel?− Sokat kérdez kegyelmed − felelte a halász. − Bizony

nekünk is jó lenne tudni… Annyi azonban bizonyos, hogy a barátok templomában söprögetett a leány, mivel igen szegény volt. És akkor is ott tartózkodott, mikor az épület elsüllyedt.

− Éjfélkor a templomban? − ámuldozott a deák.− Igen, mert hogy a barátok nem engedték el, ott

dolgoztatták. Sokszor tartózkodott náluk, pedig már menyasszony volt, de mivel a szerzetesek jól fizettek, így akarta megszerezni a kelengyérevalót… Bizony nem tetszett ez a vőlegény anyjának, a leendő anyósnak, s mindenfélét hírelt a lányról. Persze a vőlegény nem hitte az egészet.

„No, ha nem hiszed, mondok én egyet − felelte a vőlegény anyja, aki különben vajákos, varázsló asszony volt. − Majd titkon meglesem, s ha a legközelebbi éjfélkor

csakugyan a barátokkal mulatozik, súlyos átkot mondok!”A vőlegény nem vette komolyan a dolgot, amolyan

asszonybeszéd-pipafüst dolognak tartotta.Hanem szilveszterkor, amikor a szerzetesek kupa bor

mellett búcsúztatták az óévet, a vénasszony megleste a fia menyasszonyát. Mit látott, mit nem? Ugyan nem tudja senki, de azt mondja a szóbeszéd, hogy éjfél előtt fekete holló képében a torony tetejére szállott, nagyot károgott, s ezután pontban éjfélkor a barátok temploma és kolostora a föld alá süllyedt.

Várt, várt a vőlegény, de se a menyasszonya, se az édesanyja nem tért többé vissza. Sokat búsult emiatt, nem is házasodott meg. Hanem egyszer különös dolgot jósoltak neki a csáti vásárban.

„Az óesztendő utolsó éjszakáján, éppen éjfélkor megkondul az elsüllyedt templom harangja. Ilyenkor pár percre a templom is, a kolostor is kiemelkedik a mélységből, s az ablakai fényesen világítanak. Ha ekkor egy ló, amelynek aranypatkó van a patáján, megrúgná a templom falát, az többé nem süllyedne el, a felszínen maradna, és ki lehetne szabadítani a leányt.” Ezt mondta a javasasszony −, fejezte be beszédét a halász.

− No de honnan szerez a lány kedvese aranypatkót? – kérdezte a vén révész.

− Bizony sehonnan − válaszolta a halász. − Szegény jobbágy ember, akinek még a betevő falatja is alig van meg.

Elgondolkodott a halász szavain a deák, majd hirtelen így szólt:

− És ha felmenne a királyhoz, Budára? Ő bizonyára tudna rajta segíteni.

Mélyet sóhajtott a halász.− Messze van Buda, deákuram… És talán be sem

engedik a királyhoz.− Mégis meg kéne néki próbálnia… Hátha a király

adna neki annyi aranyat, amiből patkót verethetne, hogy avval a kedvesét visszaszerezze.

− Kedves deák uram − mosolyodott el a révész −, könnyű tanácsot adni, de nehéz kalácsot kapni!

Másnap az ismeretlen lovas eltűnt a tájról, s többé nem látta senki. Eltelt talán három kerek esztendő is, amikor a szegény jobbágylegény, akinek a kedvese elsüllyedt a templommal, beállított a tiszakeszi kovácshoz.

− Hallja kend, mester uram! − fordult az idős emberhez. − Beszélhetnék-e kigyelmeddel bizalmasan?

− Egy darabig igen, mivelhogy az inasomat friss vízért szalajtottam.

− No, akkor ide figyeljen kelmed! − Azzal a legény egy nagy zacskó aranypénzt tett az üllőre. − Az egyik fele kegyelmedé, a másikból pedig készítsen a lovamnak négy arany patkót!

Nagyot nézett a kovács, és ámulva kérdezte:− Vajon hol s mely vásárosokat raboltál ki ezért?− Én ezt az utolsó darabig ajándékba kaptam, de soha

senkinek meg nem mondhatom, hogy kitől… Még ma olvassza be a felét kend… Holnap pedig elhozom a Kesely lovam, s annak a lábára készítse a négy patkót!

A keszi kovács egy darabig megbabonázva nézte a sok aranyat, de aztán mégis elfogadta a munkát. Amikor pedig eltávozott a jobbágylegény, bezárkózott a műhelyébe, és beolvasztotta az aranypénzeket.

Másnap már kora hajnalban ott volt a fiú a lovával. A kovács sebtiben, hogy senki meg ne lássa, mértéket vett a ló patájáról.

A legény távozása után ismét a műhelybe zárkózott a mester. Egy teljes napig tartott, amíg készen lett a négy aranypatkó. A vén kovács annyira izgatott volt, hogy egy falat le nem ment a torkán. Senkit, még a hites feleségét sem engedte a műhely közelébe sem!

Késő este állított be újra a jobbágyfiú a Kesely lóval. Az idős mester három mécsest is meggyújtott, hogy a műhely patkolószínjében jól lásson.

Lehetett talán már éjjel 11 óra is, mire a négy aranypatkó ott csillogott a mokány lovacska lábán.

− Aztán merre szándékszol, öcsém? − tudakolta nagy kíváncsisággal a kovács.

− Nem mondhatom meg, de annyit elárulok, hogy meg kell várnom az éjfélt. − És a keszi jobbágy elvágtatott az aranypatkós lovával a sötét, téli éjszakába.

Mert bizony tél volt már, méghozzá az óesztendő utolsó éjszakája.

− Csakhogy már látom kendet! − zsörtölődött a kovácsné, amint az ura elé tette a meleg vacsorát, a finom töltött káposztát.

A mester úr alaposan neki is fogott az evésnek, de amikor a harmadik tölteléknél tartott, tekintete a nagy faliórára vetődött.

− Egy fertályóra múlva itt az éjfél − mondotta.− Bizony elmúlik ez az év is − tette hozzá a mesterné.− Add a bundámat, a kucsmámat! − ugrott föl hirtelen

az asztaltól az idős kovács.− Hová ily kietlen éjszakán? − kérdezte furcsállva

kedves élte párja.− Nem mondhatom meg, mert sietnem kell… De ha

visszajövök, csuda dolgokat fogsz hallani tőlem!Azzal sebtében magára kapta bundáját, fejébe nyomta

kucsmáját, s faképnél hagyta az ámuló-bámuló mesternét.− Ez tisztára megbolondult! − méltatlankodott az öreg

néne. − Vagy az a kelekótya Gergely, az a fura jobbágylegény, akinek lovát patkolta, az csalta volna el holmi szilveszteri itókára?… Vagy valamelyik cimborájához szaladt óesztendőt búcsúztatni?… Istenem! Ki tud a férfiakon eligazodni?… No de reggelre majd csak

kiderül.De bizony nem így történt!Várta, várta az urát a mesterné, míg végül elunta, és

sorra fölkereste a falu mesterembereit, sógorokat, komákat. Ám azok színét se látták a kovácsnak.

Csak harmadnapra került elő a mester − de nem a maga lábán jött, hanem hozták, mivel halva találták a Táló mélyedésének havas peremén. Most már mindenki tudta, hogy meg akarta lesni a szilveszteréjfélkor felbukkanó, elvarázsolt templomot. Azért kellett elpusztulnia!

Amikor pedig újra kitavaszodott, Vince halász és az öreg révész találkozott a Tisza partján.

− Régen nem láttam Gergelyt, akinek a kedvesét a templommal együtt elvarázsolták − szólott a halász.

− Azt suttogják, más vidékre ment. Sikerült megszereznie az aranypatkót, s azzal megrúgatta a templomot, hogy kiszabadítsa a kedvesét! − felelte a révész.

− De akkor miért süllyedt el újra a templom? − csodálkozott a halász.

− Csak azért − magyarázta a révész −, mert bár a kovács készítette az aranypatkót, de ő nem a kedveséért, hanem kíváncsiságból ment oda… Így a templom is meg a kovács is eltűnt a világból!

− Akkor az a deák se lehetett más, mint Mátyás király − bizonygatta a halász. − Hiszen csak ő adhatott annyi aranyat.

És bizonyára fején találta a szöget, mert a történetet mind a mai napig mesélik e tájon…

KAKAS-DOMB

Hol volt, hol nem volt, túl a kékellő Bükk hegységen, túl a kanyargó Sajó folyón, a vadregényes Zempléni-hegyeken

innen, a Hernád folyó közelében volt egy dimbes-dombos, bájos vidék: a Cserehát… (De nemcsak volt, hanem még ma is megvan!)

Ezen a szép szelíd tájon sok kicsiny patak folydogál, kedves kis völgyeket varázsolva a dombok ölébe… Egy ilyen völgy végében terül el a csöppnyi Szemere falu.

Hajdanában, a réges-régi világban sok szőlőt termeltek e parányi helységben. Legtöbbet természetesen az uraság. Ez az uraság is, mint igen sok a fajtájából, fösvény és zsugori volt.

Történt pedig egyszer, hogy egy sánta koldus baktatott át a falun. Éppen szüret ideje járta, s az uraság szőlejében vidám nótaszó mellett szedték a szebbnél szebb fürtöket a jobbágyok.

Ám az urak, a házigazda és számos vendége, nem törték magukat a munkában. Nem messze, a szőlő közelében, a jókora kastély pompás-árnyas kertjében, a szelídgesztenyefák alatt dúsan terített asztaloknál ültek, s ettek-ittak, lakmároztak nagy vidáman.

− Hölgyeim és uraim! − hangoskodott a földesúr, a házigazda.

− Halljuk, halljuk! − kiáltozták a jelenlévők.− Kedves vendégeim! − folytatta az uraság. − Most

pedig következik a kakaspecsenye! Édes tejbe áztattuk, kacsazsírban sütöttük! Váljék egészségükre!

− Éljen! Éljen! − harsogták rá a vendégek.Épp e pillanatban, épp e minutumban, ért oda a sánta

koldus. (Pontosabban: odabicegett.) Illendően meghajolt az uraságok felé, és jó egészséget kívánt nekik a pompás ételhez. Mintha darázs csípte volna meg, úgy pattant föl helyéről a gőgös uraság.

− Eltakarodj innen, te rongyos! Ne vedd el az étvágyunkat!

Ám a sánta ember nem ijedt meg a cifra uraságtól,

hanem szelíd hangon szólott:− Bocsássanak meg, nagyuraim, hogy véletlenül

idevetődtem! Ám a falun átvágtamban megütötte orromat a kakaspecsenye finom illata!… Mert én is szeretem, nemcsak tekegyelmedék! Szánjanak meg egy kis szárnnyal!

− Még hogy éppen szárnyal?! − förmedt rá az uraság. − Az az én kedvenc falatom!… De mást se kapsz!… És ha rögtön el nem hordod az irhádat, majd szárny nélkül is elrepülsz! Szolgák! Hajtsátok el e tolakodót!

A földesúr kemény szavára két fegyveres szolga is odafutott, hogy megragadja a sánta koldust, és elkergesse onnan. De bizony mindhiába. A sánta koldus oly nagyot ugrott, hogy sehogy se tudták elcsípni. A vendégsereg harsány kacagásban tört ki, az uraság meg majd szétpukkadt mérgében.

− Minden hajdúm, minden szolgám ide! − parancsolta.Futottak is a szolgák, ki bottal, ki karddal, de a sánta

koldust csak nem tudták utolérni.És egyszer csak illa berek, nádak, erek, eltűnt a

koldus, mintha a föld nyelte volna el…Föllélegzett a földesúr, hogy megszabadult a

kellemetlenkedő jövevénytől, mert bár a jelenlévők a vendégei voltak, mégse tudták megállni nevetés nélkül.

Az úri vendégeskedés természetesen tovább tartott, még késő este is javában folyt a dínomdánom, a hejehuja. De már bent a kastélyban, a legszebb, legpompásabb teremben.

− No, ide már nem szemtelenkedik be semmiféle koldus! − hetykélkedett az uraság, és ismét nagy hévvel kínálta az asztal közepén tornyosuló, édes tejben áztatott, kacsazsírban sütött kakaspecsenyét.

Ám ebben a percben felpattant az ajtó, és a nyílásban megjelent a sánta, rongyos koldus.

− Emlegettél, nagyúr, hát itt vagyok! − szólott

keményen.− De hát ho-ho-hogyan jöttél ide? − ámuldozott a

nagyúr, mivel korábban minden ajtót, ablakot becsukatott.− Két lábon, mint a kakas! − elméskedett a koldus.− Mit akarsz itt?! − reccsentett rá az uraság.− Most már semmit, mert a szegény szüretelőid

jóllakattak kakaspecsenyével, azok nem sajnálták tőlem. De most itt vagyok, hogy tisztességre tanítsalak!

− Te, engem?! − ordított rá az úr.− Én bizony, de úgy, hogy megemlegeted. − Azzal

fogta görbe botját, és egyet dobbantott vele.Hirtelen olyan heves szél támadt, hogy minden

vendéget kisodort az ablakon. A földesúr meg csak ámult, szinte megdermedt a csodálkozástól, mert nem tudta, hogy a hívatlan vendég valójában varázsló volt.

A koldus pedig másodszor is dobbantott a botjával.− Minden kincsed jöjjön ide, ládástul! − kiáltotta.Erre − honnan, honnan nem? − három vaspántos láda

termett ott a terem közepén.A gazdag úr ekkor már se holt, se eleven nem volt.

Azt hitte, kirabolja ez az ördöngös koldus.De nem ez történt! Újra koppant, harmadszor is, a

csodálatos bot, miközben szinte süvített gazdája hangja:− Válj kakassá, hatalmassá! Süllyedj a föld kérge alá!

Huss!És most következett be a legnagyobb és a legfőbb

csoda: a földesúr nagy, kusza tollú kakassá változott, és az egyik láda tetején kuporogva, mindörökre elsüllyedt! S ahol megnyílt a föld, azon a helyen egy kisded halom keletkezett. Azóta nevezi Kakas-dombnak e halmot a szemerei nép. Akadtak olyan kincsvágyó emberek, akik a kakassá vált földesúr drágaságait ki akarták ásni, de bizony mind a mai napig nem akadtak rá…

A KINCSES-HEGY

A Hernád és a Hegyalja kies völgyeit vigyázó, szépséges Boldogkővár szomszédságában, nem messze Abaújszántótól, magaslik a Kincses-hegy vagy másként Kincses-tető.

Valamikor nagy dolog történt itt…Élt egykor a szántói tó közelében egy igen gazdag

földesúr. Volt neki egy csudaszép leánya, akit nem más, mint egy juhászlegény szeretett.

Hej, nagy baj volt ez mindkettőjüknek abban az időben!

Mert hát hogyan is merészeli feleségül kérni egy szegény juhászlegény a gazdag földesúr lányát?… És ha mégis meg meri tenni? Hát jaj neki!

Így járt a szántói szegény juhászfiú is.Gazdája, a gazdag földesúr elfogatta, és sötét

pincebörtönbe záratta. Sokáig, talán hét álló esztendeig is raboskodott ott az árva, amikor egy szomorú őszi napon azon vette észre magát, hogy elvesztette a szeme világát.

− Most már szabadon bocsáthatjátok − szólott a földesúr, amikor szolgái megvitték néki a hírt. − Vak ember úgysem kell a leányomnak!

Rosszul számított azonban a gazember. Leánya továbbra is ragaszkodott kedveséhez.

Ezt látva, az apa nagy mérgében világgá zavarta poroszlóival a rabot, és szegény nem tehetett mást: koldulásból tengette életét.

Hanem a kutya természetű földesúrra is rászakadt a nagy baj: a Hegyaljához is közeledtek már a rabló törökök.

Ette-rágta lelógó bajszát a földesúr, hogy ugyan mit is tegyen most? Végül is úgy határozott, hogy számtalan kincsét szekérre rakja, s kiviszi a mai Kincses-hegy tetejére.

Tizenkét szolgája éjjel-nappal ásott, hogy majd a sok arany, ezüst, gyémánt, no meg a teméntelen csillogó drágakő elég mély gödörbe kerüljön.

És az egyik kora tavaszi alkonyon megindultak a szekerek. Nyolc ökör húzta mindeniket, és vagy tízszer fordultak.

A szántói szegény nép azonban erről semmit sem tudott. Azazhogy valaki mégis!… Nem más pedig, mint a juhászfiú édesanyja, akinek valahogy a fülébe jutott a titokzatos hír.

− Ó, bárcsak a föld nyelné el e gonosz urat, sok kincsével együtt! − kiáltott fel a szerencsétlen asszony.

Meghallotta e kemény kívánságot az erdei manók jóságos királya. Ismerte már a szegény asszony és elüldözött fia keserves sorsát, nem is teketóriázott sokáig. Nosza, fenn is termett a csúcson, és amikor a sok kincs a földbe került, szörnyűséges villámlást-dörgést támasztott. A földesúrnak segédkező jobbágyok szétfutottak halálos rémületükben, ki merre látott − egyedül a kincseihez görcsösen ragaszkodó apa maradt a hegytetőn.

Ekkor a manókirály így kiáltott, túlharsogva a zivatart:− Föld, hasadj ketté! − és láss csodát; a megnyíló

sziklák közé beleszédült s eltűnt köztük mindörökre a gőgös földesúr!

Hamarosan megérkeztek aztán Abaújszántóra a törökök. Első dolguk volt a tóparti fényes kastélyt lerohanni. Szegény nemeskisasszony! Rabszíjra fűzette a török bég, s meg sem állt vele a szultán fényes palotájáig.

Beletelt talán kerek egy esztendő is, amire a kóborló vak juhászlegény elvetődött szülőfalujába. Ekkorra már eltakarodtak a vidékről a törökök. Kedvese szomorú esetét hallva, igen nekibúsult. Hej, főtt a feje ugyancsak, mit is kéne tennie?!

Hanem egy alkalommal, amikor édesanyjának segített

gallyat vinni az erdőn, furcsa hollókárogást hallott. Megállt, feszülten figyelt a legény − s csodák csodája: megértette a madarak beszédét!

− Kárr, nagy kárr, hogy csak szárnyunk van, nem pedig kezünk! − szólott az egyik.

− Kárr bizony, mert akkor kiáshatnánk a földesúrr elrrejtett kincsét. Kárr, nagy kárr, hogy rablóból varrjúvá varázsolt bennünket a manókirály!

No, elámult ezen a juhászfiú. Hát mégsem szófia beszéd a földesúr elrejtett kincse!

„Hej, ha én azt a sok drágaságot megszerezhetném, kiválthatnám rajta a kedvesemet a török császár fogságából!” − töprengett. Három nap és három éjjel emésztette így magát, aztán végül rőzsegyűjtés közben elmondotta a dolgot az édesanyjának. A szegény öregasszony azonban így intette:

− Átok van azon a kincsen, fiam! Sok szegény ember verejtéke tapad hozzá… Mivégre kéne néked?!

A fia elsóhajtotta, hogy ő bizony a nemeskisasszonyért szeretné adni váltságba.

− Ó, szegény gyermekem, hát nem volt elég az apja kegyetlenségéből?

− Az apa és leánya nem egyek, anyám… És én még mindig szívemből szeretem balsors sújtotta kedvesemet.

Erősen megsajnálta fiát az édesanyja. Amint ott beszélgettek, sírdogáltak − hogy, hogy nem − meghallotta szavaikat a manók jóságos királya, aki gyakorta járt láthatatlan köpönyegében.

„Próbát teszek e legénnyel − gondolta. − S ha méltó rá, segítek rajta.”

Azon nyomban töpörödött, ősz emberré változtatta magát, és halkan siránkozni kezdett.

− Csitt! Valahol az erdőben mintha egy tehetetlen öregember nyöszörögne! − emelte föl síró arcát az édesanya.

− Vezess hozzá menten, hadd segítsek rajta! − szólott habozás nélkül a juhászlegény.

− Segíteni? De hiszen te magad is… − harapta el a szót a szegény asszony, de azért odavezette a fa tövében jajgató öreghez.

Az pedig arra kérte a legényt, vigye őt a szántói tó északi öbléhez. Ott csobog egy forrás, a tavat tápláló, s annak a vize gyógyító hatású.

Nagy gonddal-szánalommal nyalábolta fel az álöreget a vak fiú, s az édesanyja segítségével a szántói tóig két karjában vitte. Nem nyögött, nem panaszkodott, pedig a teher lépésről lépésre nőtt, végül már hegynyi súlyúnak érezte. Amikor pedig odaértek, az öregember arra kérte az édesanyát, hagyná őket magukra, hadd pihenjenek egyet..: Alig tűnt el szemük elől az idős néne, amikor is így szólt az ismeretlen aggastyán:

− Látom, fiam, a te szíved jósága többet ér az aranynál is. Várd meg az első holdtöltét, s mosd meg a szemed a forrás vizében!

Hitetlenkedve ugyan, de meg akarta köszönni a jó tanácsot a juhászfiú, ám hirtelen nagy szélzúgás támadt, s az öregember azon nyomban eltűnt.

Nagy titkát még a saját édesanyjának se merte a legény elmondani… (Olyan ez az egész, mintha álmodta volna.) De a kíváncsiság nem hagyta nyugodni. Az édesanyja tudta nélkül kitapogatódzott a tó mellé, s az első holdtöltekor megmosta a szemét a forrás vizében.

Hát csudák csudája! Amikor eljött a szép piros hajnal, újra látott mindent a szegény juhászfiú! Örömében csaknem táncra perdült ott a szántói tó partján. Első útja az édesanyjához vezetett. Ne is mondjam, hogy micsoda öröm lett úrrá azon is!

− Most már kiszabadítom a kedvesemet, de elébb kiásom a kincset!

− Majd éjszaka, fiam, ha sötét lesz, mert más is megláthatja! − csitította az anyja.

− Nem, kedves édesanyám! Én a kincsből nemcsak magamnak akarok. Ez a kincs az egész falut megilleti. Különben is együtt ássuk ki.

Hét nap, hét éjjel ástak aztán a szántóiak, amikor végre ráakadtak a teméntelen kincsre. A juhászfiú, akit közben a falu bíróvá választott, kettéosztotta a drágaságokat.

− A fele az enyém, mert nékem a kedvesemet is ki kell szabadítanom rajta. A többin pedig osztozzatok meg!

Az egykori szegény juhászfiú ezután fényes paripákat vásárolt, fegyvereseket állított, vagy tíz lovat megrakott arannyal-ezüsttel, s meg sem állt Konstantinápolyig.

A nagy hatalmú török császár először nem akart véle szóba állni. De kincsszomja megváltoztatta akaratát. Ara még imigyen ravaszkodott:

− Vannak-e véled fegyveresek?!− Vannak bizony, igazhívők atyja, legalább négyezer

pompás lovas − vágta ki a fiú, majd hozzátette: −, de otthon húszezer várja parancsaimat!

Nagyot nézett erre az uralkodó. Nem is tétovázott sokáig, hanem kiadta neki a börtönben senyvedő szép menyasszonyát. A két fiatal boldogan borult egymás nyakába.

No, volt is nagy ünnep, amikor hazaértek Abaújszántóra! Hét álló napig tartott a lakodalom, mulatott ott még az árva gyerek is!

Ám a fegyvereseket sem engedte szélnek a juhászlegény, hanem amikor újra jöttek a törökök, szépségesen szétkergette őket…

Így vált a Kincses-hegy nagy titka a Szántó környéki nép javára…

A RABLÓLOVAG ARANYAI

Több mint húsz álló esztendeje dúlta-fosztogatta hazánk földjét a török. Ugyanakkor az ország keleti és nyugati részéért két király is versengett. És mindeme súlyos szerencsétlenséget még a hazai rablólovagok garázdálkodása is fokozta. Több ízben felbukkantak már történelmünk folyamán a honi nyomorúság, a zűrzavar vámszedői.

Ám közöttük is különösen nagy hírhedtségre tett szert a török világban szereplő Móré László.

Jó ideig a Dunántúl különböző részeit fosztogatta, de onnan hamarosan kiszorult…

Hol a törökkel, hol a magyar királlyal csaptak össze rablóhordái. De nem olyan igazi, vitézi, kard-ki-kard harc volt ez! Inkább orv rajtaütés, amelynek igazi célja mindig csak a zsákmányszerzés.

Két esztendővel azután, hogy Budát csellel elfoglalta a török, 1543-ban Móré László a felsőnánai (ma Kisnána) várba szorult.

Úgy beszélték abban az időben, hogy 120 szekér nyikorgott utána a rablott kincsekkel.

A hegyvidéki várak kapitányai meg a vármegyék főispánjai több futárt küldöttek hozzá, s a haza védelme érdekében szövetséget ajánlottak neki. Cserébe természetesen azt kívánták, hogy a tengernyi kincsből erős, friss csapatokat szervezzen. Móré László azonban csak nevetett ezen.

− Hogyne, hogy két fiamat koldussá tegyék! Aztán majd holmi várbeli inasnak vagy káplárnak kegyesen felfogadják! A kincsben az erő, az a hatalom… Abból nem adok! − hangoztatta, majd ezt íratta vissza képmutató módon: „Szegény, üldözött ember vagyok, a kincsem is kevés. Inkább én szorulok oltalomra, mintsem én tegyem azt

másokkal.”Szó, ami szó, konokul kitért a hazáért hozandó

áldozatok elől, s ugyancsak befészkelte magát a kis dombon emelkedő, négyszögletes tornyú, erős kőfal övezte várba. A környékbeli erősségek kapitányai portyázó csapatokat küldöttek a Mátra alá, hogy szemmel tartsák Móré Lászlót.

De az új nánai kapitány nem gondolt most a fosztogatásra. Fizetett kémje vészes hírt hozott Budáról, amely szerint az egyik bég az alábbi utasítást kapta: Mórét meg kell keresni, el kell fogni és csapatait szétszórni!

Alighogy a kém mögött bezárult a nánai vár kapuja, máris új hírnök érkezett a Tarnóca patak partján elhelyezett őrségtől. Az Alföld irányából török csapatok közelednek.

Kis híján múlt, hogy Móré László le nem vágatta a kémje fejét.

− Te lusta latorja! − ordított reá, majd a korbáccsal a nyaka közé csapott. − Hát mért kaptad idáig a sok-sok aranyat?… Ott csellengsz Budán, a török háremek körül, de arra nincs eszed, hogy idejében hírt hozz?

Ám a további acsarkodásra már nem maradt ideje, mert Nána felé sebesen közeledett a török.

A Tarnóca-parti őrséget még azon éjjel beeresztették a várba, s Móré lázasan készülődött a védelemre. A rablólovag gyülevész hada azonban alig telt ki öt-hatszáz főt. S ki tudja, hány katonával jön a török?

Reggelre ez is kiderült!Talán ezer-ezerkétszáz janicsár lehetett, feleannyi

szpáhi meg tán öt ágyú… A török kémek ugyanis azt jelentették, hogy a nánai vár alacsony, a falai sem igen erősek… Így a bég a csapat másik részét a markazi vár ellen irányította.

Eljött a dél, de még mindig nem támadott a kontyos.Móré martalócait, akik a rablásban, fosztogatásban,

rajtaütésben ugyancsak jeleskedtek, most a körülzárt várban

elfogta a félelem…Egy félszemű rabló, akit mindenki csak Vak

Ádámként ismert, fennen kiáltozta:− Meg kell egyezni a törökkel! Különben itt

pusztulunk!Amikor Móré fülébe jutott eme lázító kijelentés,

Ádámot menten börtönbe záratta.− Ki kell tartanunk a végsőkig! − adta parancsba a

martalócok tisztjeinek.A rabló azonban csak haszonért kockáztatja gálád

életét.− Mit fizet Móré nagyurunk? − kérdezték itt is, ott is.− Nem kaptok talán elég zsoldot?! − méltatlankodott a

rablólovag. − No és a gazdag préda, amit a töröktől szereztek, az semmi?

− De ki éri azt meg? − feleseltek a zsiványok.E bizonytalan helyzet közepette jelentették Mórénak,1

hogy a kapu előtt egy török követ kér bebocsátást.Az országos rablóvezér azon nyomban maga elé

hívatta az ozmánt. Alázatos hajlongások közepette érkezett a nánai várba a bég küldötte, egy ravasz tekintetű, vörös szakállú, negyven év körüli deákember. Hízelgő köszöntéssel nyújtotta át Mórénak a budai basa fermánját.

A rablólovag izgatottan törte fel az irat nagy pecsétjét, majd kigöngyölte a pergament.

− Szaladjatok csak a nagyobbik fiamért! − kiáltott fel hirtelen, mivel nem tudott írni-olvasni.

Jött is hamarosan a huszonkét éves, barna, jóképű vitéz (milyen kár, hogy rablólovag volt az apja!), s aztán magyarra fordította a fermánt

Az írásban pedig ez állt:

Móré László, te országos lator, gyaurok szégyene!

Szép kis üdvözlet! − sziszegte mérgesen a rablóvezér.

Egy alkalommal már a mi foglyunk voltál. Akkor erős szóval ígéretet tettél, hogy mellénk állsz, nekünk szolgálsz a német király ellen. De te mérhetetlen kincsvágyadtól hajtva nem átallod a dicső padisah csapatait kirabolni… Holott barátságot ígértél! Mindezen alávalóságot még azzal is tetézted, hogy pár hóval ezelőtt egy dunai gályán tartózkodó s ott mulatozó négy háremhölgyemet, Allah Paradicsomának e négy értékes gyöngyszemét elraboltad, és máig is fogságodban tartod…

− Ez nem igaz! − horkant fel Móré. − Ez rágalom! Micsoda mocskos gazemberek! − fortyogott. − Jól tudom, a Belgrádba induló kereskedőik megszorongatása fáj a pogányoknak!

A török küldött arcán sunyi mosoly suhant át. (Könnyen lehet, hogy mindent értett.)

A Móré fiú azonban tovább fordított:

Épp ezért téged erősen megbüntetendő, csapatokat küldtem ellened a dicső Vuri bég vezérletével. Szigorúan megparancsolom, hogy a négy szépséges hölgyet az ő megérkezése után neki átadd, s kártérítésképpen kincseid felét az ő kezéhez eljuttasd. A nánai várat pedig hamarosan hagyd el, lehetőleg 2-3 napon belül, különben elevenen nyúzatlak meg, méghozzá szemem láttára a budai Vár piacán.

Szavam fogadd, te hitvány gyaur, ha rongy rabló életed kedves neked…

− Nem tudom kiolvasni az aláírást − szólott fejét fölemelve a Móré fiú.

− Mindegy az, fiam, tudom, hogy a budai basa kezétől

származik − felelt sápadt, megviselt arccal a rablóvezér. – De hazudnak, mint mindig. Bár ez a Vak Ádám minden őrültségre képes… Hozzátok csak fel a börtönből!

A török követ feszülten figyelt.Nem telt bele egy fertályóra sem, máris előttük állt a

félszemű rabló.− Ide figyelj, te Ádám! − fordult feléje Móré. − Ez az

alávaló török levelet hozott a budai basától. Azt állítja a kopasz atyaisten, hogy mi négy háremhölgyét elraboltuk egy dunai bárkáról.

− Pfuj!… Ronda népsége! − köpött egyet a vasra vert rabló. − Nekünk aztán nem kellenek az ő hölgyikéik!

− No látod − fordult az öreg Móré a török követhez. – Ez a legvérszomjasabb emberem, de ennek se kellenek a ti asszonyaitok… Fordítsd le neki, fiam!

A Móré fiú azon nyomban tolmácsolta a töröknek az apja válaszát. A küldött azonban menni készült.

− Várj még, várj még! − marasztalta Móré. − Mondd neki, fiam, hogy szívesen látom váramban Vuri bég őnagyságát, persze kisszámú kísérettel.

A küldött a fejét rázta, majd határozott hangon, udvarias mosoly kíséretében azt felelte a fiúnak, hogy a bég csak a budai basa utasítása szerint cselekedhet, s arra kéri általa, hogy Móré uraság is ehhez tartsa magát… Egyébként az ő távozása után egy órával megszólalnak az ágyúk.

Ezután a török követ alázatosan meghajolt, és kifelé hátrált.

− Alávaló bitangok! − sziszegte fogai között a rablólovag.

− Védjük magunkat, apám! − jelentette ki a fiú.− Ezzel a gyülevész csordával?! − fakadt ki Móré.A török küldött e pillanatban ért az ajtóhoz, viaszsárga

karvalyarcán gúnyos mosoly suhant át.− Állj meg, te alávaló! − kiáltott föl hirtelen Móré,

majd kirántott karddal a követ nyomába penderült.A vörös szakállú ozmán ijedten megtorpant, majd

odalapult a lovagterem falához.− Ugye, te értesz magyarul is, mi?! − ordított rá a

rablólovag, a kardot felemelve.− Igen − nyögte ki a küldött.Erre Móré egészen az ozmán elé lépett, majd mélyen a

szernébe nézett.− Gyalázatos! − harsant föl hirtelen egy vad ordítás a

rablóvezér szájából. − Hát ide mertél jönni?!− Megmondtam, hogy még találkozunk − hangzott a

válasz tiszta, érthető magyar nyelven.A jelenlevők kíváncsian fogták körül a törököt és

Mórét.A haramiák kapitánya ekkor bal kézzel belemarkolt a

követ vörös szakállába, s vadul letépte.Nemhogy vér, de semmi sem serkedt ki a nyomában.

A szakáll ugyanis álszakáll volt, és Móré előtt egykori hírhedt alkapitánya, Mura Dani állott.

A többi rablótiszt meglepetten felkiáltott.− De ne merj ám bántani, Móré László! − szólalt meg

elszántan a renegát Dani. − A pasa oltalma alatt állok, s mindkét fiad elpusztul, ha akár egy ujjal is hozzám érsz!

− Azt nem te mondod meg, alávaló! − hördült fel Móré. − Húsz szekér aranyamat játszottad át a töröknek. Ezért meglakolsz! Megígértem! − Aztán a rablólovag kardja lesújtott.

A renegáttá lett Mura Daninak, az egykori rablókapitánynak feje véresen gurult el a nánai vár cintermében…

− Ezt elhirtelenkedted, atyám − törte meg a dermedt csöndet a nagyobbik Móré fiú.

− Megérdemelte − suttogta vérbe borult tekintettel a rablólovag.

Tisztjei meglepetten, de nem is titkolt elismeréssel adóztak vezérüknek.

…Vuri bég Tarnóca-parti sátrában várta vissza Murát, a renegátot. Ám eljött az alkonyat, s ő még mindig sehol.

− Gyaur volt ez is − morogta a török maga elé. − Bizonyára közéjük állt… Bár a levelet talán átadta. − Majd egy szolgával magához kérette a tüzérek parancsnokát. – Lőjétek szét ezt a rablófészket! − hangzott az utasítás. – Ha pedig reggelre nem adja meg magát, dicső janicsárjaim támadnak.

E pillanatban azonban egy lovas futár érkezett a vár alól, s azt jelentette, hogy a követ feje karóra feltűzve vöröslik a legmagasabb bástya fokán.

Szörnyű harag öntötte el e hírre Vuri béget, majd nyomban kijelentette, hogy maga öli meg saját kezével a rablólovagot…

Nem is telt bele talán egy fertályóra sem, amikor az öt ágyú törni kezdte a nánai várat.

A törökök legnagyobb meglepetésére azonban háromszoros dörgés felelt vissza reá. Móré Lászlónak valóban voltak ágyúi is, úgy 10–12. A nagyobbik Móré fiú parancsolt a nánai tüzéreknek.

Így érkezett el az este.Szép, holdvilágos éjszaka járta, szeptember vége. Vuri

bég Tarnóca-parti sátrában levelet diktált egy dervisnek. „A Markaz ellen vonuló csapatok térjenek meg Nána alá!” − parancsolta.

A nánai rablók mit se tudtak erről, de az a tény, hogy a török ágyúkat elhallgattatták, féktelen örömet keltett közöttük.

− Nem mernek támadni − hetykélkedett az egyik.− Úgy látszik, félnek tőlünk − tette hozzá a másik.− Bort adj, főkapitány úr! − követelte Mórétól a

harmadik.

A rablólovag azonban gondterheltnek látszott. Tudta, nincs annyi lőporuk, hogy hetekig állják az ostromot. És a török úgysem nyugszik. Vonzza a sok kincs híre. Egész éjszaka fenn virrasztott hát, de nem adott bort a haramiáknak.

Ne is mondjam, hogy micsoda méltatlankodás, felháborodás lett úrrá rajtuk!

− Nem elég, hogy érte hullatjuk vérünket! − zúgolódtak.

„Meg a kincseimért” − gondolta a zajt hallva Móré, s ugyancsak törte a fejét, hogyan szökjék meg innen, sorsukra hagyva rablócimboráit.

Ezalatt hogy, hogy nem, de titokban kiszabadították a börtönből Vak Ádámot. Ő, valamint a legvérszomjasabb rablók azon törték a fejüket, hogy elfogják Mórét, s két fiával együtt kiszolgáltatják a töröknek.

A rablólovag valahogy megtudta ezt − bizonyára valamelyik besúgójától −, és most már nem kegyelmezett Vak Ádámnak.

Óriási felháborodás támadt erre a haramiák között, többen még a földhöz is vagdosták fegyvereiket, ezt kiáltozván:

− Gyalázat, hogy az ilyen derék cimborát, mint Ádámot, ily csúf sorsra juttatta!

− Az életemre tört! − ordítozta Móré László. − Így jár mindenki, aki ezt merészeli!

Ám a haramiák csak többen voltak, no meg ráadásul a vár alatt táborozott a török. A rablólovag ezért nem merte tovább feszíteni a húrt. Ravaszsághoz folyamodott.

− Háromszoros zsoldot kap, aki vitézül küzd − jelentette ki. − De már előtte aranyakat adok annak, aki bástyavédelemre jelentkezik.

Nagy tolongás, üdvrivalgás támadt a haramiák soraiban. És Móré László valóban megkezdette a rablósereg

között az aranypénzek kiosztását.Alig adott azonban száznak, amikor fenn a bástyákon

megszólaltak a riadókürtök, jelezve a janicsártámadást. Móré, noha számított erre, de még nem várta… Meglepetten rohant hát fel fiaival a négyszögletű főtorony második emeletére, s körülszemlélte a janicsárokat.

Most aztán csakugyan elámult őkelme! Ekkora seregre bizony nem számított. Közel háromezer gyalog török igyekezett a létrákon fölfelé…

Ám a rablósereg, amelynek soraiba a magyarokon kívül olasz, spanyol, cseh, sőt még vallon is került, most ugyancsak megemberelte magát. Harciasan, igazi vitézekhez illő módon küzdött.

(A reggeli aranyosztogatás megtette a hatását!)Egész álló délelőtt folyt a küzdelem, de a török nem

tudott bejutni a nánai várba…Vuri bég ugyancsak tépte a szakállát Tarnóca-parti

sátrában. Tudta, ha ezt a rablófészket nem perzseli fel, s az aranyakat nem szállítja el a budai Várba, kegyvesztett lesz a basánál, s csak Allah tudja, ez milyen következményekkel járhat.

Miután a janicsárok első ostroma sikertelenül végződött, Vuri bég újra lövetni kezdte a várat…

Való igaz, hogy a nánai vár egy kis dombra épült, de falai mégis erősek és vastagok voltak. Így az ágyúlövések még nem sok kárt tettek benne.

A második nap este Móré László tovább folytatta az aranytallérok osztását. A soknemzetiségű rablócsapat örömtáncot járt a várudvaron, többször megéljenezve kapitányát.

A rablólovagban, aki kezdettől fogva nemigen bízott a sikeres várvédelemben, most váratlan reménység lángolt fel.

„Mégis sikerül megvédeni a váram − gondolta örömmel. − Hiába, az arany megteszi hatását… Ezután majd

másként beszél velem a budai basa is!”Így aztán − bár igen tartott a részeg rablóktól − mégis

osztatott ki némi bort közöttük.A vár piacán pedig nagy tűz égett, s körülötte talán

ötfajta nemzet táncának a léptei dübörögtek fel…− Látjátok, gyermekeim − fordult két fiához Móré –,

az arany és a mámor mozgatják a rablókat… De talán az egész világot is.

− Édesapám, miért nem állunk át azoknak az oldalára, akik a hazánkat védik? − kérdezte a kisebbik Móré fiú.

A rablólovag elgondolkodott.− Vésd eszedbe, fiam, hogy engem ott haramiának

tartanak… Talán tömlöcbe is vetnének.− Ezt kétlem, atyám − szólalt meg a nagyobbik fiú. –

Csupán a kincseket kellene átadnod… Bizonyára kaphatnál rendes, szabadkapitányi rangot.

− Én azonban azt akarom, hogy gazdagok legyetek… A gazdagság nagy hatalom. Ha kincsed van, a világ a lábatok előtt hever. Jól jegyezzétek meg ezt!

Ezután a három Móré nyugovóra tért. (Annyira biztosak voltak már a dolgukban, hogy ezt is meg merték tenni.)

Ám az éj folyamán különös dolog történt. Az egyik ittas rabló fejbe kólintotta a pincemestert, elvette tőle a kulcsokat, mire a sereg nagy része a hordók mellé telepedett.

Nagy ivászat, dulakodás keletkezett ezután. A potyaivás híre persze a bástyaőrségekhez is eljutott, mire azok szintén elhagyták őrhelyeiket, hogy a kancsók mélységes fenekére nézzenek.

Hajnal felé valóságos bábeli hangzavar uralkodott már a pincékben. Öt-hat nyelven gajdoltak a részeg rablók. Reggelre pedig valahányat elnyomta a buzgóság, s ki hol volt, ott dűlt el, mint holmi oldalba rúgott krumpliszsák.

Hajnal felé a török őrszemek meglepetten tapasztalták, hogy a bástyákon egyetlen őr se tartózkodik.

Menten jelentették Vuri bégnek. A török tiszt mérgesen ébredt, de mikor a hírt fölfogta, rögvest kiröppent szeméből az álom.

− Ostromra! − adta ki sebtiben a parancsot. − Ezek az átkozottak talán megszöktek a föld alatt, s magukkal vitték a kincseket.

(Vuri bég ugyanis eleget hallotta, hogy a magyar várakat titkos, föld alatti alagutak kötik össze egymással.)

Még jóformán alig köszöntött be a csípős szeptemberi reggel, amikor a háromezer janicsár újra ostrom alá vette a nánai várat.

A hirtelen támadt dübörgésre természetesen fölébredt az öreg Móré és két fia is.

A rablólovag azonnal rohant a négyszögletes főtoronyba!

Nem akart hinni a szemének. Annyi török látszott már a falon, mint fűszál a réten.

− Riadó! Riadó! − ordítozta, és kereste embereit.Legnagyobb meglepetésére alig talált tíz-tizenötöt

ébren, a többi részegen horkolt.− Ki a falakra! Gyorsan! − adta, osztogatta a

parancsokat, ha lett volna, kinek!− Mi történt itt az éjszaka? − ordított rá egy éppen

tápászkodó rablóra.− Feltörték a pincét, nagyuram.− Végünk van! − hördült fel erre Móré, majd tíz

emberét és a két fiát magához parancsolta. − Gyertek velem a kincstárba! − tette hozzá reszketve.

A titkos ajtón át egykettőre a rablólovag kincstárába jutottak. A rablók, de még a két Móré fiú szeme is káprázott attól, amit ott láttak… Hordószámra állott ott a temérdek aranytallér, ezüstdénár és a szivárvány minden színében

tündöklő számtalan fajta drágakő.− No, ne bámészkodjatok, hanem munkára!…

Mindenki töltsön meg egy zsákot, aztán föl vele a bástya fokára! – förmedt rájuk az öreg rabló.

A jelenlévők azt hitték, meghibbant a főkapitányuk, de még e végveszély óráiban is annyira féltek tőle, hogy e különös parancsot is zokszó nélkül teljesítették. Amikor a zsákok megteltek aranytallérokkal, futólépésben megindultak terhükkel a falak, a bástyák tetejére. A nagyszámú török sereg közben hangos „Allah!” kurjantások közepette kapaszkodott fölfelé a létrákon…

Már éppen a falak felénél tartottak, amikor a vártól kissé arrább különös dolgokat vett észre a lóhátról figyelő Vuri bég.

Fentről, a falakról meg a bástyákról fényes pénzek gurultak, szálltak, sziporkáztak lefelé. A bég először azt hitte, valami dzsinn, ártó szellem incselkedik vele. Meg is dörzsölte a szemét.

Ám e percben különös ordítás ütötte meg a fülét.− Aranyak! Igazi aranyak! − hallatszott a janicsárok

örömteli ordítása, majd a létrákról egymást letaszigálva, rohantak a vár alá, hogy felszedjék az oda hullott drágaságokat.

Vuri bég menten parancsot adott egy szpáhinak, hogy tudja meg az igazságot.

− Fényes tekintetű, nagyságos Vuri bég! Valóságos aranyakat szórnak ki a gyaur kutyák! − s ezzel egy fél marék pénzt nyújtott át a parancsnoknak.

− Alávaló zsiványok! − morogta az dühösen. − Így akarják megzavarni csapatainkat… Sejthettem volna, hogy csalafintaság van a dologban. De mást is várhatsz egy ebhitűtől?… Hát még ha rabló is?! − (De azért a marék aranyat ő is zsebre vágta.)

Ezután azonban rögvest magához kérette a janicsárok

tisztjeit, szigorúan rájuk dörrenve, hogy aki a rablók aranyaihoz nyúl e parancs után, azt ott a helyszínen le kell nyakazni.

De az agyafúrt Móré helyesen számított. A tizenhárom zsáknyi kincs valóban megállította az ostromot. A janicsárok egymás kezéből kapkodták ki a potyapénzeket.

− Látjátok, mit tesz az arany? − kiáltott fel diadalittasan, de eltorzult arccal Móré. − Csak ezek a bitangok le ne részegedtek volna!… Remélem, mire még egyszer magot szórunk a török kakasoknak, már kijózanodik a mieinknek legalább a fele. De hogy mit adok én ezeknek! Arról jobb nem is beszélni!

Ezután szélsebesen visszarohantak a kincseskamrába, hogy újra megtöltsék a zsákokat arannyal s ezüsttel.

Ám Móré és két fia már nem tért vissza a bástyákra pénzt szórni. Az öreg rabló azt hazudta társainak, hogy megpróbál életet verni az alvókba…

A tíz rabló a parancs értelmében tehát újra a bástyákra sietett − de előbb, nem tagadva meg mivoltukat, összes zsebüket jól megtömték kincsekkel…

Ám az újabb aranyeső már hiábavalónak bizonyult. A janicsártisztek ott a helyszínen csakugyan lenyakaztak több mint tíz törököt, mire az aranyszerzési láz lelohadt.

Ám az a tény, hogy a várból aranyat szórtak ki, fényesen bizonyította uruk szavait: Vuri bég temérdek kincsről beszélt nekik − s a bő zsákmányból, a győzelem után, részesedést is ígért.

Megkettőzött erővel másztak hát fölfelé a janicsárok, ami azért is gyorsan ment, mert semmi ellenállásba nem ütköztek.

Nem volt talán még reggel kilenc óra sem, amikor a vár több bástyáján már lófarkas lobogó lengett.

Vuri bég és kísérete is egyre közelebb nyomult a várhoz. És legnagyobb örömükre egyszer csak azt látják,

hogy az egyik kapu kinyílik!De nem törökök jöttek ki rajta, társaikat beereszteni,

hanem három gyaur pap vágtatott azon kifelé.− Elfogni őket! Szökevények! − adta ki sebtiben a

parancsot Vuri bég.A török szpáhik azon nyomban üldözőbe is vették a

három keresztény papot. De nem volt könnyű dolguk! A három lovas olyan sebes vágtába kezdett, hogy még Domoszlónál sem érték utol őket. Markaz alatt azonban az egyik ló hátsó lábába éles dárdahegy fúródott, mire a paripa nyögve elzuhant.

Az álruhás pap, Móré László − ki más lehetett volna? – nagyot puffant az út porába. Erre a másik két „pap” visszafordította a lovát, hogy a bajba jutotton segítsen.

− Rohanjatok tovább! − hörögte összezúzott tagokkal Móré, de a két fiú kitartott apja mellett…

Így mind a hárman a törökök fogságába estek.A szpáhik ezután mindhárom „papot” visszakísérték

Nánára. Ott az elfoglalt várban aztán mindenre fény derült.− Mocskos vezér vagy, Móré! − ordítoztak-

acsarkodtak rá az elfogott rablók. − Itt hagytál bennünket a pácban!

− Ti meg lerészegedtetek, aljas népség, amikor nyakunkon az ellen! − gyalázta őket a rablólovag.

− Ne vitázzatok! − csapott közéjük korbácsával a bég. − Téged, országos lator, kedvem lenne valóban elevenen megnyúzatni, mint ígértem is néked. De ha élve jutsz Budára, nagyobb elismerést kapok a basától…

Ezután Mórét és két fiát még azon a napon, jó alaposan megkötözve, szekerekre rakták, amely csakugyan a budai Várba vitte őket.

Ám a basa nem végeztette ki a Morékat. Több esze volt; a kincsek nagy részével mindhármukat elküldötte a szultánnak, ajándékképpen.

Így került Sztambulba, a Héttoronyba Móré László és két fia… Állítólag egy alkalommal maga a szultán is magához kérette.

− Ha muzulmán hitre térsz, visszaküldelek magyar földre basának.

Móré László, a hétpróbás rablólovag, nem is gondolkodott sokáig, menten kivágta:

− Már régóta tetszik nekem csodás hitetek! Adj mellém egy dervist, hadd tanítson Allah és a próféta fénylő igazságaira!

Ezután a rablólovag hónapokon át muzulmán „hitoktatásban” részesült…

De a szultán − miért, miért nem? Ki tudja azt ma már? – mégse tette meg basának. Ott pusztult el a Héttoronyban. Talán az egyetlen magyar volt, aki ezt valóban meg is érdemelte.

Nagyobbik fiából, a jó tüzérparancsnokból aztán csakugyan hitehagyott török lett. Alig tizenegy esztendővel később már Kapudsi basa néven szerepelt, s csapatokat vezényelt Moldovában.

A nánai vár romjai pedig még ma is állnak, beszédes bizonyságaként annak, hogy a rablólovag aranyai még a törököt sem tudták megszédíteni, hogy a kincs, a gazdagság nem minden.

A DEBERCSÉNYI NAGYHARANG

Az 1544-es esztendőben keserves és vészterhes napok köszöntöttek a hegyes-völgyes nógrádi vidékekre.

A Buda várát immár három kerek esztendeje bitorló Mehmed török pasa hadaival az északi részek elfoglalására indult. Előbb Visegrád, majd Vác hódolt be a lófarkas lobogónak. Hasonló sorsra jutott a gyöngén felszerelt

Nógrád vára is. Miskey István kapitány az őrséggel együtt gyáván megfutott.

Hej, pedig de nagy bajt zúdított ezzel a vidékre!Az amúgy is szegény, földesuraitól megnyomorított

jobbágynép ezután kénytelen volt elviselni a török martalócok pusztító rablóportyáit is. Nem volt biztonságban sem az állatok (főként a juhok és a szarvasmarhák), sem a földeken dolgozó emberek puszta élete sem. A völgyekben meghúzódó, parányi falvak zsúptetős házaira gyakran fölröppent a „vörös kakas”, az emésztő, pusztító tűz, s gyakorta visszhangzott a rabszíjra fűzött magyarok sírásától a környék.

Négy kerek esztendeje dúlta már a vármegye déli részét a kóborló-fosztogató janicsárok csapata, amikor a nógrádi bég szervezett hadai elfoglalták a bazaltkúpra épült, kicsiny Szanda várat. A bég hamarosan a vitézségéről, de kegyetlenségéről is híres Hubiár agát tette meg a vár kapitányává.

Ha lehet, Hubiár aga martalócai még a nógrádi bég janicsárjain is túltettek. Jaj, könny és panasz járta a környékbeli falvakban. Mert nemcsak sarcot, harácsot kellett fizetniük pénzben, mézben s gyapjúban, hanem a kegyetlen aga a környékbeli templomok harangjaira is szemet vetett. Az elrabolt harangokból ágyúkat öntöttek Budán, az aga így akart a pasának kedveskedni.

Történt pedig egyszer, hogy Hubiár az egyik napon öt lovas kíséretében hírvivőt küldött a Debercsény nevű faluba. Ez a helység akkor nagyközségnek számított, benne pompás kis templom és messzire látszó, magos harangláb állt. Ebben kongott a hetedik határba is elhallatszó, szépen szóló nagyharang…

A török hírvivő magyarul írott, pecsétes levelet vitt a falu bírájának. (Nevezett férfiút egyébként a mezőről kerítették elő, ahol épp vetés alá szántott.)

A bíró vonakodott feltörni a pecsétes levelet, mondván, hogy az ő uruk a gyarmati várkapitány, Horváth Bertalan őnagysága, nincs tehát semmi oka s kedve arra, hogy most a törökkel „prézsmitáljon”.

A hírvivő jól beszélt magyarul, s imigyen figyelmeztette a bírót:

− Én jót akarok kendnek, bíró uram! Fogadja el s olvassa el a fényes és vitézlő Hubiár aga nagyságos urunk levelét, mert különben rosszul jár a falu!

A debercsényi bíró hajdanában Gyarmat várában volt porkoláb, s jól ismerte a betűt. Feltörte hát a pecsétes levelet, amelyben ez állott:

Ebhitű gyaurok debercsényi bírája!Én, a dicsőséges és fényes tekintetű Mehmed budai

basa Szanda várában székelő agája, atyai jóakarattal figyelmeztetlek, hogy jelen soraimat komolyan vedd, különben sok bajt zúdítasz magadra, népedre, helységedre! Felszólítalak, hogy a haranglábatokban lévő, messzire elhallatszó nagyharangot a holnapi nap folyamán társzekerekkel megjelenő embereimnek add át, s őket a harang elvitelében ne akadályozd!

Előre figyelmeztetlek: arra ne hivatkozz, hogy a harang az egyházé! Közöld tehát népeddel s papoddal, hogy Hubiár aga szandai várkapitány igényt tart a nagyharangra… Ha szépen id’adod, a hajatok szála se görbül meg. Így gondolkozz tehát, és szavaim fogadd meg, különben nem állok jót sem a te fejedért, sem a népedéért!

Kelt Szanda várábanaz 1550. év kora őszén

Vitézlő Hubiár aga,Szanda várának hős kapitánya

Alig olvasta el a bíró, máris elporzottak a törökök.

Hej, nagy gondba esett szegény debercsényi bíró! Hosszú, keserves évek nehéz munkájával, közadakozásból gyűjtötték össze a messze földön híres, szépen szóló nagyharang árát… És most csak úgy ukmukfukk, oda kell adni a töröknek, az ellenségnek! (Akkor inkább a magyarok vinnék el! − gondolta elkeseredve.)

Még azon órában átszekerezett a szomszéd helységben lakó plébánoshoz.

− Mindannyian az Úr kezében vagyunk − mondotta a tisztelendő a keserves újságot hallván. − De azért valamit nekünk is tennünk kell. Javaslom, hogy még az éjjel keresse fel kelmed Gyarmat várában Horváth kapitány urat, s tőle kérjen segítséget.

És ahogy megbeszélték, a bíró úgy is cselekedett… Éjnek évadján, legszebb álmából ugrasztotta fel a vitéz magyar kapitányt.

− Ne vegye zokon kegyelmed, hogy ily éji órán zavarom! De a szükség törvényt bont − s aztán töviről hegyire elbeszélte Hubiár aga üzenetét.

− Hej, kutyateremtette! − morogta maga elé a kapitány. − Mi sem vagyunk valami sokan. Épp a minapában küldöttem segítségnek Szécsény várába húsz lovas vitézt.

− Hát akkor csak úgy önként adjuk oda a szépen szóló harangunkat?! − fakadt ki keservesen a debercsényi bíró.

− Nem, arról szó sincs! − tiltakozott Horváth Bertalan. – De várni kell! Kérjen kelmed Hubiár agától háromnapi gondolkodási időt.

− Megette azt a fene, nagyságos kapitány uram! Nem olyan hírű ember az, hogy huzakodni lehetne vele!

− No, jó, hát akkor tíz lovasomat elküldöm kenddel, bíró uram! Ám a falu se üljön ölbe tett kézzel! Kaszát-kapát fogjon minden valamirevaló férfi!

Kora reggel lett, mire a tíz gyarmati lovas és a bíró

beporoszkált Debercsénybe.Nem telt bele egy jó félóra sem, amikorra a bíró

összedoboltatta a falu népét, s közölte velük Horváth kapitány tanácsát, s felolvasta nekik a Hubiár agának szóló levelet.

− A harangot nem adjuk! − zúgta elszántan a nép, s bizakodva tekintett a tíz gyarmati lovasra.

− Nekünk is föl kell fegyverkeznünk − mondotta népének a bíró. − Egy óra múltán minden férfi jelentkezzék a házamnál kiegyenesített kaszákkal… Ugyanakkor amondó vagyok, hogy előbb adjuk át az agának szóló levelet. Így időt nyerünk, míg több segítség érkezik Gyarmatról.

A gyarmati lovasok tizedparancsnoka elrejtette embereit a falu házainak kertjében, szigorú parancsba adva, hogy csak akkor támadjanak, ha a török erőszakoskodik.

Késő délután lett, mire megérkeztek a kontyosok… Két nagy társzekér jött elöl, megrakodva öles termetű, jól megtermett, szerecsen rabszolgákkal. A két szekeret tíz lovas szpáhi kísérte. A dombtetőn levő haranglábat s a templomot fölfegyverzett férfiak őrizték. A török lovasok parancsnokának meglepetésében homlokára csúszott a szemöldöke.

− De hisz nem így egyezni meg az dicső Hubiár agával! − fakadt ki tört magyarsággal.

− Mi nem egyeztünk meg semmiben − felelt rá a bíró. − Dicső urad csak utasított bennünket. Levélben. Mi most válaszolunk neki, szintén levélben. − És átnyújtotta a szpáhinak a gyarmati kapitány által íratott levelet.

− És a horong? Mi vinni nagyhorong! − kiáltotta a török parancsnok.

− Még nem, most nem − magyarázta a bíró. − Vidd, derék vitéz, e levelet dicső uradnak, s aztán majd folytatjuk a tárgyalásunkat.

− Mifelle tárgyolás?! − fakadt ki dühösen a kövér,

rengő hasú török. − Adj parancsot ezeknek a gyaur kutyoknak, takarodni innen az kaszákkal! Mert mi vinni a nagyhorongot!… Nem érteni, gyaurok bírája!?

− Amit mondtam, megmondtam! − kiáltotta a bíró, és ő is megmarkolta rövid kardját, majd felpattant a közelben lévő mokány lova hátára, és fölvágtatott a haranglábat őrző kaszás parasztokhoz…

A szpáhi, ki fogvacogva félt kegyetlen urától, Hubiár agától, nem akart dolgavégezetlenül visszatérni. Menten parancsot adott hát, hogy lovasai támadják meg a haranglábat körülvevő debercsényieket.

Nagy dübörgéssel meg is indultak a török lovasok, s hamarosan több debercsényi jobbágyot kardélre is hánytak… Nemsokára megsebesült a debercsényi bíró is.

A támadó törökök már éppen azt hitték, egykettőre szétverik a haranglábat védő magyarokat, amikor zúgó fergetegként rájuk törtek a gyarmati lovasok.

A hirtelen jött támadás nagy fejetlenséget okozott a török lovasok soraiban. Ám egykönnyen nem engedtek! Villogtak, csattogtak a kardok, vadul ágaskodtak, nyerítettek a lovak.

De a debercsényi kaszás jobbágyok sem tétlenkedtek… Aprították, vágták a török lovak lábát, farát, mire azok megvadulva ugráltak összevissza, vagy a fájdalomtól összerogytak, maguk alá temetve lovasukat.

A két társzekéren lévő fegyvertelen szerecsen rabszolgák, kiknek feladatuk lett volna a harangot levenni s a szekérre felrakni, most ijedtükben s a helyzetet is kihasználva leugráltak a szekerekről, s a szélrózsa minden irányába szétfutottak.

Mire pedig eljött a kora őszi bíborpiros alkonyat, a Börzsöny nyugati nyúlványai mögött lebukó nap még egy pillantást vethetett a debercsényi harangláb körül heverő, számos török holttestre…

Az első csata a magyarok győzelmével végződött.

Hubiár aga Szanda várának legszebb termében éppen a vacsora utáni mézédes keleti csemegénél tartott, amikor egy vérző fejű szpáhit vonszolt-támogatott elébe a várőrség.

− Kegyelem szerencsétlen fejemnek! − lihegte leborulva a véres lovas. − Allah elhagyott bennünket!… Nemcsak a debercsényi nagyharangot nem tudtuk elhozni, de száz gyaur lovas rontott ránk és dicső Dulundi nagyurunkat s mindannyiunkat, szerencsétlen magam kivételével, lekaszabolták.

− Száz gyarmati lovas! − ugrott föl mérgesen a süppedő díványról az aga. − Jól hallok?!… Tudomásom szerint alig harminc lovasa van Gyarmatnak!

− Akkor Szécsényből vagy Fülekről jöttek − hebegte még mindig a földön fekve a megmenekült katona.

− Tehetetlen, ostoba Dulundi! − háborgott Hubiár aga. − Ha látta, hogy túlerőben vannak, miért nem fordult vissza? És a szerecsen rabszolgák?

− Mind világgá futottak!− Ó, az átkozottak! − dühöngött Hubiár. − No, csak

egy is kerüljön elő, élve süttetem meg a gyalázatost!… Te pedig állj fel!… Gyávaságodra mentségedül szolgál hírhozásod. Mehetsz a szálláshelyedre, és szólj a felcsernek, hogy kösse be a fejed!

− Allah áldjon meg ezerszeresen, bölcs és dicső Hubiár aga! − hálálkodott a katona, majd nagy hajlongások közepette kihátrált a vár nagyterméből.

E perctől kezdve Hubiár agában forrt, fortyogott a méreg.

− Szóval Szécsényből is, Fülekről is? − morogta maga elé. − No, megálljatok csak! − s aztán még azon percben hívatta a vár tűzmesterét, Aziz Valundit.

− Hallottál te valamit egy Debercsény nevű, ócska

sárfészekről? − kérdezte a tüzértől keményen.− Most, először tőled, dicső nagyuram.− Pedig nem messze van ide! Ezek azok az alávalók,

akik nem teljesítették a parancsomat, sőt egy csomó gyaur katonát is a nyakamba zúdítottak! Hát jól figyelj rám! Holnap álruhában, egy öszvér hátán ellopózol a környékre. Kikémleled, hogyan lehetne szétlőni a falu templomának tornyát. Abban van az az átkozott nagyharang, amit az alávaló gyaurok nem adtak át nekünk. Kora reggel indulsz. De vigyázz magadra, mert tele a falu magyar lovasokkal! Mákos, a renegát szakács, aki alázattal meghajtotta már fejét az egyetlen igaz, üdvözítő hit előtt, ismerős e vidéken, ő majd elmagyarázza tenéked az utat.

− Úgy lesz, amint kívánod, nagyuram − hajlongott alázatosan Aziz Valundi. (Hubiár agától ugyanis mindenki rettegett.)

És másnap, alig pirkadt, a tűzmester vándorlónak öltözve Debercsény fel vette útját.

A falubeliek még napokig fegyverben állottak, s várták az újabb török támadást. A tíz gyarmati lovas továbbra is a faluban tartózkodott. Közben a nép eltemette a harangláb védelmében elesett hősi halottakat. Horváth Bertalan gyarmati kapitány, meghallván a nagy hírt, menten egy lovas deákot menesztett Debercsénybe, hogy mindent pontosan megtudjon a történtekről.

− Azt üzenem a nagyságos kapitány úrnak − kezdte a felkötött karú bíró −, hogy a török ebbe nem fog belenyugodni. Még legalább tíz lovast és negyven-ötven gyalogost kérnénk. Mert ha itt veszünk, a török meg sem áll Gyarmatig.

A kapitány fejcsóválva hallgatta a deák által küldött választ.

− Azt hiszi a debercsényi bíró, hogy én egy egész

várnyi katonaságot tudok küldeni, örülök, ha meg tudom védeni Gyarmatot… No de azért útnak indítok még tíz lovast és vagy húsz gyalogost. Mert valójában igencsak megérdemlik…

Így történt, hogy Debercsényt megerősítette a gyarmati katonaság, s a templom és a harangláb környékét valóságos kisebb erődítménnyé építette ki a nép.

Aziz Valundi, az álruhás tűzmester, öregecske öszvére hátán csakugyan átporoszkált Debercsény faluján. Először ugyan egy fia katonát se látott, de a falu végén váratlanul öt fölnyergelt lovat pillantott meg, amint nagyban legelésztek.

„No, ha nyereg van a lovon, akkor itt valamire vagy valakire várnak” − gondolta, és ugyanekkor jól körülkémlelte a templomot meg a híressé lett haranglábat. (Az utóbbit most is kaszás jobbágyok őrizték, de soknak már kardja s lándzsája is volt, amit a harcban ragadtak el a törököktől.)

Másnap az álruhás tűzmester baj nélkül visszatért Szanda várába.

− Nem sok katonát láttam, dicső nagyuram − kezdte a hajlongást. − De a falu fölött erdő van, oda elrejtőzhettek… A templomot és környékét pedig valóságos erődítménnyé építették ki, és fegyveresen őrzik.

− No, és innen, Szanda várából nem tudnád kilőni ezt az átkozott templomot?

A török tűzmester még mélyebben meghajolt.− Lehet, hogy ki tudnám, de nincs olyan messze hordó

ágyúnk.− És Budán? − türelmetlenkedett Hubiár aga.− Ott van, ott bizonyára van, nagyságos nagyuram – s

a tűzmester orra szinte a pádimentumot érte.Ezután az aga se napot, se órát nem várt, hanem

fegyveres lovasokkal levelet küldött a budai basának, s egy

messze hordó, nagy ágyút kért.Ez a szandai vár kicsi ugyan, dicsőséges, Allah

kegyelte uram, alig egy juhakolnyi, de messzire el lehet látni innen − írta többek között. − Innen talán több környékbeli vár is elpusztítható − tódította, mert elsősorban a bosszú dühe tüzelte a debercsényiek s a gyarmatiak ellen.

A budai basa kedvelte a nagyravágyó, de kiváló vitéz Hubiár agát, s még a késő ősz folyamán teljesítette kívánságát.

Eközben közel két-három hónap telt el, s úgy a debercsényiek, mind a gyarmatiak azt hitték, Szanda ura lemondott a nagyharangról. Horváth Bertalan nemsokára vissza is rendelte a lovasait.

Hubiár aga csak erre várt! Titkos kémei már hetek óta járták Debercsény környékét, és amikor biztos hírt kapott a lovasok távozásáról, útnak indította csapatait.

Szerencsére a debercsényi bírót sem ejtették a feje lágyára! Fent, a falu fölötti hegyen állandó őrséget tartatott, s mellette egy lovas hírvivőt állandó készenlétben.

Az egyik novemberi hajnalon lent a Fekete-víz patak völgyében furcsa mozgásra lettek figyelmesek az őrök. A mostani parancsnokuk, ki nem is oly rég még Gyarmat várában teljesített szolgálatot, felkiáltott:

− Jönnek a törökök!A lovas hírvivő azonmód lóra pattant, s levágtatott a

faluba a bíróhoz, jelenteni a dolgot.− Lóhalálában indulj, fiam, Gyarmatra! − parancsolta

a bíró.A legény azon minutumban el is robogott. A bíró

pedig Máté bátyónak, a vajákos-varázsló hírben álló öreg harangozónak, a gyógyfüvek nagy ismerőjének adta ki az utasítást:

− Kend pedig, Máté papó, riassza a férfiakat, kaszára, kapára, nyakunkon a török!

Alighogy mindez elhangzott, hatalmas dörrenés rázta meg a levegőt, s egy nagy ágyúgolyó a faluvégi rétbe csapódott.

− Már ágyúznak is? − riadt meg a bíró. − De honnan?… Csak tán nem Szanda várából?

Perceken belül az egész falu felbolygatott méhkashoz hasonlított. A fiatal férfiak, de az idősek is kaszát fogtak s megszállták a templom környéki erődítményt. (Közben a templomba terelték az asszonyokat, lányokat, gyerekeket.) Nemsokára újabb ágyúszó reszkettette meg a levegőt, most már Nándor irányából.

− Ezek szerint sereg is közeledik? − tépelődött a bíró. − De hol késnek a gyarmatiak?

Hamarosan eldörrent a harmadik ágyúlövés is, de egyetlen golyó sem találta el a falut.

A bíró újabb lovast menesztett Gyarmatra, s az lóhalálában vágtatott az Ipoly-parti várba.

Közben a török előőrsök Nándor alá értek, lovasaik dárdáinak hegye csak úgy fénylett a késő őszi napsütésben:

Az öreg harangozó, a vajákos vén varázsló Máté bátyó, felrohant a haranglábba, idős korát meghazudtolva, és most már félreverte a messze földön híres, szépen szóló nagyharangot.

Hirtelen heves szél támadt, így esett, hogy a félrevert harangszót meghallották a környékbeli falvak lakói is. Nemsokára Szügyről, Moharáról rohantak a fölfegyverzett jobbágyok, mert mindenki tudta, ha a kontyos elfoglalja Debercsényt, s elviszi a nagyharangot, rájuk is sor kerül. Szó, ami szó, hamarosan az egész környék talpon volt, s várták a pogányok támadását.

A török előőrsök meglepetten látták a nagyfokú készülődést. Hamarosan jelentették is Hubiár agának.

A török vezér kemény parancsot adott, hogy három tarackot állítsanak a Fekete-víz partjára, s most már onnan

lőjék a debercsényi templomot.Két lövés nem talált, de a harmadik bizony igen!A fazsindelyes templom födele egykettőre tüzet

fogott, és azonmód lángra lobbant. Az ide menekült fehérnép nagy riadalom közepette futott ki az égő épületből, és hanyatt-homlok az erdők felé rohant. A török íjászok, kik ekkorra idáig lopakodtak, menten nyílzáport zúdítottak a menekülőkre. Hamarosan asszonyok, lányok s gyerekek kiömlő piros vére festette meg a deresedő fűszálakat.

A férfiak elkeseredetten látták kedves övéik pusztulását, s vadul rávetették magukat az előretört íjászok csapatára.

Ekkor, ebben a vészterhes pillanatban érkeztek meg a gyarmati lovasok. A debercsényi jobbágyok ettől új erőre kaptak, s most már teljesen kiszorították − a lovasok segítségével − az előretört törököket.

A nagyravágyó Hubiár agát ette a méreg.− Földig romboltatom, felégetem ezt az átkozott falut!

− dühöngött.De a törökök nem akartak újabb támadást, mert az a

vészhír terjedt el, hogy 200 füleki lovas érkezett a magyarok segítségére.

Eközben egyre jobban előrehaladt az idő, s ráadásul apró cseppekben megeredt a csontig hatoló őszi eső.

Hubiár aga dühösen bár, de beleegyezett a támadás másnapra halasztásába. A török sereg letelepedett a Fekete-víz két partjára, és hamarosan sátrat vert.

A novemberi őszi eső bőséges vize pedig nemsokára eloltotta a félig leégett és csaknem szétlőtt debercsényi templom tüzét. De a harangláb továbbra is állott. Ráadásul Máté bátyó az est leszálltával megkongatta a törökök által hiába vágyott, kívánt nagyharangot.

Hubiár aga amikor meghallotta, vadkanként üvöltött fel patakparti nagy sátrában. Azonnal maga elé parancsolta

valamennyi tisztjét.− Kora hajnalban, akár esik, akár fúj, de meg kell

támadni és el kell foglalni azt az átkozott haranglábat! Száz aranyat kap, aki feltűzi rá a lófarkas lobogót!

− Ne várjuk meg a hajnalt, aga uram − tanácsolta az egyik tisztje. − Én vállalom, hogy embereimmel még az éjjel, pontban éjfélkor fellopódzunk a haranglábhoz, és lefegyverezzük az őrséget! Éjjel nem számítanak ránk!

Úgy látszott, tervének kedvez a szerencse is! Jó egy óra múltán teljesen elállt az eső, s a feltámadt szél messzire sodorta a sötét fellegeket. Nemsokára a novemberi égre felballagott az ezüstfényű hold is.

A haranglábat őrző magyarok, a legfontosabb őrök kivételével, már mind nyugovóra tértek, hiszen mindenki számított a törökök másnapi támadására, kell hát az erő, a pihenés. De Máté bátyó, az öreg vajákos nem tudott nyugodni… Többször eszébe jutott az az üvegcse, amit egy szíjra kötött bőrzacskóban a nyakában hordott.

„Ha nem öl meg a török, magam ölöm meg magam, de a fogságukba nem kerülök!” − gondolta elszántan.

És míg így töprönködött, tüstönködött, hirtelen mély álomba merült… Azt álmodta, hogy egy török csapat lopva a harangláb felé közeledik, és ő a nagyapjától, a hajdani gyógyfüvesembertől tanult régi-régi varázsigével a föld alá süllyeszti őket…

Váratlan furcsa csörgésre riadt fel. Megdörzsölte a szemét. Bizony, nem akarta hinni, amit látott!

A domb alatt, az ezüstszínű holdfényben fegyveres gyalog törökök csoportja lopakodott előre.

− Irgalmas Isten, hiszen ez valóság! − riadt fel most már, majd minden eszét összeszedve, a réges-régi varázsigére gondolt. − Hogyan is van, hogyan is van? − motyogta maga elé.

És egyszer csak boldogan megrázkódott.

− Megvan, megvan − motyogta. − Csak gyertek, gyertek, átkozottak! Magammal rántalak benneteket!

És ekkor különös dologra „vetemedett”. A bíró nevében minden őrt és katonát kiparancsolt a haranglábból. Az álmos emberek nem értették az egészet, de végül mégiscsak szót fogadtak a tekintélyes öregnek.

Alig telt el egy jó félóra, amikor a lopakodó törökök elérték a harangláb környékét.

− Hiszen ez árulás! Elárult az öreg Máté! − kiáltott fel magából kikelten az egyik gyarmati vitéz.

De a közeledő törökök félresöpörték, és megrohanták a haranglábat. Hubiár aga a Fekete-víz partjáról meresztgette a szemét. Nem sokat látott ugyan, de azt sejtette, hogy a csel sikerrel jár, mert odafent a harangláb körül minden csöndes, sem fegyver, sem emberek zaja nem hallatszik.

E percben azonban különös dolog történt odafönn. Vad remegés rázta meg a földet, majd a domb tetejéből több méter magos, messzire látszó lángnyelv csapott ki.

− Csak nem robbantották fel? − mérgelődött az aga. – Nem így állapodtunk meg!

A nagy láng után azonban újabb dübörgés rázta meg a földet, majd vakítófehér fény közepette a sötét harangláb a benne lévőkkel együtt a megnyílt, sötét mélységbe zuhant.

A nagy remegésre, zajra és a hatalmas lángra felriadtak az alvó törökök. Óriási zűrzavar támadt közöttük, összevissza kiabáltak, futkostak.

− Ördögök ezek, ördögök! − ordította egy megmenekült török. − Elsüllyedt a torony a katonáinkkal együtt!

Ezután a babonás törököket már nem lehetett ott tartani… Még azon éjjel nagy félelmükben visszatódultak Szanda várába.

Másnap a debercsényi nép és a gyarmati vitézek

meglepetten látták a törökök eltakarodását. De azt is, hogy a szépen szóló nagyharang a haranglábbal együtt eltűnt, és a helyén csupán egy nagy üreg tátongott. Hamarosan elterjedt a híre, hogy a haranglábbal együtt Máté bátyó is elsüllyedt, de előtte kikergette onnan az embereket.

− Ez csak az öreg Máté műve lehetett! − kezdték suttogni az öreg szülék. − Tehát ő varázsolta el − tették hozzá mások −, inkább süllyedjen a mélybe, mintsem hogy a pogányok kezére kerüljön.

Egyes régi öregek állítása szerint minden hetedik esztendő szilveszter éjszakáján kiemelkedik az elsüllyedt harangláb, és újra megszólal a szépen szóló, réges-régi nagyharang…

Idáig tart a mesés hangulatú történet, amelynek magvát az egyik magyarnándori író-olvasó találkozón hallottam debercsényi gyerekektől.

Fájdalom, a dolog a valóságban másként folyt le, s másként végződött. A törökök bosszúból, valószínűleg a harang miatt, teljesen szétlőtték a debercsényi templomot s a haranglábat. A lakosságot pedig − kevés kivétellel − kardélre hányták, vagy rabszíjra fűzték.

A nép szépítő képzelete − no meg az íróé is − így szolgáltatott elégtételt egy hős kis falunak, amelynek a lakói szembe mertek szállni a kegyetlen törökkel.

A SZANDAI SZÖKEVÉNY

Igen meleg, nyárias idő járt akkoriban, szeptember végén.− El ne felejtsd, fiam, a korsót megtölteni friss vízzel!

− bizakodott rá fiára Varga Demeter szécsényi várjobbágy, miközben azon fáradozott, hogy a két fehér ökröt befogja a járomba.

Az Ambrus nevű tízesztendős legény, fehér vászoningben és nagy rojtos bőgatyában, engedelmesen ment a kúthoz, hogy a nagy favödörből telitöltse a cserépkorsót. E pillanatban édesanyja jött ki a várfalhoz ragasztott, paticsfalú házból, hogy egy nagy vászon tarisznya eleséget tegyen a lomha szekér saroglyájába.

− Csak aztán el ne szórjátok az eleséget! A kovászos uborkát is egyétek meg! Jólesik az a melegben! − bizakodott övéire.

A nagy, lomha szekér hamarosan átzörgött a várfal körüli nagy vizesárok fahídján.

− Csellő, hajsz ide, Bokor! − biztatta az ökröket az őszülésbe hajló, nagy orrú Varga Demeter.

− Meggyött Demeter bátya! − kiáltotta el magát egy magas, szőke legény a Losonczi uraság kukoricaföldjén.

− Amott már van egy nagy garmada! Oda álljék kend! − tette hozzá egy tömzsi, fekete képű legényke.

A nagy orrú várjobbágy akkurátus pontossággal kormányozta oda az ökrös fogatot.

− Aggyon isten jó napot! − köszönt a munkálkodóknak.

− Aggyisten, Demeter bátya! − felelték rá kórusban.Aztán a törő jobbágyok közül többen leálltak a

dologgal, és menten nekifogtak a hosszú szekér megrakásának. Tompa puffanással zuhantak a nagy, érett csövek a szekérderékba.

Az Ambrus gyerek ezalatt kukoricaszárat hozott oda, s a szekér elejét is, hátulját is, no meg az oldalát is megmagasította vele, hogy több cső férjen el. Hamarosan teli is lett a szekér, s az öreg Ambrus hazaballagott vele a várba…

Már közel volt a dél, mikorra visszaért a törőkhöz, hogy újabb garmadát vigyen haza. A törők most is segítettek neki, s olyannyira belemerültek a munkába, hogy észre se

vették a közeli dűlőúton vágtató lovast. Az pedig, paripáját ugyancsak hajszolva, nagy porfelhőt kavarva közeledett:

− Emberek! Emberek! − kiáltozta éles, elfúló hangon −, fussanak a várba! Közeledik a török!

A kukoricatörők fele − már aki meghallotta − meglepetten kapta föl a fejét, és nem akart hinni a hallottaknak.

Hírét vették ugyan már, hogy a vármegye déli részén felbukkantak a törökök, sőt azt is hallották, hogy Szanda várát elfoglalták, de hogy valaha ide is elérnek, nem akarták elhinni.

− Apám − fordult meglepetten apjához a kislegény −, az elébb egy lovas vágtatott errefelé, s azt kiáltozta: jön a török!

− Micsoda? − állt meg a rakodásban az öreg. − Jól hallottad?

− Ne légyen Varga Ambrus a nevem, ha nem ezt kiáltozta!

− Mintha én is hallottam volna ilyesmit! − lépett oda egy fiatal menyecske.

− No, várjatok csak! − fordult feléjük az öreg, majd gyorsan felmászott a szekérbe, felállt a sok kukoricacső tetejére, és úgy nézett szét a tájon.

− Én semmit se látok! − szólt nemsokára, megvonva a vállát. − Lehet, hogy vakhír az egész! Vagy talán ugrat bennünket egy kapatos lovas?!

A kedélyek hamarosan meg is nyugodtak, olyannyira, hogy békességgel fogyasztották el egyszerű eleségüket. Ám alig törülték meg a szájukat, amikor egy várbéli darabont vágtatott a kukoricatáblába.

− Kendtek meg siketek?! − kiabált már messziről reájuk. − Nem hallották, mit kiabált az elébb a gyarmati lovas? Azonnal hagyják abba a munkát, és iszkiri be a várba! Közeledik a török!

Nagy kapkodás, zűrzavar támadt a jobbágyok között, de mindenki abban reménykedett, hogy még időben biztos helyre érnek.

Fájdalom, nem így lett! Mert alig vágtatott el tőlük a darabont, máris felbukkantak a tábla végén a török lovasok, és vészes gyorsasággal közeledtek feléjük!

− Álljatok meg, magyarok! Ne meneküljetek! Semmi bajotok nem lesz! − kiáltotta feléjük tiszta magyar szóval egy kajla bajszú lovas. De bizony nem hittek neki, és menekülésre fogták a dolgot.

Ez lett a szerencsétlenek veszte! Mert hátukba, de főként a lábukba hegyes élű dárdát hajítottak. Olyan is került, akire kötelet dobtak.

De legtöbben − csaknem a jobbágyok fele − annyira megijedtek, hogy alig tudtak egy-két lépést szaladni, s máris orra buktak. (Ők voltak a szerencsésebbek, mert ők nem sebesültek meg!)

A török lovasok pedig egykettőre leugráltak a nyeregből, s mire a szécsényi jobbágyok észbe kaptak, a kezük-lábuk meg volt kötözve. Némely lányok s asszonyok ugyan még visítoztak, kapálóztak, s nem is egy töröknek a keze fejébe haraptak, de sajnos, hasztalan volt mindez.

A közel ötvenfőnyi magyar a török lovas előőrsök fogságába került. Alkonyodott, amikor egy szomszédos majorság juhhodályába terelték be őket. De ekkor már ágyúszó is hallatszott Szécsény felől!

A foglyok között volt Varga Demeter és kicsi fia, a tízéves Ambrus is.

− Losonczi uraság nem hagy el bennünket − biztatta a foglyokat Demeter bátya. − Talán még az éjjel ideérnek a szécsényi lovasok, és kiszabadítanak bennünket!

De ebből bizony nem lett semmi!Losonczi István várkapitány erre most nem ért rá!

Napokig keményen védte a várat a török túlerővel szemben.

− Azt hittem, hogy ez holmi vizesárokkal körülvett juhakol! − dühöngött Mehemet basa. − No de majd megéheznek ezek a hitvány gyaurok!

Ám a „hitvány gyaurok” bár valóban éheztek, de a várat mégsem adták fel. Végtére is szégyenszemre kénytelenek voltak a pogányok eltakarodni. A közel ötven foglyot azonban maguk előtt hajtották.

A legközelebbi pihenőhelyük Szanda vára volt… Pontosabban a vár alatti domboldal. Itt táboroztak le a törökök, maga Mehemet budai basa is, kékselyem, rojtos-bojtos sátrában.

Hubiár aga, a vár nagy hírű ura, aki nem is oly rég vitézi párbajt vívott a bujáki vár alatt Kapitán György hollókövi várparancsnokkal, most nagy tisztességgel fogadta budai fölöttesét. Röpke idő alatt pompás lakomát rendezett neki a szandai vár legnagyobb termében.

Mehemet több napig is itt mulatozott, s nagyon jól érezte magát a kies fekvésű várban… Tapintatos emberek lévén, sem ő, sem Hubiár aga nem emlegették a szécsényi kudarcot.

Amikor pedig a budai basa útra kelt, a kitűnő vendéglátást megköszönendő, tíz szécsényi foglyot hagyott ott Hubiárnak ajándékképpen.

Közöttük volt a tízéves Varga Ambrus is. Nagy szívfájdalmára azonban az édesapját mint az ökrös fogat hajtóját magukkal vitték Budára.

Egyedül maradt hát a szegény kisfiú, Hubiár aga s a többi török kényére-kedvére kiszolgáltatva. Először az aga vadászkutyáinak az etetését bízták rá. De a kisfiú nem bírt ezekkel az agyonetetett, agyonkényeztetett vérebekkel. Több ízben is megtépték a ruháját, nem is egyszer pedig megsebesítették.

Ezek után igen nehéz munkára, vízhordásra osztották

be a gyenge kis legénykét… Vállra vetett, hosszú, nagy rúdon kellett cipelnie minden félórában a két nagy teli favödröt. És ha kiloccsantotta a vizet? Jaj volt neki! A szolgák felügyelője, egy nagy bajuszú csausz, egykettőre végigvágott rajta a korbáccsal.

− Te ebhitű kölyök! − kiáltott rá. − Így pazarolod a vizet!? (Mert a víz nagy kincs volt Szanda várában!)

Egy alkalommal, amikor már közel egy esztendeje raboskodott a kisfiú ebben a kegyetlen törökkel megrakott várban, különös dolog történt vele.

Bár mindig nagyon vigyázott, hiszen rettegett a csausz korbácsától, most véletlenül a víztárolóba ejtette az egyik favödröt.

Nagy ijedtség és elkeseredés lett úrrá a szegény gyerkőcön, és hirtelenében azt se tudta: mit tegyen. Ráadásul éppen alkonyodott, s a víz az esti tisztálkodáshoz kellett volna. (Hubiár aga mindig friss, hideg vízben mosakodott!) Nagy zavarodottságában, szörnyű rettegésében ide-oda futkosott a kislegény. Váratlanul egy kamrába nyitott be, ahol vármászó kötélhágcsók feküdtek a földön. Menten felnyalábolt egyet, s minden erejét összeszedve a víztárolóhoz cipelte, s azon ereszkedett le a ciszternába a vödörért.

Lent, a közeledő alkony ellenére is, valami érdekeset vett észre! Alig félméternyi magasságban a víz szintje fölött egy keskeny szájú üreget pillantott meg… Nagyot dobbant a szíve, és különös érzés kerítette hatalmába… Itt-itt, ezen át talán kimenekülhet a várból!!

Gyorsan és zajtalanul felmászott a kötélhágcsón, és most már a víztároló másik oldalára, a járat üres szája felé engedte le azt. A kötélhágcsó alsó foka éppen a bejárathoz ért.

A kis Varga Ambrus gyorsan, de nesztelenül le is ereszkedett oda, s hamarosan meggyőződött róla, hogy az

valóban egy barlang bejárata.„Ütött a szabadulásom órája!” − vert hevesen a szíve,

de aztán az jutott eszébe, hogy fáklya nélkül nemigen boldogul a sötét üregben. A váratlan szerencse azonban segítségére sietett: hirtelen eszébe villant, hogy a kötélhágcsók mellett néhány szurokfáklyát is látott.

A várnak ez a része teljesen elhagyatott volt, s közben leszállt a csöndes, kellemes augusztusi este is… A kis Varga Ambrus most már a fáklyával együtt ereszkedett le a barlang szájához, ahol is kovával és taplóval hamarosan tüzet csiholt.

− Uram, segíts! − fohászkodott fel a fiú, majd óvatos macskaléptekkel elindult az ismeretlen, titokzatos barlangban. (Már kisebb korában is hallotta, hogy több nógrádi várat alagút köt össze egymással, így biztosra vette, hogy előbb-utóbb kijut innen… Csak azt nem tudta, vajon a nógrádi vagy a gyarmati várba ér-e? Mert ha a nógrádiba kerül, akkor cseberből vederbe esett, mivel ott is a török az úr.)

„Nincs más hátra, mint valami oldalágon kijutni a szabadba!” − gondolta lázas izgalommal.

És ment, ment, egyre gyorsabban, egyre szaporábban. Hosszú-hosszú, végtelennek tűnő időn át szedte a lábát, amikor végül − nem akart hinni a szemének! − de egy borospincében találta magát!

„Uramisten! Hová kerültem?” − gondolta reszketve, és hirtelen lekucorodott egy hordó mellé.

Kis idő múltával egy félig nyitott ajtót fedezett fel, ami mögül halovány fény szivárgott ki… A kis Ambrus tanácstalan volt, de úgy gondolta: legjobb, ha vár. Valaki majd csak előkerül!

És valóban! Hamarosan kinyílt az ajtó, és egy alacsony, nagy bajuszú öregember, méghozzá szemmel láthatóan magyar, közeledett az egyik hordóhoz, kezében

hosszú lopótökkel.„Ez nem török!” − gondolta reménykedő szívvel a

kislegény, majd hirtelen előbújt a hordó mögül.Az öregember meglepetten fedezte föl a törökruhás

kisfiúi, azon minutában felkapott egy kalapácsot, villámló szemmel megindult a megszeppent gyerek felé.

− Én magyar török vagyok! − kiáltotta rémülten a kis Ambrus, és egyre hátrált az öreg elől.

Ám az nem tágított, sőt egyre félelmetesebben közeledett! A kislegény kétségbeesetten kiáltotta:

− Szökevény rab vagyok! Szanda várából szöktem! Varga Ambrus a nevem!

Az öregember meglepetten hőkölt hátra, majd a jobb kezében lévő égő gyertyát a fiú arcához emelte.

− Az ördögbe is − mordult fel. − Csakugyan hasonlítasz apádra, Varga Demeterre! Jól ismerem, többször voltam vele a gyarmati vásárban! De hát hogy a csudába kerültél ide!?

A kis Ambrus megkönnyebbülve lépett közelebb.− Mindent elmondok, csak tegye le kend előbb a

kalapácsot!Az öregember mosolyogva tett eleget a kérésnek,

majd a kisfiú töviről hegyire elbeszélte nem mindennapi történetét.

− Nohát, ez igen! − csóválta a fejét az öreg. − Ha én ezt elmondom az asszonynak! Azazhogy dehogyis mondom! Hogy kicsiripelje? Nem addig van az! Nagy dolog ez, öcsém, amit te elmondottál!

− De hát hol vagyok, kedves bátyám?− Nem máshol, fiam, mint a szügyi uraság pincéjében.

Én vagyok itt az uradalmi vincellér.− Hála az égnek! − sóhajtott fel a kisfiú. − Hiszen

akkor nem messze van ide Gyarmat!− Nem bizony, fiacskám − bólintott az öreg. Ezután a

kisfiút a vincellér kivezette a pincéből. Kint pedig vakító reggeli fényesség fogadta.

− De hiszen én este indultam el! − ámuldozott a gyerek.

− Nem baj, édes öcsém − fordult hozzá Gergő vincellér. − Most hamarvást megfrüstökölünk, s aztán meg sem állunk Gyarmatig.

− Gyarmatig?− Addig bizony, mert hogy ezt a dolgot Horváth

Bertalan kapitány úr őnagyságának jelenteni kell.Így történt, hogy a szügyi vincellér és a közben

magyar ruhába átöltözött kisfiú még azon órában Gyarmat várába indult.

A kapuőr bizony nem akarta őket beengedni, mivelhogy semmi írást nem tudtak fölmutatni, márpedig ilyen háborús időkben nem lehet csakúgy ukmukfukk a várakba besétálni… Nagy szerencséjükre éppen a várba tartott egy fiatal hadnagy is, aki hajlandó volt őket a kapitány elé vezetni.

Horváth Bertalan uram kétszer is elmondatta Varga Ambrussal a történteket, több ízben meg is fenyegetve, hogy ha rászedi őket, a halál fia!

− Az apám életére mondom, hogy az utolsó betűig igaz! − bizonykodott a kisfiú. − Pedig ő szegény azóta Budán sínylődik!

− Dehogy sínylődik, fiam! Itt van ő is! Mivel olyan bátor ember, akárcsak te, a fia, Ambrus!

− Itt… itt lenne? − hebegte örömmel a kislegény.− Igen! Még tavaly megszökött a törököktől, mikor

egy gályán át akarták vinni a Dunán. Azóta itt szolgál nálam.

− És édesanyám? Őróla mit tud kegyelmed?− Ő Szécsényben él, de már mondtam atyádnak, hogy

hozza el Gyarmatra!Ne is mondjam, micsoda öröm szállta meg Ambrust!És nem telt bele egy jó fertályóra sem, s apa és fia

átölelhették egymást.Horváth Bertalan várkapitány azután sem órát, sem

napot nem mulasztott, hanem tisztjeivel együtt gyors tanácskozásba kezdett.

− Két oldalról támadjuk meg a várat − mondotta többek között. − Mégpedig belülről és kívülről… Előbb a titkos alagúton bejutunk a várba, lefegyverezzük az őrséget, és ha nem bírunk velük, jelt adunk a vár tövében gyülekező másik csapatnak.

Másnap kora reggel a gyarmati vitézek jó része Szügybe indult. Az akkor igen kis helység népe csak nézett: mit akar itt ennyi katona?

Hát még mikor azt látták, hogy a sereg fele a borospince felé tart!

− No, ezek is nagy pusztítást fognak véghez vinni az uradalom borában! − mondották egyesek.

Azt persze senki se tudta, hogy a kapitány úr szigorú parancsba adta: senki emberfia egy korty bort sem ihat!

Maga Horváth Bertalan haladt elöl a barlangban, oldalán két vitéz tartotta a fáklyát, s mellette baktatott Varga Ambrus.

Több órás gyaloglás után egyre meredekebbé vált a barlangban az út, és egyszer csak a szandai vár víztárolójánál állt meg a Horváth kapitány vezette kis csapat.

− Derék fiú vagy, kislegény! − szólott suttogva a kapitány. − De most már te mássz előre, te ismered itt a járást! Márton, adjátok kezébe a kötélhágcsót!

Varga Ambrus nem titkolt izgalommal dobta föl a kampós kötélhágcsót a ciszterna szemközi oldalára. Aztán

azon percben a jéghideg vízbe vetette magát, s nagy karcsapásokkal átúszott a tároló vizén. Horváth kapitány és vitézei lélegzet-visszafojtva figyeltek. A kislegény közben macskaügyességgel felkúszott a kötélhágcsón, és azon percben a tároló másik oldalára vitte át.

Ezután már minden úgy ment, mint a karikacsapás!A barlang szája elé lógó kötélhágcsón közel száz

fegyveres gyarmati vitéz mászott föl a víztároló oldalán az éjszakai álmát alvó várba. Horváth kapitány hamarosan két részre osztotta katonáit. Az egyik csoport élén maga haladt.

− Hol tanyázik Hubiár aga? − kérdezte suttogva a kisfiútól. − Mutasd meg az irányt, de te maradj hátra!

− Nem, kapitány uram! Látni akarom ennek a gőgös, rátarti embernek a pusztulását!

A kapitány vállat vont, majd hátrafordulva szólott:− Fiúk, adjatok egy kis kardot e gyermeknek!Az egyik vitéz menten át is nyújtott neki egy rövid,

görbe török kardot. A kisfiú több termen át az aga hálószobájáig vezette a kapitányt. (Közben azonban több török őrt is a másvilágra küldtek!)

− Árulás! Árulás! − ugrott ki a paplanos ágyból a híres aga. − Ott az áruló, ott az áruló! − ordította, majd kardot ragadva, egyenest a kisfiúnak rontott.

E percben riadó kürt harsant, s az aga boldogan kiáltott fel:

− Hiába árult el ez a koszos, rühes kölyök! Rögtön itt lesznek a vitézeim, és kardélre hánynak benneteket!

− Arról már lekéstél, Hubiár aga! − kiáltott oda Horváth kapitány, és odaugorva kiütötte az aga kezéből a kardot.

− Kegyelem, dicső kapitány! − esett térdre Hubiár aga.− Állj fel menten! − parancsolt rá a gyarmati vár

parancsnoka. − Vitézek! Adjatok neki egy kardot!A gyarmati katonák ámulva néztek bátor és nagylelkű

urukra.− Gondoskodjatok róla − szólalt meg az újra −, hogy

senki ne zavarjon bennünket! Te pedig, Hubiár aga, gyere, vívj meg velem! Ha legyőzöl, meghagyom életed!

Erre az aga felpattant, és kezében az idegen karddal, ugyancsak hadakozni kezdett.

Majd fertályóráig folyt a vad tusa, de Horváth Bertalan jobb vívó volt ellenfelénél… Hirtelen egy jobb oldali gyors mozdulattal kijátszotta a törököt, és éppen a közepén kettémetszette a fejét.

Az ott lévő gyarmati vitézek visszafojtott vivátban törtek ki.

− Most már tovább, emberek! − adta ki a parancsot a híres kapitány.

Ekkorra már felébredtek az alvó törökök, s legtöbbje hosszú alsóruhában, eszeveszett kísértetként rohangált ide-oda, kezében karddal és dárdával. Ám minden igyekvésük hiábavaló volt, a magyarok egykettőre lekaszabolták őket. És mire eljött a piros hajnal, már magyar zászlót lengetett a szél a vár fokán…

Az odalent várakozó másik csapat örömujjongásban tört ki.

− Köszönjük neked, Varga Ambrus − fordult a fiúhoz a kapitány. − Mától kezdve apródommá teszlek, és mellettem szolgálsz a gyarmati várban.

− Hát nem Szandán?− Nem, fiam! Ezt a várat még ma felgyújtatom, nem

akarom, hogy a török bármikor is hasznát vegye.És amint mondotta Horváth kapitány, úgy is

cselekedett. Még azon a napon lángok martaléka lett a kies fekvésű Szanda vára.

Varga Ambrus, a szandai szökevény, boldogan lovagolt apja oldalán a gyarmati várba… Másnap pedig kék bársony apródruhába öltöztették, hogy szolgálja híven nagy

hírű kapitányát. Derék vitéz vált belőle, aki sok pogányt átsegített a túlvilágra, de leghíresebb tette se múlta felül gyerekkori vakmerő szökését, amelyre még ma is emlékeznek a környéken.

A SZENDRŐI JUHÁSZLEGÉNY

Messzi, északon, Borsod legtávolabbi csücskében, a kies Bódva folyó völgyében, egy meredek hegycsúcson magaslott hajdanán Szendrő sokat próbált vára. Törökök, kurucok, labancok, osztrákok birtokolták égre törő tornyait. Bizony ritka madár volt e tájon a békesség!

A vár tövében meghúzódó városka népe is gyakorta kivette részét a szenvedésekből, a megpróbáltatásokból.

Így volt ez a török világban is…A néphit szerint egykoron egy igen kegyetlen török

basa birtokolta a várat. Nagy kényúr volt őkigyelme, sok fiatal leányt követelt magának, rabszolgaként.

A szendrői tanács − mi mást tehetett volna? − a kegyetlen követeléseket sorra teljesítette. Mégpedig sorshúzással…

…Élt ebben az időben Szendrő városában, méghozzá annak határában, egy talpraesett juhászlegény. Szülei igen jómódúnak számítottak, erdőt-mezőt, jókora juhnyájat mondhattak magukénak.

Ez a juhászlegény eljegyezte a városka legszebb leánykáját. Ilka (mert így is hívták arrafelé az Ilonákat) nagyon szerette a kedves és szép, fiatal legényt. Gyakran sétálgattak együtt a sebes vizű Bódva partján, s tervezgették boldog jövőjüket.

A juhászfiú, aki Márton névre hallgatott, ilyenkor elővette juharfából faragott kedves tilinkóját, és szebbnél szebb nótákat fújt menyasszonyának. Ilka ilyenkor véle

dúdolt, véle dalolt, s nagyokat, vidáman nevetett.Ragyogó tavaszi idő köszöntött be a Bódva folyó

völgyére, amikor a pünkösd előtti szombatra kitűzték a lakodalom napját.

Hogy, hogy nem, de a gonosz basa is tudomást szerzett a dologról. (Bizonyára kémei jelentették neki.) Menten hívatta hát a várban lévő s magyarul is jól tudó dervisét, aki egyben az íródeákja volt.

A keszeg török pap egykettőre pergamenre pingálta kacskaringós írással a basa levelét.

− Végy magad mellé három lándzsást, s ezen pecsétes írással rögvest keresd föl a szendrői bírót! − parancsolta a basa a dervisnek.

A gonosz kényúr szavának minden török vakon engedelmeskedett, s nem volt még dél sem, amikor a dervis és kísérete már ott állt a szendrői bíró előtt. A szendrői nemesek főbírája reszkető kézzel törte fel a viaszpecsétet. És bizony, a félelme nem is bizonyult alaptalannak.

Többek között ez állt a levélben:

Mi, az hatalmas s győzhetetlen szultánunk Szendrő végvárában lakos Velej basa, ezennel szigorúan megfeddünk téged, szendrei főbíró! Tudomásunkra jutott, hogy egy Ilka nevű hajadon a mi kegyes engedélyünk nélkül kíván férjet választani, házasságra lépni, s lakodalmat tartani… Ezen nevezetes és szép leányzó még oly fiatal, hogy mi, kik szívünkön viseljük bölcs szultánunk alattvalóinak sorsát, nem tartjuk őt erre alkalmasnak…

,,Ó, álnok, hazug pogánya! − füstölgött magában a főbíró. − Hiszen már húsz telet is megért e leány.”

…Éppen ezért − folytatódott az álszent levél − úgy határoztunk, hogy őt a városi tanácsotok által engedélyezett

sorshúzás alól felmentjük, és három kerek nap elteltével itt a magunk színe előtt látni kívánjuk…

− Hallatlan! − tört ki elkeseredetten a főbíró.− Mi lenni hallatlan, nemzetes uram? − ravaszkodott a

dervis.A bíró homlokát elöntötte a verejték.− Velej basa, a ti dicső uratok − kezdte cikornyásan −,

már sorsoltatott e hóban!− Bölcs és vitéz urunk nagyon kegyes −

bugyborékolta a zörgő csontú dervis. − Nyilván gazdagon meg akarja ajándékozni a szép leányzót.

− Úgy tudom, a leányka éppen beteg − találta föl hirtelen magát a főbíró, és reménység gyúlt a szívében. (Annál is inkább, mert a szép leányka szegről-végről rokona volt.)

− Ó, az nem számít bajnak. Minálunk, fent a várban híres keleti kirurgusok vagynak… Alig kell egy-két nap, s meggyógyul a szép virágszál − vigyorgott álnokul a dervis, majd hangot váltva hozzátette: − Tudod te, főbíró, hogy vitéz Velej basa nem sokat teketóriázik! Amit ő mond tenéked, az szent… Ne akadékoskodj hát, gyaur kutya, hanem harmadnapra hozzátok fel a várba a szép Ilkát!

Azzal a törökök lóra ültek, s faképnél hagyták a szendrői nemesek főbíráját.

Bizony nagy gondba esett őkigyelme! Ám jól tudta, hogy a ravasz és kegyetlen Velej basával nem jó ujjat húzni. Menten bekiáltotta hát az egyik sánta hajdúját.

− Menjen kend, Létra bátyó, s rögvest hívja össze a városi tanácsot!

Már öreg este lett, mire a vén Létra ,,összebicegte” a tanács tagjait.

A nemesekből és céhmesterekből álló magisztrátus nagy megdöbbenéssel hallotta a hírt.

− Talán arannyal meg lehetne menteni a leánykát! – kockáztatta meg Ilka egyik nagybátyja.

− Talán a vőlegény apja, a dúsgazdag számadó juhász hajlandó áldozni e dologra − vélte a főbíró.

− Fösvényebb az annál! − kiáltotta oda neki valaki.− Próbát kell tenni − ajánlotta a főbíró.Úgy is lett. Még azon este a magisztrátus elé idézték a

vőlegény apját, a környékszerte legmódosabb számadó juhászt.

A vén bacsó hallgatagon tömte meg nagy tajtékpipáját, majd akkurátusan kezdte:

− Valóban nagyon szép leány ez az Ilka! Nemcsak nemes, hanem szép is, helyes is. De bizony igen szegény hajadon ő… Én azonban nem álltam a fiam útját. Ha szereti, vegye feleségül, áldásom reájuk! De hogy még egy zacskó aranypénzt is adjak érte a basának?… Nem, azt már nem tehetem! Nékem még két legényfiam van, s azokat is ki kell házasítanom.

− Kitelik még bőven a kend vagyonából − ellenkezett a főbíró.

− Amit mondtam, megmondtam… Mást még a Herkó páternek se teszek! − Azzal a kemény szívű bacsó, a szendrői számadó, gőgösen kifordult a hegyoldali városházából.

A tanács tagjai tehetetlenül néztek össze.Végül a főbíró törte meg a csendet.− Akkor nem tehetünk mást, minthogy értesítjük a

leányka szüleit: készítsék fel a gyermeküket, s majdan a harmadik napon a mi hajdúink kíséretében felküldjük a várba.

Ezután titkos szavazás következett, amelyen a tanácstagok jóváhagyták a főbíró javaslatát.

Másnap kora hajnalban, hogy Márton ne tudja meg a dolgot, a fösvény számadó útnak indította őt három nyáj

birkával a debreceni vásárba. Jól tudta ravasz őkelme, hogy mire onnan visszatér a fia, a szegény, de szép Ilkát már régen fölkísérték a várba a basához. És akkor a vőlegény már nem tehet semmit.

De a vén bacsó rosszul számított. Mert amikor reggeltájban az edelényi határba ért a jókora nyáj, hát nagy lódobogással igyekszik utánuk a menyasszony városi tanácsnok nagybátyja.

− Héj, juhászlegény, haj, Márton fiam! − kiáltott a fiúra. − Állj csak meg egy szóra!

A juhászlegény kíváncsian fordult a tajtékos szájú lovon érkezett szendrői köznemeshez.

− Adjon Isten, bátyámuram, de miért e sietség?− Ha azt akarod, Márton fiam, hogy Ilka a tiéd legyen,

azonnal fordulj vissza Szendrőbe! − Aztán töviről hegyire elbeszélte Mártonnak, amit a tanácsban hallott, de azt is, hogyan vélekedett az édesapja.

− Ördög, pokol! − kiáltott föl elkeseredetten a juhászlegény. − Hát még a saját apám is ellenségem? Nem elég nékem a basa?!

− Nem ellenséged tenéked az atyád, csak a pénz vette el az eszét. De te ne veszítsd el a fejed! Van két teljes napod, addig még sokat tehetsz!

− De itt a három nyáj, s ezt Debrecenbe kell kísérnem, így parancsolta apám!

− Majd én elhajtom helyetted − ajánlotta a menyasszony nagybátyja. − Jer, cseréljünk ruhát!

Így is történt. Márton kampós juhászbotját azonban ruhába csavarta, s a nyeregkápához kötözve magával vitte. Hiszen kampósbot nélkül nem érezte magát igazi juhásznak.

Éppen delet harangoztak a szendrői kolostor templomában, amikor az álnemesúr a városkába ért.

A főtéren éppen piacot tartottak, s az árusok, a kofák fennhangon tárgyalták Ilka szomorú sorsát.

− Úgy megtetszett a basának a hamvas kis lelkecském, hogy feleségül akarja venni − nyelvelte egy kupai menyecske.

− Azt mondják, az egri basa is elgyön a lagziba − tette hozzá egy éltes szalonnai asszony.

− No, abból nem esznek! − morogta a fogai között Márton, miközben elporoszkált lovával a piactér mellett.

Még elgondolni se tudta, mit fog cselekedni, de vad elszántság tükröződött az arcán.

Aztán amilyen gyorsan csak tudott, kilovagolt a városkából, s céltalanul vágtatott a tavaszi virágoktól pompázó réten.

Végül már nemcsak a lova, hanem maga is kifáradt. Leszállt hát a nyeregből, leheveredett a selymes réti fűbe, s elkeseredetten tépelődött nehéz sorsán… Száz és ezer gondolat megfordult a fejében, hogy hogyan, s miként tudná Ilkát a basától megmenteni…

És amint ott heverészett keserves töprengések közepette, váratlan lódobogás ütötte meg a fülét.

Gyorsan fölült, majd fölpattant a lovára.Nem akart hinni a szemének!A rét másik oldalán, pompás pej paripán maga a

szendrői basa lovagolt. Elöl a nyeregkápájához egy íj volt támasztva, és a basa olykor-olykor a levegőbe nyilazott, éppen egy hatalmas, lustán keringő rétisast akart lelőni. Vadul s egymás után suhogtak a vesszők, de a sas, mintha csak játszott volna a vadászó basával, ide-oda kerengett, s a kényúr nem tudta elejteni…

A szendrői basa annyira belemerült az üldözésbe, hogy mindenről megfeledkezve, vadul száguldozott a réten. Kíséretét valószínűleg már jóval korábban maga mögött hagyta.

Így jutott el egy nagy fűzfa közelébe, amely mellett szinte a nyeregbe nőve figyelt a juhászlegény. Mivel pedig a

basa egyre az eget fürkészte, nem vette észre a fiút.,,No, most a kezem közé kerültél!” − gondolta Márton,

majd villámgyors mozdulattal kibontotta a ruhába takart kampósbotot, és az arra ugrató basa felé sújtott vele.

Az ütés pedig talált!A rézkampó éppen halántékát érte a gonosz basának,

aki azon minutumban le is bukott lováról, s rögvest elköltözött ez árnyékvilágból.

A juhászlegény szinte megdermedt e nem várt fordulattól, de hosszú töprengésre nem volt ideje… Gyorsan körülnézett, vajon nincsenek-e a közelben törökök? Mert ha igen, akkor rögvest menekülésre kell fognia, különben halál fia. Nagy szerencséjére egyetlen kontyost sem látott sehol. Úgy látszik, jól lemaradtak a sast üldöző uruktól.

„Meg kell béklyóznom a lovát, mert árulója lesz a történteknek!” − gondolta hirtelen, majd a török lóhoz ugratott, hogy a sajátja mellé kötözze.

Eleinte fickándozott, méltatlankodott a paripa, de ahogy egyszer-kétszer végigsimogatta a nyakát, megnyugtató szavakat duruzsolva, hamarosan megbékélt sorsával.

„Át kell öltöznöm a basa ruhájába! − villant át a fiú fején a gondolat. − Így talán megmenthetem a mátkám!”

És amint kigondolta, úgy is cselekedett, s hamarosan ellenfele cifra és fényes öltözékében feszített. A jobblétre szenderült basát pedig a szendrői nemes ruhájába öltöztette, s óvatosan a fűzfa tövébe fektette, mintha csak szunyókálna.

Nem telt bele egy jó félóra sem, s az álbasa bevágtatott Szendrőbe.

Bizony nagy riadalom támadt az emberek között, és sokan azt találgatták, vajon mit akarhat. Némelyek csudálkoztak ugyan, hogy csak egyedül jár, mivel máskor népes kísérettel szokott átlovagolni a városon.

Ám egyszer váratlan fordulat történt. Az egyik fiatal

legény felismerte a fiút.− De hiszen ez Márton! − kiáltotta a jelenlévők nem

kis csodálkozására.− Igen, az vagyok − szólt vissza a juhászlegény. − De

ha jót akartok Szendrőnek, akkor most hallgassatok, s ne áruljatok el engem! Legények! − fordult kisvártatva a fiúkhoz. − Ki akar vélem tartani?

− Én is, én is! − felelték azok kórusban.− Akkor hát hallgassatok rám! Mindenki szerezzen

egy lovat meg egy kardot. De ha az nem kerül, jó lesz egy hosszú nyelű balta vagy fokos is… Amikor pedig beesteledik, mindenki menjen a Bódva partjára, s ott várjon be engem…

Fent, a hegytetőn magasló várban már türelmetlenül várták haza a basát. A szolgák, a katonák, a dervisek sehogyan sem értették a dolgot.

− Csak nem esett a gyaurok fogságába? − találgatták. Már éppen azon volt az egyik bég, hogy több török vitézzel a keresésére indul − hátha a vadászat alatt eltévedt az erdőn −, amikor éles sípszó hasított bele a vár esti csöndjébe.

− Megérkezett dicső urunk, a vitéz Velej basa! − kiáltotta örömmel a bég, s nagy sietve, gyalogosan a várkapuhoz igyekezett parancsnokát üdvözölni.

A gyanútlan őrök épp e pillanatban húzták fel a várkapu rostélyát, és bebocsátották az álbasát… Ám a nagy vasrostélyt visszaengedni már nem tudták, mert azon minutomban ötven lovas vágtatott be gyors egymásutánban a vár udvarába. Az ott lévő bég szinte kővé meredt a meglepetéstől. Ezután a szendrői legények a sötétség leple alatt villámgyorsan lefegyverezték a kapuőrséget.

A bég ezt látva, azonnal eszébe vette, hogy magyarok lepték meg a várat. Szedte hát a lábát, ahogy csak tudta, és a kürtössel riadót fúvatott.

Hamarosan véres tusakodás kezdődött. A szendrői

férfiak azonban egytől egyig katonaviselt emberek voltak, és eléggé találékonyak is. Ugyanakkor pedig a várat is jól ismerték, s tudták, hol tartják a lőport a törökök. Több szendrői legény gyorsan odafutott, és tüzes kanóccal felrobbantotta a puskaporos hordókat.

Hatalmas, vad robaj rázta meg erre a falakat!A várbéli törökökön vak rémület lett úrrá. Sokan azt

hitték, hogy ágyúzzák a falakat. De egykönnyen azért nem adták meg magukat!

Ám végtére is nem bírtak a bátor szendrőiekkel. Mire a piros hajnal beköszöntött, már magyar zászlót lengetett a vár fokán a tavaszi szél. Így került vissza a szendrői vár a magyarok kezére, s közel három évig a szendrői juhászlegény volt a vár kapitánya.

Az csak természetes, hogy itt tartották meg a hét országra szóló lakodalmat is. Mulattak, vigadoztak a szendrőiek, de a legboldogabb mégis Márton és Ilka volt…

A három év elmúltával a juhászlegény önszántából átadta egy igazi kapitánynak e nehéz tisztséget.

Ekkortájt költözött el édesapja az élők sorából, s ő egy gazdag tanyát és egy hatalmas nyáj birkát örökölt utána. A basa csudaszép perzsaszőnyeges nyeregtakaróját azonban magával vitte… örök emléknek. Csak késő öreg korában ajándékozta el azt a helybeli református egyháznak, amely sokáig őrizte a bátor szendrői juhászlegény hagyatékát.

(Egyes szendrőiek állítása szerint a nyeregtakaró még ma is megvan, s az ország valamelyik múzeumában őrzik.)

SZÁDVÁR HŐS LELKŰ ASSZONYA

Élt hajdanában a régi Felvidéken egy Bebek György nevű főúr. Abban az időben alig akadt nála gazdagabb ember. Harmincnál is több kővárat, számtalan kastélyt, megyékre

kiterjedő földbirtokot mondhatott a magáénak. Vadaskertjeiről még a messzi országokban is elragadtatással meséltek. Megszámlálhatatlan vadászeb és teméntelen sólyom várt intésére. Ám nemcsak a vadászatban, hanem a harcban is kitűnt. Annyi szolgája, vitéze, hűséges embere leste parancsait, hogy akár saját szakállára is viselhetett háborút. (Egyszer-kétszer meg is tette ezt − hol a törökök, hol a németek ellen.) De leginkább vagyonszerzésben jeleskedett, nemigen válogatva az eszközökben. (Bár tartozunk ezzel az igazságnak: nem ő volt egyedül ilyen ebben a zaklatott korban.)

Legszívesebben az ország északi részében lévő két várában, Szendrőben és Szádvárott múlatta az időt.

Ebben az időben, a XVI. század derekán, nem zajlottak a török ellen nagy harcok, háborúk, de kisebb csatározások, virtuskodások, bajvívások annál bővebben. Bebek György gyakorta részt vett ezekben, s diadalt diadalra halmozott. Ám nyugalma, biztonsága, békessége mégsem volt e nyugtalan nagyúrnak. Ezt pedig az ingóságainak, pontosabban birtokainak fekvése okozta. Földjeinek jó része ugyanis János Zsigmond erdélyi fejedelem országa és a török hódoltsági terület közé ékelődött be. Nagy diplomáciai készség, mindennapi alkalmazkodás kellett ahhoz, hogy javait megtartsa. Nem csoda hát, ha hol Erdély urához (s ami ezzel együtt járt: a törökhöz), hol pedig Ferdinánd királyhoz húzott.

Ez az ide-oda hajlás, ez a szélkakastermészet sok bajt zúdított a nyakába. (És bizony ezt a családja is gyakran megszenvedte.) Pedig a híres-hírhedt Bebek György nagyon szerette az övéit − legfőképpen is kedves feleségét, a szépségéről s ügyességéről híres Patóchy Zsófiát, no meg szebbnél szebb s bátrabbnál bátrabb lányait.

Bebek nagyuramnak fiai nem lévén, leányait fiúként nevelte. Velük vadászott, velük vívott, velük száguldott, ha

kellett, hét határon át. Ezért aztán nemcsak a lányok szépségéről, hanem ügyességéről, bátorságáról is széltében-hosszában beszéltek abban az időben.

Történt pedig az Úrnak 1562. évében, hogy Bebek György nagyurat, ki akkoron vitézi hírnevének csúcsán állott, tőrbe csalta egy Török Ferenc nevű, elszánt, agyafúrt szolgája.

− Nagy hírt hozok nagyságodnak − kezdte hízelegve Török Ferenc. − Hasszán füleki béget nem szeretik katonái, nehezen tűrik kemény kezét. Bizony mondom, a vár könnyen megszerezhető lenne, csak bátor emberek s jó vitézek kellenének… Én vitézlő nagyuramra gondoltam! Állítson csapatokat, lovagokat, gyalog puskásokat, több százat, s törjön vélök Hasszán ellen! Még a várba se kell kegyelmednek betörnie, mivel a bég katonái mostanában azon kívül táboroznak.

A csalfa hír lázba hozta Bebek uramat, hiszen a bégen aratott győzelem, majd Fülek várának elfoglalása országra szóló haditett lett volna. (No meg ismét növelhette volna amúgy is óriási vagyonát!)

Menten csapatokat szervezett hát, nemcsak a sajátjából, hanem más, kalandra s hírre vágyó magyar urak embereiből is. Több mint hatszáz válogatott vitéz − lovas, gyalogos − vonult Fülek alá, hogy Hasszán bégen rajtaüssön.

A lesben álló bég és csapata váratlanul szoros gyűrűbe fogta a magyarokat, és vasmarkukból nem volt menekvés! Kétszáz magyar lovas, hatvan gyalogos lelte kegyetlen halálát a füleki mezőn. Bebek György uraság s több más kalandvágyó társa pedig a bég fogságába esett.

Szegény Patóchy Zsófia, a hűséges feleség, porig sújtva hallotta a hírt. Ám őt nem oly fából faragták, hogy hosszú ideig törölgette volna könnyeit! Titkon levelet írt urának, majd pénzt, ruhát, élelmet juttatott el hozzá.

Mit bánta ezt Hasszán füleki bég! Tudta, „nagy fogás” volt Bebek György, a dúsgazdag főúr, kinek élve s jó erőben kell eljutnia a szultánhoz, Konstantinápolyba. (A gazdag rabok ugyanis a török császárt illették, ki pedig busás váltságdíjat követelt értük.)

Így is történt. Bebek Györgyöt Sárközy Mihállyal, Ajnácskő és Boldogkő vára urával együtt a szultán fővárosába hurcolták, ahol is a hírhedt Héttoronyba, a Jedikulába zárták.

Bebek Györgyöt jól ismerték a törökök, hosszú ideig azt is hitték róla, hogy az ő hívük. Nem is telt belé sok idő, s Mehemet nagyvezér elé idézték a főurat. A potrohos török méltóság vad haraggal támadt Bebekre, s felelősségre vonta: miért indított hadjáratot békesség idején a muzulmánok ellen?!

Bebek György könyörgött, magyarázkodott: hogy őt becsapták, félrevezették, s ő semmiről se tehet! Persze senki nem adott hitelt szavának. A nagyúr jól tudta, hogy az ozmánok váltságdíjat akarnak érte, méghozzá nagyon sokat… Ő maga birtokai jövedelméből 15 ezer aranyat ajánlott fel, az erdélyi fejedelem pedig 8 ezer aranyat ígért, ha híve visszakapja szabadságát. De a törökök nem engedték el, pedig ez abban a korban hatalmas summának számított.

A hűséges feleség, Patóchy Zsófia pedig két lányával együtt meg sem állt Bécsig, hogy személyesen kérje a király támogatását szeretett, szerencsétlen férjura kiszabadításához.

A gazdag ajándékokat az udvarban látszólag szívesen fogadták, de másnap udvariasan letartóztatták őket. Szendrő várát pedig Ferdinánd király katonasága „vette védelmébe”. (Joggal orrolt a császár: a Mohács utáni zavaros időkben Bebek György és apja önkényesen vette birtokba Szádvárt!)

Bebek György alázkodó sorokkal kérte a császárt,

„bocsássa szabadon az ő kedves feleségét és szeretett gyermekeit”.

Az uralkodó teljesítette is kérését. Ekkor véglegesen Szádvárba települt át a Bebek-udvar.

A Héttoronyban raboskodó nagyúr hálálkodó levélben köszönte meg a király „jóságát”, s kérve kérte, tegyen meg mindent a Portánál kiszabadítása érdekében. Úgy látszik azonban, nemigen bízott abban, hogy az osztrákok császára s egyben a magyarok királya pénzt áldoz érte, ezért az erdélyi fejedelemnél is sürgetni kezdte szabadon bocsátását.

Köztudott dolog az erdélyi fejedelemség s a törökök jó viszonya. A fejedelem hamarosan levelet is menesztett a Portához híve érdekében. Hatására a nagyúr, ki eddig is bántatlanul levelezhetett mindenfelé, most már szabadon járhatott-kelhetett Konstantinápolyban.

Meg is tett mindent kiszabadulása érdekében. Egyik levelet a másik után írta Erdélybe és hűséges feleségéhez Szádvárba. Ám a császáriak tudomást szereztek Bebek uram köpönyegforgatásáról, s gondolhatni, hogy fölhorgadt haragjuk.

Közben az erdélyi fejedelemnek s Patóchy Zsófiának együttes közbenjárása hamarosan eredményhez vezetett. Bebek György, a felföldi nagyúr, 1565 márciusában kiszabadult a török rabságból, és az erdélyi fejedelem udvarában talált menedéket.

Erdély ura, Izabella királyné nemcsak hatalmas összeget adott érte váltságdíjul, hanem mint jótálló is kezességet vállalt érte: Bebek uram addig nem távozhat Erdélyből, míg a töröknek a sarcot ki nem fizeti.

(Ez 30 ezer aranyforintot telt ki, ezen akkortájt akár egy fél országot is meg lehetett volna venni.)

Bebek György azonban, nyugtalan ember lévén, nem tudott egy helyben maradni. Mindenáron haza akart jutni birtokaira és szeretett családjához. Ám az erdélyi fejedelem

tartott a töröktől (no meg talán mégsem bízott föltétlenül Bebek uramban), ezért csak a két lányáért cserébe bocsátotta útra.

Ebben az időben a felvidéki német lovasok generálisa Schwendi Lázár volt − kemény, kegyetlen katona, aki igen gyűlölte a kétkulacsos Bebeket. Amikor pedig hírül vette, hogy a két túsz Bebek kisasszony Erdélybe indult, lovasokat küldött az elfogatásukra.

A Bebek lányok éppen egy hortobágyi csárdában éjszakáztak. Itt érte utol őket a császári lovasság. Már késő éjjelre járt, koromsötét mindenütt, de a lódobogásra, halk fegyvercsörgésre felriadó két lány nem vesztette el a fejét. Gyorsan szabályos hadrendbe állították kísérőiket, majd egy sikeres támadás után nyeregbe pattantak, és valósággal „átrepültek” a Hortobágyon, meg sem állva Debrecenig. Ám itt se sokáig időztek, hanem mint a villám, továbbszáguldottak, hogy a Király-hágón átlovagolva Erdélybe jussanak. (Abban az időben fél Európa erről a sikeres megmenekülésről beszélt…) Bebek György pedig négyévi távollét után végre magához ölelhette kedves, hűséges feleségét, Patóchy Zsófiát…

Mindez Szádvárott történt. Ám a hányatott életű nagyúr nem mert itt maradni, mert hírül vette, hogy Miksa császár emberei, főként Schwendi Lázár fővezér, támadásra készülnek ellene. Asszonyát őrséggel hátrahagyva, egyenesen a törökök karjaiba futott, akiktől segítséget, támogatást esdekelt.

A felföldi német generális nem is késett sokáig. Az 1566. esztendő tavaszán valóságos hadjáratot indított Bebek várai ellen.

Így jutott el Szádvár alá is.Bebekné közben egyedül tartózkodott a várban. Nagy

szerencséjére sok ágyúja, számtalan hűséges katonája, jól felszerelt hadiraktára s bőséges éléstára volt.

Schwendi Lázár fenyegető levelet írt Pathóczy Zsófiának:

Egy nap s egy éj haladékot adok, addig hagyja el nagyasszonyom a várat, különben ízzé-porrá töretem ezt a rozzant hodályt − írta többek között.

Ám Bebek Györgyné nem rémült meg, s nem adta föl a menedéket.

Bár én magam csak asszony vagyok − kezdődött a válaszlevél −, s nem is értek a hadviseléshez, de mégsem vagyok oly gyáva, hogy üres fenyegetéstől megrémüljek, s a várat védelem nélkül átadjam. Még az erdei vad is védi fészkét, annál inkább kötelességem nekem…

És Patóchy Zsófia hősiesen védelmezte Szádvárt.Schwendi Lázár három ízben is magas ostromsáncot

építtetett, de Szádvár asszonya újra meg újra szétlövette azt. Hullottak a császáriak, mint a legyek. Schwendi Lázár pedig a haját tépte dühében, s közben persze égett a szégyentől is, hogy ő, a híres, nagy hadvezér, számtalan csata győztese, nem bír egy asszonnyal…

Forgách Simon, a másik császári generális, ki véle küzdött, már azt javasolta: hagyják abba az ostromot, zárják körül a várat, és éheztessék ki a bent levőket.

Ám Schwendi ódzkodott ettől. Ő mindenáron győzelmet akart… A vakszerencse hamarosan a generális segítségére sietett.

Bent a várban az egyik éjjel hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. Valami eltévedt golyó levegőbe röpítette a legnagyobb lőportornyot.

Szörnyű felfordulás, zűrzavar támadt erre odabenn. Schwendi Lázár pedig kihasználta a fordulatot, s a következő hajnalon ágyúival hatalmas rést ütött a falakon…

Patóchy Zsófián végtelen elkeseredés lett úrrá, s elhatározta: kirohan a várból, s összes emberével együtt hősi halált hal. Ám két hadnagya esztelenségnek tartotta a dolgot.

(Mindketten igen fiatalok lévén, bizony élni szerettek volna még.) Addig-addig, míg végül rávették a várúrnőt: bocsátkozzék tárgyalásba az osztrák generálissal a szabad elvonulás ügyében.

Bár Bebekné nagyasszonyom férjura állhatatlan, hitszegő pernahajder, kit tiszta szívemből gyűlölök − kezdődött a válaszlevél −, de a kegyed bátorsága, nagyszerű hősiessége csodálattal töltött el engem, a katonát. Hozzájárulok hát ahhoz, hogy minden kincsével, drágaságaival s összes fegyveres katonájával szabadon elvonulhasson Torna várába…

És amíg a kegyetlen küzdelem folyt, Bebek György is megindult felmentő hadával. Szádvár közelébe érve értesült a nagyúr a vár elestéről és hős lelkű felesége megmeneküléséről.

− Minden váramnál többet ér Patóchy Zsófia − mondotta meghatottan hadnagyainak, s nem támadta meg Szádvárt, hanem Torna felé vette útját seregével együtt. Másnap valóban találkozott bátor feleségével, aki, bár az ostrom igencsak megviselte, mit sem veszített határozottságából.

− Most már, édes uram, Erdélyig meg sem állunk! − ezek voltak a hős lelkű nagyasszony első szavai. − Mert bár itt kincsünk, várunk számlálatlan, de mindezeknél ezerszer többet érnek a leányaink!

És a bátor hitves emlékét nemcsak a történetírás, hanem a Bódva-völgy népe megérdemletten is sokáig őrizte, s emlegetik mind a mai napig, mint az asszonyi szeretet és az emberi bátorság szép példáját.

A KECSKE-KŐ TITKA

Nem messze a Muzsla-bérc kéklő magasától, a dombba

átmenő hegyek között nyúlik el egy ősrégi falu, Gyöngyöspata. Nyugati oldalán, az Ám-patak fölött magasodik a 325 méteres, Kecske-kő nevű hegy. Ma már nagy részét művelik, szántók és szőlők ékesítik. Ám még mindig van olyan kopár területe, amelyet legelőnek használnak.

Hajdanában, a réges-régi világban még több terméketlen, kavicsos, sziklás hely tarkállott rajta. Ezeket sivárságuk miatt elsősorban kecskék legeltetésére használták. A szegényebb pataiak nagy becsben tartották az igénytelen jószágot, hiszen a sok éhes gyerekszájnak kellett a finom kecsketej.

Egy ilyen sokgyermekes apa volt maga a kecskepásztor is. Nagy gonddal őrizte a reá bízott nyájat, annál is inkább, mert az ő három kecskéje is közöttük legelészett.

És az egyik szép tavaszi napon mind a három anyakecskének egy-egy gyönyörű szép gidája született. Ne is mondjam, hogy micsoda boldogságban úsztak a pásztor gyermekei! Simogatták, babusgatták a három kis gödölyét. Ám akárhogy védték, óvták őket, az egyik, a legkisebb, de különben a legszebb, valami vasba lépett, s vészesen elkezdett dagadni a lába.

A kecskepásztor bizony nem nézte tétlenül. Kimosta a sebet, valahonnan gyógyító kenőcsöt is kerített, de sajnos minden igyekezete hiábavaló volt: az aranyos kisgida napról napra soványabb, betegebb lett, és egy napon egy virágzó kökénybokor alján kilehelte lelkét.

Búsult a kecskepásztor egész családja, de főként a gyermekei! Az édesapa azért lehúzta a sovány kis jószág bőrét, a mama pedig finom pörköltet főzött a húsából. De bizony nem kellett az senkinek! Ugyan ki evett volna szívesen a hajdani kedves állatka húsából? Végül is a faluszéli cigányok kanalazták be jóízűen…

Sokáig, nagyon sokáig emlegették még a pásztor családjában a bájos kisgidát, de aztán az évek múltak, új tavaszok jöttek, új gidák születtek, s azt a régi szépet mindenki elfeledte…

Azazhogy mégsem! Mert a pásztor hetedik fia szívébe mindörökre bevésődött a kicsi kecske képe.

Amikor pedig felserdült, s öregedő édesapja helyett ő lett a pásztor, akkor egy szép napon, mivel olyan fúró-faragó ember volt, kőből kifaragta a kicsiny gida szobrát.

Szakasztott olyan volt az, mint a régi kedves jószág! Valósággal csudájára jártak az emberek… És hogy a fiatal kecskepásztor egész álló nap lássa a kedvenc szobormását, föltette a mai Kecske-kő tetejére. Ott állott az aztán hosszú, hosszú ideig…

Idővel a fiatal kecskepásztor öregember lett, majd ő is sírba szállott.

A kecses kecskegida szobrocskáját pedig kint a hegytetőn egyre jobban koptatta az idő. Nemcsak a burján nőtte be, iszalag fonta körül, hanem kopott, töredezett a teste is. Lassan már csak az öregek tudtak róla, hogy valahol a hegy tetején lennie kell valami kecskeszobornak.

Vagy száz esztendővel ezelőtt, de van annak tán már kétszáz éve is, gyakran megfordult Patán egy árokszállási fuvaros. Földhözragadt, szegény jászsági ember volt, aki mátrai fát szállított le az Alföldre, hogy ott eladja.

Az egyik karácsony hetében is fent járt Patán, s valahol − talán éppen a falu csárdájában − hallott a kecskeszoborról. Először csak amolyan szóbeszédnek tartotta az egészet, de aztán a következő hajnalon mégis felszuszogott a havas csúcsra.

Legnagyobb ámulatára ott állott a kecskeszobor egy szúrós bokor tövében, mélyen a földbe süppedve. Próbálta kézzel kiemelni a fagyos földből, de minden igyekezete hiábavalónak bizonyult.

− Pedig jó lenne dísznek a kertembe − gondolta, majd elhatározta, hogy leszalad csákányért a faluba.

Az árokszállási ember gondolatát hamar tett is követte. Közben persze erősen megvirradott, és az emberek ugyancsak nézték; mit akarhat ez a fuvaros a csákánnyal ilyen korán? Ám mindenkinek volt bőven foglalatossága, így hamarosan napirendre tértek a dolog fölött.

Nem így tett azonban Pata város bírája! A pipás, potrohos őkelme éppen a hivatalába ballagott, amikor egyszer csak szembetalálkozott a jászsági fuvarossal.

− Hát te, jóember, mit akarsz avval a csákánnyal? – szegezte az idegennek a kérdést.

− Instállom alássan, hát én… hát én − dadogta zavartan amaz.

Nagyon meglepődött ezen a bíró, mivel becsületes embernek ismerte ezt az évek óta innen fuvarozó embert.

− Talán csak nem valami görbe útra indulsz véle? – hangzott fel újra a hivatalos férfiú kérdése.

− Nem görbe az, instállom − röstelkedett a fuvaros. – Csupán egy szobrocskát akarok kiásni − s azzal a szemközti hegy tetejére mutatott.

− Szobrocskát? − nézett nagyot a bíró.− Igen, egy kecskeszobrot.− Úgy? − bólintott a bíró. − Szóval mégis igaz… No,

jól van, jóember. Ásd ki nyugodtan, de mielőtt elviszed, föltétlenül hozd be ide hozzám a hivatalomba!

Nagy úrnak számított akkoriban egy városbíró, tanácsát, szavát ajánlatos volt megfogadni, különösen a jászsági embernek, ha továbbra is innen akart fuvarozni.

Fáradságos, több órás, óvatos és megfeszített munkával kiásta a szobrot, amely még akkor is szépen formázta egy kecses kecskegida alakját.

Ne is mondjam, hogy a város bírájának nagyon megtetszett a szobrocska.

− Hanem, jóember, tudod-e te azt, hogy ez a szobor Pata város tulajdonát képezi? − mordult szigorúan a fuvarosra.

Nagyot nézett erre a szegény jászsági ember, mert bizony ő erre egyáltalán nem gondolt.

− De hiszen én ástam ki, én hoztam ide!− Ez mind igaz, barátom. Fáradságodat a város

illőképpen meg is fizeti. A kecskeszobrot azonban nem kaphatod meg. mivel azt csak a városi tanács beleegyezésével lehet elajándékozni vagy eladni.

− Hát akkor hívja össze kegyelmed a városi tanácsot, és szavaztassa meg nekem! − kérlelte az ember.

− Hogy a nagy tekintélyű tanácsurak hogyan szavaznak, azt én, édes fiam, előre nem tudhatom. Nincs is módomban őket befolyásolni. Ám bízom benne, hogy neked szavazzák meg, hiszen régóta ösmernek és becsülnek − így ravaszkodott a potrohos bíró.

És valóban, három nap és három éjjel ülésezett Pata város tanácsa. Több hordó bor, pecsenye, szilvórium és más efféle jó dolog fogyott el a tanácskozás szünetében, de döntés mégsem született.

A titkos szavazás ugyanis eredménytelen volt! Ugyanannyian szavaztak a kérés mellett, mint ellene.

Így történt aztán, hogy a kőszobrocskát nem kapta meg a fuvaros, hanem a város tulajdonában maradt, s a mindenkori főbíró őrizetére bízatott.

Ott is díszelgett az hosszú-hosszú ideig a patai bíró szobájában. A szegény jászsági fuvaros meg ha elszekerezett a bíró háza előtt, mindannyiszor fájó szívvel gondolt az ő kecskeszobrocskájára.

Hanem egyszer váratlanul meghalt a patai főbíró. Közben a tanácstagok is kicserélődtek, s ezért a jászsági fuvaros elérkezettnek látta az időt, hogy újra kéréssel forduljon a nagy tekintetű tanácshoz, az őt megillető szobor

ügyében.És ezek a tanácstagok már sokkal megértőbb emberek

voltak, mint a régiek, így a fuvarosnak egyhangúan odaítélték a kecske alakú szobrocskát.

Toll azt le nem írja, micsoda örömmel vitte haza Árokszállásra a fuvaros! Azután meg annyira nagy becsben tartotta, hogy egy ismerős kőmívessel még talapzatot is készíttetett neki a kertjében. Ott is állott az megint csak hosszú-hosszú ideig…

Ám egyszer a jászsági fuvaros is elköltözött az élők sorából. Mondanom se kell, hogy a fiai már nem féltették-óvták úgy az életnagyságú szobrot, mint az édesapjuk. Sőt, a virgonc unokák már odáig is merészkedtek, hogy felmásztak a hátára, és meglovagolták.

Egy alkalommal az a szörnyű dolog történt, hogy a kecskeszobrocska kettétört!

No, megijedtek erre a lurkók, s bizony messzire elszaladtak onnan! Beletelt talán több óra is, mire visszamerészkedtek.

Hát csak elámultak a látványtól! A kecskeszobor belsejéből csak úgy ömlött ki a fényesebbnél fényesebb aranypénz!

Így tette gazdaggá a szegény fuvaros unokáit a patai kecskeszobor. Azt a hegyet pedig, ahol a híres szobor állott, mind a mai napig Kecske-kőnek hívják.

Hát a sok pénz hogyan kerülhetett a szobor belsejébe?… Nagy titok ez, a Kecske-kő titka… De talán mégiscsak a fösvény patai bíró rejtette bele, aki a pénzeit mindig eldugdosta a családja elől.

Ha ő tette, bizony jól tette, mert egy szegény családot gazdagított vele!

A REJTÉLYES CSERÉPKORSÓ

Élt a réges-régi világban, amikor még evezős bárkák járták a zúgó Dunát, a folyamparti Szob helységben egy kegyetlen és zsugori hajósgazda. Bárkáinak, hajóinak száma talán az ötvenet is elérte. Még a bőre alatt is pénz volt, de mindez nem volt neki elég! Arra vágyott, hogy a Dunán evező gályákat mind-mind a magáénak tudja. Éjjel-nappal hajszolta hát halászait, s bérükből, keresetükből ott csípett le, ahol csak tudott. (De − hogy egyik szavamat másikba ne öltsem − magától bezzeg nem sajnált semmi jót!)

Szentendrétől Esztergomig minden hajós- és halászlegény gyűlölte.

Kora őszi estéken, amikor a halászok a parti, nagy tüzeken főzték a halpaprikást, nemegyszer szóba került a vén telhetetlen.

− Egyszer be kellene lökni a hullámokba! − szólott az egyik halász.

− Vagy egy part menti fűzfára felhúzni! − tette hozzá a másik.

− Csak nem szennyeznétek be a kezeteket ily alávaló gazemberrel?! − torkolta le őket a harmadik, aki a legidősebb, a legtapasztaltabb volt közöttük.

− Hát akkor tűrjük, hogy valósággal lenyúzza a bőrünket, kiszívja a vérünket, s csaknem éhbérért dolgoztat? – fakadt ki az először szóló, egy fiatal, szőke legény.

A legerősebb csöndes bölcsességgel így oktatta a legényt:

− Jól jegyezd meg, aki szegénynek született, annak bele kell törődnie sorsába, mert az uraknál van a hatalom, a fegyver!

− No, én ebbe sosem nyugszom bele! − lázongott a fiatal. De aztán ahogy készen lett a finom halleves, ő is elcsöndesedett, s némán kanalazta a pompás eledelt.

A szőke, hórihorgas halászlegénynek − bár szótlan végezte tovább a dolgát − folyton azon járt az esze, hogyan s miképpen tudna bosszút állni a kegyetlen hajósgazdán. De az alkalom váratott magára, egészen a következő májusig, amikor az egyik hajnalban sehogy se bírta a hálóját kivonni a vízből.

− Ide, ide! Segítsetek! − kiáltott a közelében halászó társainak.

Azok gyorsan oda is eveztek, s most már egyesült erővel a bárkába húzták a nagyon súlyos, nagy halnak ígérkező zsákmányt. Ám hamarosan meglepetés és csalódás lett úrrá a halászokon! A bárka fenekén, a háló közepén egy hatalmas, szövevényes hínárcsomó lapult.

Ne is mondjam, mekkorát káromkodtak mérgükben!− Dobjátok vissza a Dunába! − tanácsolta a

legöregebb.De a fiatal, szőke halászlegény arcán váratlan öröm

futott át.− Ne dobjuk vissza! Hazavisszük.A többiek meglepetten nézlek rá. Aztán a

halászlegény magához intette őket, majd suttogva így szólott:

− Ezt a hínárcsomót, amelyben kígyók-békák s más egyéb ronda állatok tanyáznak, dobjuk be a gazdánk házába! Hadd ijedjen tőle halálra!

− De hogyan viszed véghez? − tudakolta valaki.− Én már ezt is kifundáltam − ragyogott a legény arca.

− Titkon belopódzunk a kertjébe, létrát is viszünk magunkkal, és felmászunk ahhoz az ablakhoz, amely mögött az öreg alszik.

− Ha betöröd az ablakot, felriad rá, és rögtön észrevesz − aggályoskodott a legöregebb.

− Egyet se búsuljatok emiatt! Hisz tudjátok, Liza, az egyik szolgálólány a kedvesem. Tőle tudom, hogy a vén

kupori kora tavasztól késő őszig nyitott ablaknál alszik.A legény e szavai pontot tettek a dolog végére, s a

halászok nagy titokban még aznap este egy ágasfára akasztott hálóban hazavitték a hínárcsomót.

Ezen az éjszakán minden halász, aki csak tudott a készülő dologról, talpon volt. A szobi Duna-parton, a bárkában virrasztottak.

Már közeledett az éjfél, amikor a három halász bemászott a hajósgazda magas kőkerítésén. Különösmód nem ugattak fel a komondorok. Erről Liza szolgáló gondoskodott. Este erős mákhaj-főzetet kevert a házőrzők ételébe, amitől azok mélyen és kábán aludtak.

Az udvarház nyugati oldalán, az illatozó virágágyak közölt botorkált a három halász. Igen óvatosan lépkedtek, nehogy zajt csapjanak. Meg-megálltak, füleltek.

Egyszer csak mély horkolás zaja ütötte meg a fülüket.− No, itt alszik a gazda! − lökte oldalba társát a szőke

legény.Ezután a létrát a folyondárral befuttatott falhoz

támasztották, s a fiatal legény, vállán a hínáros hálóval, felkapaszkodott az ablakig.

Szerencsére valami igen kevés holdfény is volt, s így nem esett le a létráról, sőt a gyenge világításban még azt is jól látta, hogy egy magos, baldachinos ágyban, selyempaplan alatt, feltornyozott párnák között fújja a kását a szegény halászok gyűlölt kenyéradója.

,,Bárcsak beléd fojthatnám a szuszt!” − gondolta a halászlegény, de ehelyett ezt suttogta:

− Nesze, vén gonosz, itt az ajándék! − s a nyitott ablakon a szoba közepére dobta a hínárcsomót.

Hatalmasat zuhant az, majd hallani lehetett, hogy a benne lévő vízikígyók, békák jobbra-balra csúszkálni-mászkálni kezdenek.

− Szép álmokat, vén gazember! − morogta maga elé a

legény, majd gyorsan lemászott a létrán…A hajósgazda mély, tompa álomban hevert. Mert

majdnem elfelejtettem mondani, hogy éppen nagy mulatság volt nála az este. Hetvenkettedik születésnapját ünnepelte a vén gonosz, s bizony eléggé a pohár fenekére nézett…

Késő reggelre járt már az idő, amikor másnapos állapotából felébredt.

Hát uramfia, mit látott a szobájában!Először azt hitte, álmodja az egészet… Meg is

dörzsölte menten a szemét, de észbe vette rögtön, hogy mindez valóság. Valamikor ő is halászott a Dunán, s jól ismerte az ilyen ,,hínáros fészket”.

− Ezt csak az én „kedves” halászaim tehették! A tetvesek! − morogta maga elég mérgesen.

De hogy félt volna? Arról szó sincs, kutya kemény, bakafántos ember levén.

Nem messze az ágya fejétől pihent elefántcsontvégű, szöges, görbe botja. Rögvest a keze ügyébe kapta, s aztán papucsba dugta a lábát.

− Azt hiszitek, tetvesek, hogy megijedtem?! − S a kígyókat, békákat és más férgeket a botja végére szurkálva, sorra kidobálta a szobából. − Majd szólok én a zsandároknak! Velük köszöntetem meg az ajándékot! Piszkos, rühes népség! − dohogott, előrehajolt, s a csengőzsinórhoz nyúlt, hogy becsöngesse a szolgáját.

De ekkor hirtelen éles, szinte ragadozó fény gyúlt ki kapzsi, öreg szemében. Rögvest pápaszemért kotorászott, föltette horgas orrára, majd a szöges bottal piszkálni kezdte a hínárcsomót.

Piszkálta, piszkálta, s egyre kéjesebb vigyor öntötte el sovány, ráncos arcát.

− Ti rühesek! Ti senkiházi halászok! Ti akartok velem elbánni? − és közben egyre gyorsabban bontotta szét botjával a hínárcsomót.

És egyszer csak egy hatalmas cserépedény, egy nagy, karcsú korsó gurult ki a szövevényből.

− Korsó! Cserépkorsó! A királyné korsaja! − ordított fel eszelős örömmel a vénember, majd a nyitott ablakhoz rohant, szélsebesen becsukta azt, sőt rögvest be is függönyözte.

Hamarosan hallatszott, hogy a szobájába nyíló mindkét ajtót kulcsra zárta. Kerek három napig nem mozdult ki onnan, hiába hívták, szólongatták. Se a szolgáit, se a családtagjait nem bocsátotta be. Étlen-szomjan, halvány gyertyafénynél virrasztott, és a rejtélyes cserépkorsó körül tüstönködött… A szolgái, a hozzátartozói beleskelődtek ugyan a kulcslyukon, de bizony nem sokat láttak a gyönge fényben.

Harmadik nap után támolyogva, sápadt, de elégedett arccal hagyta el a szobát, ahová ezután senki emberfia be nem tehette a lábát.

A halászok hallották mindezt rebesgetni, de nemigen értették… Egyesek azzal magyarázták, hogy nem akarja az öreg a csúfságot dobra verni. (Ezért is nem jelentette a zsandároknak.) Míg mások, főként a gazda szolgái, titkos kincsről susmorogtak.

És az egyik éjjel különös dolog történt. Egy csónakkal, teljesen egyedül, vízre szállt a hajósgazda.

Lestek, nézték, tisztes távolból követték a halászok, és egyszer csak mit láttak? Gyűlölt gazdájuk hálót engedett a vízbe, s ott kucorgott, várt a csónakban.

„Meghibbant a vén gonosz! − gondolták elégedetten. – Az ijedtségtől megháborodott.”

Ám egyszer egészen más hírek keltek szárnyra. Az egyik öreg halász − aki ezt valamikor a nagyapjától hallotta − azt állította, hogy a Basaharc nevű partrésznél süllyedt el a mohácsi csatavesztés után a törökök elől menekülő Mária királyné kincses bárkája. Ezért meregeti ott a vizet a

hajósgazda.− Lehet, hogy a hínárcsomóban kincs is volt? −

döbbent meg a szőke legény. − Hát még a jó sors is a gazdagoknak kedvez? Oda gurul az arany is, ahol már van belőle?!

Erre a kínzó kérdésre senkitől se kapott feleletet, a hajósgazda pedig hónapokon keresztül minden éjszakán a Basaharcnál egy csónakban, hálóval a kezében virrasztott.

Felesége, gyermekei kérlelték, hagyja már abba ezt a dolgot, mert mindenki bolondnak hiszi. De ő dühödten kergette el maga mellől őket, és tovább járt éjszakánként a folyóra. Ám siker sosem koronázta a halászását, mert halat ugyan fogott, de kincset egyszer sem.

− Pedig ott kell lennie! Pedig ott kell lennie! − hajtogatta félhangosan, és később is bármerre ment, mindig ezt mormogta.

Bizony, bolondnak tartotta már mindenki. Nem is élt aztán sokáig. Hamarosan, csonttá-bőrré soványodva, eltávozott az árnyékvilágból…

Mindenki azt várta ezután, hogy gyermekei koldusbotra jutnak, mert nemigen szerették megfogni a dolog végét.

Ám nem így történt!Még gazdagabbá, még dölyfösebbé váltak, mint az

apjuk volt. Tehát mégis aranypénz lehetett abban a cserépkorsóban? Nem tudott rá senki sem feleletet adni…

De a jegenyefák nem nőnek az égig − tartja a szólásmondás. (Pedig akadt belőlük a hajósgazda családjának a kertjében is bőven.)

Éppen ez okozta a vesztüket. Egy hirtelen támadt, nyári vihar alkalmával az egyik magos már száradó jegenyébe belecsapott a villám. Nagy lánggal égni kezdett a fa, és mivel erős szél fújt, egy szikra a háztetőre sodródott. Fazsindely fedte azt, ezért menten lángra lobbant. Mire a

falu népe oltani akarta, már menthetetlen volt! Benne égett a hajósgazda utódainak minden vagyona. Nagy szerencséjükre éppen nem tartózkodtak otthon. (Valami külországi fürdőhelyen nyaraltak.

A kegyetlen hírt meghallva, már haza se tértek többé. Szétszóródtak a nagyvilágban.

A halászlegények pedig a kora őszi estéken, amikor a nagy tüzeken rotyogott a halleves, gyakran mesélgettek a titokzatos cserépkorsóról, amelyben nem lehetett más, mint a királyné kincsei. Ám áldás mégse volt rajta, mert „ami ebül jött, ebül kell annak vesznie”.

BÁBA-KŐ

Élt hajdanán a Mátra alji Solymos községben egy kovács; a bábamesterséget folytató feleségével együtt.

Ennek az embernek volt egy sovány, cingár inasa.Azt beszélték erről a süvölvény fattyúról, hogy azért

ilyen keszeg, mert éjnek évadján boszorkány látogatja, aki a mellére telepszik, s úgy „lovagolja”.

Hogy, hogy nem, de megtudta ezt a mester segédje, s megparancsolta az inasnak: éjszakára cseréljék el az ágyukat.

Úgy is történt.A segéd lefeküdt az inas ágyába, az meg az övébe.Mindketten izgatottan vártak, s bizony nem tudták

lehunyni a szemüket. És amikor eljött az éjfél, megérkezett a boszorkány is. Leszállt a seprőnyélről, majd azon minutumban a legény, vagyis a segéd mellére akart telepedni, hogy „meglovagolja”.

Csakhogy a kovácssegédnek csalafinta esze volt. Már jó előre − úgy, hogy még az inas se tudott erről − egy kötőféket kötött a derekára.

Amikor a boszorkány a mellére akart telepedni, ügyes mozdulattal a kötőféket annak a nyakába vetette.

Megrázkódott a csúf banya, majd azon percben lóvá változott. A segéd rögvest leugrott az ágyáról, nehogy agyontapossa. Ám a kötőféket, bárhogy is ficánkolt a lóvá lelt boszorkány, el nem engedte.

− Gyere már, segíts, te mihaszna! − ordított rá a halálra vált inasra.

A rémült legényke sietve engedelmeskedett.− Fuss azonnal a mester úrhoz, s jelentsd, hogy ezt a

híres paripát menten meg kell patkolni!Nemsokára vissza is tért az inas a műhely kulcsával,

aztán a ficánkoló lovat az állás elé vezették.− Jó éles szögeket adjál! − parancsolta a segéd.Aztán a két kovács annak rendje s módja szerint

megpatkolta a lóvá lett boszorkányt.− No, most már mehetsz! Egyhamar úgyse tudsz lábra

állni, mert az elevenbe patkoltam! − szólott gúnyosan a kovácssegéd, majd az éji „vendéget” útjára bocsátotta.

Másnap az inas meg a segéd várták a reggelit. De nem hozta nekik senki. Ugyanúgy jártak az ebéddel és a vacsorával is.

− Tán beteg a mesterné asszony? − kérdezte gazdájától a segéd, mivelhogy a bába szokta őket ellátni étellel-itallal.

− Úgy tudom, nem beteg, de még mindig ágyban van. Megyek már, felköltöm.

Azzal a kovácsmester befordult a nagyszobába, hogy felköltse kedves élete párját. Ám akárhogy szólongatta, őasszonysága meg se mukkant.

− Csak nem halt meg? − gondolta ijedten a kovács, majd izgalmában lerántotta róla a dunyhát.

Hát uramnak fia, csak elámult attól, amit ott látott! A mesterné asszony keze-lába lópatává változott, amire patkó

van reászegelve!A nagy zajra odafutott az inas is meg a segéd is.− Tisztára ez az! − kiáltott föl a segéd, amint

megismerte a patkókat, amiket az éjszaka szegeztek a lóvá lett boszorkány lábára.

− Szentúristen, és én harminc évig egy boszorkánnyal éltem! − kiáltott fel riadtan a mester. Majd könyörögve az inashoz és a segédhez fordult. − Ha Istent ösmertek, el ne mondjátok senkinek, mert akkor elvesztem a hivatalomat, és koldustarisznyát akaszthatok a nyakamba!

− Senkinek az égadta világon! − ígérte a két fiatalember. − De mi még ezen órában elhagyjuk a kelmed műhelyét. Keressen más alkalmazottakat!

És amint mondották, úgy is cselekedtek.Magára maradt a mester megpatkolt boszorkány

feleségével.− Jó asszonyod voltam, édes uram! Szépen kérlek,

szedd le rólam a patkókat! − könyörgött a boszorkány mesterné.

A mesternek megesett a szíve a szerencsétlen némberen, aztán gyorsan leszedte a kezéről-lábáról a patkót.

Hogy, hogy nem, mindez mégis a szomszédok tudomására jutott. A rossz hír pedig minden madárnál sebesebben repül! Hamarosan felbolydult az egész falu. Körülfogták a kovács házát, és hangos szóval követelték a boszorkány kiadatását.

Szegény kovácsmester se holt, se eleven nem volt!Másnap lóháton megérkeztek Gyöngyösről a bíró urak

is. Ott helyben rögvest törvényt is üllek, s a megpatkolt mesternél elégetésre ítélték.

Még alig esteledett, amikor a falu határában lévő nagy sziklán megrakták a máglyát. Azért ott, hogy a tűz lángját a messzi falvakban is lássák, s okuljanak belőle a boszorkányokkal cimborálók.

De hirtelen szörnyű vihar kerekedett, villámlott-mennydörgött, szinte nyögött belé a föld s az ég. Aztán meg valóságos özönvíz zúdult az egybegyűltekre. Futott, ki merre látott!

Ám amikor végre csillapodott a zivatar, s az emberek előmerészkedtek, a máglyát szétdúlva lelték, a mesternének pedig nyoma veszett. Azóta is találgatnak csak, ám, senki se tudja bizonyosan, mi is történt valójában. Azt a sziklát azonban, amelyre a nagy máglyát összehordták, a bábaasszony kovácsnéról mind a mai napig Bába-kőnek nevezik.

VÁLLÓS-KŐ SZŐLEJE

Heves megye északi részében, a Tarna patak völgyében fekszik a szépen fejlődő, Istenmezeje nevezetű falu. Határában, a Tarna jobb partján kisebb hegyvonulat, dombsor koszorúzza a völgyet. Itt egy lapos tetejű hegyecske ágaskodik, ormán szürkésbarna, különös alakú kövekkel.

Ez a Vállós-kő.Itt vált kővé Noé szőleje.Hogy ki volt ez a Noé? Nem tudta ezt bizony senki.

Annyi azonban bizonyos, hogy gazdag földesúrnak mondotta magát. Egy napon négy fekete ló vonta hintón megjelent ezen a kietlen tájon, és sok-sok szolgájával dolgoztatni kezdett.

Legtöbbször titokban és legtöbbször éjszaka.A környékbeliek csak ámultak-bámultak, amikor

szinte napok alatt a Vállós-kő sziklás oldalában pompás termőföld barnállott.

Hogyan történhetett ez? Hiszen sem szekerek nyikorgását, sem igavonó lovak horkantását nem hallotta

senki!A következő tavaszon pedig sárga szőlővesszőket

ültettek a titokzatos, fekete földesúr néma szolgái. És azok a vesszők azon a nyáron nemcsak kihajtottak, üdezöld leveleket hoztak, hanem a kora őszön már dús fürtöket is termettek.

Most ámultak csak igazán az istenmezejiek!− Ez már több a soknál! − mondotta méltatlankodva a

nép, s most már széltében-hosszában pusmogták: − Bizony az ördöggel cimborál, aki ilyet tud véghezvinni!

(Ráadásul azt se tudta senki, hol lakik, hol a kastélya, a családja meg a birtoka.)

Némelyek meg éppen így vélekedtek:− Ez maga az ördög, Belzebub, egyenesen a pokolból,

a föld mélyéből jön elő!Így érkezett el az a napsugaras, októberi nap, amikor a

Vállós-kő környékét ellepték a szüretre hozott, teljesen ismeretlen, titokzatos emberek.

…Élt Istenmezején ebben az időben egy igen szegény özvegyasszony. Favágó férjét egy zuhanó törzs agyonütötte az erdőn. Árván, támasz nélkül maradt a család, pedig hét élő gyermek kérte mindennap a kenyeret.

Ezekben a napfényes októberi napokban súlyosan megbetegedett a legkisebb, egy csudaszép, aranyszőke hajú kislány. Nem evett, nem ivott, csak feküdt lázban égve, hiába kérlelte az anyja: mit ennél, mit innál, szentem?

Míg egyszer végre megszólalt a nagy unszolásra.− Édesanyám, szőlőt szeretnék enni! Csak egyetlen

szemet hozzon nekem!− De honnan, kedves gyermekem? − tördelte kezét a

szegény özvegyasszony. − Hiszen jól tudod, hogy nekünk nincsen, s a környéken sehol se terem!

− Ott, a hegytetőn, Noé uraság szőlejében éppen most érik − suttogta a hétéves leányka.

Nagy gondba esett a szegény asszony, mivel Noé szőleje felé senki teremtett lélek sem merészkedett. Puskás, mogorva emberek őrizték, akik könnyen golyót eresztettek az arrajárókba.

− Én mégis megpróbálom! − határozta el a szegény édesanya. − Ha akármilyen titokzatos idegen is, de csak megesik a szíve a beteg gyermeken.

Kicsiny kamrájából régi, töredezett kosárkát hozott elő, s avval indult el Noé szőleje felé.

Szellő alig fújt, a nap ragyogón sütött, az asszony pedig reménykedve lábolt át a friss vizű Tarna patakon.

Alig ért azonban a hegy alá, máris útját állta egy puskás szőlőpásztor.

− Állj! − kiáltott rá mogorván. − Mi dolgod errefelé?− Noé urasággal lenne fontos beszédem.− Noé urasággal? − kérdezte szúrós tekintettel a

puskás ember. − Ő most nem ér rá, el van foglalva a szürettel. Gyere egy hét múlva!

− Az már késő lesz. Nekem nagyon sürgős a dolgom.− Ebadta parasztja! − csattant fel a szőlőpásztor. − De

felvágták a nyelvedet! No, egye fene, megpróbálhatjuk… De aztán engem ne okolj! − És ekkor a csősz egy sípba fújt.

Hirtelen három sípszó felelt rá, majd egy fekete képű suhanc termett ott, s vigyorogva kérdezte:

− Te akarsz beszélni az urasággal?− Igen, én − felelte bátran az asszony.− Jól meggondoltad? − komorodott el a suttyó. − Az

uraság nem örülne, ha ezen az első, nagy szüretjén idegenek háborgatnák.

− Én nem vagyok idegen, itt lakom a szomszédban.− Annál rosszabb − vigyorodott el a fekete képű

siheder, majd váratlanul karon ragadta s vonta maga után az asszonyt. Egy földbe vájt barlangba értek. Sokáig, talán egy óra hosszáig is botorkáltak a koromsötétben, amikor végre a

fényre értek.Csudálatos, szemet-lelket gyönyörködtető látvány

tárult a szegény asszony elébe!A hegy lapos tetején dús lombú szőlőtőkék sorakoztak

egymás után, telis-tele pompásabbnál pompásabb fürtökkel. Lenn, a szőlő aljában már szorgoskodott a sok szüretelő, ismeretlen, fekete képű férfiak és nők, ám nemhogy vidám dal, de egy árva szó sem hagyta el ajkukat. A szebbnél szebb fürtök azonban gyűltön gyűltek a sajtárokba, kádakba, s az özvegyasszony egyre nagyobb vágyat érzett, hogy megízlelje. Az edényekben lévő gyümölcshöz nem akart nyúlni, hiszen avval már dolgoztak, ezért aztán egy már megszedett tőkéhez hajolt le, hogy egy rajta hagyott kis fürtöt megkóstoljon.

Hirtelen csípős vessző suhant a keze fejére.− Ki engedte meg? − sziszegte feléje egy bőrkötényes,

fekete képű vincellér.− Csak egy szemet akartam! − felelte ijedten az

özvegyasszony.És ekkor váratlanul ott termett előtte a híresen hírhedt,

titokzatos uraság.− Hallom, engem keresel! − mordult rá morózusan.− Igenis, nagyságos Noé uram − hajolt meg alázatosan

az özvegyasszony.− No, ki vele, mert sietős a dolgom!− Nagyon beteg a legkisebb gyermekem. Lázas

szegényke, és egyre szőlő után sírdogál. Adjon a nagyságos úr egy kis kosárkával! Pénzem ugyan nincs, de majd megszolgálom.

Gúnyosat, hatalmasat hahotázott erre a fekete képű uraság.

− Hallottátok?! − kiáltotta. − Egy kosár szőlőt kér! – És nevetett, torka szakadtából egyre csak nevetett.

Erre a szüretelők, akik eddig némán dolgoztak,

hangos, gúnyos kacagásba kezdtek.Zengett-zúgott az egész szőlőhegy. De ekkor nagyot

ordított az uraság:− Elég! Csönd legyen! Dolgozzatok!És a szüretelők, mintegy varázsütésre, megint némává

merevedtek, csak a kezük járt gépiesen.− Hány gyermeked van tenéked? − szólt csikorgó

nyájassággal a nagyúr.− Nekem hét − rebegte az asszony.− No, az derék! Akkor megegyezünk… Te, ugye,

szegény asszony vagy?− Igen, nagyságos uram, alig telik a betevő falatra is.− Hát akkor minek neked annyi gyerek?! Elég a fele

is. Kapsz tőlem annyi szőlőt, amennyit csak akarsz, de estére hozd el mind a hat egészséges gyermekedet, s én majd hármat kiválasztok közülük.

− Há… há… három gyereket? − döbbent meg a szegény asszony, s ahogy az uraság szemébe nézett, jeges hideg kúszott végig a gerincén.

− Vagy tán mind itt akarod hagyni? − vigyorgott rá a fekete képű.

− De… dehogyis − hebegte a szegény anya. − Mert én… mert én…

− Mert te?! Nyögd ki már, mit akarsz?! − ordította a titokzatos uraság.

− Mert én egyet se tudok odaadni!− Nem tudod odaadni?… Akkor minek lopod az

időmet?!− Bocsásson meg a nagyságos úr! − esdekelt a

szegény asszony. − De nekem mind a hét gyermekem egyformán kedves!

− Kedves, kedves! − kacagott fel a fekete, gonosz uraság. − Hiszen koplalnak a szerencsétlenek!

− Akkor sem tudok ideadni egyet sem! − szólott

elszántan a szegény asszony. − Inkább együtt pusztulok velük magam is.

− No, ha így van, akkor takarodj előlem! − ripakodott rá a fekete uraság, s a kezében lévő korbáccsal ütni kezdte az asszonyt, ahol csak érte.

Nagyot sikoltott erre a szegény özvegy, menekült volna, de a lába szinte a földbe gyökerezett, s nagy ijedtségében elájult.

Késő délután lett, mire észhez tért…Nem a szőlőhegyen volt már, hanem a Tarna partján

feküdt, egy hűs fűzfabokor tövében. Szörnyű, tehetetlen bánat fogta marokra a szívét. Szinte maga előtt látta az otthon betegen fekvő kislányát, amint egyre csak szőlőért esedezik. De ő egy szemet, egyetlen árva szemet se tud neki vinni! És ahogy a szőlőhegy felé pillantott, mintha gúnyos kacagásokat hallott volna onnan.

− Ó, kegyetlen, gonosz lélek! Ó, te ördögök közt is a leggonoszabb! − kiáltotta az anya a hegy felé, ahol a titokzatos urasig szüreteltetett. − Légy átkozott! Légy átkozott a szőlőddel együtt! Pusztulj a földünkről!

És ekkor váratlanul nagy szél támadt. Az októberi fényes eget pillanatok alatt felhők borították be, s dörgött-villámlott. Majd hirtelen vad dübörgés rázta meg a hegyet, s ott a tetőn jajgattak-vinnyogtak a szüretelő, fekete idegenek. Legjobban azonban a fekete uraság ordított… De nem volt könyörület!

Hirtelen öles lángok csaptak ki a földből, s a fekete képű uraságot elnyelte a sötét mélység. És íme, lássatok csodát: az egész zöldessárga szőlőhegy a dús fürtökkel együtt szürkésbarna kővé merevedett.

Így menekült meg Istenmezeje az ördögtől, akinek kővé vált szőleje mind a mai napig látható.

AZ ABASÁRI SZENT ANNA-TÓ

Nem messze Abasártól, a falu fölött magasodó Sár-hegy szalaserdejének szélén, a Szent Anna-kápolna és az erdészház közelében csillog egy hegyi tó.

(Némelyek tengerszemnek mondják, amelyik „rokonságot tart” valamelyik régen volt tengerrel, míg mások egy hajdani csodának tulajdonítják keletkezését.)

E csoda pedig így esett meg, nagyon-nagyon régen:Élt a Mátra alatti Gyöngyössolymoson egy igen

dölyfös hűbérúr, akinek gazdag földbirtokos barátja a régi Sáron lakott. Mindketten igen szerették a kényelmes, henyélő életet, valamint az evvel járó dús javakat. Ám nemcsak jókat ettek-ittak, mulatoztak, hanem unalmukban egyre azon járt az eszük, miként versenyezhetnének egymással újabb és újabb tobzódásokban. És vetélkedésüknek bizony semmiféle megfontolás nem szabott határt.

Történt egyszer, hogy a dúsgazdag solymosi hűbérúr hat gyönyörű, hajszálra egyforma fehér ménnel vontatott hintón indult el abasári barátja meglátogatására. Még meg sem érkezett, de a híre már megelőzte e nem mindennapos látványt. Hát még mikor az abasári kastélyba begördült a pompás hintó a hat szép, kecses ménnel!

Bizony az irigység majd szétvetette a sári uraságot. De barátja előtt nem mutatta ki érzéseit. Ehelyett inkább páratlan szívélyességgel fogadta vendégét, és elhalmozta minden földi jóval, sokfajta pecsenyével, finom, omlós süteménnyel, no és számtalan palack finom borral!

Örült a solymosi uraság, élvezte a nagyszerű vendéglátást, s titkon kézdörzsölve így szólt magához:

− Lám, hogy elkábítottam, most aztán töprenghet, hogyan tegyen túl rajtam!

Könnyen elszaladt az idő, és a solymosi uraság egy

hét után büszkén haza vágtatott a hat méltóságteljesen lépkedő fehér mén vonta hintaján.

− No, ha ő fehér ménnel jött, majd én feketével látogatom meg! − határozta el az abasári földesúr, s töméntelen aranyon hat tüzes, éjfekete paripát vásároltatott magának. És hogy solymosi barátját még jobban elkápráztassa, a könnyű hintó kerekét, oldalait, üléseit színarannyal futtatta be.

Nemcsak a falu, hanem az egész vidék is csudájára járt a királyi díszítésű járműnek. A lovak szőre pedig még ennél is jobban csillogott-villogott a tavaszi napfényben.

− No, a guta fogja megütni solymosi barátomat, ha ezeket meglátja! − hangoztatta széltében-hosszában az abasári földbirtokos.

Aztán elérkezett a nagy nap!A bakra két feketeruhás, zsinóros hajdú ült, akik

felváltva hajtották az éjfekete fogatot.A zúgó szélnél is sebesebben, szikrázó patkóval

dübörögtek be a solymosi nagy kastély udvarába. A ház urának bizony leesett az álla a gyönyörű fogat láttán, az aranyozott hintót megpillantva pedig földbe gyökerezett a lába.

„Még ilyet! − morogta magában. − Hát lepipált, hát alul maradtam! No de várjuk ki a végét! Majd csak kieszelek valamit.”

Igyekezett azonban palástolni meglepődését. Sebesen asztalt teríttetett, amire minden finomságot fölhordatott, hiszen a solymosi uraság még a sárinál is gazdagabb volt.

Napokon át folyt az eszem-iszom, a dínom-dánom, a hejehuja…

− Remélem, takaros kis fogatodon hamarosan meglátogatsz − szólott az abasári földesúr, kajánul élvezve győzelmét.

− Úgy lesz, kedves barátom − válaszolt mosollyal a

solymosi hűbérúr. − Nem maradok adósod… Csak várj sorodra! Olyan fogaton megyek hozzád, amilyet még sosem láttál.

− Kíváncsian várom! Bár azt ajánlom, indulj még el énelőttem, hogy idejében oda is érj − bosszantotta barátját a búcsúzás alkalmával a sári uraság.

Hej, nagy gondba esett a solymosi földesúr! Mit tegyen, hogyan tegyen, hogy a barátján jól túltegyen?!

Először azt tervezte, medvéket hozat messze földről, s azokat betanítva-befogva, indul Abasárra.

− Az sok időbe telik − morogta később dúlva-fúlva, mert hiszen nagyon elbizakodott, veszíteni képtelen ember volt. − Én addig nem várhatok − tette hozzá gondolatban.

Hosszú-hosszú töprengés után végre kieszelt valamit.Magához hívatta puskás fogdmegjeit, s bizalmas

parancsba adta nekik, hogy éjszakánként keressék fel a környék legszebb leányait, s közülük hatot, ha kell erőszakkal is, de állítsanak elő.

Bizony sírtak-ríttak a szép hajadonok, de nem tehettek semmit, a nagyúr nekik is parancsolt, hiszen jobbágyok gyermekei voltak.

Pedig még csak ezután következett a neheze!A földesúr egy gyöngyösi kerékgyártóval készíttetett

egy pihekönnyű csézát, és ebbe fogatta be a hat szép lányt. Napokon-heteken át gyakorolták a vontatást, míg csak egészen jól nem ment.

Ekkor a földesúr felöltözött a legszebb ruhájába, kezébe fogott egy csípős szíjostort, és ily kegyetlen parancsot adott:

− Indulás előtt mindegyik leány vesse le ruháját!Ne is mondjam, de ennek bizony nem akartak eleget

tenni! Ám a szíjostor kegyetlenül csattogott, s végül is ha jót akartak maguknak, teljesíteni kellett ezt az alávaló parancsot.

− No, gyia! − kiáltotta el magát a solymosi földesúr, mintha csak igavonó lovak lennének befogva a hintóba.

És a hat szép szerencsétlen jobbágyleány nem mert ellenszegülni, hanem nyakában a húzóövvel elindult Abasár felé.

Az emberek − szegények s tehetősek egyaránt − a kapuk s a fák mögé bújva, a döbbenettől megnémulva nézték az alávaló, kegyetlen földesúr különcködését. Szólni azonban senki se mert, hiszen talán még az életükbe is kerülhetett volna.

A hat szép leány pedig kínlódva, a szégyentől és a megaláztatástól csaknem összeroskadva húzta a csézát. Bizony megállni, pihenni se mertek, mert a szíjostor csattogott, no meg a kísérő lovas hajdúk pisztolyaitól is féltek.

Volt a hat leány között egy Anna nevű. Szelíd, jó lelkű, jámbor, kedves teremtés. Ráadásul ennek a leánynak Abasáron lakott a vőlegénye! Mi lesz, ha az megtudja, s meglátja őt? Rettegett a gyalázattól, ami reá várt. Szívében-lelkében végtelen elkeseredéssel húzta a szörnyű igát.

Így értek el a Sár-hegy tetejére, a hegy laposára.A dölyfös földesúr ekkor önelégülten így kiáltott fől:− No, barátom, pár perc múltán meglátod e szép

fogatot!És ekkor Anna végső kétségbeesésében így

fohászkodott az égiekhez:− Ó, Istenem, Uram, tégy velünk csodát, ne juthassunk

el Sárra!E pillanatban ijesztő morajlás hallatszott a föld

mélyéből. Nagy repedés támadt, amelyen forró víz tört föl, s pillanatok alatt elborította a környéket.

A gonosz földesúr meglepetésében kilökte az ajtót, s egyenesen bele a gőzölgő vízbe. Ordított, kapálódzott, jajgatott, de nem volt mentség! A forró víz mindörökre

elnyelte…A hat szép jobbágyleány pedig − lássatok csodát! −

bár ruha nélkül volt, mégis bántatlanul, sebek nélkül lábolt ki a meleg tóból. Ekkorra pedig jólelkű sári asszonyok értek oda futva, s ruhákat hoztak nekik, hogy eltakarják meztelenségüket.

Így bűnhődött meg a gonosz solymosi földesúr, s így menekült meg a hat szép jobbágyleány…

A csoda után Anna az egyháznak szentelte életét, kolostorba vonult, ahol betegeket gyógyított, és minden elesetten segített…

Halála után a környék népe szentként tisztelte, s a Sár-hegy tetején lévő tavat róla nevezte el…

A CSITÁRI KUTYIKA

Sok száz, öreg esztendőkkel ezelőtt az Észak-Börzsöny vidékén, Drégely és Hont helységek környékén élt egy szegény juhász.

Feleségét korán elvesztette, egyetlen fiúgyermeke pedig vakon született.

Ez a szomorú sorsú juhász maga volt a megtestesült jóság. Nemcsak becsületes és igaz emberként ismerték, hanem akin csak tudott, segített. Mégis ilyen keserves sorsot kellett elviselnie! Ő azonban türelmes, szelíd ember lévén, nem zúgolódott. Vakon született, szerencsétlen fiát pedig már kora gyermekkorától kezdve magával vitte az Észak-Börzsöny vidékének hegyes-dombos, erdős-ligetes tájaira, ahol a honti uraság nyájait legeltette.

Hat-hét esztendős lehetett már a kisfiúcska, amikor szeptember közepén, egy meleg, kora őszi délutánon heves zápor kerekedett a Babat-hegy és a Csitári-patak közötti réten.

A szegény juhász a gyorsan támadt vihar elől a Babat-hegy erdőségébe menekült fiával, maguk előtt terelve a nyájat.

A patak és a hegy közötti réten egy hatalmas juharfa állott, amelybe hirtelen belecsapott a villám. Lángolva, füstölögve, nagy tűzrózsává lobbant a fa, és az ekkor támadt vakító, szinte nappali fényben a vak fiú felkiáltott:

− Apám, mintha egy fehér-kék ruhás tündért látnék amott, a hármas forrásnál! És felém integet!

A szegény juhász fájdalmasan elmosolyodott, majd így szólt halkan fiacskájához:

− Csak képzelődsz, gyermekem!− De én látom, igenis látom! − dobbantott lábával

akaratosan a kislegény.− Ha látod, jól van − hagyta rá az édesapja, ám

szeméből csendesen peregni kezdtek a könnyek.Másnap egy töpörödött, öreg anyókával találkozott a

juhász az egyik domboldalon.− Rőzsét szed, nénémasszony? − szólította meg.− Azt, édes lelkem − hangzott a válasz. − Csak azt

nem tudom, hogyan viszem be Hontba.− Majd én segítek − ajánlotta a juhász. − Úgyis

szándékozom odamenni, ezt-azt vásárolni.− Jól van, édes lelkem, köszönöm jóságodat…

Egyszer majd meghálálom. Csak meg kell várnunk az estét, mert a honti uraság fogdmegjei nem engedélyezik még azt se, hogy gallyat szedjünk az erdőn.

Nagyot sóhajtott erre a juhász, de nem szólt. Nem akart a kenyéradó gazdájával meg a szolgáival ujjat húzni, mivel tudta, milyen gonosz emberek.

Amikor pedig elérkezett az este, ő és a fiacskája a hegyi hodályba terelték a juhokat, majd segítettek az öreg nenőnek a rőzsét hazavinni.

Az idős néni háza közel a faluhoz, egy rét szélén

állott. Kissé furcsállta ugyan a juhász, mert ő még sosem látta ezt a vityillót, holott úgy ismerte Hontot, mint a tenyerét.

Ám nem töprengett sokáig, lerakta a több köteg száraz gallyat, majd illendően elbúcsúzott az anyókától.

− Jótett helyébe jót várj! Még hallotok rólam, édes fiam − hálálkodott az anyó. A hangja lágyan és fiatalosan csengett.

Jó estére járt már az idő, és a kisfiú apja subájába kapaszkodva bandukolt kifelé az udvarból.

Hát egyszer csak egy könnyű kéz érintette meg az arcát!

A legényke meglepetten fordult hátra, és a sötétségben váratlan fényt látott fölvillanni.

Hátrahőkölt a kisfiú, szeme elé kapta a kezét, és már kiáltani akart apjának, amikor kedves, csengő, lágy hang szólította meg:

− Holnapután, pontban éjfélkor legyél a csitári hármas forrásnál! Nem bánod meg!

És aztán hirtelen kihunyt a fény.− Hallottad? Láttad, apám?! − ocsúdott föl végre a

kisfiú, de furcsamód az apja nemcsak hogy semmit sem látott, de semmit nem is hallott. (Megint csak gyermeki képzelgésnek vélte az egészet.)

A kisgyerek pedig egyre nyugtalanabb lett… És két nap múltán, a szeptemberi fehér holdfényes éjszakán − éppen Mária-nap előtt − felszökött szegényes fekhelyéről, és botorkálva bár, de eljutott a Csitári-patak rétjére, közel a hármas forráshoz.

− Jer ide, gyermekem − hallatszott az éjben váratlanul egy kedves-sejtelmes hang, épp olyan, mint tegnapelőtt a honti rét szélén. És ekkor egy leheletkönnyű kéz megfogta a fiúcska karját, és a hármas forráshoz vezette.

− Hajtsd fejed az első forrás fölé! − kérte a csudás

ismeretlen.A vak fiú pedig engedelmeskedett. Ekkor gyors

csobbanás hallatszott, s egy leheletfinom-puha kis kéz gyengéden megmosta a fiú szemét. A kislegény szeme előtt egy törékeny, csudás kék-fehér ruhás nőalak kezdett derengeni.

A második forrás vizének érintése után ha nem is elég tisztán, de már jól látott a fiú. A harmadik után pedig − ó, mily felejthetetlen boldogság! − tisztán megpillantotta saját arcát a forrás csillogó tükrében.

– Köszönöm, kedves tündér − (mert hisz csak az lehetett) −, köszönöm, drága jótevőm! − kiáltott fel örömmel a gyerek, és kareste az immár háromszor is megpillantott varázslatos lényt.

Ám az úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A kisfiú egy ideig álldogált még, mert álomnak rémlett az egész. De aztán usgyé! elkezdte kapkodni a lábát, s meg sem állt a kalyibájukig.

− Látok, édesapám! Látok! − rázta föl boldogan az apját.

− Jó, jó, kisfiam − helyeselt az apa, mert azt hitte, álmában beszél a fia. − Feküdj szépen vissza!

Ám amikor kireggeledett, a juhász boldogan győződött meg a csodáról: látott a fia!

Nem volt náluknál boldogabb azon a hegyes-völgyes tájon! Nevettek, kacagtak, és persze örömükben elújságolták a dolgot mindenkinek. A csudás eset híre sebesen bejárta a környéket. Nemsokára messze tájakról is idezarándokoltak, hogy gyógyulást keressenek a hármas forrás, a Kutika − vagy ahogy a vidék palócai mondták: a ,,Kutyika” − vizében.

A dolgot persze hamarosan megtudta a gazdag s igen kegyetlen honti földesúr is.

Menten magához hívatta a tiszttartóját.

− Valami csodáról rebesgetnek az emberek a csitári források mentén. Mi ebből az igazság?

− Nem tudom, nagyságos uram, de a pórnép azt rebesgeti: a források vizének gyógyító hatása van!

− Nagyszerű! − kapott a dolgon nagy mohósággal a földesúr. − A források az enyémek, tehát a gyógyító erejük is! Akkor ezután csak pénzért mehetnek oda a zarándokok. Aki pedig nem fizet, pusztulnia kell onnan!

S amint mondotta, úgy is cselekedett: a csitári források vizéért fizetnie kellett mindenkinek.

Ám mivel a gyógyulni vágyó emberek legtöbbje szegény volt, hamarosan ott hagyták a csitári forrásokat.

Vak dühre lobbant erre a kapzsi földesúr.− Mindennek az a bamba juhász és a fia az oka! −

hajtogatta elvakultan. − De majd magam megyek oda rendet teremteni!

És a honti földesúr nem is halogatta sokáig a dolgot. Másnap kora reggel befogatott, és hajdúival, no meg az erdőkerülővel elindult a csitári forrásokhoz, a csodás vizű Kutyikához.

Most is vele volt kedvenc baltája, amelynek hosszú nyelével hirtelen indulatában gyakran ráhúzott jobbágyaira.

Kint a csitári réten, a Kutyikánál egyetlen zarándokot sem talált. A források közelében csak a szegény juhász és a fia foglalatoskodott. Éppen egy maguk faragta, egyszerű fakeresztet állítottak fel azon a helyen, ahol a fiú visszanyerte látását.

A földesúr hetykén és gorombán odakiáltott nekik:− Mit csúfítjátok el ilyen otromba fakereszttel ezt a

szép tájat?! És ki adott rá engedélyt az én rétemen?!− Megkövetem kegyelmedet, nagyságos uram, senki

sem − hajolt meg illendően a szegény juhász. − Mi ezt hálából tesszük az égiek segedelméért!

− Ez az én birtokom, ezen én parancsolok! − kiáltotta

oda erélyesen a gőgös földesúr, majd intett az erdőkerülőnek. − Lódulj, és döntsd ki azonnal!

A megszólított ijedten ránézett, de nem mozdult. Mintha valami megmagyarázhatatlan bénaság kerítette volna hatalmába.

− Ó, te gyáva, semmi ember! − förmedt rá dühösen a kegyetlen földesúr, majd baltáját fölkapva, leugrott a hintóból, a kereszthez szaladt, s nagy lendülettel annak tövéhez sújtott.

E pillanatban azonban különös dolog történt. Előbb vad szélzúgás támadt, majd a napfényes égből vakító villám csapott a földesúr karjába.

A honti nagyúr ernyedten hullott a megcsonkított kereszt tövéhez, a holtra rémült hajdúk, az erdőkerülők felnyalábolták az uraságot, s hazavitték a kastélyba. Pusztító betegség lett úrrá rajta, nemcsak megbénult, hanem elvesztette mindkét szeme világát is.

Bizony bánatba esett a honti földesúr felesége, s egymás után hívatta urához a tudós doktorokat. Ám azok nem tudtak rajta segíteni.

És ekkor az egyik éjszakán nagy titokban kivitette urát a Kutyika vizéhez. Többen is megmosták tetőtől talpig a magatehetetlen uraságot, de igyekezetük hiábavaló volt. Ezután hamarosan el is távozott ez árnyékvilágból.

Nem sokkal ezután a környék népe kőkápolnát emelt a fakereszt helyére. És mivel a szegény juhászfiú Szűz Mária ünnepének éjszakáján lett látóvá, ezért róla nevezték el a Kutyikánál lévő kegyhelyet.

A kis juhászfiú pedig fölcseperedvén, igen ügyes fafaragóvá vált, aki a kápolnába egy szép Mária-szobrot készített.

Egyszer a magyarok királya, amikor arra vadászott, meglátta a szép Mária-szobrot. Nagyon megtetszett őfelségének a pompás faragás.

− Kinek a műve ez, vadászmesterem? − tudakolta a kísérőjétől.

A mindentudó fővadász elbeszélte az egykori csodát és a földesúr szomorú végét, mire a nagyúr látni kívánta a juhászt.

− Állj fel, derék hívem! − szólt az alázatosan térdeplőhöz a felség. − Úgy látom, nemcsak kitűnő juhász vagy, hanem ügyes faragó is! Jutalmad nem is késik! Holnaptól te leszel az egész honti uradalom számadó juhásza! Ugyanakkor kötelességeddé teszem, hogy e szép kegyhelyre gondot viselj! Mert e perctől kezdve minden zarándok, legyen az szegény vagy gazdag, szabadon látogathatja a csudás forrásokat!

S hogy így történt-e vagy sem, ma már ki tudná pontosan? Ám az biztos, hogy e Börzsöny vidéki monda vallásos színezete mögött is ott rejtőzik a hajdani szegény palóc nép igazságosztó bölcsessége.

A források melletti kápolnában lévő szép faszobrocska pedig bár sok viszontagságon ment keresztül a századok folyamán, de mind a mai napig ott látható a kutyikai kegyhelyen.

AZ IGAZGYÖNGYÖS BOGLÁR

Az Úrnak 1703. és 4. esztendejében gyors, fényes sikerek növelték nagyra a kurucok és a fiatal fejedelem, Rákóczi hírét-nevét. Északon már szinte minden vár és város az övék volt. A nagybányai és a körmöcbányai pénzverő házban immár nekik verték az ezüstpénzeket és a rézlibertásokat. Ám az Alföld déli része és a Dunántúl még nem növelte a kurucok erejét, hatalmát. Ezért látogatott a fejedelem előbb a Tápió völgyébe, majd az Alföld közepébe.

Cegléd városának széles utcáin kóborolt a csípős áprilisi szél. A város végi csapszékekből, a nádtetős csárdákból vidám nótaszót sodort a belső utcák felé. Ám bent a város szívében is zajos volt az előkelő vendégfogadó. Búcsúszóra, búcsúpohárra gyűltek össze a kuruc táborba menendők, több mint másfél százan.

Ezen az estén Cegléd főbírája vacsorát adott a két helybéli lovas hadnagy, Bíró Mihály és Juhász György tiszteletére. A vacsora elhúzódott csaknem tíz óráig. Ekkor a főbíró úr rövid pipaszóra áthívta a két hadnagyot a szomszéd szobába.

− Vajon mikor gyün ide Kecskemétről Verebélyi kapitány uram? − kérdezte bodor füst eregetése közben a főbíró.

− Már kora reggelre jelezték − felelte Bíró Mihály. − Ő akarja először fogadni a város szélén, a szelei útnál a nagyságos fejedelmet.

− No, ez jól vagyon, mivel ünéki adta ki parancsolatba, hogy a ceglédi lovas századot egzecérozza be − helyeselt a főbíró. Majd később megkérdezte: − És kigyelmetek?

− Mi is takarosan elrendeztünk mindent − válaszolt most Juhász György hadnagy. − Éspeniglen így! − és átnyújtotta a kapitány levelét.

Cegléd város szélén, nem messze az egyik csárdától, ahol este a lovasok mulattak, állott Sós Péter pékmester uram műhelye. Itt inaskodott árván maradt unokaöccse, Sós Gyurka. A szöszke kislegény is hallott Rákóczi várható látogatásáról, s ezért úgy határozott, hogy addigra széthordja az aznapi süteményeket, és ő is ott lesz a nagyságos fejedelem érkezésekor.

Korán kezdte hát a munkát. Közben azonban folyton-folyvast a várost bámulta.

Volt is mit látnia! Az utcákat, a házak elejét és a tereket már kora hajnalban fellocsolták, tisztára söpörték. A kapukat, ablakokat zöld gallyakkal díszítették föl. A nevezetesebb épületeken a város oroszláncímeres zászlaját és Rákóczi piros lobogóját röptette a kora tavaszi szél.

Úgy hallotta a többi gyerektől, hogy a lovas katonák még otthon früstökölhetnek, de mindenkinek idejében föl kell készülnie, rendbe szednie lovát, magát, minden holmiját, fegyverét, mert pontban nyolckor trombitaszó harsan a város három pontján, s ezután egy fertályóra elteltével minden fegyverforgatónak a Fő térre kell lovagolnia.

Micsoda pompás dolog lesz! Igyekezett hát Gyurka, hogy ez idő tájt már a Fő tér szomszédságába érjen.

Úgy is történt. Pontban nyolc órakor csakugyan megszólaltatták hangszerüket a kornétások, s ezután a város különböző pontjairól lovak vágtatása hallatszott.

− Utat, helyet! − kiabálták a ceglédi vitézek, mert volt olyan bámész ember, akit csaknem letaposott a ló.

A gyerekek, köztük Sós Gyurka is, kacagva szemléllek a dolgokat. Verebélyi karabélyos kapitány − kit már tegnap megelőzött jó híre − megérkezett Kecskemétről, és parádéhoz készítette fel az egybegyűlt ceglédi lovasokat. Bizony közel másfél óráig egzecérozta őket. S azok, Sós Gyurka legnagyobb örömére, sokszor kihúzták a fényes kardot, s gyakorolták véle a fejedelemnek szóló tiszteletadást.

Fél tizenegy tájban híre futott, hogy a fejedelem 11 órakor lépi át a város határát. Az izgalom s a tömeg egyre nőtt! Hamarosan a 150 lovas − mindahány kék atillában és tűzpiros nadrágban −, élükön a két ceglédi hadnaggyal és legelöl Verebélyi kapitánnyal, no meg a két-két kornétással, a város vége felé indult. A lakosok, köztük a gyerekek, no és Sós Gyurka is, vízözönként tódultak a nyomukba. Éppen

eleget mérgelődött emiatt Verebélyi kapitány uram. De a ceglédi hadnagyok nem szóltak. Nem akartak a lelkes néppel ujjat húzni.

Már csaknem a város utolsó házainál a kapitány megállította a menetet, majd pedig elhangzott a kemény vezényszó:

− Parádéhoz két sorba!Ezután, ha kissé nehezen is, de két sorba állottak a

ceglédi lovasok. Egy-egy rendben hat-hat lovas.Legeslegelöl, az arcvonal élén, a Rákóczi által küldött

zászlók előtt kivont karddal, feszesen ült nyergében a két hadnagy, a fejedelem érkezésére várva.

Éppen 11 óra volt, amikor a város szélére ért a nagyúr előőrse. A város magas tornyából az őrség jól látta ezt, s ezért hamarosan minden harang megkondult. A fejedelem előőrse 24 talpig piros ruhás palotás katonából állott, aki előtt három kornétás egyszerre fújta hangszerét.

A jelenlévő tömeg anélkül, hogy látta volna Rákóczit, harsány éljenzésben tört ki. Verebélyi kapitány mérgesen vágtatott oda, és csöndre intette őket.

Ekkor, ebben a pillanatban, két-két kísérője között, fél lóhosszal megelőzve azokat, felbukkant a fejedelem, nyusztprémes mentében, fején tollas kuruc kalpaggal, válláról aláhulló, bő bársonyköpönyegben. Alatta gyönyörű, ideges mén kalapált.

A karabélyos kapitánynak alig volt ideje a helyére ugratni, máris a ceglédi lovas század előtt állott a fejedelem.

− Vitézek, parádéra! − kiáltotta el magát Verebélyi, erre az összes ceglédi lovas kirántotta a kardját.

A kapitány katonás, kemény hangon jelentette, hogy a ceglédi lovasok kiállták a próbákat, akár csatába is mehetnek, s várják Rákóczi parancsát.

− Köszönöm kegyelmednek, de főként a ceglédieknek, hogy hívó szavamra lóra ültek! − kezdte szép, erős hangján

a fejedelem.− Vivát Rákóczi! Vivát! − zúgott fel hirtelen a szemlét

figyelő nép hangja.És hiába volt Verebélyi kapitány szava s haragos

tekintete, a ceglédi nép csak vivátozott, csak éljenzett. Nőttön-nőtt a zaj, a tömeg zúgása, s egyre közelebb nyomultak a nagyságos fejedelemhez. A kuruc vitézek s maga Rákóczi is örömmel szemlélték a ceglédiek hatalmas lelkesedését.

E pillanatban azonban váratlan dolog történt. A nagyúr ideges lova meghőkölt: hirtelen fölágaskodott, csaknem levetve hátáról urát.

Rákóczi azonban kitűnő lovas lévén, keményen meghúzta a zablát, majd alaposan meg is sarkantyúzta az állatot. De a paripa csak nem akarta az igazságot! Táncolt, ágaskodott, horkantott.

A fejedelem közvetlen kísérete aggódva figyelte a nem várt, kellemetlen eseményt, s némelyek már a beavatkozás gondolatával foglalkoztak. De a nagyúr intett, hogy maradjanak távol, majd ő elbánik a kellemetlenkedő hátassal.

S amíg ő így zabolázta, sarkantyúzta, nyugtatgatta a lovát, a heves mozgástól, a nagy lendülettől leröpült fejéről díszes fövege, szép tollas kalpagja. És gurult, gurult a macskaköves úton.

Az ünneplő tömeg szélén, alig pár méterre a fejedelemtől, bámészkodott Sós Gyurka, a szurtos kis pékinas.

Ő nem kiabált, mint a többiek, hanem megbabonázott, ragyogó tekintettel csak nézte, bámulta a kurucok híres vezérét.

− Jóságos ég! Széttapossák! − rikantott fel hirtelen, amint megpillantotta a fejedelem földre esett, díszes fövegét.

És valóban! A fejedelem után jövő lovak hamarosan ízzé-porrá taposták volna a tollas kalpagot.

Sós Gyurka azonban nem teketóriázott sokáig! Gyorsan a lovak közé vetette magát, s valósággal „kihalászta” a patás lábak közül a pazar fejrevalót.

− Nagyságos úr! Nagyságos úr! − ordította el magát torkaszakadtából, s lihegve futott a fejedelem immár megregulázott lova után, kezében a cifra kalpaggal.

Ekkor Rákóczi, a kuruc seregek fővezére, hátrafordult a nyeregben, s azon minutomban észrevette az utána loholó kisfiút.

− Kornétások! Megállni! − kiáltott fel hirtelen, mire a közeli kürtösök gyors megálljt fújtak a parádézó seregnek. A felvonuló lovasok meglepetten torpantak meg, s legtöbben valami nagy bajra gondoltak.

− Ehun a fövege, nagyságos uram! − kiáltotta az odaérkező pékinas, majd gyors mozdulattal a fejedelem felé dobta. Rákóczi ügyesen elkapta, s jobbjával leverte róla a port. Sós Gyuri, a boldogságtól kipirult arcú pékinas, már menni készült, amikor Rákóczi utána kiáltott:

− Héj, kislegény, várj csak!Sós Gyurka meglepetten fordult a fejedelem felé.− Én elkaptam ezt a föveget, te pedig kapd el ezt! −

Azzal a leheletfinom tollak mellől levette az igazgyöngyös, galambtojásnyi boglárt, s a fiú felé hajította.

A pékinas ügyes kezű legényke volt, röptében el is fogta.

− Köszönöm, nagyságos úr, de nem azért tettem! − kiáltotta oda a kisfiú.

Rákóczi pedig, immáron fején a föveggel, biztatón, kedvesen intett a derék pékinasnak.

− Vivát Rákóczi! Vivát! − zúgott fel az ünneplő tömeg, s aztán a parádézó sereg a fejedelem intésére továbbindult. Sós Gyurka pedig holta napjáig kegyelettel

őrizte a fejedelemtől kapott, igazgyöngyös boglárt…

A REPÜLŐ AKASZTÓFA

A hegyaljai Golop és Tállya községek között még ma is látható egy magaslat, amit Akasztó-dombnak nevez a szóbeszéd.

Valamikor, a kuruc-labanc világban egy akasztófa állott a tetején. Ebben az időben két bírája volt Tállya helységének, mégpedig egy kuruc és egy labanc párti. Mindezt pedig a hadiszerencse forgandósága okozta, mivel hol az egyik, hol a másik fél birtokolta a községet. És mindkettőnek szüksége volt bíróra.

Egy alkalommal, amikor már hosszabb ideje a labancok uralták a vidéket, a labanc bíró elhatározta, hogy felakasztatja kuruc ellenlábasát.

Menten vasra verette hát őkegyelmét, majd szigorú őrizet mellett, az egyik kora reggelen elindította a mai Akasztó-domb felé a kivégzési menetet.

Ám bárhogy titkolták a dolgot, a falu apraja-nagyja mégis tudomást szerzett róla, s nagy csapatban kísérte a kuruc bírót a vesztőhelyre. Mindenki bánkódott, szomorkodott, mert igen szerették a halálraszántat.

Ment, mendegélt a gyászos menet, ám amikor a domb tetejére fölkapaszkodtak, kínos meglepetés érte a hóhért: az akasztófa nem volt sehol!

Heves düh öntötte el a magas, veres embert, de mit volt mit tennie, visszakísérhette a városka börtönébe az elítéltet.

− Eltűnt az akasztófa, főbíró uram! − jelentette gazdájának.

− Mordizom adta-teremtette! − furcsállotta a potrohos labanc, majd azon minutumban parancsot adott egy új

akasztófa felállítására. És még nem szállott le az este, amikor az új bitófa már ott „díszelgett” a mai Akasztó-domb tetején.

Másnap reggel ismét megindult a gyászos menet, hogy a kuruc bírót a vesztőhelyre kísérjék.

Hanem amikor a domb alá értek, ugyancsak elálmélkodtak az odaérkezők: az új akasztófa is szőrén-szálán eltűnt!

Dühöngött, tajtékzott a jól megtermett, véres képű hóhér, hogy már másodszorra fáradt ki ide hiába. Támadt is erre förgeteges kacagás!

Megint nem volt mit tennie, haza kellett kísérnie a városka börtönébe az elítéltet.

− Ismét eltűnt az akasztófa, főbíró uram! − jelentette magából kikelten a hóhér.

No de erre már a labanc bírót is elöntötte az epe.− Gonosz kuruc praktika! − hajtogatta. − De majd

megtanítom én móresre ezt a kuruc párti, sunyi népet!Azzal újabb parancsot adott, hogy még nagyobb, még

erősebb akasztófát ácsoljanak. És hogy ellenfelei ne tudják eltüntetni, erős őrséget állíttatott mellé.

− No, most már hetvenkedhettek, bocskoros kurucok! − jelentette ki nagy garral. Aztán a nagyobb nyomaték kedvéért maga is elkísérte a menetet az Akasztó-dombra.

Bizony kár volt odamennie őkelmének! Mert attól, amit ott látott, csaknem megütötte a guta.

Az új, nagy akasztófának se híre, se hamva!− Gyalázat! Gyalázat! − hörögte magából kikelten. −

Hát micsoda málészájú őrség ez? Fegyverük van, és mégis ellopják tőlük az akasztófát!

No, ne is mondjam, hogy a tállyaiak nagy része jót nevetett ezen is. (Nem is titkolták, hogy örülnek a labanc bíró újabb felsülésének. Nem csoda, hiszen a helység nagy része szíve szerint a kurucokat pártolta.)

− Börtönbe záratlak benneteket! − szidta az őrséget pogány módra. − Hát nem tudtatok jobban vigyázni?!

− Instálom, natysákos főpíró uram − mentegetődzött egy osztrák őrmester. − Mi itt szépen őrkötni, fityászni… Hát etyszer työnni asz a nagy fényessék, és aló mars! A fényessék között elrebülni asz fránya agasztófa!

− Hahaha! Repülő akasztófa! − hahotázott a sok tállyai szájtáti. (Mert sokan közülük jól tudták, hogy ügyes emberek csele volt mindez!)

A labanc főbírót pedig csaknem meglegyintette a szél.− Sehova se megyünk innen! Poroszlók! Hozzatok

ácsokat, készítsenek azok rögtön akasztófát! Ha pedig állni fog, felhúzzuk reá a kuruc bíró uramat!

A poroszlók azonmód el is mentek, majd hamarosan ácsokkal tértek vissza. Nem telt bele jó két óra hossza sem, már ott magasodott az új akasztófa!

− No, kuruc bíró uram, mi a kegyelmed utolsó kívánsága? − fordult a labanc bíró ellenfeléhez, jóságot színlelve.

Elkomorodott a kuruc bíró, majd határozottan szólott:− Úgyse teljesíti azt kegyelmed, kár az időt

vesztegetni!− Ugyan már, miért nem? − adta a nagyot a labanc

bíró. − Tudom én a regulát!− No, ha tudja kegyelmed, akkor figyeljen ide! Nékem

az az utolsó kívánságom, hogy szeretnék még egyszer halpaprikással jóllakni.

− Annak semmi akadálya − jelentette ki kegyesen a labanc bíró. − Úszik itt a Szerencs-patakban elég hal.

− De nekem tiszai halból kell, nem holmi pocsolyaszagúból! − kötötte meg magát a halálra szánt. − Itt van a sokaságban Mátyás szolgám, őt küldje el kegyelmed Tokajba, majd fog ő a Tiszából halat!

A labanc bíró − bár kutya átoktermészetű volt, de a

halálraítélt utolsó kívánságát tiszteletben tartotta. (No, meg ezzel is meg akarta magának nyerni a tállyaiakat.)

Egy szó, mint száz, elszalajtotta hát a Mátyás nevű szolgát lóháton a Tiszához. A gyászos menet eztán visszatért a helységbe, az emberek a portájukra, a kuruc bíró meg a börtönbe.

Mindenki várta, mikor érkezik vissza a szolgalegény. Eltelt egy nap, két nap, de bizony a szolgának se híre, se hamva. Ekkor már a labanc bíró is elunta a dolgot.

− Tovább nem várunk, reggel akasztunk! − rendelkezett keményen.

De ebből aztán nem lett semmi! Ugyanis még az éjszaka folyamán kurucok szállták meg a falut. Mátyás, a szolgalegény vezette őket ide, a gazdája kiszabadítására.

Egykettőre lehullt a bilincs a rabról.− Kölcsönkenyér visszajár − mondotta másnap a

fogságba ejtett labanc bírónak. − Kegyelmed engem többször fel akart akasztatni, de mindig elrepült az akasztófa. Most próbát teszünk. Holnap reggel, ha helyén lesz a bitófa, felhúzzuk reá. Sok gonoszsága miatt senki sem fogja kegyelmed sajnálni. De ha mégsem lesz ott, akkor én szabadon engedem, mehet, amerre lát!

Persze a kuruc bíró is őrséget állíttatott az Akasztó-dombra, nehogy eltűnjék az akasztófa. Fölöslegesnek bizonyult az óvatossága: csodák csodája, de a labanc bíró által ácsoltatott új akasztófa ott ágaskodott a dombtetőn.

− Nem tűnt el! Nem tűnt el! − ujjongtak a tállyaiak. − Ez is mutatja, hogy az igazság a kurucok oldalán áll!

A labanc bíró sápadtan vette tudomásul a valóságot.A kuruc bíró azonban gavallér ember volt, így szólt

hát bíró társához:− Van-e kegyelmednek utolsó kívánsága?− Van, van! − kiáltotta élesen, de hirtelen nem tudta,

mit is kérjen. Nagy sokára nyögte ki aztán a következőt: −

Van nekem az istállómban egy fehér lovam, azt hozassa ide kegyelmed… Utoljára még szeretném látni.

− Meglesz, meglesz! − ígérte a kuruc bíró, majd azonnal parancsot adott, hogy a paripát vezessék az akasztófa alá.

− Látta kegyelmed a lovát? − kérdezte a kuruc bíró.− Láttam − válaszolt a labanc, majd harsányan valamit

kiáltott. Őrei ijedten meghőköltek. Ekkor − lássatok csodát! − a fehér ló letérdelt, gazdája pedig a hátára pattant. Hatalmasat ágaskodott erre a pompás paripa, majd nagy porfelhőt rúgva, hátán a gazdájával, örökre eltűnt a tállyaiak szeme elől.

Hová lettek, merre futottak? Nem tudta senki! De nem is firtatták. Örültek hogy ilyen egyszerűen megszabadultak a gyűlölt törvényosztótól.

Ezután sokáig a kuruc bíró ítélkezett Tállyán. De mivel igazságos és jó ember volt, sosem került sor az akasztófa használatára.

KOSSUTH IGAZSÁGOT TESZ

Néhány éve megfordultam a Tápió vidékén. Ott hallottam az alábbi történetet.

A negyvennyolcas időkben Kossuth Lajos a Tápió mentén járt. Ekkor jutott el a hosszú utcájú Szentmártonkátára is.

Állt abban az időben a falu közepén egy nagy kastély, körülötte pompás kerttel. (Ez volt a kényes-fényes, eszére oly igen rátarti Bartha uraság kertje.)

A fáradt Kossuth itt pihent meg az egyik nagy fa alatt. Ám bármennyire is szeretett volna szunyókálni, a kínzó szomjúság nem hagyta nyugodni. Víz után kellett néznie!

Alighogy fölállt a puha fűről, máris megpillantott egy

asszonyt, vizeskorsóval a kezében.− Ugyan, édes lelkem, nem adnál nékem egy ital

vizet? − fordult feléje.− Szívesen, vitéz uram, akár egy egész korsóval is! −

felelte készséggel az asszony.− Köszönöm, de annyi nem kell − mondotta Kossuth.

− Inkább vidd a többit a fáradt vitézeknek!(Mert hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, a

honvédsereg is éppen arra vonult, s ott tartott pihenőt.)Miután Kossuth jót húzott a korsóból, e szavakkal

fordult a szegény asszonyhoz.− Nagyon köszönöm a szívességed! Jól tudom, pénzt

úgysem fogadsz el tőlem, de talán tanáccsal vagy mással a segítségedre lehetek.

Kapott az ajánlaton a vízhordó szegény asszony.− Tudod, vitéz uram, van nekem egy nagyon szép

lányom, a Juliska. Szeretik egymást a földesurunk legkisebbik fiával, Mártonnal. De a kemény szívű uraság nem engedi, hogy összeházasodjanak. Egyre csak azt hajtja: suba a subához, guba a gubához! Arra kérném a jó urat, mondja meg annak a szívtelen földesúrnak, nem a gazdagság számít, hanem az okosság meg az igaz szerelem.

Kossuth elgondolkodva nézett rá.− Nem lesz könnyű dolog, de ha már megígértem,

eligazítom. Vidd vizedet a fáradt honvédeknek, majd térj haza, s várj ott türelemmel… − s azzal a szegény asszonyt útjára bocsátotta.

Nem sokkal ezután Kossuth bekopogtatott a falu földesurához. Először sehogyan sem akarták beengedni, de amikor megmondotta, hogy kiféle-miféle, bizony széles ajtót nyitottak elölte, s azon mód kínálták tyúkkal-kaláccsal.

− A vendégséget köszönöm − hárította el a szívességet a magyarok híres vezére. − Egy szegény lány ügyében szeretnék igazságot tenni.

Bizony dúlt-fúlt a földesúr, mikor megtudta, mi légyen az. (De hát a nagy tekintélyű Kossuthnak, az ország kormányzójának nem mert ellentmondani.)

− Ez a lány csak a gazdagságom akarja! − hajtogatta a gőgös uraság. − De ha nem így volna is, hogyan lehetne ilyen műveletlen lány az én menyem? Bizony csak szégyent vallana véle az én gondosan nevelt fiam!

− No, jó, akkor legyünk próbát! − ajánlotta Kossuth. − Hívja össze kegyelmed a falu összes eladósorban lévő lányát, a szegényeket éppúgy, mint a gazdag nemeskisasszonyokat! Nézzük meg, ki tud közülük a legtöbbet! Mert én előre megmondom kegyelmednek, hogy aki a legokosabb feleletet adja, azt a fiúnak feleségül kell vennie!

− Nem bánom − egyezett bele könnyű szívvel a földesúr, mert szentül hitte, a szegény Juliska semmire se tud majd válaszolni.

Amikor pedig a falu kellős közepén, a Bartha uraság kertjében együtt volt az összes leány, Kossuth három kérdést intézett hozzájuk.

Az első így hangzott:− Ki volt az a híres vitéz, aki Tündérországban lett

király?Zengett-zúgott a nagy kert, de a lányok nem találták el

az igazi feleletet.Ám ekkor előállt Juliska, s gyorsan kivágta:− Petőfi János vitéze!− Ő bizony! − helyeselt Kossuth. − Állj mellém,

kislányom!A szegény Juliska örömmel tett eleget a felszólításnak.A második kérdés ez volt:− Ki volt az a magyar huszár, aki fogságba ejtette

Napóleont?Többen is találgatták, de nem jöttek rá az igazi

feleletre.Megint csak Juliska szólott:− Háry János, a híres huszár!Harmadikul ezt kérdezte Kossuth:− Hát a Duna szigetében ki győzte le a cseh vitézt?Ismét hiába próbálkoztak a lányok. De Juliska így

szólott:− Toldi Miklós, a nagy erejű vitéz!− Ő bizony, kedves lányom − helyeselt Kossuth. − Te

nyerted meg a versenyt, te kapod meg a jutalmat!Mindenki ámult-bámult, de legfőképpen a dölyfös

földesúr csodálkozott.− De hát honnan tudod ezeket, te leány?− A kegyelmed könyveiből, amit kedves fia, Márton,

az én kedvesem hozott nekem!− Látja uraságod − fordult az apához Kossuth −, ugye

milyen okos, művelt menye lesz kegyelmednek? Ne is tétlenkedjék sokáig, hívassa a fiát, még ma megtartjuk a lakodalmat!

És ahogy mondotta, úgy is lett: menten nagy lagzit csaptak, s mindenki boldog volt, aki ott volt. (De legfőképpen Juliska és Márton.) Ettek-ittak, vigadoztak, s a mártonkátaiak mind a mai napig emlegetik, hogyan tett igazságot Kossuth Lajos a falujukban.

A VARÁZSLÓ KOCSIS SZERENCSÉJE

Hajdanában, valamelyik régi-régi háború előtt, élt Tarcalon egy Révész nevezetű földbirtokos.

Noha majd fölvetette a pénz, mégis fukar volt, mivel a kettő legtöbbször együtt jár. Béreseivel, szolgálóival mogorván, keményen bánt, csupán egyikőjüket − a Zsiga nevezetűt − kedvelte, úgy-ahogy. Ezt a parádés kocsist azért

szerette, mert olyan pompásan hajtott, hogy szinte szállt a hintó, ha ő ült a bakon.

Az úr a kocsis ügyességének tudta be mindezt, holott Zsiga varázslótudománnyal rendelkezett… Azt rebesgették, még az apja tanította meg ilyesmire.

Történt pedig egyszer, hogy a nagyságos úr elutazott a parádés kocsissal Bereg megyébe, túl a Tiszán élő bátyjához. Csupán egy éjt és egy napot töltött ott, mivel harmadnap a szerencsi vásárra akart menni.

Révész uraság, noha még testvére is biztatta, induljon el időben, mert Tarcal jókora távra van Beregtől, csak finoman mosolygott.

− Ne féltsetek ti engem, amíg Zsiga a parádés kocsisom!

Az úr kényelmeskedése miatt igen elkésőztek, s bizony éjfél lett, mire a tiszai révhez értek. Csöndes, holdvilágos őszi éjszaka volt, a parti füzek némán sötétlettek a kanyargó folyó felett. A kocsis megállította a lovakat, majd átkiáltott a révésznek:

− Héj, Ezer bátyó! Gyüjjék át a komppal!No, azt ugyan szólongathatta! Vagy elnyomta a

buzgóság az öreget, vagy pedig a Tisza-parti vén csárdában iszogatott. Akármint is volt, bizony őkigyelme nem adott életjelt magáról.

− Vissza kell fordulnunk, s valamelyik csárdában éjszakáznunk − vélte az úr.

− És akkor mi lesz a holnapi szerencsi vásárral? − tudakolta Zsiga.

− Azt már ugyan „eladta” a vén Ezer Miska! Magam pedig hiába hallgatok a Révész névre, mégse tudom átvinni magunkat.

− Én pedig át viszem kegyelmedet! − jelentette ki Zsiga határozottan.

− Csak nem úszva, a hátadon?

− A hintóval, szárazon! − vágta rá a kocsis, majd hozzátette: − Figyelmeztetem azonban a nagyságos urat, jól fogódzkodjék meg, nehogy a vízbe essék! A szemét pedig hunyja be, mert ha kinyitja, az egyik lova megbánja!

Nagyon meglepődött az úr ezen a különös, parancsoló hangon, de mégse mert ellene szólni. Sőt, még a szemét is behunyta nagy engedelmesen. Hirtelenében arra gondolt: ez a vakmerő Zsiga képes a lovakkal s a hintóval átúsztatni a Tiszán!

A kocsis pedig nem teketóriázott sokáig, hanem nagyot, különöset rikkantott, majd a lovak nyaka közé csapott.

A hintó, mintha valami nagy szél kapta volna el, oly könnyedén indult, valósággal suhant.

A nagyságos úr persze nem állhatta meg, hogy ki ne nyissa a szemét.

No, most ámult el aztán ugyancsak!A hintó a víz tetején dübörgött, a négy lónak pedig

szikrát szórt a patkója.„Szent Szűzanyám: − fohászkodott fel magában

rettenetes ijedtséggel a nagyságos úr. − Ez a kocsis valóságos ördög, vagy legalábbis azzal cimborál!”

Amikor hazaértek, Révész uraság már se holt, se eleven nem volt. Menten ágynak esett, és eszébe se jutott már a szerencsi vásár. Csak harmadnap merészkedett ki a gazdasági udvarra, az istállók mellé. Rögtön Zsigába botlott bele.

A parádés kocsis mogorván jelentette neki:− Megdöglött a Szürke, a legjobb lovunk. Már el is

földeltettem.− A Szürke?! A legjobb lovam?! Micsoda szörnyű

veszteség! De hát hogyan történhetett? − sopánkodott az úr.Zsiga kocsis méltatlankodva csóválta meg a fejét.− Ne csudálkozzék kigyelmed! Odalett az még

átkeltünkben. Minek is nyitotta ki szemét a nagyságos úr?!Elképzelhetjük, mennyire megijedt a gazdag

földbirtokos. Minden ízében reszketés fogta el, s már közel járt az ájuláshoz. Többen is odaszaladtak, hogy istápolják gazdájukat.

Eltelt valami két hét is, mire úgy-ahogy magához tért. Persze nem mert kimenni a gazdasági udvarba, nehogy az ördöngös parádés kocsissal találkozzék. Olyannyira úrrá lelt rajta a félsz, hogy nagy dologra szánta el magát. Behívatta magához a tiszttartóját: szólítsa fel a kocsist, menjen el békében, keressen magának más helyet.

Alig telt el azonban egy jó óra, s kéretlenül-hívatlanul az uraság szobájában termett a kocsis, pedig az inas nem is látta az ajtón bemenni.

− Mit akarsz, kedves Zsiga fiam? − hebegte az uraság meglepetten.

− Azt mondotta az imént a tiszttartó úr, hogy a nagyságos úr szélnek akar engem ereszteni? Igaz ez?! − szólott, és vadul, félelmetesen szikrázott a szeme.

− Hát… hát − hebegte Révész uraság. − Volt szó róla, mert… hátha máshol jobb kommenciót, gazdagabb bért kapnál.

− Én meg vagyok elégedve! Én itt maradok kegyelmednél.

A gyáva, ijedős urat kiverte a verejték, mert most már látta, hogy szépszerével nem tud a varázsló kocsistól megszabadulni, ám félt, hogy az bosszút áll rajta.

Minden ízében rázta a félsz, miközben egyre azon főtt a feje: mit is kéne itt tenni.

A kocsis szúrósan, ferdén mosolyogva szemlélte a fösvény, ijedős nagyságos úr kínlódását. Majd hirtelen evvel állott elő:

− Volna énnékem egy gondolatom!− Mi légyen az, kedves Zsiga fiam? − kérdezte ijedt,

de hízelgő hangon a nagyságos úr.− Kegyelmednek rengeteg földje van. Meg se kottyan

hát, ha nékem vagy tíz holdat ajándékozik belőle. Akkor aztán nem leszek többé szem előtt.

− Tíz hold földet, Zsiga fiam?! − nyekergett a fösvény földbirtokos. − Nagy dolog az… És mit mondana a többi uraság? Bizonyára megszólna könnyelműségem miatt.

− Ne higgye, nagyságos uram! Azok se tennének mást ebben a helyzetben! − emelte föl hangját Zsiga, s hirtelen egymás után három kört írt le a kezében tartott szíjostor nyelével az uraság feje fölött.

Révész uraság ijedten hőkölt hátra, mert azt hitte, ez a kegyetlen kocsis még rásóz egyet.

Erről azonban szó sem volt!Ehelyett az uraságot valami különös,

megmagyarázhatatlan akaratgyöngeség lepte el, és szinte megbabonázva emelte tekintetét a rá szúrós szemeket szegező kocsisra.

− Bármit kérsz, mindent teljesítek − hebegte készséggel a földbirtokos.

− Már megmondottam az elébb! − folytatta szigorú hangon Zsiga. − De mert kegyelmed nem értett a szóból, ezért most hétszer annyit kérek, de a javából, a legjobb fekete földjéből!

− Boldogan, fiam − válaszolta az uraság, aztán felállt, mintegy álomban, az asztaltól, tollat, papírt vett elő, s azon minutumban megírta a hetven hold jó földről szóló ajándékozási szerződést.

Zsiga kocsis pedig mosolyogva zsebre vágta a fontos iratot, azonnal elhagyta az uraság kastélyát, majd szépen elsétált a hivatalos helyekre, ahol törvényesen elismerték jogát a hetven hold pompás urasági földre.

Talán azóta is boldogan él a szép birtokán, ha még meg nem halt. Meggazdagodásának története azonban egyre

nőtt, dagadt, s a környék szegényei sóváran emlegették sokáig a szerencséjét. (De vajon kitől tudhattak erről? Mert hogy az uraság sírig hallgatott az egyszer biztos!)

SISA PISTA KOMOLYAN JÁTSZOTT

Bizony sok balkörmű tettet hajtott már végre a nógrádi tájak híres-neves betyárja, Sisa Pista, nemegyszer móresre tanítva a dölyfös vidéki urakat, ám végül jó időre a gyarmati börtönbe került.

Sírtak is a lányok meg a szépasszonyok, akik nem is titkolták, hogy a daliás Sisa Pistát szerették.

Rebesgetik, hogy a nagyoroszi gróf szépséges leánya, Rozálka is gyengéd érzelmeket táplált iránta. Addig-addig kérlelte nagy hatalmú és dúsgazdag édesapját, akinek a gyarmati megyeházára nagy befolyása volt, míg az titkon szabadon bocsáttatta a betyárt.

Hej, ugyancsak főtt a feje a megyei uraknak, mert mi tagadás, tartottak Sisa Pistától és cimboráitól, hogy ismét sarcolni, háborgatni fogják a gazdag urakat!

Sisa azonban ekkorára már belefáradt a sok hercehurcába, a teméntelen üldöztetésbe, a mindenféle nyomorgatásba, s elfogadta a nagyoroszi gróf ajánlatát.

− Ide figyelj, Sisa Pista! − kezdte a nagyúr. − Megteszlek én téged a drégelypalánki erdőségeimben erdőőrnek. Tisztességes fizetséget is adok tenéked, csak egy a kívánságom: hagyj fel a betyárkodással, szakíts kétes hírű cimboráiddal!

Sisa erősen töprengett, de mivel a szabadság drága volt neki is, parolát adott. Gondolta, megpróbálja, hátha sikerül, és akkor végre feleségül veheti régi-régi szerelmét, egy nagyon szép, árva, vadkerti kislányt.

Ezután Sisa Pistának az erdő legmélyén fagerendákból

szép házikót ácsollak. Egy ideig még járlak utána a régi cimborák, hogy újabb kalandokra csábítsák, ő azonban hajthatatlan maradt, mert a szerelmét végre az oltár elé akarta vezetni, no meg jó hivatalát sem akarta elveszíteni.

Közben előfordult, hogy a nagyoroszi gróf szép szőke leánya is el-elkerült a palánki erdőség kalyibájába.

− Szökjünk meg együtt, te szép, daliás Sisa Pista! − kérlelte a grófkisasszony. − Nagy a világ, kerek is, lesz számunkra hely máshol is…

− Hej, szépséges grófkisasszony, nem valók vagyunk mi egymáshoz… Mert hát ,,Suba a subához, guba a gubához”, tartja a szólásmondás. Meg aztán apáduradhoz nagyon háládatlan lennék, ha ezt tenném vele, aki engem kimentett a gyarmati hóhér kezéből… De van nékem Vadkertben egy régi szeretőm is, egy Mari nevű, szegény árva kislány… Neki már réges-régen ígéretet tettem…

Sírt-rítt a szép grófkisasszony, mert nagyon szerette Sisa Pistát. Ám végül is szakítania kellett vele, mert apjaura egy fiatal bárófiúnak, egy magas rangú katonatisztnek szánta.

Aztán elkövetkezett a nevezetes nap.Nagy lakodalom volt Nagyorosziban. Mulatott ott

még az árva gyerek is. Az egész vármegyéből, de még Hevesből is, sőt Budáról is sok fényes uraság érkezett, akik önfeledten járták a cifra táncokat a grófkisasszony lakodalmán.

Jóval éjfél után az amúgy is bohókás természetű örömapa, a tréfaszerető nagyoroszi gróf már eléggé felöntött a garatra, s hirtelen-váratlan valami különös ötlete támadt. Magához hívatta a legfőbb intézőjét − aki szintén a vendégek soraiban mulatott −, s titkon valamit súgott a fülébe.

− Most, méltóságos gróf úr?! − kérdezte elhűlve a főintéző.

− Most! Ennek még az éj folyamán meg kell történnie!

Miután pedig a főintéző nem mondhatott ellent nagy hatalmú urának, még azon minutumban eltűnt a zajos lakodalomból…

Hajnal felé a nagyoroszi kastélyban mulatozó nagyurak jókedve a tetőfokra hágott. Ekkor perdült a cigányprímás elé a bohókás gróf, és az akkor még megyeszerte ismert híres nótát parancsolta a zenészeknek:

Sisa Pisla bő gályájafelakadt a csipkefára…

A barna képű muzsikusok menten rá is zendítettek a pattogó csárdásra. Ám a nagyoroszi gróf egyedül járta a táncot, mert az urak jó része neheztelt rá Sisa „istápolása” miatt, és erre a nótára nem mozdult a lábuk.

− No, ha ti erre nem táncoltok − fordult az urak felé −, akkor majd fogtok másra… − És e pillanatban csettintett a jobb kezével.

Abban a minutumban a nagyterem mind a hét ablaka felpattant, s rajta hét szűrös-pisztolyos betyár ugrott be. (A hetedik még fekete álarcot is viselt.)

A zenészek ijedten leálltak, az uraságok pedig még ijedtebben reszkettek, a szépséges hölgyek meg a táncosaik oldalán kerestek menedéket. A fekete álarcos hetykén megvetette lábát a terem közepén, és intett a zenészeknek, hogy folytassák. A vendégsereg dermedten állt.

A szép menyasszony, a szőke grófkisasszony azonban sejtette, ki van itt! Faképnél is hagyta menten a táncosát, kóka képű jegyesét, hogy az álarcos betyárral perdüljön egyet-kettőt. A cigányok pedig, visszanyervén bátorságukat, újra rázendítettek:

Sisa Pista bő gályájafelakadt a csipkefára…

A tánc után az álarcos legény udvariasan visszavezette a szép menyasszonyt az ámuló vőlegényhez.

− Most pedig ide figyeljenek kigyelmetek! − csattant keményen íz álarcos betyár hangja. − Mindenféle pénzt, aranyat, ékszert, gyűrűt, órát, karperecet tegyenek az asztalra, különben kutya világ lesz!…

És hogy szavának nagyobb nyomatékot adjon, pisztolyából háromszor egymás után a mennyezetbe lőtt.

A halálra rémült uraságok és asszonyságok ijedten engedelmeskedtek, egyedül a menyasszony nem teljesítette a parancsot, no meg a házigazda maradt tétlen, kaján szemmel figyelve a vendégsereget.

Nemsokára nagy halom aranypénz és sok csillogó ékszer hevert az asztalon, az álarcos betyár pedig lázasan sietett oda, hogy a sok-sok kincset a szőrtarisznyájába berakja.

A házigazdának, a nagyoroszi grófnak arcán meglepetés cikázott át.

„No, nézd csak, hát komolyra megy a dolog?” − gondolta elsápadva.

Odaugrott az álruhás betyár elé, megmarkolta a karját, s rákiáltott:

− Jól van, Pista, jól csináltátok! Köszönöm nektek!… De most már elmehettek.

Ekkor Sisa Pista megrázkódott, mint egy alvajáró, lett még egy mozdulatot, s aztán ráébredt a valóságra… Majd hirtelen levette fejéről a fekete álarcot, és szemébe nevetett a megrettent uraknak.

− Szép jó estét kigyelmeteknek! Vége az ijedelemnek! Mulassanak tovább!… − s azzal méltóságteljesen, társaival

együtt elhagyta a kastélyt.Jó ideig tartott, míg a jelenlévő urak felocsúdtak a

meglepetésből, s halálra váltan suttogtak: − Sisa Pista volt!Ám a nagyoroszi gróf is megfogadta: többé nem

játszik a tűzzel! Hiszen Sisa Pista komolyan játszott…− A betyár ezután otthagyta az erdőőri hivatalt,

Vadkerten telepedett le, s ott csakugyan feleségül vette a szép Marit. Ott is élt haláláig mint a Lókocsi csárda tulajdonosa − fejezte be elbeszélését Tóth István bátyánk, egy barna képű, kellemes kedélyű parasztember, aki „mellesleg” a magyarnándori nyugdíjasklub elnöke…

(Mindezt pedig az 1984. esztendő elején, március havában hallottam tőle, bizonyságképpen, hogy a legendás hírű nógrádi betyár emléke mind a mai napig elevenen él a palóc nép szívében.)

PAPÓ, A HONVÉDHUSZÁR

Hajdanában, a réges-régi világban, amikor Kossuth apánk háborúja folyt, élt a bükki hegyek között egy szegény jobbágylegény. Már kora gyerekkorában is jó lovas volt, ifjúként pedig úgy megülte a paripát, hogy csudájára jártak az emberek. Amikor pedig hírét vette a dicső szabadságharcnak, menten nyeregbe pattant, s meg sem állt a huszárok táboráig.

Ne is mondjam, hogy rögvest megtetszett a kapitánynak, s hamarvást bevette maguk közé lovas katonának.

Egyik diadalmas csatát a másik után vívták ez idő tájt a magyar honvédek. Kivette ebből a részét a bükki jobbágylegényből lett ügyes huszár is. Különösen a híres-nevezetes isaszegi csatában tüntette ki magát! Nemcsak aranymedáliát, hanem még több nap szabadságot is kapott.

Vonat akkor bizony még nem volt! Milyen közlekedési eszközt választhatott a huszár?! Természetesen a saját lovát!

Négy Hangony-völgyi társával haza is vágtatott szülőfalujába.

A huszárok érkezése felbolygatta a kicsiny helységet. A rokonság sütött-főzött, és szinte az egész falu ott szorongott a szűk udvaron.

− Mi újság a csatatéren? − kérdezte a falu bírája.− Úgy verjük az osztrákokat, mint ősszel a diót! −

nevetett boldogan a nap hőse.A falu népe örömmel éljenzett, s az öt huszár

tiszteletére még azon estén bált rendezett, méghozzá a falu közepi Fűdes térségén. Két álló napig tartott a mulatság, a tánc.

Másnap az öt huszár azzal szórakoztatta a falu népét, hogy lovasjátékot tartott. Két-két huszár vágtatott egymás mellett, s futás közben nagy ugrással lovat cseréltek.

Délután a két szomszéd szekerét kihúzatták a Fűdes közepére, s azokon keresztül ugrattak, szálltak lovukkal, mint a madarak.

Az öt huszár megjelenése nagyon fellelkesítette a falu még otthon lévő fiatalságát. Tizenkét szép legény menten fölcsapott katonának. A bükki legény boldogan vezette őket a huszárok táborába, mert káplár lévén, ő számított parancsnoknak.

Idővel a dicsőséges szabadságharc ügye vesztésbe fordult. Ám a bükki legény és huszártársai nem akartak ebbe belenyugodni. Kitartottak a végsőkig! Már az ország nagy részében lehanyatlott a szabadság csillaga, amikor ők még mindig küzdöttek a híres bükki népfelkelők csapatában, az erdők rengetegében.

De egyszer ennek is vége lett. Elfogyott a lőszerük, nem volt élelmük, ruhájukat, testüket megtépték a vadon tövisei, elszántságukat a mindennapi üldöztetés félelmei.

Ily legyengült állapotban kerültek Haynau kegyetlen zsandárainak fogságába. Az egri börtönben sínylődtek sokáig, hosszú-hosszú esztendőkig. Végül elvitték őket; no nem haza, hanem a tiroli hegyek közé, kényszerkatonának. A bükki legény nyolc kerek esztendeig sínylődött ott egy határőr-laktanyában. Addig soha, még csak egy nap szabadságra sem engedték haza.

Egyszer aztán nagy keservesen megkapta az obsitot. Bizony már közel tíz esztendő múlt el, hogy nem járt szülőfalujában, a hegyes-völgyes Bükkhát vidékén.

Hűséges menyasszonya kitörő örömmel ölelte magához, sírt is, nevetett is.

Másnap a szomszéd faluban éppen országos vásár volt. A bükki legény menten befogott a szekérbe, maga mellé ültette szeretett kedvesét, és átrepítette a hegyen túlra, a vásári sokadalomba.

Bizony inkább csak nézegettek, hiszen alig-alig csörgött pénz a zsebükben. De törődtek is ők evvel!

A nap nyugodtan telt el, csak estefelé történtek különös dolgok.

A bükki legény összekerült régi huszártársaival a falu csárdájában. Örömmel üdvözölték egymást, s el-elbeszélgettek a régi-régi időkről. Először csak a kedvesről, a rózsáról, a pejkóról énekeltek, a jó tüzes egri bor azonban bátorságot adott nekik, s estefelé rákezdtek a Kossuth-nótákra. A többi iddogáló eleinte csak fülelt, a gyávábbja még el is párolgott onnan. De az ottmaradtaknak, a bátraknak egyre jobban felforrósodott a vérük, és szinte megállás nélkül zengték már 48 legendás dalát:

Kossuth Lajos az üzente,elfogyott a regimentje!Ha még egyszer azt üzeni,mindnyájunknak el kell menni…

Szállt, zengett, harsogott a lázas ének, s az egész falut fölverte. Olyannyira, hogy sokan lelkesen kiáltották szomszédaiknak:

− Bizonyára hazatért Kossuth apánk!Az egész település úgy festett, mint a felbolygatott

méhkas. Többen már elásott puskájukat, berozsdásodott kardjukat szedték elő.

− Kitört a szabadság! Éljen Kossuth − zengte-zúgta az egybegyűlt vásáros nép.

A szomorú valóság, a szörnyű jelen éjfél felé mutatta meg igazi arcát. Közel ötven lovas zsandár zúdult a falura. Lőtte, aprította, vágta a népet! A férfiak eleinte nem hagyták magukat, s a zsandárok közül többet levertek lábáról, lováról. Szabályos ütközet alakult ki a vásáros nép és a zsandárok között! Hajnalra azonban újabb osztrák erősítés érkezett a járási székhelyről. Ezekkel már nem bírt a felkelt nép, s kénytelen volt megfutamodni.

A bükki legény eleinte nem akart velük tartani, annyira gyűlölte az osztrákokat, életének megnyomorítóit, ám kedves menyasszonya kérlelésére végül ő is a menekülést választotta.

Változott a világ, enyhébb idők köszöntöttek a levert forradalom szomorú országára.

Az egykori honvéd e szomorú eset után hosszú évekig csendben, zárkózottan élt falujában. Ám lakodalmakkor, keresztelőkor vagy disznótor alkalmával, ha virágos kedve kerekedett, gyakran hangoztatta:

− Ne féljetek, visszatér még Kossuth Lajos! Lesz még magyar ünnep!

Közben eljártak fölötte az évek, s aszott kezével már csak remegve tudta megsimogatni az elnyűtt huszárcsákót, a nagy idők néma tanúját. Néha föltette az én gyerekfejemre − mert ez a híres honvédhuszár nem volt más, mint Balogh

András, az én nekézsenyi dédapám, akit a családban csak Papó néven emlegettek.

UTÓSZÓ

Harmadik mondakötetemet tartja kezében a kedves Olvasó. Előzménye az Éleskővár kincse és a Szépen szálló sólyommadár. A hetvenes évek elején megjelent Éleskővár kincsében bükki mondák, regék olvashatók. Szülőföldem, az északnyugati Bükk-hegység és a mögötte elterülő hegyes-völgyes-dombos Bükkhát változatos, bátran mondhatjuk, vadregényes tájain játszódnak le e történetek. Földrajzilag az Eger-Miskolc-Ózd által határolt háromszögben, valójában Borsod és Heves megyében.

E mondákat, ezek alapjait már kora gyermekkoromban falumban avagy jártamban-keltembcn hallottam, s e morzsák összegyúrását, formába öntését a hatvanas években határoztam el, már mint gyakorló magyar−történelem szakos tanár.

Az Éleskővár kincsének megjelenése után sok meghívást kaptam, főként az északi vármegyékbe, író−olvasó találkozókra.

Ezen alkalmak nagymértékben elősegítették második mondakönyvem, a Szépen szálló sólyommadár megszületését. Ám bővült a kör. Kezdődött a Mátrával és környékével, hogy folytatódjék a Hegyaljával, a Hernád mentével, a Csereháttal, a Duna mentével és a Duna-Tisza közén lévő Tápió völgyével. Borsod, Heves, Abaúj, Zemplén, Pest megye tájait indázzák be az itt földolgozott témák. Ezt a kötetet is erősen átszövik a valós történelmi események, de elsődleges forrása mégis a néphagyomány.

Harmadik mondakötetemet valójában a Szépen szálló sólyommadár egyenes folytatásának tekinthetjük. Nagyjából

azok a tájak, korok szerepelnek benne, kibővülve az Anjou-időkkel, no meg ún. helyi mondákkal.

Gyakran megkérdezték találkozóimon a gyerekek: valójában népmondák-e ezek, avagy önálló írói munkával megformált alkotások? Noha sok gyűjtött néphagyománybeli anyag szerepel forrásként, mégis e mondákat nem tekinthetjük igazi népmondáknak.

Népmondák több száz évvel ezelőtt még éltek-terjedtek-keletkeztek hazánkban, de ma már csupán töredékeket, morzsákat gyűjthetünk össze. Gyakran csupán egy helynév, egy mondat, egy szólás az iránytű, melynek nyomán alkotásra lendül az írói képzelet.

Így történt az általam megírt mondák esetében is. Mégis nagyon fontosnak tartom az effajta tevékenységet. Hazánkban a települések nagy része az elmúlt húsz év alatt szinte teljesen átrendeződött. (Sokan más vidékekre költöztek, életformát változtattak, városlakók lettek.) Hamarosan a néphagyomány utolsó morzsáit is elfújja a technika, az urbanizáció, a városiasodás jótékony, ám e szempontból mégis fagyos szele. Ugyanakkor a történelmi és a földrajzi tényeket a mondák segítségével jobban megismerik az olvasó gyerekek.

Nem utolsósorban pedig erősebben bevésődik szívükbe, eszükbe a szülőföldhöz, a múltunkhoz való hűség és ragaszkodás.

B. B.

TARTALOM

Tarcal nevérőlLászló király forrásaKinga királyné gyűrűje

Tíz fehér galambAranygerezdÉg a favár!A királyné hintajaKirályszékeA monoki bablevesAz aranypatkóKakas-dombA Kincses-hegyA rablólovag aranyaiA debercsényi nagyharangA szandai szökevényA szendrői juhászlegénySzádvár hős lelkű asszonyaA Kecske-kő titkaA rejtélyes cserépkorsóBába-kőVállós-kő szőlejeAz abasári Szent Anna-tóA csitári KutyikaAz igazgyöngyös boglárA repülő akasztófaKossuth igazságot teszA varázsló kocsis szerencséjeSisa Pista komolyan játszottPapó, a honvédhuszárUtószó

Szikra Lapnyomda, (85-3243.) Budapest, 1986Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató

HU ISSN 0324-3222

ISBN 963 11 4275 2

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, BudapestFelelős szerkesztő: Grabner Mária

A szöveget gondozta: B. Hári LenkeMűszaki vezető: Szakálos MihályKépszerkesztő: Szecskó TamásMűszaki szerkesztő: Kis Tünde

68 000 példány. Terjedelem: 13,58 (A/5) ív. 1F 5325