BÁRTH JÁNOS

Magyar népi építészet

K O L I B R I K Ö N Y V E K

M Ó R A K Ö N Y V K I A D Ó

Í R T A B Á R T H J Á N O S

R A J Z O L T A K H E L L C S Ö R S Z

A B O R Í T Ó T S Z A B Ó Á R P Á D T E R V E Z T E

© B Á R T H J Á N O S , 1982

© K H E L L C S Ö R S Z , 1982

Amikor magyar népi építészetről hallunk és szólunk, legtöbbször a régi földművelő emberek hajlékaira, a magyar parasztság lakó­házaira gondolunk. Népi építészetnek tekintjük még a falusi és mezővárosi kézművesek házait, a szegényebb nemesek régi kis kúriáit, a kezdetleges pásztorépítményeket, a parasztság gazdasági rendeltetésű épületeit és a vallásos célt szolgáló építmények egy részét is.

A honfoglalás előtti évszázadokban a vándorló magyarok való­színűleg leginkább nemezsátrakban - jur tákban - laktak, de téli szállásaikon nem mozgatható házakat és ólakat is építettek. Ház, lak, hajlék, ajtó, fél (ajtófél), küszöb, fal, fedél, héj és rak (épít) szavaink finnugor eredetűek. Az ótörök ács és ól szavainkkal együtt bizonyítják, hogy a magyarság a Kárpát-medencébe érke­zése előtt is épített m á r faépületeket és földbe süllyesztett hajléko­kat. A honfoglalás utáni évszázadokban a magyar ház fejlődését sokféle európai hatás érte és befolyásolta. Táji különbségeinek ala­kulásában meghatározó szerep jutott a természeti, földrajzi adott­ságoknak és a társadalmi, gazdasági viszonyoknak. Természetes, hogy más képet mutat tak a hegyvidékek fa- és kőházai, mint az Alföld vert falú építményei. Más házat építettek a mezővárosok gazdag parasztpolgárai, mint a faluszéli zsellérsorok szegényei.

A középkorban a magyar ház egy helyiségesből több helyiségessé vált, és az ország középső, alföldi területein megoldódott a koráb­ban szabadon áramló füst elvezetésének technikai kérdése. A régé­szeti ásatások tanúsága szerint a Duna-Tisza közi falvakban a XV. században már csaknem olyan házak álltak, mint az újkori évszá­zadokban. Az Alföld élen járt a házfejlődésben. Az itteni újítások és eredmények fokozatosan terjedtek a magyar nyelvterület külső tájai felé.

3

A középkorban kialakult magyar háztípusok a XIX. században jelentősen átalakultak. A régi stílusú házat kiszorította, felváltotta az új stílusú ház. (Miként a zenében, ahol a régi stílusú népdalt ekkor szorította háttérbe az új stílusú népdal.) Ez a ház gyakran csak anyagában és méreteiben különbözött a régitől: nád helyett cseréppel fedték, több és nagyobb ablak került rá stb. Máskor a lakáshasználattal összefüggő lényeges változásokra is sor ke­rül t : nem épült a házban kemence, vagy modernizálták a füstel­vezetést stb. E k k o r lett a korábbinál jóval gyakoribb a tornác, ekkor terjedtek el a díszes homlokzatok. A házak többsége azon­ban a változások ellenére utcára merőleges „hosszú h á z " maradt .

A hagyományos falusi és mezővárosi építészet történetének legnagyobb fordulata az 1950-es, 1960-as években zajlott le. E két évtizedben általános lett a korábbi polgári villát utánzó sátortetős kockaház. Ezzel szinte teljesen megszűnt a magyar tájak építésze­tének sajátos, egyéni arca. Régen az utazó a parasztházak formá­járól m e g t u d t a állapítani, hogy mely vidéken jár. Ma ez alig lehet­séges! Mindenütt ugyanolyan házakat látunk. A r o h a m o s át­építést részben a lakások korszerűsítésének vágya és igénye, legtöbbször azonban csak a divat serkentette. Úgy látszik, Magyar­országon kisebb volt a hagyomány megtartó ereje, mint más euró­pai országban. Az utcák képét átformáló építkezések során sok jó ál lapotban lévő, még lakható, értékes és szép régi ház pusztult el. Szerencsére maradt még néhány h í r m o n d ó ! Ezek egy részét mű­emlékké nyilvánították, és eredeti helyükön megtekinthetők. Többségük falumúzeum, tájház. Mások szabadtéri néprajzi mú­zeumba kerültek: Szentendrére, Szombathelyre, Zalaegerszegre, Szennára, Nyíregyházára, Pusztaszerre és a szomszéd országok hasonló intézményeibe.

Házhomlokzatok: 1. Őrségi (Gösfa), 2. Alföldi, tanyai (Kéleshalom), 3. Palóc (Hollókő), 4. Kalotaszegi

A M E G T E L E P E D É S F O R M Á I

A magyarság, miként más népek is, kétféle módon települt: cso­portosan, vagyis falvakban, városokban, valamint szétszórtan, egyedül álló házakban. A középkorban valószínűleg a falusi tele­pülés volt a jel lemzőbb. A török világ alatt azonban az alföldi falvak százai pusztultak el. Határukból puszta lett, ahol tanyavilág alakult. Ezzel megnőtt a szórványtelepülések aránya a falvak ro­vására.

A régi magyar falvak és parasztvárosok házai vagy utcasorokba rendeződtek, vagy pedig rendszer nélkül csoportosulva álltak egy­más szomszédságában. Az előbbit utcás, az utóbbit halmaztelepü-léseknek nevezzük.

A halmaztelepülés különösen az Alföld állattartó falvaiban és mezővárosaiban volt gyakori, és ezeket a településeket jellemezte legjobban a megosztottság is. Ennek lényege, hogy a gazdasági udvar nem a lakóház mellett, hanem a lakóházak csoportjától elkülönült szálláskertcsoportban, illetve -övezetben terült el. A szál­láskertes település nyomai még fellelhetők néhány magyar faluban: például Dunapata jon és Átányon.

Az utcás települések (2) formailag sokfélék lehetnek. Az egyut­cás régi kis falvak többsége utak vagy vízfolyások mellett húzódik. Újkori szervezett telepítésre utalnak a sakktábla alaprajzú falvak.

A magyarságnak általában nem voltak hegyi szórványtelepülései. Kivétel a gyimesi csángóké, akik Erdély keleti csücskében, a mai Románia közepén élnek szétszórt hegyi faházaikban.

Az alföldi tanyák (1) kezdetben városi és falusi házak gazdasági szerepű külső tartozékai voltak, ahol csak ideiglenesen tartózkod­tak az emberek. A gazdák azért építettek tanyát távoli földjeiken, hogy eredményesebben gazdálkodhassanak. A XIX. század kö­zepétől a legtöbb szétszórt tanyából á l landó lakóhely lett, és az új tanyák, főleg a szegényeké, már eleve úgy épültek, hogy ott nemzedékek éljenek, szülessenek és meghaljanak.

6

T E L E K , U D V A R

A régi lakóházak, istállók, pajták, ólak általában hagyományos rend szerint helyezkedtek el a falvak és a parasztvárosok telkein. Ez a rend tájanként és helységenként más-más lehetett. Az udva­rokon álló épületek elrendeződését a földrajzi viszonyok, az épí­tési hagyományok, a családi, a társadalmi adottságok, legfőképpen a paraszti gazdálkodás módja, követelményei határozták meg.

N e m mutathat juk itt be valamennyi telektípus jellemző sajátos­ságait, csupán néhány példával érzékeltetjük a sokféleséget.

Az utcára merőleges szalagtelken (1) általában úgy rendeződtek az épületek, hogy a telek utcára dűlő felén állt a hosszú lakóház. Ennek hátsó végénél helyezkedtek el a gazdasági épületek a gaz­dasági udvarral. Emögött terült el a veteményeskert. Az egymást követő épületek tetőmagassága legtöbbször fokozatosan csökkent. Az ország nyugati és északi területein a csűr általában az udvar hátsó végében keresztben állt a telken. Előfordult, hogy az egy­mással érintkező csűrök szinte várszerűen körülvették a falut.

A tanyák (2) többsége úgy épült, hogy a lakóház és a gazdasági épületek közrefogták a négyszögletes udvart. így az épületek fel­fogták a szeleket, és a konyhaajtóból valamennyi gazdasági épület­re rá lehetett látni.

Az Alföld keleti részén és Erdélyben gyakoriak voltak a kettős udvarok vagy baromudvarok, láncudvarok. Ezeknél a telek utca felőli végén volt a gazdasági udvar az állatok hajlékaival, és eze­ken belül állt a lakóház.

Az Alföldön és a vele érintkező területeken a XVIII. században még csaknem általánosnak számított, hogy egy gazdának két bei-telke volt. Egyiken a lakóház állt, a távolabb fekvő másikon pedig az istállók, ólak, színek, szalma- és szénaboglyák kaptak helyet. Ezt a gazdasági rendeltetésű második telket szálláskertnek vagy akókertnek hívták.

8

H Á Z T Í P U S O K - T Ü Z E L Ő B E R E N D E Z É S E K

A parasztházakat tanulmányozó néprajzkutatók régebben öt, újabban egyre inkább csak négy háztípust különböztetnek meg a magyar nyelvterületen. Rendszerezésük alapja a ház tüzelőbe­rendezése és alaprajza. Ezért az olyan házak, amelyeket külső képük és díszítésük alapján különböző típusúnak vélünk, régi tüzelőberendezésük, esetleg elődeik tüzelőberendezése alapján egy típusba tartoznak. A magyar ház a XX. században annyira egy­ségesült, hogy a régi stílusú házak öt, illetve négy típusa ma már csak művelődéstörténeti emléknek tekinthető.

Középmagyar vagy alföldi háztípus. Az Alföldön kizárólagos, de jellemző az Alföld peremterületein, a Kelet-Dunántúlon és a Kis­alföldön is (1). A legfejlettebb és egyben a leghódítóbb háztípus. Az Alföldön m á r a XV. században is nagyrészt ilyen házak álltak. Az elmúlt két évszázadban behatolt a többi háztípus területére is, megoldva a füstelvezetést, és gyökeresen átalakítva a lakáshaszná­lat korábbi rendjét.

H á r o m fontos eleme van: a konyhából fűthető magas szobai kemence, a konyhai tüzelőpadka és a szabadkémény (2). A sárból épült kemence melegítette a szobát. Sütöttek, főztek is benne. A tüzelőpadka a konyhában, a kemence szája előtt húzódott, kat­lan és vasháromláb állt rajta. Ezeken főztek. Ha a konyha mind­két oldalán szoba nyílt, illetve két kemence épült a házban, akkor két oldalpadka került a konyha hátsó részébe. Régebben gyakori volt a középpadka is. A padkák fölött korábban nádból vagy fá­ból, u tóbb téglából épült a füstelvezető, széles szabadkémény, amelyet húsfüstölésre is használtak. A tetőtérből kiemelkedő, gyakran díszesen kiképzett kéményfej fedett volt, hogy a csapadék ne hulljon be a konyhába.

10

Nyugati háztípus. Elterjedési területe Zala, Vas, Somogy és Veszp­rém megye. Legősibb formája a füstösház (1). Ez az egy helyiséges épület egy nagy konyhából állt, amelynek közepére kemence épült. A füst az ajtón távozott. Itt főztek, aludtak - egyszóval itt élt a család. A füstösház legjellemzőbb példája a zalaegerszegi mú­zeumfaluban látható, ahova Felsőszenterzsébetről vitték be.

A XVIII. században a füstösház mellé szoba is épült, amelyben a konyhából fűthető cserépkályha, szemeskályha állt. A másik oldalra kamra is épülhetett. Az így átalakult füstöskonyhás ház minden helyiségének ajtaja külön az udvar felől nyílt. A konyha füstje azonban a többhelyiségessé válás után is mindaddig az ajtón át távozott, amíg az Alföld felől terjedő szabadkémény a XIX. században meg nem oldotta a füsttelenítést.

Északi vagy palóc háztípus. A G a r a m t ó l a Hernádig, illetve az Al­föld peremétől a szlovák nyelvhatárig terjedő hegyvidék falvainak régi építészetét jellemezte. A nyugati magyar házzal ellentétben itt a szoba tekinthető a ház ősének. A többi helyiség, így elsősorban a konyha és az asszonyok hálóhelyeként használt kamra, későbbi toldás. A háznak nevezett régi szoba főzőhely, lakó- és munkatér volt egyszerre. Nagyméretű, lapos tetejű, négyszögletes kemence állt benne, amelyet a helyiségben fűtöttek. A szobai kemence szája előtti padkán nyílt tűzön főztek (2).

A XVII-XVIII . századtól a kemence szája fölé fából vagy vesz-szőfonásból négyszögletes vagy henger alakú kürtő készült, amely a füstöt a padlásra, illetve később, fekvő változatban, a pitvarba vezette. A konyha szerepe az Alföld felől felnyomuló szabadké­mény megjelenésével nőtt meg.

12

Keleti vagy erdélyi háztípus. Elterjedési területe: Erdély, Moldva, valamint az Alföld északkeleti peremvidéke. Konyhája kicsi és későbbi fejlődés eredménye. A ház legrégibb része a szoba. Itt főz­tek, aludtak, dolgoztak, ünnepeltek. A szoba legfontosabb épít­ménye a kandalló (1), amely vesszőből, téglából vagy cserépből készült lángfogó a szabadon égő tűz fölött. A kandallóból kür tő vezette a füstöt a padlásra, illetve később a konyhába, a h o n n a n a konyhai füsttel együtt távozott a szabadba. A táj régi házaiban nem volt kemence. Külön épült sütőházban sütötték a kenyeret. A szobát a kandalló melegítette, ennek tüzén főztek. A XIX. szá­zadban a keleti magyar ház területén is megjelent az Alföld felől érkező kemence és a szabadkémény építésének szokása, ezért na­gyon sok átmeneti forma alakult ki.

Déli háztípus. Kevés jó leírás maradt róla, és a XX. századra telje­sen eltűnt. Valószínűleg Dél-Somogy, Dél-Baranya és Szlavónia falvaira volt jellemző. Újkori visszaszorulása, majd kiveszése együtt járt a szomszédos vidékek háztípusainak térhódításával. Ma már a táj legrégebbinek ismert házai is az át formálódott, ki­egészült állapotot mutatják. Korai eltűnése miatt sok kutató nem is tartja önálló háztípusnak, hanem a középmagyar háztípus egyik változatának, amely nagyon sok régies vonást őrzött még a XIX. században is.

A szűkszavú leírásokból felidézhető régi dél-dunántúli és szla­vóniai ház tulajdonképpen egy mennyezet nélküli konyhából állt, amely a későbbi fejlődés során szobával és kamrával egészült ki. Az udvaron külön hálókamrák épültek. A régi egyetlen helyiség emléke az átalakult házak konyhájának szenesház elnevezésében élt tovább. Az egy helyiséges ház legfontosabb belső építménye a nagy alapterületű, lapos, agyagból készített, fél méter magas tüzelőpadka volt, amely fölött bogrács lógott (2).

14

M A G Y A R T Á J A K H A Z A I

Duna-Tisza köze. A régen „Kétvízköz"-ként emlegetett táj a kö­zépmagyar háztípus (lásd 4. tábla) területébe tartozik. Néprajzilag sokféle arculatú, mert különböző múltú népcsoportok lakják.

Kalocsa és a kalocsai szállások színes népművészetet teremtő, hagyományőrző parasztnépességét a környékén a pota névvel ille­tik. A poták lakóházait töltésekre építették és pingálták (1). A .part­nak nevezett 1-2 méter magas töltésre azért volt szükség, mert a D u n a gyakran kilépett medréből. A töltésre épített házakat álta­lában nem érték el az árvizek.

A XIX. század második felében ügyes kezű kalocsai pingáló-asszonyok virágfestéssel díszítették a legtöbb kalocsai házat. Elsősorban a konyhát és a szobák falának felső részét festették, de jutott a virágokból a házak külsejére is. A virágokat két koszo­rúnak nevezett csíkban pingálták a fal felső szélére, az eresz alá. A kék és vörös alapra készült koszorúk alatt a fal fehér maradt, csak az aljára festettek egy széles kék csíkot. Az ablakokat és ajtó­kat is kívülről legtöbbször sötétkékre festették. A házak deszka homlokfalát a felső szögletben napsugarak díszítették.

A kalocsai parasztok pingált házaiban virágmintákkal díszí­tett, sötétkék bútorok álltak. A szobákat hímzett ágyneműk és ki­varrott terítők díszítették.

A cifrálkodó potákéval ellentétes világot teremtett a Duna-Tisza közi homokhátságok mezővárosi és tanyai népe. Az alsó képünkön (2) ábrázolt régi kecskeméti nagygazdatanya egyszerű­ségével tűnik ki. A ház földből döngölt falai hófehérek, teteje ná­das. Tornác nélküli. Ablakait vasrácsok zárják el a behatolóktól. A padlásfeljáró az első homlokzati falon nyílik, hogy a szobából a létra szemmel tar tható legyen. A tanyaház szobából, szabadké­ményes konyhából, kamrából és istállóból áll.

16

Észak-Alföld. A Tisza és az északi hegyvidék között fekvő táj nagy része a középmagyar vagy alföldi háztípus (lásd 4. tábla) területébe tartozik.

Heves megye déli, alföldi részén fekszik Átány falu. Hagyomány­tartó népe a régi paraszti építészet több figyelemreméltó emlékét őrizte meg. Átány azon kevés helységek egyike, ahol még a XX. század közepén is lehetett látni élő és használatban lévő szállás­kertet, vagyis a lakóháztól térben elkülönült gazdasági udvart. Az ólaskertekben nagyméretű, sátortetős, ólnak nevezett istállók álltak, amelyekben rendszeresen tüzeltek is az állatokkal kint tar­tózkodó férfiak. A kertben tartották a szerszámokat és a takar­mányt, itt nyomtatták, vagyis tapostatták ki állatokkal a gabona­félék termését. Egyszóval: a szálláskert volt a parasztcsalád gaz­daságának központja.

A képünkön látható (1) átányi ház szobából, szabadkéményes konyhából és kamrából áll. Fala vert, vagyis agyagból deszkák közé döngölt. Nyeregteteje nádas, homlokfala deszkázott. Szo­báinak ablakait vasrács védi a behatolóktól. Az egykori halmaz­településekre jellemző módon a ház nem igazodik az utca vonalá­hoz. A telket fektetett deszkákból készített, alacsony kerítés veszi körül.

A Borsod megye déli részén fekvő Mezőkövesd matyó népe híres népművészetet teremtett. A régi matyók kedvelték az üstökös vagy buggyos házat (2). Az ilyen épületek nádteteje a házvégeken ívelt háromszög vagy félkör alaprajzú sátorként messze előre­ugrott. Az üstök szélét a házvégi szelemenágasba csapolt tartó­fával támasztották alá. Az üstök az eső ellen védte a ház falát és a fal tövében emelkedő padkát, ugyanakkor szépítette a házat, il­letve díszítette az utcaképet.

18

Tiszántúl. A táj házai a középmagyar vagy alföldi háztípus külön­böző változatai (lásd 4. tábla).

Alsó képünkön (1) egy karcagi gazdag cívisparaszt városi, kúriaszerű házát mutatjuk be.

A telek belseje felé elnyúló hosszú épület sátortetős, cseréppel fedett. Feltűnően magas falainak felső szélén kerek lyukak látha­t ó k : ezek a gabonatárolásra használt, magasított padlástér szellő­zőnyílásai. Oszlopos tornácának hátsó végét befalazták. Az utcai homlokzat rangos és egységes kialakítása kedvéért a tornác elülső végére vakablak került. A homlokzat áloszlopokkal és rövid, ablak fölötti párkányokkal tagolt. Jó példája a klasszicizmus népi vál­tozatának. A telket az utca felől állított deszkákból készített ke­rítés és deszkakapu határolja. A kiskapu félfái díszesen faragottak.

Amelyik gazda ilyen rangos házzal dicsekedhetett, annak rend­szerint tanyája is volt a határban. A városi ház és a tanya gazdasági egységet alkotott . A családtagok életkoruktól, gazdasági-társadal­mi helyzetüktől és az évszakoktól függően felváltva tartózkodtak a városi házban és a tanyán.

Felső képünk (2) egy biharnagybajomi ház utcai homlokzatát ábrázolja. Sárból készült falai fölfelé keskenyednek. Utcai ablaka deszkarámával keretezett és fatáblákkal takarható. A padlásteret lezáró homlokfala lécezett deszkából készült. A deszka és lécdara­bok változó irányú elhelyezése, a stilizált napsugár, a kifűrészelt évszám és a hat át tört szellőzőnyílás szépen díszíti a homlokzatot .

Tiszántúl-szerte építettek - különösen a tanyákon - sárgombó­cokból vagy vályogból rakott falú, sárral tapasztott, henger alakú udvari gabonatar tókat és ólakat. A képen látható (3) kunhegyesi süveg alakú kerek ól alsó részében disznót, felső részeiben baromfit tar tot tak.

20

Dél-Alföld. A Szeged környékét, a ma nagyrészt Jugoszláviához tartozó Bácskát és az egykori Temesi Bánság területét magába foglaló nagytáj régi építészetét a középmagyar vagy alföldi ház­típus uralma jellemezte (lásd 4. tábla). F o n t o s tudnunk, hogy az idetelepült más nyelvű népek is a magyarokéhoz hasonló házak­ban laktak a X V I I I - X X . században. Korábbi építési hagyomá­nyaik háttérbe szorultak, és átvették a vidék természeti adottsá­gainak, illetve az itt élők életformájának legjobban megfelelő középmagyar háztípust.

A barokk idők szemléletére és művészetére visszavezethető napsugaras házhomlokzatok a Kárpát-medence sok vidékén elő­fordultak a XIX. század második felében. Különösen kedvelték az ilyen deszkahomlokzatokat a római katolikus szellemiségű Szegeden és a Szegedről kirajzott helységekben, más szóval: a Bánságba is lenyúló szegedi nagytájon.

Felső képünkön egy szegedi és egy zentai (Senta) napsugár­díszes ház áll egymás mellett képzeletbeli utcasorban (1). Ran­gos, tornácos gazdaház mindkettő. Deszkahomlokzatuk a nap­sugaras díszítés két jel lemző elrendezési változatát képviseli.

A jól termő bácskai és bánsági földek parasztságának egy része jelentősen meggazdagodott a XIX. század második felében. E ré­teg vagyoni helyzetét hűen tükrözték a magas, tornácos „kőhom-lokos" gazdaházak. Szemléletes példájuk a Doroszlóról (Doroslo-vo) bemutatott házhomlokzat (2).

Régi korok építőgyakorlatát őrzik a Bácskában még itt-ott fellelhető, kúp alakú udvari sütőkemencék. A képünkön (3) be­mutatott jánoshalmi (illancsi) kemence úgy épült, hogy az „álloga-t o t t " , vagyis körben befelé dűlő karóvázat sárban megforgatott szalmahurkákkal vették körül, majd betapasztották. Ezután a ke­mencébe begyújtottak, és a karóvázat kiégették.

22

Szlavóniai magyar falvak. Jugoszlávia északi részén, a Dráva menti Eszék közelében négy régi magyar falu él horvát környe­zetben: Kórógy, Haraszti, Szentlászló és Révfalu. Népük gazdag népköltészetet és régies nyelvjárást őrzött meg.

A négy nevezetes falu házairól századunk elején több fénykép­felvétel és leírás készült. Szerencsénkre, mert az elmúlt évtizedek­ben a falvak képe teljesen átalakult. A legtovább fennmaradt szla­vóniai régi magyar házak sejtetni engedték egy önálló déli magyar háztípus (lásd 6. tábla) egykori létezését. Másrészt e házak jó pél­dái voltak a talpas háznak, amely valaha északibb tájakon - Bara­nyában, Somogyban és Tolnában - is jellemezte a paraszti épít­kezést, sőt még a falusi templomépítkezést is.

Felső képünk (1) század eleji fénykép alapján készült, és két, akkor réginek és újabbnak számító kórógyi ház utcai homlokzatát ábrázolja. A XX. század elején m á r réginek mondott házak tölgy talpfákra épültek. A talpfákba oszlopokat véstek, amelyeket fönt keresztgerendákkal kötöttek össze. Az így elkészült gerendavázat régebben kívül-belül tapasztott karósorral vagy vesszőfonással, később vályoggal töltötték ki. A legrégibb házak nádteteje sátor­szerű, vagyis „csapottfarú" volt. Az aknának nevezett, kis tetővel ellátott, magas kémény a tetőtérben sövényfonásból, a tetőtér fölött deszkából készült. Az épület legjellegzetesebb helyisége a szenesháznak nevezett konyha, ahol a nagy, lapos padka fölött felfüggesztett bogrács lógott. A tüzet szénnek nevezték. Innen a helyiség neve. Hajdan a szenesház állt az utca felől, és mögötte következett a későbbi fejlődés eredményeként megjelenő szoba, így a házaknak nem nyílt ablakuk az utcára. A kémény viszont a ház utcai végéhez esett közel. Az újabb házaknál a sorrend meg­cserélődött: a szoba került az utcára. E házak jellegzetes díszei voltak a tetőél utcai végére szegezett deszka lófejek.

A tornácok faoszlopait és bolthajtásfáit különös gonddal cifrára faragták (2). A szlavóniai házak telkén sok melléképület állt. Többek között há lókamrák és gabonatar tó hombárok.

24

Dél-Dunántúl. Somogy, Baranya és Tolna tájéka a nyugati és az alföldi háztípus keveredési területe. A még fellelhető vagy sza­badtéri múzeumokba mentett régi házak egykor füstöskonyhásak voltak, konyhájukban lapos tetejű kemence állt. Ez a nyugati ház­típus sajátossága (lásd 5. tábla). Az egyik Szennán megőrzött ház­ban a konyhai padka fölött láncon bogrács függ. Erre a szlavóniai házak bemutatásakor láthattunk példát. A szobákat cserepekből rakott szemeskályhákkal a konyhákból fűtötték. A kívülről fűtés az e tájra is betört szabad kéménnyel együtt a középmagyar vagy alföldi háztípus hatását tükrözi.

Felső képünkön (1) a rinyakovácsi és kisbajomi házat láthatjuk a szennai múzeumfaluból. Mindkét épület talpasház, tehát faluk favázas szerkezetű. A favázat sárgombócokkal töltötték ki. Ezt az építési módot „föcskerakásos"-nak mondja a somogyi nép. A házakat kézi cséplésű rozsszalmával, zsúppal fedték.

A rinyakovácsi ház teteje csonka kontyos, a kisbajomié sá­torszerű. A rinyakovácsi ház csonka kontya alatt trapéz alakú, díszített aljú deszka homlokfal néz az utcára. A rinyakovácsi ház külső képét alapvetően meghatározza az utcai homlokzatra is kifutó tornác, amelynek faoszlopai szépen faragottak. Néhány ha­sonló és népi műemlékként helyben megőrzött házat láthat még az utazó Baranya egyes falvaiban is, például Sellyén.

Középső képünkön (2) egy újabb, XIX. század végi andocsi gazdaház tornácának részletét mutatjuk be. A kosáríves árkád­sort magas lábazaton álló, vastag oszlopok tartják.

Bal oldali alsó képünk (3) egy decsi szemeskályhát ábrázol. A hőkibocsátó felületet erősen megnövelő, homorú, illetve bögre­szerű „szemeket" fazekasok készítették. Az ilyen kályhák a messzi középkorba visszanyúló hagyományt őriztek meg.

26

Balaton-felvidék, Bakony. A táj népi építészetének képét az utóbbi évszázadban a rangos, tornácos kőházak határozták meg. A leg­büszkébb kőház világában is ott sejlik azonban az egykori egy­sejtű házacska, amelynek kemencéje az ajtón keresztül ontot ta a füstöt. A nyugati magyar háztípus területe ez (lásd 5. tábla). A régebbi kőházak még füstöskonyhásak voltak, csak az Alföld felől érkező szabadkémény építésének elterjedése emelte a házakat belülről is arra a rangra, amelyet külsejük hirdetett.

A ház legjellemzőbb tüzelőberendezése a konyhában felépített óriási, lapos tetejű, szögletes kemence. A szobákban gyakori volt a konyhából fűtött, cserepekből rakott szemeskályha.

A földesúri, az egyházi és a városi építészet stílusai, például a re­neszánsz, a barokk és a klasszicizmus, erősen hatottak a paraszti építészetre. A nép, ha tehette, utánozni igyekezett a főúri kasté­lyok, templomok díszítéseit és építészeti formáit. így jöttek létre a történeti stílusok népi változatai: a népi barokk, a népi klasszi­cizmus stb. Különösen akkor és ott nyílt lehetőség az úri-városi építészet stílusjegyeinek átvételére, amikor és ahol a parasztság is szilárdabb építőanyagokból építkezhetett. Így volt ez a Balaton­felvidéken, ahol a XIX. században a kőépítkezés egyre gyakoribbá vált.

A felső képünkön bemutatott kővágóörsi ház (1) jó példája a né­pi barokk homlokzatú, nádfedeles kőháznak. 1821-ben épült kis­nemes számára. Az épület barokk építészetből kölcsönzött csavart vonalú, hullámos szélű homlokfalát két vízszintes párkány tagol­ja. A ház rangját valaha óriási téglaboltozatos kapu növelte.

A tornác a reneszánsz építészetből került a magyar parasztság építészetébe. A Balaton környékén különösen szép boltíves és osz­lopos változatai alakultak ki. Alsó képeinken akali tornácokat mutatunk be. Az egyik félköríves árkádsor mellvéddel, és ala­csony, tömzsi oszlopokkal (2), a másik kosáríves árkádsor, mell­véddel, oszlopok nélkül (3).

28

Őrség, Göcsej. A Dunántú l délnyugati tájain, különösen az Őrség­ben és a Göcsejben a házak legtöbbször nem szabályos utcasorok­ban, hanem kis csoportokban álltak a domboldalakon. E kis házcsoportokat az Őrségben szereknek, Göcsejben pedig szegek­nek nevezik. A szeres település tulajdonképpen családi, nemzetségi település. Egy-egy szerben valamikor rokonok laktak.

A táj népi építészetének legfőbb nevezetessége a kerített ház (1). Ez olyan épületegyüttes, amely három vagy négy oldalról zárja körül a szűk udvart. A helyiségek sorrendje és a beépítettség mér­téke változó. Általában egyik oldalon a lakóház áll, amely hátul derékszögben kamrákkal, istállókkal folytatódik. A másik olda­lon istállók, valamint ólak kaphattak helyet. A negyedik oldalon kiskamra és kapu fölé épített szín, legtöbbször azonban csak kerí­tés zárta körül az udvart, amelynek nagy részét a t rágyadomb fog­lalta el.

Az őrségi és göcseji házak a nyugati háztípusba tartoznak (lásd 5. tábla). Füstöskonyhájukban nagy kemence épült. A ke­mence és az előtte égő szabad tűz füstje az ajtón távozott. Egyik lakóhelyiségből nem lehet közvetlenül átjutni a másikba, mivel mind külön bejáratú volt.

A zsúptetős házak falait fekvő fagerendákból építették. Cson­kakontyos homlokzatuk trapéz alakú deszka homlokfalát fara­gással és festéssel gazdagon díszítették.

Századunkban a kerített házak száma nagyon megfogyatkozott. Ilyen épület áttelepítve és újra felépítve a szombathelyi és a zala­egerszegi múzeumfaluban, népi műemlékként pedig eredeti kör­nyezetben a szalaföi Pityerszeren látható.

A zalai táj jellegzetes épületei a fagerendákból emelt e lőkamrás, széles, illetve kettős csonka kontyos, díszes deszkahomlokzatú házak voltak (2). Ezeknél a szoba és az utcára kiépült kamra egy fedél alá került. Köztük nyílt a tornácra vezető bejárati ajtó. Jó pél­dája ennek az építkezési módnak a zalaegerszegi múzeumfaluban látható kálócfai ház.

30

Nyugat-Dunántúl, Fertő vidéke. A táj házai részben a nyugati, részben a középmagyar háztípusba sorolhatók (lásd 4-5. tábla), illetve ezek átalakult változatai.

A régi nád- vagy zsúptetős házak utcai homlokzatát ezen a vi­déken úgy építették meg, hogy a kontyolt tető jelentősen előre­ugorjék. A tetőnek ezt a sátorszerű előreugrását találóan üstöknek nevezték. Talán az lehetett a szerepe, hogy általa az eső kevésbé érje a ház falát. A fehér falú, üstökös tetejű házak sora, miként szakonyi képünk (1) is mutatja, különösen hangulatos utcaképet alkotott.

A házak fűrészfogas elrendeződése nemcsak e tájra jellemző sa­játosság, de legmutatósabb, leglátványosabb formái a Fer tő kör­nyékén jöttek létre. A házak azért épültek fűrészfogasan, mert tel­kük n e m merőlegesen, hanem ferdén áll az út tengelyére. Utcai faluk viszont merőleges a telekhatárra. Így minden telekből egy háromszög alakú kis térség az utcát szélesíti. Fertő környéki sajá­tosság, hogy a téglahomlokzatú, oszlopos tornácos házak utcai tornácajtaja nem a homlokzati tornácív alatt áll, hanem beljebb, a második oszlop irányában. Következésképp a legszélső tornác­pillér mögött kétoldalt nyitott előtér keletkezik. Erre nyílik az utcai szoba ablaka, amelyből így viszonylag messzire el lehet látni.

A hófehér falú házak különleges ívelt tornácbejáratai fűrészfogas elhelyezkedésükkel a tájra jellemző egyéni arculatú utcaképet for­máltak. Ennek a hajdanvolt szép utcaképnek egyik utolsó emléke látható Fertőszéplakon, ahol több egymás melletti házat népi mű­emlékké nyilvánítottak és helyreállítottak (2).

32

A Kisalföld és peremvidékei. A terület régi házai a középmagyar vagy alföldi háztípus nyugati változatainak tekinthetők (lásd 4. tábla). A Kisalföld, amelynek déli része Magyarországhoz, északi része pedig 1920 óta Csehszlovákiához tartozik, évszázadok óta élen járt a mezőgazdasági fejlődésben. Parasztsága is viszonylag korán polgárosult. Mindez a lakóházak gyors fejlődését és gyakori átalakulását, „modernizálását" eredményezte.

A felső képünkön bemutatott martosi ház (1) jó példája az al­földi háztípus nyugati változatának. A ma Csehszlovákiához tar­tozó Martos (Martovce) falu régi magyar település, és K o m á r o m ­tól északra, a Nyitra és a Zsitva folyók összefolyásánál fekszik. Népének híres viseletét és népművészetét egy helyreállított és falu­m ú z e u m m á alakított régi parasztház őrzi. A ház ma szabadkémé­nyes konyhából, két szobából, kamrából és istállóból áll. Nád-fedeles, tornác nélküli. Utcai homlokzata, „vértelke" fűrészelt deszkadíszekkel ékesített. Ablakaira kívülről kovácsolt vastáblák csukhatók. Első szobájában nagyméretű, kívül fűtős, részben ívelt tetejű, fekvő sárkemence épült, amelyet deszkapad vesz körül.

A kisalföldi házak egyik jellegzetessége a bejárati ajtók elé épí­tett kiugró boltozat, a gádor. Szerepére, feladatára egyes elneve­zései utalnak, például szélfogó, legényfogó. Többféle változata van. K é p ü n k ö n (2) a boltozatot oszlopok tartják, de előfordul olyan gádor is, amelynek odalpillérében ülőfülkét alakítottak ki.

A régi kisalföldi házak másik fontos, a messzi múltba m u t a t ó sajátossága a konyhából fűthető, de az épület mögé kiugró kenyér­sütő kemence (3). E tojásdad alaprajzú, boltozott kemencék leg­többször téglából készültek. Felületüket sárral tapasztották be, és fehérre meszelték. Épülhettek padkára, de a talajszintre is. Két oszlopon nyugvó kis féltető, illetve tetőoldalék védte őket az esőtől. Az ilyen kemencét nemcsak télen, hanem nyáron is használták, mivel nem melegítette a ház lakóterét.

34

Palócföld (Nógrád, Heves, Gömör). Az északi magyar háztípus (lásd 5. tábla) legjellemzőbb területe. Régi házainak meghatározó sajátossága a szobabeli belül fűtős, lapos tetejű nagy kemence és a hozzá kapcsolódó füstelvezető kürtő.

Jellegzetes palóc faház látható a balassagyarmati múzeum park­j á b a n és helyben megőrzött tájházként Parádon.

Felső képünkön egy régi őrhalmi házat (1) mutatunk be. Fehér falú, zsúpfödeles. Régiségét bizonyítja a füstlyukas tető, mert ahogy haladunk előre az időben, a füstlyuk helyén a háromszög alakú, függőleges deszka homlokfal egyre n ő , alatta a ferde víz­vető pedig egyre keskenyedik. Itt még a vízvető olyan széles, hogy szinte sátorszerű. A füstlyukon távozott valaha az a füst, amelyet a szobai kemence és a szobai nyílt tűzhely lángjaitól a padlásra vezetett a fonott és tapasztott kürtő .

Az igazán régi palóc házakban a konyhának nem volt jelentő­sége, hiszen csak átjártak rajta. Az otthoni élet legfőbb színtere a szoba volt. A pitvartól hátrafelé eső helyiségben, a kamrában tar­tották a ruhásládákat, és itt aludtak a nagycsalád asszonyai.

A képünkön látható öreg őrhalmi ház jellegzetesen hosszú ház. Udvari falába két konyhaajtót is vágtak, mivel két rokon család lakott benne.

Alsó képünk hollókői utcaképet ábrázol (2). Hollókő 1909-ben leégett. Ezután házai hagyományos külsővel, de m á r szilárdabb anyagokból épültek újjá. A hollókői házakat a magyar műemlék­védelem összességükben védetté nyilvánította, és folyamatosan helyreállítja, javítja. A védett falurészbe tartozik a háromlépcsős tornyú templom is. A különös hangulatú utcák házai magasak, vízvetős tetejűek. Alattuk általában utcáról nyíló pince van. Sok köztük az előtornácos.

36

Keleti Felföld (Borsod-Abaúj-Zemplén-Ung). A táj a belül fűtős szobai kemencével ellátott északi és a kandallós, nyílt tűzhelyes keleti háztípus (lásd 5. és 6. tábla) találkozási és ötvöződési terü­lete. A képet még bonyolítja, hogy a középmagyar ház (lásd 4. tábla) Alföld felől érkező vívmányai, például a szabadkémény is korán behatolt erre a vidékre. A tüzelőberendezések fejlődése so­rán sajátos keverék megoldások alakultak ki, amelyek m i n d h á r o m nagy házvidék irányába rokonságot mutatnak.

A felső képünkön ábrázolt gönci házak (1) fából épültek. Tete­jükre lépcsőzetesen rakták föl a zsúpot. E tetőfedési mód különös szépséget kölcsönzött a régi utcaképeknek. A jobb oldali épület homlokzatának felső csúcsán még látható a füstnyílás, e házak kémény előtti á l lapotának emléke. A bal oldali házra újabb, díszes tetejű tégla kéményfej, a j o b b oldalira régiesebb, tapasztott deszka­kémény épült.

A XIX. század második felében egyre több tehetős parasztgazda épített magának a réginél magasabb, rangosabb kőházat. Bár kontyolt teteje még zsúpból készült, a képünkön bemutatott perkupai ház (2) m á r ezt az újabb építőstílust tükrözi. Vakolat­keretbe fogott ablakai, szív alakú padlásszellőzői, hangsúlyos víz­vetője és szolid vakolatdíszei harmonikus egységet adnak a hom­lokzatnak. A történeti építőstílusokból ellesett áloszlopfők virág­csokrokká oldódtak.

A falusi, kismezővárosi iparosok XIX. századi házairól ad képet a szendrői festőház (3), amelyben kékfestőmester lakott. Utcai homlokzata a népi környezetbe került klasszicizmus jegyeit mu­tatja.

38

Felső-Tisza-vidék (Szabolcs, Szatmár, Bereg). A terület régi házai a keleti magyar vagy erdélyi háztípus (lásd 6. tábla) Alföld széli változatának tekinthetők. Meghatározó jelentőségű tüzelőberen­dezésük a füst- és szikrafogó kandalló.

A felső-Tisza-vidéki ház valaha egy helyiséges volt. Ez a szoba ősének számító helyiség kiegészült nyitott pitvarral, majd a közbe­záruló pitvar túloldalán kamrával, esetleg hátsó szobával. A pit­var, vagy legalábbis annak külső része, az udvar felől sokáig nyi­tott maradt .

A táj régi szobáiban egykor alacsony tüzelőpadkák épültek. Ezeken főztek, és az itt égő tűz melegítette a szobát. A füstöt az erdélyinél kisebb, néha a falból alig kiugró kandallók vezették el. A XIX. századi változások során a kandalló gyakran kikerült a konyhába a tűzpadkával együtt. Kiegészülhetett kemencével is. Így nagyon sok átmeneti forma jött létre.

Alsó képünkön egy régies erdőháti házat (1) mutatunk be, amely Milotáról került a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumba. Fala vályog, teteje zsúp. Sátortetejének élei erősen hajlítottak, ke­rekítettek. Szobából, pitvarból és kamrából áll. A régi szokás sze­rint a pitvar egy része nyitott. Ebből az előtérszerű „ereszaljából" nyílik mind a h á r o m helyiség. A pitvarban az Alföld felől érkezett szabadkémény épült. Ide vezeti a régies szobai főzőpadka tüzének füstjét a kúp alakú, vesszőből fonott és tapasztott kandalló.

Felső képünkön egy vitkai parasztház (2) látható, amely a kis­nemesi kúriák stílusában épült a XIX. század közepén. A népi klasszicizmus jó példája. Helyiségei a kúriák hagyományaihoz hí­ven két sorban épültek. Négy szobából, előtérből és konyhából áll. Fala döngölt föld, kontyos teteje nádas. Az udvar és az utca felé egyaránt tornácos. A homlokzati tornác fölött hangsúlyos párkány fut végig.

A táj házainak szép példái láthatók a szentendrei, a nyíregyházi és az ungvári (Uzsgorod, Szovjetunió) szabadtéri néprajzi mú­zeumban.

40

Kalotaszeg. Népművészetéről nevezetes történeti-néprajzi táj a mai Románia nyugati részén, az Erdély kapuját jelentő Király­hágó és Kolozsvár között. Körülbelül 40 magyar falut foglal ma­gába.

A régi kalotaszegi házak a keleti magyar ház típusába sorolha­tók, tehát legjellemzőbb tüzelőberendezésük a kandalló (lásd 6. tábla). A cserepesnek nevezett kandalló leginkább álló téglalap alakú kályhacsempékből készült, amelyek a táj agyagművességé­nek híres remekei. A kalotaszegi kályhacsempék díszei között sok a reneszánsz művészetből származó elem. Különösen az olyan kályhacsempéket kedvelték, amelyek edényből induló életfát ábrá­zoltak (1).

Alsó képünkön egy régi magyarvalkói házat (2) mutatunk be az udvar felől. Nagyszobából, kis kamrából és egy nyitott ereszből áll. Boronafalú, vagyis fagerendákból építették. Az egymással összekapcsolódó „boronavégek" a sarkokon kilátszanak a tapasz­tott és meszelt falsíkból. Fazsindellyel fedett sátorteteje magas és meredek. Így épültek korábban a szalmatetejű kalotaszegi házak is.

A tetőket azért építették olyan magasra és meredekre, mert így könnyebben leszaladt róluk az e tájon dúsan hulló csapadék. A XIX. században az ilyen régies házak jórészt eltűntek. A kalota­szegi falvak utcaképére is a magas, fatornácos épületek lettek jel­lemzőek. Különösen gyakori a fűrészelt deszkadíszekkel ékesített utcai homlokzat.

A méltán híres kalotaszegi fafaragó népművészet leglátványo­sabb alkotásai az utcai kiskapuk (3). Általában fazsindellyel fedet­tek, félfáik vésett és festett díszekkel ékesek. A díszítőmotívumok között mértanias minták és indára fűzött virágok egyaránt előfor­dulnak.

42

Székelyföld. A mai Románia közepén, Erdély keleti szögletében terül el a számos nevezetes várost és több száz régi falut magába foglaló, magyar lakosságú Székelyföld. Mivel nagy kiterjedésű és sokféle arculatú tájról van szó, a székely paraszti élet világa és a népművészet sem egységes az egész területen. Külsőre a házak is sokfélék. Alapvetően azonban minden régi székely ház egy tí­pusra vezethető vissza, és az úgynevezett keleti magyar ház (lásd 6. tábla) változatának tekinthető. Fő jellemzője a kandallós tüzelő, amelynek azonban sokféle fajtája van. A füstfogó és füstelvezető kandalló ősi soron tapasztott vesszőfonatból készült. T ö b b helyen ezért cserénynek nevezik. Nagyon gyakori volt a díszes kályha­csempékből kirakott kandalló, a cserepes is. A régmúlt világába vezet a kandalló pest, illetve a kandalló alatti tüzelőhely pestalja elnevezése. (A bolgár eredetű pest szavunk, amely fővárosunk ne­véből ismert, hajdan kemencét jelentett.)

A legtöbb székely ház fagerendákból épült. Az épületeket szal­mával vagy fazsindellyel fedték. A házakat a rokonok, ismerősök közös munkával , kalákában építették.

A Székelyföldön egyaránt kedvelték a sátortetőt és a csonka­kontyos, széles vízvetős homlokzatokat (1). A ház lehetett tornác nélküli, oldaltornácos, valamint oldal- és előtornácos. A tornác­oszlopok általában díszesen faragottak. A ház jellegzetes helyisége az előtér szerepű eresz. Gyakori a „kétsoros" ház, ahol a szoba mögött keskeny kamra húzódik. Néhol a székely házak az utca felől emeletesnek tűnnek. Ilyen magas ház Tamási Áron szülőhá­za is Farkaslakán.

Sok székely faluban állítottak óriási, faragolt fedeles fakapukat a házak elé. Ezek a kis- és nagykapukat egyaránt magukba foglal­ják. Gyakorta galambház is van bennük. Felületük faragott in­dákkal és virágmintákkal ékesített. A székelykapuk valószínűleg a régi palánkvár- és nemesi udvarházkapuk hatására kerültek a parasztporták elé. A székely famegmunkáló, építő és faragó mű­vészet legnagyszerűbb alkotásai (2).

44

Moldva magyar helységei. A történeti Magyarország határain kí­vül, a mai R o m á n i a keleti részén, az egykori moldvai román feje­delemség területén évszázadok óta élnek magyarok. Legtöbbjük a Székelyföldről vándorolt, illetve menekült erre a tájra. A kutatók ma kb. 80 olyan falut tartanak számon Moldva területén, ahol nagyobb részt magyarok laknak. Ez a keletre szakadt és idegen környezetben élő, csángónak nevezett magyarság régies nyelvjárást és a messzi múltba muta tó paraszti világot őrzött meg. A csángók viselete, népművészete, háza, gazdálkodási módja, szokásrendje, népköltészete élő tükre egy olyan világnak, amelyet a magyaror­szági magyarság többsége már évszázadokkal ezelőtt elhagyott.

A csángók régi háza a keleti magyar háztípusba sorolható, tehát kandallós (lásd 6. tábla) és a székelyföldi ház rokona volt. Álta­lában két helyiségből állt. A külső, kisebb, átjáró és kamra szerepű helyiséget színnek nevezték. A székely eresszel ellentétben eleje nem nyitott. A háznak nevezett szoba jelentős részét a tüzelőberendezés: belül fűtős kemence, a környékén lévő padkák, valamint a gógnak nevezett, vesszőből fonott, falábakon álló kandalló foglalta el. A tűzhelynél megépített sárpadka valamikor körbefutott a falak mellett. Rajta a ludtak, üldögéltek az emberek. Később a falak melletti sárpadkákat inkább deszkapadok helyettesítették.

A moldvai magyar házak fala legtöbbször fekvő fagerendákból épült. A fák „ b ü t ü i " kilátszottak a ház sarkain. A magas tetők leg­többször szalmából készültek. A boronafalakat alul földből rakott , alacsony töltés vette körül, amely a nedvesség és a hideg ellen óvott (1).

Alsó képünkön (2) olyan telekelrendezést mutatunk be, amely­nek különböző változatai valamikor a magyar nyelvterület más tájain is gyakoriak voltak, de kivesztek. Moldvában viszont még a XX. században is előfordultak. Az ilyen láncudvarok lakóházai a telek belsejében álltak. Az utca felől érkező látogatónak először az állatok udvarán, a marhák aklán kellett átmenni, úgy jutott be a belső udvarba.

46

P Á S Z T O R É P Í T M É N Y E K

A pásztorok a pusztai legelőkön ideiglenes hajlékokat építettek maguknak. Érdemes megismernünk ezeket az épületeket, mert ősi építési módokat őriztek meg.

Kontyos kunyhó, kerek kunyhó. K ú p alakú, magas nádépítmény (1). Hegyesedő csúcsát a Tiszántúlon a „ n á d b u g á k " alatt szalma­kötéllel sűrűn körbetekerték. A tetőrészt, valamint a fent kiálló bu­gákat együtt hívták kontynak. A kontyot egy karóval átszúrták, ezen függött a bogrács. A kerek kunyhó közepén ugyanis rossz idő esetén tüzet raktak a pásztorok. A füst a konty tájékán hagyott lyukon távozott. Előfordult, hogy a kerek kunyhó ajtó­nyílása elé ereszt építettek. Belső tüzelésre is alkalmas kerek kunyhóink azért érdemelnek nagy figyelmet, mert valószínűleg több ezer évig szerepük volt a magyarság építőkultúrájában.

Vasaló. A hortobágyi pásztorok jellegzetes „szabadtéri konyhá ja" (2). Tető nélküli nádkerítés, amely védte a tüzet és az enyhelyébe húzódó pásztort. Alaprajza körte alakú.

Cserény. Vesszőből fonott táblákból állt, u tóbb a táblák deszkából is készültek (3). Jellemző volt az öt táblából álló cserény. Az ötö­dik táblát a hátsó fal meghosszabbításaként állították, hogy védel­met nyújtson a lovak számára. A fal nélküli oldalról ál talában az ételhordó taliga védte a lovakat. Ehelyett azonban a lovak eny-helyét egy hatodik cserényoldal, a végcserény is határolhat ta . A négy vesszőtáblával közrefogott cserényben tartották a pásztorok edényeiket, ruháikat, szerszámaikat, eszközeiket. Itt volt a tűzhely, és itt főztek. Ha költöztették az „állást", a cserényt szétszedték. Minden cserényhez hozzátartozott az állófa. Erre a földbe ásott oszlopra mászott föl a pásztor, ha körül akart nézni a pusztán. Alkalmas volt arra is, hogy a m a r h á k hozzádörgölőzzenek.

48

K E Z D E T L E G E S L A K Ó É P Ü L E T E K

Putriházak vagy földházak. Több évezredes építési technikákat őriztek meg. A X I - X I I I . században valószínűleg a magyarság nagyobbik része - Közép- és Kelet-Európa más népeihez hason­lóan - földbe mélyített putr iházakban lakott. A XIX. században és a XX. század elején m á r csak a legszegényebb rétegek éltek putr iházakban a városok, falvak peremén és a távoli pusztákon.

Sokféle putr iház létezett. A legegyszerűbbeket teljesen földbe mélyítették. „Bogárhátú" tetejük favázára gazt, majd földet szórtak. Egy-két helyiségükbe a végükön lehetett lejárni. A fejlettebb földházak belső terének csak egy része volt gödörben, amelynek szélére alacsony (50-100 cm magas) falak épültek. Ezeken nyu­godott a nyerges nádtető. A képünkön látható karcagi földház (1) h á r o m helyiségből: szobából, szabadkéményes konyhából és kam­rából állt. Az épületbe a konyha elé épített gádoron keresztül, tehát a ház oldalán lehetett lejutni. A szobának és a kamrának n e m volt sík mennyezete. A nyeregtetőt belülről betapasztották, és az ol­dalfalakkal egyetemben kimeszelték. Így a lakóhelyiségek légteré­be a tetőtér is beletartozott.

Barlanglakások. Hegy- és dombvidékeken még a XX. század köze­pén is lehetett látni kőbe vagy löszbe vájt barlangszerű emberi laká­sokat. Évszázadokkal ezelőtt jóval gyakoribb volt ez a lakásforma, sőt a történeti forrásokban még hegybe vájt templomról is olvas­hatunk. Különösen sok barlanglakás volt a Mátra és a Bükk falvaiban, de előfordultak a Dunántúlon és Erdélyben is. A leg­egyszerűbbek egy helyiségből álltak, a fejlettebbeknél több üre­get is vájtak egymás szomszédságába. Ezek ajtaja néha külön kü­lön nyílt, máskor viszont át lehetett járni egyik helyiségből a másik­ba. A képünkön bemutatott szomolyai barlanglakások (2) a „ran­gosabbak" közül valók, mivel a földbe mélyedő helyiségek elé mu­tatós, íves oszlopos tornácot vájtak.

50

I S T Á L L Ó K

A nagyállatok téli vagy ház körüli tartására tájanként és koronként különböző épületeket épített a magyar parasztság. Ezeket istállónak, régiesebb, ótörök eredetű magyar szóval, ólnak nevezték. A Dunántú lon legtöbbször a lakóházzal egy fedél alá, annak hátsó folytatásaként épült az istálló. Az Alföldön inkább külön épületként állt az udvaron. Néhol, mint például Erdély egyes tájain, a csűr egyik részét használták istállónak.

Voltak olyan istállók, amelyekbe egyszerre többféle állatot is bekötöttek, nagyobb parasztgazdaságokban azonban külön épült ló-, tehén- és ököristálló. A jászlakat többféleképpen is elhelyez­hették. Állhatott a hosszú jászolsor a bejárattal szembe eső, hátsó fal mellett. Kisebb istállókban legtöbbször a két végfal mellé kerül­tek a jászlak. Különösen a régi nagy tanyai istállókban voltak gya­koriak a középre helyezett kerekjászlak. Ilyen épület a képünkön látható lajosmizsei, vert falú, „farazatos" tetejű istálló is (1). Azért vágtak a falába két ajtót, hogy a közepén egykor keresztben húzó­dott „kerekjászót" mindkét oldalról megközelíthesse a jószág.

Az istállókban az állatok mellett rendszerint emberek is a ludtak. Tarthat tak itt kezdetleges „ágyakat", vagy építhettek ágynak sár­padkákat is. Az istállókban tartózkodó férfiak rendszerint tüzel­tek. A régi „tüzelős istállóknak", „tüzelős ó laknak" általában nem volt mennyezetük és kéményük. A füst az istálló légterében kerin­gett, majd az ajtón távozott. A tűz éghetett a földön az üldögélő, beszélgető férfiak között, de épülhetett tartósabb istállóbeli tüze­lőhely is tüzelőpadkával, katlannal és körben fekvőpadkákkal. Különösen a tiszántúli, nagykunsági mezővárosok határában vol­tak gyakoriak azok a „tüzelősól"-nak nevezett kezdetleges istál­lótanyák, amelyekben az egyik sarkot főző- és alvóhelynek ren­dezték be (2). Ezekben a tanyák ősének tekinthető istállókban egy fedél alatt, egy légtérben éltek az állatok és a határban ide­iglenesen kint tar tózkodó emberek.

52

F E L D O L G O Z Ó É S T Á R O L Ó É P Ü L E T E K

Pajták vagy csűrök. A paraszti udvarok legnagyobb méretű épü­letei, amelyeket a szálas gabona raktározására és cséplésére hasz­náltak. Többféle típusuk, változatuk alakult ki. Középső részük általában nagykapukkal zárható szabad térség. E piacnak nevezett területen csépelték a gabonát. Kétoldalt a pajtafiókokban tárolták a csépeletlen búzát vagy árpát, később pedig a különböző takar­mányokat . Egyes vidékeken, például Erdélyben a csűr egyik vagy mindkét felébe istállót építettek.

A pajtaépítés a hegyes-dombos vidékekre jellemző, ahol a gabo­na későn érik be, és az őszbe, télbe nyúló cséplést csak fedett helyen lehetett végezni. Sok régi pajtát láthatunk Zalában, Észak-Magyar­országon és az erdélyi falvakban.

A pajták általában a telkek végébe épültek. Állhattak azonban a lakóházaktól távol, csűrös- vagy pajtáskertekben is. Fő építő­anyaguk a fa. Tetőszerkezetük ácsművészeti remeklés.

K é p ü n k ö n egy Zemplén megyei mogyoróskai csűr látható (1). Fala „rovásfákból" készült, sátorteteje „létrás kötésű" zsúppal fedett.

Pincék és présházak. A pincék és présházak elsődlegesen a szőlő­feldolgozás, a borkészítés és bortárolás épületei. Épülhettek la­kóház alá, különálló épületként a telekre, sorba rendeződve a falu szélére, szétszórva a szőlők közé. Építőanyaguk, formájuk és hasz­nálatuk szempontjából fölöttébb sokfélék. A faluszéli pincesorok és a szőlőbeli pincék a férfiak társaséletének fontos színterei. A ké­pünkön bemutatott földbe süllyesztett, alacsony falú, nádas solti pince (2) a putr iházakhoz hasonló módon épült. Másik pincénk, az akali présházas pince (3) kőből és téglából rakott rangos épü­let. Homlokzatának díszítése a barokk és a klasszicista építészet hatásáról tanúskodik.

54

T E R M É N Y T Á R O L Ó É P Ü L E T E K

Kamra. Kerülhetett a lakóházakkal egy fedél alá, de állhatott kü­lön épületként is. Rengeteg változata alakult ki a Kárpát-meden­cében. Építészeti szempontból legkülönlegesebb a nagy hírű őrségi és göcseji kástu. Szép, védett példánya látható a szalafői Pityer­szeren (1). Ez a boronafalú, zsúpfedelű kamra egyemeletes. Föld­szintjének nyitott részében szerszámokat, zárt hombárjában sze­mes gabonát tartottak. Az emeleten szemesterményeket, gyümöl­csöt és tartalék élelmiszert raktároztak. Az őrségi kástu a szlovén és a dél-ausztriai paraszti építészethez fűződő kapcsolatok tanúja.

Kukoricagóré. A kukorica termesztése a XVIII. század óta vált jelentőssé Magyarországon. A csöves kukorica tárolására olyan épületeket kellett emelni, amelyeknek nem volt tömör faluk, tehát jól szellőztek. A legrégibb kukoricatárolók négy oszlop közé, fa-talpra vesszőből fonott „kukoricakasok", erdélyiesen szólva: „má­lékasok". Képünkön egy ívelt végű, kecses formájú változatu­kat mutatjuk be a Somogy megyei Berzencéről (2).

Szántalpas hombár. Dél-Magyarországra jellemző és balkáni kap­csolatokat tükröző szemesgabona-tartó építmény (3). Falát vesz-szőből fonták, majd betapasztották. Nyeregtetős. Régebben nádas volt, újabban cserepes. Szántalpakon áll, tehát vontatható. Helyét leginkább, a k k o r változtatták, ha tűz elől biztos helyre kellett menteni, vagy ha eladták, esetleg ha más telken élők örökölték.

Gabonás. Kamraszerű kis épület az udvar jól szemmel tar tható részén. Sokféle változata van. A képünkön bemutatott magyar-bólyi gabonás (4) téglaoszlopokon nyugvó fagerendákra fából épült, „zsilipelt" technikával. Nyeregteteje cserepes, régen bizonyá­ra nádas volt. Széles eresz alatt, tornácszerű előtéren át lehet bejut­ni a tárolótérbe. Az előtér ajtaja és deszkafala gazdagon díszített.

56

M A L M O K

A gabonamagvak őrlésére sokféle szerkezetet használtak a régi Magyarországon. A h á r o m legjellemzőbb malomfajta: a száraz­malom, a szélmalom és a vízimalom volt. Ezek nemcsak energia­forrásuk szerint különböztek egymástól, hanem építészetileg is. Díszes faszerkezeteiket faragó molnárok készítették. A malmok nemcsak az őrlés miatt voltak fontosak a falvak és mezőváro­sok életében, hanem azért is, mert a „malomal ja" jelentős társadal­mi érintkezőhelynek számított.

Szárazmalom. Nagyméretű, k ö r alakú épület, t ö m ö r oldalfala általában nincs (1). A tetőt fa- vagy téglaoszlopok tartják. Az osz­lopok között ritka léc- vagy karókerítés húzódik. Az óriási, sátor­szerű, kúp alakú tetőt, amelynek ácsszerkezete nagy mesterségbeli tudásról tanúskodik, legtöbbször fazsindellyel fedték, de készültek szalmatetős malmok is. A kör alakú malomszín mellett állt álta­lában a molnár háza. A szárazmalom teteje alatt lovak jártak körbe­körbe, és mozgatták az őrlőszerkezeteket.

Vízimalom. Őrlőszerkezetét a folyóvíz ereje mozgatja (2.) Műszaki szempontból kétféle lehet: felül csapós és alul csapós, aszerint, hogy a malomkerék lapátját felülről vagy alulról éri-e a víz. Le­hetnek vízpartra építettek, valamint vontathatók, vagyis hajómal­mok. Az előbbiek kisebb patakok, malomárkok energiáját hasz­nosították, az utóbbiakat pallón, csónakkal közelítették meg az őröltetők, mivel a malmok a nagyobb folyókon az erős sodrásban, a partoktól távol álltak. Fából, zsindelyes tetővel épültek.

Szélmalom. Többemeletes, henger alakú vályog vagy téglaépít­mény (3). K ú p alakú zsindely vagy cserépteteje körbe mozgatha­tó, hogy az óriási vitorlákat a széljárásnak megfelelően lehessen fordítani. A szélmalmok a falvak és a mezővárosok szélein épültek.

58

T E M P L O M O K , H A R A N G L Á B A K

A középkorban, de még a XVII-XVIII . században is sok magyar falu népe nem építhetett magának tégla- vagy kőtemplomot, mivel az nagyon sok pénzbe került. E szegény helységek lakói a templo­mot is úgy építették, ahogy a házaikat : fából, vesszőfonásból, földből, sárból. F a t e m p l o m u n k alig maradt mutatóba, favázas, vesszőből font falú templomunk azonban van néhány, különösen Szatmárban és a környező északkelet-alföldi területeken. Ilyen a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumba áttelepített mándi és az eredeti helyén megcsodálható, képünkön is bemutatott tákosi templom (1).

A beregi Tákos templomát 1760 körül építették, majd 1784-ben bővítették. Tetejét fazsindellyel fedték. Oldalán kis szélvédő áll a bejárati ajtó előtt. A templomtér föltűnően alacsony, alig maga­sabb, mint a lakóházaké. A szegénységet és a szép környezet meg­teremtésének igyekezetét egyaránt tükröző kis templom legnagyobb ékessége a belsejében uralkodó vidám színesség: a festett mennye­zetkazetták és a virágozott bútorok együttese.

A sík templommennyezetek deszkakazettáinak virágokkal éke­sített festése (2) a reneszánsz művészet hatására terjedt el Magyar­országon. A legdíszesebb kazettás mennyezetek a XVII-XVIII . században készültek, elsősorban református templomokban. A szí­nes kazetták és a festett templomi berendezések, a régi festő asz­talosok tehetségét dicsérik.

Faépítkezésünk jeles emlékei a hatalmas fa harangtornyok. Falusi ácsok és faragó molnárok alkotásai. A templommal egybe­épülve vagy a templom közelében állnak. A legtöbb fa harangto­rony Szatmárban, Beregben és Erdélyben maradt fenn. Képünkön a lónyai harangtornyot (3) mutatjuk be, amely 1781-ben épült. A fából ácsolt, nyúlánk, magas építményt fazsindely fedi, körbe­futó árkádos galériáján négy „fiatorony" áll.

60

T A R T A L O M

A megtelepedés formái 6 Telek, udvar 8 Háztípusok - tüzelőberendezések 10

Középmagyar vagy alföldi háztípus 10 Nyugati háztípus 12 Északi vagy palóc háztípus 12 Keleti vagy erdélyi háztípus 14 Déli háztípus 14

Magyar tájak házai 16 Duna-Tisza köze 16 Észak-Alföld 18 Tiszántúl 20 Dél-Alföld 22 Szlavóniai magyar falvak 24 Dél-Dunántúl 26 Balaton-felvidék, Bakony 28 Őrség, Göcsej 30 Nyugat-Dunántúl, Fertő vidéke 32 A Kisalföld és peremvidékei 34 Palócföld (Nógrád, Heves, Gömör) 36 Keleti Felföld (Borsod-Abaúj-Zemplén-Ung) 38 Felső-Tisza-vidék (Szabolcs, Szatmár, Bereg) 40 Kalotaszeg 42 Székelyföld 44 Moldva magyar helységei 46

Pásztorépítmények 48 Kontyos kunyhó, kerek kunyhó 48 Vasaló 48 Cserény 48

Kezdetleges lakóépületek 50 Putriházak vagy földházak 50 Barlanglakások 50

Istállók 52 Feldolgozó és tárolóépületek 54

Pajták vagy csűrök 54 Pincék és présházak 54

Terménytároló épületek 56 Kamra 56 Kukoricagóré 56 Szántalpas hombár 56 Gabonás 56

Malmok 58 Szárazmalom 58 Vízimalom 58 Szélmalom 58

Templomok, haranglábak 60

Tíz éven felülieknek

HU ISSN 0133-9591

ISBN 963 11 3157 2

M ó r a Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest Felelős k i a d ó : Szilvásy György igazgató Kossuth N y o m d a (82.0227) Budapest, 1982 Felelős vezető: Bede István vezérigazgató Felelős szerkesztő: Karádi Ilona Szakmailag ellenőrizte: D r . Kósa László Műszaki vezető: Haás Pál Képszerkesztő: Árva Ilona Műszaki szerkesztő: Supp Emilné 100 000 példány Terjedelem: 2,72 (A/5) ív. IF 4631