Catherynne M. Valente

Marija Morevna és a Halhatatlan

– részlet -

Ad Astra

2012

A kiadó előszava Kedves Olvasó!

Az Ad Astra kiadó megalapítását az az elhatározás szülte, hogy a kortárs nemzetközi

fantasztikus irodalom kiemelkedő és friss szemléletű műveiből sokszínű válogatást nyújtson.

Célunk, hogy felkutassuk és igényes formában, magyar nyelven megjelentessük azokat a

regényeket és novellákat, amelyek a nemzetközi fantasztikus irodalmat formálják és megújítják,

érdekes témákat vetnek fel, és látásmódjukban vagy stílusukban egyediek és különlegesek.

Szerzőink között olyan nevek szerepelnek, mint a többszörös díjnyertes Paolo Bacigalupi,

Catherynne M. Valente, Ian McDonald és Lauren Beukes.

Az Ad Astra a hagyományos könyvkiadás mellett az e-könyvkiadásban is szerepet vállal.

Többféle elektronikus formátumban, felhasználóbarát puha DRM-mel kínáljuk a kortárs sci-fi és

fantasy legkiemelkedőbb alkotásait.

A szerző előszava Rendkívül örülök, hogy a Marija Morevna és a Halhatatlan ebben a gyönyörű kiadásban jelenhet meg Magyarországon. A regény lényegében a szovjet Oroszország bonyolult viszonyulásáról szól a világ többi részéhez és saját mitológiájához, és ezért nagy örömet okoz számomra, hogy Közép-Európában is megjelenik. Noha Magyarország természetesen soha nem volt a Szovjetunió része, megtapasztalta a kegyetlen, kommunista rezsimet, és csak elképzelni tudom, milyen komplex lehet a viszonya az orosz kultúrához és folklórhoz. Minket Amerikában szintén bonyolult kapcsolat fűz Oroszországhoz – egykor ez a nemzet rengeteg félelem forrása volt, énképünket a vele szembenállás határozta meg. Sokáig az amerikai kifejezetten azt jelentette: nem szovjet. Noha nem vagyunk többé ellenségek, sokan nem képesek elengedni ezt a meghatározást, amelyet a huszadik század évtizedei alatt olyan gyakran sulykoltak belénk. Engem ebben a világban, a hidegháborúban nevelt fel orosz–amerikai mostohaanyám, és mélységesen érdekelt az a hely a világ másik végén, amely mindenkiből heves aggodalmat váltotta ki. Ugyanakkor a szovjet politikára irányuló rögeszmés figyelem dacára az amerikaiak nagyrészt tudatlanok az orosz kultúra és folklór terén. A műveltebb vagy népmesék iránt érdeklődő olvasók némelyike hallott már Baba Jagáról, a vasorrú bábáról, de Halhatatlan Koscsej lényegében ismeretlen, mint ahogy Iván, Jelena, Ilja Muromec vagy Marija Morevna is. Én már azelőtt is ismertem néhány orosz népmesét, mielőtt a férjemmel találkoztam volna, aki gyerekkorában menekült el a Szovjetunióból a családjával, és magukkal hozták a csecsen, kazah, orosz, lengyel és magyar mesékkel teli könyveket Bécsen és Olaszországon keresztül New Yorkba. A tudás azonban nem csökkenti a komplexitást. Még mindig szörnyű a feszültség Sztálin és utódainak totalitárius rezsimje és a benne élők között, akik csupán értelmet és boldogságot próbáltak találni az életükben. Fontos tudatosítani az amerikai közönségben, hogy az orosz kultúra mindig is eleven és változatos volt, hogy a gondot nem teljes egészében a kommunizmus okozta, hanem hogy az önkényuralom ritkán sül el jól, akármilyen gazdasági elméletet tűz is a zászlajára. A mágikus realizmus például hajlamos totalitáriánus rezsimekben kifejlődni, ahol az állam maga is mágikus, ám ártalmas nyelvet és gondolkodást erőltet rá a polgárokra, megbüntetve mindazt, ami attól eltér. Dél-Amerika, Afrika, Kelet-Európa – mindenhol gazdag hagyománya van a fantasztikus irodalom köntösébe bújt politikai kritikának. Remélem, hogy a Marija Morevna és a Halhatatlan is ezt a hagyományt erősíti, mert Amerikában mi sem vagyunk ártatlanok a régi hegemóniák bűneiben, és az elmúlt évtizedben a retorika a szürreális és a mágikus felé mozdult el. Mindezek mellett a Marija Morevna és a Halhatatlan célja, hogy olvasóit megtanítsa az orosz mesék képeire, témáira, örömeire és bánataira, teljesen új, varázslatos szereplőket mutasson be, miközben új történetet mond el róluk, amely az eredetiekre támaszkodik ugyan, ám új alakra formálja, kifordítja és átalakítja azokat. Lehetséges, hogy nálad ez a regény másmilyen utat jár be. Talán Koscsej nem teljesen ismeretlen, talán Baba Jaga kunyhója egykor átsurrant képzeleted útjain. S talán hallottál már Marija Morevnáról, a tengeren túli királynőről. S ha nem, akkor is remélem, hogy sok mindenre lelsz ebben a regényben, ahogy a szovjet

történelem, kultúra és identitás gondokkal terhelt és gubancos viszonya új meg új hurkokat ír le, hogy talán, esetleg, egyszer végleg szabaddá váljon. Catherynne M. Valente

Prológus Ne nézz hátra!

A lekaszált búza fölött súlyosan és aranylón ült meg a füst; a tarló vénséges, kopasz asszony hajborostájaként szúrt. Az almafákat már lecsupaszították a tűzifát gyűjtők; a cseresznyefák gyökereit réges-régen kiásták és megfőzték. Az égbolt hidegen, sápadtan csüngött, beteges napfényt köhögött a szürke, üres tanyákra. A madarak már régen elrepültek, akár láthatatlan csatákba kilőtt nyílvesszők, mindig délre, mindig messzire. Három vézna, vedlő teremtmény azonban hátramaradt. Aszott körteágat markoltak karmaik, és rózsafüzér gyöngyeihez hasonlatos szemekkel bámultak le: egy aranypettyes lile, egy éles csőrű gébics és egy csontos, fekete képű vetési varjú kapaszkodott a zöld kérgű fába. Szél kerekedett; tetőn sarjadt lóhere, rozsda és régi, száradt csontvelő szagát hozta magával. A fiú szipogott, takony és könny csöpögött le álláról. Megpróbálta letörölni, vörösre dörgölte az orrát, és másik, összevert kezével megvakarta a hasát. Haja színtelen volt, kora bizonytalan, noha arcán nem látszott szőrzet, álla sem keményedett meg, és mellkasa akkor is keskeny lett volna, ha akad rajta némi hús. Tekintetét lesütötte, fáradt volt ahhoz, hogy az őszi fénybe hunyorogjon. A napsugarak belevágtak a szemébe, árnyékokat kavartak fel a mélyén. – Tkacsuk elvtárs. – Egy fiatal nő hangja vágott ollóként a hideg, hamuízű szélbe. –Dezertálás a vád maga ellen, becstelen gyávaság az ellenséggel szemben. Tagadja ezt? A fiú a két tisztre és csiszolt szónoki emelvényükre bámult, amelyet az ő megbüntetése céljából vonszoltak elő egy teherautóból erre a pusztaságra, mintha a hadsereg szörnyű, szigorú anya lenne, ő pedig egy gyermek, aki nem jött időben vacsorázni. Orra csöpögött. – Június tizennyolcadikán – folytatta a törzsőrmesternő, tolla úgy kapirgálta noteszát, akár egy madár a port – jelentkezett-e szolgálatra, amikor Tyeresenko altábornagy megnyitotta könyveit Mihajlovka faluja előtt, hogy mindannyian megismerhessék a földi dicsőséget, a népnek ajánlva fel testüket? – N-nem… – motyogta a fiú kásás, műveletlen hangon, egy paraszt lusta mássalhangzóival. A tiszt megvetően elfintorította orrát. – Miért nem? – vakkantotta a nő. Olajzöld egyenruháján a gombok úgy pislogtak a napfényben, akár a szemek. – Én… én tizenegy éves vagyok, ’sszonyom. – A törzsőrmesternő összevonta szemöldökét, de nem tárta szét a karját, nem ölelte meg, simogatta meg a haját vagy adott neki kenyeret. A gyerek sietve folytatta: – És a lábom is rossz. Eltörött, mikó’ hat éves vótam. Én… lebucskáztam egy cseresznyefáró’. Jött a férfi a nagy könyvével, én meg elfutottam és elbújtam a gyesznyók közt. Nem akarok hadba menni. Úccse lennék jó katona. A törzsőrmesternő tekintete egyre élesedett, ahogy a fiú habogott. – A maga testének a munkája nem a magáé, hogy szabadon rendelkezzen vele. Hanem a népé, és a gyengeségével maga megrabolt minket. A nép azonban nem kegyetlen. Mint ahogy maga is azt választotta, hogy a disznók közé rejtőzik ahelyett, hogy oroszlánok között szolgáljon, úgy most is választhat a büntetések közül: golyó általi halál, ami nem több, mint amit megérdemel, vagy szolgálat egy büntető zászlóaljban. A fiú üveges, kifejezéstelen szemmel bámult rá. – Az a frontvonalat jelenti, fiam – mondta a rangidős tiszt, rekedt hangjából csöpögött a végtelen könyörületesség méze. A varjú felborzolta tollait, a gébics összecsattintotta csőrét. A

lile gyászosan, magas hangon felrikoltott. Szél söpört végig a füvön váratlanul és illanón, de nem volt sem enyhe, sem kellemes. A rangidős tiszt sűrű, sötét üstöke koronaként ölelte körbe a fejét, pillantása kemény volt és fáradt. – Valószínűleg nem éled túl. De talán mégis. Kicsi vagy; mindannyian azok voltunk egykor. Talán nem találnak el. Előfordult már ilyen. A törzsőrmesternő unottnak tűnt. Feljegyzett valamit a noteszébe. – Tkacsuk elvtárs, mit választ? A fiú nem szólt egy pillanatra semmit, tekintete a két tiszt között cikázott, úgy kutatva könyörület után, ahogy a vaddisznó szimatolja ki a gombákat a humuszban. Mikor semmit nem talált, sírva fakadt: száraz, éhes könnyek szántottak csíkokat az arcát borító koszba. Kis mellkasa hevesen rángott; válla úgy rázkódott, mintha már hullana rá a hó. Csupasz karjával vadul megdörgölte az orrát. Vére rózsaszínre festette a taknyát. – Haza akarok menni! – zokogta. A lile úgy rikoltott fel, mintha hosszú töviseket döftek volna belé. A gébics eltakarta fejét. A varjú sem bírt odanézni – széttárta fekete szárnyait. Marija Morevna vezérőrnagy közönyösen ült, és a zokogó gyereket nézte. A törzsőrmesternő türelmetlenül kopogott tollával. – Eredj! – suttogta Morevna. – Fuss! Ne nézz hátra! A fiú ostobán meredt rá. – Fuss, fiú! – suttogta a vezérőrnagy. A fiú elszaladt. Halott föld csapódott fel lába nyomán. A szél fölkapta a port és a tenger felé sodorta.

Első rész

Hosszú, keskeny ház S majd eljössz fekete, csukott köpenyben, félelmes zöld gyertyát tartasz kezedben, előttem arcodat fel sem feded. De képzeletem mégis sejtve sejti, a fehér kesztyű kinek kezét rejti, s hogy ki küldte éji vendégemet. Anna Ahmatova

1 Három kérő érkezik a Gorohov utcába

Egy tengerparti városban, amelyet egykor Szentpétervárnak neveztek, majd Petrográdnak, aztán Leningrádnak, és jóval később ismét Szentpétervárnak, állt egy hosszú, keskeny ház egy hosszú, keskeny utcában. Egy hosszú, keskeny ablakban pedig világoskék ruhában és fakózöld papucsban egy gyermek arra várt, hogy egy madár feleségül vegye. A legtöbb leányt gyengéden bezárták volna ezért a szobájába, amíg ki nem verik a fejéből ezeket a nyugtalanító gondolatokat, de Marija Morevna látta mindhárom nővére férjét, mielőtt még bekopogtak volna a nagy, cseresznyefa ajtón, és ily módon tulajdon sorsában is olyan biztos volt, akár a hold színében. Az első akkor érkezett, amikor Marija még csak hatéves volt, Olga nővére pedig magas és szépséges, aranyhaja hátrafogva, akár egy szénaköteg ősszel. Ezüstös és nyirkos nap volt, hosszú, ritkás felhők csavarodtak a háztetőre, akár takaros cigaretták. Marija az emeletről nézte, ahogy a madarak összegyűlnek a tölgyfákon, az eső első és legkisebb cseppjei után kapkodva, amelyekről minden szárnyas jószág tudja, hogy a legédesebbek, s úgy olvadnak szét a nyelven, mint parányi szőlőszemek. Nevetett, amikor a varjak hajbakaptak az esőn, és amikor fölkacagott, a raj egyszerre felé fordult, tekintetük akár a tűhegyek. Egyikük, egy kövér, fekete madár, veszedelmesen előrehajolt a zöld ágon, és anélkül, hogy levette volna szemét Marija ablakáról, lepottyant – puff, nyekk! – az utcára. A kis madár fölpattant, és amikor kiegyenesedett, már jóképű ifjú volt csinos, fekete egyenruhában, gombjai esőcseppekként csillogtak, orra nagy volt és kegyetlen, horgas. Az ifjú bekopogott a nagy cseresznyefa ajtón, és pillantásába Marija Morevna anyja belepirult. – Az ablakban ülő lányért jöttem – mondta az ifjú feszes, kellemes hangon. – Grács hadnagy vagyok a cári testőrségből. Sok csodálatos házam van, tele magvakkal, sok csodálatos földem tele gabonával, több ruhám, mint amennyit a lánya elnyűhetne, még ha élete minden napján reggel, délben és éjfélkor átöltözik is. – Bizonyára Olgára gondol – mondta Marija anyja, és kezét a nyakához emelte. – Ő a legidősebb és legszebb leányom. Így aztán Olgát, aki valóban az emeleti ablakban ült, amely a hullott almákkal teli kertre nézett és nem az utcára, az ajtóhoz hívták. Úgy megtelt a csinos egyenruhát viselő, jóképű ifjú látványával, akár egy borostömlő, és szemérmesen megcsókolta az arcát. Végigsétáltak a Gorohov utcán, és a férfi egy arany kalapot vett neki, karimájába tűzött fekete tollakkal. Amikor este visszatértek, Grács hadnagy fölnézett az ibolyakék égre, és felsóhajtott. – Nem ez a lány az ablakból. De úgy fogom szeretni, mintha ő lenne, mert már látom, hogy a másikat nem nekem szánta az ég. Így hát Olga méltóságteljesen elvonult Grács hadnagy birtokára, és szépen megfogalmazott leveleket írt a nővéreinek, amelyekben igéi várakat építettek, dativusai pedig gondozott rózsákként virultak. A második kérő akkor érkezett, amikor Marija kilencéves volt, Tatjána nővére pedig ravasz és pirospozsgás, akár egy róka; éles, szürke szeme minden érdekes holmin megpihent. Marija Morevna az ablakban ült, és egy keresztelőruhát hímzett Olga másodszülött fiának. Tavasz volt, és a hajnali eső hosszú, keskeny utcájukra csúszós, csillogó ruhát húzott, amelyet

nedves, rózsaszín szirmok pettyeztek. Marija az emeletről nézte, ahogy a madarak ismét összegyűlnek a nagy tölgyfán, és az ázott, ráncos cseresznyeszirmok után kapdosnak, amelyekről minden szárnyas jószág tudja, hogy a legzamatosabbak minden virág közül, mintha csak fűszeres sütemény olvadna szét a nyelven. Nevetett, amikor a lilék hajbakaptak a szirmokon, és amikor fölkacagott, a raj egyszerre felé fordult, tekintetük akár a kések. Egyikük, egy kis, barna madár, veszedelmesen előrehajolt a zöld ágon, és anélkül, hogy levette volna szemét Marija ablakáról, lepottyant – puff, nyekk! – az utcára. A kis madár fölpattant, és amikor kiegyenesedett, már jóképű ifjú volt csinos, barna egyenruhában, hosszú, fehér vállszalaggal, gombjai napfényként csillogtak, szája telt volt és kedves. Az ifjú bekopogott a nagy cseresznyefa ajtón, és tekintete láttán Marija Morevna anyja elmosolyodott. – Zujok hadnagy vagyok a Fehér Gárdából – mondta az ifjú, mert a világ arculata megváltozott. – Az ablakban ülő lányért jöttem. Sok csodálatos házam van, tele gyümölcsökkel, sok csodálatos földem tele kukacokkal, több ékszerem, mint amennyit a lánya viselhetne, még ha élete minden napján reggel, délben és éjfélkor gyűrűt cserél is. – Bizonyára Tatjánára gondol – mondta Marija anyja, és kezét a keblére szorította. – Ő a második legidősebb és legszebb leányom. Így aztán Tatjánát, aki valóban az emeleti ablakban ült, amely az almavirágokkal teli kertre nézett és nem az utcára, az ajtóhoz hívták. Úgy megtelt a csinos, barna egyenruhát viselő, jóképű ifjú látványával, akár egy selyemlampion, és egyáltalán nem szemérmesen szájon csókolta. Végigsétáltak a Gorohov utcán, és a férfi egy fehér kalapot vett neki, karimájába tűzött gesztenyebarna tollakkal. Amikor este visszatértek, Zujok hadnagy fölnézett a türkizkék égre, és felsóhajtott. – Nem ez a lány az ablakból. De úgy fogom szeretni, mintha ő lenne, mert már látom, hogy a másikat nem nekem szánta az ég. Így hát Tatjána boldogan elvonult Zujok hadnagy birtokára, és kifinomult leveleket írt a nővéreinek, amelyekben igéi szögletes mintákban táncoltak, dativusai pedig lakomához terített asztalokként terpeszkedtek. A harmadik kérő akkor érkezett, amikor Marija tizenkét éves volt, Anna nővére pedig karcsú és szelíd, akár egy őzsuta, s gyorsabban elpirult, mint ahogy az árnyékok váltják egymást. Marija Morevna az ablakban ült, és egy gallért hímzett Tatjána elsőszülött kislányának báli ruhájára. Tél volt, és a Gorohov utcán a hó fagyott hantokban magasra tornyosult. Marija az emeletről nézte, ahogy a madarak ismét összegyűlnek a nagy tölgyfán, és az utolsó őszi makkok után kapdosnak, amelyeket mókusoktól csentek el, és a kéreg repedéseiben rejtettek el, s amelyekről minden szárnyas jószág tudja, hogy a legkeserűbbek, és mint régi bánatok ülnek meg a nyelven. Nevetett, amikor a gébicsek hajbakaptak a makkokon, és amikor fölkacagott, a raj egyszerre felé fordult, tekintetük akár a bajonettek. Egyikük, egy méltóságteljes, szürke madár, veszedelmesen előrehajolt a zöld ágon, és anélkül, hogy levette volna szemét Marija ablakáról, lepottyant – puff, nyekk! – az utcára. A kis madár fölpattant, és amikor kiegyenesedett, már jóképű ifjú volt csinos, szürke egyenruhában, hosszú, vörös vállszalaggal, gombjai utcalámpákként csillogtak, szemét komisz ravaszság húzta össze. Az ifjú bekopogott a nagy cseresznyefa ajtón, és tekintete láttán Marija Morevna anyja összevonta szemöldökét. – Zsulan hadnagy vagyok a Vörös Hadseregből – mondta, mert a világ arculata eltorzult és bizonytalanná vált. – Az ablakban ülő lányért jöttem. Sok csodálatos házam van, amelyeket egyenlően osztok szét a társaim között, sok csodálatos folyóm, tele halakkal, melyeket egyenlően

osztok szét minden halász között, és több erényes könyvem, mint amennyit a lánya elolvashatna, még ha élete minden napján reggel, délben és éjfélkor újba is fog. – Bizonyára Annára gondol – mondta Marija anyja, szigorúan csípőre tett kézzel. – Ő a harmadik legidősebb és legszebb leányom. Így aztán Annát, aki valóban az emeleti ablakban ült, amely a csupasz ágakkal teli kertre nézett és nem az utcára, az ajtóhoz hívták. Úgy megtelt a csinos, szürke egyenruhát viselő, jóképű ifjú látványával, akár egy vödör, és félénkségében csak azt engedte, hogy a férfi a kezét megcsókolja. Végigsétáltak az újonnan elnevezett Komisszár utcán, és a férfi egy egyszerű, szürke sapkát vett neki, karimáján vörös csillaggal. Amikor este visszatértek, Zsulan hadnagy fölnézett a fekete égre, és felsóhajtott. – Nem ez a lány az ablakból. De úgy fogom szeretni, mintha ő lenne, mert már látom, hogy a másikat nem nekem szánta az ég. Így hát Anna kötelességtudóan elvonult Zsulan hadnagy birtokára, és megfelelően szövegezett leveleket írt a nővéreinek, amelyekben igéi egyenlően oszlottak el főnevei között, dativusai pedig nem kívántak többet, mint amennyire szükségük volt.

Az Ad Astra Kiadó e-könyvei Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan Lauren Beukes: Zoo City Lavie Tidhar: Oszama Lavie Tidhar: Utazásaim az al-Kaidával Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány Scott Westerfeld: Leviatán Vernor Vinge: Tűz lobban a mélyben Kleinheincz Csilla (szerk.): 10 - SFmag fantasztikus irodalmi antológia