Csizmazia Gábor

A délszláv háború - Jugoszlávia felbomlása

 

 

Bevezető

Az Európa hátsó udvarának számító Balkán a történelem során nem egyszer vonta magára a kontinens lakóinak aggódó figyelmét. Az oszmán birodalom terjeszkedése idején például - a Magyar Királysággal együtt - Európa elővédjeként küzdött, az első v.h. előtt itt kialakult feszültségek miatt meg egyenesen az "Európa puskaporos hordója" nevet érdemelte ki.

Különösen nagy hangsúlyt kell fektetnünk a vallási kontrasztokra, ugyanis a Balkánon a nemzetek egymással való viszonyában a vallás igen komoly szerepet játszott. A Balkán területén élő három legnagyobb csoport; az ortodox szerbek, a katolikus horvátok, valamint a muszlim bosnyákok voltak (meg kell jegyeznünk, hogy a bosnyákok esetében a nemzeti hovatartozásnál sokkal fontosabb volt az iszlám közösséghez való kötődés). Ezen csoportok a XIX. században mind saját nemzetállamot akartak létrehozni úgy, hogy azok homogének legyenek etnikailag és vallásilag

egyaránt. Csakhogy a Balkán államai még az ottomán uralom előtt sem voltak ilyen értelemben egységesek. Ráadásul az idők során az egyes államok határai ide-oda tolódtak, s a XIX. században a nacionalisták a saját hazájukat annak legnagyobb területi kiterjedésében akarták újra látni, ami újabb konfliktusokhoz vezetett: az etnikai és vallási homogenitás igénye többhelyütt erőszakos integrációt, asszimilációt eredményezett.

A Balkán népei között dúló háborúkban gyakran a nagyhatalmak is érintettek voltak: az 1912-13-as első Balkán-háborúban a Balkán-szövetség (Szerbia, Montenegró, Bulgária, Görögország) harcolt az Oszmán Birodalom ellen. Oroszország a pánszlávizmus jegyében Szerbiát támogatta a törökökkel szemben, míg Nagy-Britannia, Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia valamint Olaszország az Oszmán Birodalom területi integritásának megőrzésében volt érdekelt. Az első Balkán-háborút lezáró londoni egyezmény értelmében létrejött a független Albánia, a területek egy részét pedig (pl.: Macedóniát, a Szandzsákot) felosztották a szerbek, a bolgárok és a görögök között. Csakhogy ezzel a területi rendezéssel többen elégedetlenek voltak (Szerbia, Görögország, Románia), s 1913 júniusában háborút indítottak Bulgária ellen, mely háborúban a törökök ismét részt vettek, ezúttal azonban a szerbek, románok és görögök oldalán. Ez volt a második Balkán-háború, melyet a bukaresti egyezmény zárt le 1913-ban. A dokumentummal ismét átrajzolták a Balkán térképét; Bulgáriától elvették Macedóniát és Trákiát, és újraosztották a győztesek között. A Balkán területi problémái azonban ezzel korántsem oldódtak meg.

A meglévő konfliktusra rátett egy lapáttal a nagyhatalmi politika; miután 1878-ban az Osztrák-Magyar Monarchia okkupálta, majd 1908 októberében annektálta Bosznia-Hercegovinát, egyesekben felmerült a trialista állam gondolata, mely alapján a harmadik "oldalt" a Monarchia szlávjai adták volna. Ennek megvalósítása azonban sértette volna Szerbia területi érdekeit. 1914. június 28-án a Szarajevóba látogató Habsburg trónörököst, Ferenc Ferdinándot Gavrilo Princip szerb nacionalista meggyilkolta. Bár az első világháborúnak nem ez volt a fő kiváltó oka, olyan láncreakciót indított el, mely a háborút végképp elkerülhetetlenné tette; 1914. július 28-án a Monarchia hadat üzent Szerbiának. Szerbia azonban a vártnál komolyabb ellenfélnek bizonyult; csak német, bolgár és török segítséggel tudták visszaszorítani a szerbeket, akik aztán később egyesítették erejüket a szövetségesekkel, s a győztes oldalon fejezték be a háborút.

A háború után a Balkán térképe ismét módosult; az addigi politikai és gazdasági kapcsolatok megváltoztak. Szerbia már korábban igényt tartott egy egységes, a délszlávokat magába tömörítő államra; 1918. december 1-jén megalakult a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, mely a mai Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Macedónia, Szlovénia és Horvátország területét foglalta magába. Az etnikailag, vallásilag és gazdaságilag heterogén állam egy egységes királyság volt, melyben az újonnan kialakított körzeteket központilag irányították. (Persze ez nem mindenkinek tetszett: a horvátok az egész egyesítési folyamatot elölről akarták kezdeni). 1929. január 6-án I. Sándor eltörölte az alkotmányt és személyi diktatúrát vezetett be, egyúttal átnevezte az államot Jugoszláv Királysággá. Az új rezsim azonban nem orvosolta a belső ellentéteket, különösen a horvátok és szerbek között. A Jugoszláv Királyság sorsát a második világháború pecsételte meg: 1941 áprilisában a tengelyhatalmak megszállták az országot, és részekre felosztották. Bár a szövetségesek továbbra is elismerték a királyt törvényes uralkodónak, a háború alatt a tényleges hatalom a partizánok kezébe került, élükön Joszip Broz Titóval.

A délszláv háború előzményei

A II. világháború után létrejövő, Joszip Broz Tito által vezetett Jugoszláv Demokratikus Szövetség hat tagköztársaságból (Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Bosznia és Hercegovina, Macedónia, Montenegró) és kettő autonóm tartományból (Vojvodina, avagy a Vajdaság és Koszovó) állt. (Utóbbi kettő Szerbia területén belül található, s az ott élőket korlátozott autonóm jogokkal illették meg.). 1963. április 7-én az ország új nevet kapott; Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság

lett, Tito pedig haláláig elnök. Ebben az államban minden tagköztársaságnak és tartománynak megvolt a saját alkotmánya, parlamentje, köztársasági elnöke és miniszterelnöke. A legnagyobb hatalommal Tito mint a jugoszláv állam elnöke rendelkezett, de rajta kívül voltak még egyéb magas hivatalok is (szövetségi elnök, szövetségi parlament, és persze a kommunista párt vezetői az egyes tagköztársaságokban és tartományokban).

A nemzetileg heterogén államban már az 1990-es évek előtt voltak etnikai problémák, elnyomások, melyeknek csúcsa az 1970-71-es Horvát Tavaszban mutatkozott meg; Zágrábban fiatalok tüntetéseket tartottak, melyekkel szélesebb szabadságjogokat és nagyobb horvát autonómiát akartak elérni. A tüntetéseket a kormány elnyomta, a vezetőket pedig bebörtönözte, azonban a horvátok akciója mégsem volt teljesen sikertelen, mivel 1974-ben új alkotmányt adtak ki, mely szélesebb jogokat biztosított a tagköztársaságoknak és tartományoknak.

Jugoszlávia azonban nem bizonyult tartós államalakulatnak. A délszláv állam feldarabolódásának okaiként a történészek külső és belső jelenségeket egyaránt megneveznek. Külső tényezőként -egyben előzményként- kell megemlítenünk a bipoláris világrend megszűnését; a hidegháború alatt ugyanis a két világháború győztes nagyhatalmainak érdekében állt az egységes Jugoszlávia fennállása, mely biztosította az erőegyensúlyt a térségben. Azonban már az 1980-as években megfigyelhető volt a bipoláris világrend hanyatlása, s ez leértékelte Jugoszláviát a Nyugat szemében, a Szovjetunió számára pedig másodlagossá vált saját problémái és a Nyugattal való kapcsolat újraértékelése mellett. Jugoszlávia felbomlásának belső okai is voltak; köztudott, hogy a Balkán, s főleg a volt délszláv állam területe etnikailag mennyire heterogén. Jugoszlávia belső határai az 1930-as évektől kezdve sohasem fedték a nemzeti-etnikai határokat, s ez állandó nemzeti ellentéteket szült, ráadásul az ország gazdaságilag sem volt egységesen fejlett: a szlovén és horvát területek gazdasága erősebb volt a délebbi szerb, montenegrói, koszovói illetve bosnyák területekénél. Elsősorban az előbbi kettő nemzet számára mutatkozott a renacionalizáció és az európaizálódás lehetséges útnak a jövő felé. Az európaizálódás folyamata már az 1980-as évek második felében megfigyelhető volt; 1988 májusában az Európai Közösséggel fenntartott kapcsolatok is magasabb szintre emelkedtek. A szlovének és a horvátok egyre lazább kapcsolatot akartak a jugoszláv állammal. Velük szemben azonban a déli államok ragaszkodtak az egységes föderációhoz, elsősorban Macedónia és Montenegró, melyeket a szétválás esetén a periferizálódás és a kisállami státusba való lesüllyedés fenyegetett. A szerbek is ragaszkodtak a föderációhoz, mivel ez biztosította számukra a szerb nemzet állami egységét. Mindemellett az ország az 1970-es évektől gazdasági válsággal küszködött, mely a kormányzat rossz gazdaságpolitikájából fakadt; hatalmas mennyiségű nyugati tőkét kölcsönöztek, mellyel az exportból kívántak nagyobb profitot szerezni. Amikor azonban Nyugaton gazdasági recesszió jelentkezett, a jugoszláv export komoly akadályba ütközött, s ez súlyosbította az adósságot. Bizonyos társadalmi csoportok a kommunista párton belül érdekeltté váltak a nyugati gazdaságban, ezért egyre jobban támogatták a neoliberalizmust. Ez magával hozott további társadalmi problémákat, melyek az egyes térségekben más és máshogyan mutatkoztak meg; 1981-ben, Koszovóban tüntetés tört ki, mellyel a helyiek teljes köztársasági státust és Albániával való egyesülést követeltek. Részben e társadalmi és ideológiai problémák hatására erősödött meg 1889-90-ben az etatizmus és a nagyszerb nacionalizmus.

A felbomlás kezdetei

Politikai értelemben Jugoszlávia szétesési folyamatának kezdetét 1986-ra tehetjük, amikor is Slobodan Miloševićet a Szerb Kommunisták Szövetségének elnökévé választották. Milošević a Szerb Kommunisták Szövetsége Központi Bizottságának 1987. szeptember 23-24-én tartott plénumán magához ragadta a hatalmat, és a nyílt nacionalizmus felé fordult.E nacionalizmus fő oka a koszovói konfliktusban keresendő; az 1960-as évektől a térségben, beleértve Macedóniát és Montenegrót is, jelentősen megnőtt az albánok száma, olyannyira, hogy valószínűleg a szerbek és a horvátok után az ország legnépesebb nemzetét alkották. (Azért

állíthatjuk ezt csak valószínűleg, mert az 1991-es népszavazást bojkottálták.). Érdekes, hogy ezzel egy időben, Bosznia-Hercegovinában 26-ról 44%-ra nőtt a muszlimok aránya, ami az iszlám demográfiai előretörését jelentette, s fokozta a Jugoszlávián belüli etnikai ellentétet. Koszovó problémája azonban csak később, az 1970-es évek végétől vált igazán égetővé: a Jugoszláviát ért gazdasági válság ebben a térségben kifejezetten erős volt, s a korábban említett 1974-es új alkotmány minden előnye ellenére nem jelentett megoldást a Koszovó strukturális gondjaira. Koszovóban az autonómia helyett inkább a függetlenség igénye jelent meg, s a gazdagabb tagköztársaságok, Szlovénia és Horvátország egyre nagyobb és feleslegesebb tehernek érezte Koszovót, annak gazdasági felzárkóztatására viszont Szerbia egyedül nem lett volna képes. Egyébként Koszovóban az albánok és a szerbek közötti ellentét bizonyos albán kisebbségi jogok biztosítása ellenére is fennállt; A tartományban az albán volt a hivatalos nyelv, a koszovói albán jelképek használatát engedélyezték, s Prištinában albán egyetem működött.1981 márciusában, a Koszovóban élő albánok a tartomány tagköztársasággá válásáért tüntettek. Bár a tüntetést a kormányzat elfojtotta, s ezt követően egyfajta normalizálódás vette kezdetét, az 1980-as évek közepén újabb indulatok kaptak lángra; ez alkalommal azonban a koszovói szerbek és montenegróiak voltak elégedetlenek az albánokkal szembeni kisebbségi helyzetük miatt. Ez kedvezett a szerb nacionalizmus híveinek, akik amúgy is ellenezték az 1974-es Szerbiát "feldaraboló" alkotmányt. Mivel a koszovói kérdést kizárólag Szerbia határain belül nem lehetett megoldani, továbbá bármilyen, a kormányzat felől jövő komolyabb lépés érintette volna az össz-szövetségi államjogi egyensúlyt, a probléma egész Jugoszláviát, annak összes tagköztársaságát érintette.

Tito, a maga módszerével, biztosíthatta volna a szövetségi központ egységét és hatalmát, azonban halála után egy olyan kollektív vezetés került hatalomra, amely erre a feladatra alkalmatlannak látszott. Tito 1980-ban bekövetkezett halála lassanként létrejövő kormányzati káoszt hagyott maga után; a lényegében csak a külügy, a pénz- és vámpolitika, valamint a hadsereg maradt a központi kormányzat kezében. Ez a kormányzati káosz csak fokozta a gazdasági válságot.A szerbek recentralizációt akartak -szemben a szlovénekkel és a horvátokkal-, ennek megvalósításához azonban a többi tagköztársaság és a tartományok beleegyezése volt szükséges. Tehát kialakult egyfajta patthelyzet, melynek megoldását a szerbek az "alulról szerveződő" tömegmozgalmakban látták. Ez azt jelentette, hogy a recentralizációt ellenző tartományi és föderális politikusokat félre kellett állítani. Ennek eszköze volt az ún. antibürokratikus forradalom, amely a koszovói szerbekkel és montenegróiakkal folytatott szolidaritási tüntetések sorát jelentette. Bár ezek spontán tüntetéseknek tűntek, valójában felülről szervezettek voltak. Ez az "antibürokratikus forradalom" még a Kelet-Európában lezajló rendszerváltások előtt ment végbe, tehát sokkal kedvezőbb nemzetközi légkörben. Az "antibürokratikus forradalom" sikerrel is járt, a szerb alkotmányt is sikerült revízió alá vonni. Ez persze nem jelentett kölcsönösen jó megoldást; gyakorlatilag az addigi államjogi egyensúly megszűnt, s az új helyzet nem volt sem működőképes, sem kölcsönösen elfogadható. Az albán kérdést pedig továbbra sem sikerült megoldani; 1990 januárjában újabb albán tüntetések kezdődtek, 1990. július 2-án pedig az albán többségű koszovói parlament kikiáltotta a Szerbiától függetlennek, Jugoszlávia hetedik tagköztársaságaként felfogott "Koszovói Köztársaságot". Bár a központi kormányzat ideiglenesen békét teremtett a tartományban, ez a béke nem volt hosszú életű.

1990. választási év volt Jugoszláviában, s egyben egy új szakasz kezdete is. A választásokat követően ugyanis a köztársasági kormányzatok jelentősebb szervekké lettek, mint a szövetségi központ, melynek ekkorra már csak a továbbra is centralizált jugoszláv néphadsereg (JNA) volt a kezében. Jugoszlávián kívül is jelentős változások mentek végbe, melyek hatottak a délszláv államra is; a keleti tömb felbomlása és az európai integráció egyértelmű jelei voltak annak, hogy a délszláv népek számára megszűnt a külső fenyegetés, s így nincs értelme a közös államnak. Jugoszlávia tehát a felbomlás szélén állt, s természetesen erre külföldön is számítottak.

Az Amerikai Egyesült Államok azonban nem várta ennyire Jugoszlávia feldarabolódását illetve megszűntét, hiszen az ország nyugati bankok adósa volt, s szétesése estén semmiképp sem tudott volna fizetni. Ráadásul az USA nem sokkal korábban, 1991 februárjában fejezte be az Öböl-háborút, s nem szándékozott újabb konfliktusba keveredni, távol az amerikai kontinenstől. George Bush külügyminisztere, James Baker 1991. június 21-én azt mondta Belgrádban, hogy az USA Jugoszlávia területi integritását és egységét támogatja, s így nem ismerné el sem Szlovéniát, sem Horvátországot önálló államnak, mivel azok veszélyt jelenthetnének a térség erőegyensúlyára. Hozzá kell azonban tennünk, hogy a Bush-kormány már csak a közeledő választások miatt sem kívánt részt venni egy nehezen átlátható konfliktusban. Nem sokkal később, még 1991 nyarán az USA taktikai szinten teljesen irányt váltott a jugoszláv ügyben; bíztatta az EK vezetői eljárását az ügyben, s a Jugoszláviában lévő feleket is ösztönözte a probléma megoldására. Hivatalosan támogatta az egységet, de csak úgy, ha azt kényszerítő erő alkalmazása nélkül tartják fenn.

A háború kezdete, Szlovénia

Bár kezdetben az USA a jugoszláv kérdéssel kapcsolatban egyértelműen közölte véleményét, miszerint inkább az egységet támogatja, ez korántsem befolyásolta a jugoszláv szövetségből elszakadni kívánókat. 1991. június 26-án Szlovénia és Horvátország kinyilvánították függetlenségüket. Az első lépést a szlovének tették meg; megszervezték külső határaik ellenőrzését, s hozzáláttak a szlovén-horvát államhatár felállításához. Mindez elsősorban nem a miloševići "szerboszlavista" nézeteket vallókat zavarta, hanem azokat, akik az egységes jugoszláv államot még fenntarthatónak gondolták. Ezek a csoportok a szlovénok határkialakítását alkotmányellenes határmódosításnak tekintették, így a szövetségi kormány főleg szerbekből álló hadserege és a belügyminisztérium Szlovéniában lévő egységei 1991. június 27-én támadást indítottak Szlovénia ellen, hogy visszaszerezzék a külső határellenőrzést. A háború első szakaszát tehát a szlovének ellen folytatta a szövetségi kormányzat.Ez volt az ún. 10 napos háború, melynek neve is elárulja, hogy mindössze tíz napig tartott, ugyanis a jugoszláv hadsereg elfoglalta ugyan a határállomások nagy részét, a katonai intézményeket (laktanyákat) azonban a kb. 20 ezer fős szlovén fegyveres erők és a lakosság blokád alá vonta, mozgásképtelenné tette. E tíz napos háborúnak különböző adatok szerint 49-67 áldozata volt, főként jugoszláv katonák.

A délszláv háborúban már ekkor történtek kegyetlenkedések; az osztrák ORF televízió egy felvételt mutatott be, melyen néhány fiatal, magukat megadni készülő, jugoszláv katonát lőnek le. A háború kitörését követően az EK azonnal élénk diplomáciai aktivitásba kezdett; 1991. június 28-án az EK által küldött "trojka" tagjai (a soros EK-elnök, Jacques Poos, elődje Gianni de Michelis, és utódja Hans van den Broek) tárgyalásokat kezdtek Markovićcsal, Lončar külügyminiszterrel és a szerb, a horvát, továbbá a szlovén elnökkel. Az EK célja az volt, hogy az érintett feleket rábeszélje a fegyverszünet megkötéséről szóló tárgyalások kezdésére. Az EK küldöttei abban a tévhitben éltek, hogy sikerült elérniük a tűzszünetet, valamint azt, hogy az érintett felek elfogadjanak egy három hónapos függetlenségi moratóriumot. Valójában azonban csak átmeneti fegyverszünetről beszélhetünk, s a moratórium betartása sem érvényesült úgy, ahogy azt az EK szerette volna. Erre reagálva az EK komolyabb tettre szánta el magát; Jugoszláviával szembeni fegyverembargót rendelt el, a pénzügyi segélyeket pedig megvonta az országtól, mindezt azért, nehogy eszkalálódjanak a fegyveres harcok a térségben. Végül 1991. július 7-én Brioni szigetén megszületett a fegyverszüneti egyezmény, amely kimondta, hogy Jugoszlávia nemzeteinek saját maguknak kell dönteniük jövőjükről, s az erről szóló tárgyalásokat augusztus 1.-ig meg kell kezdeniük. Továbbá, a brioni megállapodás szerint a hadsereg feletti politikai és alkotmányos ellenőrzés a közös elnökség jogkörébe tartozik, valamint a feleknek tartózkodniuk kell az egyoldalú megmozdulásoktól, kiváltképp az erőszakos cselekményektől. Az ún. szlovéniai határháború a szövetségi kormányzat vereségével zárult; 1991 októberére a jugoszláv csapatokat kivonták Szlovéniából, s ezzel az ország gyakorlatilag független lett. Ugyanakkor, ez a vereség Belgrádban a nagyszerb politikát erősítette,

így a Jugoszlávia egyben tartásáért harcoló, nemzetközi szinten kedvelt Ante Markovićs háttérbe szorult.

Harcok Horvátországban

Bár Milošević beleegyezett volna a pusztán Szlovénia nélküli, de továbbra is szerb uralom alatt tartott Jugoszlávia létébe, az ország felbomlása és így a délszláv háború folyamata már megállíthatatlan volt. A szlovéneken kívül a horvátok is ki akartak válni a szövetségből, ez azonban csak akkor mehetett volna végbe fegyveres konfliktus nélkül, ha lemondanak a szerbek által igényelt területekről. (Bár e a területet pontosan nem határolták körül, valószínűleg a "Šešelj-vonaltól", vagyis a Verőce-Károlyváros-Karlobag vonaltól keletre lehetett.). Mivel azonban a horvátok erre nem voltak hajlandóak, a háború a központi irányítással elkerülhetetlen volt. Kezdetben, a horvátok nem tudtak olyan sikeres harcot folytatni a JNA ellen, mint a szlovének; 1991. június-júliusában egyre jobban nyomultak horvát területre a JNA csapatai, s e területek feletti ellenőrzést Zágráb elvesztette. Mindeközben zajlott JNA teljes elszerbesedése; a hadsereget a szlovének és a horvátok elhagyták, Bosznia-Hercegovina és Macedónia sem nyújtott utánpótlást, így az egész JNA tulajdonképpen három (kisjugoszláv, krajinai és boszniai) hadsereggé alakult át, s 1991 júliusától már lényegében szerb hadseregről beszélhetünk. Bár a horvátok már a háború elején területeket vesztettek, nem adták fel a harcot, s a Horvát Nemzeti Gárda (ZNG) szeptember 14-étől a laktanyákat körbezárta. Válaszul, a szerbek szabadcsapatok és a helyi milíciák bevetésével megszállták Horvátország területének közel egyharmadát, távozásra kényszerítve az ott élő nem szerb lakosságot. A szerb előrenyomulás következtében Dalmácia elszigetelődött a központi horvát területektől, a nagyfokú szerb katonai aktivitás azonban a szerbek más horvát területekről való kivonulásával járt együtt. A szerbeknek azonban a helyzet megfelelő volt, mivel a hőn áhított "Szerboszlávia", vagyis a nagyszerb Jugoszlávia létrejött, s ezt már csak nemzetközileg elismertetniük kellett. Ennek megfelelően 1991. november 9-én a jugoszláv államfői testület szerb-montenegrói blokkja ENSZ békefenntartó erők bevonulását kérte. Annak érdekében pedig, hogy megelőzzék Horvátország nemzetközi elismerését, a szerb vezetés politikailag összevonta a megszállt területeket, s az így kialakult kb. 300 ezer lakosú és 15 ezer km2 területű miniállamot december 19-én kikiáltották "Krajinai Szerb Köztársaságnak". A létrehozott "ország" elnökévé Milan Babićot, a knini szerbek radikális vezérét választották. A horvátok persze nem fogadták el ezt az állapotot, s Horvátországot áldozatként bemutatva megpróbálták elismertetni függetlenségét, természetesen a régi határaival. Új horvát hadsereget (HV) alakítottak, melynek létszáma ugyan egyre növekvő volt, azonban katonái képzetlenek, a frontális ütközetek megvívására alkalmatlanok volt. Ebből adódóan inkább a partizántaktika kedvezett a horvát hadseregnek, s ezt alkalmazta is.

Mindez idő alatt természetesen a nemzetközi politika is reagált az eseményekre; elsőként Ausztria, majd Magyarország ismerte el Szlovénia és Horvátország függetlenségét, s ehhez a német diplomácia is csatlakozott. 1991. augusztus 27-én pedig az EK is elismerte az egykori tagállamok függetlenségét, s ragaszkodott az addigi határokhoz. A háborút egyik fél sem akarta örökké folytatni, így a délszláv konfliktusban érintett felek elfogadták az EK javaslatát egy békekonferenciára, melyet 1991. szeptember 7-én kezdtek meg Hágában. A volt brit külügyminiszter, Lord Carrington által vezetett konferencián mind a szerbek, a szlovének, a horvátok és a macedónok képviseltették magukat. Ez azonban nem jelentette az együttműködésre való hajlamot; Milošević már a tárgyalások kezdetén azt hangoztatta, hogy az EK egyáltalán nem képvisel semleges álláspontot az ügyben, s a horvátokat népirtással vádolta. A konferencia már csak azért sem kecsegtetett nagy reményekkel, mert szeptemberben kiújultak a harcok a horvátok és a szerbek között, s Hágában inkább már csak a háború lokalizálására és tűzszünetre törekedtek. Közben a délszláv kérdéssel az ENSZ is jobban kezdett foglalkozni, mivel 1991. szeptember 25-én francia, osztrák, kanadai és magyar kezdeményezésre összehívták a Biztonsági Tanácsot, amely még aznap általános és kötelező fegyverembargót rendelt el Jugoszláviával szemben. Bár a hágai konferencián továbbra is

nézeteltérések voltak az érintett felek között, Carringtonnak végül sikerült elfogadtatnia Miloševićsékkel egy béketervet, mely szerint Jugoszlávia első lépésben "laza konföderációvá" alakulna, ezt követően pedig a tagköztársaságok bizonyos feltételek mellett elnyerhetnék az EK által is elismert függetlenségüket. Ez az ún. Carrington-terv eléggé rugalmas volt, mivel mindezek mellett előírta a tagállamok számára a területükön élő kisebbségek jogainak elismerését, az egyoldalú határváltoztatásról való lemondást, valamint egy olyan konferencián való részvételt, amelyen egy független tagállamokból álló államszövetség kereteit dolgozzák ki. 1991. október 18-án az EK a tervezethez hozzátette, hogy amennyiben az érintett országok a tervben foglaltakat november 5-ig nem fogadják el, szankciót fog alkalmazni ellenük. Belgrád azonban még november 5-én sem fogadta el a Carrington-tervet, pedig akkor már gazdasági embargóval is fenyegették. Erre válaszul az EK november 8-án felfüggesztette megállapodását Jugoszláviával, az általános vámkedvezményt eltörölte, több jugoszláv termék importját korlátozta, elzárta Jugoszláviát a PHARE-segélytől, s az ENSZ BT-nél az általános olajembargó elrendelését kérte. Az EK szankcióját több ország (USA, Kanada, Svájc, Ausztrália) mellett a Világbank is követte.

Közben zajlott a háború, mely egyre súlyosabb méreteket öltött, közel félmillió horvátnak és 230 ezer szerbnek kellett elhagynia otthonát, s a világ a televízión keresztül tudomást szerzett Dubrovnik városának kegyetlen és értelmetlennek tűnő szerb-montenegrói ostromáról. A hágai konferencia és a Carrington-terv tehát kudarcba fulladt, de nemcsak ez mutatta az EK-t alkalmatlannak az ügy kezelésében; a szervezet lemondott a katonai beavatkozásról, s ez mutatta a közös kül- és biztonságpolitika (CFSP) működésképtelenségét. Bár a hágai konferencia nem volt eredményes, valamit mégis sikerült elérnie; a konferencia megtervezte egy döntőbizottság összehívását, melyet francia elnökéről Badinter-bizottságnak hívtak. A Badinter-bizottság feladata az volt, hogy nemzetközi jogilag kötelező döntéseket hozzon a felbomló Jugoszláviával kapcsolatban. Feladatát azonban nem volt képes ellátni, mivel gyakorlatilag csak véleményt nyilvánított a hágai konferencia elnöke által eléje terjesztett kérdésekben. Ráadásul Belgrád nem értett egyet a Badinter-bizottság néhány kérdéssel kapcsolatos álláspontjával, például az államhatárok kérdését illetően; Belgrád azzal érvelt, hogy a föderáción belüli határokat még a második világháború után, az etnikai hovatartozás figyelembe vétele nélkül hozták létre, így azok véglegesítése csak sértené a népek önrendelkezési jogát. Az egyre bonyolultabb ügy a nemzetközi politikára is kihatott, nemzetközi elégedetlenség volt a szerbekkel szemben, ez pedig Belgrádot radikálisabb politikára ösztönözte.

Miután kiderült, hogy az EK nem képes egységes katonai fellépésre, 1991. október 9-én az ENSZ és az amerikai Cyrus Vance vették át az ügyet. Cyrus Vance-nak sikerült meggyőznie Miloševićet az ENSZ-békefenntartó erők Horvátországba küldéséről Annak érdekében, hogy a kialakult status quot megtartsák, Milošević elérte, hogy a békefenntartó csapatokat nem Horvátország határaira, hanem a frontvonalak és a határ közötti területekre küldték. Az 1992. március-július között a térségbe telepített 14 ezer fős (elsősorban francia, brit, holland, dán, spanyol és belga) kontingens feladata a tűzszünet betartása, a védett zónák demilitarizálása és a menekültek hazatérésének biztosítása volt. A békefenntartó csapatok bevonulása ellenére a harcok tovább folytatódtak, bár kisebb mértékben.

Bosznia-Hercegovina

A jugoszláv kérdés másik fontos eleme, Bosznia-Hercegovina esetében az ENSZ igyekezett úgy eljárni, hogy a dolgok ne vezessenek olyan háborús helyzethez, mint Horvátország esetében. Ennek érdekében 1992 februárjában előterjesztették az ún. Cutileiro-tervet, melyet Bosznia-Hercegovinában élő etnikai csoportok, a bosnyákok, a szerbek és a horvátok képviselői 1992. március 18-án aláírtak.A Cutileiro-terv értelmében Bosznia-Hercegovina önálló államiságot kapott volna, s az országot etnikai alapon 7 kantonra osztották volna fel. Bár az EK és az USA elismerte az ország szuverenitását, a szerb és horvát kisebbségnek nem ez a szuverenitás volt a céljuk; 1992. április 7-én a boszniai szerb nemzetgyűlés kikiáltotta a Boszniai Szerb Köztársaságot, július 2-án pedig a

horvát nacionalisták a Hercegboszniai Horvát Közösséget. A Cutileiro-terv tehát kudarcot vallott, s Bosznia-Hercegovinában is fegyveres harcok törtek ki.

Zavargások elsősorban Szarajevóban voltak, amelyet JNA körülzárt, s 1992. április 4.-től megkezdte annak három éven áttartó ostromát. A helyzet akkor vált igazán kritikussá, amikor Szarajevóban egy béketüntetésen szerb orvlövészek a tömegbe lőttek. Ezt követően kialakultak a térségben a szemben álló felek egységes katonai alakulatai; a szerbeknek a Ratko Mladić tábornok által vezetett boszniai szerbek hadserege (VRS), velük szemben pedig a Bosznia-Hercegovina Hadserege (ABiH). Bár az ABiH nem volt létszámhátrányban, Mladićséknak mégis sikerült néhány hónap alatt a boszniai területek 2/3-át ellenőrzésük alá vonni. 1992 őszére Bosznia-Hercegovinát a szerb és horvát igényeknek megfelelően katonai értelemben felosztották. A bosnyákokat azonban ez nem tudta a harcok beszüntetésére kényszeríteni, s egyfajta állóháború alakult ki a térségben.

A délszláv háború talán legszörnyűbb kísérőjelensége az etnikai tisztogatás volt, mellyel sajnos Bosznia-Hercegovinában is találkozunk; ezek a tisztogatások szervezett akciók voltak, melyeknek célja az elfoglalt területek homogenizálása volt. Katonai szempontból az ellenfél meggyengítésére, politikai szempontból pedig etnikailag tiszta területeket létrehozására szolgáltak. Ez a tevékenység gyakorlatilag az 1948-as genfi genocídium-egyezmény által definiált népirtásnak felelt meg, s bizonyos elemei is a második világháború etnikai tisztogatásaira emlékeztettek (lágerek, tömegmészárlások). A tisztogatások szempontjából a legsúlyosabb év 1992. volt, amikor csak április és augusztus között mintegy 700 ezer muszlimnak kellett elhagynia otthonát. A legnagyobb tömegmészárlás a hírhedt srebrenicai népirtás volt, melyben a VRS mintegy 8 ezer muszlim férfit gyilkolt meg.

Külső reakciók és az amerikai fellépés

Az ENSZ nem nézhette tétlenül tovább a Balkánon az értelmetlen öldöklést, ezért 1992. május 15-én a Biztonsági Tanács határozatot hozott, melyben 14 napos határidő mellett felszólította a konfliktusban résztvevő feleket a fegyveres összecsapások és az etnikai tisztogatások megszüntetésére, valamint hogy a JNA és a horvát hadsereg csapatait vonják vissza vagy fegyverezzék le.Miután azonban az érintettek elutasították ezen követeléseknek teljesítését, amerikai, brit és francia nyomásra a Biztonsági Tanács komolyabb lépésre szánta el magát. A május 30-án hozott rendeletében felszólított minden országot, hogy szüntessék meg a Jugoszláviával való kereskedelmi kapcsolatukat, állítsák le a Jugoszláviának szánt pénzügyi átutalásokat, függesszék fel az országgal való légügyi forgalmat, tiltsák meg állampolgáraiknak az országban rendezett sporteseményen való részvételt, és hogy minden, a jugoszláv kormány által támogatott tudományos együttműködést függesszenek fel.

1993-tól változás következett be Amerikában; ebben az évben lépett hivatalba a demokrata Bill Clinton, aki már az elnökválasztási kampányhadjáratában is hangsúlyozta a Bush-kormányzat Bosznia-politikájának hiányosságát, az emberi jogokért való kiállást. Elnöksége elején egyre nagyobb hangsúlyt kapott a beavatkozás politikája, ezen belül is a légicsapásé. Ezt csak fokozta az 1994. február 5-én, Szarajevó piacterén bekövetkezett robbanás, melyet egy becsapódó szerb gránát okozott; a robbanásban 69 ember vesztette életét és további 200 sérült meg. Egészen 1994 februárjáig a NATO beavatkozása sem volt teljesen biztos, azonban február 28-án megindult az első közvetlen támadása a szerb katonai célpontok ellen. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy az USA a helyzet megoldását a helyi szövetségesek kiválasztásában és azok korlátozott katonai támogatásában látta; a helyi szövetségesben az érintett bosnyákokat és a horvátokat vélte felfedezni. 1994. március 18-án Washingtonban az amerikai kormány közvetítésével megkötötték a horvát-bosnyák kettős államszövetségi egyezményeket, melyek értelmében Boszniában egymással föderációra lépő horvát és muszlim kantonokat hoznak létre. Ennek a horvát-bosnyák szövetségnek

megvolt az eredménye; 1994 végére 724 km2 területet foglaltak vissza a boszniai szerb erőktől. 1994 őszén már a szerbek kezében lévő horvát repülőterek is hadszíntérré változtak, ezért a BT felhatalmazta a NATO-t, hogy a békefenntartók védelmében szükség esetén a légierőt is bevesse. A NATO ezt meg is tette, azonban ez nem rettentette el Mladićsékat a harcok folytatásától. Amerika azonban egy idő után abbahagyta a légitámadásokat, mivel annak ténye megosztotta a NATO-t. Emellett az USA továbbra sem akart csapatokat küldeni Boszniába, s ettől kezdve a háború eszkalálódásának megállításán fáradozott;

1994 karácsonyán Jimmy Carter volt amerikai elnök kialkudott egy 1995. január 1-jével életbe lépő fegyverszünetet a szerbek és a bosnyákok között. Ez azonban nem volt komolyabb eredmény, mivel még a tűzszünet véget érése előtt már ki is újultak a harcok, köztük Szarajevó ostroma. Válaszul a NATO légitámadásokat indított, azonban nem sokkal később ezekkel le kellett állnia, mivel a szerbek 1995. május 26-án 370 békefenntartó katonát ejtettek túszul, akiket élő pajzsként használhattak.Ez megszégyenítő volt mind a Nyugat, mind a NATO számára, így francia kezdeményezésre a BT felhatalmazta az ENSZ tagállamait egy további, 12500 fős, a békefenntartókat segítő kontingens létrehozására. A gyorsreagálású erők küldését az USA is támogatta, természetesen amerikai katonák részvételével. Clinton ekkor már egyértelműen az intervenciót támogatta. Mindezek ellenére Mladićsék folytatták a harcot; 1995. július 11-én bevették Srebrenicát, 8 ezer bosnyák férfit és fiút halomra gyilkoltak és további 23 ezer embert elüldöztek a városból. (Ez volt a háború legnagyobb tömeggyilkossága.)

Az Európai Unió a szerbek visszavonulását és a foglyok szabadon bocsátását követelte, azonban ezzel a szerbek nem sokat törődtek; 1995. július 16-án Mladić bejelentette, hogy a háborút Goražde, Bihać és Szarajevó bevételéig folytatják. Az ENSZ és a NATO úgy állapodtak meg, hogy amennyiben a szerbek megtámadják akár a békefenntartó csapatokat, akár újabb városokat, a NATO légitámadást indít a szerbek ellen.Augusztus 4-én a horvátok nagyszabású támadást indítottak a szerbek ellen, visszafoglalták tőlük Krajinát, majd segítséget nyújtottak Bihać felmentésében a bosnyák csapatoknak. Ennek tudatában hozta meg az amerikai vezetés az intervencióról alkotott végső álláspontját, mely szerint a szerbek elleni légicsapásokat mindenképpen megindítják. (Ezek voltak az ún. Deliberate Force légitámadások.) 1995. augusztus 30-án hajnali 2 órakor a NATO harci gépei megkezdték a szerb állások bombázását Kelet-Boszniában. 1995. szeptember 1-jén Milošević kezdeményezésére rövid fegyverszünetet kötöttek. Mikor azonban kiderült, hogy ez mindössze időhúzási taktika, a NATO szeptember 5-én felújította a légitámadásokat, azzal a szándékkal, hogy véglegesen térdre kényszeríti vele a szerbeket. A NATO elérte célját; 1995. szeptember 13-án Milošević Belgrádba hívta Mladićot és Karadžićot, akiknél elérte a támadások befejezését. A boszniai szerbek végül elfogadták a NATO követeléseit, s kivonták mind a 240 nehézfegyverüket Szarajevó 20 km-es övezetéből Ezt követően, szeptember 14-én a NATO légitámadásait hivatalosan is befejezte. Hozzá kell azonban még tennünk, hogy a szerbek visszavonulásához a szeptember második hetében Nyugat-Boszniában indított horvát-bosnyák offenzívája is hozzájárult.

1995. október 5-én a felek megkötötték az általános tűzszünetet, amely október 12-én életbe lépett, s ez által a csaknem 100 ezer ember halálát okozó boszniai háború lezárult. Ezt követően az amerikaiaknak a Boszniában békét fenntartó erőkről kellett dönteniük; az IFOR-csapatokat a NATO európai erőinek főparancsnokságának alárendelve küldték Boszniába, ahonnan a tervek szerint egy év múlva kivonnák őket.Ez elég optimista elhatározásnak tűnt, azonban ha figyelembe vesszük az Amerikában közeledő választásokat, akkor érthetjük, hogy Clintonnak nem állt érdekében külföldre küldeni amerikai katonákat úgy, hogy nem határozza meg azok hazatérésének idejét. A Boszniában szükséges egyéb feladatokat a tervek szerint különböző nemzetközi szervezetek töltötték be; az ENSZ (menekültek hazatérésének segítése), a Nemzetközi Vöröskereszt (eltűnt személyek és hadifoglyok keresése), az

EBESZ (választások megszervezése), a Hágai Nemzetközi Bíróság (háborús bűnösök ügyének tárgyalása), valamint az EU és a Világbank (gazdasági talpra állítás).

A daytoni egyezmény

Az amerikai külügyi államtitkár-helyettes, Richard Holbrooke javaslatára a felek közti béketárgyalások az amerikai Ohio államban lévő Dayton városa melletti Wright-Patterson légitámaszponton vették kezdetüket 1995. november 1-jén. A béketárgyalásokon a felek elfogadták Bosznia-Hercegovina függetlenségét -az ország eredeti határaival. Továbbá, Bosznia-Hercegovinát 51-49%-os arányban felosztják egy bosnyák-horvát föderációra és egy szerb autonóm államra. Az előbbi föderáción belül a horvát kisebbséget szintén autonómia illeti. A két országrésznek külön elnöke, parlamentje és kormánya van, közös ügyek azonban (külügy, külkereskedelem, közös haderő) a szövetségi hatóságokat illetik. Szarajevó a bosnyák-horvát föderáció területén található, de ezzel együtt Bosznia-Hercegovina fővárosa marad. Ezek mellett a daytoni egyezmény előírta a fegyveres erők kivonását Bosznia-Hercegovinából 30 napon belül, valamint e fegyverek importálásának 90 napos tilalmát. Az egyezmény értelmében Boszniának, Horvátországnak és Szerbiának együtt kell működnie a háborús bűnökkel és az emberiségi jogok megsértésével vádlottak ügyében a nemzetközi vizsgálattal. Mindezt 1995. november 21-én írta alá Slobodan Milošević szerb, Alija Izetbegović bosnyák, Franjo Tuđman horvát államfő, valamint Warren Christopher amerikai külügyminiszter. Másnap a BT érvénytelenítette a fegyverszállítási embargót, valamint a Szerbia-Montenegróval szembeni gazdasági szankciókat.A daytoni egyezményben megfogalmazottakat szintén kimondó békeszerződést 1995. december 14-én kötötték meg Párizsban, melynek jelentőségét az is jelzi, hogy az aláírók között találjuk Bill Clintont, Jacques Chiracot, Helmut Kohlt, John Majort, Viktor Csernomirgyint és Felipe Gonzalezt.

A hágai perek

2002. február 12-én Hágában, az egykori Jugoszlávia területén elkövetett emberiség elleni bűncselekményekkel foglalkozó nemzetközi büntetőbíróságon (ICTY) kezdetét vette Slobodan Milošević büntetőjogi pere. Milošević nem kért ügyvédet, saját magát kívánta képviselni a bíróság előtt. A koszovói vádirat -melyben Milan Milutinovic, Nikola Sainovic, Dragoljub Ojdanovic és Vlajko Stojiljkovic politikai ill. katonai vezetők is érintettek voltak- Miloševićcsel szemben öt vádpontot hozott fel. A vádpontok közül négy emberiség ellen elkövetett bűncselekményként (deportálás, gyilkosság, üldözés és egyéb embertelen cselekedetek), egy pedig (gyilkosság) a hadviselés szabályainak megsértéseként szerepelt. A vádirat szerint Miloševićet személyes és egyben a legnagyobb felelősség illeti, mivel tudomása volt a beosztottjai által elkövetett erőszakos cselekedetekről, azonban nem akadályozta meg és nem is szankcionálta azokat. A vádirat külön kiemeli, hogy 1999. január elseje és június huszadika között Milošević részt vett egy, a koszovói albánokat erőszakkal fenyegető kampányban, melynek célja az volt, hogy a koszovói albánok jelentős részét száműzzék a tartományból.

A horvát vádirat szintén emberiség ellen elkövetett bűnökkel, ill. háborús bűnökkel (1949-es Genfi Egyezmények megsértésével) vádolta Miloševićet. Ez a vádirat külön felhívja a figyelmet arra, hogy Milošević egyedül -vagy másokkal együttműködve- 1991. augusztus elsejétől (vagy már korábban) legalább 1992 júniusáig részt vett a horvát civil lakosság elleni támadások kitervelésében. Ezek a támadások több száz civil halálát, deportálását, továbbá vallási és kulturális létesítmények elpusztítását eredményezték.

A boszniai vádirat Miloševićet 29 vádpontban népirtással, emberiség elleni bűncselekmények és háborús bűnök elkövetésével vádolta. Miloševićcsel szemben kizárólag a boszniai vádirat hozta fel a népirtás vádját; a háborúban a szerbek több ezer Boszniában élő muszlimot és horvátot gyilkoltak meg, és további ezreknek okoztak testi-szellemi károsodást (bebörtönzés, nemi erőszak, kínzás és más embertelen cselekedetek). A vádirat külön tárgyalta az 1995 júliusában elkövetett srebrenicai mészárlást és az azzal kapcsolatba hozható más bűncselekményeket.

Az évekig húzódó tárgyalás alatt Milosevics egészségi állapota egyre rosszabbodott (magas vérnyomása és szívpanaszai voltak).

2006. március 11-én holtan találták cellájában; a boncolási eredmények szerint halálát szívroham okozta, de halálával kapcsolatban több gyanús körülmény is fölmerült. 2006 januárjában pl. Milošević szervezetében egy olyan gyógyszerhatóanyagot találtak, amely semlegesíti a vérnyomására szedett készítmények hatóanyagát. Egy későbbi vizsgálat azonban azt állapította meg, hogy Milošević halála előtt nem szedett magához ilyen hatóanyagú gyógyszert. További spekulációkra adott okot az a tény, miszerint Miloševićet kérése ellenére sem engedték átszállítani egy orosz szívsebészeti központba.Milošević váratlanul bekövetkezett halála azonban sokakat a "másik oldalon" is felháborított, amiért a bíróságnak végül is nem sikerült kiszabnia a megfelelő büntetést a szerb vezetőre.Slobodan Miloševićet szülővárosában, Pozsarevácon temették el.

Szintén Hágában, 2006. november 27-én elkezdődött Vojislav Šešelj pere; az ellene felhozott vádirat szerint Šešelj a Szerb Radikális Párt elnökeként a szerb egység megteremtésére és Szerbia "történelmi ellenségei", a horvát, muszlim, és albán csoportok elleni fellépésre szólította fel a szerbeket. Az egykori Jugoszlávia meghatározó politikusaként 1991 augusztusától 1993 szeptemberéig részt vett a horvátok, a muszlimok és más nem szerb civil csoportok elleni erőszakos fellépés előkészítésében. A Krajinai Szerb Köztársaság, Dubrovnik, Bosznia-Hercegovina, Szerbia és a Vajdaság egyes részein politikai, faji és vallási alapon üldözték a horvátokat és a muszlimokat; rengeteg embert bebörtönöztek és embertelen körülmények között kényszermunkára (lövészárkok, sírok ásására) köteleztek.Vojislav Šešeljt emberiség ellen elkövetett bűncselekményekkel (a korábban felsoroltak mellett gyilkossággal és deportálással), valamint háborús bűnökkel vádolják. 2006. december elsején a bíróság a vádlott egészségi állapota miatt elnapolta a tárgyalást (Šešelj ugyanis már november 10-én éhségsztrájkba kezdett és nem volt hajlandó megjelenni a tárgyaláson). 2006. december 8-án a bíróság érvénytelenítette a tárgyalás kezdeti intézkedéseit és elrendelte, hogy a tárgyalást újra kezdjék, amint Šešelj egészségi állapota lehetővé teszi, hogy megjelenjen a bíróság előtt. Radislav Krstić szerb tábornok ügyében 2000. március 13-án indult per; Krstićet elsősorban népirtással vádolták, mivel vezető szerepe volt a Srebrenica elleni szerb hadműveletben. Krstić legkésőbb 1995. július 15.-től tudott a tervezett népirtásról és támogatta is a gyilkosságok elkövetőit. Srebrenicából 25 ezer boszniai muszlimot (nőket, gyerekeket és időseket) elhurcoltak, és tervbe vették az összes katonaérett férfi megölését. Továbbá, mivel tudomása volt arról, hogy Potoćariban a boszniai muszlimokat embertelen körülmények között tartják, Krstić felelős az 1995. július 10-e és 15-e között történt verésekért, megerőszakolásokért és gyilkosságokért. 2001. augusztus 2-án Krstićet a bíróság 46 évig tartó börtönbüntetésre ítélte. Krstić fellebbezett a döntés ellen; a védelem ugyanis kifogásolta, hogy a bíróság egyrészt tévesen értelmezte a népirtás fogalmát, másrészt hibázott, amikor a népirtás fogalmát az egyes esetekre alkalmazta. A fellebbviteli tanács az előbbi panaszt elutasította, az utóbbit azonban egyes esetekben elfogadta. A fellebbviteli tanács döntése alapján Krstić a népirtás elkövetésének vádjában nem bűnös, annak elősegítésében azonban igen. Radislav Krstićet végül 2004. április 19-én 35 évig tartó szabadságvesztésre ítélték. Börtönbüntetését az Egyesült Királyságban tölti, ahová 2004. december 20-án szállították át.

A délszláv háború kegyetlenkedései azonban nemcsak a szerb oldalon voltak megfigyelhetőek; 2001 júliusában Rahim Ademi, 2004 júliusában Mirko Norac horvát tábornokok elleni per vette kezdetét Hágában. A két volt tábornokot azzal vádolták, hogy miután 1993. szeptember 9-én megtámadták a Medak környéki területeket (a horvátországi Gospićtól délre), a vidéket teljesen lakhatatlanná tették, az ott élő szerbeket pedig otthonaikból elüldözték vagy meggyilkolták. 2002. február 20-án a bíróság engedélyezte Rahim Ademi feltételes szabadon bocsátását. Mirko Norac

jelenleg a háborús bűnökért kiszabott 12 évig tartó börtönbüntetését tölti Horvátországban. Az ICTY a mai napig számos háborús bűnös ügyét tárgyalja Hágában. Az eddigi ítéletek jelentős része börtönbüntetés volt, azonban voltak esetek, melyekben a vádlottakat nem nyilvánították bűnösnek (pl.: Zoran Kupreškić, Mirjan Kupreškić, Vlatko Kupreškić és Dragan Papić Horvát Védelmi Tanács tagjainak esete). Ugyanakkor külön meg kell említenünk Stanislav Galić ügyét; a szerb tábornokot a bíróság a civil lakosság terrorizálása céljával való erőszakos bűncselekmények elkövetésének, ill. emberölés vádjával életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A nagyszámú ítéletek ellenére a bíróság korántsem fejezte be feladatát; több háborús bűnös jelenleg is szabadlábon van, köztük a népirtással vádolt Ratko Mladić szerb tábornok és Radovan Karadžić boszniai szerb vezető.

Bibliográfia:

-JUHÁSZ József, MÁRKUSZ László, TÁLAS Péter, VALKI László:Kinek a békéje? Háború és béke a volt Jugoszláviában (Zrínyi Kiadó, Budapest, 2003.)

-KATONA Péter: "A koszovói konfliktus történeti háttere.Adalékok egy etnikai konfliktus okainak megértéséhez"in: ÁRVAY Viktor; BODNÁR Erzsébet, DEMETER Gábor (szerk.):A Balkán és a keleti kérdés a nagyhatalmi politikában(Hungarovox Kiadó, Budapest, 2005.)

Elektronikus források:

-http://www.iht.com/ -http://www.flwi.ugent.be/cie/CIE/

-http://www.firstworldwar.com/

-http://en.wikipedia.org/ -http://www.mult-kor.hu/

-http://www.crimesofwar.org/

-http://www.un.org/

Vissza

 a képeket is szeretném  a cikkben hivatkozott linkeket is nyomtassa  

©1999-2010 Index.hu Zrt. Minden jog fenntartva.

Miért éppen Pakisztán? II. rész Király András

2010. augusztus 18., szerda 20:02 | Frissítve: 2 órája

"Halálos fenyegetés" - jellemezte Pakisztánt egy éve Hillary Clinton amerikai külügyminiszter. A kiszivárogtatott amerikai titkosszolgálati jelentések szerint Pakisztán még 2009-ben is támogatott szélsőséges iszlámista csoportokat, az afganisztáni tálibok vezetői pedig mind a mai napig az országban bujkálnak. Pedig a szélsőségesek immár magát Pakisztánt fenyegetik, három éve egyre több terrortámadást követnek el és az ország egyre nagyobb részeit ellenőrzik. A Nyugat mégsem hagyhatja magára, hiszen Pakisztán az afganisztáni probléma része, ha nem a probléma maga. Háromrészes cikksorozatunkban feltárjuk, hogy hogyan lett ez a leginkább sikertelenségre ítélt ország a világ egyik legfontosabbika.

Cikksorozatunk első részében megismerkedtünk Pakisztán történelmével és a minden lépését meghatározó rettegés okaival. A második részben a közelmúlt eseményeit tekintjük át, az afganisztáni talibán bukásától a pakisztáni talibán felemelkedéséig.

"Halálos fenyegetés" - jellemezte az amerikai külügyminiszter, Hillary Clinton 2009 áprilisában a pakisztáni talibánt. A szélsőségesek eddigre befolyásuk alá vonták Pakisztán pastuk lakta nyugati határvidékét és már a fővárost, Iszlámábádot fenyegették. Pakisztán az összeomlás határán állt.

Ennek okait az Egyesült Államok terror elleni háborújában és az arra adott pakisztáni válaszban kereshetjük. George W. Bush ugyanis nemcsak azt tette nyilvánvalóvá, hogy Pakisztán vagy velük van, vagy ellenük, hanem korábban azt is, hogy nincsenek hosszú távú nemzetépítési tervei. Bush 2000-ben azzal az ígérettel kampányolt, hogy szakít a Clinton-kormány demokráciaexportjával. "A hadsereg arra való, hogy háborúkat vívjon és nyerjen" - mondta még 2000-ben. Az Egyesült Államok afganisztáni háborúja még ebben a szellemben fogant. "Bushék terve ékegyszerűségű volt. Szárazföldi csapatok helyett CIA-ügynököket küldtek az Északi Szövetséghez a hadműveletek koordinálására, az offenzívához pedig légi támogatást nyújtottak. A terv hatékony volt, a talibán pillanatok alatt összeomlott a nyomás alatt. A következő lépésre azonban nem volt terv" - írtuk másfél éve Afganisztánról szóló elemzésünkben.

Távlati terv hiányában az amerikaiak csak taktikai győzelmet arathattak. A talibánt elűzték, de ezzel destabilizálták Afganisztánt. A bizonytalanság a nyugati határokon aggodalommal töltötte el Pakisztánt. Attól, hogy az Egyesült Államoknak problémája támadt a talibánnal, Pakisztán stratégiai érdekei még nem változtak a térségben. Indiával szemben a legjobb védekezés még mindig az

asszimetrikus háború volt, így a kasmíri csoportok támogatását nem adhatták fel. Ahogy az is létfontosságú volt, hogy Afganisztánban baráti rezsim uralkodjon, és mivel az amerikaiak láthatóan nem készültek tartós szerepvállalásra, a keletkezett vákuum betöltésére pakisztáni szemszögből még mindig a szélsőségesek tűntek a legalkalmasabbnak. Ezért is nyújthattak menedéket az afganisztáni talibán vezetésének.

A zavart az okozta, hogy a gyors győzelem után az amerikaiak csapatokat telepítettek Afganisztánba. Ezek feladata az al-Kaida és szövetségesei felkutatása és elpusztítása volt. Ezek egyben Pakisztán szövetségesei is voltak. A nyilvánvaló érdekellentét ellenére ez egyben kölcsönös egymásra utaltságot is eredményezett. Az Egyesült Államok Pakisztán legfontosabb szövetségese, Pakisztán pedig az afganisztáni amerikai csapatok egyetlen ellátási útvonala. És mivel az útvonalat biztosítani kellett, Pakisztán idővel kénytelen volt beavatkozni az afganisztáni táliboknak menedéket adó törzsi területeken.

A törzsi területek (FATA) már a britek gyarmati birodalmában is teljes autonómiát élveztek, a rendszert Pakisztánnak is érdekében állt fenntartani. A terror elleni háborúban viszont Pakisztán katonákat küldött a területekre, amit a törzsek rossz néven vettek. Az ellenállás a pakisztáni hadsereg és az amerikai robotrepülők támadásaival egyenes arányban fokozódott, 2007-re az addig elszigetelt csoportocskák együttműködéséből megszületett a pakisztáni talibánnak keresztelt laza hálózat, mely már komoly erőt képviselt. Annyira komolyat, hogy 2007-ben elfoglalta a stratégiai fontosságú Szvat-völgyet. A Szvat-völgy a legfontosabb, Afganisztánba vezető útvonal, egyben összeköttetés a törzsi területek és Kasmír, azaz a Pakisztán támogatását élvező, de ugyanazt a szélsőséges ideológiát valló kasmíri csoportok és a pakisztáni talibán között.

Ez a helyzet már Pakisztán stratégiai érdekeit is sértette, így 2007-ben indított komoly támadást a szélsőségesek ellen a pakisztáni hadsereg. Az akció teljes kudarc volt, a hadsereg végül megalázó feltételekkel kötött békét. A kudarcnak több, politikai, katonai és társadalmi oka is volt.

A pakisztáni belpolitika elemzésébe hely hiányában most nem fognánk bele, legyen elég annyi, hogy az országban a nyugatias műveltségű, de hatalmát a feudális viszonyrendszerből eredeztető, nagyrészt korrupt elit és az iszlámista erkölcsöt hirdető, céljának a világ muzulmánjainak képviseletét tekintő hadsereg váltogatja egymást a hatalomban. 1999-2008 között egy katonai diktátor, Pervez Musarraf volt hatalmon, de népszerűsége a lakosság támogatását élvező iszlámistákkal szembeni harcban és az amerikaiakkal kötött népszerűtlen szövetség miatt megkopott. Pozíciói védelmében alkotmányos trükközésbe kezdett, ami a jogászok lázadásához, majd lemondásához vezetett. A válság egyszerre gyengítette az államhatalmat és a hadsereget. Ez, és az iszlámistákkal szemben engedékeny közvélemény együtt már elég volt a pakisztáni talibánnak ahhoz, hogy a teljes pastu térséget befolyása alá hajtsa, és csapataival már a fővárost fenyegesse.

Az összeomlás közeli állapot felrázta az országot. Zardari és Sharif vitája ugyan tart, de Pakisztán történetében először képes a két nagy politikai erő kormánypárti-ellenzéki munkamegosztásban, normálisan működni. A hadsereg komoly hadműveletet indított a tálibok ellen. A kivételesen jól szervezett akcióban tekintettel voltak a polgári lakosságra, gondoskodtak róla, hogy a harcok elől menekülő százezreket megfelelően elhelyezzék, és 2010 tavaszára sikerült kiterjeszteni az állam fennhatóságát a Szvat-völgyre és a törzsi területekre.

Ennek érdekében komoly politikai engedményeket is tettek - a törzsi területek lakóinak az autonómia részleges korlátozása fejében a birodalmi örökség részét képző drákói törvények visszavonását ígérték. A hatályos jogszabályok szerint ugyan a törzsek teljes autonómiát élveznek területeiken, de ha a pakisztáni hatóságok mégis beavatkoznak, fő eszközük a kollektív büntetés volt. A szabályozás visszavonása bőven kárpótolna az autonómia elvesztéséért, legalábbis a törzsek lelkesen támogatják a kezdeményezést. Az iszlámisták és a belföldi terrorizmus elleni harc támogatottsága meredeken emelkedett a teljes lakosság körében - nem kis részben azért, mert míg

2006-ban csupán öt merényletet követtek el Pakisztánban, 2007-2008-ban már több mint ötvenet, 2009-ben pedig már csaknem százat.

Ám amikor már minden jóra fordult volna, a Wikileaks kiszivárogtatta az amerikai hadsereg titkos hírszerzési iratait, melyekben sok szó esik Pakisztán és a terroristák korábbi évekre jellemző összjátékáról.

Cikksorozatunk harmadik részében kísérletet teszünk a pillanatnyi helyzetből fakadó következtetések levonására, és végre választ adunk rá, hogy miért éppen Pakisztán.

Címkék:

pakisztán ,

afganisztán ,

egyesült államok