Stella Cameron:

Új esély a boldogságraNo Stranger (1987.)

Amikor Abby Winstont elhagyja a férje, az asszony tudja, hogy nehéz időknek néz elébe,

hiszen gyermeket vár, és súlyos anyagi gondokkal küzd. Még Nicholas Dorsetnek, a hozzá

legközelebb álló, rokonszenves, megértő szomszédnak sem meri elmondani, hogy elhagyták,

pedig a férfi őszintén szívén viseli a sorsát. Sőt, egyetlen vágya, hogy az asszony

viszontszeresse. Már régen feleségül kérte volna Abbyt, ha…

1. Fejezet

Izzó parázs pattant ki a nyitott kandallóból. Nick odaszaladt, fölkapta a szőnyegről, és tett a

tűzre még egy fahasábot. Leguggolt a tűzhely elé, most is John és Abby Winston járt az

eszében.

Winstonék a szomszédai voltak, és Nick nyugtalankodott miattuk. Az utóbbi időben ritkán

látta Johnt. A férfi tengerész volt, magas, erős, jóképű fickó, aki mindig barátságosan

üdvözölte Nicket. Valahogy mégsem volt rokonszenves neki. Épp elégszer hallhatta a vékony

falon át, milyen hangosan és mérgesen ripakodik a férfi Abby-re.

Gyakran látta a lányt a folyosón vagy a parkolóban, de ilyenkor csak alig hallhatóan

motyogott valamit maga elé, majd gyorsan lesütötte a szemét. Nick figyelmét mégsem kerülte

el, milyen csinos az asszonyka.

Nick visszament az ablakhoz. Valami történhetett odaát. John gyakran utazott, most azonban

megrakott utánfutóval indult el. Csak nem viszi magával a tengerre a szekrényeket, a

szőnyegeket meg az ingaórát is? Mire ez a nagy sietség? Úgy látszik, elköltöznek. Nick némi

csalódottságot érzett erre a gondolatra.

John Winstont nem fogja hiányolni, az biztos. Ekkor azonban a nővére jutott az eszébe, és

megállapította, hogy Janet nem sokat tévedett, amikor azt jövendölte, hogy férjes asszonyba

szeret majd bele.

John egy papírkosarat dobott az autóba, majd visszafutott a bejárathoz. Nick hallotta, amint

fölszalad a lépcsőn, aztán becsapódik az ajtó a folyosó túlsó végén.

A férfi, aki segített Johnnak a holmikat a kocsira rakni, odabiccentett Abbynek, és már ült is

be a vezető melletti ülésre.

Ismét eltelt néhány perc. Abby ott álldogált a járdán. A cipője orra lelógott a járdaszegélyről.

Ide-oda hintázott a járda szélén. A ködöt fölkavaró friss szél az arcába fújta fekete fürtjeit.

Sovány volt, túlságosan is sovány. Kabátja lágy redőkben lengte körül.

A lépcsőházból ismét léptek hangzottak föl, ezúttal azonban ellenkező irányból. John

Winston kettesével, hármasával szedte a fokokat. Abby Winston hátra sem pillantott, amikor a

férje elment mellette. A férfi tengerészzsákot cipelt a vállán, másik kezében pedig egy

hatalmas bőröndöt. Egy pillanatig mintha tétovázott volna, aztán behajította a holmiját a

kocsiba.

Ekkor megmozdult a helyéből. Nick szinte érezte, mint feszül meg a nő minden egyes

idegszála. Abby kinyújtotta a kezét John Winston felé, és megérintette a férfi karját Az

megfordult, de nem szólt semmit. A tekintete üres maradt. A szél összeborzolta szőke haját.

Winston csak állt ott mozdulatlanul, mintha várna valamire. De vajon mire?

Abby közelebb lépett hozzá, karon ragadta Johnt, és Nick most láthatta az arcát. Abby

mondott neki valamit, de a férje csak a fejét rázta. Aztán lefejtette magáról a nő kezét.

Nick túlságosan messzire áll kettőjüktől, így nem hallhatta, mit is beszélnek, ezért kinyitotta

az ablakot. John fölemelte a kezét, ekkor Nick elkapott néhány szót.

– Viszontlátásra! – kiáltotta John Winston. – Sok szerencsét! – Azzal mosolyogva sarkon

fordult, megkerülte a kocsit, és beszállt. Közvetlenül ezután már indított is.

Abby is búcsúzásra lendítette karját. A kocsi először tolatott, majd kikanyarodott, és elindult

lefelé az utcán. Abby sápadt keze egy ideig még a levegőben maradt, majd karja erőtlenül

lehanyatlott.

Végül megfordult, és Nick észrevette, hogy még a saját lélegzetét is visszafojtja, aztán

lehajtott fejjel nézegetni kezdett valamit, amit Nick nem láthatott. A lány közvetlenül az

ablaka alatt állt meg. Ekkor már Nick is látta, mit nézegetett az előbb annyira. Abby a

jegygyűrűjét forgatta.

Hirtelen vihar keletkezett, az orkán vadul zörgette az ablakokat. Az üvegtáblákon apró

jégdarabok pattogtak. Köd, szél és jégeső egyszerre, ilyesmi is csak itt, Seattle-ben fordulhat

elő, gondolta Nick. Abby most fölemelte a fejét. Bizonyára fázik, a jégeső durván az arcába

vág.

Aha, szóval visszamegy a házba. Nick ellépett az ablaktól, nehogy a lány észrevegye, hogy

figyelik. Jóságos ég! Abby épp a férfi ablaka melletti hideg falnak támaszkodott. Még mindig

a jegygyűrűjével játszadozott, szürke szeme kifejezéstelenül meredt a semmibe.

Nick ismét maga előtt látta John közömbös tekintetét, a kelletlen integetést, az üres

szavakat: „Viszontlátásra! Sok szerencsét!”, és a nagy sietséget, csak hogy minél hamarabb

elindulhasson.

Abby fölhajtotta a gallérját, és erősen összeszorította a száját. Nick semmi biztosat nem

tudott ugyan, mégis érezte, hogy ez a búcsú örökre szólt.

John Winston többé nem tér vissza.

– Teljesen magadba zárkóztál! Elmondanád végre, hogy mi történt? – mondta Marie Prince

a rá jellemző nyíltsággal.

Abbynek viszont semmi kedve nem volt a bizalmas beszélgetéshez. Valamit ki kell találnia,

mert Michael benéz hozzá a repülőtérre menet, és addig el kell tüntetnie a lakásban a John

költözése során keletkezett üres helyeket. Bátyja egyből kérdések özönével árasztja majd el,

ha értesül a dolgokról, és ő még egyáltalán nem tud mit válaszolni. Odatolta hát a vízipálmát a

kanapé mellé, ahol eddig a tálalóasztalka állt. Most azonban a régi ingaóra helye maradt

üresen.

– Addig úgysem megyek el, amíg el nem mesélsz mindent – szólalt meg Marie, akiről Abby

teljesen megfeledkezett.

– Bocsáss meg, Marie, teljesen elmerültem a gondolataimban.

– Ez már haladás – simította hátra szőke haját, s még mélyebben süppedt a székbe. –

Mondd, mit járkálsz itt föl-alá, mint egy ketrecbe zárt tigris, és miért tologatod ide-oda a

bútorokat?

– Michaelt várom ebédre, és azon gondolkodom, mit is adjak majd neki, ez minden… Nem

kellene még visszamenned dolgozni?

Abby nem értette, hogyan is maradhattak ilyen hosszú időn át barátnők. Hiszen annyira

különböztek egymástól! Vagy talán éppen ezért tartottak ki egymás mellett? Marie roppant

közvetlen volt, mindig nyíltan kimondta, amit gondolt Abby viszont tudta, hogy visszahúzódó

természetén képtelen változtatni.

– Van még egy kis időm – válaszolta, miközben behatóan fürkészte Abbyt. – John most is

két hétre utazott el?

Abby kimerülten roskadt le a kanapéra. Igen, John ismét két hétig lesz távol…

Hosszú időbe tellett, amíg fel tudta fogni, a férje be is tartja a fenyegetését

– És hogyan fogadta, amikor beszámoltál neki az új munkádról? Bizonyára őt is megviselte.

Hiszen mindig is szívesen dolgoztál kirakatrendezőként

Abbyről patakzani kezdett a verejték.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Hiszen Marie nem tudhatott az ő munkahely-

változtatásáról!

– Megpróbáltalak elérni az üzletben. Azt mondták, már nem dolgozol náluk. Hová mentél?

Hiszen kiraktak a munkahelyedről.

– Connie Reese nem dobott ki, én mondtam fel, mert leestem a létráról. Az adott

körülmények között pedig magam is jobbnak láttam mindkét lábbal a földön állni.

Marie keresztbe tette a lábát, és hátradőlt.

– Valószínűleg jobb is így. – Pillantása Abby gömbölyödő hasára siklott – Különben hogy

vagy?

– Nagyszerűen. – Abbynek semmi kedve nem volt Marie-vel megbeszélni a dolgot, és csak

arra várt, hogy barátnője végre elmenjen. – Még mindig az ügynökségen dolgozol?

– Pontosan. Egészen jó a fizetésem. – Abby idegesen dobolt a térdén. – Meg aztán kedvelem

a változatosságot. Így legalább nap, mint nap új arcokat ismerhetek meg.

Abby ideges lett. Bármi történjék is, a családjának nem szabad tudomást szereznie arról,

hogy milyen kétségbeejtő helyzetbe került Legalábbis egyelőre nem. De valakinek csak ki

kellene öntenie a bánatát, aki együtt is érezne vele.

– Végül csak nem mesélted el, mit szólt John az új munkádhoz. Remélem, megértően

viselkedett? Tulajdonképpen meddig marad távol?

Kérdés kérdést követett, és Abby feje már zúgott a szűnni nem akaró kérdésözöntől.

– John nem is tudja, hogy fölmondtam. Egyszerűen… – szóval elment, mielőtt még

megmondhattam volna neki. Nem tudom, mikor jön vissza. Meglehet, hogy igen hosszú ideig

lesz távol.

Jobban tette volna, ha hallgat, de legalábbis egyszerűbb. Szerencsére arról nem tett említést,

milyen is az új munkája.

– Igazán szívesen társalognék veled akár egész délelőtt, de sajnos dolgom van. Michaelnak

kell ebédet főznöm.

Marie elfintorodott.

– Michael, mindig csak Michael! A bátyád mindig fontosabb volt számodra, mint én.

Mondd, miért nem ebédelhetnék én is veletek? Bár gyerekkorában tényleg kiállhatatlan alak

volt, most azonban szörnyen jóképű, és… – ekkor elkapta Abby pillantását, és rögtön

védekezőleg emelte fel a kezét: – Jó, jó, minden világos. Már megyek is.

Abby rögtön meg is bánta a viselkedését.

– Bocsáss meg, de annak idején úgy hajba kaptatok, mert törpének nevezted őt S mindezt

ráadásul az első komoly barátnője füle hallatára. Úgyhogy ne csodálkozz, ha örök

ellenségeddé tetted azt a tizennégy éves fiút.

– Ő az oka – nevetett Marie. – Engem a focicsapat előtt nevezett daginak. Ezt azóta sem

tudtam kiheverni.

Abby elmosolyodott.

– Azt hiszem, még jó barátok is lehettetek volna, ha nem utáltátok volna annyira egymást.

Egy valami ugyanis közös bennetek – a kitűnő emlékezőtehetségetek. – Abby elfordult.

Milyen egyszerű is volt még minden gyerekkorukban! – Ne menj még el, Marie! Michael

csak egy óra múlva jön.

– Valamit elhallgatsz előlem – mondta ki Marie óvatosan. – Talán nehéz helyzetben vagy?

Abby a kezébe temette az arcát. Nagy volt a kísértés, hogy megszabaduljon mindattól a

keserűségtől, ami nyomasztotta.

– Jaj, csak nehogy bőgni kezdj! Tudod, milyen nehezen viselem el a kínos helyzeteket

Ez igaz, gondolta Abby, és ajka körül kis mosoly játszadozott, amikor a barátnőjére

pillantott.

Marie odament hozzá, és leült mellé.

– No, mi történt? – karolta át.

– Egy csomó minden. – Abby arra gondolt, mit is szeret úgy a barátnőjében, mi is az, ami

már iskoláskorukban összetartotta őket. Marie, remekül leplezve saját csalódásait mindig

erősnek látszott. Így próbálta kivédeni a további sérüléseket. Pedig valójában melegszívű

emberke volt. Eddig azonban szép arcvonásai és jó alakja ellenére sem találta meg az igazi

boldogságot.

– Na, jó. Látom, hogy nem akarod elmondani, én pedig egyre csak faggatózom. Sajnálom,

de sosem voltam valami túlzottan tapintatos – mosolyodott el Marie kényszeredetten. – De

hidd el, aggódom érted.

Abby nagyot sóhajtott.

– Adj még egy kis időt! Először még nyugodtan át kell gondolnom mindent. Annyi minden

jött össze, amibe még bele sem gondoltam úgy igazán. Időre van szükségem, egy kis időre.

– Csak nem Johnnal kapcsolatos? Vagy mégis?

Abby feje újra zúgni kezdett.

– Johnnal? – Hirtelen úgy érezte, alig kap levegőt a hűvös szobában.

– Jaj, Abby! Szóval mégis Johnról van szó. Az előbb már majdnem kimondtad, hogy

faképnél hagyott. Aztán mégis visszaszívtad. Pedig így áll a dolog, igaz? Ezúttal végleg

elhagyott. Az ördögbe is, gondolhattam volna. És persze éppen most!

– Nem – rázta meg Abby hevesen a fejét. Hirtelen félelem fogta el, mert a közvetlen

közelében lévő tárgyak körvonalai elmosódtak a szeme előtt. Ugyanezt érezte akkor is,

amikor leesett a létráról. – Nem, erre most nem akarok gondolni!

– Pedig hogy összeillettetek – rázta meg Marie finoman a barátnőjét. – Gondolj csak rám!

Pocsék egy helyzet, de azért még nem dől össze a világ. Magam is átestem már egy váláson,

mégis túléltem. Sejtelmem sem volt arról, hogy baj van a házasságom körül, míg ki nem

derült, hogy már labdába se rúgok. Nálad ez legalább nem ütött be ennyire váratlanul. John

mindig éreztette, hogy nincs ínyére a dolog. Meg is lepődtem… – Marie itt elhallgatott, és

átölelte Abbyt. – Jaj, ne haragudj!

Marie kimondta az igazságot. Abby és John az esküvőjük napjától kezdve biztosan haladtak

a baljós végkifejlet felé. Abby már alig emlékezett kezdeti szerelmükre. Holott eleinte annyira

bízott abban, hogy gond nélkül tekinthetnek a közös jövőjük elé. Aztán milyen gyorsan

foszlottak semmivé az álmai, amikor John egyre távolabb került tőle, amikor sorozatosan

megcsalta. A feje úgy hasogatott, mintha baltával ütögették volna.

– Mégis, mi történt, Abby? John talán… csak nem… ó, az ördögbe is!

Abby megtört tekintettel nézett a barátnőjére.

– Eltaláltad, John elhagyott. Sőt, már az előző útja előtt. Csak a holmijáért jött vissza. –

Meglepődött, hogy nem is esett nehezére kimondani az igazságot. – Elválunk. John még

szeptemberben beadta a papírokat és minden valószínűség szerint november végéig már le is

zajlik a tárgyalás. Hiába tudtam, hogy előbb-utóbb ez lesz a vége, mégis reménykedtem, hátha

még most az egyszer kibékülünk. Nem voltam hajlandó tudomásul venni, hogy ez lehetséges.

A családunkban ismeretlen fogalom a válás.

– Az ördögbe is, Abby, én mindig éreztem, mennyire nem illetek össze. – Marie mély

levegőt vett. – Tudom, hogyan vélekedsz a házasságról, és megértem, hogy nem akarod csak

úgy föladni. De te már nem szereted Johnt legalábbis már nem annyira, igaz?

– Hallgass már! – állt föl Abby, és odament a kandallóhoz. Az elhamvadt fahasábok enyhe

füstszagot árasztottak. – Nem – fordult Abby elszántan Marie felé. – Igazad van. Már nem

szeretem őt. Már régóta nem szeretem Johnt. Mindent lerombolt, amit valaha is éreztem

iránta. – Abby itt elhallgatott egy pillanatra, és végigsimított a homlokán. – Mégsem lehet

kizárólag őt hibáztatni. Mindig kettőn áll a vásár, vagy nem így mondják?

Marie helyeslően bólogatott.

– Azt hiszem, ő is érzi, hogy bűnös, és ez az, amit nem bír elviselni.

– Bűnös? Hogy érted ezt?

Abby kimerülten tárta szét a karját.

– Nem azért, amit az előbb elmondtam, inkább azért, amit nem mondtam el. John ugyanis

csak akkor dolgozott, amikor éppen kedve tartotta. Az édesanyja pedig teljesen jóhiszeműen

küldözgette neki a pénzt, és meg volt győződve arról, hogy fia értelmes dologra használja fel,

de az ellenkezőjét érte el. Mivel John tudta, hogy bármikor kérhet pénzt, nem rakosgatta félre

a garast. Pedig már harminckét éves. Azért ő is érezte, hogy nem tisztességes, amit művel.

Bántotta a lelkiismerete, azért is volt olyan kiállhatatlan, ami persze csak súlyosbította a

helyzetet. Szörnyű volt a múlt év. Valahányszor elutazott, sosem lehettem biztos, hogy

tényleg a tengeren van. Tudom, hogy volt… biztos vagyok benne, hogy volt egy… – Abby

elhallgatott. Vannak dolgok, amikről jobb nem beszélni.

Marié figyelmesen méregette a barátnőjét.

– Mire gondolsz? Nyugodtan megmondhatod. Könnyítesz a lelkeden, ha nyíltan kimondod.

– Kérlek, Marie… – Abby igyekezett nyugodt hangon folytatni. – Pillanatnyilag a szüleim

aggasztanak a legjobban. Ha tudnák, hogy mi van velem… Na, igen, akkor szörnyen

megbotránkoznának, amiért válunk. Egyszer persze majd meg kell tudniuk, de nem most!

Majd ha már tényleg mindkét lábbal a földön állok. Ha már biztosítottam a megélhetésemet.

Össze kell gyűjtenem egy kis pénzt. Ha anya meg apa megtudnák, mi történt,

megpróbálnának segíteni rajtam. Pedig nekik is csak a megélhetésre jut. Érted már, Marie…?

Marie bólintott:

– Rendben, nem is kell, hogy megtudják. Senkinek sem mondom el, ha nem akarod. Cserébe

azonban meg kell ígérned valamit

Abby csodálkozva vonta fel a szemöldökét.

– Rendszeresen fogsz találkozni velem, és mindenről részletesen beszámolsz majd. Tudni

akarom, hogyan ajakul a sorsod. Szükséged lesz egy igaz barátra, és szeretném, ha én lennék

az. Megegyeztünk?

– Jaj, Marie! – A két barátnő a szoba közepén átölelte egymást. – Hát persze. És mindent

köszönök. – Abby mosolyogva sóhajtott egy nagyot. – Máris sokkal jobban érzem magam.

Most már csak Michael figyelmét kell elterelnem, hogy észre ne vegyen valamit, aztán

minden rendben lesz.

– Semmit nem fog észrevenni – nyugtatta meg Marie. – A férfiak nem vesznek észre

semmit, ha nem hívják fel a figyelmüket Ha kérdez valamit, mondd azt, hogy John elutazott,

ebben nem talál semmi különöset.

Miután Marie elment, Abby körülnézett a szobában. Azzal nyugtatta meg magát, hogy még

a barátnőjének sem tűnt fel a szoba átrendezése, akkor pedig Michaelnek, aki amúgy is

mindig rohan, még ennyire sem fog feltűnni semmi.

Abby az órájára pillantott. Michael gépének csak egy óra múlva kell leszállnia. A

lakásukhoz vezető út még legalább negyvenöt percet vesz igénybe. Tehát még van ideje

bőven bevásárolni. A hűtőszekrény szinte teljesen üres, mindenképpen vásárolnia kell

valamit.

Alig állt be Abby a parkolóhelyre, egyből a szemébe ötlött a jól ismert, sötétkék pilóta-

egyenruha. Az ördög vigye el, Michael fürgébb volt nála. Pedig neki kellett volna előbb

hazaérnie, hogy előkészíthessen mindent.

Leállította a motort, megvárta, amíg az utolsó zörej is elhal, majd letekerte az ablakot.

– Szia, Mike! – kiáltott oda az ajtóban ácsorgó férfinak. – Mindjárt megyek. – Abby

megörült Mike-nak. A férfi, aki lehajtott fejjel próbálta összecsukni bevásárlótáskáját, most

fölegyenesedett. Abbynek ajkára fagyott a mosoly. Az egyenruha tényleg ugyanaz volt, de

nem Michael, hanem Nick Dorset, a szomszédja volt az, aki a kocsija felé tartott.

Abby idegesen dörzsölgette átfagyott kezét. Most azt hiszi a férfi, hogy neki kiáltott. Vajon

mit gondolhat róla?

– Üdvözlöm, Abby! – hajolt hozzá a férfi. – Hogy van?

– Köszönöm, jól – szólt Abby, majd kiszállt a kocsiból. – Ne haragudjon, hogy

megszólítottam, de összetévesztettem Michaellal. – Ez idáig még nem elegyedett szóba

szomszédjával, Nickkel. Ez azonban távolról sem jelentette azt, hogy nem vette volna észre a

férfit.

– Éppen be akartam ugrani magához.

– Valóban? – nézett föl Abby csodálkozva. A férfi hozzá készülődött volna? Abbyt

megmagyarázhatatlan forróság öntötte el. Miért akart benézni hozzá? Bizonyára csak

kedveskedik neki, hogy kisegítse a zavarából.

– Igen. Michael kért meg, hogy értesítsem arról, hogy később érkezik. – Nick Dorset mélyen

ülő, sötét szemmel nézett Abbyre, és mosolygott, mintha észre sem venné, hogy a

szomszédasszonya egy szót sem tud kinyögni. – Chicagóban vesztegelnek, a gép szárnya

meghibásodott, vagy valami hasonló. Megígértem neki, hogy beszólok, nehogy hiába várja.

– Szóval ezért – pirult el Abby. Nem tudta, mit is feleljen erre. Szemét nem bírta levenni a

férfiról, ajkát, hófehér fogait nézte. Majd az állán lévő kis gödröcskét szemlélte, hogy ne

találkozzon a tekintetük. Nick izgatóan kellemes férfi volt. A testre szabott pilóta-egyenruha

kihangsúlyozta férfias alakját. Abby feltűnően sokáig vacakolt a kulcsokkal. Még ha kedve is

lenne férfiakkal ismerkedni, Nick Dorset akkor sem láthatna benne egyebet egy férjes

asszonynál, illetve a munkatársa húgánál.

– Mike azt mondta, reméli, hogy délután már elindulhatnak. Szóval este előtt nem

érkezhetnek meg. Azt üzeni, ne izguljon, idetelefonál majd, mihelyt hazaér.

Abby végre összeszedte magát.

– Köszönöm – mondta. – Valóban aggódtam volna miatta, és Michael nem mindig gondol

arra, hogy értesítsen. Tulajdonképpen már igazán megszokhattam volna, de hát mindenkinek

megvan a maga gyöngéje. – Szerencsére már ismét képes volt közömbös hangon szólani,

hiszen máris többet beszélgetett Nickkel, mint ideköltözésük óta bármikor. Valahogy mindig

félt alaposabban szemügyre venni a férfit, mert érezte, hogy nagy hatással van rá, és

valahányszor elment mellette, megmagyarázhatatlan módon vonzódott hozzá.

Abby fölnyitotta a csomagtartót. Azt hitte, Nick elmegy, de a férfi mellé lépett:

– Segítek cipekedni – azzal már nyúlt is a bevásárlószatyorért.

– Nem – hárította el Abby a férfit túlságosan is hevesen, és nagyot nyelt. – Gondolom, elég

magának a saját holmiját fölvinnie, én meg igazán elbírom egyedül is ezt a néhány szatyrot –

nevetett Abby mesterkélt vidámsággal. – Egyébként a cipekedés roppant egészséges.

Köszönöm, hogy átadta Michael üzenetét.

– Nagyon szívesen. – Nick tett egy lépést, de a szemét nem vette le Abbyről, aki lehajtotta

fejét, és a csomagtartót bámulta. Magányosan él, ennyi az egész, teljesen érthető hát, hogy

nem hagyja közömbösen egy férfi közelsége. Túl régen nélkülözi ezt a közelséget. Hiszen

John hónapok óta elkerülte.

Aztán kiemelte a kocsiból a két nagy bevásárlótáskát, és lecsukta a csomagtartót. A szatyrok

tényleg nem voltak nehezek, csak rossz volt a fogásuk.

– Ennyit azért tényleg nem lenne szabad cipelnie – tartotta vissza Nick, amint Abby a

kapuba ért. Hátratolta sapkáját, mely alól sötétbarna fürtök kandikáltak elő.

– Adja csak ide a szatyrait! – mondta, miközben fölsegítette a szomszédasszonyt a lépcsőn.

Valójában semmi oka így lihegni. A három lépcső sem meredekebb, mint eddig. Az ajtónál

habozott egy kicsit. Nick semmi jelét nem mutatta annak, hogy vissza akarná adni a szatyrait

Csak állt ott barátságos mosollyal, és várt. Abby mélyet sóhajtva keresgélni kezdte a kulcsát.

Buzgón kotorászott a kézitáskájában. Nick a falnak támaszkodott, és egyre csak mosolygott.

– Tényleg… – szólalt meg most Abby –, nem akarom magát feltartani…

– Egyáltalán nem tart fel – vágta rá a férfi. A hangja olyan meleg és bársonyos volt,

amelynek egyetlen nő sem tudott volna ellenállni. – Keresgéljen csak nyugodtan.

Abby előhúzta a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.

– Na, végre. Hát akkor… – de hát mégsem küldheti el csak úgy, mint valami kifutófiút.

Végtére is Michael barátja.

– Bejön egy kicsit? Úgyis inni akarok egy csésze kávét. Meg aztán annyi mindent

vásároltam, tekintettel arra, hogy Michaelt várom. Kár lenne azért a sok ennivalóért – Hát

persze, hogy vissza fogja utasítani. Abby egészen elképedt a saját viselkedésén. Egyáltalán

nem volt szándékában ebédre hívni a férfit. A kávézás is elég lett volna.

– Ez igazán remekül hangzik! Magam is szívesen főzök, de amikor hazaérek a repülőtérről,

már nincs kedvem hozzá.

Abby betessékelte a férfit. A szíve vadul kalapált. Úgy látszik, teljesen megőrült. Mit

gondolhat most róla a férfi? Eddig szinte nem is szóltak egymáshoz, most meg egyszeriben

meghívja ebédre. Még a szatyrait is vele cipelteti haza, mintha rég ismernék egymást.

Nick biztosan nem tudja, hogy John elment. Abby elhessegette magától a gondolatot, hogy

John végleg elhagyta őt. Nick semmit sem gyaníthat. Biztosan azt hiszi, kizárólag Michael

munkatársának szól ez az udvariasság.

Ekkor hirtelen szörnyű gondolat villant át az agyán. Óvatosnak kell lennie, hiszen biztosan

elmondaná a bátyjának, ha észrevenne valamit.

Nick figyelte minden mozdulatát. Abby annyira riadt volt, mint egy kiscica. A férfi már két

hete várt valami jelre, amiből megtudhatná, mi is történik tulajdonképpen. De mintha mi sem

változott volna. Ma reggel aztán véletlenül összefutott Michael Harris-szel Chicagóban, és a

férfi kérése éppen kapóra jött, hogy végre beszélhessen Abbyvel.

A férfi bevitte a két szatyrot a konyhába. A nappali spártai egyszerűséggel volt berendezve:

csupa ízléses bútordarab, de olyan szellősen elhelyezve, mintha hiányozna a fele berendezés.

Nick persze tudta jól, mi hiányzik. Mégsem mutatta, hogy tisztában van, mi is történt

valójában.

– Ide? – kérdezte a válla fölött mosolyogva, és amikor Abby rábólintott, letette a szatyrokat

a konyhaasztalra. – Nos, ennyi volt – mondta Nick hangsúlyozott vidámsággal, majd letette a

táskáját, és levette a sapkáját. Feszengett, hiszen egymás számára idegenek. Szívesen vette

volna, ha Abby mesél magáról és helyzetéről, de nem volt fecsegő természetű.

Abbyn még mindig rajta volt a kopottas, fekete kabát, és úgy tűnt, hogy le sem akarja vetni.

– Üljön csak le! – szólt oda Nicknek, a nappalira mutatva. – Gyorsan megfőzöm a kávét,

aztán készítek valami harapnivalót. – Ezt csak úgy könnyedén akarta odavetni, de nem

egészen úgy sikerült.

– Segíthetek? – kérdezte a férfi.

– Köszönöm, az jó lenne – mondta Abby mosolyogva, Nick pedig nem tudta levenni szemét

róla. – Elkészíthetné a kávét. A csészéket a mosogató fölötti szekrényben találja.

Nem sok nőről lehet elmondani, hogy egy ilyen elnyűtt kabátban is vonzó. Abby

határozottan jól nézett ki. A durva anyag csak jobban kiemelte finom alakját és kedves

arcvonásait. John Winston valóban elhagyta volna a feleségét? Nicknek lelkiismeret-furdalása

támadt, hogy reményeket táplál magában.

– Megtalálta a csészéket?

Nick megfordult.

– Meg, pontosan ott, ahol mondta. Összesen kettőt, leszámítva azt az egy csorbát, ami félre

volt téve. – Nick oldalról Abbyre pillantott, és sejtése beigazolódott. Még mindig hordta a

jegygyűrűjét.

Abby nagyon sovány, még a szokásosnál is sokkal soványabb – állapította meg a férfi. A

lakásban pedig kellemetlenül hideg van. Biztosan ezért nem veszi le a kabátját. Lehet, hogy

észre sem vette, hogy még mindig rajta van.

– Szereti a paradicsomlevest? – Abby egy kis konzervdobozt és egy csomag karfiolt vett elő

a szatyorból.

– Hogyne. – Nick nagyot nyelt. Abby igen feszültnek és gondterheltnek látszott, és Nick a

legszívesebben a karjába zárta volna.

Úristen, hát teljesen megzavarodott volna?

– Hagyja csak – mondta, és kivette Abby kezéből a karfiolt. – Készítse az ebédet, majd én

kipakolok.

Abby ránézett a férfira. Bizonyára a pénznek is szűkében van, gondolta Nick. A lány magas

volt, mégis óriásnak érezte magát mellette, és minden vágya az volt, hogy védelmezze őt.

Abby mozdulatlanná dermedt.

– Nyilván találhatna magának kellemesebb elfoglaltságot, mint hogy a bevásárlószatyraimat

pakolássza – szólalt meg halkan. – Kissé tolakodóan viselkedtem.

Nick szívből fölnevetett.

– Tolakodóan? Ugye viccel? Fogalmam sem volt, mihez kezdjek ma délután, és szinte

kierőszakoltam, hogy meghívjon ebédre. Azt hiszem, én voltam a tolakodó.

Erre már Abby is elnevette magát. Arcvonásai meglágyultak.

– Örülök, hogy itt van – nem folytatta tovább, mert elpirult, és gyorsan elfordult, hogy

kinyissa a konzervdobozt.

Elkészült a kávé. Nick bevitte a csészéket a szobába. Egyszer már járt Winstonék lakásában,

még akkor, amikor Michael áthívta, hogy megmutassa neki, milyen lakást bérelt. Nick

emlékezett arra, hogy az ablaknál állt egy étkezőasztal.

Nick nem tudta hová tenni a csészéket, de Abbyt sem akarta zavarba hozni. Leült hát

gyorsan a kanapéra.

– Na, már kész is van – lépett be Abby a tálcával. Ösztönösen az ablak felé tartott, és csak az

utolsó pillanatban jött rá, hogy ott bizony már nincsen asztal. Habozott egy pillanatig. Nick

már majdnem fölugrott. – Kész is van – ismételte meg Abby halkan.

Nick mély lélegzetet vett:

– Ide üljünk a kanapéra, itt a legkényelmesebb. – Nick letette a földre a csészéket, és a tálca

után nyúlt.

– Jó ötlet. – Abby összeszorította az ajkát. Üres tekintettel meredt maga elé. Csak állt ott, és

nem tudta, mitévő legyen.

Nick pedig mit is mondhatott volna? Mégsem kérdezősködhetett a férje után. Elhagyta a

férje? Tudom, hogy elment, és nincs könnyű dolga, én viszont igazán szívesen segítenék,

hiszen majd megőrülök magáért, amióta csak megláttam! Nick azonban leküzdötte az efféle

gondolatokat.

Abby levette a kabátját, és Nicknek egyből föltűnt, hogy bő szabású, az évszakhoz képest

ugyancsak lenge ruhát visel.

Nick odanyújtotta neki a kávét, ivott egy kortyot. Az enyhe pír még mindig nem tűnt el az

arcáról.

– Egész jó a kávé. – Nick nem felelt. Mindkét kezével a csészét szorongatta. Szinte a

torkában vert a szíve. Nem tudta, hová is tette eddig a szemét. Most végre fölfedezte ő is, amit

csak a vak nem látott: Abby Winston gyereket vár.

2. Fejezet

Este tíz óra tájban Abby már buzgón számolta a perceket, amikor a mosoda falán

megfordíthatja a táblát, melynek túloldalán a kővetkező szöveg volt olvasható: „A mosoda

felügyelet nélkül üzemel. Üzemzavar esetén szíveskedjék a következő számot hívni:…” Itt

fekete zsírkrétával az otthoni száma következett.

Ez volt hát az új munkahelye. Mit szólnának a szülei, ha tudnák, hogy kislányuk, egyetlen

szemük fénye, egy éjjel-nappal üzemelő, önkiszolgáló tisztítóban dolgozik? És mit szólna

hozzá Michael? Abbyt hirtelen rosszullét fogta el, és lerogyott a székre.

Marie-n kívül senki sem tudott az új helyéről. Csak barátnőjének sikerült megtudnia az

igazságot. Abby egyedül benne bízhatott, hát bevallotta neki. Marie aztán vigasztalta, hogy

eljön majd az a nap, amikor visszatérhet szeretett hivatásához. Hiszen ez csupán átmeneti

időszak. Másállapotban nem könnyű új munkahelyet találni.

Annyira szerette volna, ha valaki bejönne hozzá. Egy ittas ember gyakran betért, különösen

az esti órákban, és ő már előre rettegett tőle, akkora ricsajt csapott, bár az volt az érzése, csak

valami meleg vackot, helyet keres, ahol kialhatja magát.

A kocsija az utóbbi időben gyakran lerobbant, és Abby attól tartott, hogy egyik este majd

nem indul be. A hideg futkosott a hátán erre a gondolatra.

Volt, aki ráhagyta Abbyre a mosnivalót, és később jött csak érte. Ilyenkor aztán több

borravalót kapott. Abby fölállt, mert kikapcsolt a szárító. Elkezdte hajtogatni a nagy halom

törülközőt, és közben megpróbálta leküzdeni a munkájával kapcsolatos ellenérzéseit: már

legalább századszor mondogatta magában, hogy ilyen állapotban boldog lehet, hogy

egyáltalán el tudott valahol helyezkedni. Mindenesetre ennek a munkának köszönhette, hogy

nem kellett már most fölélnie a tartalékait.

– Szentséges ég! – Abby ereiben megfagyott a vér. Ezt a hangot ezer közül is fölismerné,

összehajtogatta a törülközőt, lassan megfordult, és Nick Dorset csodálkozó pillantásával

találta magát szemben. Betette a törülközőt a ruháskosárba, és zavartan lesimította a ruháját. –

Jó napot, Nick! Hogy kerül maga ide? – Csak el ne mondja a bátyámnak, gondolta Abby.

A férfi egy párnahuzatot dobott a földre, majd lehúzta a kesztyűjét.

– Nocsak, úgy látszik, nem én vagyok az egyetlen, akinek a mosógépe fölmondta a

szolgálatot. Csak nem romlott el a maga gépe is?

Abby látta, hogy Nick nagyot nyel. Akaratán kívül is zavarba hozta a férfit, pedig ezt igazán

nem akarta. A lényeg azonban az, hogy Nick még nem jött rá, mit is keres ő itt. Ó, bárcsak

megúszná valahogy…

– Szerencséje van. – Abby agyában csak úgy kavarogtak a gondolatok. – Már hozzá is

kezdhet. Amikor én jöttem, minden gép tele volt, különben már rég itt sem lennék.

– Képzelem – bólintott a férfi. – Tényleg szerencse. Már hozzá is foghatok. Nem is tudtam,

hogy ez a tisztító van hozzánk a legközelebb – mondta Nick, miközben már be is gyömöszölte

a holmiját a gépbe.

Néhány kilométernyire Lake Vistától! Abby nem hitte, hogy ez lenne a legközelebbi.

Nick körülnézett, mintha keresne valamit.

– Ha nem hozott mosóport, vegyen az automatából – csúszott ki Abby száján, bár egyáltalán

nem állt szándékában hosszabban társalogni Nickkel. Olyan érzelmeket kavart föl benne a

férfi, amelyektől ő is megrettent. Azért nyugtalankodott, nehogy Nick elszólja magát Michael

előtt, aztán meg…

Nick vett egy doboz mosóport, és beállította a gépet. Abby is elkészült a hajtogatással, és

körülnézett, mit is tehetne még anélkül, hogy elárulná magát. A faliórára pillantott.

Negyedóra múlva már meg is fordíthatja a táblát. Persze észrevétlenül. Akkor aztán már nem

kell elmondania az igazat.

– Szeretnék beszélni magával! Arról a napról, amikor együtt ebédeltünk. – Abby fölnézett,

és arra gondolt most mindjárt közli vele, tudja, hogy John elhagyta őt.

– Csak tessék.

A férfi szája körül mosoly bujkált.

– Igazán sajnálom, hogy alkalmatlankodtam.

Abby kezét összekulcsolva leült mellé.

– Én sajnálom a legjobban. Az ebéd nem sikerült a legfinomabbra, és én sem vagyok

szívderítő társaság.

Kikapcsolt a szárító. Abby nyugtalanul tekintett hátra. Mit gondolna a férfi, ha nem vinné

magával az összehajtogatott holmikat? Idegesen tette még hozzá:

– Aznap épp rossz hangulatban voltam.

– Mert a férje megint elutazott?

Hideg futkározott a hátán ezektől a szavaktól.

– Ő csak… – ezt még át kellett gondolnia. A férfi megjegyzésében semmi kétértelmű nem

volt. – Igen.

– Mikor…

Abby fölugrott.

– Kikapcsolt a szárító. Nem szeretném, ha összegyűrődne a ruha.

– Abby – lépett mellé a férfi. – Nem lenne jobb, ha a titkát megosztaná valakivel? - E

szavakra a szíve bolondul kalapálni kezdett.

Joggal tartott tehát attól, hogy Nick ösztönösen rájön az igazságra.

– Nincs titkom – felelte kényszeredett mosollyal –, semmi titkolnivalóm nincs. Hogy jut

ilyesmi az eszébe? – Pillantása az órára siklott. Pontosan tizenegy. A rábízott holmikat

magával kell vinnie, kora reggel aztán visszahozza. Így Nicknek nem kell megmondania,

hogy itt dolgozik.

A férfi nem sietett.

– Hadd segítsek! – Abby képtelen volt megakadályozni a férfit. Nick kihúzta a lepedőt, és

olyan ügyesen hajtogatta össze, mintha óriási gyakorlata lenne az efféle munkában. – Mint a

régi szép időkben. – Nick mosolygott. – Az ilyesmi otthon az én dolgom volt. – Az utolsó

hajtásnál aztán Abbyhez lépett, hogy átvegye tőle a lepedőt. Közben hozzáért a kezéhez.

Abby ajka szétnyílt. Miért is érezte hirtelen úgy, hogy alig kap levegőt? Talán a férfi meleg,

erős, biztonságot nyújtó kezétől? Csukott szemmel engedte át neki a lepedőt. Nick biztosan

furcsállja a viselkedését, és magában jót nevet rajta.

Abby a férfira nézett, azonban nyomát sem látta a gúnyos mosolynak, sőt ezt hallotta tőle:

– Odakint köd van, és síkosak az utak. Vezessen óvatosan! Ilyen körülmények között nem is

lenne szabad autóba ülnie.

És főleg ilyen állapotban, gondolta magában Abby.

– Köszönöm, valahogy majd csak elboldogulok – motyogta. Pedig valójában félt a síkos

úton vezetni, különösen a hosszabb, kihalt szakaszokon, mert attól rettegett, hogy egyszer

lerobban a régi tragacsa. – Miattam sose legyen gondja – jelentette ki határozottan.

John Winston már nem jelentett semmit a számára. Boldog volt, hogy közeleg a válás napja.

Bármennyire is örült a születendő kisbabájának, sajnálta, hogy nem bízhat többé a

boldogságban. Hogyan is várhatná el Nicktől vagy bármely más férfitól, hogy egy

egyedülálló, gyermekes anya iránt a részvéten kívül bármi mást is érezzen? Fölemelte az

egyik ruháskosarat, fogta a kabátját és a kézitáskáját, s indult is.

Az ajtó felől neszezés hallatszott. Csakis a részeg lehet. Abby levette a kabátját, és

rendezgetni kezdte a ruháskosarat.

– Nem nehéz ez a kosár? Majd én viszem – lépett oda a férfi.

Abby csoszogó lépteket hallott közeledni, de nem fordult meg. Attól rettegett, az öreg

észreveszi, hogy a megszokottól eltérően mennek a dolgok.

– Valami baj van, kisasszony?

– Nem, semmi – tiltakozott túlságosan is hevesen, miközben a férfira pillantott. A részeg

megtántorodott. – Köszönöm, minden rendben.

Az öreg böffentett egyet, majd keze fejével megtörölte a száját.

– Uram! – Erősen bandzsított, de azért megpróbálta becélozni Nicket. – Ha nem akar balhét,

hagyja békén a személyzetet!

Nick néhány másodpercig kifejezéstelen arccal nézett rájuk.

Abby ökölbe szorított kézzel várta a fejleményeket. Egy világ dőlt össze benne.

– Van valami mondanivalója, uram? Tűnjön már el innen! – A részeg Nick felé botladozott,

és karon ragadta a férfit.

Nick óvatosan lefejtette karjáról a részeg piszkos kezét. Meg sem kísérelte, hogy válaszoljon

neki. Inkább Abbyhez fordult, aki kiolvashatta a szeméből, mit érez: végtelen fölháborodást.

– Maga itt dolgozik, Abby? – kérdezte végtelen nyugalommal.

– Igen – ismerte be Abby alig hallhatóan. Mi mást felelhetett volna? – De csak átmeneti

időre, amíg… – Miért is kellett Nicknek ide betévednie?

Nick a fejét csóválta.

– Nem magának való hely ez. Jöjjön, menjünk innen!

– A fiatal hölgy nem igényli a segítségét – szólalt meg ismét a dülöngélő férfi. Abby gyomra

fölkavarodott az ittas ember kellemetlen leheletétől. – Ha akar egyet a szeme alá,

megkaphatja! – A részeg kivillantotta nikotintól sárga fogait, és ököllel lesújtott. Ütése

azonban nem ért célt Nick elkapta a férfi vékony csuklóját, és visszanyomta a székre.

– Jobb lesz, ha hallgat – vetett fenyegető pillantást a magába roskadt férfira. – Keressen

magának alkalmasabb helyet a hősködésre!

Abby legszívesebben a föld alá süllyedt volna.

– Nick, kérem, nem akart ő semmi rosszat Jól van már, jól van. Én nem tudok… szóval… én

itt dolgozom, mert szükségem van a pénzre. – Vége tehát a bújócskának. Nick majd elmondja

Michaelnak, tőle pedig megtudják a szülei is. Abby megpróbálta megnyugtatni a férfit. –

Hozzászoktam az itteni munkához.

– Gondolja, hogy ettől most jobban érzem magam?

Miatta aztán se jól, se rosszul ne érezze magát a férfi. Semmi köze a magánéletéhez. Abby

kibámult az ablakon. Nick Dorset jóérzésű ember, aki bizonyára kitűnő érzékkel meg tudja

különböztetni a helyest a helytelentől. Biztosan csodálkozik, hogyan engedhette John, hogy

másállapotban ilyen munkát vállaljon.

Nick ekkor hirtelen átölelte. Abby összerezzent, és a férfira tekintett. Milyen kellemes,

vonzó az arca. Nem, nem, ez már tiszta őrület!

– Abby, üljön le. Olyan kimerültnek látszik. – Nick odavezette egy székhez. – Mindjárt kész

leszek. Aztán hazaviszem, rendben?

Abby csak nézett rá némán. Valamit gyorsan ki kellett gondolnia. A férfi nem tudja ugyan,

hogy John elhagyta őt, azt viszont már tudja, hogy hol dolgozik, és azt világosan a tudtára

adta, mennyire nem tetszik neki ez a dolog. Nyilván elmondja majd Michaelnek is. Vagy, ami

még ennél is rosszabb, a szülei is tudomást szereznek a helyzetéről, és ők soha nem

bocsájtanának meg neki. Valahogy meg kell értetnie Nickkel, hogy ne szóljon Michaelnek.

Amikor a mosógép leállt, Nick kiszedegette a holmiját majd Abbyhez fordult.

– Ez mind a magáé? – mutatott a kosárra.

– Nem – felelte Abby, és érezte, hogy elönti a forróság.

– Most szépen velem jön.

Abby az ajkába harapott.

– Még nem végeztem. Egyébként én is kocsival vagyok. De azért köszönöm. – Pedig

titokban már borzasztóan vágyott egy erős férfira, de nem itt, és nem most

– Megvárom – támaszkodott Nick az ajtófélfának, fehérneműs szatyrát a vállára vetve.

– Mondtam már, hogy magam is kocsival vagyok – vetette ellen Abby gyönge hangon. Nem

volt ereje vitázni a férfival. – El kell még intéznem egyet, s mást.

– Intézze csak el nyugodtan. Az a roncs, amit maga autónak nevez, kibírja itt az éjszakát.

Amilyen recsegést-ropogást csap mindig, csodálom, hogy egyáltalán még beindul. Beleülnie

sem szabadna többé!

Hangos horkolás verte föl a csöndet. Abby „lovagját” ismét elnyomta a buzgóság.

– Kocsival kell hazamennem, mert holnap kora reggel itt kell lennem – mondta, és érezte,

hogy rettentően fáradt.

– Ez nem megfelelő hely a maga számára. Michael bizonyára nem is tud erről, igaz?

– Jaj, kérem… – Csak most sikerüljön jó választ adnia! – Ezt nem tudom ilyen egyszerűen

megmagyarázni. De nagyon szépen kérem, egyelőre ne szóljon Michaelnek erről egy szót se!

Nick fürkészve nézett rá.

– Rendben. Bár fogalmam sincs, mi történt magával, de érzem, hogy valami baj van. Igazán

semmi közöm hozzá, de mégis… – Mélyet sóhajtott, és odaült Abby mellé. – Michael a

barátom, és ugyanúgy a szívén viseli a maga sorsát, mint én a nővéremét. Ha ő találna rá

Janetre, a testvéremre egy ilyen helyen, és egy árva szóval sem említené nekem, bizony

nagyon haragudnék rá. De, ha ennyire ragaszkodik hozzá, nem szólok neki. Ma este azonban

velem jön. Szóval, holnap szüksége lesz a kocsijára? Rendben, nem bánom, akkor holnap

majd én behozom.

Abby először ellenkezni próbált, de aztán megadta magát. Ez kivédhetetlen volt, erre nem

tudott mit válaszolni.

– Ahogy akarja. – Úgyis csak néhány hétig dolgozik már itt. Meggazdagodni ettől ugyan

nem fog, valamit azonban mégiscsak segít rajta.

Nick csak annyit mondott:

– Rendben – és hátradőlt a széken. Rámosolygott Abbyre, amikor az fölállt, de nem mutatta,

mit érez. Pedig a legszívesebben jól ellátta volna a baját ennek a szemét Winstonnak.

Még szerencse, hogy elromlott a mosógépe.

Csak akkor szólaltak meg ismét, amikor beültek a kocsiba.

Nick beindította a motort.

– Nem zárják be éjszakára az üzletet?

– A főhelyiséget nem. Mindent bezárunk a raktárba, és az éjjeliőr vigyáz éjszaka.

– Volt már olyan, hogy valakinek éjjel egykor vagy kettőkor jutott eszébe ruhát mosni?

Nick érezte, hogy Abby figyeli.

– Bizonyára. Különben nyilván nem hagynánk nyitva.

– És most? – kérdezett újra a férfi, mert magától még mindig nem akart beszélni.

Nick várt egy kicsit, de Abby továbbra is hallgatott. A fényszórók előtt köd gomolygott.

– Olyan ostobán érzem magam – szólalt meg hirtelen.

– Ugyan miért? – kérdezte Nick, bár sejtette a választ.

Abby az ablakpárkányra könyökölt.

– Nincs szükségem védelmezőre, Nick, magam is elboldogulok a saját életemmel. És a

mosodában sem olyan rossz. – A férfi felé fordult. – Tényleg nem. Tudom, hogy azt hiszi,

hogy… De hát ki kezdene ki egy… De ki a csoda kezdene ki egy… Szóval, tényleg nem

olyan vészes.

Ki kezdene ki egy terhes nővel? – csúszott ki majdnem a száján.

Nick megmarkolta a kormányt. Ennek a lánynak nincs önbizalma. Pedig igazán vonzó,

annak ellenére, hogy állapotos, sőt lehet, hogy éppen azért. Nick egy pillanatra lehunyta a

szemét. Nem, valami még sincs rendben.

Nick megállt a bejárat előtt, majd kiugrott, hogy kinyissa az ajtót.

– Jó lenne most valami meleg falat. Levest eszünk, vagy megiszunk egy forró kakaót?

– Épp eleget tett már értem – mondta Abby, miközben a lépcső korlátjába kapaszkodott, és

nehézkesen fölfelé indult.

– Majd én készítek egy forró kakaót – hívta be a férfi.

Abby ránézett, és hetek óta először elmosolyodott. Huszonhét éves, de a szeme és a szája

sarkában játszadozó apró kis ráncoktól eltekintve, akár tizenhétnek is nézhetné az ember.

Abby gyorsan körülnézett Nick lakásában, és úgy érezte magát, mint valami betolakodó.

Meglehetős rendetlenség uralkodott szanaszét. Mialatt zavartan az ajtóban álldogált Nick

összeszedte a szétdobált ruhákat, az asztalon heverő újságokat, és előhalászott egy pár cipőt a

szoba sarkából.

Nick vigyorgott, ahogy fölpakolva elsétált Abby mellett.

– Üljön csak le! Gyorsan rendet teszek, és már csinálom is a forró kakaót. – Az előszobában

még egyszer megállt és nevetve visszanézett. – Időnként az a rémálom gyötör, hogy a mamám

hirtelen látogatóba jön, és véletlenül kinyit egy szekrényt… Lelki szemeimmel látom, amint

ott hever szegény a kiömlött holmik alatt és „Nicholas Stuart”-nak nevez engem. Ez nála

mindig azt jelenti, hogy irtó dühös.

Abby nevetett és belépett a nappaliba. A lakás alaprajza hasonlított az övéhez. Nick

konyhája az ő konyhájával volt szomszédos. A hálószobája pedig az előszoba túlsó feléből

nyílt.

Nick visszajött, és rögtön indult is a konyhába.

– Üljön le! – szólt vissza. – Jaj, várjon, előbb még begyújtok a kandallóba.

Abbynek időközben föltűnt, hogy a férfi kapkod. Odatérdelt a kandalló elé, újságpapírt

dobott a tűztérbe, majd ráhalmozta a fahasábokat. Sötét színű pulóverén át tisztán kivehette az

izmok játékát. Nick meggyújtotta a papírt, leült a sarkára, és odafordult hozzá:

– Adja ide a kabátját, Abby!

– De igazán nincs… – Pedig tényleg melege van. Különben sem dugdoshatja örökösen a

hasát a férfi elől. Hiszen úgyis tudja már, hogy terhes. Levetette hát viseltes kabátját

– Pompás! – Nick a székre tette a kabátot. Rendrakási kísérletéről már régen megfeledkezett.

– Üljön csak oda! – mutatott a szürkéskék kanapéra. – Rögtön jövök.

Abby belesüppedt a párnákba. A tapéta élénk színű volt, kék és vörös mintákkal. A férfi

szemmel láthatólag nem spórolt a lakberendezésen.

– Szép a szobája – jegyezte meg Abby.

A férfi a válaszfal felé nézett:

– Mit mondott? – Elől égnek állt a haja, s most a kezével ismét beletúrt a hajába.

– Csak azt – próbált meg Abby nem nézni a férfira –, hogy szép a lakása. – Nick bizonyára

nincs is tudatában, mennyire vonzó férfi.

– Köszönöm. Jólesik az elismerése, hiszen Michaeltől tudom, hogy kirakatrendező. – Nick

lázasan tett-vett

Abby nem láthatta, mit csinál. Lassan fölállt. Fájt a háta. Ezt eddig nem érezte, meg kell

majd említenie az orvosának. Nem korai még ez a hátfájás? Ugyan már, hessegette el a

gondolatot. Nincs semmi baj.

– Várjon, segítek. – A konyha kicsi volt. Kétoldalt hosszú szekrénysor állt, középen pedig

egy kis főzőasztal.

Nick alig hallhatóan mormolta a választ, úgy elmélyedt a keresgélésben.

– Nem szükséges. – Lábujjhegyen állva kotorászott a legfölső polcon.

Abby nyújtózkodva próbálta kilesni, mit is keres. Egy tálcára már oda volt készítve két

csésze, a tej pedig egyre följebb emelkedett az edényben.

– De még mennyire, hogy szükséges! – kiáltotta Abby, és lekapta a lábost a tűzhelyről.

– Miért, mi történt? – lépett hátra a szekrénytől Nick, kezében valami régi dobozzal.

– Egy röpke másodpercen múlott, Nicholas Stuart… – Abby nevetett. Nagyon jól állt neki a

nevetés. – Nem éppen az a kedvenc foglalatosságom, hogy a tűzhelyet tisztogassam a kifutott

tejtől.

– Köszönöm, én sem rajongok érte – nevetett Nick is, és elvette a lábost. Ekkor vette csak

észre, hogy Abby csodálkozva nézi a kezében tartott dobozt. – Ó, a többit már igazán

elintézem egyedül is – szólt zavartan.

– Csak nem ez az újfajta kakaókeverék, amit említett?

– Az áldóját! Sosem tudtam hazudni. – Nick fölnyitotta a dobozt. – Egyszerűen nem

akartam egyedül lenni, és valamivel csak be kellett csalogatnom. Meg tud bocsátani?

Már hogyne bocsátana meg, ha ilyen szépen néz rá, ahogy most!

– Megbocsátok – felelte Abby halkan, és a férfi szemébe nézett, majd elfordult. – Nekem

sem volt kedvem egyedül lenni az üres lakásban. – Ezzel ugyan egy kicsit túl sokat mondott,

de úgy látszik, a férfi nem törődik a szavaival.

Valamivel később már egymás mellett ültek, és némán bámulták a ropogó tüzet. Jó néhány

perc eltelt, mire Nick megszólalt:

– Hogy érzi magát?

– Nagyszerűen. Nincs kellemesebb, mint forró kakaót kortyolgatni és közben nézni a

kandallóban lobogó tüzet.

– Hm… – meredt Nick a csészéjébe. – Tulajdonképpen nem erre voltam kíváncsi.

Abby nem tudta, hogy mit feleljen.

– Mikor… mikorra is… nem vagyok járatos az efféle dolgokban. Mikorra is várja a

gyereket, Abby?

Abby egész testében megremegett.

– Január elejére – felelte. Ebben a pillanatban megmozdulta baba. Úgy látszik, megérezte,

hogy ideges az édesanyja, és parányi kis lábacskájával oldalba bökte Abbyt, aki önkéntelenül

is mocorogni kezdett.

– Akkor már nem tart sokáig. Szóval már a hetedik hónapban van?

– Úgy tudom, igen. – Az orvosán kívül még soha, egyetlen férfival sem beszélt ilyesmiről.

Még Michaellel sem tudott volna beszélni róla.

– Mit mond az orvos? Eddig minden rendben van?

A baba újra rugdosni kezdett, és most Nick is észrevette. Abby nyelt egyet.

– Igen, jól vagyok.

– Milyen érzés? – intett Nick Abby felé. – Biztosan nagyon szorosan kötődik a babához, ha

ott hordja magában.

Nick zavarba ejtően természetes volt Abby nagyot sóhajtott.

– Eleinte valamiféle ketrecnek éreztem magam, amelyben madarak verdesnek. Most már, azt

hiszem, inkább egy elefántház lenne a megfelelő hasonlat.

Nick nem mosolygott, de nem is vette le a tekintetét róla. Óvatosan kinyújtotta a kezét, és

Abby hasára tette a tenyerét.

A baba, szinte parancsra, ismét megmozdult. Nick sugárzó arccal nézett föl.

– Ez aztán a valami! – mondta. - Csodálatos! – elsimította a ruha ráncait.

Abby szeme könnybe lábadt. Johnt sohasem érdekelte a gyerek fejlődése. Még arra sem volt

kíváncsi, vajon megmozdult-e. Igen, attól a pillanattól kezdve, amikor megtudta, hogy Abby

terhes, hozzá sem nyúlt többé. Abby lehunyta a szemét. Kísértésbe esett, hogy odasimuljon

Nickhez, és megkérje, ölelje magához.

– Te jó ég! Bocsásson meg! – Nick elkapta a kezét, mintha megégette volna. Arcán vörös

foltok jelentek meg. – Sajnálom, hogy így zavarba hoztam. Igazán nem volt szándékomban.

– Semmi baj, Nick, most beszéljünk inkább a munkámról.

Nick letette a csészéjét, és fölállt. Odament a kandallóhoz, és tett a tűzre még néhány

fahasábot.

– Tehát kirakatrendező. – A férfi háttal állt Abbynek.

– Az is voltam… – sóhajtott egyet. – Csak leestem a létráról, és…

Nick hirtelen fölegyenesedett.

– Mikor? Mikor esett le a létráról? Orvosnál volt azóta?

Nem szabad túlzottan messzemenő következtetést levonnia abból, hogy Nick ennyire

aggódik érte.

– Nem volt komoly. Csak éppen úgy döntöttem, hogy amíg a gyerek meg nem születik,

valami más munkát keresek magamnak.

– Ismét munkába akar állni?

Abby kerülte a férfi pillantását.

– Kénytelen vagyok – tette félre a csészéjét. – Majdcsak rendbe jön minden. De

pillanatnyilag… – Borzasztó. Eddig sem panaszkodott senkinek, és most sem fog.

– Szüksége van a pénzre – mondta ki Nick köntörfalazás nélkül. – Ezt megértem. De annyira

sürgősen kell az a pénz, hogy képes egy mosodában dolgozni? Sosem gondoltam volna, hogy

John beleegyezik. Vagy talán nem is tud erről?

Gyorsan túl kell esnie a dolgon, gondolta aggódva Abby.

– John a tengeren van. Nem tudja, hogy otthagytam a munkámat. – Ez legalább nem volt

hazugság.

– Vagy úgy. De Michael, meg a szülei…

Abby rögtön félbeszakította:

– Nem, Nick, nem is tudom, hogy magyaráznám meg nekik. Éppen a családom miatt,

kérem, ne szóljon senkinek! Higgye el, egyedül is boldogulok. Ha pedig mégsem, szólok

majd Michaelnek, tudom, ő segíteni fog rajtam.

Nick visszaült mellé a kanapéra, és ránézett.

– Tudja, hogy ezzel mit kíván tőlem?

– Igen – felelte Abby egykedvűen. – Csak annyit, hogy tegyen úgy, mintha semmit sem

tudna rólam, ami úgy is lenne, ha be nem tévedt volna ma este a mosodába. Ugye hallgatni

fog, Nick? – kérdezte. – El tudja felejteni, hogy ma este ott találkoztunk?

– Egyezzünk meg abban, hogy Michael jelenlétében elfelejtem. Jó lesz így?

Abby habozott.

– Igen, azt hiszem. – Érezte, hogy a férfi be fogja tartani az ígéretét.

– Abby! – Nick megvárta, amíg ránéz. Nagy szemével melegebben viszonozta a pillantását,

mint eddig bármikor. – John mikor jön vissza? Az utóbbi időben igen sűrűn van távol.

Az ördögbe is, nem kellett volna megkérdeznem, gondolta Nick, épp elég baja van.

– John? – Abby belesápadt a kérdésbe. Nick ökölbe szorította a kezét, hogy hozzá ne érjen.

– John elment… a tengerre.

– Ezt már mondta az előbb. Én arra vagyok kíváncsi, hogy mikor jön vissza.

Abby fölállt, és a kabátjáért nyúlt. Nick káromkodott magában, és fölugrott, hogy segítsen

neki belebújni.

– Lehet, hogy csak nagyon sokára – Abby ezt higgadtan, szenvtelenül mondta. A hangja

kissé fáradt volt, a mosolya elgyötört. – Már megtanultam, hogy Johnt nem érdemes várni,

mert attól még úgysem jön… úgysem jön vissza hamarabb.

– Bizonyára. – Nick szerette volna visszaszívni, amit az utolsó két percben mondott. Abby

az ajtóhoz lépett. – Hányra kell holnap bemennie? – kérdezte a férfi.

– Á, nem is tudom pontosan – dugta zsebre a kezét tétovázva. Nick hallotta, amint

megcsörren a kulcsa. – Meg kell majd néznem a naptáramban.

Nick kinyitotta az ajtót. Abbyt könnyű parfümillat lengte körül.

– Hívjon majd föl reggel, ha elkészült. A következő tíz napban szabad vagyok, és szívesen

elfuvarozom, ahová csak akarja.

– Köszönöm – felelte Abby anélkül, hogy ránézett volna.

3. Fejezet

Abby csöndesen tett-vett a lakásban. Igyekezett minél hamarabb elkészülni, hogy busszal

menjen a munkába, mielőtt még Nick észrevehetné. A férfi nem tudhatja, hogy ma a reggeli

műszakba osztották be. Túlzott óvatossággal, lábujjhegyen osont az ajtóhoz. Egy barna

szatyor volt nála, benne egy termosz kávé meg egy sajtos szendvics. A buszmegálló nincs

messzire a háztól.

Abby kinyitotta az ajtót, és kilépett a folyosóra. Ugyanilyen csöndesen be is húzta maga

után, és a lépcső felé fordult.

– Jó reggelt! Hallottam, hogy már fölkelt. Reggeli műszakba indul?

Nyújtott lábbal, hátát a falnak támasztva, Nick ült a legfölső lépcsőfokon.

– Lehetetlen, hogy meghallotta… úgy értem… igazán nem csaptam zajt – mondta Abby

elfojtott mosollyal. – Mit csinál maga itt? Őrködik?

– Olyan lehetetlen alak vagyok, hogy el kell osonnia előlem?

– Tudja, hogy nem így van. Csak rendkívül kellemetlen érzés bárkinek is a terhére lenni.

Csupán erről van szó – mentegetőzött, valójában azonban örült, hogy újra láthatja a férfit.

Ettől az érzéstől még nyugtalanabb lett. – Mióta ül már itt? Még csak nyolc óra van. Engem

várt talán?

– Persze. Gondoltam, hogy valami csellel próbálkozik. Szükség esetén akár itt is

éjszakáztam volna.

Abby odalépett hozzá. Fogalma sem volt, mit is mondhatna erre. Nick arrébb rakta a lábát,

és a kezét nyújtotta. Rövid habozás után Abby megfogta a férfi kezét, és leült mellé a

lépcsőre.

– Mi van a táskájában?

– Kávé és szendvics. Iszik egy kávét?

– Köszönöm, most nem. Majd később, a kocsiban. – Nick kisimított egy fürtöt Abby

homlokából, aki riadtan hőkölt vissza. – Abby, valami nincs rendben. Mi történt?

Elutasító pillantás volt a válasz. Ez aztán nem adja föl egykönnyen! – gondolta Abby.

– Semmi baj, Nick. Nincs abban semmi különös, ha valaki terhes. Más nővel is előfordult

már.

– De maga túlságosan is egyedül van vele.

– A terhességet minden nő egyedül viseli – nevetett Abby. – Senki sem vállalhatja át tőlünk.

– Tudja, hogyan értettem.

– Valóban? – tette le Abby a táskáját. Nem is olyan buta ez a Nick Dorset. Túlságosan sok

mindent észrevesz. Abby kezdte a férfit megkedvelni.

– Mikor ismeri már be végre, hogy nem bírja egyedül?

Abby beletúrt a hajába.

– Bírni fogom, Nick. Miből gondolja, hogy másképp kellene lennie? És miért foglalkoztatja

ez magát ennyire? – kérdezte Abby, de a választ nem akarta hallani. – Úgy tűnik, maga

valamilyen okból felelősséget érez irántam. De erre semmi szükség. Magam is kézben tudom

tartani a dolgaimat.

Nick átkarolta a vállát, és megrázta.

– Ugyanezt kérdezhetném én is magától. – A férfikéz szorítását érezve Abby egészen

elgyöngült Milyen szívesen a vállára hajtaná a fejét! – Maga titkolózik a családja előtt –

folytatta a férfi. – Ha nem tudnám, milyen nehéz helyzetben van, másként tennék. Így

azonban gondját fogom viselni, amíg be nem tölti a helyemet valaki más. Szeretném, ha

elfogadná, már csak… Michael kedvéért is. – Nick finoman megérintette az állát. Abby

belenézett a férfi barna szemébe. – Nagyon megsérteném, ha felajánlanék egy kis kölcsönt?

– Nincs szükségem semmire! – állt föl Abby. Kicsit megszédült, és gyorsan megfogta a

korlátot.

Nick nem vette észre, mi történt vele.

– Csak addig, amíg John vissza nem jön. – Fölvette a táskát, és a kezét Abby felé nyújtotta.

Abby mereven nézett maga elé.

– Köszönöm, van elég pénzem. Különben is, sietnem kell, lekésem a buszt.

– Jó, felejtse el, amit ajánlottam. Tegnap velem jött haza, ma tehát vissza is kell vinnem.

Erre nevelt az édesanyám. – Nick kézen fogta Abbyt, és elindultak.

– Biztosan nagyon kedves édesanyja van. Jól megértik egymást a családban, igaz?

– Igen, szerencsére így van. – Nick Abbyhez fordult: – De a maguk családja is összetartó.

Ezt Michaeltől tudom, meg abból, ahogyan maga miatt aggódik.

Abby bólintott. Milyen jó lenne megbízni a férfiban… Abby csak ment mellette lefelé a

lépcsőn, és megakadt a szeme Nick állán, telt ajkán. Bárcsak… Bárcsak hozzá tartozna a férfi!

Micsoda őrült kívánság, különösen az ő helyzetében. Terhessége már előrehaladott állapotban

van, ráadásul még el sem váltak Johntól. Hogyan is juthatott ilyesmi az eszébe?

Értelmetlen lett volna azon vitatkozni, hogy elvigye-e őt Nick, vagy sem. A férfi egyenesen

a kocsijához vezette, és negyedóra múlva már ott is voltak a mosodánál. A bágyadt napsütés

nem tudta fölolvasztani az autóra fagyott jeget. Abby ki akart szállni.

– Várjon! – ragadta meg Nick a kezét. – Meddig lesz ma a munkahelyén?

– Nem tudom – felelte, és a férfi felé fordult. – Figyeljen csak ide, ne törődjön már annyit

velem, nagyon szépen kérem. Már eddig is túl sokat tett értem. – Abbyt hirtelen elöntötte a

forróság. – Igazán köszönök mindent, Nick. De felejtsen el, és törődjön a saját életével, hiszen

nem tartozik értem felelősséggel!

Amíg beszélt, Nick egyre az ajkát figyelte, aztán hosszú ideig nem mert a szemébe nézni.

Abby azt is észrevette, hogy nyelt egyet. Ébredezni kezdett az el nem feledett, mély érzés,

amely most magával ragadta, de sikerült idejében visszafojtania. Nem szabadna ilyesmire

gondolnia! Most biztosan nem, és talán többé sosem!

– Eljön velem ebédelni? – kérdezte Nick halkan.

Abbyt olyan váratlanul érte a meghívás, hogy felelni sem tudott.

– Eljön, Abby?

– Be kell mennem a mosodába.

– Abby?

Mit akar tőle? Az nem létezik, hogy vonzalmat érezzen egy terhes nő iránt! Nick nem az a

fajta férfi, aki feldúl egy házasságot.

– Nem akar válaszolni?

Abby nyelt egyet.

– De… dehogyisnem. Elmegyek.

– Mikor jöhetek magáért?

Abby zavarban volt.

– Nem is tudom. Talán jobb lenne, ha elhalasztanánk valamikor máskorra. Fogalmam sincs,

mikor végzek.

– Akkor megvárom itt.

– Megvár? – ismételte Abby hitetlenkedve, szinte rémülten. – Hiszen egész nap bent kell

maradnom.

– És hány órás egy ilyen munkanap?

Most megfoglak, gondolta magában Nick.

– Nyolc – felelte Abby. – Ne várjon itt, kérem, és ne is jöjjön vissza!

Nick gondolkodott egy pillanatig.

– Rendben. Adja ide a kocsi kulcsát! Mindjárt visszakapja.

Abby elővette a kulcsot, átadta Nicknek, aki kisegítette a kocsiból. Nick mosolyogva

csörgette a kulcsot.

– Ne izguljon, rögtön hozom.

Abby nem mozdult.

– Menjen csak be! – utasította a férfi. Abby néhány lépést hátrált. – Menjen csak nyugodtan!

– biztatta Nick. – Nem lépek meg a járgányával, becsületszavamra!

– Persze, természetesen. – Abby magához szorította a táskáját, és sarkon fordult. Csak akkor

nézett vissza, amikor már bent volt az épületben. Az ablakon kikémlelt.

Először nem látta a férfit. Aztán hallotta, amint begyújtja a motort. Ránézett a kocsijára, és a

szélvédő mögött fölfedezte Nicket. A férfi a kocsit vizsgálta. Bensőjét ismét melegség járta át.

Abby halkan fölsóhajtott. Nick iránt ébredező érzelmei komoly veszélybe sodorhatják, de

nem szabad elengednie magát, hogy aztán egy óvatlan pillanatban mindent elmeséljen a

férfinak.

Nick lecsukta a motorház, tetejét, és a mosoda felé indult, miközben a kezét dörzsölgette.

– Te jó ég! – Látszott a lehelete, amint belépett. – Itt csaknem olyan hideg van, mint odakint.

Tessék – nyújtotta át a kulcsot – Akár hiszi, akár nem, úgy tűnik, hogy minden rendben van.

Hét órára magáért jövök.

Abby habozott. Nem kellene beleegyeznem. Bizonyára jobb dolga is lenne.

– Igazán kedves magától, de…

A férfi türelmesen várt, meg sem próbálta félbeszakítani. Amikor azonban Abby egy

pillanatra elhallgatott, a férfi odalépett hozzá, és arcon csókolta.

– Tehát hétkor? – kérdezte ismét és lágyan megsimogatta az arcát.

Abby bólintott és csak nehezen tudta megállni, hogy ne nyújtsa a kezét

– Egyébként drága hölgyem, nyugodtan megbízhat bennem – minden tekintetben. Nem

vagyok én olyan buta. Magamtól is össze tudom rakosgatni a dolgokat. És semmit sem fogok

elárulni. Megegyeztünk?

Abby ismét bólintott.

– Akkor tehát hétkor – simított végig gyengéden a haján, és már ment is. Abby bénultan

nézte, amint a férfi a kocsihoz siet, és beszáll. Nick letekerte az ablakot és mosolyogva

integetett neki, mielőtt elindult.

Mi a csudát rakosgathatott ez össze magában? – gondolkodott el Abby.

Nick Abby ajtaja előtt állt, és egyik kezéből a másikba rakosgatta a rózsákat. Zavarában nem

tudta, vajon begombolja-e a zakóját vagy hagyja nyitva? Nem tudta eldönteni, végül

kigombolta. Megrázta a fejét és megnyomta a csengőt

Az ajtó rögtön kinyílt.

– Üdvözlöm, jöjjön csak be! – fogadta Abby, miközben ruhája selyemszalagjával babrált.

Egy kicsit elpirult Nick izmai megfeszültek. Abby gyönyörű volt.

– Tessék – nyomta a kezébe a csokrot, mielőtt bármit is szólhatott volna. Ezen aztán

mindketten nevettek.

– Rózsák! – Abby megszagolta őket, Nickre nézett és magához szorította a csokrot. – Úgy

szeretem a rózsát! Köszönöm. Nem is emlékszem már, mikor kaptam utoljára… Köszönöm,

Nick.

– Szóra sem érdemes. – A férfi érezte, hogy a szokásosnál melegebb van a szobában. –

Elkészült?

Abby mondani akart valamit, de előbb beljebb vezette a férfit, és becsukta az ajtót.

– Szereti a japán konyhát?

Nick körülnézett a szobában. Itt vendégeket vártak, vagy legalábbis egy vendéget.

– Szeretem, igen. Miért kérdi?

– Mert én úgy gondoltam, mert az a véleményem… szóval, maga olyan kedves volt hozzám,

Nick. Szeretném valamivel viszonozni, és úgy döntöttem, hogy japán vacsorát fogok

készíteni. Értek valamicskét a főzéshez. – Abby még mindig a rózsacsokrot szorongatta. Nick

figyelmeztetni akarta a tövisekre, de inkább hallgatott.

Abby gyorsan folytatta:

– Hazajövet bevásároltam: tintahalat és más ínyencséget. – Nick nem várt jutalmat azért a

kis kocsikázásért, ő akarta meghívni Abbyt.

– Ugye vacsorára is itt marad? Rizsbort is vettem. Bár zöld mustárt nem kaptam, készítek

helyette egy finom mártást – magyarázta izgatottan.

Nick elnyomott egy sóhajt. A fő, hogy vele lehet. Mégsem örült annak, hogy annyit költött

rá, mikor amúgy is elég szűkében van a pénznek. Most aztán még többet kell dolgoznia.

– Valamit rosszul csináltam, ugye? – kérdezte Abby suttogva, és végigmérte a férfit. –

Látom, úgy öltözött, hogy valahová készül.

– Nem – mosolygott Nick. Jókedvre derült, hiszen Abbynek vidám társaságra van szüksége.

Átkarolta, majd magához ölelte. – Lemondom az asztalt, itt vacsorázunk, és segítek a

főzésnél. – Abby arca és a szája oly közel volt az övéhez…

Abby élvezte a férfi érintését. Kellemes, friss illatot érzett. Átölelte, majd elengedte Nicket,

aki továbbra is átkarolva tartotta.

– Mire gondol?

Nick a szemébe nézett.

– Csak arra, hogy még sohasem tartottam terhes asszonyt a karomban.

– Különös érzés lehet – mondta Abby, a tőle telhető legfesztelenebb hangon.

– Éppen arra gondoltam, milyen örömet jelent látni, hogyan fejlődik az emberpalánta.

Abby félénken simított végig a férfi zakóján:

– Maga olyan kedves, Nick.

– Köszönöm – mosolygott rá a férfi. Ajka közelsége ellenállhatatlanul vonzotta Abbyt.

Milyen érzés is lehet megcsókolni?

– Mire gondol, Abby? – kérdezte Nick.

Abby rögtön a férfi tekintetét kereste. Észrevette-e vajon, hogy mennyire vonzódik hozzá, és

hogy a legszívesebben megcsókolná? Ó, mikről is álmodozom, gondolta magában, és mélyet

sóhajtott.

– Arra, hogy ideje lenne a virágokat vízbe tenni, és hozzákezdeni a főzéshez.

Nick halkan fölnevetett.

– Milyen igaza van! – Elengedte Abbyt, és bementek a konyhába. Hamarosan kiderült, hogy

Nick még nála is jobban ért a japán konyhához. Amíg ő a rózsákat vízbe tette, a férfi nagy

szakértelemmel munkához látott. Nemsokára elkészült a vacsora. Nick töltött magának a

rizsborból, és kérdőn nézett Abbyre, aki tagadólag rázta meg a fejét. – Jöjjön, üljünk át a

kanapéra!

Vajon tényleg annyira ízlik a vacsorája?

A nappaliban Nick letette a tálcát a kis tálaló asztalra, levetette a zakóját, és ráterítette az

egyetlen szék támlájára. Megvárta, amíg Abby leül, majd ő is helyet foglalt.

– Szeretem az ilyen ételeket – mondta egy lazacszeletbe harapva. – Michaellel gyakran

eszünk ilyesmit Honoluluban, de gondolom, Michael már mesélt erről.

– Hm – helyeselt Abby tele szájjal. – Szeret Hawaiiban lenni?

– Igen, nagyon. De azért itt jobb.

– Maga hová való?

– A nebraskai Omahából, szép, de hideg vidékről költöztem ide. Seattle-ben azonban jobban

érzem magam. Itt szeretném leélni az életemet

Abby örömmel hallotta ezt Nicktől. De mit változtathat ez az ő életén?

– Én is szeretek itt élni – vallotta be Abby –, igaz, hogy sohasem laktam máshol. Seattle

északi részén születtem, abban a házban, amelyben a szüleim élnek. Michael is ott született.

Abba az iskolába jártam, ahová a bátyám, és a barátaink is ugyanazok voltak, bár Michael két

évvel idősebb nálam. Éreztette is ezt velem akkoriban épp eleget. – Abby az ajkába harapott,

és nevetnie kellett a régi emlékeken.

– Ezek szerint maga huszonhét éves.

Nick fölállt, és vett az ételből.

– Nem valami udvarias dolog a nők koráról érdeklődni – tréfálkozott Abby, miközben

belekortyolt a teába, és Nickre nézett.

– Nem tettem ilyesmit – védekezett a férfi, megsimogatva Abby arcát –, de Michael

huszonkilenc éves, pontosan annyi, mint én. Nem vagyok egy Einstein, de azért ennyit még

én is ki tudok számolni. Egyébként… – mérte végig tetőtől talpig Abbyt –, a huszonhét

évéhez képest igencsak elragadó nő.

– Ah – mondta Abby kétkedő hangsúllyal. – Fogadok, hogy minden nőnek ezt mondja,

akivel csak találkozik.

– Tévedés – felelte a férfi. – Csak az elragadóaknak.

Abby hamiskásan mosolygott.

– Michael bizonyára sokat beszélt rólam, ezért ilyen tájékozott. Én azonban csak annyit

tudok magáról, hogy Omahából jött. Egészségére!

Nick kiitta a borát, aztán a kanapé támlájára tette a karját.

– Időbe telik, amíg megismer, mert bonyolult lélek vagyok.

– Van időnk bőven – bökte oldalba a férfit, mire Nick megfogta a kezét.

– Nick Dorset, 29 éves, száznyolcvanöt magas. Egyszer már közel járt ahhoz, hogy

megnősüljön. Apja építész, anyja általános iskolai tanár. Egy nővére van, Janet, 31 éves,

óvónő, férjezett, jelenleg éppen a kétéves, Penny nevű lányát nevelgeti. – Nick a homlokát

ráncolva fölsóhajtott. – Mondjam tovább?

– Persze, folytassa csak. Mi a kedvenc időtöltése meg ilyesmi…

– A középiskolából sportösztöndíjjal kerültem a nebraskai egyetemre. Sajnos nem jutottam

ki az olimpiára. Megszereztem viszont a mérnöki oklevelet. A légierő pilótája lettem. Jött az

első szerelem, de nem bírtam a repülésről lemondani. A katonai szolgálat letöltése után rögtön

elhelyezkedtem a légitársaságnál. Azóta arról álmodom, hogy lesz saját légi járatom. Nos,

hogy tetszik?

– Kitűnő. Nagyszerűen hangzik. Sikerülni fog, Nick. Mármint a saját légi járat terve.

Nick közelebb húzódott hozzá. A szoba tompított fényében a szeme kifürkészhetetlen volt.

A tenyerében tartotta Abby kezét, aki megköszörülte a torkát. Most ő következett.

– Rólam aztán semmi világrengetőt nem lehet elmondani. Művészettörténetet tanultam,

aztán kirakatrendezőként dolgoztam, ezt a munkát nagyon szerettem. Amint a mellékelt ábra

mutatja, én nem futamodtam meg a házasság köteléke elől. Örülök a születendő kisbabámnak.

Olyan régen vágytam már rá, bár lehet, hogy talán… – Abby itt hunyorgott egy kicsit –, egy

kissé jobb időpontot is választhattam volna.

– Ezt meg hogy érti?

Kifecsegett valamit, amit nem akart elmondani.

– Na, igen, szóval nem ártana, ha egy kicsivel jobban állnék anyagilag.

– Semmit sem lehet annyira pontosan megtervezni.

Mennyire közvetlen ez a férfi, állapította meg Abby.

– Nem – helyeselt –, az bizony nem megy. – Gyorsan másra akarta terelni a szót, és ez volt

az első, ami az eszébe jutott: – Ugye szokott kocogni? Láttam már néhányszor.

– A futás legalább mindig kijózanít. Én… – hirtelen elhallgatott, és hátranézett. –

Megfordítsam a szalagot?

– Igen, kérem. – A férfi viselkedése zavarba hozta. – Én is szeretném elkezdeni a kocogást.

– De nem most – jegyezte meg Nick.

– Nem, nem, persze, hogy nem most, természetesen – rázta meg a fejét Abby. Nick úgy

bánik vele, mint valami beteggel. – Úgy gondoltam, majd akkor, ha már a baba megszületett.

Tudja, attól, hogy az ember gyereket szül, még nem kell az élete hátralévő részét kanapén

fekve eltöltenie.

– Tudom. A nővérem állítja, hogy még soha nem érezte magát olyan jól, mint most, hogy

Penny megszületett. Látnia kellene egyszer, milyen szaporán szedi a lábacskáját a kicsi. Csak

arra gondoltam, nehogy a sporthoz is úgy viszonyuljon majd, mint az életéhez.

Abby ökölbe szorította a kezét, de gyorsan a tányér után kellett kapnia, mert az szinte

lecsúszott az öléből.

– Hogyan állok én hozzá az életemhez?

Nick összeszedte a tányérokat, és szó nélkül kivitte a konyhába. Abby követte.

– Hogyan állok én hozzá az életemhez? – kíváncsiskodott makacsul.

– Úgy viselkedik, mint valami legyőzhetetlen lény, mintha csak ez lenne a jelszava: „Abby

mindent megold egyedül”. Nincs szüksége senkire, igaz? – Nick heves mozdulattal nyitotta ki

a vízcsapot.

– Az biztos, hogy nincs szükségem senkire, aki elmosogat helyettem, ha erre akart célozni. –

De rögtön meg is bánta a szavait – Felejtse el, amit mondtam. Igazán modortalan vagyok.

Hagyja csak ott a tányérokat, majd én elintézem.

Nick engedelmeskedett.

– Leülhetnénk még egy kicsit beszélgetni, vagy most rögtön ki akar dobni?

Abby érezte, hogy Nick megsértődött.

– Maradjon még – kérlelte a férfit. – Sajnálom, nem vagyok valami kellemes társaság.

Tudja… az utóbbi időben gyakran vagyok ingerült. Szeretném, ha maradna. – Csak ne

kérdezősködjön már annyit, gondolta magában.

Nick föltett egy másik kazettát, és fát dobott a tűzre. Aztán leült a kanapéra, és Abbyre

nézett.

– Valami zűr volt a mosodában?

– Nem, még csak nem is volt sok munkám.

– Hetente hány napot dolgozik?

– Hatot.

Nick meglazította a nyakkendőjét, és kigombolta az ing legfelső gombját.

– Egy terhes asszonynak ez bizony sok.

– De nem fáraszt ki.

– Remélem, hogy nem, Abby. – Nick a kezét a tarkójára tette, és gyöngéden magához húzta,

hogy Abby válla a mellkasán nyugodjon. – Bocsásson meg, ha túl messzire merészkedem.

Nekem nem mindegy, hogy maga hogyan él.

Abby becsukta a szemét, és boldog volt, hogy a férfi nem láthatja az arcát.

– Köszönöm, de tényleg jól vagyok. Majdcsak elboldogulok valahogy. – Nick olyan erős és

annyira férfias! Abby teljes védettségben érezte magát mellette.

Nick végigsimított Abby haján, majd visszahúzta a kezét.

– John nemsokára visszatér, és akkor egyenesbe jön minden.

Az a melegség, amit idáig a bensőjében érzett, hirtelen semmivé foszlott.

– Igen – nyögte ki. Hogyan is birkózhatna meg az igazsággal? – Nem inna egy kávét?

– De, szívesen – felelte Nick.

Fölállt, és elindult a konyha felé. Pillanatról pillanatra jobban kívánta… őt is és a gyereket

is. Abby viszont még mindig szeretheti a férjét, valószínű, ezért nem vallja be, hogy John

elhagyta.

– Tej nélkül kéri, ugye? – kiáltott be Abby a konyhából.

– Igen, úgy kérem. – Nick a kanapé mellett két könyvet fedezett fel a földön. Fölvette az

egyiket: Leendő szülőknek. A címlap egy terhes nőt ábrázolt, aki az oldalán feküdt, egy férfi

simult a hátához. A férfi a domborodó hasra tette a kezét, és az asszony vállára hajtotta a fejét.

Nick nyelt egyet, és lapozgatni kezdte a könyvet.

A konyhából edénycsörömpölés hallatszott. Nick gyorsan becsukta a kötetet. Abby

bekapcsolta a mosogatógépet, így Nick halkan továbblapozott, és megállt a Tanácsok a

partnernek című fejezetnél. Különböző utasítások következtek, hogyan kell viselkednie az

apának a fájások szakaszainál. „Ha az anya elveszítené az önuralmát, Ön maradjon nyugodt,

biztassa jó szóval, és segítsen neki újra visszatérni a légzés helyes ritmusához. Masszírozza

meg finoman a hátát vagy a hasát, ez már önmagában is sokat segíthet.” Nick átfutotta az

egész oldalt, belenézett az idegességről, a rosszullétről és a hányásról, a nyomáskényszerről

szóló bekezdésekbe, meg abba a részbe, hogy mi a teendő, ha az anya úgy érzi, már nem bírja

tovább. „Bátorítani kell. Lehet, hogy azt mondja, már nem bírja tovább.” Nick egészen

beleizzadt, amint ezeket a szavakat olvasgatta. Mindez annyira távol állt tőle. Eddig soha nem

gondolt a szülésre, illetve arra, hogyan viselkednek akkor az asszonyok és a férjeik.

Ki bátorítja majd Abbyt?

Nick arra lett figyelmes, hogy Abby áll mellette tálcával a kezében.

– Üljön le, és meséljen egy kicsit ebből a könyvből. – Abbynek semmi oka sem volt arra,

hogy zavarba jöjjön. Nick fölsóhajtott. – A természetes szülést választja?

Abby leült, és átvette a férfitól a feléje nyújtott csészét.

– Igen, a babának is az a legjobb, és én is szeretném tudni, mi történik velem.

Nick ivott egy kortyot a kávéból, majd továbblapozott a könyvben.

– „A természetes szülés felejthetetlen élmény” – olvasta hangosan. Ismeretlen érzések

kerítették hatalmába. Milyen szívesen élné meg Abbyvel együtt a szülést! De tudta, hogy

túlontúl sokat vár.

– Jár már előkészítő tanfolyamra?

– Egyszer voltam, Seattle azonban sajnos messze van.

Nick erre egy olyan kérdéssel hozakodott elő, amit jobb lett volna fel sem tennie:

– John nem szokta elkísérni?

Abby elfordult.

– Az ő foglalkozása mellett nehéz lenne bármit is előre megtervezni.

Nick azonban nem érte be ennyivel. Egyszerűen képtelen volt visszafogni magát.

– Ki fog akkor maga mellett állni?

Abby keze remegni kezdett.

– Van egy barátnőm, Marie Prince. Ő majd… ő biztosan segít majd, ha megkérem. És ha

lesz rá ideje – tette hozzá őszintén, és büszkén felvetette a fejét. – Ha pedig nem, hát nem én

leszek az első nő, aki egyedül szül. Majd alaposan felkészülök a könyvekből, és menni fog.

Nick elgondolkodva nézte Abbyt.

– A sógorom ott volt Janet mellett, amikor Penny megszületett. Aztán meg úgy dicsekedett,

mintha ő szülte volna a gyereket. Azt mondta, élete legszebb és legnagyobb élményében volt

része. – Nick letette a csészét – Az ilyen egyszeri élményeket közösen kell átélni.

– Önzőnek tart, amiért egyedül akarok szülni? – nevetett Abby kényszeredetten. – Meg

akarom kímélni a környezetemet az esetleges jajgatástól, meg mindentől. – Abby egészen

kimelegedett. Még soha senkinek nem sikerült őt ennyire szóra bírnia, mint most Nicknek. Az

egyedülálló férfiak nemigen érdeklődnek az efféle dolgok iránt.

– Gondolja… – kezdte Nick, de aztán elhallgatott, mintha fontolgatna valamit. – Szívesen

eljárnék magával az előkészítő tanfolyamra.

Abby nem akart hinni a fülének.

– Eljönne velem? A szülési előkészítőre? Nem hinném, hogy tetszene magának.

– Tényleg érdekel. Aztán, ha majd eljön az idő, akkor… akkor talán el is kísérhetném. –

Nick elpirult. – Már úgy értem, hogy bevinném a kórházba, és szurkolnék, meg ilyesmi.

Biztosan nem jól érti a férfit, gondolta magában Abby.

– Abby, megengedné?

– Nem is tudom – felelte vonakodva. Miért akarna segédkezni egy idegen gyerekének a

születésénél?

– Gondolja meg a dolgot! Legalább azt engedje meg, hogy a tanfolyamra elkísérjem! Amíg

John haza nem jön. Biztosan örülne, hogy van valaki maga mellett. Meg Michael is nyugodt

lesz, tudom.

– Kérem, ne beszéljen a bátyámnak a gyerekről és az előkészítőről. Nem szereti az

ilyesmiket.

Nick örült, hogy ő az egyetlen, aki ott lehet majd mellette.

– Amiatt ne legyen gondja, hogy mit mondok el Michaelnek. Megértem, hogy ki akarja

hagyni ebből az részből. – Örömmel állapította meg, hogy arra nem kérte meg, ne tegyen

említést Johnnak. És az ajánlatát sem utasította vissza.

– Minden sikerülni fog, Abby, úgy lesz, ahogy mondtad – nyugtatta meg a férfi, és

kedveskedve összeborzolta a haját. Nick úgy tért át minden átmenet nélkül a tegeződésre,

hogy szinte észre sem vette.

Abby bólintott, és hálásan megszorította a férfi kezét.

– Nagyon kedves vagy, Nick, örülni fogok, ha egy szép napon majd feleséggel és

gyerekekkel foglak látni.

– Hunyd csak le a szemed nyugodtan! Olyan kimerültnek látszol.

Abby lassan megpihent a férfi karjában. Nick boldogan érezte, hogyan rugdalózik baba.

Talán sikerül elérnie, hogy mindkettőjüket a magáénak tudhassa. Nemsokára hallotta Abby

egyenletes szuszogását, aztán akarata ellenére ő is elbóbiskolt.

Kulcs fordult a bejárati ajtó zárjában. Nick rögtön fölébredt a zajra. John Winston! – cikázott

át az agyán, és az alvó Abbyre pillantott. Fejében egymást kergették a gondolatok. Nyílt az

ajtó. Ha csak egy kicsit is el tudná tolni magától Abbyt… de akkor biztosan fölriasztaná. Az

ég szerelmére! Nem tehet mást, mint hogy vár. Remélhetőleg lesz alkalma megmagyarázni a

dolgot, hiszen valójában nem történt semmi.

Nick óvatosan, hogy föl ne ébressze Abbyt, kinyújtózkodott, és hátrakémlelt. Az ajtó

becsukódott. Valaki köhögött.

– Hahó, húgocskám, merre vagy? – kiáltotta Michael Harris, és várakozva állt meg az

ajtóban.

4. Fejezet

Nick majdnem elnevette magát zavarában. Épp Michael Harrisnak kellett most fölbukkania!

Mit fog szólni, hogy itt találja késő este a húgával, aki édesdeden alszik a karjában? Na,

szedjük csak össze magunkat, vett erőt a riadtságán Nick.

– Mi az ördög… – szólalt meg Michael.

Nick azonban rögtön leintette:

– Pszt! – és felvonta a szemöldökét. – Alszik.

Michael, aki még pilóta-egyenruhában volt, lassan levette a sapkáját, és közelebb lépett a

kanapéhoz. Zakóját hátratolva csípőre tette a kezét.

– Mi folyik itt, Nick?

– Pszt! – suttogta a férfi újra, az ébredező Abbyre mutatva. – Így is eléggé meg lesz

szeppenve azért, hogy így elnyomta az álom.

Michael nagyot sóhajtott, és csodálkozva pillantott körül a szobában.

– Valahogy más itt most minden.

Abby fölébredt, és rögtön észrevette Michaelt. Gyorsan kibontakozott Nick karjából, és a

bátyjához szaladt.

Kellemetlenül érezte magát, hogy elaludt Nick karjában, és jó messzire húzódott tőle.

– Szia, Mike! – köszönt zavartan a bátyjának, aki úgy nézett rá, mint egy bősz apa, aki

rajtakapta a lányát valami illetlenségen. Te jó Isten, mit gondolhat most magában!

– Ha tudtam volna, hogy ilyen elfoglalt vagy, előbb fölhívtalak volna. Bár te adtál kulcsot,

hogy bármikor bejöhessek, ha John nem lenne itthon. Remélem, erre még emlékszel.

Egyébként John elég sokat van távol az utóbbi időben.

– Persze, hogy emlékszem. – Abby őszintén remélte, hogy Nick majd kitalál valami okosat,

mert a látottakból Michael jóra igazán nem következtethetett. – Nem számítottam arra, hogy

még ma megérkezel – mondta Abby.

– Látod, ezt elhiszem.

– Figyelj csak, Mike! – állt föl Nick. – Bármit is gondolsz magadban, az mind nem igaz.

Abby meg én csak barátok vagyunk, mi csak…

– Nem gondolok én semmit – szakította félbe Michael. – Miért is gondolnék? – De az a

szemrehányó pillantás, amit hol Nickre, hol Abbyre vetett, mindent elárult. Abbyt hirtelen

rosszullét fogta el.

– Örülök, hogy látlak, Michael – szólalt meg, de érezte, hogy a hangja hamisan cseng.

A testvére azonban csak később felelt.

– Nem értem. Kész őrület. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen jól ismeritek egymást, és

gyanútlanul egy kedélyes családi jelenet kellős közepébe csöppenek, mialatt a sógorom

valahol messze jár. Mióta vagytok ilyen jóban?

– Michael, kérlek! – Abby dideregni kezdett.

Nick átkarolta a vállát.

– Ne nehezítsd meg még jobban Abby dolgát, Mike! Van neki elég baja így is – mondta

kissé bizonytalanul.

– Köszönöm az eligazítást – dobta a sapkáját a székre a másik. – Nem is sejtettem, hogy

ennyire tudod, mire van szüksége egy asszonynak. Főleg széles vállra, ahová ráhajthatja a

fejét, nem igaz?! – Abby még sohasem látta ilyen dühösnek a bátyját.

Nick levette a kezét Abby válláról.

– Ne mondj semmi olyat, Mike, amit később maid megbánsz. Abby meg én barátok

vagyunk, és együtt vacsoráztunk. Utána még beszélgettünk egy kicsit, Abby pedig elaludt. Ez

minden.

Magyarázata azonban látszólag nem győzte meg a barátját. Abby remegett a keserűségtől.

– Nick – szólalt meg a tőle telhető legnyugodtabb hangon. – Elnézésedet kell kérnem, amiért

elaludtam. Szép kis vendéglátás, mi? És ne haragudj, kérlek, ezért a jelenetért. Mi ketten

nagyon megbízunk egymásban. Michael csak meg akar védeni engem.

Abby a testvérére mosolygott.

– Mindig is nehéz volt meggyőzni téged a vélt igazad ellenkezőjéről. Most meg épp te

üzentél Nickkel. Már el is felejtetted talán?

– Dehogy – felelte Michael, de a szeméből már egy újabb kérdést lehetett kiolvasni: – És

akkor mi van?

Abby fölsóhajtott.

– Szóval, Nick akkor tudta meg, hogy John nincs itthon és… á… – Nickre nézett. A férfi

zavartan mosolygott. Valószínűleg többé szóba sem áll vele. – Nick volt olyan kedves, és

segített egy kicsit. Ezért aztán rábeszéltem, hogy vacsorázzon nálam.

– Vagy úgy – mondta Michael továbbra is kétkedő hangon. – És mivel John nincs idehaza,

kölcsönösen vigasztaltátok egymást?

– Az ég szerelmére, Michael! – fakadt ki Abby. – Módomban sem állna az ilyesmi. A

hetedik hónapban vagyok.

Michael először Abbyre, majd Nickre nézett, aztán egy mozdulattal ráült a sapkájára, majd

zavartan szorongatta térde között.

– Bocsáss meg! Ne haragudj, Abby. Csak hát annyira meglepődtem. Képzelheted, mit

éreztem, amikor ide beléptem.

– Megértelek – bólogatott Abby megadóan, ő az oka, hogy Nick és Michael között

feszültség támadt. És még Nicknek kellett mentegetőznie. – Mindkettőnk nevében sajnálom.

Nick nem engedte, hogy elforduljon tőle.

– Mi is sajnáljuk – mondta nevetve. – Legjobb lesz, ha elfelejtjük az egészet. Most pedig

megyek, és magatokra hagylak benneteket.

– Nem – ugrott föl Michael. – Maradj csak nyugodtan. Csak beugrottam, hogy lássam, hogy

vagy. Nyilván sokkal jobban érezted magad, amíg én meg nem érkeztem. Bocsáss meg a te

rettenetes bátyádnak! – Michael lehajolt, és puszit nyomott Abby arcára, aki a testvére

nyakába ugrott.

– Persze, hogy megbocsájtok. Buta is lennék, ha nem örülnék annak, hogy így a szíveden

viseled a sorsomat. Nicket azonban még ki kell engesztelned.

– Ezúttal még megúszod szárazon, Mike – mondta Nick. A férfiak nevettek, de a köztük

lévő feszültség továbbra is ott vibrált a levegőben.

– Miért nem iszunk egy kávét? – javasolta Abby. – Vagy inkább rizsbort kérnétek? -

mosolygott rá Michaelre. – Te mesélted egyszer, hogy Nickkel ettetek valami japán

finomságot, ami mindkettőtöknek nagyon ízlett. Ezt készítettem vacsorára, ehhez kellett a

rizsbor.

– Nem, köszönöm, én nem kérek – hárította el Michael. – Már megyek is haza, és

lefekszem. – Begombolta a zakóját, és körülnézett a szobában. Pillantása a sarokba tévedt,

ahol az étkezőasztal állt. Mondani akart valamit, aztán mégsem szólt semmit.

Abby már alig várta, hogy elmenjen, mert érezte, hogy újabb kérdések következnének.

– Hosszabb időre jöttél? – kérdezte Abby.

– Péntekig maradok. Együtt ebédelünk holnap? Érted megyek az üzletbe.

– Nem, nem! – kiáltott fel Abby kerülve Nick tekintetét. – Természetesen elmehetünk

ebédelni – tette hozzá gyorsan –, de találkozzunk inkább a kikötőben, a Hirams étteremben.

Szeretnék halat enni.

– Attól még érted mehetek.

– Inkább találkozzunk az étteremnél, mondjuk egykor, jó?

Michael még vitatkozott volna Abbyvel egy ideig, de a húga karon fogta, és az ajtóhoz

vezette.

– Foglaltass asztalt, mert szép időben elég sokan szoktak ott lenni.

– Szép időben? – vonta föl Michael a szemöldökét. – Örülhetünk, ha nem havazik.

– Azért csak foglaltass asztalt, Mike – mondta Nick. Abby elkapta Nick Michaelre vetett

pillantását. – Sohasem lehet tudni. Az emberek szeretik nézni, hogyan korcsolyáznak a

sirályok.

– Igen, persze, természetesen – Michael fölvette a sapkáját, és a homlokába húzta. – Akkor

tehát egykor, a Hiramsnál.

– Pontos leszek – ígérte Abby halkan, és megvárta, amíg becsukódik az előszobaajtó.

Abby képtelen volt Nickre pillantani. Ezek után pirulás nélkül nem tud a szemébe nézni.

– Borzasztó, nem? – fordította Nick maga felé Abbyt. – Megértem, hogy annyira kiborult.

Szép kis benyomást kelthettünk így együtt. – Nick elgondolkodva nézett maga elé. – Azt

hiszem, Abby, jobb lenne, ha a bizalmadba avatnád Michaelt. Szerintem gyanút fogott.

Abby megnedvesítette a szája szélét.

– Nem hinném. Miből gondolod?

Nick vállat vont.

– Nem is tudom. Valahogy mégis az volt az érzésem, mintha hiányolt volna valamit.

Mindenesetre gondolkodj el ezen, mielőtt holnap találkoztok. Állítom, ha mindent elmondasz

neki, nem fogja elmesélni a szüleiteknek. John sem marad el olyan sokáig, nem igaz?

Abby érezte, hogy ereje elhagyja. Olyan helyzetbe került, ami csak egyre rosszabb lesz.

– Nem tudom – tért ki a válasz elől. – Eltarthat még egy ideig. De azt tényleg

meggondolom, hogy elmeséljem-e el Michaelnek az egészet. – Jóságos ég, hiszen két nap

múlva már alá is írja a válási papírokat! Johnt már szinte teljesen kitörölte az életéből.

– Hát akkor… itt lakom a szomszédban, amennyiben szükséged lenne rám.

– Köszönöm.

– Ugye fölhívsz majd, ha van valami?

– Természetesen. – Abby ugyan ezt nem gondolta komolyan, de azért örült, hogy Nick

fölajánlotta neki a segítségét.

– Hát akkor, jó éjszakát!

– Jó éjt, Nick!

A férfi még megállt az ajtóban, és visszafordult.

– Köszönöm a vacsorát!

– Én köszönöm, hogy eljöttél.

– Évek óta ez volt a legszebb estém, Abby.

A lány hitetlenkedve nézett a férfira, de nyomát sem látta a szemében a gúnynak vagy a

csipkelődésnek. Úgy látszott, komolyan gondolja a mondottakat.

– Ezt azért nehezen hiszem el.

– Márpedig ez így van. Látjuk még egymást? Akkor majd én főzök, jó?

Mit is felelhetne erre?

– Hamarosan megint együtt vacsorázunk majd.

– Majd meglátjuk. Jó éjszakát, Nick.

Nick nem tudta eldönteni, melyik irányba tegye a következő lépést.

Abby eltolta maga elől a tányért.

– Nagyon finom volt, Michael.

– Sokkal többet kellene enned!

Már megint kezdi.

– Eszem én eleget. Szülés után nem szeretnék elhízni.

A pincér épp a kávét hozta, és Michael megvárta, amíg újra elmegy.

– A tegnap este miatt…

Kezdődik, gondolta Abby, és a hajókat kezdte bámulni.

– Érdekes látvány, nem? – mondta.

– Minden bizonnyal, de te most másra akarod terelni a szót. Én viszont nem hagyom. Mi van

veled, Abby?

– Az ördögbe is, mi lenne! – tolta hátra a székét olyan erővel, hogy az nekiütközött a

mögötte ülő vendégnek. Aztán fojtott hangon még hozzátette: – Legalábbis semmi olyasmi,

amivel meg ne birkóznék egyedül is. – De rögtön meg is bánta, amit kiejtett a száján.

Michael áthajolt az asztalon:

– Mit értesz azon, hogy semmi, amivel megbirkózol egyedül is? Ha minden olyan rózsás,

akkor mi az ördöggel kell egyáltalán megbirkóznod?

Abby halkan felnyögött.

– Kiforgatod a szavaimat. Miért kell feltétlenül valami bajra gondolnod?

– Nem föltétlenül, de azért nem vagyok vak, Abby! Nem érzem valami jól magam az este

történtekért. Bocsánatot kell kémem Nicktől. De azért valami még sincs itt rendjén. Már

akkor is gyanakodtam valamire, amikor utoljára otthon találkoztunk. Nem avatnál végre a

bizalmadba?

Abbyben egyre nagyobb volt a kísértés, hogy valóban elmondjon mindent. Ivott egy kis

vizet, és megpróbált nyugalmat erőltetni magára.

– Volt néhány nehéz hetem, ennyi az egész. – Ha most megmondaná, hogy anyagi

gondokkal küzd, akkor már a többit sem bírná eltitkolni.

– Jó. Ha magadtól nem mondod el, akkor majd én kitalálom. – Michael megfogta Abby

kezét. – Hetek óta nem jártam a lakásotokban. Az este észrevettem, hogy néhány tárgy

hiányzik, az étkezősarok, a régi ingaóra. Ugyan nem emlékszem a teljes berendezésre, de az

feltűnt, hogy üres a lakás. Ezt magyarázd meg nekem.

Abby érezte, hogy a torkában ver a szíve. Michael többet vett észre, mint gondolta.

– Átrendeztem a szobát.

– Változtattál a berendezésen? – visszhangozta Michael. – Megvártad, amíg John elutazik,

aztán kidobtad a bútorok zömét. Mit szól majd ehhez, amikor visszajön?

Abby ölébe ejtette a kezét. Sosem akarta Johnt gyűlölni, de ebben a percben nem állt messze

tőle.

– Együtt változtattunk – válaszolta.

Michael egy darabig némán nézte. Hátradőlt a széken, és nem vette le a szemét Abbyről.

– Remélem, azt azért tudod, mikor jön haza? Ezt azért tudni szoktad.

Abby levetette a kabátját.

– Ezúttal viszont nem tudom. Azt az utat kell elfogadnia, amelyikre beosztják.

– Érdekes, hogy egyszeriben mennyi utat elvállal. Sohasem keltett bennem olyan

benyomást, hogy túltengene benne a munkakedv. Legalábbis, amíg az anyukája olyan

szorgalmasan küldözgette neki a pénzt. – Michael elhallgatott, s szemmel láthatóan maga is

megdöbbent azon, hogy ilyesmit mondott. – Bocsáss meg, ezt nem lett volna szabad

mondanom!

– Jó, jó – mondta Abby. Michaelnek lényegében igaza van. John elkényeztetett egyke, aki

sohasem vált felnőtté. Ez azonban már a legkevésbé sem zavarta. Fölállt, és vette a táskáját. –

Köszönöm az ebédet, nagyon finom volt, de most sietnem kell. Majd fölhívlak, jó?

– Csak holnap indulok. – Michael közben fizetett. – Elmegyünk este anyáékhoz?

Abby a bátyjára mosolygott.

– Ma este nem. De mondd meg nekik, hogy szeretettel üdvözlöm őket. Reggel beszéltem

mamával telefonon, és megígértem, hogy vasárnap náluk ebédelek. Jó utat! – Futólag nyomott

egy puszit az arcára, és már ment is. – Viszlát, Mike!

– Vigyázz magadra!

Abby gyorsan sarkon fordult, és elsietett össze kellett szednie magát, hogy ne fakadjon

sírva, mert eszébe jutott, hogy a születendő gyermeke megérzi, ha az anyja boldogtalan. Abby

a benne fejlődő kis életre gondolt és megpróbált megnyugodni. Csakis a kisbabára akart

gondolni, akit akkora örömmel várt.

A vén részeges nem zavarta ezúttal, és készülődött hazamenni. Magára vette a kabátot,

megfordította a feliratot, még egyszer végigment az előtéren, és kilépett az üzletből.

Odakint finom pelyhekben szállingózott a hó. A kocsi ablaka szinte teljesen befagyott.

Kemény tél előjele volt ez a novemberi hó.

A motor nem akart beindulni. Csak negyedszeri kísérletre sikerült. Abby kihajtott a

parkolóból, és az utat figyelte. Remélhetőleg nem lesz túl síkos. Az ablaküveg fűtőszála sem

működött valami jól. Szerencsére azért valamennyire kilátott.

Ilyen vacak időben minden normális ember otthon marad. Amikor Abby elérte a Coal Creek

Parkwayt, és elkanyarodott a nyugati irányba, nem látott egyetlen járművet sem. Az utcai

lámpák fényében látta, hogy egyre sűrűbben havazik. Mindkét oldalról tűlevelű fák

szegélyezték tömött sorban az utat, Abby pedig egyre lassabban hajtott. Érezte, ha most

megcsúszna, biztosan az árokban kötne ki.

Egy lámpánál meg kellett állnia. A motor leállt. Abby elfordította a kulcsot, és

megpillantotta a közeli benzinkutat. Az üzemanyagtöltő oszlopok ki voltak ugyan világítva,

de szolgálatban lévő benzinkutast nem látott. A második próbálkozásra beindult a motor.

Abby egy pillanatra megkönnyebbülten hunyta le a szemét, majd lassan tovább hajtott. Még

tíz kilométer – és már otthon is van. Egy kilométer után azonban a kocsija végleg

cserbenhagyta. A motor többszöri próbálkozásra sem akart beindulni. Csak üresen kattant, és

Abby tudta: lemerült az akkumulátor.

Kiszállt fölnyitotta a motorháztetőt. Várt egy negyedórát, toporgott a lábával, hogy

átmelegedjék. Csak egy autó haladt el mellette. De sem ő, sem a Pinto nem voltak jól

kivehetők ebben az időben. Így elhatározta, hogy visszamegy az útkereszteződéshez.

Mire elérte a benzinkutat, már alig érezte a lábát. Fájt minden izma. Csalódottan jött rá,

hogy a benzinkút zárva van. Talált viszont egy telefonfülkét. Marie számát tárcsázta, de a

tizenötödik hiábavaló csöngetés után letette a kagylót. Nem volt otthon a barátnője.

Abby kilépett a fülkéből. Nick biztosan idejönne. De vajon fölhívhatja-e? Abby zavarba jött.

Semmire nem vágyott jobban e pillanatban, minthogy lássa, hogy Nick feléje közelít.

Visszament tehát a fülkébe, és kikereste a számát. Bedobta az érmét, szép sorban

megnyomogatta a gombokat, és már majdnem letette a kagylót, amikor a férfi jelentkezett.

– Halló – szólt bele Nick, de mivel Abby nem válaszolt rögtön, bizalmatlanul kérdezte meg:

– Kivel beszélek?

– Abby vagyok – szólalt meg bátortalanul.

Nick habozott egy pillanatig.

– Olyan furcsa a hangod, Abby. Valami baj van?

Abby összeszedte minden bátorságát.

– Elakadtam a kocsimmal a Coal Creek Parkwaynél. Itt vagyok, a Sunset Highway

útkereszteződésnél, egy benzinkútnál. De zárva van. Már megpróbáltam…

– Rögtön indulok. Maradj ott, ahol vagy!

– Várj, Nick! Visszamegyek a kocsimhoz. Ott áll az út jobb oldalán, ahol…

– Maradj ott, ahol vagy! Csukd magadra a telefonfülke ajtaját, és el ne mozdulj onnan! –

Nick már le is tette a kagylót

A telefonfülkének ugyan nem volt ajtaja, de Abby nekitámaszkodott az üvegfalnak. Tíz perc

sem telt el, amikor egyre erősödő motorzúgást hallott. Rögtön utána már látta is, amint az

ezüstszürke BMW behajt a benzinkúthoz, és megáll a telefonfülke előtt. Nick kiugrott, és

megkerülte a kocsit. Abby meglepődött, mert egyenruhában volt.

– Szállj be! – parancsolt rá. Nick feszültnek látszott. Abby a legszívesebben a karjába vetette

volna magát.

Amikor a férfi beült mellé a vezetőüléshez, bekapcsolta a fűtést, és a havas szélvédőüvegre

nézett.

– Rád vártam – szólalt meg. – Föltétlenül látni akartalak.

Abby fölhúzta a vállát. Valami olyasmi történt köztük, aminek nem lett volna szabad

megtörténnie.

– Olyan borzasztó, Nick. Azt hiszem, igazad volt, ami az öreg Pintomot illeti.

– Nem erről van szó.

– Hát miről? – Vajon komolyan hiheti-e, hogy a férfi nem csak jó ismerősként félti őt? Abby

ránézett. A férfi arca azonban a műszerfal halvány fényénél kifürkészhetetlen maradt.

– Abba kell hagynod ezt a lehetetlen munkát! – mondta fojtott, parancsoló hangon. –

Szolgálatra hívtak be. Egy órával később már nem találtál volna otthon. Túl veszélyes egyedül

furikáznod esténként egy ilyen régi kocsival.

– Túlzás, Nick – ellenkezett Abby, és gyorsan elfordította a fejét. – Nem lett volna szabad

fölhívnom téged. Miért nem mondtad, hogy el kell menned?

A férfi takarót terített Abby lábára.

– Örülök, hogy még otthon találtál. Már mondtam, hogy úgyis megvártam volna, amíg

hazaérsz. – Az arcuk csaknem összeért. A férfi szemében fény villant, Abby érezte a leheletét,

és már azt hitte, hogy rögtön megcsókolja. – Úgy érzem, mintha mindig csak rád vártam

volna. – Gyöngéden megsimogatta Abby arcát, végigsimított a haján, majd megcsókolta a

homlokát.

– Miért vártál rám? – kérdezte halkan. Abbyt vágy kerítette hatalmába, az elfelejtett, a

megfoghatatlan, de mégis oly boldogító érzés.

Nick az utat figyelte, miközben újra megszólalt.

– Egy szívességre szeretnélek megkérni.

– Mondd, mire?

– Majd megmondom, ha hazaértünk – tért ki Nick a válasz elől. Többet aztán a házig nem

beszéltek.

Abby megállt a lakása előtt.

– Nagyon köszönöm, Nick. Nem akartam a terhedre lenni.

– Nem teher ez nekem. Hétfőre hazaérek – mondta a férfi, de a szeme nem mosolygott. –

Megleszel addig nélkülem?

Miért, miért nem, de úgy látszik, felelősséget érez iránta.

– Hát persze. Jó utat, Nick, és vigyázz magadra!

– Egy pillanat – mondta a férfi. – Nyisd csak ki, van itt még valami a számodra.

Abby csodálkozva nézett utána. Alig gyújtotta föl a lámpát, Nick már jött is, és egy hatalmas

dobozt cipelt be hozzá.

– Itt van, ezért vártalak. Részint ezért. Nem akartam itt hagyni a lépcsőházban, mert elég

nehéz. – Nick bevitte a dobozt a konyhába, és letette a konyhaasztalra.

– Ez meg mi? – kérdezte Abby, és közelebb akart lépni, de Nick megfogta a karját.

– Maradékok – magyarázta. – Mindig így járok, ha hirtelen behívnak. Ami a

hűtőszekrényben marad, megromlik, amire hazaérek. Tedd meg kérlek azt a szívességet, hogy

fölhasználod. Dobd ki, amit nem szeretsz. A hús már le volt fagyasztva, még egyszer nem

akarom lefagyasztani. Sajnos, gyakran előfordul velem, hogy többet vásárolok a kelleténél. –

Nick hirtelen távozott.

– Tehetek még valamit? – kérdezte Abby az ajtóban. Nick bement a lakásába, aztán már jött

is vissza a táskájával. Föltette a sapkáját, és benyúlt a zsebébe.

– Van egy cserép virágom, ami igyekszik túlélni a távolléteimet. – Abby elkapta a férfi

pillantását. A férfi egyre csak az ajkát nézte. – Ha nem esik nehezedre, néha meglocsolnád?

Abby úgy érezte, levegőt is alig kap.

– Jó – felelte halkan. – Más egyéb?

Nick habozott.

– Tudnál… Nagyon vigyázz magadra! – Amikor a férfi átadta Abbynek a kulcsot, az

megcsörrent a jegygyűrűjén.

– Jó utat Nick!

Nick elindult, de visszafordult, és átkarolta Abbyt. A fejét kissé oldalra hajtotta, és

megcsókolta a haját.

– Sok szerencsét! – suttogta, és egy pillanatra a szemébe nézett. – Sok szerencsét és

boldogságot mindkettőnknek. – A férfi most ismét megcsókolta őt ezúttal azonban

hosszabban, nyelvével szétnyitva Abby ajkát.

Abby sóhajtva fonta át a férfit a karjával. Sohasem volt része még ennyi odaadó

kedvességben. Nick kibontakozott az öleléséből. Komolyan, elgondolkodva nézett rá.

– Boldogok leszünk, Abby. Mindent meg fogunk tenni, hogy úgy legyen.

Még mielőtt Nick csöngethetett volna, Michael már nyitotta is az ajtót.

– Szia, Mike! – üdvözölte a barátját. – Újabban a csukott ajtókon is átlátsz?

Michael kissé idegesnek látszott. Nevetni sem nevetett.

– Mi történt? – Michael szemmel láthatólag igen feldúlt volt, és nehezen uralkodott magán.

– Beszélni akarok veled.

– Erre gondoltam. Miről van szó?

– A húgomról – tért rá Michael kertelés nélkül a lényegre.

Nick ivott egy korty italt.

– Még mindig az Abby lakásán esett találkozás jár az eszedben? Azt hittem, ezen már rég túl

vagyunk.

– Nem egészen. Lenne még néhány kérdésem. Abby semmiről sem beszél. Teljesen

bezárkózik. Ilyesmi eddig még nem fordult elő. Aggódom érte.

Nick érezte, hogy nem lesz könnyű beszélgetésük. Jól meg kell fontolnia, hogy mit

mondjon.

– Nem gondolod, hogy elefántot csinálsz az egérből? Az állapota könnyen idézhet elő efféle

változásokat. Talán azért húzódik vissza, hogy erőt gyűjtsön a nehéz napokhoz, amelyek

várnak rá.

– Szóval már megint kezded! – nyögött föl Michael. – Ne játszd meg a nőgyógyászt!

Egyébként honnan ismered ennyire a hangulatváltozásait?

Nick a poharát forgatta.

– Jaj, Michael, mire jó ez? Nem jutunk így semmire. Mondd, mire vagy kíváncsi.

– Ahogy akarod! – tette le Michael a poharát az asztalra. – Mi történt John és Abby közt? A

szüleim folyton kérdezősködnek, én meg nem tudok mit válaszolni. Szeretném tudni, hol van

John, és Abby miért nem tesz róla említést? Tegnap, azaz vasárnap, Abby náluk ebédelt, én

csak késő este értem haza, de még be sem léptem a lakásba, már csöngött a telefon, az anyám

keresett. Abby egész idő alatt egyetlen szót se szólt arról, hogy mi bántja. Amikor anyám a

keresztelőt említette, Abby teljesen elzárkózott, sőt közel állt a síráshoz. Ma délután meg

akartam várni Abbyt a munkahelye előtt. – Michael Nickhez lépett. – De már nem dolgozik

ott. Már több mint egy hónapja! Ha a szüleim tudnák, nekem is megmondanák. Itt valami

olyasmi történik, amiről nekünk nem akar beszélni. Faggatni sem akarom, attól csak még

zárkózottabb lesz. De te biztos tudsz valamit.

Nick összeszedte magát, hogy ne jöjjön ki a sodrából.

– Én ugyan ki vagyok zárva az ügyből – folytatta Michael –, de egy férfi nem szokott olyan

nő iránt érdeklődni, aki másnak a gyerekét hordozza a szíve alatt. Nem tölti az idejét annak

társaságában, és nem üldögél vele meghitten a kanapén…

Nick, még mielőtt fegyelmezhette volna magát ütésre lendítette az öklét. Állon találta

Michaelt.

– Ajjaj! – tért észhez kétségbeesve, és Michael után kapott, nehogy hanyatt essen.

Michael kitépte magát Nick kezéből, és földagadt száját tapogatta.

– Mike! – kezdte Nick, és a kezét nyújtotta felé.

– Azt hiszed, vak vagyok? Kikezdtél Abbyvel. Ezért hagyta el John. Ugye így volt?

Tönkretetted az életét, aztán, ha majd megunod, lelépsz. Jól ismerlek!

Ez már több volt a soknál. Nick ellökte magától Michaelt.

– Fogd be a szád, Michael! Amit Abby a barátságunkról mondott, az mind igaz. Alig néhány

hete beszéltem vele először. Akkor, amikor megkértél, hogy adjam át az üzenetedet. Abby

nem szeretné, ha nyugtalankodnál miatta. Épp ezért nem akarja a szüleiteket sem a gondjaival

terhelni.

– Mi történt John és Abby között? Nem mintha annyira kedvelném azt az alakot…

– Én sem tudok róla többet, mint te. Abby csak annyit mondott, hogy egyedül is boldogul.

– Nincs olyan helyzetben, hogy bármit is meg tudna oldani egyedül. Valahol máshol

dolgozik? Tudni akarom, mi történt!

– A kérdésektől még zárkózottabb lesz. A szüleiteknek ne szólj egy szót se, világos?

– Miért van akkora bizalommal hozzád, amikor még alig ismeritek egymást?

– Nyilván azért, mert kikezdtem vele. Mert erre gondolsz, ugye?

– Ó, dehogy! – temette Michael a tenyerébe az arcát. – Ne haragudj, Nick! Szeretem Abbyt.

Olyan törékeny volt mindig, és nem bírom elviselni, hogy tanácstalan vagyok!

– Idd csak ki! – nyújtotta a poharat Mike-nak. – Abby felnőtt, és egyedül akarja irányítani az

életét. Várj addig, amíg ő megkeres.

Michael fölhajtotta az italát.

– Mit gondolsz, John elhagyta őt?

Nick gondolkodott.

– Nem tartom kizártnak.

– Én sem. – Michael hátradőlt a széken, és becsukta a szemét. – Talán jobb is így. Úgy

teszek majd, ahogy mondtad, de megkérlek egy szívességre. – Nickre nézett.

– Ki vele!

– Felejtsd el, amit az előbb mondtam! Bízom benned, Nick. Vigyázz Abbyre! És szólj, ha

tényleg bajban van! Törődj vele helyettem is. Ugye megteszed?

Nick a pohara fölé hajolt.

– Ebben biztos lehetsz, Mike.

5. Fejezet

Abby Nicket figyelte.

– Biztos vagy abban, hogy el akarsz kísérni? – kérdezte. Magában arra számított, hogy Nick

csak beismeri, mennyire nincs az ínyére, hogy részt vegyen a szülés előkészítő tanfolyamon. –

Amennyiben meggondolnád magad, nem fontos ma este odamennem.

Épp egy alagúton mentek keresztül.

– Nincs már olyan sok ideje, fiatalasszony, hogy tovább halogassa ezt a tanfolyamot. Nem,

nem gondoltam meg magam. Nem felejtetted otthon a párnákat meg a könyveket?

– Ott vannak a hátsó ülésen – felelte Abby. Amióta Nick legutóbbi útjáról hazatért, nem

tudta lebeszélni, hogy elkísérje őt a tanfolyamra. A férfi az elmúlt estéket vele töltötte, és

semmiképp sem hagyta magát lebeszélni.

– Legalább nyolc előkészítőn kell részt venned, ugye? – kérdezte, és befordult a Rainier

Avenue-ra, de meg sem várta Abby válaszát. – Elég későn kezdted a tanfolyamot, igyekezned

kell, hogy időben befejezd. – Nick fölnevetett, és sebességet váltott.

Abby az ujjait morzsolgatta. Nem tudott együtt nevetni a férfival. Ha eljön az idő, úgyis

magára marad. Társ nélkül értelmetlen lett volna a tanfolyamra járnia. Nick egészen

különleges ember, de ha föl is ajánlotta a társaságát, vajon szabad-e ezt elfogadnia az Ő

helyzetében? Aligha. Abby nyugtalanul tördelte a kezét. A tanfolyamon tanultak viszont

biztosan a hasznára válnának. Helyes légzéssel ugyanis könnyebben leküzdhető a fájdalom.

– Olyan csöndes vagy – szólalt meg Nick. – Mi jár a fejedben?

– Semmi különös.

Nick rámosolygott.

– Nem akarod megmondani? Nem? Jó, akkor majd megmondom, hogy én mire gondolnék. –

Pirosra váltott előttük a lámpa. Nick megállt. – Szóval már csak hat hét van hátra az életem

legjelentősebb eseményéig. Fogalmam sincs, honnan veszitek ti, nők, ehhez a bátorságot!

Erre már Abby is elnevette magát. Nick olyan kedves hozzá.

– Nem félek, Nick. Inkább izgalmasnak találom, hogy azt a kis lényt, akit már hónapok óta

magamban hordok, végre megismerhessem. Boldog ő is, ha én az vagyok, és ha én szomorú

vagyok, ő is egészen elcsöndesedik. – Abby itt elhallgatott, és csüggedten nézett ki az

ablakon.

Nick megszorította a kezét. Abby a férfi hosszú, vékony ujjait nézte. A lámpa zöldre váltott,

és Nick egyesbe kapcsolt.

– Úgy emlegeted azt a kis embert, mintha biztos lennél abban, hogy fiú.

– Az is – felelte Abby határozottan.

– Nem hinném – ellenkezett Nick. – Lány lesz. Láttam a mozdulatait. Ilyet egy fiú nem tud.

– Megérkeztek, és megálltak a nagy épület előtt. – Itt vagyunk, késtünk két percet.

Nick kiszállt, és kivette a könyveket meg a párnákat a kocsiból. Abby kissé elfogódottan

követte a férfit. Nick a vállát átölelve vezette a nagy, kétszárnyú ajtó felé. Közben

egyfolytában beszélt, bár Abby alig fogott föl valamit. Egyszerűen csak vitték a lábai. Lépteik

visszhangzottak az épület folyosóján. Befordultak a sarkon, és Nick megállt az egyik ajtó

előtt.

– Megérkeztünk – hallotta Abby a férfi hangját.

A teremben már néhány házaspár a padlóra rakott párnákon üldögélt. Abby a nevét hallotta.

– Téged szólítanak – hajolt Nick Abbyhez. – Jelen – mondta Nick jó hangosan, és homlokát

ráncolva nézett Abbyre. – Abby Winston, jelen!

Egy alacsony, középkorú hölgy mosolygott rájuk, az üres helyekre mutatott. A férfi

lesegítette a kabátját, majd leültek a párnákra.

– Nick – mondta be a keresztnevét a szőke tanfolyamvezető hölgynek. Abby nagyot

sóhajtott. Biztosan azt hiszik, hogy a férje. Abbyt hirtelen forróság öntötte el.

– Hat hét – felelte Nick éppen. – Úgyhogy gyorsított tanfolyamot szeretnénk.

A felhangzó nevetgélés magához térítette Abbyt. Csak ült ott, mint valami idegen, és hagyta,

hogy Nick irányítsa a dolgokat egy olyan helyzetben, amiért nem felelős. A házaspárok már a

gyakorlatokat végezték. Néhány asszony ülve maradt, a többiek pedig az oldalukon feküdtek,

és a házastársuk bátorította őket.

– Abby és Nick! – hajolt le a tanfolyam vezetőnő Abbyhez. – Luise vagyok. Nyugodtan

kérdezzen, ha valami nem világos. Biztosan nem lesz nehéz behozni a többieket, ha otthon is

gyakorol.

Abby kerülte Nick tekintetét.

– Igen – mondta. – Most mit kell csinálnom?

– Feküdjön le! – mondta Luise. – Bár ülve is maradhat, de lefekve kényelmesebb. Lazítási

gyakorlatokat fogunk végezni. Elolvasta a gyakorlókönyvecskéket?

– Igen, mindketten elolvastuk – szólt közbe Nick, és megfogta a kezét. – A legkényelmesebb

talán az oldalfekvés, párnával a térd között.

Luise megveregette Abby vállát.

– Vannak férfiak, akik a feleségükkel együtt élik meg a terhességet. Próbálja meg az

oldalfekvést!

A tanfolyamvezető már tovább is ment egy másik párhoz. Abby nem mozdult, lehunyta a

szemét.

Nick bátorítóan simogatta meg a kezét.

– Feküdj csak le! – súgta oda neki. – Minden rendben van. Nyisd ki a szemed, és nézz rám!

Felejtsd el, hol vagy, és próbálj kikapcsolódni.

Abby kinyitotta a szemét, de nem bírt megmozdulni.

– Nem megy, Nick – mondta. – Nem kellett volna idejönnünk. Nem kellett volna velem

jönnöd. – Mégsem tudott kitérni a férfi pillantása elől. A mosolya olyan, de olyan jólesett!

Nick letette a másik párnát is a padlóra, és megsimogatta Abbyt.

– Lazíts, kedvesem! Feküdj csak le, az jót tesz.

A bőre égett Nick keze alatt. Abby szinte már nem is érzékelte, hol van. Hagyta, hogy Nick

oldalfekvő helyzetbe segítse. A férfi fölemelte Abby lábát, és a párnát, amelyen eddig ült, a

térde közé tette.

Ő pedig a sarkára ült, és föléje hajolt.

– Ismered ezt a gyakorlatot a könyvből.

Abby megtörülte a homlokát.

– Igen. De te honnan tudod, miről szólnak?

– Én is megvettem őket. Tudod, már a múltkor is mondtam, hogy érdekel a dolog, és

szívesen veled tartanék.

– Te megvetted a könyveket? – Abby nem akart hinni a fülének. – De miért?

Nick megsimogatta az arcát.

– Mert tudni akarom, milyen érzés ez, és mert veled akarok lenni akkor is. Most pedig

figyelj! Melyik gyakorlattal kezdjük?

Abby a férfi kezén kívül semmi mást nem érzékelt, a hangját figyelte, és álmodozott. Kezdte

hinni, hogy valóban vele akar lenni, bármily hihetetlennek is hangzik.

– Hallasz engem, Abby? Mivel kezdünk?

– Nem is tudom.

– Ó, dehogynem, összpontosíts! Lazíts! Na, gyere, mutasd meg, hogy tudsz összpontosítani.

– A férfi halkan nevetett. – És most lazíts! Az összpontosítást már ismerem. Ki kell

derítenünk, hol érintselek meg, hogy ellazulj. Biztosan enyhíteni lehet a fájdalmakat, ha

tudjuk, hogyan és mely pontokon kell a bőrt ingerelnünk ahhoz, hogy valaki ellazuljon. –

Nick fölemelte a karját, majd megrázta. – Jó, most lazíts!

– Ellazultam – lódította Abby. Belül ugyanis remegett, és egészen másképp viszonyult a

férfi közelségére, mint ahogy az ilyen helyzetben várható lenne.

– Dehogy lazultál el, Abby. A karoddal egy fát lehetne felkarózni. Csiklandós vagy?

– Hogyhogy? – nézett rá Abby fürkésző tekintettel.

– Erről is olvastam valamit a könyvben. Ugye tudod, mire gondolok?

– Sohasem fogom megbocsájtani neked, Mr. Dorset, ha most megcsiklandozol. – Abby az

alsó ajkába harapott. Nick komolyan ránézett, majd lehajolt hozzá. Gyöngéden megcsókolta a

fülét, majd a nyakát. Abby testét bizsergés járta át. Önkéntelenül is a férfi arcához simult, és

nagyon boldog volt.

A férfi megszorította a karját.

– Csiklandós vagy – suttogta Nick. – Most azt szeretném érezni, hogy nehezül el a karod.

Különben fölkutatom a legkényesebb pontjaidat, és megmutatom, milyen jól értek az

ilyesmihez. Akkor aztán teljesen ellazulsz majd. Fogadjunk!

– Nocsak! – Abby becsukta a szemét, és próbálta teljesíteni a férfi kérését. Izmai lassan

elernyedtek, meleg járta át a végtagjait.

Nick elengedte a karját, és könnyedén megemelte a térdét. Másik kezével a combját

dörzsölgette. Az első pillanatban Abby megfeszítette magát. Ránézett Nickre, és látta, hogy

gondterhelt Nick elmosolyodott.

– Engedd el magad, Abby! A szemed viszont ne csukd be! Még ki kell találnunk, mivel

köthetnénk le a figyelmedet. A könyv azt írja, nem szabad teljesen kikapcsolni, mert akkor

nem tudsz kellőképpen föl készülni a következő fájásra.

– Én… Miért csinálod ezt az egészet Nick? – Amint megkérdezte, már tudta, mit is akar

voltaképpen hallani.

Nick most éppen a lábszárát dörzsölte lassú, körkörös mozdulatokkal.

– Mert így akarom.

Abby fejében kavarogtak a szavak. Olyan egyszerűen és olyan szépen hangzott, de vajon

nem képzelődés-e az egész?

– Köszönöm, hogy segítesz. Bárcsak én is tehetnék érted valamit!

– Hiszen máris azt teszed. Most a bordaközi izmokra összpontosíts!

– Mit teszek én érted? – érdeklődött Abby. Testének minden idegszála remegett.

Nick elkomolyodott.

– Azt hogy neked köszönhetem egy csinos nő ismeretségét. Senki nem volt rám eddig ilyen

hatással, mint te.

Abby mondani akart valamit, de Nick az ajkára tette az ujját.

– És most – folytatta –, most segíts egy kicsit! Átvesszük a lazító gyakorlatokat, hogy a

vezetőnő ellenőrizhesse, jól csináljuk-e. Aztán majd otthon tovább gyakoroljuk. Lassan ideje,

hogy a különböző fájási szakaszok légzési gyakorlatait is elsajátítsd. Erről sem szabad

megfeledkezned! – figyelmeztette Nick.

Abby megerőltette magát, és követte az utasításait. Nick olyan hangon mondta, hogy majd

otthon gyakorolják, mintha a férje lenne. Olyan fölfoghatatlan volt mindez a számára,

különösen azért, mert a gondolatai mindig másfelé kalandoztak.

– Ugye már nem érzed azt a szorongást? – kérdezte Nick útban hazafelé. Ismét Abby vállára

tette a kezét, de most szorosabban vonta őt magához.

– A tanfolyam miatt? Igen, azt hiszem.

– Remek. Mondd, jó-e, hogy melletted vagyok? Az első percekben egészen zavarban voltál.

– Nem…

– Dehogynem, Abby. De ez természetes is. Remélem, a jövő héten nem fogod ilyen

kellemetlenül érezni magad.

– Biztosan nem… Már ha mindenáron velem akarsz jönni. Csak azt nem szeretném, ha a

kötelességednek éreznéd.

– Valakinek meg kell tennie, márpedig mást nem látok.

– Szóval a lelkiismereted parancsolja így. Hidd el, Nick, megbirkózom vele egyedül is. Elég

erős vagyok.

– Pontosan tudom, milyen erős vagy. Ehhez az előkészítő tanfolyamhoz azonban mégis

társra van szükséged Annak pedig semmi köze a lelkiismeretemhez, hogy én akarok az a társ

lenni. Nem érted?

Igaz, ami igaz. Nick kedves és segítőkész, ezt el kell ismernie. Neki pedig valóban szüksége

van valakire, akire számíthat. Annak meg különösen örül, hogy épp Nick az az ember.

Hirtelen kiszáradt a torka. Nem tudná elviselni, ha csak rövid ideig maradna mellette. Csak

addig, amíg szereti. Igen, ettől fél a legjobban. Nem akar beleszeretni a férfiba, hogy aztán

állandó rettegésben éljen, mikor veszíti el.

Nick begyújtotta a motort, de még nem indult el.

– Fáradt vagy?

Abby kérdő tekintettel nézett rá.

– Nem, miért?

– Ettél valamit, mielőtt elindultunk?

– Nem… vagyis igen. – Te jó ég, ha Nick megtudja, hogy nem evett semmit…

Egy másodpercre találkozott a pillantásuk, majd Nick kifarolt a parkolóból, és elindultak.

– Nem tudsz hazudni, Abby. Nem ettél egy falatot se. De én sem, úgyhogy most elmegyünk

vacsorázni.

– Most én vagyok a soros – mondta Abby vidáman. – Mit szeretnél enni?

– Ha meghívok egy nőt, akkor én fizetek. És én választom meg a helyet is. Nem tűröm az

ellenvetést.

Micsoda önző magatartás! – nevetett Abby magában. Közben pedig arra gondolt, hogy

nézhet ki kismamafarmerjában a bő tunikával meg a tornacipővel. Szerencsére Nick is

farmerban volt. Talán nem választ ki valami előkelő éttermet?

Nick keresztülhajtott Seattle ipari negyedén. Végül egy útkereszteződésnél rákanyarodtak a

Pike Streetre. Itt több hangulatos étterem volt, ahol kisebb együttesek szoktak játszani.

Miért pont most? – gondolta. Miért épp most kellett azzal a férfival találkoznia, akivel olyan

jól megértik egymást, és akkor, amikor ennek a kapcsolatnak semmiféle jövője nem lehet.

Beléptek egy félhomályos terembe. Nick egy sarokasztalhoz vezette Abbyt, ahonnan jól

láthatta a színpadot. Csak néhányan táncoltak a parányi táncparketten. Olyan nagy volt a

hangzavar, hogy a zene szinte alig hallatszott. Sűrű, kékes cigarettafüst gomolygott a

fénynyalábok között.

Abby narancslét és hűsítőt kért, és nevetni kezdett, amikor Nick is ugyanazt rendelt.

– Nekem is fontos az erőlét a nagy eseményhez. – Nick félretolta a gyertyát, és kissé

előrehajolt. – Nem árt ez a sok füst a babának? Látod, erre nem is gondoltam.

Abby érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe.

– Milyen kedves tőled! Én észre sem vettem. Azért nem hinném, hogy ez az egyszeri

alkalom megártana neki. – Nick felé nyújtotta a kezét. A terhessége ellenére Abby határozott

testi vonzalmat érzett a férfi iránt, akinek a szemében tűz égett.

Nick megszorította Abby kezét, és gondolataiba mélyedve sorra csókolgatta minden ujját.

– Kicsit magam is félek attól, amit mondani akarok.

Abby egész testében megremegett. Ha csak ránézett Nickre, ha csak a bőrén érezte az ajkát,

olyan izgalomba jött, mint még soha életében.

– Nekem nyugodtan elmondhatsz mindent – mondta Abby alig hallhatóan, szinte suttogva.

Nicknek nagyon kellett figyelnie, hogy megértse, mit mond. Abby megköszörülte a torkát. –

Miről van szó, Nick? – Magában azt kívánta, bárcsak egészen őszinte lenne hozzá a férfi,

ugyanakkor tartott is ettől. Mosolygott, hogy megpróbálja leplezni a félelmét. A néma jelek

egész sorából következtethetett arra, hogy a férfi is a legjobb úton van ahhoz, hogy

beleszeressen. Ha most vallomást tesz, mit feleljen erre?

Nick hallgatott egy pillanatig, majd fölsóhajtott.

– Nem valami világrengető dolog. Nem kellett volna ennyire túlbonyolítanom –

mosolyodott el, és megszorította Abby kezét, mielőtt elengedte volna. – Néhány napra

látogatóba jön hozzám a nővérem. Tedd egy kicsit rendbe a lakásom, mielőtt ő megérkezik.

Meg aztán azt sem tudom, hová vihetném őt szórakozni. Van valami jó ötleted?

Abby gyomra összeszorult a csalódottságtól. Ujjaival a terítőn dobolt, így próbált meg úrrá a

keserűségén.

– Szívesen megteszem, Nick. Várj csak, hadd gondolkozzam! Ez a városrész biztosan

tetszene neki. Valahányszor Seattle-re gondolok, mindig a havas csúcsokat látom. Lehet, hogy

már az első síelők is megérkeztek. Ha szép, tiszta lesz az idő, menjetek föl a sífelvonóval.

– Remek – mondta Nick, de a tekintete inkább szomorú volt. Mitől lett szomorú? – Szeretnél

vele megismerkedni, Abby? Átjössz majd látogatóba? Janet csak három napig marad.

Abby megpróbálta leküzdeni azt a kétségbeesett vágyakozást, amit Nick néhány kedves

szava ébresztett föl benne. Milyen jólesett volna hallania, hogy többet jelent, mint a nővére,

vagy bárki más a földön. De hát, be kell érnie a férfi barátságával.

– Ezer örömmel – felelte Abby gépiesen, miközben arra gondolt, mit mond majd Nick

nővére a kapcsolatukról.

A zenekar régi, ismert számokat kezdett játszani. Abby egészen elérzékenyült a kedves

dallamoktól.

A férfi gyöngéden megszorította a kezét: – Nézz rám!

Abby továbbra sem emelte föl a fejét.

– Ez a zene a szívemet-lelkemet betölti. – A férfi nem sejtheti, mennyire hatással van rá a

közelsége.

– Nekem pedig te töltöd be a szívemet-lelkemet – suttogta Nick. – Nem akarom, hogy véget

érjen ez az este, Abby. Én… ó, Abby, én úgy szeretnélek hazavinni, és örökre a karjaimban

tartani!

Abbyt hirtelen forróság öntötte el. A férfi nyilván nincs tisztában azzal, mit beszél.

– Hamar megbánnád, Nick. Ekkora súlyt a karodban tartani! De igazán kedves vagy.

Nick elengedte a kezét.

– Egy szép nap majd megérted. Hiába nem hiszed, tudnod kell azt, hogy szép vagy.

Abby úgy érezte, alig kap levegőt.

– Jobb lesz, ha indulunk. Egyeseknek több, szépítő alvásra van szükségük, mint a

többieknek.

Nick fölsóhajtott majd ragyogó mosollyal fordult a nő felé.

– Mennyire lehangolsz! Eddig minden nőtől azt hallottam, hogy ellenállhatatlan vagyok.

– Pontosan tudod, mire értettem. Arra, hogy nekem van szükségem a szépítő alvásra –

mosolygott Abby. – A te ragyogó külsődet senki sem vitatja. Meg vagyok győződve, hogy

olyan sikered van a nőknél, mint Michaelnek. Ha hinni lehet a történeteinek, mindenhol

összetört szíveket hagyott maga után.

Kézen fogva léptek ki az utcára.

– Szeretnélek megcsókolni.

Abby úgy érezte, hogy kiszárad a torka. Fölpillantott Nickre.

– De ne úgy, mint a legutóbb! Érted?

Abby a fejét csóválta, és attól félt, hogy a férfi észreveszi, milyen érzelmeket vált ki a

csókjával.

– Miért? John miatt? Olyan nagydolog az, ha megcsókoljuk azt, akiről gondoskodunk?

Hiszen te is erre vágysz.

Abby egész testével hozzásimult. Nick lassan lehajolt hozzá, ajkát az ajkára tapasztotta,

nyelvét a nyelvéhez érintette. Abby az első pillanatban végtelen nyugalmat érzett, de aztán

olyan bensőségesen viszonozta a csókját, hogy mindketten beleremegtek. Nick erősebben

szorította magához. Haját simogatta. Abby halkan felnyögött. Nick hirtelen elengedte, majd a

mellére vonta a fejét.

Abby is megölelte a férfit, és most már tudta azt, hogy mindig számíthat rá, többről azonban

nem lehet szó kettőjük között.

6. Fejezet

– Olyan hallgatag vagy, Janet.

– Te is. Az utóbbi tíz percben egy árva szót sem szóltál.

– Észre sem vettem. Ne haragudj.

– Ideges vagy?

A férfi nevetve állt föl.

– De jó megfigyelő vagy!

– Híres vagyok a megérzéseimről.

– Ó, Janet, olyan boldog vagyok, hogy itt vagy, még ha csak pár napra is! – Nick ránézett a

nővérére. Janet mindig kipihentnek és egészségesnek látszott. – Jól aludtál? Elég kényelmes

volt az ágy?

– Persze, de miért kellett átadnod a szobádat? Elalhattam volna a másik szobában vagy akár

a kanapén is.

– Szó sem lehet róla! Hogy vannak az otthoniak?

Janet karba tette a kezét.

– Ezt már egyszer kérdezted. Nem emlékszel? Mindenki jól van. Jóságos ég, Nick, ülj már

le! Úgy viselkedsz, mint egy bősz oroszlán. Már elmondtad, hogy ez a te Abbyd férjes

asszony. Nem rémítettél vele halálra. Bár kissé aggódom a sorsotok miatt, de azért nem olyan

rettenetes a dolog. Szóval nyugodtan fölhagyhatsz ezzel az ide-oda rohangálásoddal!

Az ördögbe is, gondolta Nick, csak éppen azt nem tudja Janet, hogy Abby terhes. Bár

hamarosan meg fogja tudni.

– Nem az én Abbym, sajnos. És nem is rohangálok ide-oda – mondta Nick védekezőleg, de

tudta, jobban tenné, ha inkább fölkészítené a nővérét.

– Csak jelképesen értettem.

– Nézd, Janet – kezdett óvatosan az ismertetéshez –, ne mondj semmi olyat, úgy értem,

vigyázz majd, mit mondasz Abby előtt. Bár eléggé ismerjük egymást, azért…

– Mégis, mit gondolsz? Nem fogok a bigámiáért járó büntetéssel előhozakodni. Semmi okod

kétségbe esni.

Nincs rosszabb dolog, mint kerülgetni a forró kását, gondolta magában Nick. De mi az

ördögöt csináljon, ha egyszer Janet is ugyanazokra a következtetésekre jut, mint Michael

Harris? Nick hátat fordított Janetnek, és a falat nézte.

– Fogalma sincs, mit érzek iránta – kezdte magyarázni. – Még nem vallottam be neki. – A

háta mögött mocorgást hallott. – Megértesz, Janet?

– Persze – mondta halkan a nővére. – Ó, te tökfej! Sohasem voltál képes kimutatni az

érzelmeidet.

Nick a hűvös falnak nyomta a homlokát.

– Igen, talán erről van szó.

– Nem mondtad meg, hogy mit jelent a számodra?

– Nem, tulajdonképpen nem. De Janet… – fordult Nick a nővére felé. – De jobb is lenne, ha

még nem tudná meg. Te magad mondtad, hogy inkább várjam ki, amíg tisztázza magában az

érzelmeit. Abby nagyon érzékeny.

Csöngettek. Nick megdermedt. Ez Abby lesz. Nem kellett volna áthívnia. Nem volt valami

jó ötlet, legalábbis addig nem, amíg így állnak a dolgok.

– Nick! – súgta oda Janet. – Bízz bennem!

A férfi bólintott.

– Na, mi lesz? – Újra csöngettek.

Nicknek egészen máshol járt az esze.

– Hogyhogy mi lesz?

– Engedd már be, Nick! – állt föl Janet, és az ajtóra nézett.

– Máris. – Nick nagyon kellemetlenül érezte magát. Az ajtóhoz sietett, és szélesre tárta.

Belekarolt Abbybe, és bevezette az előszobába. – Ő Janet, Janet Ross, a nővérem, ő pedig

Abby Winston.

Nick Janet tekintetét kereste, de a nővére Abbyt nézte. Látta, amint csodálkozva méri végig,

mielőtt mosolyogva, üdvözlésre nyújtott kézzel elindulna feléje.

– Tehát te vagy Abby – állapította meg Janet hangosan. – Nick mindent elmesélt.

Nick elsápadt. Hát ez aztán nagyszerű, Janet, gondolta magában. Én vagyok az oka.

– Gyere beljebb, Abby! – mondta Nick. – Éppen azt tervezgetjük, mit is nézzünk meg

Janettel. Szerinte Seattle unalmas, ezt pedig csak nem hagyhatjuk annyiban.

Abby Janet szemébe nézett, és megállapította, hogy ugyanolyan meleg fényű, mint a Nické.

A testvérek nagyon hasonlítottak egymásra. Abby rögtön megkedvelte Janet Rosst, bár

figyelmét nem kerülte el, hogy Janet megdöbbent, amikor észrevette, hogy terhes. Ezek

szerint Nick mégsem mondott el neki mindent.

– Szia, Janet. Akkor is rád ismertem volna, ha Nick nincs itt. – Abby nem tudta hová tenni a

kezét, ezért inkább belépett. – Ikrek vagytok?

– Tizennégy hónappal fiatalabb nálam. Hangoztatta is eleget – nevetett Janet sokatmondó

pillantást vetve Nickre. – Iszunk egy kávét? – hívta a nappaliba őket.

Abby a legszívesebben megsimogatta volna Nicket, hogy egy kicsit fölengedjen a

szorongása. Szemmel láthatólag nagyon zavarban volt Abby terhessége miatt. Nem kellett

volna idejönnie.

Janet kitöltötte a kávét.

– Sajnálom, Janet – mondta Abby, és a mosoly eltűnt az arcáról. – Köszönöm a

kedvességetek, sajnos, nem maradhatok – folytatta, miközben érezte, hogy Nick figyeli, de a

tekintetét mégis Janetre szegezte.

– Tényleg nem? Nick azt mondta, velünk töltöd az egész napot. – Abby visszakozni próbált.

– Megváltozott a munkarendem. Szívesen maradnék, de lehetetlen. – Jobb lesz így, ha nem

feszélyezi továbbra is a férfit, gondolta.

– Sajnálom, ha fölborítottam a tervetek.

Nick elcsodálkozott.

– Valóban? Ez igazán kedves tőled. De valahogy előbb kellett volna erre gondolnod!

Abby nyelt egyet. Észrevette, hogy Janet még mindig mozdulatlanul áll az asztal mellett.

Vajon mi járhat a fejében?

– Nem akartam bonyolulttá tenni az életedet. – Abby elfordította az arcát. Minden egyes

szóval csak fájdalmat okoztak egymásnak.

– Nem gondolod, hogy ideje volna abbahagynod ezt a munkát? Tudod, hogy aggódom érted.

Vagy ez neked nem számít?

– Nick – szakította félbe Janet a bátyját. – Nem gondolod, hogy ez a beszélgetés csak

kettőtökre tartozik?

Nick, mintha nem is hallotta volna Janet szavait, szorosan Abby elé állt.

– Michael tudja, hogy nincs minden rendben körülötted. Miután a múltkor… miután itt volt,

néhányszor még kérdezősködött rólad. És rájött…

Nick itt elhallgatott, szeme elsötétült a haragtól. A válla fölött egy pillantást vetett Janetre,

majd ismét Abbyre nézett.

– Jaj, ne! Ne haragudj, kérlek! Nincs jogom így beszélni veled.

Abby megdöbbent.

– Jól van – érintette meg a férfit, de Nick nem akarta őt elengedni. Vajon mi az, amiről

Michael tud? Megtudta volna, hogy mosodában dolgozik? És talán már el is mesélte a

szüleiknek? – Eressz már el, Nick! – suttogta Abby. Most megint ugyanolyan helyzetbe

került, mint amikor Michael együtt találta őket.

– Tényleg dolgoznod kell? – lazított az ölelésén Nick, és lassan elengedte Abbyt. Könyörgés

volt a tekintetében.

– Nick – szólt közbe Janet. – Ha Abbynek valóban dolgoznia kell, akkor azon mi úgysem

változtathatunk. – Janet rámosolygott Abbyre. – Remélem, kislány lesz. A fiúk annyira

önfejűek.

Abby Janethez fordult.

– Ebben igazad van. De az az érzésem, hogy fiú lesz. Nick ugyan az ellenkezőjét állítja,

mivel látta a baba mozgását, és… – Abby hirtelen elhallgatott. Kiverte a verejték, még a keze

is nyirkos lett. Amit most mondott, azzal csak tovább rontott a helyzeten. El kell búcsúznia.

– Nekünk kislányunk van – lépett közelebb Janet. – Penny. Nick nyilván már mondta, hogy

én mindig csak róla beszélek – mondta boldogan nevetve. Egyszeriben szertefoszlott a köztük

lévő feszültség. – Tudom, most sietsz, és nem akarlak feltartani azzal, hogy a képeket

mutogatom, de remélem, mielőtt hazautaznék, még lesz rá alkalmunk. Például holnap,

amennyiben meg tudok szabadulni Nicktől egy órácskára. Nincs is annál jobb, mint amikor

két anya a gyermekeiről beszélget.

Abby a legszívesebben magához ölelte volna Janetet.

– Ragyogó ötlet. Boldogan. Átjön hozzám ebédre?

Nick nem figyelt rájuk.

– Megint síkosak az utak, Abby – mondta. – Vezess, kérlek, óvatosan!

– Jó, óvatos leszek. – A lépcsőházból még visszaintett Janetnek: – Akkor a holnapi

viszontlátásra! Bármikor jöhetsz, várlak! – Aztán Nickhez fordult, és hozzátette: – Vidd el a

nővéred Seattle belvárosába. Menjetek át komppal az Elliot Bay-n. Ja, igen, és mit gondolsz,

Nick, felhívjam Michaelt?

Nick lehangoltan csóválta a fejét.

– Ne haragudj, nem így értettem. Rájött ugyan, hogy már nem dolgozol az üzletben, de aztán

másra tereltem a szót. Egyet se aggódj emiatt!

Ami következett, attól Abby szinte teljesen ellágyult. Janet visszament a lakásba, és

magukra hagyta őket a lépcsőházban. Nick két kezébe fogta Abby arcát, és szenvedélyesen

megcsókolta. Abby pedig olyan természetesen viszonozta a csókot, hogy alig kaptak levegőt,

amikor végre szétváltak.

– Annyi mindent kellene megbeszélnünk, Abby. Ha semmiképp sem akarod otthagyni a

munkádat, a hétfői napot akkor is szánd rám! Bizonyos dolgokat sürgősen meg kell

beszélnünk.

– Nem is tudom…

– Hétfőn, Abby. Ígérd meg!

Abby kinyitotta a lakása ajtaját. A fejében egymást kergették a gondolatok.

– Nem válaszolsz, Abby?

– De, Nick. Akkor tehát hétfőn reggel – ígérte meg halkan.

Az étteremben meleg volt, kevesen tartózkodtak, mert ilyenkorra már a síelők útnak

indultak. Csak két férfi volt még Nicken és Abbyn kívül a helyiségben. Abby egy olyan

asztalt választott, ahonnan jól láthatták a Cascade Mountains csúcsait. Letették a kabátokat,

forró csokoládét rendeltek. Nick Abbyvel szemközt ült le.

– Janet azt mondta, hogy nagyon jól érezte magát veled – mondta. – Bár azt nem részletezte,

miről folyt a beszélgetés.

Abby a csokoládét kortyolgatta.

– Nagyon jól megértjük egymást. Sok közös vonást fedeztünk föl egymásban.

Megkedveltem Janetet. Kár, hogy nem maradhatott tovább. – Abby Nickre nézett. – Penny

olyan a fényképeken, mint egy játékbaba. Hasonlít rátok.

Nick nevetett. Annyi mindent mondtak már rólam, de hogy játékbaba volnék, azt még soha.

Abby rámosolygott.

– Tudod jól, hogy nem így értettem. Bár Janet szemében te az emberiség gyöngyszeme

vagy.

– Ezt meg hogy érted? – Nick közben elmerült a látványban.

– Úgy, hogy Janet odavan érted. Elmondta, milyen jól tanultál, hogy kitűnő eredménnyel

végezted az egyetemet, és pilótaként is ragyogó pályát futottál be. A lényeg azonban az, hogy

nagyon rendes ember vagy.

– Mármint Janet szerint.

Abby elkapta a férfi pillantását, és rögtön hozzátette:

– Meg szerintem is. Te vagy a világon a legkedvesebb férfi, akit valaha is ismertem –

csúszott ki hirtelen a száján. Nick a kezébe vette a csészét.

– Köszönöm, rajongókra mindenkinek szüksége van – mondta nevetve. Nick, ellentétben

előzetes bejelentésével, meg sem kísérelt komolyabb témába kezdeni. A hirtelen beállott

csöndben azonban Abby egyszerre úgy érezte, sok minden múlhat azon, amit most mondani

fog.

– Bízol bennem, Abby?

– Igen.

– Hát ezen nem gondolkodtál valami sokáig. Ennyire biztos vagy magadban?

– Ennyire biztos. Miért kérded?

Nick, állát a tenyerébe támasztva, az asztalra könyökölt.

– Mert én azt szeretném, ha mi nagyon jó barátok lennénk.

A férfi hangjában bujkáló feszültség zavarba hozta Abbyt.

– Nem hinném, hogy valaha is lett volna nálad jobb barátom, Nick.

– Mégsem érzel magadban elég erőt ahhoz, hogy őszinte légy hozzám.

Abby sejtette, mi következik.

– Őszinte vagyok.

– Nekem viszont más az érzésem. Talán nem is az őszinteség a megfelelő szó. Inkább

nyíltságot mondanék. Az az érzésem, hogy az életed legfontosabb kérdéseiről nem beszélsz

elég nyíltan. Igaz ugyan, hogy nincs is jogom elvárni tőled, de mégis…

– Van hozzá jogod. Csak nekem nincs jogom ahhoz, hogy téged az én ügyeimmel

terheljelek.

Nick Abby felé fordult.

– Bármire megkérhetsz, de miért nem akarod elmondani, mi bánt?

– Nem is tudom, hol kezdjem. És azt sem tudom, mit mondhatnék el neked – felelte Abby

halkan.

Nick odahajolt hozzá, és megcsókolta. – Csak kezdd el valahol.

Abby önkéntelenül odasimult a férfihoz. Maga is megijedt, mennyire vágyódik erre az erős

férfira. Végzetes hibát követett el. Beleszeretett Nick Dorsetbe.

Abby Nickre nézett, ajka kissé szétnyílt, de aztán összeszedte magát.

– Sokat gondolkodtam az utóbbi időben – vágott bele végül. – Egy barátnőm mondott

valamit néhány hete, ami nagyon elgondolkodtatott. A gyerekekről beszélgettünk, meg arról,

hogy mire is van szükségük. Tudod, itt nem csak az anyagiakról van szó… – Abby lehajtotta

a fejét.

Nick észrevette, hogy Abby retteg valamitől.

– A gyerekeknek szeretetre van a legnagyobb szükségük – mondta a férfi nyugodtan. – Mint

mindannyiunknak. Nem hinném, hogy a barátnőd bármi olyasmit mondott volna, amit te

magadtól ne tudnál.

– Nem, Nick, nem így értettem. Valami másról van szó.

– Jó, jó – mondta Nick óvatosan. – Mondd csak el nyugodtan!

– Mit gondolsz, nagy hibát követ el az, aki örökbe adja a gyerekét? – Nick döbbenten meredt

Abbyre, aki már el is húzta a kezét, fölállt, és öltözködni kezdett.

– Abby – súgta Nick. A teremben már többen ültek. – Mit mondtál az előbb?

– Semmit – bújt bele Abby a kabátjába.

Nick is fölállt, és a dzsekije után nyúlt.

– Nem fontos velem jönnöd – mondta Abby. – Maradj csak, és élvezd a kilátást! Holnap újra

el kell menned, úgyhogy használd csak ki nyugodtan az utolsó szabad napodat!

Nick nem hitt a fülének.

– Most meg hova indultál?

– Haza. Fáradt vagyok.

– Haza? – Hideg fuvallat csapta meg az arcát, amikor a helyiségből a széles teraszra lépett. –

Hogy jutnál haza, ha nem mennék veled? – Nick a karjánál fogva maga felé fordította Abbyt.

– Miért futsz el előlem? Mik nem jutnak az eszedbe?! A gyerek örökbeadása…?!

A szél belekapott fürtjeibe, és a szeme könnybe lábadt.

– Nem akarok erről beszélni. – Abby keresztülvágott a teraszon. – Nem lett volna szabad

szóba hoznom. – Nick körül forgott a világ. Egy pillanatra becsukta a szemét.

– Azonnal állj meg, Abby!

– Eressz el, Nick! Nem kell értem felelősséget érezned.

Nick a könyökénél fogva visszahúzta.

– Te csak ne írd elő nekem, mit érezzek! – felelte nyersen.

Abby lehajtott fejjel sírt. Nick szorosan elé állt.

– Nézz rám, és mondj el mindent, amit akartál! – Fájt neki, hogy sírni látja Abbyt, de addig

nem vigasztalhatja meg, amíg maga sem tudja, hogy valójában, mi bántja.

– Tegnap este fölhívott Marie, a barátnőm. – Abby hüppögött, és a szája elé tartotta a sálját.

– Megkérdezte, hogy gondolkodtam-e már a javaslatán.

– Azon, hogy mi kell egy gyereknek?

– Igen, Marie véleménye, hogy a munka mellett igen nehéz fölnevelni egy gyereket.

Nick torkát keserűség szorongatta. Abby sírt. A férfi várt, érezte, hogy ez még nem minden.

Abby az orrát törölgette.

– Ha az ember minden idejét azzal tölti, hogy a gyereket viszi-hozza a bölcsődébe,

miközben még dolgozni is eljár, annyira kifárad, hogy igazán nem jelent élményt a számára a

gyereknevelés. A gyerek pedig észreveszi, ha nem vagyunk igazán jó szülei, és nem tudunk

megadni neki mindent. Én nem akarom, hogy a gyerekem boldogtalan legyen!

Nick érezte, hogy dühbe gurul.

– Szóval a barátnődnek az a véleménye, hogy te olyan anya vagy, aki nem tudja felnevelni a

gyerekét.

– Nem! Ő csak azt akarja, hogy gondolkodjam a jövőmön, nem lenne-e jobb, ha…

hogyha… ó, Nick!

– Hogyha? – Nick könyörtelen maradt. Ha most enged neki, azt talán mindketten

megbánnák. – Hogyha mi lenne?

Abby fölemelte a fejét, és letörölte a könnyeit.

– Nem is tudom, miért kezdtem el ezt az egészet. Csak azon gondolkodtam, nem lenne-e

mégis jobb, ha örökbe adnám a gyereket. – Küszködött magával.

– Hagyd ezt abba! – Nicknek zúgott a feje. – Az ördögbe is, hogy mondhatsz ilyeneket! – A

férfi kezébe vette Abby arcát. – Föl sem tudom fogni, hogy is gondolhattál ilyesmire. Hiszen

úgy örülsz a gyerekednek, és a legfontosabbat, amit csak ember kívánhat, meg tudod neki

adni: a szeretetet.

– Az örökbe fogadó szülők is szeretik a gyerekeket – védekezett Abby erőtlenül.

– Soha többé nem lehetsz boldog, Abby, ha odaadod másnak a gyerekedet! És mit szólna a

családod? – Nick lehunyta a szemét és azt kívánta, végre Johnról is beszélne már. Hiszen

Abby is tudhatná, mindjárt megkérdezi, vajon mit szól ehhez John? Nick fölemelte az állát, és

megsimogatta az arcát. – Van még valami, amit elhallgatsz előlem?

– Nick – felelte Abby halkan. – Szoríts magadhoz!

Nick habozott. Érezte, hogy maga is a könnyeivel küszködik.

– Abby, kedvesem, én… – én szeretlek, gondolta magában hevesen. De ezt még nem szabad

kimondania. Abby még nem volt fölkészülve egy új kapcsolatra. – Jól van, drágám. Minden

rendben lesz. – Megölelte Abbyt, szorosan magához vonta és lágyan ringatta, amíg el nem

csitult a hüppögése.

– Minden másképp van, mint ahogy gondolod, Nick. Nekem kell ezzel megbirkóznom, és

nekem kell döntenem mindenről.

Nick hirtelen úgy érezte, hogy a lélegzete is elakad.

– Hogy érted ezt?

Abby fölsóhajtott, és Nickre borult.

– Én elváltam, Nick. John még szeptemberben beadta a válópert, néhány hete pedig én is

aláírtam a papírokat. Pontot tettünk az ügy végére.

Nick összeszorította a fogát, nehogy fölkiáltson örömében. Kimondta hát végre, amire már

oly régen várt! A hír még legszebb reményeit is fölülmúlta. John Winston tehát már nem

Abby férje!

– John nem akart gyereket. Már régóta nem éltünk jól egymással, de a terhességem aztán

végleg mindent eldöntött köztünk. – Abby Nickre nézett. – John nem rossz ember. Nem

akarom, hogy azt hidd, őt okolom mindenért. Most azonban, hogy eltűnt az életemből, jó

ideig eltarthat még, amíg anyagilag újra lábra állok. De előbb-utóbb sikerülni fog. Jó

szakember vagyok, de most meg kellett szakítanom a munkám, mert nem bírok már föl-alá

szaladgálni a létrán.

– Ezt megértem – hallotta Nick a saját hangját. Kénytelen volt visszafogni magát, pedig a

legszívesebben helyben megkérte volna Abby kezét. De ez most nem volt épp a

legmegfelelőbb alkalom.

Nick hirtelen enyhe rúgást érzett a hasán. Kezét még mindig Abby vállán tartva kissé

hátralépett és lenézett.

– No de ilyet! – nevetett Abby kissé bizonytalanul. – A baba hallott mindent. Biztosan ő is

fázik. – Abby, ajkát összeszorítva, kissé oldalra hajtotta a fejét. – Nem tudom örökbe adni,

Nick. Ahhoz túl önző vagyok.

– Nem vagy önző, drágám, csupán anya vagy, egészséges anyai ösztönökkel. Gyere,

menjünk haza! Mindhármunknak föl kell melegednünk, azt hiszem, nálad kellemes meleg

lehet – karolta át mosolyogva.

Abby odasimult a férfihoz. Nick azt mondta, „drágám”, meg azt, hogy „kedvesem”.

Egyébként is úgy viselkedett egész délelőtt, mint aki szerelmes.

– Ahogy hazaérünk, rögtön le kell pihenned – szólt a férfi. – Biztosan fárasztó volt ez a

kirándulás. Jártál mostanában az orvosnál?

– Igen, a múlt pénteken. Azt mondta, minden rendben van – számolt be Abby. Nick úgy

beszél, mint egy aggódó… férj. Jóságos ég, már kezdem összezavarni az álmaim a valósággal,

gondolta magában Abby. Nem szabad túl sokat elvárnom. Ehhez nincs jogom.

7. Fejezet

Abby fölhúzott térddel várta, hogy megszűnjenek a fájások. Most nem voltak olyan erős

fájdalmai, mint az előbb. Mélyet lélegzett, és az órára nézett. Csaknem egy óra telt el az előző

fájás óta. Pedig egész délután már húsz perces időközökben jöttek.

Vajon a harminchetedik vagy a harmincnyolcadik hétben van? – gondolkodott el. Amikor a

fájdalom alábbhagyott, fázni kezdett. Nem, ez még csak a harminchatodik hét. Hát persze,

most van a harminchatodik hétben. Ezek minden bizonnyal az álfájások lehetnek. Vajon ezek

hosszabbak vagy rövidebbek, mint az igaziak? Abby már nem emlékezett pontosan. Az utolsó

még egy perces sem volt. Szerencsére!

Kiverte a veríték. Fáradt volt. Ha ezek most valódi fájások, nem lenne elég ereje az egészet

végigcsinálni. Éjjel két órakor ébresztette föl az első fájás. Utána még el tudott aludni.

Valahányszor aztán újra jöttek a fájások, Abby egyre inkább kétségbe esett. Szomjas lett.

Egyik pohár vizet a másik után itta, és sűrűn szaladgált a fürdőszobába.

Abby kibújt a takaró alól, és nehézkesen az ágy szélére csúszott. Pillantása újra az

ébresztőórára esett. Délután négy óra volt, és odakint már ismét sötétedett. Megint ki kellett

mennie. Idegesség és határozatlanság lett úrrá rajta. Néhány órával ezelőtt már egyszer hívni

akarta az orvosát, de aztán mégis meggondolta magát. Most viszont már késő, hogy valakitől

is tanácsot kérjen. Legföljebb a kórházat hívhatná föl.

Ennem kellene valamit, gondolta Abby. Ivott egy kis vizet, és megmosta az arcát. Maga sem

tudta, miért, de meg is fésülködött, sőt a száját is kirúzsozta. Utána rögtön jobban érezte

magát, és leült a kád szélére, hogy erőt gyűjtsön.

Nick aznap kora reggel jött haza. Hallotta a lépteit a folyosón. Meg is állt Abby lakása előtt

egy pillanatra. Biztosan azt hitte, hogy dolgozik. Abby a kocsiját egy félreeső helyen hagyta,

Nick biztosan nem vette észre. Könnybe lábadt a szeme. Mennyire szeretné, ha a férfi itt

lenne! Nem kérheti meg azonban, hogy átjöjjön hozzá, különösen akkor, ha ezek tényleg

valódi fájások volnának. Nick ragaszkodna ahhoz, hogy bevigye a kórházba. Azt pedig

semmiképp sem engedhetné.

Abby azt is olvasta valahol, hogy egy meleg fürdő ilyenkor csodára képes. El is határozta,

hogy vizet ereszt a fürdőkádba, és kikészíti addig a tiszta holmiját. Utána felöltözik, hátha

mégis… Ezek bizony valódi fájások, még, ha egy kicsit koraiak is. Abby nem akart a

későbbiekben szemrehányást tenni magának, úgyhogy jobbnak látta, ha idejében előkészíti a

holmiját.

A fürdő tényleg jót tett. Még az egymást követő fájások is elviselhetőbbek voltak a meleg

vízben. Újult erővel fogott a szükséges holmik összecsomagolásához.

Közben a fájások egyre rendszeresebbekké váltak. Inkább a hátában érezte a fájásokat, mint

a hasában. Még volt elég ideje, mégis jobbnak látta, ha előbb értesíti a kórházat. De mielőtt

telefonálhatott volna, megint ki kellett mennie. Újra rátörtek a fájások, ezúttal azonban sokkal

erőteljesebben. Megpróbált összpontosítani, az ujjait mozgatni, mint a lazító gyakorlatoknál,

mély levegőt vett, majd lassan kilélegezte. Utána azonban rosszul lett. Csak nyugalom, és

gondolkodjunk, nyugtatta meg magát. A következő belégzésnél alig bírta benntartani a

levegőt, de aztán mégis úrrá lett önmagán, és lassan, a száján keresztül fújta ki.

Ez az összpontosítás viszont már teljesen kimerítette. A fürdőszoba felé menet kétszer is

meg kellett állnia, hogy a következő fájásoknál is levegőhöz jusson.

– Fáj! – mondta hangosan, de rögtön a szájára is tapasztotta a tenyerét. Ha már most úrrá

lesz az önsajnálat, akkor mi lesz majd a továbbiakban!

A következő fájás után visszament a hálóba, és fölhívta a kórházat. A szülésznő biztató

hangja megnyugtatta Abbyt.

– Öt perces időközökben. Körülbelül másfél percesek – felelte Abby a szülésznőnek, amikor

az a fájások gyakoriságáról és időtartamáról érdeklődött. – Nem tudom – mondta, amikor a

szülésznő azt kérdezte tőle, hogy megrepedt-e a magzatburok. Az utasítás tömör volt:

– Azonnal jöjjön be, Mrs. Winston. Várjuk!

Abby letette a kagylót, bement a nappaliba, és felvette a kabátját. A kocsi kulcs ott volt a

konyhaasztalon.

Habozva megállt az étkezősarok mellett, a pillantása a fali telefonra esett. Mihez kezdjen, ha

olyan erős fájások jönnek rá, hogy nem tud majd tovább vezetni? Még balesetet okozna. Abby

összeszedte magát, és csípőre tette a kezét. Bírni fogja!

– Jaj, ne! – nyögött föl Abby a falnak támaszkodva. Ez a fájás a hátán nyilallt végig, egészen

a hasáig. Abby ösztönösen a hasára tette a kezét, érezte, ahogy megfeszül, előredudorodik,

majd lassan ismét elernyed. Milyen ostoba vagyok! Nem, nem tudok most vezetni.

Abby lihegni kezdett. Már nem volt ura önmagának. Megköszörülte a torkát, fölvette a

kagylót, és föltárcsázta Nicket.

– Hol voltál? – A férfi szinte kiabált a kagylóba. – Már órák óta a kocsidat figyelem. Itt

állok kabátban, és épp indultam hozzád. Hogy nem vettelek észre, amikor bementél?

Fejezd már be, gondolta Abby a szemét lehunyva.

– Abby?

– Szükségem van rád.

– Csak nyugodtan lélegezni. Ez a fontos. Ahogy a könyv is írja. Az ég szerelmére, szólalj

már meg, Abby!

– Bevinnél a kórházba, Nick? Mindössze ennyit kérnék… – suttogta Abby.

– Jóságos ég, szóval eljött az idő! Nyisd ki az ajtót! – Nick már le is csapta a kagylót.

Abby már akkor hallotta a kopogtatást az ajtón, még mielőtt kiért volna az előszobába.

Lassan vonszolta magát a fal mentén. Hallotta, hogy a nevét kiáltják. Nick volt az, most már

dörömbölt az ajtón. Meg kellett állnia, egy pillanatig azt hitte, összeroskad, de aztán jobban

lett, és tovább vánszorgott.

Eltolta a reteszt, majd a falnak dőlt. A következő fájás csaknem levette a lábáról. Nem, ezt

nem lehet kibírni!

– Te jóságos ég! Mióta tart már?

Abby nem felelt. Nick segített leülni. Letérdelt mellé, és fölemelte Abby állát.

– Nézz rám, és ne félj! – mondta hangosan. – Nyisd ki a szemed! Nézz rám!

– Jó – suttogta Abby, és sírva fakadt. Reménytelen, gondolta. Teljesen kifáradtam. Úgysem

fogom kibírni. – Nem bírom – mondta Nicknek. – Már semmit sem akarok.

– Tudom – felelte Nick. – Mégis ki fogjuk bírni, szívem, összecsomagoltad a holmidat? –

Abby bólintott, Nick pedig kisimított néhány tincset a homlokából. – Hol a táskád?

– A hálószobában.

Nick pillanatokon belül már jött is vissza, és ismét letérdelt az asszony mellé.

– Milyen gyakran jönnek a fájások?

– Nem tudom. Nagyon sűrűn. Szinte folyamatosan. – Becsukta a szemét.

– Mióta vagy már itthon?

Abby grimaszt vágott.

– Tegnap óta. Azt hittem, csak álfájások.

– Az ördögbe is, megnézhettem volna, hogy itthon vagy-e. Hogy nem jutott ez az eszembe?!

Nick megcsókolta a szemét, és óvatosan lábra segítette.

Abby a férfi nyakához szorította az arcát.

– Szeretlek, Nick. Bocsáss meg, de annyira szeretlek, drágám. Tudom, hogy nem lenne

szabad, de meg kellett mondanom. – Őrült vagyok, gondolta, de ha most nem mondtam volna

meg, többé már nem lett volna hozzá bátorságom. Utána Nick is elfelejtheti majd, és élheti

tovább a maga régi, megszokott életét. Most, e percben, amikor a legnagyobb szüksége van

rá, ott áll mellette, tudja meg tehát. Abby érezte, hogy a férfi szája megérinti az ajkát.

Meglepetten látta, hogy a gyöngéd, becéző csókja közben Nick lehunyja a szemét.

– Te vagy a mindenem, Abby – suttogta, miután ajkaik szétváltak. – Én is szeretlek. Amióta

először megláttalak. Ne félj, nem lesz semmi baj.

Nick szinte lecipelte Abbyt a lépcsőn. Minden fájásnál meg kellett állniuk, hogy elég

levegőt kapjon.

– Ne – tiltakozott Abby erőtlenül, amikor Nick lazán becsatolta hasa alatt a biztonsági övet.

Nick tréfálkozott, fogta a kezét, gyöngéden rázogatta, valahányszor erőt vett rajta a

fáradtság.

– Összpontosíts! – biztatgatta. – Számold szépen, hangosan az utcalámpákat! Hadd halljam!

Abby számolni kezdett, Nick pedig tudatosan irányította a légzését. Hirtelen remegni kezdett

a lába.

– Nick – mondta a műszerfalnak támaszkodva.

– Minden rendben lesz – nyugtatgatta a férfi. – Jönnek az újabb fájások. Mély belégzés,

egy…

– Nick – szakította félbe Abby. – Most valahogy másképpen fáj. Olyan furcsán érzem

magam. Hánynom kell.

– Dehogyis, semmi baj. Hogy érzed magad, reszketsz?

Abby bólintott.

– Hamar elmúlik – jegyezte meg Nick. – Lejjebb csúszott a baba. Az nagyszerű. Olyan

simán megy, hogy a végén évente fogod megismételni.

Abby nem bírt nevetni.

– Messze vagyunk még?

Nick régi, magas épületek közt hajtott föl egy meredek utcán.

– Már itt is vagyunk. Hozok egy tolókocsit. – Odahajtott a kórház bejáratához, leállította a

motort, és Abbyhez hajolt – Tedd most, amit mondok! Lélegezz könnyedén!

– Nem tudok.

– Gyerünk, csináld! Visszatartod, számolsz, kifújod. Gyerünk!

Abby, szemét le nem véve Nickről, megpróbálta.

– Nagyszerű – mondta Nick. – Csináld csak tovább, amíg vissza nem érek a tolókocsival.

Nick eltűnt a bejárati ajtók mögött, és Abby az első pillanatban kétségbe esett. Egész

testében remegett. Nick már ott is volt mellette, és besegítette a tolókocsiba. Lezárta az autót,

és egy fényesre kivilágított előcsarnokba vitte.

– Ki kell töltenem a bejelentkezési lapot – mondta Abby, fogait összeszorítva.

– Majd később – mondta Nick megnyomva a felvonó gombját. – Hányadik emeleten van a

szülészet? – kérdezte az egyik nővértől.

– Harmadik – simogatta meg a nővér mosolyogva Abby kezét.

Itt már jó kezekben lesz. Minden aggodalma eloszlott. Az újabb fájásnál sikerült betartania a

helyes légzést.

Amikor a harmadikon kinyitották a felvonó ajtaját, rögtön hozzájuk sietett egy nővér.

Végigmérte Abbyt, és átvette Nicktől a tolókocsit.

A kérdések gyorsak, tárgyilagosak voltak. Abby igyekezett mindenre felelni. Nick,

amennyire tudott, segített. A férfi jelenlétét mindenki természetesnek vette. Mr. Winstonnak

szólították, de ő szemrebbenés nélkül válaszolt.

A szülőszoba meleg árnyalatú színekben játszott. Abby sehol nem látott orvosi műszereket.

– Segítsen a feleségének belebújni a hálóingbe – mondta a szülésznő –, majd behúzta a

függönyt, és kiment.

Abby a hálóingért nyúlt. Túlfáradt és kétségbeesett volt ahhoz, hogy zavarba jöjjön.

– Köszönök mindent – mondta. – Egész életemben hálás leszek érte, Nick.

A férfi nem mozdult.

– Sose aggódj – kezdte Abby, de elhallgatott, mert újabb fájás közeledett.

– Ne csukd be a szemed! – figyelmeztette Nick, megfogta a vállát, és masszírozni kezdte. –

Engedd át nekem, drágám, add át nekem a fájdalmadat! Na, gyerünk: egy, kettő, három, négy,

és kilégzés! Fölvesszük szépen ezt a lebernyeget, és gyorsan túlesünk az egészen. Égek a

vágytól, hogy megismerhessem végre ezt a kis emberpalántát.

– Nem vállalhatod magadra, Nick – mondta Abby fejcsóválva. – Én nem tudok… –

Erőteljes lökést érzett. Döbbenten nézett Nickre, a férfi pedig csak mosolygott, az arcát

simogatta, majd lassú mozdulatokkal a hasát. – Érzem, hogy jön a baba – suttogta Abby

erőtlenül. – Nyomnom kell.

Nick a homlokát ráncolta.

– Addig még ne, amíg nem vizsgáltak meg. Lélegezz könnyedén, és tartsd bent a levegőt. A

méhszájnak teljesen ki kell nyílnia.

Abby elmosolyodott.

– Dr. Dorset. Ó, Nick, te tényleg áttanulmányoztad az egész könyvet! Még szerencse. Én

bizony nem mindig figyeltem oda… – Abby ismét erős nyomást érzett

– Állj föl! – szólt rá Nick, és föltámogatta. Kigombolta a kabátját, egy székre dobta, majd

gyöngéden magához vonta Abbyt, hogy a ruháját kinyissa.

Abby tulajdonképpen azt hitte, borzasztó zavarban lesz majd, de nem így történt. Hagyta,

hogy a bugyiján kívül mindent levegyen róla.

– Úgy, ni, drágám, most pedig megfogom az inget, amíg még ezt is leveszed. – Függönyként

maga elé tartotta a formátlan, csíkos hálóinget, utána pedig segített Abbynek belebújni. Aztán

visszaültette a székre, összehajtogatta a holmiját, és kiszólt a szülésznőnek.

Abby nem akart lefeküdni. Fölhúzott térddel ült a szülőágyon. Nick ott állt mellette, és

átölelve tartotta.

– A méhszáj már nyolc centire kinyílt, Mrs. Winston – jelentette a szülésznő. – Minden

remekül megy. De ahhoz, hogy nyomhasson, még két centiméternyit kell tágulnia. Tehetünk a

gátra borogatást, akkor lazább lesz, és nem reped be olyan könnyen. Nincs ellenére?

Abby bólintott, mire nedves, meleg kendőket tettek a lába közé.

– Túl korán jött a baba – mondta Abby, és Nick keze után nyúlt. – Ugye azért rendben lesz

minden?

Rosa, a szülésznő a lábát masszírozta.

– Úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben – mondta, és levette a borogatást, hogy ismét

ellenőrizze a méhszájat.

– A terhességi kiskönyv szerint a harminchetedik hétben van. Úgyhogy nem is olyan korai.

Mikor repedt meg a magzatburok?

Abby megpróbált visszaemlékezni.

– Pontosan nem tudom, de lehet, hogy tegnap délután. Nem folyt el túl sok víz.

Ismét úgy érezte, hogy nyomnia kell, és körmeit Nick tenyerébe vájta.

– Jól van, jól – csitítgatta a férfi. – Olyan remekül csinálod, hogy mindjárt túl is vagyunk az

egészen. – Egyik kezével az Abby hátát, a másikkal a hasát kezdte ritmikusan kenegetni.

Rosa az órájára pillantott.

– Igen, hamarosan – nyugtatta meg Nicket. – Nemsokára, Abby. Tíz óra. Ezek szerint a

burok mintegy harminc órája repedt meg. Rögtön ide kellett volna telefonálnia.

Abby egy kicsit zavarba jött. Akkor azonban ismét úgy érezte, hogy nyomnia kell, és vissza

kellett tartania a lélegzetét, amíg meg nem szűnik a nyomási kényszer.

– Nem voltam biztos, hogy megrepedt. – Abby sóhajtott egyet, majd ásított: kissé

alábbhagyott a fájdalom.

– Mr. Winston – fordult a szülésznő Nickhez. – Jó lenne talán, ha a felesége lazítana, amikor

szűnik a fájdalom. Milyen helyzetben fekszik a legszívesebben?

Abby fölemelte az állát, Nick pedig szájon csókolta, még mielőtt a mosolygó szülésznőhöz

fordult volna.

– Átülhetne egy kicsit a székbe? Nem szeret feküdni.

A szülésznő bólintott, és amikor Abby már a széken ült, ismét magukra hagyta őket.

– Már nem tart sokáig, Abby. – Nick leguggolt az asszony elé, és átölelte. Abby a vállára

hajtotta a fejét, és az arcát a férfi nyakába fúrta. – Hajolj előre, drágám, és támaszkodj rám

teljes súlyoddal! Szólj rögtön, ha bármit érzel…, hogy gyorsan hívhassak valakit. – Nick

elmosolyodott. – Még csak most fogok vizsgázni. Eddig csak segédápoló voltam.

Hogy viselkedhet Nick ilyen természetesen? – futott át az agyán. De akkor jött a következő

fájás, majd utána ismét egy kis szünet. Abbynek jólesett Nickre támaszkodnia. A fájások

szinte szünet nélkül követték egymást, Abby pedig mindig úgy lélegzett, ahogy Nick mondta.

Nick kisimította a csapzott fürtöket a homlokából, Abby pedig, kissé oldalra fordulva,

megcsókolta a férfi tenyerét.

Nick fájdalomcsillapítókat akart kérni.

– Nem akarok semmit – nyögte ki Abby nagy nehezen. – Bírni akarom, mert a gyereknek az

a jobb.

– Hős vagy, Abby! – suttogta Nick, és mosolygott. – De az sem baj, ha úgy gondolod… A

könyv…

– …a könyv is azt írja – fejezte be helyette a mondatot Abby, és nevetni próbált. Nem

sikerült. Mély levegőt vett. – Itt az idő, Nick. Úgy éget, mint a tűz. Érzem a fejét.

– Nővérke!

Nick kiáltása megijesztette Abbyt. Egy másodpercen belül két nővér is odasietett, Nick

pedig már át is emelte őt a szülőágyra.

– Nem akarok lefeküdni – mondta Abby Nick ingébe csimpaszkodva. – Nem akarom… – de

nem bírta tovább mondani.

Nick odaállt, és tartotta.

– Nem is kell, drágám, guggolj föl! – mondta, majd a szülésznőhöz fordult. – Így is lehet,

ugye?

– Ahogy neki a legkényelmesebb – felelte Rosa. Megfogta Abby egyik lábát, a társa pedig a

másikat. – Már látszik a baba.

– Most nyomjon! – mondta Rosa gyakorlottan. – Jó, most pihenünk. A baba is segít.

Abby erőlködött. Ez a fájdalom azt jelenti, hogy már majdnem sikerült.

– Abby, ne! – figyelmeztette Nick. – Támaszkodj nekem, és figyelj a légzésre!

Abby megköszörülte a torkát, kivárta Rosa vezényszavát, majd újra nyomni kezdett. Úgy

érezte, mintha valami kiszakadt volna belőle. Elakadt a lélegzete. A szemben lévő falon lógó

tükörre nézett, és megpillantotta a baba fejét. Majd az eszét vesztette az örömtől.

– A feje! – csengett a fülében Nick szokatlanul éles kiáltása. – Jóságos ég, látom a fejét!

A másik szülésznő megszorította Abby combját.

– Egy kicsit nyomjon még, Mrs. Winston, hogy a válla is előbújjon! – majd néhány

másodperc múlva: – Látjuk a vállát!

Abby összeszedte magát, aztán egyszerre teljesen megkönnyebbült.

Megszületett a baba!

Abby még mindig lihegve fordult Nickhez:

– Sikerült!

– Igen, ó igen! – Nick arca verejtéktől és könnyektől volt nedves. A haja a halántékához

tapadt. Neki is megerőltető órák voltak ezek.

Abby visszahanyatlott az ágyra.

– Egészséges?

– Úgy tűnik, igen – mondta Rosa, és gyorsan megvizsgálta a babát Először a kis arcát

törölgette le, amit Abby alig látott, majd az egész testét. – Fia van, Abby. És a gát nem repedt

be. Nagyszerű.

Abby meg sem tudott szólalni. Összeszorult a torka, és ismét könnyek peregtek végig az

arcán.

– Szeretném a karomba venni.

– Milyen csodálatos dolog! – mondta Nick egészen különös hangon. Ő is könnyezni kezdett.

– Nos, Mr. Winston, bizonyára el akarja vágni a köldökzsinórt. – Rosa már két helyen

elszorította, és most odanyújtotta Nicknek a fertőtlenített ollót.

– Persze – motyogta Nick, és habozás nélkül átvette a műszert. Át is vágta, ott, ahol Rosa

mutatta, Abby pedig látta, közben mekkorát nyelt.

– Tessék! – emelte föl Rosa a kisbabát és Nick karjára tette. – Mutassa be a fiát az anyjának!

A szülésznőknek még rengeteg tennivalójuk volt. Abby ismét úgy érezte, nyomnia kell, és

tudta, most távozik a méhlepény, bár mindebből szinte alig fogott föl valamit, úgy elmerült a

kisfia és Nick látványában.

Nick szemügyre vette a kislegényt. Egyik kezével kigombolta az ingét, hogy több levegőt

kapjon. Kissé fölemelte a parányi kis lényt, akinek hevesen dobogott a szíve, és Nick

csordultig volt szeretettel a csöpp kis ember iránt, aki alig néhány perce látta meg a

napvilágot. Meztelen mellére szorította a kisbabát, és lehunyta a szemét, amint megérezte a

mohón keresgélő száját, a pöttöm kis öklét a bőrén. Ismét fölemelte a kis emberkét, és

megcsókolta a homlokát, a selymes arcbőrét.

Abby hívta őket. Örömtől csillogott a szeme, és viszonozta Nick szelíd mosolyát, aki az ágy

mellé lépett.

– Csodálatos kisbabád van, tessék, vedd magadhoz!

A parányi kis lény rögtön Abby mellét keresgélte. Az anya alig bírta megállni, hogy sírva ne

fakadjon.

– Csodálatos! – A kisbaba olyan könnyű volt, és olyan gyámoltalan! Azt kívánta, bárcsak

így védelmezhetné meg őt mindig, még szorosabban ölelte magához, és könnyek közt nézett

Nickre. A férfi arcának csak körvonalait látta.

– Mindig jó sora legyen ennek a kis csöppségnek!

8. Fejezet

– Ébresztő, hé!

Nick nyújtózkodott, résnyire nyitotta a szemét, és ásított egyet.

– Ébresztő, Nick!

Nick csak most tért magához.

– Mi az? Mi történt, Abby?

Egy kéz tapasztotta be a száját. Nick elhallgatott, és egyenesen Michael kék szemébe nézett

– Ne olyan hangosan – súgta oda Mike. – Abby alszik. Gyere ki a folyosóra, ott tudunk egy

kicsit beszélgetni!

Nick föltápászkodott a heverőről, mind a tíz ujjával végigszántotta torzonborz haját, majd

megdörzsölte a borostás állát. A zsalu résein át már besütött az első reggeli napsugár. Nick az

ágyhoz lépett, és megigazította a takarót.

Abby egyenletesen lélegzett, boldog arccal, nyugodtan aludt. Milyen jó, gondolta Nick,

hogy már túl vagyunk a nehezén.

– Gyere már, mielőtt még fölébredne – sürgette Michael, és karon ragadta a barátját.

– Mikor érkeztél, Mike?

Még egyenruha volt rajta, csak a nyakkendőjét lazította meg egy kicsit.

– Ma reggel ötkor, és olyan érzésem volt, hogy föl kell hívnom Abbyt. Amikor senki nem

vette föl a kagylót, idetelefonáltam. Nick, hogy van Abby? És a kicsi? Koraszülött, ugye?

– Mindketten jól vannak – felelte Nick, aki még kimerült volt. – Láttad már Justint? Abbyre

hasonlít.

Michael megkönnyebbülten mosolygott.

– Nem, még nem láttam. Szóval Justin. Szinte hihetetlen, hogy már itt is van!

– Gyere, menjünk, nézzük meg! – mondta Nick. – A nővér odahozza az ablakhoz, és akkor

láthatod.

Michael követte Nicket.

– Nem vehetem föl? Á, hagyjuk! Még soha életemben nem tartottam kisgyereket a

kezemben. Még szoknom kell a gondolathoz, de azért persze szívesen megnézném

közelebbről.

– Az újszülöttet az első napokban csak az édesanyja és az édesapja veheti kézbe –

magyarázta Nick, majd egy pillanatra elhallgatott. Megdörzsölte az arcát. – Itt engem

mindenki Mr. Winstonnak szólít, Michael. Én hoztam be Abbyt tegnap este, és azt hitték,

hogy a férje vagyok. Nem volt időnk kimagyarázkodni. Nehogy elmond az igazat, kérlek.

Abbynek kell valaki, aki mellette áll… – Nick gyomra összeszorult. – Mindketten így

akarjuk, érted, Mike? A kicsinek ugyan John Winston az apja, de a tegnap óta teljes joggal

nevezhetném a sajátomnak.

– Vagy úgy?! – nézett Michael Nick szemébe. – Ezek szerint tehát John és Abby között

mindennek vége?

– Igen.

– Es ti szerelmesek vagytok?

– Igen, de eddig még nem kerültünk egymáshoz közel. Hidd el, Michael!

A férfi hallgatott, és lazított egy kicsit a nyakkendőjén. A szülőszobáról most fojtott kiáltás

hallatszott, és Michael összerezzent.

– Hiszek neked, Nick. Köszönöm, hogy törődtél Abbyvel. Akkor is vele voltál, amikor a

baba…

– Hogy ott voltam-e a szülésnél? – Nick látva Michael félénk pillantását, nevetni kezdett. –

Igen, ott voltam, és nyugodtan kijelenthetem, hogy nagy élmény volt. Abby nagyszerűen

viselkedett. Én biztosan nem lettem volna képes.

– Nehéz szülés volt?

– Épp elég nehéz. De nem tudom elképzelni, hogy az ilyesmi könnyű is lehetne. – Nick

hamiskásan mosolygott. – Abby is föl akarta adni néhányszor, de mindig sikerült

rábeszélnem, hogy tartson ki. Na, gyere, nézzük meg Justint!

Nick megkocogtatta a csecsemőszoba üvegablakát. Az egyik nővér karján kisbabával a

hintaszékben ült, és mosolyogva pillantott föl. Fölállt, és egy kiságyat gurított az ablakhoz.

– Nos, hogy tetszik a baba? – kérdezte Nick. – Jóképű kis kölyök, ugye?

Michael nem felelt.

– Nézd, milyen sűrű a haja!

– Az árgyélusát! – Michael mély levegőt vett. – Két kiló hatvan gramm. Hogy a csudába

bánhattak ilyen kicsi súllyal?

– Az nem is olyan kevés – felelt Nick. – Justin majdnem három és fél héttel korábban

született. A szülésznő azt mondta, ha időre jön, akkor sem igen lett volna több három kilónál.

A lényeg az, hogy egészséges.

– Úgy néz ki, mint egy töpörödött öregember – mondta Michael. – Olyan ráncos a bőre.

Nick kritikus szemmel méregette Justint.

– Nem vagy valami udvarias, Mike. Nagyon helyes kis kölyök. – Nick zsebre dugta a kezét.

– Abby mögött nehéz hónapok állnak, és ne mondj neki ilyesmiket, világos?

Michael az ablakpárkányra könyökölt, és elgondolkodva nézte az újszülöttet.

– Gondolod, hogy John akkor sem fog segíteni, ha meglátja a gyereket? Hogy tudna egy

ilyen aranyos kis csöppségnek ellenállni?

– Az előbb még azt mondtad, olyan, mint egy ráncos öregember – vonta föl a szemöldökét

Nick, és a karját Michael vállára tette. – Nincs szükségem John támogatására, és Abbynek

sincs rá szüksége. John és Abby elváltak. Johnt nem érdekli a fia.

– Elváltak?

Nick karja lehanyatlott.

– Igen, már néhány hete.

– Össze akartok házasodni? – kérdezte Michael halkan.

– Csak lassan a testtel, Mike – hárította el Nick. – Majd még kitaláljuk, hogy mit is akarunk.

Én szeretem Abbyt. Értesz engem, Mike?

Michael elgondolkozva nézett Nickre, szemét valami láthatatlan pontra szegezve.

– Nem, attól tartok, hogy nem.

– Igen, ez érdekes dolog – ismerte be Nick. – Csak annyit tudok, hogy eddig még senkit sem

szerettem ennyire. Számomra egyedül Abby a fontos.

– Súlyos kijelentések, Nick. De meg kell hagyni, jó ízlésed van – tréfálkozott Michael. – Ha

találnék én is egy olyan nőt, mint a húgom, bizonyára velem is megesne. Most föl kell hívnom

a szüleimet. Meg kell tudniuk az igazságot Abbyről és Johnról, meg… rólad – azzal Mike már

sarkon is fordult.

Nick visszahúzta Michaelt.

– Hagyd ezt inkább Abbyre, Mike, jobb, ha ő mondja el a szüleiteknek.

– Pedig már itt az ideje, hogy megtudják. Meg kell értened, Nick…

Nick gyorsan félbeszakította.

– Természetesen. Abby akarja közölni ezt velük. Tudom, mi a véleményük a válásról. Abby

elmondta nekem. Reméli, hogy ha már látták a kisbabát, a többi dologhoz is másképp fognak

hozzáállni. Nekem is jobb lenne, ha nem úgy néznének rám, mint valami hívatlan

betolakodóra.

– Mikorra tervezed a nagy vallomást?

– Még nem tudom – mondta Nick változatlan nyugalommal. – Úgy látszik, nem figyeltél

rám eléggé. Ez kizárólag Abbyre tartozik, ez csak az ő dolga. Ha mindenáron segíteni akarsz

neki, akkor tégy úgy, ahogy ő kéri, és mutasd meg neki, hogy mellette állsz. – Nick

végigsimított a homlokán, és mélyet sóhajtott. – Abby és én csak arról beszélgettünk, hogy

kölcsönös vonzalmat érzünk egymás iránt. A jövőnkről még nem beszéltünk, csak azért

mondtam el ezt neked, hogy tisztán láss.

– Rendben van – ölelte meg Michael. – Örülnék, ha Abbyvel maradnál. Gyere, menjünk

vissza hozzá!

Nick kissé zavartan nevetgélt.

– Tudom, hogy néha egy kicsit erőszakos vagyok. Ez is elég kemény játszma volt.

Egyébként, ha egy rossz szót is szólsz Justinról, velem gyűlik meg a bajod!

Michael vigyorgott, és elindult Abby szobája felé. Az ajtóban a szülésznőbe ütköztek.

– Jó reggelt, Mr. Winston! – üdvözölte a nővér Nicket. – Morris doktor szeretne beszélni

önnel.

Nick megijedt.

– Morris doktor?

– Az ügyeletes gyerekorvos – világosította föl a szülésznő. – Semmi ok az aggodalomra.

Minden rendben lesz. Justinnak gyógyszeres kezelést kell kapnia, ennyi az egész. Két hétig itt

kell maradnia megfigyelés alatt, aztán hazaengedjük.

Nick a szülésznőről Michaelre, majd újra a szülésznőre nézett.

– Kezelést? De miért? – kérdezte. – Mi baja van a gyereknek?

– Ezért kéreti önt Morris doktor. Mivel a feleségénél másfél nappal a szülés előtt megrepedt

a burok, ilyen esetekben könnyebben fordulhatnak elő fertőzések. Ilyenkor rutinszerű

gyomornedvvizsgálatot tartunk az újszülötteknél, és Justinnál streptobacilusokat találtunk. Ez

csöppet sem szokatlan dolog. Sőt, ha hozzá vesszük, hogy a felesége tegnap délután még

fürdött is, a dolog érthető.

– Ezek szerint Abby és Justin betegek? – kérdezte Nick zavartan. – És még két hétig itt kell

maradniuk?

A szülésznő a sztetoszkópot tekergette.

– Mrs. Winston tünetmentes. Átvisszük a kismamaszobába, és egy-két nap múlva már haza

is mehet. Csak a babának kell antibiotikumot kapnia. A kezelést nála is legalább tizennégy

napig kell folytatni, mint a felnőtteknél. De bármikor meglátogathatják, és addig

maradhatnak, ameddig csak akarnak. Segítsen, kérem, eloszlatni a felesége fölösleges

aggodalmait. – Az adóvevő zümmögni kezdett. – Rendben? – Épp csak bevárta Nick válaszát,

és már sietett is tovább.

– Hogy az a… – szitkozódott Nick. – Mi jöhet még? Sejthettem volna, hogy túl simán ment

minden.

– Hagyd már abba, Nick! – nyugtatta Michael. – Hallottad, mit mondott a nővér. Nem olyan

nagydolog. Na, gyere, nehogy Abby nyugtalankodni kezdjen!

Abby a függönyön beszűrődő férfihangokat figyelte. Nick az egyik, állapította meg

megkönnyebbülten. Most ismét a másik beszélt, és egy kicsit félrehúzták a függönyt.

– Michael! – kiáltott föl Abby örömében. – Gyere be! – Akkor látta, hogy a bátyja még

egyenruhában van. – Egyenesen a reptérről jössz? Nagyon fáradt lehetsz.

Michael mosolyogva állt meg az ajtóban.

– Azért nem annyira, mint te.

Abby nyelt egyet. Majdnem sírva fakadt örömében.

– Nem akarsz beljebb jönni Michael Harris?

– Remekül nézel ki – lépett Michael vonakodva a szobába. Úgy kellett őt odatuszkolni az

ágyhoz.

– Jól érzem magam. – Abby Nickre nézett, az állát borító sötét borostákra, a ragyogó

szemére. – Hála Nicknek – fűzte hozzá. Nem baj, ha Michael megtudja, mit érez iránta.

– A világon semmit sem csináltam – hárította el Nick, és odaült az ágy szélére.

– Abby… – lépett Michael az ágyhoz. Abby az ujjaival dobolt, Michael óvatosan leült. –

Nick meg én az imént beszélgettünk egymással. Tudok Johnról és a válásotokról.

– Ez nem a legmegfelelőbb pillanat, Mike – szakította félbe Nick. – Odavittem Michaelt

Justinhoz. Szép kisbaba, ugye, Mike?

– Ó, igen – nyúlt Michael Abby keze után. – Csak majd alkalomadtán meg kell mutatnod,

hogyan is kell tartani egy ilyen újszülöttet! Olyan pirinyó.

– Nem is olyan kicsi – védte meg Abby a fiát, és Nickhez fordult. – Veled is beszélt a nővér

a fertőzésről?

Nick egészen az ágy szélére csúszott, és a támlára könyökölt

– Igen, Abby, neked már reggel voltak fájásaid, csak nem szóltál róla, igaz?

– Eleinte nem volt olyan vészes. És nem is voltam biztos abban, hogy ez már tényleg a

kezdet.

– Ott voltam a közvetlen szomszédságodban, nyugodtan áthívhattál volna.

Michael megköszörülte a torkát.

– Értesítenem kell anyát és apát, Abby. Sosem bocsájtanák meg, ha tovább is

bizonytalanságban hagynánk őket.

Abby fölsóhajtott.

– Én is szeretném már látni őket. De tudod, Michael, még nem akarom elmondani nekik az

igazat Johnról meg rólam. John anyjára is gondolnom kell. Nem is gyanítja, mi történt,

különben nem írt volna a szüleinknek.

Michael lassan fölállt.

– Ahogy jónak látod, Abby. Akkor csak annyit mondok majd nekik, hogy Nick a

segítségedre sietett. – Mike föltette a sapkáját. – Körülbelül egy óra múlva itt leszünk majd

anyával és apával. Tehetek még valamit?

– Igen. Kérlek, hívd fel Marie Prince-t.

Michael elhúzta a száját.

– Muszáj?

– Marie a barátnőm, Michael. Hívd föl, de mondd meg neki, hogy ne jöjjön be a kórházba.

Majd akkor keressen, amikor otthon leszek.

Nick rögtön elfoglalta Michael helyét.

Abby megsimogatta a haját, a férfi szemébe nézett, és megcsókolta.

– Biztosan szeretnél már hazamenni. Olyan kedves voltál hozzám.

Abby nevetett, és összerezzent, amikor enyhe fájdalmat érzett a hasában.

– Nem akarom, hogy elmenj… soha többé. – Abbyt elöntötte a forróság. – Amit még otthon

mondtam neked, Nick, indulás előtt, mármint a szerelemről… Emlékszel?

Nick fölegyenesedett, és megfogta Abby kezét.

– Emlékszem.

– Hát igen… – Abby lehajtotta fejét. – Szóval én nem szeretném, ha úgy éreznéd, bármivel

is tartozol nekem. Nem akarok a terhedre lenni. – Abby nem tudott tovább beszélni.

– Sohasem leszel a terhemre, ha csak… – Nick fölemelte Abby állát. – Úgy is gondoltad,

ahogy mondtad?

Abby hirtelen fülledtnek és levegőtlennek érezte a szobát.

– Igen – suttogta. – Szeretlek, Nick, bármilyen fájdalmas is. De…

– Pszt! Én is szeretlek téged, Abby. Néha úgy érzem, hogy mindig is szerettelek. És a

legkevésbé sem érdekel, hogy mi volt azelőtt.

Abby érezte, hogy forró könnyek peregnek le az arcán.

– Nem is tudom, hogy szerethettél belém. Ahogyan kinéztem…

– Már miért ne szerethettem volna beléd? A terhességed ellenére vonzó voltál, meg aztán,

hát igen… – mindketten felszabadultan fölnevettek. – Érted te ezt a komédiát Justin körül?

Abby rögtön elkomorult.

– Én vagyok a hibás, Nick. Észre kellett volna vennem, hogy megrepedt a magzatburok.

Ráadásul még meg is fürödtem. Ezzel ártottam a legtöbbet. De a nővér megnyugtatott, hogy

Justin erős és egészséges gyerek. A gyógyszeres kezelés pedig teljesen rendbe fogja hozni.

– Viszont elég fárasztó lesz két hétig állandóan ide-oda utazgatni. Kereshetnénk inkább egy

szobát valahol itt a közelben. Hogyan fogsz különben a város keleti részéből három óránként,

az etetési időkre ideérni?

Abby elhúzta a kezét.

– Majd adok a cumisüvegből. Ha pedig nem érnék be, megetetik majd a nővérek, ők is…

– Cumisüveget mondtál? – szakította félbe Nick. – Hát ezt nem értem.

– Nem fogom szoptatni Justint – felelte Abby nyugodt hangon. – Ezért kaptam azt az

injekciót szülés után.

Nick a homlokát ráncolta.

– Nem emlékszem semmiféle injekcióra.

– Pedig kaptam – magyarázta Abby. – Valami olyan készítmény, ami meggátolja a

tejképződést.

– Hát nem anyatej kell leginkább egy koraszülöttnek?

– Igen, de azért ez nem létszükséglet így kellett döntenem, mert… – Abby elhallgatott, mert

egy nővér lépett a szobába.

– Jó reggelt, Linda Acres vagyok – mutatkozott be. – Ma én látom el a kismamákat. –

Barátságosan Abbyre és Nickre mosolygott. Megigazította a szemüvegét, és folytatta: – Justin

már kapja a gyógyszert, önt pedig, Mrs. Winston, szeretnénk átvinni egy másik szobába.

Előtte azonban, talán Mr. Winstonnal együtt, megetethetnénk Justint. Az infúzió ellenére sem

nehéz tartani.

Abby Nickre nézett.

– Örömest megtesszük, ugye?

– Hozok egy tolókocsit.

– Nem – tiltakozott Abby. – Minél hamarabb lábra állok, annál jobb. Már föl tudok kelni.

Nick ráadta a fürdőköpenyét, és együtt mentek át a csecsemőszobába.

Vézna kis lábából hosszú, vékony cső vezetett az állványról lógó üveghez. Abby Nick

karjába kapaszkodott. A férfi mosolyogva, gyöngéden átkarolta.

– A Fiú már nagyon várja magukat – üdvözölte őket a nővér. – Morris doktor épp most ment

el. Egy sürgős esethez hívták, de azt mondta, mondjam meg, hogy igen elégedett Justin

állapotával.

A nővér kivette a kicsit az ágyból.

– Üljön nyugodtan a hintaszékbe, ha az kényelmesebb.

Abby a karjába vette Justint. Mosolyogva nézett Nickre.

– Olyan pehelykönnyű – mondta.

Nick is odahúzott egy széket, és leült melléjük. Szeretettel simogatta meg a kicsi fejét.

– Adj már neki enni, mama. Látod, milyen éhes.

– Igenis, uram! – Abby elvette a nővértől az üveget, és odatartotta Justinnak.

– Ezt nézd meg! – Nick szinte fölkiáltott – Nézzenek csak oda! – ismételte aztán halkabban.

– Tudja ám, mi a jó. – Justin már teljes erőből szopta a cumit. Nick átkarolta Abby vállát, és a

kicsi arcát nézte. – Szeretlek benneteket – súgta Abby fülébe. – Mindkettőtöket szeretlek.

Az új szoba valamivel kisebb volt az előzőnél, de ugyanolyan barátságos és világos. Nick

segített Abbynek elhelyezni a holmiját, és már éppen el akart búcsúzni tőle, amikor Abby

mamája viharzott be, kopogtatás nélkül.

– Gyermekem, hol az a fiú? – kiáltotta Wilma Harris, odasietett Abbyhez, és megcsókolta. –

Michael azt mondta, hogy Justin a neve. – Abby anyja fölegyenesedett, és zihált az

izgalomtól. – Honnan szedtétek ezt a nevet? Mennyivel szebb lett volna a George Michael.

Furcsa ízlésetek van nektek, fiataloknak. – Nem lehetett tudni, hogy eddig észrevette-e Nicket

vagy sem.

– A Justin is igazán szép név, Wilma – bukkan elő George Harris a felesége mögül, és

bátortalanul Abby felé indult. Megállt Abby mellett, és viseltes kalapját a kezében gyűrögette.

– Hogy van az én kicsi lányom? – kérdezte fénylő szemmel.

– Jól vagyok, apa – nyugtatta meg Abby az apját, és megszorította a kezét. – Aranyos

kisunokád van. Majd később meg kell tanítanod, hogyan kell a finom almás-lepényt sütni.

– Mike azt mondta, hogy a kicsinek valamilyen fertőzése van, és még bent kell maradnia a

kórházban – mondta George. – John tudja már?

Abby megrázta a fejét.

– Ne aggódj, kislányom. Nemsokára itthon lesz. És ha segítség kell, anyádra meg rám

mindig számíthatsz.

Abby mély levegőt vett.

– Ne aggódj – ismételte Wilma. – Azt szeretném, ha addig, amíg John vissza nem tér,

odaköltöznél hozzánk.

– Nem – ellenkezett Abby kétségbeesetten. – Otthon már előkészítettem mindent. – Ez

ugyan nem volt igaz, de amíg Justin a kórházban van, lesz ideje bőven a gyerekszobát

berendezni.

– Ahogy gondolod – mondta Wilma csalódottan, de azért megpróbált mosolyogni. – Csak

azt hittem…

– Abby tudja, mi neki a legjobb – szakította félbe George a feleségét, és már ki tudja

hányadszor Nickre nézett. Michael némán állt a háttérben. Bizonyára elfelejtett a szüleinek

Nickről beszélni.

Végül Wilma is fölfedezte Nicket. Tetőtől talpig végigmérte, és gyanakvó pillantásokkal

nézegette a férfi borostás arcát

– Maga orvos? – kérdezte aztán.

Michael odalépett.

– Ő Nick Dorset, mama – mutatta be, és középre furakodott. – Már szólnom kellett volna

róla, Nick Abby szomszédja, és volt olyan kedves, hogy behozta a szülészetre.

Abby idegesen figyelte a szüleit. Az apja udvariasan mosolyogva nyújtotta a kezét Nicknek.

Az anyja mély levegőt vett, és keresztbe fonta a karját.

– Nem emlékszem, hogy valaha is említést tettél volna Mr. Dorset-ről.

– Nick a barátom, mama – szólt közbe ismét Michael. – Nem emlékszel, beszéltem már róla.

Nick is pilóta.

Wilma tartózkodása egyszeriben fölengedett.

– Tényleg, most már emlékszem. Köszönöm, Nick, hogy segített Abbynek. Biztosan hálás

lenne érte John is, ha itt lehetne. – Ismét fürkészve nézett Nickre. – Csak nem volt itt egész

éjszaka?

Nick lopva Abbyre pillantott, mielőtt válaszolt volna.

– De. Az embert úgy magával tudja ragadni az ilyesmi. Kíváncsi voltam, hogy fiú-e vagy

lány. Hiszen tudja, Mrs. Harris, hogy van az ilyesmi – mosolygott Nick sokat sejtetően.

Abby látta, milyen megértően viszonozza az anyja a Nick mosolyát, és nagyon hálás volt a

férfinak.

– Michael, vidd át, kérlek, anyáékat Justinhoz! Kicsit elfáradtam, különben én is mennék.

Mindhárman elbúcsúztak Abbytől, aki egyedül maradt Nickkel.

– Köszönöm – mondta Abby halkan.

Nick kinézett az ablakon.

– Nem szívesen hazudok.

– Hiszen nem is hazudtál.

– De az igazságot sem mondtam el, ahogyan te sem.

– Nagyon sajnálom, nem kellett volna belekevernem téged ebbe a dologba.

– Annak örülök, hogy nemsokára minden tisztázódni fog.

Abby idegesen babrált a takaróján.

– Tisztázni is fogok mindent, mihelyt lábra állok. Akkor majd mindent elmondok nekik.

Csak előbb még el akarom helyezni Justint egy bölcsődében, én pedig keresek magamnak

valami munkát a szakmámban, hogy megmutassam, egyedül is boldogulok. Es aztán majd

mindent elmondok anyáéknak.

– Nem hinném, hogy sikerülni fog olyan sokáig az orruknál fogva vezetni őket. Aztán meg

munkába sem állhatsz egyhamar. Egy újszülöttnek szüksége van az anyjára.

– Nick, már tudom, mit fogok tenni. És nagyon jól érzem magam.

Nick előbb a cipője orrát nézte, majd fölnézett Abbyre.

– Erre majd még visszatérünk. Most aludj szépen, szívem. Pihend ki magad, amíg még

lehetőséged van rá.

Nick elbizonytalanodott, amikor meghallotta a lépteket a lépcsőházban. Nem sokáig

gondolkodott azonban, kisietett a folyosóra, és lenézett a korlát fölött. Michael, karján

Abbyvel, éppen megállt a lépcsőfordulóban.

– Várjatok! – kiáltotta Nick, és leszaladt kettesével, hármasával szedte a lépcsőfokokat

– Szia, Nick – üdvözölte Abby, teljesen kimerülve. – Föl akartam szaladni, de az egy óráig

is eltarthatott volna.

Mindnyájan nevettek, és Nick gyöngéden megsimogatta Abby arcát.

Michael megköszörülte a torkát.

– Miért nem karolsz te is Abbybe, Nick? Egy kis segítség elkelne.

Nick ahelyett, hogy a karját nyújtotta volna, ölbe kapta Abbyt, rá sem pillantva Michaelre.

Az ajtó előtt megállt, és megvárta, amíg Michael kinyitja az ajtót. Akkor bevitte Abbyt a

nappaliba, és letette a kanapéra.

Abby elcsodálkozott, amikor körülnézett

– Hát itt meg mi történt?

Nick Abby háta mögé dugott egy párnát.

– Vedd csak le a kabátodat!

Abby lassan kigombolkozott, és hagyta, hogy Nick lesegítse róla a kabátot. A férfi ráterítette

a lábára az újonnan vásárolt szép, halványszínű takarót.

– Honnan van mindez? – kérdezte Abby. – Nick te voltál? Hogyan tudtad… – Abby az

ajkába harapott. – De hát két napod volt erre, a többit nálam töltötted a kórházban.

– Elnézést – szólt közbe Michael –, nem akarok közbeszólni, de föl kell hoznom a virágokat

a kocsiból.

– Köszönöm, Michael – mondta Abby, és a férfi már el is tűnt.

– Teát kérsz? – kérdezte Nick, kerülve Abby tekintetét. Valószínűleg mindent elrontott a

vásárlásokkal.

– Nem, köszönöm. – felelte Abby. – Nick, nem fogadhatom el, hogy bútorokat,

szobanövényeket, képeket vásárolj nekem. Megszégyenítesz.

– Nem tetszenek? – kérdezte lehangoltan.

– Nem erről van szó, de nem fogadhatok el ennyi mindent tőled. Vagyonodba kerülhetett.

– Abby, láttam, amikor John elköltözött, és magával vitte a holmijaidat. – Abby keze

reszketett.

– Csak a felét vitte el. Ez így volt igazságos.

Abby visszaroskadt a kanapéra. Nemsokára Michael fütyörészve belépett a lakásba,

virágcsokorral és Abby bőröndjével.

– Hé, Nick, a fele a tied, úgyhogy segíthetnél egy kicsit.

Nick ráérősen válogatott a virágok között. Most kell ügyesen eltalálnia a hangot. Abby

világosan az értésére adta, hogy senkitől nem hagyja magát befolyásolni.

A lépcsőházban Michael jött vele szemben.

– Nekem a repülőtérre kell mennem. Anyáék hat körül lesznek itt, addig marad még három

órátok, hogy mindent tisztázzatok.

Nick a barátját figyelte, aki már el is indult.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezősködött Nick.

Michael ismét fütyörészni kezdett, majd a válla fölött odaszólt neki:

– Az már a te dolgod! – És már csapódott is be mögötte a kapu.

Nick bátortalanul kopogtatott Abby ajtaján.

– Bejöhetek?

Visszahőkölt, amikor Abby kinézett az ajtón.

– Igen. Szükségtelen itt lábujjhegyen mászkálnod.

Nick megborzongott. Mindent elrontott, és amit most fog mondani, azon áll vagy bukik a

jövője.

– Feküdj le, Abby – kérte. – Korai még ennyit szaladgálnod.

– Nem vagyok beteg – ellenkezett Abby. – Épp elég ideig voltam már mások terhére. Az

őserdőben a nők megszülik a gyermekeiket, és azután már dolgoznak is.

– De itt nem az őserdőben vagyunk. – Abby csak még dühösebb lett.

– Iszol egy teát? – kérdezte Nicktől.

– Igen – nyögte ki végül. – És ne légy már olyan haragos. Legalább ülj le!

Abby fölemelte a kezét, de rögtön le is eresztette, és leült.

Nick megfogta a kezét.

– Egész reggel úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki előre örül a meglepetésnek. Ha

néhány perccel később jössz, már odakint ugráltam volna föl-alá.

– Nagy kár, hogy nem láttam. Én is örülök, ha veled lehetek, Nick. Én… Nick, átölelsz?

– Ezer örömmel – mondta Nick, és Abby mellé guggolt.

– Úgy félek, Nick – vallotta be Abby.

– Mitől, kedvesem?

Abby nyelt egyet.

– Nem tudom elhinni, hogy még mindig kellek neked.

– Azt hiszed, le tudnék mondani rólad? Ó, Abby, soha! Mit szólnál ahhoz, ha

összeházasodnánk?

– Összeházasodni? – kérdezte Abby megkövülten, kikerekedett szemmel. – Tisztában vagy

azzal, hogy miket mondasz, Nick?

Nick tenyerébe fogta Abby arcát, a szemébe nézett, és gyöngéden megcsókolta.

– Szeretném, ha a feleségem lennél. Segítenék Justint fölnevelni. És tökéletesen tisztában

vagyok azzal, hogy mit beszélek. Hozzám jössz?

– Összeházasodni? – suttogta Abby. – Nem is tudom, mit feleljek erre. Nem is tudom, mi

lenne a helyes. De szeretlek, Nick.

– Nem kell azonnal válaszolnod, elég két másodperc múlva is.

– Tovább fog tartani, Nick. Ugye megértesz?

– Megpróbálom – felelte Nick.

9. Fejezet

Az étterem ablakát eső áztatta. Abby az utcán elhaladó autókat nézte.

– Alig eszel valamit – Nick megfogta a kezét. Kedvese nem nézett rá. – Mi baj, Abby? –

érdeklődött Nick.

– Semmi, Nick. Minden rendben van. Csak félek egy kicsit, ennyi az egész. Túl szép az

egész ahhoz, hogy igaz legyen.

– Pedig minden igaz. – Abby leszegett fejjel mosolygott, és evett néhány falatot. Érezte,

hogy Nick nem veszi le róla a szemét. A férfi várt valamire, és mindketten jól tudták, mit

várnak egymástól.

– Szép vagy, Abby – szólalt meg Nick halkan. – A szürke ruhás hölgy. Olyan a ruhád színe,

mint a szemed.

Abbynek torkán akadt a falat. A pohara után nyúlt, hogy igyon egy korty vizet, mert

köhögnie kellett.

– Köszönöm – mondta, amikor újra meg tudott szólalni. – Ez a régi ruha már évek óta nem

volt rajtam. – A bókokra sohasem tudott mit mondani.

– Azt hiszem, kevés nő néz ki ilyen ragyogóan a szülés után, mint te.

Abby gyorsan ivott egy korty vörösbort.

– Te sem eszel, Nick.

– Mert már mindent megettem – nevetett a férfi. – Zavarban vagy, mert azt mondtam, hogy

jól nézel ki. Nézz csak a szemembe! – emelte föl Nick Abby állát.

– Amikor bejöttünk ide, minden férfi utánad fordult. Azt sem tudtam, hová legyek a

haragtól.

– Ez azért túlzás – rázta meg a fejét.

Nick fölemelte a poharát és sokatmondó pillantást vetett Abby alakjára.

– Nekem így tetszel. Elragadó vagy.

– Nick, kérlek, ne!

– Mit ne? Ne legyek őszinte? Tudod, hogy mit érzek irántad.

Abby eleinte nyugodtan állta Nick pillantását. De a teste valami sajátos nyelven beszélt és ez

a jelbeszéd egyre erősebben éreztette a hatását.

– Nekem se egyszerű – mondta. Ha most teret enged a vágyainak, többé nincs visszaút. És

ha végül kiderülne, hogy mégse megy a dolog, pórul járnának.

Nick átült Abby mellé.

– Már tíz napja, hogy kijöttél a kórházból. Azóta nap, mint nap fölteszem neked ugyanazt a

kérdést és te nap nap után kifogásokkal állsz elő, csakhogy ne kelljen válaszolnod.

– Hiszen még nem is éltük át a szürke hétköznapokat. Honnan vagy annyira biztos abban,

hogy mit akarsz?

Nick a combjával Abby lábához ért. A férfi végigsimított a ruha könnyű anyagán, és Abby

térdére tette a kezét.

– Mit nevezel te szürke hétköznapoknak? Olyan rövid idő alatt kerültünk közel egymáshoz,

hogy ritkaság. Kevesen jutnak el ilyen könnyen a végső döntésig. Mire vársz még?

Abby a férfi kezével játszott.

– Biztos vagy te abban, hogy okos dolog volna, ha összeházasodnánk?

– Egészen biztos. – Nick a szájához emelte Abby kezét.

Abby mosolyogva nézett Nick sötét szemébe.

– Gyere, táncoljunk! – mondta Nick hirtelen, és kezét Abby derekára fűzte. Szorosan

magához ölelte, és Abby a mellén érezte a férfi izmos testét. Nick ritmusra mozgó combja

erős vágyat ébresztett Abbyben, megcsókolta a férfi állát, és a vállára hajtotta a fejét. Látta,

milyen gyorsan lüktet a férfi nyakán az ér. Nick megállt, aztán megcsókolta az arcát, az orra

hegyét, majd a száját. A férfi izgalma megbizsergette Abbyt is.

Abby alig tudta fegyelmezni magát, és Nick nem is sejtette, mennyi akaraterőre van

szüksége.

– Jól meggondoltad, mit vállalsz azzal, ha feleségül veszel? Nemcsak egy asszony gondjait

vennéd a válladra, hanem a gyereknek nevelését is el kell vállalnod.

Nick mosolyogva megpörgette Abbyt.

– Már előre örülök neki. Remekül értek a pelenkázáshoz és az etetéshez. A nővér azt mondta

ma délután, hogy már olyan szakszerűen csinálom, hogy ő se tudná jobban.

Abby grimaszt vágott.

– Láttam én, hogy nézett rád a nővér. Akkor is ezt mondta volna, ha teszem azt, Justin fejére

tekerted volna a pelenkát!

– Nem igaz – játszotta Nick a sértődöttet. – Micsoda baj, épp abba a nőbe kellett

beleszeretnem, aki nincs oda értem. Na és a fürdetés? Talán nem jól csináltam?

– Tökéletesen csináltad – mondta Abby alig hallhatóan. Nick szereti őt, ő pedig szereti

Nicket. De merjen-e belevágni a házasságba?

– Valami baj van, kedvesem? – hajolt le Nick, hogy Abby szemébe nézhessen. – Merre jársz

gondolatban, és miért lettél olyan szomorú?

– Szívesebben lennék most kettesben veled. Valahol, ahol talán nyugodtabban tudnánk

beszélgetni.

Nick komolyan nézett rá.

– Én is így gondolom. Gyere, menjünk!

A meleg étteremből kilépve hűvös éjszaka fogadta őket. Nick nem a kocsi felé indult, hanem

a kikötőbe. Hová megy a hajó? – kérdezte a pénztárost.

– Bremertonba.

– Két jegyet kérek – mondta Nick. – Körutazásra.

A férfi elvette a pénzt, és átnyújtotta a két jegyet.

– Micsoda őrült ötlet – lépett mellé Abby elképedve. – Bremerton? Hiszen az csaknem egy

órányira van innen. És éppen csak odamegyünk, aztán már fordulunk is vissza?

– Hacsak nem akarod ott tölteni az éjszakát – vigyorgott Nick.

– Ne komolytalankodj – tiltakozott. – Legalább két órát hajókázunk, és jó, ha éjfélre otthon

leszünk.

– Csak óvatosan. – Éppen a hajóhoz vezető kis vashídon siettek le. – Két óra csak elég

ahhoz, hogy választ kapjak tőled. Ha pedig mégsem lenne elég, akkor majd addig utazgatunk

ide-oda, amíg el nem határozod magad végre.

Abby felsóhajtott, és fölmászott az utastérbe vezető keskeny kis lépcsőn. A komp csaknem

üres volt, és néhány perc múlva már indult is.

Leültek, és Nick szorosan átölelte Abbyt.

– Hát nem gyönyörű?

– Te elraboltál – felelte Abby.

– Csak az a furcsa, hogy nem vagy megkötözve, és a szád nincs betömve.

– Vannak ennél ravaszabb módszerek is, mint például az agymosás.

– Csak nem alkalmaztam nálad agymosást?

Abby a kabát gombjával játszadozott.

– De, azt hiszem, igen.

– És legalább elég alaposan?

– Attól tartok, hogy igen. – Abby fölállt. – Menjünk ki a fedélzetre.

– Nagyon hideg van odakint. Tényleg ki akarsz menni a levegőre?

Abby átfurakodott mellette, és kinyitotta az ajtót. Nick követte. Szétnyitotta az esőkabátját,

és Abbyt is betakarta. A hajó falának támaszkodva nézték a hullámzó vizet. Abby Nickhez

simult. A sötétben ajkuk szinte magától forrt össze egy csókban. Egy heves, érzéki csókban.

Nick óvatosan kigombolta a kabátját, és megérintette a mellét. Abby keze a férfi lapos

hasáról egyre lejjebb siklott, s meggyőződhetett arról, mennyire kívánja őt Nick. A férfiból

feltörő halk nyöszörgés elröppent a szélben. Nick megragadta Abby csuklóját, és a nyakára

fonta a lány kezét. Vad hévvel csókolta, és addig játszadozott a nyelvével, amíg Abby hátra

nem vetette a fejét. Akkor végigcsókolta Abby nyakát, majd egyre lejjebb merészkedett, amíg

Abby föl nem nyögött, és nem kényszerítette, hogy ismét csókban olvadjanak össze.

– Szeretlek – suttogta Nick. – El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek.

– Azt mondtad, csak egy ajtóval kellene odébb költöznöm – mondta Abby kifulladva. –

Viszont ketten költöznének oda hozzád, Nick.

Nick fölegyenesedett. Szeme csak úgy parázslott a sötétben.

– Igen, ezt már mondtad. Akkor hárman leszünk. Te, Justin és én. Szóval, Abby?

– Jó. Ha te biztos vagy a dologban, Nick, akkor én is biztos vagyok. Köszönöm, Nick,

szívesen a feleséged leszek.

Nick halkan fölnevetett, és az arcát Abby vállába fúrta.

– Köszönöm. Csak te, drágám, csak te tudsz választ adni egy ilyen házassági ajánlatra. Én

köszönöm neked. Mit szólsz ahhoz, ha már szombaton összeházasodnánk?

Most Abby nevette el magát.

– Mit szólsz ahhoz, ha először hazahoznánk Justint, és aztán várnánk még egy-két napot,

amíg a szüleimmel is tisztázzuk a dolgot Szegények nincsenek még erre is felkészülve.

– Ahogy akarod. – Nick megköszörülte a torkát. – Bemegyünk Justinhoz, hogy

beszámoljunk neki a nagy újságról?

– Hát persze – ölelte át Abby. – Te mindig kitalálod a gondolataimat, Nick. Menjünk be

hozzá!

– Mit gondolsz, nem baj, hogy ilyen későn jövünk? – súgta oda Abby Nicknek, amikor egy

óra múlva kiléptek a felvonóból. – Olyan csöndes itt minden.

– Azt mondták, bármikor jöhetünk.

Abby bólintott, és befordultak a folyosóra. A csecsemőszobából kiszűrődő halvány fény

megvilágította a szemközti falat. Egy férfi állt az ablak előtt. Arcát két kezébe hajtva.

– Jaj, ne – suttogta Abby. Ereiből kifutott a vér. Segélykérőn kapaszkodott a Nick karjába.

Nick először ránézett majd újra a férfira. Életében először érzett gyűlöletet.

John Winston is észrevette őket, és feléjük fordult. Lassan közeledett hozzájuk. Nick agyán

számtalan gondolat futott át, de sorra elvetette mindegyiket

– Abby – szólalt meg John, amikor ott állt előttük. – Hogy vagy, bébi?

Nicknek ösztönösen ökölbe szorult a keze. Abby reszketni kezdett.

– Mit keresel itt, John?

John Winston végigsimított szőke haján, a cipőjére pillantott, majd igéző tekintettel Abbyre

nézett.

– Nem bírtam tovább nélkületek. Látnom kellett a gyereket, meg téged is.

– Miért? Azelőtt sem érdekeltünk – mondta Abby élesen. – Nincs itt semmi keresnivalód.

– Ma délután érkeztem haza az útról, és próbáltalak elérni – mondta John. – Mivel nem

voltál otthon, fölhívtam Michaelt. Tőle tudtam meg, hogy megszületett a gyerek. – A férfi kék

szeme megtelt könnyel. Ó, hogy gyűlölte őt ezért Nick! – Tudtam, hogyha idejövök, téged is

itt talállak.

– Nézzünk be Justinhoz, Abby, aztán menjünk haza – szólt közbe Nick, és megpróbálta

elvezetni Winston mellől. – Már későre jár.

– Tetszik a neve. Justin Winston, jól hangzik.

Abby megtorpant, és visszanézett a férfira.

– Még mit mondott neked Michael?

– Hogy látni sem akarsz, és hogy nincs jogom idejönni. Pedig van, Abby! Justin az én fiam!

– Nem akartad a gyereket, John – felelte Abby. – Se őt, se engem. A válást sem én

kezdeményeztem, hanem te. Most azonban már mindennek vége. Idegenek vagyunk egymás

számára. Menj innen, kérlek!

John most nézett először Nickre.

– Hallottam, milyen kedves volt Abbyhez… Nick, ugye? Igazán hálás vagyok. Látom,

megbízik magában. Nem tudná rábeszélni, hogy még láthassam, a karomra vehessem a

fiamat? – Könnycsepp pergett végig az arcán.

Nick elfordult.

– Abby egyedül dönt – felelte kurtán, abban a reményben, hogy az asszony elküldi

Winstont.

Abby hangja azonban elcsuklott, amikor Johnhoz fordult.

– Hagyd ezt a színészkedést, John! Rosszul vagyok ettől. Miért nem mész már el?

– Abby, kérlek – lépett közelebb Winston. – Hibáztam. Lehetetlenül viselkedtem. Igazán

sajnálom.

Abby védőpajzsként tartotta maga elé a kézitáskáját

– Elkéstél már az efféle bocsánatkérésekkel.

– Nem is érdemlek mást. És én még azt reméltem, hogy megérted, ha egy férfi látni akarja a

fiát – John az arca elé kapta a kezét.

Nick nagyot nyelt, amikor Abby a férfi karjához ért. Ez az aljas alak, aki sohasem bánt jól

ezzel a törékeny kis teremtéssel, aki elhagyta, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá, nem

átall most visszajönni, és tovább kínozni őt

Winston Abby keze után nyúlt, és megszorította.

– Miután néhány percet itt töltöttem veletek, elmegyek. Megígérem.

Abby Nickre nézett, majd ismét Johnhoz fordult

– Rendben. Néhány perc, de semmi több – egyezett bele. – Megbeszélem a nővérrel. De te

csak egy barát vagy, semmi több, megértetted?

– Persze, világos – mosolygott John Winston hálásan, mint egy kisfiú.

Abby kinyitotta a csecsemőszoba ajtaját. A nővér az újszülöttel foglalatoskodott.

Fölhúzta a szemöldökét, amikor észrevette, hogy Abby és Nick még valakit hozott magával.

– Elhoztuk egy jó barátunkat – szólalt meg Abby halkan. – Átutazóban van, és nagyon

szeretné látni Justint.

A nővér habozott.

– Nem bánom – mosolygott Abbyre és Nickre. – Remélem, nem lesz baj ebből. Bújjanak

bele a köpenybe! Már tudják, mi itt a szokás.

Miután a nővér elment, Nick fölvette a köpenyt. Abby is belebújt az egyikbe, és

odanyújtotta Johnnak a másikat. A férfi levette vastag télikabátját, és Nick újra megállapította,

milyen izmos férfi. Nyilván csak úgy ragadnak rá a nők. Nick elfordult, és Justinhoz lépett.

A kicsi, parányi kis öklét álla alá tolva, édesdeden aludt

– Szia, kisöreg! – suttogta Nick, megsimogatva hófehér ujjacskáit. – Hogy érzed magad?

– De gyönyörű kisbaba, Abby! – John Winston a kiságy túlsó oldalán állva csodálta a fiát.

Nick rögtön észrevette, hogy ez már nem színészkedés. Justin tényleg nagyon szép kisbaba.

– Kicsit korábban jött a kelleténél – mondta Abby. – Aztán átesett egy fertőzésen, ezért

tartják még itt két hétig.

– De egészséges lesz, ugye? – markolta meg John az ágy szélét.

– Két nap múlva már kiengedik – szólalt meg Nick. Furcsa, ismeretlen érzés kerítette a

hatalmába. Most jött rá, hogy mi is ez: a féltékenység John miatt. Abby és Justin hozzá, és

nem Johnhoz tartoznak. Csak tűnne már el végre!

Abby megsimogatta Justin arcát, mire a kicsi kinyitotta a szemét. Akkor lehajolt hozzá, és a

karjára vette. John odalépett mellé. Pillantásuk találkozott. Nick nem bírta tovább nézni a

jelenetet. Abby mosolygott, és óvatosan John karjára tette Justint. A férfi először elég

ügyetlenül tartotta a kis csomagot, mire Justin fölsírt. John zavarban volt, majd

elmosolyodott.

– Csodálatos! – lépett John szorosan Abby mellé, hogy mindketten láthassák a gyereket.

– Erős kisbaba – mondta Abby szeretettel. – Azt mondják, nagyon jól viselkedik.

Abbyt láthatólag nem zavarta, hogy John a vállára tette a kezét. Vagy talán észre sem vette?

Csak álltak ott a babát ringatva, szorosan egymás mellett.

Nick, mint akit fejbe vágtak, kigombolta a köpenyét.

– Kocsival van, Winston? – kérdezte. Fájdalom szorította össze a torkát.

A férfi föl sem nézett.

– Igen, az alagsori parkolóban hagytam.

– Hazavinné Abbyt? – Az asszony elképedve nézett rá. – Elfelejtkeztem arról, hogy

jelentkeznem kell ma este a repülőtéren. – Ez a kifogás még magának sem hangzott hihetően.

– Persze hogy hazaviszem – felelte John. – Nagyon szívesen.

El tudom képzelni! – mondta magában Nick, majd Abbyhez fordult.

– Remélem, nem veszed rossz néven, John pedig úgyis vigyáz majd rád. Viszlát!

– Nick – szólalt meg Abby, de aztán elhallgatott. Nick a halvány fényben semmit sem

olvashatott ki a tekintetéből. Minél előbb kint akart lenni az utcán.

– Mi az ördög történt köztetek? – érdeklődött Michael másnap Abbytől.

Abby megborzongott.

– Szóval beszéltél vele.

– Az egyik kollégám, Greg Schultz mondta, hogy Nick kora reggel elrepült Seattle-ből, és

egy darabig Omahában marad.

Abby lehunyta a szemét.

– Jaj, Michael, most mit tegyek?

– Az ördögbe is, honnan tudhatnám? Azért legalább azt megmagyarázhatnád, hogy miért

ment el, és hogy került John ma reggel anyáékhoz? Justinról áradozott nekik. Az ég

szerelmére, Abby!

A bátyja a kanapéhoz vezette, és leült mellé.

– Maradj csak ülve! – parancsolt rá kedvesen.

Szóval John a szüleinél járt! Vissza akar térni hozzá. Erről szó sem lehet. Nick elment.

Michael gondterhelten nézte.

– Meséld el, mi történt – kérte. – Mondj el mindent szép sorjában, és ne lógasd az orrodat!

Majd csak találunk valami megoldást.

Miután Abby befejezte a mondókáját, Mike megpróbált a lelkére beszélni:

– Azt mondtad a múltkor, egész jól kijöttél Nick nővérével.

– Janettel? Igen – hagyta helyben Abby.

– Akkor hívd föl!

– Nem, azt nem lehet.

– Már hogyne lehetne! – Michael kiment a telefonkönyvért – Mi a vezetékneve? És a férje

keresztneve? Hívom a központot.

– Crete Ross – felelte Abby alig hallhatóan. – Michael, én ezt nem találom jó ötletnek. És

biztosan Nick sem örülne neki.

Néhány perc múlva már kapcsolták is Janetet. Abby először semmiségekről csevegett, de

Janet közbeszólt.

– Nick a szüléinknél van – mondta. – Ma reggel ért oda, és aztán majd iderepül, hogy együtt

töltsük a karácsonyt. De mi történt?

Abby szíve a torkában dobogott.

– Megkérte a kezemet. Össze akarunk házasodni.

Rövid szünet után Janet így szólt.

– Örülök neki. De akkor nem értem…

Abbynek el kellett mondania, mi történt, hogyan fogadta Nick John váratlan fölbukkanását.

Janet hangjából érződött mennyire fölbosszantotta Nick viselkedése, úgyhogy még a végén

Abbynek támadt lelkifurdalása.

Abby hasra fektette Justint, megveregette a hátát és lehajolt, hogy megpuszilja. Csukott

szemmel szívta be a babahintőpor kellemes illatát. Amikor már biztos volt abban, hogy

elaludt, lábujjhegyen kiment a konyhába, de azért a gyerekszoba ajtaját nyitva hagyta.

Szenteste volt. Justint egy hete engedték haza, és Abby már el sem tudta volna képzelni az

életét nélküle. Abby szülei másnapra várták őket. Ma, mondta neki az anyja a telefonba,

legyenek hármasban, ünnepeljék csak együtt Justin első karácsonyát. Abbynek nem volt

bátorsága megmondani az igazat. Ezért volt most egyedül a gyerekével. Nick sem

jelentkezett, és Michael sem hívta föl. És ezen a héten ez volt az első nap, hogy John sem

bukkant föl a láthatáron.

Azon az estén, amikor John hazavitte őt, egy pénzes borítékot nyomott a kezébe. Abby

vissza akarta adni, de John nem engedte. Azután még küldött neki pénzt postán. Néhányszor

meg is látogatta őket hozott ajándékokat Justinnak, neki pedig virágot, parfümöt. Egyszer egy

üveg pezsgővel állított be, és ragaszkodott ahhoz, hogy koccintsanak a fiú születésére.

Abby kinyitotta a zsalut, és letörölte a párát az ablakról. Semmit sem akart John Winstonnal

együtt megünnepelni. Semmit.

Vajon mit csinálhat Nick ma este? Vajon ott ül a családja körében, a meleg kandallónál?

Janetnek nem sikerült őt meggyőznie. Abby összeszorította a száját. Valószínűleg Nick is

olyan boldogtalan, mint ő. Mégsem bízott meg benne eléggé.

Lent az utcán autó közeledett. Abby kilesett az ablakon, és remény töltötte el a szívét, ezt a

héten már oly sokszor érezte.

A kocsi két kerékkel fölhajtott a járdára, de nem a Nick autója volt, hanem John barna

kocsija. Abby visszatántorodott az ablaktól. A legszívesebben úgy tett volna, mintha nem

lenne otthon, de ennek úgysem lett volna semmi értelme, hiszen John úgyis tudja, hogy otthon

kell lennie.

Amikor meghallotta a csengőt, kinyitotta a kaput anélkül, hogy beleszólt volna a

kaputelefonba. Aztán visszament a nappaliba, és leült az ablak mellé.

– Boldog karácsonyt bébi! – lépett be John hideg levegőt hozva magával. Egyik karján

élelmiszerrel teli szatyor lógott, a másik kezében színes kis csomagocskáikat tartott.

– Szia, John – mondta Abby fakó hangon.

– Hát ilyen fogadtatást érdemel az a férfi, aki boldog karácsonyt kíván? – mondta John kissé

dülöngélve.

Abby mindkét kezével megmarkolta az asztalt. John részeg.

– Pszt! Halkabban! Justin épp most aludt el.

– Pszt! – ismételte John, lábujjhegyre állt és túlzott óvatossággal ment be a nappaliba. –

Pszt, Justin alszik. Remek, akkor legalább együtt lehetek a mamájával.

– Már éppen lefekvéshez készülődtem – mondta Abby elutasító hangon. – Azt hiszem, jobb

lenne, ha most elmennél. Azt akarom, hogy elmenj!

John elbotorkált a kanapéig, és leült, ölében a csomagjaival.

– Nem – mondta fejcsóválva. – Ma ünnepelünk.

Abby moccanni sem mert a helyéről. Attól tartott, hogy John bármelyik pillanatban

elkaphatja őt.

– Ne nehezítsd meg a dolgomat, John! Sokat ittál. Menj el!

– Nem megyek.

John fölállt, és Abby felé indult. A szatyorból előhúzott egy már felbontott üveget. A

csomagokat közben leejtette a földre. Körülményesen lehajolt értük, és föltornyozta az

asztalra, a bor mellé, mielőtt levette volna a kabátját.

Abby megrökönyödve látta, hogy a pulóverét is leveszi, kigombolja az ingét, majd a

nadrágját is leveti. Akkor John csípőre tette a kezét, és mélyen beszívta a levegőt. Abby a

sűrű, szőke szőrzet alatt is tisztán kivehette az izmok játékát

– Csak kényelembe helyezem magam – motyogta a férfi meglehetősen érthetetlenül. –

Meglepő, hogy a szüleidnek egy szóval sem említetted a válásunkat. De miért nem?

– Ilyen állapotban nem vagyok hajlandó veled szóba állni. – De vajon ő miért nem említette

a válást? – Egyáltalán hogy volt bátorságod beállítani a szüleimhez, amikor arra számítottál,

hogy mindent tudnak?

– Meg akartam mondani nekik, amit már neked is mondtam, hogy megbántam, ami történt,

és szeretnék visszatérni. De rájöttem, hogy semmiről sem tudnak, akkor meg minek beszélni

arról. Te nem akarsz elválni, különben nyílván elmondtad volna nekik. Újra

összeházasodhatnánk. Meg sem kéne tudniuk, hogy volt idő, amikor külön éltünk.

– Hallgass! – kiabált most rá Abby, és fölugrott a helyéről. – Köztünk mindennek vége,

John, és ha majd józanul belegondolsz, örülni fogsz, hogy így van.

– Ugyan, bébi, ezt te sem gondolod komolyan. – John keze Abby vállára nehezedett, és

magához húzta az asszonyt. – Olyan jól megvoltunk mi kettesben.

Abbynek még a szája is remegett. Ha most kiabálni kezd, fölébred Justin.

– Vagy elmész, de rögtön – húzta ki magát Abby, és fenyegetően nézett Johnra –, vagy

hívom a rendőrséget! Akkor pedig gondoskodni fogok arról, ne félj, hogy egy kilométeres

körzetnél ne jöhess közelebb a fiamhoz!

John dermedten nézett Abby szemébe. Lassan közelebb húzta magához, Abbyt megcsapta a

férfi italszagú lehelete. Elfordította a fejét, de John ismét visszafordította.

Ám mielőtt még az ajkához érhetett volna, Abby arcon vágta. Közben dühösen lökte el

magától a férfit.

John égő arcához kapott, és hátrahőkölt.

– Hülye liba! – szitkozódott. – Azt hiszed, hogy elzavarhatsz innen? Azt hiszed, hogy

visszatarthatsz attól, hogy lássam Justint? Bíróság nélkül is találok rá módot!

Abby a fejét kezébe támasztva leült az asztalhoz. Talán el akarja rabolni a gyereket,

amennyiben nem tenne a kedvére? John valamilyen kifürkészhetetlen okból vissza akar térni

hozzá. Abby azonban már nem tudott volna vele élni. De a gyerekét sem akarta elveszíteni.

Elborzadva kiáltott föl, amikor megérezte John kezét a haján. Abby ismét meg akarta ütni,

de a férfi rögtön elkapta a csuklóját, és fájdalmasan megszorította. Később lazított a

szorításán, és megsimogatta Abbyt.

– Bocsáss meg, Abby – mondta halkan. – Eltúloztam a dolgot. Igazad van, ittam is. De egész

nap gyűjtöttem a bátorságot, hogy idejöjjek hozzád, és megkérjelek, házasodjunk újra össze.

Hülye vagyok. Meg tudsz nekem bocsájtani?

Abby nem tudott válaszolni. Egyetlen hang sem jött ki a torkán.

– Nézd – mondta John, és kissé hátrább lépett. – Erről most valóban nem tudunk beszélni.

De beláthatod bébi, hogy így nem ülhetek a kormány mögé. Hadd aludjak ma itt a kanapén, és

megígérem, hogy a szemed elé sem kerülök addig, amíg képes nem leszek az értelmes

társalgásra. Megengeded?

Ha most nem egyezik bele, biztosan kiabálni kezd, vagy… Még meg is erőszakolhatja.

Amíg itt van, le sem hunyhatja majd a szemét, mégsem dobhatja ki.

– Kialszod magad, és aztán elmész – utasította rendre a férfit

– Igen, megígérem. – John levetette az ingét, és lehúzta a puha bőrből készült csizmáját.

Aztán a zokniját is. – Benézhetek még egyszer Justinhoz?

De meg sem várta, hogy Abby valamit mondjon, már ment is a szobába.

Abby töprengett. Fölhívhatná Michaelt. Miközben ezen törte a fejét, John már vissza is jött.

Abban a pillanatban megszólalt a csengő.

Abby kisietett, de John visszatartotta, és elébe lépett. Ebben a pillanatban másodszor is

csengettek.

– Ki lehet az ilyen későn? – kérdezte John. – Soha ne nyiss ajtót, ha egyedül vagy!

– Nem is szoktam.

Jelentőségteljesen Abbyre pillantott, és kinyitotta az ajtót.

Nick állt az ajtó előtt és épp lehajolt, hogy fölemelje a csomagjait.

– Már két napja próbálok elszabadulni Omahából. – Fölegyenesedett, lassan megfordult: –

Abby!

10. Fejezet

– Kicsit késő van már a szomszédoláshoz, nem gondolja?

Abby hallotta John vontatott szavait, és le nem vette a szemét Nickről. De mintha Nick észre

sem vette volna.

– Mit tehetek önért? – lépett közelebb John úgy, ahogy volt, félmeztelenül, és szinte elállta

az ajtót.

– Abbyhez jöttem – mondta Nick fenyegető hangsúllyal. Találkozott a pillantásuk. – Meg

kell egymással beszélnünk egy-két dolgot.

– Nyugodtan elmondhatja nekem is – mondta John hátrébb lépve, és nagyvonalúan beljebb

tessékelte Nicket. – Ünnepeljen velünk! A jó szomszédot mindig szívesen látom egy pohár

italra.

Abby megcsóválta a fejét. John részeg, Nick pedig olyan képet vág, mint akit kizárólag csak

a sok csomagja tart vissza a tettlegességtől. Nem szabad összeverekedniük! Gyorsan ki kell

találnia valami megoldást.

– John szállást kért ma éjszakára, Nick – mondta Abby nem túl meggyőzően. – Majd holnap

reggel beszélünk, jó?

Nick összeszorította az ajkát.

– Jó éjszakát, Abby! – mondta anélkül, hogy egyetlen csomagot is elejtett volna, vállára

vetette a pilótatáskát, még egyszer Abbyre pillantott, és sarkon fordult.

John becsukta az ajtót, mielőtt még Abby hallhatta volna, hogy Nick a lakásába ért. Tehát

visszajött. Azt mondta, már két napja haza akar jönni. Most pedig joggal hiheti, hogy az

orránál fogva vezeti. Mi mást is gondolhatna, miután itt találja Johnt félmeztelenül.

Abby visszavánszorgott a nappaliba. John követte, és maga sem tudta, hogy mit mondjon.

Az asszony sötét pillantással mérte végig, és pakolni kezdte a férfi holmiját

– Öltözz föl, John, és tűnj el!

John égnek emelte a kezét:

– Az előbb még azt mondtad, hogy maradhatok.

– Meggondoltam magam.

– Mert visszajött a szeretőd? – dühöngött John. – Azért kell eltűnnöm, hogy együtt

lehessetek, ugye? Láttam, milyen szemeket meresztett rád akkor este, a kórházban is. Ma este

pedig besétál ide, mintha csak ez volna az otthona. Igencsak bejáratos hozzád. Ennek pedig

mostantól vége, ugyanis én visszaköltözöm.

Abby a férfi kezébe nyomta az inget, a pulóvert meg a zokniját.

– Öltözz fel! És egy szót sem akarok többé Nickről hallani!

– Nem megyek sehová.

– De bizony elmész, hacsak meg nem várod, amíg kiabálni kezdek. Nick józan, John. Ez a

mérkőzés nem a te javadra dőlne el.

– Ne kényszeríts arra, hogy elmenjek. – John ingét magához szorítva a kanapéhoz botorkált.

– Holnap reggel elmegyek, már megmondtam.

– Ha valaha is látni akarod még Justint, hagyd el a lakásomat, de azonnal! Különben szerzek

egy bírósági határozatot, hogy többé meg sem látogathatsz bennünket

John megdörzsölte a szemét.

– Jó, megyek. De újra el fogok jönni. Justin kell nekem. És nem adom föl olyan könnyen. –

Azzal belebújt a kifordított ingébe, magára rántotta a pulóverét, fölráncigálta magára a

zokniját aztán a kabátját. – Jól vigyázz Justinra, bébi! Sose téveszd szem elől!

Abby fülében még sokáig visszhangzott ez a fenyegetés, és jó ideig eltartott, amíg

valamelyest megnyugodott. Miután John elment, benézett Justinhoz, majd Nick ajtajához

lépett. A halk kopogtatásra azonnal kinyílt az ajtó. Nick még át sem öltözött. Barna szemével

kifejezéstelenül nézett Abbyre.

– John elment.

Nick mindkét kezével az ajtófélfának támaszkodott.

– Miattam nem kellett volna elzavarnod – hajtotta le a fejét.

– Beszélni akartál velem.

Nick hangosan fölsóhajtott.

– Azt hiszem, tévedtem.

Abby félénken megérintette a kezét:

– Úgy örülök, hogy látlak, Nick. Hiányoztál nekem.

Amikor Nick fölemelte a fejét, a szemében könny csillogott. Gyorsan elfordult.

– Az ördögbe, te is nekem! Tisztázni akartam veled a kapcsolatunkat.

– Átjössz hozzám?

Nick ismét fölsóhajtott.

– Nem, Abby. Ma este nem.

Abby érezte, hogy elpirul.

– Miért nem?

Nick habozott. Egy pillanatra mintha megváltoztatta volna a véleményét Aztán összeszedte

magát, és Abby szemébe nézett.

– Nem tehetem, Abby. És ha jól belegondolsz, te sem. Először is el kell döntened, mit is

akarsz valójában. Meg vagyok győződve róla, hogy még nem vagy képes Johnnal

végérvényesen szakítani, különben már régen elmondtad volna a dolgot a szüleidnek, ahelyett

hogy titkolóznál előttük.

Abby szíve a torkában dobogott. Egészen elgyengült

– John már nem jelent nekem semmit – suttogta. – Csak te.

– Menj vissza Justinhoz – simított végig Nick Abby karján, majd lehanyatlott a keze.

Szemében vágyakozás tükröződött. – Nekem is vannak érzéseim, kedvesem. Csak akkor

gyere hozzám, Abby, ha már teljes szíveddel csak engem akarsz. Idővel úgyis kiderül majd,

hogy tényleg egymáshoz valók vagyunk-e.

Abby hátrébb húzódott, és a szájához szorította az öklét. Még egy szó, és sírva fakad.

– Rosszabbul fogadták, mint gondoltam volna – mondta Abby Michaelnek, Justinnal a

karján, a szülei háza előtt állva.

– Nem is számíthattál másra, miután két hétig nem jelentkeztél – mondta Michael

rosszallóan. – Karácsony óta vártak. Nem is tudom, hogy bírta apa visszatartani anyát, hogy

föl ne hívjon téged.

– Nekem kellett volna telefonálnom – mondta Abby keserűen.

– Már késő, Abby. Most jobb, ha hazamész. Ne aggódj, melletted vagyunk mindannyian,

beleszámítva Nicket, mihelyt észre tér!

– Remélem – mondta Abby, és megkérte Michaelt, hogy segítsen betenni Justin

mózeskosarát a hátsó ülésre. – Anya idegennek nevezte Nicket, azt hiszem, hogy semmit sem

ért az egészből.

– Kell nekik egy kis idő hozzá. – Michael kinyitotta Abby előtt a kocsi ajtaját. – Ugye

tudod, hogy mit kell most tenned?

Abby bólintott, begyújtotta a motort, és még egyszer hátranézett Justinra, mielőtt elindult

volna. Az útra kikanyarodva még látta Michaelt a visszapillantó tükörben, és ő is integetett

neki. Először is most rögtön elmegy Johnhoz, és tisztázza vele, hogy a kapcsolatuknak

egyszer s mindenkorra vége. Aztán fölkeresi Nicket. A szíve vadul kezdett kalapálni.

Megpróbált józanul gondolkodni. Épp elég ideig halogatta már a dolgot. Nem várhat tovább.

Eltökélten kezdett keresgélni a táskájában, és meg is találta végül a cetlit, egy borítékról

letépett kis darabot, amelyen John címe állt.

Minden különösebb nehézség nélkül megtalálta az utcát meg a házat. Leállította a kocsit,

kivette Justint a mózeskosárból, és belépett a bérház kapuján. Fölment a lépcsőn, a harmadik

emeletre. Ott állt John ajtaja előtt. Abby szabad kezével e csengő felé nyúlt aztán habozott

egy kicsit. Aztán összeszedte magát és hosszan megnyomta a csengőt. Eltelt néhány

másodperc. John nem nyitott ajtót, pedig Abby mocorgást hallott odabentről. Erősebben

magához szorította Justint és újra próbálkozott

Justin mocorgott, majd sírni kezdett. Abby lágyan ringatni kezdte. Lassan meg kellett volna

már etetnie.

– John! – kiáltott föl Abby hangosan. – Úgysem megyek el addig, amíg be nem engedsz! –

Most már az öklével dörömbölt az ajtón.

– Jó, jó. Egy pillanat.

Abby tovább kopogott.

Kisvártatva kattant a zár és egy vékony, szőke nő állt a küszöbön, átlátszó, selyem

hálóingben. Csak egy határozott férfi küldhette volna haza Marie Prince-t egy ilyen zord,

magányos éjszakán.

– Várj! Állj meg!

Abby már a második emeleten járt, mire John beérte.

– Nyomás fölfelé! – parancsolt rá kurtán. – Beszélni akartál velem. Azt pedig csak fönt lehet

– Megfordította Abbyt, és föltuszkolta a lépcsőn. A lépcsőn fölfelé aztán Abby előtt hirtelen

megvilágosodott minden. Már nem félt. Nem lesz könnyű dolga a következő percekben, de túl

fogja élni. Akkor aztán egyszer s mindenkorra megszabadul Johntól.

John átkarolta Abby vállát és bevezette a lakásába. Abby körülnézett és döbbenten látta,

milyen szedett-vedett, rendetlen körülmények között lakik John.

– Sajnálom, Abby – hallott egy hangot a háta mögül.

Abby összerezzent, és megfordult. Marie, aki közben magára vett egy hosszú fürdőköpenyt,

ott kuporgott John mögött. Csinos kis arca egészen eltorzult. Zöld szemét riadtan meresztette

Abbyre.

Abby megcsóválta a fejét. Csak most jött rá, mit is eszeltek ki ezek ketten ellene, és milyen

játékot játszottak az ő háta mögött.

– Kihasználtad Marie-t, nem igaz? – támadt rá Abby Johnra. – Kihasználtad, hogy magányos

és rávetted, hogy kémkedjen utánam. Csak azt nem értem, hogy miért?

– Hát akkor idehallgass! – kezdte John.

Abby leintette.

– Mióta vagytok már együtt? – kérdezte Marie-t. – Miért látogattál meg olyan sűrűn, és

osztogattad nekem a jó tanácsaidat?

– Nem lakom itt Abby – szólalt meg most Marie halkan. – Csak szeretem Johnt. Mi már

akkor ismertük egymást, mielőtt John veled kezdett volna járni, emlékszel? Akkor otthagyott

engem. Én azonban soha nem okoltalak téged ezért. Azt hittem, már túljutottam ezen a

dolgon, amíg John be nem állított hozzám, miután téged elhagyott. Nem akartam feldúlni a

házasságodat, Abby. Ha rajtam múlna, szívesen helyrehoznék mindent.

– Voltál egyáltalán mostanában a tengeren? – fordult most Abby ismét Johnhoz. – Vagy itt

töltötted minden idődet, holott tudtad, milyen nehéz helyzetben vagyok?

A férfi fölemelte a kezét, mintha meg akarná érinteni Abbyt, de aztán mégsem tette.

– Volt néhány rövid utam.

– De arról csak tudtál, hogy föl kellett adnom az állásomat és hogy milyen nehezen élek?

– Mit tehettem volna ellene? Nézz csak körül! Az én életem sem fenékig tejfel. Az anyám

pedig… – John elhallgatott.

– Mi van az anyáddal, John? A szüleimnek olyan levelet írt, mintha mi sem történt volna

köztünk. Én azonban újabban nem kapok tőle levelet. Mit írtál neki?

John tekintete elkomorult.

– Azt írtam, hogy elköltöztünk, és ezt a címet adtam meg neki. Mindig azt hitte, hogy

szorgalmas vagyok, és sokat dolgozom. Egyfolytában emlegeti, hogy mennyire örül az

unokájának, és hogy mennyire szeretné, ha meglátogatnánk, hogy láthassa végre a kicsit.

Justin halkan sírdogált. Abby lágyan ringatta.

– Ez minden? Hát persze! Ha anyád rájönne, hogy faképnél hagytál, és hallani sem akartál a

fiadról, biztosan nem küldözgetné neked tovább azokat a csinos kis összegeket. Hogy én erre

nem jöttem rá már előbb! Már meg akartalak kérdezni, honnan van újabban annyi pénzed. De

most már tudom. A New York-i repülőjegy ára, igaz?

John nem felelt.

– Tovább kellett volna gondolnod a dolgot – folytatta Abby zavartalanul. – Gondoltad, most

gyorsan helyre ütsz mindent, nehogy anyád valamit észrevegyen. De már késő. Ma mindent

elmondtam a szüleimnek, és a te anyád is meg fogja tudni. Az unokáját persze láthatja. De az

igazságot sajnos meg kell tudnia.

– Ne mondd el neki! – könyörgött John. – Ha megteszed, egy árva fillért sem látok többé

tőle. És ami még rosszabb, a végrendeletét is meg fogja változtatni.

Abby azonban már figyelemre sem méltatta a férfit. Odalépett Marie-hoz.

– Miért akartad, hogy lemondjak Justinról, ha tudtad, hogy Johnnak kizárólag azért van

szüksége a gyerekre, hogy pénzt csikarjon ki vele az anyjától? Miért kellett volna örökbe

adnom?

Marie, arcát a kezébe temetve, előregörnyedt.

– A gyerek volt az egyetlen kapocs köztetek. A pénzről fogalmam sem volt. Egyszerűen

csak féltem, hogy a gyerek miatt majd ismét egymásra találtok. – Marie elvette a kezét az

arcától és keserűen fölnevetett. – Hülye voltam, mi? Egyvalamit azért meg kell tudnod,

bármily nevetségesen is hangzik, hogy nem akartam neked fájdalmat okozni.

– Szóval te mindig is szeretted Johnt? Fogalmam sem volt arról, hogy mit jelentett neked. –

Abbyben hirtelen részvét ébredt Marie iránt. – Erről most nem tudok tovább beszélni, Marie.

Adj egy kis időt, hogy felejteni tudjak!

John halkan megmoccant. Abby felé fordult:

– Marie semmitől sem fosztott meg engem, amire még igényt tartanék. De nálad azért jobb

férjet érdemelt volna!

Abby e szavakkal sarkon fordult és kiment John lakásából. Szóval túl van rajta, és nem is

volt olyan vészes az egész. Most már semmi sem állhat a jövője útjában, feltéve, ha Nick is

felbukkan végre.

Mit is tegyen Abby, ha Nick mégsem jön? És mi lesz, ha hazajön, és ott találja őt? Lehet,

hogy megharagszik? Abby nyugtalanul járkált föl-alá Nick nappalijában. Nick-nek jönnie

kell. Nem mehetett messzire, mert égve hagyta a lámpát. Ilyen egyszerűek a dolgok.

Abby Johntól egyenesen idejött és bejött azzal a kulccsal, amit még Nicktől kapott. Justin

elmélyülten szopta az öklét a mózeskosárban. Abby még nem akarta megetetni, mivelhogy

Nick bármelyik pillanatban itt lehet. Megnedvesítette kiszáradt száját. Későre jár. Hová a

csudába tűnhetett Nick?

Abby épp az előszobában volt, amikor megfordult a kulcs a zárban.

– Nick – suttogta. Enyhe félelem kerítette a hatalmába.

Nick leszegett fejjel lépett a lakásba, és becsapta maga mögött az ajtót.

Abby szíve vadul kalapált.

– Szia, Nick. Megjöttünk.

Nick kezéből kiesett a kulcs, amint magához szorította Abbyt.

– Hol voltál? – ölelte meg olyan erővel, hogy alig kapott levegőt. Újra meg újra

végigsimított Abby fekete fürtjein és a szemébe nézett. – Minden rendben van? Voltál

Johnnál? Úgy aggódtam miattad!

Abby moccanni sem bírt.

– Hogyan? Biztosan Michaeltől tudod. Fölhívott téged telefonon.

– Nem, én voltam őnála. És ő elmondta nekem, hogy beszéltél a szüleiddel, és hogy utána

pedig Johnhoz akartál menni. – Nick bevitte Abbyt a nappaliba, és leültette a kanapéra. –

Minden rendben?

Abby bólintott.

– Nem volt könnyű, de túl vagyok rajta, Nick. Mindent tisztáztunk, mindenen túl vagyunk.

Nick mélyen Abby szemébe nézett, majd elfordult és Justin fölé hajolt. A karjára vette és

magához ölelte a kicsit.

– Éhes a fiad, Abby.

Nick kék szabadidő-nadrágot viselt, ami remekül kihangsúlyozta kisportolt alakját. Abby a

háta mögött ült, úgyhogy nyugodtan nézhette. Ezúttal nem is vette le róla a szemét. Az izmos

csípőjéig érő felsőrész lazán ölelte körül a testét. A vékony anyagon át hosszú, vékony

lábának minden izma látszott.

Nick hátrafordult, még mielőtt Abby elkaphatta volna róla a pillantását.

– Jól nézel ki – mondta a férfi alig hallhatóan.

Abby arca égni kezdett. A férfi rájött, hogy titokban őt figyelte.

– Te is, Nick. Annyira hiányoztál.

Nick leült mellé a kanapéra és újra megsimogatta Abby rövid fürtjeit.

– Ha akarod, mindent megbeszélhetünk. – Abby pontosan látta a férfi szemén, hogy milyen

érzéseket táplál iránta.

– Van még valami, amit nem beszéltünk volna meg? – kérdezte Abby elbizonytalanodva. –

Azt mondtad, nincs más tennivalónk, mint ideköltözni hozzád. Hát itt vagyunk. Ha még

mindig akarsz bennünket.

– Persze, hogy akarlak benneteket – szorította magához Nick Abbyt. – És tudod jól, hogy ez

mindig így is marad.

Nick Abbyhez hajolt, aki lehunyta a szemét és csókra nyújtotta az ajkát.

– Tudod, hogy elalváskor mindig a te szürke szemeidet látom? – érintette meg Nick ajkával

lágyan Abby száját. – Szinte érzem a hajadat. Néha kinyújtom a kezem, mert azt hiszem, hogy

itt vagy, mellettem. – A következő csók már erősebb volt, érzékibb, Nick a nyelvével már

Abby ajkai közé hatolt.

Justin mocorogni kezdett és fölsírt.

– Ó – sóhajtott Nick. Abby érezte a férfi forró leheletét. – Előre megmondtad, hogy be fog

következni ez a pillanat. Be kell pelenkázni és meg kell etetni.

Mielőtt még Abby megmozdulhatott volna, Nick fölugrott és már le is tette Justint a puha

szőnyegre. Kivette a táskából a vízhatlan fóliát és a baba rugdalózó lábacskái alá tette.

– Itt van valahol a cumisüvege is?

Abby levette a kabátját, és kiment a konyhába, hogy megmelegítse az üveget. Mire

visszajött a nappaliba, Nick már ott szórakozott Justinnal a szőnyegen. Föltartotta a magasba,

valamit dúdolt neki és puszilgatta a kis méregzsák pofikáját. Abby odaadta Nicknek az üveget

és a szoba túlsó sarkából figyelte, hogyan eteti a férfi a kicsit.

– Úgy látom, tényleg szívesen foglalkozol vele – állapította meg Abby, amikor Nick

félretette az üres üveget. – Milyen jó is lenne… – Nem, ilyesmit nem szabad mondania.

– Mi lenne jó?

– Áh, semmi.

– Azt akartad mondani valamiről, Abby, hogy milyen jó lenne. Annyi mindent éltünk már

együtt át, hogy nem eshet nehezedre nyíltan kimondani, ami éppen az eszedbe jut.

Abby elfordult.

– Azt akartam mondani, milyen jó is lenne, ha Justin tényleg a te fiad lenne.

– Bizonyos mértékig annak is érzem, drágám. Nem épp most mondtad, hogy úgy jöttél

hozzám, ahogy megígérted? Ami azt jelenti, hogy össze fogunk házasodni, nem igaz?

Abbynek melege lett, de közben a hideg futkosott a hátán.

– Ha még mindig úgy akarod, akkor igen. De semmivel sem tartozol nekem, Nick. Csak

azért, mert egyszer azt mondtad…

– Pszt! Vajon letehetjük Justint egy rendes ágyra vagy legurul onnan?

– Nem gurul le, ha körülrakjuk összegöngyölt párnákkal vagy törülközőkkel.

– Nézz a szemembe!

Abby lassan a férfi felé fordult.

– Nálam maradsz ma éjszakára? Velem alszol? Csak azt szeretném… egyszerűen csak a

karomban akarlak tartani. Tudod te jól, hogy mit szeretnék. De ha még nem akarod, azzal is

megelégszem, ha csak ott fekszel mellettem.

Abby akadozva válaszolt.

– Szeretnék nálad maradni. – Ennyit azért csak be kellett vallania. – Én is szoktam rólad

álmodni, Nick. Elképzelni, hogy melletted vagyok, a karjaidban fekszem. De annyira féltem,

hogy elveszíthetlek.

– Ez nem fordulhat elő. Egy olyan nyűgtől, mint amilyen én vagyok, nem lehet egykönnyen

megszabadulni.

Letették Justint a nagy ágyra és körülbástyázták törülközőtekercsekkel. Néhány perc múlva

már mélyen aludt.

Nick kézen fogta Abbyt, és vissza akart menni vele a nappaliba. Abby azonban átölelte a

férfit, megállította, mosolyogni próbált, bár ez nem egészen sikerült neki, és bevezette a férfit

a hálószobába.

Amikor már ott álltak az ágy végénél, Nick megkérdezte:

– Nem akarod áthozni a holmidat? – A hangja közben majdnem elcsuklott.

– Nincs szükségem semmire – felelte Abby halkan. – Úgy jöttem hozzád, ahogy akartad.

Nick ránézett. Abby kiolvashatta a szeméből a vágyat.

– Szinte föl sem tudom fogni, Abby, olyan régóta várok már erre a pillanatra.

Abby mindkét kezével beletúrt a férfi hajába, hozzásimult és hevesen feltörő szenvedéllyel

csókolta meg, amit olyan sokáig kellett magába fojtania. Ajkaik egyre újabb és újabb csókban

olvadtak össze. Nyelvük szűnni nem akaró játéka közben lélegzetük összekeveredett, s végül

Abby volt az, aki szorosan átfogta Nick csípőjét és hozzásimult.

Nick, még mindig csukott szemmel, fölegyenesedett.

– Vigyáznunk kell, Abby. Korai még ez neked, talán túl korai.

Abby felelni akart valamit. Helyette azonban inkább elvált Nicktől, és az ágy túlsó végébe

húzódott. A férfi szemébe nézett, és levette a pulóverét. Ujjai alig engedelmeskedtek, amikor

világos selyemblúzát kezdte kigombolni.

– Nem lesz még korai? – kérdezte Nick. – Nem akarok elsietni semmit.

Abby hallotta, hogy a férfi nyel egyet.

– Jobb lenne talán, ha néhány éjszaka még a kanapén aludnék.

Abby megcsóválta a fejét. Végre ki tudta gombolni az ingujján lévő apró gombokat. Amint a

blúzát is letette a székre, Abby mozdulatlanul megállt. Érezte, hogy zihál a melle az

izgalomtól. Hátranyúlt és kikapcsolta a melltartóját.

– Jézusom, Abby – sóhajtott föl Nick. – De gyönyörű vagy! Mindig is tudtam.

Akkor Nick is kibújt a pulóveréből, és Abby érezte, hogy elakad a lélegzete. Nick sportos

alkat volt, a válla széles, a felsőteste erős, mellén finom sötét szőrzettel, mely a derekánál

elkeskenyedő sávban futott össze.

Abby egész testében bizsergett. Lehúzta a szoknyája cipzárját, levette a cipőjét és félretette a

többi ruhadarabot is. A kezét ösztönösen a hasa elé kapta. Biztosan látszanak még rajta a

terhességi csíkok.

– Ne! – suttogta Nick. – Ne rejts el semmit előlem. Úgy látlak szépnek, ahogy vagy. –

Lehajolt, hogy kikösse a cipőjét, hogy aztán levehesse a szabadidő-nadrágját.

Abby remegő kezét a szája elé tartotta és várta, hogy Nick ismét fölegyenesedjen. A férfi

semmivel sem törődve, kihúzta magát. Nem is akarta elrejteni, mennyire kívánja Abbyt.

Lazán leeresztett karral állta a tekintetét. Abby azt akarta mondani, hogy milyen

fantasztikusan jól néz ki, és hogy igen izmos alakja van, de egy szót sem bírt kinyögni.

– Ülj le ide, mellém! – hívta a férfi. Visszahajtotta az ágytakarót, és leült a matracra.

Végigsimított maga mellett a lepedőn, és Abby felé nyújtotta a kezét.

Abby megfogta Nick kezét, és leült mellé. Combjuk összeért, és Abby boldogan bújt oda

hozzá. Nick fölemelte a fejét. Belecsókolt a nyakába, és nyelvével végigsimított a bőrén,

egészen le, a kemény mellbimbójáig.

– Ó, Abby, nem állok jót magamért, ha nem hagyod ezt abba – motyogta Nick kezével

hátratámaszkodva az ágyon.

Abby a vállára húzta a férfi fejét, mellével pedig szorosan hozzádörgölőzött, amíg Nick föl

nem nyögött és ki nem bontakozott a karjából, hogy a hátára fordíthassa.

– Nem értetted, mit kérdeztem az előbb? Ne várjunk még vele inkább egy kicsit? – A

férfinak úgy égett az arca, hogy Abbynek nevetnie kellett.

– Nagyszerű vagy, Nick Dorset. Én pedig ragyogó formában vagyok, az orvos is mondta. És

ha tovább kérdezősködsz, még azt fogom hinni, hogy nem is kívánsz engem.

Amikor Abby a mellén érezte a férfi ajkát, teste vágyakozva megfeszült.

– Kívánlak. El sem tudod képzelni, mennyire vágyódom utánad. De nem akarok fájdalmat

okozni neked – mondta a férfi hol egyik, hol másik mellbimbójára tapasztva ajkát.

Abby elfelejtkezett a világról maga körül. Minden érzékével Nickre hangolódott. Élvezte

nyelvének vég nélküli játékát, testén érezte a férfi mellének szőrzetét, viszonozta minden

egyes érintését. A férfi izmos combja lába közé nyomult, kezével pedig gyöngéden, érzéssel

simogatta.

Nick bőre selymes volt, hajából friss illat áradt.

– Hogyan is tudnál fájdalmat okozni nekem? – suttogta a fülébe Abby. – Gyere, simulj

hozzám! Úgy várlak!

Nick könyökére támaszkodva Abby arcába nézett. Majd pillantása lejjebb siklott, az asszony

mellére, ráhajolt és szenvedélyesen megcsókolta. Aztán lejjebb csúsztatta ajkát, egészen Abby

hasáig, melyet csókokkal elárasztva, ajka még lejjebb siklott, Abby lába közé.

– Ne! – tiltakozott Abby nem túl meggyőzően. Nick két tenyerébe fogta mellét, és lágyan

simogatta, míg Abby e becézgetések hatására hánykolódni nem kezdett. Abby még sohasem

élt át ekkora gyönyört. Nyöszörgést hallott, a saját hangját, mely most valahogy olyan

idegennek, olyan távolinak tűnt. Csípője ívben megfeszült, hogy minél hamarabb elérje a

beteljesülést.

Nick néhány pillanatig csak feküdt, mozdulatlanul, arcát Abby hasára hajtva, csípőjét

szorosan átölelve. Aztán lassan, Abby egész testét csókokkal árasztva el, följebb csúszott,

egészen a melléig. Végül ajkára tapasztotta a száját.

– Szeretlek, Nick – suttogta Abby két csók között.

Nick morgott valamit érthetetlenül. Lélegzete fölgyorsult és szorosan Abbyhez simult.

Abby lehunyta a szemét és nekifeszült, hogy teljes erejével a hátára fordítsa a férfit, majd

ráfeküdjön. Most ő becézte Nicket, minden porcikáját megsimogatva, amíg el nem érte

legérzékenyebb pontjait.

– Most rajtam a sor! – mondta, és maga is elcsodálkozott a saját szavain.

– Ó drágám – nyöszörgött Nick, amikor ráült a férfira. – Ahhoz képest, hogy milyen

nyugodt nő vagy, egészen tüzes vagy!

Abby halkan fölnevetett. Egyre hevesebben mozgott a férfin, és amint egyesültek, nem bírta

tovább visszafojtani az érzelmeit, melyek vad viharként ragadták őt magukkal. Egymásba

fonódva fordultak az oldalukra.

Abby, lábát Nick köré fonva, a férfi lángoló szemébe nézett, mielőtt még minden gondolata

semmivé foszlott volna. Egyszerre érték el a gyönyör legmagasabb csúcsát és Abby el sem

tudott volna képzelni ennél nagyszerűbb érzést.

Amikor Nick már nyugodtan feküdt rajta, Abby érezte a férfi bőrének sós ízét, érezte

szerelmének illatát

– Szeretlek, Nick – hallotta saját hangját, aztán fölsóhajtott. – Már megint önmagam

ismétlem!

Nick egy kicsit arrébb csúszott és szorosan magához vonta Abbyt.

– Ezt nem tudod elég sokszor mondani. Azt pedig el sem tudod képzelni, mennyire foglak

szeretni!