Thea Beckman Keresztes hadjárat farmerban

A mű eredeti címe:

Kruistocht in spijkerbroek A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Thea Beckman: Kruistocht in spijkerbroek

Lemniscaat, Rotterdam © 1973 Fordította: DAMOKOS KATALIN Illusztrációk: VISZT GYÖRGY

ISBN: 963 11 4297 3 Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó 1986

1. A NAGY UGRÁS – …ez pedig – mondta Simiak tanár úr – az

anyagtovábbító. – Dolf Wega alaposan meg volt illetődve. Tisztelettel bámulta a hatalmas gépezetet, mely a laboratórium egész hátsó falát elfoglalta. A padlón mindenütt vastag, jól árnyékolt vezetékek kígyóztak. Dolf még egy lámpácskákkal, gombokkal, fogantyúkkal teli műszerfalat is látott – és mindenütt érthetetlen számokat meg jeleket. Hirtelen nagyon aprónak érezte magát ez előtt az óriásgép előtt, amely lehetővé teszi, hogy kapcsolatba kerüljenek a múlttal. Édesapja, Wega doktor jó barátja az időgép két feltalálójának. Dolf, egy szem fia hónapokig könyörgött, míg végre megengedték, hogy most a karácsonyi szünetben megnézhesse a labort. Azt azonban nem hitte volna, hogy az anyagtovábbító ilyen borzasztó nagy.

– Mi ez? – kérdezte a középső részre mutatva, ami valami szigetelt telefonfülkére emlékeztetett. Az embermagas ajtó áttetsző volt. Nem közönséges üvegből készült, hanem Simiak tanár úr szerint elpusztíthatatlan műanyagból.

– Ide tesszük be a ketrecet vagy azokat a tárgyakat, amelyeket továbbítani akarunk – magyarázta Kneveltoer tanár úr, Simiak asszisztense.

– És vissza is térnek? – Ha szerencsénk van, igen.

– Hogyhogy szerencsénk? – Figyelj! – kezdte Simiak tanár úr. – Ha egy

ketrecben lévő állatot továbbítunk, legalább három órát kell várnunk a visszahozatallal, mert a továbbító sok energiát fogyaszt, felforrósodik, és előbb le kell hűlnie. A ketrec meg az állattal együtt egész idő alatt a múltban van, de a térnek ugyanazon a pontján, mert a gép koordinátáit így állítottuk be. Ha közben valaki eltávolítja a ketrecet, vagy az véletlenül megbillen, és egy kicsit odébb csúszik, akkor csak egy kis földet vagy homokot kapunk vissza. A kísérleti állat odaveszett.

– Miért csak állatokkal kísérleteznek? Hiszen azok nem tudják elmesélni, mit láttak a távoli múltban! – Dolf logikusan érvelt.

– Kedves fiam, az egész kísérleti stádiumban van még. Mielőtt arra gondolhatnánk, hogy embereket küldünk a múltba, biztosnak kell lennünk abban, hogy nem tesszük ki őket veszélynek. Különben is, az emberek tulajdonképpen túl nehezek.

– Hogyhogy túl nehezek? – Ezzel a készülékkel hatvan kilón felül még nem

boldogulunk. Ráadásul azt sem láthatjuk, hova kerülnek az állatok. Egyelőre még csak egyirányú a forgalom. Így hát, ha egy ember véletlenül rossz helyre kerülne, mondjuk egy mocsár vagy tó közepébe, még csak jelet sem adhatna nekünk, és menthetetlenül elpusztulna.

– És az a legrosszabb – vágott közbe Kneveltoer asszisztens –, hogy minden kísérlet után, melyet súlyosabb állatokkal, például majmokkal végeztünk, hetekre működésképtelenné válik a gép. A visszautazás olyan rengeteg energiát fogyaszt, hogy minden biztosíték kiolvad, és újra be kell szabályozni a készüléket. Van, hogy két hónapig is eltart a javítás.

– Ejha! Most rendben van a gép? – Rendben. Újév után olyan majmokkal akarunk

kísérletezni, amelyeket egyenesen arra idomítottak, hogy a környezetükből mindenféle tárgyakat húzgáljanak be a ketrecükbe.

Dolf bólintott. A fülkét nézte, és megpróbálta elképzelni, hogy érezné magát, ha beledugnák, hogy a távoli múltba repítsék…

Szinte önkéntelenül szólalt meg: – Én mernék rá vállalkozni. A két tudós rámeredt. Az előttük álló fiú még

nincs tizenhat éves. Hosszúra nőtt iskolás, akinek a történelem a hobbija, de hát tulajdonképpen még gyerek. És azt mondta… Nem, ezt nem mondhatta komolyan! Hát persze hogy olyan kalandokról álmodozik, amilyeneket a televízióban is lát, színes hazugságokról.

– Még nem vagyok hatvan kiló – mondta Dolf. – Megbolondultál! – kiáltott fel Simiak tanár úr. – Van szám és szemem. Körül tudok nézni, és

később elmesélhetem, hogy mit láttam – folytatta

Dolf csendesen. Már nem volt igazán nyugodt, a szíve vadul vert.

– Ostobaság, de még mekkora ostobaság – motyogta Kneveltoer tanár úr. A hangja azonban hirtelen megváltozott. Elbizonytalanodott.

– Túlságosan is kockázatos – tette hozzá Simiak tanár úr, de az ó hangja is rekedtebbé vált. Dolfnak annál inkább kedve kerekedett a kalandhoz, minél elutasítóbbak lettek a tudósok.

– Tökéletes kísérleti nyuszi lennék – szólalt meg. – A súlyom megfelelő, és igazán éles szemem van. Szükség esetén fegyvert is vinnék. Persze értem, hogy veszélyes lehet, de én furcsa helyzetekben is jól feltalálom magam. És különben is csak pár óráról van szó, ami épp arra elég… Tetszik tudni, van otthon egy könyvem, amiben leírnak egy lovagi tornát. Dampierre hercege rendezte Közép-Franciaországban, Montgivrayban, 1212. június 14-én. Mi lenne, ha odarepítenének? Úgy szeretném látni! És miután visszajöttem, egész pontosan elmondom majd, hogy az anyagtovábbítójuk tényleg olyan pontosan működik-e, ahogy hiszik. Mit tudnak a kísérleti állatok maguknak elmondani? Semmit. Megvizsgálhatják őket, és kikefélhetnek egy kis port a bundájukból. De akkor még semmi biztosat nem tudnak. Én hozhatom maguknak a tiszta, tudományos bizonyítékot.

Látta, hogy a két férfi habozik.

– ...és egyáltalán nem félek – tette gyorsan hozzá.

– Fiam, úgy látszik, nem érted – Simiak tanár úr nagyon komolyan beszélt –, hogy még ha bele is mennénk a dologba, amiről természetesen szó sem lehet, akkor is csak egyetlenegyszer próbálhatnánk meg visszahozni téged. Ha nem sikerül, ha az adott pillanatban nem a megfelelő helyen állsz, akkor elvesztél, és egész hátralévő életedet a középkorban töltheted.

– De pontosan ott leszek – ígérte Dolf ünnepélyesen.

– Túl könnyedén veszed a dolgot – mondta Kneveltoer tanár úr, a szeme azonban mohón csillogott.

– Fogadok, hogy a számítógéppel hajszálpontosan ki tudják számítani, hova fogok érkezni – erősködött Dolf. – Majd viszek egy darab zsírkrétát, hogy megjelöljem a helyet, és akkor pár óra múlva könnyen megtalálom. És kést is vihetek, hogy legyen mivel védekeznem, ha kell. És… és…

– Ugyan, fiacskám, hagyd abba! – kiáltotta Simiak tanár úr reszkető hangon. – Túlságosan is kockázatos. Ember még sohasem utazott a múltba. A dolog rosszul is elsülhet, és ezt a nagy felelősséget nem vállalhatjuk.

– Valakinek elsőnek is kell lennie – felelte Dolf. – És én kész vagyok rá.

Nem akart töprengeni, nem akart késlekedni. Ki akart tartani és minden másodpercet kihasználni. Soha az életben nem lesz még egy ilyen szenzációs lehetősége, hogy saját szemével lássa a középkort!

A két fizikus tovább érvelt, de ő rájuk se hederített. A „telefonfülkét” bámulta, a múltba, a lovagi tornákhoz és kalandokhoz vezető kaput. Kinn szürke, hideg tél – a laborban kellemes meleg. Dolf a kezében tartotta irhabélésű dzsekijét. Hirtelen ötlettel belebújt.

– Hadd menjek – szólt szinte parancsolóan. Az anyagtovábbító felett kronométer függött. Dolf

egy pillantást vetett a számlapra. Majdnem háromnegyed egy volt. Ösztönösen hozzáigazította a Mikulásra kapott új karóráját.

– Percre pontosan megbeszélhetjük, mikor legyek azon a helyen, ahonnan visszarepítenek – mondta.

És hirtelen megtörtént a csoda. Dolf maga sem tudta, hogy a két tudós az ő nyakasságával nem bírt, vagy pedig az jelentett ellenállhatatlan kísértést a számukra, hogy végre egyszer valóban kipróbálhatják az anyagtovábbítót. Legnagyobb meglepetésére azt látta, hogy szinte egyszerre bólintanak.

Kneveltoer tanár úr odarohant a számítógéphez, és kezdte betáplálni az adatokat.

– Azt mondtad, hogy 1212. június 14-e? Montgivray, Franciaország… Hol is a térkép, hadd lássuk pontosan, hol van… – Folyton mormogott magában, amíg a számítógéppel dolgozott. Simiak tanár úr is mozgásba lendült. Elszaladt, aztán két kis zsírkrétával jött vissza, az egyik fekete volt, a másik világossárga. Adott Dolfnak egy hosszú, borotvaéles kenyérvágó kést is, amit a fiú az övébe dugott.

– Ha a legnagyobb biztonságra törekszünk, akkor azt javaslom, mostantól számítsunk négy teljes órát – mondta a tudós. Hirtelen újra kísérletező fizikus volt. Lejegyezte, mit mutat a kronométer: 12,55.

– Az anyagtovábbító beállítása beletelik néhány percbe. Tehát körülbelül egykor röpítünk el. Jól jegyezd meg, fiam, öt órakor másodpercre pontosan hazahozunk. Megértetted?

– Ott leszek. – És Dolf már indult is a fülke felé. Kneveltoer tanár úr meg hozta a számítások

eredményét. Amikor látta, hogy Dolf kinyitja a fülke ajtaját, hirtelen újra kétségei támadtak.

– Igazán akarod?! – kiáltotta éles hangon. – Gondold meg, csak egyetlenegyszer kísérletezhetünk a visszahozataloddal…

– Tudom – válaszolt Dolf, és belépett a fülkébe. Simiak tanár úr utána ment, hogy becsukja az ajtót. De mielőtt megtette volna, még ezt mondta:

– Lehetőleg ne mutatkozz emberek előtt, Dolf. Nem megfelelő az öltözéked… Ugyan, fiam, gyere vissza, ez őrültség!

– Ezt nem gondolja komolyan – válaszolt Dolf hidegen. – Hiszen annyira akarja, hogy elmenjek!

Ez aztán olyan telitalálat volt, hogy Simiak tanár úr szóhoz sem jutott. Kneveltoer tanár úr már a műszerfal előtt ült, a gombokat és a fogantyúkat állítgatta.

Az ajtó még mindig nyitva volt. Simiak tanár úr rekedten beszólt:

– Hát jó. Pontosan a négyzetes lap közepére lépj. Igen, úgy. Vigyázz, hogy ne érj a falhoz. Hunyd be a szemed, és ne mozogj. Ne légy türelmetlen, legalább három percig eltart, amíg elég energiát fejlesztünk ahhoz, hogy… Főleg semmihez ne érj hozzá, fiam… én…

– Ne beszéljünk, cselekedjünk! – mondta Dolf. összeszorította a szemét. Azt még hallotta, hogy becsukódik az ajtó, aztán már semmi többet.

Szobormereven állt. Számolni, gondolta. Egyszerűen háromszor hatvanig kell számolni. Nyugalom…

Számolt. Lassan és figyelmesen. Már csak azért is, hogy ne kelljen gondolkodnia. Hogy egy pillanatra se veszítse el kemény nyakasságát. Hogy ne féljen, hogy rémületében ne kezdjen a karjával kaszálni, hogy ne sikoltson…

– Harmincegy, harminckettő…

Most kétszer vagy háromszor jutott el hatvanig? Tulajdonképpen mit csinál ez a két ember? Negyvenöt, negyvenhat…

Lehunyt szeme előtt színes foltok villogtak – megpróbálta inkább a számjegyeket maga elé képzelni. Ötvennyolc, ötvenki… Aztán minden eltűnt. A szó szoros értelmében. Dolf erős ütést érzett, szédelgett, egész teste sajgott. Zúgott a füle, majd fokozatosan felismerhető hangokat hallott.

Szél fújt a lombok között. Madarak énekeltek. Még mindig nem mert moccanni vagy a szemét kinyitni. Aztán meleg napsütést érzett a fején, a szédülés elmúlt. Körülnézett.

Ott volt! De hol? 2. ZÁTONYRA FUTVA Dolf Wega egy mélyút szélén állt. Mindkét

oldalon magas rézsűt látott, fákat, bokrokat, füvet és virágokat. Tőle balra az út lejtett és elkanyarodott. Jobbra emelkedett, és ott is kanyar következett, úgyhogy csak keveset látott a környékből. Lába alá nézett, s észrevette, hogy egy lapos kövön áll. Remek! Hirtelen újra mert gondolkodni, bár mozdulni még alig, hisz el sem merte hinni, hogy igaz.

De mégis. Mindenesetre másutt van. Azt azonban még ki kell derítenie, hogy valóban más korban is van-e. Az órájára pillantott. Két perccel

múlt egy. Jól jár? Igen… Újra lenézett összezárt lábára és a kőre. Hogy is találhatták el ilyen pontosan? Minden lehetséges változat közül a legjobb jött be: könnyen felismerhető és jól megjelölhető pont. Eszébe jutottak a zsírkréták, elővette őket a dzsekije zsebéből, és lehajolt. Először a sárga, aztán a fekete krétával gondosan körülrajzolta a lábát. Aztán elégedetten eltette a krétát, és lelépett a kőről. Most aztán jól meg kell figyelnem, merre megyek, gondolta. Időben vissza kell majd találnom ehhez a kőhöz. Az a szemben lévő nagy nyírfa is jó tájékozódási pont.

Nagyon meleg volt, bélelt dzsekijében lihegett, mégsem merte levetni, bár alatta még egy vastag szürke pulóvert is viselt. Ezenkívül farmer, zokni, erős téli cipő volt rajta. Egyszerűen bolondság, hiszen itt forró nyár van. A poros földút átforrósodott a napsütésben.

Dombos vidékre kerültem, gondolta, most megnézem, hova is vezet ez az út.

Egy darabig a lejtőn lefelé ment, felkavarta a port. A kanyaron túl hirtelen megpillantott egy völgyet, a távolban meg egy várost.

Az lesz Montgivray! – ujjongott. Stimmel! Egész pontosan stimmel a dolog! A meleg párán át ugyan elmosódva látta, de még messziről is észrevette, hogy nem mai város. Halványan ki tudta venni a tornyokat és a városfalakat. Mélyen alatta az úton

valami ponyvás kocsi haladt a városkapu irányába. A völgyben emberek dolgoztak a földeken.

A középkorban vagyok, a tizenharmadik századi Franciaország legközepén, ismételgette önmagának, s alig akarta elhinni. Már épp tovább akart ereszkedni a lejtőn, amikor a háta mögül, a távolból hangokat hallott. Patadobogást, kiabálást, lármát. Riadtan fordult hátra, de semmit sem látott. A kanyar eltakarta az út magasabban fekvő részét.

Egyre erősödött a kiabálás és a fegyvercsörgés – nem hangzott éppen megnyugtatóan. Vajon két ellenséges fegyveres lovag találkozott össze a tornára menet, és máris megküzdenek?

Ezt pedig látnom kell, mormogta Dolf. Csak engem meg ne lássanak!

Visszarohant, készen arra, hogy bármely pillanatban beugorjék a bokrok közé. Elfutott a megjelölt kő mellett, átvágott a kanyaron, és amit akkor látott a gomolygó porfelhőben, attól arról is megfeledkezett, hogy elrejtőzzék.

Harcoltak, de még hogy! Két lovas megtámadott egy harmadik férfit, aki szamáron ment arra. A szamár a bokrok közt bőgött. A férfi meg, most már gyalogosan, kiabált és hatalmas dorongot lóbált. A két lovas barna felsőruhát viselt, bőrmellényt és bőrsisakot. Biztos, hogy nem voltak lovagok, esetlen lovaikon nem volt díszes nyeregtakaró, toprongyosnak és elhanyagoltnak látszottak. Szemmel láthatóan életlen kardokkal verekedtek,

az áldozat hevesen védekezett a bunkójával. Abban a pillanatban, amikor Dolf meglátta őket, a szamarasnak épp sikerült akkorát csapnia az egyik támadó karjára, hogy a kardja elrepült, és néhány méternyire a porba esett. Mégiscsak egyenlőtlen küzdelem volt, bármilyen bátran védekezett is ez az ember. Dolfnak felforrt a vére.

– Útonállók – mormolta. Megfeledkezett az óvatosságról, mert látta, hogy

a szamaras marad alul, hát dühösen kikapta a kést az övéből, és előrerohant. Közvetlenül maga előtt egy lábat látott, mely épp megsarkantyúzta a lovat. A dühtől vakon szúrt. Feje fölött éles kiáltást hallott, innen tudta, hogy kése áthatolt a ruházaton, és felhasította a rabló combját. Dolf rögtön visszahúzta a kést, és vaktában felfelé döfött vele. A kard feléje süvített, a fiú félrehajolt, de azért kapott egyet a vállára. A felfelé tartott kés azonban fölfogta az ütés erejét, és így nem hatolt át vastag kabátján, bár válla és karja is sajgott. Újra a láb felé szúrt…

A másik rabló ebben a pillanatban üvöltve bukott le a lóról. A szamaras rántotta le. Dolf ellenfele, akinek a combja már erősen vérzett, megfordította a lovát, és le akarta gázolni a fiút, aki még idejében félreugrott. A rabló nem fogta vissza a lovát, hogy újra megtámadja, hanem elnyargalt. A gazdátlanná vált ló követte. Rövid idő múlva

eltűntek. A másik rabló még mindig az úton nyöszörgött. Aztán egy újabb csapás, és csönd.

A harc véget ért. Dolf lihegve ereszkedett le az út menti száraz

fűbe, izzadt homlokából kisimította a haját, és elképedten nézte a kezében tartott véres kést.

Alaposan eltaláltam… megsebesítettem egy embert, villant át rajta.

A Szamaras ott állt előtte. Ő is lihegett, és a verítéket törölgette az arcáról. Mondott valamit, de Dolf nem értette. Nem is próbálta megérteni, annyira megviselte a harc. Most, hogy vége volt a küzdelemnek, szégyellte magát, sírni tudott volna. Bal válla égett, mint a tűz.

Úgy látszott, a Szamaras magához tért. Elment, hogy megfogja a szamarát. Aztán az állatot egy fához kötötte, és odament a rabló mozdulatlan testéhez, ami még mindig az út közepén hevert. Dühösen belerúgott a holttestbe.

Dolf megdermedt, mikor ezt látta. A rabló halott. Ez a félelmetes bunkós Szamaras ütötte agyon. A fiú reszketett.

Mikor a férfi intett neki, nehézkesen állt fel. Bal karjához kapott, félt, hogy eltört, de nem volt baj.

A Szamaras fejtől fogta meg a halott rablót, és intett Dolfnak, hogy ő meg lábhoz álljon. Közös erővel az út szélére vonszolták. Aztán egymásra néztek, és Szamaras mosolygott. Dolf rájött, hogy nem kell félnie. Megmentette ennek az embernek

az életét! Különben is ez a középkori ember egyáltalán nem viselkedett ellenségesen a fiúval. Újra megszólalt, és Dolf úgy vélte, azt a szót hallja, hogy „köszönöm”.

A férfi eloldozta a szamarat, és intett Dolfnak, hogy kövesse. Nagyon szívesen vele tartott, hisz úgy érezte, ebben a világban életveszélyes egyedül járni. Mi történik, ha az elmenekült rabló segítségért siet, vagy valami hasonló…

A férfi nem a városba indult. Néhány száz méterrel odébb rátért egy ösvényre, mely a domboldali füves tisztásra vezetett. Innen jól látták az egész völgyet és a távoli várost. Körülöttük teli torokból énekeltek a madarak. A magasban héják köröztek. A levegő meleg volt, illatos és tiszta. Dolfnak hirtelen olyan érzése támadt, mintha vakációznék. Szamaras kenyeret és hideg sültet vett elő a tarisznyából, és Dolfot is megkínálta. Leültek a fűbe, és kedélyes falatozásba kezdtek.

A kenyér roppant finom volt. Dolf az első falás hús után meglepetten nézett fel. Nem tudta eldönteni, hogy juh vagy disznóhús-e, de az íze… Vadíze volt! Más szót nem talált rá. Szamaras nem szólt többé, ő is evett. Erős fehér fogával beleharapott a kenyérbe, nagydarab húsokat tépett le, időről időre kortyolt egy bőrkulacsból, amit Dolfnak is odakínált. Dolf beleivott. Mintha hígított bor lett volna a kulacsban, enyhén savanykás és friss ízű. Azonnal oltotta a szomját.

A válla még fájt, de már kevésbé. Olyan kellemesen kezdte magát érezni, hogy végre le merte vetni a dzsekijét. Látta, hogy a másik csodálkozva nézi a pulóverét és a farmerét. Dolf csak most vette észre, hogy a társa is fiatal. Hosszú, sötét haja volt, szép barna szeme és napbarnított bőre. Zöld tunikát viselt, derekán bőrövvel, melyen hüvelyben rövid tőr lógott. Barna csizmát hordott, mellette meg ott hevert a kalapja, tulajdonképpen apró, zöld félgömb. Dolf nagyon divatosnak látta, olyan volt, mint az amszterdami egyetem valamelyik fura öltözetű diákja.

Befejezték az evést. Szamaras egyenest Dolf szemébe nézett, aztán saját mellére mutatott.

– Leonardo – mutatkozott be –, Leonardo Fibonacci da Pisa.

– Pisa? – dadogta Dolf csodálkozva. Félt, hogy nem jól értette.

De a másik bólintott. Dolf érezte, azt várja, hogy ő is mutatkozzék be. Úgy látszik, ehhez az ember születési helye is hozzátartozik.

– Rudolf Wega van Amstelveen. Arra is most jött rá, hogy bajok lesznek a

nyelvvel. Nem tud franciául, hogy a frankról ne is beszéljünk! És ami a latint illeti, hát abban sem tündöklik…

Leonardo meglehetős gyors beszédbe kezdett. Dolfnak csak úgy zúgott a füle. De azt rögtön megértette, hogy ez a nyelv nem középkori francia

és nem is olasz. Egy kicsit hasonlított a hollandhoz meg a némethez, és mégis egészen más volt…

– Lassabban – kiáltotta –, így nem értem! A másik megértette, és újra belekezdett a

mondókájába, de most egész lassan és mindent külön hangsúlyozva, sok kézmozdulattal kísérve. Dolf nagyon figyelt. Egy csomó szót felismert… Német volt! Ez a középkori német, döbbent rá. És nem is olyan nehéz megérteni, ha a másik lassan beszél.

Valóban értette valamennyire Leonardo szavait. Megtudta, hogy a fiatalember diák, két évig tanult a párizsi egyetemen, és most Bolognába tart, hogy ott fejezze be a tanulmányait. Már hetek óta úton van, és nemigen voltak nehézségei, amíg vagy egy órája hirtelen meg nem támadta a két rabló. Azt hitték, a magányos utazó könnyű zsákmányuk lesz, nem számoltak azonban Leonardo félelmetes dorongjával, a fürgeségével meg az idegen legjobbkor jött segítségével.

Dolf nagy nehézségek árán körülbelül ennyit hámozott ki a történetből. A diák persze most azt várja, hogy ő is meséljen valamit magáról. Dolf beleizzadt. De azért megtette, ami tőle tellett. Próbálta úgy ejteni a szavakat, ahogy Leonardótól hallotta, és elmondta, hogy Montgivrayba igyekszik, Jean de Dampierre herceg nagy lovagi tornájára. És rámutatott a távoli városra.

– Dampierre? Montgivray? – kérdezte Leonardo csodálkozva. Dolf bólintott, és megismételte a címet. Újra odamutatott a hőségben reszkető városra.

– Ott. Montgivray. Leonardo a fejét rázta. – Az nem Montgivray – mintha ezt mondta volna.

– Az Spiers. – Spiers? – Dolf nyugtalanul mutatott északra. –

És ott? Az Montgivray? Leonardo újra határozottan megrázta a fejét, és

szintén északra mutatott. – Arra Worms van. Dolf eltátotta a száját. Lehetetlen. Worms

németországi város, a Rajna mellett fekszik… És az a Spiers, odalenn, talán az is…? Szemét beárnyékolva ijedten nézte a várost. A forró, párás levegőben alig lehetett kivenni a körvonalait. De Dolf lassan meglátta a magasba szökő templomtornyot, még a formája is ismerősnek tűnt. Három évvel azelőtt a szüleivel Speyerben volt, mikor Svájcba utaztak. Forgalmas városra emlékezett, ipartelepekre, a Rajnán átívelő pompás hídra, széles utakra és főleg a hatalmas dómra, amely részben még a tizenkettedik századból származott. Vajon ez ugyanaz a templom? Vajon Speyer és Spiers ugyanaz a város? Hisz akkor nem Franciaországban van, hanem Németországban. De hát az lehetetlen.

A város mögött széles ezüstszalagot látott, folyót.

Rámutatott. – Az a Rajna? Leonardo bólintott. Te jó ég, gondolta Dolf, akkor

mégis rossz helyre kerültem! Hirtelen a diákhoz fordult.

– Melyik évben vagyunk? – 1212-ben. Ez tehát rendben. – És a dátum? – Tessék? – A hónap melyik napja? Leonardo végre megértette. – Szent János. Ettől ugyan Dolf nem lett okosabb, de nem mert

tovább kérdezősködni. Máris érezte, hogy Leonardo kíváncsisága kezd bizalmatlansággá változni.

– Szent János – mormogta a diák. – Bűvös éjszaka. Dolf ebből semmit sem értett. Még egyszer megpróbálkozott.

– De hát a hónap hányadik napja? – Huszonnegyedike – felelte Leonardo, és

nagyon csodálkozott, hogy Dolf nem tudja. A fiú hallgatott, gondolkozott. Tíz nap különbség! Hibázott volna a számítógép? Vagy az ő századában és ebben más-más lenne az időszámítás? Elhatározta, hogy amint visszatért saját korába, pontosan utánajár a dolognak. Hirtelen meghallotta a diák kérdését:

– Te honnan jössz? Ezt megértette. – Amstelveenből. Leonardo felvonta a vállát. – Az Hollandiában van – magyarázta Dolf. – Aha… szóval Hollandiából jössz? – Onnan. – Akkor miért nem érted, amit mondok? Hiszen

Hollandiában is így beszélnek! Vagy csak a saját tájszólásod ismered?

Te jó ég, de bonyolult, gondolta Dolf nyugtalanul. Sokkal nehezebb, mint vártam. Felsóhajtott, és megpróbált visszaemlékezni, hogy mit is tud a középkorról. Mindenki katolikus. Küzdelem a német császárok és a pápa között a hatalomért. Hatalmas katedrálisok, mint az ott lent, a spiersi dóm. Veszélyes utak, nehézkes közlekedés, keresztes hadjáratok, lovagi tornák, csatározások a fejedelmek és lovagok közt. Gyermekcipőben járó tudomány, tehát sok babonaság. Az emberek ördög elleni varázsszereket hordtak, minden apróság miatt keresztet vetettek, és minden bajukért a sátánt okolták. Az utak és a tengerek veszélyei ellenére sokat utaztak…

Felnézett és megpillantott két barna nyuszit, amelyek hátsó lábukra állva nézték. Hallotta, hogy Leonardo nevet, és egy apró göröngyöt dob az állatkák felé. Könnyedén elugrattak.

És mögötte, a fákon és bokrokon madarak daloltak. Milyen pompás körülötte a vidék! Háborítatlanul ragyog szépsége a nyári

napsütésben. A domboldalakon és a tágas völgyben, melyet folyó szelt át, emberek dolgoztak a gyümölcsösökben és a szántókon. Nem zúgtak autók, nem búgtak repülőgépek. Nem bűzlik se gyár, se kipufogógáz. Dolfnak hirtelen könnyek szöktek a szemébe. Hova tűnt ez a pompás világ a huszadik századra?

Lassan beszélt Leonardóhoz: – Ne légy bizalmatlan velem, barátom.

Mindennapi legény vagyok, eltévedtem. Én is diák vagyok.

– Tehát tudsz latinul? – Nem valami jól. – Hát mit tudsz? Matematikát? – Igen – mondta Dolf megkönnyebbülten. Nem

nagyon szeretett ugyan számolni, de sejtette, hogy nemigen marad el a középkoriak mögött.

Lopva az órájára pillantott. Másfél óra már eltelt. Ha úgysem láthatja a lovagi tornát, hiszen rossz helyre került, jó lenne közelebbről megnézni azt a várost ott lenn.

Leonardo azonban észrevett égy homokos helyet, és odahúzta Dolfot. Egy száraz gallyal rajzolni kezdett: egy háromszöget meg egy paralelogrammát. Dolf somolygott, átvette a gallyat, és lerajzolt egy csonka kúpot, egy négyzetet és egy gúlát. Aztán szívélyesen kezet ráztak. Egymásra találtak.

Dolf életében először sajnálta, hogy csak a matematika alapjait ismeri.

Tréfából a homokba írta Pitagorasz tételét: a2 + b2 = c2. Úgy látszott, Leonardo nem érti. Kérdőn mutatott a jelekre. Persze, hát római számokat használ, gondolta Dolf ijedten. Gyorsan eltörölt mindent, és leírta egytől tízig a római számokat, alája az arab számokat, szintén tízig. Leonardo rögtön fellelkesedett.

– Ezek keleti jelek! – kiáltotta. Dolf bólintott. – Igen, mindig ezeket használjuk. Könnyebb így

számolni, mint a római jelekkel. Vajon megértette a másik? Mindenesetre tudta,

miről beszél Dolf. – Már hallottam erről, de nem ismerem őket.

Mutasd csak meg. Kerestek egy másik helyet, ahol több volt a

homok, és Dolf elkezdte. Egy darabig az egyszerű elemi iskolai számtant magyarázta a középkori vándordiáknak. Leonardónak gyors volt a felfogása, de Dolfot sokszor megzavarta a különös nyelv. Főként a zérus használata lelkesítette föl a diákot.

Az idő repült. – Hol tanultad ezt? – kérdezte az olasz. – Az iskolában, Hollandiában. – Lehetetlen! – kiáltotta Leonardo. –

Hollandiában barbárok laknak, ostoba lovagok és

még ostobább papok, akik alig tudnak latinul. Még egyetemük sincs.

Dolf újra nyugtalankodni kezdett. Lopva az órájára pillantott és megijedt. Fél öt! A sok számolásban, meg ahogy próbálta magát megértetni ezen a furcsa keveréknyelven, teljesen megfeledkezett az időről. Most aztán nem nézheti meg azt a pompás középkori várost. A „négyórás időutazást” fecsegessél, számolgatással, sőt verekedéssel töltötte… És mivel bizonyíthatja Kneveltoer tanár úrnak, hogy tényleg a tizenharmadik században járt, a Rajna menti Spiers feletti dombokon? De hát ez a Leonardo olyan helyes srác!

Felállt, leverte nadrágjáról a homokot, és fogta a dzsekijét.

– Mennem kell – mondta fáradtan. Leonardo is felemelkedett.

– Miért? Hova kell menned? Maradjunk együtt – javasolta.

Dolf rosszkedvűen megrázta a fejét. Zsebre vágta a kezét, mint mindig, ha zavarba jött. Ujjaival megérintette a zsírkrétákat. Neki már nincs rá szüksége, és remélte, hogy Leonardo örül majd neki.

– Tessék – mondta, és a diáknak nyújtotta a két kis rudat –, fogadd el tőlem búcsúajándékként… írni lehet vele.

Vajon megértette-e a legény? Dolfra bámult, aztán a kezére, ujjával habozva megérintette a krétákat. Dolf körülnézett, felvett egy követ, a fekete zsírkrétával vonalat húzott rá.

– Látod? Fogadd el, barátságból. Leonardo felragyogott. Bólintott, a nyakához

kapott, és levette a láncként hordott vékony zsinórt. A zsinóron medalion függött, a Szűzanya zománcképe. Ahogy eltette a zsírkrétákat, Dolf kezébe nyomta a függőt.

A fiú úgy megörült ennek az ajándékcserének (igazi XIII. századi medál, majd néz Kneveltoer tanár úr), hogy a képecskét ajkához emelte. Leonardo tetszéssel figyelte. Aztán kezet ráztak.

Dolf nyakába akasztotta a zsinórt, a medált pulóvere alá rejtette, felvette a dzsekijét, még egyszer intett, és felszaladt a lejtőn. Emögött kell lennie a fehér, poros útnak. Háromnegyed öt, még bőven van ideje, hogy elérje a követ, ahova érkezett, és türelmesen várja, hogy visszarepítsék a huszadik századba.

De amikor felért a dombtetőre, megdermedt a rémülettől. Nem az elhagyatott mélyutat látta maga előtt. Csak most jutott el a tudatáig az a hang, amit az előbb félig-meddig hallott. Tisztán éneklő gyermekhangok. És közben sok ezer gyerekláb csoszogása, ahogy felverik az út porát. Elkeseredetten nézett le a magasból a számtalan gyerekfejre, amelyektől még az utat sem látta.

Gyermekmenet vonult ott lenn, éneklő, gyalogló gyerekek százával! Sőt ezrével! Megszámlálhatatlanok voltak.

Semmi mást nem látott, csak menetelő gyerekeket, akik teljes szélességében elfoglalták az utat. Jobb felé nézett, keresve a kanyart. Sehol semmi, csak az énekelve vonuló gyereksereg. Szent János-napi körmenet?

De hát neki meg kell találnia a követ – most rögtön! Az üres úton jól felismerhető volt a jel. Most, a számtalan sok gyerekláb közt, a szállongó porban már nem látta.

És nem néztek se fel, se hátra. Csak mendegéltek lefelé a domboldalon, Spiers irányába. Honnan jöhettek? Olyan nagyváros az a Spiers, hogy egyszerre sok ezer gyerek kelhet belőle útra? Kirándulni voltak, vagy búcsújáró helyen?

Kérdések, és nincs idő megkeresni a választ. Nem állhat itt, gyorsan meg kell találnia a követ. Izgatottan lejjebb ereszkedett. Egy kicsit jobbra megismerte a fiatal nyírfát, amit elsőnek pillantott meg, mikor a helyváltoztatás után kinyitotta a szemét. A kő épp azzal szemben volt. Elindult feléje, szíve vadul vert, hirtelen borzasztóan izgatott lett. Ha a gyerekek egy kicsit félrehúzódnának. Csak engednék át…

A mélyúton viszont nem volt elég hely. Helyet akartak ugyan adni a nagyfiúnak, aki térddel-

könyökkel próbált magának utat törni az árral szemben, de hát a mögöttük jövő gyerekek lökték őket előre, úgyhogy majd elestek.

Apró kezek kapaszkodtak Dolf karjába és hátába. Sovány kis testek ütődtek hozzá. Rálépett egy meztelen lábra, és fájdalmas kiáltást hallott.

A kő! Hol van a kő? Tanácstalanul nézett körül. Látta, hogy a magasból Leonardo is meglepetten bámulja a gyerekek egyre hömpölygő folyamát. A diák intett neki, Dolf azonban nem válaszolt. Tovább küzdött az áradat ellen, hogy odajusson a nyírfához, hiszen a kőnek ott kell valahol lennie. És közel is volt hozzá.

Egy nagyfiú meglökte. Néhány kislány a karjába kapaszkodott, hogy el ne essenek. Egy másik fiú, aki szürke rongyokba volt öltözve, váratlanul felpattant valami magaslatra, és vadul lóbálta a karját. Valami érthetetlent kiabált. Dolf egyszerre megértette, hogy a parasztfiú a kövön áll! A mellette elvonuló gyerekek közül sokan fölnéztek, a parasztfiúra mutogattak, nevettek rajta. Néhányan vidáman visszakiabáltak neki. Dolfot rángatták, lökdöstek, meg kellett vetnie a lábát, nehogy magukkal sodorják.

– Engedjetek át! – sikoltotta a gyerekfejek tengere fölött. – Hé, te, menj onnan! Nekem kell odaállnom!

A kövön álló fiú tánclépésekbe kezdett, és grimaszokat vágott. Komédiázott. Az elhaladó

gyerekek ujjongva kiabáltak neki, sokan megálltak, és akárcsak Dolf, megvetették a lábukat. Falként álltak Dolf és a fiú között. Dolf pánikba esve ütött, vágott, rúgott. Egypár gyerek sikoltozott, elhúzódott a kőtől. Dolf felnézett. A kő üres volt, és azon a helyen, ahol az előbb még tisztán látta a zsírkrétával rajzolt köröket, most üres mélyedés látszott. Dolf egy ugrással ott termett. Meg se moccant, szíve a torkában dobogott, alig kapott levegőt, ahogy ott állt. És kétségbeesetten újra számolni kezdett.

– …öt, hat, hét – csak nehogy gondolkoznia kelljen, és nehogy agyába engedje a kérdést: hová lett az a fiú?

Lehunyta a szemét. – …huszonhárom, huszonnégy, leugrott, magam

láttam, huszonnyolc, huszonkilenc, a gyerekek azért sikoltoztak, mert meglöktem őket, nem azért, mert… harmincöt, harminchat… Mindjárt újra jön az ütés, és ott állok Simiak tanár úr laboratóriumában. Negyvennyolc, negyvenkilenc, az a fiú egyszerűen leugrott, és én nem késtem el.

Nem mert az órájára nézni, nem mert moccanni, és főleg nem merte önmagának bevallani, hogy látta, amit látott: egyszer csak sehol sem volt az a tizenharmadik századi fiú, aki még az előbb nagy lendülettel ott táncolt a kövön.

De akárhogy próbálta is meggyőzni magát, kiverni a fejéből azt, ami a szeme előtt játszódott

le, a lelke mélyén holtbiztos volt benne, hogy azt a fiút repítették el, és hogy ő, Dolf Wega elkésett.

Hirtelen a fülébe csengett Simiak tanár úr kemény hangja, amint magyaráz:

– És ha nem sikerül, úgy értem, ha nem vagy ott a megfelelő pillanatban, életed hátralevő részét abban a korszakban kell leélned.

Akkor elvesztél a számunkra. Dolf mély lélegzetet vett, összeszedte magát,

kinyitotta a szemét, és az órájára nézett. Hat perccel múlt öt. Állva maradt, még mindig reménykedett, pedig tudta, hogy hiába. Lassan múltak a percek, de semmi sem történt. Most már tudta: zátonyra futott, elszalasztottá a lehetőséget. Az egyetlen lehetőséget… Az ijedtség és csalódás okozta megrázkódtatás lassan csillapodott. Újra rendszeresen kezdett gondolkozni. Még mindig a kövön állt, a frissen keletkezett mélyedésben – és tudta, hogy mi hozta létre ezt a mélyedést. Kneveltoer tanár úr semmit nem mert kockáztatni, és a legnagyobb teljesítményre állította az anyagtovábbítót. Most aztán jó néhány hónapra használhatatlanná vált a készülék…

Halálos fáradtan, minden reményét elvesztve roskadt Dolf a földre, s úgy nézte, de alig látta a még mindig arra masírozó gyerekeket. Sokkal lassabban meneteltek már, soraik között nagy hézagok voltak. Halálos kimerültségükben már képtelenek voltak énekelni, tréfálkozni, nevetgélni

vagy akár csak imádkozni is. Dolf elnézte őket, de alig hatolt el a tudatáig, amit látott. Csak vánszorogtak, a legtöbb kis sereghajtó aprócska lány volt, vagy egészen kicsi gyerek, mindegyik rongyokba burkolózott, és sovány arcocskájuk maszatos volt. Aztán egy ideig semmi, és utána újabb kis csoport, csosz-csosz-csosz, vonszolták magukat mezítláb, és nem volt bennük elég szusz, hogy megszólaljanak. Dolf látta, hogy egy hat év körüli gyerek elesik. Sírt. Egy valamivel nagyobbacska társa felemelte, és magával húzta. Aztán egyszer csak megjelent egy büszkén lépegető fiú. Pompás ruhája volt, lábán puha csizmát viselt, ezüsttel kivert övében tőr függött; olyan szép volt, mint egy festett kép. Mindkét kezébe egy-egy kimerült apróság kapaszkodott, és vígan beszélgetett velük. Utánuk újra a lerongyolódott támolygók sántikáltak, sírtak, bukdácsoltak a kimerültségtől.

Vajon honnan jön ez a rengeteg gyerek, és hová tart? Mit jelent ez az áttekinthetetlen körmenet, aminek csak nem akar vége szakadni? Előtte újra megbotlott egy gyerek, de ezt nem emelték fel, ott feküdt mozdulatlanul. Csosz-csosz-csosz, haladtak el mellette a többiek léptei.

Dolf nem tudta tovább nézni a dolgot. Nem akarta, hogy ez a gyerek ott feküdjék az úton, nem messze attól a helytói, ahol néhány órával azelőtt egy rabló pusztult el. Felugrott, előresietett, lehajolt

a kislányhoz, és lábra állította. Amikor meglátta az arcocskáját, megrettent. Mélyen beesett szeme csukva volt, az arca is csontsovány. Szinte alig volt súlya. Él még?

Kétségbeesetten nézett körül. Már csak egy-egy gyerek haladt el mellette, maguk elé meredtek, lábukat gépiesen emelgették, teljesen eltompította őket az éhség és a kimerültség. Mit kezdjen ezzel az eszméletlen gyerekkel a karjában?

Hirtelen mellette termett Leonardo, sarkában hű szamarával.

– Meghal! – kiáltotta a magából teljesen kikelt Dolf. Leonardo megfogta a vékony csuklót, aztán újra elengedte.

– Meghalt – mondta szomorúan. Dolf lassan leeresztette az apró holttestet. – Miért? – Arcán patakzottak a könnyek. – Mi

történik itt egyáltalán? Hova igyekeznek ezek a gyerekek?

Leonardo nem válaszolt. A halott gyereket elvonszolta az útról, és a bokrok alá fektette. Kis kezét jámborul összekulcsolta a mellén, keresztet vetett rá, imát mormolt, és elkezdett köveket hordani a holttestre. Dolf mellé térdelt és segített. Hallotta, hogy a háta mögött csosz-csosz-csosz, újabb gyerekek jönnek.

Hát sosem lesz vége ennek a menetnek? Hányan jönnek még, akik már betegek, és jártányi erejük sincs? Leonardo felállt.

– Későre jár. Jobb lenne, ha bemennénk a városba. Bár félek, hogy ott ma este bezárják a kapukat.

Dolf lassan hozzászokott a beszédéhez, és egész jól értette. De a kérdéseire nem kapott választ.

– Kik ezek a gyerekek? – makacskodott. Leonardo a fejét rázta, őt is megrendítette, ami

történt. – Ezek a gyerekek… már hallottam róluk. Ez a

gyermekek keresztes hadjárata. – Micsoda? – A Szentföldre tartanak, hogy felszabadítsák

Jeruzsálemet a szaracénok uralma alól. Dolf tátott szájjal bámult rá. – Ezek… ezek a szerencsétlenek? Leonardo

bólintott. – Azt akarod mondani, hogy ezek a gyerekek a

törökök ellen akarnak harcolni? Leonardo szomorúan nézte a kőhalmot, mely

alatt a halott kislány feküdt. – De hát hogy képzelik? – hüledezett Dolf, aki

egy pillanatra megfeledkezett a saját nyomorúságáról. – Egész kicsiket is láttam köztük, akik nem lehettek többek hathét évesnél. Hát micsoda keresztes hadjárat ez? Ilyen nincs…

Nem tudta, hogy Leonardo megértette-e, de végül is kapott valami válaszfélét:

– Ez a gyermekek keresztes hadjárata. Franciaországban is volt ilyesmi, ott azonban nem voltak ennyien. Hallottam róla…

– Nem értem – dadogta Dolf. – Nem, én sem. Mikor először hallottam, nem is

akartam elhinni. Most viszont magam láttam. – Nem – mondta Dolf. – Álmodom. Rossz álom

az egész. Nemsokára felébredek, és örülök, hogy nem volt igaz. Gyermekek keresztes hadjárata… Elgondolni is kész bolondság. A keresztes hadjárat a férfiak dolga, a páncélos lovagoké, nem a gyerekeké.

Leonardo hallgatott. Megragadta a szamárka kantárszárát, és elindult. Dolf hirtelen megijedt, hogy magára marad ebben az érthetetlen világban, és utána sietett. Utolértek egy kisfiút, aki nehézkesen bukdácsolt. Meztelen lába vérzett. Leonardo egy szót sem szólt, felkapta a fiúcskát, és felültette a szamár hátára. Kicsit később az út széléről felszedett egy zokogó kislányt, és a fiúcska mögé ültette. Még mindig nem szólt egy szót sem. Dolf sem, de szívében melegség támadt, mintha a mellében gyűltek volna össze a forró könnyek, amelyeket elfojtott. Ez a különös diák, aki olyan közömbös maradt a rabló halálakor, aki nyugodtan az út szélére vonszolt és eltemetett egy halott kislányt, ugyanez a diák törődött a nyomorult lemaradozókkal. Dolf hirtelen oldalt pillantott, a másik kemény arcára. Aztán alig merte már a

szemét használni, mert mintha újabb halott gyereket látott volna, aki megtört szemmel mered a könyörtelen égre.

Így haladtak csendben Spiers városa felé, ahol szóltak a harangok, és becsapódtak a kapuk.

3. A VIHAR Spiers lakosai a vészharangokat hallván, félve és

csodálkozva tódultak elő a házaikból. A városfalakra rohantak, és nyugtalanul kérdezősködtek, ugyan miféle ellenség közelít. Nemigen kaptak választ. Akinek sikerült valami kilátóhelyre férkőznie, látta, hogy az úton gyerekek áradata hömpölyög a város felé – és mindent megértett.

– Ezek azok a gyerekek, akik úton vannak a Szentföld felé! – kiáltották a többieknek. – Az a sok ezer apró tolvaj és fosztogató.

Néhány asszony mégis azt követelte, hogy nyissák ki a kapukat, és engedjék be a városba a gyerekhadsereget. De a városatyák nem engedtek. Elmondták a polgároknak, hogy szinte egyetlen német város sem engedi be a gyerekeket. Túlságosan is sokan vannak! Az apróságok általában ki vannak éhezve, és amint elárasztják egy-egy város utcáit, mindent elvisznek, amihez csak hozzáférhetnek. Hiszen amúgy is meg vannak róla győződve, hogy Isten minden bűnüket megbocsátja, mert majd felszabadítják Jeruzsálemet. Azt akarják vajon

Spiers polgárai, hogy kifosszák a házaikat és üzleteiket? A városatyák figyelmeztették a polgárokat: okosabban teszik, ha inkább a saját gyerekeiket is bezárják, hisz mindenki tudja, milyen erővel csábítja Miklós gyermekhadserege a kölyköket. Még lovagok és nemesurak csemetéi is megszöktek a váraikból, hogy csatlakozzanak a gyerekek keresztes hadjáratához, bár zömében csavargók, árvák, lusta, engedetlen kis teremtések, akik kalandvágytól hajtva keltek útra, és attól sem riadnak vissza, hogy meglopják a becsületes polgárokat. Hát nem jobbágy volt maga a vezetőjük, a fiatal Miklós is? Ostoba, írástudatlan birkapásztor, aki azt állítja, hogy látomásai voltak, és angyalok hangját hallotta.

– Igen – mondták a városatyák gúnyosan –, a gazdagság látomása lebegett a szeme előtt, és az arany csengését hallotta, nem mást!

– Ez istenkáromlás! – kiáltotta a tömegből egy éles hang. – Miklós szent fiú, Isten elhivatottja.

A városban megoszlottak a vélemények. De mivel a többség, aki a vagyonát féltette, ragaszkodott ahhoz, hogy a kapuk zárva maradjanak, zárva is maradtak.

Néhány jószívű ember felment a városfalra, és nézte a lent elvonuló gyerekeket. Kenyeret cipeltek oda, és ledobálták a falon, a kolduló gyerekek közé, azok meg rémes visongással vetették rá magukat, összeverekedtek, és a földön

henteregtek. Olyan kétségbeesetten igyekeztek némi táplálékhoz jutni, hogy az ételt beletaposták a porba. A kicsiknek és a gyengéknek semmi sem jutott.

Spiers polgárai nemsokára látták, hogy a gyerekek a várostól kissé távolabb telepednek le, és óriási tábort ütnek a folyóparton. Kimerítette őket az egész napi forróság és a menetelés. Itt legalább a szomjukat olthatják, és talán némi halat is foghatnak, hogy elverjék az éhüket. Több száz gyerek merészkedett bele a folyóba, még a sekély vízen túl is. Néhányan belefulladtak.

Estefelé a folyóparton fellángoltak a tábortüzek. Sült hal és hús illata lengett a város felé. Hogy jutottak a gyerekek húshoz? És liszthez? Biztosan megdézsmálták a folyóparti gabonaföldeket, a félérett kalászokat kövek között őrölték meg, és durva, emészthetetlen kenyeret sütöttek belőle. Közben a Dóm téren egy felháborodott pap lángoló beszédet tartott.

– Jaj nekünk, Spiers polgárai, Isten le fog ránk sújtani a szívtelenségünkért – jósolta. – Azok a gyerekek odakinn Isten akaratát teljesítik, és mi keményszívűen kizárjuk őket. Lopásra és fosztogatásra kényszerítjük őket. Mi késztetjük őket arra, hogy a majorságok ólaiból kirángassák a más disznait. Mi, Spiers irgalmatlan polgárai vagyunk az oka annak, hogy ezek a gyerekek súlyos bűnöket vesznek a vállukra… Ezzel

megbántjuk az Istent. Írva vagyon, hogy enni adjunk az éhezőknek, italt a szomjazóknak, ruhát a mezíteleneknek. És mi mit teszünk? Bezárjuk a kapukat, és nem engedelmeskedünk az isteni parancsnak. Jaj nektek, istentelenek, ezért bűnhődni fogtok… – És így tovább.

A tízezer mohón kapkodó gyerekkéztől való félelem azonban erősebb volt, mint az együttérzés. A kapuk tehát zárva maradtak. Felhangzott az esti harangszó, a házakban eloltották a tüzeket, és Spiers polgárai nyugovóra tértek. Az este történtek túlságosan felizgatták őket ahhoz, hogy észrevegyék, milyen nyomasztóan fülledt a levegő. Túl sokáig bámulták a városfalakon állva a folyóparti tábort, nem volt idejük az égre figyelni, pedig az közben ólomszínűvé vált, és elhalványította a naplemente fényét.

Amikor Leonardo és Dolf hét óra körül a városhoz értek, nem tudtak bemenni.

– Nyilván senkit sem engednek be, még a békés utasokat sem, akiknek semmi közük ehhez az őrült gyerekhadsereghez – mondta a diák csalódottan. Dolf rámutatott a két kis szerencsétlenre, akik a szamár hátán bóbiskoltak.

– Ha ez a kettő velünk van, senki sem hiszi el, hogy nem tartozunk közéjük – nevetett. – Ma éjjel táboroznunk kell valahol.

Téli öltözékében rettenetesen melege volt. A nap eltűnt, de még mindig nyomasztó volt a hőség. Az

ég fojtogató, nedves takaróként borult a vidékre. Szellő sem mozdította a faleveleket. A marhák mozdulatlanul álltak a legelőn. Minden mozdulat hihetetlenül nagy erőfeszítésbe került.

Leonardo meglepetten nézett új barátjára. – Csak úgy az út mentén akarsz hálni? –

kérdezte hitetlenkedve. – Miért ne? Meleg éjszaka lesz. Leonardo

megdöbbenve rázta a fejét. – Csak úgy az út mentén leheveredni… De hát,

ember, rögtön elmetszenék a torkunkat! Azt hiszem, Rudolf, te már megint alaposan megkeveredtél. Az ég szerelmére, hogy jutottál élve idáig Hollandiából, ha ilyen óvatlan vagy?

– Hát te mit tervezel? – kérdezte Dolf tanácstalanul. Leonardo a folyópartra mutatott.

– Leadjuk ott ezt a két apróságot, és azt hiszem, az lesz a legjobb, ha a táborban töltjük az éjszakát. Annyian vannak, még ha meg is támadják őket ma éjszaka a rablók, az csak a tábor szélén lesz. A tömeg közepében meglehetős biztonságban leszünk.

– Nem akarok azok közt a gyerekek közt aludni – tiltakozott Dolf ijedten. – Nem bírom nézni a nyomorúságukat.

Leonardo szemmel láthatóan ezt sem egészen értette.

– Az ő sokaságuk adja nekünk azt a védelmet, amelyet nélkülöznünk kell, ha magunk ütünk valahol tábort.

A beszélgetés persze nem ment olyan simán, ahogy itt most leírjuk. Dolfnak sok nehézséget okozott a nyelv. A diák olaszos akcentussal beszélt, és sok olyan szót használt, melyek már évszázadokkal ezelőtt kivesztek a holland és a német nyelvből is. Közben Dolf szókincsének a fele Leonardo számára volt érthetetlen. Dolfnak azonban igazán jó füle volt a nyelvekhez, és egyre jobban hozzászokott a diák beszédmódjához.

Nem szívesen, mégis engedett. Az acélszürke ég alatt elindultak a gyerektáborba. Dolf szomjas volt. Tudta, hogy a diák kulacsa majdnem üres. De mikor odaértek a folyóhoz, és látta, hogy sok száz gyerek áztatja a lábát, sétál a parton, mosakszik és iszik a folyóvízből, szinte elállt a szívverése az ijedtségtől.

– Isznak belőle! – kiáltott fel. – Hát persze – válaszolta a diák. Maga is

leereszkedett a vízhez a szamarával. Az állat azonnal lehajolt, és mohón szürcsölni kezdett. A diák letérdelt, megtöltötte a kulacsát, mosakodott, ivott…

Egy fürdő igazán nem árthat, gondolta Dolf, aki érezte, hogy trikója a hátára tapad, még ha a Rajna vize is…

Elkezdett vetkőzni, csak az alsónadrágját hagyta magán. Felsőruháit a bokrok közé rejtette, és belépett a vízbe. A legtöbb gyerek anyaszült meztelenül pancsolt körülötte, nevetgéltek, lefröcskölték egymást. Az ólomszínű ég alatt csak úgy fénylett vékony, fehér testük. Dolf hirtelen felfedezte, hogy a víz tiszta! Combközépig állt a folyóban, és még látta a lábát. Megkóstolta, pompás íze volt. Kétségbeesett segélykiáltásra figyelt fel. Egy fiú túlságosan messzire merészkedett, megbotlott, és a folyó magával ragadta. Nyilvánvaló volt, hogy nem tud úszni, s a néhány méternyire lévő part elérhetetlen a számára. Rémült kapálózása egyre jobban eltávolította a parttól. Dolf nem sokáig habozott, nekidőlt a víznek, és gyorsúszással közelítette meg a gyereket. Megragadta hosszú haját, ügyelt, hogy távol maradjon a kapálózó kezektől, és a part felé tempózott. Hamarosan újra talajt érzett a lába alatt. Felemelte a fiúcskát, kitette a partra, és rögtön újra beúszott, mert megint halálos veszedelmében kiáltozott egy gyerek. Hirtelen egy másik fiú úszott mellette. Ez meglepően gyorsan jutott a fuldoklóhoz. Dolf bólintott neki és visszafordult, de mielőtt elérte volna a partot, újabb segélykiáltást hallott. Hát senki sem vigyáz az óvatlanokra?

Később már nem emlékezett rá, hány gyereket húzott ki aznap este a vízből, ötöt vagy hatot… És

nem ő volt az egyetlen, aki úszva mentett ki gyerekeket. Közben bealkonyodott. A gyerekek a tábortüzeknél szárítgatták magukat. Halat sütöttek vagy egy elorzott malac darabjait. Lopott gabonát őröltek, és a forró hamuban kőkemény pogácsát sütöttek belőle. Volt elég fa a tüzekhez. Már nem horgásztak, és nem is fürödtek. Lassan mind lepihentek. Sokan aludtak már, szegényes vacsorájuk közben eldőltek a kimerültségtől. A többiek kitépték az alvók kezében szorongatott pogácsadarabkákat. Veszekedtek a legjobb alvóhelyekért. Az erősebbek szerezték meg a legnagyobb falatokat, a legpuhább helyeket. Dolf egy tűz mellett találta Leonardót, aki kenyeret és húst adott két kis védencüknek meg néhány odasodródott szerencsétlennek. Dolfnak már nem jutott semmi, Leonardónak sem. De ők kibírták.

Dolf még annyi mindent szeretett volna kérdezni, mindent meg akart tudni, a sok úszás és a nap megrázó eseményei azonban kimerítették. Akárcsak Leonardo, ő is elnyújtózott a parázs mellett. A diák kettejük közé térdeltette a szamarat, és a kantárszárat csuklójára tekerte.

– Ezek a kis vademberek képesek lennének éjnek évadján ellopni és levágni a szamárkámat – morogta magyarázatként.

Spiersben megszólalt az estharang. A gyerekek erre gépiesen homokot szórtak a tüzekre, hogy kisebb lánggal égjenek. Hamarosan mind mély

álomba merültek. Dolf a feje alá gyűrte a dzsekijét, és megpróbált ő is aludni.

Ami azonban fényes nappal teljesen ébren még sikerült volna neki, a sötétben már nem. Próbálta a folyót hallgatni, a felugró halak csobbanását, a partnak csapódó hullámokat, a fű zizegését. De akarata ellenére Amstelveenre, a szüleire kellett gondolnia. Szinte fizikai megrázkódtatást jelentett a felismerés, hogy tizenkét órával azelőtt még a huszadik században élt, harmadikos gimnazista volt, akinek épp karácsonyi vakációja van. Ő volt az a fiú, aki meglátogathatta Simiak és Kneveltoer tanár úr laboratóriumát, mert véletlenül okos ember az édesapja, és annak idején együtt járt egyetemre Simiak tanár úrral. Ma reggel, tizenkét órával ezelőtt még a tél hidegét érezte az arcán. Kilenc órával ezelőtt ott állt az anyagtovábbító előtt, és szenvedélyes makacsságával beszélte rá a két tudóst… Most meg itt fekszik a Rajna-part kemény földjén, a fű szurkálja a nyakát, fáj a válla, éhség kínozza a gyomrát, és körülötte tízezer gyerek álmodik Jeruzsálemről… Az édesanyjára gondolt. Vajon nagyon szomorú? Egész biztosan szemrehányásokkal árasztja el a szerencsétlen tudósokat.

Hirtelen eszébe jutott a parasztfiú, akit helyette röpítettek át a huszadik századba, és aki ott természetesen ugyanolyan idegennek és

gyökértelennek érzi magát, mint Dolf a tizenharmadikban.

Legalább nem én vagyok az egyetlen, aki rossz korban kötött ki – mondta ki majdnem hangosan. Ez a gondolat különös módon megvigasztalta. Miközben megpróbálta elképzelni, hogyan viselkedik majd a tizenharmadik századi srác a számára teljesen idegen korban, elaludt. A távolban morajlott az ég.

Éjjel kettőkor mennydörgéssel tört ki a vihar. Egy hatalmas villámcsapás felriasztotta a gyerekeket. A sűrűn felvillanó villámfény mintha lángba bontotta volna a folyót. Dolf is felriadt és felült”. Erős zúgást hallott, és hirtelen ömleni kezdett rá az eső. A még parázsló tüzek sziszegve aludtak ki. A gyerekek sikoltoztak. Ijedt imák szálltak az égre. Bizonytalan hangok dalba kezdtek, mindezt azonban elnyomta a mennydörgés, az eső dobolása, a szél üvöltése. Dolf megragadta a dzsekijét, de teljesen átázott, még mielőtt felhúzhatta volna. Hallotta Leonardo hangját, ahogy a megvadult szamárkát nyugtatgatja. A gyerekek halálos félelmükben szorosan összebújtak, egymás kezét fogták, halvány arcocskájukat a dühöngő ég felé fordították. Könnyeik összefolytak a rájuk zúduló esővel. Úgy rémlett, a zivatar nem tud átkelni a folyón, olyan erővel tombolt felettük, mintha eljött volna a világ vége. Egy nyolc-tíz éves kislány reszketve bújt oda Dolfhoz. Úgy látszott, nincs

semmije, csak egy sok helyen elszakadt rongyos ruhácskája. Dolf újra levetette a kabátját, és a kislány sovány vállára borította. A dzseki elég sokat kibírt, vízhatlan anyagból volt, irhabéléssel. A gyerek elégedetten sóhajtott, és mintha még szorosabban akart volna Dolfhoz törleszkedni. Szegény kicsike…

Az ítéletidő nemcsak a gyerektábort dúlta fel, hanem Spiers városát is. A villám belecsapott egy templomtoronyba (nem a székesegyházba), és a fasisak meg a harangláb hamarosan fáklyaként égett. Hiába zuhogott az eső, az erős szél felszította a tüzet. Jókora égő fadarabok zuhantak a közeli háztetőkre, amelyek zsindellyel vagy zsúppal voltak fedve. Elszabadult a pokol. A polgárok kirohantak a házukból, mindenki kezében ott volt az előírásos két veder. Hosszú láncot alkottak a kikötőig, és a zuhogó esőben adták egymásnak tovább a favedreket'. Az istennyila belecsapott a sorba, és megölt két asszonyt.

Jajveszékelés támadt, de a megperzselődött holttestek fölött is adogatták tovább a vödröket, mert fennállt a veszély, hogy az egész város lángba borul.

A gyerekek összekuporodtak a kialudt tüzek körül, a félelemtől némán bámulták a várost és a magasra felcsapó lángokat. A megvadult természet tombolása fölött is hallották a városfalak mögül jövő kiáltozást. Leonardo, aki szorosan Dolf

és az ijedt kislány mellett állt, szintén a kísérteties képet nézte.

– Most megkapják, amit érdemelnek! – kiáltotta Dolinák.

– Mindjárt leég az egész város! – kiáltott Dolf vissza, de a diák megrázta a fejét.

– Ilyen időben nem… Sok városi ház valóban annyira átázott, hogy a

röpködő szikrák a tetőre hullva azonnal kialudtak. Szünet nélkül locsolták vödrökből a lángtengerben álló templomot és körülötte a házakat. A víz sisteregve párolgott, a gőz– és füstfelhők összekeveredtek, és ijesztő takaróként borultak a város fölé. A pokoli jelenetet meg-megvilágították a cikázó villámok, a sietséggel meggyújtott fáklyák, amelyekkel a polgárok az utcákon és a városfalakon rohangáltak. A gyerekek elcsendesedtek. Az égő város olyan döbbenetes látványt nyújtott, hogy saját rémületükről is megfeledkeztek. Talán az az érzésük is lehetett, hogy értük állnak bosszút. Némán bámulták a városfalak mögül fel-felcsapó lángokat. A vihar zúgásából kihallatszott a vészharangok kongása. Minden templomban volt harang, és mindegyik elsírta baját a környező mezőknek és erdőknek.

Végre úgy látszott, hogy a fergeteg kidühöngte magát. A láthatáron ugyan még villámlott, de megcsendesedett az eső, és felszakadozott a felhőtakaró. Helyenként csillagok tűntek föl az

égen, és alacsonyan a folyó fölött egy pillanatra előbukkant a félhold is, hogy fénysugarat vessen az átázott gyerekekre. Rögtön utána el is tűnt a szállongó ködökben, Dolfnak mégis az volt az érzése, a gyerekeket megnyugtatja a rájuk kacsintó hold. A kislány megmozdult a karjában, és mormogott valamit. Már nem félt. Biztonságban érezte magát, hisz óvták és melengették. Dolfban felmerült, de rögtön tovább is szállt a gondolat, hogy sosem volt kishúga. Eltűnődött, nem kellene-e bemenni a városba segíteni, lába azonban ólomnehéz volt a lucskos farmerban. És különben is, mi köze Spiers polgáraihoz?

Hallotta, hogy Leonardo megszólal mellette: – Örülök, hogy tegnap este nem engedtek be –

vagy valami hasonlót motyogott. Dolfnak is eszébe jutott ugyanez. Mi éghetett ott?

Egy fogadó, a városháza vagy egy raktárház? Nem tudta, és nem is érdekelte. Itt, a nyílt mezőn, a szabad ég alatt biztonságban van. Átfázott és csuromvíz volt, de a villámcsapás megkímélte a gyerektábort. Körülötte imádság szállt az égnek. A lassan erősödő hajnali fényben látta, hogy Leonardo keresztet vet. Valahol a lelke mélyén ő is szükségét érezte, hogy kövesse példáját, vagy valamilyen módon kifejezést adjon hálájának. Nagyon meglepte a dolog, mert a Wega család egyáltalán nem volt vallásos.

Vi

rradatkor gyengécskén sütött a nap, majd hamarosan erőre kapott, és meleget kezdett árasztani. Úgy látszott, a városban legyőzték a tűzvészt. Szállt ugyan még a füst a parázsló romokból, de a legnagyobb veszedelemnek vége volt, és a kimerült polgárok nekikezdhettek a hamvadó parázs oltásának.

A Dóm téren az előző esti szerzetes prédikált: – Spiers polgárai! Figyelmeztettelek benneteket,

hogy Isten keze le fog sújtani rátok, ha kitiltjátok házaitokból és utcáitokról a szent gyermekeket! És lássátok, mi történt ma éjjel! Isten, aki végtelen kegyelmében oly sok bűnösnek bocsátott meg, nem hagyhatta bosszulatlan, hogy így bántatok az ő gyermekeivel. Tüzet küldött az égből, hogy bűnös városotok elpusztuljon a lángban és füstben. Azt mondjátok, hogy áll még a város? És mit gondoltok, vajon miért kapott nagy része kegyelmet? Az a sok ezer gyermek kint a mezőn, akiket Isten hívott el, hogy Fiának sírját elvegyék a szaracénoktól, azok a szent gyermekek megszántak benneteket, Spiers polgárai, és kérték Istent, hogy könyörüljön rajtatok. Isten pedig kegyelmes volt, és visszavette az égi tüzet, és lebocsátotta a tüzet oltó jótékony esőt. Városotok megmaradását ama gyermekek imáinak köszönhetitek. Ugyanazoknak a gyermekeknek, akiktől megtagadtátok a kenyeret és kását. Vezekeljetek, polgárok, mutassátok meg, hogy

nem vagytok teljességgel romlottak, hogy még nem váltatok egészen a kísértő Gonosz prédájává! Vezekeljetek, és mutassátok meg hálátokat. Vigyétek el a gyermekeknek kegyes adományaitokat. Mert nélkülük ma éjszaka mindnyájan elvesztetek volna.

A hallgatóság lehajtott fejjel kotródott haza, a megkímélt házakba…

A gyermektáborban nagy volt a nyüzsgés. Nyolcezer eldobott kis teremtés próbálta megszárítani a ruháját, összekeresni az éjszakai vihar által szétdúlt semmi kis holmiját. Lemosták arcocskájukról a sarat, és Rajna-vízzel töltötték meg üres gyomrukat. Élénk, majdnem vidám kép volt, ahogy a mezőn nyüzsögtek, örültek, hogy túlélték az éjszakát. Örültek annak a reménynek, hogy minden lépés közelebb viszi őket álmaik fehér városához, Jeruzsálemhez. A vad szaracénusok kiáltozva menekülnek majd, amint megpillantják őket, és aztán Isten perzselő leheletétől elpusztulnak. Üres, fehér város fogja őket fogadni, a világon a legszebb, leggazdagabb és legszentebb, és ők örökkön-örökké boldogok lesznek. Ezt ígérték nekik…

– Éhes vagyok – mondta Dolf Leonardónak, aki a szamarát csutakolta egy marék fűvel.

– Azt hiszem – mondta Leonardo nyugodtan, egy karlendítéssel átfogva a hatalmas tábort –, hogy mind éhesek.

Dolf megszégyenülten hallgatott. A kislány, aki éjszaka mellette keresett menedéket, várakozásteljesen nézett rá. Mindenhova árnyékként követte. Vajon mi volt az, ami miatt annyira bízott Dolfban? A fiú alig ügyelt rá. Levetette ruháit, és kitette őket a napra száradni. A kislány is lehúzta nedves ruhácskáját. Nem viselt alatta semmit, csak egy szakadt szürke ingecskét. Vakarózott, mondott valamit, amit Dolf nem értett, és váratlanul elindult a folyó felé, a felsőruhát magával cipelve.

Dolf hirtelen megijedt, hogy mi lesz vele, és utána ment. Ha a gyerek mosakodni készül, előfordulhat, hogy óvatlanul bemegy a mély vízbe. Gyorsan észrevette azonban, hogy félelme alaptalan. A kislány letérdelt egy sekély vizű öblöcskében, az ingecskéjét is lehúzta, alaposan kiöblítette a ruháit, és csak odáig merészkedett, ahol a tiszta víz a derekáig ért. Olyan alaposan megmosta a haját és apró testét, hogy Dolf csodálkozva nézte. Az iskolában úgy tanulta, hogy a középkori emberek elviselhetetlen szurkospetik voltak, akik mit sem törődtek a tisztasággal, aminek következtében aztán szörnyű betegségektől szenvedtek.

Sajnálkozva nézte a sovány fehér testet. A lapockája úgy állt ki, mint valami apró szárny. A bordáit is meg lehetett számlálni a bőre alatt. Úgy látszott, keskeny csípője és vékony lába alig tudja

még ezt a könnyű súlyt is hordani. Mégis minden mozdulata természetes kecsességről és töretlen életkedvről tanúskodott.

Mielőtt újra kimászott volna a partra, felhúzta a még nedves ingecskét. Nevetve nézett föl, örült, hogy a fiú követte, és vigyázott rá. Dolf csak most nézte jól meg az arcát, amit víztől csöpögő sötétszőke haj keretezett. Kedves kislány volt. A fiú feléje nyújtotta a kezét, felhúzta, és helyeslően bólintott. Egyenesen belenézett nagy szürke szemébe, amely még nagyobbnak látszott, hisz olyan sovány volt az arcocskája. Megfigyelte homloka nemes vonalát, szelíden gömbölyödő állát, és különös meghatottságot érzett. Ki ez a gyerek? Hogy került a gyermek-kereszteshadjárat tömegőrületébe?

A fiú elvette a nedves ruhácskát, kicsavarta és kiterítette a fűre. A kislány nyugodtan leült melléje.

– Hogy hívnak? – kérdezte Dolf. – Mariecke. – Lágy, tiszta hangja volt. – Honnan jössz? Eltartott egy darabig, amíg ezt a kérdést

megértette. A „neved” ismerős volt, de ez a „honnan jössz” idegenül hangzott.

– Wo kommst du her?– próbálkozott Dolf, és a kislány most sugárzó arccal bólintott.

– Kölnből. Városi gyerek! Magas falak árnyékában nőtt fel,

ahol a Dóm téri építkezés zaja behallatszik a

keskeny ablakon. 1212-ben még javában építették a később oly híressé vált kölni dómot. Ezt véletlenül tudta.

Dolf nem akarta túlságosan tolakodva kikérdezni. Egy a sok közül, ä nyolc– vagy kilencezer elbolondított gyerekből. Ő, a huszadik századi józan diák talán sosem lesz képes megérteni, hogy mi lelkesítette, mi vette rá őket erre az esztelen vállalkozásra.

– Gyere – mondta és felállt, de a kislány ülve maradt, és megpróbálta újra maga mellé húzni.

– Mit akarsz? – A neved. Igaza van. Nincs joga hozzá, hogy kérdéseket

tegyen fel, ő maga meg hallgasson, titkolózzék. Sóhajtva letérdelt, és magára mutatott.

– Rudolf Wega van Amstelveen. A kislány elsápadt, szürke szemében ijedtség és

félelem tükröződött. – Rudolf… – A kislány reszkető ajakkal húzódott

vissza. – Nem bántalak — mondta Dolf gyorsan. – Nemesúrfi… – suttogta a kislány bátortalanul. A fiú végre megértette. Azt hiszi, hogy egy lovag

fia, esetleg szökött apród. Úgy látszik, csak nemes születésű ifjaknak adták a Rudolf nevet. Hevesen megrázta a fejét.

– Apám tanult ember… íródeák. Vajon megértette? Láthatóan meg.

– Te is tudsz olvasni? – kérdezte mély tisztelettel. – És írni?

A fiú bólintott. – Hol van Amstelveen? – Messze, Hollandiában. Nyilván hallott már Hollandiáról. Felemelte a

kezét, és megsimogatta a fiú haját. – Ki az édesapád ura? Dolf most hibát követett el. – Apám a holland királynő szolgálatában áll.

Mariecke megrázta a fejét. Ostoba vagyok, gondolta Dolf. 1212-ben

Hollandiában nem volt királyi ház. Holland grófság, a szent Német-Római Birodalom része.

– A mi urunk Vilmos, Holland grófja – mondta gyorsan.

– Ó! És elengedett? Vagy megszöktél? – Apám nem tudja, hol vagyok – mondta a fiú, s

ezúttal a teljes igazságot. Úgy látszott, válasza kielégíti Marieckét. Csodálattal nézett a fiúra, felállt, és kézen fogva a táborba vezette. Leonardo befejezte a szamár ellátását. Mariecke felhúzta majdnem teljesen száraz ruháját.

– Megyünk? – kérdezte a diák. – Hová? – kérdezett vissza Dolf, miközben ő is

felöltözött. – Hát… természetesen Bolognába! Dolf hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. És még

mielőtt kitalálhatott volna valamit, Mariecke

megrántotta a karját, és izgatottan a város felé mutatott. Csodálkozva dörzsölték meg a szemüket.

De amit láttak, valóság volt. A kapuk szélesre ki voltak tárva, és sok száz férfi, nő és gyermek özönlött ki a városból, kosarakkal, tálakkal és csomagokkal megrakodva. Ahogy csak tudtak, siettek a táborba, ahol a gyerekek némán és csodálkozva várták be a menetet.

Dolf most azt látta, hogy egy fiú előrelép. Hosszú, hófehér köntöst és erős csizmát viselt. Mögötte két sötét csuhába burkolózott barát lépegetett. Ez a feltűnő hármas fogadta a polgárok menetét. Úgy tűnt, néhány gyors szót váltanak az elöl haladókkal, aztán a fehér ruhás fiú széles mozdulatot tett, mintha megáldaná a terheket cipelőket. Oldalt lépett, kezébe vett egy nagy kenyeret, és a meglepett gyerekekhez fordult. Hangja messzire elhallatszott:

– Gyerekek, itt jön Isten ajándéka! Köszönjétek meg a jóságát.

Több ezer gyerek ereszkedett térdre, hogy hálaimát küldjön az ég felé.

– Nohát, ennivalót hoznak nekünk – jegyezte meg Leonardo józanul.

A polgárok szétszéledtek a táborban, és bőkezűen osztogatták az ételt. Most mindenki eleget kapott, még a kicsik is. Mariecke ragyogó arccal tartott a kezében egy még meleg pástétomot, és olyan mohón harapott bele, hogy

öröm volt nézni. Dolf és Leonardo egy sült csirkén osztoztak meg, és Dolf csodálkozva állapította meg, hogy soha azelőtt nem evett még ilyen jót.

Vajon miért lettek egyszerre ilyen bőkezűek Spiers polgárai, akiknek pedig épp elég bajuk volt az elmúlt éjjel? Ez az emberbaráti cselekedet olyan éles ellentétben állt előző esti keményszívűségükkel, hogy Dolf semmit sem értett.

Leonardo felmutatott a kiégett templomtoronyra. – Meg vannak rémülve – mondta megvetően. A

darab kenyeret, amit még kaptak, a nyeregtáskába tette.

A gyerekeken féktelen vidámság vett erőt. Csoportokban, jóllakottan, megszáradva és felfrissülve hagyták el a mezőt, elvonultak a városfalak alatt, és rátértek a régi hadiútra, mely a folyó mentén délnek haladt. Dolf utánuk nézett.

És én? – gondolta kétségbeesetten. Talán az volna a legokosabb, ha Spiers

közelében maradna, a kő mellett. Más esélye nincs, hogy valaha is visszatérhessen a saját századába. De honnan tudhatná Simiak tanár úr, hogy ő ott fog várni, amíg meg nem javítják az anyagtovábbítót? Az meg három hónapig is eltarthat. Hogy maradhat ó életben az alatt az idő alatt? Oly keveset tud erről a különös, kegyetlen, veszélyes korról. Persze megpróbálkozhatna azzal, hogy inasnak álljon a városban. Akkor

viszont újra kellemetlen kérdésekre kellene felelnie. Nem telne bele sok idő, hogy varázslónak vagy eretneknek nézzék és elűzzék. Ha ugyan börtönbe nem vetik. Milyen esélyei vannak a túlélésre?

A gyerekek dalolva vonultak el mellette. Meztelen lábuk alatt zizegett a fű. Leonardo meglátott egy gyereket, akinek úgy meg volt dagadva a bokája, hogy alig tudott járni, és felültette a szamárra.

– Azt hiszem – mondta tettetett közömbösséggel –, hogy egyelőre csatlakozom a gyereksereghez. Ugyanarra mennek, mint én. Így lassabban jutok ugyan előre, de nagyobb biztonságban.

Dolfhoz alig jutottak el a szavak, pontosabban a jelentésük. Rájött, hogy most, ebben a pillanatban kell meghoznia azt a döntést, amelytől a jövője függ. Abban a romantikus reményben repíttette magát a középkorba, hogy majd megnéz egy lovagi tornát. Hibás számítások miatt a gyermekek keresztes hadjáratának kellős közepébe került, amit őrültségnek tartott, s ugyanakkor mélyen meg is indította. Látta a sebesült gyereket Leonardo szamarán. Látta a számtalan meztelen lábat maga előtt elhaladni. Látta Marieckét, aki kimondhatatlanul bízik az ő erejében – és egyszerre tudta, nem hagyhatja cserben ezeket a gyerekeket. Akármelyiküknél többet tud, erősebb, képzettebb és ügyesebb. Marieckének szüksége van rá. A lemaradozók, a sérültek, a

reménytelenek mintha mind őt hívnák segítségül. A több mint nyolcezer lelkes kis zarándokból vagy ezernek már most nagyon nehéz a dolga. Túl gyengék ahhoz, hogy elviseljék a nélkülözéseket, a hosszú gyaloglásokat, a hőséget és az éhséget. Azokra a gyerekekre gondolt, akiket a folyóból mentett ki. Leonardóra gondolt, a vándordiákra. Vajon ö miért akar a gyereksereghez csatlakozni? Fél, mert az utak nem biztonságosak? Ostobaság. Ez a fiatalember egyáltalán nem olyan félős. Ó is meghallotta a reménytelenség kiáltását. Tudja, hogy szükség van rá.

– Veled megyek – mondta Dolf. Most már nem volt visszaút. Ezzel a két szóval

elbúcsúzott a reménytől, melyet a Spiers melletti kő testesített meg, ezzel a két szóval középkorinak vallotta magát. Ezzel eljátszotta az utolsó esélyt, és elszakította az utolsó köteléket, mely saját világához fűzte.

– Nagyszerű! – mondta Leonardo elégedetten. Mariecke a markába csúsztatta a kezecskéjét, és elindultak a gyerekekkel Jeruzsálembe.

4. JERUZSÁLEM KIRÁLYA Az óriási gyerekhadsereg lassan vonult a Rajna

partján a régi hadiúton, Bázel irányába. Leonardo, Dolf és Mariecke a hátvédben mentek. Elég erősnek érezték ugyan magukat, és nyugodtan mehettek volna az előőrssel is, de Dolf arra gyanakodott, a diák szándékosan húzza az időt,

hogy itt-ott felszedhesse a kimerültségtől összeroskadt gyerekeket, és néhány órára feltehesse őket a szamárra. Az állatról leszedték a málhát, és a maguk hátára rakták. Gyakran előfordult, hogy a hűséges szamár, aki feleolyan makacs sem volt, mint Dolf, három-négy gyerekkel a hátán lépegetett. Ketten közülük igazán betegek voltak. Nem énekeltek, nem kértek a kenyérből, amivel Dolf megkínálta őket, és lázas szemmel bámultak maguk elé. Dolf meg volt róla győződve, hogy még csak nem is tiltakoznának, ha letenné őket az út szélére, ott feküdnének szép csendesen, amíg csak a halál véget nem vet a szenvedéseiknek.

Egyelőre abbahagyta a kérdezősködést. A menet üteme, a szüntelen haladás a göröngyös, forró úton, az egyhangú éneklés körülötte valahogy elkábította, minden kíváncsisága elenyészett. A hőség kevésbé volt nyomasztó, mint előző nap, téli ruháiban mégis erősen izzadt. A dzsekijét levetette, és a derekára kötötte. Egyórai menetelés után levetette a pulóverét is, de fehér téli bőre azonnal kezdett leégni a heves júliusi napsütésben, így nem tehetett mást, mint hogy a túl vastag pulóvert újra felvegye. Sérült válla már kevésbé fájt, és a vastag téli cipőben jól bírta a menetelést. Az azonban rejtély volt számára, hogy a rengeteg mezítlábas gyerek hogy képes a hegyes köveken járni.

Dolfnak az egész, több kilométer hosszan hullámzó menet névtelen tömeg volt. Mariecke kivételével még egyetlenegyet sem ismert közülük. Néha megakadt a szeme a pompás ruhába öltözött fiún, akit már előző nap is észrevett. Itt is, ott is feltűnt a gyerekek sorai közt, úgy látszott, rengeteg dolga van, és éles hangja ki-kihallatszott az éneklésből. Valahányszor Dolf meglátta, mindig az jutott eszébe, no, ez is minden lében kanál. Aztán már el is felejtette. Aggódott a két kicsi miatt, akik szótlanul, betegen ültek a szamár hátán.

Hirtelen megállt az egész óriási menet. A távolban harangoztak, és erre a gyerekek gépiesen reagáltak. Leheveredtek vagy szétszéledtek a fűben, az út mentén. Mintegy láthatatlan parancsra letérdeltek, és imádkozni kezdtek. Mariecke is. Még Leonardo is. Dolfnak eszébe jutott, legjobb lesz, ha követi a példájukat, így látszott illendőnek. Lopva elpusztíthatatlan órájára pillantott. Tizenkettő múlt húsz perccel. Nyilván delet harangoznak, s ez valamilyen ebédszünetet jelent.

Mariecke ott térdelt előtte, és Dolf egyenesen a talpára nézett. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, és óvatosan megtapogatta. A kislány észre sem vette. A fiú ujjai kérges bórt tapintottak, piszokréteget és véres vart egy éppen begyógyult seben. Hogy tud ez a gyerek ezen járni? De úgy látszott, a kislányt nem zavarja. Talán egész

életében mezítláb járt, még a régi Köln piszkos utcáin is, még télen is.

A gyerekek az ima után a lehető legkényelmesebben elhelyezkedtek, és nekiláttak a maradék elemózsiának. Akinek pedig már semmije sem maradt vagy elkészült, lehunyt szemmel dőlt hátra, hogy erőt gyűjtsön az elkövetkező órákra. Dolf hirtelen megpillantotta az egyik szerzetest, aki már reggel is feltűnt neki. A sötét csuhás, szandálos férfi kemény, mozdulatlan arccal lépegetett a pihenő gyerekek között. Szúrós, sötét szeme vizsgálódva siklott végig soraikon.

Talán megszámolja őket? Ez volna az egyik vezető? – töprengett Dolf.

Tulajdonképpen ki szervezte ezt az őrült keresztes hadjáratot? Ma reggel két szerzetest láttam azzal a különös, fehér ruhás fiúval. Egyikük most végigmegy a kilométer hosszú soron, mint egy tábornok, aki szemlét tart a seregei fölött. Tegnap délután nem láttam, mikor holtan esett össze az a gyerek! Akkor kellett volna ott lennie!

Most, hogy leült, és nem kábították el az egymást végtelen sorban követő lépések, a szüntelen csoszogás, újra feltámadtak benne a kérdések. Vágyott rá, hogy megértse ennek a gyermek-kereszteshadjáratnak a titkát. És vajon ki adhatna több felvilágosítást, mint Mariecke, aki a jelek szerint kezdettől fogva benne van?

Ahogy újra felkerekedtek, kézen fogta a kislányt, és érdeklődni kezdett:

– Mikor indultatok Kölnből? Háromszor kellett megismételnie a kérdést, amíg

az megértette, mire kíváncsi. Úgy kuncogott, mint egy kislány, aki az osztályban a tanítótól valami butaságot hall.

– Olyan furán beszélsz – hallotta a fiú. – De hát más országból jövök. – Ez igaz. A kölni tájszólás, amit Mariecke beszélt,

tulajdonképpen még jobban hasonlított a Dolf korabeli hollandhoz, mint az az előkelő középkori német, amelyen Leonardo szólt hozzá. De a kislány szinte brekegve beszélt, amihez Dolfnak hozzá kellett szoknia. De gyorsan utánozni kezdte, és attól fogva egész jól megértették egymást.

– Mikor indultatok Kölnből? – Tíz nappal pünkösd előtt. – Miért indultatok útnak? – Miklós üzenetet hozott nekünk. Az új templom

előtt beszélt. Olyan gyönyörű volt! Senki sem tudott ellenállni neki.

– Miklós? Már korábban is hallotta ezt a nevet. Mariecke

maga elé mutatott, a beláthatatlan gyerekáradatra. – Miklós Isten angyalait hallotta – magyarázta

lelkesen. – Szóltak hozzá, és kinyilatkoztatták neki Isten akaratát.

– Az angyalok parancsolták Miklósnak, hogy összehozzon egy gyermekhadsereget? – kérdezte Dolf hitetlenkedve.

Mariecke bólintott. – Csoda volt – folytatta élénken. – Igazi csoda.

És én is ott voltam. – Amikor az angyalok Miklóshoz szóltak? – Nem, később. Mikor Miklós a templomtéren

prédikált. Kölnben. – És aztán? – Aztán felvettük a keresztet, és követtük. Sok

gyerek a városból. Egy csomó gyerek a környékről. Olyan szép volt…

– Most már nem szép? – kérdezte Dolf józanul. A kislány kérdőn nézett rá.

– Most már nem tetszik? – ismételte meg a fiú a kérdést. – Nem olyan, mint képzelted? Sajnálod, hogy megszöktél hazulról?

Úgy látszott, a kislány csak az utolsó szavakat értette meg.

– Nekem nincs otthonom. – De Kölnben? – Kölnben sem. Hiszen árva vagyok… Dolf elképedt. Hát lehet, hogy egy ilyen bájos kis

baba ezzel a tiszta arccal árva legyen, akit szemétre löktek, egy nagyváros utcáin kószál, senki sem törődik vele, és alamizsnákból él? Dolf alig tudta elképzelni.

– Hát nincs édesapád, nincs családod? Mariecke a fejét rázta.

– És édesanyád sincs? – Az meghalt. Szóval valóban árva. Senki gyereke. Nem csoda,

hogy csatlakozott Miklóshoz, aki nyilván aranyhegyeket ígért a gyerekeknek.

– Mit mondtak az angyalok Miklósnak? – kérdezősködött tovább.

– Isten akarata az volt, hogy Miklós annyi gyereket összegyűjtsön, ahányat csak tud, csupa ártatlan szüzeket. Akkor Isten elvezeti őket majd a Szentföldre, először át a hegyeken, aztán a tengerhez. És ha majd Miklós kitárja a karját, a tenger megnyílik. Így mehetünk át a Szentföldre, nem leszünk nedvesek, nem fulladunk a vízbe. Aztán majd Miklós elvisz bennünket Jeruzsálembe és…

– De hát ott vannak a szaracénok! – Isten küldött minket, Isten meg fog védelmezni.

Vaksággal sújtja majd a szaracénokat, és megperzseli ókét villámával. Meghasítja a földet, hogy elnyelje őket, mert mind ördög ivadékai. És mi örökre ott élhetünk a szép, fehér Jeruzsálemben, és soha többé nem kell éheznünk és fáznunk. És mindig boldogok leszünk. Virágokat ültetünk Jézus sírjára, és gondozzuk a szent helyeket. Fogadjuk majd a zarándokokat, és enniük adunk.

Valahogy így hangzott Mariecke története. Világos, hogy csak– azt ismételgeti, amit a szájába adtak. Dolf pislogott. De hát milyen gyerekek ezek, akikkel el lehet hitetni ezt a sok ostobaságot? Ki sugalmazta Miklósnak ezt az őrült vállalkozást? Vajon csaló Miklós, vagy félkegyelmű, aki azt hiszi, hogy hangokat hall, és látomásai vannak?

– Kik ezek a szerzetesek? – kérdezte szigorúan. – Anselmus páter és Johannis páter. Két szent

férfiú, akik Miklóssal együtt jöttek Kölnbe. Ők mondták, hogy Miklós szent fiú, és Isten üzenetét hallotta. Elmesélték, hogy mikor Miklós egy tavaszi napon a birkanyájat legeltette, egy hatalmas, ragyogó keresztet látott magasan a levegőben. A keresztből hangzott az angyalok szózata. Ezt ők maguk mesélték, biztos igaz.

– Azért igaz, mert ók mondják? – kérdezte Dolf sürgetően.

Mariecke csodálkozva nézett rá. – Hiszen felszentelt papok… Azok nem

hazudhatnak! – Nem, persze hogy nem – mormolta Dolf

gyorsan. Eszébe jutott, milyen szúrós szeme volt a szerzetesnek, aki a déli pihenő alatt alapos szemlét tartott a csapatok felett.

– Az ki volt? – kérdezte Marieckét. – Anselmus páter. Johannis pátert jobban

szeretjük. – Jól gondotokat viselik ezek a szerzetesek?

– Nem értelek. – Gondoskodnak róla, hogy jó ételt kapjatok?

Hogy ápolják a betegeket? Hogy a lemaradók el ne tévedjenek?

Mariecke csak pislogott. – Ki törődik ezzel a sok ezer gyerekkel? –

folytatta Dolf a nyaggatást. – De hát Isten gondot visel ránk! – kiáltotta

Mariecke, aki végre megértette, mire gondol a fiú. – Mindig? – kérdezte Dolf hitetlenkedve. – Ostoba fickó vagy, Rudolf van Amstelveen –

mondta Mariecke türelmetlenül. – Magad is láttad, hogyan hoztak nekünk ma reggel enni Spiers polgárai. Isten parancsára tették.

– És elhiszed, Mariecke, hogy majd megnyílik előttetek a tenger?

– Igen. Anselmus páter azt mondja, hogy a tenger Mózes előtt is megnyílt. A tenger mindig megnyílik a szentek előtt.

Dolf hirtelen dühbe gurult. Szent, minden mondatban csak ezt hallja, szent. Ezzel csalják lépre és csapják be ezeket a gyerekeket. Mert hiszen az elképzelhetetlen, hogy felnőtt férfiak komolyan vegyék egy tébolyodott pásztorfiú lázálmait.

– A kölni érsek maga kísért ki minket, és mindannyiunkat megáldott – mesélte Mariecke álmodozva. – Olyan szép volt...

Egyre cifrább lesz, gondolta Dolf. No, hát ezek a középkoriak! Persze ismerik Mózes történetét, aki előtt megnyílt a Vörös-tenger, hogy a zsidók biztonságban átérhessenek a túlpartra, majd a hullámok újra összecsaptak az egyiptomi harcosok csapata fölött, mely a menekülő zsidókat üldözte. Minden további nélkül elhiszik ezt a történetet. Hát akkor miért ne ismétlődhetnék meg a csoda az ő kedvükért? A gyerekek követik Miklóst, hogy ezt meglássák. De vajon egyáltalán el tudják-e képzelni, milyen a tenger, amely aztán megnyílik előttük, hogy a fenekén átmenjenek a Szentföldre, mintha az amolyan félórás kis séta volna! Mégis a csodát látni akarják, a reménykedés talpon tartja őket, és erőt ad nekik ahhoz, hogy több ezer mérföldet gyalog tegyenek meg. Vajon én vagyok az egyetlen ebben a sokezres gyermekhadseregben, aki tudja, hogy ez lehetetlen? Mariecke meghúzta a karját.

– Haragszol rám? – kérdezte durcásan. Nyilván megijedt a fiú furcsa arckifejezésétől.

Dolf megnyugtatóan veregette meg a kislány sovány kis vállát.

– Nem rád, kedves Mariecke. – Akkor kire? Maga sem tudta. – Nem volna jobb, ha a keresztes hadjáratot

meghagynátok az olyanoknak, mint Bouillon Gottfried? – kérdezte mérgesen.

Mariecke valóságos áhítattal szólalt meg. Soha nem fogja ezt a kedves gyermeket megérteni!

– De hát Bouillon Gottfried már rég az égben van! Dolfnak eszébe jutott néhány évszám. 1096, első keresztes hadjárat.

– Igazad van, Mariecke, összekevertem az időt. Tulajdonképpen Oroszlánszívű Richárdra gondoltam.

– Ő is meghalt, hallottam, hogy mesélték – mondta . Mariecke elszomorodva.

– De hát vannak még hozzá hasonlók; félelem és gáncs nélküli lovagok, akiknek páncéljuk van, jó lovaik meg íjászaik. Azoknak kell a Szentföldet felszabadítaniuk. Ez nem fegyvertelen gyermekek dolga.

Mariecke szemrehányóan nézett rá. – Nemesember fia vagy, Rudolf. Hát akkor, hogy

beszélhetsz így? – Édesapám deák, semmi más! – förmedt rá Dolf

türelmetlenül. De amikor meglátta a kislány szemében a könnyeket, rögtön megbánta kitörését. – Ugyan, Mariecke, nem akartalak megbántani. Te kedves vagy.

És ez újra megvigasztalta a kislányt. Mariecke felsegített egy elesett gyermeket, akit

Dolf észre sem vett volna, úgy elmerült a gondolataiban. Most, ahogy a nap előrehaladt, újra nőni kezdett a hátramaradók és végleg kiesettek száma. Vajon naponta hány gyermekélet esik

áldozatul ennek a hadjáratnak? – töprengett a fiú kétségbeesve. És mit tehetne, hogy segítsen rajtuk? Nem viheti mindegyiket a vállán. Újra megpillantotta a szép ruhás, fürge fiút. Egy kisgyereket vitt a hátán, és előresietett vele. Jó erőben van a legényke! Leonardo szamara majd összerogyott a sebesült és beteg apróságok súlya alatt. A diák maga mindkét karjával egy-egy gyereket támogatott, akik már alig tudtak járni. Mariecke gondosan felügyelt a kicsikre, akik a szamáron ültek, és állandóan majd lepottyantak. Dolf négy pulyát vonszolt. Maga körül is sok olyant látott, akik az apróságokat cipelték vagy támogatták. Tehát nem annyira közönyösek egymás iránt, mint tegnap, első megdöbbenésében gondolta. De azért jól látta, hogy egyre újabbak rogynak össze, akikkel senki sem törődik. A hosszú, forró nap megkövetelte a maga áldozatait.

A hátvéd, amelyben ők is voltak, oly lassan haladt előre, hogy szinte már elvesztették a kapcsolatot az élcsapattal. Egyébként Dolf is kezdte érezni a lábát. Szomjúság gyötörte. Az órája szerint majdnem fél öt volt – huszonnégy órával ezelőtt még remélhetett. Nem, erre nem szabad többet gondolnia. Elmulasztotta a lehetőséget, és valaki más repült helyette a huszadik századba. Dolf most él, 1212-ben, a forró nyári délutánon a tenger felé csoszog egy köves

úton. Nem akart már azon rágódni, mi lehetett volna. Meg kell próbálnia, hogy életben maradjon ebben a korban, ahonnan nem menekülhet.

Talán Leonardónál maradhatok Bolognában – gondolta bizonytalanul. Ügyes számolómester vagyok, ismerem az arab iskola rejtelmeit. Ha foglalkozom egy kicsit a latinnal, később akár taníthatok is az egyetemen, amelyről beszélt. Vagy lehetnék könyvelő. Azokra ebben az évszázadban is szükség van. Csak le kell küzdenem a nehézségeket. Öregkoromban talán papírra vethetem a zátonyra futott időutazó élményeit az utókor számára.

Dolf maga ugyan nem volt tudatában, de már buzgón alkalmazkodott.

Végre elérték azt a mezőt, ahol aznap este tábort akartak ütni. Azok a gyerekek, akik nem rogytak össze a kimerültségtől, szétszéledtek, hogy rőzsét szedjenek. Mások a folyóhoz tartottak, hogy szokás szerint halat fogjanak. De csalódottan tértek vissza. A folyópart túl iszapos volt, és a széles nádastól nem tudtak a vízhez jutni. Ma este nem lesz hal.

Szomjukat olthatták abból a lustán kanyargó patakból, mely a mezőn át csordogált a folyó felé. Bár már napok óta nagyon meleg volt, iszapos volt a mező is. Múlt éjjel nagy vihar lehetett. Dolf körülnézett és rádöbbent, hogy rosszul

választották ki a tábor helyét. Még egy zápor, és bokáig gázolhatnak a sárban.

Leonardo követte a pillantását, és mintha kitalálta volna, mire gondol.

– Ne aggódj, Rudolf. Ma éjjel nem lesz vihar. A levegő tiszta. Ez hideg, de száraz éjszakát jelent.

Dolf nem értett az időjósláshoz. Otthon megnézte esténként az újságot vagy a tévét, és pontosan tudta, mire számíthat, ha a barátaival sátorozni készül. Most Leonardóban bízott, s megkönnyebbülten indult tűzifát keresni.

Itt az is szűkösen akadt. Az a kevés fa, amit a gyerekek találtak, nedves volt, vagy túlságosan nyers. Néhányan nagyon ügyesnek mutatkoztak a tábortűz megrakásában és meggyújtásában, mintha évek óta cserkészek lettek volna. Mások sehogy sem boldogultak vele, túl nagy ágakat használtak, és órákig kínlódtak. Dolf annyi tűzre-valót hordott össze, amennyit csak talált. Maga és Leonardo miatt nem aggódott. Ók kibírják, még ha hűvösre fordulna is az idő. De mi lesz a vékonyan öltözött Marieckével? És a két beteg gyerekkel, akik egész nap reszkettek a szamár hátán? Dolf gyanította, hogy éjjel a viharban fáztak meg. Ha nem tartják őket melegen, tüdőgyulladást kaphatnak, és akkor végük. Nincs semmi ellenálló-képességük szegényeknek. Mikor a tűz már égett, Leonardo elővette tarisznyájából az utolsó adag elemózsiát. Egy kis zacskó szárított borsó, némi

fűszer és egy darabka kenyér. Dolf arra gondolt, hogy levest főzhetnének belőle, ha volna lábasuk. Odaszólt Marieckének:

– Megyek, megnézem, nem kaphatnánk-e kölcsön valakitől egy lábast. Addig vigyázz a betegekre, és néha adj inniuk.

Kutatva járt a hatalmas táborban. Sok gyerek már aludt. Mások még buzgón sütötték nyárson az ismeretlen eredetű ételt. De még több mást is látott. Reszkető, lázas gyerekeket fedezett fel. Vajon hányan fáztak meg előző éjjel a viharban? Látott sebesült gyerekeket, akiknek sérült lába nem volt bekötözve, összezúzott térdüket elborította a vér, a hegek sokasága és a rengeteg légy. Látott olyan gyerekeket, akiknek a fején volt seb, fekélyek borították ókét, vérzett az orruk, begyulladt a szemük, feldagadt a bokájuk. És úgy tűnt, senki sem tud segíteni rajtuk.

A legtöbben azonban egészségesek és vidámak voltak. Küszködtek a pislákoló tüzecskékkel, és megpróbáltak a Spiersből hozott étel utolsó maradékaiból valami vacsorát összeügyeskedni. Egymást bosszantották, játszottak, dalokat énekeltek, egyes tüzeknél még különös hangszereken is játszottak, furulyákon meg valami egyszerű húros hangszeren. Nagyon messziről harangszó hallatszott. Az egész környéken egyetlen házat, egyetlen falut sem lehetett látni.

Dolf végre megpillantott egy füstölgő tűz körül négy fiút, akik szótlanul ültek együtt. Mellettük egy kis hideg vaslábas állt. Megkérdezte, hogy kölcsönvehetné-e.

– Hiszen ti már befejeztétek a vacsorát… Kiderült, hogy a fiúknak nem jutott ennivaló.

– Bertho már délután elajándékozta az utolsó darab kenyerünket – mondta egyikük zavartan. Dolf különös öltözéke bizalmatlanná tette.

– Akkor gyertek, üljetek közénk – javasolta Dolf – levest főzünk.

Mintha az egyik fiúban az előző esti ügyes úszót ismerte volna fel. Egy darabig suttogtak maguk közt, aztán felálltak, és követték Dolfot, aki Leonardóhoz vezette őket. Mariecke rögtön elment levesnek való vízért.

– Nézd csak – mondta Leonardo, aki egyáltalán nem kifogásolta, hogy még négy éhes száj került közéjük. Kezében két pettyes tojást tartott.

– Hogy szerezted? – A nádban találtam. Teli van fészkekkel. De már

nincs sok ép tojás. A négy fiú azért elrohant, hátha ők is találnak

valamit. Egy félóra múlva újabb hat tojással és egy nagyon fiatal döglött kacsával jöttek vissza. Szinte még pihés kiskacsa volt.

Furcsa egy leves lett, jó sűrű a beleütött tojásoktól, a fűszerektől meg csípős, mégis az egésznek valahogy jobb íze volt, mint amire Dolf

számított. Leonardónak volt egy fakanala, amivel Mariecke a kotyvalékból egy keveset beleerőltetett a beteg gyerekekbe. Úgy néztek rá, mint a hálás kiskutyák. Aztán a kislány, a diák meg a fiúk megették a maradékot, felváltva vették szájukhoz a lábast. Nem sok jutott nekik, de átmelegítette őket.

– Ez nagyon jó volt – mondta Dolf kicsit később elégedetten, mikor barátságosan együtt ültek.

Most jutott hozzá, hogy alaposabban megnézze a négy fiút. Bemutatkoztak egymásnak. A legnagyobbat (Dolf vagy tizennégy évesnek nézte) Franknak hívták, és egy kölni cserzővarga fiának mondta magát. Nem volt egészen világos, miért is csatlakozott a gyerekek keresztes hadjáratához. A jó úszó a Péter névre hallgatott. Tömzsi gyerek volt, kemény öklű, és azt állította, hogy körülbelül tizenkét éves lehet. Egy tó partján nőtt fel, Köln városától keletre, az érsek birtokán. A harmadik kisebb volt, és Everardnak szólították a többiek. Az apja favágó volt, és Everard életében nem látott mást, mint erdőket, a földesúr vadászatait, és mindent tudott az erdőről és az állatokról. A negyediket, aki megint csak nagydarab, erős fiú volt, Berthónak hívták, és nem volt hajlandó a régebbi életéről beszélni.

– Most keresztes vitéz vagyok, és ez a lényeg – mondta. Dolfnak mégis megtetszett.

Dolf a szokásos módon Rudolf Wega van Amstelveenként mutatkozott be, és ez a név

szemmel láthatóan mindannyiukra nagy hatással volt.

Körbemutatott. – Ez nem tábornak való hely. Everard rögtön igazat adott neki: – Jobb lett volna kicsit továbbmenni. – Délre

mutatott. – Úgy látszik, ott magasabb a part, és erdő is van.

– Ki dönti el, hogy hol töltjük az éjszakát? – érdeklődött Dolf.

– Miklós – válaszolta Frank habozás nélkül. – ő a mi vezetőnk. De legtöbbször Anselmus páter tanácsait követi.

– A szerzetesét? A fiúk lelkesen bólogattak. Dolf felállt. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy beszéljek ezzel a

Miklóssal – mondta. Berthót ez a kijelentés annyira megdöbbentette,

hogy tátott szájjal bámult rá. – El tud valamelyikőtök vezetni hozzá? – Dolf

inkább parancsolt, mint kérdezett. – De hát nem lehet csak úgy… – kezdte Bertho

habozva. – De igenis lehet! – kiáltotta éles hangon

Mariecke. - Rudolf nemesifjú. Úgy látszott, ezt a gondolatot semmiképpen nem

lehet a fejéből kiverni. Frank is felállt. – Gyere csak velem – mondta nyugodtan. –

Kicsit odébb, a bokrok mögött áll a sátra.

– A micsodája? – Dolf biztos volt benne, hogy rosszul hallott.

– A sátra meg az ekhós szekere. – Ezt aztán látni akarom! Egymás mellett vágtak át a táboron. A legtöbb

gyerek aludt már. A tüzecskék füstölögtek, aztán kialudtak. A távolból újra harangszó hallatszott. A harangozást csaknem egész nap hallani lehetett, és Dolf jobban bízott saját vízhatlan, ütésálló s pontos karórájában, amit még felhúzni sem kellett. Az órája szerint majdnem fél kilenc volt. Mint az ilyen meleg napok után mindig, a folyóról és a mezőkről most is köd szállt fel, amely nyirkosán lepte be az alvó gyerekeket, és elzárta a kilátást.

– Szép karkötőd van – mondta Frank, aki észrevette, hogy Dolf megnézi az óráját.

– Igen, édesatyám ajándéka. – Ezüst? – Rozsdamentes acél. – Damaszkuszi acél? – Valami olyasmi. – Atyád gazdag? – Meglehetősen – mondta Dolf eléggé zavarban.

A középkoriakkal összehasonlítva az apja dúsgazdag. A huszadik században azonban Wega doktor csak sovány fizetésű tudósnak számít.

– Akkor miért szöktél meg, ha olyan jó dolgod volt otthon? – kérdezősködött tovább Frank.

– Csak úgy, a kalandokért.

Frank elégedetten bólintott. Nyilvánvalóan ő is ezért csatlakozott a gyerekek keresztes hadjáratához.

Hosszú séta után elértek a gazos mező egy magasabban fekvő részére. Itt nem volt akkora sár. Mikor megkerülték a bokrokat, vidám tüzet láttak, amit sokan ültek körül. Már alkonyodott, de Dolf észrevette, hogy a tűztől kicsit távolabb ott áll egy régi, kerek katonai sátor. Azt is látta, hogy a bokrok mellett nyugodtan kérődzik két fehér ökör. Valamivel odébb ott állt egy fehér ponyvával borított ekhós szekér, amit gondosan őrzött vagy húsz, dorongokkal felfegyverzett fiú. Úgy látszik, Miklós nem kockáz^ tat semmit.

A lobogó tűz körül falatoztak. Dolfnak és Franknak majd kicsordult a nyála az ételek szállongó illatától. Az a pár korty leves, amit lenyeltek, távolról sem volt elég az éhségük elverésére. A tűz fölött nyársra szúrva sült a vadpecsenye. Dolf madár formájúnak nézte. Ezeknek a gyerekeknek nyilván sikerült egypár vízimadarat elkapni.

A csoport a fehér ruhás fiúból, a két szerzetesből meg vagy nyolc gyerekből állt, akiknek öltözéke, modora és finom keze világosan mutatta úri származását. Köztük ült az a mozgékony fiúcska, akit Dolf már előbb is látott.

Csodálkozva, teli szájjal bámultak a nagyfiúra, aki olyan hirtelen termett köztük. Dolf azonban, ha

már a fejébe vett valamit, tántoríthatatlan makacssággal tört egyenesen a cél felé, de azért a fejét sem vesztette el.

– Rudolf Wega van Amstelveen vagyok – mondta érthetően és ünnepélyesen. A neve, mint mindig, most is tiszteletet keltett. A sovány szerzetes, akit Anselmus páternak hívtak, egy pillanatra felemelte a kezét. Johannis páter, aki sokkal fiatalabb, kövérebb és barátságosabb volt, Dolf felé bólintott. Miklós olyan mozdulatot tett, mintha fel akarna állni, aztán meggondolta magát. A felcicomázott gyerekek kíváncsian figyeltek. Annyira izgultak, hogy még a rágásról is megfeledkeztek. – …és éhes vagyok – folytatta Dolf nyugodtan, s a nyársra mutatott.

A kis mitugrász rögtön odanyújtott neki egy darab vadpecsenyét, és kicsit odébb húzódott.

– Ülj le, Rudolf van Amstelveen. Szívesen látunk. Ez az elit csapat nyilvánvalóan magához illőnek

érezte, nemes szülők gyermekének, bár a ruháján valószínűleg elcsodálkoztak. Dolf intett Franknak, hogy ó is üljön le, amitől a többiek nemigen voltak elragadtatva. Elítélő pillantásokat váltottak.

– Te ki vagy? – kérdezte Anselmus páter szigorúan.

Frank bemutatkozott. Dolf, aki megértette, hogy a szabad városi polgár fia és a bárócsemeték közti rangkülönbséget el kell tüntetni, gyorsan átölelte Frank vállát.

– A barátom – mondta. A többiek zavartan hallgattak. De a kis mitugrász azért Franknak is odatolt egy darab húst. Dolf egyszerre nagyon kedves fiúnak találta.

Amikor jóllakott, Dolf alaposan megnézte az elit csapatot. A gyerekek visszanéztek rá, kíváncsian és egy kicsit gyanakvón. Felfedezett egy szép kislányt, aki finom lenvászonból varrt hosszú ruhát hordott. Tele volt aggatva ékszerekkel, és ezüstláncon egy keresztet hordott, amely drágakövektől csillogott. A mellette ülő fiú mélyvörös színű zekét viselt, sárga nadrágot, ezüsttel hímzett övet, amelyen ékkövekkel kirakott markolatú tőr függött. A többi gyerek ruhája ugyanilyen pompás volt. A fehér ruhás fiú természetesen Miklós volt.

Dolf beszélni kezdett. Lehalkította a hangját, hogy idegenszerű kiejtése ne üsse meg a fülüket, és hogy ne lankadjon a figyelmük. Aki halkan beszél, arra erősen hallgatnak.

– Tegnap csatlakoztam a gyermekek keresztes hadjáratához. Veletek akarok menni a Szentföldre, hogy segítsek visszafoglalni a Fehér Várost – mondta, hogy hűségét bizonyítsa.

A szerzetesek bólintottak feléje, Anselmus páter elégedetten nézegette erőteljes alakját.

– Holland grófságból jövök, ahol az emberek másképp beszélnek és másképp öltözködnek, mint itt – folytatta Dolf, hogy megmagyarázzon mindent,

ami szokatlan rajta. Jócskán volt kimagyaráznivaló! Ezt a közlést is csendben tudomásul vették. – …de amit ebből a gyerekhadseregből láttam – folytatta Dolf, most már a lényegre térve–, az nem nagyon tetszik nekem. Mélyen megrendített, amit láttam. Szívemen viselem mindezen gyermekek sorsát. Sok beteget láttam, akikkel senki sem törődött. Láttam gyermekeket, akik a kimerültségtől összeestek az út szélén. Láttam sebesülteket, akiknek senki sem viselte gondját. Láttam gyerekeket meghalni útközben, láttam olyanokat, akik vízbe fulladtak. Atyám – fordult hirtelen Anselmushoz –, ez a keresztes hadjárat rosszul van megszervezve. Sokkal jobban is lehetne.

A sötét szerzetes összehúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit, Johannis hirtelen érdeklődni kezdett. Miklós felemelte a kezét.

– Isten vigyáz ránk, Isten gondoskodik rólunk – mondta gépiesen.

– Isten bizonyára nem veszi zokon tőlünk, ha ebben segítségére vagyunk – csúszott ki Dolf száján. Az; egész társaság megdöbbent.

– Azért jöttél, hogy megleckéztess minket, Rudolf van Amstelveen? – kérdezte Anselmus páter fenyegetően.

– Azért. Amikor azt mondtam, hogy éhes vagyok, azonnal adtatok egy darab húst. Hálás vagyok érte. De van itt a mezőn még vagy nyolcezer, talán

tízezer gyermek is, akik mind éhesek. És értük mit tesztek?

– Isten táplálni fogja őket – mondta Miklós újra, egy kicsit túl gyorsan.

Dolf most egyenesen a pásztorfiúhoz fordult. – Miklós, figyelj rám – mondta komolyan és

lassan. – Isten azzal bízott meg téged, hogy ezeket a gyermekeket elvezesd a Szentföldre. Ezzel Isten téged tett felelőssé ezekért a gyermekekért. Tied az óriási feladat, hogy biztonságban, egészségesen és túl nagy veszteségek nélkül vezesd őket a Fehér Város kapui elé. Az út hosszú, a veszélyek nagyok. De jó szervezéssel, a józan eszünket használva, sok szenvedést megelőzhetünk. Nem lehet Isten akarata, hogy a gyermekek többsége elpusztuljon útközben. Isten téged tett vezérré, de a vezérség azt jelenti, hogy gondját kell viselned a rád bízott nyájnak.

– Rudolf van Amstelveennek igaza van – szólalt meg hirtelen a mellette ülő szép ruhás fiúcska. – Amikor atyám háborúba vonult, gondja volt rá, hogy útközben jó ennivalót kapjanak a harcosai.

Anselmus páter ráförmedt: – Fogd be a szád, Carolus! Carolust azonban nem lehetett elhallgattatni. – Te nem tudod, atyám, mert mindig elöl, a

szekéren mentél! – kiáltotta. – A hátvédben viszont rettenetes volt az összevisszaság. Erről már

korábban is panaszkodtam, és örülök, hogy most Rudolf van Amstelveen igazat ad nekem.

Szerencsére legalább egyikük mellettem van, gondolta Dolf hálásan.

– Rudolf van Amstelveen téved – mondta Anselmus páter hűvösen. – Ez nem közönséges keresztes hadjárat. Nem azért indultunk útnak, hogy vért ontsunk, és hogy karddal a kézben foglaljuk el Jeruzsálemet. Ártatlanságunkkal fogjuk elüldözni a szaracénokat.

– Tudom – válaszolta Dolf nyugodtan. – De semmiképpen sem azért keltünk útra, hogy a hidegtől, az éhségtől és a nyomorúságtól pusztuljunk el. Ezek a gyerekek - mutatott maga körül –, ezek a gyerekek mind arra számítanak, hogy meglátják Jeruzsálemet. Ha ez így megy, még a tizedrészük sem jut el az út végére. Mert a vezetőik nem törődnek velük. Arra bezzeg van gondjuk, hogy ők maguk semmiben se szenvedjenek hiányt!

És most szemrehányóan mutatott a vacsora maradékára, a sátorra és az ökrös szekérre.

– Ti nem gyalogoltok, szekéren mentek. Ti nem éheztek. Ti nem fáztok meg, ha esik, és viharos szél tombol a tábor felett. Ti választjátok ki az éjszakai táborhelyet, anélkül hogy elgondolkoznátok rajta, vajon megfelel-e annak a sok ezer gyermeknek, aki nem kereshet sátorban menedéket…

– Az ökrök fáradtak voltak – mondta a felékszerezett kislány.

– Ez nagy, nyílt mező, ahol mindenkinek jut hely – védekezett Miklós.

– De sáros és védtelen. Tegnap éjjel sok gyerek megfázott, holnap betegek lesznek. Mit tesztek értük? Ki ápolja őket, ki ad nekik meleg herbateát, és vigyáz, hogy a tüzük ki ne aludjék?

Dolf fokozatosan elvesztette a nyugalmát. Kezdett indulatba jönni.

– Figyelj, Miklós. Isten sok nehézséget fog erre a gyermekseregre bocsátani, de nem azért, hogy megsemmisítsen minket. Mi vagyunk a gyermek-kereszteshad járat vezetői, a mi feladatunk gondoskodni arról, hogy a gyerekek ne szenvedjenek sokat, és teljes számban érkezzenek meg Jeruzsálem kapui elé. Isten nemcsak neked adott parancsot, Miklós, hanem mindannyiunknak! És Isten parancsát legjobb tudásunk szerint teljesítenünk kell. Pillanatnyilag egyáltalán nem jól mennek a dolgok. Naponta sok gyerek hal meg az éhségtől, a szomjúságtól, a kimerültségtől. És ez még csak az út kezdete… Nem lehet, hogy Isten ezt akarná, Miklós. Bizonyára akarja, hogy szenvedjünk, de azt is megkívánja, hogy egymást segítsük, és a ránk bízott feladatot végrehajtsuk. Ezért jobban kell a dolgunkat megszerveznünk. Ezért kell minden

egyes gyermeknek mindent megtennie Isten dicsőségére.

– Ámen – szólalt meg mellette a kisfiú. Juj, úgy beszélek, mint valami pap a tévében,

gondolta Dolf szégyenkezve. Vajon hogy jutott hirtelen eszembe ez a jámbor prédikáció? Már engem is megőrjített a gyermekek keresztes hadjárata? Pedig hát én tudom, hogy semmi sem lehet belőle…

De látta, hogy beszéde nagy hatást keltett. A mellette ülő fiúcska lelkesen tapsolt, keresztet vetett, végül pedig átölelte Dolfot.

– Nemes atyád méltó fia vagy, Rudolf – ujjongott. A két szerzetes csak ült mozdulatlanul. Anselmus

szúrós szemét le sem vette az idegen fiúról. Johannis kerek arcát azonban lassan meleg mosoly árasztotta el.

– Rudolf van Amstelveen, azt hiszem, értékes segítőtársunk leszel – mondta szívélyesen. – Hallhatnám néhány javaslatod?

Dolf már ezt is előre kigondolta. – Először is csoportokra kell osztanunk a

gyerekeket, és minden csoportnak legyen meg a maga feladata. Annyian vannak, hogy ez nem okozhat nehézséget. – Ujjain kezdte számolni. – Először is szükségünk van rendfenntartókra. Erre a célra a legnagyobb fiúkat és lányokat válasszuk ki, akik aztán valami fegyvert is szereznek, például egy dorongot. Ők lesznek a felelősek a gyermekek

biztonságáért. Az ő feladatuk lesz, hogy éjjel-nappal védelmezzenek bennünket a külső támadások ellen, és hogy megelőzzék a gyerekek közötti csatározásokat. Azonkívül nagy vadászcsoportokra van szükségünk, akik mindennap rengeteg friss húsról gondoskodnak. Láttam, hogy az erdőben csak úgy hemzseg a vad.

– Várj csak – kiáltott Miklós mérgesen – azt már igazán nem lehet. Az vadorzás…

Dolf a nyársra mutatott. – Akkor ti hogy jutottatok ma este vadkacsához? – Azokat Carolus lőtte – mondta Miklós. A Dolf melletti fiúcska lelkesen bólogatott. A sátor

felé mutatott. A bejáratnál ott állt maga készítette íja, mellette a tegez.

– Röptében is eltalálom a madarat – mondta vidáman. – Sólyom nélkül is tudok vadászni.

– És az nem vadorzás? – Talán… – mondta Miklós vállat vonva. Mintha

kellemetlen lett volna neki a kérdés. – Azt akarod mondani, Miklós – kérdezte Dolf

mérgesen –, hogy az erdőben és a mezőkön, ahol áthaladunk, védett a vad?

– Védett? Megint nyelvi félreértések fenyegettek. – A vad azoké a földesuraké, akiknek a birtokán

átutazunk. Csak az úr vadászhat rájuk. Nem kívánhatod, hogy a szent gyermekek megdézsmálják egy nagyúr foglyait és őzbakjait!

– Tőlem aztán nyugodtan – morogta Dolf. A kis mesterlövészhez fordult. – Te mit szólsz hozzá, Carolus?

A srác ugrált örömében. – Majd én megalakítom a vadásztársaságokat! –

kiáltotta. – Megtanítom őket íjat és nyilat készíteni. És vadászni fognak, azám! Ott is, ahol tilos. Mert Rudolf van Amstelveennek igaza van: a gyerekeknek enniük kell.

– Vadorzó nemes?! – kiáltotta egy másik szép gyermek.

– Ez nem vadorzás, Isten akaratát teljesítjük! – rikoltotta Carolus.

A többiek ijedten hallgattak. – És különben is, én vagyok a király, és szent

jogom, hogy vadászcsapatot alakítsak. Ugye, Rudolf?

Dolf nem értette, miről beszél a fiú, de bólintott, mert nagyon rokonszenves volt neki a mulatságos Carolus. És ha tényleg képes vadat lőni a gyerekhadseregnek, vadorzás vagy sem, a szükség törvényt bont.

– Halászcsapatok is kellenek – mondta. – Láttam olyan gyerekeket, akik jól tudnak úszni, és másokat, akiknek hálójuk van. De a halászok közé csak úszókat szabad bevenni, a többieknek ez túl veszélyes. – Frankhoz fordult. – Péter meg tudná szervezni a halászcsapatokat?

– Meg – felelt Frank habozás nélkül. – Péter szinte maga is hal, és sok barátja van a gyerekek között.

– Nagyszerű. Carolus képezi ki a vadászokat, Péter a halászokat. Ki legyen a rendfenntartók vezetője?

– Én – mondta egy erős nemesifjú. – Azok a fiúk ott az ökrös szekérnél szintén az én parancsnokságom alatt állnak. De azt hiszem, Rudolfnak igaza van, az egész tábort őrizni kell. Éjjelente el-elvisznek gyerekeket.

Dolf reszketett. Kiderült, hogy a lovagfit Fredónak hívják, és úgy látszott, örül, hogy valamiféle hadsereget szervezhet. Dolf bólintott.

– Betegápolókra is szükségünk van, akik a sebesültekkel és az útközben megbetegedett gyerekekkel törődnek. Épp ezért a nappali menetet is másképp kell beosztanunk. Elöl botokkal és íjjal-nyíllal felfegyverzett fiúk menjenek, hogy távol tartsák a rablókat és egyéb sötét alakokat. Utánuk csoportosan a betegek és gyengék, közbe-közbe nagyobb gyerekekkel, akik szükség esetén segítenek nekik. Az ökrös szekeret meg felhasználhatjuk olyanok szállítására, akik már nem képesek járni. Mihelyt egy-egy nagyobb városhoz érünk, meg kell próbálnunk ott elhelyezni a betegeket és sebesülteket. Ti egészségesek vagytok, gyalogolhattok! A kicsik után újra olyanok következzenek, akik ki tudnak lépni, ezek aztán

magukkal vihetik a lemaradozókat. Az utóvédben megint csak erős, jól felfegyverzett gyerekek menjenek, akik képesek elhárítani egy hátulról jövő támadást. Így aztán senki sem maradhat le észrevétlenül, hogy valami nyomorult módon elpusztuljon. Egyetértesz, Fredo?

– Nagyon jó tervnek tartom – bólintott a fiú. – Akkor hát gyalogolnom kell? – kérdezte ijedten

a felékszerezett kislány. – Nem akarok gyalog menni.

Dolf egy pillantást vetett finom cipőcskéire – alig voltak többek ezüstszínű papucskáknál. Ezekben ugyan nem jutna messzire.

– Ki vagy? – kérdezte Dolf. – Hilde van Marburg. A név semmit sem mondott neki, de elég nemesi

hangzása volt. – Ha hajlandó vagy vigyázni a betegekre, te is a

szekéren mehetsz – mondta. Hilde megkönnyebbülten bólintott. Carolus

egyenesen Dolfhoz fordult. – Én igazán nem sokat kocsikáztam – mondta. –

Nem tartottam egészen becsületesnek, és különben is, egy királynak az a kötelessége, hogy törődjék az alattvalóival. És remekül bírom a gyaloglást.

Dolf melegen rámosolygott. A kemény kis Carolus egyre jobban tetszett neki. Eltöprengett,

vajon mi indíthatta ezt a gyereket arra, hogy csatlakozzék az eldobottak csapatához.

– Úgy beszélsz, mintha megszoktad volna a parancsolást, Rudolf van Amstelveen – szólalt meg most Johannis páter. – Milyen nagy az atyád birtoka? Te vagy az elsőszülött fiú?

Dolf kihúzta magát. Tizenöt éves volt, eléggé magas, akkora, mint egy középkori felnőtt. Biztos vagy tizennyolc évesnek nézik. Termete és magabiztos fellépése félelmet keltett ezekben a középkoriakban.

Dolf korában persze természetes volt, hogy valaki tizenöt évesen így viselkedjék, de a tizenharmadik században csak nemesek beszélhettek ilyen magas lóról. Dolf elhatározta, hogy a legvégsőkig kihasználja a kedvező benyomást.

– Bocsássatok meg – mondta –, fájdalmat okoz a múltról és ifjúságomról beszélnem. Megkérlek, ne tegyetek fel kérdéseket. Nehezemre esnék válaszolni rájuk.

A körben ülő gyermekek megértően bólogattak. Ők sem szívesen gondoltak vissza a várakra, melyeket elhagytak, a szigorú urakra, durva katonákra, bűzlő jobbágyokra, a hosszú telek unalmára, Jeruzsálemben, a világ szívében mindig nyár van, egész évben nyílnak a virágok…

Miután Dolf a származására vonatkozó kérdezősködésnek így elejét vette, folytatta tervei kifejtését:

– Az éjszakai tábort is másképp kell ezután berendezni. Meg kell alakítani a favágók, a szakácsok és az őrök csapatait. Nagy kondérokra van szükségünk és minél több tálkára. A rend felügyelőinek össze kell gyűjteniük a táplálékot, amit napközben fogtunk vagy kaptunk, és estig meg kell őriznünk. Akkor aztán a szakácsok a nagy tüzeknél munkához láthatnak, és megetethetik az egész gyereksereget. Éjszakánként a nagyobb fiúknak és lányoknak felfegyverkezve kell őrködniük a tábor körül.

Carolus bólogatott, Fredo is, de Anselmus páter makacsul hajtogatta:

– Ez mind túl sok időbe telik. Alig jutnánk így előre, és mielőtt beköszönt az ősz, túl kell jutnunk a hegyeken.

Dolf felelt: – Az első napokban szokni kell majd az új rendet,

de mihelyt mindegyik gyerek megértette, mit várunk tőle, meg fogod látni, hogy minden sokkal könnyebb lesz, és gyorsabban fogunk haladni.

Egy pillanatra a másik szerzetesre, Johannis páterra nézett, aki szívélyesen rámosolygott. Kedves embernek látszott. Carolus felkiáltott:

– Rudolf van Amstelveen maga a két lábon járó bölcsesség. A hadsereget jól meg kell szervezni. Rudolf, rám számíthatsz!

Carolusnak nyilván tekintélye volt, a többi bárócsemete alig mert akadékoskodni. Dolf úgy döntött, rátesz még egy lapáttal, mert látta, hogy Miklós sötéten néz, és egyre csak a fejét rázza.

– Ezek a gyerekek – mondta az alvó tábor felé mutatva – mind jöttek valahonnan, tanultak valamit. Így például az én tábortüzemnél van egy fiú, aki az erdőben nőtt fel, és mindent tud a vadnyomokról. Carolus jól használhatja majd az ilyen fiúkat a vadászcsapatában.

– Hogy hívják? – kérdezte Carolus izgatottan. – Everardnak. Holnap reggel ideküldöm hozzád,

biztos tetszeni fog neked. Mert ha ügyes csapatokat akarunk alakítani, amelyek képesek ellátni élelemmel a gyereksereget és megvédelmezni a veszedelmek ellen, akkor lehetőleg rájuk kell hagynunk, hogy válasszák meg a munkájukat. Mindegyikük tud valamit, vagy van valami olyan képessége, amely mindnyájunknak hasznára válhat.

Ezek a szavak általános csodálkozást keltettek. A középkorban minden ember tudta, hogy hol a helye. Ott ahová született, és végig megmaradt saját rendjében. Persze hogy a tizenharmadik században is lehetett karriert csinálni. A társadalom azért bizonyos mértékig rugalmas volt,

és az igazán kiválóaknak általában sikerült javítaniuk a helyzetükön. De az, hogy minden gyermek maga választhassa ki a feladatát, ráadásul a közjó érdekében, olyan hallatlan újdonság volt a tűz körül ülő elit csoportnak, hogy legtöbben csak döbbenten csóválták a fejüket.

Dolf azonban tudta, mit csinál. Tudta, mit ér az az ember, aki örömmel végzi a neki való munkát. Amikor látta, hogy a többiek mennyire csodálkoznak, és megértette, hogy valami nehezen felfoghatót mondott, gyorsan témát változtatott.

– Hallottam, hogy Anselmus atya hegyekről beszélt. Tulajdonképpen milyen útvonalon megyünk a Szentföldre?

Meglehetősen jól emlékezett Európa térképére. Elgondolkozott, hogy vajon honnan ismerik ezek az emberek az utat. A barátságos Johannis páter válaszolt neki:

– Génuánál fogjuk elérni a tengert. – Génuánál?– kérdezte Dolf. – Nem értem. Mi

keresnivalónk van Génuában? – Isten azt parancsolta Miklósnak, hogy vezesse

Génuába a gyermekhadsereget – felelte röviden a komor Anselmus páter.

No szép – gondolta Dolf. Aztán megrettent. – De akkor át kell kelnünk az Alpokon! A szerzetesek bólintottak, és Dolf úgy érezte,

hogy ereiben megfagy a vér. Vajon ebben a

korban hogy nézhet ki az Alpok? Vannak egyáltalán utak? Hát persze hogy vannak. A rómaiak már jó ezer évvel korábban átkeltek az Alpokon. És Hannibál is az elefántjaival. De azért megrettentette a gondolat, hogy vagy nyolcezer gyámoltalan gyerekkel kell legyőznie Európa legkomorabb hegységét, és töprengve bámult maga elé. Vajon nem lesz ebből borzasztó szerencsétlenség? Ismerte az Alpokat. A szüleivel gyakran járt Svájcban, Ausztriában és Olaszországban. Akkor viszont kényelmes autóban utaztak, aszfaltozott utakon, amelyek mentén szállodák, vendéglők, pihenőhelyek várták az utasokat. Rendőrautók jártak arra rendszeresen és a sárga angyalok. Ahol tehát kevés baj érhette a nyaralókat.

Nagyon is jól megértette, hogy most másként lesz a dolog. Rossz, keskeny utak, amelyek szédítő szakadékok mentén vezetnek. Haramiák lesnek a gyanútlan utazókra. Bárók követelnek vámot, már ha el nem vágják az utazók torkát, hogy kirabolhassák őket.

– Tehát az Alpokon át Génuába – mondta hangosan. – És utána hogyan tovább? Génua még sok ezer mérföldnyire van Jeruzsálemtől.

Tudta, hogy mi lesz a válasz, de a felnőttek szájából akarta hallani. Meg is hallotta:

– Isten majd csodát tesz, és megnyitja a tenger hullámait, hogy száraz lábbal kelhessünk át a Szentföldre.

Vajon ezek a szerzetesek tényleg hisznek ebben? - töprengett Dolf.

Már jó ideje észrevett a tűz fénykörén kívül egy sötét alakot, aki figyelmesen hallgatta a beszélgetést. Leonardót vélte benne felismerni a dorongjával. Mit keres itt?

– Hát, ha mégis át kell kelnünk az Alpokon – mondta Dolf, emlékezetében kutatva –, akkor a Brenner-hágót javaslom. Az nem olyan magas és veszélyes.

– Az a tervünk, hogy a régi hadiúton megyünk a Mont Cenisen át – válaszolta Anselmus makacsul. – Az a legrövidebb út, és ismerem is. Egyszer zarándokúton voltam Rómában.

– Én is ismerem azt az utat – mondta Dolf félig már pánikban –, és borzasztó, majdnem olyan rémes, mint a Nagy Szent Bernát-hágó.

Döbbent csend támadt. Dolf elpirult. – Sokat utaztam – mondta halkan. Édesanyja nem szerette a repülést. Azt

mondogatta, a Föld túlságosan szép ahhoz, hogy utazás közben nagy darabjait csak úgy átugorják. Wegáék éppen ezért mindig autóval mentek nyaralni, s az Alpok minden hágóját bejárták. Ez a sport Dolf édesapjának is tetszett, úgyhogy még a nagy autóalagutakat sem volt hajlandó használni,

így legalább lát az ember valamit a világból. Dolf, mint mindenki, aki sík országban lakik, bolondult a hegyekért és a vadregényes tájakért. Mindig nagyon élvezte azokat az utakat. De most…

— Strasbourgnál forduljunk keletre – javasolta –, aztán átmegyünk a Fekete-erdőn, Bajorországon, elhaladunk a Karwendel-hegység mellett, mert amögött fekszik Innsbruck. Innsbruckon túl kezdődik a Brenner-hágó. Akkor egyenesen leereszkedünk Bolzano felé. Elismerem, hogy jókora kerülő, mégis ez az egyetlen lehetőségünk, ha a nyolcezer gyereket épségben akarjuk átjuttatni a hegyeken.

– Nem – mondta Anselmus türelmetlenül. – Nincs értelme akkora kerülőnek. Azonkívül a Karwendel-hegység teli van rablókkal.

– Ugyan, ez biztosan mindenütt így van a hegyekben – jegyezte meg Dolf ártatlanul.

– Voltál ott? – kérdezte Carolus izgatottan. – Ismered a hegyeket?

– Ismerem. Mindegyik hágón átkeltem már. Ezt persze nem hitték el. Johannis páter halkan

megszólalt: – A Mont Cenisen van egy híres kolostor, ahol az

utasok szállást és élelmet kapnak. – Egyszerre nyolcezren? – gúnyolódott Dolf. –

Vagy akár négyezren? Mert biztosan elpusztul a gyerekek fele, mire odaérünk.

A fénykörön kívül álló sötét alak egyszer csak előrelépett. Valóban Leonardo volt. Dorongjára támaszkodva, nyugodtan megszólalt:

– Bocsássátok meg, hogy belehallgattam ezen előkelő társaság beszélgetésébe. Leonardo Fibonacci vagyok Pisából, vándordiák, úton Bolognába. Részvétből csatlakoztam egy időre a gyermekek keresztes hadjáratához. Én is ismerem az Alpokat és néhány hágót, és meg kell mondanom, hogy Rudolf van Amstelveennek igaza van. A Mont Cenisen lehetetlenség átkelni, az sok ezer kisgyerek életébe kerülne. Ott, abban a szörnyű magasságban már semmi sem terem, még egy kis cserje sem, és dermesztő hideg van. A gyerekek elpusztulnának az éhségtől, a hideg éjszakákon megfagynának. A Brenner nem olyan magas és barátságtalan…

– Α Karwendel medvéi végeznek majd velünk – mondta Anselmus komoran.

– Medvék? – kérdezte Dolf ijedten. Utána legszívesebben leharapta volna a nyelvét, mert Miklós rögtön közbekiáltott:

– Hallom, hogy semmit sem tudsz a hegyekről! Dolf egy kicsit zavarba jött, de Leonardo nem.

– Vajon a kopár Mont Cenisen nincsenek medvék és farkasok? – kérdezte barátságtalanul. Ezt a szerzetesek sem tagadhatták.

Te jó ég, medvék, gondolta Dolf. Erre nem számítottam. És még farkasok is! Mi vár mindnyájunkra?

A diák nyugodtan a dorongjára támaszkodott, úgy nézett le a társaságra. Karcsú volt, és alig magasabb Dolfnál. De tekintélyt árasztott, elsősorban nyugalma és magabiztossága miatt. Dolf csodálta, különösen mikor Leonardo a dorongjával könnyedén megkopogtatta a földet, és csendesen megjegyezte:

– De hát ezzel a barátommal egyetlen medve elől sem kell meghátrálnom.

A kis Carolus, aki lelkesedésében majd kibújt a bőréből, felrikoltott:

– Hogyan hagyhatnánk figyelmen kívül két tapasztalt utazó tanácsait?

– Csend – szólt egy kék köpenyes lányka. – Én félek a medvéktől és a farkasoktól.

Dolf közben visszanyerte nyugalmát. – Mindnyájan félünk – mondta –, de ha

megtesszük a szükséges előkészületeket, és ha van egy csapat bátor vadászunk meg rendfenntartónk, távol tudjuk tartani magunktól a vadállatokat.

Késő éjszakáig tanácskoztak. Végre megegyeztek, hogy nem mennek a hírhedt Mont Cenis felé, és azt az utat választják, amelyet Dolf és Leonardo javasoltak. A felékszerezett kislány Carolus vállára dőlve aludt el. Nagyon szép volt,

hosszú szőke copfos, és nem több, mint 11-12 éves. A kedves Carolus egyik karjával átölelte, és szerelmesen nézett le a szőke fejecskére.

– Hilde a húgocskád? – kérdezte Dolf. – Hilde van Marburg a Ludwig gróf lánya –

suttogta Carolus. – Nagybátyja, a kölni érsek palotájában nevelkedett, természetesen a kolostorban. Az érsek parancsolta meg neki, hogy jöjjön velünk. Ó lesz Jeruzsálem királynője.

– Ez aztán valami – szaladt ki Dolf száján. – Én pedig… – folytatta Carolus álmodozva –

engem kikiáltanak majd Jeruzsálem királyának. Mátkámmal, Hűdével egy fehér palotában fogok élni, és örökké boldogok leszünk.

Gyermekálmok, megható és hamis gyermekképzelődés. Mit mondhat? Dolfnak nem jutott más eszébe, mint hogy meghajoljon kissé az apró király előtt. Carolus kedvesen fogadta a tiszteletnyilvánítást.

– Rudolf van Amstelveen – szólt, de nem állt fel, mert nem akarta felébreszteni a kislányt –, ezennel kinevezlek első apródomnak. – Szabad kezével könnyedén megérintette Dolf vállát. – Ez jogot ad neked arra, hogy éjszaka a sátorban aludj – tette hozzá, mint egy összeesküvő.

– Köszönöm, Carolus, mégis inkább a saját tábortüzemnél alszom. Tudod, ott is van egy kedves kislány, akit oltalmaznom kell.

Carolus megértően bólintott. Dolf felállt.

Most már lovaggá ütött Jeruzsálem királya, gondolta mosolyogva, és sok ezer játékos kedvű, képzelődő gyermekkel nekivágok egy útnak, amitől száz állig felfegyverzett fickó is visszariadna. Micsoda őrült kor ez?

És újra belenyilallt, hogy sosem fogja megérteni ezeket a középkori embereket.

Dolf Leonardóval és a félig alvó Frankkal visszatért a saját kis tüzükhöz. Már csak Péter volt ébren, hűségesen őrködött a többiek fölött. Frank röviden elmesélte neki, miben állapodtak meg.

Közben Dolf is lefekvéshez készülődött. Kinyújtózott a kemény földön Leonardo mellett, és halkan megkérdezte:

– Hogy kerültél olyan hirtelen oda, barátom? Követtél minket?

– Ugyan – motyogta a diák látszólag közönyösen. Mai neve: – Nevezd csak óvatossági intézkedésnek. Amikor elmentetek Frankkal, annyira az arcodra volt írva, hogy na, majd én megmutatom nektek, hogy tudtam, alaposan elhegedülöd a nótájukat. Úgy gondoltam, nem árt a közeledben maradni. Különben mi a véleményed erről a két szerzetesről?

– Ostoba alakok – mondta Dolf gondolkodás nélkül. Leonardo megpróbált puhább helyet találni a derekának. Ide-oda csúszkált, aztán suttogva folytatta:

– Nem ostobák azok, Rudolf, főleg Anselmus nem… De hamisak.

– Komolyan mondod? – kérdezte Dolf élesen. – Pszt, ne olyan hangosan! Igen, komolyan. Már

tegnap feltűntek nekem. Valami nincs rendben. Mit akarnak ezzel a gyermek-kereszteshadjárattal?

– Jeruzsálemet elfoglalni. – Igen, ezt mondják – mormolta Leonardo. Dolf

örült, hogy nincs egyedül a kételyeivel. – Miért gondolod, hogy nem igazi szerzetesek? – Meglepett, hogy olyan sokáig hagytak téged

beszélni – válaszolt Leonardo álmodozva. – Hogy nem pattantak föl, és nem vádoltak eretnekséggel.

– Én meg azt hittem, hogy nagyon jámbor beszédet tartottam – válaszolt Dolf ártatlanul.

Leonardo úgy nevetett, hogy rázkódott belé. – Rudolf, édes fiam, még sosem hallottam ilyen

szokatlan dolgokat, mint amiket te mondtál ma este. Borzasztó okos fiú vagy, és nem is értem, hogy tehettél szert ennyi tudásra és tapasztalatra ilyen fiatalon. De azért eretnek vagy, és én a te helyedben óvatosabb lennék.

Dolf sóhajtott. Bizony igaz, akárhogy igyekszik is, nem nagyon tud mit kezdeni a tizenharmadik század vallásos érzelmeivel.

– Pedig igazán megpróbáltam olyasmiket mondani, amit ők maguk is állítanak, az isteni parancsolatokról meg minden – mentegetőzött.

A diák félig felemelkedett, és komolyan nézett Dolfra.

– És hitted azt, amit ott mondtál, Rudolf? A fiú érezte, hogy elpirul. A tűz szerencsére alig

égett már, úgyhogy az olasz nem láthatta az arcát. – Ugyanolyan kevéssé hiszel benne, Rudolf, mint

jómagam. Elég sokat utaztam és láttam a világból. Azt gondolom, hogy Miklós tisztességes ugyan, de az a két alak a lopott csuhájában ájtatos képpel kihasználja. Nem szerzetesek, abban a pillanatban tudtam, amikor tiltakozás nélkül végighallgattak téged. Ez nem volt rendben. A legostobább pap is elhallgattatott volna. És ezek mit tettek? A legnagyobb figyelemmel hallgatták a javaslataidat. Nyilván mindketten azt akarják, hogy minél több egészséges gyermek érkezzék meg Génuába. Miért? Elgondolkoztál már ezen, Rudolf?

– Igen – mondta Dolf gyorsan. – Jó. Tudod, mire kell ügyelned, és miért kell

óvatosnak lenned. Leonardo újra el akart aludni, de Dolf megrázta a

karját. – Barátom, elhiszed te, hogy a tenger megnyílik

előttünk? – Hm. – Hiszel te a csodákban? – Néha. Leonardo félig újra felült.

– Te csoda vagy. Abban a pillanatban, mikor a két rabló már majdnem legyőzött, egyenest az égből pottyantál oda, hogy megments, és magaddal hoztad az arab számolás csodálatos tudományát! És egyszerre csak észrevettük, hogy a gyermekek keresztes hadjáratának közepébe csöppentünk, és íme, újra csoda történik: az idegenről, aki Szent János napján közénk pottyant, kiderül, hogy értelmesebb vezető és tapasztaltabb úton járó, mint az összes úgynevezett vezetők együttvéve. És még kérded, hogy hiszek-e a csodákban? Hisz csupa csoda vesz körül.

Dolf nevetett, Leonardo is vele. – Jó éjszakát. Öt perc múlva mélyen aludtak. 5. VESZEDELMES VADDISZNÓVADÁSZAT Az után az éjszaka után, amelyet Spiers falai

alatt, a mocsaras mezőn töltöttek, jobbra fordult a gyermekhadsereg sorsa. Reggelenként, az ima és Anselmus páter beszéde után, melyben emlékeztette a gyerekeket, milyen céllal indultak útnak, Dolf, Leonardo, Frank, Péter, Fredo és Carolus nekiláttak, hogy összeállítsák a csoportokat. Az első napokban még kissé nehezen ment a dolog, de hamar beletanultak. A legsúlyosabb betegeket, akiket e naptól kezdve állandóan figyeltek, az ökrös szekérbe fektették. Hilde, Jeruzsálem kis királynéja szervezte meg az ápolást. Nemcsak mert kocsikázni akart. Az

apácazárdában, ahol nevelkedett, betegápolást is tanult. Örült, hogy másokon segíthet. Saját maga választotta ki segítőtársait a kislányok közül, és megmutatta nekik, hogyan kell herbateát, erősítőszereket és betegeknek való ételt főzni. Kötszerük nem volt, de erről a gyerekek maguk gondoskodtak. Dolf elcsodálkozott, milyen különös módon csinálják.

Égy csomó kislány erős fűből széles csíkokat font. Ezeket feltekerték, és készenlétben tartották. A vérző sebeket először megrágott, nyállal kevert fűvel takarták be; ez elállította a vérzést, és megakadályozta a gyulladást. A füvet természetesen egészséges gyerekeknek kellett megrágniuk. Ezt a „tampont” aztán áttekerték a fűkötéssel, és kész. Dolf csodálkozott, milyen kevés volt a vérmérgezés. Úgy látszik, az egészséges emberek nyála jó védőanyagokat tartalmaz. Dolf hamar rájött, hogy a betegápolók megszervezését nyugodtan rábízhatja Hilde van Marburgra. A kislánynak vérében volt a parancsolás és a döntés.

Miklósnak sem kellett gyalogolnia, hiszen az ökrök mellé kocsisra is szükség volt. Amikor azonban a két szerzetes is fel akart szállni az ekhós szekérre, Dolf tiltakozott.

– Hogyhogy ti nem akarjátok kivenni részeteket a gyermekek megpróbáltatásaiból?! – kiáltotta hangosan, hogy a körülöttük állók meghallják.

A két férfi aztán, hogy el ne veszítse – befolyását a gyermekhadsereg fölött, nem tehetett mást, mint a kocsi mellett gyalogolt. Anselmus páter olyan pillantásokat vetett Dolfra, hogy a fiú megértette: elkeseredett ellenséget szerzett magának. De nem sokat törődött vele, túl sok dolga volt ahhoz, hogy még az álszerzetesekkel is bajlódjék.

Fredo harcias lovag fia volt, pontosan tudta, hogyan szervezze meg a védőcsapatokat. Dolf magában terrorlegényeknek hívta őket. Szorgalmasan nekiláttak az íjak, nyilak és dorongok fabrikálásának. Carolus lőni tanította őket, Leonardo pedig megmutatta a gyerekeknek, hogyan kell a dorongot úgy meglóbálni, hogy biztosan célba találjon. Ezek a harcias gyerekek őrködtek éjjelenként a nagy tábor szélén. Kétóránként váltották egymást. Nappal is mindenütt láthatók voltak a több kilométeres menetben, igazságot tettek a veszekedők között, védték a sor elejét és végét, elriasztották a vadakat, akik néha bizony nem is állatok voltak, hanem dühös gazdák, akik attól féltek, hogy a sok ezer gyerek letapossa vagy kifosztja a földjeiket, elszegényedett nemesek, akik megpróbáltak gyerekeket kicsalni a sorból, hogy eladhassák vagy dolgoztathassák őket. Sötét alakok ezek, és ki tudja, milyen aljas célból akartak a gyerekek közé elegyedni. Az őrök mindezeket az embereket távol tartották, és a gyerekek nagyobb

biztonságban érezték magukat. Igazán nem voltak angyalok. Egy-egy ilyen felfegyverzett fiú néha szívesen zsarnokoskodott volna egy csapat apróságon. De a kicsik tudták, hogy Leonardo meghallgatja a panaszaikat, és igazságot tesz.

Dolf ugyan tudatosan nem törekedett rá, a diák segítségével azonban mégis a gyermekek keresztes hadjáratának valódi vezérévé vált. Magával hozott ugyanis valamit a huszadik századból, ami a gyerekek többsége előtt teljesen ismeretlen volt: felelősségtudatot, társadalmi igazságérzetet. Őt, a huszadik század gyermekét már a bölcsőtől így nevelték. Az ő szemében minden gyerek egyenlő volt. Nem tett különbséget a jobbágyok, a nemesek, a szabad polgárok gyerekei és az apátlan-anyátlan árvák között. Minden gyereket a maga érdemei alapján ítélt meg, és ha valakinek tehetsége volt egy bizonyos munka elvégzéséhez, meg is kapta a feladatot. Így lett Péter, aki egész addigi életében nyomorult rabszolga volt, a halászcsapat elismert vezetője, ő mutatta meg a többieknek, hogyan készítsenek hálót, hogyan ismerhetik fel a vízben a veszedelmes áramlatokat, miből vehetik észre, hol rejtőzik a hal. A kis halászok mind tudtak úszni, és mivel ők gondoskodtak a táplálék nagy részéről, a többiek tisztelték őket.

Carolus, a fővadász Everardot és az erős Berthót választotta legközelebbi munkatársainak, és

lelkesen gyakorolt a csapatával. Ők is jó munkát végeztek. Tudták, hogy amit csinálnak, azt könnyen vadorzásnak minősíthetik, amiért abban az időben halálbüntetés járt, igyekeztek hát mindenképpen elkerülni a találkozást a nemesi vadászokkal. Ez persze nem mindig sikerült. Néha dühöngő erdésszel, rosszindulatú parasztokkal vagy háborgó nemesúrral akadtak össze. Olyankor futniuk kellett, az életükért. Vagy pedig az apró Carolus vetette latba minden ékesszólását és az udvari életről szerzett ismereteit, hogy meggyőzze a dühöngő urakat: Isten adott jogot a gyerekseregnek arra, hogy erdőkről-mezőkről szerezzen táplálékot. A kis vadászok hamarosan nagy ravaszságra tettek szert, és mivel naponta továbbvonultak, és soha nem tértek vissza a meglátogatott uradalmakba, a büntetőexpedícióktól és leselkedő parasztoktól is sikerült megszabadulniuk.

Dolf képtelen volt megfeledkezni arról, hogy néhány hét múlva megérkeznek a vad hegyvidékre, és rémülettel nézte a meztelen, agyongyalogolt, széttaposott lábacskákat. Frankkal, a cserzővarga fiával is beszélt a dolgokról, aki rögtön megértette, mit kíván tőle.

Carolus vidám csapatának zsákmányát minden este megnyúzták. A puha házi-, vadnyúl- meg hódprémeket, az őzek és szarvasok bőrét összegyűjtötték. Minden este sok száz szorgalmas

fiú és lány látott munkához, hogy tisztára kaparja és beáztassa a bőröket. Aztán méretre vágták és összevarrták őket. Nehéz, fáradságos munka volt, mert a gyerektáborban kevés szerszám akadt. De annál találékonyabbak voltak a gyerekek! Egy csomó kislány nem csinált mást, csak erős, vékony zsinórt sodort a szívós növényi rostokból. Ezt aztán sok mindenre használták: halászhálók készültek belőle, ezzel varrták össze a cipőket és a ruhákat. Bőrrel erősített fakérget is használtak. Hamarosan lábbeli került a súlyosan sérült lábakra.

A gyerekek a városok és falvak lakóitól is sok élelmiszert kaptak azonfelül, amit a halászok és vadászok szereztek.

A középkorban a rossz közlekedés ellenére gyorsan terjedtek a hírek és a pletykák. Spiers városának sorsa is ismertté vált nyolcvan mérföldes körzetben. Mindenki tudta, milyen önzőén viselkedtek kezdetben a gazdag város polgárai a gyermek-kereszteshadjárat résztvevőivel szemben, és hogy sújtott le rájuk az istennyila még aznap éjjel keményszívűségük büntetéseként. Spiers polgárai csakis a szent gyermekek buzgó könyörgő imáinak köszönhették, hogy a város csak részben pusztult el.

Ennek a hírnek mindenfelé nagy hatása volt. Amint megjelent valahol a gyermekek végtelen áradata, polgárok, parasztok, kereskedők egyaránt ételadományokkal igyekeztek megvásárolni az ég

jóindulatát. Fredo legényei ügyeltek rá, hogy estig gondosan megőrizzenek mindent, amit kaptak. Csak a déli pihenő idején engedték meg a gyerekeknek, hogy kenyeret egyenek. Bűnnek bélyegezték, ha valaki magának akart bármit is megtartani.

– Hiszen mindannyiunknak ugyanazt az utat kell megtennie – magyarázta Dolf –, és mindannyiunknak ugyanaz a célja, így hát egyenlők vagyunk. Aki többet tart vissza magának, mint amennyi jár neki, bűnt követ el a szent gyermekhadsereg ellen, és nem méltó rá, hogy valaha is megpillanthassa Jeruzsálemet.

Ezt aztán megértették a gyerekek. Így haladtak a Rajna mentén Strasbourg

irányába. Természetesen voltak nehéz napjaik is, mikor sűrű esőfelhők mögé bújt a nap; a dombokról hideg szél fújt, és felkorbácsolta a folyó vizét, úgyhogy a halászat életveszélyessé vált. A rosszul öltözött gyermekeket az ilyen napokon nedvesség és hideg gyötörte. A betegek száma ijesztően megnőtt. Amikor lábuk egyre csak a sárban cuppogott, és két napig nem volt lehetőségük, hogy megszárítsák átázott ruháikat, amikor csuromvizes fával kellett táplálni az esti tüzeket, néha nehéz volt ennek a sok szenvedésnek az értelmében hinni. De ilyenkor mindig megjelent Carolus szarvasbőr csizmájában, szép köpenyében és ezüstövével. Az apró király a

legnehezebb napokon mintha villamossággal lett volna töltve. Hol itt, hol ott tűnt fel a menetben. Olyan volt, mint egy kiskutya, legalább kétszeres utat tett meg. Megesett a szíve a síró, reszkető gyerekeken, a sebes lábakon, a köhögés szaggatta vékony kis testeken. Kölcsönadta a köpenyét egy gyereknek, aki szinte már elkékült.

Gyors ujjakkal vékony ágakból és hosszú fűből valami tetőfélét eszkábált, amit egyszerre négy gyerek tarthatott a feje fölé, úgyhogy legalább részben védte őket a lezúduló esőtől. Mások is ellesték a tudományát, és megpróbálkoztak vele. Dolf hangosan felkacagott, amikor végignézett a számtalan fiún és lányon, akik négyszemélyes esernyőiket magasra tartva, vidáman dalolva gázoltak át a pocsolyákon. A kis Carolust viszont csak még jobban megszerette az ötletért.

Egy száraz, de hűvös napon, mikor a kis király útnak indult a vadászaival, az erdőben három juhot talált, melyek valahogy elbitangoltak a nyájtól. Megakadályozta, hogy levágják őket, és diadalmasan vezette a zsákmányt a táborba.

– Ezek fognak nekünk gyapjút adni – mondta Miklósnak. – Meg kell nyírnunk őket, és a kislányok a gyapjából fonjanak fonalat. Abból aztán ruhákat készíthetünk.

– A juhok húsát pedig megehetjük – bólintott Miklós gondolkodás nélkül.

– Nem – döntött Carolus. – Életben hagyjuk és magunkkal visszük őket. A juhok jól bírják a gyaloglást.

– Azt akarom, hogy levágjuk őket – mondta Miklós, akinek kedve támadt egy kis birkasültre.

Aznap kevés vadászzsákmányuk akadt, gyéren lakott vidéken jártak, Carolus hívatta Dolfot. Hiába volt Miklós a vezér, a kis király jobban bízott Rudolf van Amstelveenben.

Amikor Dolf meghallotta, miről van szó, azonnal fellelkesedett.

– Hát persze hogy életben kell hagynunk a juhokat – mondta hangosan, hogy a többiek is hallják. – Csak akkor fogjuk levágni és megenni őket, ha már az éhhalál fenyeget bennünket. Majd odafenn a hegyekben.

Miklós nem volt ostoba, csak tudatlan, hiszen soha semmi másra nem tanították, mint imádkozásra és birka-pásztorkodásra, és félt is egy kicsit ettől az északról jött nagyfiútól. Tudta, hogy Rudolf van Amstelveen rövid idő alatt sok barátot szerzett, akik akár tűzbe mennének érte. Azt is látta, hogy a fiú segítségével, mindennap sokkal kevesebben pusztultak el a gyerekseregből. Látta, hogy a rendetlen gyerektömeg néhány nap alatt jól megszervezett csoportokra oszlott, amelyekben mindenkinek megvolt a maga feladata. Nem értette a dolgot. Honnan van ennek az idegennek, aki maga is még gyermek, ekkora

tekintélye? Vajon mire gondol, amikor azt mondja: „Egy mindenkiért, mindenki egyért?” Miklós babonás fejében Rudolf olyasvalaki volt, akivel komolyan számolni kell, és akinek nem szabad túl gyakran ellentmondani. A juhokat tehát egyelőre megkímélték. Miklós még aznap este lenyírta vastag gyapjúkat. Nem először csinált ilyesmit, és a gyapjú szépen lejött. Miután megmosták és jól kikefélték, kiosztották a gyapjút azok között a kislányok közt, akik tudtak fonni. Dolf csodálkozva bámulta őket. A lányok néhány maroknyi gyapjút egy botocskára tekertek, a botot a bal karjuk alá fogták, aztán óvatosan kihúzogatták a szálakat, és durva fonallá sodorták, ami sokkal erősebb volt, mint gondolta. Egy másik kislány fogta a fonal végét, és feltekerte egy másik botocskára, úgyhogy egész gombolyag keletkezett.

Hát így kell fonni? – csodálkozott Dolf. Mindig azt hittem, hogy rokkával csinálják. Csakhogy 1212-ben még nem ismerték a rokkát, de ez hirtelenében nem jutott eszébe.

Fonni menet közben is lehetett, úgyhogy ez nem tartotta fel őket. A két szerzetes és Miklós állandóan sürgette a csapatot Minden vesztegléstől irtóztak. Mivel most már nem sokan maradtak le, a betegeket a szekéren vitték, és kevesebb időt fordítottak vadorzásra, koldulásra vagy táplálékszerzésre, nem is haladtak olyan lassan. A vadászok gyors lábúak voltak, így hát

esténként könnyen utolérték a letáborozott sereget. Dolf úgy határozott, hogy négy órakor meg kell állni. A szerzetesek ezzel nem értettek egyet, különösen Anselmus ragaszkodott hozzá, hogy majdnem naplementéig folytassák az utat. Most is Dolf győzött a vitában, főleg azért, mert délutánra a legtöbb gyerek tényleg nagyon elfáradt, pihenésre vágyott és apró tábori feladatokra. Így aztán a halászoknak volt lehetőségük arra, hogy lemenjenek a folyóra, miközben a rendfenntartók felállították a sátrat, gondoskodtak az ökrökről, a favágók meg tűzrevalót gyűjtöttek.

Mire a tüzeket meggyújtották, már meg is érkeztek az első halszállítmányok, és a vadászok is a friss hússal. Legtöbbször már hétre befejezték a vacsorát, és a világosság utolsó óráit kihasználhatták, hogy szőjenek, kikészítsék a bőröket, kimossák és megjavítgassák a ruháikat, fegyvereket csináljanak. Dolf biztatta őket, hogy sokat fürödjenek, de mindig egypár jól úszó gyerek felügyelete alatt. Már nem fordult elő, hogy gyerekek vízbe fulladjanak, mert senki sem vigyáz rájuk.

Hamarosan megérkeztek Strassbourgba, ahol szívélyesen fogadták őket, táplálékot és segítséget kaptak, és ott hagyhatták a súlyos betegeket. Egy nagy fahídon keltek át a Rajnán. Mostantól kezdve keletnek tartanak majd, először a Kinzig

völgyében, aztán átkelnek a Dunán, és a Bodeni-tó felé mennek. Anselmus még egyszer megpróbálta meggyőzni Dolfot, hogy a Mont Cenis hágóján keljenek át, mert az rövidebb, mint a Bajorországon átvezető út, de Dolf még csak meg sem hallgatta.

– Ha gyorsan Génuába akarunk érni, olyan utat kell választanunk, melyet a sok ezer gyerekláb is meg tud járni, nem pedig olyan ösvényt, mely egyenesen a pusztulásba vezeti a gyerekeket – ismételgette makacsul.

Közben pedig magában azon töprengett, hogy vajon miért olyan sürgős a dolog Anselmusnak. Még csak július van. Három hónapjuk van, hogy átjussanak a hegyeken.

De nem szólt és nem kérdezett semmit. Nem felejtette el Leonardo figyelmeztetését, hogy legyen óvatos.

Johannis páterral viszont jól kijött Dolf. Ez a szerzetes mindig vidám volt, és a nehéz, nedves napokon is tartani tudta a gyerekekben a lelket. A kicsik szerették, és vakon bíztak benne, a szúrós szemű, éles hangú Anselmus pátertói meg féltek.

Lehet, hogy gazember ez a Johannis, gondolta Dolf, de legalább kedves gazember.

Megérkeztek a Fekete-erdőbe. Körülöttük magas, sűrű erdővel borított hegyek emelkedtek. A keskeny, tiszta vizű Kinzig folyóban nyüzsgött a sok pisztráng. Dolf még mindig csodálkozott a

természet érintetlenségén. A gyönyörű vízen, amely hideg volt, de jóízű, a hódvárakon, a rengeteg vadon és fán. A vadak alig féltek az embertől, így könnyen estek zsákmányul a fürge vadászoknak. A vadászatok, melyeken hősi tetteket lehetett véghezvinni, lángoló lelkesedést keltettek a gyerekekben. Dolf sohasem ment velük, amikor Carolus, Everard és Bertho vezették a vadászaikat. Megértette, hogy szükség van a vadászatra, viszont nem szerette nézni, hogyan vágnak le egy fiatal őzet, vagy hogyan verik fejbe a nyulacskákat. A huszadik században a vadászat majdnem halálos bűnné vált, és ettől a gondolattól nem tudott szabadulni.

A Fekete-erdő mégis sok nehézséget okozott a gyerekeknek – a zöldség és a gyümölcs eltűnt az étlapról. Mariecke, aki azért nem tudott semmit, mert semmire sem tanították, nagyon igyekezett, hogy hasznossá tegye magát. Barátságot kötött Friedával, egy jobbágylánnyal, aki falun nőtt fel, és mindent tudott az erdei gyümölcsökről, illatos füvekről, ehető gyökerekről. Kis csoportjuk gondoskodott a vitamindús táplálékról, összegyűjtötték az erdei bogyókat, és gyógyfüveket kerestek. Nem mintha bármit is tudtak volna a vitaminokról, de Mariecke hallotta Dolfot panaszkodni, hogy kevés a gyümölcs és a zöldség, és ez elég volt neki, hogy megértse, erre is szükség van. Hilde is nagyra becsülte ezeknek a

kislányoknak a segítségét, mert lázas betegségre jó füveket is hoztak.

Dolf mindig a táborban maradt, és így fogalma sem volt róla, milyen veszélyben vannak a gyerekek, akik rendszeres portyára indulnak. Az apró Carolus, aki sosem feledkezett meg nemesi származásáról és királyi jövőjéről, olyan kockázatot vállalt, mely óhatatlanul szerencsétlenséget kellett hogy okozzon. Az itteni erdőkben rengeteg volt a vaddisznó. Nagy csordákban vonultak az erdőkön át, a kocák és malacok középen, a veszélyes agyarú nehéz kanok meg közrefogták őket. A vaddisznóhús nagyon finom, így aztán a vadászok Carolus biztatására habozás nélkül megtámadtak egy-egy ilyen csordát. Ezért néha súlyos sebesülésekkel fizettek. Egyik este felhasított combbal hozták be Berthót a táborba. Hilde elsápadt ijedtében, de egy pillanatig sem habozott. Hívatta Rudolfot, és így szólt: – Segítségre van szükségem. Ezt a sebet össze kell varrni.

Berthót fenyőgallyakból hevenyészett ágyra fektették, és négy erős fiú lefogta. Hilde határozottan beledöfött egy megtisztított tűt a húsba, összehúzta a sebszájakat, és erős rostokkal összevarrta. Bertho meg-megrázkódott, de meg sem nyikkant. Carolus szepegve állt mellette.

– Megmentette az életemet – mesélte meghatottan. – A vadkan engem támadott meg, és Bertho elém ugrott. Megpróbálta megállítani az állatot a dárdájával, de eltört…

– A seb veszélyesebbnek látszik, mint amilyen – vigasztalta Dolf. – Hidd el, Carolus, ez a sok vér borzasztóan hat, viszont így tisztul ki a seb. Bertho gyorsan meg fog gyógyulni.

Ettől kezdve mégis megtiltotta a vaddisznóvadászatot, mert túl veszélyesnek tartotta. Azt azonban nem tudta megakadályozni, hogy a gyerekek olykor-olykor össze ne találkozzanak egy csordával, vagy hogy úri vadászok ne vegyék őket üldözőbe. A hiúzok is veszélyt jelentettek. Ezek a vadmacskafélék ugyan nem egyhamar támadják meg az embert, mégis előfordult, hogy egy kölykes anyát a közeledő gyerekek felvertek, és nekik ugrott. Egy ilyen állat alaposan el tudná látni egy gyerek baját.

A Kinzig menti út alig volt több hepehupás ösvénynél; néha annyira összeszűkült, hogy az ökrös szekér elakadt, és közös erővel kellett átemelni a nagy köveken, vigyázva arra, nehogy feldőljön, és a folyóba forduljon. Az ilyesmi órákig tartó vesződséggel járt, és minden betegnek ki kellett szállnia a kocsiból. Közben gyakran megtámadták őket a rablók, a völgyekben lakó parasztok, mindenféle csavargók vagy a szénégetők, akik veszélyt láttak a gyerekseregben.

Ilyenkor kellett a fegyvereseknek megmutatniuk, hogy mit érnek. Dolf alig várta azt a pillanatot, amikor a hegységet a hátuk mögött hagyhatják.

6. A KENYEREK CSODÁJA Végre elérték Rottweil városát, amely a Neckar

folyó partján fekszik. A városkapukat azonnal bezárták. Úgy látszik, idáig még nem jutott el a spiersi legenda. Vagy hallottak ugyan róla a polgárok, de mendemondának hitték. Borús este volt, néha meg-megeredt az eső. Mindegyik gyerek meleg, élelem, védett hely után vágyakozott. A várostól nem messze, enyhe lejtón ütötték fel táborukat. Csak egy kis létszámú küldöttséget – tagjai Miklós, Anselmus páter és Péter voltak – engedtek be, hogy a város vezetőségével tárgyaljon. Dolf nem ment velük. A tábor egy másik részén buzgólkodott, és mire észrevette volna, hogy mit tervez a szerzetes és Miklós, már el is indultak. Csak Péternek sikerült, hogy mint a gyermek zarándokok képviselője csatlakozzék hozzájuk. Anselmus arra gondolt, hogy Péter rongyos ruhái talán részvétet ébresztenek a polgárokban, és beleegyezett, hogy velük menjen.

Miklós rosszul kezdte, nagyképűen viselkedett a város-bírákkal és a kanonokkal. Anselmus páter biztatására szent küldetéséről beszélt. Talán mégis sikere lett volna, ha a szerzetes el nem rontja a dolgot azzal, hogy fenyegetőzik, és azt követeli a rottweiliektől, hogy élelmezzék a mezőn táborozó

gyermekeket. A nagyváros közvetlen közelében nem ejthettek vadat. A Dunában sem halászhattak, mert a halászati jog néhány parasztnak volt bérbe adva. A gyermekhadseregnek tehát kevés tartalékát kellett felélnie – és ez nem volt elég nyolcezer éhes szájnak. Anselmus bőséges esti lakomát ígért a gyermekeknek, mert arra számított, hogy a rottweiliek nagylelkűek lesznek. Elutasító magatartásuk annyira bosszantotta a szerzetest, hogy óvatlanul felkiáltott:

– Isten büntetése sújt le mindazokra, akik megtagadják ezektől a gyermekektől a segítséget és az ételt!

A kanonok azonban még egyszer jó alaposan megnézte magának a szerzetest, és felvonta a vállát.

– Nem félünk a szélhámosoktól. Talán ti magatok okoztátok a tüzet Spiers városában. Ha a táborban súlyos beteg gyermekek is vannak, azokat behozhatjátok a városba, és mi gondjukat viseljük. Ha azonban azt hiszitek, Rottweil városa olyan gazdag, hogy nyolcezer gyereket tud táplálni, tévedtek. A termés még kint van a földeken. Különben gondosan őrzik, amint észrevesszük, hogy a parancsnokságod alatt álló gyermekek megpróbálják ellopni a jószágainkat vagy a gabonánkat, megparancsoljuk a katonáknak, hogy nyílzáport zúdítsanak rájuk. Ezt ne feledjétek!

Rottweil erős fallal körülvett város volt, dombon épült, és az egész völgy fölött uralkodott. Anselmus és Miklós is megértette, hogy orvvadászatról szó sem lehet. A toronyszobából, ahol a beszélgetés folyt, jól láthatták a szántókat és legelőket. Mindenütt őrök voltak. Rottweil termékeny, de nyugtalan vidéken feküdt, a környező dombokon portyázó rablókat csak erőfitogtatással lehetett távol tartani. A kanonok szavai – melyeket a városbírák is megerősítettek – megmutatták, hogy ez az erő a gyermekek ellen is fel fog lépni.

– Hát nem féltek Isten haragjától? – próbálkozott Anselmus még egyszer, bár szavainak csekély hatása volt.

– Nem – mondták a jámbor városatyák. Már régóta figyelték az eget, és tudták, hogy ezen az éjszakán nem kell mindent elsöprő vihartól tartaniuk. Holnap pedig a gyermekhadsereg továbbvonul. Nem akartak belekeveredni a dologba.

Péter, a csendes, okos Péter most hirtelen megszólalt. Tiszteletteljes hangon közölte, hogy a gyerekek közt négy apróságnak magas láza van.

– Megparancsolom a városi kirurgusnak, hogy látogassa meg őket – ígérte a kanonok.

Péter zavartan, de szilárdan figyelmeztette, hogy megígérte, a súlyos betegeket befogadják a

városba. Túl sok tanú hallotta, nem lehetett letagadni.

– Jó, akkor hozzátok őket ide. Péter, akinek arcáról semmilyen érzelmet nem

lehetett leolvasni, tiszteletteljesen meghajolt. A küldöttségnek üres kézzel kellett távoznia. Dolf

meghallgatta Péter beszámolóját arról, mi történt a toronyszobában, és hálás volt a fiúnak, amiért legalább azt kierőszakolta, hogy a betegeket a városba vihessék. Mert a négy kis kölyök igen rossz bőrben volt, és Dolf az életüket féltette. Tüzeltek a láztól, alig valami maradt meg a gyomrukban a herbateából, amit Frieda beléjük erőltetett. Dolinák fogalma sem volt, mi bajuk lehet. Nem hitt benne, hogy ezek négyen meggyógyulnak, de még mindig jobb, ha ágyban halnak meg, mint ha a rázós ökrös szekéren, hogy aztán valahol az út mentén temessék el őket.

Bertho és még néhány sebesült nem volt hajlandó elhagyni a tábort. Sebeik jól gyógyultak, és már újra tudtak járni. Dolf hát utasította erős barátját, Frankot, hogy ismét fogja be az ökröket, és a négy beteggel hajtson a városba. Az utolsó pillanatban meggondolta magát, és ő is felugrott a szekérre.

A kis betegeket leadták a városi kórháznál, ahol azonnal felvitték őket a kórterembe, és egy ápolótestvér gondjaiba vette őket.

– Te csak vidd vissza a kocsit a táborba – mondta Dolf –, én még körül akarok egy kicsit nézni.

– Miért? – kérdezte Frank csodálkozva. – Rottweil távolról sem olyan nagy és szép, mint Köln.

– Elhiszem, de most itt vagyok, nem Kölnben – nevetett Dolf, és erre Frank nem tudott mit válaszolni.

Dolf most már jól beszélte a nyelvet, hisz egész nap semmi mást sem csinált. Magabiztosan kezdett hát neki a városnézésnek a középkori Rottweilben. A város nagyjából olyan volt, amilyennek képzelte. Keskeny, kanyargós utcákból állt, melyeket itt-ott árkádok kötöttek össze. Külön negyedeik voltak a mestereknek, akik rendszerint az utcán dolgoztak egy féltető védelme alatt. Majdnem hét óra volt, sok polgár épp vacsorázott. De az utcák azért teli voltak. Jobban mondva, úgy látszott, mert olyan keskenyek voltak, hogy négy járókelő már csődületnek tűnt.

Dolfot mindenütt megbámulták persze, a farmere, szürke pulóvere és műanyag cipője miatt, meg aztán azért is, mert az arca nem illett ebbe a századba. Koldusok rángatták meg a karját, alamizsnát kérve. Borzasztóan néztek ki, nyomorékok voltak, gyakran vakok, vagy nem volt lábuk… Dolf megrázkódott, és gyorsan továbbment. Semmije sem volt, amit odaadhatott

volna nekik. Mászkálás közben az ékszerészek és fegyverkovácsok utcájába került. Lenyűgözve állt meg a kirakott holmik előtt. Rozsdamentes acél kenyérvágó kése még mindig ott volt az övében, és az elmúlt két hétben felbecsülhetetlen szolgálatot tett – de hát mi lehetne szebb, mint egy olyan gyönyörűen díszített tőr, bórhüvelyben?

Megkérdezte a kovácsot, mennyibe kerül, az meg azt mondta, húsz ezüstbe. Dolf felsóhajtott. Egy krajcárja sem volt. Illetve…

Hiszen a hátsó zsebében ott a pénztárcája, holland pénzzel. Hát persze! Hogy lehet ilyen ostoba. Ebben a két hétben egészen elfeledkezett róla. De hát mit kezdhet az ember Rottweilben a huszadik századi holland érmékkel? Azért úri mozdulattal mégis előhúzta a pénztárcáját, kivette a két, két és fél guldenes érme közül az egyiket, és megmutatta a fegyverkovácsnak, aki gúnyosan felkacagott. Egy ezüstpénz, ha még akkora is? Húsz dénáriusba kerül a tőr. A kovács mégis észrevett valami furcsát a pénzdarabon.

– Honnan jön ez a pénz? – Hollandiából. – Még sosem láttam holland pénzt. Ha át akarod

váltani, menj a szomszéd utcába, ott lakik valahol egy öreg zsidó.

Dolf követte az utasításait, és rövid idő múlva ott állt a pénzváltó sötét előszobájában. Vad terv

formálódott a fejében. Nem a tőrt akarta megvenni, hanem…

– Itteni érmékre akarom beváltani ezt a pénzt – mondta Dolf, és két darab két és fél guldenest meg három egy guldenest tett az asztalra. A zsidó csodálkozva hajolt föléjük.

– Miféle pénz ez? Nem ismerem. – Hollandiából hoztam. – Azt akarod mondani, hogy ez ezüstből van? –

kérdezte a férfi bizalmatlanul. – Nem – mondta Dolf –, nem ezüst. A holland

alkimisták felfedeztek egy fémet, amely keményebb és értékesebb az ezüstnél, még az aranynál is drágább. Három alkimista áll Vilmos gróf szolgálatában, azok készítik számára ezt a fehér csodafémet. A gróf olyan érméket veretett belőlük, amelyeket nem lehet megolvasztani, meghajlítani vagy kettéfűrészelni. Északon nagyon keresettek ezek az érmék. Különösen a dánok jönnek bőrökkel és drágakövekkel megrakott hajókkal Hollandia kikötőibe, hogy ilyen érmékre cseréljék őket.

Vajon hitt neki a másik? Az figyelmesen nézegette a két és fél guldeneseket, különösen a királynő képmását

– Ez kicsoda? – Szent Julianna, a védőszentünk – mondta Dolf.

A kemény, sértetlen idegen pénzek ott csillogtak az alkonyatban. A peremükbe az „Isten legyen velünk” szavak voltak vésve.

A zsidó szemmel láthatóan kísértésbe esett. – Tíz dénárt adok érte – mondta habozva, miután

beleharapott az érmékbe. Az biztos, hogy kemények, hogy még a legélesebb késsel sem lehetne egy szilánkot sem lefaragni belőlük. A férfi nem értette a dolgot. Hogy kerültek ilyen csodaérmék a szegény Hollandiába?

– Vagyis ötven dénárt az öt érméért – mondta Dolf hűvösen, bár nagyon is jól értette, hogy a pénzváltó nem így képzelte a dolgot.

– Megbolondultál? Dolf kihúzta magát, rácsapott a kenyérvágó

késre, és nyersen felelt: – Gondold meg, kivel beszélsz, ember! Rudolf

Wega van Amstelveen vagyok! – Igen, nemes úr– mondta az öregember

meghunyászkodva. – Bocsáss meg… Én csak egy szegény zsidó vagyok, nemes úr, és kevés idegen kereskedő jön Rottweilbe…

– Hát költözz máshova – mondta Dolf közönyösen. A zsidó szomorúan nézett föl rá, alacsonyabb volt, mint a fiú. – Jaj, nemesúr, bizony szívesen megtenném, de hát te is tudod, hogy lehetetlen.

Szomorúan rázta ősz fejét, és Dolf egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy szigorúnak és

büszkének kell lennie. Bántotta a lelkiismeret. Az ő századában az őrület éveiben minden zsidót el akartak pusztítani, igaz ugyan, hogy jóval Dolf születése előtt, de azért már a fejlett kultúrájú huszadik században. Úgy látszik, ebben a korban is nehéz soruk volt a zsidóknak, kevés volt a mozgásszabadságuk. És ő mégis becsapja ezt a szegény öregembert, és pénzt csal ki tőle.

Amikor azonban eszébe jutott a falon kívül éhező nyolcezer gyerek, megkeményítette a szívét.

– Mondd csak – kérdezte a lehető legkomorabban –, hány kenyeret kapok Rottweilben egy dénárért?

A zsidó úgy mosolygott, mint aki mulatságos dolgot hall.

– Ötvenet biztosan, nemes úr. – Nagy kenyereket? Az öreg széttárta a karját. – Ismersz valakit, aki még ma éjjel megsütné őket?

– Talán Gardulf… – habozott a pénzváltó. – Jó, akkor majd Gardulfnak ajánlom fel a

pénzem. A másik gyorsan a pénzre tette a tenyerét.

– Ugyan, nemes úr, mit tud Gardulf a pénzről? Ostoba pék, ráadásul egy idegen unokája.

– Nem számít. Nekem sok, nagyon sok kenyérre van szükségem. Ember, odakinn, a tábortüzek mellett nyolcezer éhes gyerek hever!

– Ételt akarsz venni azoknak a gyermekeknek? – kérdezte a pénzváltó csodálkozva. – De hát miért?

– Mert én nem vagyok olyan keményszívű, mint Rottweil polgárai.

A zsidót nagyon mulattatta a dolog. Újra előrehajolt, és a pénzeket tanulmányozta. Dolf látta, hogy rázkódik a válla, mintha a nevetést akarná visszafojtani.

– Csak ennyi pénz van nálad, nemes úr? – Vannak még apróbb érméim. Tíz- és huszonöt centesek meg két ötcentes

gurultak az asztalra. A pénzváltó gyorsan elkapta, és ezeket is alaposan megnézte. Minden érmén rajta volt Szent Julianna arcmása – ez tehát rendben volna. Különösen a bronz ötcentesek érdekelték, elsősorban a stilizált ötös.

– Ez Szent Julianna görbe kardja, amit védelmezően emel Hollandia népének feje fölé – magyarázta Dolf.

A pénzváltó összesöpörte a kis halom pénzt, és hosszas habozás után megszólalt:

– Mivel olyan előkelő úr vagy, és olyan messziről jöttél, adok ezért az egészért 15 dénárt. Ezzel ugyan nyomorba döntöm magam és családom, de semmit sem tudok tőled megtagadni.

– Húszat – mondta Dolf közömbösen, s a szíve majd kiugrott a helyéről.

– Hogy tudsz jószívű nemesifjú létedre ilyen lelkiismeretlenül tönkretenni egy öreg zsidót? – panaszkodott az öreg.

Ember, hagyd abba, gondolta Dolf, már így is rémesen érzem magam, hogy becsaplak. De muszáj…

– Hát akkor nem – mondta keményen. – Mutasd meg, hol lakik Gardulf.

A pénzváltónak meg sem fordult a fejében, hogy hagyja elúszni az ismeretlen és varázslatos érméket. Még egy darabig alkudozott, de semmire sem ment Dolffal, aki felelősnek érezte magát a gyerekhadseregért.

Így aztán végül is megkapta a húsz dénáriust. Bőrzacskóban, mert nemigen tudott mit kezdeni a sok nehéz ezüstpénzzel. Cserébe a pénzváltónak ajándékozta fölöslegessé vált pénztárcáját, amely még majdnem új volt. Úgy látszott, a másik nagyon örül neki.

Így ni, most aztán keressük meg Gardulf péket! A pék már rég minden kemencéjében eloltotta a

tüzet, és épp vacsorázott. Dolf berontott hozzá, elmondott frissiben kitalált áldást, megemlítette tekintélyes nevét, és megrendelt nyolcszázat a legnagyobb kenyerekből. De rögtön el kell ám kezdeni a sütést. Rudolf van Amstelveen kész mindezért húsz ezüstdénárt fizetni.

– Ez tulajdonképpen kevesebb, mint az ára – siránkozott a pék. – És hogy süthetnék meg egy

éjszaka ennyi kenyeret. Hamarosan megszólal az estharang, akkor minden tüzet el kell oltani. És különben is csak két inasom van, azok meg már lefeküdtek. Szánj meg, nemes úr, ezt nem teheted velem.

A világos bőrű, zöld szemű, vörös hajú Gardulf különös alak volt. Négy apró gyereke ásítozva ülte körül az asztalt, azoknak is ilyen hajuk volt és álmodozó zöld szemük. Milyen aranyosak, gondolta Dolf.

– Mégis meg kell tennem, mester uram - mondta a fiú szigorúan. – Odakinn vár nyolcezer éhes gyerek, és ha nem kapnak hamarosan enni, Isten bosszút fog állni a városon.

– Ugyan, nemes úr, azt a történetet senki sem hiszi el. Én is hallottam, mit mesélt egy szerzetes Spiersről. És azt is mondják ám, hogy az a szerzetes csaló...

– Elhallgass! – Dolf parancsolón emelte fel kezét. – Gardulf mester, igazad van. De egyetlen gazember miatt, aki hazug történeteket mesél, nem pusztulhat éhen nyolcezer gyerek. Igaz? Ide nézz! – és az asztalra, a vörös hajú gyerekek közé szórta az ezüstpénzeket. – Mindezt egyetlen éjszaka alatt megkeresheted, mester!

A férfi mohón nézegette az ezüstpénzt. – De a legényeim elalszanak munka közben.

Egész nap talpon voltak. A céhmester pedig megtiltotta...

– Jóember, ezt én is mind tudom – mondta Dolf gyorsan (persze nem tudta) –, azért csak rángasd ki őket az ágyból, és én is segítek majd. Ezzel a két kezemmel. Én sem leszek utolsó segítség, ha megmondod, mit kell tennem.

A pékmester újra a csillogó pénzre nézett. – Honnan szedjek fát? – mormogta. – Egy egész

szekérre való kell a kemencékbe. – Gondoskodom róla, hogy egy órán belül itt

legyen egy szekér tűzifa. Dolf most már bánta, hogy az ökrös szekeret

visszaküldte a táborba. – Figyelj, Gardulf mester – mondta. – Itt hagyok

két ezüstpénzt, hogy lásd, nem akarlak becsapni. Most el kell mennem, hogy tűzifáról gondoskodjam, és nincs sok időnk, hisz az estharang előtt ide kell érjen. Te csak kezdj neki a dagasztásnak, és amilyen gyorsan lehet, visszajövök.

Becsúsztatta a pénzt a zacskóba, és elrohant. A pék és családja elképedve bámult utána.

A nyugati kapu őrével megbeszélte, hogy a kocsi fát még mindenképpen engedje be, akkor is, ha esetleg esti harangszó után érkeznék. Aztán ahogy csak a lába bírta, futott a táborba, s összehívta a barátait.

– Szedjetek össze minden fiút, akit csak megtaláltok, egy szekér száraz tűzifára van

szükségünk. Gardulf pékmesternek kell, aki ma éjjel kenyeret süt nekünk.

Felujjongtak. Carolus már rohant is, Frank, Leonardo és Fredo meg a nyomában.

– Fát gyűjteni! – kiáltotta Fredo parancsolóan. – Fát kenyérért! – mire rögtön vagy száz nagyfiú kezdett buzgólkodni.

Csak Péter maradt Dolf mellett. – Mi baj, Péter? Te nem segítesz? – Hogy akarod behordani a fát a városba? – Hát az ökrös szekérrel. – Azt nem használhatjuk. Öt beteg fekszik benne. – Tévedsz. A betegeket már korábban bevittük a

városba... Micsoda, öt új beteg? Péter komoran bólintott. – Mind apróságok. Ugyanaz a bajuk, mint a

másik négynek. Torokfájás, tüzelő arc, láz... Ó, istenem, gondolta Dolf kétségbeesetten, ebből

járvány lesz! Ma délután négy, most újabb öt, vajon holnap hányan lesznek? És milyen betegség lehet? Hát persze, egy valamilyen vírus… Segítséget kérőn nézett Péter kemény arcába.

– Ismered ezt a betegséget? Gyakori? – A kisgyerekek belehalnak – bólintott Péter. – Csak a kicsik? – Általában. Tehát gyerekbetegség, az egyik olyan csapás,

amely a huszadik századra eltűnt. Vajon mit tehet ellene?

Elkülöníteni! Minden gyanús esetet külön táborba kell vinni, aztán reménykedni, hogy gátat vethetnek a járvány terjedésének…

És etetni őket, gondolta kétségbeesve. Enni adni nekik annyit és olyan jókat, amilyent csak lehet. Egészségeseknek és erőseknek kell lenniük, hogy ellen tudjanak állni.

A hír nagyon megzavarta. Semmi mást nem kérdezett, csak odaszaladt a szekérhez, ahol Hilde épp az egyik hányó kis beteg után takarított össze. Frieda segített neki.

És ő másnap reggel ezzel az ekhós kocsival akart nyolcszáz kenyeret a táborba hozni, amely most már persze súlyosan fertőzött. Dolf megkapaszkodott az egyik kerékben, és várt egy kicsit, amíg elmúlik a szédülése. Kezdte azt érezni, mindez túl sok, túl nagy a felelősség. Hiszen még csak gyerek. Az a szerencsétlensége, hogy túl sokat tud, túl gyorsan megérti a dolgokat, és túl nagy részvétet érez ezek iránt az ártatlan gyerekek iránt… Felzokogott.

– Beteg vagy, fiam? – szólalt meg mellette egy meleg hang. Dolf felnézett, és egy szerzetest látott maga mellett. Ez is Benedek-rendi volt, de nem Anselmus, sem pedig Johannis. Dolf hirtelen megérezte, hogy ez igaz ember, nem csaló, aki valamilyen sötét okból át akar vezetni nyolcezer gyereket az Alpokon.

– Járvány fenyeget – suttogta Dolf kétségbeesetten. –Tudsz segíteni, atyám?

– Mi fenyeget? – Veszélyes, ragályos betegség, amelyben az

apró gyerekek meghalnak. – Mutasd meg a betegeket, fiam. – Gyere. Együtt felmásztak az ekhós szekérbe. Hilde

aggódva nézett rájuk. – Mi ez? A gyerekek durva szalmán feküdtek.

Félrebeszéltek, vörös arcuk feldagadt, sovány kis testük csak úgy tüzelt. A szerzetes rájuk nézett és bólintott.

– Igen – mondta szomorúan. – Komoly a baj. Ez a skarlát halál.

– Csak nem… pestis? – dadogta Dolf rémülten. Csak azt ne, könyörgött hangtalanul.

A szerzetes keresztet vetett és ránézett. Kék szeméből végtelen jóság sugárzott.

– Nem, nem a pestis, fiam. A skarlát halál. Látod, hogy a gyerekek tűzvörösek.

Dolf bólintott, ez a különös tünet neki is feltűnt, de azt hitte, a láztól van.

– Meg fognak halni? – Isten kezében vannak. Az erősebbje talán

életben marad, és azoknak is van némi esélyük, akiket gondosan ápolnak.

– Én igyekszem – mondta Hilde halkan. Az ékszerei úgy lógtak a nyakában, mint egy szalmacsutak. Fáradtnak látszott. Vajon mennyit dolgozott ma már a hányó, félrebeszélő gyerekekkel?

– Maradj a kocsiban, Hilde – mondta Dolf. – És te is, Frieda. Ne menjetek a többiek közelébe. Őröket állítok majd, hogy senki ne jöjjön a kocsihoz. Ez a betegség fertőző.

– Mi nem fogjuk megkapni? – kérdezte Frieda aggódva.

– Nem, nem hiszem – szólalt meg a szerzetes. – A skarlát halál a kisgyerekeket támadja meg, a nagyobbakat szinte soha.

– Azonnal intézkednem kell! – kiáltotta Dolf, és leugrott a szekérről.

A fiúk már jöttek is a tűzifával. – Atyám, szólj nekik, hogy nem jöhetnek ide –

könyörgött Dolf. A feje zúgott. – De hát hova igyekeznek a tűzifával? – A városba kell vinni, Gardulf pékhez. Ma éjjel

kenyeret süt nekünk. A kapuőrrel megbeszéltem, hogy beenged minket a fával. A nyugati kapunál.

– Úgy lesz. A szerzetes otthagyta, és a fiúk elé ment. Dolf

utána nézett. Látta, hogy összegyűjti a fahordókat, és elindul velük a város felé. Megkönnyebbülten fordult újra Hildéhez.

– Elhúzatom a kocsit. Várj itt, és senkit se engedj a közelébe.

Elrohant, és először is Leonardót kereste meg. Lihegve mesélte a barátjának, mi történt. Közben Fredo is odajött. Ezután már minden nagyon gyorsan ment. A betegkocsit a táboron kívülre vitték, és egy ligetecske védelmében helyezték el. Jó tág körben doronggal a kezükben fiúkat állítottak őrségbe. Időközben Leonardo Péterrel együtt megnézte az alvó gyermekeket. Ha vörös arcot láttak, vagy hallották, hogy valakinek fáj a torka (úgy látszik, ezzel kezdődik a dolog), a gyereket elkülönített tábortűzhöz kísérték, amelyet aztán szintén szigorúan őriztek. Miután ily módon sikerült a gyanús eseteket elkülöníteni, Leonardo erős gyógyteát hozatott, amit a kicsiknek meg kellett inniuk. Félórán belül hat kis beteget adott le a szekérnél, akik mind a félreismerhetetlen tüneteket mutatták.

– És azt a csapat gyereket a külön tábortűznél alaposan szemmel kell tartanunk – mondta Dolfnak.

– Ezt rád bízom – válaszolt a fiú. – Nekem a városba kell mennem. Megígértem a péknek, hogy segítek kenyeret sütni.

– Annak az embernek nincsenek apró gyerekei? – kérdezte a gyakorlatias Leonardo.

Dolf megijedt. Egyszerre eszébe jutott a négy zöld szemű, vörös hajjal keretezett, ragyogó szeplős arcocska.

– Először fertőtlenítem magam – mondta, és a folyóhoz szaladt. Kiürítette minden zsebét, levetette a ruháit, és beleugrott a jéghideg, fekete vízbe. Belemart ugyan arcába, nyakába és karjába, de legalább felfrissült tőle. Ezután a ruháit huzigálta át a vízen, amennyire csak lehetett, kicsavarta és újra felvette a nedves göncöket. Brrr! Gyorsan mindent újra a zsebébe tömött, és futásnak eredt. Gőzölögve és lihegve érkezett meg a nyugati kapuhoz. Az őr először nem akarta beereszteni.

– Hol maradt a szekér, amiről beszéltél? – morogta bizalmatlanul. – Helyette legalább ötven fiú jött, a hátukon rőzsekötegekkel.

– Beengedted őket? – kérdezte Dolf aggódva. – Igen, azzal a feltétellel, hogy amint a fát

leadták, rögtön visszajönnek. És vissza is jöttek. Egy szerzetes is volt velük, különben biztosan nem engedtem volna be őket.

– Derék ember vagy – mondta Dolf. – Bárcsak volna valamim, amivel megjutalmazhatnálak. Várj.

Az előbb valami különösre akadt a zsebében, hiszen tizenöt éves fiúk mindenfélét magukkal hordanak. Dolf is talált egy darabka spárgát, egy félig megolvadt savanyúcukrot, egy piszkos zsebkendőt, egy megviselt rágógumit, egy doboz

gyufát, és legnagyobb meglepetésére egy hüvelykujjnyi műanyag játékbabát. Fogalma sem volt róla, hogy került hozzá ez a buta játék, de most széles mozdulattal előhúzta a zsebéből, és a meglepett kapuőr kezébe nyomta.

– Nagyon vigyázz rá, jóember – mondta ünnepélyesen. – Ez… ööö… Szent János képmása, és minden rossztól megvédelmez.

Erre aztán bemehetett a városba. A sötét, csendes városban csak nehezen talált

vissza a pékek utcájába. Maga is meglepődött, mikor hirtelen Gardulf műhelye előtt lyukadt ki. Az ablaktáblákon fény szűrődött ki.

Megkönnyebbülten bekopogtatott. – Na, szóval itt vagy! Igazán nem siettél –

morgott a mester, aki maga nyitott ajtót. – Sajnálom, volt egy kis baj a táborban – mondta

Dolf, aki elfeledkezett róla, hogy fiatal nemes úr. – Mi történt a ruháddal? – Beleestem a vízbe. Gardulf a fejét csóválta, és előrement a

pékségbe. Dolf legnagyobb örömére Frankot pillantotta meg, aki tésztát dagasztott. Az inasokat is felébresztették már, és ők is szorgalmasan dolgoztak.

– Itt maradtam, hogy segítsek egy kicsit – mondta Frank egyszerűen. Dolf legszívesebben megölelte volna. Gyorsan levetette nedves

pulóverét, a pék felakasztotta száradni. A fiú is munkához látott.

A kenyérdagasztás nehéz munka. Gardulf izmos karjával egy óra alatt többet végzett, mint a két fiú együtt, de alig morgott. Jól látta, hogy nem szokták meg ezt a munkát, és még ahhoz is túl fáradtak, hogy talpon maradjanak.

Az éjszaka folyamán egyik aranybarna kenyéradagot a másik után emelték ki a lapáttal a kemencéből. Az inasok az ajtó előtt halmozták fel őket, mert a műhely túl kicsi volt. Dolf látta, hogy nő a kenyérhalom, és egész idő alatt csak egyetlen gondolat járt a fejében: A gyerekeknek enniük kell. Nem akarom, hogy megbetegedjenek, ezért enniük kell.

Frank holtsápadt volt a kimerültségtől, és Dolf sem érezte magát sokkal jobban. Miközben az inasok az utolsó kenyereket szedték ki a kemencéből, a mester megkérdezte:

– Itt a pénz? Dolf egy szó nélkül átadta neki az erszényt, és

látta, hogy a másiknak felcsillan a szeme. Lehet, hogy mégis túl sokat fizetett? Nem törődött vele. Elkészült a kiéhezett gyerektábor reggelije.

– Gondolom, szekérrel jössz a kenyerekért? – kérdezte a pék.

Most a felesége is kinézett a műhelybe, süteményt és meleg tejet hozott. A fiúk az evéshez is túl fáradtak voltak, csak aludni szerettek volna,

de kényszerítették magukat, hogy megigyák a tejet és megegyék a süteményt. Végül mégis jólesett.

– Kocsival? – dadogta Dolf, mikor végre felfogta, mit kérdezett a mester. – Nem, azt már nem lehet használni… Frank… - kérdezett a mester. – Nem, azt már nem lehet használni… Frank…

– Értem már – mondta Frank ásítva. – Megyek a táborba, és hordárokat küldök.

Egy óra múlva vagy száz fiú jött be a városba, hogy elvigyék a kenyereket. Büszkék voltak rá, hogy legyőzték a rottweiliek fösvénységét, öntudatosan lépegettek az utcákon terhükkel. A korai járókelők megrökönyödve néztek utánuk. Hamarosan megindult a szóbeszéd a városban. Az elmúlt éjjel angyal szállt le az égből, és sok száz kenyeret sütött a gyerekseregnek… Dolf nem ment a fiúkkal, neki még dolga volt. Bár a lába már alig bírta, még elrohant a városi kórházhoz, és elmondta az ápolótestvérnek, hogy a tegnap felvett négy kis betegnek mi a baja. A férfi nagyon megijedt. Az egyik gyerek az éjjel meghalt, kettő mintha kicsit-jobban érezné magát, a negyedik valószínűleg nem éri meg az estét.

– A gondos ápolás mentheti csak meg őket – mondta Dolf rekedten. – És ha megkérhetnélek, igyekezz a többieket távol tartani. Különösen a kisgyerekes szülőket.

– Miért hoztad be városunkba a betegséget? – kérdezte az ápolótestvér szomorúan.

– Tegnap még nem tudtuk, mi a bajuk… A táborban ebben a pillanatban még sokkal több beteg van, azokkal azonban nem fogunk titeket terhelni.

Az ápolótestvér a fejét rázta. – De hát hogy lehet ez? – mormogta. – Hát nem

állnak különleges védelem alatt a gyerekek? Dolf túl kimerült volt ahhoz, hogy ebbe

belemenjen. Majdnem gépiesen válaszolta: „Minket is érnek megpróbáltatások.” És azzal elment.

Inkább támolygott, mint járt. Leonardo épp a kapu előtt várta a szamárral. A diák elkapta, és felsegítette a szamár hátára, ahol Dolf azonnal elaludt. Még annyi mindent akart kérdezni a táborbeli állapotokról, még meg akarta tiltani, hogy továbbmenjenek. De már nem volt rá képes, az ő kitartásának is volt határa.

7. KÜZDELEM A SKARLÁT HALÁLLAL Dolf arra ébredt, hogy valaki a karját rángatja.

Eltartott egy ideig, amíg rájött, hogy hol van. A nap magasan állt az égen, és körülötte feltűnő csend volt. Leonardo ébresztette föl.

– Megyünk. A tábor majdnem teljesen elhagyatott volt. A

távolban, Rottweilen túl hallatszott az útra kelt gyerekek éneke. Csak a betegkocsi állt még ott, és kicsit odább vagy száz felfegyverzett fiú és lány

mászkált a mezőn. Ők lesznek majd a hátvéd. A tábor szélén tíz páncélinges lovas várakozott.

– De hát nem mehetünk tovább! – kiáltott Dolf, akinek hirtelen eszébe jutott, mi a helyzet.

– Mennünk kell – mondta Leonardo komoran, és a katonákra mutatott. – Amíg lehetett, hagytalak aludni. A város vezetősége üzent, hogy délig el kell tűnnünk Rottweil határából.

– A betegség – nyilallt Dolfba. – Megijedtek a rottweiliek. Mereven állt fel. Egész teste sajgott, de levetette a pulóvert, és vállán érezte a simogató napsugarakat. Ugyan, egyszerűen izomláza van!

Szórakozottan szedte össze a holmiját. Mariecke megfogta a kezét, és maga után húzta. Leonardo, Frank és Péter is követték, Fredo az ökröket hajtotta. A fegyveresek felzárkóztak mögéjük. Véget ért a rövid pihenő, folytatták útjukat, és minden bajukat magukkal kellett cipelniük.

Dolf félve nézett a szekérre. – Most hányan vannak? – kérdezte

aggodalmasan. – Azt mondják, hogy huszonnégyen fekszenek a

kocsiban, mind apróság – felelt Mariecke halkan. Dolf maga elé motyogta a számot, és

megpróbálta felfogni, mit is jelent. Huszonnégy halálosan beteg gyerek egy rázós szekéren – hát nincs szívük a rottweilieknek?

Valószínűleg saját apró gyerekeik vannak, akárcsak Gardulf mesternek, és azokat akarják megóvni, jutott eszébe.

És hiába volt felháborodva, képtelen volt haragudni Rottweil polgáraira, amiért elkergették határukból a fertőzött gyereksereget. Újra hátranézett. A saját őreik mögött ott lovagolt a tíz állig felfegyverzett férfi:

– Ezek kísérnek ki… Nagyon hosszú volt a nap, nem tartottak déli

pihenőt, és végül egy nagy tóhoz értek. Dolf úgy vélte, ez lesz a konstanzi tó. A parton, egy hosszan elnyúló dombon ütöttek tábort, és megindították a harcot a skarlátjárvány ellen.

Dolf azzal kezdte, hogy mind a nyolcezer gyereket csoportokra osztotta. Minden csoportot jó úszók vezetésével a tóhoz vezetett, és megparancsolta nekik, hogy alaposan mosakodjanak meg, és tisztítsák ki a ruháikat.

Akik már megtisztálkodtak, közben nagy tüzeket raktak, és Dolf ott is megkezdte a szervezést. A kicsiket lehetőleg elválasztotta egymástól, és elosztotta a nagyok között, mert addig csak egy nyolcévesnél idősebb gyereknél találtak gyanús tüneteket. Úgy látszott, az idősebbek valóban ellenállóbbak vagy immúnisak. A kicsiket azért szórta szét az egész táborban, hogy keveset érintkezhessenek egymással, azaz kisebb legyen a fertőzés veszélye, így vigyázni is könnyebb volt

rájuk. Dolf nem tudta, hogy fokozza-e ellenállóképességüket a herbatea, amivel folyton gyötörte őket, de reménykedett benne.

A hatalmas tábor egyik sarkát kórháznak rendezték be. Ott már jó nyolcvan lázas, halálosan beteg gyerek feküdt egy sorban. Az ápolók mindent felhasználtak takarónak, amire csak szert tehettek. Carolus, Jeruzsálem csupa ötlet kis királya kitalálta, hogyan lehet fűből és szalmából meleg takarót fonni. Ha egy-egy gyerek meghalt, a takarót és a szalmaágyat is rögtön elégették. A tálkáikat gondosan külön tartották, és minden étkezés után forró vízzel és homokkal súrolták tisztára. Víz volt bőven. Vagy száz fiú egész álló nap mást sem csinált, mint tűzifát gyűjtött. Több száz kislány fonta a matracokat, takarókat. Szinte szünet nélkül, éjjel-nappal folyt a halászat.

Vadászok, halászok, őrök és gyümölcsszedők indultak útnak, hogy táplálékot szerezzenek. Dolfot nem érdekelte, honnan hozzák az élelmet: a tóból, a környékbeli istállókból és tanyákból, a falvak gabonacsűreiből, az erdőkből vagy egyenesen a szántóföldekről… A kicsiket jó erőben kellett tartani.

A járvány akkor érte el csúcspontját, mikor harmadik napja táboroztak a tó partján: egyetlen napon harminc gyerek halt meg, és negyvenkét új megbetegedés történt. Dolf néhány mérfölddel odébb hatalmas gödröt ásatott tömegsírnak. A

gödör körül éjjel-nappal tüzek égtek, hogy távol tartsák a vadállatokat, a kíváncsi apróságokat és a nyugtalan környékbeli parasztokat. Állandóan őrizték is a sírt.

A negyedik napon tizennyolc halott volt, köztük egy tizennégy éves nagyfiú is – és tizenkét új megbetegedés.

Az ekhós szekeret már csak arra használták, hogy a halottakat a sírhoz szállítsák. A sírásók önkéntesek voltak, Péter vállalta magára a vezetésüket. Halászni nélküle is tudtak. Úgy látszott, a betegség valamilyen rejtélyes okból vonzza. Állandóan a betegtábor körül mászkált, magára vállalta a holttestek elvonszolását, az ágynemű elégetését. Az egészségesek táborába már át sem járt.

Az ötödik napon hat halott volt és hét új megbetegedés. A hatodik napon egy új eset és két halott. A hetedik napon nem volt új megbetegedés, a halálesetek száma azonban tizenötre emelkedett.

A halál a középkori ember állandó társa volt. Félték, de üdvözölték is, mert az átmenetet jelentette a földi és az örök élet között. Aki abban a tudatban pusztult el, hogy nem voltak súlyos bűnei, nyugodtan halt meg, hiszen az ég majd megkönyörül rajta. Úgy gondolták, hogy a halott gyermekek rögtön Isten királyságába kerülnek,

hiszen Isten szereti az ártatlanságot, és a gyermekség azonos az ártatlansággal.

Dolf Wega azonban a huszadik század gyermeke volt. Az ő korában a halált komoly dolognak tartották, hisz az emberek fele hitte, hogy a halál után nincs élet. Ezért aztán nem nagyon értette a középkoriakat. Hogy maradhatnak olyan vidámak és nyugodtak, miközben a halál ott jár köztük? Akik nem betegedtek meg, játszottak, nevetgéltek, szórakoztak. Tetszett nekik a tó menti táborozás, olyan volt, mint valami vakáció. Ha megkívánták tőlük, keményen dolgoztak, de amint végeztek a feladataikkal, újra gondtalan gyermekekké váltak, akik meséltek egymásnak, dalokat tanultak, civakodtak.

Ha új megbetegedést jelentettek be, az is igen röviden történt. Egy nagyobb gyerek kézen fogva vezetett egy zokogó apróságot Ηildéhez.

– Veronikának fáj a torka, nem akar enni… – A kis Péter állandóan az édesanyját hívja, azt

hiszem, láza van… Aztán a nagyobb gyerek megfordult és elsétált, a

beteget meg ott hagyta Hilde védőszárnyai alatt. Aki beteg, annak a betegtáborban a helye, ez világos! Ott aztán a gyerek vagy meghal, vagy meggyógyul, majd később meghallják, mi történt. Az élet közben megy tovább.

Hilde mindenkinél keményebben dolgozott. A szépségéből nem sok maradt. Ékszerei, melyeket

sosem tett le, tompán csillogtak. Az arca beesett, szeme alatt mély karikák sötétlettek. Viszont elpusztíthatatlan volt. Utasításokat adott a többi lánynak, ahogy otthon, édesanyja házában tanulta. Úgy járt a betegek közt, mint egy királynő – de igazi –, és semmi sem kerülte el a figyelmét. Itt egy gyermek összerondította magát, és meg kell tisztogatni. Ott egy másik hányt. A harmadik lázában félrebeszélve legurult a fekhelyéről, vagy kitakarózott. A negyedik meg papért kiáltozott… Hilde egy főnővér komolyságával és lelkiismeretességével ügyelt rá, hogy a tálkákat előírásszerűen megtisztítsák, hogy minden új beteg friss fekhelyre kerüljön, hogy az egészséges gyerekek, akiknek ott semmi keresnivalójuk nem volt, ne léphessenek be a betegtáborba. Mindenütt ott termett, mindent látott, és rendelkezett. Családja már nemzedékek óta megszokta, hogy így cselekedjék. De mindezt jól csinálta, és Carolus büszke volt rá. Megállta a helyét Frieda is a lázcsökkentő főzeteivel. És Fredo is, aki úgy vezényelte rendfenntartó csapatait, mint egy generális. És Frank is, aki a kis tímárjaival mindennap húsz pár cipőt szállított. És Leonardo is, aki Dolfot mindenben támogatta, és még arra is volt ideje, hogy az unatkozó gyerekeket játékokkal vagy a betűvetés rejtelmeivel, tanulással szórakoztassa.

Miklósnak nem sok hasznát vették. A pásztorfiú inkább imádkozott, és kérte Istent, szabadítsa meg őket a szörnyű betegségtől. A szerzeteseknek azonban sok dolguk volt a haldokló gyermekek vigasztalásával és a temetések vezetésével. Közben egyre több kis vezető tűnt ki, akik egységesen támogatták Dolfot, és minden rendelkezést végrehajtottak. Korlátlanul bíztak ebben a nagyfiúban, aki úgy látszott, pontosan tudja, hogy mit kell tenni.

Pedig Dolf tulajdonképpen nem is tudta. Nem pontosan. Igyekezett mindenre visszaemlékezni, amit valaha a járványok legyőzéséről olvasott vagy hallott. Néha maga is meglepődött rajta, milyen sok ez, de aztán meggondolta, hogy hiszen nem semmiért járt tíz évig iskolába egy tudományosan fejlett világban. A részletekben meg a józan eszére hallgatott.

Vagy nyolc nap múlva észrevette, hogy kezdi megnyerni a skarlát ellen vívott csatát. Már két napja nem jelentettek újabb eseteket. A betegtáborban még hetvennyolc gyerek feküdt, és közülük hatvan egészen biztosan gyógyulófélben volt. Újra ettek, lázuk lement, eltűnt tűzpiros arcszínük. Ez a hatvan egyelőre túl gyenge volt ahhoz, hogy lábra álljon, de ami őket illeti, legyőzték a kórokozók támadását. Dolf megkönnyebbülten sóhajtott. Még egy jó hét – és folytathatják az utat. Ugyanaznap délután

meghívták, hogy látogassa meg Miklóst a sátorban. Fáradtvolt, azért mégis elment, mert kíváncsi volt, mi mondanivalója lehet a pásztorfiúnak. Meg akarja köszönni Dolinák, hogy segített elhárítani ezt a tragédiát?

Dolf nem valami sokra becsülte Miklóst, erről azonban senkivel sem beszélt, még Leonardóval sem. A gyerekek tisztelték Miklóst, szentnek tartották. Szentsége már pompás fehér ruhájából is látszott. Hallatszott a hangján, amelyen az angyalokkal is beszélt. Kiolvasható volt jámbor szeméből, mellyel látomásokat pillanthatott meg. Dolfban hatalmas urat láttak, aki szigorú, de jóságos, akinek parancsait és kéréseit minden további nélkül lehet követni, hiszen olyan okos. Bíztak benne. Könnyebbé tette számukra az utat, és a szenvedést jól szervezett menetté változtatta. Olyan munkát, vadászati és halászati feladatokat adott nekik, amelyek nem terhet, hanem szórakozást jelentettek.

Miklós sokkal több volt, mint jó parancsnok. Az ég kiválasztottja volt.

A sátorban a két szerzetes és Miklós fogadta Dolfot. A nemesgyermekek nem voltak ott. Carolusnak, Fredónak és Hildének túl sok dolga volt ahhoz, hogy ott ücsörögjön, a többi bárógyerek meg, aki sose csinált semmit, a vízparton mulatozott.

– Foglalj helyet – mondta Miklós kedvesen, és Dolf a földre huppant. Semmit sem kérdezett, várt.

– Már nincs sok beteg – kezdte Anselmus. Nem kérdezett, megállapított egy tényt.

– Szerencsére – felelt Dolf örvendezve. – A legtöbben gyorsan gyógyulnak. Arra számítok, hogy egy hét múlva továbbindulhatunk.

– Holnap – mondta Anselmus hidegen. – Micsoda?! – Máris túl sokat vesztegeltünk itt. Dolf dühösen

bámult rá. – Mit akarsz kezdeni azzal a hetvennyolc

aprósággal, aki a betegtáborban fekszik? Talán itt akarod hagyni őket?

– Természetesen nem. Néhányan bizonyára még ma éjjel meghalnak. Aki holnap túl gyenge vagy túl beteg ahhoz, hogy járjon, jöhet az ökrös szekéren.

– Erről szó sem lehet – mondta Dolf határozottan. kérdezett a mester. – Nem, azt már nem lehet használni… Frank… Eddig elég sok beteget sikerült elhelyeznünk a városokban, de azok közönséges betegek voltak, olyan gyerekek, akik elrontották a gyomrukat, vagy megfáztak. Ezeket a gyerekeket viszont lehetetlenség bárhol is otthagyni. Ragályos betegségben szenvednek, és távol kell tartani őket minden egészséges gyerektől. Nem lehetsz olyan ostoba, hogy ezt ne tudd.

Miklós rémülten emelte fel a kezét. Látta, hogy Anselmus elsápad a dühtől.

– Tovább kell mennünk – mondta a pásztorfiú. – Ma éjjel álmomban megjelent egy angyal, aki szememre hányta, hogy húzzuk az időt. Jeruzsálem vár.

– Jeruzsálem négyezer éves, és nyugodtan várhat még egypár hétig – vetette oda Dolf. Miklós döbbenten bámult rá.

Dolf igyekezett uralkodni magán, de alig sikerült neki.

– Nem próbálunk meg menedéket találni a betegeknek, magunkkal visszük őket – döntött Anselmus.

Erre Dolf robbant. – Tudod – mondta, és izgalmában elcsuklott a

hangja –, azt kívánom, hogy te is betegedj meg, és fekhess napokig egy rázós, dülöngélő szekéren, miközben minden porcikád sajog, és zúg a fejed!

– Ezek bűnös szavak, Rudolf van Amstelveen – mennydörögte a szerzetes.

– Mégis feleannyira sem bűnösek, mint a te sietséged, Anselmus páter. Nem indulhatunk, még nem. Talán egy hét múlva, de holnap semmiképpen sem. A javaslatod bűnös.

– Ki vagy te, hogy azt hiszed, itt te határozhatsz? – Hogy ki vagyok, az az én dolgom – vágott

vissza Dolf –, egyet azonban biztosan tudok. Ezeket a gyerekeket a lehető legteljesebb

létszámban akarod Génuába juttatni. Hogy miért, rejtély számomra, mert életük legnagyobb csalódása vár ott rájuk. De ha holnap reggel indulunk, a társaságnak a fele sem érkezik meg.

8. ERETNEKSÉGGEL VÁDOLVA – Hát persze hogy tudtam. Hiszen láttam őket. – És mégis… mégis… Péter, hogy tehettél ilyet?

Miért nem mondtad meg rögtön?… Péter újra a lobogó tüzet bámulta mereven, és

lábával közelebb tolt egypár szalmacsutakot. – Fösvények a rottweiliek. Még egy tálka kását is

sajnáltak tőlünk. Dolf úgy érezte, mentem megnyílik alatta a föld. – Ott álltunk a városháza toronyszobájában –

folytatta Péter a szokott halk, kifejezéstelen hangján. – Szándékosan fogadtak ott, hogy láthassuk az ablakból a gabonaföldeket, a legelőiket, a hatalmas gulyáikat. Tudtuk, hogy a dombok mögött még több a termékeny föld, kenyér és hús van bőviben. A rottweiliek gazdagok, szép városuk van, sok ház épült kőből. A környéken több kőbánya található, a folyóból aranyat mosnak, a hegyekben ezüstöt bányásznak, északon pedig vasércet… De Miklósnak azt mondták, hogy a földeket és a nyájakat fegyveresek őrzik, és hogy kegyetlenül megölnek minden gyereket, aki csak egy ujjal is érinti a javaikat. Én meg ott álltam, Rudolf van Amstelveen, és mindezt szó nélkül végig kellett hallgatnom.

– Igen – suttogta Dolf. Érezte, hogy arcából kifut a vér.

– Aztán – folytatta Péter egyenletes hangon – Anselmus páter Isten haragjával fenyegette őket. Spierset emlegette. De a városbírák csak nevettek rajta. Tudtam, miért nevetnek, falun nőttem fel. Tudták, hogy aznap éjjel nem lesz vihar. Hát ezért…

– Jutottak eszedbe a betegek – mormolta Dolf döbbenten. – És bevitetted őket a gazdag, egészséges városba, ahol csak úgy nyüzsögnek a kisgyerekek.

Gardulf mester vörös hajú gyerekeire gondolt, és majdnem elsírta magát.

– Isten akarata volt – mormogta Péter halkan. – Ő sugalmazta a gondolataimat.

– Ó, Péter… A kis halász nem szólt többet. Egy csomó

homokot szórt a halálos ágyak hamujára. Dolf leverten állt mellette. Mennyi gyűlölet halmozódhat fel egy jobbágyban, a nagyurak, a gazdagok ellen, még ha gyermek is? Milyen szakadékok rejtőznek a jámbor középkoriak lelkében? És milyen könnyedén hárítják el magukról a felelősséget, amellyel tetteikért tartoznak! Nem ők irányítják a világukat, hanem Isten. Nem rettennek vissza attól, hogy Isten vagy az ördög számlájára írják legmélyebb indítékaikat, bosszúvágyukat, illúzióikat. Nem Péter hozta a rottweiliek nyakára a

skarlát halált, hanem egy magasabb hatalom. Ennyi az egész. Dolf próbálta megérteni, de csak félig-meddig sikerült.

Borzongva nézett a barátjára, aki naponta kockáztatta az életét, hogy elegendő élelmet szerezzen a gyerekseregnek. Aki több mint tíz gyereket mentett meg a vízbefúlástól. Aki szívós testével keményen dolgozott, hogy lehetőleg sikeressé tegye az utat. És aki mindamellett érthetetlen középkori maradt…

Dolf sóhajtott és elfordult. A betegtáborban végigment a szalmaágyak során, de alig látott valamit. Szinte észre sem vette Hildét és azt a szerzetest, aki egy haldokló mellett térdelt. Holnap indulniuk kell… Holnap Anselmus nyomorult sietsége semmivé teszi az ó múlt heti kemény munkáját. Hogy lehetne az ilyennek egy csöpp józanságot a fejébe verni?

A térdelő szerzetes felemelkedett, a szalmaágy fölé hajolt, és a halott gyerek kezeit összekulcsolta az ágacskákból barkácsolt kereszten. Lezárta a megtört szemeket, és elfordult.

Ma ez a negyedik halott, számolt Dolf gépiesen, és agya már nem volt képes tovább feldolgozni a gondolatot. Csak annyit fogott fel, hogy a járványt még távolról sem sikerült legyőzni, és hogy a gyors indulás újabb tragédiát fog okozni. Viszont a gyerekeket képtelen visszatartani. A szerzeteseknek meg Miklósnak nagyobb hatalma

van, mint neki, mert habozás nélkül hivatkozhatnak az isteni parancsra.

Hirtelen megdöbbent. Lassan fogta fel, hogy egy Benedek-rendi szerzetes áll mellette, és őt nézi. Hogyan lehetséges ez, hiszen az előbb még a sátorban együtt ültek és veszekedtek! Johannis ugyan egy szót sem szólt, de ő is ott volt, aztán meg a betegtábor bejáratánál látta, Péterrel beszélgetett. Közben egyetlen újabb szerzetes sem jött erre. Szeme megkereste az ismeretlen férfi arcát, aki kék szemével jóindulatú pillantást vetett rá.

– Te, atyám? – dadogta. – Igen, fiam. – Hogy kerülsz ide? – Gyalog, mint te. – Rottweilből? Szelíd tekintete Dolfon nyugodott. – Nem, fiam. Már két hete veletek vagyok. Dolf

eltátotta a száját. – De hát akkor hogyhogy nem láttalak? – Talán nem vagyok feltűnő jelenség – válaszolt

a szerzetes barátságosan. A fiú halványan emlékezett rá, hogy

valahányszor a betegtáborba ment, mindig látott ott egy szerzetest. Alig ügyelt azonban rá. Minden további nélkül feltételezte, hogy Miklós valamelyik szerzetese.

– Ki vagy te tulajdonképpen?

– Tádé atya. A haslachi kolostorból jövök. – Az hol van? – Strasbourgtól keletre. A kolostor mellett

mentetek el. Dolf elgondolkozott. Épületekre emlékezett magasan a Fekete-erdő hegyeiben: kolostorok voltak. Ezek egyikéből kellett hogy ez a szerzetes leereszkedjék, és csatlakozzék a gyermeksereghez. És Dolf észre sem vette. Fel sem tűnt neki, hogy hirtelenjében már nem két, hanem három Benedek-rendi szerzetes járkál körülötte. Csak egyszer, egy pillanatra, Rottweil falai alatt, amikor ez a csodálatos ember hirtelen feltűnt mellette, s gondjai egy részét levette a válláról.

Dolf halálosan fáradt volt, félelem töltötte el, és hirtelen mindennél nagyobb szükségét érezte, hogy kiöntse a szívét, hogy megossza valakivel a gondjait, de annak is, hogy szövetségest találjon az Anselmusszal és Miklóssal támadt nézeteltérésben.

– Tádé atya, van egy kis időd a számomra? – Természetesen, fiam. A betegtábor végébe mentek, és leültek egy

széles kőre. – Mondd el, mi nyomja a szívedet, fiam. Dolf a

négysornyi szalmaágyra mutatott. – Atyám, tudom, mi okozza ezt a borzalmas

betegséget. Az ördög által küldött apró állatok szállták meg a gyerekeket. Ezek az állatok olyan

kicsinyek, hogy emberi szem nem láthatja ókét. És sokan vannak, mert az ördög hatalmas.

Igyekezett úgy beszélni, ahogy egy középkori ember tenné.

– Ezek a pici állatok, Tádé atya, roppant veszedelmesek, behatolnak a védtelen, ártatlan gyermekek torkába, sőt még a vérükbe is, és tönkreteszik az egészségüket. Nem lehet egyenként megfogni és elpusztítani őket, mert ahhoz túl kicsik. Csak úgy lehet küzdeni ellenük, ha nem engedjük, hogy az apróságok közelébe kerüljenek, csak sok tiszta vízzel, tűzzel és füsttel lehet őket legyőzni. Ha ezek a kis állatok megtámadnak egy gyermeket, két dolog történhet. Ha a gyermek erős, teste ellenáll a támadásnak. Beteg lesz ugyan, mert gyulladásba jön a torka, és a vére is megbetegszik, de ha tiszta és egészséges volt a vér, az ördögi hordák megfulladnak benne, s a gyermek újra meggyógyul. Ha viszont az apróságoknak, akiket amúgy is legyengített az éhség, a túl nagy megerőltetés vagy egyéb betegség, nincs megfelelő ellenállóképességük, akkor meghalnak. Értesz, Tádé atya?

A szerzetes némán bólintott, Dolf mély lélegzetet vett és folytatta:

– Ha aztán az ördögi hordák egyik áldozata meghalt, az apró állatok megpróbálnak átugrálni egy egészséges gyermekre. Ezért adtam utasítást,

hogy a betegeket különítsék el, és hogy a halottak ágyát is rögtön égessék el, mert persze az is tele van ezekkel az állatokkal. Ezért parancsoltam meg, hogy az egészségesek gyakran fürödjenek, egyenek sokat, a torkukat erős herbateával öblögessék, mert így egészségesek maradnak, és ellen tudnak állni az állatkáknak. De ez a harc, Tádé atya, hosszan tartó és ádáz, mert az ördög nem egykönnyen adja fel. És már majdnem megnyertük, hisz már két napja nem történt újabb megbetegedés. A legtöbb beteg már lábadozik.

– Isten megsemmisítette az ördögi hordákat– bólintott Tádé atya.

Dolf igyekezett megőrizni a türelmét. – Igen, atyám, és ezért hálát is kell adnunk

Istennek. Segített minket a harcunkban. Meleg napsütést küldött és enyhe éjszakákat, mert szánta a beteg gyerekeket, akiknek a nyílt mezőn kellett feküdniük. Élelmet, tűzifát és tiszta vizet adott nekünk, hogy jobban felkészülhessünk a harcra. Értelmet adott nekünk, hogy beláthassuk, a fertőzött gyerekeket el kell különíteni. De még nem sikerült teljesen kiirtanunk az ördögi hordákat, atyám. Még mindennap halnak meg gyermekek. A kis állatok, amelyeket visszaszorítottunk, lesben állnak, hogy újra támadhassanak.

Az ördögnek az volt a célja, hogy megsemmisítse az egész szent gyermekhadsereget, és a kis állatok mérgesek, mert ez nem sikerült. Az ördög

pedig egyenesen dühöng, és új támadást tervez. Ezért sugalmazta az ördög Miklósnak és a két másik szerzetesnek, hogy itt az ideje továbbindulnunk. Ez azonban nagy szerencsétlenség lenne, mert akkor újra összekerülnének az egészséges és a beteg gyermekek, és az állatkák átugrálhatnának az egészségesekre. Értesz, atyám? Ennek nem szabad megtörténnie.

– Isten hatalmasabb az ördögnél, fiam. Ha Isten úgy véli, hogy korai még indulnunk, meg is fogja akadályozni.

Na, ezzel se sokra megyek, gondolta Dolf rosszkedvűen.

– Nem hiszed, amit a mocskos állatkák hordáiról mondtam, amelyeket az ördög küldött?

– Hiszek neked, mert látom, hogy az intézkedéseid visszaszorították a betegséget, örülök, hogy Isten tudást és értelmet adott neked, hogy legyőzhesd az ördögi cselszövést. De fiam, miért nem bízol jobban az Ő irányításában? Isten az égben őrködik felettünk.

– Igen – mondta Dolf makacsul –, de csak akkor, ha bebizonyítjuk, hogy méltók vagyunk erre a védelemre.

A szerzetes ijedten bámult rá. Dolf halkan folytatta:

– Isten jóságos, de nincs türelme az ostobákhoz. Aki olyan ostoba, hogy bemegy a mély vízbe, pedig nem tud úszni, belefullad. Isten nem fogja megmenteni, mert Isten ostobának látja. Ha az ostobaság győz, akkor az ördög győzedelmeskedik.

– Ugye északról jössz? Ott tanítottak erre? – kérdezte a szerzetes bizalmatlanul.

– Igen, atyám, és tudom, hogy igaz. Holnap reggel indulni megbocsáthatatlan ostobaság.

Tádé atya értetlenül csóválta a fejét. – Furcsa fiú vagy te, Rudolf – motyogta. – Igen, tudom. Mégsem fontos, hogy ki vagy mi

vagyok. Nem akarom, hogy a gyerekeket szerencsétlenség érje, nem akarom, hogy százával hulljanak, azt akarom, hogy elérjék Jeruzsálemet. És azért harcolnom kell, nemcsak a betegséget hozó ördögi állatkák hordája ellen, hanem Anselmus atya ostobasága ellen is. És arra kérlek, atyám, légy ebben segítségemre.

Tádé atya a fiú vállára tette a kezét. – Ha mindaz, amit mondtál, fiam, igaz, akkor

Isten meg fogja akadályozni, hogy elinduljunk. Bízzál, fiam.

Aztán felkelt, mert Hilde hívta. Dolf csalódottan nézett utána.

– Jó ember, de sok segítséget nem várhatok tőle - motyogta leverten.

Vacsoraidő volt. A gyerekek utolsó csoportjai is megtértek a napi fürdőből, csacsogtak, nevetgéltek és játszadoztak. A hatalmas tábort vacsoraillatok lengték be, amitől Dolf hirtelen észrevette, hogy éhes. Fáradtan kelt fel, és a saját táborrészük felé ballagott, ahol Mariecke azzal foglalatoskodott, hogy elossza az ételadagjukat. Leonardót sehol sem látta.

Már befejezték a vacsorát, mikor a diák végre megjelent, és nekiesett az adagjának.

– Merre jártál? – kérdezte Dolf. – Ó, ma én voltam soron, hogy kiszolgáljam a

sátorbeli uraságokat – válaszolta a diák közönyösen.

– De miért te? Van ott elég, aki segítsen. – Mindenkit lefoglal a holnapi indulásra való

készülődés – mondta Leonardo színtelen hangon. Ettől Dolfnak rögtön eszébe jutottak a kételyei.

Mariecke és a többiek rémületére sírva fakadt. Nem látta, hogy a diák rákacsint Marieckére. Hagyták, hogy kisírja magát, és vártak. De Dolf már egy szót sem szólt. Dühöngve

gyömöszölte a dzsekijét a feje alá, a tűznek háttal feküdt le, és behunyta a szemét. Csináljanak, amit akarnak, gondolta fáradtan. Ha nem hajlandók a józan észre hallgatni, menjenek a saját fejük után. Én megtettem minden tőlem telhetőt. És ez lesz a vesztük…

Amikor Leonardo délelőtt meglátogatta, kiderült, hogy ok nélkül izgult.

– Maradj távol! – kiáltott oda neki Dolf. – Még nem tudjuk, hogy mi bajuk van.

A diák könnyedén elmosolyodott, odament, és a kimerült férfiak fölé hajolt.

– Ramatyul vagytok, mi? – motyogta elégedetten. Dolf félelemtől sápadtan húzta félre.

– Lehet, hogy kolerájuk van, Leonardo? Az olasz gúnyosan nézett rá.

– Hát egy járvány nem elég neked, Rudolf van Amstelveen? Soha többet ne mondj ilyesmit, mert ez istenkísértés. És légy nyugodt, ez nem kolera és nem ragályos. Egy hét múlva már kutya bajuk sem lesz, ezt én mondom neked.

– De honnan tudod?… – Leonardo felvonta a vállát.

– Hát, véletlenül tudom – mormolta. – Te gazember – sziszegte Dolf vidáman. – Már

értem. Tegnap este tettél valamit az ételükbe, ugye? Valami méregkeveréket, csak annyit, hogy egypár napra alaposan megbetegedjenek… Ó, Leonardo, ezért életem végéig hálás leszek neked. Bár erkölcsileg persze el kell ítélnem.

– Csak rajta – nevetett a diák. A betegtáborban most hetven gyorsan gyógyuló

skarlátos gyerek volt. A többiek számára nem volt remény, gyors egymásutánban haltak meg. Új esetek nem fordultak elő, és Dolf tudta, hogy

megnyerte a skarlát halál elleni csatát. Betemettette a sírgödröt, kövekkel boríttatta be, és a dombon még egy éjszaka és egy nappal nagy tüzek égtek. Miután a tüzeket is eloltották, a gyerekek a kőhalomba keresztet állítottak. Ezen az ünnepélyen a több ezer gyerek mellett a három szerzetes és Miklós is részt vett. Utána pedig a pásztorfiú a csapathoz fordult.

– Gyermekek! Isten kegyes volt hozzánk. Legyőzte a skarlát halált. Azt sem engedte meg, hogy meghaljon a két szent férfiú, akiket azért küldött, hogy ezt a keresztes hadjáratot vezessék. Köszönjétek ezt meg neki, gyermekek. Holnap folytathatjuk keresztes hadjáratunkat. Hamarosan elérjük a magas hegyeket. Ha azokon is átkeltünk, a tengerhez jutunk. Ott pedig Isten csodát fog tenni, imádkozzunk!

Jó két hetet töltöttek a konstanzi tó mellett, és a járványt legyőzték. Dolf azért úgy intézte, hogy akik most épültek fel a skarlátból, külön csoportot alkossanak, és a többieknél több elemózsiát kapjanak, hogy minél gyorsabban visszanyerjék erejüket. De azért még nem értek véget a gondjai. Lesz valaha is nyugta ezen az úton?

Alig győzték le az egyik válságot, máris új nehézségek támadtak. Miklós ugyanis makacsul ragaszkodott az ekhós szekérhez…

– Szükségünk van rá – mondogatta, miután Dolf azt javasolta, hogy a szekeret tolják be a tóba, vagy égessék el.

– Mégis meg kell semmisítenünk a szekeret – erősködött Dolf. – Meg van fertőzve. Betegeket és halottakat szállítottunk benne, mindannyiunk számára halálos veszedelmet jelent.

– Ostobaság – mondta Miklós. – Maga a kölni érsek ajándékozta nekem az ökrös szekeret. Nagy bűnt veszel magadra, ha azt állítod, hogy ez a szekér veszedelmek forrása.

Anselmus és Johannis atya is támogatták. Dolf méregbe gurult.

– Mit tudtok erről?! – kiabálta. – Ez a kocsi súlyosan fertőzött, maga a négykerekű halál. Égessétek el!

– Miért akarsz minduntalan parancsolgatni nekünk, Rudolf van Amstelveen? – kérdezte Miklós dühösen. – Ki vagy te egyáltalán? Állandóan ellentmondasz nekünk, állandóan utasítgatni akarsz. Ki adott neked ehhez jogot?

– Senki – sivította Dolf. – De ha az ökrös szekeret nem semmisítteted meg, egy héten belül megint jó pár százan meghalnak. Azt akarod?

Tádé atya megnyugtatóan a fiú vállára tette a kezét.

– Bízz Istenben, gyermekem. Ő őrködik felettünk. – Hát nem értitek?! – toporzékolt Dolf. – Soha

semmit nem vagytok képesek megérteni. Az ekhós

szekér méreg a gyerekseregnek. Az már nem az érsek ajándéka, hanem az ördög erőssége! De ha mindenáron szerencsétlenségbe akarjátok dönteni ezt a keresztes hadjáratot, akkor csak rajta. De ne engem okoljatok, ha majd megtörtént a baj.

És immár ki tudja, hányadszor, forrongó dühvel kirohant a sátorból.

A kocsi még aznap éjjel kigyulladt. Csak úgy magától. Semmi sem maradt belőle, csak füstölgő hamu, elszenesedett kerekek és meggörbült tengelyek. Azok a fegyveres fiúk, akiknek éjszaka őrizniük kellett, azt mondták később, hogy semmit sem láttak. A tűz „egészen magától” keletkezett a kocsi belsejében.

– Valóban nem láttatok semmit? – kérdezgette Anselmus gyanakodva. – Biztosak vagytok benne, hogy Rudolf van Amstelveen nem járt arra? Vagy Leonardo, a kereskedőfiú?

– Senki – mondták a fiúk. – Tádé atya még megáldotta a kocsit, nem sokkal az esti ima után. Különben senki más nem járt arra.

Fredo kihúzta magát. – Azt hiszed, hogy az embereim hazudnak? –

kérdezte gőgösen. Erre aztán Anselmusnak is el kellett ismernie,

hogy a tűz új megpróbáltatás, melyet egy magasabb hatalom küldött rájuk. Babonás félelem szállta meg. Mihelyt ellene szegül Rudolf van Amstelveen akaratának, menten történik valami…

Mikor Dolf meghallotta a hírt (valóban nem tudott a dologról), eltitkolta nagy megkönnyebbülését. Attól kezdve azonban más szemmel nézett Tádé atyára. Azt gondolta: ez a szerzetes még ravaszabb, mint Leonardo, és ugyanolyan titkolózó. De azért biztonságot ad a tudat, hogy ók ketten a barátai.

Napokig mentek a tó északi partján, aztán betértek a dombok közé, melyek egyre magasabbak lettek, és lassan hegységhez kezdtek hasonlítani. Azon a vidéken jártak, melyet később Bajor Alpoknak neveztek. Tőlük jobbra emelkedett a kegyetlen hegylánc. Egyelőre még mellette haladtak, mindig keleti irányba, széles folyóvölgyeken és hatalmas erdőkön át. A vidék ritkán lakott volt, mert erre gyakran kegyetlenül hidegek a telek. Még most, nyár közepén is megbízhatatlan az időjárás. A szép napokat gyakran váltotta fel eső, köd és hideg, az éjszakák pedig jéghidegek voltak. Dolf nem tudta levenni szemét a hegyláncról, amely a déli láthatárt lezárta. Nemsokára ezen kell átkelniük! Hogy lehet nyolcezer ártatlan gyereket átvezetni egy száz kilométer széles hegységen, amelyben csak úgy hemzsegnek a vadállatok, rablólovagok és törvényen kívüliek? Hogy lehet táplálni őket, ahol nemigen nő más, mint fenyő és moha? Minden eddigi szenvedésük eltörpül amellett, amit a magas hegység tartogat a számukra.

Így hát nem tűrt ellentmondást, és beiktatott még egypár nap pihenőt, mielőtt nekivágnának a keskeny hasadéknak, mely a Karwendelhez vezet. Anselmus hevesen tiltakozott. Most meg miért vesztegelnek megint?

– Hogy készleteket gyűjtsünk – felelt Dolf röviden. - Azt akarod, ugye, hogy a gyerekek élve kerüljenek át Lombardiába? Nem érdekel, hogy esetleg ezrével pusztulnak el?

Miklós, aki mindig Anselmus pártját fogta, most is azt mondogatta, hogy Isten majd gondoskodik róluk, Dolf szinte fújva válaszolt:

– Fogd be a szád, ostoba! Sosem láttál mást, mint a legelőt meg egy birkanyájat. Én ismerem a hegyeket, és tudom, hogy mi vár ránk.

Leonardo és barátai segítségével munkához látott. Pihenésről szó sem lehetett, keményen kellett dolgozni.

Nagy réten vertek tábort, egy kristálytiszta tavacska közelében. Dolf Pétert meg a sok száz kis halászt, akiknek maguk fonta hálóik voltak, a tóra küldte.

– Halásszátok le azt a tavat – mondta. – Csak a tenyérnyinél kisebb halakat dobjátok vissza, az mind csupa szálka.

A táborban közben berendezték a füstölőt. A nedves, gyantás fával táplált tüzek füstje koromfeketén szállt a gyerekek feje fölött. A lányok megtisztították és hosszú, vékony botokra fűzték a

sok száz kiló füstölni való halat. A vadászzsákmányt is hosszú, keskeny csíkokra vágták, aztán megszárították és megfüstölték. A maradék darabokból jó sok sűrű levest főztek. A nyolcezer gyerek három napon át nem evett mást, mint zsíros levest és megint csak levest.

A környékbeli parasztok nagy bosszúságára a falvakat is meglátogatták. Az aratás gazdagnak ígérkezett, és Tádé atya vállalta magára a tárgyalásokat. Felkereste a parasztokat a tanyáikon, a lovagokat a váraikban, de mindig elkísérte ötven fegyveres is. Természetesen Bajorországban is hallották hírét a hatalmas gyermekseregnek, amely Jeruzsálembe tart, és melynek útját csodák kísérik. Inkább félelemből, mint részvétből engedték át a termés egy kis részét. A gyerekek kölessel, árpával és rozzsal teli zsákokkal tértek vissza a táborba, ahol a gabonát egyszerű módszerrel szétlapították és megőrölték, és sok ezer kőkemény lepényt sütöttek belőle. A készletek egyre gyarapodtak, és Dolf buzgón remélte, hogy nem fognak túl gyorsan megromlani.

Közben sok kis személyes tragédia is lejátszódott a gyermekek között. Ott volt például Grethe és a kisöccse. Grethe vagy tizenegy éves lehetett, csontsovány és hajlott hátú. Mindig egy háromévesforma gyereket cipelt a karján. Amikor Dolf egyszer nyugtalanul barangolt a táborban, és rájuk bukkant, meglepetten állt meg.” Tudta, hogy

hat-hét éves apróságok is vannak a gyerekek közt, de ilyen kicsivel még nem találkozott. És itt van ez az apró anyácska vagy nővérke ezzel a poronttyal, aki jóformán járni sem tud még. Elkezdte kikérdezni Grethét, és elborzadva hallotta, hogy a kislány Strasbourgban csatlakozott a gyerekhadjárathoz. Ebben még nem volt semmi különös, akármerre jártak, sok gyerek szökött meg hazulról, mert magával ragadta őket a Fehér Város legendája. Grethe árva volt, már egy éve csavargott Strasbourg utcáin, nem volt fedél a feje fölött, senki sem törődött vele. A kisöccsével együtt koldulásból, néha lopásból éltek. Akkor, mint egy csoda, megjelent a város kapui előtt a gyermekhadsereg. Strasbourg polgárai megkönyörültek a betegeken és sebesülteken, élelmiszert és ruhákat küldtek a táborba, mire a kiéhezett Grethe is odamerészkedett, és neki is jutott a bőségből. Hát nem természetes, hogy erre az öccsével együtt csatlakozott a keresztes hadjárathoz?

Dolfnak ismerős volt a történet – Mariecke ugyanilyen árva volt.

– De az öcséd – mondta – még túl kicsi ahhoz, hogy mindennap ennyit gyalogoljon.

– Nem nehéz – válaszolt Grethe zavartan. Tehát Strasbourg óta cipelte! Dolf érezte, hogy

könnybe lábad a szeme.

Grethét Mariecke gondjaira bízta. Beszélt róluk Tádé atyával is, akinek sikerült menedéket kerítenie a két kis árva számára egy gyermektelen parasztcsaládnál.

– Talán jobbágyként fognak élni – mondta Dolfnak –, de legalább életben maradnak.

És aztán ott volt a kis Thiess. Dolf kétségbeesetten sírva találta a gyereket. Egy csomó kislány vette körül, de nem tudták megvigasztalni.

Mennyi idős lehetett Thiess? Talán hét, mert néhány elülső foga hiányzott. Dolf századában boldog elsős lett volna, most meg keresztes vitéz, úton Génuába, kitéve az időjárás viszontagságainak. Thiess úgy zokogott, hogy a szíve majd meghasadt. A kislányok kérdőn néztek Rudolf van Amstelveenre, vajon ő tud-e rajta segíteni.

– Mi baj van? – kérdezte Dolf, és letérdelt a boldogtalan gyerkőc mellé. Nehéz volt megtudni, mi történt, a kisfiú egyre csak zokogott, de Dolf azért nagy nehezen megértette. Egypár nagyobb fiú bosszantani akarta, és azt mondta neki:

- Ide figyelj, látod azokat a hegyeket? Nemsokára átkelünk rajtuk! Ott pedig eeekkkoora medvék élnek, és hamm, megesznek!”

– Kik voltak azok a fiúk? – kérdezte Dolf dühösen. – Szigorúan meg fogom őket büntetni.

A gyerek kicsit megnyugodott, és Dolfra nézett. Összekent arcával, könnyes szemével, csimbókos hajával szívfacsaró látványt nyújtott.

– És a medvék? – kérdezte a gyerekek szokott könyörtelen logikájával. Az remek, hogy a nagyfiúkat megbüntetik, de attól még a medvék felfalhatják őt, Thiesst. Dolf nem tudta, mit feleljen, és felsóhajtott. Semmi értelme nem volna a vadállatok létezését letagadni. Az is túl bizonytalan, ha csak úgy védelmet ígér neki. És érezte, hogy a kislányok ugyanúgy félnek, mint Thiess.

Nem nagyon tudta, mit tehetne. Segítségkérőén nézett szét, és megpillantotta Leonardót.

– Gyere csak ide! – Mi történt? – Leonardo dorongjára

támaszkodott, és meglepetten nézett le a gyerekekre. – Baj van?

– Leonardo, mondd csak el még egyszer ezeknek a gyerekeknek, amit Miklós sátrában mondtál, tudod, aznap este, mikor elhatároztuk, hogy a Brenner-hágón kelünk át.

– Mit mondtam akkor? – Tudod, a medvékről. – Ja, azt! – Leonardo nevetett. Megsimogatta

hatalmas dorongját, a földet könnyedén megütögette vele, és lehalkította a hangját.

– Ha ez a jó barátom velem van, minden medvét legyőzök!

Óriási hatással volt a gyerekekre. Ránéztek a dorongra, aztán Leonardóra, aki a szemükben nagynak, erősnek és hatalmasnak tetszett, látták nyugodt arcát, magabiztos tekintetét – és megkönnyebbülten felsóhajtottak.

– …és ha mégis utunkba akadna egy medve – folytatta Leonardo halkan és fenyegetően –, akkor ezzel a doronggal akkorát csapok a fejére, hogy bumm! Menten összeesik. Holtan. Én meg lehúzom a szép bundáját, még a fejéről is, és köpenyt csinálok belőle. Az a köpeny meg a tiéd lesz, Thiess, és medvebőrben léphetsz be a Fehér Városba, mint egy király.

Az apró Thiess már nevetett a könnyein át, vékony karjával hadonászott.

– Hu, hu, ott jön a medve. Megölünk, csúnya medve, megölünk

– Így van – mondta Leonardo –, elbánunk vele. Thiess boldogan ugrándozott, és egyre azt kiabálta:

„Hu, hu, én vagyok a medve, a nagy barnamedve, mindannyiótokat felfallak”, és már látta magát, ahogy medvebundában kergeti ki a szaracénokat Jeruzsálemből.

Frank és a sok kis tímár úgy dolgozott, ahogy még az apja műhelyében sem. A bór szabdalásában felbecsülhetetlen szolgálatot tett Dolf rozsdamentes kenyérvágó kése. A halászok rövid szarvasbőr csizmát kaptak, hisz a sok vízben

taposástól felpuhult a lábuk. Nagyon büszkék voltak rá, kitüntetésnek érezték, hogy most már minden halászt első pillantásra fel lehet ismerni a lábbelijéről. Dolf huszadik századi surranója, amelynek elpusztíthatatlan műanyag talpa volt, lassan kezdte felmondani a szolgálatot. Rövid idő múlva neki is hozzá kell majd szoknia a nyúlbőr papucshoz. A birkák gyapjából harminc meleg kendőt készítettek, Mariecke is kapott egyet.

Aznap este aztán, mikor már a másnapi indulásra készülődtek, Dolf újabb hibát követett el, amivel magára vonta Anselmus és Miklós dühét.

Azt javasolta, hogy vágják le az ökröket. – Pompás állatok – mondta Miklósnak – de a

hegyi utat nem fogják bírni. A húsukat még ma éjjel felfüstölhetnénk, útközben nagy szükségünk lesz rá.

A tábor közepén találkozott a pásztorfiúval és a szerzetessel, hirtelen jutott eszébe a dolog. Sajnálta, hogy nem előbb gondolt rá.

– Az ökröket?! – kiáltotta Miklós éles hangon. – El akarnád lopni az én ökreimet?

Anselmus is nagyon dühös volt. – Nincs jogod, Rudolf, hogy a kölni érsek

ajándéka felől rendelkezzél. – Nincs – válaszolt Rudolf nyugodtan. – Csak

javasoltam valamit. Tudom, hogy Miklós ökrei. De talán Miklós is belátja, hogy az ökrök nem zergék,

és hogy több bajunk lesz velük, mint amennyi hasznunk volna belőlük.

Sok gyerek észrevette, hogy megint vitára került sor a vezetők és Rudolf van Amstelveen között. Abbahagyták a munkát, és kíváncsian körülállták őket.

Dolf a hegységbe vezető szurdokra mutatott, ami vagy egy kilométernyire volt a tábortól. Aztán meg a hegyláncra, mely fenyegetően magasodott a gyerekek fölé.

– Hogy akarsz az ökrökkel ezen átjutni, Miklós? – kérdezte.

Miklós elvesztette a türelmét. – Rudolf van Amstelveen, mindig terhemre vagy,

mindig kihívsz. Miért? Ki itt a vezér, te vagy én? Azt mondod, segíteni akarsz a gyerekeknek, hogy a lehető leghamarabb Jeruzsálembe érjenek. De a valóságban nem teszel mást, mint állandóan feltartasz minket. És bizalmatlanságot keltesz.

– így van – kapcsolódott be Anselmus gyorsan. – Egy szép napon egyszer csak megjelensz a semmiből, és idegen létedre azonnal parancsolgatni kezdesz. Menj vissza oda, ahonnan jöttél, nincs rád szükségünk.

Dolf körülnézett. Észrevette, hogy sok száz gyerek áll körülöttük. Nem szóltak. Vajon mit gondolnak a szópárbajról? Vajon kinek a pártján állnak?

Kicsit jobban kihúzta magát, mert tudta, hogy magas termete tiszteletet ébreszt. Aznap délután csak elrongyolódott farmere volt rajta. A nap lebarnította, a nehéz munka megacélozta izmait. Sima gyerekarca határozottá, fegyelmezetté vált. Nem tudta, hogy úgy néz ki, mint egy ifjú atléta, attól félt, inkább toprongyos koldusnak látszik, és rosszul mutat a szép fehér ruhás Miklós és a rendes csuhájú Anselmus mellett.

– Igen, észrevettem, hogy nincs szükségetek rám – mondta büszkén. – Mégis ti mit tettetek annak érdekében, hogy a gyerekek holnap felkészülve vágjanak neki a hegyi útnak? Ti gondoskodtatok élelmiszer-tartalékokról, ruháról és lábbeliről, fegyverekről, amelyekkel a vadállatok ellen védekezhetnek? Ti voltatok azok, akik felkészülésre biztattátok a gyerekeket? Semmi ilyesmit nem tettetek. Imádkozni, azt igen. De egyetlen gondolatot sem szenteltetek annak, ami következik… Eszetekbe sem jutott felkészülni a nehézségekre. Ezt én végeztem el.

Egyre több gyerek vette körül őket. Az újonnan érkezőket suttogva tájékoztatták a veszekedésről. Néhányan úgy megijedtek, hogy elszaladtak, de a többség egyre közelebb nyomult, hogy egyetlen szót se szalasszanak el. Főleg lányok és apróságok voltak. A halászok még a tónál, a vadászok zsákmány után jártak, Frank meg a tímáraival a patakhoz vonult, hogy tisztára mossák

a bőröket. Mindenkinek megvolt a maga munkája, amit lelkesedéssel végzett. A fegyveresek egy fél kilométerrel odébb gyűjtöttek tűzifát. Csak a szakácsok meg a kicsik voltak otthon. És most ezek gyűltek köréjük.

– A gyerekeknek sose volt szükségük rád, Rudolf van Amstelveen – mondta Miklós gőgösen. – Isten vigyáz ránk, ő fog táplálni minket, és ő ad erőt, hogy minden megpróbáltatást elviseljünk.

A körben álló gyerekek jámboran bólogattak. Dolf felvetette a fejét.

– Mindehhez Isten tőlünk is erőfeszítést kíván, és sok töprengést – válaszolt hidegen.

– Úgy beszélsz, mint egy eretnek! – förmedt rá Anselmus.

Végre kimondta a szót, ami már hetek óta az ajkán égett. Dolf meggondolatlanul felelt:

– Ne is próbálj rám ijeszteni, Anselmus páter, úgysem fog sikerülni. Nekem egyetlen feladatom van, hogy helyrehozzam a ti hibáitokat, melyek a gyerekek halálát okozhatnák. Isten a tudója, hogy ez bizony nem kis munka.

Miklós elfojtott tiltakozó kiáltást hallatott. Elviselhetetlennek érezte Rudolf viselkedését. Anselmus fenyegetően emelte fel a kezét.

– A pokol küldötte vagy, Rudolf van Amstelveen. Nyilvánvalóan arra törekszel, hogy hamis útra vezess minket, és megakadályozd, hogy végrehajtsuk szent feladatunkat.

A gyerekek rémülten hátráltak. Dolf a szemükből olvasta ki a rettegő kérdést: vajon Rudolf tényleg a pokol küldötte?

A fiú hirtelen megértette, hogy veszélyben van. Ha Anselmus vagy Miklós kiadja a parancsot, a sok száz pánikba esett gyerek rárohan, és akármilyen kicsik is, darabokra tépik! Hol van Leonardo a dorongjával? Hol van Carolus? Hol vannak a barátai és hűséges munkatársai? Épp idejében jutott eszébe a talizmánja, megragadta a szűzanyás függőt, és megcsókolta az egyszerű képmást.

– Mária, Istennek szent anyja óv engem, Anselmus - mondta fenyegetően. – Nem sértegethetsz büntetlenül.

– Ne káromold az Istent, Rudolf! Hát nem te voltál az, aki Rottweilben egy öreg zsidóval üzleteltél, nem ajánlottál neki olyan érméket, amelyeket maga az ördög vert?

A csudába is, ezt meg honnan tudja? – gondolta Dolf értetlenül. Úgy látszik, jól működnek Anselmus hírszerzői.

– És nem te voltál az, aki varázsos eszközökkel éjnek évadján lángra lobbantottad nélkülözhetetlen ekhós szekerünket? – folytatta a szerzetes kemény hangon. – És vajon nincs-e olyan késed, melyet a pokol izzó mélyén kovácsoltak, úgyhogy nem rozsdásodik, és mindig éles marad?

No ez szép, gondolta Dolf, még kikiáltanak ördögnek, mert véletlenül magammal hoztam egy jó minőségű kenyérvágó kést. És még?

Látszólag érzéketlenül hallgatta a vádakat. Szemét le nem vette többé Anselmusról. De a szíve mélyén félni kezdett.

– Eretnek vagy, ördögi eretnek. És amíg köztünk maradsz, egyik szerencsétlenség a másikat fogja érni – fejezte be Anselmus a vádaskodást.

A gyerekek morogtak. Miklós csendesen, sápadtan állt ott. De a szeme

csillogott. Végre leleplezik az északról jött idegent, aki oly sokat elorzott a tekintélyéből.

Dolf is hallgatott. Egyelőre. Először is megértette, hogy ha teológiai vitába keverednek, veszítenie kell a szerzetessel szemben, hisz azt sem igen érti, miről beszél a másik. És még valamit tudott: a szerzetes addig fog beszélni, amíg ő tartja a száját, és remélhetőleg mond majd valamit, amit Dolf megtámadhat.

Egyszer csak félénk hangok szálltak fel a gyerektömegből:

– Rudolf van Amstelveen nem eretnek. – Rudolf megmentette a kisöcsémet. – Rudolf a Szent Szűz képmását viseli a keblén,

és én láttam imádkozni. Óvatosak voltak ezek a Dolfot védelmező

hangok, és hamarosan elvesztek a többiek mormogásában meg suttogásában. Dolf azért

mégis meghallott belőlük valamit, s ez bátorságot öntött belé. Nem minden gyerek fordul el tőle – egyelőre.

Anselmus is meghallotta ezeket a hangokat, és gúnyosan nevetett. Úgy elöntött, hogy még súlyosabb vádakkal lép fel.

– Olyan ruhákat viselsz, amilyeneket egyikünk sem látott még soha. Amikor közénk kerültél, Rudolf, olyan nyelven beszéltél, ahogy a földön senki. Te egészséges maradtál, amikor mindenki megbetegedett. Ha már mindenki elfárad, neked még mindig van erőd. Ha már mindenki álomba merült, kiosonsz a táborból egy titkos helyre, ahol démonokkal és ördögökkel találkozol, ahol áldozatot mutatsz be uradnak, a sátánnak. Követtelek, Rudolf van Amstelveen, kémkedtem utánad, és szörnyűséges dolgokat láttam. Túlságosan is szörnyűek voltak ezek a dolgok ahhoz, hogy itt, eme ártatlan gyermekek füle hallatára megismételjem őket.

Dolf lihegett. Ellenfele már hazudozni kezd, és az a gyengeség jele. No, most majd megadja neki.

– Anselmus páter, emlékszem, hogy a hatalmas rottweili kanonok csalónak és hamis szerzetesnek nevezett téged. Akkor erre nem válaszoltál. Miért nem?

– Felelnem kell vajon az istenkáromló vádaskodásokra? – vetette oda Anselmus, de azért látszott, hogy megijedt.

– Nem. És vajon nekem válaszolnom kell-e az ilyenekre? Én nem viselek csuhát, sem pedig fehér öltözéket. Nincs időm, hogy percenként térdre boruljak, de attól még nem vagyok eretnek. És még kevésbé az ördög szolgája. Mered-e tagadni, hogy én hoztam kenyeret a gyermekeknek, mikor a fösvény rottweiliek éheztették őket? Mered-e tagadni, nekem köszönhető, hogy sebes lábukra puha nyúlbőr került? Mered-e azt állítani, hogy ezek közül a gyermekek közül, akiket szavaid mélyen megrendítettek, csak egy is vádolhat engem keménységgel, kegyetlenséggel, önzéssel? Gyerekek, előfordult, hogy bármelyikőtöket valaha is megütöttem, megrúgtam, megszidtam?

– Nem, nem! – kiáltotta néhány gyerek. – Rudolf van Amstelveen jó urunkként gondoskodott rólunk.

Egy kisfiú kivált a körből, odament Dolfhoz, és megfogta a kezét.

– Rudolf hős – mondta tiszta hangon. Thiess volt, Thiess, aki olyan nagyon félt a Karwendel medvéitől, de azért egy szerzetessel és egy fehérbe öltözött pásztorfiúval szembe mert szállni.

A hangulat azonnal átcsapott, Anselmus azonban a maga ravasz módján egész mostanáig tartogatta utolsó érvét.

– Igen, kenyeret hoztál nekik, Rudolf van Amstelveen. De vajon azt meg tudod-e magyarázni, hogy tudtál egyetlen éjszaka

nyolcszáz kenyeret sütni urad, a sátán segítsége nélkül? Erre egyetlen ember sem képes…

– De öt ember, Anselmus páter, igen. Gardulf pékmester, a két legénye, Frank meg én egész éjszaka dolgoztunk. A sátánra nem volt szükségünk, magunknak is elég erőnk volt.

– Gardulf pék! Egész Rottweil tudja, hogy Gardulf maga is pogány, a neve is mutatja. És a kenyerek épp az ő műhelyéből származtak. Ezt te is elismered, Rudolf van Amstelveen.

A fene, ez aztán kemény legény, gondolta Dolf. – Ezeknek a vádaknak semmi alapja sincs,

Anselmus páter. A rottweiliek már rég elűzték volna Gardulfot a városukból, ha valóban pogány lenne. A rottweiliek sem ostobák!

A gyerekek szemében mindez logikus volt. Bólogattak, és még közelebb nyomultak. A szópárbaj egyre inkább lovagi tornára emlékeztetett, s élvezték, izgatottan várták Anselmus következő támadását, de erre nem került sor. Helyette Miklós szólalt meg éles hangon:

– Sosem látjuk meg a tengert, ha Rudolf van Amstelveen köztünk marad.

A dolog kezdett rosszul kinézni, a gyereksereg fenyegetően morgott.

– Isten elhagy bennünket, ha engedjük, hogy ez a sátánfi továbbra is velünk tartson – folytatta Miklós nyomatékosan. – Isten máris küldött nekünk

egy figyelmeztető jelet, a skarlát halált. Rossz időt küldött ránk és sok száz nehézséget. És egyik szerencsétlenség a másikat fogja érni, amíg ó, Rudolf Wega van Amstelveen köztünk marad, és továbbra is meg akarja akadályozni, hogy elérjük a Szentföldet.

A gyerekek fenyegetően közeledtek Dolfhoz. A kis Thiess félelmében felkiáltott:

– Ne! Időt kell nyernem, gondolta Dolf kétségbeesetten.

Ha így folytatják, Miklós még lincselésre is ráveszi a gyerekeket…

– Állj! – Parancsolóan a feje fölé emelte a kezét. Szigorú pillantást vetett a dühöngő gyerekekre. – Állj! Engem megvádoltak! Nem tagadom, hogy Anselmus páternak és Miklósnak joga van azzal vádolni, hogy eretnek vagyok, és a sátánnal cimborálok, de tagadom, hogy joguk volna szabályos per nélkül elítélni! Nem elég csak kimondani egy vádat. Bizonyítékokra is szükség van. Éppen ezért tisztességes pert követelek, melynek az egész gyermekhadsereg tanúja lehet. Szavamat adom, hogy bármi legyen is a végső ítélet, megnyugszom benne. Elmenekülni sem próbálok. Követelem viszont, hogy ma este a szabályok betartásával ítélkezzenek fölöttem. Félni pedig nem félek tőle, mert az ártatlannak nincs oka félni, az ártatlan joggal bízik Istenben, s én ártatlan vagyok. Csak ennyi a mondanivalóm.

Ezután hátat fordított Miklósnak, és elindult a gyerekek felé, akiknek sora szétvált, hogy átengedjék. Anélkül hogy csak egy pillantást is vetett volna maga mögé, a saját táborhelyükre ment, és csendesen leült a tűz hamuja mellé.

– Őrizzétek – hallotta Miklós éles hangját. – Meg fogja kapni ma este a perét.

Nagyszerű, gondolta Dolf megkönnyebbülten. Akkor sok órám van a felkészülésre.

A gyerekek szétszéledtek. Vagy húsz doronggal felfegyverzett fiú gyűrűt alkotott Dolf táborhelye körül. Úgy tett, mintha nem venné őket észre.

Azt sem mutatta, hogy egyre jobban fél az estétől. Vajon milyen súlyos vád itt az eretnekség? Mennyire számíthat a barátaira, a gyerekek hálájára? Úgy érezte, elég nagy a valószínűsége, hogy elfordulnak, sőt elrémülnek tőle, és tiltakozás nélkül engedik, hogy máglyahalálra ítéljék.

Szegény Dolf. Ha jobban ismerte volna a középkori gondolkodást, tudhatta volna, hogy mire számíthat: barátai rendületlen hűségére, melyet a halálos veszedelem, a babona és a tudatos félelem sem ingathat meg. Dolf a huszadik századból jött, a megalkuvás és az árulás korából, ahol az adott szónak nem volt becsülete, ahol az ünnepélyesen letett esküt könnyedén megszegték, ahol ritka volt a barátság és az összetartás.

Mögötte sötéten és fenyegetően emelkedtek az Alpok megmászhatatlan láncai és szaggatott

vonalú csúcsai. Keskeny átjárók tárultak fel, egy vízesés zuhant le a magasból. A gyermekhadsereg holnap reggel megkezdi az átkelést – és még ma este eldől, hogy ezt Rudolf van Amstelveen vezetése alatt teszik-e. Dolf mozdulatlanul ült, fejét lehajtotta, és bár a lelke mélyéről fakadó érzéseknek nem mert nevet adni, önkéntelenül tolultak ajkára a szavak: „Segíts… szegények és elnyomottak védelmezője, segíts…”

Tádé atya a tavacska partján állt, és örömmel nézegette a halászó gyerekeket. Tetszett neki, hogy milyen lelkesen és fiatalos erővel húzzák a hálókat. Mosolyogva hallgatta az ujjongást, mikor a hálók haltól súlyosan bukkantak a felszínre. Még akkor is nevetett, ha a gyerekek csalódottan siránkoztak, mert a háló kiszakadt, és az ezüstszínű zsákmány elmenekült. Tetszéssel nézte a vizes, barnára sült testeket, a csillogva fröccsenő vizet, a távoli, hóborította hegyeket, a közeli, hullámzó zöld dombokat, a júliusi napfényt a fejük felett – a szépség Tádé atya számára Isten jóságának és végtelen szeretetének bizonyítéka volt.

Szerette a gyerekeket. Azért is jött velük, szentül elhatározva, hogy ahol csak tud, segít nekik. Alighogy a Fekete-erdőben csatlakozott a kis zarándokokhoz, feltűnt neki egy nagyfiú, akinek magassága és parancsoló hangja nemes származásról tanúskodott. Született vezető. Tádé

először azt hitte, ez nem lehet más, mint Miklós, a kiválasztott pásztorfiú. És érezte, hogy elönti a szeretet ez iránt a fiú iránt. Csak órákkal később jött rá a tévedésére. Miklós másvalaki volt. Ő is szálas legényke, de nem azért volt tekintélye a gyerekek előtt, mert született vezető. Miklóst már messziről fel lehetett ismerni hófehér ruhájáról, a pillantásáról, egy bizonyos méltóságról, mely megfelelt ugyan a helyzetinek, de mégsem igazán illett hozzá. Tádé csalódottsága nagy volt. Hát akkor kicsoda az az idegen fiú? A következő három napban elérték Rottweilt, és a szerzetesnek sok visszatetsző dolog tűnt fel. Rudolf, aki pedig csak nagyúr gyermeke lehetett, nem a sátorban aludt a többi bárógyerekkel együtt. Ritkán szólt Miklóssal és a két szerzetessel, és ha igen, akkor vitáztak. Tádé megtudta, hogy a különös fiú északról jött, útközben csatlakozott a gyermek-kereszteshadjárathoz, és rögtön vezetővé vált.

Egész keveset tudott latinul, mégis mintha diák lett volna, csodadoktor, világlátott és bátor, de sosem vett részt a veszélyes vadászatokban és halászatokban, nem sütött lepényt, nem cserzett bőrt, nem font takarókat, és mégis álló nap dolgozott. Ha a gyerekeknek tanácsra vagy döntésre volt szükségük, mindig ott volt, utasított, szervezett, és a gyerekek önként engedelmeskedtek neki. Tádé sosem látott még ilyesmit gyermeknél. Gyermek Rudolf egyáltalán?

Az arca gyermeki, a termete, mint egy férfié, és olyan bölcs, mint egy öreg remete…

Tádé akkor értette meg, hogy Rudolf még gyermek, mikor ott sírt Rottweilben a szekér mellett. Maga miatt sírt? Nem, mert a skarlát halál fenyegette a gyerektábort, és a sok szenvedés miatt, amit előre látott. Tádé akkor nem tehetett másként, ki kellett lépnie a névtelenségből, hogy megszólítsa, és felajánlja a segítségét. A szerzetest megdöbbentette, hogy Rudolf milyen keményen küzd a skarlát halál ellen, s amikor a fiú megnyerte a küzdelmet a mocskos állatkák ördögi serege ellen, és mindenhonnan elűzte őket a szekér kivételével, amelyet a két másik szerzetes tudatlanságában nem akart megsemmisíteni, Tádé atya csak egy dolgot tehetett: gondoskodnia kellett róla, hogy a kocsi lángra lobbanjon. A gyerekek egészségesen és vidáman folytatták az utat. De honnan szerezte a fiú orvosi tudását? Honnan tudhatta, amit senki sem, hogy mi okozza a skarlát halált?

Tádé mélyen elgondolkozva nézte a halászó gyerekeket. Mennyire szereti őket! És a többieket is, az ártatlan arcokat, csengő hangokat, könnyű lábakat – mennyire szereti őket! De ez a mindent legyőző szeretet semmi ahhoz a vonzalomhoz képest, amit az iránt a különös gyermek, Rudolf van Amstelveen iránt érez. Attól tartott, hogy csendes elragadtatása nagy bűn. Az a

kötelessége, hogy szeresse ezeket a gyermekeket – egyiket sem jobban a másiknál. Tádé, aki nemcsak értelmes, de alázatos is volt, Isten bocsánatát kérte ezért a kivételezésért.

Valami nincs rendben ezzel a fiúval. A hit kérdéseiben elképzelhetetlenül együgyű. Ártatlan arccal mond ki olyan dolgokat, amitől Tádénak a hideg futkároz a hátán. Vajon eretnek lenne a fiú?

Tádé szíve mélyén csak kevés tiszteletet érzett Miklós és a két szerzetes iránt, akik Köln óta vezették a gyerekhadsereget. Mégsem mert szent küldetésükben kételkedni. Rudolf viszont igen, még nyíltan is. Tádé tudta, hogy Anselmust és Johannist úgy kéne szeretnie, mint testvéréit. És hogy nem képes rá, annak Rudolf és a gyanúsításai az oka. Ez az egész borzasztó… Tádé atya azt is megértette, hogy az Anselmus és Rudolf közti ellenségeskedés egyszer csak eléri a tetőpontját, és nem tudta, akkor kinek a pártját fogja majd. Kötelessége szerint az egyházat, vagyis Anselmust kell támogatnia. De akkor ellenfelévé válnék annak a fiúnak, akit olyan teljes szívből szeret… A gyerekek a szamárra rakták a napi zsákmányt, és énekelve indultak a tábor felé. Leonardo vidáman integetett Tádé atyának, aki azonban észre sem vette, s a kételyek gyötörte tisztességes ember lehajtott fejjel követte a kis halászokat.

9. A NÉPÍTÉLET Mikor Carolus és a vadászok hazaértek,

szokatlanul csendes volt a tábor. A kislányok hangtalanul kevergették a vacsorát.

Mások, kenderszálakkal, szárított és füstölt halat kötöttek csomóba. Még az apróságok is csendben voltak. Tobozbabákkal, botokkal és ágakkal játszottak, ahogy szoktak, de nem kiabáltak, nem hancúroztak…

– Mi történik itt? – kérdezte Carolus nyugtalanul. – Úgy viselkedtek, mint akik temetésre készülnek.

A gyerekek zavartan hallgattak. Carolus megsértődött. Máskor az egész tábor

összeszaladt, hogy üdvözöljék a hazatérő vadászokat. Volt akkor izgalom, csodálkozás. És bizony Carolusnak nagyon hiányzott az ünneplés.

Dühösen ledobta a zsákmányt, és Rudolf keresésére indult. Az majd megmagyarázza, mitől ilyen nyomott a hangulat. De sehol nem látta barátja magas alakját, sehol sem hallotta jól ismert hangját, amint parancsokat osztogat. Csak a távolban látott csoportosulást. Gyorsan arrafelé irányította lépteit.

– Mi történt? Valami baleset? Segítségre van szükségetek?

A gyerekek fala szétvált, és Carolus megpillantotta barátját. Dolf teljesen egyedül ült, körülötte széles sáv maradt üresen. Rudolf mintha imádkozott volna. Fejét lehajtotta, nem nézett sem

jobbra, sem balra. Még akkor sem pillantott fel, amikor az apró, kecses Carolus előtte termett és felkiáltott:

– Rudolf van Amstelveen! Nézz a királyodra, ha szólít. Mi történt? – Aztán minden méltóságáról megfeledkezett, letérdelt, megragadta Dolf kezét, és izgatott suttogásba kezdett:

– Csak nem vagy beteg? Rudolf, szükségünk van rád! Dolf felemelte a fejét.

– Carolus… – Mi baj? Megtámadták a tábort? Megsebesültél?

Szólj már! – Vád alá helyeztek, Carolus. Anselmus páter ma

este fogja bebizonyítani, hogy eretnek vagyok és az ördög szolgája.

– Te? Leghűségesebb vazallusom, legjobb barátom? – kiáltotta Carolus. összevissza hadonászott, és izgatottan felugrott. – Ez nem történhet meg. Én, Jeruzsálem királya fogom megakadályozni. Micsoda nevetséges rágalmazás! Ki vádolt meg? Felnégyeltetem, tömlöcbe vettetem! Kegyelemért fog könyörögni! Mondd meg, ki mert téged megvádolni?

– Miklós. Carolus elnémult, fél lába még a levegőben volt,

mikor mozdulatlanná merevedett. Lassan becsukta a száját, leeresztette a lábát, és megpróbálta megérteni, amit hallott. Aztán határozottan megrázta a fejét.

– Ez valami félreértés. Egyik ostoba fiú, akit véletlenül épp Miklósnak hívnak, megvádolhatott, de ezzel igazán ne törődj, hisz annyi itt a fajankó. Néha a legnagyobb ostobaságokat beszélik, és a legbotorabb csínyeket eszelik ki. Ez csak gyerekjáték, Rudolf.

Dolf megrázta a fejét. – Csak egyetlen Miklós van köztünk, aki szembe

mer velem szállni. – A mi Miklósunk? – Ki más? – De hát ez lehetetlen, ez őrület! Még sosem

hallottam ekkora képtelenséget. Miközben én vadászom, a hátam mögött a vazallusaim ellen lázítanak… Ezt nem engedhetem meg.

Mint a kilőtt nyíl futott el az izgága kisfiú, hogy a sátorban is meghallgassa a híreket. Dolf nevetve nézett utána. Ha volt gyerek a táborban, akit jobban szeretett, mint Marieckét, akkor Carolus volt az – az aranyszívű mindenlében-kanál. Dolf azonban azt is tudta, hogy a kis vadász nem képes elsimítani a komoly ellentéteket. Remekül alakítja a királyfit, gyors, ügyes, találékony, és mindenki csodálja, de Carolus túl mókás ahhoz, hogy komolyan lehessen venni. Szépen öltözött bohócka, mosolygós bukfencező, vagyis nem olyan valaki, aki Anselmus méltó ellenfele lehet. Anselmus majd megvonja a vállát, és folytatja, amit elkezdett.

Hazatértek a halászok is, és velük Tádé atya meg Leonardo. Most már zajosabb volt a tábor, mint amikor a vadászok érkeztek meg, mert közben az éhes tímárok is megtértek a patakról. A közelgő per híre nagyon felizgatta őket. Frank tüzes beszédet tartott az embereinek, és közben Dolf kenyérvágó késével hadonászott, amit a munkához kért kölcsön. Péter a halászokat biztatta, hogy azonnal tiltakozzanak a vádak ellen. Mariecke kicsit később ért haza, egy csomó fegyveressel és kislánnyal együtt. Sok-sok kosárnyi erdei gyümölcsöt, gumót és fűszert gyűjtöttek. A kislány azonnal Dolfhoz akart sietni, de Tádé atya visszatartotta.

– Várj! – mondta szigorúan. – Miért? – esett neki vadul a kislány. – Hogy

merik Rudolf van Amstelveent vádolni? Verje meg őket érte az Isten!

– Miklóst verje meg az Isten? – kérdezte Tádé elborzadva.

Mariecke halálsápadtan bámult a szerzetesre. – Miklóst? – kérdezte éles hangon. – Miklós és Anselmus páter mondták ki a vádat,

és ma este a bizonyítékokat is ők fogják szolgáltatni.

Mariecke megvetően fújt egyet. – Semmit sem lehet bebizonyítani. Rudolf nem

eretnek. – De Mariecke… Te is tudod, hogy az.

– Nem érdekel – toporzékolt Mariecke. – Ha máglyahalálra ítélik Rudolfot, vele együtt fogok meghalni!

– Imádkozzunk! – javasolta Tádé atya reszkető hangon.

– Nem imádkozni akarok, hanem Rudolfhoz menni! – sikoltotta Mariecke, és elrohant.

Vacsorát hozott Dolfnak, és két óra hosszat némán ült mellette, miközben Leonardo a tábort járta, és szította a kedélyeket. A gyerekek jóformán nem is tudták, mit gondoljanak. A legtöbben elismerték, hogy Rudolf mindig is „furcsa” volt, és nem túl jámbor. De Leonardónak is igazat adtak, aki arra biztatta őket, hogy legyenek hűségesek urukhoz, új urukhoz: Rudolf van Amstelveenhez. És közben reszkettek félelmükben, ha csak meghallották is az eretnek szót, és megpróbálták elképzelni, milyen lehet, ha valaki az ördög szolgája…

A legnehezebb helyzetbe azonban Tádé atya került. Szíve elszorult arra a gondolatra, hogy Rudolf nagy veszélyben van, de ugyanakkor tudta azt is, hogy az eretnekség vádja igaz. Kételyei közé vágott a józan gondolat: várható volt, hogy Anselmus és Rudolf előbb-utóbb összekülönböznek, de nem hittem volna, hogy már most fog bekövetkezni. Nagyon rosszkor tört felszínre ez az ellenségeskedés. ..

Tádénak igaza volt. Anselmus komoran, nagy léptekkel rótta a tábort, a sok száz gyerekszem pedig félve követte. Dühöngött. Eddig gondosan elkerülte a nyílt összecsapást Rudolffal. Amennyire csak lehetett, a sátor magányában intézte el nézetkülönbségeiket, mert a gyerekhadseregnek szüksége volt a fiúra. Kőkeményen és fenyegetően emelkedett a tábor fölé az Alpok. Ha pedig van valaki, aki képes őket biztonságosan átvezetni a felmagasodó hegyeken, Rudolf van Amstelveen az. Anselmusnak igazság szerint nagyon tetszett, hogy a fiú így igyekszik, miközben fogalma sincs róla, miért dolgozik! A szerzetes szinte akarata ellenére ejtette ki száján az eretnekség és istenkáromlás vádját, sajnos sok száz gyermek füle hallatára. És az az ostoba Miklós még rátett egy lapáttal! De nem visszakozhatnak, most már kénytelen Rudolf vesztére törni.

Anselmus páter nagy gonddal választotta ki az ítélkezés helyét. A tábor közelében volt egy rét, amely a tó felé lejtett, ahol elfér a majd nyolcezer néző. Majdnem a rét szélén állt egy hatalmas sziklatömb. A ragyogó fehér ruhába öltözött Miklós erre a sziklára ült le. Mellé meg Carolus, aki ugyan teljes díszben volt, de azért vígan kalimpált a lábával. A kis király minden tekintélyt sugárzó tulajdonát magára aggatta: szép, veres köpenyét, ezüsttel kivert övét, a szépmívű tőrt, tollas kalapját. Carolus mellett Johannis páter ült, aki szemmel

láthatóan nagyon rosszul érezte magát. Anselmus páter pedig Miklós mellé telepedett. A szikla lábánál foglalt helyet a többi bárógyerek.

A „bíróság” mögött félkörben helyezkedett el vagy száz fegyveres, mindegyikük égő fáklyát tartott a kezében, hisz már alkonyodott. A fiúk vigyázzban álltak, mereven maguk elé bámultak.

A nagy kő előtt jókora területet szabadon hagytak, itt állt Dolf. Egészen egyedül. Háta mögött sok-sok ezer gyerek állt a réten. Elöl az apróságok, a nagyobbak kicsit hátrébb, de a terep emelkedett, így még a leghátul állók is jól láthattak mindent.

A középkoriak imádták az ünnepélyes ceremóniákat és a hatalom fitogtatását. Igaz, hogy a tét a tisztelt Rudolf van Amstelveen élete volt, mégis élvezték a szerepüket. Ezt Anselmus is jól tudta, épp ezért határozta el, hogy pompás spektákulumot rendez, hogy a gyerekek egyszer s mindenkorra jól megtanulják, ki az igazi úr a táborban.

Miklós azzal nyitotta meg a pert, hogy felállt a kőre, és hangosan kimondta a vádat. Éles hangja messzire elhallatszott.

– Megállapítottuk, hogy Rudolf Wega van Amstelveen a sátán szövetségese. Zsidókkal és varázslókkal szövetkezett. Pogány áldozatokat hoz az ördögöknek és démonoknak. Betegséggel és ragállyal akarta elpusztítani a szent gyermekhadsereget. Ő…

Dolf gyorsan felemelte a kezét, és közbekiáltott: – Ez egyáltalán nem biztos, Miklós! Ezt még

mind be kell bizonyítanod. A hatalmas gyereksereg mormogni kezdett. A

vádlott fogja be a száját, és csak akkor szóljon, ha kérdezik. Most Anselmus is felállt, és dörgő hangon kérdezte:

– Rudolf, igaz, hogy a messzi északról, a Holland grófságból származol?

– Igaz – mondta Dolf nyugodtan. Félelme hirtelen elmúlt. Egy ilyen képtelen per nem lehet igaz, az volt az érzése, hogy egy izgalmas tévésorozatban lép fel, és mint tudjuk, a hős mindig győz a filmekben.

Dolf persze azt is tudta, hogy csak áltatja magát. Bizony vérre megy a dolog. De szüksége volt erre az ábrándra, mert csak így tudta megőrizni a nyugalmát.

– És az igaz-e, hogy csak Spiersnél csatlakoztál hozzánk, és nem rögtön Kölnben? – folytatta Anselmus a kihallgatást.

– Igaz. – Hogy kerültél Spiersbe? – Úton voltam. – Egyedül? – hangzott a hitetlenkedő kérdés. – Jó barátommal, Leonardo Fibonaccival

Bolognába igyekeztünk. – Megerősítheti-e Leonardo, Bonacci kereskedő

fia ezt a kijelentést?

A diák hallgatva lépett be a fénykörbe. Könnyedén a dorongjára támaszkodott, és nyugodtan nézett a vádlókra.

– Itt vagyok. – Hol találkoztál Rudolf van Amstelveennel? – Mikor Párizsból elindultam délkeletnek. Amikor

útonállók támadtak meg, Rudolf van Amstelveen megmentette az életemet. Az ő bátorságának köszönhetem, hogy itt állok, és tanúságot tehetek becsületességéről, kegyességéről és éles eszéről.

A gyerekek morogtak. Imádták Leonardót és főleg a szamarát, amely oly gyakran hordott a hátán kimerült vagy sérült gyerekeket.

– Mondd el nékünk, miért csatlakoztatok a gyermekek keresztes hadjáratához! – folytatta Anselmus mogorván.

– Spiers határában találkoztunk össze a gyermek-kereszteshadsereggel. Megkönyörültünk néhány lemaradón, és így nem engedtek be a városba. Mivel a gyerekek ugyanarra tartottak, mint mi, csatlakoztunk hozzájuk.

– Nem értem, miért volt erre szükség – gúnyolódott Anselmus.

– Én viszont igen – felelt Leonardo nyugodtan. – A gyerekek kimondhatatlanul szenvedtek. Láttuk, milyen rongyokban járnak, hogy sántikálnak véresre tört lábbal, hogy hullanak holtan az út szélére, és még csak el sem temetik őket! Azt gondoltuk: a vezetés nem ér semmit, és szükség

van ránk. És bizton állíthatom, hogy így is volt. Ezért kezdtük azonnal tanítani a gyerekeket, hogyan gondoskodhatnak önmagukról. Eközben sem Rudolf, sem én nem kíméltük magunkat. Teljesítettük keresztényi kötelességünket. Mi igen!

Puff, ez talált! Anselmus vádlóból kis híján vádlottá vált. A szerzetes megszimatolta a veszélyt, és hátraparancsolta Leonardót.

– Ezzel tehát megállapítottuk, hogy Rudolf van Amstelveen és a pisai Leonardo egyaránt útközben csatlakoztak hozzánk. Szép! Sokan csatlakoztak hozzánk útközben, és mi szívesen is láttunk mindenkit. De Rudolf, ki hatalmazott föl, hogy kéretlenül átvedd a keresztes hadjárat vezetését? Ki hatalmazott fel, hogy parancsolgass ezeknek a gyerekeknek?

Dolf hátravetette a fejét. – Senki – mondta tiszta hangon. – önként

vállaltam a felelősséget. És engedtem, hogy a gyerekek maguk válaszszák ki a feladataikat. Soha egyetlen gyermeket sem kényszerítettem, hogy olyasmit csináljon, amit nem akar. És erre nyolcezer tanúm van.

A gyerekek ujjongtak és tapsoltak. Szívből élvezték a jelenetet. Azt azonban Dolf is tudta, hogy Anselmust nem olyan könnyű legyőzni.

– Mered-e tagadni, Rudolf van Amstelveen, hogy emberfeletti képességekkel rendelkezel?

– Merem bizony! – harsogta Dolf. – Én is csak közönséges ember vagyok. Birkózásban Bertho legyőzne. Lovagi tornában ügyetlenebb volnék Carolusnál. Ha úszóversenyt tartanánk, Péter és még legalább húsz fiú könnyedén lehagyna. És ha te elég tanult volnál ahhoz, hogy felmérd, mit tudunk, hamar rájönnél, hogy Leonardónak, a diáknak sokkal nagyobb a tudománya, mint az enyém. Egyszerűen jó eszem van, és erős a testem. Bűn ez? És vajon mióta?

A gyerekek vihogtak. Dolf felemelt kézzel kért csendet.

– Erős vagyok, és nem egykönnyen betegszem meg. Még egyszer: bűn ez? Egészség, éles ész és erő Isten ajándékai, amelyekért nem lehetünk eléggé hálásak. Hálát is adok érte Istennek minden áldott nap. – így ni, most bebizonyosodott a jámborságom, gondolta.

Anselmus gúnyosan nevetett. – Te adsz hálát Istennek? És ugyan mikor? Már

jó négy hete vagy köztünk. Kevesen láttak téged imádkozni. Láttam, hogy mész el az Isten házai és a kápolnák előtt, és még csak keresztet sem vetsz! Rudolf van Amstelveen, ez a nyolcezer gyermek mind bizonyíthatja az istentelenségedet!

Dolfnak nem volt kedve való tények ellen hadakozni. Felkiáltott:

– Nem külsőségekkel szolgálom Istent, hanem egész szívemmel!

– Jól mondtad, fiam – bólintott Johannis páter szívélyesen.

A gyerekek azonban abbahagyták az éljenzést, és Dolf kezdte magát bizonytalanul érezni.

– Nem volt időd imádkozni, mi? – köpte Anselmus a szavakat. – Túlságosan lefoglalt, hogy a nagyurat játszd!

Dolf toporzékolt. – Mellébeszélsz! – kiáltotta. – Mit számít akár

neked, akár ezeknek a gyerekeknek, hogy honnan jöttem, és naponta hányszor vetek keresztet? Ez az én dolgom! A fontos az, hogy ártottam-e a gyerekeknek vagy sem. És nem ártottam nekik! – Megfordult, és széttárta a karját. – Gyerekek, megismertettelek a korbáccsal titeket, ütöttelek, rúgtalak, szidtalak benneteket;?

– Nem, nem, nem! – kiáltozták lelkesen. Dolf egy pillanatra megint hős volt, a gyereksereg vezére.

– Adtam-e nektek enni? – Igen, igen, igen! – zúgott a tömeg. – Ki ápolta a gyerekeket, ki űzte el a skarlát

halált, ki óvta a kicsiket és a gyengéket? – Rudolf van Amstelveen! – sikoltották eszüket

vesztve. – Éljen Rudolf! Győztem, gondolta megkönnyebbülten. De

megint tévedett. – Csönd! – dörögte Anselmus. A gyerekek

örültek, hogy még nincs vége az előadásnak, még folytatják a harcot, és azonnal elcsendesedtek.

A szerzetes mély lélegzetet vett, és metsző hangon kezdett beszélni:

– Majd én elmondom nektek, kedves gyermekek, mit is művelt valójában Rudolf van Amstelveen, azzal az ürüggyel, hogy segít nektek, ördögi ravaszsággal megkísérelte, hogy eltérítsen minket az igaz útról. Időről időre feltartott minket. Mert nem akarja, hogy valaha is megérkezzünk Jeruzsálembe. Gonosz rágalmakat terjesztett, és fellázította Miklós ellen a barátait. Nyíltan kijelentette: nem igaz, hogy Miklós Isten kiválasztottja. Azt mondta, hogy a tenger nem fog szétnyílni Miklós előtt, és hogy a hullámok el fogják nyelni az egész gyermekhadsereget. Gyermekek, hallgassatok rám, hallgassatok felszentelt tanácsadótokra. El akartok-e jutni Jeruzsálembe, a Fehér Városba, melyet megszentségtelenítenek az ördögi szaracénok?

– Igen! – kiáltották lángoló lelkesedéssel. – Jeruzsálembe!

– Milyen büntetést érdemel tehát az, aki meg akarja akadályozni szent küldetésünk teljesítését?

– Agyonütni! Máglyára vele! Megkötözve a tóba kell vetni! Lassú tűzön megsütögetni!…

Kimeríthetetlenek voltak az új meg új kínzások és halálnemek kitalálásában. Kerékbe törni, felkötni, szakadékba vetni, az ökrökkel felnégyeltetni… De még milyen találékonyak voltak! Hát nem gondolkoznak? Hirtelen el akarják pusztítani azt a

pajtásukat, akit egy perccel korábban még megéljeneztek? Dolf semmit sem értett. Kiverte a veríték, érezte, hogy térde megroggyan. Vadul hadonászott.

– Bizonyítsd be! Bizonyítsd be, hogy meg akarom akadályozni, hogy a gyermekhadsereg elérje Jeruzsálemet!

Hangja szinte elveszett a zajban. A gyerekek kitörése azonban semmit sem

jelentett. Egyszerűen válaszoltak a feltett kérdésre. Ezzel csak azt fejezték ki, milyen sorsot szánnak mindenkinek, aki ellene szegül szilárd akaratuknak, hogy elérjék Jeruzsálemet. Dühük nem közvetlenül Rudolf van Amstelveen ellen irányult, a fiú azonban ezt nem értette. Túl nagy volt a csapás, úgy érezte, hálátlanok. Már nem a győzelemért, az életéért küzdött.

– Bizonyítsd be! – mennydörögte túl a zsivajt. – Megalapozatlan vádakkal semmire sem megyünk. Vádaskodni könnyű, de hol a bizonyíték?

– Csak türelem – vetette oda Anselmus, aki megértette. A középkorban nem szerették elsietni az olyan fontos dolgokat, mint a népítélet. – Be is fogom bizonyítani. Hallgassatok, gyermekek, hallgassatok rám!

A rendfenntartók, Péter és Frank csapatai közben valamennyire megrendszabályozták a megvadult gyerektömeget. Izgatottan figyelték a per alakulását.

– Rudolf van Amstelveen, adj igaz választ – folytatta Anselmus, mikor újra csönd lett. – Vajon nem sütöttél-e a sátán segítségével egy éjszaka leforgása alatt több száz kenyeret?

– Azokat a kenyereket a rottweili Gardulf sütötte. Az inasai, a barátaim és én is segítettünk neki. Ezekért a kenyerekért oda kellett adnom minden maradék holland pénzemet.

– Honnan volt annyi pénzed, hogy kifizethess nyolcszáz kenyeret?

Dolf megvetően vonta fel a vállát. – Ugyan melyik előkelő származású diák indulna

el a Holland grófságból Bolognába úgy, hogy nem visz magával elegendő pénzt? Atyám gazdag ember…

Ez éppen úgy hatott a gyerekekre, ahogy Dolf remélte.

– Gardulfról, a pékről mindenki tudja Rottweilben, hogy pogány! – kiáltotta Anselmus. – Még a neve is pogány.

– Ostobaság! – vágott vissza Dolf. – Gardulf ugyanúgy nem pogány, ahogy te sem vagy az, Anselmus páter. Egyszerűen Írországból származik. És neked igazán tudnod kéne, hogy Írország a keresztény hit erős bástyája, és hogy épp az írek voltak azok, akik néhány évszázaddal ezelőtt Európában is elterjesztették a szent hitet. Tudnod kellene, hogy az írek több tucat pompás apátságot alapítottak, és ezekből indult a

kereszténység német– és frankföldi dia-dalútjára. Ha ezt sem tudod, még ostobább vagy, mint amilyennek hittelek.

– Rudolf van Amstelveen igazat szól – csendült fel egyszerre a tömegből Tádé atya hangja. – Az egyház igen sokat köszönhet az ír térítőknek. Nagy dicsőség ír származásúnak lenni.

Dolf szélesen vigyorgott. – És azt vajon honnan tudta, hogy Gardulf pék ír

származású? – kérdezte Anselmus, aki csak rövid időre jött zavarba.

Láttam a szemén és a haján, gondolta Dolf, de így felelt:

– Akkor mesélte, mikor együtt sütöttük a kenyereket a gyerekeknek.

A kenyerek csodájának emléke még friss volt. Aznap reggel csak kevés gyerek töprengett el azon, hogy honnan is került a pompás reggeli. Most aztán mind megtudták. Rudolf van Amstelveen gondoskodott róla. Rudolfra rá lehet bízni az ilyesmit, Rudolf mindennel megbirkózik, még az éhséggel is.

Egymás között motyogtak és suttogtak, örültek, hogy ilyen hatalmas védelmezőjük van.

– A kenyerek mérgezettek voltak – süvöltötte Anselmus váratlanul. – Attól a pillanattól kezdve kellett a skarlát halál ellen küzdenünk.

– Hazugság! – üvöltötte Dolf dühösen. – Már majdnem harminc gyerek súlyos beteg volt, még

mielőtt a kenyerek megérkeztek volna a táborba. Minden gyerek evett a kenyérből, te is, Anselmus páter, meg Tádé atya, Leonardo és jómagam. Aztán megbetegedtünk-e tőle? Egészségünkre vált. Te is tudod, Anselmus páter, hogy nem én hoztam a táborba a betegséget. Tudod, hogy épp ellenkezőleg, én űztem el. Egyszerűen elferdíted a dolgokat, mert gyűlölsz. Ez nem bíráskodás, ez rágalmazás!

Dolf rögtön megérezte, hogy ezt kár volt mondani. Óvatosabban kellene megválogatnia a szavait, de már képtelen volt rá. Oda volt minden megfontoltsága és ravaszsága. Megszokta a huszadik század szabadságát, és most fellázadt ez ellen a komédia ellen. Igenis kikiabálja az igazságot, még ha a bőrére megy is.

– Szerencsétlen, hogy mersz hazugnak nevezni egy felszentelt szerzetest?! – rikoltotta Miklós váratlanul.

– Még többet is merek – kiabált vissza Dolf magából kikelve. – Minden állításotok és vádatok alaptalan, hazugság az egész, és ezt a gyerekek is tudják. Nem próbálom megakadályozni, hogy Génuába menjenek. Miért is tenném? Én is velük tartok. Én is látni akarom a csodát. Ott akarok lenni, mikor Miklós megáll a tengerparton, kinyújtja a karját, és a tenger szétnyílik. Ki ne akarná ezt látni?

– Akkor miért akarsz minket állandóan feltartani? – vágott közbe Anselmus élesen.

– Azért tartalak fel benneteket, mert becsületérzésem nem engedi, hogy magukra hagyjam a betegeket és a segítségre szorulókat. Csakis ezért. És ha ez bűn, ha rossz cselekedet a gyerektársaimról gondoskodni, akkor kész vagyok bűnbánatot tartani. De nem engedem, hogy olyanok becsméreljenek, akik magukra vették ugyan a gyermekek keresztes hadjáratának vezetését, mégsem képesek arra, hogy gondoskodjanak is a rájuk bízott gyermekekről.

Helyeslő morgást hallott maga mögött. Újra jól állt az ügye.

– Megsértesz, Rudolf van Amstelveen. És Istent káromlod.

– Nem igaz. Nem káromoltam Istent azzal, hogy gondoskodtam Isten gyermekeiről.

Dolf hirtelen a rémült Miklósra mutatott. – Ő ott, Miklós, a pásztorfiú szent. Hallotta az

angyalok hangját. Hát mondja meg ó, hogy a bizonyítékok, melyeket Anselmus páter felhozott, elegendőek-e ahhoz, hogy elítéljetek. Alávetem magam Miklós ítéletének.

Dolfnak már elege volt, és véget akart vetni a dolognak. Tudta ugyan, hogy veszélyes játékot játszik, de számított Miklós befolyásolhatóságára. Ha Miklós Anselmus pártját fogja, akkor ő, Dolf elveszett. De vajon meri-e? Dolf a háta mögötti

zajból megértette, hogy a gyerekek többsége mellette áll. Miklós sem bolond, egészen biztosan ő is észrevette, hogy így van. Vajon szembe mer-e szállni a gyerekekkel?

Mereven nézte Miklóst, aki zavarában leült. Igen kényelmetlenül érezte magát. Dolf háttal állt a gyerekseregnek, így nem látta, hogy Frank egy nagy csapat fiúval előrenyomul. A tímárcsemete kezében tartotta a kenyérvágó kést, amivel egész nap dolgozott, a penge csak úgy szikrázott a fáklyák fényében. A többi fiú éles köveket és vasdarabokat tartott a kezében. Napközben ezekkel munkálták meg a bőröket. A túloldalon, ferdén Dolf háta mögött Leonardo jött előre, mellette Mariecke és Péter, és mögöttük sok-sok fiú és lány, rövid lándzsákkal, rozsdás tűkkel, kötélre erősített kőbunkókkal felfegyverkezve. Fredo, aki a száz fáklyás mellett állt, felemelte a kezét, mintha parancsot készülne adni.

Halálos csend volt. A gyerekek ott álltak a fénykörben, és Miklós ítéletére vártak. A pásztorfiú érezte a fenyegetést. A két szerzetes a kövön szintén érzékelte, hogy lázadás készül. Anselmus elsápadt. Johannis mosolygott, jámborul összekulcsolta a kezét, mintha arra kérte volna Istent, adjon bölcsességet Miklósnak az igazságos ítélethez. A feszültség egyre nőtt.

Carolus is befolyásolni akarta az eseményeket. Míg Miklós gondolatokba mélyedve mérlegelte

Anselmus „bizonyítékait”, Jeruzsálem királya feltápászkodott. Vörös köpenye csillogott a fáklyafényben, öve ezüstdíszei villogtak. Pompás egy látvány volt.

– Tiltakozom a mód ellen, ahogy ezt a pert folytatják! – kiáltotta hangosan. – Nem a szerzetesek vagy Miklós feladata, hogy ítéletet hozzanak. Ez a király dolga. Én vagyok a ti jövendőbeli királyotok, és nem tűröm, hogy birodalmamban ártatlanokat ítéljenek el, vagy hogy legjobbjainkat legyilkolják. Figyeljetek rám, Jeruzsálem gyermekei. Úgy ítéltem, hogy Rudolf van Amstelveen nem találtatott vétkesnek az eretnekség, istenkáromlás és pogány praktikák bűnében, mert rátermett vezető, becsületes fiú és leghűségesebb vazallusom. Vétkesnek találtam azonban a tiszteletlenség, gőgösség és arcátlanság bűnében. Ezek nem halálos bűnök, hanem apró vétkek, amelyeket időről időre mindnyájan elkövetünk. Épp ezért, Rudolf van Amstelveen, megparancsolom neked; hogy térdelj le ez előtt a törvényszék előtt, és kérd Anselmus pátert, hogy bocsássa meg neked a sértéseket, amelyekkel ma este illetted.

Tulajdonképpen nagyon ravasz fogás volt ez Carolustól, és így jó véget is érhetett volna a dolog, ráadásul úgy, hogy még a gyerekek igazságérzetét is kielégíti. Dolf meglepetten nézett a furfangos Carolusra, és bólintott. Neki is az volt a véleménye,

hogy az apró királynak igaza van, és hogy így könnyen feloldhatják az ellentéteket. Előrelépett…

Miklóst azonban heves dühre gerjesztették Carolus szavai. A pásztorfiút hat héttel korábban nagy tisztesség érte, jobbágyból a szent keresztes hadjárat vezetőjévé lépett elő, saját ökrös fogata volt, nemesi származású gyermekekkel egyenlőként oszthatta meg sátorukat – ez az egész a fejébe szállt. A gyermeksereg legfontosabb személyiségének tartotta önmagát, az egyetlen igazi vezetőnek, akinek feltétlen engedelmességgel tartoznak. „És az apró, makacs Carolus még azt hiszi, hogy itt ó ragadhatja meg a gyeplőt, és elvitathatja tőle a végső ítélet kimondásának tisztességét? Mit képzel az a kölyök?

– Hallgass! – kiáltotta és felpattant. Fehér ruhája lobogott körülötte. A fáklyák fényében olyan volt, mintha vér borította volna. – Hallgass, Carolus, a te időd még nem jött el! Te csak azután leszel király, hogy én elvezettelek benneteket Jeruzsálembe! Addig pedig ez az én keresztes hadjáratom. Én pedig azt mondom: Rudolf van Amstelveen igenis bűnös. Szövetséget kötött az ördöggel. Éjszakánként titkon áldozatokat mutat be borzalmas urának. Gyermeknek, közülünk valónak álcázta magát, és azt a látszatot kelti, hogy segíteni akar nekünk. De a valóságban nem tett semmi mást, csak ellenünk hadakozott, és újra és

újra feltartott bennünket. És bűnös, bűnös, bűnös, háromszorosan is bűnös! Én pedig, Miklós, az angyalok küldötte, halálra ítélem az eretnek Rudolf van Amstelveent!

Dolf mögött olyan üvöltés támadt, hogy gyorsan megfordult, és ösztönösen jól megvetette a lábát, mert azt hitte, hogy a gyerekek egy emberként fognak rárohanni. De barátokat látott, akik védelmére fenyegetően emelték magasra fegyvereiket. Látta azt is, néhányan odafurakszanak, hogy menten végrehajtsák Miklós ítéletét, miközben sokan szemmel láthatóan haboztak, sokan meg hevesen tiltakoztak. Egymást lökdöstek és cibálták, és közben kiabáltak. Minden zajból kihallatszott Fredo mennydörgő hangja:

– Védjétek meg! Leonardo a dorongját lóbálta, és villámló

szemmel kiáltotta: – Halál az árulókra! Védjétek meg Rudolfot! És Dolf ebben a pillanatban értette meg, hogy

mindjárt megkezdődik a vérfürdő. – Tépjétek darabokra! – kiabálta Anselmus, aki a

sziklán táncolt. – Meg ne érintsétek! Gyerekek, mentsétek meg

védelmezőtöket! A gyerekek egymásnak estek. Dolf sikoltozott, de

semmit sem tehetett, nem akadályozhatta meg, hogy egymás torkának ugorjanak.

Dühös kiáltások hangzottak fel. Leonardo a dorongjával utat vágott magának egy csomó gyerek felé, akik Dolfot le akarták fogni.

– Hagyjatok! – ordította Dolf. Aztán hirtelen köztük termett Tádé atya. Karját

égnek emelte, és hangosan szólt: – Abbahagyni! Csendet, csendet! Ne nyúljatok

hozzá, gyermekek, ne nyúljatok hozzá! Rudolf ártatlan, és én be fogom bizonyítani.

Addig ismételte mindezt kiabálva, míg a gyerekek, akiket érdekelt, hogy a harmadik szerzetes mit akar mondani, le nem csendesedtek valamennyire. A rendfenntartók szétválasztották a verekedőket, és megzabolázták.

– Maradjatok csendben. Tádé atya kíván szólni. A fáklyavivő fiúk sora megtört, ők is előrejöttek,

hogy dorongjaikkal megvédelmezzék Dolfot. Tádé kiáltására azonban meghátráltak. A gyerekek megnyugodtak, vártak. De azért résen voltak, apró testük megfeszült, mintha minden pillanatban újra egymásnak eshetnének. Carolus is fel-le ugrált a sziklán, és ő is rikoltozott:

– Csendet, csendet! Halljuk, mit mond Tádé atya. A Benedek-rendi szerzetes még mindig égnek

emelt karral állt Dolf mellett a kísértetiesen megvilágított körben. Megparancsolta Leonardónak, Péternek és Franknak, hogy kicsit lépjenek hátrébb. Lassan és berzenkedve, végül azért engedelmeskedtek. Tádé pedig megragadta

Dolf karját, és egészen a szikla elé húzta. Anselmus a magasból ráripakodott:

– Tádé testvér, nem hallottad Miklós szavait? Az ítélet elhangzott, és már csak a végrehajtása van hátra. Akkor miért avatkozol még a dolgokba?

Tádé hátravetette a csuklyáját, úgy hogy a fény tonzúrás fejére esett.

– Ostobák – mondta hangosan és lassan. – Ostobák és esztelenek vagytok. Hát nem ismeritek meg Isten kiválasztottját, ha előttetek áll? Mert Rudolf van Amstelveen igenis Isten kiválasztottja. Az ég küldte közénk, hogy gondoskodjék arról, hogy a gyermekhadsereg biztonságban érkezzék meg a Szentföldre. Amikor Isten látta, hogy Miklós nem képes sok ezer gyermeket táplálni és megvédeni, még egy kiválasztottat küldött, Rudolf van Amstelveent. Egyes-egyedül azzal a paranccsal, hogy Isten gyermekeinek testi jólétéről gondoskodjék. És vajon Rudolf van Amstelveen nem buzgón és szeretetteljes szívvel fogott-e hozzá feladata végrehajtásához? Amikor az ördög, ártatlanságukon feldühödve sátáni hordákat küldött a gyermekek ellen, melyek elhozták közénk a skarlát halált, Rudolf van Amstelveen volt az, akinek sikerült visszavernie az ördögi seregeket. Rudolf van Amstelveen adott nekünk kenyeret és egészséget, bátorságot és erőt.

És ti, Anselmus meg Miklós, ezt a kiválasztottat merészelitek ördögi praktikákkal vádolni!

Szégyelljetek magatokat! Azokkal a gyermekekkel akarjátok lemészároltatni, akik neki köszönhetik az életüket. Így háláljátok meg Isten jóságát? Akkor rossz véged lesz, Anselmus páter, és neked is, Miklós.

Anselmus hörgött tehetetlen dühében. – Tádé testvér, a szavaid olyanok, mint

tőrdöfések. Ne engedd magad félrevezetni. Hogyan lehet egy eretnek Isten küldötte?

– Isten néha különös eszközöket használ fel, hogy akaratát végrehajtsa, Anselmus testvér.

– Ezek ürügyek, Tádé testvér. Azzal vádolsz minket, hogy Rudolf van Amstelveenben nem ismertük fel az ég kiválasztottját. Miről kellett volna felismernünk? Jámborságáról? Hiszen nem az! A szépségéről? A szépség az ördögi kísértések eszköze!

A gyerekek a közelükbe nyomakodtak, halálos csend volt. Teljesen lenyűgözte őket ez az új párbaj, amely ráadásul két szerzetes között folyt. Vajon mire megy ki a dolog? Elfelejtették, hogy az előbb még nem ugyanazt gondolták, és kipirultan, tátott szájjal, fülüket hegyezve figyelték a harcot.

– Igen, Tádé atya – vágott közbe a lángvörös Miklós. – Te csak úgy beszélsz. Meg akarod védeni Rudolf van Amstelveent, de semmit sem tudsz bizonyítani.

– De igen! – kiáltotta Tádé, aki semmivel sem volt kevésbé izgatott. – Ti csak vádaskodni

tudtatok. Nekem bizonyítékom is van. Jól látható bizonyítékom.

– Mutasd! – kiáltotta Anselmus. Hangja elcsuklott, és aggódva nézte Tádé üres kezét, mintha azt várta volna, hogy megjelenik benne egy pecsétes pergamentekercs, az Úristen kézjelével.

– íme, a bizonyíték – mondta a szerzetes ünnepélyesen. Újra megfogta Dolf bal kezét, egy kissé feltűrte a pulóvere-ujját, és megmutatta a „bizonyítékot”.

Egy sebhelyet. Dolfot még kisgyerek korában megharapta egy

hatalmas kutya. A buldog foga alaposan belemélyedt az alkarjába, és három vérző lyukat hagyott hátra. A seb gyorsan begyógyult, a nyoma azonban megmaradt. Szakadozott pontocskák az alkar belső részén, amelyek sosem színtelenedtek el, és nyáron fehéren elütöttek lebarnult bőrétől. Dolf tudott erről a kis sebhelyről, de sosem gondolt rá. Régebben az iskolában előfordult, hogy valamelyik gyereknek feltűnt és megkérdezte, vajon a villájára szúrta-e valaki, amin aztán jót nevettek. Az azonban rejtély volt Dolf előtt, hogyan lehet a kutyaharapás nyoma ártatlansága bizonyítéka.

Meglepetten bámulta a karját. – Ezt a jelet adta Isten Rudolf van

Amstelveennek, amikor kiválasztotta. A Szentháromság jele. Mertek még ezután

kételkedni, ostobák? Nem ismeritek fel az isteni jeleket?

Tádé atya beavatkozásának leírhatatlan hatása volt. A gyerekek előrenyomakodtak, hogy lássanak, majd kitépték Dolf karját. Letérdeltek eléje, csókolták a cipőjét, kirojtosodott nadrágszárát, a kezét és főleg a sebhelyet. Lelkesedésükben majdnem agyonnyomták. Akik nemrég a leghangosabban kiabálták, hogy „Halál reá!”, most a földön kúsztak, hogy megérinthessék. Még Miklós is leszállt a kőről, odébb lökte a többieket, és ezzel egy kis könnyebbséget szerzett Dolfnak.

– Hadd lássam – mondta a pásztorfiú. Dolf megmutatta neki a sebhelyet. Alig értette a

helyzetet, s egészen elkábult. Nevetségesnek érezte, hogy három kis fehér foltnak ilyen hatása legyen, de azt megértette, hogy megmenekült. És nemcsak ezt, azt is, hogy Tádé atya lélekjelenléte – vagy jobban mondva ösztönös ravaszsága – akadályozta meg a vérfürdőt.

– Helyet! – parancsolta Miklós. A gyerekek hátráltak, és kíváncsian várták, hogy most mi fog történni. Egymással szembekerült a két kiválasztott, Miklós, a gyermekek keresztes hadjáratának vezetője, és Rudolf, a különös, érthetetlen Rudolf, aki néhány hete oly váratlanul tűnt fel.

Miklós megragadta Dolf csuklóját, és hosszan nézte a három fehér pontot. Látott már ilyen sebhelyet olyan embereken, akiket farkas támadott meg, és csodák csodájára túlélték. Lehet, hogy Rudolf, még mielőtt keresztes vitéz lett volna, a téli hidegben megküzdött egy farkassal, és elpusztította a toportyánférget? Ilyen erős lenne? Miklós hirtelen az összes fenyegetésre visszaemlékezett, mely a sátorban valaha is elhangzott ellenfele szájából – és arra is, hogy ezek a beígért veszedelmek mindig valóra váltak. Egyszer megátkozta a két szerzetest, és azok bizony rögtön megbetegedtek. Egyszer megátkozta az ekhós szekeret, és az még aznap éjjel felgyulladt. Úgy látszott, Rudolf van Amstelveen hatalma sokkal nagyobb Miklósénál. Egy ilyen ifjút nem tehet ellenségévé. Ha nem tudja megsemmisíteni (és ugyan melyik gyerek merne a történtek után kezet emelni Rudolfra?), barátjává kell fogadnia. Ezek a gondolatok villámgyorsan követték egymást Miklós fejében, mert mint már mondtuk, cseppet sem volt ostoba. Józan paraszti esze tanácsát követte.

Szó nélkül elengedte Dolf karját, és letérdelt. A gyerekek hangosan felujjongtak. Olyan

megható volt a kép, hogy követni akarták Miklós példáját, de túl szorosan álltak. Anselmus a magasból nézett le rájuk, és önmagát okolta. Hogy Miklós a szó szoros és átvitt értelmében is térdet

hajtott, olyan óriási vereséget jelentett a szerzetes számára, hogy legszívesebben dühöngve elrohant volna, hogy soha többet még csak a közelébe se jöjjön a gyermekek keresztes hadseregének. Csak Génua gondolata tartotta vissza.

Dolfnak kicsit sok volt a jóból. Nem szerette Miklóst, de azt sem akarta, hogy a másik megalázkodjék előtte. Gyorsan felemelte a pásztorfiút.

– Állj fel, Miklós – mondta hangosan. – Nem kell előttem térdelned. Ezentúl legyünk barátok.

És átölelte a vezért. A gyerekek mintha megbolondultak volna.

Nevettek, táncoltak, összecsókolóztak. Olyan féktelenül viselkedtek, hogy senki sem sejthette, milyen kemény napi munka van mögöttük. Kéz a kézben táncoltak a réten, daloltak, mintha ünnep lett volna. Akik az előbb még verekedtek, most teljes szívükből megbocsátottak egymásnak, és cuppanós csókokat váltottak. Dolfot húsz erős fiú emelte a vállára, és diadallal vitték a táborba. Mariecke mögöttük ment, és zokogott a megkönnyebbüléstől.

Aznap este csak nagyon későn csendesedtek el. Feljött a hold, ragyogtak a csillagok. A legtöbb gyerek mosolygott álmában. Holnap nekivágnak a hegyeknek, de velük van Rudolf van Amstelveen, és a sok nagy élelmiszercsomag a hátukon, így elég erősek lesznek ahhoz, hogy minden

nehézséget legyőzzenek. Dolf fáradt volt, de nem tudott aludni. Az este eseményei nagyon megrázták. Érezte, hogy Leonardo a karja felé tapogatózik. Vajon a diák is égi küldöttnek nézi? Nagyon remélte, hogy nem. Meghallotta, hogy Leonardo halkan felnevet.

– Nagy kutya volt vagy farkas? – suttogta a diák. – Kutya – válaszolt Dolf halkan. – Csak négyéves

voltam… – Képzelem, hogy üvöltöttél – gúnyolódott a

másik fojtott hangon. – Biztosan. Már alig emlékszem rá, olyan rég

történt. Egy pillanatnyi csend, aztán Leonardo a sötétben óvatosan a fülébe suttogott:

– Miklós nem bolond. És pásztor. Ugyanúgy megismerte a sebhelyeket, mint én.

– Gondolod? – kérdezte Dolf meglepetten. – És Anselmus is… – Ezzel mit akarsz mondani? – Hogy átláttak Tádé atyán. Maradj óvatos,

Rudolf, bár egyelőre biztonságban vagy. Sok barátod van, és mi nem engedjük, hogy akár a hajad szála is meggörbüljön, de…

– Leonardo – mondta Dolf komolyan –, egy cseppet sem vágyom rá, hogy a gyerekek pártoskodjanak. Nagyon örültem Tádé atya ötletének, mert most újra mind kibékültek.

– Akkor csalódás vár rád – suttogta Leonardo. – Várj csak holnapig…

– Akkor mi lesz? – Majd meglátod. De az biztos, hogy Anselmus

nagyot fog nézni. Dolf képtelen volt rájönni, mit jelenthet ez a

célzás. Gondolatait túlságosan is elfoglalták a hegyek, amelyek fekete árnyékot vetettek a táborra. A magas hegylánc mögül mennydörgés hallatszott.

Dolf számára az Alpok egy sor erős ellenséget jelentett, amelyet meg kell támadni és le kell győzni. És a szíve mélyén rettegett tőlük.

Holnap, gondolta. És az ég legyen velünk! 10. TÁMAD A KARWENDEL Dolfot másnap hajnalban felébresztették az

arcára hulló finom esőcseppek. Felpattant, és aggódva kémlelte a levegőt. Teljesen beborult, a szemerkélő eső meg vékony párát vont a még alvó tábor fölé.

Hamarosan mindenütt mozgolódni kezdtek. Anselmus nagy léptekkel ment tábortűztől tábortűzig, és ébresztette a gyerekeket.

– Felkelni… felkelni! Indulunk! Jeruzsálem vár ránk! Talán Génuára gondol, futott át Dolf fején a hitetlenkedő gondolat.

Az indulás gyorsan ment, már beletanultak. Egy félórán belül kialakultak a nagy csoportok, mindegyiknek megvolt az elismert vezetője. Minden gyerek – az apróságokat kivéve – élelmiszeres csomagokat is vitt a hátán a saját

cókmókja mellett. Voltak náluk könnyű hangszerek, szerszámok, egy váltás ing vagy egy összetekert szalmatakaró. Dolf is felvette a dzsekijét. A cipzárt már napokkal előbb letépte, elromlott. Így ugyan nem lehetett összefogni, de meleg báránybőrrel volt bélelve, és vízhatlan volt – a hegyekben még jó hasznát veszi.

A tábor szélén hirtelen nagy kavarodás támadt. Leonardo odafutott, Dolf és Mariecke a nyomában.

Ott állt Fredo, mögötte vagy nyolcszáz gyerek, kicsik és nagyok vegyest. Dolf sok rendfenntartót látott köztük, néhány vadászt, halászt, sőt tímárt is.

Anselmus egyenesen Fredo előtt állt és hadonászott.

– Megbolondultál, Fredo, nem tehetsz ilyet! Arra északra csak vadon van.

– Nem – mondta Fredo öntudatosan. – Nem megyünk tovább. Az a vadon nem lehet olyan ijesztő, mint a hegyek.

– Mi történt? – kérdezte Dolf. Fredo azonnal a nagyfiúhoz fordult.

– Már nem hiszünk benne, már nagyon régóta nem. A környékbeli parasztoktól hallottam, hogy ezek mögött a hegyek mögött egyáltalán nem tenger van, hanem síkság. .. Az igazi keresztes vitézek sosem mentek erre. Nem ez az út vezet Jeruzsálembe…

– Ez a legkönnyebb út Génuába – érvelt Anselmus, aki nem szívesen vesztett volna el

egyszerre nyolcszáz gyereket. És milyen gyerekek voltak! Szőkék, edzettek, erősek és ruganyosak!

– Újra hazamentek? – kérdezte Dolf reménykedve.

Természetesen sokszor előfordult, hogy kisebb gyerekcsoportok elvesztették a bátorságukat, és visszafordultak. Hogy vajon hazaértek-e valaha? Senki sem tudta. De ez nem néhány gyerek volt, aki túl hosszúnak találta az utat, sok százan voltak! Ez szabályos lázadás…

Dolftól akár mind visszafordulhattak volna. Akármi várja is őket Génuában, csoda biztosan nem. Alig törődött a dologgal, azt azért mégis örömmel látta, hogy ezek a gyerekek képesek önállóan dönteni, és ki is tartanak döntésük mellett.

– De hát hová akartok menni? – kérdezte a szerzetes dühösen. – A vadonban csúfos véget értek.

– Nem – felelt Fredo nyugodtan. – Tudjuk, hogy kell magunkról gondoskodnunk.

Dolf bólintott. – Innen északra a Bajor-erdő fekszik – mondta. –

Afölött meg Csehország. Arrafelé sűrű erdővel borított középhegység van. Azt hiszem, kevesen lakják. Ha ott alapítotok települést, valószínűleg sikerül életben maradnotok.

– No tessék, még bátorítod is őket! – ripakodott rá Anselmus. – Fredo, hogy hagyhatod cserben a rendfenntartóidat?

– Majd választanak másik vezetőt – ez volt Fredo véleménye.

– Az erdők vadjai széttépnek benneteket – jósolta Anselmus.

– Vannak fegyvereink. Fredo minden további nélkül hátat fordított, és

intett a követőinek. Hosszú menet eredt utána, az övékkel ellentétes irányba. Dolf barátságosan utánuk integetett. Bízott Fredóban, az elszegényedett lovag fiában. A fiú erős, bátor és óvatos. Anselmus morgott, mintha mondani akart volna valamit Dolfnak, aztán meggondolta magát, és mérgesen elment.

Dolf visszatért a saját csapatukhoz, és megkérdezte Leonardót:

– Erről beszéltél az éjszaka? A diák bólintott. – Már régóta készült valami ilyesmi. Megrendült

az Anselmusba és Miklósba vetett bizalom. Dolf javasolta, hogy a diák vegye át Fredo tisztét,

de Leonardo eleinte húzódozott. – Bolognába tartok, nem Génuába vagy

Jeruzsálembe – mondta. Az volt az igazság, hogy nem akart állandó megbízatást, félt, hogy vége lenne az aranyszabadságnak.

Dolf azonban most is makacs volt, mint mindig, és Leonardo végül is beadta a derekát.

Összegyűjtötte a rendfenntartókat, megmondta, hogy Fredo nem tart velük, és hogy ezentúl neki, Leonardónak tartoznak engedelmességgel. Megéljenezték, mert a gyerekek imádták a diákot, főleg a dorongja miatt.

Miklós megfúvatta a sorakozót. Jó hétezer gyerek sorakozott fel. A patak mentén elindultak a hegyoldal felé, ahol széles hasadék tátongott. Az ösvény egyenesen a hasadékba vezetett. Az egyik éneklő, reményteli csoport a másik után tűnt el benne. Leonardo az őrök egy részével az elővédben haladt. Dolf, Mariecke és Frank társaságában a hátvédben. Az út alig volt több gyalogösvénynél, csak ketten, legfeljebb hárman mehettek egymás mellett. Most szó sem lehetett arról, hogy vadászokat küldjenek ki. A tajtékzó patakban nem is halászhattak. Ahogy a kanyargós ösvény emelkedett, úgy tűnt fel, hogy a víz egyre mélyebben ássa magát a sziklába. Ráadásul Dolf azt akarta, hogy a gyerekek a lehető legszorosabban egymás nyomában maradjanak, nagyok és kicsik vegyest, hogy az apróságoknak segíthessenek a sziklák megmászásánál, és ä kicsik az út hegyoldal felőli részén menjenek, ne pedig a szakadékhoz közel, hisz oly magasan haladtak a csobogó hegyi patak fölött, hogy az esés veszedelmes lett volna.

Közben egyre erősebben esett. Az állatok: a két ökör és a három birka hamarosan nehézségeket

okoztak. Két órával azután, hogy elindultak a hasadékban, le kellett vágni az egyik ökröt, mert lábát törte. Dolf sajnálta a bőgő, tehetetlen állatot, amely fájdalmai ellenére is védekezett a balták és kések ellen, amikkel a gyerekek ki akarták végezni. Végül elhallgatott a bőgése, és nekikezdhettek a megnyúzásának. Miklós hallgatagon állt ott, túl büszke volt ahhoz, hogy beismerje, nem volt igaza, mikor előző nap megakadályozta az ökrök levágását. Az ökröt feldarabolták, és ettől csak még nehezebbek lettek az élelmiszercsomagok.

Végül továbbindulhattak. A völgy keskenyebb lett, a patak még vadabb. A víz sisteregve, zúgva kavargott a sziklák körül; ha valami útjába került, magasra csaptak a habok, és permettel vonták be a bokrokat és a mohát. Az ösvény rossz állapotban volt, gyakran torlaszolták el nagy kövek, melyek a hegyoldalról gurultak le. Az elöl haladó gyerekeknek néha sikerült ezeket a köveket odébb gurítaniuk, úgyhogy nagy toccsanással estek a patakba. Sokszor azonban akkorák voltak a szikladarabok, mint egy szekrény, és ilyenkor át kellett mászniuk rajtuk. Még mindig sok száz gyerek ment mezítláb, hiányosan öltözve. Dideregtek a szüntelen záporban. Az ösvény egyre emelkedett, és az a nagyon lassú, hosszas kapaszkodó igencsak kimerítette őket.

Minden csekélység miatt az egész menet megállt, ha mondjuk az elülsők akadályba

ütköztek, és el kellett távolítani az útból. Akik hátrébb voltak, türelmetlenkedni kezdtek, tolakodtak, tudni akarták, hogy mi történt már megint. A gyerekek folyton elcsúsztak, megsérültek a hegyes köveken, a tüskés bokrokban vagy a szúrós ágaktól. Nemcsak a lábukat és kezüket, néha még az arcukat is felhorzsolták. A menet több kilométer hosszú volt, és a vezetők nem lehettek ott egyszerre mindenütt. Leonardónak, aki egészen elöl haladt, halvány sejtelme sem volt arról, hogy mi történik mögötte. Gyakran használta emelőként a dorongját, hogy nagy köveket elgördítsen az útból. Willem, aki erős fiú volt, fejszéjével levagdalta a lelógó faágakat. Az elővéd mögött pedig hosszú-hosszú sorban jöttek a gyerekek, okosak és buták, erősek és gyengék, fiúk és lányok, vidáman vagy sírva – de mind segítettek egymásnak, bátorították egymást, a hasadék túloldalán lévő vízeséseket mutogatták, figyelmeztettek a veszélyesen laza kövekre, a kiálló rögökre, a felszínre került gyökerekre.

Miklós, Anselmus és Johannis körülbelül a menet közepén haladtak, és állandóan siettették a gyerekeket.

– Ki kell jutnunk a hasadékból, mielőtt leszáll az este! – kiáltotta Anselmus újra meg újra. – Gyerünk, gyerekek, nem tölthetjük itt az éjszakát.

A gyerekek ezt persze anélkül is megértették volna, hogy folyton ismételgeti. Csak azt nem

tudták, milyen hosszú lesz a szakadék. Egyelőre nem lehetett látni a végét. A környező hegyek annál magasabbnak látszottak, minél messzebb jutottak. Az ösvény egyre csak emelkedett.

Délre a menet második része erősen lemaradt. Középen vezette Miklós a másik fehér ökröt, és az állat csak nagy nehezen jutott előre. Egypár fiú és lány botokkal hajtotta. Az ökör bőgött félelmében, és folyton vonakodott továbbmenni. A birkák könnyebben kezelhetők voltak, de éhségükben mindig újra megálltak, hogy az út menti bokrok leveleit rágcsálják. A hasadékban Dolf is szorongott. Az ő századában jól kiépített aszfaltút volt itt, amit a hegyoldalba vágtak, és magasan a patak fölött haladt. Most meg csak ez a nehezen járható kecskeösvény, amely minden sziklaszerű kiszögellést megkerül, és néha szinte teljesen eltűnik a téli hegyomlások alatt.

A hegyek ijesztően magasak voltak. Az alsó részt még bokrok borították, itt-ott egy fa, de feljebb csak a meztelen sziklákat lehetett látni, a hasadékokat, repedéseket és Itt-ott kis vízeséseket. Senkivel nem találkoztak. Dolf a magas hegygerincen néha állatokat vett észre. Valószínűig zergék, gondolta meglepetten.

A keskeny völgy fölött akkora ragadozó madarak köröztek, amekkorákat még sosem látott. Szirti sasok? - tűnődött, és megpróbált visszaemlékezni régebbi képeskönyveire. A huszadik századra a

sasokat majdnem teljesen kipusztították, ebben a korban viszont ók voltak az Alpok urai.

Carolus nem állta meg, rálőtt a madarakra, de a nyílvessző még feleolyan magasra sem szállt fel, és ártalmatlanul hullt a patakba.

– Takarékoskodj a nyilaiddal – mondta Dolf. – Még szükségünk lesz rájuk.

Nehéznek érezte az ötkilós élelmiszercsomagot. Remélte, hogy a cipője ezt az utat kibírja még. Mellette lépegetett Mariecke, az ő csomagja a hátán könnyebb volt, két és fél kiló lepény volt benne. Dolf gondoskodott róla, hogy a kislány szarvasbőr csizmácskát kapjon. A durva gyapjúsál nagyon jól állt neki. Úgy látszott, alig zavarja az eső és a szakadékban süvöltő hűvös szél. Könnyedén ugrált a kavicsokon, ügyesen mászott át az akadályokon, mintha már egyáltalán nem ismerné a félelmet, és a szakadék legyőzését is csak vidám kalandnak érezné. Néha elragadtatva mutatott rá egy-egy különösen vad sziklaalakzatra, egy tajtékozó vízesésre, a kíváncsi zergékre, melyek a feszültségtől reszketve néztek le a magasból a gyerekseregre.

Dolfnak feltűnt, hogy Mariecke sokkal jobban néz ki, mint néhány héttel azelőtt. Már nem olyan csontsovány, arcocskája kikerekedett, pirospozsgás lett. Világosbarna haja hullámzott, szürke szeme vidáman csillogott. És nem ó volt az egyetlen, akinek jót tett a szabad ég alatti élet. Dolf

az elmúlt hetekben látta, hogy a szegény kis nyomorultak kivirultak. Keményebbek, szívósabbak és főleg izmosabbak lettek. A fehérjedús táplálkozás erősebbé tette őket, mint valaha is voltak, a vesződségek megacélozták az izmaikat, és a Jeruzsálem utáni vágyakozás emelkedettebbé tette gondolatvilágukat.

De azért az út a hasadékon át sok gyereknek jelentett kínszenvedést. Síkságon nőttek fel, vagy szelíden hullámzó dombok között, hát megijedtek a kérlelhetetlen sziklafalaktól. Félve mutattak a fejük fölött köröző ragadozó madarakra. Sikoltoztak, amikor a legördülő súlyos kövek hangos loccsanással zuhantak a patakba. Akármerre néztek is, hozzáférhetetlen, megmászhatatlan és félelmetes sziklafalakat láttak.

Vajon hányan estek közülük egy óvatlan pillanatban az őrjöngő habokba, hogy ott érjenek szomorú véget? Hányat temetett el az utóvédre zúduló kőlavina, amely váratlanul indult meg az esőáztatta hegyoldalon az ösvény felett, nem egészen ötvenméternyire Dolftól és Marieckétől? Egypár erős segítőtárssal azonnal nekikezdtek az ásásnak, és négy gyereket sikerült is kiszabadítani. Épek és egészségesek voltak, bár kissé elgyötörtek. Hosszú keresés után még egyet találtak, ó azonban már meghalt. Vajon hányan fekszenek még a kövek alatt? Nem voltak szerszámaik, hogy a kőtömböket, a vastag

sárréteget és a letört, nehéz ágakat eltakaríthassák. Akárki fekszik is még a kövek alatt, annak már későn jönne minden segítség. Dolf és az odasiető Tádé atya ástak még a legtovább, de végül ők is föladták. A többiek letörten másztak át a torlaszon, és folytatták az utat még mindig felfelé. A hangulat nyomott volt. Tádé atya egy kicsit még hátramaradt, hogy elmondjon egy imát, és ágakból eszkábált keresztet szúrjon a földhalomba, majd hamar utolérte a gyerekeket.

A hasadék talán tíz kilométer hosszú lehetett, de egy teljes hosszú napra volt szükség, hogy az egész gyereksereg átvonuljon rajta. Aztán nagy megkönnyebbülésükre egy széles völgybe jutottak, s ott azonnal tábort ütöttek. Kimerülten, elcsüggedve.

Épp elég hely volt a nagy hegyi legelőn, ahol megálltak. Az Alpok itt kissé visszahúzódtak, de még mindig rémisztően magasak voltak, és délre egyre magasabbak. A hegyoldal azonban kevésbé volt meredek, és erdő borította. Amikor Dolf a gyereksereg utóvédjével végre kikerült a hasadékból, már látta a legelőn a tábortüzeket égni. Miklós sátra is állt már.

Attól félve, hogy a szerencsétlenül járt ökör húsa megbomlik, Dolf utasítást adott a szakácsoknak, hogy nagy üstökben azonnal készítsenek levest belőle. De a gyerekeket már alig lehetett

megmozdítani. Minden erejüket a szörnyű hasadékban hagyták. Anélkül hogy ettek, anélkül hogy a pihenésen kívül bármivel is törődtek volna, sokan elterültek a földön, és megpróbáltak aludni. Dolf és Leonardo, bár szintén épp elég fáradtak voltak ez után a borzasztó nap után, minden tőlük telhetőt megtettek, hogy valamiféle rendet teremtsenek. Aki még képes volt lábra állni, azt felrángatták, és munkára fogták. Sok gyereket még az evésre is kényszeríteni kellett.

– Akár akarják, akár nem, enniük kell! – kiáltotta Dolf a segítőtársainak.

A kimerült kicsiket keményen felrázták, levest öntöttek beléjük, félig főtt húsdarabokat tömtek a szájukba. A gyerekeknek még ahhoz sem volt erejük, hogy ellenszegüljenek. Hilde az ápolóival végigjárta a tábortüzeket, bekötötte a sebesült karokat-lábakat, a köhögő gyerekeknek herbateát adott. Hamar rájuk alkonyodott.

Dolf fáklyával a kezében ellenőrizte az őröket. Nyugtalanította, amit látott. Sokan, akikre az első éjszakai őrség jutott, elaludtak, elfelejtettek ügyelni a tábor szélén a vadállatok ellen gyújtott tüzekre. A gyerekek egyszerűen túl fáradtak voltak ahhoz, hogy teljesítsék mindennapi kötelességüket, ébren tartsák a tüzeket, és leváltsák egymást. Túl voltak a nyár felén, már nyolc óra felé sötétedett. De hát jó hétezer gyereket őrizet nélkül hagyni – valóságos istenkísértés! Dolf körberohangált,

kezeket és lábakat rángatott, felcibálta a fiúkat meg a lányokat, és rájuk ripakodott:

– Kié az első őrség? Miért alusztok?! Ösztöne, amely az utóbbi hetekben élesebbé

vált, figyelmeztette, hogy ez a völgy veszedelmes. Az erdővel borított hegyoldalról hátborzongató hangok hallatszottak. A távolban farkasok üvöltöttek – gyülekeztek az éjszakai vadászatra. Az erdőből vadmacskák, hiúzok nyávogása hallatszott, madarak sikolya, melyeket álmukban nyest lepett meg. Az éjszaka és a könyörtelen természet kezet fogott. Ebben a világban csak az erősek, a ravaszok, a mindig résen állók maradhatnak életben. Vajon” nem érvényes-e mindez ugyanígy az ártatlan gyerekekre, akik Dolf védelme alatt állnak? Mert időközben idáig jutott: teljes mértékben felelősnek érezte magát a gyerekseregért. Minden balesetért, minden halottért szemrehányást tett magának.

Ezen a napon neki is kijutott. Amíg nagy fáradsággal egyik kilométert a másik után tették meg a szakadékban, csak egyetlen gondolat foglalkoztatta: valamennyit biztonságban kell innen kijuttatnom. De kudarcot vallott. A szeme előtt zuhant egy gyerek a patakba, látta, hogy a víz elragadja, és a meder szikláihoz csapja. Két óra hosszat megszállottként ásott bottal és kézzel a lezúdult kő– és földtömegben, hogy végül is egy halott gyereket szedjen ki közüle. Nem tudta

megállapítani, hányan maradtak még a föld alatt, csak azt tudta, hogy elvesztek. Síró gyerekeket segített át az akadályokon, és látta elpusztulni az egyik ökröt. Kiszívott egy kígyómarást, és nem tudta biztosan, vajon mérges kígyó csípte-e meg a gyereket. És most hol van az a kölyök? Elesett gyerekeket vitt a hátán, aztán letette őket, hogy másokat vegyen fel. Vajon mind eljutott a szakadék végére? Nem volt olyan, aki észrevétlenül hátramaradt? Nem tudta számon tartani. Ötven, talán száz gyereket ismert arcról vagy névről. A sok ezer többi egyszerűen csak gyerek volt, az ő gondjaira bízva. Túl sokan voltak, nem tudta megkülönböztetni őket.

Elborzasztotta a tábor összevisszasága. Fenyegetően közeledett az éj. Hiába nem esett, a borús ég miatt koromsötét volt. A mozdulatlan völgyben ott rezgett a rejtett élet, a sok titkos veszedelem. A magasan lángoló tűz távol tartaná a vadállatokat, a tüzek azonban lassan kialudtak. A fáradt rőzseszedők csak annyi tűzifát szedtek össze, amennyin a vacsorát meg lehetett főzni. A farkascsordák, melyeket odacsalt a főtt hús és a lerágott csontok illata, nagy ívben kószáltak a tábor körül. Dolf néha látta felvillanni a szemüket, amikor közelebb jöttek. Ahogy a táborban botorkált, hallotta, hogy egy gyerek felsikolt, de még mielőtt odaért volna, újra elcsendesedett minden. Mi történhetett?

Néha nyílvessző suhogott a levegőben. Valamelyik őr lőtte ki. Dolf hallotta egyszer, hogy egy meglőtt állat vonítva menekül. De nem volt elég őr, elaludtak, vagy nem váltották le őket. Dolf erejét kikezdte a fáradtság és a reménytelenség. Marieckét és egy csomó kisgyereket biztonságba helyezett a tábor közepén, nem messze a sátortól. És tudta, hogy Leonardo sem alszik, hanem ő is megtesz minden tőle telhetőt a tábor biztonságáért. Találkozott Frankkal, Péterrel, Willemmel, Berthóval, akik szintén fáklyát vittek a kezükben és tegezt a hátukon.

Mindig ugyanazok, akikre számítani lehet, gondolta homályosan. Ami azt illeti, az emberek sosem fognak megváltozni, pontosan így volt ez még Dolf századában is.

És hol van Miklós? Ő persze biztonságban alszik a sátorban a papok és a bárógyerekek közt. Miklós bízik Istenben, és nyugodt. Dolf képtelen volt rá – túlságosan mélyen gyökerezett a hitetlensége. Realista volt, aki figyelmeztetések közt nőtt fel:

– Vigyázz, ha átkelsz az úttesten… – Sose menj el idegenekkel, akármit ígérnek is… – Lengő teher alá ne állj… – Ne érintsd meg az elektromos vezetékeket… És így tovább. A veszélyre sok ezer

figyelmeztetést égettek az agyába, és ez most ébren tartotta.

Még mindenütt talált félig lerágott csontokat és húsdarabokat. Mindenütt csak úgy eldobálták a szárított élelmiszerrel teli csomagokat. Hát nem értik az ostobák, milyen borzasztóan takarékoskodniuk kell az élelemmel, hisz nemsokára ettől függ az életük?

Nyilvánvaló, hogy a kimerült gyerekek csak lehányták a csomagjukat, és utána rögtön a földre rogytak, képtelenek voltak még valamit csinálni… Dolf sóhajtva szedte össze a csomagokat, egymásra halmozta őket, és egy ásítozó fiút bízott meg az őrzésükkel, bár tudta, hogy amint ő hátat fordít neki, újra elalszik. Ekkora fáradtság ellen semmit sem lehet tenni.

A farkasok többé nem mutatkoztak. Nyilván elűzték őket a feléjük repülő nyilak és a lángoló fáklyák. Dolf mégsem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy nagy veszedelem fenyegeti őket. Nem tudta, mi lóg a fejük fölött, mégis érezte, hogy készül valami, amire senki sem számít, és ami ellen aligha lehet védekezni.

– Menj aludni, fiam. Isten őrködik felettünk. Ki is mondta ezt? Persze, Tádé atya, aki szintén

sohasem aludt a sátorban, és ugyanannyira felelősnek érezte magát a gyerekekért, mint Dolf. Csakhogy a szerzetes jobban bízott a Gondviselésben, épp ezért kevésbé szorongott. De hogy lehet az az ember ilyen nyugodt? Tádénak is látnia kellett aznap, hogy zuhannak a

gyerekek a patakba. Ó is ott volt, mikor Dolf kiemelte a halott gyereket a földomlás alól. Ó is segített sebesülteket kötözni, helyreigazított egy kificamodott kart. Senki sem tudta Tádé atyánál jobban, hogy Isten a gyerekekre bízta, őrködjenek önmaguk felett.

Ez a nyavalyás szerzetes meg a jámborsága, füstölgött Dolf magában. Tudta, hogy igazságtalan, de ki nem lesz az, ha halálosan kimerült? Anélkül hogy észrevette volna, újra saját kis tábortüzénél lyukadt ki, ahol Mariecke nyújtotta feléje a karját.

– Rudolf… Lerogyott, fejét a kislány térdének támasztotta.

Apró, lebarnult kéz simogatta meg a homlokát. És ó máris aludt, mint a bunda.

11. A GYERMEKRABLÁS Az ébredésre jött a rémület. Szürke, komor napra

virradtak. A tábor hirtelen megbolydult. A gyerekek riadtan kiabáltak, páni félelemben rohangáltak, Miklós, Leonardo, Rudolf nevét sikoltozták, segítségért kiabáltak. Dolf felpattant, és alig-alig értette, amit látott. Tíz-tizenöt lovas léptetett keresztül a táboron. Páncélinget és szűk nadrágot viseltek, lándzsákkal és kardokkal voltak felfegyverkezve, hegyes sisakjuk volt. Lovaikat tajték borította. Kiabáltak, vadul hadonásztak a lándzsáikkal. A gyerekek szétszaladtak. Mariecke Dolfhoz simult, és zokogva kapaszkodott belé. Dolf körülnézett. Hol van Leonardo? Egy pillanattal

később meglátta a diákot, akit vagy tíz dorongos fiú követett. Dolf hiába hadonászott, a lovasokat nem tudta feltartóztatni.

– Bújj be egy bokorba! – kiáltott Dolf a kislányra. - Vigyázz, nehogy aztán meglássanak! Megtámadtak bennünket.

Lefejtette magáról a gyerek karját, és ó is a sátorhoz szaladt, ahol a lovasok megálltak.

A sátor előtt ott állt Miklós, a három pap, Leonardo a segédeivel és a megrémült bárógyerekek. A kis Carolus megfeszítette az íját, bár a nyíl a föld felé irányult. Szeme villámlott. A ragyogó fehérbe öltözött Miklós egyenesen állt a lovasok előtt, igyekezett megőrizni a méltóságát, közben a térde reszketett. A szerzetesek szorosan egymás mellett álltak, komoran pillantottak fel a vad lovasokra, s egy szót se szóltak.

Egyébként a katonák vezetője éppen beszélt. – Ötven – hallotta Dolf a szavát. – Harminc fiú,

húsz lány. – Isten meg fog ezért büntetni – jósolta Miklós

éles hangon. Dolf addig tolakodott, amíg a pásztorfiú mellé

nem került, és felkiáltott: – Mi történik itt?! – Ez jó, ezt visszük! – kiáltott az egyik lovas. Az egyik lóval egész közel léptettek hozzá, és az

ember megtapogatta a karizmait. Dolf lerázta a kezét, és hátrált egy lépést.

– Mi történik? Mit akarnak ezek a lovasok? Leonardo komoran nézett rá, úgy válaszolt:

– Ezek Romhild von Scharnitz gróf emberei. Vámot követel, mert áthaladtunk a völgyön.

– Magas vámot – erősítette meg Anselmus haragosan.

– Hát fizessétek meg neki! – ripakodott rá Dolf. A gyerekek félénken közeledtek hozzá, de sokan biztonságos távolságban maradtak.

– Mivel? – kérdezte Leonardo józanul. Dolf a lovasok vezetőjére nézett, és szigorúan

megkérdezte: – Mekkora vámot követel az urad? – A

megmaradt ökörre gondolt, talán azzal megválthatják az áthaladást.

A lovas komoran nevetett. – Ötven gyereket, ötvenet a legnagyobb és

legerősebb gyerekek közül. Az ember felismerte Dolfban a vezetőt, bár nem

viselt fehér köpenyt vagy ékköves tőrt. – Ötven… Dolfnak torkán akadtak a szavak. Ez őrültség.

Vajon ez az ember tényleg azt hiszi, a papok ötven gyereket rabszolgaságba engedhetnek?

– Ez pedig ki van zárva – mondta hevesen. – Mondj más árat. Kaphattok tőlünk egy nagy ökröt, három birkával.

Miklós félretolta Dolfot, és éles hangon rákiáltott:

– Hallgass, Rudolf van Amstelveen, neked itt nincs szavad! Ez az én keresztes hadjáratom.

A lovasokhoz fordult. – Isten nem fogja megbocsátani, hogy

megsértettétek az ő gyermekseregét. Jeruzsálembe tartunk, hogy felszabadítsuk a szent várost a szaracénok alól. Isten nem túri, hogy bárki is utunkba álljon.

A lovas újra gúnyosan és szívtelenül nevetett. – Ha nem adtok önként ötven gyereket, elvisszük őket erővel. Olyan mészárlást rendezünk, amire sokáig fogtok emlékezni. És te leszel az első halott, a fényes kíséreteddel együtt!

Miklós nagyon megijedt, úgyhogy önkéntelenül is egy lépést hátrált, de Carolus felkiáltott: N – Csak próbáljátok meg! – és felemelte az íját. Dolf gyorsan lenyomta a karját. Látta, hogy ezekkel a zsoldosokkal nem lehet tréfálni.

– Ezek szabad gyerekek, őrmester – mondta dühtől forrva. – Nem teheted őket rabszolgákká, hisz az minden törvénnyel ellenkezik.

Erre a lovasok még hangosabban és gúnyosabban nevettek.

Scharnitz völgyében csak egy törvény számított: Romhild gróf akarata.

– Ez a mi törvényünk! – kiabálta a vezető, és hosszú lándzsájával Dolf felé döfött. A fegyver biztosan keresztülszúrta volna a fiút, ha Tádé atya

nagy erővel el nem löki úgy, hogy hanyatt vágódik. A lándzsa hegye csak egy hajszálnyival vétette el.

– Állj! – kiáltotta Anselmus. – Megkaphatjátok az ötven gyereket. De el a kezekkel ezektől a gyerekektől, ezek nemesi származásúak.

Dolf megpróbált feltápászkodni, Tádé atya azonban egyszerűen ráült, így tartotta nagy nehezen féken.

– Nyugalom – suttogta. – Téged nem nélkülözhetünk. – Csuhája szinte teljesen eltakarta a fiút.

– Bárógyerekekre nincs szükségünk – hallotta Dolf a vezető éles válaszát. – Romhild gróf nem keresi a bajt. Ötven erős, fiatal munkásra van szüksége, akiket ki fogunk választani. Gyerünk, emberek, fogjátok meg őket!

Dolf fojtottan tiltakozott. Semmit sem látott, és majd megfulladt, de hallani azért hallott. Hallotta, hogy a lovasok elvágtatnak, és hogy a gyerekek újra sikoltozni kezdenek. Hallotta Leonardo hangját, aki figyelmeztette a gyerekeket, és azt tanácsolta, hogy rejtőzzenek el. De hát hogy rejtőzhetne el hétezer gyerek a nyílt mezőn? Aztán már semmiről sem tudott, mert Tádé fejbe verte, amitől legalább harminc másodpercre elvesztette az eszméletét. A szerzetes gyorsan behúzta a fiút a sátorba, és egy csomó bőr alatt rejtette el. Ráült a halomra, imádkozott a szegény gyerekekért, akik

Scharnitz gróf keze közé kerülnek, imádkozott, hogy legalább ez a fiú megmeneküljön…

A táboron vakrémület lett úrrá. A gyerekek alig értették, miről van szó. A lovasok körbegaloppoztak, megragadtak egy-egy fiút vagy lányt, aki megtetszett nekik. A gyerekek sikoltozva menekültek előlük. Amikor elkapták őket, kézzel-lábbal védekeztek. Az őrök megtették a magukét, nekiestek a lovasoknak, tompa fegyvereik azonban lesiklottak a páncélingekről. A lovak legalább hat gyereket agyontapostak. Sokan a környező erdőben kerestek menedéket, de gyakran utolérték és hajuknál fogva ráncigálták vissza őket. Így hajtottak össze vagy ötven gyereket, és erős kötelekkel összekötözték őket. Péter is köztük volt. És Frank…

Egy óra múlva vége volt. A lovasok elvonultak, ötvenkét ifjú foglyot vittek magukkal. Keresték ugyan egy darabig a széles vállú nagyfiút, aki olyan hirtelen eltűnt, végül mikor sehol sem látták, megelégedtek a legerősebb fiúkkal, a legszebb lányokkal. Dolf kékre-zöldre verve, zúgó fejjel mászott elő a sátorból, és látta, a menet hogyan tűnik el a távolban. Sírt.

– Örülj, hogy téged meg tudtunk menteni! – ripakodott rá Anselmus.

– Bizonyára örültél volna, ha engem is elvisznek – vágott vissza Dolf, de a szerzetes megrázta sötét fejét.

– Nem, Rudolf van Amstelveen, a te időd még nem jött el. Rád más sors vár.

Dolf nem mélyedt el e titokzatos szavak jelentésében. Elrohant, és Leonardo segítségével megpróbált rendet teremteni a szétvert táborban. A sok ezer gyerek sírt és reszketett. Zokogva keresgélték össze szegényes kis motyójukat. Vállukra kötözték az élelmiszercsomagokat, és felkészültek, hogy folytassák a keresztes hadjáratot. Az őrök gyorsan eltemették a halottakat. Csak egy-egy gyerek sírt mély bánatában, aki bátyját, barátját vagy barátnőjét vesztette el. A többiek csak a támadás megismétlődésétől féltek, és a lehető leggyorsabban el akarták hagyni ezt a szörnyű helyet.

Dolf magánkívül volt, tébolyultan járt körbe, megpróbálta felmérni a veszteséget. Hol van Frank? És Mariecke?

Ó, egek, Mariecke! – Mondd, megbolondultál? – kérdezte Leonardo,

és megragadta Dolf karját. – Mariecke! – Biztonságban van! Csak nem képzeled,

hagyom, hogy a mi Marieckénk rablólovagok karmai közé kerüljön?

– Hol van? Mariecke reszketve bújt elő egy bokorból.

Zokogva borult Dolf nyakába.

– Azt hittem, téged is elvittek. A legerősebbeket választották ki – siránkozott a kislány.

Most, hogy legalább őt biztonságban tudta, Dolfnak elfogyott a türelme.

– Igen, minden rendben van. Tádé atya megint megmentett… – Körülnézett. – Hol van Péter?

Carolus közeledett, arcán patakzottak a könnyek. – Rudolf, Rudolf, Berthót elvitték! Csak lassan értették meg, milyen nagy a

szerencsétlenség. Eltűnt Bertho, akárcsak Frank és Péter. És Willem, Carl, Ludwig, Frieda… és még sokan mások, akikre pedig nagy szükségük volt.

Ezzel szemben a gyerekek megölték az egyik lovast.

Dolf leverten nézte, amikor a halott katonát Anselmus parancsára megfosztották fegyverzetétől. Miklós rögtön lefoglalta őket. A páncéling majdnem illett rá, és amikor újra felvette fehér köpenyét, nagyon hasonlított egy igazi keresztes vitézhez. Hajtotta a gyerekeket, Anselmusnak meg neki újra sürgős lett az indulás. És most csak kevesen tiltakoztak.

Dolf nem készülődött a továbbvonulásra. Mintha odaszögezték volna tábortüze hamuja mellé. Megpróbált lélekben beletörődni a veszteségbe. Igen, a tapasztalt lovasok, akik hozzászoktak a durva élethez, jól választottak. Egyetlen szempillantással felismerték a legértékesebb

gyerekeket, és zsákmányul ejtették őket. Dolf megértette, hogy az ötven gyerek elvesztése a keresztes hadjáratnak többet jelent annál, hogy ezentúl ötven szájjal kevesebbet kell etetni. A sereg gerincét törték meg.

Péter barátja… aki egykor jobbágy volt, aztán hetekig szabad ember, aki erőről, bátorságról és éles észről tett tanúságot, és akit Dolf megtanult mélyen tisztelni. Péter újra rabszolga lesz, addig kell majd robotolnia, amíg a hús le nem rohad a csontjairól. Újra érezni fogja a korbácsot, de azt már nem lesz képes elviselni. Megkóstolta a szabadságot, megmutatta, mit ér szabad emberként! És Bertho! Legalább háromszor mentette meg az óvatlan kis Carolus életét, még viselte a vaddisznóval való összecsapás nyomait. Bertho önmagában többet ér, mint száz ostoba gyerek együtt. Frieda, az a kedves, szép gyerek, aki annyit tud a gyógyfüvekről, és a csinos Maria, aki olyan jól tud főzni, és…

– Meg kell őket szabadítanunk – mondta Dolf gépiesen. Leonardo gúnyosan nevetett.

– Legjobb lesz, ha ezt rögvest kivered a fejedből, Rudolf. Nem tehetünk mást, mint hogy továbbvonulunk, és reménykedünk, hogy Romhild gróf ezután nyugton hagy minket.

– Meg kell őket szabadítanunk – ismételte Dolf mintegy álomban. – Mit gondolsz, hova vitték őket?

Leonardo a völgy vége felé intett.

– Természetesen a várba, valahol ott lesz. Egy magas sziklán, amilyenre a várakat szokták építeni. Bevehetetlen és hozzáférhetetlen. Felejtsd el a büszkeséged, Rudolf. A gyerekeket nem tudod kiszabadítani. Egy egész sereg tapasztalt harcossal sem tudnánk megtenni. Romhild gróf tudja, mit csinál.

– Tudod, ki az? – Nem, de el tudom képzelni. Itt lakik ebben a

nagy völgyben, az Innsbruckba vezető keskeny út közelében.

Egyik kéme nyilván látta, amikor tegnap bejöttünk a völgybe, és figyelmeztette urát. Ez a Romhild amolyan rablólovagféle lesz: aki nem akar fizetni az átkelésért, azt nem éppen szelíden kifosztja. Ugyan, Rudolf, négy év múlva Péter és Frank is páncélinges lovasok lesznek, akik feltartóztatják a békés utasokat, hogy megszabadítsák őket a pénzüktől. Mit gondolsz, mi másra kellenek Romhild grófnak ezek a fiúk?

– Hogy dolgozzanak… – suttogta Mariecke. – Persze arra is. Egy ilyen nemesúrnak sosincs

elég jobbágya és harcosa. Erős, fiatal fiúkra van szüksége, akiknek nincs lelkiismeretük, és természettől fogva istentelenek, akárcsak Péter…

– Nem – mondta Dolf. – Péterből sosem lenne rabló, ez nem illik hozzá. És Frankból sem.

– Hiszen nincs választásuk. Ha makacskodnak, izzó vassal térítik őket jobb belátásra. És ha még

akkor sem engedelmeskednek, Romhild megkurtítja őket egy fejjel.

– Épp ezért kell kiszabadítanunk valamennyiüket – mondta Dolf makacsul.

– Hogy? Talán erővel? Azt akarod, hogy az egész gyerekhadsereg vonuljon fel Romhild vára ellen? Rudolf, azt hittem, hogy több eszed van.

– Én meg merném tenni! – kiáltotta Carolus. Dolf alig bírta elviselni Leonardo gúnyolódását.

– Miért ne vonulhatnánk az egész gyerekhadsereggel a vár ellen? Hiszen a gyerekek a szaracénokkal is szembe akarnak szállni, vagy nem?

– Az más. Azt hiszik, a törökök menten ordítozva szétszaladnak, ha csak megjelennek a gyerekek. Romhild bizony nem menekül el, hanem nyílzáport és forró ólmot zúdít majd rájuk.

– De aztán a vár csak megadja magát a túlerőnek – mondta Dolf keserűen.

– Hát persze. És fel akarsz áldozni kétezer gyereket, hogy megmentsél ötvenet?

Carolus ugrált izgalmában. – Én meg merem tenni! – kiáltotta újra. – Nem a merészségről van szó – folytatta

Leonardo nyugodtan. – Arról van szó, hogy lehetséges-e a dolog. És te ugyanolyan jól tudod, mint én, Carolus, hogy ez nem lehetséges.

Dolf hátrafeszítette a vállát.

– Mégis ki kell szabadítanunk őket, Frankot, Berthót, Pétert, Friedát, mindannyiukat!

Közben a sok ezer gyerek elvonult mellettük dél felé. Miklós vezette őket, Anselmusszal az oldalán. Dolf nem ügyelt rájuk. A földre bámult, gondolkodott. Így azt sem látta, hogy Leonardo figyelmesen nézegeti.

– Mariecke – mondta a diák halkan. – Megint itt tartunk, Rudolf van Amstelveen a fejébe vett valamit, és azt az ördög sem verheti ki onnan. Hé, Rudolf, térj magadhoz!

– Ki kell ókét szabadítanunk – morogta a fiú mereven.

– És Rudolfnak igaza van – vágott közbe hevesen Carolus. – Bertho, Frieda és Péter szintén látni akarják Jeruzsálemet. Megígérték nekik! Nem maradhatnak el tőlünk, közénk tartoznak.

– Gyerekek, hát hallgassatok a józanészre! – kiáltotta Leonardo kétségbeesve. – Ha az egész gyereksereggel vonulunk a vár ellen, akkor hétezer gyerek nem látja meg Jeruzsálemet.

– Nem hétezer – motyogta Dolf. – Tizenhét. – Mi? – Tizenhét, ördögi, oszthatatlan szám, prímszám.

Gondolod, hogy Romhild meg az emberei tudnak tizenhétig számolni?

– Mit értesz azon, hogy prímszám? – Csend – mondta Dolf. – Hagyjatok békén, ezt

részletesen ki kell gondolnom. Az én időmben…

akarom mondani az én országomban van egy közmondás: többet ésszel, mint erővel. Mi gyengék vagyunk, s én gyűlölöm a háborút és a vérontást. De van egy tervem. Fantasztikus terv és veszélyes. Ezért még gondolkoznom kell rajta egy darabig.

– Benne vagyok – rikoltotta Carolus gondolkozás nélkül. – Hogy akarod kihozni őket a várból, Rudolf?

– Még nem tudom pontosan. Most csak menjünk. Amint kész a tervem, elmondom neked.

Az utóvédben csoszogva követték a gyerekhadsereget, amely csendben és gyorsan vonult át a völgyön. Már nem volt hideg, bár az ég még mindig teljesen borús volt. Dolf felnézett, és napsütésért imádkozott. Az eső elmoshatta volna a tervét.

Néhány órával később megpillantották Romhild von Scharnitz várát. Ahogy Leonardo megjósolta, bevehetetlen erősség volt, meredek sziklára épült, és csak hátulról lehetett megközelíteni, ahol a szikla a hirtelen emelkedő erdővel volt határos. A gyerekek félve néztek a kastélyra, és meggyorsították lépteiket, bár a széles völgy másik oldalán haladtak.

– Elég barátságtalanul néz ki, ugye? – mormogta Leonardo könnyedén.

A tornyokból valószínűleg észrevették őket, a sok méter széles, több kilométer hosszú, szinte

végtelen gyerekkígyót. Mit csinálnának, ha hirtelen lejönne tíz vagy húsz lovas, hogy még több gyereket raboljon? Semmit sem tehetnének… Minél előbb eltűnnek innen, annál jobb. Sok gyerek futásnak eredt félelmében. Anselmus élvezte a dolgot.

Dolf a távolból tanulmányozta a várat, és azt kívánta, bárcsak volna messzelátója. Vajon milyen lehet egy ilyen várkastély alaprajza? Hogy lehet behatolni egy román stílusú várkastélyba, amit ráadásul úgy építettek, hogy akár hónapokig tartó ostromnak is ellen tudjon állni? És amit úgy helyeztek el, hogy ne lehessen megrohanni és ne lehessen erővel elfoglalni? Carolus! Ó biztosan tudja. A kis király valószínűleg mindent tud a várkastélyokról.

Dolf azonnal kis barátja keresésére indult, aki valahol a menet közepén haladt. Fel is fedezte. Hildével kézen fogva ment. Az íj meg a tegez a hátán nevetségesen kicsinynek látszott. Carolus arca szomorú volt, mert hiányzott jó barátja, Bertho. Mariecke Dolf után szaladt, és kíváncsian lépegetett a háta mögött, csak néha vetett a válla fölött egy-egy pillantást a völgy túloldalán emelkedő erődítményre.

– Carolus, beszélnem kell veled. – Kitaláltál valamit? – kérdezte Carolus boldogan.

Azonnal elengedte Hildét. – Mi az? Mit fogunk csinálni?

– Mariecke, te addig beszélgess Hildével. Carolusnak meg nekem más megbeszélnivalónk van.

Mariecke duzzogva csücsörített. – Ha harcolni kell, én is benne akarok lenni. – Nem harcolni fogunk, te kis pukkancs –

nevetett Dolf. – összeesküvést szövünk, és azt csak a legnagyobb titokban lehet.

– Összeesküvés! – Carolus szeme lelkesen csillogott. – A gróf ellen?

– Csak halkan. Dolf kihúzta a sorból, és a kis királlyal leült az út

szélén. A gyerekek elhaladtak előttük, ó meg lelkesen beszélni kezdett:

– Figyelj, már tudom, hogyan szabadítsuk ki a foglyokat a várból. Ma éjjel, pontosabban holnap hajnalban.

– Hogyan? – Csitt, nem szabad kiszivárognia! Csellel.

Carolus hevesen bólintott. – Benne vagyok. Mi a terved? Dolf elmondta. Legalább félóráig beszélt

egyfolytában, és Carolus egészen lázba jött. – Ezt jól kifundáltad! – kiáltotta, mikor Dolf végre

elhallgatott. – És gondolom, nekem kell az anyagokról gondoskodnom?

– Pontosan. Sorold csak fel. Carolus az ujjain számlálta.

– Tizenhét szarv, tizenhét homlokszalag és fűszoknya, madártollak, zsír és faszén meg tizenhét pár cipő, aminek kívül van a prémje. A szarvak megvannak, legtöbbször kivéssük őket, nagyon jó ivóserlegek.

– A kislányok fonják meg a többit, de ne mondd meg nekik, mire kell. Mondd azt, hogy megint kitaláltál valami újat – biztatta Dolf.

– De miért kell épp tizenheten lennünk? – kérdezte Carolus.

Dolf habozott. Az ilyesmit meg lehetett magyarázni Leonardónak, de nem a kis királynak, akinek a számtani sorok idegen nyelven beszélnek.

– Ez okozza majd a legnagyobb zavart, legalábbis ha a rablók veszik maguknak a fáradságot, hogy megszámoljanak bennünket. A tizenhét bűvös szám.

– Az ördög száma tizenhárom – ellenkezett Carolus.

– Igen. De ha olyan kevesen megyünk, veszélyes lehet. A tizenhét ugyanolyan titokzatos szám. Hidd el nekem.

– És vajon tudják ezt a scharnitzi várban? – A házikáplán biztosan tudja. – Akkor jó. – Beszéd közben Dolfnak megint

eszébe jutott valami. Zsebébe nyúlt, és megtapogatta az értékes doboz gyufát, amivel az elmúlt hetekben annyira takarékoskodott.

– Madárürülék – mondta félhangon. – Mi? – Tudod, az a fehér, kiszáradt madárürülék. Ott

van minden kövön… Azt majd én gyűjtöm össze ma délután. És a száraz faszenet is. Te, Carolus, gondoskodsz az álruhák többi részéről, és keresel tizenöt erős fiút, akiknek nem egyhamar száll inukba a bátorságuk. Megkérdezed, hajlandók-e segíteni, hogy kiszabadítsuk a barátaikat a várból. Joguk van nemet mondani, mert nem szabad eltitkolnunk, hogy életveszélyes a dolog. De ha nem mernek is jönni, tartsák a szájukat a dologról.

– Harmincat is ismerek, aki szívesen benne lenne.

– Tizenöt elég. Az kettőnkkel együtt éppen tizenhét. Eggyel sem lehet több vagy kevesebb.

– Olyan, mintha farsang volna – nevetett Carolus. – Drága gyerekem, ez nem tréfa. Véresen

komoly, és mind a tizenheten ott hagyhatjuk a fogunkat.

– Azt hitted, hogy gyáva vagyok? – fortyant fel Carolus.

– Hát persze hogy nem. Te vagy a legbátrabb kis király, akivel valaha is találkoztam. Most már csak azt kell megtudnom, hogy néz ki egy ilyen vár. Innen jól látjuk, és az a szikla, amin áll, megmászhatatlanul meredek. Mit gondolsz, mi van a hátsó oldalán, a kastély és a hegyoldal között?

– Szakadék – mondta Carolus habozás nélkül.

– Felvonóhíddal? – Igen, azt láttam. Carolus vadászszeme sokkal élesebb volt, mint

Dolfé, azonfelül a fiú azt is tudta, hogy kell egy várat kívülről megvizsgálni.

– Tehát hátul, a mély szakadék felett van a felvonóhíd, és ez az egyetlen bejárat… – motyogta Dolf elgondolkozva. – Ez azt jelenti, hogy csak akkor támadhatunk, ha a híd le van eresztve. Mit gondolsz, reggel mikor engedik le?

– Korán, röviddel napfelkelte után. De őrök állnak ott. Biztos legalább ketten.

– Igen. És mi következik a híd után? – Természetesen a kapu. Nagy, nehéz kapu,

amit nem tudnánk betörni. – Nem is kell. Biztos lehetsz benne, hogy

előttünk kinyílik a kapu – ígérte Dolf, de nagyobb magabiztosságot mutatott, mint amekkorát érzett. – És mi van a kapu mögött? Folyosó?

– Azt nem tudom. Lehet, hogy fedett folyosó, melynek a végén egy másik kapu van vagy egy csapórács. Azt azonban felhúzzák, ha a külső kapu nyitva van, és nem sejtenek veszélyt.

– Ezért is kell gondoskodnunk róla, hogy tizenhetünkön kívül senki ne halljon meg semmit a tervről. És mi jön a kapuk után?

– A belső udvar. Mondd, Rudolf, sosem láttál belülről várkastélyt?

– De igen, csakhogy ahonnan én jövök, ott nincsenek százméteres sziklák, amelyekre a várakat építhetnék. Nálunk minden síkság és mocsár. Ha nálunk várat építenek, erős falat raknak, és vizesárkokkal veszik körül.

– Romhildnak nincs szüksége külön falakra, a szikla tökéletesen megvédi.

– Tehát egy belső udvar – motyogta Dolf. – Remélem, jó tágas, és épületek veszik körül. A lakórész a kapuval szemben van?

Carolus beárnyékolta a szemét, úgy figyelte a távoli kastélyt.

– Igen, a völgy feletti részen tizennégy ablakot számlálok. Az lesz a lakórész. Jobbra és balra vannak a melléképületek. Egy kápolna – jól láthatod a kis tornyát. Ha a vár bejáratánál állsz, háttal az erdőnek, akkor az istállók és a raktárak balra vannak, a kápolna és a fegyverkamrák jobbra…

– Mit gondolsz, hova tették a barátainkat? – Azokat természetesen a melléképületekbe

zárták, talán a serfőzdébe vagy egy üres istállóba. Feltehetően nem a lovakhoz. Az ilyen rablólovag sokra tartja a lovait, és egész biztosan nem enged foglyokat a közelükbe.

– Hány gyereket raboltak el ma reggel? – Senki sem számolta őket, én sem figyeltem rá.

Miklós mindannyiunkat bekergetett a sátorba, de én kinn maradtam, és lőttem a lovasokra. Egyet

eltaláltam a szemén, leesett a lováról, és a gyerekek agyonverték. Aztán Anselmus berángatott, nagyon mérges volt rám. Everard azt mondja, hogy többen voltak, mint ötvenen.

– Igen, én is úgy gondolom. Kérd meg Everardot, hogy ma éjjel tartson velünk.

– Őt feltétlenül elhívom. Dolf körülnézett. – Ugyan mire kellenek Romhildnak a gyerekek?

Hiszen ez az egész völgy az övé. Vajon gazdag? Carolus szakértően bólintott. – Igen. Ha itt lakik, és minden átutazóval vámot

fizettet, akkor nagy vagyont gyűjthetett össze. De a földjei keveset jövedelmeznek, és telente éhezik.

– Honnan tudod? Carolus a széles völgyre mutatott és körös-körül

a torony magas hegyekre. – Sok föld hever parlagon. És jól megnézted a

lovasokat ma reggel, Rudolf? Egypáran közülük himlőhelyesek voltak.

– Milyenek? – Ebben a völgyben nemrég lehetett

himlőjárvány. Hé, mitől ijedtél úgy meg? Ez igazán gyakran előfordul… Azok közül, akik megtámadták a tábort, legalább hat himlőhelyes volt.

Dolf gondolkodóba esett, de nem értette, miért fontos ez Carolus szerint.

– Mi köze a himlőnek a gyerekrabláshoz? – Hát látod. A földek nincsenek megművelve, az

út rossz állapotban van. Azok a kunyhók ott

lakatlannak látszanak. Mindez a betegség következménye. Romhild gróf talán jobbágyai felét is elvesztette. Sürgős szüksége van új munkásokra.

– Aha. Mi történik azzal, aki himlőt kap? – tűnődött Dolf.

Súlyosan megbetegszik, és vagy meghal, vagy meggyógyul. Aki túléli, az himlőhelyes lesz, mint Romhild nem egy harcosa. Vajon ezek az emberek miről álmodtak lázrohamukban? Kínzásokról, borzalmakról, a pokolról? Egytől egyig rossz ezeknek a lelkiismerete!

– Újra megelevenítjük a lázálmaikat– ígérte Dolf dühösen. – Majd alaposan rájuk ijesztünk. Carolus, lássunk munkához!

Közben az utolsó gyerekek is elhaladtak előttük. Tádé atya, aki majdnem leghátul ment, odaért, ahol ók ültek, és egy kicsit csodálkozva nézett le rájuk.

– Megsérültetek? – kérdezte. A két fiú felugrott. – Nincs semmi baj. Csak pihentünk és

beszélgettünk - magyarázta Dolf. Tádénak gyanús volt, hogy a sereg két

legenergikusabb tagjának útközben meg kell pihennie.

– Csak nem vagytok betegek? – Áldj meg minket, Tádé atya – mondta Carolus

hirtelen. – Szükségünk lesz rá.

A pap megáldotta őket, de még mielőtt tovább kérdezősködhetett volna, azok előreszaladtak. Fejét csóválva nézett utánuk.

Ez a kettő készül valamire. És nem is csodálkoznék, ha a dolog a ma reggeli gyermekrablással függene össze. De miért nem fogadnak bizalmukba?

Elszomorította, hogy elzárkóztak előle. A vezetők lemondtak a déli pihenőről, hogy a

távolság minél nagyobb legyen a gyereksereg és a fenyegető vár között. Négy óra körül azonban egyre több gyerek panaszkodott fáradtságról. Sokan lemaradtak, és a menet sebessége csökkent. Egyik gyerek a másikat vonszolta. Egyre többen könyörögtek pihenésért és ételért. Végül csak meg kellett állniuk és táborhelyet választaniuk. Dolf senkivel sem törődött, és megkereste Carolust.

– Megvan minden? – Meg, a szarvak, a szoknyák és a cipők is.

Belegöngyöltem őket a köpenyembe, és ott, a bokrok mögött rejtettem el.

– Nagyszerű. És mi van a fiúkkal? – Készen állnak. Mind a tizenöten jól fel vannak

fegyverezve, és mindenre képesek. – Vigyázz, hogy észrevétlenül lopózzatok ki a

táborból, és várjatok rám azok mögött a bokrok mögött. Még valamit el kell intéznem. Még jó három óra hosszáig világos van, amit

kihasználhatunk, de senkinek sem szabad meglátnia, hogy elmegyünk. Tudják a fiúk, hogy mit várunk tőlük? Nem túl fáradtak?

– Ezek nem apróságok – fortyant fel Carolus. – Akkor nemsokára találkozunk. Dolf megkereste Leonardót, aki épp a szamarát

látta el élelemmel. – Figyelj rám, barátom. Ma este van néhány

sürgős dolgom. Rád bízom Marieckét. Jól vigyázz rá, és ügyelj, nehogy kövessen. És… ha… ha… nem jönnék vissza, akkor ugye törődni fogsz vele, Leonardo?

– Mit akarsz csinálni, Rudolf? – Nem mondhatom meg. Ígérd meg… A diák gúnyosan nevetett. – Egy idő múlva ötven ellopott gyerekkel látunk

visszatérni? – kérdezte halkan. Dolf elpirult. – Pszt… Ugyan, hogyan jut eszedbe? – Légy nyugodt, én semmiről sem tudok. El

tudom képzelni, hogy titokban akarod tartani a terveidet, s én tudok hallgatni. De ismerlek, Rudolf. Ha valamit egyszer a fejedbe veszel, akkor annak meg kell lennie, még ha minden ellened van is.

Dolf sóhajtott, és zavartan nézett barátjára, aki szívélyesen bólintott.

– Menj békével, Rudolf, és tedd, amit kötelességednek érzel. Nem ajánlom fel, hogy elkísérlek.

– Ne – suttogta Rudolf meghatottan. – Hiszen valakinek a gyerekek mellett kell maradnia, hogy őrködjék felettük…

– Ma este imádkozni fogok érted – ígérte Leonardo komolyan, és hirtelen eltűnt szokott gunyorossága.

Megölelték egymást. Marieckétől nem mert elbúcsúzni Dolf. Miközben a táborban nagyban főztek, Dolf

elosont. Két csomag volt nála. Az egyikben kemény lepények, a másikban azok a holmik, amikről úgy gondolta, hogy szükség lesz rájuk a Scharnitz vára elleni támadáshoz.

Az erdőben ott találta Carolust és tizenöt jól felfegyverzett és felpakolt fiút. Dolf halkan beszélt.

– Ma este még hosszú utat kell megtennünk, és aligha lesz időnk pihenni. Senki sem láthat meg bennünket, de három óra múlva sötét lesz. Amint elértük a várat, meg kell kerülnünk, hogy hátulról, az erdő felől közelíthessük meg. Az erdőben elrejtőzködve kell megvárnunk a reggelt és felkészülnünk a támadásra. Fiúk, vakmerő vállalkozásról van szó, és aki most fél, az még visszafordulhat. Helyette mást hívunk. A részleteket majd útközben megbeszéljük. Van hozzá bátorságotok?

– Van – mondta az egyik fiú. – Legjobb barátaink foglyok a várban, nem hagyhatjuk őket cserben.

Walter volt ez, ügyes vadász. Matthis, az egyik halász is megszólalt:

– Mindenre készek vagyunk, Rudolf, csak hogy megmenthessük Pétert.

Dolf meghatódott. Milyen hűségesek ezek a gyerekek! Néhány napja csak, hogy kiálltak mellette. Most pedig újra készek követni jóban-rosszban, mert a barátaik veszélyben vannak. Ki meri azt mondani, hogy a tizenharmadik században csak a gazdagokra és nemesekre volt jellemző a bátorság és lovagiasság?

– Akkor induljunk. Hallgatagon mentek vissza arra a helyre, ahol

Carolus és Dolf aznap délben beszélgettek. Egyikükön sem látszott, hogy komolyan félne. Már hetek óta úton voltak, nagy nélkülözéseket álltak ki, a szabad ég alatt háltak, vadállatokat győztek le, zúgó folyókon gázoltak át, nem tízszer és nem hússzor kockáztatták az életüket. Megedzette őket a szél és az eső, a hűvös éjszakák sora, a tűző nap és a szabadság illata. Egytől egyig értékes legénykék voltak, Carolus nagyon okosan válogatta őket össze.

A kis király úgy ment elöl, mint generális a csapatai élén. A sort Dolf zárta. Gyakran hátra-hátranézett, hogy lássa, nem követik-e őket.

Amikor néhány héttel korábban először került szóba az átkelés az Alpokon, megborzongott. Azóta is lehetetlen vállalkozásnak tartotta. Éjszaka

farkascsordákról álmodott, medvékről, szakadékokról, hóval borított csúcsokról, kőlavinákról és szerencsétlenségekről… De arról nem, ami ma reggel történt: kegyetlen gyermekrablásról, és hogy feltétlenül ki kell mentenie a barátait egy bevehetetlen várból.

12. A DÉMONOK TÁMADÁSA A scharnitzi vár feketén magasodott a homályos

völgy fölé. Dolf kívánsága teljesült: nem esett. Sőt mintha kicsit kiderült volna az idő.

A szikla alatt mély csendbe burkolózott a völgy. A parasztok és jobbágyok szegényes kunyhóiban semmi sem mozdult. A vár védőfolyosóin őrök járkáltak. A palota két ablakában lámpás égett. Vajon az a lovagterem, ahol Romhild gróf épp a családjával lakmározik?

A kis csapat fiú libasorban lopózkodott egyre közelebb. Minden lehetséges fedezéket kihasználtak, a bokrokat, a vándorköveket, a dombocskákat… Egy kis folyón is át kellett kelniük. Némi keresgélés után megtalálták a keskeny fahidat. Mélyen előrehajolva siettek át a túlpartra, ahonnan szekérnyomokkal szabdalt széles földút vezetett fel a hegyoldalra, be az erdőbe. Carolus azt mondta, jobb, ha nem ezen az úton mennek. Gyanították, hogy számos kanyar után a vár hátsó részénél lyukad ki. Nem akarták kockáztatni, hogy összetalálkozzanak valakivel. Egymástól távol keltek át az emelkedő földeken, és remélték, hogy

láthatatlanok az alkonyatban. Egyre magasabbra jutottak, már az erdő szélén jártak. Egy pillanatra megriasztották őket az erdő mély sötétje s a fák körül felszálló éjszakai hangok. A várkastély hatalmas fekete tömege jobbra, még mindig magasan a fejük fölött rajzolódott a kissé világosabb égre. Hirtelen fáklya villant, aztán semmi, csak csend, szorongató nyugalom, fekete éjszaka. Bagolyrikoltás. Ágak susogása. Egy apró állat, melyet nem ismertek fel, mikor a sötétben elugrott előlük. Az egész rémisztő volt.

Dolf maga köré gyűjtötte a fiúkat. – Most maradjunk szorosan egymás mellett –

suttogta. – Fogjuk meg egymás kezét, nehogy

elveszítsünk valakit. Körülbelül éjjel tizenegy óra lehet, holnap hajnali ötkor készen kell állnunk a támadásra. Így bőven van időnk, hogy felmásszunk, pihenjünk valamicskét, és felkészüljünk. Gyertek!

A kétszeres napi menet után nem volt csekélység felmászni a meredek, erdős hegyoldalon, melyet szikladarabok borítottak. De a fiúk edzettek voltak, és vonzotta őket a fantasztikus kaland, amelyet Dolf eszelt ki. Nem is hitték, hogy valóban veszélyben vannak, hiszen eddig még minden sikerült, amibe Rudolf van Amstelveen belevágott. Aki nem bízik benne, gyáva vagy fajankó. Ők pedig nem azok! Másztak. A hold kibukkant a felhők

mögül, megvilágította az erdőt és ettől kicsit könnyebb lett a kapaszkodás. Égő gallyakat vagy apró fáklyákat nem mertek használni.

– És mi van, ha hirtelen medvével találkozunk? – suttogta Matthis Dolf fülébe.

– A medvék nappali állatok. Csak a farkasok vadásznak éjszaka, de azok nem egyhamar támadnak meg egy csapat felfegyverzett fiút. A farkas ravasz, és fél az embertől – felelt Dolf. Maga sem tudta, igaz-e mindaz, amit mond, viszont neki is szüksége volt némi önnyugtatásra.

Végre felértek a vár magasságába, és itt újra megtalálták az, úgy látszik, gyakran használt szekérutat. Azt elkerülve, a lehető legrövidebb utat választották egyenesen fölfelé, amíg egy fennsíkra nem értek, ahonnan lenézhettek a vár fekete tömegére.

– Itt fogunk pihenni – döntött Dolf. – Napkeltekor újra le kell ereszkednünk a felvonóhíd közelébe.

A bokrok közé rejtették a csomagjaikat, befészkelődtek a fű, páfrányok és virágok közé, és lehunyták a szemüket. Borzasztó fáradtak voltak. Hárman őrködtek – egy óra múlva kell majd leváltani őket. Dolf vállalta az utolsó őrséget, mert akkorra lesz még valami dolga. Mélyen aludt, minden gondjáról megfeledkezett. Tervét a délután folyamán százszor is átgondolta, minden oldaláról megvizsgálta: sikerülnie kell, mert ha nem, az a halálukat jelenti. Más lehetőség pedig nincs, hát

akkor min aggódjék? A gyerekhadsereg Leonardo védelme alatt maradt. Nem kellett róla beszélni, szó nélkül is tudták, hogy ha Dolf elesik, Leonardo veszi át a szerepét.

Carolus ébresztette fel. – Itt az idő – suttogta ásítva. A hold lement, koromsötét volt. Dolf a sötétbe

kémlelt, csak az őrök árnyait észlelte, akik épp a váltótársaikat ébresztgették. Óvatosan olyan helyre kúszott, ahonnan láthatta a várat, anélkül hogy őt magát észrevették volna. Körülötte élt, zizegett és susogott az erdő, de már nem félt ezektől a hangoktól. Aztán, ami neki egy örökkévalóságnak tűnt fel, keleten világosodni kezdett az ég.

Máris benne volt a nagy munkában. A magával hozott csomagból elővett két kis faedényt, egy darab zsineget, amely folyékony zsírral volt átitatva, egypár faszéndarabot és kétmaréknyi száraz madártrágyát, amelyet a délután folyamán gyűjtött össze. A madárürüléket elmorzsolta a faszénnel a kis edény felett, és a port gondosan összekeverte. Zsebéből előhúzta az értékes, gondosan megőrzött gyufásdobozt. Még majdnem tele volt.

Bizonytalanul emlékezett a puskapor képletére. 75 rész salétrom, 15 rész szén és 10 rész kén – vagy fordítva? Egyedül abban volt biztos, hogy salétromból, faszénből és kénből puskaport lehet csinálni. A fehér madárürülékben jó sok

salétromnak kell lennie, a gyufában kén van, faszénben meg sosem volt hiány a gyerektáborban. Talán sikerül…

De még ha nem sikerül is felrobbantani a bombát, mindenesetre füstölögni és bűzleni fog – és az is épp elég hatásos lesz. Jó félóráig dolgozott, miközben egyre világosabb lett körülötte. Összekeverte a finomra morzsolt gyufafejeket, a madárürüléket és a faszenet, mindent belerakott a kis edénybe, befedte a másik edénykével, és a két részt összekötözte. Középről kilógott a gyújtózsinór. Mikor elkészült, eltöprengett, hogy vajon így kell-e bombát csinálni, aztán az egészet elrejtette a bokrok között. A dobozt két tartalék gyufával eltette.

– Fiúk, ébresztő! Itt az idő. A rövid alvás mindannyiuknak jót tett. Tagjaik

ugyan meggémberedtek, és fáztak, de hamar felpezsdítette a vérüket a gondolat, hogy most kezdődik a nagy kaland.

Kinyitották a csomagokat, és elővették a támadás kellékeit. Tizenhét homlokpántot, mindegyik közepén hegyes szarvval. Levetkőztek, és ruháikat a bokrok közé rejtették. Aztán mindenki felhúzott egy-egy fűszoknyát. Reszkettek a hűvös hajnalban, némelyiküknek még a foga is vacogott, de nem értek rá ezzel törődni. Majd nemsokára épp elég melegük lesz! A homlokpántokat úgy erősítették föl, hogy a szarvak fenyegetően

előremeredjenek. Az arcukat faszén és zsír keverékével koromfeketére festették, a szemük körüli részt azonban szabadon hagyták. Ráadásul még egypár tollat is tűztek kócos hajukba.

Dolf bírálóan nézte a tizenhét Fekete Péter-indián keveréket. Most következett az előkészületek utolsó szakasza, a testek befestése. Dolf először arra gondolt, hogy egészen befeketítik magukat, most viszont valami még jobb, még titokzatosabb jutott eszébe: fekete festékbe mártott kezével hosszú csíkokat rajzolt a fiúk mellére és hátára, utána meg csupasz karjukra és lábukra is. Még mindig reszkettek. Közben annyira kivilágosodott, hogy jól látták egymást. Tényleg félelmetesen néztek ki: tizenhét csíkos ördög, fején szarvval, szőrös patával és fehéren villogó fogakkal. Dolf bólintott, elővette a „bombát”, és intett a fiúknak, hogy kövessék.

Addig ereszkedtek lefelé, amíg egy magasságba nem kerültek a vár hátsó részével, ahonnan jól látták a szakadékot, amely a kastélyt a hegytől elválasztotta. A híd még fel volt vonva. A meredek, erdős hegyoldal és a szurdok között lapos tisztás volt, körülbelül száz méter széles, úgyhogy erről az oldalról nem volt lehetséges meglepetésszerűen megközelíteni a várat. A gyerekek a tisztás szélén megálltak, és elbújtak a bokrok között. Dolf hason még valamivel előrébb csúszott, miközben reménykedett, hogy a tornyokból nem látják meg.

Maga elé tette a bombát, letekerte a kanócot, és hátrakúszott a zöld fedezékbe.

– Figyeljetek – suttogta –, mindjárt meggyújtom a kanócot. Ne ijedjetek meg, ha utána nemsokára hatalmas dörrenést hallotok. Valószínűleg füstöt is láttok, és büdösség lesz, ez azonban nem jelent semmit. Nyugodtan menjetek át a füstön, nem lesz semmi bajotok. Értitek?

A fiúk bólintottak, bár a valóságban nemigen értették, miről van szó. De ha Rudolf mondja, biztosan úgy van. Izgatottan és reszketve lestek a felvont hidat és a súlyos, zárt kaput. Alig várták, hogy akcióba léphessenek, és Dolf is remélte, hogy nem kell sokáig várniuk.

Kicsit később a fal mögött lovak dobogását hallották, kiabálást, nyerítést. Aztán a láncok csikorgását, és a híd puffanással zökkent a helyére. A kaput félig kinyitották. Két fegyveres kilépett és körülnézett. Valamit bekiabáltak, oldalt léptek, mire hét lovas ugratott ki az udvarból, átdobogott a hídon, és elindult az ösvényen a völgybe. Ezek fogják a szurdok bejáratát őrizni, hogy elkaphassák a gyanútlan utazókat, gondolta Dolf.

A híd leeresztve maradt, és a kaput sem csukták be egészen, úgyhogy a gyalogosok ki-be járhattak. Megjelent néhány asszony, pár szót váltottak az őrökkel, aztán újra eltűntek. A két katona a kapu két oldalán helyezkedett el, alabárdjukra

támaszkodtak, és felkészültek a többórás unatkozásra.

Scharnitz várában megkezdődött a nap. Ha még tovább várnak, túl nagy lesz a

feszültség, és kevésbé hatásos a tizenhét ördög fellépése. Dolf hallotta, hogy a fiúk imádkoznak. Meggyújtott egy gyufát és vele a kanócot.

– Álljatok készen – sziszegte –, pillanatokon belül jön a durranás, és akkor rögtön indulnunk kell. Semmin se csodálkozzatok. Úgy fog kinézni, mint valami varázslat, de épp ezt akarjuk.

A gyújtózsinórra nézett, amely vígan égett. A lángocska a sziklás talajon lassan haladt a puskapor felé. Vajon sikerül-e? Dolf a szájára nyomta a keze hátát, és ijesztő kiáltást eresztett meg, ahogy azt a kalandfilmek indiánjaitól hallotta: huuhuuhuu!

A hídon álló két őr összerezzent, és az erdő felé kémlelt. A fiúk még a lélegzetüket is visszafojtották. A lángocska elérte az edényt…

– Huuhuuhuu! – hallatszott a vészjósló kiáltás a bokrok közül. Az őrök egymásra néztek, gyanakodva az erdő felé kémleltek, és akkor…

– Buuummmmm!!! Működött! Vastag, sötét füst terjengett szörnyű

bűzt árasztva. A megdöbbent fiúk szoborrá merevedtek, de Dolf rájuk kiáltott:

– Gyertek! És erre a füstön keresztül előretörtek.

A rémült őrök valahogy így látták a jelenetet. Először az a szörnyű hang, majd egyszerre hatalmas dörrenés. Füstfellegek gomolyognak a tisztás felett. A füstből aztán kiválik egy ördög meg még egy meg még egy, egyre több ördög. Kicsinyek voltak, feketék és csíkosak, és szarvuk volt. Fogukat csikorgatták, visítoztak, és ijesztő gyorsasággal közeledtek. Az őrök megbénultak a félelemtől, csak lassan fogták fel, hogy az ördögök átjönnek a felvonóhídon, egyenest feléjük. A pokol démonai jöttek el értük! A katonák üvöltve megfordultak, még jobban kitárták a kaput, és berohantak az udvarra.

– Istennek szent anyja, segíts! Mögöttük tizenhét borzalmas kinézetű ördög

rohant be az udvarra. A legelsőnek, a legnagyobbnak rettenetes fehér szarv volt a homlokán, és villogó kést lóbált. Mindegyik ördög kiabált, üvöltött, sivítozott. Sikoltozni kezdtek az udvaron tartózkodó férfiak, nők és gyerekek is. Mindent kiejtettek a kezükből, vedreket, tálakat, nyergeket, hajtószíjakat, és tizenkétfelé szaladtak szét, a sivítozó démonok meg a nyomukban. Egyik asszony térdre borult, de három ördög átgázolt rajta. Egy szakállas harcos, akit a legnagyobb ördög kergetett, hirtelen megfordult, és a kardjához kapott, a szörnyű démon azonban nekiugrott, csupasz kezébe döfte fénylő kését úgy, hogy az

ember üvöltve tántorodott hátra. Az ördög tüstént a mellére telepedett.

– Kegyelem, kegyelem… mentsetek meg! Szőrös láb érintette meg a fülét, az ember

ijedtében majd szörnyethalt. – Hol vannak a foglyok? – sikoltotta az ördög az

arcába. – Az ötven szent gyermeket akarjuk. Az ő ártatlan vérüket akarjuk inni.

A démon felugrott, és megrángatta az elesett katona páncélingét.

– Állj fel, és vezess a szent gyermekekhez. Gyorsan, vagy a pokol kénköves lángjai közé vetlek, te átkozott bűnös!

Az ember négykézláb igyekezett megszabadulni kínzó szellemétől. Közben az udvarban óriási lett a kavarodás. Az ördögök ráugrottak a kiáltozó férfiakra, nőkre és gyermekekre, az apró fekete kezek összevissza lökdöstek és csipkedték őket. A várbeliek alig mertek védekezni. A lakótoronyban kinyílt néhány ablak. Rémült, sápadt arcok néztek ki, aztán gyorsan újra visszahúzódtak. Scharnitz gróf megjelent az első emelet faerkélyén.

– A gyerekeket, a szent gyerekeket akarjuk! – süvöltötte Dolf. A kiáltást átvette a többi ördög is, akik őrültként kergetőztek az udvaron, maguk előtt hajtva szabadokat és jobbágyokat egyaránt.

– Adjátok oda nekik a gyerekeket – üvöltött a gróf, aki rémülettel látta, hogyan válik a vára a pokoli hatalmak prédájává. Különben nagyon jól el

tudta képzelni, hogy az ördögöknek inkább kell az ártatlan gyermekek vére, mint az olyan megrögzött bűnösöké, amilyen ő maga.

Egy ezüstkereszt csattanva hullott Dolf lába elé. Odébb rúgta, mert egészen beleélte magát a szerepébe. A harcos előtte rohant a szárnyépület felé, ép kezével vadul hadonászott, véres nyomot hagyott maga után. A toronyból nyílzápor zúdult az udvarra, amíg ugyanaz a mély hang fel nem ordított:

– Hagyjátok abba, ostobák! Az egyik nyíl vállon talált egy asszonyt. Néhányan a kápolnában kerestek menedéket,

ahova az ördögök nem követték őket. A földet vérfoltok borították, mert az ördögök összevissza hadonásztak késeikkel és éles köveikkel, hogy minél nagyobb riadalmat keltsenek. Dolf táncolva, óbégatva követte a harcost, mint valami szédült vadember.

– Gyorsan adjátok oda nekik a gyerekeket! – dörögte a hang újra az erkélyről.

Kitárult egy dupla ajtó, s ott álltak az elrabolt gyermekek. Mind az ötvenketten. Amikor megpillantották az ördögöket, akik értük jöttek, nagyon megrémültek, és legalább olyan hangosan sikoltoztak és kiabáltak, mint a vár lakói.

Dolf gyorsan előrelépett, és odavetette Franknak: – Maradjatok nyugton! Mi vagyunk. – A tímárinas

csak most ismerte meg a barátját.

Carolus Bertho karját rángatta. – Gyertek… Ez csak csel. Azért eltartott egy darabig, amíg mindegyik

gyerek megértette, hogy a démonok nem igaziak, és abbahagyták a védekezést.

Az ördögök megkapták, amit akartak. Körülvették a kis foglyokat, és maguk előtt hajtották őket, ki a kapun, át a felvonóhídon, be az erdőbe. A várbeliek megkönnyebbülten bámultak utánuk, bár még mindig reszketett a lábuk.

Az ördögök látogatása után elképzelhetetlen volt a felfordulás a macskaköves udvaron. Egy eltört kés, vérnyomok, fácántollak, no meg mindaz, amit a szolgák első rémületükben elejtettek: törött tálak és korsók, összetaposott kenyerek, egy gazdátlan cipó…

Az ötvenkét kis rabszolgát gyorsan bevezették az erdőbe, a lehető legmesszebbre a vártól. Útközben az ördögök felkapkodták elrejtett ruháikat. Most már nem fáztak, folyt a veríték csíkos testükön. Néhány megszabadított gyerek még mindig nem értette, hogy elrablásuk a valóságban óriási móka volt, és jajgatva, imádkozva futottak a démonok előtt. Frank egyiktől a másikhoz szaladt, hogy megnyugtassa őket, de a szarvas ördögök borzasztó látványt nyújtottak, és a gyerekek alig akarták hinni, hogy ezek a társaik. Carolus boldogan lépegetett barátja, a nagydarab Bertho mellett.

– Rudolf meg én együtt gondoltuk ki az egészet, és én gondoskodtam az álruhákról. Bertho, nem örülsz?

De még milyen boldog volt az ötvenkét megszabadított gyerek! Megölelték mocskos megmentőiket, és rögtön a gyereksereg nyomába akartak eredni, Dolf azonban nem engedte.

– Azokat még ma éjjel beérjük. Egyelőre bújjunk el az erdőben. Senkinek sem szabad meglátni bennünket. Romhildnak meg a darabontjainak azt kell hinniük, hogy az ördögök egyenest a pokolra vitték a gyerekeket. Ha meglátnak a völgyben, azonnal rájönnek, hogy bolonddá tettük őket, és akkor jaj nekünk!

Így aztán megbújtak, éhségüket bogyókkal verték el, meg a lepényekkel, amelyeket a megmentők vittek magukkal. Csak alkonyatkor merészkedtek le a hegyoldalról. Reggel felé érték el a gyerekhadsereg előző esti táborát. Ott aztán behúzódtak az erdőbe, hogy aludjanak néhány órát.

Most már vagy tíz kilométernyire voltak a vártól, így aztán még aznap délben útnak mertek indulni, abban a reményben, hogy a főcsapatot is utolérik, mielőtt leszállna az este, és mielőtt kijutnának a völgyből.

Az ördögök levették a jelmezüket, és felhúzták saját ruháikat, de a zsíros fekete festék csak nehezen jött le a testükről. Marékszámra

használták a száraz füvet és mohát, de csakúgy néztek ki, mint a kéményseprők. A lepények elfogytak. Vadászni nem volt idejük. Szomjukat egy pataknál oltották, aztán továbbsiettek, a gyerekhadsereg hatalmas tömege után. Késő este végre megpillantották a távolban égő tüzeket. A tábort újra meredeken emelkedő hegyek alján ütötték fel; ez volt a hatalmas Karwendel hegytömb utolsó vonulata. A menekültek a fáradtságtól támolyogva, porosan-piszkosan érkeztek meg a táborba. 198

Carolus már alig tudott járni. Egyenest a sátorhoz tartott, kikapott Anselmus páter kezéből egy darab húst, bebotorkált a sátorba, és két harapás között elaludt. Egyetlen szót se szólt. Hilde, aki két napja hiába kereste, örömében és izgalmában sírva fakadt. Vizes ronggyal simította át piszkos arcát, a fiú észre sem vette. Frieda sírva borult barátnői nyakába, és enni kért. Bertho, Willem és Carl lerogyott az útjukba eső első tábortűz mellé, és kérve nyújtották ki kezüket a nyárs felé. Mind ki voltak éhezve.

Az elrabolt gyerekek visszatérése óriási izgalmat keltett a táborban, de senki sem kapott minden kérdésére választ. A megmentők és megmentettek már megszólalni sem tudtak. Csak harapni akartak valamit, és aztán aludni, aludni!

Dolf, Péter és Frank meghallották a szamár bőgését. Megtalálták Mariecke és Leonardo

tábortüzét, lehuppantak, vízért kiáltottak, és olyan mohón kortyolták a forró levest, hogy megégették a szájukat. Mariecke megragadta Dolf fekete kezét, és boldog örömében megcsókolta. Leonardo egy szót sem szólt. Megölelte Frankot és Pétert, és nagy szemeket meresztett Rudolf van Amstelveenre, aki épp lehúzta égő lábáról a nyúlprémes bocskort. A diák csak nehezen tudott megszólalni:

— Szóval mégis sikerült… Máskor oly gúnyos hangjában csodálat érződött. Dolfnak ahhoz sem volt ereje, hogy elmondja,

miként történt. Azon mocskosan a feje alá gyűrte a dzsekijét, és elaludt. Félálomban mintha távolról hallotta volna Leonardo hangját:

– Már elveszettnek hittünk… Aztán semmi másra nem emlékezett. Az anyjáról

álmodott, az otthoni fürdőszobáról. A zuhanyról, ami elromlott, és csak hideg vizet adott, akárhogy kinyitotta is a meleg csapot…

Ugyanis hirtelen zuhogni kezdett. 13. VÁNDORLÁS AZ ALPOKON ÁT Hosszú-hosszú sorban vonult át a

gyerekhadsereg a Karwandel hegytömbön, keskeny ösvényeken, utakon, amelyek alig érdemelték meg ezt a nevet, vad hegyi patakok mentén, sziklákon és hasadékokon át, sűrű erdőkön, tüskés bozótokon, köves hegyoldalakon és hegyes szikladarabokon. Egyre hidegebb és

hidegebb lett. Semmilyen bajt nem kerülhettek el. És egyre csak esett.

A sziklák sírtak. Körös-körül a víz zúgását, mormogását, csobogását hallották. A laposokon bokáig süllyedtek a sárba. A szárított élelmiszerekkel teli csomagok magukba szívták a nedvességet, és ólomnehezek lettek. A rosszul cserzett bőrből készült cipők dagadt lábukra ragadtak, bűzlöttek, és feldörzsölték a lábujjaikat. Sár tapadt a kezükre, a ruhájukra, a hajukba. A nyilak meggörbültek a tegezekben. A kenderkötelek összezsugorodtak, és a húsukba vágtak. Már menet közben a kőkemény lepényeket rágcsálták, hogy elverjék az éhüket, hisz alig találtak száraz fát a tűzrakáshoz. Ha éjszakára mégis tüzet akartak gyújtani, vastag fákat kellett kivágniuk, mert azok gyantás belseje még csak meggyulladt valahogy. A rőzse ugyanis csöpögött, és a fű, amit gyújtósnak használtak, nem akart tüzet fogni. A tűzkövek szikrái kialudtak a folyton szakadó esőben. A tábortűz meggyújtásához és ébren tartásához nagy találékonyságra és szerencsés kézre volt szükség.

Carolus csupa mókás bolondságot talált ki, hogy megóvja kis alattvalóit a napokig tartó levertségtől. De ebben a hegységben nem volt erős nád, amiből kis ereszeket lehetett volna fonni. Nem volt fűzfavessző, hogy szélfogókat készítsenek. A szerencsések este reszketve, bőrig ázva és

fáradtan másztak be mindenféle lyukakba és hasadékokba, vagy a csöpögő fák alatt próbáltak védett hálóhelyet keresni. A legtöbbjüket azonban szabadon érte a hideg eső, az éles szél, a mindent átjáró nyirkos hideg. Lábuk megcsúszott a síkos zergeösvényeken és nyirkos sziklákon. Minden órában történt baleset, egy-egy gyerek a mélybe zuhant, nyakát törte, vízbe fulladt, vagy a lezuhanó kövek ütötték agyon. Köhögtek, csurgott az orruk, levegő után kapkodtak, reszkettek a hidegtől és a láztól, úgy keresték a felfelé vezető utat, és egyre magasabbra kapaszkodtak. Csak az a soha nem halványuló remény tartotta őket talpon, hogy a hegylánc túloldalán kellemesebb lesz az idő.

Vajon hány gyerek halt meg ezen a végtelen három napon, amíg felértek a csúcsra? Dolf nem tudta. Életét kockáztatta, hogy megmentsen ötvenkét gyereket Romhild von Scharnitz gróf mohó markából. De ezeket az áldozatokat nem tudta megmenteni. A gyereksereg túl nagy volt. Sem ő, sem a barátai nem lehettek ott egyszerre mindenütt. És mások is meghaltak, nemcsak akiket baleset ért: tüdőgyulladásban, a kimerültségtől, szívbénulásban és a részvétet nem ismerő és kegyetlenül lesújtó anyatermészet egyéb cselvetései révén. Vadállatok támadtak rájuk, kígyók marták meg őket, kőlavinák zúzták össze néhányukat. A fejük fölött ragadozó madarak köröztek. Bertho, aki a hátvédben volt

rendfenntartó, megölt ugyan egy sast, amely fényes nappal támadott meg egy lemaradó apróságot, de a gyerek olyan súlyosan megsérült, hogy még aznap este meghalt. És Bertho is újabb sebhelyre tett szert.

Ezen a szürke napon hamar alkonyodott – és hosszú volt az éjszaka. Leonardo, aki elöl haladt, kicsit magasabban észrevett egy majdnem sík hegyi legelőt, mely alkalmas volt a táborozásra. Willemnek feltűnt, hogy a körülöttük lévő hegyoldalak teli vannak nyílásokkal és barlangokkal; bement az egyikbe, hogy megnézze, megfelelne-e éjszakára a betegeknek – és egy barnamedvével találta magát szemközt. A medve hátsó lábára állt, mellső mancsát fenyegetően lóbálta és morgott. Az állat megijedt, félt az emberektől. Néhány gyerek Willem után szaladt, meglátta a vadállatot, és sikoltozni kezdett. A medvét megrémítették az idegen szagok és hangok, négykézlábra ereszkedett és előretört.

Leonardo már ott is termett – lélekszakadva ugyan, de a sikolyok és „medve, medve, segíts” kiáltások idejében figyelmeztették. Rárohant az állatra, mely morogva ingatta fejét az elesett Willem fölött. A diák dorongjával habozás nélkül lesújtott a medve fejére. Kénytelen volt vele, hisz megígérte. A medve visszariadt, üvöltött, megrázta a sérült fejét, sarkon fordult és elmenekült.

Egyenesen egy csoport gyerek felé rohant, akik kiabálva ugrottak szét. A szegény állat alig látott valamit. Kemény koponyája ütésálló volt, azért mégis érezte a fájdalmat. Bertho és Carolus nyíllal lőtt rá, eltalálták ugyan, de a vesszők nem hatoltak át vastag bőrén, és kopott bundájából lógtak kifelé. Leonardo az állat után szaladt – bár arra gondosan ügyelt, hogy ne érje utol, a halálra rémült medve pedig morogva és tiltakozva mászott fel a hegyoldalon, lába alól apró ágak, sár, kavicsok gurultak le. A sziklák közt eltűnt a szemük elől, és Leonardo visszajött.

A gyerekek csodálattal, de szomorúan fogadták. Willem meghalt, a rémült állat félelmetes mancsa csapta agyon. Három másik gyerek könnyebben megsérült, és életük végéig mesélhették, hogyan támadta meg őket a hegyek között egy vérszomjas medve, hogyan űzték el, és hogyan élték túl a támadást. Szájról szájra járt a hír Leonardo hőstettéről, hogy egy darab fával felfegyverkezve hogyan űzött el egy ház nagyságú, vad medvét. Igazi mesehőssé vált.

Dolf semmiről sem tudott. A tábor másik oldalán tevékenykedett, Frieda, Mariecke és Hilde segítségével megpróbált valami menedéket eszkábálni a köhögő kicsiknek, és nem is figyelt arra, hogy mit kiabálnak feljebb a hegyoldalban. Már megszokta, hogy hétezer gyerek csak pokoli zajjal tud tábort verni.

Az éjszaka többi része viszonylag nyugodtan telt el.

A medve nem mutatkozott többé. A farkasok nem mertek közeledni, mert elriasztották őket a tüzek és a gondos őrség. Leonardo aznap éjjel nem aludt, a tábort járta, felrázta az álomba merült őröket, vigyázott. Dolf még ezt sem vette észre. Mióta Leonardo irányította a rendfenntartókat, Dolf nemigen törődött a dolgaikkal, hisz tökéletesen megbízott a barátjában.

És kutya fáradt volt. Hajnalhasadáskor továbbindultak. Pocsolyák

vizét itták. A vad hegyi patakok és vízesések barnák voltak a kimosott földtől. A víz íze is földre, döglött állatokra, rothadó növényekre emlékeztetett. A füstölt halak már penészedtek, a gabonából készült lepények megpuhultak, és szinte szétestek. A szárított hús megdagadt, és bűzleni kezdett. A szakadatlan záporesők, a csípős szél, a hosszas hegymászás fáradtsága szinte elkábították a gyerekeket. Szívből imádkoztak napfényért, melegért – és csak még több esőt kaptak. A Szűzanyához könyörögtek védelemért, és látták, hogyan járt szerencsétlenül egyik kis vadászuk, aki egy zerge után eredt, és a szakadékba zuhant.

A holtakat alig tudták eltemetni, a talaj rendszerint túl kemény és köves volt. Ilyenkor egymás mellé fektették a kis holttesteket, és

kövekkel borították be őket. De már nagyon vágytak arra, hogy elérjék a hágót, és megláthassák a mögötte elterülő Inn völgyét, nem akartak tehát sok időt tölteni ilyesmivel. És különben is, mi értelme volna a temetéseknek? A dögevők még akkor éjjel széttúrják a köveket, és a halott gyermekek húsából lakmároznak.

Egyre magasabbra és magasabbra másztak. A harmadik napon délfelé a zuhogó záporokat unalmas szemerkélő eső váltotta fel, de még ez is eláztatta és áthűtötte őket. Ráadásul ködbe kerültek. Minél magasabbra jutottak, annál sűrűbb lett az erdős hegyoldalakról felszálló köd. Gyakran még a kinyújtott kezüket sem látták. Néhány apróság rosszul lépett, patakba esett, szakadékba csúszott, elvesztette a kapcsolatot a többiekkel, és eltévedt. A meghűlés bármi másnál jobban próbára tette őket. Éjjel-nappal rázta legtöbbjüket a köhögés. Tüsszögtek, szipákoltak, fájós torkukat köszörülték. Könnyező, lázas szemmel nézték körös-körül a kőtömegeket, amelyek titokzatosan emelkedtek ki a ködből, és ugyanilyen titokzatosan tűntek el mögöttük. De azért tovább vonultak, egyre magasabbra és magasabbra, semmi sem tarthatta vissza őket Jeruzsálembe mentükben.

Frieda méheket fedezett fel – és vadmézzel teli faodúkat. A méz jó a gyulladt torokra, összetrombitált hát egy csapat fiút meg lányt, és életüket kockáztatták, hogy kirabolhassák az

odvakat. A méhek sok gyereket megcsíptek, egy bele is halt. De a csöpögő mézes lépek megkönnyebbülést hoztak a betegeknek.

A harmadik nap késő délutánján végre elérték a hágót. Még mindig köd volt. Az alattuk elterülő völgyet vastag felhőréteg fedte, úgyhogy alig érzékelték, hogy fenn vannak. A szél elcsendesedett, az eső elállt, azért mégis minden csöpögött.

Csak abból érezték, hogy legyőzték a hegység egyik oldalát, hogy most már lefelé mentek.

A leereszkedés is megkövetelte a maga áldozatait. A keskeny út ide-oda kanyargott a hegyoldalban, és olyan síkos volt, mint egy jégpálya. Alig tudták, hova lépnek még öt méterre sem lehetett látni, és a kanyarok mindig váratlanul jöttek. Sokszor előfordult, hogy egy gyérei megcsúszott, tíz métert gurult lefelé, nekiütődött egy fatörzsnek, aztán zokogva, törött csontokkal fekve maradt. Az erősek: a rendfenntartók, a halászok, vadászol• és tímárok keresve és kiabálva járták a hegyoldalt, é; felhozták őket. Sok száz nagyfiú és lány cipelt sebesült beteg vagy síró apróságokat. Éneklő, imádkozó kereszté; vitézekből teherhordó állatokká változtak. A második ökröt a tetőhöz közel vesztették el, egy alattomos, mély szakadékban. Olyan mély volt, hogy nem érhették el ι lezuhant állatot, és hiába bőgött, ott kellett hagyniuk Bertho kilőtt egypár

nyilat a mélybe, remélve, hogy megölheti, de hasztalan. Kénytelenek voltak a tehetetlen súlyosan sebesült ökröt sorsára hagyni. Dolf bízott benne hogy a vadállatok hamarosan megszabadítják szenvedéseitől.

Lefelé ereszkedtek. Néha túl gyorsan, és ez balesetekkel járt. Az ösvény éles kanyarjaiban az ázott hegyoldal kicsúszott a lábuk alól. Öt gyerek azért halt meg, mert mérges bogyókat evett. Amikor beesteledett, sokkal korábban, mint máskor, az erősen lejtős erdőben kellett tábort ütniük, mert a Karwendelnek ez a fele csupa fákkal borított meredek hegyoldalból állt. A nagy nehezen meggyújtott tüzek erősen füstöltek, és alig adtak valami meleget. Dolf kölcsönadta egy reszkető gyereknek a vízhatlan dzsekijét, bőrig ázott, vacogva ült a parázsló tűz mellett, és haragudott Miklósra, a bárógyerekekre meg a két szerzetesre, akik most a jó meleg és száraz sátorban tanyáznak. Uralkodnia kellett magán, hogy fel ne ugorjék, és oda ne rohanjon a sátorhoz. Legszívesebben hajánál fogva rángatta volna elő az elit csapatot. De hát milyen jogon kifogásolja az önzésüket? A sátruk státusszimbólum. Hiába nem tudott a többi gyerek elaludni, mert reszketett a hidegtől, egyiküknek sem jutott volna eszébe, hogy tiltakozzék ez ellen az egyenlőtlenség ellen: beleillett a világképükbe.

Vajon Dolf századában másképp lenne? Hiszen a huszadik század világában is hány nagy hatalmú ember és államfő él remekül, miközben a népet éhség, nyomor és szegénység tizedeli. Aki azokban az országokban felkelést mer szítani, azt bebörtönzik, megkínozzák, meggyilkolják. A huszadik század – Dolf nemegyszer látott ilyesmit a televízióban – nem jobb, mint a tizenharmadik, még csak nem is műveltebb. Az emberek ugyanolyanok maradtak: hazugok, önzők és kegyetlenek. Dolf világában is előfordult, hogy egész vidékeket pusztítottak el, és népeket irtottak ki egy eszme, a zsákmány, a hatalom kedvéért. A huszadik században nagyobb az ellenállás a kizsákmányolás és parancsuralom ellen, de a népesség is négyszer annyi, mint a középkorban. Dolf korában kifinomultabbak az elnyomás módszerei, végeredményben azonban ugyanaz, ha hüvelykszorítóval és izzó vassal vagy villamos berendezésekkel kínoznak egy ellenállót. Valójában nem is olyan nagy a különbség a korbáccsal fenyegetett jobbágy és a munkanélküliséggel fenyegetett gyári munkás között.

Mindkettőt kizsákmányolják és féken tartják. A jobbágyot az egyházi szertartásokkal és a mennyország ígéretével, a huszadik századi munkást meg a totóval és a pótszabadsággal – végül is egyikük sem szabad. A huszadik századi

munkásnak és a középkori jobbágynak, akit Dolf a mezőn robotolni látott, egyaránt gondoskodnia kell a létfenntartásról, ezért engedelmeskednie kell a hatalom birtokosainak.

Bár ezek a gyerekek hisznek egy mesében, mégis szabadok! Kínozza őket az időjárás, ki vannak téve vadállatok támadásainak és nélkülözéseknek, ezer veszély fenyegeti őket, de maguk döntötték el, hogy Jeruzsálembe akarnak menni. Ez a sok árva és hontalan, szökött kis jobbágy mind önkéntes. Maguknak kell viselniük önként hozott döntésük következményeit. Tudják, hogy elpusztulhatnak a hosszú úton, mégis továbbmennek, mindig csak előre. Aki nem akar továbbmenni, lemaradhat, vagy más célt kereshet, mint Fredo és nyolcszáz követője. Dolf úgy érezte, belülről hirtelen átmelegszik, ahogy megérti, mit is jelent ez a gyerekhadsereg. Ezek a gyerekek nyomorult életükben először dönthettek önállóan, és ez elég volt ahhoz, hogy az elhanyagolt árvákból és kizsákmányolt robotosokból olyan hadsereget kovácsoljon, amelyet semmilyen veszedelem, semmilyen nehézség nem tarthat vissza attól, hogy továbbhaladjon kitűzött célja felé. Nem lehet puszta kegyesség, ami hajtja őket.

A keresztes hadjáratok már több mint egy évszázada megkezdődtek, rég túljutottak a csúcson. A felnőtteknek már nem sok kedvük volt

hozzá. De a gyerekeknek igen! Megérezték a szabadság leheletét, a más, jobb élet lehetőségét.

Egész biztos, hogy Anselmus becsapja őket. Dolf még mindig képtelen volt kitalálni, mi vár a gyerekekre Génuában. Az biztos, hogy csoda nem. Arról azonban meg volt győződve, hogy ott valami döntő dolog történik. És akkor újra választaniuk kell. Kíváncsi volt, hogy az egyes gyerekek hogyan döntenek majd a jövőjükről.

Micsoda erő lakozik egy ilyen szabad gyermekben! Mennyi kitartás és idealizmus! Dolf, akármilyen átfázott és fáradt volt is, hirtelen büszke lett ezekre a gyerekekre, a bátorságukra és arra, hogy eltűrik a szenvedéseket. Most megértette, miért kellett melléjük állnia. Megérdemlik.

Másnap este elértek a hegység lábához, és az Inn széles völgyében üthettek tábort. A Karwendel, az Alpok első magas küszöbe mögöttük volt.

Sok gyereket vesztettek, Dolf becslése szerint legalább száz volt az áldozatok száma. Mariecke, aki jól viselte az utat, segített a betegápolóknak. Dolf hosszú idő után újra találkozott Tádé atyával. A szerény pap bizonyára a hegyi ösvényeken is derekasan viselkedett, és a maga sajátos, csendes módján sok-sok gyerek életét mentette meg, de Dolf mindebből semmit sem vett észre. A gyerekhadsereg nagy volt, ezért könnyen előfordulhatott, hogy valaki napokig nem látta a legjobb barátait. Dolf csak most tudta meg, hogy

Willem, akit szintén Scharnitz várából szabadított ki, meghalt a Karwendelben. Willem mit sem sejtve lépett be egy medve barlangjába, hogy alvóhelyet keressen néhány elgémberedett gyereknek, és… Dolfot mélyen megrázta a sors iróniája.

– Ha nem szabadítom ki a várból, ma is élne – motyogta fojtott hangon. – Most pedig halott, és értelmetlen, félelmetes halált halt…

Tádé atya vigasztalóan tette rázkódó vállára a kezét. És mintha csak kitalálta volna, mire gondol a fiú, csendesen megszólalt:

– Ne sírj, fiam. Willem szabadon halt meg. És most Istennél van…

A táborban a veszteségek ellenére vidám volt a hangulat. Egy hét alatt két olyan hőstettet is végrehajtottak, amely a gyerekek képzeletében hamarosan legendává vált. Két hőstettet: Scharnitz várának megtámadását és Leonardo harcát a barnamedvével. A gyerekek jóformán másról sem tudtak beszélni, és úgy adták tovább egymásnak a történeteket, mintha csak bárdoktól hallották volna.

Dolf scharnitzi csele remek tréfa volt, amin szívből lehetett nevetni. Leonardo dorongja pedig, amely olyan keményen csapott le az ijedt medve fejére, hogy az állat dörmögve gyorsan elmenekült, egy mesebeli óriás fegyverévé vált a szemükben.

Az Inn völgye széles, meglehetősen lankás és nagyon termékeny volt. Tizenöt mérfölddel odébb feküdt Innsbruck pompás városa. Innsbruck mögött

pedig újra ijedelem várta őket: a toronymagas hegyek, amelyek lezárták a Lombardiába vezető utat. A gyerekek egy nappal a Karwendelen való átkelés után érték el a régi várost. Innsbruck polgárai vendégszeretettel, sőt tisztelettel fogadták őket. Élelmiszereket hordtak a táborba, és szétosztották a gyerekek közt. Sok idő óta először kaptak újra zöldséget, az apróságok meg tejet.

Végre kibukkant a nap is, és a hosszú, széles völgy aranyfényben fürdött.

Megszárították átázott ruháikat, rendbe hozták a nedvességtől megkeményedett lábbeliket. A városi felcser meglehetősen durván ugyan, de kezelte és sínbe tette a törött végtagokat. A püspök kijött palotájából, hogy megáldja a gyermekhadsereget. A három birkát, melyek csodával határos módon átjutottak a Karwendel hágóin, eladták egy hentesnek, és az árukon füstölt sonkát és kolbászt vettek. A gyerekhadsereg újra lélegzethez jutott, derűlátásuk visszatért. A Karwendel keményen csapott le rájuk, de bátorságuk nem tört meg. Csupa bizakodással tekintettek a Brenner-hágón való átkelésük elé.

Dolf a táborban kószálva összefutott Carolussal. – Minden rendben? – kérdezte jókedvűen. A kis király ragyogó mosollyal nézett rá. Dolfnak

hirtelen eszébe jutott valami. – Carolus, már régóta meg akartam tőled

kérdezni valamit. Hogy kiáltottak ki téged

Jeruzsálem jövendőbeli királyává? A gyerekek választottak meg?

– A gyerekek? Dehogyis ők. – A kis kecses Carolus kihúzta magát. – Marburg grófja jelölt ki, akinek az apródja voltam. Ez igazán nagy megtiszteltetés. Ugyanis négy apródja volt, köztük én a legfiatalabb. A másik három borzasztóan irigyelt.

Dolf leült, és maga mellé húzta a kis királyt. – Tehát te nem szöktél el hazulról, mint Fredo? – Hát hogy tehettem volna olyat, mikor hűséget

esküdtem az uramnak?! Marburg grófja azért küldött a gyerekhadseregbe, hogy vigyázzak a lányára, Hűdére, aki Jeruzsálem királynéja lesz…

– Várj csak egy kicsit! – kiáltott fel Dolf, akinek eszébe jutott egy régi emlék. – Szóval téged úgy küldtek. Marburg grófja küldött, aki a lányát is elküldte… Ha jól értem, az érsek egyetértésével.

– Igen, az érsek megáldott minket, és Miklós különös figyelmébe ajánlott.

– Csakhogy Jeruzsálemnek van már királya. Nem úgy értem, hogy a szaracénok közül, hanem egy keresztény nemesúr, akinek ez a címe.

– Persze, de amíg a város török kézen van, az úgyis csak formaság. Csak öröklött cím, semmi más. Én leszek az új, az igazi király.

Ez mintha magasabb politika lenne, gondolta Dolf. A németek meg akarják vetni a lábukat Palesztinában. Abban reménykednek, hogy a

gyerekeknek Isten segedelmével csak sikerül elűzniük a törököket, és akkor jöhetnek az igazi urak. Carolus csak jelentéktelen gyalog az ó sakkjátszmájukban. Megpróbálják a szekerük elé fogni Istent, aki Miklósnak csodákat ígért!

– És kicsoda Jeruzsálem névleges királya? – kérdezte.

– Nem tudom pontosan, annyian viselték már ezt a címet. Valami frank nemesúr.

Hát persze, gondolta Dolf, és azt akarják, hogy német, vegye át a helyét. És nemcsak formálisan, a címet, hanem az uralmat is a felszabadított város fölött.

Dolf azon csodálkozott legjobban, hogy felnőtt, hatalmas férfiak, mint Marburg grófja vagy a kölni érsek, és még ki tudja, hány intrikus, hisznek a gyermekek keresztes hadjáratának sikerében. Az érsek nyilván Anselmusszal és Johanisszal együttműködve szervezte meg a dolgot. Egy ekhós szekeret, egy ökörfogatot és egy katonai sátrat ajándékozott Miklósnak. Marburg grófja nem habozott velük küldeni a kislányát és egyik apródját… Hát egy csöpp eszük sincs?

De talán a két úr maga is kételkedett a vállalkozásban; és alig reméli, hogy a gyerekek elérik a Szentföldet. Sosem lehet tudni… Ha sikerül, ha megtörténnek az ígért csodák, akkor a két úrnak bizony nem csekély beleszólása lesz a dolgok alakulásába! Valószínűleg így

gondolkodtak. És hogy ebbe a keresztes hadjáratba esetleg belepusztul nyolcezer gyerek? Ugyan ki törődik ilyesmivel?! Lehet, hogy azt is gondolták: túl sokan élnek a vidéken, csak úgy hemzsegnek a csavargók és árvák, így legalább szépszerével megszabadulnak tőlük.

Dolfnak olyan gondolata is támadt, hogy a két pompás gyereket politikai végcéljuk megvalósítására választották ki. Marburgi Hildét, a fáradhatatlan főnővért, ezt a büszke, szigorú és nagyon kedves kislányt, akinek ezer között sincs párja. Vajon az édesapja nem szerette Hildét, hogy kitette egy ilyen út rémségeinek? Valószínűleg keveset törődött a gyerekkel, csak egy olyan lány volt a szemében, akit később előnyösen lehet férjhez adni, olyan vagyontárgy, amivel hatalmat és befolyást lehet vásárolni.

És Carolus! Lehet, hogy a legfiatalabb apród volt a gróf udvarában, alig több szolgánál, de a gróf nyilván látta, hogy a fiú bátor, hűséges és becsületes. Az ilyet aztán lehet használni! Te jó ég, milyen furcsán gondolkodtak a középkorban. Nem csoda, hogy a nagyurak körében olyan népszerű volt a sakk; a való életben embereket, gyerekeket, egész hadseregeket használtak sakkfiguráknak.

– A sátorban már egyáltalán nem jó – kezdett Carolus hirtelen panaszkodni. – Anselmus és Johannis állandóan marakodnak. Anselmus mindig

csak sietne, Johannis meg nem, ő azt mondja, hogy a gyerekeknek néha pihenniük is kell.

Dolf erre mégiscsak felkapta a fejét. Carolus kéjjel folytatta, mert nem szerette Anselmust:

– Miklós könyörgött nekik, hogy őrizzék meg a békességet. Rossz hatással lenne a gyerekekre, ha észrevennék, hogy a két szerzetes veszekszik. Johannis nagyon kedves, nem? Azt hiszem, jó ember. – Úgy?

– Persze Anselmus is – tette hozzá Carolus sietve, de úgy, mintha nem gondolná komolyan. – Nagyon jámbor és elég szigorú. Erre azonban szükség is van, mert annyi a nyűgös, komisz gyerek köztünk, aki senkire sem akar hallgatni. Érdekes, Johannisnak és különösen Tádé atyának azért még ezek is szót fogadnak, pedig ók nem is olyan szigorúak és kemények. Hát nem furcsa?

– Min veszekszenek? – kérdezte Dolf. – Azt sem értettem pontosan. Valami Boglión.

Johannis mindig azt mondja: Boglio igazán meg fog várni. De Anselmus fél, hogy Boglio nem fog várni, olyan sokáig nem. Hát értesz ebből valamit?

– Nem – mondta Dolf –, de majd kiderítem. Még sosem hallotta a Boglio nevet. Olyan

olaszosan hangzott. Továbbvonultak, újra a hegyek közé. Kínlódva

másztak egyre feljebb a kanyargós úton. Az út meredek volt, rossz, teli kátyúkkal, kövekkel, és sűrű erdő vette körül. Sütött a nap, a megszáradt

sárból por lett, amit felvert a sok ezer láb. A por az orrukba ment, kaparta a torkukat, szúrta a szemüket. Még magasabbra másztak, ahol rovarok gyötörték őket, éles kövek vágtak a lábukba, megkínozta őket a forró napsütés és az árnyékos helyek hűvöse. Méterről méterre emelkedtek. Minden lépés magasabbra vitte őket, akármilyen rövid, lassú lépések voltak is, melyeket csak nagy keservesen tudtak megtenni.

Négy-ötszáz méterre kapaszkodtak a völgy fölé. Ha egy-egy tisztásra értek, lenézhettek az alacsonyabban fekvő erdőkre és lent a mélyben a vendégszerető Innsbruckra, ahol vagy húsz gyereket ott kellett hagyniuk a kolostorban.

Addig másztak, amíg az út egy széles fordulója el nem rejtette előlük a várost. Most újra komor hegyvidék vette őket körül, toronymagas sziklák, vadállatoktól hemzsegő erdők, csobogó vizek, évszázados fenyők, tüskés bozót, lágy moha és mindenütt, mindenütt virágok. Sasokat láttak és rókákat, ölyveket és zergéket, pisztrángokat a folyókban és mormotákat a sziklák között. Pompás és rémisztő volt a környező hegység. A táj lenyűgözően szép volt, ijesztően fenyegető, egyszerre nagyszerű és félelmetes. Dübörgő vízesések és halotti csendes tavacskák mellett mentek el. Találkoztak egy birkapásztorral meg a nyájával, és egy nappal később hat útonállóval, akiket úgy megrémített a hatalmas gyerektömeg,

hogy elmenekültek. Láttak hegyi lakosokat, akik nem értették, mit keres ott az a vég nélküli gyerekmenet, és félelmükben kővel dobálták őket. A vadászok nyilakkal válaszoltak az ellenségeskedésre, hogy megmutassák, a gyereksereget nem lehet büntetlenül bántalmazni. Ezután békén hagyták őket a hegylakók.

Szakadékok és szurdokok mellett mentek el, függőleges sziklafalak alatt és hullámzó, virágos réteken. Akadályokon és földcsuszamlásokon másztak át, megbotlottak a fák gyökereiben, kígyómarásokat vágtak ki. Elszaggatták a ruhájukat, elhagyták a lábbelijüket. Penészes lepényt, bűzlő halat ettek, meg zergék és hegyi kecskék friss húsát. Jéghideg vizet ittak, amitől megfájdult a hasuk. Dolf kényszerítette őket, hogy eldobják az ételt, ami a nedvesség miatt megromlott – így ismét éheztek. Carolus és a vadászai, Péter és a halászai megtettek minden tőlük telhetőt. De a vad patakokban csak nehezen bírták ki félóránál tovább, a jéghideg vízben elgémberedett a lábuk. Madarak! Mennyi volt a madár ebben a világban! Nagy csapatokban köröztek a szakadékok fölött, ezrével fészkeltek az erdőkben, százával keresgéltek a hegyi réteken. A gyerekek megfogtak, lelőttek és levágtak minden madarat, amit csak el tudtak kapni, gyakran százával. Dolfnak rosszulesett, mikor Carolus nevetve tekerte ki egy vadgalamb nyakát, ez

azonban azt jelentette, hogy aznap eggyel több gyereknek jut vacsora.

Csak másztak, másztak kilométereken át, sok száz méterrel magasabbra, aztán újra leereszkedtek a következő völgybe, a következő tajtékos folyóhoz. Gyakran órákig tartott, amíg átkeltek egy-egy tomboló folyócskán. Az erősebb gyerekeknek láncot kellett alkotniuk, hogy a kicsik ebbe kapaszkodva jussanak át a túlsó partra. A hajdani hidakat legnagyobbrészt elsöpörte még a tavaszi áradás. Néha meg-megszakadt a gyerekek lánca, és az ár ötöt-hatot is magával ragadott, úgyhogy csak nagy nehezen sikerült megmenteni őket. A víz ugyan sosem volt mély, de hihetetlen erővel csapódott nekik, és jéghideg volt, a lábuk meg alig talált kapaszkodót a síkos, kavicsos mederben.

Hálókat feszítettek ki a két part között. Életveszélyes volt, mégis így néhány óra alatt sok száz pisztrángot foghattak. Zergékre, kőszáli kecskékre, hegyi kacsákra vadásztak. Néha éheztek, de a gyakorlott vadászok, az edzett halászok minden erejükkel igyekeztek, és némelyik estén bőségesen jutott ennivaló. Végül senki sem veszett éhen. Igaz, azért voltak, akik meghaltak, mert lezuhantak, vérmérgezést vagy olyan betegségeket kaptak, amelyeknek a nevét sem ismerték.

Dolf akaratlanul is élvezte az utazást. Sohasem ismerhette ilyen vadnak, érintetlennek, tisztának és emberektől meg nem rontottnak az Alpokat. Micsoda világ! A hegyekben nincsenek benzinkutak, ipari városok. A fennsíkokon nincsenek toronyházak és nyaralófaluk. Csak itt-ott egy csomóban parasztok vagy birkapásztorok szegényes kunyhója, várak a völgyek fölött, a termékeny helyeken kevés szántóföld, és különben lakatlan a vidék. Itt az állatok uralkodnak, a vadul burjánzó növények, a mindenütt jelenlévő sziklák. Nincsenek alagutak és aszfaltozott utak, csak kanyargós ösvények, amelyek olykor a semmiben érnek véget, úgyhogy néha már nagy utat kellett megtenniük visszafelé. Aztán a híd nélküli vad horhosok, amelyeken azonban mégis át kellett valahogy kelni. Nincsenek duzzasztógátak, vízi erőművek. Semmi, csak a nyers hegyvidék, kérlelhetetlen, kőkemény, amely próbára teszi erejüket és bátorságukat.

Így keltek át a Brenneren, és a gyereksereg alig tűnt fel kisebbnek, pedig most is sokat elvesztettek közülük. Minden gyerek tele volt kék foltokkal, hegekkel és daganatokkal. A bárócsemeték szép ruháinak fénye is eltűnt. Johannis páteron rongyokban lógott a csuhája. Miklós jobb szeme bedagadt egy méhcsípéstől (bolondult a mézért). Mariecke elhanyagolt városi gyerekből hegyi nimfává változott, aki súlytalanul ugrált a sziklákon,

és nevetése még a hegyi patak csobogásából is kicsengett. Az Alpok elnyelték az ellenállásra képtelen, gyenge gyerekeket, de a többieknek friss húst, állatbőröket és erőt adtak cserébe. A nap égetett, vagy el-eltűnt egy időre – és mindig átkozták. Egy igazi folyóhoz, az Isarcóhoz értek, és ennek a folyását követték. Az Isarco is megkövetelte a maga áldozatait, és friss halat adott cserébe. A hegyek gyerekéletben szedték a vámot, de az életben maradóknak egészséget, megacélozott izmokat, szabadsággal és boldogsággal teli szívet ajándékoztak.

Az egész egyszerre volt fárasztó, pompás, borzalmas, ösztönző, rettenetes és csodálatos.

A régi hegyi város, Bolzano kapujához ragyogó napsütésben végül is hétezer szívós, lebarnult, félig elvadult gyerekből álló hadsereg érkezett meg. Rongyaik hasadékain át elővillant a barna bőrük. A hétezer kis teremtés megjárta a poklot, aztán vidáman, énekelve, életörömtől és bátorságtól dagadó mellel jött ki belőle.

Bolzano lakosai nem is tudták, mit látnak! 14. CSATA A PÓ-SÍKSÁGON A gyerekek Bolzanóban újra megpihenhettek. A

betegeknek és a kimerült kicsiknek nyugodt otthont kínáltak a polgárok. A gyereksereg zöme, amelyik a városon kívül táborozott, újra lélegzethez juthatott, élvezhették a napsütést, a meleg éjszakákat, a bőséges táplálékot és főleg a sok

gyümölcsöt. Hilde gyorsan berendezett valami szükségkórházfélét, ahol ellátták a gyerekek sebeit, a lábukból kivágták vagy kiégették a nedvedző gennyes sebeket, hogy megakadályozzák a fertőzést. Nem tudták érzésteleníteni őket Frieda vagy a városi felcser kezelései alatt. A legtöbb operációhoz Dolf kenyérvágó kését használták. Tűzben fertőtlenítették, és izzó pengével vágtak bele a gyulladt húsba. A gyerekek összeszorították a fogukat, behunyták a szemüket, és meg sem nyikkantak. A kitisztított sebek Frieda főzeteitől gyorsan gyógyultak.

Ennek a városnak a környékén másféle növények nőttek, mint ott, ahol Frieda született, de a városi felcser, aki sokat tudott a különféle gyógyfüvekről, szívesen magyarázott neki. Frieda gyorsan és mohón tanult. Dolf évszázadában kitűnő orvos lett volna belőle. Ebben a században valószínű, hogy öregkorára egyszerűen boszorkánynak fogják tartani.

Beletelt néhány napba, amíg a betegápolók kikúrálták azt a több száz esetet, amelyből vérmérgezés lehetett volna.

Anselmus morgott, hogy Génua még messze van. De a gyerekek most nem hagyták hajtani magukat. Már olyan régóta voltak úton a Szentföldre, hogy egy kis veszteglés nem zavarta őket. Most, hogy maguk mögött hagyták a

legmagasabb hegyeket, új világba érkeztek: napos, fákkal és virágokkal teli világba, ahol az emberek kedvükre végezték a dolgaikat. A gyerekek jól érezték magukat, és joggal gondolták, hogy megérdemelnek néhány nap pihenőt.

Ezeknek a gyerekeknek különben fogalmuk sem volt a távolságokról. Csak annyit tudtak, hogy a hegyek mögött terül el a tenger, és a tenger majd megnyílik előttük. Napról napra éltek, alig gondoltak azokra a nehézségekre, amelyek a jövőben várhatnak rájuk. Nyugodtan hagyták, hogy döntsenek róluk.

A szüleik is így éltek, jámboran teljesítettek minden parancsot. Amíg az ember azt teszi, amit várnak tőle, biztonságban van. Nem is voltak képesek elgondolkozni az életükön. Kedves kis nyájlények voltak, akik sohasem tanultak semmit, és tulajdonképpen mindegy volt nekik, hogy egy magas hegységen kelnek-e át, sáros utcákon csavarognak, vagy nehéz mezei munkát végeznek. Rabszolgalelkük van, gondolta Dolf.

De nem mind volt ilyen – távolról sem. A nyájlények között legalább ezer szaladgált, akik képesek voltak felismerni a szabadság örömeit és előnyeit, és akik számára ez az út kinyilatkoztatássá vált. Olyan gyerekek, akik értékes és találékony egyéniségekké fejlődtek. A nélkülözések, veszélyek és kényelmetlenségek ellenére élvezték a keresztes hadjáratot. Lassan

elkezdtek gondolkodni és gondoskodni, felelősséget érezni a csoportjukért. Régebbi koldusgyerekek, egykori analfabéták rácsodálkoztak a környezetükre, és lassan megismerték az őket körülvevő növény– és állatvilágot.

A kis művészek szabadidejükben faszobrocskákat faragtak, kosarakat és tálakat fontak, olyan használati tárgyakat készítettek, melyek állandóan hiányoztak a gyerekhadseregben. Kezdetleges szövőszékeket eszkábáltak, növényi rostokból szövetdarabkákat készítettek, és új inget varrtak belőlük.

Teli voltak energiával és boldog érzéssel. Voltak kis találmányaik, ezeket aztán a többiek közt is elterjesztették. Kritikus magatartást vettek fel, öntudatosak lettek, és megnőtt az önbizalmuk.

Dolf csak másnap tudta meg, miért olyan segítőkészek Bolzano polgárai. Leonardo mesélte el a dolgot.

– Hihetetlenül ostoba hírek terjengenék, és az itteniek mégis elhiszik őket. A városban azt hallottam, hogy a gyerekhadsereg, mikor Kölnből elindult, harmincezer lelket számlált. Harmincezret! Hogy ezt honnan veszik?

– Mennyi az a harmincezer? – kérdezte Mariecke.

– Gyerekem, elképzelhetetlenül sok, annyi gyerek egész Köln városában nincs. De most már

értem a dolgot. Bolzano polgárai azt hiszik, hogy útközben legalább húszezren elpusztultak. Meg vannak róla győződve, hogy az utat, amerre csak eljöttünk, mindenütt halott gyerekek borítják. Ezért akarnak minket, szegény túlélőket egy kicsit kényeztetni.

– Ki találta ki azt a történetet a harmincezer gyerekről? – kérdezte Dolf.

– Az ördög tudja. De ezt beszélik, és mindenki elhiszi. Nemsokára még mi magunk is.

– Soha senki nem számolta meg őket – mormogta Dolf.

– Nem. Viszont számolás nélkül is látni a különbséget nyolcezer és harmincezer között. És amikor Spiersnél találkoztunk velük, nem lehettek sokkal többen nyolcezernél.

– De mégis nagy volt a veszteség – suttogta Dolf szomorúan.

– Nem is olyan nagy – felelt a diák. – A körülbelül nyolcezerből hétezer megérkezett Lombardiába… És ne felejtsd el, hogy több mint nyolcszázán elmentek Fredóval! És a többiek sem pusztultak el, legalábbis nem valamennyien. Ugyan hányan maradhattak a különböző falvakban és városokban? Úgy vélem, nagyon jól végeztük a munkánkat.

Dolf minden halottért szemrehányást tett magának, és nem tudta ilyen könnyedén felfogni a dolgot.

– Azért még mindig nagyon sokan vagyunk, ugye? - kérdezte Mariecke nyugtalanul. – Elegen ahhoz, hogy elfoglaljuk Jeruzsálemet?

– Mi az, hogy elfoglalni? A szaracénok sikoltozva kapkodják a lábukat, mihelyt megjelentek a város falai alatt – mondta Leonardo gúnyolódva.

– Nem hiszel benne! – kiáltotta Mariecke méltatlankodva.

– Te talán igen? Még mindig? – morgott Dolf. A kislány lehajtotta a fejét.

– Nem tudom – suttogta szorongva. – Néha azt gondolom…

Mariecke, aki gondolkodik! – Nos? – kérdezte Dolf és Leonardo egyszerre. – Néha azt gondolom, hogy nem egészen van ez

rendben. Miért van olyan messze a tenger? Ezt nem tudtuk, amikor elindultunk. Azt hiszem, hogy Miklós sem tudta. És miért halt meg olyan sok gyerek? Istennek meg kellett volna oltalmazni bennünket.

– Isten megóvott téged, Mariecke – válaszolt Leonardo gyorsan.

A kislány felnézett, és fújt egyet. – Te meg Rudolf tettétek! Micsoda kis eretnek! – És a szaracénok… vajon elfutnak előlünk?

Hiszen a nagy keresztes vitézek ellen is harcoltak, méghozzá igen bátran. És gyakran győztek is.

– A gyerek igazán szépen halad, nem gondolod, Rudolf? – nevetett Leonardo. – De igazad van, Mariecke, valahol valami nincs rendben.

A beszélgetés felvidította Dolfot. Az már „mene tekel” jele a falon, ha Mariecke kételkedni kezd. Nyilván nem ő az egyetlen, aki elkezdte használni a fejecskéjét. Hogyan reagálnak majd a gyerekek, ha néhány hét múlva ott állnak Génuánál a tengerparton – és a beígért csoda elmarad?

Újra továbbvonultak az Isarco mentén. A táj azonban megváltozott. Kevésbé volt vad és fenyegető, a széles völgyekben mindenütt rengeteg virág. Gyümölcsösökhöz értek, ahol épp érett az alma. A régi hadiút a folyó mentén kanyargott, forró volt és nehezen járható. A hegyek azonban egyre alacsonyabbak lettek, és úgy látszott, mind távolabb kerülnek egymástól. Kellemes és veszedelmes találkozásaik estek más útonjárókkal, rablóbandákkal, zarándokokkal és parasztokkal, ellenséges falusiakkal és bizalmatlan városiakkal. Minden nap hozott kalandokat, fáradságot, fájdalmat, reményt és boldogságot. Vonultak mélyutakon át, kies völgyekben, dombokon keresztül, újabb völgyeken, és egy jó hét múlva pompás hegyi tóhoz érkeztek.

Lelkesen mostak, halásztak, úsztak benne. A gyerekek úgy viselkedtek, mintha nyaralnának. Az elmúlt tíz napban nem gyötörte őket köd vagy eső.

Az Alpok mögöttük voltak, előttük meg termékeny és vadban gazdag dombvidék terült el.

A tó halat és szárnyasokat adott. Dolf még mindig csodálkozott a természet romlatlanságán, a tiszta vízen, a rengeteg vadvirágon, a ritkán lakott ország minden pompáján és szépségén. Emlékezett rá, hogy nézett ki a Garda-tó, amikor ott nyaralt a szüleivel. Ez a vidék a huszadik században ki volt fosztva, mindent elborítottak a szállodák, kempingek, emléktárgyboltok. Sosem látott itt olyasmit, mint most: darvakat, íbiszeket, kanalasgémeket. A várakon gyakran vett észre gólyafészket. A parti nádasban vadhattyúk fészkeltek. Délben szinte teljesen elborították a víz felszínét a madarak, amelyek halakat fogtak, vagy hosszú repüléseket pihentek ki. A gyerekek a legvadabb dolgokat találták ki, hogy madarat foghassanak: hálókat, kampósbotokat, hosszú zsineggel ellátott nyílvesszőket, hosszá, hegyes dárdákat használtak. Az állatvilággal szemben könyörtelenek voltak. De erre szükség is volt, ha nem akartak éhen halni. Különösen Carolus élvezte a dolgot. Az anyatermészet kincseit látva, csak úgy ontotta az ötleteket. Még a nagy halszálkákat is félretette: lehetett belőlük fésűt, kefét vagy tűt csinálni.

Egyre inkább érezték, hogy fejfedőkre van szükségük. A ruha most kevésbé érdekelte a gyerekeket, mint a kalap. A hátuk már úgyis

kávébarnára sült, de a napégette a fejüket és a nyakukat. Néhány napon belül mind a hétezernek a legfurább dolog volt a fején: fűből vagy szalmából fonva, gyakran virágokkal díszítve. Ezután hamarosan megérkeztek Brescia városához, ahol a polgárok rémülten zárták be a városkapukat, és arra kérték a gyerekeket, hogy a lehető leghamarább hagyják el a város határát. A gyerekhadsereg morgás nélkül vonult tovább délre, Génua felé…

– Hol a tenger? Mikor érünk már a tengerhez? – kérdezték állandóan. Azt hitték, hogy a tenger rögtön a hegyek mögött van. És most már túljutottak a hegyeken. Amit viszont maguk előtt láttak, az egy végtelen rónaság volt: a Pó-síkság.

– Már csak ezen a síkságon kell átvágnunk, aztán jön még egynéhány domb, és azok mögött ott a tenger – ígérte Anselmus páter. A gyerekek csalódva bámultak rá.

– Még messze van? Még sokkal messzebb? Végtelenül messze, gondolta Dolf keserűen. Miért teszi

Anselmus bolonddá a gyerekeket, miért nem becsületes sohasem? De tartotta a száját. Úgy gondolta, annál jobb, minél inkább elégedetlenkednek. Maguknak kell megérteniük, hogy becsapják őket. Dolf nem tudná őket szavakkal visszatartani, nem értenék, miről beszél.

A Pó völgye újabb áldozatokat követelt, és a lázongás erősödött. Most a napszúrás, a vízhiány és a rengeteg légy gyötörte őket, a vadméhek csípésébe vagy a kígyómarásba belepusztultak a gyerekek. Még nem érték el a Pó folyót, mely nyugat-keleti irányban folyik, és kevés volt a vizük. A föld nagy része parlagon hevert. Olaszország későbbi éléskamrája ebben az időben száraz síkság volt, csak itt-ott törte meg az egyhangúságot egy falu vagy városka, melyet szántóföldek és gyümölcsösök vettek körül, és amelyek oázisokként emelkedtek ki az egyhangú tájból. A síkság télen és tavasszal mocsárrá változott, nyáron száraz sivatag volt, ahol alig találtak valamit.

A gyerekek főleg nyúl– és vadkecskevadászatból éltek, de megették a sült tücsköt és a vadmézet is. A szárazságtól gyötört táj népe cseppet sem volt jóindulatú irántuk. A lombardiaiaknak épp elég okuk volt rá, hogy bizalmatlanok legyenek egy németül beszélő sereggel szemben. Hányszor előfordult már, hogy a német császárok elpusztították, felégették, elfoglalták földjeiket? Hányszor kellett próbálkozniuk, hogy megszabaduljanak a császári igától, hogy aztán hamarosan újra borzalmas bosszút álljanak rajtuk az országra támadó hadseregek és dühöngő császárok, akik nem akarták, hogy csökkenjen a hatalmuk. Lombardia évszázadokon át Európa

csatamezeje volt, és nem múlt húsz éve, hogy Barbarossa Frigyes garázdálkodott itt, aminek emléke még élénken élt. Mit jelent a német gyerekek inváziója? Új borzalom, újabb szerencsétlenségek és büntetőexpedíciók előhírnöke?

– Mi békés keresztesek vagyunk – mondta Miklós.

Ugyan! Hiszen a keresztes vitézek nem így néznek ki! Rendes gyerekek nem lehetnek ennyire barnák, elvadultak, nyersek és engedetlenek. Szent gyermekek meg éppen nem. Ennek a rendetlen bandának kéne ártatlanságával elűznie a szaracénokat? Szép kis ártatlanság! Mocskos vadak, és kész. Kirabolják a földeket, úgy harcolnak, mint a tapasztalt katonák, és pimaszok, mint maga az ördög. Nem ismernek félelmet, tiszteletet, fegyelmet.

És a lányok ugyanolyan rosszak, mint a fiúk. Senkire és semmire sincsenek tekintettel, nem tisztelik a tulajdont. Tolvajok és vadorzók, ellepik az országot, mint a sáskák, amelyek mindent megrágnak, amihez csak hozzáférhetnek. Betolakodnak a házakba és csűrökbe, és ennivalót követelnek. Nem kérnek, követelnek, fegyverrel a kézben.

Mindez igaz volt. A gyerekeket, akik átverekedték magukat a hegyeken, semmi sem állíthatta meg. Brescia hűvössége valahogy felkeltette a dühüket.

Enni akartak! Vizet akartak! És ha nem kapták meg, elvették. A szabad ég alatti élet, az állandó harc az éhséggel és a veszedelmekkel megedzették és vakmerővé tették a gyerekeket. Szükségük volt-e még rendfenntartókra, hogy megvédjék őket? Ugyan, mind tudtak verekedni! Vadászokra, hogy élelmet szerezzenek? Hiszen mindegyik gyerek fel volt már fegyverkezve! Mi hasznuk a halászokból olyan földön, ahol nincs víz? A halászok maguk is vadászni jártak vagy lopni…

Kölnből jámboran, összekulcsolt kézzel, énekelve és imádkozva indultak, de két hónap alatt rablók és vadorzók lettek, öntudatos, semmitől vissza nem riadó harcosok.

A kétség meg a növekvő lázongás megtette a többit. Talán nem is Jeruzsálembe mennek, talán Isten úgy döntött közben, hogy mégsem adja az ártatlan gyermekeknek a Szent Várost… De enniük kell! Anselmus nem tett semmit a növekvő fegyelmezetlenség és erkölcsi romlás ellen. Johannis megmaradt annak, ami egész idő alatt volt: kedves fickónak, aki szereti a gyerekeket, és mindig meghallgatja a panaszokat. Még mulatott is azon, ahogy a parasztok ellen felléptek. Miklós semmit sem vett a szívére, ó csakis Jeruzsálembe akart menni, hogy teljesítse szent küldetését. Hogy miként, az nem érdekelte. Dolf, Leonardo és Tádé atya minden tőlük telhetőt megtettek, hogy ráncba

szedjék az elvadult gyerekeket, de azok kinevették őket. Megtanulták közben, hogy nem Isten táplálja őket. Maguknak kell önmagukról gondoskodniuk – és meg is teszik!

A lakosság ellenállása azonban egyre nőtt, és kezdett veszélyessé válni. Egyszer még szabályos csatára is sor került a dühöngő parasztok és a gyereksereg között.

Egész nap forró, kiszáradt vidéken haladtak, és estére egy folyócskához értek, az Oglióhoz. A gyerekek sikoltozva és szomjasan vetették magukat a vízbe, lehűtötték túlhevült testüket, és a hasmenésig ittak. Még csak kora délután volt, de nem voltak hajlandók továbbmenni. Egy erdőcske árnyékában ütöttek tábort. Anselmus páter dühönghetett, ahogy akart: itt fák voltak, árnyék meg hűs, tiszta víz. Itt akarták tölteni a nap hátralévő részét és az egész éjszakát. Dolf magában mulatott, miközben segített rőzsét szedni meg száraz füvet gyűjteni a tüzekhez. Egy kicsit messzire elkalandozott, és hirtelen kiegyenesedett, úgy hallgatózott. Közel volt egy magányos fa. Felmászott rá, és a látóhatáron, a hőségtől reszkető levegőben egy templomtornyot fedezett fel. És hirtelen azt is meglátta, hogy emberek közelednek, félig elrejti őket a magas, megsárgult fű: egy csomó, talán több száz harcra kész paraszt, vasvillákkal, bunkókkal, késekkel, vasrudakkal felfegyverkezve.

Dolf nagyon megijedt, lecsusszant a fáról, és a táborba rohant.

– Fegyverbe! A kicsiket középre! Megtámadnak bennünket.

Nekiütközött Franknak. – A késem, vissza kell kapnom a késem! Hívj

össze minden rendfenntartót és vadászt!… Gyorsan! Egy egész paraszthadsereg jön, hogy megtámadjon bennünket.

A riadó talpra állította az egész tábort. A rendfenntartók kirohantak az erdőből, hogy felfogják a támadást. A síró apróságokat, ijedt kislányokat, támolygó betegeket a tábor közepére hajtották, és nekiállították őket a nyílvesszőkészítésnek. A nagyfiúk, de a lányok is felkészültek, hogy drágán adják az életüket. Mindent fölkaptak, amit csak találtak: baltákat, életlen, félig elrozsdásodott késeket, dorongokat és égő gallyakat.

A parasztok már ott is voltak, mert szaladtak. Maguk elé tartották vasvilláikat, és megpróbálták a gyereksereget beszorítani a folyóba… el az ő határukból. De a gyerekek szilárdan álltak, felfogták a támadást, égő fadarabokat hajigáltak a támadók felé. Kézzel és botokkal fogták fel a kemény bunkók és fegyverek ütéseit. Persze sok támadónak mégis sikerült áttörnie a tűz és az őrjöngő gyerekek első vonalán, miközben kialakult a védelem második vonala. Közönséges kis nyilak

záporával, célba találó kövekkel, bunkócsapásokkal, foggal és körömmel fogadták a parasztokat. Előreugrottak, megragadták és kicsavarták a parasztok kezéből a félelmetes vasvillákat és cséphadarókat. És egy tizenkét éves fiú, ha gyors, mint a villám, és megedzették az elmúlt hetek hallatlan nélkülözései, sokra képes egy ilyen fegyverrel!

A lombardiaiak nem számítottak ekkora dühre, elszántságra és helytállásra. Sokkal kevesebben voltak, tíz-tíz gyerek jutott egyre. A kicsik is megvadultak, előrohantak, és égő fadarabokat nyomtak a támadók arcába, úgyhogy hajuk, szemöldökük megperzselődött, és ordítva menekültek.

Dolf elborzadva nézte a jelenetet. Egy sebesült gyerekhez szaladt, felemelte és bevitte az erdőbe. Nem tudta, mit csináljon. Kész volt harcolni az életéért, ha valaki egyenesen nekitámad, de csatát irányítani nem tudott. Péter elrohant mellette, kicsavarta a kést Dolf kezéből. Mit akar vele? Magához hasonló emberek torkát elvágni?

– Add vissza! – üvöltötte Dolf. Az egykori jobbágy azonban már eltűnt a fák

között. Dolf, aki fegyvertelenül nem érezte magát biztonságban, felvett egy követ. Aztán megmerevedett. Az erdő szélén állt, és látta, hogy ég a kiszáradt mező. A parasztok menekültek a tűz

elől. Már az első taplószáraz fák is lángba borultak. Az egész tábor veszélyben volt.

Dolf visszarohant. – A túlsó partra, mindenki a túlsó partra! –

rikoltotta. Megragadott egy sebesültet, és a folyópartra vonszolta.

A gyerekek ezrével özönlöttek ki az erdőből, be a vízbe, hogy átgázoljanak a másik oldalra. Néhányan az életüket kockáztatták, hogy Miklós sátrát felszedjék és magukkal vigyék. Dolf tanácstalanul szaladgált körbe, keresett még sebesülteket, akiket ki kell hozni a meggyulladt erdőből, de a lángok olyan gyorsan közeledtek, hogy égő tűzcsomókon kellett átugrálnia ahhoz, hogy még idejében elérje a vizet. A csatatér néhány pillanat alatt lángtengerré változott. A parasztoknak már a nyomát sem lehetett látni.

Vajon hány gyerek esett el, fulladt vízbe, égett halálra? Senki sem tudta megmondani. Nem lehetett megtalálni a csapat halottjait, a tűz átcsapott rajtuk, és gondoskodott a lángoló temetésről. A kis erdőből csak füstölgő facsonkok maradtak.

A gyerekek a folyó biztonságos oldalán újra tábort ütöttek. Dolf ott találta Marieckét, Leonardót, Pétert, Frankot… és Carolust is, akinek szép ruhája helyenként megégett. Látta Miklóst, a három szerzetest, Hildét és Friedát – és

megkönnyebbülten felsóhajtott. Legalább ők mindannyian megmenekültek.

Leonardo éjszakára dupla őrséget állított, de a parasztok okosabbak voltak annál, semhogy visszajöjjenek.

Másnap Dolf és még néhányan átmerészkedtek a tűzvész helyére, és szemügyre vették a felperzselt csatateret. Mély gödröt ástak a felismerhetetlen halottaknak. Dolf huszonhat nyilvánvalóan felnőtt holttestet számlált. És harminckét kicsi hullát. Őszintén szólva, egész jónak érezte az arányt. A pillanat zavarában, amikor a tűz elérte a tábort, és a gyerekek a folyóba ugráltak, attól félt, hogy sokkal több lesz az áldozat. Mégis nagy volt a veszteségük, hisz az elesett gyerekek nyilván a legerősebbek és legbátrabbak közé tartoztak.

Visszatérve a biztonságos partra, ahol közben a gyerekek az út folytatására készülődtek, és épp megint felszedték a sátrat, Dolf beleütközött Carolusba. A kis király sírdogált.

– Everard eltűnt. Sehol sem találom. Dolf karjába zárta a zokogó kisfiút. Nagy bánat

árasztotta el, és düh is, hogy egy bátor fiúnak, hű barátnak, nagy vadásznak értelmetlenül kellett meghalnia.

Továbbvonultak, megtépázva, de meg nem szelídülve. Komoran és keserűen vonszolták magukat a tágas, forró síkságon. Aggódó

parasztok, félénk asszonyok bámultak utánuk, légy– és bögölyrajok támadtak rájuk, és ők is megtámadtak mindent, ami mozgott és táplálékot ígért. Nem egészen hétezer elvadult, mocskos csavargó, úton a Szentföldre.

15. CAROLUS VÉGRENDELETE Elhaladtak a Pó mentén fekvő Cremona városa

mellett. Néhány napig még síkságon vonultak, aztán megpillantották az Appenninek nyúlványait. Erre a gyerekhadseregben kis híján kitört a lázadás. Mert újra hegység emelkedett előttük, vadnak, járhatatlannak és barátságtalannak látszó hegység. Anselmus csak a legnagyobb nehézségek árán tudta meggyőzni a gyerekeket, hogy valóban ez a legutolsó akadály, amellyel Génuába vezető útjukon meg kell küzdeniük.

– Gyermekek, higgyetek nekem! – kiáltotta Anselmus a morgó tömegnek. – Ezek mögött a hegyek mögött ott van a tenger. A hegység nem széles, körülbelül öt nap alatt átkelhetünk rajta. Öt nap múlva Génuában vagyunk, ahol a tenger majd szétnyílik Miklós előtt. Esküszöm nektek mindenre, ami szent. Már majdnem ott vagyunk. Bátorság, kedves gyermekek, kitartásotok elnyeri jutalmát.

A gyerekek csak félig hittek neki. – Eltévedtünk! – kiáltották. – így sosem jutunk el

Jeruzsálembe. Körben mozogtunk, és újra azokhoz a hegyekhez értünk, amelyek annyi halottat követeltek.

– Nem! – kiáltotta Anselmus hevesen. – Ezek nem az Alpok. Ezt a hegységet Appennineknek hívják, és közönséges, kopár dombok, de távolról sem olyan magasak és hidegek, mint az északi hegyek. Ismerem őket, itt születtem, akarom mondani, évekig itt éltem. Kérdezzétek meg Rudolf van Amstelveent, ha abban a fiúban jobban bíztok, mint bennem, ő ismeri az országot és a városok fekvését, régebben is járt erre. Nem az én hibám vagy Miklósé, hogy ilyen sokáig úton vagyunk. Rudolf van Amstelveen akarta, hogy nagy kerülőt tegyünk! Nincs jogotok ránk• haragudni. Ha panaszkodni akartok a hosszú, veszedelmes út miatt, Rudolfnak panaszkodjatok.

A gyerekek haboztak. Nem sok kedvük volt, hogy felelősségre vonják Rudolf van Amstelveent. Most Johannis vette át a szót:

– Nyugodjatok meg, gyermekek. Rudolfnak igaza volt, amikor azt akarta, hogy nagy kerülőt tegyünk. És nem is sietünk. Ebben az országban hosszú a nyár.

Anselmus oldalba lökte, de Johannist nem lehetett elhallgattatni.

– A hegyek nem annyira járhatatlanok, mint amilyennek látszanak, gyerekek. Ha viszont nem akartok továbbmenni, vissza is fordulhatunk.

– Megbolondultál?! – sziszegte Anselmus. Johannis elkiáltotta magát:

– Ki akar hazamenni? – Úgy kérdezte, mint aki azt reméli, hogy válaszul hétezer gyerek kiáltja: én! De nem kiáltották. Visszafordulni, mikor már ilyen közel van Génua? Visszafordulni, mikor néhány nap múlva ott állnak majd a tengerparton, és nagy csodában lehet részük?

Egymás közt megbeszélték a dolgot, és néhányan úgy döntöttek, megkérdezik Rudolfot, igaz-e, amit Anselmus mondott. Rudolf biztosan meg tudja mondani, hogy igazán ez-e az utolsó akadály a tenger előtt.

De hol van Rudolf? Összevissza szaladgáltak, keresték és

kérdezősködtek. Végre megtalálták Frankot, vagy pontosabban: Frank futott lihegve feléjük.

– Gyorsan! – kiáltotta. – Nagy baj van… – És újra elrohant.

Néhány száz gyerek szaladt utána fegyverrel a kezében. Tán megtámadták az utóvédet?

Frank egy árnyékos erdőcskéhez vezette őket, vagy fél mérföldnyire visszafelé. A gyerekek ijedten megtorpantak, mikor meglátták, mi a baj.

A földön szép piros köpenyén ott feküdt Carolus, és nyöszörgött fájdalmában. Rudolf, Leonardo, Hilde és Bertho kétségbeesve ültek mellette.

– Carolus beteg. Carolus megsebesült – járt szájról szájra. Az elégedetlenség rögtön aggodalomba csapott át, hiszen Carolus nemcsak

jövendőbeli királyuk volt, hanem mindenki kedvence is.

Tádé atya előrefurakodott, és a félrebeszélő fiúcska fölé hajolt.

– Mi baja van? A kis király szörnyű kínokat szenvedett.

Gyerekarca vörös volt a láztól. Leonardo megtapintotta a pulzusát - nagyon szapora volt.

Dolf kétségbe volt esve. Mi baja lehet a gyereknek? Mérges bogyókra gondolt, romlott ételre, de Carolus egy pillanatra magához tért, és azt dadogta, hogy két napja nem evett semmit.

Továbbvonulásról most már szó sem lehetett. A hegyek várhattak. A gyerekek elkezdtek tábort verni. Carolust a sátorban fektették le. Dolf mindenkit elkergetett, akinek nem vehették hasznát. Csak Hilde és Leonardo maradhattak ott, és persze Tádé atya. Kicsit később Marieckét is behívta, mert Hilde képtelen volt bármit is tenni. Képes volt hidegvérrel ellátni a legborzalmasabb sebeket vagy eltakarítani a beteg gyerek mocskát, de jegyese szenvedése annyira megzavarta, hogy csak sírni tudott.

És persze mindenki azt várta, hogy Rudolf van Amstelveen csodadoktori művészetével meggyógyítsa Carolust.

Dolf azonban semmit sem tudott tenni. Mi baja lehet a gyereknek? A közönséges gyomorrontás nem jár ilyen magas lázzal. Habozva megtapogatta

az apró király hasát, megállapította, hol a fájdalom fészke. Aztán lassan felfogta a szörnyű valóságot: Carolusnak vakbélgyulladása van!

Dolf korában nem volt probléma az ilyesmi. Gyakori volt ugyan a vakbélgyulladás, de akkor a beteg bement a kórházba, gyorsan megoperálták, s egy hét sem telt belé, újra lábra állt. Most azonban! Operációról szó sem lehet. Milyen stádiumban lehet már a gyulladás? Van-e még esélye Carolusnak? Nincs! A középkorban a vakbélgyulladás halálos volt. Dolf alig akarta elhinni, hogy épp Carolusszal történik ilyesmi. Nem akarta elhinni, túl kétségbeejtő volt.

– Mariecke – suttogta. – Jéghideg vízbe mártott kendőkre van szükségem. Gyorsan.

A tábor egy folyócska, a Trebbia közelében feküdt. Mariecke hamarosan visszatért néhány tiszta kendővel és egy korsó vízzel. Dolf a csöpögő rongyokat Carolus hasára tette, gyakran cserélte őket, megnedvesítette a beteg izzó homlokát, minden lehetőt megtett, hogy megfékezze a gyulladást. Langyos herbateát csináltatott, és megpróbált szót érteni a félrebeszélő Carolusszal.

– Mióta vannak fájdalmaid, Carolus? – kérdezte sürgetően, és magában imádkozott, hogy ne legyen túl késő.

Carolus nem hallotta, Hilde válaszolt helyette:

– Mióta Cremonából eljöttünk, nem akart enni, és néha nyögni is hallottam. Azt mondta, hogy a hőség bántja…

Dolf megmerevedett. Carolus negyvennyolc órán át lábon viselte a heveny vakbélgyulladást, közben fájdalom és láz kínozta – és nem szólt. Egy király tűrje némán a fájdalmat és a kellemetlenségeket. Csak egy jó órával ezelőtt omlott össze – és most már semmit sem lehet tenni. A nyugalom és a hűsítő víz már nem mentheti meg. Carolus valószínűleg nem éri meg a reggelt.

Dolf a keze közé rejtette arcát, és zokogott. Leonardo és Mariecke ijedt pillantást váltottak. Dolf kétségbeeséséből olvasták ki az ítéletet. Mariecke ajka megremegett, magától kezdte cserélni a borogatást. Megértette, hogy reménytelen, de azért folytatta, amivel megbízták.

Valahányszor Carolus magához tért, szeme mindig Tádé atyát kereste, aki mindent megtett, hogy megnyugtassa a gyereket, és a mennyországot ígérte neki. Carolus egyik pillanatban azt motyogta:

– Bertho… fővadász… És egy kicsit később: – Rudolf van Amstelveen, örökösöm.

Megbízlak… - aztán újra elmerült a lázálmokban. Dolf elsápadt. Tudta, hogy a többieknek is hallaniuk kellett. Amikor felnézett, pillantása találkozott Miklóséval, aki a sátor bejáratánál állt. Miklós nem szólt, csak féltékenyen nézett Dolfra.

Egész éjjel virrasztottak a haldokló mellett. És virradatkor Jeruzsálem apró királya elhagyta alattvalóit. Dolf mereven nézte, hogyan zárja le Tádé atya a megtört szemét, és a görcsbe rándult kis kezét miként kulcsolja össze. Nézte, hogy takarják le a kis holttestet a szép köpennyel. Nézte, hogy rakja el Mariecke némán a kendőket és vizesedényeket, miközben nagy könnycseppek peregnek az arcocskáján. Hallotta, hogy Hilde imádkozik, és Johannis páter sír, de semmit sem érzékelt igazán. Még mindig nem tudta elhinni. Az ilyen szörnyű csapás valami új volt a számára. Legyőzte a skarlát halált. Az Alpokban is távol tudta tartani az éhhalált. Kiszabadította Scharnitz várából az elrabolt gyermekeket. A Pó-alföldön vissza tudták verni a parasztok támadását. Igaz ugyan, hogy mindegyik vállalkozásnál estek áldozatok is, de Dolf mégis úgy fogta föl ezeket az eseményeket, mint győzelmeket egy kíméletlen világ fölött. Most pedig vesztett. Nem tudta megmenteni azt a gyermeket, akit a legjobban szeretett.

Tádé atya lehajtott fejjel hagyta el a sátrat. Odakint sok száz gyerek állt, akik maguk is egész éjszaka fennmaradtak, és imádkozva őrködtek. A szerzetes közölte velük, hogy Isten magához szólította Carolust, és hogy a kis királyt aznap este fogják eltemetni. Közölte Carolus utolsó kívánságát is, hogy Rudolf van Amstelveen legyen az utódja.

A hír gyorsan elterjedt a táborban. A pompás ruháiba öltöztetett Carolust a sátor előtt ravatalozták fel. A gyerekek hosszú sorokban vonultak el, hogy elbúcsúzzanak a halottól. Virágokat tettek a fejéhez, a lábához, keresztet vetettek, és zokogva adtak helyet az újabb gyerekeknek, akik szintén elhozták virágaikat. A megható felvonulás majdnem egész nap tartott. Senki sem gondolt evésre, fürdésre, halászatra vagy vadászatra. Igazi király halt meg, és így fejezték ki szeretetüket, hódolatukat, mély gyászukat.

Dolfot teljesen leverte a bánat. Elhagyta a sátrat, visszavonult és szomorkodott. Senki sem mert szólni hozzá.

A kis királyt a lenyugvó nap fényében temették el. Koporsójuk nem volt. Piros köpenyébe burkolták Carolust. A bárógyerekek vitték a virágokkal borított kis holttestet a százados fa tövében ásott sírhoz. Miközben kötelekkel leeresztették a sírgödörbe, a gyerekhadsereg zsoltárt énekelt. Dolf, az új király vethette az első rögöt a virághalomra. Nagyon nehezére esett. Utána tompa puffanással hullottak a vörösesbarna rögök a holttestre. A sírhantra virágokat ültettek, melyeket gyökerestül ástak ki a közelben. Néhány gyerek Bertho vezetésével szép, egészséges fából keresztet ácsolt. Leonardo Dolf késével latin mondást vésett belé. A halotti misét Tádé atya

vezette. Királyhoz méltó temetés volt. Aztán leszállt az este a táborra, és a gyászoló gyerekek elaludtak. Sokan sírtak még és imádkoztak. Sok ezer gyereknek esett nehezére, hogy feldolgozza magában ezt a drámát. Bátortalanul néztek Rudolf van Amstelveenre, aki makacsul vonakodott, hogy elfoglalja helyét a vezetők sátrában. Még mikor Tádé atya emlékeztette Carolus utolsó kívánságára, akkor is csak a fejét rázta.

– Akár király vagyok, akár nem, a gyerekek közt van a helyem.

Semmi kedve nem volt hozzá, hogy megjátssza a királyt hétezer becsapott gyereknek.

– Hadd válasszák meg maguk Carolus utódját, én nem vagyok erre alkalmas.

A gyerekek nem értették, hogy tagadhatja meg Dolf a kis király végrendelkezésének végrehajtását. Azt meg még kevésbé értették, hogy mi az a választás.

Hogy megnyugtassa őket, Dolf végül is ezt ígérte:

– Királyotok leszek, de most még nem. Egyelőre egyszerű keresztes vitéz vagyok, mint ti mindnyájan. Majd később, ha felszabadítottuk Jeruzsálemet, hódolattal adózhattok nekem. Előbb nem.

Ebbe aztán belenyugodtak. Carolus halála olyan mélyen megrázta a

gyerekeket, hogy a táborban magától helyreállt a

fegyelem. Anselmus páter, aki az egész úton vezetett valami kalendáriumfélét, úgy számította, hogy augusztus közepe táján érnek Génuába. Ez ugyan jó három héttel később lesz, mint amire számított, de talán még nem túl késő. Ismét arra ösztökélte a gyerekeket, hogy siessenek. És most szót is fogadtak, mert vágytak az utazás vége, a tenger, a csoda után. Így aztán nagy egyetértésben vonultak be a hegyek közé.

Ezen a száraz, terméketlen vidéken csak kevés ember élt. Halászattal, vadászattal és erdei gyümölcsök gyűjtésével próbáltak elég táplálékra szert tenni. Bertho vezette a vadászokat, ebben legalább olyan ügyes volt, mint Carolus, és ráadásul sokkal óvatosabb. A hegyvidék lakosai nagyrészt rablásból, az útonjárókra kivetett vámokból és a szomszédos síkságra tett portyázásokból éltek. A gyerekeket azonban békén hagyták. Nagy számuk, dalaik, minden akadályt elsöprő előrehaladásuk elijesztette a rablókat, és a védelmet Leonardo parancsnoksága alatt jobban megszervezték, mint azelőtt bármikor. A szó szoros értelmében állandóan a sarkában volt a rendfenntartóknak, és úgy látszott, neki is olyan sürgős lett, hogy elérjék a tengerpartot, mint Anselmus paternak vagy Miklósnak. A legkülönösebben Johannis viselkedett. Még mindig vonakodott ő is a sátorban lakni, úgy látszott,

megtörte a bánat, és fejét rázva csoszogott az utóvédben.

– Rudolf – suttogta egyik este –, óvakodj Génuától.

De akárhogy faggatódzott is a fiú, Johannis nem volt hajlandó többet elárulni. Úgy látszott, nemcsak mélyen elszomorítja Carolus halála, hanem szemmel láthatóan fél is valamitől. Vajon mitől?

16. VÉGRE A TENGER! – Holnap meglátjuk Génuát! Holnap odaérünk a

tengerhez! A hír szájról szájra járt, és a gyerekek egyre

gyorsabban lépkedtek. Legelöl a türelmetlen Miklós járt, akinek hófehér ruhája már nem volt olyan ragyogó, mint kezdetben. A derekát drágakövekkel kivert öv fogta körül, amelyen ezüsthüvelyben értékes tőrt viselt. Carolus öve. Dolf azt hitte, hogy a kis királlyal minden értékét eltemették.

Úgy látszik, Miklós nem tudott ellenállni a kísértésnek, és eltulajdonította a fegyvert. Dolf szerint elég gyerekesen viselkedett a pásztorfiú, de nem nagyon törődött vele. Akármit aggat is magára Miklós, gyenge jellem, akiből sohasem lesz igazi vezető. Még ha drágakövekkel díszítik és arannyal vonják is be, akkor is Anselmus bábja marad, akinek nincs saját akarata, nincs igazi méltósága.

Dolf nem jött rá arra, hogy a középkorban a külső megjelenés igenis mindent jelentett, és saját

tekintélye lett kisebb, mert engedte, hogy a pásztorfiú ékítse fel magát a királyi méltóság jelvényeivel.

– Génua, holnap megérkezünk Génuába! A gyerekeket felvillanyozta a hír, azt hitték, hogy

amint kiérnek Génuánál a tengerhez, a túlsó parton megpillantják Jeruzsálemet. Már majdnem ott vannak. Már csak arra van szükség, hogy a tenger megnyíljék előttük, és ők ujjongva megrohanhatják a Fehér Várost. De még hogy fognak futni az ördögi szaracénok! A kis Thiessnek volt a legnagyobb szája, medveerősnek érezte magát, és mindenfelé azt mesélte, hogy ő egymaga vagy tíz ilyen pokol-fajzattal fog elbánni.

A gyerekek menete hirtelen megtorpant. A mélyen fekvő út bal oldalán fenyegető kőtorony emelkedett, melyet íjászok védelmeztek. Az utat sorompó zárta le, lovasok és alabárdosok őrizték. Megérkeztek a város előőrseihez. Génua a tenger felől védtelen volt, viszont gondosan ellenőrizték a hegyes hátországot, ahol csak úgy nyüzsögtek a rablók és más gyanús alakok. Abban az időben Génua volt a Földközi-tenger leghatalmasabb, leggazdagabb és legjobban védett városa, lehetetlen volt észrevétlenül megközelíteni. A megállított gyerekhadsereg türelmetlenül tolakodott előre. Leonardo alig tudta megnyugtatni őket.

Dolffal együtt előrefurakodtak oda, ahol Miklós meg Anselmus páter a katonatisztekkel tárgyalt.

Dolf csodálkozva tapasztalta, hogy Anselmus folyékonyan beszél toscanai nyelven.

Igaz ugyan, hogy Leonardo már néhány hete szorgalmasan tanította Dolfot az anyanyelvére, de a fiú alig értette, hogy miről van szó. A diák vállalta magára a tolmácsolást.

– A városban már tudják, hogy jövünk, a dózse azonban nem akarja, hogy a gyerekek belépjenek a kapukon. Odaengednek a tengerpartra, de egy másik útvonalon, úgyhogy a várostól délkeletre érünk ki a vízhez.

A gyerekeket nem érdekelte semmi más, csak az, hogy megérkezzenek a tengerhez. Anselmus azonban megmérgesedett, és magas lóról beszélt:

– Meg fogják ezt még bánni a génuaiak! Mondott még sok mást is, az ég bosszújával

fenyegetőzött, úgy alkudozott, mint valami kereskedelmi utazó, aki nem kelendő portékát próbál eladni, a katonák mégis kérlelhetetlenek voltak. Senki sem tartja vissza a gyerekeket, ha a tengerpartra igyekeznek, de nem mehetnek át a városon. Génua nem akarja befogadni őket.

Johannis páter is odament, és igen furcsán viselkedett. Átölelte a tisztet, közben meg ömlöttek a könnyei.

– Isten meg fog ezért áldani, jóember. Mindennap imádkozni fogok érted.

Anselmus oldalba bökte a társát, de az nem hagyta magát elhallgattatni.

– Nincs szükségünk a városra! – kiáltotta. – A tengerpartra megyünk, és boldogok leszünk.

Dolf nem értette az elragadtatását. Miklós is furcsán nézett. Ugyan mi üthetett a kövér szerzetesbe?

A várost katonák sorfala vette körül, és ez azt jelentette, hogy újabb kerülőt kell tenniük. Néhány lovast kaptak kíséretül, hogy mutassák az utat. És akkor, a legforróbb délben megpillantották a magasból a tengert! Génua jobb kézre feküdt egy szétágazó széles völgyben, dombok között. Ragyogott a nap. Innen föntről úgy nézett ki, mintha egy óriás a sziklákból faragott volna ékszert, amit aztán elejtett, az meg legurult a lejtőn, és a hegyek és a tenger között állt meg. A számtalan torony csillogott a napfényben, mint megannyi gyémánt. Ezek közül villogtak ki a háztetők, a félig még beállványozott székesegyház teteje pedig az egész fölé magasodott.

Dolf a sok ezer gyerek között állt a dombon, és csodálkozva nézett le a hatalmas erődítményekre, a tengeri védőgátakra, a kikötő öbleire és a rakpartokra. Az európai földrész leghatalmasabb és leggazdagabb kereskedővárosát látta, amely 1212-ben még hatalmasabb volt, mint a gyorsan feltörekvő Velence vagy az ősi Pisa. Az ellentétek városa: pompás templomok, piszkos fogadók, paloták és kunyhók, raktárházak és trágyadombok álltak egymás szomszédságában. A város teli volt

rühes kutyákkal, sovány macskákkal, szépen felszerszámozott lovakkal, drágakövekkel és szeméttel. Az utcákon a világ minden népe képviselve volt: dánok és arabok, szlávok és görögök, írek, bolgárok és szírek, hoppon maradt keresztes vitézek, csődbe jutott kereskedők, dúsgazdag tőkepénzesek és szerencsétlen koldusok. Szép asszonyok, nyomorék gyerekek, papok, tudósok és gazemberek, zsebtolvajok és világi papok, zsiványok és ötvösmesterek. A város teli volt titkokkal, cselszövényekkel és gyilkosságokkal, de rengeteg kincs is összegyűlt itt az akkor ismert világ minden részéből. Dúsgazdag város volt, megszámlálhatatlanul sok szegénnyel. Erős város, ahol az emberek belepusztulnak a saját gyengeségükbe. Büszke város, ahol naponta aláztak meg embereket. A székesegyház márványlépcsőin nyüzsögtek a bűzlő koldusok, a paloták is teli voltak patkányokkal és bolhákkal, több volt a tetű, mint az ember. És ebben a városban fognak hétezer ártatlan gyermek sorsáról dönteni.

A város mögött pedig ott volt a tenger. Csillogóan és áttekinthetetlenül, és úgy fénylett az éles déli napsütésben, hogy belefájdult a szem. A túlsó part nem látszott, a vízen halászhajók és evezős csónakok, horgászokkal teli tutajokat ringattak a hullámok, sirályok kiáltoztak, lebuktak, és újra fölröppentek. A Földközi-tenger Dolf korában

ellenállhatatlanul vonzotta az északi nyaralókat, de most ellenség volt.

A gyerekek elcsendesedtek a látványtól. Alig látták a völgyben a hatalmas várost, a tengert nézték, a pompás, kék, kérlelhetetlen tengert. Szinte egyikük sem látott még tengert, és nem is igen tudták elképzelni, milyen lehet. A valóság megdöbbentette őket. Tátott szájjal bámulták a hatalmas víztömeget. Nemsokára leérnek a partra. Miklós majd széttárja a karját, és a víz kettéválik előttük… De most, hogy maguk előtt látták a tengert, és látták, hogy a világ végéig nyúlik, bizonytalan félelem vett rajtuk erőt. Hogy tudna ennyi víz kettéválni?

Sok apróság azt hitte, hogy a mélyben fekvő város Jeruzsálem. Már olyan régóta úton voltak, a világ nagyobb már nem is lehet. Ujjongani kezdtek, tolakodtak, és oda akartak rohanni, hogy lássák a szaracénokat menekülni. A nagyobbak csak nagy nehezen tudták visszatartani őket. Igaz, most már ők maguk is türelmetlenek lettek. Látni akarták végre a nagy csodát, amit megígértek nekik. Azt akarták látni, hogy ez a végtelen víztömeg megnyílik a pásztorfiú előtt. Ujjongva, izgalmukban sikoltozva indultak meg, mind egyszerre, és a dombról lerohantak a partra.

A gyerekek hullámokban özönlöttek le a sziklákon, eloszlottak a vad parton, egy lapos részen tábort vertek, a napernyő alakú fenyőfák

árnyékában. Sokan be akartak menni a városba, de a katonák feltartóztatták és visszaküldték őket. Úgy látszott, Génua nem akarja, hogy bármi köze is legyen a gyerekhadsereghez. Ez azonban nem bátortalanította el az apróságokat. Vágyakozva bámulták a láthatárt, amely mögött – de milyen messze – Jeruzsálemnek, gyermeki képzeletük Fehér Álmának kell lennie. Éhesen nézték a halászhajókat, melyek ide-oda vitorláztak a part mentén. És könyörögve pillantottak Miklósra, Leonardóra, Rudolfra. Már semmi ennivalójuk nem maradt.

– Holnap – mondta Anselmus. – Holnap fog Miklós csodát tenni. Állítsátok fel a sátrat, gyerekek. Miklósnak egy nap és egy éjjel böjtölnie és imádkoznia kell.

Ezt még a türelmetlenségük ellenére is megértették. Nem lehet csak úgy csodát tenni, arra fel is kell készülni. A sátrat néhány fenyőfa árnyékában verték fel, és Miklós hallgatagon visszavonult. Aztán senkit sem engedtek be a szentélybe, még a bárógyerekeket sem. Amikor Dolf ezt meglátta, szinte részvétet érzett a pásztorfiú iránt. Miklós szilárdan hitt a csodában. A hit hegyeket mozdíthat el, a Földközi-tengert viszont nem. A hit vigaszt nyújthat a megkeseredett embernek, de nem szüntethet meg természeti erőket. Miklós kudarcra volt ítélve. Dolf tudta ezt, és ez elszomorította. A gyerekek izgalma

is aggasztotta. Mi lesz holnap, ha mégsem történik csoda?

Johannis páter úgy járkált a táborban, mint kotlós, amely nem talál helyet a tojásának. Olyan izgatott volt, hogy az még Dolfnak is feltűnt. És Johannis sírt. Szüntelen sírt, simogatta a gyerekek haját, magához ölelt egy-egy fiút vagy lányt, és újra meg újra felkiáltott:

– Isten majd megkönyörül rajtatok, kedves kicsikék! – Dolf végül is azt hitte, hogy Johannis megtébolyodott.

Anselmus mindhiába intette nyugalomra az izgatott szerzetest.

– Maradj nyugton, testvér. A gyerekek még azt hiszik, hogy valami baj vár rájuk.

– És vajon nem?… – kérdezte Johannis reszketve, Anselmus azonban csendre intette.

– Hallgass! Biztasd munkára a gyermekeket. Nekem be kell mennem a városba. Még elég korán van.

– Nem, nem! – kiáltotta Johannis, és hirtelen térdre esett, ott a köves földön. Könyörögve emelte Anselmus felé a kezét. – Ne tedd meg, Anselmus, könyörgök, ne tedd meg!

Dolf mit sem sejtve ment arra, és meglepetten állt meg. A másik kettő nem vette észre.

Anselmus a lábával türelmetlenül lökte félre a másik szerzetest, úgyhogy a kövér Johannis majdnem felbukott.

– Állj föl, te bolond! Hát elfelejtetted, hogy milyen jutalom vár ránk?

Hirtelen rémülten elhallgatott, mert megpillantotta Dolfot.

– Mit keresel itt? Takarodj! Semmi közöd ahhoz, amiről a szent férfiak egymás között tárgyalnak. Inkább arról gondoskodj, hogy a gyerekek enni kapjanak valamit!

Dolf egy szót sem szólt, megfordult és elment. Az agya azonban lázasan dolgozott. Hirtelen rájött, hogy ha jól környékezné meg Johannis pátert, megtudhatná Anselmus titkát. Mert az már nem akarja…

De mit nem akar? Miről akarta Anselmust lebeszélni? Miért olyan izgatott, és miért érez akkora részvétet a gyerekek iránt? Johannis tudja, hogy Anselmus mire készül Génuában, és könyörgött a sötét szerzetesnek, hogy ne tegye… de mit?

– Gondoskodj ennivalóról… Igen, Dolfnak ez a feladata, Anselmus szavai

gépiesen vissza is vitték a munkájához. Közben hamar rájött, hogy ezt nyugodtan rábízhatja a gyerekekre. A halászfiúk és -lányok – több százan voltak – hálókkal és dárdákkal felszerelkezve indultak a vízpartra. A víz hőmérséklete meglepte őket: langyos volt! A jéghideg patakok és folyók után, melyekből heteken át szerezték az élelmet,

ez a tenger kényeztetve fogadta őket. Ittak, aztán undorodva köpték ki a sós vizet.

Hogy élhetnek halak ebben a langyos, sós vízben? De ott voltak! Méghozzá egész rajok. Eddig még sosem láttak ilyen sokféle kicsi és nagy halat.

A gyerekek felmásztak a parti sziklákra, és kifosztogat a meleg öblöket. Homárokat, rövid farkú rákokat és polipokat fogtak, és nem nagyon tudták, mit kezdjenek velük. Dolf magyarázta meg, hogyan tisztítsák és főzzék meg a zsákmányt. Meggyőzte őket, hogy az apró szardíniák, áttetsző garnélarákok és a kis tintahalak nagyon ízletesek lesznek, ha megfelelő módon készítik el őket. A gyerekek ezután lelkesen vetették rá magukat a zsákmányra, bár gyakran undorodtak az ollóktól, a síkos tengeri állatoktól, a tapadókorongoktól és a furcsa szemektől.

Ma este tengeri halászlé lesz, gondolta Dolf jókedvűen, végre valami finomság!

Sok kis halászt megcsíptek a rákok, belevágták ollójukat a meztelen kezekbe és lábakba. Épp elég munkát okoztak a betegápolóknak. De az ember a saját kárán gyorsan tanul, és ha gyerek, akkor még gyorsabban. Óvatosabbak lettek, hamar rájöttek, hogyan kell megfogni a kagylós rákokat, és melyik sziklaüregben a leggazdagabb a zsákmány. Péter nagyon élvezte a helyzetet.

A vadászok is kivonultak. Kifosztották a Génua környéki erdős dombokat. Ezek ugyan vadban szegényebbek voltak, mint az északi erdők, és a vadorzást itt ugyanúgy tiltották, mint más vidékeken, de az éhség minden veszélyt feledtetett a gyerekekkel. Találtak vizet is, azaz édesvizet. A felderítők a tábortól félmérföldnyire patakocskát fedeztek fel, mely a sós tengerbe ömlött.

A génuaiak nem törődtek a gyermekhadsereggel. Az apróságokat kívül tartották a városon, és különben azt csinálhattak, amit akartak, alig-alig védekeztek a fosztogatás és vadorzás ellen. Ha túlságosan is elszemtelenedtek, megjelent néhány katona, akik keresztbe tett lándzsákkal állták útjukat. Ilyenkor a gyerekek elkotródtak, hogy kicsit délebbre próbáljanak szerencsét. Dolf nem nagyon értette a dolgot. Az nyilvánvaló volt, hogy a génuaiak nem ellenségesek velük szemben, de úgy látszott, a gyerekek segítséget sem várhatnak a városiaktól. Lehet, hogy nem értik, mit akar a gyerekhadsereg. Mi dolguk is van itt?

Én magam sem értem, gondolta Dolf. Miért éppen Génua, hiszen nem is esik útba.

Hirtelen eszébe jutott Johannis páter különös izgatottsága, és a szerzetes keresésére indult. Anselmust sehol sem látta, nyilván bement a városba. Miklós magányosan imádkozott a sátorban, és minden táplálékot visszautasított.

Tádé atya feltűrte a csuháját, és a halászatban segédkezett. De hol lehet Johannis?

Dolf végre a táboron kívül talált rá, néhány vad bokor árnyékában. A szerzetes térdepelt, és egészen kétségbeesettnek látszott. Dolf melléje ült, megrázta a karját.

– Johannis páter… – Hagyj békén – válaszolt a szerzetes elfúló

hangon. Fejére húzta a kámzsáját, és arcát a kezébe rejtette.

– Johannis páter, beteg vagy? – Félek… – Mitől? – A tengertől… Dolf azt hitte, megérti Johannis izgatottságát. Ha

Miklós holnap megpróbálja megnyitni a tengert, és nem sikerül, valami borzasztó történhet. A keresztes hadjárat vezetőinek pedig be kell majd vallaniuk, hogy becsapták a gyerekeket.

– Én is félek, Johannis páter – mondta Dolf komolyan. – Akárcsak te, én is kételkedem. Nem hiszek a csodában.

A szerzetes felemelte a fejét, és csodálkozva nézett a fiúra.

– Nem ez a baj – motyogta. – Tehát te hiszel abban, hogy csoda történik?

Johannis megrázta a fejét. – A hajók – suttogta szinte hangtalanul. – Mindig

az jut eszembe, mi történt azokkal a gyerekekkel, akik Marseille-ben szálltak hajóra.

Dolf most már semmit sem értett. – Milyen gyerekekkel? – A frank gyerekekkel… sok hete… Dolf még

mindig rejtély előtt állt. – Hajóra szálltak – suttogta a szerzetes –, miután

a tenger nem akart megnyílni előttük. Öt hajó volt, három elpusztult a viharban. A másik kettő… Azt mondják, azok szerencsésen partot értek, és a gyerekek Tunézia partján… – Elhallgatott, erőt vett rajta a kétségbeesés.

– Johannis páter, semmit sem értek. Milyen gyerekek voltak, és hogy jutottak hajókhoz?

– A hajók már várták őket Marseille kikötőjében. – Igen, de… Ki szervezte meg, és…? Dolfnak hirtelen eszébe jutott, hogy Leonardo

beszélt egy másik, franciaországi gyermek-kereszteshadjáratról. Olyan volt, mint ez, és nagyjából egyszerre indultak…

– Johannis páter, nem beszélhetnél kicsit világosabban? Mi történt azokkal a gyerekekkel, és hogy jutottak éppen Marseille-be?

– Ez volt a terv. Két férfi… és egy pásztorfiú… Ók vezették őket oda. A gyerekek azt hitték, hogy úton vannak a Szentföldre. Stefan, a pásztorfiú meg akarta nyitni a tengert, hogy gyalog… De hát persze a tengerrel nem történt semmi, és a gyerekek kétségbeesettek és csalódottak voltak. Az öt hajó azonban már egy hete várt ott. A

vezetők azt mondták, hogy ezek a hajók fogják a Szentföldre vinni őket.

– Igen, de akkor meg hogy kerültek Tunéziába? – Hát nem érted, Rudolf? A hajók egyenesen

Észak-Afrikába, a rabszolgapiacokra tartottak. Kezdettől fogva ez volt a terv.

– Micsoda?! Dolfnak először meg kellett emésztenie a

hallottakat. Csak lassan fogta fel, milyen gyalázatos dolog történt.

– Tehát… a gyerekeket arra szánták… De hát ez borzasztó! Johannis páter, azt akarod mondani, hogy ezek a német gyerekek is… Hogy Génua kikötőjében hajók várnak, amelyek majd elvisznek bennünket Afrikába, ahol eladnak rabszolgának? Ezt akarod mondani?

A szerzetes bólintott, és félve nézett körül. – Tehát ezért… ezért kellett Génuába jönnünk…

Nagy Isten, ez… Johannis páter mélyet sóhajtott. – …és három hajó elsüllyedt, és minden rajta

lévő vízbe fulladt – motyogta szomorúan. – Ez akkortájt történhetett, mikor nekünk is olyan nehéz dolgunk volt a viharban a hegyek közt.

– És a… és a mi gyerekeink? Johannis páter lehajtott fejjel, megszégyenülten

hallgatott. – Azt akarod mondani – suttogta Dolf rémülten –,

hogy ránk is hajók várnak itt, Génuában, hogy

Afrikába vigyenek, miközben a gyerekek azt gondolják, hogy Palesztinába tartanak?

A férfi bólintott. – És te… te hagyod ezt? – Nem! – kiáltotta a szerzetes. – Képtelen vagyok

rá, most már képtelen. Könyörögtem Anselmusnak… de nem akar rám hallgatni, folytatni akarja, meg akarja szerezni a sok zsák ezüstöt.

– Tehát az egész ki volt tervelve – motyogta Dolf dühösen. – Egész idő alatt tudtam, hogy ezzel a szép mesével becsapják a gyerekeken van mögötte valami, valami titokzatos és gonosz dolog… Johannis páter, te mióta tudod?

A férfi nem válaszolt. – Egész idő alatt tudtad… már Kölntől kezdve? –

kérdezte Dolf hitetlenkedve. Csend. – Te… te is tervelted ki? – Nem… Nem én. Még csak nem is Anselmus.

De mi hajtottuk végre. – Ki gondolta ki? Kinek támadt ez az istenverte

ötlete, hogy sok ezer gyereket toborozzon, egy kitalált mesével egy kikötőbe csalogassa őket, hogy aztán eladhassa rabszolgának? Kicsoda?

Johannis felvonta a vállát. – Talán Anselmus? Hallgatás. – Ugyan, szólalj meg már, Johannis páter. Mi

lesz most?

– Nem tudom – suttogta a másik szánalmasan. – Elkéstünk. Bárcsak adná Isten, hogy túlságosan elkéstünk volna, és a hajók már messze járnának.

– Elkéstünk? – A szénagyűjtés havának közepén kellett volna

ideérnünk. Most már az aratás havának közepén járunk.

– Igen… én is azt hiszem. Augusztus közepe lehet…

Szóval ezért volt Anselmusnak mindig annyira sürgős a dolog! Ezért hajtott minket úgy, és ezért dühöngött minden fennakadás miatt!

Johannis bólintott. Dolf még mindig alig értette a dolgot. Olyan

hihetetlennek találta, hogy felnőtt emberek képesek legyenek sok ezer jóhiszemű gyereket rabszolgának eladni Észak-Afrikába.

– Jeruzsálem nem Észak-Afrikában van – mondta lassan.

– Tudom, Anselmus is tudja, és te is tudod. De a gyerekek semmit sem sejtenek.

– És miért? – kérdezte Dolf kétségbeesve. – Sok pénzt ígértek nekünk. Génuában minden

erős, egészséges gyerekért egy dénárt kell kapnunk.

– Ez nem kevés – szaladt ki Dolf száján, mert időközben megtanulta, milyen érték az ezüstpénz a tizenharmadik században.

– Hétezer dénár… kész vagyon! Johannis bólintott és megremegett.

– Nem akarom már – suttogta. – Képtelen vagyok rá… Ezek a gyerekek olyan ártatlanok, mit sem sejtenek, Jeruzsálembe vágynak… Annyira szeretem őket, Rudolf!

Dolf bólintott. Közben egyre inkább elborzadt. Mariecke Tunézia rabszolgapiacán. És a szép, bátor Hilde. A szőke Frieda, aki ismeri a gyógyfüveket. Az erős Bertho, Péter, Frank, Carl… Elképzelhetetlen!

– Johannis páter, ennek nem szabad megtörténnie! Az ember összegörnyedt.

– Ne nevezz páternek, nem vagyok méltó erre a címre.

– Nem vagy igazi szerzetes? – Nem. Már nem… Ó, Rudolf, valamikor jó ember

voltam, valamikor szent ember akartam lenni. Végül nem voltam rá méltó. Bűneimért űztek el a kolostorból… És akkor nehéz helyzetbe kerültem. Nem volt jövőm, nem ismertem semmilyen mesterséget, csavargó lettem, lopásból és rablásból kellett élnem. Génuában találkoztam Anselmusszal, aki ugyanolyan rossz helyzetben volt, mint én. De sokkal ravaszabb volt nálam, és lelkiismeretlenebb is. Sok rossz hírű embert ismert, kalózkapitányokat, csempészeket… Anselmus ismert egy Boglio nevű embert, aki megkérdezte, nem akarunk-e segíteni neki. Nem tudom, ki

eszelte ki a tervet, hogy gyerekeket toborozzunk az északi országokban. De Boglio elmesélte nekünk, hogy két álszerzetes indult Franciaországba, hogy összegyűjtsék az árva, csavargó gyerekeket, és Marseille-be vigyék őket. Megkérdezte, nem akarjuk-e ugyanezt megtenni német földön. És fejedelmi jutalmat ígért. Az erős, szőke északi gyerekeket nagy pénzért lehet eladni Tunéziában. Az arabok szívesen veszik őket.

Dolf remegett az undortól, és megpróbálta fegyelmezni magát. Legszívesebben torkon ragadta volna Johannist és… Nagy nehezen összeszedte magát.

– És te beleegyeztél? – Mi mást tehettem volna? Nem volt

választásom… És nem is láttam benne sok rosszat.

– Rendes dolognak tartottad, hogy gyerekeket becsapj, és rabszolgának adj el? – kérdezte Dolf döbbenten.

Johannis újra lehajtotta a fejét. – Az arabokról úgy tudják, hogy emberséges

gazdák, az engedelmes rabszolgáknak nem olyan rossz a soruk. És milyen gyerekeket kellett összeszednünk? Árvákat, otthontalanokat, szökött kis jobbágyokat, engedetlen kis lustákat, akik amúgy is lopásból és csalásból vagy koldulásból élnek, és akik sosem érik meg a felnőttkort, mert vagy az akasztófán végzik, vagy nyomorultan

elpusztulnak valamelyik télen… Szinte jótéteménynek tetszett, hogy összegyűjtjük és eladjuk ezeket a gyerekeket, hiszen meleg országba viszik őket, gazdag, kulturált nép közé, jobb dolguk lesz, mint valaha.

– De… de rabszolgák lesznek! – fakadt ki Dolf. – Igen. – Ráadásul pogányok rabszolgái! Johannis

megszégyenülten bólintott. – És miért kellett északról hozni a gyerekeket? – Szőkék és fehér bőrűek… a pogányok ezt

szeretik. Ráadásul itt délen… a lombardiai és toscanai lovagok sosem lelkesedtek a keresztes hadjáratokért. Az olaszok csak keresni akarnak a keresztes vitézeken, de maguk nem akarnak részt venni a hadjáratokban. Az északi országokban szinte hagyomány lett a keresztes hadjárat, ott még mindig erősen él a vágy, hogy megszabadítsák Jeruzsálemet. Főleg az alsóbb néposztályban. A nagyuraknak már nem sok kedvük van hozzá, a gyerekeket viszont könnyű feltüzelni. Anselmus meg én lombardiaiak vagyunk, folyékonyan beszélünk németül, és igen, hát elmentünk német földre, hogy megpróbáljuk, hány gyereket tudunk magunkkal csalni. Rettenetesen sokan jöttek, sokkal többen, mint vártuk. Sokkal többen, mint ahányan felfértek volna a hat hajóra, amelyeknek a megállapodás szerint a

szénagyűjtés havának közepén kellett várniuk ránk Génuában.

– Arra számítottatok, hogy legalább a fele meghal, lemarad vagy visszafordul útközben?

Johannis hallgatott. – Micsoda aljasság – suttogta Dolf. –

Kihasználtátok a jóhiszeműségüket, a jámborságukat… Csodás mesét mondtatok nekik a Fehér Városról, és közben egész idő alatt tudtátok, hogy… Miként tehettél ilyet, Johannis? Nem szégyelled magad? Ezeket a derék, bátor gyerekeket, akik olyan kitartással viselték a nehézségeket, akik… akik most már tudják, mit jelent a szabadság, ezeket akartátok ti rabszolgának eladni!

– Képtelen vagyok rá – suttogta a szerzetes összeomolva. – Túlságosan megszerettem őket. Rudolf, hát nem érted? Ismerem őket! Láttam, hogyan védekeztek a vadállatok, a rablók, a zord éghajlat ellen… hogyan segítették és bátorították egymást, és… Rudolf, segíts. Ezekből nem lehetnek rabszolgák, ezek nem értéktelen lények, egytől egyig pompás emberpalánták, akiket meg kell menteni.

– Igen, ebben tökéletesen egyetértünk. De hogyan?

Dolf elgondolkozott. Azt látta, hogy Johannis megbánása őszinte. Tulajdonképpen örülnie kellene, hogy ez az ember nem tudott végig

kitartani a rettenetes csalás mellett, az ördögi terv azonban túlságosan felbőszítette.

– Vissza kell tartanunk őket – suttogta Johannis, akit megnyugtatott, hogy megoszthatta valakivel a szívét nyomasztó terhet, és kicsit felbátorodott. – Gondoskodnunk kell róla, hogy ne engedjék felcsalni magukat a hajókra.

– Még itt vannak a hajók? Tényleg ilyen sokáig vártak? – kérdezte Dolf rémülten.

– Nem tudom. Anselmus azért ment be ma délután a városba, hogy megpróbálja Bogliót megkeresni. Imádkozom érte, hogy késő legyen. De nem tudom biztosan…

Dolfnak támadt egy ötlete. – Miklós! – kiáltotta. – Tudja Miklós, hogy miért

hozták Génuába a gyerekeket? – Nem. Ó hisz a keresztes hadjáratban. – Hogy sikerült Miklóst annyira

megbolondítanotok, hogy szentnek képzelte magát, aki előtt megnyílik a tenger?

– Egyáltalán nem volt nehéz. Ahogy a tél véget ért, elindultunk Anselmusszal a hegyeken át északnak. Körülnéztünk, és kiválasztottunk egy erős pásztorfiút, és aztán csodákat tettünk a kedvéért. Estig vártunk, felgyújtottunk egy fakeresztet, amit egy dombtető mögül dugtunk elő, persze úgy, hogy Miklós minket ne láthasson, csak a lángoló keresztet. Mi viszont láttuk őt… Térdre esett, és égnek emelte a kezét. Aztán gyorsan

bevontuk a keresztet, eloltottuk, és Anselmus a szája elé tett kézzel, mély hangon kiáltotta: „Isten szólít, fiam.” Mert a nevét akkor még nem tudtuk. Sort kerítettünk mindenféle egyéb hókuszpókuszra is. Később éjszaka, mikor már aludt, a szabad ég alatt hált, kunyhója nem volt, odakúsztunk hozzá, és Anselmus mindenfélét a fülébe suttogott. Azt mesélte neki, hogy angyalok hangját hallja, akik felszólítják, hogy egy egész gyerekhadsereggel vonuljon a Szentföldre, meg ilyesmiket. A fiú félig felébredt, és a csodálattól és rémülettől megdermedve figyelt, s akár hiszed, akár nem, egy pillanatig sem kételkedett kiválasztott voltában. Végre megtaláltuk a megfelelő fiút.

– Végre? – Igen. Addig már kétszer próbálkoztunk ezzel a

fogással. Az első fiú kiáltozva menekült, egy mocsárba tévedt és belefulladt. A másik szintén futásnak eredt, egyenesen a falusi plébánoshoz, akinek elmondta, hogy mit látott és álmodott. Vele sem kezdhettünk semmit. Miklós rögtön elhitte, hogy ő kiválasztott. Ennek a fiúnak nyilván önhitt természete van.

– Úgy bizony – bólintott Dolf. – És aztán mi történt?

– Miután három egymást követő éjszakán megdolgoztuk Miklóst a tűzijátékokkal meg a láthatatlan hangokkal, és észrevettük, hogy kezdi elhanyagolni a nyájat, mert az ég kiválasztottjának

érzi magát, fényes nappal nyíltan közeledtünk hozzá, persze szerzetesi csuhában. Letérdeltünk eléje, tiszteletünk jelét adtuk, és elmondtuk neki, hogy látomásunk volt, mely szerint ő az a kiválasztott, akinek ártatlan gyermekek hadseregét kell elvezetnie a Szentföldre. És hogy nekünk segítségre keli lennünk.

– És rögtön hitt nektek? – Igen. Hármasban elhagytuk a vidéket, és

Kölnbe mentünk. Útközben folyton prédikáltunk, és mindjárt sokan csatlakoztak is hozzánk. Több száz gyerekkel érkeztünk Kölnbe, Miklós ott még sokkalta lelkesebb lett. A hatalmas Dóm téren, az új templom előtt prédikált napokig, és egyre több gyerek gyűlt köréje. Pünkösd előtt két héttel indultunk Kölnből, s a távolabbi környékről még mindig özönlöttek hozzánk a gyerekek. Kölnben az érsek magához kérette Anselmust és Miklóst. Én nem voltam ott annál a beszélgetésnél, máig sem értem, hogyan tudták Anselmus és Miklós meggyőzni az érseket szent küldetésükről. De Anselmus ravasz… Az lett a dolog vége, hogy kaptunk egy ekhós szekeret, egy fehér ökörfogatot meg egy sátrat, és az érsek még az unokahúgocskáját, Hildét, majd annak kis védelmezőjét, Carolust is elküldte velünk, így történt aztán, hogy induláskor még több nemesi családból való gyerek is csatlakozott hozzánk. Anselmus ezt kicsit veszélyesnek érezte.

Bizonyára senki szívét nem nyomasztaná, ha nem hallana soha többet a sok kis kitaszítottról és árváról, de ha az derülne ki valamikor, hogy bárógyerekeket adtak el rabszolgának, akkor bizony nehéz helyzet állna elő.

– Félt az apák bosszújától? – Tulajdonképpen igen. De szerencsére nem sok

nemesgyerek jött velünk, és akik igen, azokat megkülönböztetett tisztelettel kezeltük.

– Igen, láttam – felelte Dolf keserűen. – Ezért örültem, hogy Fredo már a hegyek előtt

cserbenhagyott bennünket. A gyerekhadsereg különben is túlságosan nagy lett, nem számítottunk ilyen hatalmas tolongásra. Nem haladtunk elég gyorsan. És ugyan hogy tudtuk volna táplálni és megóvni azt a rengeteg gyereket? Nem is fértek volna mind fel a hat hajóra, ami Génuában várt minket. De Anselmus azt mondta: „Minél több, annál jobb. Útközben sokan elpusztulnak majd. Csak a legerősebbek élik majd túl az utazást, és épp azokért fogjuk a legtöbb ezüstöt kapni.”

Dolf megrázkódott ennyi cinizmustól. Fogcsikorgatva morogta:

– Micsoda ördög! – …és akkor jöttél te – folytatta Johannis a

történetet. – Te meg Leonardo, és ez mindent megváltoztatott. Először azt hittük, hogy te is egy lovag fia vagy, hisz olyan öntudatosan léptél fel. Szemünkre hánytad, hogy nem gondoskodunk

megfelelően a gyerekekről. Nos, ez igaz is volt. Már akkor elszégyelltem magam, és kezdtem megbánni, hogy belefogtunk ebbe a vállalkozásba. Mintha az égből pottyantál volna közénk, és megtanítottál bennünket, hogyan szervezhetjük meg jobban az utat, hogy ne haljon meg már annyi gyerek… És mégsem bíztam benned egészen…

– Hogy érted ezt? – Olyan keményen dolgoztál a gyerekekért,

mintha tudtad volna, hogy mit tervezünk, és mintha az lett volna az egyetlen célod, hogy lehetőleg sokan érkezzenek meg erősen és egészségesen Génuába. Azért hittem azt, hogy Anselmus meg te összejátszotok.

– Rabszolga-kereskedőnek néztél? – kérdezte Dolf dühösen.

– Néha… Nem tudom. Mindig kételkedtem. És ha Anselmust megkérdeztem, kitérő választ adott. Viszont azt is észrevettem, hogy gyűlöl téged, csak ki akar használni, ahogy Miklóst is kihasználta.

Dolf megpróbálta követni a másik csavaros gondolkodását, de nem nagyon sikerült.

– Azt hittem – folytatta Johannis halkan –, hogy az ördög küldött közénk. Hiszen csak az ördögtől származhat ez az egész terv, hogy eladjuk Afrikába a gyerekeket. És te segítettél Anselmusnak, életben tartottad őket… Minden fennakadásnak örültem, hiszen minél később érünk Génuába, annál nagyobb az esélye, hogy a

gyerekek megmenekülnek, és akkor rájöttem, hogy te sem sietsz. Ettől megint kételyeim támadtak. Mikor a skarlát halál támadott meg bennünket, azt gondoltam, ez égi jel, Isten sem akarja, hogy elérjük Génuát. És mit tettél te? Elűzted a skarlát halált. Akkor már semmit sem értettem.

– Sokkal előbb kellett volna bizalmadba fogadnod, Johannis.

– Igen, most már én is belátom. De nem mertem. Féltem Anselmustól. Belelökött volna egy szakadékba, ha észreveszi, hogy elvesztettem a bátorságom, és nem akarom, hogy ezek a gyerekek rabszolgák legyenek. Aztán benned sem mertem teljesen megbízni. Egész úton csodában reménykedtem, valamiben, ami majd visszafordulásra kényszerít bennünket, örültem minden szerencsétlenségnek, ami ránk szakadt. A gyerekek azonban sosem fordultak vissza, sosem adták fel a reményt. Látni akarták a tengert, meg akarták élni a csodát, amit Miklós ígért nekik. Jaj, Rudolf, mit tegyünk most már?

– Vissza kell tartanunk a gyerekeket. Meg kell akadályoznunk, hogy Anselmus kapcsolatba lépjen a kalózkapitányokkal.

– Könyörögtem neki… – Anselmus nem olyan ember, akire hatna a

könyörgés. Az ilyen gazembert csak úgy tarthatjuk vissza tervei megvalósításától, ha agyoncsapjuk – válaszolt Dolf mérgesen.

– Igazad van, Rudolf. Anselmus könyörtelen. – Legfőbb ideje, hogy mi is azok legyünk –

morogta Dolf keserűen. – Mit akarsz tenni? Ha megpróbálod elmondani a

gyerekeknek, hogy milyen sors vár rájuk, nem hiszik el neked. És ha Anselmus észreveszi, hogy ismered a terveit, akkor megöl.

– És téged is – bólintott Dolf. Johannis megrázkódott. – Most már túl késő – suttogta a fiú hirtelen. –

Anselmus bement a városba… – Tudod – sóhajtott Johannis –, már előre örült a

pillanatnak, mikor te is felszállsz az egyik hajóra, ördögi örömet okozott neki az a gondolat, hogy néhány hét múlva egy tunéziai rabszolgapiacon áruba bocsátanak téged, aki olyan erős és ravasz vagy.

Dolf kinyitotta a száját, majd újra becsukta. Forrt benne a düh. De Johannisnak igaza volt. Dolfot annyira lefoglalta volna a Mariecke és a többi ezrek iránt érzett aggodalma, hogy mit sem sejtve, bárányszelíden szállt volna hajóra!

– Ó, az átkozott! – morogta. – Ezért még megfizetek annak a nyavalyás Anselmusnak!

– Rajta, Rudolf! Olyan erős és ravasz vagy, és nem félsz.

– Te igen? Még mindig? Johannis szégyenkezve fordult el.

– Igen – mondta halkan. – Félek, bűnös vagyok. Nem akarok meghalni, még nem, elkárhoznék…

– Johannis, most miért bízol bennem egyszerre? – Nem egyszerre… már régóta. Láttam,

mennyire gyűlöl Anselmus téged. Mennyire meg akart semmisíteni, mikor perbe fogott. Akkor tudtam meg, hogy nem a cinkosa vagy, hanem a legkeményebb ellenfele.

– Nem tudtad volna akkor nekem elmondani, mi a helyzet, és milyen tervei vannak Anselmusnak?

– Nem mertem. És azt gondoltam, reméltem… Isten nem engedi, soha nem hagyja, hogy eljussunk Génuába. De…

– De eljutottunk! Johannis leverten hallgatott. – Ó, miért nem szóltál már sokkal régebben?!

Akkor talán még Carolus is élne – mondta Dolf, és hirtelen sírva fakadt.

– Igen – suttogta a másik bűnbánóan. – Isten nem engedte, hogy Carolusból rabszolga legyen. Magához vette… És akkor tudtam meg, akkor éreztem igazán, milyen rossz vagyok, mekkora bűnt vettem magamra, és hogy tennem kell valamit… bármit, hogy visszatartsam Anselmust, még ha az életembe kerül is. De még mindig nem mertem, féltem… Rudolf, gyáva vagyok. Tudom, hogy rossz vagyok, hogy tennem kellene valamit, és képtelen vagyok rá, nem merek. De te, te mersz. Vedd át tőlem a feladatot, én túl gyenge vagyok. Tartsd vissza a gyerekeket, semmiképpen

ne engedd meg, hogy hajóra szálljanak. A romlásuk lenne. Rudolf…

– Persze hogy visszatartom őket! – kiáltotta Dolf. – Mit fogsz csinálni? A fiúnak egyelőre fogalma sem volt róla.

Felvilágosítja a gyerekeket. Ez elég egyszerűen hangzik, de vajon hinni fognak-e neki? Szilárdan hittek a Fehér Város álmában is. Megpróbált gondolkodni, az ötletek vadul kergették egymást a fejében, és nem akartak kitisztulni. A leleplezés túlságosan is megrázó volt, és nem tudta azonnal megemészteni. De nincs vesztegetni való ideje, hiszen Anselmus már ott van Génuában, és már szövi társaival az ördögi összeesküvést, hogy behajózhassa a szerencsétlen gyerekeket…

Hogyan lehet azonban behajózni sok ezer gyereket, akik másféle csodára várnak? Akik holnap mindenre képesek lesznek, mert nem következik be a megígért csoda, a tenger szétválása?

– Holnap… – motyogta. – Johannis, mit tervez Anselmus holnapra? Ott lesz, amikor Miklós megpróbálja legyőzni a tengert?

– Ha nem következik be a csoda, és a gyerekek mély csalódással bámulják a vizet, és azt hiszik, hogy sohasem jutnak el Jeruzsálembe, akkor Anselmusnak az a terve, hogy váratlanul felbukkan, és azt mondja: „Isten mégis csodát tett, kedves gyermekek, hajókat küldött.”

– Igen. És persze biztos benne, hogy a gyerekek egy pillanatig sem haboznak majd, és ujjongva felrohannak a hajókra?

– Valahogy így… Dolf sóhajtott. Próbáljon csak meg valaki

egymaga visszatartani hétezer lelkes gyereket! De talán nincs egyedül. Johannis segít majd. És

még sokkal több segítő kell neki, minden barátja! – Johannis, számíthatok rád? Le tudod győzni az

Anselmustól való félelmedet, és segíteni tudsz, hogy visszatartsuk a gyerekeket? Már csak azért is, hogy megmentsd lelked üdvösségét…

– Rudolf, én… Igen! – Akkor először is beszélj Tádé atyával. Mindent

mondj el neki, hallod, mindent! Jó ember, sőt nagyon ravasz is. És sejtelme sincs erről az ördögi cselszövésről. A gyerekek hallgatnak rá, talán ő tudja, hogy lehetne feltartóztatni őket.

Johannis megremegett. Dolf elámulva látta, hogy ez az ember a jóságos Tádé atyától még jobban fél, mint a kemény Rudolf van Amstelveentől.

– Ne tétovázz, Johannis! – kiáltotta a fiú, és felugrott. – Nincs vesztegetni való időnk. Azonnal cselekednünk kell.

– Tádé atya meg fog átkozni – suttogta az álszerzetes halálos félelemben.

– Egész jóságos szívéből meg fog neked bocsátani - ígérte Dolf, és magával vonszolta a vezeklő bűnöst.

Tádét a tábor egyik sarkában fedezték föl, Hilde és a betegek társaságában. Dolf egyedül hagyta a két férfit, és Leonardo keresésére indult. Lassan beesteledett. Fellángoltak a tábortüzek. Már alig néhányan halásztak, és szinte minden gyerek „otthon” volt. Dolf vacsoránál találta a barátait. Tengeri hal-levest ettek.

Dolf gyorsan felkapott egy marék főtt garnélarákot, és intett Leonardónak.

– Gyere gyorsan, beszélnem kell veled! Levegő után kapkodva mesélte el, amit az előbb

Johannistól hallott. Leonardo némán hallgatta, egyszer sem vágott közbe.

– Tennünk kell valamit – fejezte be Dolf kétségbeesve.

– Hogyan értessük meg a gyerekekkel, hogy becsapták őket?

Leonardo gondolkodóba esett. Fel volt háborodva és meg volt rendülve, de a nyugalmát azért nem veszítette el.

– Te mit akarsz tenni? – kérdezte nyugodtan. – Megakadályozni, hogy a gyerekek hajóra

szálljanak. – Igen, feltétlenül. – Mégis hogyan? – kérdezte Dolf aggódva. – Ez elég egyszerű. Csak nem képzeled, hogy

akár egy hajó is elhagyhatja Génua kikötőjét, ha a dózse megtiltja?

– A… a dózse?

– Igen, Génua hercege. Igen nagy hatalmú férfiú - bólintott Leonardo. – Figyelj: te maradj itt, mert holnap izgalmas nap lesz, amire fel kell készítened a rendfenntartóimat. Én bemegyek a városba, és Marburgi Hildét is magammal viszem.

– Mit akarsz a városban? És miért viszed épp Hildét?

– Rudolf, használd egy kicsit az eszed. Én a pisai Leonardo vagyok, a gazdag Bonacci kereskedő fia. Apámnak üzletbarátai vannak Génuában, akiktől ajánlóleveleket kaphatok, hogy bejussak a dózsepalotába, és mindent elmondjak a hercegnek. A dózse azzal nem törődik, hogy mi történik a csavargó német gyerekekkel, de nem fogja megengedni, hogy nemes származású keresztény gyermekeket eladjanak rabszolgaként a pogányoknak. Azért viszem magammal Hildét, hogy bebizonyítsam, a gyerekhadsereg nem csupa senkiháziból áll.

– Gondolod, hogy bejuthatsz a herceghez? – Annak mindenképpen sikerülnie kell. És van

még egy lehetőség. Azonnal értesíteni kell Génua püspökét. Ezek a gyerekek mind keresztények, a püspök nem engedheti meg, hogy eladják őket a pogányoknak. Tádé atya tudja már?

– Odavittem hozzá Johannist, és gondolom, mindent elmondott neki.

– Nagyszerű! Akkor az lesz a legjobb, ha én Hildével elmegyek a dózséhoz, Tádé atya meg a püspöknek mond el mindent.

– Nincs túl késő ahhoz, hogy a városba menjetek? Nem fognak beengedni benneteket.

– Engem senki sem tarthat vissza – mondta Leonardo nyugodtan.

Dolf hálásan megragadta a kezét. – Mire is mennék nélküled, barátom? – szólt

megindultan. – Igen, ezen néha én is elgondolkozom – felelt a

diák józanul. Aztán nagy léptekkel a tábortűzhöz ment, és az

álmos Mariecke fölé hajolt. – Kicsikém, egypár napra itt kell hagyjalak

benneteket. Vigyázz Rudolfra. És ha soha többet nem látjuk egymást, akkor ugye gondolsz néha rám?

– Mire készülsz, Leonardo? – kérdezte a kislány csodálkozva.

– Téged megmenteni, te kedves gyermek. Megcsókolta, gyorsan elkötötte a szamarát, és eltűnt az alkonyatban.

Mariecke Dolfhoz szaladt. – Mi történt? Miért megy el Leonardo? Mégis

elmegy Bolognába? – Még nem, kicsim. Nemsokára visszajön –

mondta Dolf vigasztalóan.

De igazán nyugodtnak ő sem érezte magát. Vajon meghallgatásra talál-e Leonardo a hercegnél? Vajon bejut-e Tádé atya a püspökhöz? És mit csinálnak a génuaiak, ha rájönnek, hogy hétezer hazátlan gyerek szakadt a nyakukba?

Dolf körülnézett. A tábor békés volt. A gyerekek ettek, nevetgéltek, a terveikről beszélgettek. Holnap megtörténik a nagy csoda, holnap szétválik a tenger, és a száraz tengerfenéken Jeruzsálembe siethetnek. Hogy bámulnak majd a génuaiak! Milyen nagyszerű lesz az egész!

Dolfnak pedig az volt a feladata, hogy mindezt megakadályozza. Hogy Anselmus ne használhassa fel ördögi tervei megvalósítására óriási csalódásukat…

Fel kell őket készítenie, de hogyan? – Nem eszel? – kérdezte Mariecke aggódva. Dolf

szórakozottan lenyelt még néhány falatot, és felsóhajtott.

Már több mint egy hónapja úton van, talán hat hete is, és most egypár órán múlik minden! Hogyan fogjon hozzá, hogy mondja el a gyerekeknek?

– Nem tudnád nekem elmondani, mi a baj? – erősködött Mariecke.

Dolf ránézett, aztán Péterre, Frankra, Berthóra, Cárira meg Friedára gondolt, aki a betegeket ápolja, vagyis az összes kis bátor vezető eszébe jutott, és hirtelen tudta, mit kell tennie!

– Igen – mondta nyugodtan. – Tanácskozni fogunk.

17. ÖSSZEESKÜVÉS A TENGERPARTON Leonardo elindult a városba Hildével és Tádé

atyával. Dolf elküldte Pétert és Frankot, hogy hívják össze a rendfenntartók altisztjeit, és szólt, hogy Frieda, Maria és Mariecke is álljanak készen.

Nagyon rövid idő múlva vagy száz erős fiú és lány vette körül.

– Figyeljetek, gyerekek – mondta –, tanácskoznunk kell, de azt nem lehet itt, a tábor közepén. Menjünk le a tengerpartra.

– Történt valami? – kérdezte Bertho csodálkozva. – Történni fog, és fel kell készülnünk rá. Dolf egy kis öbölbe vezette a csapatot, a sziklák

közé, ahol senki sem hallgathatta ki őket. A nap már lement, de még nem sötétedett egészen be. Úgy látszott, maga a tenger világít. A hold meg feljött az ernyőfenyők fölé, és ezüstszikrákat vetett a vízre. A kíváncsi gyerekek úgy vették körül Dolfot és Marieckét, mint kis majmok, és nagy várakozással néztek vezetőjükre.

– Tudjátok, hogy Miklós bezárkózott a sátorba, hogy böjtöljön és imádkozzék. A csodára készül – kezdte Dolf, aki nem nagyon tudta, hogyan közölje mondanivalóját.

A gyerekek lelkesen bólogattak. – Mert Miklós azt hiszi – folytatta Dolf tétovázva

(ez még rosszabb volt, mint az iskolában egy

kiselőadás) - hogy a tenger kettéválik előtte… amint… amint azt megparancsolja a tengernek…

Újra mind bólintottak. – Hiszitek, hogy bekövetkezik? – Megígérték nekünk – mondta Frank nyugodtan. – Igen… tudom. De látod, itt a bökkenő. Feszült figyelemmel néztek fel rá. – Jeruzsálem – mondta Dolf izzadva – nem

ennek a tengernek a túlsó partján fekszik. Jeruzsálem több mint ezer mérföldnyire keletre van tőlünk… Arra! – Széles karmozdulattal mutatott a szárazföld felé.

– Nem értem – mondta Frieda aggódva. – Mindjárt megérted – ígérte Dolf. – Gyerekek, én

véletlenül tudom, hogy a világ miként is néz ki. És hogy hol vannak az egyes országok és városok. Ezt még régebben tanultam egy bölcs öregembertől. Figyeljetek: ott, a tenger túlsó partján Afrika van. És ott csupa pogányok laknak.

– Afrika? Mintha hallották volna már ezt a nevet. – Ahonnan az oroszlánok jönnek? – kérdezte

Péter hitetlenkedve. – Igen, Afrika a négerek és a vadállatok, az

oroszlánok, elefántok és párducok országa… olyan föld, ahova jobb, ha mi, keresztények be se tesszük a lábunkat.

– Nem félünk a pogányoktól, majd elkergetjük őket! - kiáltotta egy harcias nagyfiú.

– Igazad van, Carl, de mi a Szentföldet bitorló törökök ellen akartunk vonulni, nem pedig a tunéziai mohamedánok ellen, akik Észak-Afrika partján laknak. Azokhoz semmi közünk.

– Hát nem ugyanazok? – kérdezte Frieda. – Nem, egyáltalán nem. Ugye most már ti is

megtanultátok, hogy a világ borzasztó nagy? Hetekig, hosszú hetekig kellett gyalogolnunk, amíg megérkeztünk Génuába. És Jeruzsálem még kétszer olyan messzire van, mint Génua.

– Jeruzsálem a tenger túlsó partján fekszik – mondta Péter makacsul.

– Nem, Péter. Jeruzsálembe valóban csak úgy juthatsz el, ha átkelsz egy tengeren, de nem ezen. Ennek a tengernek Afrika van a túlsó partján. Ezért csodálkoztam már hetek óta. Vajon miért vezet Anselmus és Miklós Génuába benneteket? Sehogy sem értettem. Most már tudom.

– Anselmus páter és Miklós azt mondták nekünk, hogy Génuában szétnyílik előttünk a tenger – erősködött az egyik rendfenntartó, akinek Dolf nem tudta a nevét. – Mert Isten azt ígérte nekik. Te hogy mondhatsz most mást?

Dolf megfeszítette magát. Most kell megmondani az igazat.

– Anselmus páter hazudott. Általános elborzadás és mély, felháborodott

morgás.

– Mert – folytatta Dolf gyorsan – Anselmus nem igazi pap, még csak nem is szerzetes. Kalandor, rabló, kalóz.

– De hisz tud olvasni! – kiáltotta Frieda. – Igen, Anselmus gondos nevelést kapott, mert

papnak szánták. De rossz útra tért, és kicsapták a kolostori iskolából.

– Azt akarod mondani, Rudolf van Amstelveen – kiáltotta egy fenyegető hang a kör hátsó részéből –, hogy Miklós nem szent?

– Miklós hallotta az angyalok hangját, és lángoló keresztet látott! – kiáltotta egy másik gyerek.

– Igen, tudom, és Miklós nem hazudott. Miklós nagyon is becsületes volt. Őt is becsapták, ahogy mindannyiunkat.

– Isten senkit sem csap be! – kiáltotta Frank. – Figyeljetek, gyerekek, elmondom nektek, hogy

történt. Az égő kereszt, amelyet Miklós látott, közönséges fakereszt volt, amit Anselmus maga ácsolt és gyújtott meg, és egy dombocska fölött lengetett. Miklós azt hitte, látomás, nem tudta, hogy egy gazember becsapja.

A gyerekek elképedtek. – És az angyalok hangja – folytatta Dolf –, az is

csalás volt. Anselmusnak szüksége volt egy pásztorfiúra, aki szentként szerepelhet. Miklósnak azt kellett hinnie, hogy kiválasztott. Ezért aztán Anselmus éjjel álmában mindenféle jámbor

dolgokat suttogott a fülébe. Miklós azt hitte, hogy angyalok szólnak hozzá.

– És te honnan tudod mindezt? – tették fel néhányan a logikus kérdést.

– Majd azt is elmondom. De még nincs vége a történetnek.

– Semmit sem értek – szólt közbe Mariecke hirtelen.

Azt mondod, hogy Anselmus becsapta Miklóst. Egyáltalán nem szeretem Anselmust, és el is hiszem, hogy gazember. De miért? Tréfából csak nem csinált ilyet?

– Nem is volt tréfa – felelte Dolf melegen. Ez az aranyos kis Mariecke egyre okosabb lesz! – Nézd, Anselmus igazság szerint lombardiai, és ti is tudjátok, hogy a lombardiaiakban nem lehet igazán megbízni. – Magában szégyenkezett e miatt az ostoba érv miatt, de muszáj elérnie, hogy a gyerekek higgyenek neki, ezért az érzelmeikre kellett hatnia. – Ugye, még jól emlékeztek az Oglio menti csatára, amelyben több mint harminc bátor gyerek esett el.

Látta, hogy a fiúk, lányok hevesen bólogatnak. – Gazemberek! – hallotta többfelől. – Hát figyeljetek. Anselmusnak szép kis terve

volt. Azért ment német földre, hogy az észak-afrikai rabszolgapiacok számára gyerekeket toborozzon. Persze egy gyerek sem lett volna olyan ostoba, hogy vele menjen Génua kikötőjébe,

ha előre tudja, hogy ott hajóra rakják, Afrikába szállítják, és eladják a pogányoknak. Ezért találta ki Anselmus ezt a csalást. Ha a gyerekek azt gondolják, hogy Jeruzsálembe viszi őket, szívesen követik. Hogy a csalás hiteles legyen, szüksége volt egy pásztorfiúra, aki azt hiszi, hogy szent küldetést teljesít. Most már értitek?

Először el kellett gondolkozniuk. A gyerekeken lassan óriási felháborodás vett erőt. Dolf azonban felemelte a kezét, és újra megszólalt, még mielőtt a dühüknek szabad folyást engedtek volna:

– Figyeljetek! Anselmus azért hozta Génuába a gyerekeket, mert itt vártak rá a barátai. Hat kalózkapitány üres hajókkal. De ez nem elég ahhoz, hogy hétezer gyereket elszállítsanak, még akkor sem, ha összezsúfolják őket. Anselmust nem érdekelte. Úgy képzelte, hogy kiválasztja a legszebb és legerősebb gyerekeket, akik majd felmehetnek a hajókra. Az meg, hogy mi történik a kicsikkel, a gyengékkel, nem érdekelte. Ott maradhatnak a tengerparton, és tőle nyugodtan éhen pusztulhatnak.

– De ha a tenger kettéválik, nem lesz szükségünk hajókra! – kiáltotta Carl.

– Nem, akkor nem. De kettéválik-e a tenger? Miklós azt hiszi, hogy igén. Anselmus azonban jobban tudja. Ö tudja, hogy ez nem fog megtörténni, és hogy ti holnap milyen csalódottak lesztek. Mert nem Isten ígért Miklósnak csodát,

hanem két álszerzetes, két gazfickó, akik sok ezer gyereket akartak eladni rabszolgának. Azt hiszitek, Isten kiszárítja ezt a tengert, hogy gyalog mehessetek a rabszolgapiacra? Mert a túlsó parton csak ez vár rátok. Nem a Szentföld, nem Jeruzsálem a reszkető szaracénokkal, az nem arra van, csak egy száraz, forró tengerpart található, melynek városaiban arabok élnek, akik sok ezüstöt adnak a kis szőke, északi rabszolgákért.

– Egyáltalán nem láttunk hajókat – jegyezte meg Frank.

– Nem, azok a kikötőben vannak. Figyeljetek. Útközben sokszor és hosszú időre meg kellett állnunk, és emiatt később értünk Génuába, mint Anselmus számított. Emlékezzetek csak, mennyire sietett mindig! Félt, hogy a kalózkapitányok nem várják meg. Ismerem a terveit, gyerekek. Holnap, ha a tenger nem válik szét Miklós lábai előtt, Anselmus majd megjelenik, és azt mondja: „Gyerekek, Isten meghallgatta a génuaiak imáit, és nem engedte, hogy kiszáradjon a tenger, mert a város nem létezhet a tenger nélkül, de végtelen jóságában másik csodát tett. Hajókat küldött, amelyek elvisznek majd benneteket a Szentföldre. Gyertek utánam, várnak a hajók.” És ti mit fogtok tenni? Ujjongva beszálltok és elhajóztok. Nos, nem ám Jeruzsálembe, hanem a pogányok rabszolgapiacaira. Fiúk, még nem késő! Ha összefogunk, még megakadályozhatjuk, hogy a

szent gyermekhadsereg Génuában tengerre szálljon.

– Hazudsz, Rudolf van Amstelveen! – kiáltotta egy nagyfiú. – Holnap igenis kiszárad a tenger. Miklós megígérte, és Miklós igazat beszélt.

– Bárcsak úgy lenne – mondta Dolf. – Én is szeretném látni ezt a csodát. De esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem fog megtörténni. Anselmus becsapta Miklóst.

Hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, elővette a pulóvere alól szűzanyás függőjét, és megcsókolta. A gesztusnak nagy hatása volt.

– És honnan tudod mindezt, Rudolf? – kérdezte Mariecke elborzadva.

– És mióta? – kérdezte Péter gyorsan. – Kedves gyerekek, csak néhány órája tudtam

meg. Anselmus ugyanis nem volt egyedül, amikor csodákat és látomásokat rendezett Miklósnak. Még valaki volt ott, egy tettestárs.

– Johannis páter! – kiáltotta Frank elszörnyedve. – Pontosan. De Johannis egyáltalán nem olyan

ördögi gazember, mint Anselmus. Kezdetben ő is közreműködött a cselszövésben, később azonban megbánta. Mikor Carolus meghalt, majd megszakadt a szíve. Ma délután elmondott nekem mindent, az egész összeesküvést. Sajnos csak ma délután. Először én sem hittem a fülemnek. Johannis aztán megesküdött, hogy igazat mond. Nem akarja, hogy végrehajtsák ezt az ördögi

tervet. Nem akarja, hogy a sok ezer gyerek, akikért olyan keményen dolgoztunk, a pogányok kezébe kerüljenek rabszolgának. Ma délután ezért sírva bevallott nekem mindent. Aztán Tádé atyához ment, hogy mindent meggyónjon neki.

– Tádé atya is csaló? – kérdezte Frank ijedten. – Nem. Tádé atya éppoly keveset tudott erről a

piszkos gaztettről, mint mi. – Hol vannak? – morogta egy harcias kislány. –

Mindnek elvágom a torkát! – Nyugodj meg, Martha, elmentek – mondta Dolf.

- Amint Tádé atya értesült az ördögi tervről, elindult, hogy mindent elmondjon Génua püspökének. Leonardo is a városba ment Marburgi Hildével. Megpróbálnak kihallgatást kérni a hercegtől. És azt is tudom, hogy Anselmus hol van. A kikötőbe ment, hogy összehívja a kalózkapitányokat és rabszolga-kereskedőket, és elmondja nekik: hétezer gyerek táborozik a tengerparton, akik azt hiszik, úton vannak a Szentföldre. Hétezer kis rabszolga a pogányoknak! És megkéri a kapitány urakat, ugyan szállítsák már el a gyerekeket a túlsó partra, a tunéziai nagy rabszolgapiacokra. Ezt intézi Anselmus ebben a pillanatban. Holnap délben majd biztosan visszatér jó néhány kapitánnyal, és azt mondja nektek, hogy nem kell kétségbeesnetek…

Mert arra számít, hogy senki sem tud a gyerekhadseregben ördögi terveiről. Nem tudja,

hogy Johannis megbánta bűneit, és mindent elárult nekünk.

– Hol van Johannis? – kérdezte Frieda éles hangon.

– Az ő szájából akarjuk hallani a történetet! – helyeselt Frank, Péter meg felpattant.

– Hol van? – Menjetek érte, valahol a táborban lesz –

mondta Dolf. – De ne bántsátok. Gondoljátok meg, azért árulta el a cselszövést, mert meg akart menteni benneteket. Szeret titeket.

– ő csakúgy benne volt, hogy teljesen potyára jöjjünk Génuába – vetette oda Péter dühösen. – Útközben sok száz gyerek meghalt, de Johannis hallgatott. Hagyta, hogy gyalogoljunk, folyvást csak gyalogoljunk, át a hegyeken és a forró síkságokon. Egész idő alatt tudta, hogy mi vár ránk Génuában, és semmit sem szólt.

– Ma szólt, Péter, még épp idejében. A gyerekek zajongtak. Egymás közt

megbeszélték a dolgot, sokan még mindig képtelenek voltak elhinni, hogy ennyire becsapták őket. Frieda, Frank és Péter elindultak, hogy megkeressék Johannist. A többiek Dolfot árasztották el a kérdéseikkel, s ő türelmesen válaszolgatott. Egy puszta sziklára kavicsokkal és kagylókkal térképfélét rajzolt, hogy bebizonyítsa nekik: Jeruzsálem sokkal keletebbre fekszik, és Génuával szemben Afrika terül el. A három gyerek

félóra múlva jött vissza, kezénél fogva húzták maguk után Johannist. Amikor az álszerzetes meglátta, hogy jó száz gyerek gyűlt össze Dolf körül, fenyegető, dühös arcú gyerekek, ijedten visszahőkölt.

– Ne félj! – kiáltott oda neki Dolf. – Készek meghallgatni téged, Johannis. Mondd el nekik, amit nekem is elmondtál délután. Tiszteljük a megtért bűnösöket.

Johannis félelemtől reszketve ült le a fiú mellé. Egyáltalán nem érezte magát biztonságban a harcias gyerekek között, akik halkan morogtak. De elfutni sem mert, hiszen azonnal utána szaladnának és letepernék.

Habozva kezdett mesélni. Sötét múltjáról, nyomoráról, gazdagság utáni vágyáról. Meg hogy bolondították el Miklóst, aki azt hitte, szent látomásban volt része, Anselmus hatalmáról, és hogy milyen szomorú volt, mikor Carolus meghalt. Beszélt arról, hogy egyre jobban megszerette a gyerekeket, és egyre jobban megbánta, amit tett. A gyerekek csüggtek az ajkán. Tehát gazember és rabszolga-kereskedő ez az ember, akiben úgy bíztak. Mégsem tudták gyűlölni. Mindig jó volt hozzájuk. Bátorította, támogatta, segítette őket. És különben is a megbánás, az őszinte, mély megbánás mindig gyöngédséget ébreszt. Mellette szólt, hogy nem tartott ki végleg a csalás mellett. Ebben az emberben a szeretet legyőzte a rosszat.

Ez különösen nagy hatással volt a tizenharmadik századi gyerekekre.

Johannis eldadogott vallomása végre meggyőzte őket. Ösztönösen újra Dolfhoz fordultak.

– Most már elhiszitek? – kérdezte a fiú megkönnyebbülten. – Akkor jól figyeljetek. Holnap lesz a döntő nap. Miklós még semmit sem tud, a sátrat őrizteti, és senki sem mehet be hozzá. Nekünk sem hinné el, ha megmondanánk neki, hogy Anselmus becsapta. Holnap azonban maga is észre fogja venni, mikor nem nyílik szét előtte a tenger. Hogy akkor mi történik? A gyerekek biztosan nagyot csalódnak. Talán majd meg akarják ölni Miklóst, és ezt nem engedhetjük. Nem ő tehet róla. Lehet, hogy a gyerekek fellázadnak, de meg kell próbálnunk kézben tartani őket. És mindenképpen meg kell akadályoznunk, hogy Anselmus csábításának engedve, hajlandók legyenek hajóra szállni, mert akkor elvesztek. Két dolgot tehetünk. Megpróbálhatjuk előkészíteni a gyerekeket a csoda elmaradására. Ez a ti feladatotok. Ezenkívül meg kell védenünk Miklóst, mikor kudarcot vall. Ha pedig megjelenik Anselmus, hogy elmondja, hajókat hozott, azonnal belé kell fojtanunk a szót.

Majdnem éjfélig tanácskoztak. A hold már lement, mire aludni tértek. Fáradtak, csalódottak, sőt elkeseredettek voltak. Bátortalanul nézték a fehér sátrat, ahova Miklós bezárkózott.

Hallgatagon telepedtek le a kis tüzek mellé. Néhányan sírtak. Dolf félt. Megfente a kését, és magában azt kívánta, bárcsak vele lenne Leonardo… Vajon képes lesz-e holnap parancsolni a megvadult rendfenntartóknak? Vajon hallgatnak-e majd Rudolf van Amstelveenre, ha saját parancsnokuk a városban van? Nem tudta. Még azt sem tudta, hogy igazán megbíznak-e benne a gyerekek. Még mindig volt benne valami idegen, valami titokzatos, amit nem értettek, nem tudtak megérteni.

És egyáltalán nem lepne meg, gondolta hirtelen, ha Miklós holnap megpróbálná, hogy engem okoljon a be nem következett csodáért és az egész nyomorúságért.

Félelmektől és gondoktól gyötörve aludt el. 18. A LESZÁMOLÁS Napsütötte reggelre virradtak. A nap a város

mögötti dombok fölött kelt fel, aranysugarakat vetett a vízre, eljátszadozott az ébredező Génuával, végigcsókolta az alvó gyerekeket, akik élvezettel nyújtózkodtak. Hirtelen eszükbe jutott, hogy ma van a nagy nap, a Tenger Csodájának napja. Ujjongva ugrottak fel. Csak néhányan indultak halászni. Főleg a kicsinyek szaladgáltak nyugtalanul, folyton azt kérdezgették, nincs-e még dél, és vágyakozva néztek a sátor felé, ahol semmi sem mozdult. Mit csinálhat Miklós? Imádkozik, alszik… Nem tudták. Öt fiú őrizte doronggal a

bejáratot, és senkit sem engedett be. A pásztorfiú majd csak délfelé jön elő, addig legyenek csak türelemmel.

A jó száz gyerek, akiket Dolf előző este bizalmába fogadott, óvatosan nekilátott a nehéz feladatnak, hogy kételyt hintsen, és felkészítse a reménykedő gyerekeket: nagy csalódás vár rájuk. Persze nem hitték. Minden rendfenntartó maga köré gyűjtött egy csapat gyereket, és suttogva mesélt nekik. Egyik gyereket a másik után dolgozták meg, de csak megdöbbenést keltettek. A leleplezett csalás oly hihetetlennek tetszett, hogy a gyerekek sírva mentek Rudolf van Amstelveenhez panaszkodni: a nagyfiúk megint hergelik őket. Dolf sem tudta megvigasztalni őket, hát továbbküldte a panaszosokat Johannishoz, aki komoran ült a betegtábor bejáratánál, és akinek a gyerekek nyugtalan kérdései állandó kínszenvedést jelentettek. Megnyugtatni azonban ugyanúgy nem tudta őket, ahogy Dolf sem.

– Várjatok csak, gyerekek. Minden úgy lesz, ahogy Isten akarja – motyogta kétségbeesetten.

Annyira bíztak a nagy csodában, olyan vágyakozva várták. És most a kétely sompolyog szerte a táborban; nagyobb gyerekek azt állítják, hogy az egész csalás volt, és hogy nem fog megnyílni előttük a tenger. Elképzelhetetlennek tűnt fel. Egészen rosszul sült el, amit egy nagy csalódásra való előkészítésnek szántak. A

feszültség egyre nőtt.” No de hamarosan tapasztalhatják a kételkedők is! Amikor látják, hogy szétválik a tenger, kénytelenek lesznek elismerni, hogy az ördög sugalmazásaira hallgattak!

Dolf mindezzel alig törődött, és lerázta magáról a gyerekeket, akik belekapaszkodtak. Nagyon sajnálta azokat, akik továbbra is bíztak és reméltek. Hiányzott neki Tádé atya nyugodt kedvessége. Hiányzott Leonardo jeges gúnyolódása. Még azon is rajtakapta magát, hogy egyszerre Hildét keresi, hisz az egész betegtábor olyan rendetlen és sivár volt e nélkül a ragyogó jelenség nélkül.

Ahogy múlt az idő, egyre fokozódott a* feszültség. A rendfenntartók jól felfegyverkezve járták a tengerpartot, és szigorú pillantásokat vetettek mindenfelé, úgyhogy a gyerekek, akik ott már összegyülekeztek, félénken fordították el a fejüket. Egyesek azt képzelték, hogy az eget hallják morajlani. Beljebb a szárazföldön valóban heves vihar tombolt, a tengerparton azonban áttetsző kék maradt a levegő, és egy csepp sem esett. Dolf az órájára nézett. Fél tizenkettő. Már régóta nem volt biztos benne, hogy pontos-e az órája! Gyakran hallott harangszót, amikor nála még nem volt dél. A középkor időszámítása még primitív volt, és a számítással foglalkozó szerzeteseknek nem voltak finom műszereik. Dolf órája mindig csak körülbelül mutatta a pontos időt.

Nem mintha sokat számított volna, de ilyenkor, mikor minden perccel nő a feszültség, hiányzott neki a huszadik század pontossága, amelyben vakon megbízhatott.

Magával vitte Marieckét a tengerpartra. Felmásztak egy kiugró sziklára, ahonnan mindent jól láttak. Nem szívesen állt volna a gyereksereg közepén, mikor Miklós hiábavaló kísérletet tesz, hogy legyőzze a tengert. Lassan megtanulta, hogy kicsit távolabbra húzódjék olyankor, mikor hirtelen nagy szükség lesz bűnbakra.

Anselmust sehol sem látta, valószínűleg még mindig a városban volt. Dolf nem tudta, örüljön-e ennek vagy sem. Ha megérkezik, nyilván azonnal észreveszi, hogy ördögi terve lelepleződött. Viszont ha nem tűnik fel, hogyan bizonyíthatja be Dolf, hogy gazember? Láthatatlan ellenség ellen nehéz küzdeni.

A parton egyre nagyobb lett a tömeg. A gyerekek a nap állásáról látták, hogy mindjárt dél lesz. Génuában minden pillanatban megszólalhatnak a harangok, akármelyik pillanatban feltárulhat a fehér sátor, és előléphet Miklós. A sátor és a víz között a gyerekek önkéntelenül szabadon hagytak egy széles ösvényt. A part teljes szélességében, egészen a hullámokig szorították egymást. Sok százan helyezkedtek el a kicsit magasabb emelkedőkön, ahonnan ugyan semmit sem hallhatnak, de mindent jól láthatnak majd. A fák

alatti tábor már szinte teljesen üres volt. Csak Frieda mászkált a betegek és sebesültek között, és vigasztalta őket.

– Ha nem tudtok a magatok lábán elmenni Jeruzsálembe, majd viszünk benneteket – ígérte reszkető hangon, hiszen tudta, hogy a Fehér Városról szőtt álom nem több álomnál, csak ürügy a hihetetlen méretű toborzókörúthoz.

Dolf a sok ezer gyereket figyelte, akik szorosan egymás mellett állva várták az igazság pillanatát. Látta a rendfenntartók katonás arcát, és csodálta a nyugalmukat. Azt is látta, milyen izgatottak az apróságok, akik bokáig a sós vízben álldogáltak. A lelkes kis Thiess mindenkit túlkiabált:

– Elfutnak előlünk a szaracénok, de még hogy fognak futni! Ő még hitt. Elhitt mindent, amit meséltek neki,

legalábbis ha elég izgalmasan hangzott. – Ott állnak – mondta Mariecke hirtelen. Dolf pillantásával követte kinyújtott kezét, és

kicsit távolabb megpillantotta a sötét csuhás Anselmust. Három szakállas férfi állt mellette a dombocskán, kicsit távolabb az elhagyatott tábortól. Dolf szíve vadul kalapált. Tehát eljött a gazember! Nyilván nem is sejti, hogy a tervét elárulták. Az a három férfi bizonyára tengerész, kalózkapitányok, akiknek a hajói a kikötőben várják a sok száz szőke rabszolgát… Vajon hány gyereket lehet egy ilyen középkori hajóra felrakni?

Dolfnak fogalma sem volt róla. A három rabszolga-kereskedő jelenléte azonban nagyon nem tetszett neki.

Talán Leonardo mégsem tudott bejutni a herceghez vagy a polgármesterhez? Tádé atyának nem sikerült meggyőzni a püspököt? Mi történhetett a barátaival?

Ezekre a kérdésekre csak az idő adhat választ. Hány óra lehet most? Dolf órája szerint tíz perccel múlt tizenkettő. A gyerekek egyre türelmetlenebbek lettek. Néhány apróság, akit ellöktek, hanyatt vágódott a sekély vízben, és jajgatni kezdett. Két rendfenntartó durván felrángatta és újra a talpukra állította őket. A gyerekek ezreinek hangja úgy zúgott, mintha tomboló méhrajok keringtek volna a part fölött. A távolban hirtelen megszólaltak a harangok. A gyerekek is meghallották, és mélységes csend borult föléjük. Senki sem mozgott, senki sem tolakodott vagy kiabált. Minden fej egy irányba fordult: a domboldalra, ahol a fák alatt ott állt a sátor.

A sátor ajtaját félrehajtották, és megjelent Miklós. Pompásan nézett ki. A zsákmányolt sodronyinget is felvette, fehér köpenyét Carolus öve fogta össze. Gondosan ki kefélt hosszú szőke haja fénylett a napsütésben.

– Gábriel arkangyal – motyogta Mariecke.

A pásztorfiú valóban hasonlított rá. Mintha lefogyott volna az elmúlt huszonnégy óra alatt. Halvány, merev arccal, egyenesen maga elé meredő szemmel indult el a gyermekek alkotta eleven sorfal között a tengerhez, az öt fiú, aki addig a sátrat őrizte, hallgatagon ment utána. Mögöttük összezárult a gyereksereg. Még mindig halálos csend volt. Ez a várakozás csendje, de a kételyé is, ezt érezte Dolf.

Annyira a pillanat igézete alá került, hogy megfeledkezett Anselmus és a tengeri rablók figyeléséről. Látta, hogy Miklós a tengerhez megy, és mereven maga elé néz. Kezét összekulcsolta, fejét lehajtotta. Olyan csend volt, hogy Dolf hallotta, miként ütődnek a sziklának a kis hullámok. A harangszó közben elhallgatott. Miklós belegázolt a tengerbe. Mezítláb volt, még tett néhány lépést előre, amíg térdig nem állt az enyhe hullámverésben. A hullámok a lábszárára tapasztották fehér köpenyét. Ekkor megállt.

Most mi játszódhat le benne? – tűnődött Dolf. Élénk fantáziája teljes erővel működött, és önkéntelenül igyekezett beleélni magát a pásztorfiú helyzetébe. Mintha ő maga állna ott, szemben a tengerrel.

Most… Miklós felemelte a karját. – Hatalmas tenger, megparancsolom neked,

hogy válj ketté Isten gyermekei előtt!

Csend. A hétezer gyerek lélegzetet is alig mert venni. Elbűvölték őket az egyszerű szavak, a mélységes hit, amely Miklós arcán tükröződött. Valóban megható volt, ahogy ott állt a fiú, és hangja messze csengett a hullámok fölött.

De a tenger maradt, amilyen volt – beláthatatlan, éles fényben csillogó, hajókat táncoltató. Halakkal, rákokkal, titkokkal teli tenger.

– Istenem, könyörgök, nyisd szét a tengert a szent gyermekek előtt, akik meg akarják szabadítani Jeruzsálemet!

Mélységes csönd. Csak a hullámok halk csobogása, ahogy a szikláknak ütődnek, a homokon és hínáron átcsapó víz hangja. A mélyeket lélegző gyerekek halk sóhajai.

Semmi. A tenger nem mozdult, hatalmasan, szélesen, csillogóan terült szét, ahogy mindig.

Én is így vártam azokban a végtelen percekben a Spiers melletti kövön, gondolta Dolf hirtelen. Akkor sem történt semmi. Küzdöttem a rémületem ellen, az ellen, amit a saját szememmel láttam megtörténni és nem akartam elfogadni, hogy az a másik fiú tűnt el az idő szárnyán. Vajon Miklós ugyanezt éli most át? A gyilkos félelmet, azt a lassan mindent elborító bizonyosságot, hogy amit teljes szívéből kíván, nem fog megtörténni?

A pásztorfiú még mindig ott állt a parton, szemét mereven a vízfelületre szegezve. Mozdulatlan, felemelt karral. A szépen megtisztított sodronying

csillogott. Egy széllökés jött a víz felől, feldagasztotta Miklós fehér köpenyét.

A tengeri szellő egyszerre új reményt keltett sok ezer kételkedő gyerekszívben. Most fog megtörténni!

Miklós még jobban kihúzta magát. Mintha a feszes kék eget akarná megérinteni a kezével.

– Nyílj szét, vad tenger! Nyílj szét Isten gyermekei előtt! Engedj át minket! Isten úgy akarja!

A víz kéken, mélyen, áttekinthetetlenül és majdnem mozdulatlanul nyúlt el egészen a láthatárig. Az apró hullámok ragyogtak a napfényben. Egy hatalmas hajó futott ki Génua kikötőjéből. A tengeri madarak alacsonyan szálltak, lebuktak halért, keringtek a kék égben…

Miklós hirtelen rándulással megfordult, és elkiáltotta magát:

– Imádkozzatok… Imádkozzatok hát! Egy csomó gyerek megpróbált letérdelni, de

kevés volt a hely. A legtöbben azonban mozdulatlanul álltak, még arra sem voltak hajlandók, hogy összekulcsolják a kezüket, vagy az égre emeljék a szemüket. Mereven, hallgatagon és mozdíthatatlanul nézték Miklóst.

– Imádkozzatok! – könyörgött a fiú kétségbeesetten. Kezdi belátni, hogy reménytelen a dolog, gondolta Dolf részvéttel.

A pásztorfiú újra a tenger felé fordult, megparancsolta a vizeknek, hogy nyíljanak szét, és adjanak utat a gyermek-kereszteshadjáratnak. Kiabált, hangja megcsuklott. Felhúzta köpenyét, még két lépést tett előre, és közben magasra emelte a lábát, mintha a vízen akarna járni. Nemsokára derékig állt a vízben. És akkor meztelen lábával egy tengeri sünre lépett…

A part menti kövek alatt mindenütt ott voltak ezek a kellemetlen állatkák. Ha az ember rájuk lépett, éles tüskéjük beletört a bőrbe. Frieda előző nap egy hegyes halszálkával sok meggyötört kis lábból piszkált ki ilyen tüskéket. Épp ezért a legtöbb gyerek cipőstül fürdött, így mindjárt a rákok ollóitól is védve voltak.

De Miklós mezítláb gázok a vízbe, és a tenger, melyet le akart győzni, ilyen élesen mondott nemet.

Megbotlott és visszatámolygott a partra. A gyerekek hallgatagon, dühös pillantásokkal fogadták. Miklós belenézett a komor arcocskákba, látta a fenyegetésüket, és hirtelen újra a tenger felé fordult. Kétségbe volt esve. A lába fájt, a tenger nem akart megnyílni. A fiú az előbb olyan szép volt még, mint Gábriel arkangyal, de most mindenki annak látta, ami: maskarába öltözött jobbágynak, aki hamis, és nincs benne méltóság.

Újra kinyújtotta a karját, felemelte a hangját. Mint egy tábornok, aki el akarja űzni az ellenséget, vagy

egy tömzsi varázsló, aki a gonosz szellemeket kergeti vissza a szellemek birodalmába. Szerencsétlen, becsapott fiú, aki azt hitte, hogy szent lehet, és megváltoztathatja a természet törvényeit…

A tenger azonban nem vett tudomást róla. A tenger kérlelhetetlenül csapdosta a lábát. A tenger kinevette.

Ekkor a gyerekek kitörtek. Rudolf van Amstelveennek igaza volt, nem történt csoda. Becsapták őket, pedig ezer mérföldet tettek meg gyalog, halálos veszedelmek közepette, hidegtől, hőségtől, éhségtől és szerencsétlenségektől gyötörve – és mindezt semmiért! Elfelejtették, hogy Miklóst ugyanúgy becsapták, mint őket.

Dühük kiutat keresett. Kiáltozva vetették magukat a szerencsétlen pásztorfiúra, hogy széttépjék.

A rendfenntartók azonnal közbeléptek, és kezdték a gyerekeket elrángatni.

– Megölik – sikoltotta Mariecke, de Dolf már fel is pattant a szikláról, és a gyerekek közé vetette magát. Teljes erővel lökte félre az őrjöngő gyerekeket, taszított, ráncigált, húzott és ütött.

A rendfenntartók megtettek minden tőlük telhetőt, hogy megmentsék Miklóst. A fiúk dorongjaikat lóbálták, ellökdösték a gyerekeket, elkeseredetten törtek maguknak utat a tömeg közepébe.

Miklós életét a zsákmányolt páncéling mentette meg.

Hátán feküdt a köves tengerparton. Ruhája széttépve, feje sok apró sebből vérzett. A gyerekek a köztük támadt őrülettől visszariadva még hátrább húzódtak, amikor egyre több rendfenntartó nyomult oda, és körbeállva védelmébe vette Miklóst. Dolf letérdelt a pásztorfiú mellé, és egyszerre megpillantotta maga mellett Marieckét, aki ölébe vette Miklós fejét. Arcán csurogtak a könnyek. Felnézett, és a gyerekek felé sikoltotta:

– Szégyelljetek magatokat! Sós vízzel mosogatta a vérző arcot. Miklós az

éles fájdalomtól felnyitotta a szemét. – Isten elhagyott engem… – suttogta végtelenül

szomorúan. – Isten nem hagy el bennünket – dörgött egy

mély hang. És ott állt Anselmus, mögötte meg a három

visszataszító kinézetű férfi. A gyerekek megmerevedtek.

– Isten nem nyitotta szét a tengert, kedves gyermekek – mondta Anselmus kenetteljesen, de olyan hangosan, hogy majdnem mindenki meghallotta. – Isten mégsem hagyott el benneteket, elküldte értetek a hajóit, hogy a vízen át vigyen a Szentföldre…

Dolf felugrott. – Hazudsz! – kiáltotta. A gyerekek morajlottak. – Rudolf van Amstelveen, tudtodra adom, hogy

nem találtattál méltónak arra, hogy lábadat azokra

a hajókra tehesd, amelyeket a jóságos Isten küldött ide…

– Rabszolgahajókat akartál mondani! – kiáltott bele Dolf Anselmus elképedt arcába. – És nyugodj meg, nem szállunk fel! Rudolf van Amstelveent nem fogják Tunézia rabszolgapiacain árulni! És egyet sem ezek közül a gyerekek közül!

Anselmus halálsápadt lett. Megfordult, és toscanai nyelven kiáltott valamit a három alaknak, akik azonnal mozgásba lendültek. Mariecke felsikoltott. Dolf egy kést látott megvillanni, és azonnal Anselmus lába felé kapott, aki nem számított erre, elvesztette az egyensúlyát, és a fiúra esett.

Péter minden zajt túlkiabált: – Semmisítsétek meg a gazembereket! Ezután minden nagyon zavaros lett. Anselmust

lerángatták Dolfról, és sok száz gyerek támadt rá. Dolfon annyi gyors lábacska bukdácsolt át, hogy már alig kapott levegőt. Mintha az egész tengerpart hullámzott volna. A levegőt ordítások, sikoltozások, és kemény ütések puffanásai töltötték be. Valaki üvöltött halálfélelmében. Dolf megpróbált feltápászkodni, de odébb lökték, s a sekély, langyos vízben fekve találta magát. A tumultus tovább tartott, és csak nagy nehezen sikerült felállnia. Alig hitte el, amit látott.

A legtöbb gyerek visszaszaladt a táborba, egy csomó fiú felemelte és a sátorhoz vitte Miklóst.

Mariecke Dolf karját rángatta, és valamit kiabált, a fiú azonban nem értette, mert nem messze tőle, a kiürülő parton ordítozó gyerekgombolyag volt mozgásban. A verekedő tömegből rémült kiáltások hangzottak fel, egyre halkabbak lettek, s végül elhallgattak. Látta, hogy a távolban a három tengerész kétségbeesetten kapaszkodik fel a dombra, és sok száz üvöltő gyerek üldözi őket…

A parti tömeg hirtelen szétvált. Dolf Pétert látta felbukkanni, akinek véres volt a keze. És Berthót, aki berohant a tengerbe, és markával vizet locsolva próbálta meg lehűteni feldagadt szemét. Látta, hogy a gyerekek morogva, tépett ruhában oszlanak szét, és elsántikálnak a tábor felé. Sokan szinte teljesen meztelenek voltak, a partot elborították a tépett rongyok. Az ég szerelmére, mit tettek ezek?

Akkor meglátta. A rongycsomók között ott hevert, ami Anselmusból megmaradt. Arca felismerhetetlen volt, tagjai úgy kicsavarodtak, mintha egyetlen csontja sem maradt volna a helyén, haját kitépték. Dolf gyorsan elfordult, gyomra felkavarodott, és miközben arcán csurogtak a könnyek, a homokra hányt. Gyűlölte Anselmust – de a halála undorral töltötte el.

Halálsápadtan és reszkető lábbal ment vissza a táborba. Az egyik rémült bárógyerek intett neki, és a sátorra mutatott. Friedát találta benn, aki Miklós

sebeinek kimosásával és bekötözésével volt elfoglalva.

– Hogy van? – kérdezte. – Nem is olyan rosszul – mondta Frieda. –

Karmolások és zúzódások. Tulajdonképpen mi történt a parton? Miért akarták Miklóst megölni? Hisz ő senkinek sem vétett.

Egyszerű logikája meghatotta a fiút. Undorral gondolt Anselmus széttépett holttestére.

– Nem, Miklós nem – mondta nehezen. – Ápold gondosan, Frieda. – Aztán elsietett, és összehívott néhány rendfenntartót.

– Anselmust azonnal el kell temetnünk. Nem hagyhatjuk úgy ott a tengerparton.

Kerülte Péter tekintetét. Még sosem érezte ilyen világosan, milyen veszélyes lehet a gyerekhadsereg, ha egyszer felkeltik a dühét. Magában reménykedett, hogy a tengeri rablók megmenekültek kis üldözőik elől.

A tábor forrongott és zúgott. Dolf, aki maga is kék-zöld volt, halálosan boldogtalannak érezte magát, összevissza parancsolgatni kezdett, csak hogy levezesse valamivel a gyerekek izgalmát. A halászokat zsákmány után küldte, Berthót is hívatta, és így szólt hozzá:

– Nincs már semmi ennivaló. Szedd össze az embereidet, és menjetek vadászni.

Franktól azt követelte, hogy állítsa munkába a tímárokat és cipészeket. Elküldött egy csapat fiút

és lányt, hogy hozzanak friss vizet, másoknak meghagyta, hogy súrolják tisztára a kondérokat, fonjanak fekhelyeket szárított hínárból – akármit, csak legyen valami dolguk. Engedelmeskedtek ugyan, de tovább morogtak. Ugyan mi maradt a jámbor gyerekseregből, amely két hónapja énekelve, imádkozva, reménykedve indult el Kölnből?

A hétezer túlélő igazi hadsereggé vált, viszont úgy látszott, örökre elvesztették jámborságukat és ártatlanságukat.

Dolf nyugtalanul gondolt bele, hogy egyre nehezebb lesz féken tartani őket. Most, hogy ilyen borzalmas véget értek a Fehér Városról szőtt álmok, semmitől sem riadnak majd vissza. Távol az otthontól, a létfenntartás eszközei nélkül, kénytelenek lesznek rabolni, küzdeni, minden akadályon át utat törni maguknak. Akár hegyek, akár síkságok, akár emberek ezek az akadályok, a szó szoros értelmében átverekszik magukat rajtuk.

Legszívesebben gyűlésbe hívott volna rögtön pár száz vezetőt és altisztet, hogy megbeszélje velük a további teendőket. Térjenek vissza Németországba? Újra át a Pó-alföldön, az Alpokon?

Most képtelenség volt Miklós nélkül tanácskozni erről. Az meg sebesülten fekszik a sátorban. És különben is, a pásztorfiú jó ideig nem mer majd mutatkozni. A sátor, a vezetők és bárógyerekek

tanyája bizonyos területenkívüliséget élvezett, ott senki sem meri majd háborgatni. De ha előjön…

Dolf hangja ezért zengett a tábor fölött: – Péter, halásszátok le a tengert! Bertho,

gondoskodj húsról! Martha, menj gyümölcsöket és gyökereket keresni! Carl, friss vízre van szükségünk, sok-sok hordóra!

És a morgó, elégedetlen, csalódott és megkeseredett gyerekek szétszéledtek.

Egy órával később nagy diadallal vonult be a táborba egy csapat. Izgatottan hadonásztak a zsákmányukkal, egy nagy görbe késsel, amit attól a kapitánytól vettek el, akit sikerült elfogniuk. Dolf meg sem kérdezte, mi történt az emberrel: el tudta képzelni. Anselmust kutyafuttában temették el. Frieda és Mariecke bekötözték a zúzódásokat és az összevert lábakat.

Az este viszonylag nyugodtan telt el. A gyerekek főztek és ettek, majd korán lefeküdtek, hisz kimerítették őket az izgalmak. Dolf kivételesen a sátorban éjszakázott, Mariecke és a bárógyerekek társaságában. Miklós száraz hínárból vetett ágyán feküdt, és egyetlen szót sem szólt. Johannis nem mutatkozott, Frieda mellett maradt a betegtáborban, úgy látszik, ott érezte magát a legnagyobb biztonságban.

19. NEM AKARUNK VISSZAMENNI! Dolfot másnap reggel hangos kiáltások

ébresztették fel. Kipattant a sátorból, és nagy

örömére Leonardót, Tádé atyát és vagy tíz katonát meg magas rangú városi uraságot pillantott meg. Hamarosan kiderült, hogy Leonardo maga a Mikulás, azaz Szent Miklós.

Valóban sikerült a városi tanács színe elé kerülnie. Ott először hitetlenkedve, később felháborodva hallgatták meg a diák történetét, és azonnal parancsot adtak, hogy előbb kutassanak át minden hajót, amely el akarja hagyni a kikötőt, nehogy egyetlen német gyereket is ki lehessen csempészni az országból. A polgármester, aki rádöbbent, hogy a várost hétezer zátonyra futott kis keresztes vitéz veszi körül, felkereste a püspököt, akinek közben Tádé atya mindent elmondott. A püspök is intézkedett. Génua hívó lakosai között – és ugyan ki nem volt hívó ebben a korban? – a papok rengeteg ruhát, lábbelit és élelmet gyűjtöttek össze. A jótékony adományokkal megrakott kocsik aznap délután érkeznek majd a gyerektáborba.

De ez még nem minden. A város vezetősége a lehető leghamarabb meg akart szabadulni a gyerekektől – vagyis segítenek nekik valahogy hazajutni. A város kész befogadni egy-két tucat gyereket, akinek nincs hova hazatérnie, és inasnak akar állni a kikötői raktárházakba vagy a kézművesekhez. Még a zsúfolt Génua is hasznát veheti néhány szorgos kéznek, fürge lábnak és bátor szívnek. Azoknak, akik vissza akarnak térni,

élelmet és Génuától Milánóig fegyveres kíséretet ígértek.

Dolf megkönnyebbülten sóhajtott. Tehát hazamehetnek. Johannis gyorsan

előrefurakodott. – Majd én megszervezem a hazatérést – ígérte.

De az egyik nagyúr a lováról szigorúan nézett le a szerzetesre.

– Nem te vagy az egyik hamis pap, aki Génuába csalta a gyerekeket? – kérdezte fenyegetően. – Utasításom van, hogy letartóztassalak. Emberek, fogjátok le!

Dolf, aki csak félig értette, mit beszélnek, akkor fogta fel a helyzetet, mikor a két katona megmozdult. Könyörögve fordult Leonardóhoz.

– Mondd meg nekik, hogy hagyják békén Johannist. A gyerekeknek szükségük van rá.

Leonardo gyors szavakkal bombázta az urakat, és azok lassan megenyhültek. Valami olyan sült ki a dologból, hogy Johannist száműzik, és halállal lakol, ha még egyszer Génua területére meri tenni a lábát. Ha azonban el akarja kísérni északra a gyermekeket, mehet.

Johannis, aki nagyon megkönnyebbült, bólintott és nevetett.

– Hol van Anselmus? Vagy azt is meg akarod kímélni? – kérdezte Leonardo gúnyosan.

Dolf zavartan hallgatott. Péter felelt meg helyette:

– Apró darabokra téptük. – A hangja olyan keserű volt, hogy Dolf beleremegett. De mintha Leonardót mulattatta volna a dolog.

– Épp ezt érdemelte a gazember. Remélem, lassan téptétek szét.

Aztán elmondta az uraknak, hogy a másik rabszolgakereskedő időközben megkapta igazságos büntetését. Elégedetten bólintottak, megfordultak és ellovagoltak. Úgy látszott, mintha nem szívesen néznék a több ezer elvadult gyereket. Leonardo és Tádé atya a táborban maradtak.

– Hol van Hilde?– kérdezte Dolf hirtelen, amikor feltűnt neki, hogy még nem látta.

– Génua hercege megkönyörült rajta, és házába fogadta – mesélte a diák vidáman. – Jövő tavasszal hírnököt küld atyjához, Marburg grófjához, és akkor majd döntenek a sorsáról.

– Szegény Hilde. Mit szólt? Leonardo csodálkozva nézett a barátjára. – Mit szólt volna? Gondolom, örült. Most már

nem kell bűzös sebeket tisztogatnia és szalmán hálnia. Biztos találnak majd neki egy gazdag férjet, vagy itt, vagy apja hercegségében. Hilde miatt igazán nem kell aggódnod.

– Hilde boldog volt köztünk – mondta Dolf halkan. – Ebben az elvadult bandában? Ugyan már!

Lehet, hogy Leonardónak van igaza, és ez a legjobb megoldás, gondolta Dolf, de azért nem volt egészen biztos benne.

– A többi bárógyerekért nem akart a herceg semmit se tenni? – kérdezte.

– Nem. Megkérdezte tőlem, kicsodák. Mikor meghallotta, hogy jelentéktelen lovagok ivadékai, nem érdeklődött irántuk tovább.

Dolf a fejét csóválta. Sosem fogja megszokni, hogy ebben a században milyen óriásiak az osztálykülönbségek.

Ezzel már véget is ért a gyermekek keresztes hadjárata? Dolf úgy gondolta – ám tévedett. Az ó korában az ilyen rútul megcsalt gyerekek azonnal feladták volna, és két kézzel kapnak a felajánlott lehetőségen, hogy hazatérjenek. De ezek a tizenharmadik századi gyerekek nem, legalábbis sokan nem.

Miért térjenek vissza német földre, ahol eső veri őket, hosszúak és hidegek a telek, és ahol csak nyomorúságot ismertek?

Még messze volt a naplemente, amikor Génua városa felől hosszú kocsisor közeledett. Kenyeret, zöldséget, gyümölcsöt, használt ruhákat és kitaposott cipőket hoztak, vékony takarókat és apró feszületeket. Ócskaságokat, de a gyerekek szemében mindez kincs volt. A városból jött papok és katonák felügyeltek az elosztásra. Csodálkozva nézték ezeket a gyerekeket, akik azt hitték, hogy

meghódíthatják Jeruzsálemet. Mert elbutult, vallásos megszállottak helyett kemény, elvadult kis teremtéseket láttak, akik rongyokban vagy majdnem meztelenül jártak, de a nap és a szél barnította le az arcukat, hajuk kifakult, izmaik erősek voltak, és a szemük csillogott.

Megértették, hogy ezt a vad társaságot a lehető leghamarabb el kell küldeni Génua határából. És hálásak voltak a város vezetőségének, hogy olyan gyorsan intézkedett, és a falakon kívül tudta tartani a bandát.

Miután a kocsik elmentek, és mindenki jóllakott, Dolf, Johannis, Leonardo, Frank és Péter segítségével elkezdte megszervezni a visszautat. És mindenütt ellenállásba ütközött.

Különösen az altiszteknek nem volt semmi kedvük hazatérni. Tovább akartak vonulni.

Vajon még mindig nem értették meg, hogy a Fehér Város álomképe csak mese, ami sohasem valósulhat meg?

– Persze hogy nem akarunk visszamenni – mondta Péter, aki a lázadókhoz csatlakozott. – Hova menjünk? Otthon semmi sem vár ránk.

– Nincs otthonunk – mondta Carl makacsul. – Nem akarok többé Köln utcáin koldulni! –

kiáltotta Mariecke. Dolf csak pislogott, és segítséget kérőén nézett

Leonardóra, de az csak nevetett, és vállon veregette Pétert.

Abban a pillanatban lépett ki Miklós a sátorból. Vajon megértette-e, milyen a táborban a hangulat? A gyerekek már elfelejtették, hogy dühösek voltak rá. Ezek a gyerekek nagyon hamar felejtettek. Amint Miklós megjelent foltozott fehér ruhájában (most sodronying nélkül), azonnal tisztelettel utat engedtek neki, mint korábban.

Miklós még mindig viselte Carolus övét. Kezében ezüstfeszületet tartott. Minden bátorságát és méltóságát össze kellett szednie, hogy a gyerekek elé merjen állni. A szívében fészkelő félelmet büszke testtartással igyekezett leplezni. Fejét magasra tartotta. Dolf odasietett hozzá, és kezét nyújtotta. Így álltak a gyerekek előtt, akik közül még sokan almát, kenyeret vagy a markukból diót rágcsáltak. Mariecke odanyújtott Miklósnak egy fél kenyeret, amit a fiú főbólintással fogadott el. Csend lett körülöttük.

Miklós sebesülése nem volt olyan komoly, mint Dolf először gondolta. Az előző nap viselt sodronying megvédte mellét és karját. A dühöngő gyerekek összecsipdesték és karmolták az arcát, homlokán friss varasodás futott keresztbe, egyik szeme bedagadt, fél arca megpuffadt, és tűzvörös volt – mindez azonban semmiség.

– Gyerekek – mondta Miklós –, magam sem értem, hogy mi történt. Azt hittem, hogy Isten elhagyott. De Isten nem volt hajlandó csodát tenni egy olyan gyerekhadseregért, melynek soraiban

gazemberek, rabszolga-kereskedők és csalók voltak. Hallottam, hogy Anselmus meghalt. Hallottam, Johannis azt tervezi, hogy azokkal, akik hazavágynak, visszatér Németföldre. Mind hallottátok, mit mondtak Génua városának vezetői. Aki akar, hazatérhet. És azt is megtudtam, hogy a csaló Anselmus rossz tengerhez hozott minket, és Jeruzsálem egy másik tenger partján fekszik, innen keletre. Éppen ezért, jól figyeljetek, aki nem akar többet utazni, itt maradhat Génuában, vagy Johanisszal visszatérhet északra. De aki Jeruzsálemet meg akarja látni, az követhet engem. Mert én elindulok keletre, ahol Isten meg fogja nyitni előttünk a tengert!

Dolf némán állt. Különösen akkor, amikor sok ezer gyerek kiáltotta boldogságtól mámorosan:

– Miklós, követünk! Mi lelkesítette őket? Még mindig a mese? Nem,

abban már alig hittek. Egyszerűen nem akartak visszamenni. A szabad élet nehézségei és örömei nagyon csábították őket. Láttak valamit a világból! És a világ nagyobb, tágasabb és meglepőbb volt, mint valaha képzelni is merték volna. Hónapokig vonultak, és a végcéljuk egy álom volt. Ezt akarták folytatni, amíg a világnak vagy az életüknek a végére nem érnek.

Így aztán szétvált a gyereksereg. A legkisebbek egy része valóban haza akart térni, és a következő napokban a városkapu alatt gyűltek össze

Johannis és a bárógyerekek vezetésével. Nem egészen százan döntöttek Génua mellett.

Dolf ámulatára leginkább a nyájlények, a kicsik és az ostobák fordultak vissza. Nem úgy a kis Thiess, aki még mindig el akarta űzni a szaracénokat, sem Frank, Péter, Frieda, Bertho, Carl és Mariecke…

Dolf hiába érvelt a védenceinek. – De Mariecke, mit nyújthat nekünk egy további

út? A keleten lévő tenger ugyanúgy nem fog megnyílni előttünk, mint ez.

– Visszamenjek Kölnbe? – kérdezte Mariecke szomorúan. – Ugyan minek?

Dolf sóhajtott. A kis Marieckének nincs miért visszatérnie.

– Akkor maradj Génuában, állj be Hilde mellé szobalánynak, vagy valami ilyesmi. Hilde a barátnőd, ő majd megvéd.

Mariecke a fejét rázta. Egyáltalán nem akart Génuában maradni, egy

ilyen nagyváros egész biztosan olyan, mint a szülővárosa, szűk utcák, a tereken templomok és mindenütt közömbös emberek, akik undorodva fordulnak el a rengeteg koldustól. Nagy tömeg, tolvajok, veszedelmek és kevés felebaráti szeretet. A gazdag génuaiak ruhákat és élelmet hoztak a gyerekseregnek, de csak azért, mert a lehető leghamarabb meg akartak tőlük szabadulni, önérdekből könyörültek meg egy pillanatra a

szegény, félrevezetett gyerekeken, a saját szegényeikbe azonban belerúgnak, és hagyják őket megdögleni.

– Ha Miklós továbbmegy, akkor én is – mondta szilárdan.

– És én? – sóhajtott Dolf. – Én mit tegyek? – Azt hittem, hogy Bolognába akarsz menni

Leonardóval. – Leonardo előbb meg akarja látogatni a szüleit

Pisában. Csak jövőre megy Bolognába. Dolfot először meglepte a diák döntése, hogy

egyelőre a gyereksereggel marad. Leonardo könnyedén beszélt a dologról.

– A családomat már évek óta nem láttam. Most, hogy erre járok, mégiscsak üdvözölni akarom anyámat.

Tényleg így volt? Dolf nem tudta kiismerni ezt a fiatalembert.

Lassanként tisztába jött azzal, hogy a középkoriak gyakran az ellenkezőjét mondják annak, amit gondolnak. És főleg az olaszok!

Eddig még sosem vette észre, hogy a diáknak honvágya volna. Vajon Mariecke miatt nem akarja a diák cserbenhagyni a gyerekeket?

– Hát akkor maradj velünk – könyörgött Mariecke. És Dolf bólintott. Mást nem nagyon tehetett.

Majdnem ötezer főnyi gyereksereg vonult be újra az Appenninek közé. Még mindig igen tekintélyes

tömeg, akik ellen a hegylakók nemigen tudtak védekezni. Mivel északra főleg apróságok tértek vissza, vagy olyanok, akik elvesztették a bátorságukat, az volt a látszat, hogy a jócskán megfogyatkozott gyerekhadsereg erősebb, mint valaha. Olyan kis kalandorok vonultak az olasz napsütésben, akik semmitől sem riadtak vissza: orozva vadásztak, halásztak, énekeltek, és lassan vonultak, mert most már senki sem hajtotta őket.

Tádé atya velük tartott. A bárógyerekek közül kettő maradt, Mathilde, egy önhitt kislány, aki úgy vélte, most ő lesz Jeruzsálem királynője, hogy Hilde a génuai hercegnél maradt, és Berthold, egy elszegényedett lovag legkisebb fia. Természettől fogva félénk gyerek, aki még haza sem mert menni, és tulajdonképpen azért szökött meg apja várából, mert félt a bátyjaitól. Így hát velük vonult, zavartan, hallgatagon és bátortalanul.

Így értek Toscanába. Még mindig Miklós, az elismert vezető haladt elöl. Az elvadult, lopkodó vagy kolduló gyerekek rendezetlen sorokban követték. Amíg a ritkán lakott dombvidéken jártak, azt tehették, amihez kedvük támadt. Kecskéket, csirkéket, disznókat loptak. Kalászokat téptek a mezőkön, almát szedtek a kertekben. Néha összeverekedtek azon, hogy ki legyen egy-egy csoport vezetője. Nem ismertek törvényt és tilalmat. Kinevették a dühöngő parasztokat, a szigorú lovagokat, a felháborodott kereskedőket, a

prédikáló falusi papokat. Erősnek és legyőzhetetlennek érezték magukat, mindegyikük fel volt fegyverkezve.

Kidolgoztak egy taktikát, amin Tádé atya elszörnyedt, de Dolf jót mulatott. Amint város vagy sűrűbben lakott vidék közelébe értek, mintha egy csapásra elfelejtették volna a csibészkedést, és újra a kis szent gyerekek lettek, akik úton vannak Jeruzsálembe. Összekulcsolták a kezüket, égre emelt szemmel mentek, és zsoltárokat énekeltek. Ilyenkor éppolyan megható volt a gyermekek keresztes hadjárata, amilyennek a későbbi könyvek leírták. Szenvedő arcot vágtak, és az ijedt polgároknak a rongyaikról és üres gyomrukról beszéltek. Eltúlozták az út viszontagságait, megjátszották a kimerültséget. A pompás Toscana lakóit mindez mélyen megrendítette, szívesen adtak a gyerekeknek kenyeret és süteményeket, hordókban friss vizet meg füstölt sonkákat is küldtek a táborba. Úgy vélték, megalapozatlan rágalmak a rabló, vadorzó hordáról szóló hírek. Ezek igazán jámbor gyermekek, akiket szent tűz hevít. Ki találta ki ezt a taktikát? Nem juthatott mindenkinek egyszerre eszébe! Dolf arra gyanakodott, hogy Péter a felbujtó. Péter ehhez épp elég ravasz és lelkiismeretlen…

Alighogy a gyereksereg elhagyta valamelyik kisvárost, azonnal visszatért a szünidei hangulat. Ez az igazi élet! A dombokon fúvó meleg szélben

kóstolgatták az édes szabadságot. Virágkoszorúkkal feldíszítve, semmitől sem félve, vígan és önbizalommal telve mentek egyre tovább és tovább. Néha olyan helyre értek, amelynek a szépsége még - ezeket az érzéketlen kis középkoriakat is magával ragadta. Egy kedves tavacska vagy egy kis folyó, mely természetes legelőn kanyarog, körülötte ligetes dombocskák. Csend, virágok, madarak, búvó vadak. Ó, bárcsak egész életükben itt maradhatnának! Ugyan miért is mennének Jeruzsálembe, hisz ez maga a paradicsom!

És akkor hátramaradt száz vagy kétszáz gyerek, hogy kunyhókat építsenek, vadkecskéket fogjanak be és szelídítsenek meg, hogy új életet kezdjenek. Dolf nem tudta, van-e ezeknek a településeknek esélyük a fennmaradásra. Néha kételkedett benne, máskor a legszívesebben maga is ott maradt volna, hogy megszervezze a falu életét, hogy a lehető legtöbbet hozza ki belőle… De a hátramaradóknak már nem volt szükségük rá. A csavargás hónapjaiban megtanulták, hogyan gondoskodjanak magukról. Úgy látszott ugyan, hogy ebben az országban soha sincs vége a nyárnak, de azért északról magukkal hozták a hosszú, kemény telek, az éhség és a tüzelőhiány emlékét. Lehet, hogy egyszer a paradicsomi Toscanában is beköszönt a tél, hát ez ellen azonnal kezdtek felkészülni. Kunyhókat és

istállókat építettek, kerítést húztak az új település körül, készleteket gyűjtöttek. Ha otthon lusták voltak is, az úton leszoktak róla. Keményen dolgoztak, és élvezték, hisz maguknak dolgoztak.

De a dombokon álló, fallal körülvett városkák is elbűvölték a gyerekeket. Olyan álmodozóan és mégis büszkén sütkéreztek a napsütésben. A lakosok a maguk életét élték, önkormányzatuk volt, gyakran veszekedtek környező városkákkal, állást foglaltak a császár vagy a pápa mellett, ha a két uralkodó összekapott, a függetlenségüket azonban sosem adták fel, és a hadseregükben mindig jutott hely az újoncoknak. Itália és főleg Toscana városai virágzottak. A polgárok tisztességes életű szabad embereknek tekintették magukat. Szorgalmasan buzgólkodtak a kézműipar fejlesztésén, a kereskedelmi kapcsolataik kiterjesztésén, azon, hogy a jólét új forrásait tárják fel. A terjeszkedés mindenkit magával ragadott. Szívesen fogadták az erős izmokat, a szorgos kezeket, a bátor szíveket és a friss, fiatal vért. Sok gyerek engedett a csábító ajánlatoknak, és ott maradt.

A gyereksereg szemmel láthatóan fogyott. Miklós nemigen vette észre. A keleten fekvő Fehér Városról álmodott, és nem akarta tudomásul venni, hogy a követőinek már alig mond valamit ez a mese. A régi hadiutakat követték, amelyek összevissza kanyarogtak. Néha eltévedtek – de hát mit számított! Dolf remélte, hogy csak nagy

sokára fognak Pisába érni, mert ott búcsút kell majd vennie Leonardótól.

Ám akármeddig tartott is az út, végül odaértek. Dolf egy évvel korábban már járt Pisában, amikor

a szüleivel volt nyaralni. Akkor csalódott a híres városban. Olyan jelentéktelen helynek tűnt, alig nagyobb, mint a hollandiai Woerden. A sok százezer turista elsősorban azért jött, hogy lássa a híres dómot, nézelődő kirándulók voltak, akik végigsétáltak a Csodák terén, aztán mentek tovább. Mert ezenkívül kevés látnivaló akadt Pisában.

Bezzeg most! Pisa a tizenharmadik század elején világváros volt, hatalmasabb, mint Firenze, nagyobb, mint Róma, forgalmasabb, mint Génua. A dóm már állt, a ferde toronnyal együtt. Már megvoltak az erődítmények és a városfalak, de nem egy nagyszerű múlt álmos maradványaiként, mint Dolf korában, hanem teljes pompájukban és dicsőségükben. Dolf el volt ragadtatva. Micsoda város! Leonardo arra biztatta, hogy maradjon ő is a városban, és vegye igénybe a Bonacci család vendégszeretetét. Csábító ajánlat volt.

– És Mariecke? – Hisz ó is nálunk maradhat. – Nem tudom, hogy cserbenhagyhatom-e a

gyereksereget. .. De Dolf végül is nemcsak ezért mondott nemet. A

tizenharmadik századi Itália egészen elbűvölte.

Annyira más volt, mint az az Olaszország, amit akkor ismert meg, amikor ott nyaralt a szüleivel. Sokkal szebb, tisztább, érdekesebb volt. A toscanai dombok között egy-egy római villa romjaira lehetett akadni, vagy egy félig összeomlott ókori templomra. A folyók tiszták és természetesek voltak. Az utak keskenyek, fehérek, és teli váratlan meglepetésekkel. A dombokon büszke várak emelkedtek, vagy apró, független városok. A domboldalakon birka– meg kecskenyájak legelésztek, az erdőkben számtalan madár élt. Sehol sem hallatszott a sugárhajtású repülőgépek zúgása, az autók bugása, a gépek dübörgése. Az egész vidékből csak úgy áradt a csend, a nyugalom és a zene. A kenyér ízletesebb volt, mint a huszadik század legdrágább süteménye. A tölgyesekben fogott vadpulykák finomabbak voltak, mint bármi, amit Dolf azelőtt evett. Egész nap hallani lehetett a madarak csicsergését, a tücskök cirpelését, a falusiak énekét. És egy mérfölddel odébb újra a nyári délután mély csendje, mozdulatlan fenyvesek, virágos domboldalak, sok ezer pillangó, méhecske, poszméh. Dolf számára újdonság volt ez a zümmögő, nyugalmas csend, és egészen elbűvölte.

Nem tudott már lemondani a vad, szabad életről, még akkor sem, mikor Pisa csábította. Lehet, hogy hatalmas város, hihetetlenül festői és élénk, de akkor is csak középkori város, borzalmas

ellentétekkel, teli patkányokkal, férgekkel, koldusokkal és gazemberekkel. Lakói büszkék, ostobák, szégyentelenek, és rendszeresen helyi háborúkba keverednek. Nem olyan város, ahol igazán otthon érezheti magát az ember.

A két barát szívszaggató búcsút vett. Mariecke néhány könnyet ejtett, és azt hüppögte:

– Ó, Leonardo, mennyire fogsz nekünk hiányozni! Péter és Frank némán szorítottak kezet a diákkal. Bertho megölelte és megkérdezte:

– Eszedbe jut-e még majd Carolus? Aztán a gyerekek feltartóztathatatlanul vonultak

tovább, a ragyogó dombvidéken, mocsarakban és erdőkön át, mindig csak délkeletnek.

Vajon hányan voltak még? Legfeljebb kétezren. Sokan maradtak Pisában. Nagy csoportok indultak a kétnapi járóföldre lévő Firenzébe, mert hírét vették, hogy az a város háborúra készül, és munkáskezekre van szüksége. Nem sokkal később egész Közép-Itália teli volt a német gyerekek nagy csoportjaival, akik tört toscanai nyelven dadogtak, munkát, élelmet, szállást kerestek. Befogadták őket, és gyorsan beolvadtak a helyi lakosságba.

Szeptember elejére tán ezerötszáz kiéhezett, mindenre képes kis vadember érkezett meg Umbriába.

20. CSAPDÁBAN! A hivatásos csavargók kis seregének egyre

nehezebb lett a dolga. Vége felé járt a nyár, a

termést mindenütt betakarították már, a parasztok és lovagok vasvillával és karddal védelmezték a gabonás csűröket. A gyümölcsfákról is leszüretelték a termést. A várurak nagyszabású vadászatokat rendeztek, és jaj volt azoknak a gyerekeknek, akiket az erdőkben vagy a dombok között vadorzáson kaptak! A nagy hajtóvadászatok által megriasztott állatokat különben is egyre nehezebb volt elfogni. A gyereksereg újra éhezett.

De micsoda pompás vidéken vonultak! Virágokkal borított domboldalak. Aranysárgán fénylő fák a napsütésben. Füstölgő tarlók. Tiszta tavacskák, ahol lassan gyülekezni kezdtek a vándormadarak. A nyárutói Umbria valóságos paradicsom volt. Dolf egyre csak bámult, hisz a poros út minden kanyarulata után újabb hihetetlen szépségű táj következett. Még korgó gyomráról is megfeledkezett.

A Trasimeno-tó csillogó ékszerként feküdt a dombok között. A gyerekek már hallottak erről a halban gazdag tóról, amit biztosan könnyű lesz megtalálni. Némi tévelygés után oda is értek. Ezerötszáz gyerek, főleg ha ki vannak éhezve, még mindig igen jelentős haderő – Trasimeno grófja is így gondolta.

Ludovico, Trasimeno grófja ugyanis épp háborúban állt Perugia városával, és ezzel egy időben a saját parasztjai is fellázadtak. A gróf dühöngött, hogy két oldalról fenyegetik, és

kiküldött egy büntetőexpedíciót, hogy móresre tanítsa a lázongó parasztokat. A füstölgő, romba dőlt házak, a felgyújtott csűrök, az elpusztított állatok majd megtanítják a rebelliseket, hogy Trasimeno urával nem lehet kukoricázni! Ezzel azonban nem tudta elfojtani a lázadást. A parasztok megértették, hogy a közelítő téllel a nyakukon elvesztek, ha nem kapnak külső segítséget. Ezért szövetséget kötöttek Perugia városával. A polgárok és a város vezetősége szívből kívánták Ludovico gróf bukását, mert Trasimeno ura megtagadta tőlük a nagy tavon a halászati jogot, azonkívül vámot is követelt a Perugia és Firenze között közlekedő kereskedelmi karavánoktól.

Ludovico néhány órával azelőtt, hogy a mit sem sejtő gyereksereg elérte volna a tópartot, megtudta kémeitől, hogy nagy sereg indult Perugiából a vára irányába. A másik oldalról pedig néhány száz paraszt közeledett, akiknek már semmi vesztenivalójuk nem volt, tehát nyilván az utolsó emberig harcolnak majd. Trasimeno vára erős volt, hisz a tóba nyúló földnyelvre épült, és három oldalról víz vette körül. De vajon elég erős-e ahhoz, hogy ellenálljon két derekas seregnek?

A gyerekek épp a legjobbkor érkeztek. A közeledésükről szóló első hírek hallatán Ludovico majdnem megrémült. Még egy hadsereg? Három oldalról fogják megtámadni? Azután rájött, hogy

kihasználhatja a gyanútlan gyerekeket. Gyorsan eléjük küldött néhány katonát és a házikáplánját.

Ezek szép szavakkal átadták Ludovico barátságos meghívását. A gróf megengedte a gyerekeknek, hogy a földnyelven táborozzanak. Nyugodtan letelepedhetnek a kastély körül, és halászhatnak, amennyit csak akarnak. Kik a vezetőik? Ludovico gróf megtiszteltetésnek tartaná, ha a várban láthatná vendégül őket, ahol semmiben sem szenvednek majd hiányt.

Miklós csodálkozva és örömmel fogadta a hírt. Eddig még nem fordult elő, hogy egy hatalmas várúr ilyen vendégszeretőén fogadta volna. Az egyszerű pásztorfiú szinte úgy érezte, lovaggá ütötték ezzel a meghívással, ez nemesi rangra emelte. Kihúzta magát, helyre rángatta pompás övét, és így szólt:

– Én vagyok a vezető. És ezek a tisztjeim. Ezzel rámutatott a pompás öltözékű Mathildére

és a zavart Bertholdra, aki tűzpiros lett. Berthold szívesebben maradt volna a gyerektáborban, de nem mert tiltakozni. Halálosan félt a váraktól és kastélyoktól, nem véletlenül szökött meg hazulról! De nemet mondani… Életében nem mondott még nemet. Különben igenis vezető, még ha rossz is…

Miután Leonardo Pisában elbúcsúzott a gyerekseregtől, új vezetőt kellett választani a rendfenntartók élére. Dolfot? Nem, nem akarta, Rudolf van Amstelveen egyáltalán nem volt

verekedős. Hát legyen Bertho, ő a legnagyobb és legerősebb. Mégsem jöhetett szóba, hisz nem volt nemesi ivadék. Fredo lovagfi volt, Leonardo egy gazdag kereskedő fia és ráadásul még tudós is – de egy közönséges szökött jobbágyból, mint Bertho, sosem lehet generális, mondták a gyerekek. Így aztán Berthold kapta a feladatot, hogy a rendfenntartók – már amennyien megmaradtak – felett parancsnokoljon, ugyanis ó volt az egyetlen nemesi származású fiú a táborban. És persze hogy nem volt rá képes. Zavarban volt, félős, ha parancsot kellett adni, elvörösödött, hagyta, hogy a beképzelt Mathilde dirigáljon neki, és a vége az lett, hogy mégiscsak az altiszt, Bertho szervezte meg a gyerektábor védelmét, Dolffal együtt. Hivatalosan azonban altisztek maradtak, Miklós és Berthold voltak a „vezetők”.

Amikor Dolf hírét vette a gróf meghívásának, habozott, hogy ne csatlakozzék-e Miklóshoz és a két bárógyerekhez. De Péter megrángatta a karját.

– Ne menj, Rudolf. Jobb, ha velünk maradsz. – Miért? Szeretnék egyszer belülről látni egy

ilyen umbriai kastélyt. Talán soha többet nem lesz rá alkalmam.

Péter csak a fejét rázta. – Ha a nagyurak barátságosak, mindig van

valami hátsó gondolatuk – mondta ridegen.

– Ostobaság – ellenkezett Dolf. – A gróf kegyes férfiú, tiszteli szent küldetésünket.

Péter az orrát szívta. – Egy olasz? Ugyan, menj már… – De hisz ebben az országban nagyon is jámbor

a nép – erősködött Dolf. – Ők maguk nyomorult kunyhókban és apró házikókban laknak, mégis micsoda pompás templomokat építenek!

– Ravaszok – mondta Péter nyakasán. Mert ami a makacsságot illeti, csöppet sem maradt el Rudolf van Amstelveentől. – Nem akarják, hogy közük legyen a keresztes vitézekhez, kivéve, ha kereshetnek rajtuk. Ez az úr mit akar rajtunk keresni? Ezen gondolkozz inkább!

Dolf nem értett semmit ebből. Odahívta Tádé atyát.

– Péter azt mondja, nem bízik a várúr vendégszeretetében. Te mit gondolsz, Tádé atya?

– Nem tudom – mondta a szerzetes őszintén. – Alig beszélem ennek az országnak a nyelvét, de ma nyugtalanító dolgokat láttam. Sok lerombolt tanyát, kiégett falvakat és síró asszonyokat… Letaposott földeket, kevés jószágot és szinte egyetlen férfit sem. Mintha háború dúlna erre. És ez nekem nem tetszik.

– Valóban – vágott közbe Péter. – Ha az ember lakatlan, elpusztított vidéken jár, jobb, ha résen van.

Dolf bólintott. Akármilyen kegyetlen tudott is lenni Péter, rendkívül értelmes fiú volt, és Dolf érezte, hogy vakon bízhat benne. Ha Péter azt mondja, hogy valami bűzlik, akkor az úgy is van. Tehát a táborban maradt, és Péterrel együtt megszervezte a halászatot. Bertho és a csoportja vízimadarakat hajszolt a parton, Frieda pedig gyorsan berendezte azt a sarkot, ahol a gyaloglástól feltört lábakat és egyéb sebeket kezelheti. A gyerekek gyakorlottan végezték napi munkájukat. Minden békésnek látszott. Napok óta most először lakhatnak majd újra jól. Közben kürtök és dobok hangjára eresztették le a felvonóhidat Miklós, Mathilde és Berthold előtt. A három gyereket királyként fogadták a kastélyban. A lovagteremben ünnepi lakomát tálaltak fel nekik, közben pedig odakinn, a lenyugvó nap fényében a „közönséges” gyerekek vidám tüzeket gyújtottak, halat sütöttek, és a friss kenyeret rágcsálták, amit a várbeli pékségből kaptak. Újra nyaraltak!

Kora hajnalban tört rájuk a vész. Az erdő szélén, a földnyelvtől nyugatra megjelentek a parasztok: több mint százan voltak. Komorak, határozottak és állig felfegyverkezve rudakkal, vasvillákkal, késekkel, fejszékkel és bunkókkal. Kiléptek a bokrok árnyékából, és megálltak, mintha vártak volna valamire. De az is lehet, hogy kívül akartak maradni a földnyelv végén álló vár tűzvonalán. A gyerekek csodálkozva dörzsölték ki az álmot a

szemükből, és nyugtalanul szaladgáltak fel-alá. Mit jelent ennek a felfegyverzett csapatnak a megjelenése? A parasztok meg akarják támadni a gyereksereget?

Délről is veszedelem fenyegetett. Ott nem is kicsiny lovascsapat jelent meg: karddal és lándzsával felfegyverzett férfiak, akik páncélinget viseltek. Mögöttük meg a gyalogosok: kopjások és íjászok. A várostromhoz szükséges gépeket nehéz ökrös szekerek cipelték. Ez a sereg gyorsan lezárta a földnyelv déli részét – és a gyerekek máris benne voltak a csapdában.

Ludovico persze tudta, mi fog történni. A nemesúr gonosz kis nevetéssel mászott fel a torony körfolyosójába, és kinézett az ostromlókra. A földnyelv tökéletesen le volt zárva, innen menekülni nem lehetett, de ellenségei bizonyára azt hitték, rossz álmot látnak, mikor észrevették, hogy a vár, amelyet gyorsan le akartak rohanni, ezerötszáz jól felfegyverzett gyerekkel van körülvéve.

Sem a parasztok, sem a perugiai katonák nem számítottak erre az erős ütközőre. Ludovico szívből nevetett. A falakra katonákat küldött, az asszonyok az udvaron szurkot és vizet forraltak. A tegnap este ünnepélyesen fogadott három vendég a tömlöcbe került, többszörösen lelakatolt erős ajtók mögé. Ludovico mindenre felkészült.

Egy tiszt jelent meg a vár párkányán, és lekiabált a megriadt gyerekeknek:

– Ki a parancsnokotok? – Bertho! – kiáltották néhányan. – Rudolf! – sivították mások. Mert a tiszt tört németséggel beszélt, viszonylag

gyorsan megértették. Dolfot, Berthót és Frankot hallótávolságba hívták. – Ti vagytok a vezetők? – Nem! – kiáltotta fel Dolf. – Az Miklós! – Miklós és a másik kettő egyelőre a foglyaink. Itt

tartjuk őket túszként. Azzal a feltétellel kaphatjátok őket élve vissza, ha előbb elűzitek az ostromlókat.

Dolf először alig hitt a fülének. Ludovico ütközőnek akarja használni a gyereksereget? Milyen gazember. Időt kell nyernünk, villant fel benne a gondolat. Szája elé tett kézzel kiabált fel:

– Mit mondasz? Nem értem! Tanácstalanul nézett körül, és odahívta Pétert.

Szép kis helyzet! A gyerekeket nem áldozhatja fel, még akkor sem, ha készek volnának erővel utat törni maguknak. Elég harciasak ugyan, de vérfürdő lenne a dologból, és ki garantálja, hogy a túszok még életben vannak?

A tiszt odafentről megismételte az üzenetet. Nemcsak Dolf és a barátai hallották meg, hanem még sok százan. A gyereksereg felüvöltött:

– Túszként tartják fogva a mi Miklósunkat!

A két bárógyerek sorsa kevésbé izgatta őket. De Miklós közéjük tartozik. Miklós kedves a szívüknek. Hiába vallott kudarcot Génuában, az a gondolat, hogy egy jobbágygyerek Isten szemében méltónak találtatott, hogy vezesse a gyerekek keresztes hadjáratát, elbűvölte őket, ragaszkodtak hozzá.

Miklós több volt, mint vezető, a világ elnyomottainak jelképe volt, akik Isten előtt ugyanannyit érnek, mint a királyok és nemesek.

– Majd gondolkozunk a javaslaton! – kiabált fel Dolf, aztán elfordult.

Péter, Frank, Bertho és még sokan mások mind körülállták, és reménykedve néztek fel rá. Mennyire hiányzott most Dolfnak a találékony Carolus és a rendíthetetlenül nyugodt Leonardo.

– Mit tegyünk? – kérdezte kétségbeesve. – Verekedjünk – felelt Péter mérgesen. – De ne a

mögöttünk álló hadsereggel. Támadjuk meg a várat, és szabadítsuk ki Miklóst.

Dolf megrázta a fejét. Nem akarta több mint ezer gyereknek megparancsolni, hogy törjék össze magukat a vastag várfalakon.

– Tárgyaljunk az ostromlókkal – javasolta Frank. Bertho nyugtalanul nézegetett a válla mögé.

– Már csatarendbe állnak, és előkészítik a gépeket. Bármelyik pillanatban megkezdődhet a támadás.

– Akkor nincs veszteni való időnk – döntött Dolf. - Adjatok egy botot és egy fehér zászlót. Mariecke, Frieda, gyertek velem!

– Maradj itt! – kiáltotta Mariecke ijedten. – Megölnek.

– Mindannyiunkat megölnek, ha nem próbálom meg visszatartani őket – mondta Dolf józanul.

Mivel egy tárgyalófél nem viselhet fegyvert, a kenyérvágó kést eldugta dzsekije báránybélésébe, és felvette a kabátot. A fehér zászlót Frieda vitte. Dolf maga elé tartotta üres kezét. Előtte Frieda ment a zászlóval, mögötte Mariecke, így haladtak a földnyelv elején álló sereg felé. Dolf félt.

Egy perugiai vezető megsarkantyúzta a lovát, félig eléjük ment, és szigorúan nézett le Dolfra.

– A várból jössz? – kérdezte toscanai nyelven. – Ludovico gróf üzenetét hozod? Akkor tudd meg, hogy feltétel nélküli megadást követelünk. Nem akarunk tárgyalni.

Dolf Leonardo leckéi ellenére a felét sem értette. (A leckéken Mariecke is szorgalmasan részt vett, azért is akarta Dolf, hogy ő is velük menjen.) De azért nagyjából kitalálta, mit mond a másik. Már hetek óta barangolt Itáliában, és mindennap tanult új szavakat. Persze sokkal könnyebb egy idegen nyelvet megérteni, mint megszólalni. Könyörögve emelte fel a karját.

Tört toscanai nyelven, amibe sok német és latin szót is kevert, nehézkesen dadogta:

– Semmi közünk ahhoz, amit a gróffal akartok. Mi keresztesek vagyunk, csupa gyerek, és Jeruzsálembe tartunk. Ludovico csapdába csalt bennünket. Most azt követeli tőlünk, hogy törjük meg a ti ostromotokat. És mi nem akarjuk. Nem harcolunk keresztény lovagok ellen.

Megértette-e őt a parancsnok? Vajon hízelgett-e neki a „keresztény lovag” titulus? Mert nyilvánvaló, hogy nem több közönséges tisztnél, és még mindig sötéten, elutasítóan nézett a gyerekekre.

– Az egyetlen, amit kérek tőled – folytatta Dolf alázatosan, majdnem könyörögve –, hogy a gyerekek szabadon elvonulhassanak.

– Ki vagy te?! – förmedt rá a férfi. – A nevem Rudolf Wega van Amstelveen.

Holland grófságból jöttem. Ez a húgocskám, Mariecke. Ez pedig az ápolónővér, Frieda.

– Nem úgy nézel ki, mint egy nemesúr fia – morogta a tiszt lekicsinylően.

Igaza is volt, mert Dolf kopott dzsekijében és rongyos nadrágjában inkább koldusnak látszott.

– Szegény zarándok vagyok, uram, akárcsak ezek a gyerekek.

Mariecke összekulcsolta a kezét, és nagy szürke szemével felnézett a katonára, aki rápillantott, és durva arca egy pillanatra szelídebb kifejezést öltött. Talán neki is volt egy tíz-tizenegy éves kislánya…

Szemmel láthatóan habozott. A fejük fölött a gyerekekre nézett, akik a vár tövében szorosan

összebújva vártak és imádkoztak, hogy Dolf küldetése sikerrel járjon. De dorongjaikkal, íjaikkal, dárdáikkal és fejszéikkel nem túlságosan békésnek látszottak.

– Honnan tudjam, hogy nem vagytok szövetségben Ludovico gróffal, és ez nem csel, amivel elvonjátok a figyelmünket, miközben a gróf kitör a várból? – morogta a parancsnok.

Dolf mély lélegzetet vett. – Kis csoportokban engedjetek át – könyörgött. –

Nem hiszem, azért vonultatok hadba, hogy gyerekekkel verekedjetek. A ti ellenségetek Ludovico gróf, de ő a mi ellenségünk is. Szép szavakkal és hamis vendégszeretettel csapott be bennünket. Ütközőnek akar minket használni. És azt mi nem akarjuk. Békés keresztesek és zarándokok vagyunk, nem foglalkozunk politikával.

Ez a beszélgetés arra emlékeztette, mikor Leonardóval megismerkedett – akkor is sok nehézsége volt még a nyelvvel. A középkori olasz nehezen és kitekerve jött a nyelvére, állandóan keresgélte a szavakat, és félt, hogy talán mást mond, mint amit akar. És biztosan rossz a kiejtése is… De úgy látszott, a parancsnok mégiscsak megértette, mert gúnyosan nevetett.

– Nem hiszem, hogy olyan békés volna az a gyereksereg. Nem valami békés híreket hallottam róla. Gonosz kis rablók vagytok! És verekedni is igen jól tudtok!

– Útközben nagy veszedelmeknek voltunk kitéve, generalissimo – mondta Dolf komolyan. Úgy látszott, a tisztnek tetszik az a megszólítás, hogy generalissimo.

A parasztok csapatából, mely a perugiai fegyveresek mellett állt, kivált egy erős fickó, s a tárgyalókhoz közeledett.

– Az embereim tudni akarják, mikor támadjanak - mondta, s közben bizalmatlanul méregette a három gyereket. Dolf az ő tájszólásából még kevésbé tudott kiokosodni, de a „támadjanak” szót megértette, és az ember közben hol a morgolódó parasztokra, hol a várra mutogatott, és kérdőn nézett föl a lovastisztre.

– Várjatok! – szólt nyersen a parancsnok. – Ha itt az ideje, kiadom a parancsot.

– A tárgyalásokkal mit sem érünk el – mondta a paraszt, és a fejét rázta. – Ludovico fejét követeljük.

– Én is, és fogd be a szád! Csak nem akarsz gyerekek ellen harcolni?

– Bambini? – A paraszt megvetően horkantott. – Szép kis gyerekek! Mint a sáskák, úgy támadtak a földjeinkre, és amit Ludovico nem pusztított el, azt ellopták ezek a kis vadak! Az embereim ugyanúgy gyűlölik ezeket a kölyköket, mint Ludovico zsarnokságát.

Dolf megértett néhány szót, az ellenszenvet, a gyűlöletet és az „ellopták” szót, és megértette, hogy a helyzet megint kényesre fordult.

Gyorsan összekulcsolta a kezét. – Adj lehetőséget az elvonulásra, uram.

Könyörgök. Isten majd megfizeti. – Gazemberek! – kiáltotta a parasztvezér. –

Északi csavargók, akiket a császár küldött a nyakunkra. Nagy örömmel kurtítjuk meg őket egy fejjel.

Dolf nem sokat értett ugyan abból, hogy ez az ember miért nem viseltetik jóindulattal a gyereksereg iránt, de gyűlölködése felől nem lehetett kétsége. Kihúzta magát, elfeledkezett az alázatos testtartásról, és felkiáltott:

– Hát akkor öljetek meg ártatlan gyermekeket! De vérük a fejetekre száll, azt megmondhatom! És akkor még nem is szóltam arról, milyen gyalázat egy hadsereg számára, ha kisgyermekek ellen harcol, akik védekezni sem tudnak. Rajta, szövetkezzetek csak az ördöggel! Gyilkoljátok meg a gyermekeket és a papot, aki velük van. Gyilkoljatok csak le bennünket. Egész Umbria megborzad majd erre a gyalázatra!

Mariecke riadtan tartotta vissza a lélegzetét. Frieda kezében reszketett a fehér zászló. A parasztvezér habzó szájjal akart nekik ugrani, a tiszt azonban gyorsan közéje meg a fiú közé ugratott.

– Neked aztán nagy a szád, Rudolf van Amstelveen! – vetette oda.

De akárcsak a középkorban mindenki, ő is nagyra becsülte a bátorságot, még akkor is, ha ez a bátorság szinte már pimaszság volt.

– Esküdj! – kiáltott rá a reszkető fiúra. – Esküdj meg mindenre, ami szent, hogy kérelmed a gyerekek biztonságos elvonulására nem hadicsel!

Dolf megértette. Elővette ruhája alól a szűzmáriás medaliont, megcsókolta a képet, és magasra tartotta.

– Mária, Istennek szent anyja a tanúm, hogy igazat szólok. Ludovicóhoz semmi közünk. Ugyanúgy gyűlöljük őt, ahogy ti. Csapdába csalt bennünket, és ki akarunk belőle jutni.

– Ámen – mondta Frieda szilárd hangon. – Ámen – suttogta Mariecke. Újra felvetette a

szemét, és tört toscanai nyelven dadogta: – Elvonulhatunk? Kérlek… Lehet, hogy az ó bája volt a döntő, vagy

könyörgő szép szeme lágyította meg a harcos szívét. Talán valóban elrémítette, milyen gyalázatot hoz a városára, ha kitudódik, hogy a perugiai sereg a gyerekek ellen harcolt.

– Egy óra időt kaptok – mondta röviden. – Megparancsolom a katonáimnak, hogy csoportosan engedjenek át benneteket. De jól vigyázzatok! Egyetlen rossz mozdulat, egyetlen

eldobott kő, és senkit, semmit nem kímélünk. Megértettétek?

Dolf hálásan letérdelt. – Nemes férfiú vagy, generalissimo. Kérni fogjuk

Istent, hogy nektek adja a győzelmet. Még egyetlen kérést megengedsz?

– Hát ez nem elég? – morogta a tiszt türelmetlenül.

– Igen, uram. De a kastélyban fogva tartanak közülünk hármat. Miklóst, a szent pásztorfiút, és két nemesgyermeket. Kíméljétek meg az életüket, ha elfoglaljátok a várat.

A katonának tátva maradt a szája. – Túszaik vannak közületek a kastélyban?

Pokoli… És cserbenhagyjátok őket? Figyelmesen és kicsit megvetően nézett a fiúra.

Dolf megszólalt: – A gyerekek bíznak benne, hogy kiszabadítod a

három ártatlan foglyot, generalissimo. – Igen, igen, rendben – úgy látszik, fogytán volt a

türelme. – Siessetek! Egy óra múlva támadunk. Dolf nem vesztegette tovább az időt. Ügyetlenül

meghajolt, és Friedával és Marieckével együtt visszarohant a táborba.

– Gyorsan, húszasával sorakozó! Minden fegyvert rejtsetek a ruháitokba! Az íjakat és nyilakat hagyjátok itt. Ha úgy nézünk ki, mintha fegyvertelenek és védtelenek volnánk, akkor átengednek a katonák. Siessetek!

Megkönnyebbülés volt, hogy újra olyan nyelven beszélhet, amit tud.

Tádé atya, Péter, Frank, Bertho, Frieda, Trude, Mariecke, Carl, Martha és az összes rendfenntartó meg vadász azonnal elkezdte összeterelni a gyerekeket, és kis csoportokban megindította őket a katonák felé. A hadirendbe állt katonák félrehúzódtak, hogy átengedjék őket. Dolf legszívesebben ujjongott volna a megkönnyebbüléstől.

Átengedik őket! Ludovico csele nem sikerült. Ezerötszáz gyerek azonban ugyancsak hosszú

sor. A várban meg közben megértették, hogy a gyereksereg nem hajlandó Ludovicónak engedelmeskedni, és elvonul. Lassan elfogyott és elszivárgóit a fiatal húsból rakott élő fal, amivel a gróf a várát körülvette. A perugiaiak átengedték őket.

A dühös gróf őrjöngve osztogatta parancsait. Nyílzáport zúdítottak a gyerekekre. A falakról égő szurokba mártott ágakat dobáltak rájuk. A gyerekek sikoltoztak, a sorok felbomlottak, és rémülten rohantak a katonák és parasztok sorainak. Azok még inkább szétváltak, hogy utat engedjenek nekik, a hadirendből hamarosan nem maradt semmi. És ekkor gyorsan leeresztették a felvonóhidat. Legalább ötven lovas száguldott át dörögve a fahídon, hogy kihasználja a kavarodást. A perugiai tiszt észrevette a közelgő veszedelmet,

parancsokat kiáltott a földnyelv felé. A katonák sora áthatolhatatlan akadályként villámgyorsan újra összezárult. Még vagy ötszáz gyerek szorult a két hadsereg közé, többek közt Dolf, Mariecke és Péter is, akik mindig az utóvédben voltak, és biztosnak látszott, hogy az elkerülhetetlen összecsapás során felőrlik őket.

A parasztok is azonnal megmozdultak. Amikor megpillantották Ludovico lovasait, akik nincs egy hete, hogy felégették a falvaikat, minden önuralmukat elvesztették. Durván félrelökdösték a lábuk alá került gyerekeket, és hangos üvöltéssel lendültek támadásba. Dolf megfordult, és elvesztette az eszét. Az első lovas már majdnem elérte. Dolf mindenről megfeledkezett, előrántotta a kését, és az előretörő állatnak szegezte. Az éles penge mélyen behatolt a ló szügyébe, az felnyihogott, és ágaskodni kezdett. Mellső lábai biztosan eltaposták volna a fiút, ha egy paraszt abban a pillanatban félre nem löki, és másik négy a katonát a nyeregből le nem húzza. Szörnyű volt az összeütközés Ludovico katonái, a fellázadt parasztok és a perugiaiak között. A földnyelven tökéletes káosz keletkezett, hisz az ötszáz csapdába került gyerek a harcolók kellős közepén megragadott mindent, ami a kezébe akadt, törött karddarabokat, saját késeiket, köveket, ágakat és dorongokat. Fürtökben lógtak Ludovico zsoldosainak a lábán, és lerángatták őket a

lovukról. Mindenkinek útjában voltak, de úgy harcoltak, mint az oroszlánok. Látták, hogy Rudolf van Amstelveen elesett, és meg akarták bosszulni.

Pedig Dolf nem halt meg, még csak nem is sebesült meg súlyosan. Azok a parasztok mentették meg, akik gyűlölték. Elesett, és fennállt a veszély, hogy a dobogó lópaták agyontapossák. De senki sem figyelt rá, amikor egy döglött ló fedezékében sikerült újra feltápászkodnia. Kétségbeesve nézett körül. Hol van Mariecke? Sehol sem látta. Jobb kezében a vértől csöpögő késsel, baljában egy éles kővel verekedett magának utat az erdő felé. Minden biztonságban megmenekült gyerek ott gyűlt össze, a fák védelmében. Sokan már újra íjakat és nyilakat fabrikáltak, mintha arra számítottak volna, hogy akármelyik pillanatban harcolniuk kell az életükért. A földnyelven változatlan hevességgel tombolt a harc, és lassan a vár irányába tolódott el.

Dolf összegörnyedve, megtépve, sok apró sebből vérezve ért az erdő szélére, ahol Frieda fogadta.

– Hol van Mariecke?! – kiáltotta a fiú. Senki sem tudta. Megfordult. A földnyelvtől egyre

több gyerek támolygott feléjük. Látszott rajtuk, hogy nekik is ki kellett verekedniük magukat a tömegből. De Mariecke nem volt köztük.

Ludovico emberei nem bírtak a túlerővel, és mozgásukat erősen korlátozták a megvadult gyerekek, akik dühös méhekként támadtak rájuk. Visszavonultak, megpróbálták elérni a felvonóhidat, ez azonban csak hetüknek sikerült, a többit utolérték és leütötték. A hét mögött gyorsan becsapták a kaput, majd felhúzták a hidat.

Ludovico még mindig nem adta fel, bár jól tudta, hogy egy maroknyi férfi meg a csapat asszony és gyerek nem képes három hadsereggel szemben tartani a várat. Mindenkit a védőfolyosókra küldött, aki képes volt lábra állni, járni, harcolni és nyilazni. Forró vízzel, égő szurokkal, lángoló nyilakkal és nagy kövekkel próbálták visszaverni az ostromlókat. Az elkeseredett gyerekek átúsztak a vizesárkot, és belekapaszkodtak a híd láncaiba. Felülről halálos lövedékekkel, nyilakkal és kövekkel árasztották el őket, de a parasztok elfeledkezvén arról, hogy gyűlölik a gyereksereget, segítségükre siettek, és a fahíd hamarosan óriási csattanással leesett. A perugiaiak ujjongva estek neki nehéz faltörő kosaikkal a kapunak. Az végül is betört, s a parasztok, gyerekek, katonák bezúdultak a belső udvarra, leöltek mindenkit, aki még egy kevés ellenállást tanúsított.

Ludovico belátta, hogy minden elveszett, és a hátsó kijáraton át csónakon akart menekülni; a gyerekek meg észrevették, húsz halász beugrott a tóba, utolérte a menekülőket, aztán vízbe

borították a csónakot. A nehéz fegyverzetű gróf a vízbe fulladt. Tíz gyerek is… Ludovico Trasimeno grófjának vára elesett.

A parasztok tüstént fosztogatni kezdtek, de a perugiai parancsnok meg tudta akadályozni, hogy az egész kastélyt feldúlják. A város nagyon jól tud majd használni egy ilyen előretolt bástyát. A gróf meghalt, legtöbb katonája és jobbágya szintén elesett, hiszen a középkori harcosoknak egy-két halottal több vagy kevesebb nem számított. A vár tömlöcében megtalálták a foglyokat, hét parasztot és három gyereket. Mind a tízet meggyilkolták.

Nyilván abban a pillanatban, amikor Ludovico rájött, hogy a csel nem sikerült, a gyereksereg elvonul a földnyelvről.

A gyerekek, vagy pontosabban az az ezerkétszáz, aki még életben volt, közben új tábort ütött az erdőben. Ott nagyobb biztonságban érezték magukat, mint a nyílt földnyelven, amely olyan végzetessé vált számukra. Egyelőre nem tudtak továbbvonulni, több száz sebesültjük volt. Frieda és soktucatnyi segítője nem tett mást, csak sebeket kötözött, síneket készített, és hideg vízzel hűsítette a kék foltokat. A legtöbb sérülés nem volt súlyos, néhány azonban igen, és Frieda ezeket szemtelenül a várba vitette, ahol rögtön be is fogadták őket. A perugiai parancsnok megtanulta tisztelni a „békés, ártatlan kisgyermekeket”, akik

olyan derekasan harcoltak, és akik lehetővé tették a gyors, könnyű győzelmet.

Dolf eközben semmire sem volt képes. Tanácstalanul mászkált, és mindenkit megszólított:

– Hol van Mariecke? Hol van Péter? Miklós és a két bárógyerek halála meglehetősen

hidegen hagyta. Miklóst sosem szerette annyira, mint Carolust, Marieckét vagy Pétert. De hol lehetnek? Félelemtől hevesen dobogó szívvel nézte meg a földnyelven az elesettek felhalmozott tetemeit. A katonák tömegsírokat ástak. Kíváncsian nézték a lerongyolódott nagyfiút.

– Keresel valakit? – A húgocskámat… Három mély sírgödröt ástak. Egyet a megölt

perugiaiaknak, egyet az elesett gyerekeknek, a harmadikat a halott ellenségnek. Három sorban feküdtek a halottak. Tádé atya imádkozva járkált köztük. De Marieckét nem találta, ós Pétert sem.

Hol lehetnek, mi történt velük? A tóba szorították őket, és a vízinövények között fulladtak meg? Letaposták őket, és felismerhetetlenné vált a holttestük?

Órákig keresgélt. Segített a katonáknak a temetésben, és közben rettegett, hogy az elesettek között mégiscsak megtalálja a barátját vagy kis védenceit. Tádé atya látta félelmét és nyugtalanságát, és a szokásos vigasztaló szavakkal fordult hozzá:

– Bízzál, fiam, Isten őrködik kedveseink fölött. Üres szavak, gondolta Dolf sivár lélekkel. Carl is

elesett, és Martha és Mathis, a halász, aki vízbe fulladt, mikor megakadályozta, hogy Ludovico a tavon át meneküljön. És ezek igazán kedves gyerekek voltak.

– Amikor kitört a harc, csak magamra gondoltam - motyogta megszégyenülten. – Futottam és verekedtem, hogy mentsem az irhám, miközben Mariecke…

Csak késő este fért vissza a táborba. Frank, akinek a bekötött karján kívül semmi baja nem volt, eléje sietett.

– Péter beszélni akar veled, már mindenütt keresett. Péter!

– Hol van? – Természetesen a tábortűznél, Marieckével

együtt. Frank nagy csodálkozására Dolf leült a földre, a kövek és fenyőtűk közé, és sírva fakadt.

21. SZENT MIKLÓS SÍREMLÉKE Továbbvonultak. Nem tehettek mást, a

végtelenségig menniük kellett. A visszatérés ugyanolyan értelmetlenné vált, mint a továbbmenés – csakhogy a visszafordulás vereséget jelentett volna. Még most is voltak köztük gyerekek, akik hittek a Fehér Város álmában, bár a legtöbben csak megszokásból mentek tovább.

– Ha Isten nem választja szét a tengert, mert Miklós meghalt, akkor hajókat fog küldeni, amelyek a Szentföldre visznek bennünket? – kérdezte a kis Thiess Tádé atyát.

Az csak annyit tudott felelni: – Bárhogy dönt rólunk az Isten, úgy lesz jó. Frieda, néhány ápoló és minden súlyos sebesült

Trasimeno várában maradt. Ha ép bőrrel megússzák, Perugiába mennek majd. A parancsnoknak az volt a véleménye, hogy a város nem is keveset köszönhet a gyerekseregnek. A szőke, ügyes Frieda mély benyomást tett rá, és felajánlotta, hogy saját házába fogadja. Volt egy fia…

Frieda feladatát Trude vette át, és segített neki Mariecke is, aki az elmúlt hónapokban jól megtanulta a sérülések kezelését.

A gyerekek végre elértek az Adriai-tenger partjára. Senki sem próbálta meg szétnyitni a tengert. Egyszerűen továbbvonultak dél felé, a homokos tengerparton, mocsarak mellett és dombokon át. A tengerben rengeteg volt a hal, de meg is kellett fogni. Új csapással kellett megküzdeniük: a maláriával. Sok tízezer szúnyog támadta meg a védtelen gyerekeket. A kicsinyek azt hitték, hogy a mocsarak mérges kigőzölgése okozza az őket gyötrő lázt. Csak Dolf tudta, hogy a szúnyogok terjesztik a betegséget.

Minden este nagy, füstölgő tüzeket rakatott, hogy elűzzék a rovarokat. Megparancsolta, hogy a gyerekek sokszor mártózzanak meg a tengerben, és ne törülközzenek meg.

– Hagyd, hogy a nap szárítson meg. Akkor egy kis sóréteg marad a bőrödön, és ez elriasztja a szúnyogokat.

Nem volt benne biztos, hogy így van-e, de ezután ritkábban csípték meg őket, csökkent is a maláriás betegek száma.

Egyik nap különös dolog történt. Egy nagy tengerparti tó mellett táboroztak, ahol rengeteg volt a rák, úgyhogy bőséges vacsorát ettek. Az étkezést az őrök kiáltása zavarta meg:

– Lovas a láthatáron! Csak egy? – gondolta Dolf csodálkozva. Csak jól

felfegyverzett, nagyon bátor ember merne egyedül útra kelni. Kíváncsian felszaladt az útra, és a közeledő porfelhőt nézte. Hamarosan látta, hogy tényleg egy férfi, aki a karjával hadonászik, és valamit kiabál. Már alkonyodott. Dolf önkéntelenül is megragadta a kését. Vajon közeledő veszedelemre figyelmezteti őket ez az ember? Vagy el akarja űzni őket?

Szó sem volt egyikről sem. Leonardo Fibonacci volt Pisából. Dolf csak akkor ismerte meg, mikor egész közel

ért hozzá, és visszafogta a lovát. Az állat

megizzadt, a szügye tajtékos volt. Leonardo fáradtan csúszott le a nyeregből. Dolf elkapta.

– Ajaj – sóhajtott a diák –, ez aztán utazás volt… Dolf szóhoz sem jutott az örömtől. Mariecke is

odarohant, és Leonardo nyakába ugrott. Frank csendesen mosolygott mellettük. Az odasereglett gyerekek ujjongtak:

– Itt van Leonardo! Visszajött Leonardo! – Éhes vagyok – mondta a pisai józanul. Ezen igazán tudtak segíteni. Bertho a fáradt lovat

vette gondjaiba. Mariecke meg gyorsan egy tálka főtt kagylót hozott a diáknak, egy csésze kagylórákból főzött levest és két főtt rákot.

– Ahogy így elnézem, nem éltek rosszul – motyogta Leonardo teli szájjal. – De látom, alaposan megfogyatkoztatok. A többiek hol vannak?

A hangja könnyed volt, de nyugtalan pillantásokkal méregette a tábort.

– Útközben sokan elvesztek – mondta Dolf. – Ha elmegyünk egy város mellett, legalább ötvenen mindig ott maradnak. Ezt már nem lehet keresztes hadjáratnak nevezni. Hivatásos csavargók lettünk, akik jövőt keresnek.

Leonardo bólintott. – Miért jöttél utánunk? – kérdezte Péter

kíváncsian. – Hát… csak úgy… – válaszolt a diák kitérően. –

Pisában igen hamar eluntam magam. Apám olyan

feleséget keresett nekem, aki nem tetszett. Ráadásul Pisában megint háborúra készülődnek, most épp Firenze ellen. És tudod, akkor minden épkézláb férfit hadba szólítanak, és szó sem lehet tanulásról. Nem volt kedvem sem házasodni, sem verekedni. Azt hiszem, ezen a télen a palermói császári udvarba megyek. Frigyes császár intelligens ember, és én valami érdekeset viszek neki: az arabok számolási művészetét.

Mosolyogva nézte Marieckét. – Látom, kedves gyerek, hogy még mindig

egészséges és szép vagy. De mikor megcsókoltalak, sós ízű volt az arcod.

– A láz ellen – magyarázta Dolf. – A sós bőrt kevésbé csípik meg a szúnyogok. És a szúnyogcsípések lázat okoznak, érted?

– Ezt honnan veszed? – Véletlenül tudom. – A szúnyogcsípés nem mérges. – Ezeknek a szúnyogoknak a csípése igen –

mondta Dolf röviden. – Mérget visznek a vérbe, ettől betegszik meg az ember. Már több tucat gyerek halt bele. Örülni fogok, ha elhagytuk ezt az egészségtelen vidéket.

– Gyere velem Palermóba – gúnyolódott Leonardo. - Úgy tudom, Frigyes császár bolondul a jó eszű udvarnokokért.

Újra körülnézett. – Hová lett Carl? És nem láttam Friedát…

– Carl elesett a trasimenói csatában. Frieda Perugiában maradt.

– Igen, hallottam már egyet, s mást a trasimenói csatáról – bólintott Leonardo látszólag közömbösen. – Apám egyik barátja, egy perugiai kereskedő meglátogatott bennünket, és elmesélte az egész borzasztó történetet. Azt is elmondta, hogy meggyilkolták a gyerek-kereszteshadjárat vezetőjét.

– Igen, szegény Miklóst – sóhajtott Frank. – Isten vegye magához a lelkét.

Leonardo semmit sem szólt, harapott egyet, és a tűzön át Dolfra nézett. Azt hitte, engem, villant át a fiún a gondolat. Hát ezért jött lóhalálában utánunk? Hogy… hogy… Marieckét…?

– Szörnyű is volt – mesélte Mariecke. – A földnyelven, az összecsapáskor láttam, hogy Rudolf a lovak alá esik, és sikoltoztam, azt hittem, hogy meghalt. És amikor oda akartam hozzá menni, Péter felkapott, egyszerűen kivitt a tömegből. Borzasztó dühös voltam rá, az arcát is összekarmoltam, mert Rudolfhoz akartam menni. De magával rángatott, be az erdőbe és még tovább…

Péter a tűzbe bámult és hallgatott. – Ne haragudj rá, Mariecke – mondta Dolf

gyorsan. - Megmentette az életedet. Hálás vagyok neki érte.

– Nem akartam, hogy megmentsen – heveskedett Mariecke. – Téged akartalak megtalálni. Láttam, hogy elestél…

– Az semmi – mondta Péter hirtelen makacsul. – Rudolf sebezhetetlen, csak megbotlott, annyi az egész…

– De még milyen sebezhetetlen vagyok – nevetett Dolf –, három napig úgy jártam, mint aki karót nyelt, és még most is őrzöm a sebhelyeket. Mindenem fájt. Sosem felejtem el Péternek, hogy Marieckét biztonságba vitte.

– Te meg kiszabadítottál Scharnitz várából – felelt Péter zavartan. – Most legalább kvittek vagyunk.

– Én mindenesetre örülök, hogy sértetlenül látlak benneteket – szólt Leonardo komolyan.

– Kivéve Miklóst – sóhajtott fel Mariecke szomorúan. – Bertholdot és Mathildét is meggyilkolták. És emlékszel Lenára, arra a kislányra, aki olyan jól lőtt? Ő is elesett. És Carl és Wigbold és Friedrich… mind meghaltak.

– És a kis Thiess? – Eleven, mint a tűz, és még mindig csupa

lelkesedés. Csak arról tud beszélni, hogy fogja Jeruzsálemből elűzni a szaracénokat.

Vajon miért jött utánuk Leonardo, miért csatlakozott újra a gyereksereghez? – töprengett Dolf. Nem értette. Nagyon boldog volt ugyan, hogy barátja újra köztük van, de nem tudta elképzelni,

miként hagyhatta ott Leonardo a könnyű pisai életet, hogy újra a kis csavargókhoz csatlakozzék. Tán azért, mert azt hitte, hogy Rudolf van Amstelveen meghalt, és Marieckének segítségre van szüksége? Mariecke mégiscsak közönséges kislány, árva: kedves és szép, de minden műveltség nélkül. Mi indíthat arra egy gazdag kereskedőfit, hogy egy ilyen kis senkiházi kedvéért több száz mérföldet lovagoljon?

Továbbvonultak, át Umbrián, és megérkeztek a Szicíliai Királyságba, amely majdnem fél Itáliát magába foglalta. Bár kiütések, szúnyograjok, homoki bolhák, éhség gyötörték őket. Az alacsony fekvésű partvidék lakosságának helyzete alig volt jobb, mint az övék, bizalmatlanok és ellenségesek voltak, sovány erdei manókhoz hasonlítottak. A gyerekeknek gyakran kellett köztük utat törniük. Sokan betegeskedtek. A ruha foszlányokban lógott inas testükről. Először túl kevés só jutott a szervezetükbe, most meg túl sok.

A malária tovább ritkította soraikat. Most főleg Leonardo hajtotta őket, azt mondta, minél előbb elérik a déli dombvidéket, annál jobb.

Végre, végre megérkeztek Bari ősi városába. Bari teljesen meglepte Dolfot. Még a szüleivel

sem jutott el soha ilyen messzi délre, és így a huszadik századi Barit sem ismerte. Azt várta, hogy közönséges kis kikötőváros lesz, amilyet már sokat látott. Olyan városkára számított, ahol a

rothadó halak bűze elnyom minden más szagot, ahol a lakosság léte a tenger szeszélyeitől függ.

Ahol még a templomok is haltól bűzlenek, amin a tömjén sem segít. Bari azonban egészen más volt.

Igazi tengeri kikötő, élénk keleti kereskedelemmel. Ez volt a Kelet kapuja. Akárcsak Génuában, itt is találkozni lehetett az akkor ismert világ minden nemzetének fiaival. Jártak itt arabok hosszú fehér köpenyben, turbános törökök, görög tengerészek, akik mindenkit be akartak csapni, perzsaszőnyeg– és selyemkereskedők. Voltak fegyverkovácsok és hajóépítő műhelyek, nagy vitorlavarrodák és kádárok, gyapjúfonodák, és mindez mozgalmas életet meg gazdagságot hozott a városnak. Az egész fölé emelkedett a hatalmas Castello, a bevehetetlennek és kegyetlennek látszó római erődítmény. És sok volt a templom…

Leonardo, aki tudta, hogy Dolf minden itáliai városban azonnal a székesegyházakat és bazilikákat kereste fel (mert öntudatlanul is újra úgy viselkedett, mint egy huszadik századi turista), megnyugtatta a barátját, hogy itt aztán nem fog unatkozni.

– Most újra bebizonyíthatod a jámborságod, Rudolf. Bariban van eltemetve Szent Miklós.

– Szent Miklós? – dadogott Dolf, akinek egy pillanatra a meggyilkolt pásztorfiú jutott eszébe.

– Igen, Myra püspöke. A szárazon és vízen utazók védőszentje, meg a bajba jutott gyerekeké.

Vagy száz évvel ezelőtt huszonnégy tengerjáró ellopta Myrából a csontjait, és Bariba hozta. A város olyan büszke ezekre az ereklyékre, hogy külön templomot építettek síremlékkel a szent csontoknak. Azt mondják, hogyha a zarándokok eljönnek Bariba, a szent egészséget, veszélyek ellen védelmet és bátor szívet ad nekik. Erre nekünk is nagy szükségünk volna.

– Egészséget – motyogta Frank lázasan. – Bátorságot is? – kérdezte Mariecke. – Arra

bizony szükségem van… – Védelemre van szükségünk – mondta Péter.

Igazuk volt. A gyerekek lassanként kezdték elveszíteni bátorságukat. Az ősz lassan, de biztosan utolérte őket. Most persze újra szép, száraz dombvidékre értek és megkönnyebbültek. Mi jön azonban ezután? Hova menjenek?

Dolf azonnal fellelkesedett. Itt van eltemetve Szent Miklós, a gyermekek nagy barátja, Amszterdam városának védőszentje, az elhagyott gyerekek, tengerészek és a játékgyárosok patrónusa! És mit mondanak a huszadik század tudósai? Hogy Szent Miklós csak legenda, a jó ember sosem létezett!

Bari városa feltűnően barátságos volt a gyereksereghez. Talán a szent hatására? Nem szorították ki őket a városból, bár a polgárok szerették volna, ha a lakott területen kívül táboroznak, hiszen az utcák, rakpartok és házak

már így is épp elég zsúfoltak voltak. Szívesen látták azonban, aki munkát keresett, hajósnak akart jelentkezni, vagy meg akarta látogatni az Isten házát, hogy erőt és bátorságot gyűjtsön. A német gyerekek, akik most már szinte kivétel nélkül egészen jól beszéltek olaszul, kis csoportokban, tágra nyílt szemmel jártak a keskeny, forgalmas utcákon, és természetesen sokan elhatározták, hogy itt maradnak, és itt próbálnak szerencsét.

Tádé atya, Mariecke, Dolf, Leonardo, Péter és Frank együtt látogatták meg a Szent Miklós-bazilikát. A kis középkoriak főleg azért, hogy imádkozzanak a meggyilkolt pásztorfiú lelki üdvéért, Dolf meg azért, hogy egy turista szemével nézzen körül, akit minden nevezetes régiség érdekel.

A templom az egyik legpompásabb román stílusú épület volt, amit valaha látott. Leszálltak a kriptába is, ahol faragott koporsóban őrizték Szent Miklós csontjait. A koporsót elborították a virágok és az értékes emléktárgyak, amelyeket a zarándokok hoztak. Dolf igazán nem volt érzelgős, megmaradt hitetlen, kételkedő huszadik századinak, de ez mégis meghatotta.

Volt egyszer egy püspök, akit Miklósnak hívtak, és aki törődött a gyámoltalan gyerekekkel, a szegény kislányokkal, a bajba jutott utazókkal és tengerészekkel. Olyan ember volt, aki bőkezűen

adott minden rászorulónak. Úr volt, aki kis adag boldogságot és életörömet osztogatott (ezt jelképezi a későbbi cukorkaszórás), olyan ember, aki elsősorban a nehéz helyzetbe került gyerekek, az iskolások, a Marieckéhez hasonló, kilátástalan jövőjű szegény kislányok fölé tartotta védelmező kezét. És azt mondják, hogy ez az ember nem élt soha? De hát itt a bizonyíték! Félig porrá vált csontok, és soha nem lehet már kideríteni, valójában kinek a csontjai. Dolf nem kételkedett. Egyszerre ő is képes volt hinni ebben a szentben, letérdelt hát, akárcsak a barátai, és teljes lelkéből imádkozott.

Négyéves kisfiúként tisztelettel nézett otthon az álmikulásra, és megkapta a játékmackóját. Most, jó tizenegy évvel később, ahogy visszaemlékezett a jelenetre, újra kisgyerekké vált, aki az adakozó jóindulatú hatalmasság előtt áll. Mondjanak a modern tudósok, amit akarnak, Dolf hitt ennek a szentnek a létezésében. Vajon nem segítette-e át őket Szent Miklós biztonságban az Alpokon? Vajon ki más óvta volna a gyereksereget az aszályos Pó-síkságon és itáliai vándorlásuk közben? Ki akadályozta meg, hogy Génuában behajózzák mindannyiukat rabszolgának, ha nem Szent Miklós?

És Dolf tiszta szívéből köszönetet mondott neki. Jó egészségéért és erejéért, a kedves Marieckéért, Leonardo hűségéért és barátságáért, Tádé atya

jóságáért, az elmúlt hónapok minden bajáért és győzelméért. És főleg azért mondott köszönetet a szentnek, hogy a reménytelenül zátonyra futott időutazó még reménykedhet valamilyen jövőben. Valahol itt, a tizenharmadik században…

Odakint, a bazilika előtti téren egy fémszelence csillogott a napfényben. Egyelőre senki sem vette észre.

22. ÜZENET A JÖVŐBŐL Brindisi Baritól délkeletre feküdt kétnapi

járóföldre, de a gyereksereg csak öt nap alatt ért oda. A csapat már legföljebb ezer fiúból és lányból állt.

Brindisi nem sokkal volt több kalózfészeknél. A rómaiak idejében nagy forgalmú tengeri kikötő volt, és a kikötőt még mindig használták. Bari gazdasági versengése azonban elnyomta Brindisit. Még sok hajó járt ugyan erre, de a kereskedők nyeresége csekély volt. Brindisiben tették partra a kalózkodással szerzett árut, itt még titokban virágzott a rabszolga-kereskedelem és a csempészet. A város lakossága természetesen nem csupa gazemberből állt. A környéken hatalmas olívaerdők zöldelltek, és ezek a gazdagság forrását jelentették, mert a város híres volt arról, milyen jó minőségű olívaolajat szállítanak a kikötőjéből. Az afrikai kapu, a csempészet, a zarándokok és keresztesek Szentföldre hajózása is nagy jövedelemhez juttatta

a város lakóit, úgyhogy még alig lehetett észrevenni a hanyatlást. Viszont már növekedésről sem lehetett beszélni.

Brindisiben volt Adrianus püspök székhelye. Ez a férfiú – a legjobb szívű és legkegyesebb

azok közül, akik valaha is az egyházat szolgálták – már hallott a gyereksereg közeledéséről. Amikor a város előtt megjelent az alig ezer elhanyagolt, elvadult gyerek, vérzett a szíve. Belegondolt, milyen végtelenül messziről gyalogoltak, gyalogoltak, gyalogoltak… Milyen keserves nélkülözéseket kellett elviselniük, amíg ilyen messzire jutottak! Harmincezren indultak útnak, és csak ezer érte el Brindisit – elképzelhetetlen! Mert a harmincezer gyerekről szóló mese, amely Bolzanóban keletkezett, egész Itáliában valós hírként terjedt el. És soha nem fogják már megcáfolni, minden történelemkönyvben vissza-visszatér majd ez az eltúlzott szám.

A püspököt a részvét arra indította, hogy megkérje Brindisi polgárait, legyenek jók a szegény gyerekekhez. A polgárok azonban nem voltak hajlandók házukba fogadni a kis vadembereket. Figyelmeztették a püspököt, milyen rossz a gyereksereg híre. Hát igen, nem lehet a kis nyomorultaknak szemrehányást tenni, épp elég nehéz dolguk volt. Azért az ilyen elvadult kölykökkel mégis vigyázni kell. A polgárok készek

voltak élelmiszert és ruhákat küldeni a táborba, de többre nem.

A gyerekeket nem nagyon zavarta, hogy távol tartották őket a várostól. Ez már oly gyakran előfordult velük. Hát nem mindegy, hogy Brindisi mellett táboroznak vagy valahol másutt? Csak enni legyen mit. Közömbösségüket azonban hamarosan elmosták a záporok. Utolérte őket az ősz. A nagyon száraz, forró nyár után korán beköszöntött. És az ősz esőket hozott. Mindennap esőt… A dombokon szomorúan csöpögtek a hatalmas olajerdők. A nap, mely oly sok héten át hűséges útitársuk volt, dagadozó felhők mögé rejtőzött. A szél felkorbácsolta a part menti hullámokat, szinte lehetetlen volt halászni. A gyerekek borzongva járkáltak a tengerparton, gyűjtögették a kisodort kagylókat, felfűzött kagylókkal ékesítették magukat, homokvárakat építettek, de aztán jött egy újabb zápor, ami visszakergette őket a dombokra, ahol a fák alatt viszonylagos védelmet találtak.

Ez a sok víz elmosta a jókedvüket. Védtelenül, a tűztől alig felmelegedve bújtak össze éjszakánként, és reggel újabb tucatnyian haldokoltak.

Adrianus püspök meglátogatta őket, látta nyomorúságukat, és szárazabb menedéket kínált nekik egy régi kolostor romjai között, amely vagy félóra járásra feküdt a város kapuitól. Ott meghúzódhatnak, amíg az idő jobbra nem fordul.

A város körül található kolostorok kétszáz megfázott, köhögő vagy tüdőbajos gyereket fogadtak be, jó nyolcszázán pedig bevonultak a romos kolostorba, és igyekeztek lehetőleg lakályossá tenni. Két zápor között kirajzottak fát gyűjteni. Durva padokat és asztalokat eszkábáltak. Szalmát kaptak, hogy azon háljanak. Úgy éltek, mint a cigányok, mert egyelőre szó sem lehetett arról, hogy továbbvonuljanak.

Az volt az érzésük, hogy eljutottak a világ végére. Mi jön Brindisi után? Semmi. Szegényes, terméketlen, szinte lakatlan vidék. A régi hadiút véget ért a városnál. Tovább délre már csak sáros ösvények vezettek le a nagy félsziget legvégső csücskéig. Ha Brindisiből nem kelhetnek át a Szentföldre, akkor már sehonnan sem. De Adrianus püspök csak a fejét rázta, és ezt motyogta:

– Semmiképpen se higgyetek a hajóskapitányoknak, kedves gyerekek. Majdnem mind kalózok. Ilyen alakokra jobb, ha nem bízzátok rá magatokat.

Persze sok gyerek elengedte a füle mellett a jó tanácsot, és jelentkezett a hajókra. Róluk soha senki nem hallott többé. Sokan a városban kerestek munkát. De mit kezdjen az a hétszáz gyerek, aki a kolostorban maradt?

Semmit.

Az út véget ért. Úgy látszott, Brindisi a végállomás.

Végre elállt az eső, és kisütött a nap. A sok száz gyerek azonnal kiözönlött a kolostor udvarára, hogy megszárogassák a ruháikat, és újra jól átmelegedjenek. Dolf és Leonardo leültek egy mohával benőtt kőpadra, szemben a romos kápolnával.

– Valami különöset találtam – mondta Leonardo hirtelen.

– Igen? Dolf szórakozott volt. A jövőről gondolkozott.

Nem hitte, hogy valaha is elmehetnek Brindisiből. De itt maradni ugyanolyan lehetetlenség volt.

– Nézd! – mondta Leonardo. Zsebéből apró, fehér fémből készült dobozkát

húzott elő. – Nem tudod, mi lehet ez? Dolf úgy bámult a tárgyra, hogy majd kiesett a

szeme. – Ez… ez… – dadogta – ez alumínium! – Hogy mondtad? – Alumínium, nagyon könnyű fém. Hogy

szerezted? – Hisz mondtam. Találtam. – Hol? – Bariban, a Szent Miklós-bazilika lépcsői előtt.

Csak úgy az utcán hevert. Olyan furcsának találtam, hogy magammal hoztam. Aztán később

megfeledkeztem róla. Mit is mondtál, hogy hívják ezt a fémet?

– Alumínium. Megnézhetném? Dolf szíve majd kiugrott a helyéről. Ismerték a

könnyűfémet a tizenharmadik században? Úgy emlékezett, nem. Leonardo semmi esetre sem ismerte.

Dolf olyan óvatosan fogta kézbe a dobozt, mintha attól félne, hogy megégeti magát. Megnézte. A doboz fedele erősen beragadt. Késével nyitotta fel.

– Ne tedd tönkre! – kiáltotta Leonardo ijedten. – Van benne valami. – Valóban, egy üzenet! – kiáltotta a diák

csodálkozva. – De micsoda vékony pergamen! – Ez papír – suttogta Dolf, akinek még az ajka is

elfehéredett. – Semmit sem értek belőle. Ezek betűk? Nem

tudom elolvasni őket. És te? Dolf már semmit sem szólt. Annyira megrázta a

dolog, hogy szeme elé fátyol ereszkedett, és alig tudta kibetűzni a gépelt szöveget. Egy dolog azonban nyilvánvaló volt számára, ez az üzenet a jövőből érkezett.

Végre elkezdett olvasni: „Kedves Dolf, ha megtalálod ezt, írj valamit

ugyanerre a papírra, tedd vissza a dobozba, és tedd le pontosan ugyanarra a helyre, ahol találtad. Ne változtasd meg az itt jelzett számkódot. A

dobozkát huszonnégy órával a megérkezése után sugárzással visszahozzuk. Tudni akarjuk, hol vagy.

Dr. Simiak” A lap alján egész sor szám és jel állt. A papír

másik oldala üres volt, oda írhatna valamit… – Beteg vagy? – kérdezte Leonardo aggódva. – Igen… nem… Hol találtad ezt a dobozkát? –

Dolf észrevette, hogy egész testében reszket. – Bariban, miután megnéztük Szent Miklós

ereklyetartóját. – A diák megszokásból keresztet vetett. – Az utcán hevert, a bejárat közelében,

– De hát az… több mint egy hete volt – motyogta Dolf csüggedten.

– Igen. Tehát amikor Simiak tanár úr megpróbálta

sugárzás útján visszaszerezni a dobozt, az már nem volt ott. Dolf lehajtotta a fejét. Ellentétes érzelmek rohanták meg. Sajnálkozás, csalódás, félelem meg egy kis megkönnyebbülés is. Elkésett, már megint elkésett.

De honnan tudhatta Simiak tanár úr, hogy Dolf épp aznap Bariban volt? Szédült, lehunyta a szemét, és nekidőlt a falnak.

– Mi van benne? – Leonardo megrázta a karját. – Rudolf, térj magadhoz! Mit jelent ez az egész?

– Jaj, ne kérdezz annyit! – kiáltotta Dolf könnyes szemmel. – Én… – Hirtelen felugrott, és berohant a kolostorba.

Egyedül akart maradni. Elbújt a hálóterem legbelső sarkába, és megpróbált gondolkozni. Egy dolog világos: nyomára bukkantak. Simiak tanár úr keresi a múlt vadonjában. És majdnem megtalálta. Dolf úgy reszketett, mint aki lázas. Miért nem én találtam meg, mikor még nem volt késő, miért Leonardo, aki nem tudja, hogy mit jelent?… És vajon, gondolta zavartan, ha én találom meg, akkor boldog lettem volna?

Különös, de nem tudta. Vágyik haza a szüleihez? Hát persze, de mégis…

Vissza akar menni? Vissza Amstelveenbe, a modern korba, az iskolába?

Körülnézett. A lyukas tetőn bevetődött néhány napsugár, és megvilágította a szegényes környezetet. A piszkos padlón szalmaágyak és száraz fű. Itt-ott a gyerekek néhány nyomorúságos holmija. Egy másik sarokban ketten aludtak, maláriaroham után lábadoztak. Kintről hallotta a játszó, dolgozó gyerekek hangját.

Lassan mindannyian megértették, hogy Brindisi a végállomás. Innen nem tudnak elmenni, nem tudnak továbbmenni, és most, tél előtt, szóba sem jöhetett a hazatérés.

Ezért aztán vártak. Nem tudták, mire, de vártak. A beomlott falak közt, a lyukas tető alatt. Abból éltek, amit kaptak, vagy amit maguknak sikerült fogniuk. Hétszáz zátonyra futott, a véletlennek

kiszolgáltatott gyerek. És mind a hétszázat szerette.

Vajon magukra hagyhatja-e őket, amint lehetősége adódik rá? Dolf nem tudta. Még mindig felelősnek érezte magát. Ugyan hova is mehetne ez a sok otthontalan gyerek? Mariecke, Frank, Bertho, Péter – hát van jövőjük?

Idegesen tépdeste Simiak tanár úr levelét. – Nem azért védelmeztem Marieckét Brindisiig,

hogy most sorsára hagyjam – mormolta boldogtalanul.

Nem tudta, miért jutott hirtelen eszébe Carolus, és hogy ez miért okoz neki még most is annyi szomorúságot. Azt azonban tudta, hogy Jeruzsálem kis királya sosem hagyta volna cserben az alattvalóit, a világ minden kincséért sem.

– Carolus, segíts – suttogta kétségbeesetten. – Nem tudom, mit tegyek, ha előkerül még egy ilyen kis doboz.

Mert korántsem hitte, hogy Simiak tanár úr megelégszik egyetlen kísérlettel.

Újra átolvasta az üzenetet. Elgondolkozott a figyelmeztetésen, hogy semmit se változtasson az alul lévő számokon. A számok valószínűleg azért olyan fontosak, mert a két tudós több dobozkát küldött útjára, különböző helyekre...

Ha ez igaz, gondolta zavartan, akkor tudják, hogy csatlakoztam a gyerekek keresztes hadjáratához,

és megpróbálnak annak az útvonalán elérni, hisz látni nem láthatnak. Csak úgy találomra dobozkákat kell szórniuk az utamba, abban a reményben, hogy majd csak megtalálok egyet. De… de honnan tudhatják, hogy keresztes vitéz lettem?

A fiú – jutott hirtelen eszébe. A parasztfiú, akit helyettem repítettek a huszadik századba! Persze, ővele tudtak beszélni. Biztosan ó mesélt nekik a gyerekekről, akik Jeruzsálembe indultak, hisz maga is közéjük tartozott. Vajon megértették, hogy nekem sem maradt más választásom, mint hogy csatlakozzam hozzájuk? De mit tudnak még a huszadik században erről az őrült vállalkozásról? Az útvonalról, és hogy milyen városokat érintettünk? Az iskolában sosem hallottam róla.

A doboz mindenesetre azt bizonyítja, hogy az anyagtovábbítót megjavították, és most jól működik. Dolf megpróbált a lehető leglogikusabban gondolkozni.

Leonardo a Szent Miklós-bazilika bejárata előtt vette fel a dobozt. Feltehető, hogy ez a bazilika még az én évszázadomban is áll. A természettudósok talán édesapámtól hallották, hogy bolondulok a régi templomokért. Vajon Európa minden templomterét teliszórják ezekkel a dobozkákkal abban a reményben, hogy ily módon megtalálnak?

– Belebolondulok! – sóhajtotta. – Úgy látszik, otthon mégiscsak tudnak valamit a gyerekek keresztes hadjáratáról. Lehet, hogy kapcsolatba léptek egy történelemprofesszorral, vagy a könyvtárakban kutattak… Különben nem küldtek volna dobozkát Bariba. Vajon Brindisivel is megpróbálkoznak?

Mariecke bejött, és odament hozzá. Aggódva térdelt melléje.

– Leonardo azt mondja, beteg vagy – mondta halkan, és a homlokára tette a kezét. – Igen, forró.

Dolf gyorsan a nadrágja zsebébe dugta a dobozt és a levélkét.

– Nem vagyok beteg. – Történt valami – mesélte Mariecke izgatottan. –

Tádé atya üzenetet kapott Adrianus püspöktől. A püspök azt kéri, hogy a gyerekhadsereg vezetői holnap reggel menjenek hozzá audienciára. Rudolf, félek, hogy a brindisiek meg akarnak szabadulni tőlünk.

– Ezen nem csodálkoznék – mormogta Dolf elcsüggedve.

– Akkor hova menjünk? Mehetünk még tovább? – Nem tudom. – Láttad, milyen nyugtalan lett Leonardo? Azt

hiszem, már ó sem tudja, mit tegyen, és haza akar menni.

Dolf felsóhajtott.

– Nem fog azonban csak úgy cserbenhagyni bennünket. Ezt tőle magától hallottam. Azt akarja, hogy Péter és Frank és Bertho maradjanak vele, mint szolgái, akkor iskolába küldheti őket.

– Jó lenne. – Igen, de miért bújtál el ide? Szép idő van kinn. Dolf hirtelen magához húzta a kislányt, és a

napsugárban táncoló porszemeket nézte. Kedves kis Mariecke, ugyan mi lesz belőled? Nem vihetlek magammal az én évszázadomba…

– Miért sírsz, Rudolf? – Nem sírok. Dehogynem sírt. Minden olyan nehéz, olyan

megoldhatatlan! Dolf még aznap este döntött. Amikor mind

összegyűltek a vacsorához, elővette a Leonardo találta dobozt, és megmutatta nekik.

– Kedves gyerekek, jól nézzétek ezt meg. Ha valamelyikőtök a következő napokban ilyen dobozt talál, akárhol is, kérem, vegye fel, és jelölje meg valami módon a helyet, ahol találta. És aztán rögtön hozzátok ide nekem a dobozt.

Nem sokat értettek belőle, és előbb közelről akarták látni a csodadobozt. Kézről kézre járt, és mind csodálkoztak rajta, hogy olyan könnyű.

– Mi ez? Mit akarsz vele csinálni? Miért kell a helyet megjelölni?

Elárasztották kérdésekkel, és nem tudott rájuk válaszolni.

– Varázslat ez? – Nem, nem az. Olyan valaki vesztette el őket,

aki az én országomból való, ennyi az egész. – Elvesztette? – kérdezte Leonardo élesen. Az

okos diák nem akarta, hogy mindenféle ostobaságot hitessenek el vele. – Ugyan ki veszítene el ilyesmit? Hiszen ez értékes dolog!

– A dobozka csak annak értékes, aki ismeri a jelentését – mondta Dolf. – És igazad van, Leonardo. Nem vesztek el igazából. De a2t jelentik, hogy édesapám keres. Nem tudja, hol vagyok, és ilyen dobozkákat rak le, mert egyedül csak én ismerem őket. Reméli, hogy így megtalál. Érted?

– Édesapád? – Gyerekek, segítsetek nekem – könyörgött Dolf.

– Hónapokig én segítettem nektek, azért kérem most: aki ilyen dobozkát talál, rögtön hozza el nekem, és mondja meg, pontosan hol találta. Pontosan a helyet! Ez nekem nagyon fontos. Kérlek…

A gyerekeknek semmi okuk sem volt, hogy ne bízzanak Rudolf van Amstelveenben, hát bólintottak. Csak Leonardo nézett kétkedve. Nyilván úgy gondolta, elég furcsa módja a felkutatásnak, hogy valaki titokzatos dobozkákat szór szerteszét. És az is volt. Kivéve, ha az embernek nem áll rendelkezésére semmi más, csak egy anyagtovábbító, és találomra kell

kapcsolatot teremtenie a hétszázhatvan évvel azelőtti múlttal…

Tádé atya, Dolf, Leonardo, Frank és Bertho másnap reggel bementek a városba a püspöki audienciára. Péter egy nagy csoport gyerekkel lement a tengerpartra halászni.

Frank és Bertho odakinn vártak, a püspöki palota kapujában. Jelentéktelen kőépület volt. Csak a papot, a diákot és Dolfot engedték be. A prelátus a dolgozószobájában fogadta őket, a titkára, néhány kereskedő és tengerész társaságában.

A szokásos tiszteletadás, a pásztorgyűrű megcsókolása és néhány kérdés megválaszolása után a püspök a tárgyra tért. Latinul beszélt, amit Tádé atya és Leonardo jól értettek, de Dolf alig. A diák tolmácsolt.

– Napnál világosabb, hogy a gyerekek, akik a kolostor romjai között laknak, nem mehetnek tovább – mondta a püspök. – Brindisinél véget érnek az utak. Egyetlen értelmes ember sem hiheti, hogy hétszáz gyerek képes átkelni a tengeren és csak úgy megszabadítani Jeruzsálemet. Nincs más hátra, haza kell térniük.

Na tessék, gondolta Dolf nyugtalanul. Meg akarnak szabadulni tőlünk. De hova menjünk? Tádé atya vette át a szót:

– Monsignore, szavaid bölcsességről és belátásról tanúskodnak. A nehézség azonban az,

hogy ezeknek a gyerekeknek nincs otthonuk, ahova hazatérhetnének. Árvák és hontalanok.

– Tudom – válaszolta a püspök halkan. – És különben is nehéz volna visszatérni, közeledik a tél. A hágók járhatatlanok lesznek, még mielőtt a gyerekek elérhetnék az északi hegyeket. De Brindisiben sem maradhatnak. Megtettük értük, amit tehettünk, nem táplálhatunk azonban hétszáz gyereket egy egész hosszú télen át.

A városba sem fogadhatjuk be őket, már így is túlzsúfolt. Brindisi már nem növekszik tovább, Bari megfojt bennünket.

Leonardo bólintott. Máskor mindig gúnyos arca most komoly volt. Tádé atya kétségbeesetten összekulcsolta a kezét.

– Mégis segítenem kell a gyermekeken – folytatta a püspök –, ez keresztényi kötelességem. – Rámutatott a hallgatva ott álló kereskedőkre és tengerészekre. – Találtam néhány gazdag kereskedőt és megbízható tengerészkapitányt, akik készek arra, hogy a Velencei Köztársaságba szállítsák a gyerekeket. Hajóval. A gyerekektől azt várják, hogy útközben hasznossá tegyék magukat a hajókon. Szétosztják őket nyolc hajóra, melyek árut is szállítanak. A gyerekek Velencében telelhetnek. A vezetőknek majd adok ajánlóleveleket a város püspökéhez és tanácsuraihoz. Megkérem őket, fogadják be a gyerekeket, adjanak nekik szállást, és jövő

tavasszal, ha erre még szükség lesz, legyenek segítségükre, hogy biztonságban visszatérhessenek hazájukba. Ha lesznek gyerekek, akik Velencében akarnak maradni, azok ügyét is biztosan meg lehet oldani. Tudom, hogy derék fiúk és lányok, akik keményen tudnak dolgozni, még ha egy kicsit elvadultak is a hosszú út alatt…

Elhallgatott, hogy lélegzetet vegyen. Leonardo gyorsan lefordította a lényeget Dolfnak.

– Más megoldást nem tudok – fejezte be a püspök. Tádé atya letérdelt, és kezet csókolt neki.

– Monsignore, köszönjük – mormolta. – Isten megjutalmaz majd ezért a jó cselekedetért.

– Állj fel, Tádé atya, és ne nekem hálálkodj, hanem az örökkévalónak, aki e nehéz kérdésnek a megoldását megadta nekem. A hajók három nap múlva indulnak. Készítsétek fel a gyermekeket. Ezekkel a férfiakkal megbeszélhetitek az út részleteit. Legyetek üdvözölve, és Isten áldása legyen rajtatok.

Ezzel véget ért a kihallgatás. Dolf a mennyekben járt. A gyereksereg maradékáról gondoskodnak, most már szabad, visszatérhet a huszadik századba, ha…

A jó hírt rögtön elmondták Franknak és Berthónak, akik türelmesen várakoztak.

– De én nem megyek Velencébe – tette gyorsan hozzá Leonardo. – Palermóba indulok, Frigyes császár udvarába.

A kereskedőkkel és kapitányokkal együtt kimentek aztán a kikötőbe, hogy megnézzék a hajókat. Dolf nagyon kicsinek találta őket, de Tádé atya örült nekik. Ó nyilván biztonságos tengerjáró hajóknak látta őket. Megbeszélték a behajózás időpontját, aztán a kolostorba siettek, hogy a gyerekeknek is elmondják a hírt. Dolf nem nagyon tudta, mit csináljon. Búcsúzzék el Leonardótól, és menjen Velencébe? Maradjon itt, és várjon abban a reményben, hogy egyszer csak megérkezik Brindisibe Simiak tanár úr dobozkája?

Leonardo észrevette a zavarát. – Olyan arcot vágsz, mintha Velence nem

vonzaná. Hát akkor gyere velem… – Nem tudom – sóhajtott Dolf. – Édesapám

keres. Ha innen elmegyek, sosem talál rám. – Azt akarod, hogy megtaláljon? – kérdezte a

diák élesen. – Azt, most már igen, – Hát akkor maradj, és várd meg atyádat. – Igen… de Mariecke? – Mi van Marieckével? – Ha édesapám megtalál, hazavisz. Akkor nem

vihetem magammal Marieckét. Semmit sem szeretnék jobban, de nem lehet.

– Nem is kell – mondta Leonardo nyugodtan. – Mariecke velem marad.

– Komolyan? Ó, barátom… De Dolf mégis csodálkozott egy kicsit. Leonardo

elfordult, úgy beszélt: – Megnézted akár egyszer is alaposan azt a

kislányt, Rudolf? Ó a legkedvesebb lány a világon. Magammal viszem Pisába, a szüleim házához, hogy ott nevelkedjék. Aztán Frankkal és Péterrel Palermóba megyek, és ha a császár valóban hasznomat tudja venni, akkor Marieckét is odavitetem, és elveszem feleségül.

– És ő is akarja? – Persze hogy akarja, csak addig nem, amíg te is

itt vagy. Dolf alig tudta felfogni a dolgot. Az egyik

pillanatban ordítóan féltékeny volt, azután belátta, hogy ez a legjobb, ami a kislánnyal történhet. Nagyon kedves asszonyka lesz belőle, szép, értelmes és gondoskodó. És majdnem annyira szereti Leonardót, mint Rudolfot.

– De még olyan fiatal… – suttogta. – Lehet vagy tizenegy éves. Három év múlva

férjhez mehet. Dolf tudta, hogy ebben a korban, különösen a

jobb körökben szokás volt 13-14 éves lányokat férjhez adni.

– A családod nem fog ellenkezni? Mariecke szegény, mint a templom egere.

Leonardo halkan felnevetett. – Aranyszíve van, ez nekem elég hozomány. Dolf újra bólintott. De azért a szíve mélyén fájt a

dolog. Néhány nap múlva mindannyiuktól el kell búcsúznia. Sóhajtva fordult el.

Frank jött oda hozzájuk. – Rudolf… – Ne most – mondta Dolf szomorúan. – Nincs

kedvem beszélgetni. – De… Dolf továbbment. Közben megérkeztek az

apátsághoz, és meg akarta keresni Marieckét. Frank megragadta a karját.

– Tegnap azt mondtad, hogy nagyon fontos. – De mi? – A dobozka. Dolf hirtelen megállt. – Dobozka? – kérdezte éles hangon. A kis tímár előhúzott egy könnyű fémtárgyat. – Ugye erre gondoltál? Dolf olyan hevesen kapott utána, hogy Frank

megijedt. – Hogy került hozzád? – Ma reggel találtam. – Hol? Tudod még, hogy hol? – A városban. Egyszer csak a lábam előtt hevert,

mikor Bertho meg én a palota előtt vártunk benneteket.

– Hány órakor?

– Nem tudom pontosan. Mikor a püspöknél voltatok. Az tíz óra körül lehetett, gondolta Dolf. Izgatottan nyitotta föl a dobozt. Egy levélke volt benne, pontosan ugyanolyan, amilyet Leonardo talált Bariban. Csak az alján lévő számok voltak mások.

– Persze rögtön meg kellett volna mutatnom neked - mondta Frank mentegetőzve –, de mikor kijöttetek a jó hírrel, megfeledkeztem róla.

– Nem számít. Gondolod, hogy pontosan megtalálod a helyet, ahol a dobozkát lelted?

– Biztosan. – Akkor gyere! – Mit akarsz? – Vissza akarok menni a városba. Tudnom kell,

hol az a hely. Egy félóra múlva újra a brindisi Dóm téren álltak.

Frank a keskeny utcára mutatott, amely a térbe torkollott, ahonnan a püspöki palota is nyílt.

– Bertho meg én itt álltunk, a hátunkkal a falnak támaszkodva. És akkor hirtelen megcsillant valami a lábam előtt. Felemeltem és…

– Pontosan meg kell ismernem a helyet. Biztos vagy benne, hogy itt volt, és nem egy méterrel odébb? – kérdezte Dolf sürgetően.

Kétkedve nézte a hepehupás kövezetet. Felszáradt sarat, port és piszkot látott. Semmilyen ismertetőjelet.

– Itt álltam – motyogta Frank –, igen, mert a falnak ez a kiálló része nyomta a lapockámat. És a lábam így állt… Igen, és ez a valami hirtelen itt volt a bal lábam mellett, itt. Stimmel, pontosan a piros kövön.

Ujjával belebökött a porba. Dolf melléje térdelt. Félresöpörte a sarat, és bólintott.

– Világosan meg kell jelölnünk a helyet, hogy holnap reggel megismerhessem.

Tanácstalanul nézett körül. A püspöki palota kancelláriájának ajtaját látván, támadt egy ötlete.

– Tedd a kezed erre a helyre, Frank. És várj egy cseppet, rögtön visszajövök.

Dolf betaszította az ajtót, és bement a kancelláriába. A titkárt kereste. Sok akadékoskodás után végre a színe elé vezették.

– Signore – mondta Dolf a maga tört olaszságával –, volna egy kérésem. Használhatnám egy pillanatra az írószerszámaid? Üzenetet kell küldenem atyámnak.

– Tudsz írni? – kérdezte a titkár csodálkozva, és megbámulta Dolf rongyait. Az írópulton Dolf elé tolt egy lúdtollat és egy kis tintatartót. Csodálkozva nézte, hogy a toprongyos fiú kihúz valami fehéret a zsebéből, bemártja a lúdtollat, és nagy óvatosan különös betűket kezd rajzolni.

– Meg tudnád mondani, hogy milyen nap lesz… izé… holnapután?

– Holnapután? Természetesen Szent Máté napja!

– Ó, igen… Dolf tulajdonképpen még most sem tudott

semmit, de otthon majd kiderítik. Így aztán ezt írta Simiak tanár üzenetének másik oldalára:

„Brindisiben vagyok. A túloldal koordinátáit

megtarthatja. Huszonnégy órával azután, hogy ezt olvasta, azon a helyen leszek. A nap itt Szent Máté napja, a dátumot nem tudom. Vigyetek vissza!

Dolf.” Épp hogy ráfért, mert a lúdtoll eléggé fröcskölt.

És a papír is sokkal vékonyabb volt, mint a pergamen, amire a középkori emberek a sűrű tintájukkal írtak. Sokáig fújkálhatta, amíg a betűk megszáradtak.

– A püspöknek szól a levél? – kíváncsiskodott a titkár. – És miféle pergamen ez? Olyan vékony és puha.

– Papírnak nevezzük – adta meg Dolf a kitérő választ. - Signore, kölcsönadná egy pillanatra ezt a kalamárist?

– Kölcsön? Szép alabástrom tintatartó volt, és Dolf

megértette, miért méregeti bizalmatlanul a titkár. Könyörögve tette össze a kezét.

– Csak egy pillanatra. Csak egy kis tintára van szükségem, a kalamárist rögtön visszahozom.

– Mire kell a tinta? – Egy keresztet kell rajzolnom. Odakinn. – Az utcán? – Gyere velem, akkor meglátod. Nem csinálok

semmi rosszat. Az én hazámban ez kegyes cselekedet.

– No, rajta! Dolf a titkárral és az alabástrom kalamárissal újra

kiment Frankhoz. A szíve teli volt reménnyel. – Nézd – mondta. Tisztára törölte a helyet a hepehupás kövezeten,

csak úgy a kezével, fogta a tintatartót, óvatosan megdöntötte, és a kitörölhetetlen tintát arra a helyre öntötte, ahol Frank megtalálta a dobozkát. Keresztet rajzolt, mert tudta, hogy a középkorban tisztelték ezt a jelet. Aztán felegyenesedett és visszaadta a tintatartót a csodálkozva néző szerzetesnek.

– Tifelétek az utcán végzik a kegyes cselekedeteket? – kérdezte.

Dolf nem tudta megmagyarázni neki különös viselkedését, így hát barátságosan nevetett, köszönetet mondott, és a titkár nagy nehezen visszament a kancelláriába. Dolf Frank mellett maradt.

– Várjuk meg, amíg jól megszárad.

– Mit jelent ez az egész? – mormogta a barátja. – Olyan furcsán viselkedsz.

Dolf hallgatott, és a fekete keresztet bámulta. Holnap reggel leteszi ide a dobozt az üzenettel. Vár, amíg elrepítik. És holnapután ő maga áll rá a keresztre, és akkor talán…

Védőn hajolt a jel fölé. Egy negyedóra múlva megpróbálta, hogy megszáradt-e. Száraz kézzel dörzsölte, aztán nyállal, aztán szőrpapucsával próbálta kitörölni.

– Így ni, ez rendben van. Visszamehetünk az apátságba. Köszönöm, Frank. Nem is tudod, milyen nagy szolgálatot tettél ma nekem.

– Varázsló vagy, Rudolf? – Dehogy, csak haza akarok menni. Akik

keresnek, meglátják a keresztet, és tudják, hogy hol vagyok. Érted?

– Igen – mondta Frank. – A keresztes hadjáratunk véget ért.

– Pompás egy kaland volt, nem gondolod? – kérdezte Dolf. – Igaz, gyakran akadt nehéz dolgunk, de azért… Nagyon örülök, hogy megélhettem.

– …és túlélhettük – tette hozzá Frank. – Legfőképpen! – Dolf bizalmasan barátja vállára

tette a kezét. – Frank, akárhova megyek is, sohasem foglak elfelejteni. Rád meg Péterre mindig lehetett számítani. Igaz, hogy Leonardóval maradtok?

– Nem - felelt Frank. – Péter és én meg Bertho Velencébe megyünk. Akárcsak Tádé atya, és végig velük maradunk.

Dolf bólintott. Megtanulta mélyen tisztelni a jó középkoriak rendíthetetlen hűségét.

A kolostorban nagy volt a nyüzsgés. A gyerekeket izgatta az a gondolat, hogy az álmok városába, Velencébe fognak menni, összeszedték és becsomagolták kevéske holmijukat. Leonardót és Marieckét sehol sem lehetett megtalálni. Dolf hallotta, bementek a városba, hogy hajót keressenek, mely néhány nap múlva Pisába viszi őket.

Dolf másnap már kora reggel ott állt a brindisi utcasarkon a püspöki palota előtt. Az alumíniumdobozkát letette a keresztre, és makacsul ült mellette, nehogy valakinek eszébe juthasson odébb rúgni vagy elemelni. Arra jött a titkár, csodálkozva megbámulta, felvonta a vállát, aztán továbbment. Dolf várt. Közben állandóan az óráját nézte. Pontosan háromnegyed tízkor a dobozka eltűnt.

Dolf mozdulatlanul bámulta az üres fekete keresztet. Szíve hol vadul vert, hol majd megállt. A dobozka eltűnt. Az anyagtovábbító kifogástalanul hazarepítette. Tehát működik! Simiak tanár úr ezekben a pillanatokban olvassa el az üzenetét, ujjongva felkiált, és odarohan a telefonhoz… „Dolf megkerült! Megtaláltuk, és huszonnégy óra múlva

hazarepítjük! Kneveltoer, kezdd meg az anyagtovábbító feltöltését!”

Valahogy így… Újra esni kezdett. Sáros víz ömlött az ereszről,

átfolyt a fekete kereszten, de nem mosta el. Dolf nem tudta rászánni magát, hogy felálljon és továbbmenjen. Holnap… holnap viszontlátja a szüleit… Holnap…

Sírt, fejét a térdére hajtotta, és hagyta, hogy az eső teljesen eláztassa.

– Rudolf van Amstelveen, mi történt? – kérdezte egy meleg hang. Egy vigasztaló kéz ereszkedett a vállára. Hát persze hogy Tádé atya, aki épp a kikötőből jött vissza, ahol megtette a gyerekek útjához szükséges utolsó előkészületeket.

Dolf feltápászkodott. – Hazamegyek – suttogta. – Apám végre

megtalált. Megragadta a szerzetes kezét. – El tudod képzelni? Viszontlátom anyámat! – Tehát nem jössz velünk Velencébe? – Már nincs rá szükségem, hazamehetek. És te?

Te velük maradsz? – Nem hagyom el a gyerekeket, amíg mind egy

szálig biztonságban meg nem érkeztek, és mindegyik otthonra nem lelt.

– Milyen nagyszerű emberek vannak ebben a században! – kiáltott fel Dolf.

– Nem értelek, fiam.

– Úgy értem – magyarázkodott Dolf–, szinte sajnálom, hogy mindezt itt kell hagynom, mert tudom, hogy el kell pusztulnia. – Maga köré mutatott, a szorosan összeépült házakra, amelyek szinte kivétel nélkül fából voltak a templom előtti téren, az odatorkolló keskeny utcákra. - Ez az egész világ… Úgy értem, minden meg fog változni. És sajnálom. Mindig azt hittem, azért szép ez a kor, mert fehér paripán száguldó páncélos lovagokat lehet látni, és szépséges várkisasszonyokat és énekmondókat és… Azt hittem, láthatom majd, hogyan épülnek a pompás templomok, és milyen színes a céhek felvonulása. És egészen más volt. Nem is igen láttam kastélyt belülről, nem voltam jelen lovagi tornán, és a felfegyverzett lovagokat igyekeztem elkerülni. De láttam az országokat és a parasztokat és a koldusokat és az eltévedt gyerekeket. A népet ismertem meg, nem a nagyurakat, akikről a könyvekben olvasni. És az emberek néha kegyetlenek és ostobák voltak, de néha jóságosak… Annyi szépet tanultam, Tádé atya, tőled is.

– Tőlem? Ugyan mit? – Jóságot. Felebaráti szeretetet. Hűséget. – Ez keresztényi kötelességünk, fiam. – Te nem kötelességből cselekedtél, hanem

szeretetből. …és a későbbi századokban megfeledkeztünk erről a szeretetről, gondolta a fiú.

Nem, nem egészen. Az emberek a huszadik századra kidolgozták a szociális gondoskodás törvényeinek egész hálózatát, és így nem halnak éhen a betegek, szegények és nyomorékok, mint ebben a korban… De hova tűnt a szeretet? Tádé atya egyszerű, szinte ravasz szeretete? Ezt elfelejtettük, és öt példányban kitöltött kérdőívekkel akarjuk helyettesíteni.

Dolf aznap éjjel alig tudott aludni. Vad gondolatok kergették egymást a fejében. Néha el-elszunnyadt, és akkor rémálmokat látott. Látta Scharnitz grófját, aki ötven rabszolgát követel, Trasimeno grófjának gonosz arcát, aki le akarta ót fejeztetni. Látta, hogy egy csapat lovas támad rá, és amikor felemelte a kését, hogy védekezzék, lerohanták. Attól félve, hogy elalszik, egyre nyugtalanabb lett. Alig pirkadt még, amikor felkelt. A hajnali szürkületben látta Marieckét a szalmaágyon. Még előző este megható búcsút vettek egymástól. Észrevette, hogy az arcocskája könnyektől nedves. Jaj, Mariecke… Látta a rétesbe tekeredett Leonardót. Látta Frankot és Pétert, akik még szintén aludtak, és egy kicsit odébb a kis Thiesst…

Óvatosan felállt. Fogta a dzsekijét, amit párnának használt, és Frankra terítette. Aztán gyöngéden megcsókolta Mariecke homlokát. A kislány nem ébredt fel. Hosszasan nézte Leonardót, és meghatottan hallgatta Tádé atya horkolását.

– Isten veletek – suttogta, és kiosont a nagy teremből, amelyet hálónak használtak.

A reggel hidege felfrissítette. A négy kis őr nem aludt a kolostor kapujában. Amikor megismerték Rudolf van Amstelveent, a fiú ajkára tette az ujját.

– Senkinek se mondjátok meg, hogy láttatok elmenni. Isten veletek, fiúk! Jó utat Velencébe!

Aztán teljesen egyedül elindult Brindisibe. 23. A DÖNTŐ PILLANAT Dolf túl korán ért oda, órákkal korábban. Az

öregasszonyok, akik a hajnali misére mentek, széles ívben elkerülték, ő meg néma csendben ült, állát felhúzott térdére támasztotta. Pontosan a fekete kereszten ült, és maga előtt látta a nagy teret. Csodálkozott, milyen gyorsan megélénkül a város. A kereskedők sátrakat vertek fel, a zsonglőrök a járókelőket szólítgatták meg. Sokan ünnepélyesen voltak felöltözve, mintha vasárnap volna. Hát ma senki sem dolgozik?

Várakozott. A tér meg az utcák most már tele voltak emberekkel: férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel. Csak úgy nyüzsgött a sok mutatványos, akrobata és zsebtolvaj. Látott tengerészeket, arabokat, akik szemmel láthatóan ugyanúgy nem értették a dolgot, mint ő, katonákat, koldusokat. Az órájára nézett. Hát már sosem lesz háromnegyed tíz?

Aztán megrettent. Az órája háromnegyed nyolcat mutatott. De hát az nem lehet. Vadul rázta a csuklóját, figyelt – és nem hallott semmit.

Hónapokig hűségesen járt ez a kis jószág, vízbe ment vele, sziklákon mászott át, harcolt úgy, hogy karján volt az óra – és eddig még sosem hagyta cserben. Úgy látszott, mindent kibír. Most, most pedig megállt. Most reggel, amikor neki az a legfontosabb, hogy tudja, mennyi az idő.

Aki hónapokig a középkorban kóborol, önkéntelenül babonás lesz. Dolf hirtelen egész biztos lett benne, hogy mostantól kezdve minden rosszul fog menni. Az anyagtovábbító nem fog működni. Vagy ha igen, akkor ő nem jó helyen ül. Vagy valami váratlan történik, mint akkor Spiersnél. Vagy…

Minden bizonyosság elszállt belőle. A nap kibújt a házak mögül, és aranyfénnyel árasztotta el a teret körülötte. Dolfnak egyszerre borzasztó melege lett. Levetette rongyos pulóverét, a régi szürke pulóvert, ami csupa lyuk volt, és maga mellé dobta a porba. Amikor felállt, nem volt rajta más, csak szürke, kopott inge és rojtos farmerja. Az emberek beleütköztek, és morogva szidták, mert nem állt félre. Hova mennek ezek mind?

Úgy látszott, az egész város a dóm köré gyűlik. Talán azt jönnek megnézni, hogy tűnik el

nemsokára az idegen? Egy pénzdarabot nyomtak a markába. Most meg már koldusnak nézik! De azért csak zsebre vágta. Az egész várost betöltötte a harangszó. Mi történik itt? Tán valami magas

rangú embert temetnek? Egy nemesember megy esküvőre?

De hiszen Szent Máté napja van! Talán fontos ünnep errefelé, körmenettel és búcsúval…

Dolf döbbenten nézett körül. Lába pontosan a fekete kereszten állt, és indulatosan elhatározta, hogy innen nem hagyja odébb tolni magát. A szűk utcát már majdnem teljesen megtöltötték az emberek. A székesegyház felé néztek, mintha várnának valamire.

Zúgtak a harangok. Ettől meg kell őrülni! Dolf megfeszítette a testét, és lenézett a lábára. Jól áll a helyén? Amikor újra felpillantott, látta, hogy a körmenet jön ki a templomból. A baldachin alatt, amelyet négy fehérbe öltözött fiú vitt, méltóságteljesen és teljes díszbe öltözve Adrianus püspök lépegetett. Mögötte hosszú sorban papok, ministránsok, fehérbe öltözött, felvirágozott lánykák. Ereklyés ládikákat vittek. Fejük fölött ide-oda ingott a Szűzanya faszobra valami hordozható alkalmatosságon. A szobor teli volt aggatva ékszerekkel. Dolfnak hirtelen Hilde jutott eszébe.

A téren és az utcákon összegyűlt emberek letérdeltek a porba.

Nofene, mindjárt erre jönnek, gondolta Dolf rémülten. Akkor odébb kell lépnem, azt meg nem merem. Most nem állhatok félre. Már majdnem itt lehet az ideje.

Miért jutott hirtelen eszébe Everard, aki az Oglio mellett esett el? És Bertho combja, lett esett el? És Bertho combja, amit Hilde olyan nagy szakértelemmel varrt össze?

A körmenet lassan közeledett. A körülötte lévő emberek félrehúzódtak, térdre estek. Dolf egész testében remegett, és ott maradt, ahol állt.

– Ott van Rudolf! – kiáltotta egy ismerős hang. - Magasabb mindenkinél!

Dolf összeszorította az öklét, és felnézett a fölötte feszülő kék égre. Szép idő van ma.

Siessetek! – könyörgött magában. Ne engedjétek, hogy ellökjenek!

– Rudolf! – hallotta az éneklésből kihangzó kiáltást. Megismerte a hangot, Péteré volt. Valószínűleg egy csomó másik barátja is ott van a tömegben. Nem akart rájuk nézni.

– Rudolf! – ez Leonardo volt, közvetlenül mögötte.

– Eridj! – suttogta Dolf. Vajon Mariecke is itt van? Jaj, nem… A körmenet már alig öt méterre volt tőle. Hát

persze hogy ezen az utcán kell nekik végigmenni, el a püspöki palota előtt. Máris szemtől szembe állt vele a püspök, Adrianus, aki áldást osztott. Mindenki térdelt, csak Dolf nem, aki úgy érezte, hogy menten kiugrik a szíve a melléből.

– Menj odébb! – kiáltott rá valaki, aki úgy beszélt, mint a brindisiek. Egy alabárdos előretolakodott, kinyújtotta feléje a kezét.

– Adj helyet… – Ne, engedj! – üvöltött rá Dolf. Aztán minden elsötétült a szeme előtt. Érezte,

hogy megragadják a karját, és elhúzzák. Teljes erejével védekezett, birkózott és sikoltozott.

– Engedj el! Hagyj békén! De a kemény kezek nem engedték el,

vonszolták. Füle úgy zúgott, hogy még a harangokat sem hallotta.

– Neem! – kiáltozta. – A keresztre kell állnom! – Dolf… Ki szólítja Dolfnak? Hiszen ő Rudolf Wega van

Amstelveen. Pislogott, még mindig harcolt a kezek ellen, amelyek lefogták. Hadonászott, úgy rikoltozott:

– Átkozottak! Leonardo, segíts! Vakon tapogatózott a kése után, vicsorított…

Éles hang hatolt el a tudatáig: – Már megint rosszat hoztunk… Ezt a hangot ismeri. És most már valahogy

ismerős az idegen nyelv is, amelyen megszólalt. Lassan tisztult körülötte a köd. A kezek elengedték. Egy kicsit megtántorodott és lenézett. Hol a kereszt?

Már nem volt ott. Sima, zöld padlót látott a lába alatt. Fejét elöntötte a forróság, hangok vették körül:

– De hát ez Dolf! Dolf… A harangok elhallgattak. Lassan felnyitotta a

szemét, és egy asszonyt látott, feltűnően magas asszonyt, akinek szürke szeme félve és vizsgálódva nézi őt. Még több embert is látott, furcsán voltak öltözve, és őt bámulták… Nem Mariecke szeme ez? Nem, de azért ismerős. Az idegen nyelv zsongott körülötte, és ő minden szavát értette. Szédülten rázta a fejét.

– Hagyjátok, hadd térjen magához. – Istenem, hogy néz ki! – A megrázkódtatás… – Dolf, édes fiam, Dolf… Egyszerre rájött, hogy fenyegetően felemelt

késsel a kezében áll ott. Az asszony felzokogott, óvatosan közeledett hozzá, és egy pillanatra megérintette a karját. Akkor aztán lassan és visszavonhatatlanul átjárta a felismert igazság. Simiak tanár úr laboratóriumában van. A szép szürke szemű asszony az édesanyja. A bűz, amit érez, a félig megolvadt anyagtovábbító szaga. És a férfi, aki szelíden lenyomja a székre, a tulajdon édesapja. A kés kiesett erőtlen kezéből, és remegve rogyott le a székre.

Rudolf van Amstelveen visszatért a saját évszázadába.