6

Ereje teljében levô embernek látszik. Mi­

ért döntött úgy, hogy visszavonul?

Valójában már tíz évvel ezelôtt elhatároztam,

hogy ha betöltöm a hatvanadik évemet, ak­

kor elmegyek nyugdíjba. Hogy miért? Amióta

csak dolgozom, olyan szerencsés helyzet­

ben voltam, hogy gyakorlatilag mindvégig

valamilyen szintû vezetôként tevékenyked­

hettem, és mindig olyan helyeken, ahol in­

tenzív növekedés volt: a Chinoinban, külföl­

dön, a Humánban, a Tevánál. Lehet, hogy

csak szerencsém volt, de talán részem is volt

mindebben. Munkaôrült voltam — az elsô há­

zasságom rá is ment —, szombat­vasárnap is

bementem sokszor, azt hittem, nélkülem

meg áll az élet. Negyvenéves korom után

éreztem elôször azt, hogy már nincs bennem

annyi erô, mint korábban — ötven után meg

pláne. Márpedig egy vezetônek az a dolga,

hogy elôre menjen, új és újabb projekteket

indítson be, hogy növekedjen a cég. Ha nincs

már bennem ehhez elég lendület, akkor bi­

zony abba kell hagyni! Tolni kell a talicskát az

utolsó napig, de aztán kész.

Lehet, hogy lassult a lendülete, de ki lehet

ilyen hirtelen szállni?

Tény, hogy ezt nem lehet egyik napról a má­

sikra megtenni, mert az a szó szoros értel mé ­

ben is életveszélyes lenne, ahogy azt szám ­

talan tapasztalat mutatja. Ezért az utolsó fél­

évben már gyakorlatilag az utódom vezet,

miközben én ott vagyok mellette, januártól

pe dig az igazgatótanácsban maradok — ha

nem is feltétlenül elnökként —, illetve tanács­

adóként még dolgozom havonta néhány na­

pot, amennyiben szükség van rám. Ez a vál­

lalatnak is fontos lehet, hiszen az a helyzet

állt elô, hogy egyszerre megy nyugdíjba négy

igazgató; nem lesz könnyû az átállás, ezért

mindannyian vállaljuk még egy darabig ezt a

funkciót. Ezzel együtt már el szeretném kez­

deni az új életem, hiszen eddig hiába épí tet­

tem fel valamit anyagilag is, egyszerûen nem

volt rá idôm, hogy élvez zem. Ha az egészsé­

gem engedi, megpró bálok új fókuszpontokat

találni, örülni a lehe tôségeknek…

A növekedés

vezére

Dr. Hegedûs Lajossal, a Teva Gyógyszergyár Zrt. nyugdíjba készülô vezérigazgatójával

BesZéLGeTés

6

7

Honnan jön — földrajzi és családi érte­

lemben?

Újpesti vagyok, és lehet, hogy ez ma nem

hangzik elég jól, de munkáscsaládból szár­

mazom: édesapám szerszámkészítô volt,

édesanyám pedig bérelszámoló a Chinoin­

ban. Egyszerû emberek voltak; azt mondták

nekem és a húgomnak, hogy két dolgot sze­

retnének: tanuljunk nyelveket, és lehetôség

szerint legyünk orvosok. Mi ebben nôttünk

fel, szerencsére a húgomat íratták német

nyelvre, én pedig angol órára jártam hetente

egyszer, húsz forintért a Krisztina nénihez. Az

életemet köszönhetem ennek!... Kitûnô tanu­

lók voltunk mind a ketten, de közben én még

gitároztam is, órákat gyakoroltam naponta,

aztán fellépés a zenekarunkkal, meg spor tol­

tam, kajakoztam, elég magas szinten, hiszen

ifiválogatott is voltam — ma már nem tudom,

hogyan bírtam mindezt. Az egyetemi felvé­

telinél azonban fél ponttal lemaradtam az or­

vosiról, felajánlották viszont, hogy a gyógy­

sze részi karra azonnal felvesznek. Mivel a

katonaság is megtalált közben, gyorsan az

elôbbi mellett döntöttem.

Milyennek találta a gyógyszerészi kart?

Oh, rögtön nagyon tetszett, mert jó társaság

jött össze, buliztunk, kirándultunk, na és per­

sze a fiúk aránya csak tíz százalék volt…

Szóval, kezdetben nem a gyógyszerészet

volt a fôszereplô, de azután abba is beljebb

kerültem, különösen, amikor nyaranta a Chi­

noinba mentem pénzt keresni. Két helyen

dol goztam, a tablettázó üzemben és a far­

makológián egy kutatásban. A végén aztán

az üzem vezetôje, Pogány János azt kér dez­

te: na, idejössz a tablettázóba, vagy mész

inkább kutatni? Kemény, poros hely volt az

az üzem, de én azt válaszoltam, „inkább itt

ma radnék”. Jó válasz, mondta, mert egyéb­

ként oda úgysem mehettél volna, Lajos… Két

mentorom, példaképem volt az életben, az

egyik ô: Magyarország legtehetségesebb

ipa ri gyógyszerésze, aki fantasztikusan tudta

ezt a szakmát, sok tapasztalatot szerzett kül­

földön, több nyelven beszélt. Lelkesen fog lal­

kozott a fiatalokkal, egyetemen is adott elô, a

gyárba kerülô kezdôket összefogta, külföldi

szakmai publikációkat mutatott, kielemeztük

ôket, iszonyú sokat tanultunk, hiszen való já­

ban még nagyon zöldek voltunk. Egyszer az­

tán azt kérdezte tôlem, hogy tudok­e angolul.

Hát, tanulgattam, de azért nem nagyon tudok,

feleltem. No, akkor tanulj nagyon gyorsan,

mert jössz velem külföldre! Ô ugyanis már

egy évvel elôbb tudta, hogy Nigériába helye­

zik ki egy vállalat vezetésére, és szüksége

lesz fiatal, tettrekész gyógyszerészre. Másfél

év múlva ki is mentünk, a feleségemmel és

három hónapos gyerekünkkel együtt. Úgy

szálltunk fel a Zürich­Lagos járatra, hogy ad­

dig még repülôn sem ültünk soha…

Hány évig tartott ez a kis tapasztalat­

szerzés?

Öt évig dolgoztam ott factory managerként,

vagyis termelési vezetôként: felelôs voltam

az anyagbeszerzéstôl a vámolásig, a rak tá­

rozástól a bankügyletekig mindenért. Az elsô

évben ugyanakkor még kisebbségi érzésem

volt a gyenge angoltudásom miatt a hely­

béliekkel szemben, akiknek hivatalos nyelve

volt az angol, nekem pedig ráadásul a szak­

mával kapcsolatos kifejezéseket is meg kel­

lett tanulnom. Aztán szépen belenôttem a

nyelvbe, a szakmába, és az utolsó két évben

már Pogány János nélkül kellett vinnem a

dolgokat, mert ô hazament. Közben persze

állandóan jöttek ki hozzánk a szakmából a

7

8

Medimpexen keresztül, így ismertem meg

mindenkit, aki számított akkor, köztük Aradi

Lajost a Richtertôl, aki azután a másik men­

torom lett. Megérkezett a reptérre, ahová ki­

mentünk fogadni, és kiderült, hogy elke ver­

ték a csomagját. Te fogod kölcsönadni a

nad rágodat, mondta nekem, mert én voltam

körülbelül hasonló alkatú, így kezdôdött az

ismeretségünk. Értékelte a kinti munkámat,

és amikor hazajöttem, akkor már ô volt itt

Gödöllôn, a Humánban az igazgató — hívott,

beálltam hozzá.

Milyen pozícióba?

Az értékesítésen kezdtem, export­import,

licenszek adása­vétele, csupa olyasmi, amit

jól megtanultam kint. A rendszerváltásig a

kereskedelmi fôosztályvezetésig vittem, de,

ugye, közben elváltam, és az új családot

anyagilag stabilizálni akartam: akkor már le­

hetett magánszerzôdéseket kötni, megpá­

lyáz tam egy holland cég máltai üzemének

vezetését. Háromnapos interjúra kellett ki­

mennem, nagyon kemény menet volt, de

nyolc holland pályázó mellett én kaptam meg

az állást — persze, jóval kevesebbet is kér­

tem, mint ôk… Nagyon szép öt évet töltöttem

ott 1991­tôl ’96­ig: ez lett az a hely, ahol már

én voltam az elsô ember, enyém volt a teljes

felelôsség minden beruházásban, minden

fejlesztésben. Nagyon élveztem, és közben

ott voltunk ezen a gyönyörû szigeten a Föld­

közi­tengeren a gyerekeinkkel… A második

feleségem egy kisgyermeket hozott, és két

közös is született, az elsô házasságomból

valók is kijöttek egy­egy évre hozzánk, és

mind ez nem jelentett semmilyen anyagi

prob lémát sem, hiszen bôven futotta abból a

fizetésbôl. Tízéves szerzôdésem volt, eszem­

be sem jutott volna elôbb hazajönni, de köz­

ben a Humánt privatizálták, megvette a No­

vo pharm magyar származású kanadai tulaj­

donosa, és akkor megkerestek, hogy Aradi

doktor lassan nyugdíjba kíván vonulni, és

kellenék majd vezetônek. Hazajöttem, vezér­

helyettes lettem mellette, együtt vittük a cé­

get: Lajos zseniális stratéga volt, fantasztikus

érzékkel látta meg a fejlesztési lehetô sé ge­

ket, én pedig megvalósítottam, amit ô kitalált.

Végül aztán 2000­ben azt mondta, elég volt,

megyek nyugdíjba, vedd át egészen a céget.

Eljött az ön ideje: hogyan fogott hozzá?

A menedzsmenttel már korábban elkezdtünk

agyalni, óriási terveket szôttünk, hogyan to­

vább, milyen változtatásokat, fejlesztéseket

fogunk véghezvinni. Na, és akkor a Teva

meg akarta venni a céget… A kanadai tulaj­

donosnak hetvenöt százalékos részesedése

volt, az államnak huszonöt. A Teva részérôl

egy nagyon magas szintû delegáció állított

be, és igen keményen léptek fel: kértek ilyen

könyvet, olyan elszámolást, én pedig még

egy szendviccsel sem kínáltam meg ôket, és

azt mondtam, hogy mit akarnak itt önök ilyen

nagy mellénnyel a huszonöt százalékért —

viszontlátásra! Másnap megérkezett Leslie

Dan, a Novopharm tulajdonosa, és kérdezte,

hol vannak az izraeliek. Elküldtem ôket,

mond tam, mert olyan agresszívek voltak.

Atya úristen, mondta erre Dan, én most ad­

tam el nekik a céget, és az volt a feltétel,

hogy az államtól is megveszik a huszonöt

százalékot! Na, gondoltam, akkor nekem itt

ez az utolsó napom, és szépen elkezdtem

összepakolni. Másnap visszajöttek az izrae­

liek, és azt mondták: gratulálunk, Hegedûs úr,

így kellett ezt csinálni, védeni a vállalat ér­

dekeit, mi is ezt tettük volna az ön helyében

— maga marad. Próbára tettek azután még

többször is, majd egy év múlva közölték,

hogy a Humán egy kis cég, a debreceni Bio­

gál viszont nagy, vezesd most már együtt a

kettôt.

Vagyis egyesíteni kellett a két vállalatot?

Igen, de ez annyira nem volt egyszerû fel­

adat, hogy majdnem négy évig tartott! Más

gyökerek, más kultúra, ott alapanyag­ és tab­

lettagyártás, itt steril termékek, ott volt kellô

munkaerô, itt állandóan gyógyszerészhiány­

tól szenvedtünk, össze kellett fésülnünk az

infrastruktúrát, ez leépítésekkel is járt —

hosszú út volt, amíg Teva Gyógyszergyár lett

belôlünk. Amikorra viszont összeálltak a

dolgok, már szépen elkezdtünk növekedni is,

szóval jöttek a sikerek. A fônökeim 2006­ban

8

9

aztán kineveztek a Teva közép­ és kelet­

európai régiójának vezetésére is. Ekkor ha­

tároztam el viszont végleg, hogy el fogok

menni nyugdíjba. Ugyanis amikor a Humánt

vezettem, azt gondoltam, ennél többet már

nem lehet dolgozni! Amikor aztán megkap­

tam hozzá a Biogált is, ami tízszer ekkora

volt, ráadásul meg kellett osztanom az éle­

temet fizikailag is a két város között — úgy

éreztem, túlmentem a határaimon. Na, és

akkor jött ezekhez még öt külföldi vállalat is

— kész, vége. Mert én úgy gondolom, egy jó

vezetônek mindig az emberei elôtt kell járni

gondolatban, egy végletekig lestrapált fônök

azonban erre már nem képes, az em be rei­

nek kell rá várniuk, és ez tragikus. Hiszen

ugyanakkor a legjobb embereket kell ma­

gam mellé vennem, ha jó eredményeket

akarok.

Azért nehéz önrôl elképzelni, hogy lassú,

hogy állandó idôzavarban van…

De igen! Ebben a pozícióban naponta leg­

alább húsz döntést kell hozni, nem kis fele­

lôs séggel. És talán meglepô, de egy ekkora

cégnél a döntések fele nem feltétlenül egy­

szerûen logikai, racionális, hanem intuíciós

ala pon születik. Ezekhez viszont nyugalom,

idô kell — mondjuk, legalább két fél nap he­

ten te, amikor lehet morfondírozni a dolgo­

kon. Dönteni ugyanakkor kell, és persze le­

het rosszul is, de az sem feltétlenül végzetes,

nagyon kevés helyrehozhatatlan döntés van.

Azonban a döntés elmaradása az mindig

nagy bajt hoz — azt szoktam mondani, tessék

dönteni, mert az az ügy halála, ha valaki nem

dönt idôben. Mert a dolgok úgyis leesnek

elôbb­utóbb maguktól, csak ne várjuk ezt

meg! De tényleg nem panaszkodhatom, Deb­

recenben is nagyon profi gárdát örököltem,

sikerült hozzá még tehetséges fiatalokat is

szereznünk, szóval jól tudtunk elôre menni,

százmillió dolláros beruházásokkal bôvül­

tünk. A Teva mára már a legnagyobb ge ne­

rikus gyártó a világon, huszonkét országban

vannak üzemei, és nem mindegy, hol fejleszt.

Nos, a gyártási mutatók szerint mi, magyarok

vagyunk a legjobbak, az emberek és gépek

kihasználásától a selejt­százalékokig min­

den ben! Vagyis a magyar munkaerô szerin­

tem jó, csak rendesen meg kell szervezni a

munkáját. Persze, ezt fokozatosan kell fel­

építeni, és így szépen belenô mindenki. A

vezetônek viszont elôl kell járni, ami például

bizony azt is jelenti, hogy elsôként kell be­

jönnie reggel, és utolsóként távoznia; még

Aradi Lajos vezette be, hogy a vezetô gár­

dának már hétkor itt kell lennie, és ezt én át­

vettem. Értelmes munkát kell adni nekik, és

akkor nem akarnak hazarohanni sem. Ha

egyszer eljön ide este hatkor, még egy cso­

mó embert fog itt találni, akik lázasan ügy­

ködnek valamin…

Ön akkor viszont most tényleg kiszáll;

mik lesznek azok az elején említett új

fókuszpontok az életében?

Elôször is az olvasás: egyetemista koromban

szinte minden nap elolvastam egy könyvet,

úgy szerettem, most pedig már húsz éve

nem olvastam el egyet sem! Imádom az ope­

rát, elmegyünk ugyan néha a feleségemmel,

de mindjárt el is alszom — na, ezt is élvezni

akarom. Legalább három színházi bérletet

szeretnék! Hat unokám van eddig, és gon do­

lom, még több is lesz, jó lenne sokat velük

lenni. Imádok horgászni, van egy hajóm a

Balatonon, de idén még nem is ültem rajta…

Egyszóval, azt szeretném, ha ezentúl nem a

naptáram mondaná meg, mikor hol legyek…

László István

9