Végh József: Borges, a halhatatlan ember

ODISEA, LIBRO VIGÉSIMO TERCERO Ya la espada de hierro ha ejecutado La debida labor de la venganza; Ya los ásperos dardos y la lanza La sangre del perverso han prodigado. A despecho de un dios y de sus mares A su reino y su reina ha vuelto Ulises, A despecho de un dios y de los grises Vientos y del estrépito de Ares. Ya en el amor del compartido lecho Duerme la clara reina sobré el pecho De su rey pero ¿dónde está aquel hombre Que en los días y noches del destierro Erraba por el mundo como un perro Y decía que Nadie era su nombre?

A vaskard már a bosszú kénytelen munkáját teljesen végigcsinálta; pihen a durva dárda és a lándzsa, a fajtalan vérétől fényesen. Odüsszeusz egy isten és a szürke szelek és a tengerek ellenére hazatér asszonyához, szigetére, Árész lármájából megmenekülve. A hitvesi ágyon elszenderedvén pihen a királyné királya mellén, de hol van ő, akinek éjjele bolyongás volt, bolyongás nappala, úgy kódorgott, mint egy kivert kutya, azt állítván, hogy neve: Senkise? Borges: Odüsszeia XXIII. ének

(Imreh András fordítása)

2

In memoriam Homeri Kolozsvár, 1638 1991 tavaszán egy kecskeméti antikváriumban találkoztam ezzel a görög-latin nyelvű

Homérosszal. Theodosius Rihelius strassburgi nyomdász munkája, akinek a Bécs környéki papírmalmaiba Magyarországról gyűjtötték a rongyot. Apa és fia ugyanazt a nevet viselték, és a nagyapa, Wendelin 1535-ben nyitott nyomdáját vezetik 1557-1621 között, Strassburgban. Theodosius után a Rihel család többi tagja vette át a sajtót. (Idősebb Theodosius 1608-ban, ifjabb 1621-ben halt meg.) A könyv görög szövege Henri Estienne (Henricus Stephanus, 1531-1598) 1572-es kiadásából való. A Londoni Egyetem könyvtárában is találtam belőle egy példányt, amelyet a nyomdász 1572. áprilisban ajánlott ismerősének, így ez a könyv is csak abban az évben készülhetett. A latin szöveg Jean Crespin 1560 és 1567 közt Genfben megjelent kiadásából való. Giphanii, azaz Hubert van Giffen (1533?-1604) mutatója egészíti a szöveget.

A kötet valószínűleg egy kolozsvári család birtokában lehetett, amíg 1990-91-ben át nem települtek Magyarországra, mert a címlapon kezdődő tulajdonosi kézjegyek mindegyike Kolozsvárt jelöli meg lakhelyéül. A Strassburgtól Kolozsvárig vezető útról nem tudtam meg semmit, az viszont kiderült, hogy ebből a kiadásból Zrínyi könyvtárában megvolt az Iliász kötete is.

Sorban talán az első (bizonytalan az évszám, mert római és arab számok keverednek benne) 1611 vagy 1622-ben kelt bejegyzés, miszerint a könyv tulajdonosa Vásárhelyi Sámuel. Egy németalföldi vagy bécsi könyvkereskedő révén kerülhetett a könyv egy erdélyi peregrinus diákhoz. Egyikük lehetett Solymosi Boldizsár is 1635-ben; az ő nevét áthúzta egy toll és beírta: Georgii Vasarhelyi, Claudiopoli 1638. Majd őt sötétebb tintával, vastagabb írással Háry István váltotta fel 1675-ben.

Háry kezevonásával vagy tollával több oldal margóját fedi sűrű, apró betűs kézírás. A latinul fogalmazott szövegben a barokk oltár építtetéséről híres Szárhegyi-Lázár István neve alatt kevésbé ismertebb személyeket is megemlít a szöveg. A feljegyzést egy ünnepélyes kalligrafikus írás nyitja, majd a szöveget ugyanattól a kéztől egy lendületesebb íráskép zárja. A szöveg szélét egy XIX. század eleji könyvkötő levágta.

1710 március 9-én Almási Márton szemérmesen csak a könyv hátuljába írta bele a nevét, ahol 1750-ben egy másik Vásárhelyi Sámuel próbálgatta tollát, az évszám persze már csak a címoldalon szerepel.

Utána Háry Péter és Gazda Zsigmond együtt bírták a könyvet. Sajnos valaki az évszámot (és talán egy másik nevet is) kivágta a könyvből. Talán az a Deák Péter aki nevét görög betűkkel írta oda Homérosz neve fölé. Az utolsó két ember már magyarul tette le kézjegyét (a latin neveket elébb tolmácsoltam). “Meseser Mátyás (1816) kinek szívességéből bírja Szász D. 1836.”

Amikor nem sokkal e könyv után, harmadszorra olvastam újra Jorge Luis Borges: A halhatatlan ember című elbeszélését. Egyszerre csak „kinyílt a novella”, megszólalt egy hang. Talán a szerző örök hangja, vagy akit odaképzeltem… Nem, biztos vagyok benne, hogy Borges beszélt, hiszen azért vettem kezembe a könyvet, mert hangfelvételről hallottam az egyik Belgrano egyetemen tartott előadását. Annyira magával ragadott a hangja, hogy nem emlékszem pontosan miről is beszélt pontosan. Szavai után visszhangzott a könyvtár. Az elbeszélés mottója megszólaltatta Bölcs Salamont: „Igen, míg valaki az élők közé tartozik, addig még van reménye. Mert jobb az élő kutya, mint a holt oroszlán. AZ élők ugyanis tudják, hogy meg fognak halni, de a holtak nem tudnak semmit, és jutalmuk sincs már, hisz még nevük is feledésbe merül, amelyet szereztek maguknak.” (Préd. IX. 5) Amikor végigkísérem a halhatatlan ember útját, Kolozsvárhoz érkezvén önkéntelenül is leveszem a polcról a latin Odüsszeiát.

3

A kolozsvári Vásárhelyi György lehetne homéroszi tanúm, s én azóta is keresem, hagyott-e maga után valamit, ami szavait közvetíthetné. Talán volt valami köze a jezsuita Vásárhelyi Gergelyhez (1560-1623), aki sok erdélyi misszió után élete végén Kolozsváron állapodott meg, és szép Mária versei maradtak fenn különböző gyűjteményekben.

Pope Iliászának első (1715-1720) kiadásának illusztrációi: Pope és Homérosz

A halhatatlan kézirata Megpróbáltam eligazodni az ebeszélés nyomán megszólaló hangok között, azonosítani

az ismeretleneket, és szerettem volna találkozni azzal a halhatatlannal, akiről Borges írt. Rögtön az első lépéseknél tudtam, hogy egy vesztes játszmába kényszerít, a történet látszólag a halál megoldásával lezárul.

Joseph Cartaphilus “kéziratát” egy Francis Bacon idézettel teszi közzé Jorge Luis Borges 1949-ben. Az elbeszélésben Cartaphilus Pope Iliászát adja el Lucinge hercegnőnek, majd nem sokkal ezután a Zeusz nevű hajón meghal. Iosz szigetén, a sok Homérosz szülőhelyéért versengő sziget egyikén temetik el.

A Bacon-mottó, a "Világi dolgok hiábavalóságáról" szóló kötetzáró elmélkedést nyitja meg. Bacon az első esszében az igazságról, a másodikban pedig a halálról gondolkodik, s ezzel mintegy keretbe foglalja a többi, Isten előtt tisztelgő gondolatfutamát. A nyitó esszékben elmondja, miként fészkel mélyen ott, az ember lelkében a halálfélelem, amit Lucretius szerint (De rerum natura III. 87-90) a mesék ültetnek el.

Borges történetében a régiségkereskedő “…önkéntelenül is különféle nyelveken beszélt…” A soknyelvű Borges szintén gyakran idézett eredeti klasszikusokat, vagy az éppen akkor olvasottakat ismételte fennhangon. Vaksága kapcsán sokat beszélt arról is, hogy mennyire azonosul Homérosszal, az ismeretlen rapszódosszal, aki lehetne az a másik, aki ugyanaz; a tükörkép, akit Borges versei gyakran megszólítanak.

4

5

A római útja

Bábok vagyunk, ez az igazság, sakkfigurák – A játszmában, mit játszik a sors, csak figurák: Előre léptet, vissza! megragad, kiemel S a semmi dobozába leejt, vak figurát. Omár Khajjám: 8. Rubái

(Képes Géza fordítása) A latinnal tűzdelt angol kézirat egy különös utazásról tudósít. A halhatatlan főhős

Diocletianus (284-305) idejétől 1929-ig, az Aigüptosztól (Nílus) Európán és Afrikán át Indiáig bolyong. Cartaphilus kétszer kezdi el a mesét:“Emlékezetem szerint viszontagságaim a thébai Hekatompülosz egyik kertjében kezdődtek…” “Viszontagságaim, mint már említettem…” Bizonytalan, megerősítésre van szüksége, mivel nem tudja, hihetetlen történetét nem álmodta-e csupán.

Marcus Flaminius Rufus azt mondja: "...alig pillantottam meg Mars orcáját..." Az ebből a hiányérzetből fakadó fájdalom indítja el, hogy megkeresse a Halhatatlanok Városát. Minden római ősatyja Mars, aki a csaták hevében a latinok kezét vezeti győzelemre. A harcosnak éreznie kell magában a hadisten erejét. Ezt a megszállottságot éneklik meg az eposzok szerzői, a római katonák ezt élhették meg a csatában személyes találkozásként. Rufus tehát arra keresi a választ, miért mutattott neki Mars oly keveset magából.

A Gangeszen túlról, az akkori világ végéről egy lovas érkezik és latinul kérdezi, nem Egyiptom folyója adja-e a halhatatlanságot. A lovast kifaggatván a római útnak indul, magára marad, és a trogloditák foglyaként ébred a sivatagban. Útja a Római Birodalom déli határai mentén vezet nyugat felé, egészen az Atlasz hegységig. Idáig pontosan lehet követni az elbeszélőt, ám az, hogy a troglodita, "barlanglakó" kifejezést használja elbizonytalanít. Nagyon sok barbár népre mondták ezt az ókorban: a Duna folyásától délre élő népektől kezdve az Arab-öböl mindkét partján élő őslakosokig. A barbár szó azt jelenti: "tagolt beszédre képtelen". Az Atlasz utáni sivatag Gaetulia prokonzulja fennhatósága alá tartozik, aki támogatja is az expedíciót. Rufus útja párhuzamos Odüsszeusz legendás, Atlantiszra vezető utolsó útjával.

Az út a csillagok, az éjszaka jegyében telik. A “homokszínű hold”, az “éjszakai nap”,a “tükör-Nap” az álmok napja, ahogyan a kemény sivatagi homok naplemente után még egy óráig sápadt fénnyel izzik, megvilágítja Rufus emlékeit. Mivel álmainkra többnyire csak emlékezünk, emlékeink többsége álom.

A birodalom keleti határa valójában már a Nílusnál kezdődik, melynek völgye jelképes kapuként nyílik kelet felé. A Nagy Sándor utáni Alexandriában és a könyvtár nyílik meg kelet bölcsessége felé. Borges elbeszéléseiben Kairó külvárosának utcáin az Ezeregyéjszaka egymásba nyíló meséi visszhangoznak. Gyermekkoromban, Szindbád történeteit olvasva előttem is felrémlett a halhatatlanság gondolata. Amikor nyomozásom során fellapoztam, Juvenalis szólalt meg:"Gadesztől keletig s a Gangeszig végig a földön / oly kevesen látják – szétszórva a balhiedelmek / ködfelhőit – , hogy mi valóban jó, s mi a tőle / mindenképp elütő." (Szatírák X,1-4.) Borges többször is hivatkozik erre a mondatra, de a megkezdett mondatot sohasem fejezi be.

Juvenalis hangvételét a Piranesi börtönrajzaira emlékeztető város, és az onnan kifelé kerengő, halhatatlanságáról még mit sem tudó Rufus szavai idézik: "Nem tudom, vajon a felsorolt példák mindegyike helytálló-e; azt tudom, hogy sok éven át kísértették lidérces álmaimat, már nem tudhatom, hogy ez vagy az a jellegzetesség a valóság leírása-e, vagy azoknak a formáknak a megfogalmazása, melyek éjszakáim nyugalmát zavarták meg."

6

Amikor a történetmondó a saját életútját kezdi el mesélni, nem tudja, hogy a thébai kertben vagy a szamarkandi börtön udvarán kezdje. Ám minden elágazásnál, mint egy tükörben, a Hold tükrében felvillannak a későbbi és korábbi utak, s ott van minden lehetséges út- vagy tévút is.

Egy kút után kilenc ajtós szobákon át, a halhatatlanság méhéből indul a városba. A nyolc hiábavaló kijárat eszünkbe juttatja Alice Csodaországát és Tükörországát. A kút, amelyen keresztül Alice Csodaországba hullik Cartafilus kéziratában Rufust egy kilenc nyílású kamrába vezeti, ahonnan a bejáraton kívül, a nyolc lehetséges kijáratból csak az egyik visz tovább: egy másik hasonló szobába. Hogy életben maradjon, a labirintus vendégének "sakkoznia" kell, meglépni az összes lehetséges "lépést", hogy “előre” jusson, és a "játszma" végén játékossá avassák. Mindezt a szamarkandi börtön udvarán majd újraálmodja:

Tenue rey, sesgo alfil, encarnizada Reina, torre directa y peón ladino Sobre lo negro y blanco del camino Buscan y libran su batalla armada. No saben que la mano señalada Del jugador gobierna su destino, No saben que un rigor adamantino Sujeta su albedrío y su jornada. También el jugador es prisionero (La sentencia es de Omar)* de otro tablero De negras noches y blancos días. Dios mueve al jugador, y este, la pieza. ¿Qué dios detrás de Dios la trama empieza De polvo y tiempo y sueño y agonías?

Masszív bástya, dőlt futó zord vezére, ravasz paraszt és ösztövér király – a kockás mezőkön egyik se vár és a csatából sem húzódna félre. Nem tudják, hogy a játékos kezébe került a sorsuk, jó ideje már; s hogy egy vasszigor, mely fölöttük áll, leigázza őket, nem veszik észre. Csakhogy – miként a bölcs Omár* tanítja – a játékos egy másik tábla rabja, hol fehér nap van, sötét éjszaka. Isten – játékos – bábuk. Micsoda Istenen túli isten játssza a por s idő, álom s halál partiját? (Borges: Sakk II. Imreh András fordítása)

Bölcs Omár tanítja

Változatok egy Borges megjegyzésre

* La vida es un tablero de ajedrez, donde el Hado nos mueve cual peones, dando mates con penas, en cuanto termina el juego, nos saca del tablero y nos arroja a todos al cajón de la Nada. (Jorge Guillermo Borges?)

Nosotros, piezas mudas del juego que Él despliegasobre el tablero abierto de noches y de días, aquí y allá las mueve, las une, las despega, y una a una en la Caja, al final, las relega. 74. (Joaquín V. González)

„But helpless Pieces of the Game He plays Upon this Chequer-board of Nights and Days; Hither and thither moves, and checks, and slays, And one by one back in the Closet lays. LXIX, (Edward Fitzgerald, 1879)

Gyönge Bábok vagyunk, s Ő tologat ide-oda az óriási Sakk Éj- s Nap-Kockáin: megtámad, kiüt s a Dobozba egyenkint visszarak. LXIX. (Szabó Lőrinc, 1943)

"Tis all a Chequer-board of Nights and Days Where Destiny with Men for Pieces plays Hither and thither moves and mates and slays And one by in the one Closet lays". XLIX, (Edward Fitzgerald, 1859)

Bábok vagyunk az óriási Sakk éj - s napmezőin, sok piciny alak, előre-hátra lépve, míg a Sors megún, kiüt s a sírba visszarak. 43. (Szabó Lőrinc, 1930)

7

"Tis all a Chequer-board of Nights and Days Where Destiny with Men for Pieces plays Hither and thither moves and mates and slays And one by in the one Closet lays". XLIX, (Edward Fitzgerald, 1859)

A sakktábla kockái: éj és nap. Bábuk vagyunk a sors keze alatt, ő játszik velünk, tologat, kiüt és a sötét dobozba visszarak. Faludy György

Bábok vagyunk, ez az igazság, sakkfigurák, A játszmában, mit játszik a sors, csak figurák: Előre léptet, vissza! megragad, kiemel S a Semmi dobozába leejt, vak figurát. Képes Géza

1942-es teheráni kritikai kiadás alapján

"Tis all a Chequer-board of Nights and Days Where Destiny with Men for Pieces plays Hither and thither moves and mates and slays And one by in the one Closet lays". XLIX, (Edward Fitzgerald, 1859)

Játszik velünk a sors, játszmája sakk; Nap és éj tábláján a sok alak Mozog egy ideig és ha kedve telt, Egymásután a skatulyába rak. Abet Ádám

Mindez egy fura sakkjátszma csupán: a Sors s az Ember játsszák nagybután, a Figurák lépnek ide-oda, majd kiüttetnek egy a más után. Sziklay Andor (9 perzsa szöveg és Fitzgerald alapján)

Omar Khajjám: A MULANDÓSÁG MÁMORA. Száz rubáí 14 magyar műfordító 268 magyar változatában. Válogatta: Steinert Ágota, Budapest, Terebess, 1997. Omar Khajjám Rubáíját. Fordította Szabó Lőrinc. Illusztrálta Szász Endre. Magyar Helikon, 1979. Rubáiyát of Omar Khayyaám: The Astronomer-Poet of Persia. Rendered into English by Edward Fitzgerald. The Four Editions with the Original Prefaces and Notes. Leipzig, Barnhard Tauchnitz, 1910.

8

Találkozás Homérosszal Rufus, Mars fia, a fegyver vasát áhító harcos, a ravasz római aki krétai nyílvesszőtől

sebesülten esik a trogloditák fogságába. Ugyanazt éli meg, mint Odüsszeusz, amikor Ithakába hazatérve, még nem fedi fel magát Eumaeosznak, hanem elmeséli útját, s az Aigüptosztól kezdődött bolyongásáról így beszél: “Bátorságot adott nekem Árész, Pallasz Athéné / s győztes harcierőt…”; “…Bővizü Aigüptosz folyamát ötödik nap elértük…” (Od. XIV. Devecseri Gábor fordítása). Végül Pallasz Athéné segíti haza s ismét Árész (Mars) vezérli, amikor bosszút áll a családját zaklató kérőkön.

A Léthéből sokan ittak már, mégis vannak hősök, akik az alvilág homályában is emlékeznek nevükre, családjukra, tetteikre.Ezek Bacon esszéjének a gondolatai, amelyek Cartaphilus-Rufus szavai közt is visszhangzanak: “Halhatatlannak lenni semmiség; az embert kivéve minden teremtmény halhatatlan, hiszen nem ismeri a halált; az az isteni, a szörnyű, az érthetetlen, hogy halhatatlannak tudjuk magunkat.” Bacon úgy mondja: “A Léthé vize úgy folyik fönt, mint alant.” Majd az égi állandókkal folytatván: az állócsillagok elhelyezkedésével és a bolygók mozgásával, az árvizeket és földrengéseket teszi meg a feledés földi eszközeinek, hozzátéve, hogy az emberiségnek mindig marad írmagja, amely újra és újra megírja a maga történelmét.

A római feledést fogad, mert a halhatatlanság átka az emlékezés, avagy az önmagukat ismétlő végtelen emlékek, amelyeknél már jobb a véletlen felfakadó gondolatok felhőjátéka. Ebbe feledkeznek bele konokul a trogloditák, hogy egyiküknek közben még madár is fészkelt a mellére, s az eget és a felhőket kémlelve az őket halhatatlansággal sújtó istenekre gondolnak. Ahogy Cartaphilus-Rufus mondja: (a város) “megfertőzi a múltat és a jövőt, és valamiképpen megrontja a csillagokat.” – melyek kifürkészhetetlenek, mint az istenek arca.

Az Atlasz-hegység, amelyről az óceán is kapta a nevét, az eget tartották a görögök fölött. Az Atlasz közelében fekvő város neve pedig Atlantisz; vagy mi más néven hívhatnánk most azt a várost, amelyet lakói elhagytak, s maguk sem emlékeznek rá, volt-e egyáltalán neve, amikor alapították. Ennek a labirintus-városnak a rémálma a halhatatlanság elviselésére készíti fel Rufust és arra, hogy találkozzon Homérosszal. Homérosz alakja pedig megtanítja arra, mi is valójában a halhatatlanság.

Ám Borges nem a költő, hanem a mű halhatatlanságát vallja. A szerző és hőse azonosságáról is szól Argosz-Homérosz amikor “…úgy számolt be mindenről, mintha egy gyermekkel társalogna. Beszámolt nekem öregségéről is és a legutolsó utazásáról, amikor Odüsszeuszként akart eljutni az emberekhez, akik nem tudják mi a tenger, nem is esznek sózott húst, s nem is sejtik, mi az evező.” Majd Cartaphilus-Rufus így folytatja : “…Ami a várost illeti, melynek híre eljutott egészen a Gangeszig, a Halhatatlanok már kilenc évszázada elpusztították. Romjainak maradványaiból emelték helyébe azt az értelmetlen várost…” Később Homérosz Odüsszeuszként mondja el: “Egy évszázadon át lakott a halhatatlanok városában. Amikor lerombolták, azt tanácsolta, alapítsák meg azt a másikat.”

Dante találkozásai Sokan úgy tudják, hogy Odüsszeusz utolsó útján partra szállt Atlantiszon és ott a

halhatatlanok befogadták, s mikor a legenda szerint emberi idő szerint már túl régóta lakták a várost, a halandó ész félte őket, –ők vagy isteneik elsüllyesztették a szigetet. Ezután megépítették az újat“az irracionális isteneknek templomaképpen, akik a világot kormányozzák, s akikről semmit sem tudunk, csak azt, hogy nem hasonlítanak az emberhez.”

Dante antik értelemben halhatatlan mesterei, a Borges érdeklődését folyamatosan foglalkoztató “ős kastélyt” lakják. Más bűnük nincs, mint hogy Krisztus előtt születtek. A

9

pokol tornácán élnek, az első körben, s köztük áll az “ős kastély”, mely “hétszer van kerítve, mint a börtön” (Pokol IV.107, Babits Mihály fordítása). Homérosz, Horátius, Ovidius és Lucanus vezetik ide Dantét és Vergiliust, aki szintén itt kénytelen élni. A sötét körben ez az egyetlen fényes hely, hol Platón s az előtte élt görög filozófusok is laknak, meg Averroes. Dante azt mondja: “És megtisztelni engem minden eszközt / megragadtak, maguk közé bevéve, / hogy hatodik lettem ily szellemek közt.”(Pokol IV, 100-102, Babits Mihály fordítása.)

Danténál Odüsszeusz (Ulysses) a Pokolban ég ravaszságáért (uo., XXVI, 56) és Atlantiszt kereső kíváncsiságáért, mert amikor meglátta a Purgatórium hegyét, összezárult fölötte a tenger (Pokol XXVI, 91-142). Lelkét a megváltatlan hősök félelmetes “ős kastélya” őrzi. Az Isteni színjátékban Homérosz lesz az, aki Odüsszeuszként megláthatta Atlantiszban a Purgatórium hegyét.

Az “ős kastély” ellenpontjaként az üdvözült hősök lelkei boldogságukban egy óriás sast alkotnak, amely isteni szavak alakját képes felvenni, és képes emberi hangon, egyes szám első személyben egyszerre megszólalni (Paradicsom XVIII-XIX). Borges pedig al-Mutaszim nyomában járva mondja el Farid ad-dín Attár Szimurg madarának történetét, ahol a rejtélyes Szimurgot keresők útjuk végén magukban ismerik fel a keresett “madarat”.

A halhatatlan személyiségek egybeolvadnak: Cartafilus, az elbeszélő visszatekint Rufusra, aki nem más, mint Homérosz, s Odüsszeusz is egy személyben. Amikor Tangernél elválnak útjaik, a halhatatlanok közösségében már nem lehet különválasztani azt, Odüsszeusz történetének megíróját attól, aki elindult megkeresni a Halhatatlanok Városát. Amikor a halhatatlanságot kioltó folyó vizét keresik, mester és tanítvány már mindenben egymás tükörképei, s az egymásbaoldódó tudatfolyamok olyanok, mint az álom. Amit mi, olvasók a végtelen életből tapasztalunk, csupán egy folyamatosan mozgó tükörkép, emlékképek sora, mely a feledés folyamának felszínén pereg le előttünk. A halhatatlanok egyszerre látják a folyam mélyét és a benne tükröződő eget, s az így kialakult közöny szerzeteseiként látszólag kegyetlenek, és nem éreznek együtt senkivel. Ám sokuk képtelen elviselni a megtapasztalt szenvedélyeket, szenvedéseket, mivel sokkal többet láttak az életből, mint a “halandók”. A tűrésben emberi értelmüket is meg kell erősíteni. Nem istenek, csak hősök – a gondolat hősei. Miközben Dante az Isteni színjátékot írja, halhatatlan költők társaságába kívánkozik. Eközben tudatosul benne: éppen alkot. Érzi, hogy mi az, amit éppen akkor felejt el. Amit ebből álommá nemesít, azt képes leírni. Az írás, a történetmondás a halhatatlanok álma: alkotás, amely életükkel változik a történelem kiismerhetetlen ritmusává, a rapszódosz énekévé.

A feledés másik folyójának keresése A halhatatlan Stamford Bridge után Szindbád történeteiben találja meg az őt éltető

eszmét, éli tovább a sokfele bolygó Odüsszeusz életét. A börtönudvaron Omár Khajjámmal sakkozik, de sakkozhatna Attárral, Rúmival vagy al-Farábival is. Mindegyikőjüket annyira megérintette a halhatatlanság gondolata, hogy a maguk korában elérték a Halhatatlanok Városát. Az indiai Bikaner furcsa homokfalaival, házaival talán a trogloditák városára emlékeztette, vagy csak a csillagok nyűgözték le egy időre, mint Csehországban is, ahol minden bizonnyal Kepler vendége volt. Csakúgy, mint a fausti hírbe keveredett, szótárszerkesztő Szenci Molnár Albert, aki két hónapig vendégeskedett az udvari csillagásznál.

A XVII. században Magyarországról az a hír járta, hogy itt mindenki, – a révészektől kezdve a fogadósokon át a mesteremberekig – latinul beszél. Az angol utazók ugyanis csak ezen a nyelven értettek szót velük. Az Úr 1638. esztendeje a halhatatlanság eszméjének

10

történetében arról nevezetes, hogy ebben az évben jelentek meg latinul Francis Bacon esszéi, aki a kötet megjelenését már nem élhette meg.

Az időtlen homéroszi eszme magyarországi jelenlétére utal az is, hogy ebben az időben Európa Akhileszeként I. Rákóczi Györgyöt ismerte a világ. Az 1638-ban 18 éves, később “vitézlő” Zrínyiben hamarosan mindenki magát Mars hadistent látja. Lipcsében pedig 1646-ban megszületik Leibniz, aki Erdély kormányzója is lehetett volna.

Giambattista Vico Új tudományának egyes oldalain – szinte szószerint, –– olyan homéroszi beszélgetéseket közöl, amelyeket valószínűleg 1725 és 1744 között folytathatott Rufus-Cartaphilus valamelyik arcával. Pope Iliásza korabeli Angliájának tolmácsolja a trósz törzsek hősi tetteit.

A folyó megtalálása után ölt alakot az a személyiség, amely több is és kevesebb is mint Homérosz, Odüsszeusz, Szindbád vagy Rufus – Cartaphilus, aki emlékeiben igyekszik megrajzolni bolyongásainak a térképét. A Bombayba tartó Patnán hajózik Lord Jim:

El humo desdibuja gris las constelaciones Remotas. Lo inmediato pierde prehistoria y nombre. El mundo es unas cuantas tiernas imprecisiones. El río, el primer río. El hombre, el primer hombre. “A füst szürkén kirajzol sok messzi csillagábrát. A perc itt névtelen, s előzményekre sem lel. A mindenség csupa megfoghatatlan lágyság. A folyó, a legelső. Ember, az első ember.

(Tótfalusi István fordítása)

A versnek Borges “Joseph Conrad egyik könyvében lelt kézirat” címet adta. Cartaphilus beszámolója végén szövegkritikai megjegyzések olvashatók, amelyek igyekeznek személytelenebbé tenni az elbeszélő stílusát, elhomályosítják a közreadó ember vonásait. Az írói álarcok mögül tehát nyugodtan mondhatja Borges: „Yo he sido Homero; en breve, seré Nadie, como Ulises; en breve, seré todos: estaré muerto.” “Én voltam Homérosz; rövidesen Senki leszek, mint Odüsszeusz; rövidesen mindenki leszek: halott leszek.”

Végh József