TANULMÁNYOK

CSONGRÁD MEGYE TÖRTÉNETÉBŐL

XXVII.

TANULMÁNYOK CSONGRÁD MEGYE TÖRTÉNETÉBŐLXXVII.

DEMOKRÁCIA ÉS VÁLASZTÁSOK MAGYARORSZÁGON

CSONGRÁD MEGYE

S Z E G E D1997

TANULMÁNYOKCSONGRÁD MEGYE TÖRTÉNETÉBŐL

XXVII.

Szerkesztőbizottság

BLAZOVICH LÁSZLÓ, GAÁL ENDRE, LABÁDI LAJOS,

KRUZSLICZ ISTVÁN GÁBOR, VÍGH ZOLTÁN

Szerkesztette

BLAZOVICH LÁSZLÓ

Műszaki szerkesztő

PIPICZNÉ SZABADVÁRI TÜNDE

ISSN 0133—414X

© Blazovich László, 1997

Csongrád Megye Önkormányzata, az Alapítvány a választásokért, a Magyar Tudományos Akadémia Politikai Tudományok Intézete,

a Holland Királyság Nagykövetségének KAP programja és a Bibó István Demokrácia Alapítvány

támogatásával kiadja a Csongrád Megyei Levéltár

Fábián György

A VÁLASZTÁSI RENDSZEREK ELMÉLETI KÉRDÉSEI ÉS FŐBB TÍPUSAI

1. A választás, a választási rendszer fogalma. Képviselet és választás.Választás és demokrácia.

A választás a modem demokráciákban a hatalomgyakorlásban való állampolgári részvétel fő eszköze, az állampolgárok leggyakoribb — sok esetben egyetlen politikai részvételi formája. Ez indokolja a fokozódó figyelmet a választással kapcsolatos elmé­leti és gyakorlati kérdések iránt. Elsőként rögtön az vetődik fel, hogy milyen a válasz­tás legjobb rendszere, létezik-e egyáltalán tökéletes választási rendszer? Ez a kérdés a politológusokat, a politikusokat és az egyszerű választókat egyaránt foglalkoztatja, hi­szen ha ilyen van, akkor nagyon egyszerű a dolog, meg kell találni, és be kell vezetni a legjobb választási rendszert, és ezzel a politikai rendszer nagyon sok problémáját meg lehet oldani. A kérdés azonban, mint látni fogjuk korántsem ilyen egyszerű, mivel tö­kéletes választási rendszer, a szavazás legjobb rendszere még elméletileg sem létezhet, a választási szisztémákat tehát abból a szempontból, hogy mennyiben felelnek meg az ideálisnak, tökéletesnek, nem lehet megközelíteni.

Egy, a választási rendszerek kérdéseivel foglalkozó előadás kiindulópontja nem lehet más, mint a választás fogalmának értelmezése, tisztázása. A választás ugyanis önmagában komplex jelenség, e fogalomnak, és a választás intézményének egyaránt sokféle értelmezése, felfogása, használata létezik. A választási rendszerek szempontjá­ból a leggyümölcsözőbbnek a képviselet felőli megközelítést tartom. A modem demok­ráciák működésének egyik alapeleme ugyanis a képviseleti elv. Ily módon a képvi­seletet biztosító választás a modem demokráciák egyik kulcsintézményévé vált. A vá­lasztás komplex funkcióinak egyike pedig éppen a társadalmi akaratnak, a társadalom strukturáltságának, érdektagozódásának politikai hatalommá transzformálása, a politi­kai képviselet megoldásán keresztül. Ezzel a választás a konfliktusok kezelésének de­mokratikus módjává válik, Lipset klasszikus megfogalmazása szerint a „választás az osztályharc békés formája” . Ebből következően alternatívája a konfliktusok kirobbaná­sa, az erőszak. Egy angol szólás ezt úgy fogalmazta meg az újkori demokrácia bölcső­jének tekinthető Angliát illetően, hogy „fejeket azért választunk, hogy ne kelljen le­vágni őket” .

A demokratikus képviseletnek két, egymással össze nem egyeztethető megközelí­tése létezik, amely eltérő demokrácia-felfogásokon alapul. Az egyik az ún. „mikrokoz­mosz (microcosm)” , a másik pedig a „megbízó-megbízott (principal-agent)” koncep­ció.1 Az első szerint a képviseletnek a társadalom pontos fényképének, vagy tükrének 1

1 MCLEAN, IAN: Forms of Representation and Voting Systems. In: Held, David (ed.): Political Theory Today. Cambridge, 1993. Polity Press, 172-176. p.

5

kell lennie, ahogyan ezt egyik képviselőjük megfogalmazta, a parlamentnek úgy kell tükröznie, statisztikailag reprezentatív módon a nemzet egészét, mint ahogyan a térké­pek viszonyulnak a valóságos méretekhez.2 A képviselet ilyen felfogásához kell tehát a választási rendszert is alakítani. E felfogás szerint a választási folyamat a lényeges, és ez az arányos képviseleti elvhez vezet.

A nézetek másik csoportja szerint a képviselet azt jelenti, hogy „cselekedni vala­kiért helyettesítési joggal felruházva”, vagyis a parlamenti képviselet esetében a népes­ség különböző csoportjainak nevében meghatalmazottak teljesítik a nép akaratát. A népakarat képviselete pedig nem a társadalom pontos tükörképe, a reprezentativitás alapján történik, hanem a többség akaratának érvényesítése alapján, „a nép akaratát a parlamenti többség testesíti meg” .3 Ez a képviseleti demokrácia-felfogás tehát a válasz­tás eredményére, a döntésre, és nem a választási folyamatra, a parlament összetételére összpontosít.

Felvetődik a kérdés összeegyeztethető-e a demokrácia, a képviselet két koncepci­ója. A kérdéssel foglalkozó szakirodalom döntő többsége szerint nem. Az ismert vá­lasztáspolitológus, D. Nohlen fogalmazta ezt meg a leghatározottabban, azokkal vitáz­va, akik megkísérelték e két képviseleti elvet tükröző választási rendszereket össze­egyeztetni. Mint képviseleti elv a kettő valóban nem egyeztethető össze — ebben egyetértünk Nohlen-nel —, a képviselet vagy arányos, vagy többségi. Ez azonban nem jelenti azt — Nohlen állításával ellentétben —, hogy a választási rendszereknek is két egymást kizáró típusa van, és a vegyes rendszerek nem jelentenek külön csoportot, ha­nem be lehet sorolni őket a két alapvető típus valamelyikébe.4 Felfogásunk szerint a választási rendszerek egy kontínuumban helyezhetők el, melynek egyik pólusához az aránytalanságra hajló (általában többségi) rendszerek, másik pólusához az arányos hajlamú rendszerek állnak közelebb. A képviseleti elvek dichotómiája — Nohlen vé­leményével ellentétben — nem vihető át a választási rendszerekre. így könnyebben el lehet helyezni a vegyes rendszereket is, amelynek problematikájára a későbbiekben még visszatérünk.

Képviselet és választás tehát szorosan kapcsolódik egymáshoz. Azt mondhatjuk, hogy a kettő között a közvetítő, az összekötő kapocs a választási rendszer. Fia a mo­dem demokrácia letéteményesei, szubjektumai, hordozói az egyének, a választójoggal rendelkező állampolgárok, akkor kulcsintézménye a választás, a kettő között pedig a választás játékszabályait meghatározó választási rendszer közvetít. Képviselet és vá­lasztás, képviselő és választó között jelenik meg tehát a választási rendszer. Ez a politi­kai rendszer központi idegrendszerének, olyan váznak tekinthető, aminek szerepe van a politikai rendszer egészének és többi elemének (a pártrendszer, a hatalommegosztás struktúrája, az intézményrendszer) alakulásában. A kérdés az, hogy mekkora lehet ez a szerep és milyen irányú, vagyis hogyan lehet a hatalmi-politikai viszonyokat a válasz-

2 Uo. 173. p.3 Uo. 173. p.4 NOHLEN, DIETER: Választási rendszerek és választási reform. Bevezetés. In: Választási rendszer,

választójog és választások Kelet-Közép-Európában. Bp., 1996. MTA Állam- és Jogtudományi Intézete - Fridrich Ebert Alapítvány, 9-10. p.

6

tási rendszer segítségével alakítani, illetve lehetséges-e egyáltalán a választási rendsze­ren keresztül elérni valamit ebben a vonatkozásban.

Mielőtt erre a kérdésre választ keresnénk, tisztázni kell a választási rendszer fo­galmát. A tágabb értelmezés szerint ugyanis minden, ami a választással összefügg, be­letartozik a választási rendszer fogalmába, a teljes jogi szabályozástól kezdve a kam­pány szabályozásáig. A szűkebb értelmezés viszont azokat a jogi és nem jogi elemeket foglalja magában, amelyek a választás folyamatát irányítják, a választási preferenciák kialakíthatóságától a szavazatok mandátummá alakításáig. Ez a fogalmi megkülönböz­tetés azért szükséges, mert a választási rendszernek ezek az összetevői, szaknyelven szólva az úgynevezett független változók azok, melyek az egyes választási rendszere­ket alakítják, melyektől függ például a választási eredmények arányossága, a pártrend­szer milyensége, összetétele és így tovább. A választáson való részvételi szabályozás­tól, az életkortól, annak meghatározásától, hogy a közigazgatási határok vagy valami más elv alapján alkossák-e meg a választókörzeteket, vagy a kampány szabályaitól nem függ közvetlenül a választás eredménye, arányossága vagy aránytalansága, illetve a pártrendszer alakulása. A választáspolitológia a szűkebb értelmezésből kiindulva hatá­rozza meg a választási rendszer struktúráját, vizsgálja azokat az elemeket, melyek köz­vetlenül hatnak a választási eredményekre.

Ezek után most már feltehetjük azt a kérdést, mi a választási rendszer szerepe, le­hetnek-e politikai következményei és milyenek egy adott választási rendszer kiválasztá­sának, és szabad keze van-e a politikának, a választási rendszert kijelölőknek (political engineering) egy adott rendszer kiválasztását illetően.

A választási rendszer szerepével kapcsolatban két szélsőséges állásponttal talál­kozhatunk mind a tudományban, mind a politikában, a politikusok részéről. Az egyik a választási rendszer túldimenzionálása, fetisizálása. Ezt a jelenséget „electoralism”-nek, választási fetisizmusnak nevezzük. Ez azt jelenti, hogy a választást és a demokráciát szinte teljesen azonosítják, a szabad, versengő választásokat tekintik a demokrácia egyetlen kritériumának, és így a választást, a választási rendszert a politikai rendszer alakítása szempontjából mindenhatónak tartják. A választás azonban a demokratikus hatalomgyakorlásnak, a döntéshozatali folyamatnak, a közpolitika alakításának csak egyik eleme, a demokráciákban sem kötődik minden a szabad választáshoz. Ebből kö­vetkezően a választási rendszer sem mindenható, nem képes a politikai struktúra, a po­litikai kultúra gyengeségeit, a demokratikus deficitet pótolni. A szovjet és jugoszláv utódállamok egy része jól mutatja, hogy a versengő választások megléte önmagában még nem garantálja a demokráciát. A választás szükséges, de nem elégséges feltétele tehát a demokráciának.

A másik ezzel ellentétes szélsőség a választás, a választási rendszer lebecsülése, szerepének alulértékelése. Eszerint a választás csak látszatdemokrácia, manipulált te­vékenység, a választási rendszer kiválasztásának nincs jelentősége, mert úgyis más té­nyezők döntik el a politikai rendszer milyenségét, a pártrendszer alakulását és így tovább. Különösen veszélyes mindkét szélsőséges álláspont az újonnan demokratizáló­dó országokban, így a kelet-közép-európai térségben. Bármelyik felülkerekedése ugyanis antidemokratikus tendenciák kialakulását segítheti elő. A túldimenzionálás nem veszi figyelembe a demokrácia működésének komplexitását, túl nagy terhet ró a vá-

7

lasztási rendszerre a demokrácia biztosításában, túl nagy figyelmet szentel a választási rendszer kiválasztásának is, a rendszerek bizonyos típusait demokratikusabbnak kiáltva ki, mint másokat. (A szerb szakirodalomban találhatóak például olyan megállapítások, hogy egy tisztán arányos rendszer bevezetése megoldaná a problémákat, vagyis az ará­nyos rendszer demokratikusabb, mint a többségi, vagy a többségi elemeket is tartalma­zó vegyes rendszer. Nem valószínű azonban, hogy a jugoszláv helyzet megoldása a vá­lasztási rendszertől függ.)

Még veszélyesebb ezen országok esetében a választás, a választási rendszer kér­désének lebecsülése a demokrácia szempontjából. A politikai közvéleményben erősen jelen vannak a választás, választási rendszer szerepét nem túl fontosnak tartó nézetek, melyek szerint a demokrácia működése szempontjából teljesen mindegy, hogy milyen a választási rendszer. Ez a nézet teljes mértékben negligálja a választási rendszer alakí­tásában, reformjában lévő lehetőségeket. Ezzel a demokratikus rendszer további fejlő­désének lehetőségeit szűkítik le, a demokráciaellenes tendenciáknak nagyobb teret, le­hetőséget adnak. (Krassó György a legszélsőségesebb példa, a választások bojkottja, Szerbia, Bulgária, Románia, Albánia, szovjet utódállamok. Nálunk implicit módon fo­galmazódik ez inkább meg, a pártokkal, a parlamenttel szembeni elégedetlenségben, ami közvetve a választás, a választási rendszer aláértékelése irányába hathat, antide­mokratikus, szélsőséges elemeket erősíthet fel.)

Felfogásunk szerint a választási rendszereknek van szerepe, hatása, politikai kö­vetkezménye, befolyásolja a politikai rendszer alakulását, ez a hatás azonban korláto­zott. A választási rendszerrel befolyásolni lehet a pártok számát, egyes pártok alul­vagy felülreprezentáltságát és bizonyos mértékig a választói magatartást, de nem lehet megváltoztatni az adott társadalmi-gazdasági struktúrát, fejlettségi szintet, a társadalmi törésvonalakból következő politikai tagoltságot, a választói preferenciastruktúrát és így tovább, melyek a politikai rendszer egészét kialakítják.

Az elmondottakból következik, hogy egy ország választási rendszerét egy sor tár­sadalmi-politikai tényező, a társadalmi struktúra, fejlettségi szint, a történelmi tradíci­ók, a politikai erőviszonyok alakítják ki. Az ún. választási tervezőknek nincs tehát sza­bad keze a választási rendszer kiválasztásában, mert ha az ország társadalmi, gazdasá­gi, politikai viszonyainak, történelmi fejlődésének, tradícióinak nem megfelelő válasz­tási rendszert vezetnének be, az diszfunkcionálisan, zavarokkal működne, ha egyál­talán működőképes lenne. (Példaként felhozhatom azt, hogy a kelet-közép-európai új demokráciák választási rendszereinek kialakításánál felmerült, ismert külföldi politoló­gusok javaslata alapján, hogy politológiai szempontból és politikai következményeit tekintve is az ún. preferenciális rendszer valamilyen formája lenne a legmegfelelőbb ezen országok számára, szerencsére ezt a tanácsot — helyesen — sehol sem fogadták meg, hiszen egy ilyen teljesen tradíció nélkül bevezetésre kerülő rendszer katasztrofá­lis következményekhez vezethetett volna.)

A választási rendszereket tehát nem lehet szabadon, egyes politikai erők kénye- kedve szerint alakítani, még ha a politika oldaláról van is ilyen hajlandóság. Természe­tesen a politikai erőviszonyok szerepet játszanak a választási rendszer kijelölésében. (Hogy milyen mértékben azt a jelenleg érvényben lévő magyar választási rendszer lét­rejötte bizonyítja, amely egy, az akkori politikai erőviszonyoknak megfelelő kompro-

8

misszum eredményeképpen jött létre 1989-90-ben. Az már más kérdés, és véletlen egybeesés, hogy ez a kompromisszum olyan választási rendszert eredményezett, amely a legkorszerűbb, tudományosan megalapozott fejlődési trenddel egybeesik, egyben megfelel a magyar politikai-történelmi tradícióknak. Ezért nem véletlen, hogy Magyar- ország az egyetlen kelet-közép-európai ország, ahol a két, rendszerváltozás utáni vá­lasztás azonos választási rendszerrel bonyolódott le, a többi országban, ahol a politikai erőviszonyok más rendszert eredményeztek, változtatni kellett.) A politikusok nyilván­valóan szeretnék a választási rendszert úgy alakítani, hogy az számukra legyen a leg­kedvezőbb, de az említett tényezőket nem hagyhatják figyelmen kívül. A demokrácia szempontjából az a választási rendszer a legkedvezőbb, amely hosszú távon, a lehető legsemlegesebb módon fejti ki hatását, tehát minél kevésbé akarja a választási rend­szerekkel eltéríteni valamilyen irányba a választási eredményeket. (Teljesen semleges rendszer — az eddig ismertek között legalábbis — nincs, de ezt a semlegességet a konkrét választási rendszerek különböző mértékben közelítik meg, a választási rend­szerek típusaival kapcsolatos viták éppen ezzel vannak összefüggésben).

2. A választási rendszerek szerkezeti összetevői, főbb elemei. E főbb elemek lényegesvonásai, összefüggésük a választási rendszer arányosságával és stabilitásával.

A választási rendszerek több elemből tevődnek össze, melyek mindegyike külön- külön is lényeges szerepet játszik az arányosság-aránytalanság dimenzióban, vagy a pártok számát illetően. A választási rendszer struktúráját, a struktúra alkotórészeinek szerepét illetően nincs egységes álláspont a politológusok körében. A magunk részéről a szavazás struktúráját, az ún. körzeti magnitúdót, a választási formulát, a parlament létszámát, a választási küszöböt és a körzetbeosztást tartjuk egy választási rendszer fő összetevőinek, független változóinak, melyek egymással is összefüggve hatással van­nak a választási eredmények arányosságára, a politikai rendszer alakulására. Röviden tekintsük át ezeket az elemeket és hatásukat a politikai rendszerre.

1. A szavazás struktúrája a szavazói szerep materializálódását jelenti a választó­fülkében, vagyis azt a konkrét szerepet, melyet a választó a szavazás alkalmával betölt, a választást ajelöltek között. Ez a választás kétféleképpen mehet végbe, és ennek alap­ján kategorikus és ordinális (sorrendes) szavazást különböztethetünk meg. A kategori­kus szavazás a választótól azt követeli, hogy határozottan döntsön, melyik jelöltet vagy pártot preferálja, nincs mód preferencia-sorrend megjelölésére, voksának megosz­tására. Ezzel szemben az ordinális szavazás más választói magatartást igényel, nem kíván egyértelmű döntést, lehetőséget biztosít a szavazónak a jelöltek sorrendbe állítá­sára, elsődleges, másodlagos, harmadlagos és azt követő preferenciáinak kinyilvánítá­sára.

A szavazás struktúrájának az arányosságra nincs hatása, a pártok számára azon­ban igen.

A. Lijphart mutatta ki, hogy az ordinális szavazás és a pártok száma között van összefüggés, de csak az egymandátumos egyéni kerületi rendszerekben, ahol az ordiná­lis szavazás a pártok nagyobb számával, a sokpártiság magasabb fokával jár együtt. A

9

kategorikus szavazás ezekben az esetekben a nagyobb pártoknak kedvez, a szavazatok elvesztésének elkerülése érdekében a választók inkább a nagy pártokra szavaznak, és ennek közvetett hatására már a választásokon is kevesebb párt indul, mint az ordinális szavazói szerep esetén. A többmandátumos rendszerekben ilyen összefüggést az elem­zések nem mutatnak ki.5

2. A második független változó az ún. körzeti magnitúdó, ami az egyes körzetek­ben szétosztható mandátumok számát jelenti. Az egész országra vonatkozóan az átla­gos körzeti magnitúdót használják, amely a körzetenkénti mandátumok átlagos számát jelenti, amit a mandátumoknak a körzetek számával történő elosztásával kapunk meg. Ez 1-től 150-ig terjed a jelenleg létező választási rendszerek esetében, egy az átlagos magnitúdója természetesen az egymandátumos többségi rendszereknek, míg 150-es magnitúdója Hollandiának van, ahol az egész ország egyetlen választókerületet alkot a mandátumok elosztása szempontjából. E független változó kiszámítása csak akkor je­lent gondot, ha egy ország „komplex” körzetesítésű, vagyis az alacsonyabb szintű vá­lasztókerületekre magasabb szintek is ráépülnek. Magyarország esetében például, ahol három szint (egyéni kerületi, területi listás és országos listás) létezik, különösen nehéz egy átlagos körzeti. magnitúdót megadni. Az egyik megoldás az lehet, hogy a 386 képviselői helyet 176 + 20 + l-gyel, vagyis az egyéni körzetek, a területi listás kör­zetek és az 1 országos lista összeadott számával osztjuk el. így az átlagos magnitúdó 386/197, vagyis 1,96. Ez is alkalmazható, azonban számunkra az a megoldás tűnik el­fogadhatóbbnak, amelyik külön-külön veszi az egyes szintek átlagos magnitúdóit. Vagyis az egyéni kerületi körzetekben 176/176 = 1, a területi szintet illetően 152/20 = 7.6, az országos listát illetően pedig 58/1 = 58. Az országos listára felcsúszott mandátumokat is figyelembe véve, 1990-ben területi szinten 120/20 = 6, országos szinten 90/1 = 90, 1994-ben területi szinten 125/20 = 6.205, országos szinten 85/1 = 85 a magnitúdó. Összehasonlításul a sokak által bevezetésre javasolt német rendszer­ben — ahol a mandátumok elosztása az ún. Hare-Niemeyer módszer szerint történik, ugyanezek a számok a következőek : 328/328 = 1, a listás szavazatokat viszont or­szágos szinten számolják ki, tehát területi szint nincs, a pártok országos szavazataik arányában részesülnek a tartományi listákon a mandátumokból az adott tartományban rájuk eső szavazatoknak megfelelően, miután levonták az egyéni kerületekben meg­szerzett mandátumokat, vagyis itt a körzeti magnitúdó 656/1 = 656 országos szinten. Az egyéni szavazatokat tehát itt bevonják az elosztásba, a magyar rendszerben viszont nem, ezért ott az országos listát külön kell kezelni. (Nálunk az arányosítási célt az egyéni töredékszavazatok beszámítása szolgálja, ez azonban nem tudja kompenzálni megközelítőleg sem az egyéni rendszer aránytalanságát, mint a német esetben.) Német esetben a mandátumelosztásban döntő szerepet játszó körzeti magnitúdó tehát 656, ma­gyar esetben viszont döntő az 1-es, illetve 7.6-os magnitúdó, ha az országos listára fel­került mandátumokat leszámítjuk, 1990-ben 6, 1994-ben pedig 6.205. (Az 58-as, de a 90-es és 85-ös magnitúdójú kompenzációs rész ennek ellensúlyozására nem elegendő. Ezekből a számokból kiderül az is, hogy az arányosság szempontjából az a jobb, ha

5 LUPHART, AREND: The Political Consequences of Electoral Laws. 1945-1985. American Political Science Review, vol. 84. (1990)495. p.

10

minél több területi mandátum országos szintre kerül, ellentétben azzal, hogy sokan ezt választási rendszerünk negatívumának tartják, és ezt akarják megváltoztatni, ami to­vább növelheti a rendszer aránytalanságát.)

A körzeti magnitúdó hatásának erőssége a választási rendszerek arányosságára vi­tatott. Abban nincs vita, hogy befolyásolja az aránytalanságot, vannak azonban, akik a magnitúdónak nagyobb szerepet tulajdonítanak, mint a választási formulának,6 a témá­val foglalkozó irodalom nagy része azonban inkább a választási formulát tartja megha­tározónak az arányosság-aránytalanság dimenzióban, figyelmen kívül hagyva a magni­túdót. Ez komoly problémát azért nem okoz, mert a két független változó korrelál egymással az arányosságra való hatását illetően.7 Ennek ellenére a körzeti magnitúdó kérdéskörét a magyar választási rendszert illetően is érdemes lenne alaposabban meg­vizsgálni, mivel vegyes választási rendszerünk arányosabbá tétele szempontjából lehet szerepe. Ugyanis minél nagyobb egy ország átlagos magnitúdója, annál arányosabb a rendszer. Az 1.96-os magnitúdó is jelzi a magyar rendszer aránytalansági problémáit (a 2-es magnitúdó alatti országok választási rendszerei mutatják a legnagyobb arányta­lanságot nemzetközi összehasonlításban). Tehát az országos listás mandátumok növelé­sével a másik két elem rovására, a közbülső (területi szint) változtatásával valamivel arányosabbá lehet tenni a rendszert, de a parlament létszámának csökkentésével aligha, mert ez a magnitúdót tovább csökkentené, és még aránytalanabbá teheti aránytalan haj­lamú rendszerünket a szavazói preferenciák megoszlásától, tehát a választási rendszer szempontjából véletlen tényezőktől függően. A magnitúdó vizsgálatának kiterjesztése a magyar esetre egyrészt aláhúzza azt a fenti megállapítást, hogy a formula és a magni­túdó szoros kölcsönhatásban van egymással, másrészt bizonyítja, hogy az egymandátu- mos egyéni kerületek a rendszer aránytalanságának fő okozói, így azok megszüntetése vagy jelentős csökkentése nélkül szinte lehetetlen a rendszer túlzott aránytalanságra va­ló hajlamát megszüntetni. Miután a választási rendszer ezen összetevője lényeges csök­kentésének nincs realitása, és ellentmondana a magyar közjogi tradícióknak, az arányo­sabbá tétel más formáit kell keresni, a magnitúdó növelése legfeljebb alárendelt ténye­zőként jöhet szóba. Ugyanis legalább 5 fölé kellene vinni a magnitúdó nagyságát ah­hoz, hogy valamilyen mértékben növekedjen a rendszer arányossága.

A körzeti magnitúdó hatása az arányosságra tehát sokkal erősebb, mint ahogy azt általában gondolják, ugyanakkor viszont a körzeti magnitúdó és a másik lényeges füg­gő változó, a pártok száma közötti összefüggés meglepően gyenge az adatok tükrében, nincs erős közvetlen kapcsolat a magnitúdó nagysága és a pártok alacsonyabb vagy ma­gasabb száma között.

3. A választási rendszer magnitúdó melletti másik legfontosabb dimenziója a vá­lasztási formula, melyet gyakran szinte teljesen azonosítanak a választási rendszer egé-

6 RAE, DOUGLAS W.: The Political Consequences of Electoral Laws. New Haven, 1971., Yale University Press, 114-124. p.; SARTORI, GIOVANNI: The Influence of Electoral Systems. Faulty Laws or Faulty Method? In: LUPHART, AREND-GROFMAN, BERNARD (eds.): Electoral Laws and Their Political Consequences. New York, 1986. Agarhon Press, 53-66. p.; TAAGEPERA, REIN-SHUGART, MATHEW S.: Seats and Votes. The Effects and Determinants of Electoral Systems. New Haven-London, 1986., Yale University Press, 112-115. p.

7 LUPHART, AREND: i. m. 488. p.

11

szével. A formuláknak három fő csoportja van: többségi, arányos és félarányos. Ezek további altípusokra oszlanak. A többségi formula lehet abszolút többségi, relatív több­ségi, kétfordulós és alternatív szavazati formula. Az arányos formula ún. legnagyobb maradékok, legmagasabb átlagok és STV (single transferable vote, egyéni átvihető sza­vazat) formájában jelenhet meg. A félarányos formulák között a kumulatív, limitált és az SNTV (single non transferable vote, egyéni át nem vihető szavazat) formát lehet megkülönböztetni.8

A választási formula és a választás arányossága közötti összefüggés jelentősége vitathatatlan, ez meghatározó szerepű az arányosság-aránytalanság dimenzióban, a füg­gő változókra való hatásában, tehát általában politikai következményeit illetően. Itt a vita legfeljebb azon folyik, hogy a másik ugyancsak meghatározó jelentőségű elemmel, a körzeti magnitúdóval összevetve, melyiknek van nagyobb szerepe. Mint fentebb megállapítottuk, ennek a kérdésnek nincs különösebb jelentősége, mert a két független változó korrelál egymással. Amit feltétlenül hangoztatnunk kell, az az, hogy a formula nem kizárólagos meghatározó egy választási rendszer típusát illetően (még ha az elne­vezés alapján erre is lehetne következtetni, mert azok általában megegyeznek), a mag­nitúdó legalább annyira fontos eleme a választási rendszernek, ahogyan az az előző pont tárgyalásánál ki is derült. A magnitúdó nagyobb szerepének hangsúlyozása tehát nem csökkenti a formula jelentőségét, csupán kizárólagos voltát szünteti meg.

Ami a választási formula és a pártok száma közötti kapcsolatot illeti, a korábbi megállapításokkal ellentétben kiderült, hogy az összefüggés ebben a vonatkozásban is jóval gyengébb. Korábban szinte törvényként kezelték (Duverger törvény), hogy a többségi formula által meghatározott többségi rendszerek törvényszerűen csökkentik a pártok számát és kétpártrendszerhez vezetnek, míg az arányos formulákkal működő választási rendszerek megnövelik a pártok számát és sokpártrendszerhez vezetnek. Természetesen van összefüggés a választási formulák és a pártok száma között, azon­ban ez nem törvényszerűségként érvényesül, más tényezők is szerepet játszanak, bizo­nyos feltételek, körülmények még kellenek ahhoz a formulán kívül, hogy kétpártrend- szer vagy sokpártrendszer alakuljon ki. Egy választási formula tehát nem határozza meg eleve a pártok számát, a sokpártiság mértékét.

4. Hangsúlyozottan szeretnénk kiemelni a parlament nagyságrendjét, vagyis a megválasztandó képviselők számát, mint a választási rendszer összetevőjét, amit álta­lában nem szoktak figyelembe venni, holott az arányosságra és a pártrendszerre gyako­rolt hatása nem elhanyagolható. Magyarországon is a parlament létszáma csupán, mint csökkentendő tényező kerül előtérbe anélkül, hogy ennek a politikai rendszerre való hatását tekintetbe vennék. A parlamenti létszám csökkenése ugyanis az arányos és kü­lönösen a vegyes (magyarhoz hasonló) rendszerekben jelentős aránytalanító tényező, de még a többségi rendszerekben is kimutatható arányosságot csökkentő hatása.9

8 Az egyes formulák részletes leírását lásd: KÖRÖSÉNY1 ANDRÁS: Pártok és pártrendszerek. Bp., 1993., Századvég, 98-106. p.; FÁBIÁN GYÖRGY-KOVÁCS LÁSZLÓ IMRE: A választási rendszerek tipológiai problémái és a magyar választási rendszer. Politikatudományi Szemle, V. évf. (1996) 2. sz. 53. p.

9 TAAGEPERA, RHN-SHUGART, MATTHEW S.: i. m. 156-172. p.

12

5. Sajátos összetevője a választási rendszernek a választási küszöb, amit kizárási vagy bekerülési küszöbnek is lehet nevezni. Ez azt a minimális kritériumot foglalja magában, ami szükséges ahhoz, hogy egy párt mandátumhoz jusson. A küszöböt meg lehet határozni százalékban, abszolút számban, vagy valamilyen más kritériumban, például úgy, hogy az egyik szinten való mandátumhoz jutás feltétele a másik szinten történő mandátumhoz jutásnak. A leggyakoribb a %-os küszöb. A küszöb alatt általá­ban jogi küszöböt értenek, vagyis azt a választójogi törvényben meghatározott kritériu­mot, amit el kell érni a mandátumszerzéshez. A jogi küszöb esetében a választástudo­mányi kutatások szerint 2 % alá nem érdemes menni, mert annak már nincs sem közvetlen, sem közvetett, távoli hatása (Hollandia, Izrael), a felső határ pedig a Ma­gyarországon is alkalmazott 5 %, ezen felül a küszöb már a választás versengő jellegét túlságosan korlátozná. A jogi (legal, explicit) küszöb mellett a választástudomány hasz­nálja a tényleges (effective) küszöb fogalmát is, amit a választási rendszerek különböző tényezői emelnek a parlamentbe jutás elé. Ez jogi küszöb nélkül is létezik, és gyakran jóval magasabb, mint a jogi küszöb, Nagy-Britanniában például 35 %. A magas küszöb arányosságot csökkentő, és egyben pártszámcsökkentő hatású, míg az alacsony küszöb­érték ezzel ellentétes hatású: az arányosság és a pártszám is növekvő. (Vagyis hatása fordítottan arányos a magnitúdóéval, ahol az alacsonyabb értéknek van csökkentő, a magasabb értéknek növelő hatása.)

6. Újabban többen is felhívják a figyelmet arra, hogy a helytelen, torzító körzet­beosztás (districting) sincs hatás nélkül a választási rendszerek arányosságára, illetve a pártrendszerre. Ez jelentheti az egyéni körzetek egyenlőtlenségét, a többmandátumos körzetekben pedig azt, hogy a magnitúdó nincs arányban a választók számával. Ez aránytalanító tényező, pártok felül-, illetve alulreprezentálásával pedig pártok számát befolyásoló tényező is. Ennek az összetevőnek a hatása kisebb, mint az eddig tárgyal­také, de nem elhanyagolható, különösen az újonnan demokratizálódó országokban akár jelentős befolyásoló tényezővé is válhat.10

Miután tisztáztuk, hogy a képviselet csak kétféle lehet, vagy többségi, vagy ará­nyos, a választási formulák pedig lehetnek többségiek, arányosak és félarányosak, meg kell vizsgálni, hogy ezen az alapon a létező, konkrét választási rendszerek milyen típu­sokba sorolhatók.

3. A választási rendszerek tipológiai problémái. A vegyes (kombinált) rendszerekés elhelyezésük.

A választási rendszertipológiák alapvetően abból indulnak ki, hogy az egyes rend­szerek hogyan tesznek eleget a választási rendszerek funkcióiból adódó követelmé­nyeknek. A választási rendszerek iránt két alapvető követelmény fogalmazódik meg. Az egyik az arányosság, a másik a stabilitás követelménye. A választási rendszereknek

10 GALLAGHER, MICHAEL: Proportionality, Disproportionality and Electoral Systems. Electoral Studies, vol. 10. (1991) 43. p.; LUPHART, AREND: Electoral Systems and Party Systems. A Study of Twenty-Seven Democracies. 1945-1990. Oxford, 1994., Oxford University Press, 14-15. p.

13

egyszerre kell biztosítani azt, hogy a politikai hatalom megoszlása arányban legyen a választók preferencia-megoszlásával, másrészt azt, hogy a politikai rendszer stabil, ha­tékony, működőképes legyen. Ezt a két követelményt egyenlő mértékben egyetlen vá­lasztási rendszer sem tudja teljesíteni. Vannak olyanok, amelyek inkább a stabilitást, mások pedig inkább az arányosságot biztosítják. Ennek alapján szokták szembeállítani egymással az arányos és többségi rendszereket. Képviseleti elvként valóban csak az arányos és többségi elv létezik, a konkrét választási rendszereket azonban nem lehet egymást kizáró, dichotóm modellben ábrázolni, vagyis úgy, hogy egy rendszer vagy arányos, és akkor nem biztosít stabilitást, vagy többségi, és akkor nem tud megfelelni az arányosságnak. Annál is inkább, mert úgy tűnik, hogy az arányos rendszerek — igaz annak függvényében, hogy milyen mértékben térnek el az arányosságtól — képe­sek megfelelő stabilitást biztosítani, hiszen a stabilitáshoz valamilyen mértékű arányos­ság is szükséges. (Felboríthatja a stabilitást, ha nincs megfelelő viszony a szavazatok és a mandátumok megoszlása között, lásd Bulgária, Albánia példáját.) A képviselet esetében arányos-többségi dichotómiáról, a választási rendszerek esetében viszont ará­nyos és aránytalan hajlamú rendszerekről helyesebb beszélni. Miután azonban a tipo­lógiák alapvetően a választási formulákból indulnak ki, megmaradtak a többségi, ará­nyos elnevezésnél, ezért az egyszerűség kedvéért én is ezt a terminológiát használom, többségi alatt az aránytalan hajlamú többségi formulát alkalmazó, többségi képviseleti, arányos alatt az arányos hajlamú, valamilyen arányos formulát használó arányos kép­viseleti rendszert értve. (A nemzetközi szakirodalomban ez utóbbinak szó szerint ará­nyos képviseleti rendszer is az elnevezése, ami teljesen pontos, szemben a pontatlan arányos választási rendszer terminussal: proportional representation (PR) systems.) Ez a terminológiai pontosítás szükséges ahhoz, hogy feloldjuk az arányos-többségi rend­szertipológiai dichotómiát, egy mezőben, egy skálán tudjuk kezelni a konkrét választási rendszereket, és a vegyes rendszert külön minőségként, ne pedig vagy aránytalannak, vagy arányosnak lehessen értelmezni.

A választási rendszerek egyik csoportja tehát az aránytalan hajlamú többségi kép­viseleti rendszer. Milyen előnyei, illetve milyen hátrányai vannak ennek a rendszer­nek? Az előnyök között az egyéni képviselői rendszerből adódó helyi számonkérés le­hetőségét, a pártok „megbüntetésének” képességét, a választás jelöltkiválasztó, és nem a társadalmi arányokat visszatükröző jellegét — ami nagyobb szerepet biztosít a jelöl­tek személyének, egyéni képességeinek —, a nagyobb kormányzati stabilitást, a pártok váltógazdálkodásának elősegítését, a többségi/egypárti kormányok létrehozását, na­gyobb stabilizáló szerepét, a bejáratott, stabil, erős pártok pozitív irányú megkülönböz­tetését, viszonylagos egyszerűségét és a választók előtti áttekinthetőségét szokták emlí­teni. Két fontos politikai következményét említenék még meg, nevezetesen a centripe- tális, a politikai mezőt középre húzó, koncentráló hatást, másrészt a politikai rendszer nagyobb politikai dinamikáját, ami abból adódik, hogy a választói preferenciáknak már egy kismértékű megváltozása (az ún. választói volatilitás) kormányváltáshoz vezethet. Meg kell jegyezni, hogy történetileg a többségi képviseleti rendszer volt az első formá­ja a választási rendszereknek, a XIX. század végéig ez volt a választás kizárólagos for­mája. Hátrányai a választójog kiszélesedése, a tömegpártok megjelenése, a modem tö­megdemokrácia kialakulása után jelentkeztek egyre élesebben. Nevezetesen, hogy ki-

14

sebbségi szavazataránnyal is abszolút, vagy aránytalanul nagy hatalmi többségre lehet szert tenni (több angliai választás jól példázza ezt), nagy az elveszett, nem érvényesülő szavazatok aránya, a kis- és középpártok a koncentráló hatás miatt hátrányba kerülnek, valamint nem tudja megoldani a kisebbségek, a faji, vallási, etnikai kisebbségek meg­felelő képviseletét, és ennek következtében az ilyen jellegű konfliktusok kezelését. (Ér­demes megjegyezni, hogy ez nyilvánvalóan a stabilitás ellen ható, destabilizáló ténye­ző, vagyis ez is bizonyítja a korábban említettek helyességét, hogy a két típus nem ál­lítható mereven egymással szemben, a többségi rendszernek is vannak stabilitást veszé­lyeztető elemei.)

A többségi rendszereknek három létező formája van: az egyszerű többségi, a két­fordulós és az alternatív szavazásos rendszer. Az egyszerű többségi rendszer — proto­típusa a brit first-past-the post szisztéma, de ilyen a magyar választási rendszerben az egyéni második forduló is — azt jelenti, hogy egyéni kerületi egymandátumos körze­tekben a legtöbb szavazatot elért jelölt tekinthető megválasztottnak. A kétfordulós rendszerekben az első fordulóban abszolút többség, a második fordulóban relatív több­ség kell a mandátum elnyeréséhez. A legismertebb kétfordulós rendszer a francia. At­tól függően, hogy a második fordulóban kik, milyen szabályok alapján indulhatnak, be­szélhetünk — Giovanni Sartori nyomán — erős, erős-gyenge átmeneti, gyenge-erős át­meneti és gyenge kétfordulós rendszerekről.11 Az erős azt jelenti, hogy a második for­duló is abszolút többséget követel, vagyis kettőre redukálja az ott indítható jelöltek szá­mát. (Ilyen a francia elnökválasztási rendszer.) Az erős-gyenge magas küszöbbel kor­látozza a második fordulóban indulók számát (a francia nemzetgyűlési választásokon jelenleg a választójogosultak 12,5 %-ának szavazata kell ahhoz, hogy ajelölt indulhas­son a második fordulóban). A gyenge-erős rendszerben a küszöb kisebb (5-6 %-os), a gyenge rendszerekben pedig minden jelölt indulhat a második fordulóban. E formák politikai következménye különböző. Ezek részletezésére nincs mód, csupán a magyar rendszerre vonatkozóan szólok róla. Mint ismeretes a magyar választási rendszer egyéni kerületi része kétfordulós, és miután a második fordulóba jutás küszöbe 15 %, az erős-gyenge kategóriába tartozik. Ennek politikai hatása a szélsőséges pártok parla­mentbe jutásának megakadályozása, és akadályát képezi egy kétpártrendszer irányába történő fejlődésnek is. Ismert az is, hogy a választási rendszer reformjának keretében komolyan felmerült a második forduló eltörlésének lehetősége. Ennek lehet realitása, de túl azon az érven, hogy a második forduló eltörlése csökkenti a választás költségeit, figyelembe kell venni — sok egyéb tényező mellett — azt is, hogy akkor egy gátló té­nyező a szélsőséges pártok parlamentbe jutása, illetve a kétpártrendszer felé fejlődés útjából eltűnik. (Tehát a második forduló eltörlését akkor érdemes szorgalmazni, ha már nem látjuk indokoltnak, vagy nem akarjuk az említett tendenciák korlátozását. Ez politikai mérlegelés kérdése lehet.)

A többségi rendszernek van még egy — ma már csak az ausztrál alsóházi válasz­táson alkalmazott — formája az alternatív szavazás rendszere. Ez az ún. preferenciális rendszer egyik fajtája. A választónak preferencia-sorrendjének megfelelően meg kell 11

11 SARTORI, GIOVANNI: Comparative Constitutional Engineering. An Inquiry into Structures, Incen­tives and Outcomes. London, 1994., Macmillan Press, 68. p.

15

számoznia a jelölteket, vagyis sorrendbe kell állítani őket. A legkevesebb első prefe­renciával rendelkező jelölt kiesik, szavazólapjait a rajtuk lévő második preferenciák alapján újraosztják, és ez a folyamat addig tart, amíg nem lesz egy abszolút győztes. Ez a forma tulajdonképpen az erős két fordulót (ahol csak a két első indulhat) sűríti egybe, persze az eredmények és a politikai hatások nem azonosak a kétfordulós rend­szerével.

A választási rendszerek másik nagy csoportját az arányos képviseleti, arányos formulájú arányos hajlamú rendszerek alkotják. Ez azt jelenti, hogy a mandátumelosz­tás valamilyen mértékben a szavazatarányokkal van összefüggésben. Ezek többmandá- tumos rendszerek, általában listásak, bár van egyéni változata is, az Írországban hasz­nált STV (single transferable vote, egyéni szavazatot átvivő rendszer). A nagyobb ará­nyosság mellett ennek a rendszernek az előnyei között a következőket érdemes megem­líteni: nincsenek elveszett szavazatok (a magyar rendszerben nagyon sok az elveszett szavazat, már csak ezért sem lehet az arányos rendszerek között számon tartani), a nagy többségű „politikacsinálás”, az ún. „ellenséges” („adversary”), szembenálló po­litikák elkerülése, a nagyobb választási lehetőség, vagyis a politikai rendszer középre húzásával ellentétben a politikai mező szétterítése, a kisebbségek nagyobb képviseleti lehetősége, ezen keresztül a konfliktusok (etnikai, faji, vallási stb.) kezelésének jobb lehetősége és így a társadalmi konszenzusteremtés, a pártok egyenlőbb kezelése, tehát nem juttatja olyan előnyhöz a nagy pártokat a kisebb pártok rovására, mint a többségi képviseleti rendszer.

A legfőbb kritika e szisztémákkal szemben, hogy túl sok pártot juttat a parlament­be, koalíciós kormányokat hoz létre, ezzel parlamenti és kormányzati instabilitást okozhat, blokkolhatja a parlamentarizmus működését, megnehezíti a többség kialakulá­sát és akadálya a politika dinamikájának, a politikai váltógazdálkodásnak (szélsőséges példája ennek Olaszország 1993-ig.) Kritikusai szerint ez a rendszer a kisebbség akara­tát felülértékeli a többségivel szemben, a képviselő nem a választótól, hanem a párttól, a pártelittől függ, a jelölt személyes kvalitásai nem sokat nyomnak a latban.

Ennek a típusnak a legfőbb változatai a legmagasabb átlag, a legnagyobb maradék és az STV (egyéni átruházható szavazat). A legmagasabb átlag formula (highest avera­ge method) azt jelenti, hogy az egyes pártokra esett szavazatokat valamilyen osztósor­ral elosztják, és a mandátumok mindegyik osztónál a legmagasabb átlaggal rendelkező­höz kerülnek. Ez a művelet addig tart, amíg a körzetben kiosztható mandátumok gaz­dára nem találnak. Az osztósorozat lehet 1,2,3,4 stb., ez a d'Hondt legmagasabb átlag formula. Ez a leggyakrabban használt megoldás, és ez az, amelyik leginkább kedvez a nagy pártoknak. (Megjegyzendő, hogy a magyar választási rendszer az országos listán kiosztható kompenzációs mandátumok esetében ezt a módszert alkalmazza, vagyis ezzel azoknak a pártoknak kedvez, akik a legnagyobb töredékszavazattal rendel­keznek.)

Ha az osztósorozat páratlan számsorból áll (1,3,5 stb.), akkor Sainte-Lagué mód­szerről beszélünk. Ezt ma már a gyakorlatban sehol nem használják. Alkalmazzák vi­szont módosított változatát, a módosított Sainte-Lagué formulát, elsősorban a skandi­náv országokban, Finnország kivételével. Ebben az esetben az osztósorozat 1.4, 3, 5 stb., azaz az első mandátumhoz jutást megnehezíti, vagyis kevésbé kedvez a nagyobb

16

pártoknak, mint a d'Hondt (ez volt a célja egyébként bevezetésének az 1950-es évek­ben az említett skandináv országokban), de úgy, hogy ezzel ne növelje meg a parla­menti pártrendszer töredezettségét, frakcionalizáltságát.

Az arányos képviseleti rendszerek másik csoportját a legnagyobb maradék elvét alkalmazó szisztémák alkotják. Ezekben egy kvóta kiszámítása történik meg, a kvóta alapján osztják el a mandátumokat, a kvóta alapján nem kiosztható képviseleti helyeket pedig a legnagyobb maradékok sorrendjében töltik be. (Innen az elnevezés.) A három legismertebb kvóta a Hare- vagy egyszerű kvóta, a Droop- vagy Hagenbach-Bischoff kvóta és a csak Olaszországban alkalmazott Imperiali kvóta. (A Droop elnevezést Íror­szágban használják, a másikat a kontinensen, az előbbi kiszámítása is némiképp eltér, de a végeredményt illetően nincs különbség a kettő között.) A Hare kvóta kiszámítása úgy történik, hogy a körzetben leadott szavazatok számát elosztjuk a körzeti magnitú­dóval, így kapjuk egy mandátum „árát” . A Hagenbach-Bischoff kvótát úgy számítjuk ki, hogy a szavazatokat a mandátumok eggyel megnövelt értékével osztjuk el, míg az Imperiali kvóta esetében a nevező a mandátumok kettővel növelt számát tartalmazza. (Megjegyezzük, hogy a magyar rendszer a területi listás mandátumok elosztásánál a Hagenbach-Bischoff kvótát alkalmazza.) A nevező növekedése kevesebb maradék mandátumot eredményez, ami növeli az elvesztett szavazatmennyiséget, és ez a kisebb pártok számára hátrányos.

Végül létezik még — a választáselméleti szempontból is nagyon lényeges harma­dik altípus — az arányos képviseleti rendszer brit-szigeteki változata, az Írországban használatos STV. Ez a kvóta-preferenciális rendszer nem listás választás, hanem egyé­ni preferencia-sorrend megjelölését követeli meg a választótótól, és többmandátumos körzetekben arányos módszerrel történik a mandátumok elosztása. Itt is megállapítanak egy kvótát, ez Írországban történetesen a Droop kvóta, és a preferenciákat addig ren­dezik újra, amíg az összes mandátumot el nem osztották, a második, harmadik stb. preferenciák alapján.

Ha az arányosság szempontjából vesszük szemügyre ezeket a rendszereket, akkor a legarányosabb eredményeket a Hare kvóta adja, a legaránytalanabbakat a d'Hondt és az Imperiali, köztük helyezkedik el a Droop, a módosított Sainte-Lagué és az STV.

A választási rendszerek elhelyezését, a klasszifikációt illetően az eddigiekben nem találkoztunk különösebb problémával, amennyiben az arányos képviseleti vagy többsé­gi képviseleti elvet tisztán valósítják meg a választási rendszerek. Világos az is, hogy általában az arányos rendszerek arányos hajlamúak, a többségiek aránytalanságra haj­lamosak, ha az arányos és a többségi rendszereket nem is lehet egymást kizáró kategó­riaként kezelni (a képviseleti elveket igen). A probléma akkor válik igazán élessé, ha a nem tiszta, kombinált rendszereket kell elhelyezni, értékelni. Ilyen egyre több van, és egyre bizonytalanabb az elhelyezésük, a hagyományos tipológiák alapján egyre nehe­zebb ezeket a rendszereket, így például a magyart is elhelyezni (a magyart arányosnak, többséginek, vegyesnek, mérsékelten arányosnak is leírták, annak megfelelően, hogy formáját, módszereit vagy eredményeit vették-e figyelembe. Van, aki a vegyes rend­szereket egyszerűen „torzszülött” hibridnek tartja, annak alapján, hogy a két képvi-

17

seleti elvet ötvöző szisztémát nem lehet egységes logikájú, konzisztens rendszernek te­kinteni.12 Van, aki úgy oldja meg a kérdést, hogy a vegyes rendszereket vagy többségi­nek, vagy arányosnak tartja, annak megfelelően, hogy melyik dominál a mandátumhoz juttatásban.13 A legújabb tipológiák közül a legeredetibb Lijpharté, aki egy komplexebb klasszifikációs megoldást ajánl, ami feltétlenül előrelépés, hiszen a választási rendsze­rek fejlődése, illetve az újonnan demokratizálódó országok megoldásai szétfeszítették az eddigi tipológiai kereteket, elméletileg is, konkrét tipológiai megoldásait tekintve is újra kell gondolni a kérdést. Lijphart többségi rendszereket, egyszintes, d’Hondt mód­szert alkalmazó arányos, egyszintes, nem d'Hondt módszert alkalmazó arányos, két­szintes arányos és köztes (félarányos, megerősített PR és vegyes (kombinált) PR-több- ségi) rendszereket különböztet meg. Ezzel nagy lépést tesz a többségi-arányos dichotó- mia feloldása felé, azonban a vegyes rendszerek kérdését nem oldja meg. A német rendszert ugyanis a kétszintes arányos rendszerek közé sorolja, ide viszont nem lehet például a vele sok tekintetben azonos kategóriába sorolható magyart szisztémát beso­rolni. A köztes rendszerek keretében található vegyes rendszer alatt pedig csak azt a ritkán használt szisztémát érti, amelyben területileg elkülönülten, az ország egy részén arányos, másik részén egyéni kerületi a szavazás (1951-ben és 1956-ban volt ilyen Franciaországban). A vegyes rendszert tehát ő sem tekinti önálló kategóriának.14

Véleményünk szerint a vegyes rendszert célszerű a választási rendszerek önálló, különálló, komplex kategóriájának tekinteni, nem pedig az arányos és többségi rend­szer egyszerű összeadódásának, keverékének. Ebben a rendszerben ugyanis a többségi és arányos elemek sem úgy működnek, mint a tiszta rendszerekben. Ennek a rendszer­nek önálló minősége, törvényszerűségei vannak, melyeket csak saját immanens tulaj­donságai, és nem a többségi vagy az arányos rendszerek felől lehet megközelíteni. Ez azt jelenti, hogy a rendszer egyes elemeihez (például a parlamenti létszám, a formulák kérdése, egyes elemeinek eltörlése) sem lehet csak úgy, önmagában hozzányúlni vál­toztatási szándékkal anélkül, hogy figyelembe vennénk az egészre való, illetve az egésszel együttes hatását.

Az ilyen értelemben felfogott vegyes kategóriának több altípusa lehetséges. A ma­gyar vegyes rendszer e kategórián belül a német „perszonalizált” , megszemélyesített PR és az ún. gap-system (árokrendszer) között helyezkedik el. Az előbbi az egyéni képviselőket is úgy kezeli, mintha arányos rendszerben választották volna meg őket, és a kompenzációs mandátumokra is szavaznak a területi listákon, de úgy osztják el őket, mintha országos kompenzációs mandátumok lennének (emiatt rendkívül magasak a né­met rendszer arányossági mutatói), az utóbbiban viszont semmi kapcsolat nincs az egyéni és a listás szavazási rész között. A magyarban az egyéni képviselőket külön ke­zelik, nem vonják be az arányos elosztásba, a kompenzációs listára nem történik szava­zás, viszont a töredékszavazatok egybekapcsolják a vegyes rendszer két részét, az árokrendszerrel ellentétben tehát a két rész között van összefüggés.

12 Uo. 74. p.; ARATÓ ANDRÁS: Rendszerváltás, közjogi szerkezet és alkotmányozás. Mozgó Világ, XX. évf. (1994) 10. sz. 27. p.

13 NOHLEN, DIETER: i. m. 16-20. p.14 LIJPHART, AREND: Electoral Systems and Party Systems. A Study of Twenty-Seven Democracies.

1945-1990. Oxford, 1994., Oxford University Press, 16-46. p.

18

Felfogásunkból az következik, hogy az ilyen értelemben felfogott vegyes rendszer megváltoztatása Magyarországon sem az egyik, sem a másik irányba nem indokolt, ami szóba jöhet, az a rendszer két kirívó torzulásának, az első párt aránytalanul nagy felülpreferáltságának és az elveszett szavazatok nagy számának csökkentése. Ehhez pe­dig nem típusváltoztatásra, hanem éppen ellenkezőleg, a vegyes rendszer javítására, erősítésére kell a lehetséges választási reformelképzeléseket irányítani. Ennek lehetsé­ges megoldása lehet a német „perszonalizált” PR irányába történő elmozdulás. Számí­tásaink szerint, az 1994-es eredményeket a német számítási mód alapján modellezve az MSZP : 160 (42,11 %), az SZDSZ : 79 (20,79 %), az MDF : 47 (12,37 %), az FKGP : 36 (9,47 %), a KDNP : 28 (7,37 %), a FIDESZ : 28 (7,37 %), az Agrárszövetség : 1 (0,26 %), az LSZP-VP : 1 (0,26 %) mandátumhoz jutott volna. Ez tehát csökkentené valamelyest az első párt felülreprezentáltságát és a kisebb pártok alulreprezentáltságát. A német rendszer teljes bevezetésének pozitív hatása mellett fel kell azonban hívni a figyelmet arra is, hogy megfelelő választói magatartás, preferencia-megoszlás is szük­séges ahhoz, hogy ez a rendszer a németországihoz hasonló arányos eredményeket produkáljon. Választáspolitológiai aspektusból — mivel a rendszer vegyes jellege meg­maradna — ez a változtatás elfogadható, a rendszer nagyobb arányú megváltoztatása, például a parlament létszámának radikális csökkentésével, vagy a területi lista eltörlé­sével, viszont elfogadhatatlan. Ezek a változtatások ugyanis a magyar választási rend­szer kiküszöbölendő elemeit erősítenék tovább. A vegyes rendszer reformját tehát a rendszer fentebb megállapított sajátos, a tiszta rendszerektől eltérő jellege következté­ben, bonyolultságánál fogva azoknál sokkal körültekintőbben, sokkal megfontoltabban kell előkészíteni.

19

RUSZOLY JÓZSEF

ORSZÁGGYŰLÉSI KÉPVISELŐ-VÁLASZTÁSOK CSONGRÁD VÁRMEGYÉBEN 1848-BAN

1. Értelmiség és vagyon. Ez volt az a két, a liberális reformerek szóhasználatában összetartozónak tartott fogalom, melyhez a politikai jogosultságot jelentő választójogot kapcsolták, és amely elvezette őket a parlamentáris népképviseletről is rendelkező 1848. áprilisi törvényekhez. Ezek a főrendi tábla összetételét alapjában nem érintették, annál inkább az alsó tábláét, melynél az 1848:V. te. régi jogon meghagyva mindenki­nek — nemesnek, sőt az ezzel korábban csak elvileg bíró városi polgárnak — az addigi választójogát, a népképviselet alapjára helyezkedett.

Aktív választójogot kaptak azok a 20 évet betöltött, önálló (atyai, gyámi, gazdai hatalom alatt nem álló), meghatározott súlyos bűncselekmények miatt fenyíték alatt nem lévő férfiak, törvényesen bevett valláskülönbség nélkül, akik:

a) maguk vagy családtagjaikkal együtt városokban 300 ezüstforint értékű házzal vagy földdel, falvakban 1/4 (volt) úrbéri telekkel bírtak;

b) bizonyos megszorító föltételekkel kézművesek, kereskedők, gyárosok voltak;c) az előbbieken kívül saját birtokból vagy tőkéből 100 ezüstforint biztos évi jö­

vedelmet húztak, vagyd) honoráciorok voltak (így az egyetemet, főiskolát végzettek; lelkészek, tanítók,

falusi jegyzők); ez utóbbiak csak abban a választókerületben, ahol laktak.A passzív választójog föltétele az előbbieken kívül a 24. életév betöltése és a tör­

vényhozás nyelvének (1844 óta a magyar) ismerete volt. E törvénycikk eredménye­képpen a lakosságnak mintegy 6,5 %-a nyert választójogot. Ez több mint háromszorosa volt az alkotmányos mintaállamnak tartott Belgium akkori választói arányának (1,9 %). Egyébként a Vormärz (1815-1848) idején Badenben és Württembergben 15- 16 %, Szászországban 10 % volt ez az arány, amely általános férfi választójog esetén — mint pl. Franciaországban 1848-től — 24 %-ra emelkedhetett.1

Mivel a törvényhozás a választási rendszert tisztán territoriális alapra helyezte, a municípiumoknak csupán a törvény által területük lakosságának juttatott képviselői he­lyek alapján a választókerületek beosztása, valamint a választásokat lebonyolító szerv­nek megalakítása maradt. Miután testületéi elveszítették követküldési jogukat, értelem szerint követutasítási és -visszahívási hatáskörük is megszűnt.

A képviselő-választás minden kerületben közvetlenül történt, a választókerület fő­helyén. A törvény a választási eljárás nyilvánosságit hangsúlyozta. Ezen legtöbb he- 1

1 RUSZOLY JÓZSEF: A hazai választási statisztika kezdetei (1848-1869). = RUSZOLY JÓZSEF: Alkot­mánytörténeti tanulmányok 1:63-94. (1991)

21

lyen a nyílt szavazást értették, ám elvileg belefért szabályozásába a titkos szavazás is, amint ezt főként ellenzéki kerületekben s többnyire golyók fölhasználásával alkalmaz­ták is, egészen a választójogi novelláig (1874:XXX1II. te.), amely egyértelműen nyílttá tette a szavazást. Az abszolút többségi rendszer érvényesült. Egyetlen jelölt esetén megmaradt a közfelkiáltás intézménye.

Ez az ideiglenesnek szánt törvény itt nem részletezhető, főként a későbbi gyakor­latban megmutatkozott hiányai ellenére a maga idejében mint első lépés igen pozitív, liberális vívmány volt. Létrehozatala — más 1848. április 11-i törvénycikkeinkkel egyetemben — azon szívós, a külföldi liberalizmus eszmerendszerére is építő reform­kori küzdelemnek köszönhető, amely civilizált, európai színvonalra kívánta emelni ha­zánkat. Kár, hogy továbbfejlesztése — minden ellenzéki törekvés és kísérlet ellenére — lényegében az 1918/19-i forradalmakig váratott magára.

2. Csongrád vármegye és Szeged szabad királyi város a 18. század eleje — a Vá­ros privilégiumlevelének elnyerése (1719), illetve a megyei önkormányzat helyreállítá­sa (1723) — óta két, közjogilag és közigazgatásilag egymástól teljesen független, egy­más mellé rendelt törvényhatóság volt. E különállásukat az 1848-i törvényhozás sem változtatta meg. A jogi önállóság nem jelenthetett elszigeteltséget, különösen nem a re­formkorban, amikor gyakran tartották a megyei közgyűléseket Szegeden is. Szeged képviselői azon az alapon vehettek részt e testületben, hogy a Város két megyebeli te­lepülésnek — Tápénak és Kisteleknek — a földesura volt.

A két törvényhatóságot személyében is összekötötte Klauzál Gábor, aki Szegeden lakott, ám közéleti tevékenysége inkább Csongrád vármegyéhez fűzte. Neve a várme­gyei jegyzőkönyvben először 1826 júniusában bukkan föl. Az éppen lemondott ország- gyűlési követ, az ugyancsak szegedi Kárász Benjámin főszolgabíró helyébe újat válasz­tottak, ám — bár jelölték — nem őt, hanem Rőth Józsefet. 1832-ben viszont már Klau­zál Gábor táblabíró „Csongrád vármegye politikai vezérének [volt] tekinthető” . Me­gyéjét — követtársaival együtt — három reformországgyűlésen (1832/36, 1839/40, 1843/44) képviselte. Ez utóbbin — az erkölcsi kényszerűségből távolmaradt Deák Fe­rencet („Zala bölcsét”) mintegy helyettesítve — az ellenzék egyik vezérférfia volt. A megye is élenjárt a reformokban, minek jele: a közteherviselést már ekkor életbe lép­tette.

Ám az aulikus, konzervatív ellencsapás sem váratott sokáig magára. A megyében birtokos gr. Károlyi László — a reformerek, köztük Kossuth Lajos kérlelhetetlen ellen­fele — 1845-ben a főispánhelyettes adminisztrátor dicstelen állásába azt a Bene József volt főjegyzőt és egykori 1832/36-i követet segítette, aki „állandóan az udvari párthoz szított” . Az általa elnökölt, katonai fedezet mellett 1846. április 27-én tartott tisztújítá­son Kárász Benjámin népszerű alispánt kibuktatták. Mint Zsilinszky Mihály írja: „a közigazgatás fő állásaira csak azokat választották meg, akik a Bene-Károlyi-féle ura­dalmi zászló alá sorakoztak”. Temesváry István lett az első, Dobosy Lajos pedig a má­sodalispán; az ellenzéki Kárász Benjáminnak csupán egy törvénykezési táblabírói hely jutott.

1847-ben a vármegye Babarczy Antal és Temesváry István személyében konzer­vatív követeket küldött a pozsonyi diétára, akik ott „tartózkodó állásponton” voltak. A

22

szabadelvű nemesség ekkor is „Klauzál Gábor körül összpontosult, de hiába, a régi alapokon nyugvó vármegyei gyűlésben nem bírt többségre jutni” .

3. E szegvári „uradalmi politikának” a forradalom vetett véget. A szabad ég tar­tott 1848. március 31-i közgyűlésen (népgyűlésen) a Batthyány-kormány (utóbb kine­vezett) főispánja: Kárász Benjámin (Benő) még kezet adott ugyan Dobosy Lajos má­sodalispánnak, hogy „kerülni fogja a bosszút és a törvénytelenséget”, e Treuga Dei azonban csak egy jó hónapig tarthatott. A vármegye vezetése eközben is annak ez ek­kor választott központi bizottságnak a kezébe került, melynek elnöke a népszerű Kárász Benő lett.

A május 2-3-i, a megyebeli helységek népképviselőivel is kiegészült közgyűlésen iktatták be Kárászt alkotmányos főispáni posztjába. S noha a tisztújítást ekkor a tör­vény kifejezetten tilalmazta (1848.XVII. te.), azt mégis megtartották. A főispán lemon­datta a régi tisztikart, s a közgyűlés helyébe újat, kormányhű szabadelvűt választott. Első alispán Rónay Mihály, másodalispán Török Bálint lett. Emiatt az „égbekiálltó törvénytelenség” miatt a pecsovicsok utóbb tiltakoztak is. Kénytelen-kelletlen a belügyminiszter igazat is adva nekik megsemmisítette a választást, ám — a közbejött délvidéki szerb lázadás, majd a szabadságharc folytán — valójában nem bolygatta to­vább az ügyet. Az újonnan megválasztott tisztikar a helyén maradt.

Bene József egykori főispánhelyettes adminisztrátor levélben kért bocsánatot egy­kori ellenfeleitől, a közgyűlés pedig tudomásul vette a két lelépő konzervatív diétái kö­vet zárójelentését. Igaz, hozzá is tette: „valamint az utolsó követválasztás, úgy ezen követek számára adott utasítás, nem a vármegye meggyőződésének felelt meg, melly meggyőződés az ezelőtti [1843/44-i] országgyűlésen bőven fejtetett ki, s melly meg­győződésénél fogva e vármegye az ellenzék sorába tartozott; hanem ez csak oly egyé­nek meggyőződése volt, akik egy nagyobb birtokú család által magukat felhasználtat­ták” .2

4. Csongrád vármegyét — a többi törvényhatósággal egyezően — a rendi ország- gyűlésen 1848-ig két követi hely illette meg. Követei a megye egyetemét: nemességé­nek összességét képviselték. Első országgyűlési népképviseleti törvényünk, az 1848.V. te. szakított ezzel a gyakorlattal. Megalkotói arra törekedtek, hogy átlagosan 30 000 lakosra jusson egy képviselő (e törvényben is még: követ), ám úgy, hogy a vármegyék és más, nem városi törvényhatóságok továbbra is legalább két képviselőt választhassa­nak. Megyénk szerencsés volt, amennyiben — az ide nem tartozó két szegedi követet nem is számítva — a korábbi kettő helyett öt képviselőt küldhetett az új, népképviseleti országgyűlésbe. A vármegye többi településeit illető két képviselő mellett három mező­városát: Csongrádot, Hódmezővásárhelyt és Szentest külön-külön egy-egy képviselő megválasztására jogosította föl a törvény.

Minderről Szemere Bertalan belügyminiszter április 19-i levelében értesítette Csongrád vármegyét is, melynek 28-án tartott kisgyülése foglalkozott először ”e megye részéről küldendő két országgyűlési követnek [az 1848.V. te.] 6. §[-a] értelmében megválasztására alakítandó két választókerület” megállapításával.3

2 ZSILINSZKY MIHÁLY: Csongrádvármegye története. Bp., 1900. 3:3-197.; idézet a 197. lapról.3 Csongrád Megyei Levéltár, Szentesi Levéltár [CSML SZL] Csongrád vm. áll. biz. jkv. 1848:756.

23

Ez az ügy is a már említett május 2-i „Szegvárait a Curiális ház előtt levő téren tartott közgyűlés” elé került. A kisgyűlés javaslatára létrehozott két „megyei” válasz­tókerületet alkották:

„Mindszernt helység, Korogy-Szentgyörgy, Ányás, Bales, Siróhegy, Csany, Fel- győ, Ellés, Dongér, Szentgyörgy, Fejértó, Teés, Sámson, Mártély kertészségek, Fábi- án-Sebestyén, Derekegyháza, Mágocs és Királyság puszták választó lakosai”;

„Tápé helységhez pedig Algyő, Kistelek, Horgos helységek, Szentpéter, Burgany, Kovázol, Sövényház, Homok, Hantház, Dóc és Pusztaszer kertészségek választó la­kosai”.

A választási ügyek vezérletére és kezelésére a törvény szerint Rónay Mihály első alispán elnökletével megválasztott központi választmány tagjai lettek:

„Vásárhelyről: Fekete Mihály, Szenti János, Libor András, Kaszap Mihály, Ko­vács Mihály, Szomor József, Dús József, Hegedűs János;

Szentesről: Mikecz Lajos, Horváth Ferenc, Nyíri József, Jurenák Ede, Verner Mihály, Lakos András, Hajdú Lajos;

Csongrádról: Kádár Henrik, Kókai István, ifj. Fekete József, Kmet Lajos, Bauer- Szaks [Bauersachs] József;

Szegvár választókerületből: Bogyó Ágoston, Kiss Károly, Ágoston József, Ber- kecz Ferenc, Ludvig Lénárt, Tábit Mihály, Szeghő József;

Tápéi [választójkerületből: Bánhidy József, [a] Tápéi bíró, Kisteleki bíró, Béres Antal, Császár Miklós és Zombori Boldizsár.”4

E központi választmány, melyet összetételéből ítélve a megye területén megejten­dő valamennyi választásnak — a törvényben külön említett három városénak is — a le­bonyolítására választott a közgyűlés, május 9-én tartotta első ülését. Ezen utasításul bi­zonyos — alább tárgyalandó — „munkálkodási alapelveket” adott az általa mind az öt kerületre külön-külön megválasztott összeíró küldöttségnek, melyek összetételét így ha­tározta meg:

Szegvári kerület: Szeghő József, Kis Károly, Ludvig Lénárd;Szentes: Mikecz Lajos, Nyíri József, Verner Mihály;Tápéi kerület: Bánhidi József, Császár Miklós, Béres Elek;Vásárhely: Szomor József, Fekete Mihály, Szenti János;Csongrád: Kernet Lajos, Kádár Henrik, Bauersachs József.

A választmány — a minisztérium által leküldött íveknek szükséges példányban való első alispáni kinyomtatását rendelve — a törvény szerint a 14 napig tartó összeírás első napját május 29-ében határozta meg.5

4 CSML SZL Csongrád vm. áll. biz. jkv. 1848:778.5 CSML SZL Csongrád vm. áll. biz. jkv. 1848:75., ir. (melléklet); OL BM ein. 1848:1383.

24

Ámbár az állandó bizottmány május 25-én tudomásul vette Rónay Mihály első al­ispán bejelentését az összeírások 29-i elkezdéséről6, azt a központi választmány Szeme­re Bertalan belügyminiszternek a május 9-i összeírási utasítás némely pontját módosító rendeletére május 27-én június 1-jére halasztotta. S nehogy az összeírok valamelyi­kének „véletlen akadályoztatása által” ez hátráltassák, két-két „pótló tagot” is nevezett ki melléjük. A póttagok:

Szentes: Lakos András, Horváth Ferenc;Vásárhely: Varga István, Gaál Dániel;Csöng rád: Makai László, Faragó János;Tápéi kerület: Somogyi Antal, Beniczky Andor;Szegvári kerület: Pillich János, Praznovszky János.7

A május 25-i vármegyei állandó bizottmányi ülés elé került a belügyminiszternek az az 1600/B. számot viselő, május 18-án költ elnöki rendelete is, amely figyelmeztette a törvényhatóságokat — köztük „Csongrád Vármegye Egyetemét” —, hogy a július elejére összehívandó országgyűlés előkészítésére tegyenek eleget az 1848:V. te.-ben előírt kötelmeiknek. „Miről — fejeződik be a Szemerére jellemző rövid, mindössze tízsoros rendelet — a külön választási joggal bíró keblökbeli városok is rögtön értesí- tendők.”8 E megye tehát értesítse Csongrádot, Szentest és Vásárhelyt is.

A belügyminiszter e rendelete így megyei közvetítéssel juthatott (volna) el a ren­dezett tanácsi jogállásukért küzdő városokba, köztük Szentesre is. E város vezetői ez idő tájt ébredtek rá: őket az országgyűlési választásokat illetően maga a törvény önálló­an kezeli, így semmi helye nem lehet a vármegyei központi választmány illetékességé­nek, valamint az általa választott összeíró küldöttségnek a Kurca partján.

5. A képviselőküldéssel önállóan fölruházott mezővárosok helyzete már a törvény meghozatalakor gondot okozott. Tomcsányi József (Békés vm.) megkísérelte a 8. §- nál, hogy az egyébként önálló követküldéssel fölruházott (rendezett tanácsot sem min­den esetben tartó) nagyobb mezővárosokra — megyéjében: Békésre, Békéscsabára, Gyulára és Szarvasra — is kiterjesztesse a vármegyei központi választmány illetékessé­gét, ám ez az alsótáblai naplóban rögzített elfogadó határozat ellenére nem vált egyér­telművé.9

Az önálló képviselőválasztás és minden másban a megye hatósága alá tartozás kö­zötti ellentmondást több megye a maga javára igyekezett, nem is mindig sikertelenül, föloldani. Ez történt pl. Makó esetében, amely csak a rendezett tanácsi városi jogállás elnyerésével (1872) tudta magát Csanád vármegye központi választmányától önállósí­tani. Megyénkben is — mint látjuk — a közgyűlés minden további nélkül a három önál­ló város (Szentes, Vásárhely, Csongrád) képviselőinek bevonásával alakította meg köz-

6 CSML SZL Csongrád vm. áll. biz. jkv. 1848:75.1 Országos Levéltár, Belügyminisztérium elnöki ir. [OL BM ein.] 1848:2745.8 CSML SZL Csongrád vm. áll. biz. ir. 1848:75.5 RUSZOLY JÓZSEF: Az országgyűlési népképviselet bevezetése Magyarországon (Az 1848:V. te. lét­

rejötte) = Társadalomtörténeti tanulmányok. Miskolc, 1996. 277-299.; hivatkozás: 293.; RUSZOLY JÓZSEF: Alkotmány és hagyomány. Újabb jog- és alkotmánytörténeti tanulmányok. Szeged, 1997. (Sajtó alatt.) 72.

25

ponti választmányát, az meg vita nélkül e városokba is kiküldte — egyébként is oda­való — összeírod.

Szentesen először a május 24-i városi választmányi ülés10 11, majd az azt követő ta­nácsülés jegyzőkönyvében olvasni a minisztérium május 19-i nyomtatott Hirdetményé­ről: „az Országgyűlésnek [...] Július 2-án leendő öszve hívásának közhírré tétele mel­lett a Hazánk jelen aggasztó körülményekben segedelem adásra mindenki felszóllítta- tik” . A tanács azonnal hozzá is látott, no nem a választási előkészületekhez, hanem a nemzetőrség toborzásához, valamint a segedelemgyűjtéshez.11

A május 30-i tanácsgyűlés elé került „a tegnapi postán [29-én] érkezett nádori meghívó levél a július 2-án Pesten összeülő országgyűlésre”, valamint „a Belügymi­niszter Szemere Bertallan[n]ak tegnap sürgönyösen érkezett Követ választás eljárásáról [...] rendelkezése” . Mivel mind a tanács, mind az azt követő népgyűlés figyelmét ezút­tal is a nemzetőrség körüli teendőkre fordította, e „két rendbéli becses Levelek”-et egyszerűen a „legrövidebb tárgyalásig is örvendetes[en]” vette tudomásul.12

Boros Sámuel főbíró a „nagyszámmal megjelent Polgár Lakosokat” a június 1-i népgyűlésen nem csupán tájékoztatta az országgyűlés összehívásával kapcsolatos két le­vélről, hanem azok „egész terjedelmükben felolvastattak”. Mire a polgárok „a Város Váltságos szerződése[ine]k tárgyalására kinevezett Választmányi Egyéneket általános felkiáltással képviselőül” választották, testületüket pedig mint közgyűlést fölruházták a középponti választmány megalakításának jogával.13

E határozat ellen Mikecz Imre főszolgabíró mint a Szentesre a megyei központi választmánytól kinevezett összeíró küldöttség vezető tagja — miután a tanács ideutasí­totta — bejelentette: „mindaddig, míglen onnan, ahonnan kiküldetett, más utasítást nem veend, működni fog, és ennek folytában óvását közben teszi” . A népgyűlés erre elhatározta, hogy megkeresi a megyei bizottmányi közgyűlést: „miután a meghívó mi­niszteri rendelet által a követ választásra utasíttatik a [Szentes városi] közönség” , a megyei központi választmány által kinevezett alválasztmány működését függessze föl.14

Hogy mi történt ezután, arról Szentes tanácsi iratai között egyazon számon két fo­galmazvány található: (1) június 1-i keltezéssel és „Szentes város közgyűlése” aláírás­sal egy kísérőirat a május 29-én „sürgönyön vett” belügyminiszteri rendelet nyomán megalakított központi választmány kinevezéséről vezetett jegyzőkönyv felterjesztésé­hez, valamint (2) a megyei bizottmánynak szóló megkereső levél.15

A belügyminiszternek végül is június 2-án fölküldött irat e címet viseli: 1848-ik évi Június 1-én s folytatva 2-án Szentesen tartott Köz Gyűlés Jegyzőkönyvének kivona­ta. (Az eredeti jegyzőkönyv — ha volt egyáltalán — a Szentesi Levéltárban nem talál­ható.) Ebben is két okmányról esik szó: az István nádortól május 20-án kiadott és Sze­mere Bertalan belügyminisztertől ellenjegyzett július 2-ára szóló országgyűlési meghí-

10 E 86 tagú választmányt az 1848. április 19-i népgyűlés választotta az úrbéri megváltás befejezésé­re. L. BARTA LÁSZLÓ: Szentes igazgatása az 1848/49-es forradalomban. = Tanulmányok Csongrád megye történetéből XXI. Szeged, 1994. 21-124., hivatkozás: 28.

11 CSM LSZL Szentes jkv. 1848:1483-1485.12 Uo. 1526-1527.13 Uo. 1546.14 Uo. 1547., vö. 1545.15 CSML SZL Szentes ir. 1546/1848.

26

vó levélről (1930/B.), valamint a belügyminiszter által május 22-én kizárólag a váro­soknak kiadott, az 1848:V. te.-bői adódó feladat- és hatáskörüket — a törvény keretei között — 16 pontban részletező 1960/B. sz. rendeletről.16

A határozat érdemi része így szólt: „az 1848-ik [évi] XXIII-ik Törvény Cikk sze­rint szerkesztett közgyűlésünk az ugyancsak 1848-ik [évi] V-ik Törvény Cikk értelmé­ben alakított Középponti Választmánynak Boros Sámuelt elnökéül, Horváth Ferencet jegyző[j]éül, Dobosy Lajost, Szabó Lajost, Kása Antalt, Farkas Gedeont, Hadzsy Györgyöt, Lakos Andrást, Seres Lászlót választmányi tagokul szavazata többségével elválasztotta” . Mindebben azonban jókora „csúsztatás” volt, hiszen (1) Szentes mező­város rendezett tanácsúvá alakítása, amely a városi törvény (1848.XX1II. te.) szerinti tisztújítás és helyhatósági képviselőválasztás alapja lehetett volna, még csupán folya­matban volt, (2) mint idéztem, a június 1-i népgyűlés egy, az úrbéri megváltás ügyében eljáró bizottságot ad hoc ruházott föl közgyűlési hatáskörrel, miről e „jegyzőkönyv-ki­vonat” sokatmondóan — hallgat.

A központi választmány tagjai esküjüket letették, a választás napja pedig június 23-ára tűzetett ki.17

6. Az 1930/B. számot viselő, a július 2-i országgyűlésre szóló, május 20-i nádori meghívó levelet (rendeletet!) május 28-án természetesen Csongrád vármegye is meg­kapta, s azt június 2-i bizottmányi közgyűlésén Rónay Mihály alispán előadásában tu­domásul vette.18

Ugyanezen ülésen került napirendre „Szentes városa közönségének azon folyamo­dó levele” , melyben a nádori meghívó levél, valamint a hozzá mint önálló követküldési joggal bíró városhoz intézett belügyminiszteri rendelet nyomán „kebeléből alakított középponti választmány által kívánja a követválasztást megejteni”, s ezért a megyei középponti választmányból kiküldött választmány — az összeíró küldöttség — működé­sét megszüntetni kérte.

A vármegyei állandó bizottmány nem fogadta ugyan el Szentes érvelését, mégis úgy döntött: fölterjeszti az ügyet a belügyminiszterhez. Ám addig is, míg a várakozása szerint számára kedvező válasz megérkezik, az összeíró küldöttségek folytassák tevé­kenységüket.

„Az 1848-iki 5. te. 7-ik és 8-ik §-ai — érvelt a megye —, melyek a követválasztási ügynek min­den ágazataibani kezelésére s vezérletére Középponti Választmány választását rendelik, nyíltan és világosan imígy szólnak, hogy ezen Választmányt Megyékben a közgyűlés, szabad kerületek­ben szinte [szintén] a közgyűlés, országgyűlési szavazattal felruházott sz. kir. városokban pedig a bel- és kültanács közös ülésükben teljesítendik, s az ekép megnevezett Megyéken, szabad ke­rületeken és királyi városokon túl más városokat nem említenek; következésképpen ezen tör­vény cikkely ereje mellett a rendezett tanáccsal el nem látott mezővárosok maguknak azt, hogy a követválasztási eljárásban önnön magok intézkedhessenek, jogosan nem követelhetik, annál ke­vésbé pedig, mivel azokban az intézkedéssel ezen törvény által megbízott kül- és bel-tanács még

16 CSIZMADIA ANDOR: A magyar választási rendszer 1848-1849-ben (Az első népképviseleti válasz­tások). Bp., 1963. 323-325.

17 O LBM [országiad ir.] [országi.] 1848-2-8/3704/445.18 CSML SZL Csongrád vm. áll. biz. jkv. 1848:234.; irat is.

27

felállítva nincs; következőleg az illyen városok, ha mindjárt különösen követküldési joggal van­nak is felruházva, melyek minden tekintetben hatósága alá tartoznak, a megyének e tekintetbeni intézkedése alatt állanak, — a dolog illyen állásában a törvény másként nem is magyarázható ér­telme mellett hellyezte ezen Megye a követválasztási középponti választmány intézkedése alá a követválasztó joggal ugyan felruházott Vásárhely, a folyamodást benyújtotta Szentes és Csong- rád mezővárosokat, melyek mind ez ideig rendezett kül- és bel-tanáccsal ellátva nincsenek, he­lyezte pedig azon közgyűlésben, melyben az utóbbi időszakban történt jogkiterjesztésnél fogva mindegyik városnak lakosai már tanácskozási és határozási befolyással bírtak, és jelen voltak anélkül, hogy ezen intézkedés ellen egy szó észrevételt is tettek volna.

Ezen említett §-ok értelmében tett közgyűlési határozatok, mint törvény szerint kellett, a belügyek Miniszterének megküldettek, de megküldettek a közgyűlésileg kinevezett megyei Kö­zépponti Választmánynak jegyzőkönyvében foglalt megállapodások is, jelesen azon intézkedés, miszerint az említett három mezővárosban külön-külön mindegyikbe 3[-3] tagból álló öszveíró küldöttség neveztetett, és mindezekre az ekép[p] értesített belügyi Ministerium semmi észrevé­telt sem tőn; világos jeléül annak, hogy e Megye a panaszkodó Szentes város tekintetében is úgy járt légyen el, mint törvény szerint eljárnia kellett.

A dolog illy állásában a törvény értelmében eme városokra nézve is kinevezett megyei kö­zépponti választmány utasításánál fogva működő összeíró szentesi küldöttség folyamodásban em­lített egyik tagjának közbe tett óvása és kinyilatkoztatása, mint törvényszerű megyei határozat kifolyása helyesnek elismertetik.

Hogy azonban a folyamodott Szentes városa által támasztott kétség minél inkább megfejtet­hessék s a folyamodó közönség megnyugtathassák, a körülmény bővebbi utasítás végett a bel­ügyek Ministerének sebes postán felküldetni rendeltetik; addig is, míg t.i. [tudniillik] e részben azon belügyi Ministériumtól intézkedés tétetik, nehogy a kevés napok múlva beállandó ország- gyűlés a folyamodó várost készületlenül találja, e város oda utasíttatik, hogy az általa összeírás­ra kiküldött 3 tagú küldöttség együtt munkálkodva a megyei középponti választmány által oda kirendelt összeíró küldöttséggel, teljesítse az összeírást, hogy bármelly részre dőlendjen is el fel- sőbbi intézkedés, a törvény által megrendelt összeírás készen legyen. S ezen végzés a hasonló helyzetben lévő, bár nem folyamodott Vásárhely és Csongrád mezővárosnak is kiadatik.”19

Június 2-án a megyei központi választmány Szegvárt ülést tartott, melyen Szen­tesről Mikecz Lajos és Berkecz Ferenc jelent meg, s a választás időpontját egységére június 20-án reggel 8 órában határozta meg. Azt is kimondta, hogy a 14-én befejeződő összeírások három napra „közfigyelemnek adatnak át” , majd 17-én e választmány vizs­gálja meg őket, 18-án pedig megválasztja a választási elnököket és helyetteseiket.20

7. Boros Sámuel elnökletével ugyancsak június 2-án — hivatkozva az 1848: V. tc.- re és a belügyminiszter 1960/B. sz. rendeletére — tartotta első ülését a szentesi köz­ponti választmány, amely a választóknak június 4-étől 17-éig tartó összeírásával Hadzsy Györgyöt, Farkas Gedeont és Lakos Andrást bízta meg. Fölhívta figyelmüket, hogy a törvény 2. §-ának a) pontjában „nevezett 300 pft [pengőforint] értékű ház vagy föld szavazati képességül elfogadandó” . A szavazatképeseknek az összeírási sorszám-

19 CSML SZL Csongrád vm. áll. biz. jkv. 1848:258.20 OLBM ein. 1848:3239.

28

mal és az illető választó házszámával ellátott városi pecsétes jegyet adtak. Az összeírás az új városházán folyt. Minderről Horváth Ferenc jegyző fogalmazásában „értesítő hí­resztelést” adott ki a választmány.

Hirdetés

Fenséges Nádorunk István s királyi Helytartónk május 2 0 - költ királyi helytartói Rendeleténél fogva az 1847/8dlk és V. t. ez. értelmében legfőbb és legszentebb jog gyakorlására hív fel, mi­dőn ki rendelése szerént Pesten folyó évi július 2-ára kitűzött országgyűlésre városi közönségünk által választandó országgyűlési követünk által az országos tanácskozásokbani részvételt meg­hagyja.

Belügyminiszter Szemere Bertalan úr szinte [szintén] az országgyűlési követválasztását meghagyó rendelete szerint az 1847/8:V. t. ez. értelmében kirendelt választmány mind azokat, kik a városi közönségünk által választandó országgyűlési követ választásában részt venni akar­nak, egy e végre kinevezett választmány az új városházánál mai nap délután 3 órától kezdve folytonosan minden nap reggeli 7 órától 11 óráig, délután 3 órától 5 óráig folyó június hó 17-ig felírja.

Felhivatnak az okon minden birtokos lakosok, hogy ezen törvény jótékonysága által most először adott legfőbb és legszentebb jognak, majdan a folyó hó 23-án leendő követ választása alkalmával — lehető gyakorolhatósága végett magokat fejenként és személyesen beírassák, mivel ha ezen beírásból magokat be nem jelentősök miatt kihagyják, akkor az országgyűlési követ választásában semmi esetre és semmi szín alatt bár mennyi birtokuk légyen is részt nem vehet­nek, mivel csak a magokat beíratok fognak szavazattal bírni.

A követ választhatási jogról pedig az 1847/8. 5. t.cz. így rendelkezik: [...]21

[városi pecsét]22

Szentes város választásához alkalmazva jegyezte és kiadta Horváth Ferenc sk.

városi követválasztási középponti választmány jegyzője

A Szentesen folyó kettős — megyei és városi — összeírás közötti különbség június 8-ára annyira nyilvánvalóvá vált, hogy a városi tanács elé vitték. Kiderült: fekvő birtok (ingatlan) esetén a megyei küldöttség ragaszkodik az 1/4 úrbéri telekhez, míg a városi küldöttség megelégszik az ennél jóval kedvezőbb 300 pengőforint értékű ingatlannal. Félő volt, hogy emellett abból is zavar támadhat, hogy a megyei választmány június 20-ára, a városi pedig 23-ára tűzte ki a választást. Elhatározták, hogy maguk is a belügyminiszterhez fordulnak, sőt folyamodványukat maga Boros Sámuel főbíró viszi föl Pestre. A Horváth Ferenc jegyző fogalmazta s még aznap délután elfogadott felirat számadatokat is tartalmazott. A megyei küldöttség által alapul vett 1/4 telekhez kap­csolt cenzus mellett az addig összeírtak száma a 400-at sem érte el, miközben a 300 pengőforint értékű ingatlancenzust alapul vevő városi küldöttség már 739 választót írt

21 Itt felsorolják az 1-3., 18-20. §§-t.22 OL BM országi. 1848-2-90/4243. Címét és aláírását a CSML SZL kiállítására kitett kézírásos

hirdetményből vettük.

29

össze. Úgy tartották, hogy az utóbbi a törvényes, hiszen a várost „mint első bírósággal bírót tekintve” megilleti e kedvezőbb cenzus alkalmazása.23

Boros Sámuel küldetése tulajdonképpen már indulása előtt okafogyottá vált. Sze­mere Bertalan ugyanis június 6-án aláírta azt a 2730/B. sz. rendeletét, melyben — Csongrád vármegye június 2-i felterjesztésére — Szentesnek adott igazat. A szentesi főbíró valójában csupán a kézbesítő szerepét játszhatta. A város sikeréről a június 12-i délelőtti és délutáni népgyűlésen egyaránt beszámolt. A belügyminiszter nekik szóló iratát központi választmányuknak adták ki, a „Csongrád Megye Egyetemének” címzet­tet pedig — Szeder Ferenc albíró révén — Rónay Mihály alispánnak továbbították.24

Rónay is azonnal intézkedett. Szegeden június 13-án kelt levelében fölszólította Mikecz Lajos főszolgabírót, hogy a megyei küldöttséggel Szentesen hagyassa abba az összeírást. Ő ezt 14-én bejelentette a szentesi tanácsülésben, amit az tudomásul véve a belügyminiszteri rendelettel együtt kiadta központi választmányának.25

A szentesi központi választmány a miniszteri rendelet lényegét jegyzőkönyvébe iktatva ezúttal is az összeírás folytatására és befejezésére hívta föl küldöttségét.26

A szentesi összeíró küldöttség munkáját bevégezve június 17-én három példány­ban letette az összeírást az őt kiküldő központi választmány asztalára. A választmány másnap helyben is hagyta. Mivel sem ekkor, sem 19-én és 20-án senki sem reklamált, ez alapul szolgálhatott a 23-án az „új városháza melletti szabad téren” tartott választás­nak.27

A szentesi ügyhöz az is hozzátartozott, hogy Csongrád vármegye állandó vá­lasztmánya június 15-én tudomásul véve Szemere Bertalannak 1848:258. sz. fölterjesz­tésükre adott, Szentesnek meg a másik két megyebeli városnak kedvező válaszát, azt is nyugtázta, hogy Vásárhely ezúttal még nem kíván saját összeírást folytami.28

A népképviseleti választási rendszer elvi kérdéseit is érintő rendelet a megyének küldött szövegezésben:

2730B

Csongrád megye Egyetemének

Az 1848:V. te. a népszám szerinti képviseletet megállapítván, a követválasztás jogát a törvény- hatósági jogtól teljesen elkülönítette: létezvén törvényhatóságok, melyek követet ép[p]en nem, — létezvén, melyek választási kerületekre osztva több követet küldenek.

Miután tehát a választó kerületek kormányi felügyelés mellett alakítása a megyék, illetőleg sz. kir. városokra csak azért bízatott, mert a törvényhozás adatok hiányában az idő rövidsége miatt meghatározni képes nem vala;

23 CSML SZL Szentes jkv. 1848:1613-1614.24 Uo. 1627/a, 1632.25 CSML SZL Szentes 1848:1636, irat is.26 OLBM országi. 1848-2-90/4243.27 Uo.28 CSML SZL Csongrád vrn. áll. biz. jkv. 1848:283.

30

Miután továbbá az 1848:V. te. 5-ik §-ban Csongrád megyének két szavazata külön, és kü­lön a megye határaiban fekvő városoké is számíttatik, e fölött pedig a 9. § a középponti választ­mány alakítását a városokban is elrendeli;

Ennélfogva Szentes város f. hó 2-án 258. sz. alatt kelt jelentésük borítékában átküldött fo­lyamodványa következtében rendelem:

1. hogy Szentes város mint törvénybe iktatott választó kerület középponti választmányát maga alakítsa, és valamint a választást, úgy az előzményeket is felelős[s]ég terhe alatt a törvény szoros értelme szerint eszközölje és intézze;

2. hogy ezen rendelet a megyében levő, de a törvény által külön választó kerületnek nyilat­koztatott többi városokra is alkalmaztassák.Kelt Budapesten, Június 6-án 1848.

Belügyminister Szemere Bertalan29

8. Hódmezővásárhelyen június 15-én a tanácsülés napirendjére került Rónay Mi­hály alispánnak Szegeden 13-án kelt, Kovács Ferenc szolgabíróhoz intézett levele, melynek mellékletében ugyancsak ott volt a belügyminiszter június 6-i 2730. sz. „in­tézménye”, pontosabban: ennek másolata. A levél fölszólította a Vásárhelyen működő összeíró küldöttség tagjait, hogy „miután a Rendelet világos tartalmához kép a megye minden befolyása megszüntet[t]etett, működésükkel addig fis], még a megye legköze­lebbi bizottmányi ülésében az Intézmény kihirdettetnék, felhagyjanak” . A belügymi­niszteri rendelet szószerinti beiktatásával a vásárhelyi tanács kimondta:

„amennyiben a Megyei Egyetem által tett középponti választmány és ez által kirendelt küldött­ség munkálatijában a Város, tekintve a munka nagyszerűségét [nagyságát] és az idő rövidségét, nem csak hogy megnyugszik, de sőt a Város bizodalmát bíró küldöttségnek fáradtságáért köszö­nettel van, a jelen elkezdett s sikeressen folytatott öszveírási munkálat bevégzésére felkéretni rendeltetett, fennmaradván a Városi Közönségnek legközelebb tartandó követválasztás esetére a felhozott törvény 26-ik s a következő ide tartozó rendelkezhetési joga; — továbbá megjegyezte­tik, hogy jövendőre e tárgyban a törvény s fentebbi miniszteri rendelet nyomán a Városi község a Megyei Egyetem befolyása nélkül kizárólag maga intézkedend.”30

A tanács határozatát megerősítendő június 16-án — így már a 15-i megyegyűlés után — népgyűlés elé vitte az ügyet. Itt is hangsúlyozták, hogy a megye által Szentes folyamodására kért miniszteri rendelet kimondja:

„a Követválasztási egész működés Vásárhely, Szentes és Csongrád Városoknak önnön maguk­nak adatik és hagyatik meg, ha e rendelet folytán a Követválasztási eljárást eleitől fogva végig maga Vásárhely tenné meg, az idő rövidsége miatt ollyan korra [időre] meg nem választhatná, hogy az a kijelölt időre Pesten megjelenhetne; indítványoztatott tehát, hogy miután [...] [a] má­jus 2-ki Közgyűlésben maga Vásárhely Városa is tet[t]leges befolyást gyakorolt, miután továbbá

29 CSML SZL Csongrád vm. áll. biz. jkv. és ir. 1848:283.30 Uo. mellékletben.

31

az azon gyűlésből kirendelt Középponti Választmány s ez által az összeírásra kinevezett három­tagú bizottmány tagjai a népnek bizodalmát tellyesen bírják, nem lenne semmi célszerűbb, mint­ha a megyének Középponti Választmányának öszszeíró küldöttségének eddigi eljárását s műkö­dését a Város magáéul elfogadván, most e népgyűlésből középponti választmánya úgy választaná meg, hogy ez a megyének eddig tett működését csak folytassa, s törvény értelmében végre­hajtsa”.

Az indítványt közakarattal elfogadva választotta meg a népgyűlés a város központi választmányát, melynek elnöke Kopasz Mihály lett, tagjai pedig Szomor József, Szenti János, Fekete Mihály, G a á l D á n i e l , Medveczky Antal, Schmid János, idősb Kamocsay Ferenc, Nagy András János, V a r g a I s t v á n , Fekete István let­tek; a jelenlévők esküjüket a népgyűlés színe előtt le is tették. A városi választmány 11 tagjából 6-an a megyeiben vagy annak összeíró küldöttségében is szerepet kaptak, mi­által a folytonosság szavatolva volt.

A vásárhelyi központi választmány még aznap összeülvén a népgyűlésen jelen nem volt Kaszap Mihály elnök és Gaál Dániel is esküt tett, utóbbi elfoglaltsága miatt eltávozott; Fekete Mihály jegyzővé választatott.

A megyei központi választmányból a városba rendelt összeírok — Szomor József, Fekete Mihály és Szente János — jelentették immáron a városi központi választmány­nak: az összeírást június 1-jétől 14-éig kellő hirlelés mellett megejtették; a három jegyzék egyik példányát 15-én „mindenki általi megtekinthetés végett a Város közházá­nál, hova hirdetve volt, már ki is tették” . Újólag hivatkoztak a népgyűlési határozatra, amely annál inkább magáévá tehette az addigi „megyei” jogcselekményeket, mivel „maga is épfpjen így és nem máskép[p] tette volna”, s ezek különben is a város képvi­selőinek közremunkálkodásával történtek.

A városi választmány az eredeti megyei határozattal egyezőleg június 20-án reggel 6 órára tűzte ki a választást „a város közházához” . Igaz, a törvényben előírt 15 napos határidőt már nem tudták betartani, mivel egy későbbi (31-i) választás veszélyeztette volna a képviselőnek az országgyűlés megnyitásán való megjelenését. E választási ha­tárnapot „már a mai nap [június 16.] kiragasztandó írásos hirdetmények, [...] 18-án, azaz vasárnap pedig papi szószékből és a helybeli szokás szerint a templomok előtt le­endő hirdetések által” hozta köztudomásra, hangsúlyozva, hogy a választók „a válasz­táson törvény rendelete szerint minden fegyver s bot nélkül jelenjenek meg” .

„A választásnál — hangzik a jegyzőkönyv 5. pontja — szükséges jórend fen[n]tartása, az illy esetben csaknem kikerülhetetlen tolongás meggátlása tekintetéből elrendeltetett, a nélkül azomban [így!], hogy a választási szabadság és nyilvánosság legkevésbé is korlátoztatnék, hogy az öszveírt választók a városháza és tömlöc épületek közt fekvő térségen gyűljenek öszve, s e tér korláttal és mellé felállítandó 10-12 nemzetőrrel választassák el a városháza udvarának többi ré­szeitől, hol a nem választók lehetendnek.”31

31 OL BM országi. 1848-2-239/5236/775. (stat.:227.) — Az 1848. június 23-án kiállított központi választmányi jegyzőkönyv töredékesen (1-3. pont, két lap) a városi levéltárban is fönnmaradt (CSML Hód­mezővásárhelyi Levéltár [HL] Hódmezővásárhely közp. vál. ir. 1848.). A központi választmány tagjai

32

9. Elkerülendő a törvény eltérő értelmezéséből adódó eltéréseket a vármegyei központi választmány első, május 9-i ülésén a kerületekben működő összeíró küldöttsé­geknek „munkálkodási alapelvekül” utasítást adott, melynek néhány pontját miniszteri rendeletre május 27-én módosítani volt kénytelen. Az utasítás — az utólagos módosí­tásra is figyelemmel — e pontokat tartalmazta.

1. Azon Szegeden lakó nemesek, akik egyébként nem felelnek meg a nem neme­sekkel szemben támasztott követelményeknek, régi jogon (1. §) a tápéi választókerület­ben szavazhatnak.

2. Azok a Szegeden lakó nemesek viszont, akik e cenzusoknak a Varosban megfe­lelnek — „egy s ugyanazon jogot kétszer egy időben nem gyakorolhatván” — a megyé­ben nem lehetnek választók. E határozati pontot „kérendő vélemény végett” a minisz­tériumhoz kiemelten felterjesztették, ám az nem tett rá észrevételt.

3. Adott viszont észrevételt a vélhetően továbbra is inkább konzervatív hajlamú gazdatisztek kizárását illetően. A választmány úgy vélte: a „gazdatisztek és a földesúr közötti viszony a gazdai hatalommal rokon természetű”; a gazdatiszt urától éppen úgy nem független mint a cseléd, „minthogy pedig a törvény e jogot függetleneknek osztja: — a gazdatisztek azt nem gyakorolhatják” . A Belügyminisztérium ellenkezőleg értékel­te helyzetüket: „Miután a gazdatiszti szolgálat ép[p]en nem olyan, mely a szavazó füg­getlenségét elnyomja, sem a gazdai hatalomnak hűséges alárendeltséget nem föltéte­lezi, ha másként [egyébként] a törvénynek elég tétetik, a gazdatisztek szavazattal fölru- házandók. ”

4. Választónak tekintették az özvegy anya mellett a gazdaságot vezető, 20. élet­évét betöltött legidősebb fiút is, ha „különben állapota képességet” nyújt erre.

5. Csupán a törvényben meghatározott bűncselekményekért elítélteket zárták ki a választójogból, ellenben „a vádolt, de be nem fogott és kezességen lévő egyének”, ha egyébként képességük megvolt, választók lehettek.

6. „Az 1/4 telekkel nem bíró, de más természetű vagyonban — a földnek helybeli folyó árát fölvéve — hasonló értéket kimutató egyének szinte [szintén] választók.” A miniszteri rendelet pontosított: „A törvényben megkívánt 1/4 telek ingatlan birtoknál egyébb [!] nem lehetvén, az »ezzel hasonló kiterjedésű birtok« is csak ingatlanra érte­tik, s ennél fogva másnemű birtok szavazásra jogot nem adhat.”

7. „A szerződéses kertész csak úgy választhat, ha vagy 200 pf [pengőforint] ha­szonbért is tekintve 4000 vfnyi [váltóforintnyi] vagyont kimutat.”32 A minisztérium ezen új cenzust el nem fogadva így rendelkezett: „A szerződéses kertészek csak ekkor bírhatnak szavazattal, ha vagy saját birtokból, vagy saját tőkéjükből 100 e. ft [ezüstfo­rint] jövedelemmel bírnak. ”

8. A választmány a kézművesek választójogához előírt segédtartást az inassal is helyettesíthetőnek vélte. A minisztérium itt is ragaszkodott a törvény betűjéhez: „A törvény értelmében csak a segéddel ellátott kézművesek bírhatván szavazattal, a segéd alatt a fel nem szabadított inasok nem értethetnek. ”

közül kiemeltem azok nevét, akik a megyei központi választmánynak is tagjai, egyszersmind az összeírok, valamint — választmányi tagság nélküli ö s s z e í r ó k ü l d ö t t s é g i p ó t t a g o k voltak.

32 E 4000 váltóforintnyi vagyonérték 1000 pengő- vagy más néven ezüstforintnak felelt meg.

33

A választmány mindezen módosításokat elfogadta; Hirdetményének ezek szerinti újra nyomását is elrendelte, s — mint láttuk — emiatt két nappal elhalasztotta az össze­írások elkezdését is.33

10. Alig van tudomásunk összeírási reklamációkról. A két megyei kerület ívein semmi változtatást nem találni, ámbár így is lehettek sikertelen panaszok, ám a június 17-18-i választmányi jegyzőkönyvek nem maradván fönn, ezekről semmit sem lehet tudni.34 Ugyanez a helyzet Csongrád városát illetően, ahonnan semmilyen anyag nem maradt meg: a város vezetői — eléggé el nem ítélhetően, bár a megyei gyámkodást is­merve mégis érthetően — egy szál iratot nem küldtek meg a minisztériumnak, levéltá­ruk vonatkozó iratai pedig még 1849-ben elpusztultak.

Szentesen, mint láttuk, hiába ült együtt a központi választmány reklamálókra vár­va három napon át, senki sem jelentkezett.

Egyedül Hódmezővásárhelyen fordult elő öt kifogás. Kónya Jánost mint „csak vád alatt álló” szavazásra is bocsáttatott. Nem vette figyelembe a választmány azt a Kocsis Dániel ellen irányzott észrevételt sem, hogy „ő gyulai fi” , mivel „bizonyos, hogy ő itt telepedett, és a megyei jegyzői hivatal mellett 150 pengőforint évi fizetéssel alkalma­zott rendes imok” (76.). Antonovics György ellen meg az volt a kifogás, hogy „ő özv. Mózes Györgyné kereskedését csak legénykép kezelné” , ám ez megdöntetett, mivel „3-ad rendű kalmárnak lévén bevéve” — az elöljárók bizonysága szerint — Mózes György kereskedését „évenkinti részlet fizetés mellett” átvette (298.). A Gyuricza György elleni kifogás azzal cáfoltatott, hogy Gyeorgyevich Pál bizonyítványa szerint 5000 váltóforintot fektetett kereskedésébe, amely mellett „szőlő-, ház-tulajdonosságát” is igazolta (325.). Gömörcsik János elleni azon megjegyzést, hogy „ő nem céhbeli, [sőt] legénnyel sem dolgozik”, Kovács Ferenc szolgabíró és Póka László aljegyző cá­folta; utóbbi szerint „nevezettnek céhbe remekelés nélküli bevétele iránt felsőbb hely­ről rendelet érkezett” (454.).35

A törvény szerint a választók összeírása az arra képesek önkéntes jelentkezése alapján történt. Első népképviseleti választásunk előtt az összeírtak számaránya egyes vidékeken mélyen az országos átlag (6,5 %) alatt maradt, minek nem csupán a válasz­tóképesek aránytalan területi megosztottsága volt az oka, hanem eltérő — olykor álhí­rekkel is befolyásolt — jelentkezési aktivitásuk is. Szegeden pl. mind a helyhatósági, mind az országgyűlési választók száma és aránya nagyon elmaradt a várhatótól. Mint a Radicallap írta: „a tiszti választásra beírandók [a helyhatósági választók], annak dacára is, hogy Szegeden, hol a földbirtoki könyvek s egyéb összeírások szerint 5000 válasz­tónak kellett volna kikerülni, alig íratták be magukat 2000-en, és még ezeknek is majd a fele elmaradt a választás alkalmával, félvén, nehogy jogaik szabad gyakorlata miatt erőszak, kényszer vagy tán vérengzésnek is ki legyenek téve. Ezen körülmény minden

33 OL BM ein. 1848:1383., 2745. — Ez utóbbi irat mellett a Grünn Jánosnál Szegeden nyomtatott Hirdetmény eredeti változata található. Megvan még Hódmezővásárhely közp. vál. anyagában (1848) is (CSML HL).

34 Az elmozdítottak névsorába, tehát azok közé, akik jelentkeztek, de az összeírok eleve nem vették föl őket a választók közé csupán Mindszenten (szegvári vk.) került be két személy (Szobotka Dávid és Haas József); hogy miért nem tudni, talán mert nem tartoztak bevett vallásfelekezethez. Ez utóbbit viszont nem tarthatták kizáró oknak Kisteleken (tápéi vk.) az 1000 pengőforintjövedelmet kimutató Deutsch József esetén

35’ OL BM országi. 1848-2-239/5236/775. (stat.:227.)

34

jó polgár keblében aggodalmakat ébreszthet, mert jele, hogy szabadságnak isteni érze­tét a szabadság vagy a terrozizmus szelleme váltotta föl. És ez [az,] melly által a zsar­nok hatalom vagy vészteljes anarchia, még inkább meghat a megingott nemzetnek kö­rében, sokkal félelmesb, mint az absolut kormányhatalom bárdja is melly csak egyese­ket öl le egyszeri csapásra, de az anarchia egész népeket.”36

Külön figyelmet érdemel, hogy az átalakulástól — elsősorban a május 2-3-i szeg­vári közgyűléstől — megrettent nemesek, különösen a Szegeden lakók, alig íratták ma­gukat össze. Pedig mind a tanács, mind a közgyűlés hirlelte Szomor Imre szolgabíró azon május 31-i levelét, mely a Városban érvényes vagyoni vagy egyéb cenzusokat meg nem ütő nemeseket arra szólította föl, hogy a tápéi kerületben írassák magukat össze.37

Temesváry István volt első alispán és országgyűlési követ Szegeden június 7-én kelt levelében jelentette be magát. Mint írta: „tudakozásom után sem jöhettem nyomá­ba, hogy a Szegeden lakó nemesek mikor íratnak fel, nehogy törvényadta jogomtól el- ütessem”. Egyszersmind kijelentette, hogy Szegeden választóként nincs följegyezve, jogát csak Tápén kívánja gyakorolni. Netán a küldöttség nem jegyezte volna be, egy­idejűleg a központi választmányhoz is fordult.38 Mint egyedüli nemest 75. sorszámú választóként a tápai választók közé be is jegyezték.39

11. A választók összeírása két mezővárosból (Csongrád, Hódmezővásárhely) nem lévén ismeretes, a megye választóközönségéről összefoglaló képet nem adhatunk. A megye két „saját” választókerületének az én számításaimtól minimálisan eltérő adatait Takács Edit már közzétette.40 Tőle várjuk ezek — egyelőre kéziratban maradt — elem­zését is. Erre ehelyütt nekem sem lévén terem, csupán a legfontosabb adatokat iktatom ide.

A szegvári választókerületben 775 választó volt, akik az 1846. évi népességszám (12 703) 6,1 %-át képezték. A tápéi választókerület 715 választója a lakosság számá­nak (21 524) mindössze 3,32 %-át adta. A megye e két „vidéki” választó kerületének választóközönsége a lakosság 4,35 %-át alkotta, amely arány mintegy 2/3-a az orszá­gos átlagnak. A magyarázat alapjában véve a dohánykertész-települések nagy súlyában rejlik, melyek közül többekben — így Szentpétérén, Buzgányon, Kovázdon, valamint a választókerületi beosztásból is „kifelejtett” Bánomhegyen és Kiskőrösön (tápéi vk.), Bakson, Felgyőn, Ellésen, Dongéron, Szentgyörgyön, Fehértón, Sámsonon, Kórógy- szentgyörgyön, Derekegyházon, Mágocson és Királyságon (szegvári vk.) egyetlen vá­lasztót sem írtak össze.

A választóközönség között — Takács Edit táblázatai szerint — 3/5 részt megha­ladta az ingatlanbirtokosok (telkesgazdák) számaránya (64,14 %), 1/5 részt alkottak a

36 Csongrádból írják [...] Radicallap, 1848. jún. 1.37 CSML Szeged tanácsi jkv. 1848:1430/2531 (1848. jún. 6.); Szeged közgy. jkv. 1848:66. (1848.

jún. 13.)38 CSML Csongrád vm. áll. biz. ir. 1848:75.39 Uo. 1848:391.40 TAKÁCS EDIT: Az 1848-as országgyűlési választások Csongrád vármegye két választókerületében.

= Krónika. A tanárképző főiskolák tudományos diákköreinek lapja. 1985-86. XII. évf. Emlékszám a Ju­hász Gyula Tanárképző Főiskola történelmi tudományos diákköre megalakulásának 20. évfordulója alkal­mából (Szeged, 1985.) 47-56., hivatkozás: 52-54. — A kisteleki választókról: BLAZOVICH LÁSZLÓ (szerk.): Kistelek története. A kezdetektől 1970-ig. Szeged, 1991. 162-163. (BARTA LÁSZLÓtól.)

35

100 ezüstforint évi biztos jövedelem alapján fölvettek (20,13 %), a maradék 1/6 részbe pedig a részi jogú nemesek (6,71 %), az értelmiségiek (3,36 %), valamint a kézmű­vesek és kereskedők tartoztak (5,64 %).

Szentesen, amint azt már a Fényes Elek vezette Országos Statisztikai Hivatal ada­tai is elemezve kimutattam, 20 060 lakossal számolva ezek 7,93 %-át adta az 1591 vá­lasztóképes. E viszonylag magas számarány azonban abból adódott, hogy a városi köz­ponti választmány összeírói a szabad királyi városokra szabott — a jelek szerint meg sem becsült — 300 forint ingatlanértéket vették alapul, nem pedig a minimálisan 1/4 jobbágytelket, s — miként a „megyei” kerületekben is — kézművesek esetén aligha ve­hették figyelembe a segédtartás föltételét.

A szentesi 1590 választó így oszlott meg: régi jogon nemes 100 (6,29 %), értel­miségi 44 (2,77 %), 100 forint biztos évi jövedelem alapján 12 (0,75 %), kézműves 275, kereskedő 7 (együtt 17,74 %), telkes gazda 444 (27,92 %), egyéb — 300 forint értékűként számontartott — birtokra (háza és/vagy szőlője) alapján beírt (ideértve az 1/8 telkeseket is) 708 (44,53 %). Kétség nem fér hozzá, hogy ez utóbbi, a választókö­zönségnek csaknem a felét kitevő csoport tagjainak jórésze — e cenzus szoros értelme­zése mellett — kiesett volna.

Hogy ez mennyire valószínű, mutatja Hódmezővásárhely esete, melynek 36 733 lelket számláló lakosságára — az Országos Statisztikai Hivatalnak küldött jelentés sze­rint — mindössze 1227 választó esett (3,34 %), mely arány a tápéi kerületinek felel meg. Itt persze figyelembe kell venni, hogy a potenciális választópolgárok kerületen­ként változó aktivitással íratták magukat össze. Úgy látszik, hogy Vásárhelyen, ahol nemigen lehetett pártoskodás, kevésbé törekedtek erre, mint Szentesen, ahol viszont a város vezetői ezt jobban szorgalmazhatták.41

12. „Csongrád [vm.]. Csend.” E nem éppen bőbeszédű tudósítás a címét Nemzeti Újságról Nemzeti-re csonkított konzervatív politikai napilap június 8-i számában ol­vasható. Ismétlésként, hiszen egy tömör híradás „Szeged. Csend.” Már május 2-án megjelent hasábjain.

Hogy nem volt egészen csönd, arról a különösen a Szentes contra Csongrád vár­megye jogvita kapcsán már meggyőződhettünk. Csend volt viszont a konzervatív tábor­ban, melyet a Kárász Benő főispán irányította szabadelvűek a május 2-i lemondatással és tisztújítással — miként országszerte — teljesen visszavetettek. A nyilvánosság előtt emiatt a vásárhelyi Basa József — a Bach-korszakban szentesi főszolgabíró — emelte föl május 14-i cikkében a szavát két lapban is elhelyezett közleményében, a konzervatí­vok bénultságán azonban ezzel nem segíthetett.42

41 RUSZOLY JÓZSEF (1991), 88.42 BASA JÓZSEF: Vétkes pártoskodás. Budapesti Híradó, 1849. jún. 2.; [BASA JÓZSEF:] Csongrád

[...] Jelenkor, 1848. máj. 30. Vö. Csongrádmegye. Jelenkor, 1848. jún. 22. „De hiszen — írta egy névte­len tudósító a törvény ellenére megejtett május 2-i tisztújításról — nincs itt jobb kibúvási mód, mint a halo­gatás, — az országgyűlés két hét múlva összeül, s akkor az egész ügy úgyis elidősül [elévül], ugye szép prókátori fogás volna.” A „jobbközépen” álló, rövidesen meg is szűnő lap szerkesztője csillag alatt írta: „Mi ugyan szívesebben üdvözöljük a megyei administratio élére állított mostani tisztikart, mint azt, melly ismét letaszíttatott, mivel azonban a leszorítási eljárás a törvény egyenes mellőzése, s így sértésével történt, az ellene felszólalóktól a tért meg nem tagadhatjuk. Szerk."

36

„A martiusi napok — írta Kossuth Hírlapja beköszöntő számában június 21-i keltű cikké­ben Szilágyi Virgil, a „rendes levelező” — választó vonalat képeznek a régi s újabb kor között. Múlt országgyűlés előtt már hónapokkal megkezdetett az izgatás; mindenfelé a lélekvásárlás nagyban űzetett; a megyék lázas állapotba ragadtattak, pedig a nemzetnek csak egy töredéke, a kiváltságos osztály élt [jogaival]; most a nép is él [jogaival], és nincs rendbontás, nincs zavar; a jogosítottak nyugodt lélekkel várják a pillanatot, mellyre választás végett felhívatnak. Itt-ott mu­tatkozik ugyan elégületlenség, de ez annak nyilvánításában határozódik, hogy a választóképessé- gi alapok szélesítését és a választási egész törvényen] nagyobb tekintetű igazításokat kívánnak.

Felötlő, hogy e megyében a nemesség nagy része nem íratta be magát választó jogának gyakorlására, s ez természetes, mert hiszen most csak az megy árúba nem bocsátott meggyőző­déssel választani, kit közügy iránti lelkesedés s érdekeinek józan felfogása vezérel.”43

Rónay Mihály első alispán 112. számot viselő, Szegeden június 23-án kelt levele mellett fölterjesztette a megye két „saját” választókerületének összeírását, valamint Bogyó Sándor (Szegvár) és Somogyi Antal (Tápé) június 20-i egyhangú megválasztásá­ról szóló jegyzőkönyveket. „Megjegyzem — írta továbbá —, hogy Csongrád és Vásár­hely mezővárosokban a választások megyei befolyás nélkül megtörténtek, s az előbbi helyen Klauzál Gábor miniszter, az utóbbin pedig Török Bálint másodalispán urak köz- bizodalommal megválasztattak. ”44

A jegyzőkönyv szerint Szegváron a központi választmány által június 18-án meg­bízott Sántha Ede elnök, Vidovich Mihály alelnök, Praznovszky János jegyző és Pillich János helyettes jegyző alkotta a szavazatszedő küldöttséget „számos választók együtt- létében” . Az elnök arra szólította föl a választókat, hogy „félre tévén minden sze­mélyes érdekeket s a közhaza boldogságát tartván szem előtt a választásnál egyedül a hazafiúi érdemekre, az idők viszontagságai alatt tűzpróbát kiállott jellemű s közbizo­dalmát nyert férfiakra tekintsenek” . A béke és rend fönntartására való fölhívás után felolvastatta az 1848:V. tc.-et, melynek lényeges pontjait meg is magyarázta. Ezután pedig „a jelen lévő választók közfelkiáltással, örömriadás, s általános lelkesülés között az osztatlan bizodalommal kedvelt Bogyó Sándort kiáltották ki követnek” . Az elnök a törvény 30. §-ának eleget teendő többször megkérdezte: kívánnak-e mást, ám senki sem jelentkezett, „sőt a választott követ nevét ismételt hangos öröm kiáltások és élje­nekkel említvén”, az elnök „Bogyó Sándort közfelkiáltással és minden ellentmondás nélkül, egy szívvel-lélekkel megválasztott követnek kijelentette” . A választási jegyző­könyv három példányának egyikét a képviselő — törvény szerint — megbízólevél gya­nánt meg is kapta.

A tápéi választást Bánhidy József elnök vezette Béres Elek jegyző közreműködé­sével. Az elnök a választók előtt kijelentette: „minden választónak jogában áll [...]

43 [SZILÁGYI VIRGIL] Rendes levelező: H. M. Vásárhely, jún. 21. Kossuth Hírlapja, 1848. júl. 1. — A szerző kilétét Varsányi Péter István ismerte föl. L. Hódmezővásárhely története II. 1. rész A polgári for­radalomtól az őszirózsás forradalomig. Főszerk.: SZABÓ FERENC. Hódmezővásárhely, 1993. 20. (VARSÁ­NYI PÉTER ISTVÁNtól.) Szilágyi Virgil (1824-1892) a vásárhelyi gimnázium neveltje 1846-ban lett ügyvéd s vármegyei aljegyző; Varsányi Péter István szerint 1848-ban már „első jegyző”, noha Zsilinszky Mihály még a május 2-i tisztújítás után is „második aljegyzőnek” írja (196.). Egyébként tagja volt az 1848. márci­us 31-én megválasztott központi bizottságnak is (uo. 183.). Vö. KŐSZEGFALVI FERENC (szerk.) Jeles vásár­helyiek. Életrajzgyűjtemény. Hódmezővásárhely, 1993. 126.

44 OL BM oszágl. 1848-2-160/4832.

37

egy-egy egyént ajánlani” . „Mire az egybesereglett választók felkiáltásából »Somogyi Antal« név hangzott.” Hiába is kért újabb ajánlást, csak e nevet hangoztatták. „Melly- hez képest elnök Bánhidy József a közakarattal felkiáltott Somogyi Antalt — miután egy hang sem emelkedett ellene — a tápéi kerület törvényesen megválasztott ország- gyűlési követéül kijelentette.”45

Vásárhelyen a választás ugyané napon reggel 6 órakor kezdődött „a város közhá­zánál” Gaál Dániel elnök, Szomor József helyettes elnök, Schmidt János jegyző és he­lyettese, Medveczky Antal közreműködésével. A kifogás nélküli választókat „a sorom­póval különözött térre nevenként beszólítván”, miután „az egyetlen nevet éjjenző kiál­tás lecsendesedett”, az elnök megmagyarázta a törvényt, melynek be nem tartása a vá­lasztást érvénytelenné tehetné. Továbbra is egyetlen személyt éljeneztek, „egy-két hangból [...] alig érthetőleg szavazat kívánat lévén kivehető”, elnöki felszólításra ki­lenc olyan választó vonult külön, „kik az általános nyilvánításban meg nem nyu- g[odt]ak”. Ők ugyanis éppen Gaál Dánielt kívánták jelölni. Miután megmagyarázták nekik, hogy a törvény a választási elnök megválasztását kizárja, három választó (Héja László János, Kis Sámuel és Dudás István) kivételével a Török Bálint Csongrád me­gyei másodalispánt hangosan éltető választókhoz csatlakoztak. Az elnök őt is jelentette ki képviselőnek.46

Szentesen június 23-án tartották a választást Seress László elnökletével és Farkas Gedeon jegyzősége mellett. Elnöki felhívásra a választók két nevet: Boros Sámuel bíróét és Horváth Ferenc jegyzőét hangoztatták. Miután egyikükben nem állapodtak meg, Kiss Bálint református lelkész Borost ajánlotta, a szavazatszedő küldöttségbe pe­dig Nagy Sámuelt és Voszits Ferencet nevezte meg. Vetseri Zsigmond Horváthot jelöl­te, szavazatszedő tagokul pedig Mikecz Lajost és Verner Mihályt állította. Szavaztak 905-en; Boros Sámuel 118 voksot nyert, Horváth Ferenc pedig 784 szóval győzött.47

A megyebeli választásokról a lapok csak szűkszavúan írtak. A kormányhoz közel álló Pesti Hírlap 1848. június 25-én beérte ennyivel: „Csongrádban a tápéi kerület Somogyi Antalt, a szegvári Bogyó Sándort, Vásárhely város pedig Török Bálint alis­pánt választotta meg. Mindhárom a régi ellenzék embere. ”48 „A tápéi kerületben köz- felkiáltás útján országgyűlési követül Somogyi Antal üdvözöltetett — írta a hivatalos lap. — A szegvári kerület egy szívvel és lélekkel Bogyó Sándort választotta el. Csong­rád és Vásárhely m. [mező] városokban a választások megyei befolyás nélkül történtek meg, s az előbbi helyen Klauzál Gábor minister, az utóbbiban Török Bálint másodalis­pán közbizalommal követül megválasztattak.”49

45 Uo. A két választási jkv. a megyei levéltárban is fönnmaradt: CSML SZL Csongrád vm. áll. biz. jkv. és ir. 1848:390-391. — Az eredetileg ugyanezen a számon elfekvő névjegyzékek a CSML SZL XV. 41. Feudális conscriptiok levéltári gyűjteménye IV. 3. b. 458/1848. sz. alatt található. — Megjegyzésem erre „csupán” az: több mint különös, hogy az első népképviseleti, azaz polgári választói összeírások — a „feudális conscriptiok” közé jutottak...

46 OL BM országi. 1848-2-239/5236/5236/775. (stat.: 227.).; CSML HL Hódmezővásárhely vál. ir. 1848.

47 OL BM országi. 1848-2-127/4296/607.; CSML SZL Szentes közp. vál. ir. 1848. (1848:2827.)48 Követválasztások. Pesti Hírlap, 1848. jún. 25. Kiemelés tőlem.49 Belföld. Csongrádiról, június 23. Közlöny, 1848. jún. 27. — Az általam kiemelt szavak Rónay Mi­

hály alispán jelentéséből valók. Az iratra ceruzával ráírt Közlöny szó arra vall, hogy a Belügyminisztérium országlati osztályától ez — hírforrásul — a hivatalos lap szerkesztőségébe került.

38

Szilágyi Virgil idézett cikkében Török Bálint, Bogyó Sándor és Somogyi Antal közakarattal történt megválasztását „a ministerium iránti bizalom megpecsételése”-ént értékelte.50

A Csongrád városi választásról iratok hiányában alig tudni valamit. Szerencsére Szilágyi Virgil utóbb róla is közölt egy keveset.

„Csongrád város — írta — közlelkesedéssel választá el Klauzál Gábort országgyűlési képviselő­nek, s örül azon megkülönböztetésnek, hogy Klauzál a választást fogadá el. Mi pedig, kik a csongrádi mozgalmak természetét ismerjük, hazafiúilag örvendnünk azért, mert tudjuk, hogy e választás elfogadása egy népes város nyugalmával van kapcsolatban. Csongrádon az újabb idő sok nyugtalan elméjű izgatókat termelt; erős meggyőződésünk, miszerint a kedélyek megnyugta­tására legsikeresebben fognak oly szavak hatni, mellyek — mint közbizodalom jelöltjének szavai — legkegyeltebbek leendenek. — Ez úttal a csongrádi elöljárókhoz egy szavunk van: Önök a ta­nácsrendezés ellen kezdenek, mint halljuk, izgatni. Hagyjanak fel ezzel, a haza szerelmére kér­jük önöket! Fontolják meg nehéz körülményeinket, megváltozott közéletünk követelményeit, és más részről vessenek számot képességűkkel, és tegyék mellökre a kezeiket!”

Szilágyinak, aki érthetően megyei szabadelvű szemmel szemlélte az eseményeket, nem volt tehát valami jó véleménye a tanácsrendezés ellen föllépő csongrádi elöljáró­ságról.

„A szentesi követ Horvát[h] Ferenc — folytatja — józan felfogású, de megállapodott politikai elvekkel még nem egészen bír, csak arra kérjük őt, hogy a pártunk — mellyik zászlaja alá ál- land — egész ő sz in teség g e l csatlakozzék.”51

13. A június 23-i szentesi választás eredménye meglepetésnek is tűnhet, s semmi esetre sem lehet mellette úgy elmenni, ahogyan azt e témával eddig foglalkozók tették. „A választópolgárok — olvasni a főbíró életrajzában — úgy vélték, hogy Borosra itt­hon van szükség, és nagy többséggel Horváthra szavaztak. Horváth főként a váltság dolgában serénykedett.”52 „Nincs nyoma — írja utóbb Barta László —, hogy a két je­lölt — Boros Sámuel főbíró és Horváth Ferenc jegyző — között bármiféle választási harc lett volna, hisz[en] barátok és harcostársak voltak, céljuk is azonos volt: a rende­zett tanács és az örökváltság ügyének elintézése. A megjelent 905 választó közül Bo­rosra 118, Horváthra 782 adta le a voksát, így ez utóbbi lett Szentes követe az első népképviseleti országgyűlésen. Megválasztását elsősorban annak köszönhette, hogy az utóbbi hónapokban a város legfontosabb ügyeit intézte, liberális nyilatkozataival és ha­tásos szónoklataival megnyerte a népet, s főleg, hogy Boros Sámuelre itthon nagyobb szükség volt.”53

50 [SZILÁGYI VIRGIL] Rendes levelező: H. M. Vásárhely, jún. 21. Kossuth Hírlapja, 1848. júl. 1.; A lap más helyen Követválasztások címszó alatt hírt adott Klauzál Gábor (Csongrád) Horváth Ferenc (Szen­tes), sőt — ismételten — Török Bálint (Vásárhely) megválasztásáról is.

51 [SZILÁGYI VIRGIL] r. 1.: Csongrádból, jún. 18. Kossuth Hírlapja, 1848. júl. 4.52 BARTA LÁSZLÓ-LABÁDI LAJOS: Boros Sámuel. Szentes, 1986. 23.53 BARTA LÁSZLÓ: Szentes igazgatása az 1848/49-es forradalomban. = Tanulmányok Csongrád me­

gye történetéből XXI. Szeged, 1994. 21-44., idézet: 35.

39

Noha forrásaink szűkszavúak, érdemes kissé közelebbről is szemügyre vermi Bo­ros bukását, akiről egyébként az összeírás 1418. sorszámon ezt rögzíti: 60 éves, háza és másfél telke van, főbíró, nemes; házszáma: 107.

Boros Sámuel (Túrkeve, 1787. szeptember 16.-Szentes, 1866. december 27.) a 19. századi Szentes meghatározó vezető személyisége volt. Ekkor már több mint negy­ven esztendeje szolgálta Szentest. Hivatali pályafutása városi irászi (imoki) alkalma­zástól (1807) a jegyzői, majd főjegyzői posztok betöltésén át a többszörös főbíróságig ívelt. Fő szerepet játszott a szentesi örökváltság kialkudásában és megvalósításában. Kitartóan küzdött városának földesuraitól — a Károlyi grófoktól — való önállósítása s önkormányzatának a vármegyétől való lehető függetlenítése, legalábbis a rendezett ta­nácsi jogállás megszerzéséért. E váltakozó sikerű, 1848 előtt alapvetően egyoldalú küzdelemben sebeket kapott — s ejtett is. A szentesi (volt) úrbéres gazdák támogatták, mi több a képviseletükben eljáró közgyűlés néhány nappal első ízben történt főbíróvá választása (1837. április 30.) után „56 hold [...] szántóval és egy hintóval ajándékozta meg [...], így ő is birtokos gazda lett”(!). Mint láttuk: másfél-telkes. Nyilvánvalóan érdemeién jutalmazták meg. Hogy a Károlyiak „hivatalból” ellenfelei voltak, mi sem természetesebb, ám ellenlábasai nem hiányoztak Szentesen sem: „a helyi nemesség egy csoportján kívül” ellene volt „a nem nemes Szépe Pál és néhány társa, akik már 1815- 16-ban is a legnagyobb bajkeverők és »igazságkeresők« voltak”; ezúttal az örökváltság díjának fizetését vonták kétségbe. Boros állandó harcban állt a megyével, s nem csupán az uradalmak befolyásolta konzervatív tisztikarral, hanem a liberálisokkal is. Akárhogyan mentegetik, abban azért volt jókora túlzott honoráciori öntudat, hogy az ún. coordinatio révén a városnak intézményesen mintegy védelmet nyújtó, az 1832/36. évi országgyűlésen a parasztság fölemelkedésért is küzdő Klauzál Gábor különös párt­fogói tisztét — „hálás köszönettel” bár — az 1837. augusztus 20-i közgyűlés megszün­tette. 1840-től egymást érték a megyei — a városi önkormányzat megszüntetésével, anyagi elmarasztalással, nemessége kétségbe vonásával járó — eljárások. S mindez ab­ban a megyében, ahol akkor éppen a liberálisok — Klauzál Gábor és Kárász Benjámin — irányították a közéletet.

Boros Sámuelről a történetírásban ellentmondásos kép alakult ki. Zsilinszky Mi­hály, a historikus főispán valódi demagógként ír róla, aki „a törvények végrehajtásában és nyilvános felszólalásaiban mindig a bíráló és támadó könnyű szerepét választotta”.54 A városnak a megyével való újabb összeütközései jegyében fogant Sima László Szentes város története (1914) c. művében már parancsolólag igényli: „Boros Sámuel emlékét a kegyelet és az elismerés szaván kell Szentes város históriájába beiktatni.” A „szente­siek értékítélete” jegyében fogant újabb írások — alapvetően meggyőzően — a főbíró hallatlan érdemeit emelik ki. Mégis: a források meg vallatásával, tárgyszerűbb értéke­lésével jó volna árnyaltabb képet alkotni e hibáival és kudarcaival együtt is nagyszerű férfiúról.55

54 ZSILINSZKY MIHÁLY (1900) 3:111.55 BARTA LÁSZLÓ-LABÁDI LAJOS, passim. L. még: BARTA LÁSZLÓ: A szentesi örökváltság. Szeged,

1979. 68., 76-77.; BARTA LÁSZLÓ-PÁHI FERENC: Szentes utcanevei. Szeged, 1980. 26., 82., 94.; BARTA LÁSZLÓ: Szabad Szentes városának képviseleti és igazgatási rendje 1837-1840-ben. Klauzál Gábor reform­tervei. = Tanulmányok Csongrád megye történetéből X. Szeged, 1986. 49-61.

40

Mindenesetre 1848. június 23-i választási bukását nem lehet egyszerűen azzal el­intézni, hogy „itthon nagyobb szükség volt rá” . Ezt ugyanis már a város vezető testü­letéi is tudhatták volna — jelölése előtt. A helyi viszonyokat jól ismerő kutató a szava­zatok személy szerinti megosztásából — a szavazási és a választói névjegyzék tételes összevetésével — nyilvánvalóan többet megállapíthat majd, magam ehelyütt csupán a képviselőjelöltek vezető embereinek — korteseinek — próbálok fényt deríteni.

Boros Sámuel ajánlója Kiss Bálint 75 éves, nemesi jogállású, házzal és fél telekkel bíró református esperes, a város szellemi irányítója volt (házszáma: 104.), aki tevé­kenységét mindig is támogatta. (Egyébként Boros Sámuel maga is református volt; rö­vid ideig a debreceni kollégium diákja.) Bizalmi emberei a szavazatszedő küldött­ségben: Voszits Ferenc 35 éves háztulajdonos ügyvéd (házszáma: 106.), valamint az 50 esztendős, nemesi jogállású és egy telekkel meg házzal bíró Nagy Sámuel, aki 1846-ban jegyző, ezúttal pedig pénztárnok volt mellette (házszáma: 1309.).

Ellenfelének, Horváth Ferencnek az ajánlója a mindössze 25 esztendős Vetseri Zsigmond háztulajdonos csizmadia, megyei esküdt volt (házszáma: 105.), aki egyéb­ként 1861-ben főbíróként indulva a képviselő-választásban alulmaradt vele szemben. Bizalmi emberei az 59 esztendős 2 6/8 telket magáénak tudó Vemer Mihály (házszá­ma: 1311.), valamint a 33 esztendős Mikecz Lajos, aki alighanem azonos azzal a fő­szolgabíróval, aki a belügyminiszteri letiltásig a külön „megyei” választói összeírást vezette Szentesen.56

Az ellenfél Horváth Ferenc ügyvédi diplomával bíró57 jegyző egyébként 28 éves volt s fél telek birtokosa volt (házszáma: 1276.). Ott találni a megyei központi vá­lasztmány által utólag megbízott pótösszeírók között is. Igaz, a város jegyzőjeként ő fogalmazta azt a június 2-i fölterjesztést is, melyet Boros Sámuel főbíró személyesen vitt Pestre a belügyminiszternek.

Talán nem járok messze az igazságtól, ha megkockáztatom: Csongrád vármegye szabadelvű vezetői is közrejátszhattak abban — ha enyhe ráhatással is —, hogy ne a megyén is folytonosan a városa és a maga igazságát kereső, öregedő főbíró, hanem a még alig ismert, ám a szabadelvűséget valló, jóval fiatalabb jegyző legyen Szentes képviselője. S mint az eredmény mutatja, a szavazók többsége — köztük nyilvánvalóan nem csupán a főbíró esküdt ellenségei — sem vélhette másképpen. A megye „kiválasz­tó” szerepére vall Szilágyi Virgil Kossuth Hírlapja-beli tudósítása is.

14. Csongrád vármegye lakosságának első népképviselői a források szerint mind megjelentek az országgyűlés képviselőházában, ahol mandátumukat igazolták is, és a Ház hozzájárulása nélkül nem is távoztak el onnan. Tevékenységükről alig tudni vala­mit.

Bogyó Sándor (T262) már 1843-ban követjelölt volt; az 1848. március 31-én vá­lasztott vármegyei központi bizottság tagjai között is találkozni nevével; a liberális kormánypárt centrumát erősítette. Neve az 1849. eleji debreceni névsorban is föllel-

56 CSML SZL Szentes közp. vál. ir. 1848.; OL BM országi. 1848-2-127/4296/607.51 Horváth Ferenc ügyvéd voltára lásd: SIMA FERENC: Szentes rendezett tanácsú város története, 2.

kötet (kézirat a CSML SZL-ban), 137. „A választási mozgalom — írja Sima — nem öltött nagyobb arányo­kat: a képviselő Horváth Ferenc ügyvéd, a város egyik jegyzője lett, aki általános népszerűségnek örven­dett és általában véve kiválóan képzett ember hírében állott, aki emellett még szívvel és lélekkel Boros Sá­muel mellett állott. ” De nem e választáson!

41

ehető. Szegvári kerületében még négyszer választották újra (1861, 1865, 1869, 1872); utóbb határozati, balközépi, a fúzió nyomán pedig szabadelvű kormánypárti képviselő volt.58

Horváth Ferenc (T883) szentesi jegyző ugyancsak a liberális centrumot erősítette. Az 1849. eleji képviselői lajstrom szerint megjelent Debrecenben.59

Klauzál Gábor (Pest, 1804. november 18.-1866. augusztus 3.) (T1036) minisz­terként 1848. augusztus 29-én beterjesztette a vámokról szóló törvényjavaslatát. „A pesti nemzetgyűlésben [képviselőházban] erélyesen lépett fel néhányszor a veres tollas párt ellen, és Lambergről meggyilkolása után, midőn az utcai nép ragadta magához a hatalmat, neki volt bátorsága ezen tény rosszallását indítványozni, s a tettesek meg­büntetését kívánni a nemzetgyűléstől. Mikor Kossuth politikája győzött, K. [Klauzál] is kénytelen lévén gyengélkedő egészségét ápolni, egészen elhagyta a politika viharos terét és visszavonult.”60 A Ház jegyzőkönyve szerint 1848. november 7-én „az orvosi nyilatkozatban leírt súlyos betegségi állapota szükségelte orvosi segély folytonos hasz­nálata végett” nyert határozatlan időre „eltávozási engedelmet”. Miután 1849. március 1-jéig nem tért vissza — nem jelent meg Debrecenben — a Ház törölhette volna, ám nyolc társával — köztük gr. Széchenyi Istvánnal — együtt március 26-án önigazolásá­nak jogával és kötelességével mégis kivették a nem igazoltak listájából. A Ház Almás- sy Pál elnök javaslatára május 24-én 15 napi határidővel fölszólította távollétének iga­zolására, ám ennek már nem lett folytatása. 1861-ben és 1865-ben Szeged I. (palánk- felsővárosi) kerületének képviselőjeként a fölirati, majd a Deák-párt tagja volt.61

Somogyi Antal (Vizkelet, 1811 [?]-Kiszombor, 1885. november 8.) a híres szat­mári 12 pont (1841) egyik kidolgozója, előbb a liberális centrum, majd a radikális párt tagja volt (T1809). Sorshúzással 1848. július 24-én bekerült a válaszfeliratot az ural­kodóhoz Innsbruckba vivő bizottságba, szeptember 4-én pedig a Ház megbízásából Bécsbe menő százas bizottságba. 1848. december 30-án a Ház által elfogadott indít­ványt tett az Országos Honvédelmi Bizottmánynak az ország állapotáról és a hadsereg helyzetéről való beszámoltatására. Ez másnap megtörténvén az országgyűlés és a kor­mányzat Debrecenbe távozott. A Függetlenségi nyilatkozat nyomán április 18-án levél­ben kérte Osztróvszky József kormánybiztos-képviselőt, akihez 1836 óta barátság és politikai együttműködés fűzte — ő hívta Szegedre is 1843 táján —, hogy hívjon össze népgyűlést, és kiáltsák ki a köztársaságot. Osztróvszky „csak” a trónfosztást hirdette ki. Aradon a országgyűlés utolsó, 1849. augusztus 11-i ülésén is résztvett, majd kül­földre menekült. Távollétében a hadi törvényszék halálra ítélte, sőt in effigie kis is vé-

58 ZSILINSZKY MIHÁLY (1900) 3:183. BEÉR jános-C sizmadia ANDOR (szerk., bev.): Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Bp., 1954. 882.; [TÓTH BÉLA] Adalbert Tóth: Parteien und Reichs­tagswahlen in Ungarn 1848-1892. München, 1973. E mű 10. sz. melléklete (216-343.) tartalmazza a kép­viselők adatait, beleértve pártállását is; pl. így: 262 Bogyó Sándor; LZ, Bo, Bl; Szegvár 48, 61, 65, 69, 72; StR [Stuhlrichter = szolgabíró]; G [Grundbesitzer = földbirtokos], A főszövegben így hivatkoztam rá: T262. A többi képviselő esetén is ezt teszem. A teési nemes 1843-i föllépéséről: TAKÁCS EDIT, 51.

55 BEÉR JÁNOS-CSIZMADIA ANDOR, 883.60 SZINNYEI JÓZSEF: Magyar írók élete és munkái (1899) 6:475-478.61 BEÉR JÁNOS-CSIZMADIA ANDOR, 18., 29., 53., 302., 433., 643., 847., 850., 884. Ez utóbbi,

1849. eleji lajstromban való szerepeltetése fiktív. HABERMANN GUSZTÁV: Személyi adattár a szegedi pol­gár-családok történetéhez. Szeged, 1992. = Tanulmányok Csongrád megye történetéből XIX. 150-151.

42

gezték. 1867-ben térhetett haza; többször járt Szegeden, betegeskedve Kiszomboron, a Rónayaknál talált menedéket.62

Török Bálint (1818-1881) bár nem szerepel a képviselők 1849. eleji — sajnálato­san a közzétevők által „átszerkesztett” — listáján, föltehetően végig kitartott. Különben 1849-ben nem hurcolták volna őt is a pesti újépületbe. Az ellene 1852-ben indított el­járás fölmentéssel végződött. Csongrád vármegye állandó bizottmánya 1860-ban és 1867-ben másodalispáni tisztébe újraválasztotta. A református egyház főgondnoka is volt. 1865-ben ismét Hódmezővásárhelyen választották meg képviselővé; a Deák-párt tagja volt. Mandátumát másodalispánná való választása után, 1867. május 16-án adta vissza.63

15. A mai — állami (dekoncentrált) közigazgatási értelemben vett — Csongrád megye területére egészben vagy részben eső, 1848-ban más törvényhatóságokba tarto­zó választókerületekben mandátumot nyert képviselők voltak: Osztróvszky József (Szeged, Palánk-Fölsőváros), Rengey Ferdinánd (Szeged, Alsóváros-Rókus),64 Bánhi- di Albert (Makó, Csanád vm.), Dedinszky József (nagylaki vk., Csanád vm.),65 Rónay Lajos (óbesenyői vk., Torontál vm.) és Nagy Károly (szabadszállási vk., Jászkun kér.).

62 BEÉR JÁNOS-CSIZMADIA ANDOR, 97., 149., 167., 215., 347., 479., 887.; OSZTRÓVSZKY JÓZSEF: Reform, forradalom, kiegyezés. Összegyűjtött iratok és beszédek. Szeged, 1993. (a 209-255. lapon RU- SZOLY JÓZSEF: Osztróvszky József 1848-1899) 169., 215-218., 221., 230., 245., 249.; HABERMANN GUSZTÁV, 248. Téves az az állítása, hogy 1855-1858 között már Pesten tartózkodott volna. A Szegedi Híradó 1861. március 28-i számában ezt írta: „A nálunk szegedieknél közbecsülésben álló tudós hazafi, kiről 11 év óta mit sem haliánk, életben van, s mint a »Magyarország« közli, Kossuth megbízásából jelenleg Turinba érkezett.” Osztróvszky egy 1866. április 1-i cikkében mint „a még most is számkivetés­ben élő Somogyi Antal barátom”-ról írt (im. 169.). Cikkei a Szegedi Híradóban: [SOMOGYI ANTAL] 0 : Hűbéri maradványok. (1868. júl. 30., aug. 2., 6.; "egy jeles veterán publicista tollából"); SOMOGYI ANTAL: Nyílt levél Osztróvszky József és Dezső barátaimhoz (1868. szept. 6.) Nekrológja: Somogyi Antal. Szegedi Híradó, 1885. nov. 12. L. még: SZMOLLÉNY NÁNDOR: Hogy akarták 1849-ben Szegeden a respublikát kikiáltani. Adatok a szabadságharc történetéhez. Szegedi Híradó, 1898. máj. 8.; MÓRA FERENC: Rovó Somogyi. Délmagyarország, 1926. jan. 17.; HABERMANN GUSZTÁV: A vándor patrióta. Csongrád Megyei Hírlap, 1981. aug. 16.

® HABERMANN GUSZTÁV, 284.64 E tanulmány Szegeddel kapcsolatos része terjedelmi korlátok miatt másutt jelenik meg. L. Alkot­

mány és hagyomány (1997), 79-110., különösen: 97-108.65 RUSZOLY JÓZSEF: Az országgyűlési népképviselet kezdetei Csanád vármegyében (1848-1875). =

Tanulmányok Csongrád megye történetéből. II. Szeged, 1978. 163-263.; utánközlésben: RUSZOLY JÓZSEF: Alkotmánytörténeti tanulmányok 1. Rendiség és népképviselet. Szeged, 1991. 95-195.

43

Benkő Péter

TÖBBPÁRTI VÁLASZTÁSOK CSONGRÁD MEGYÉBEN 1990, 1994

Tanulmányomban az első négy szabad választás Csongrád megyei eredményeit hasonlítom össze, mégpedig pártpolitikai vonatkozásaiban. Vizsgálódásaimat kiterjesz­tettem a megyétől közigazgatásilag független két megyei jogú városra, Szegedre és Hódmezővásárhelyre is.

Parlamenti választások — 1990

Az 1990-es tavaszi Csongrád megyei választások különlegességét több tényező is bizonyítja. Az MDF magasan a legjobb eredményt érte el, több mint 10 százalékpont­tal megelőzte az e téren második helyezésű Budapestet. Az országosan befutott függet­len képviselők egyharmada innen való, s a pártok által közvetve sem támogatott három „teljesen” független közül is egy csongrádi. Az első fordulóban országosan bejutott öt képviselő közül kettő szintén ebben a megyében győzött, köztük valamennyi közül első helyen Király Zoltán, az utolsó egypárti parlament fenegyereke, aki a leadott szavaza­tok közel kétharmadát kapta. Negatív „csúcsokban” is bővelkedett Csongrád megye. Az SZDSZ, az MSZP és a KDNP valamennyi megye közül itt lett a leggyengébb, s a Fidesz az utolsó előtti, bár az országossal azonos (5.) helyen végzett. Az egyetlen na­gyobb megye (a jóval kisebb Nógrád mellett), ahol az ország második legnagyobb pártja, az SZDSZ nem szerzett egyéni mandátumot.

Az 1990-es parlamenti választások első fordulóján a részvétel a megyében 63,5 % volt (67,3 és 57,8 %-os szélsőségekkel kerületenként), némileg elmaradva az országos átlagtól, ami a politikai apátia fokozottabb jelenlétéről tanúskodik. A második forduló­ban a részvétel 41,2 %-os volt, hasonlóan az országos átlaghoz. Tehát a két forduló között a helyi pártok — elsősorban az MDF — erőteljesebb agitációja „felrázta” a me­gyét.

A listás eredményeket vizsgálva azonnal szembetűnik az MDF erőteljes fölénye. A 38,7 % nemcsak a párt messze legnagyobb területi eredménye, de majdnem ennyi­vel magasabb bármely más párt legjobb területi eredményénél (az SZDSZ maximuma a Vas megyei 30 %). Az MDF szegedi 54,6 %-a minden bizonnyal abszolút maximum bármely párt, bármely városban elért eredményét tekintve. A csúcseredmény oka a Szegedet és a megyét különösen jellemző óvatos, — elsősorban nemzeti és családi tra­díciókat őrző — mérsékletesség, amely találkozott az MDF jellegével, programjával és stílusával. Ezt csak erősítette — a minden bizonnyal — ebből fakadó szubjektív ténye-

45

ző, az ország legnépszerűbb politikusának, Király Zoltánnak MDF-szimpatizánsként való indulása. Az MDF szegedi csúcseredménye elsősorban Király és Raffai Ernő — az utóbbi még 1989-ben megválasztott — képviselők aktivitásának köszönhető. A párt a legkevesebb szavazatot Csongrád város kerületében kapta (26 %), amely azonban így is több mint bármely párt bármely, a megyebéli városban produkált eredménye. Oka minden bizonnyal az, hogy az MDF kerületi jelöltje nem a „székhely”, vagyis a na­gyobb Csongrád város lakója (kisteleki), de fakadhatott női mivoltából is. A független Eke Károly is Csongrádon indult, és ért el első helyet, így ez a tény is korlátozta itt az MDF népszerűségét.

A pártok közül a második helyen a független kisgazdák végeztek az országos át­lagnál valamivel jobb, de a megyék sorában középszerű eredménnyel (13,6 %). Az „ezüstérmet” tehát elsősorban nem a saját kiváló teljesítményének köszönhette, hanem az urbánus pártok (SZDSZ, Fidesz, MSZDP, MSZP) gyengeségének. A kisgazdapárt a legjobb eredményt Hódmezővásárhelyen ért el — ahol az egyetlen népszerű egyéni jelöltjük indult és győzött — mindössze 3 %-kal maradva le az MDF mögött, a listás szavazatok közel egynegyedével (24,9 %). Jó eredményt ért el az FKGP még Mórahal- mon (21,6), a felszabadulás utáni kisgazdamozgalmat elindító néhai Balogh István pá­ter városában. Szegeden azonban a budapestinél is kevesebb százalékot kaptak (4,5). Másik érdekessége, hogy az országos tapasztalattól eltérően Csongrád megyében a vá­rosokban több szavazatot kapott a kisgazdapárt, mint a községekben.

Harmadik helyen — jelentéktelen különbséggel az FKGP mögött — a szabad-de­mokraták végeztek, 13,3 %-kal. Csongrád megyén kívül az SZDSZ még két megyében (Békés és Jász-Nagykun-Szolnok) végzett a harmadik, és egyben (Somogy) a negyedik helyen, de ilyen kevés szavazatot sehol sem kaptak. Ennek oka a nagy rivális elsöprő győzelme. A városok részeredményei között nincs jelentős különbség, csupán Móra- halmon — ahol egyébként a paraszti polgárosodás a leginkább előrehaladott — kapott lényegesen kevesebbet (4,9 %). Legtöbb szavazatot Szentesen szerzett (17,5 %), ahol a hozzá közelálló független Keserű Imre szavazói is gyarapították a párt voksait. Itt nem, de másik három városban — megelőzve az FKGP-t — második helyre jutott.

Negyedik helyen — a többitől erősen lemaradva — az MSZP végzett, a megyék sorrendjében ugyancsak az utolsó helyen (7,4 %). Ezt egyébként a párt kampánymene­dzsere meg is jósolta. Oka egyértelműen az, hogy a volt állampárt minden bűne csak reá hullott („Pol Pot-megye”), hiszen az MSZMP több szavazatot kapott, mint orszá­gos átlagban. Az, hogy Csongrád megye a reformszocialista mozgalom egyik bölcsője és pártaktivisták is mindent megtettek egy jobb eredményért, nem látszott meg. Tény, hogy Csongrádban is összefogtak a pártok az MSZP ellen, s ez az országos tapasztala­tokhoz hasonlóan, de fokozott mértékben nem mindegyik volt ellenzéki erőnek hasz­nált. A szocialisták a városok közül a legjobb eredményt Csongrád helységben érték el ( 11,2 %).

Ötödik helyre, mint országosan, de attól 3 %-kal lemaradva (6 %) a Fidesz ke­rült. Ennél gyengébb eredményt csak a szomszéd Békés megyében produkáltak a fiatal demokraták, sok megyében 6. hellyel is több százalékot értek el. Az országos átlagot csak Csongrád városában haladták meg (9,5 %), s Makón és Szentesen ennél keveseb­bel is a 4. helyen végeztek. Leggyengébbek Mórahalmon lettek. Ugyanakkor a közsé-

46

gekben nem maradtak le oly mértékben, mint például az SZDSZ. A Fidesz gyenge Csongrád megyei szereplésének az az oka, hogy az ellenzéki ifjúságot az MDF itt job­ban meghódította mint máshol. Nem véletlen, hogy egyéni jelöltet még Szegeden sem tudtak mindhárom kerületben indítani, vidéken pedig csak egyet.

Hatodik pártként — mint országosan — a kereszténydemokraták végeztek, csak­nem két százalékponttal elmaradva az országos átlagtól (4,7 a 6,5-höz), ami annál is gyengébb eredményt, mert 5 megyében nem állíthattak listát. A kereszténydemokraták Közép- és Délalföld megyéi közül csak Csongrádban és Bács-Kiskunban tudtak listát állítani, nem véletlen az itteni leggyengébb szereplésük. (Bár az egyéni jelöltállításnál nem voltak olyan súlyos gondjaik, mint a Fidesznek.) A városok közül legjobb, az or­szágosnál is jobb eredményt (6,8 %) Csongrádon érték el, míg „ikervárosában” Szen­tesen a legkevesebbet (2,9 %). Szeged lett az utolsó előtti (4,3 %) KDNP-város a me­gyében.

Az országosan 4 % alatt végzett — jelentéktelenné váló pártok közül — a megyé­ben csak az Agrárszövetség ért el számottevően jobb eredményt (4,4 %), mint orszá­gosan, ezzel megközelítve a KDNP-t. Az ASZ a megyén belül Makón ért el legjobb eredményt (6,8 %-ot), ahol igen erősek szövetkezeti hagyományok, de eredménye csak egyharmada a két kisgazdapárt helybéli össz-szavazat mennyiségének (20 %). A töre­dékpártok közül más megyékhez képest jobban szerepeltek az MNP, a nemzeti kisgaz­dák és a már említett ASZ, az átlaghoz hasonlóan az MSZMP, gyengébben az MSZDP és legrosszabbul a HVK. A hazafias koalíció utolsó helyezettségét, amely országos utolsó előtti helyéhez képest még rosszabb, a listavezető és egyéni jelölt Ábrahám László, aki a HVK egyénijei között is a legkevesebbet kapta, a következőkkel indokol­ta. Kétoldali támadásnak voltak kitéve, egyfelől a volt ellenzék, másfelől a baloldali pártok szorították őket, miközben a közvélemény fülében amúgy is pejoratívan cseng­tek a „hazafias” és a „népfront” szavak.

Az MDF 7 egyéni jelöltjéből kettő már az első fordulóban győzött (Raffai és Ki­rály), ami — mint jeleztem — országos különlegességnek számított. A második forduló részvételi arányából (41,2 %) elsősorban az a következtetés vonható le, hogy többnyire csak azok a választók mentek el újból szavazni, akiknek az első fordulóból továbbjutott támogatottjuk újból indult. Az adatok szerint visszalépett, vagy kiesett képviselők sza­vazóiknak általában kevesebb mint felét tudták a második fordulóra mozgósítani szö­vetségeseik támogatására. Az MDF jelöltjei — kisebb-nagyobb mértékben megnöveke­dett százalékpontokkal, ami átlagosan nem jelenti a szavazatok számszerű növekedését — ugyanolyan helyezéseket értek el, mint az elsőben. Az első helyezettek többnyire számszerűleg is növelték szavazatmennyiségüket, a 2. helyen végzőknél helyenként még csökkent is (Harmath Istvánnénál). A kerület három jelöltje ellenére legtöbb sza­vazatot és ezzel az MDF 2. fordulóbeli egyetlen abszolút többségét Bratinka József a szegedi 3. kerületben kapta (65,9 %).

A kisgazdajelöltek közül Szabó Lajos — aki az első fordulóban is egyéniben első helyezett volt — a vásárhelyi kerületben nagy fölénnyel győzött. Itt valamelyest „mű­ködött” a négyigenes népszavazás kiskoalíciója, s a harmadik helyezett SZDSZ-es visszalépése révén Szabó megduplázta százalékpontjait (60,3 %), ami azonban a szava­zatszámoknak csak mintegy felével való növekedését takarja.

47

A hét egyéni választókerületi jelölt közül tehát az MDF ötöt, az FKGP egyet szer­zett és lett egy független képviselő is. Az arányossági küszöbök méréséhez vegyük a következő számítást: Az MDF az első fordulóban az egyéni szavazatok 38,5, a máso­dikban 43 százalékával megszerezte az egyéni mandátumok több mint 70 százalékát, az FKGP az egyéni szavazatok 13, illetőleg 25 százalékával a képviselői helyek közel 15 százalékát, s a független jelölt (a hétfelé osztott szavazataival) 5, illetve 9 százalékkal az egy mandátumra eső kb. 15 %-ot. Az egyéni mandátumokhoz társult még öt a me­gyei listáról és kettő az országosról. A megyei listáról az MDF kapott hármat (Grezsa Ferenc vásárhelyi, Póda Jenő szegedi és Kószó Péter szintén vásárhelyi fórumve­zetőkkel), az SZDSZ egyet (Tamás Gáspár Miklós listavezetővel) és az FKGP is egyet (Pintér István szintén listavezetővel betöltve). Két szegedi került be az országos listá­ról: Annus József MSZP megyei listavezető, és Rózsa Edit SZDSZ független jelölt, a szövetség megyei listájának 2. helyezettje.

A 14 Csongrád megyei képviselőből tehát 8 MDF-es (ebből egy független) 2 kis­gazda, 2 SZDSZ-es (ebből egy független), egy MSZP-tag, és egy „teljesen” független, így tehát az MDF a szavazatok (átlag) 38,6 százalékával megszerezte a mandátumok 57 százalékát, az FKGP 13,3 százalékával és az SZDSZ 13 százalékával a helyek 14- 14 százalékát, valamint az MSZP 7 százalékkal, s a független jelölt a „hetedeit” 5-9 százalékkal a parlament csongrádi helyeinek 7-7 százalékát. így tehát a megye 10 kis pártjára és képviselőjelöltjeire esett 20 százaléknyi szavazatot gyakorlatilag teljes egé­szében az MDF „seperte” be.

A képviselők kivétel nélkül szellemi foglalkozásúak, 4-4 tanár, illetve orvos, 3-3 újságíró (író) és gazdasági vezető. Életkoruk szerint egy 29 éves (Rózsa Edit), 4-en 30-39 év közöttiek, 5-en 40-49 év közöttiek, 4-en pedig 50-60 év közöttiek.

Az 1990-es Csongrád megyei országgyűlési választások tapasztalatai röviden a kö­vetkezőkben összegezhetők. A rendszerváltás átmeneti állapotára készült választási szisztéma minden részletében jól működött, mert egyrészt biztosította a rendszerváltás békés körülményeit, másrészt kormányképes többséghez juttatta a demokratikus kor­mányzásra a jelek szerint leginkább felkészült politikai erőket. A választójogi törvény jövőbeli módosítása során a következőket javasoltam 1990-ben: alapvetően megváltoz­tatni a jelöltállítás módját, megszüntetni a második fordulót és — legalábbis alaposan megfontolni — az egyéni képviseleti rendszer eltörlését. A Csongrád megyei tapaszta­latok az országosénál hangsúlyozottabban is ezen változtatások szükségességét indo­kolták.

Helyhatósági választások 1990-ben

Az 1990-es helyhatósági választások országos eredményéhez hasonló a Csongrád megyei is: ellenzéki, liberális győzelem a megyeszékhelyen, kormánypártiak, konzer­vatívak maradtak a kisvárosok és a függetlenek túlsúlya a községekben. Csongrád me­gyében azonban nemcsak székhelyén, Szegeden került az egyik ellenzéki párt, a Fidesz az élre, hanem a megye összes pártlistás szavazatait tekintve is első lett. Amíg az 1990. március 25-i parlamenti választásokon az MDF a 10 ezer lélekszámnál nagyobb

48

(a továbbiakban: pártlistás) városokban megszerezte a szavazatok 43,5 %-át, október 14-én meg kellett elégednie a szavazatok 18,4 %-ával, ami még a párt országos ered­ményénél is kevesebb (lásd 1. sz. táblázatot!). Százalékpont vesztesége több mint 25, amely minden valószínűség szerint az MDF legnagyobb arányú veresége a megyék vi­szonylatában. E mérték mögött ugyancsak párját ritkító szavazatszám-csökkenés húzó­dik meg: Csongrádban a magyar demokraták fél év alatt szavazótáboruknak csaknem 5/6-at (!) elvesztették.

1. sz . tá b lá za t

C SO N G R Á D m eg y e p á r tlis tá s sza va za ta in a k ö sszeve tése 1990. m árcius 25.

é s o k tóber 14-i e redm én yek a lap ján

P ártok m á rc iu s 25-i szavazatok* október 14-i szavazatok

szám a %-ban (országos) szám a %-ban (országos)

Fidesz 9349 6,5 (8.9) 12753 20,3 (18,66)

MDF 63124 43,5 (24,7) 11506 18,4 (19,76)

FKGP 16540 11,4 (11,8) 8850 14,1 (7,94)

SZDSZ 21104 14,6 (21,4) 7752 12,4 (21,51)

KDNP 6378 4,4 (6,5) 6304 10,1 (9,78)

MSZP 11053 7,6 (10,9) 5686 9,1 (9,60)

MSZMP 5912 4,0 (3,7) 1633 2,6 (4,18)

Más listák 11573 8,0 (12,1) 8183 13,1 (8,57)

Összesen 145033 100,0 (100,0) 64667 100,0 (100,00)

* A márciusi szavazatszámok is csak a 10 ezer lakosnál nagyobb települések adatait tartalmazzák.

A konzervatív-nemzeti értékeket hangoztató MDF-fel szemben látványos a Fidesz földcsuszamlásszerű előretörése. Amíg márciusban a pártlistás városokban mindössze 6,5 %-nyi szavazatot kapott és az egész megyében egyetlen parlamenti mandátumot sem szerzett, októberre — valamennyi párt közül egyedül — szavazói számát is képes volt mintegy harmadával növelni, s voksainak arányát több mint háromszorosára gya­rapította, mégpedig 20,3 %-ra, ami több mint másfél százalék-ponttal magasabb a párt országos eredményénél, s a pártlistás mandátumaival holtversenyben első lett az MDF- fel és a kisgazdákkal (15-15-15). Az igazi szenzáció a megyeszékhely, Szeged eredmé­nye, ahol márciusban az MDF abszolút győzelmet aratva, megszerezte a szavazatok több mint 50 %-át, míg a Fidesz 6 %-ot sem ért el, ugyanakkor a Fórum októberben közöslistás szövetségesével a Kereszténydemokrata Néppárttal együtt — amely a me­gyében és országosan is jelentősen növelte szavazatarányát — csak 34 és fél százalékot kapott, míg a fiatal demokraták liberális partnerükkel, az SZDSZ-szel együtt — annak ellenére, hogy az utóbbiak visszaestek — megkapták a pártlistás voksok több mint 36 %-át (lásd az 6. sz. táblázatot).

Az MDF-nek a megyében elszenvedett súlyos vereségét Népszabadság egyik szel­lemes szerkesztője azzal hozta összefüggésben, hogy az „öreg sasok (Király, Raffai, stb.) kiröpültek a fészekből és a fiatalok nem tudták melegen tartani” . A kérdés az,

49

hogy miért nem? A kormánypártok Európa-szerte megszokott — a népszerűtlen intéz­kedések miatti — elkopása nem elégséges magyarázat. Valójában olyasmi derült ki március óta, amely szükségszerűen idézte elő országos mértékben is a két erősebb kor­mánypárt visszaesését (az MDF 5, az FKGP mintegy 4 százalék-ponttal) és növelte meg a liberális ellenzék, elsősorban a Fidesz népszerűségét (az SZDSZ országos ará­nya változatlanul 21,5 %, a fiatal demokraták ugyanakkor megduplázták százalék-pont­jukat, (8,9-ről 18,7 százalékra).

A konzervatívok a parlamenti választásokat azért nyerték meg, mert — mint már jeleztem — hatalmi-politikai szempontból alkalmasabbnak látszottak a kormányzásra, mint a liberálisak. Az MDF jórészt szélsőségektől mentes, mérsékelt és kiegyensúlyo­zott tavaszi választási kampánya (a „nyugodt erő”), valamint a tömegeket leginkább mozgatni képes nemzeti jelszavaik arról tanúskodtak, hogy jó taktikai érzékkel rendel­keznek, ismerik a magyar átlagpolgár szélsőséget nem kedvelő mentalitását. Az MDF 1990 eleji kampányának jellege tehát hatalmi szempontból alkalmasnak mutatta a pártot demokratikus kormányzásra és jól leplezte szakpolitikai felkészületlenségét, ami vi­szont csak a kormányzás során derült ki. Az MDF-fel szemben a két liberális párt szél­sőséges, botránykavaró, helyenként hisztérikus antikommunista kampánya (egy nyugati megfigyelő szerint „totalitariánus liberálisok”) látványosan alkalmatlannak mutatta őket hatalmi-politikai szempontból a demokratikus kormányzásra. Az SZDSZ-nek és a Fidesznek a liberalizmus toleráns elveivel való de facto szembekerülése, valamint az európaiságnak a nemzeti jelszavaknál kevésbé érthető tartalma nem nyerte meg 1990 tavaszán a választópolgárok többségét, mert elleplezte a konzervatívoknál nagyobb szakpolitikai felkészültségüket, ami majd csak az ellenzéki padsorokban elhangzott sza­vaikból derült ki. Akkor viszont már késő volt. A kormányalakítás után a „nyugodt erő”, érezve szakmai alkalmatlanságát, elvesztette nyugalmát, fokról-fokra szélsősé­gessé vált, ugyanakkor a liberálisok, főként a fideszesek kidomborították nagyobb fel- készültségüket, leszoktak a szélsőséges megnyilvánulásaikról. Mindezt a választópol­gárok, főként a nagyvárosi nyugdíjasok, háziasszonyok a tévé képernyőjén figyelem­mel kísérhettek, az átlagpolgár pedig saját bőrén érezte, majd hozta a pártok tudomásá­ra jórészt azzal, hogy a helyhatósági választásokon nem ment el szavazni, vagy ha el­ment, inkább az ellenzéket preferálta.

Ha megvizsgáljuk a teljes Csongrád megyei 1990-es helyhatósági képviselői listát — pártokra, szervezetekre bontva — szembetűnő a függetlenek nagy száma, a megyei helységek összesen 646 képviselőinek közel fele (308) nem tartozott semmilyen párt­hoz, szervezethez. A függetlenek nemcsak általában pártokkal szemben, hanem több­nyire egy-egy párt vagy szövetség ellenében győztek. Nagyobb községekben általában a szabaddemokraták, kisebbekben a kisgazdák voltak a függetlenek fő riválisai. Általá­nos vélemények szerint a függetlenek legnagyobb része — mint volt MSZMP-tag — baloldali érzelmű, ezt azonban nem vehettük akkor biztosra, csak a gyakorlat igazol­hatta. Az viszont bizonyos, hogy többségükben a régi hatalmi elit — általában — felvi­lágosult, reformgondolkodású elemeiből álltak össze.

A parlamenti pártok — sorrendben az FKGP, az SZDSZ, az MDF, a KDNP, a Fidesz és az MSZP — helyhatósági mandátumainak száma 88 és 27 közötti. Nyolc kis párt és szervezet ért el legalább 2 mandátumot és ezzel egy-két községben (városban)

50

biztosított magának némi szerepet, közülük is a legtöbb képviselői helyet az Agrárszö­vetség (24,5), de csak kislistás helységekben.

Az 1990 végén megalakult megyei közgyűlésen azonban nem a pártok játszottak vezető szerepet, ugyanis a 171 küldött által választott 50 fős megyei önkormányzat 64 %-ban függetlenekből került ki. A testület 1990. december 21-én túlnyomó többséggel, 47 igen szavazattal a volt megyei tanácselnököt választotta meg négy évre a megyei közgyűlés elnökének (csupán a makóiak ellenezték). Annak a Lehmann Istvánnak sza­vaztak bizalmat, aki a Szocialista Párt parlamenti képviselőjelöltje volt Hódmezővásár­helyen és ugyanitt az MSZP polgármester-jelöltje a helyhatósági választásokon, s akit városa, mint egyetlen megválasztott szocialista képviselőjét nem delegálta a megyei testületbe (így az vele egészült ki 51 főre, majd később 52-re). Tehát az első próbán igaznak tűnt a már jelzett általános feltételezés, hogy a függetlenek (legalábbis a közsé­gekben) túlnyomórészt baloldali szimpatizánsok, itt azonban nemcsak politikai kérdés­ről van szó, hanem a szakszerűség feltétlen tiszteletéről is. (A Csongrád megyei balol­dali támogatottságú független polgármesterek tekintélyét csak fokozza, hogy 1991. ja­nuár 18-án az Önkormányzatok Országos Szövetsége kilenc fős elnökségének elnöke Ott József kisteleki polgármester lett). A következőkben lehet egy mondatban sum­mázni a Csongrád megyei 1990. évi választások folyamatát: Az MDF tavaszi sasfész­kében őszre a legnépszerűbb párt a Fidesz lett, s télre a régi reformszocialista tanács­elnököt választották a megye első számú vezetőjévé.

Országgyűlési választások 1994-ben

Az 1994-es parlamenti választások legalábbis némely vonatkozásban Csongrád megyében akár tipikusnak is tekinthetők. Ha a május 8-i megméretés legnagyobb meg­lepetése a Fidesz súlyos veresége, akkor ez megyénkben fokozottan igaz. A fiatal de­mokraták listás eredménye ugyan alig gyengébb az országosnál, a megye mégsem dele­gálhatott fideszes képviselőt az új országgyűlésbe, holott még a hozzájuk hasonlóan szereplő Kereszténydemokrata Néppártból is két jelölt lett honatya. A Fidesz veresége annál is látványosabb, mert — mint jeleztem — 1990 októberében ők nyerték meg a helyhatósági választásokat (az országos harmadik helyük mellett) abban a megyében, amelyben márciusban még a Magyar Demokrata Fórum szerepelt messze a legjobban. A megyeszékhelyen, Szeged városában különösen nagy volt a kontraszt: 1990 tavaszán abszolút többséget kapott az MDF, októberben viszont már a Fidesz lett az első és ők adták akkor a város polgármesterét.

Az 1994-es országgyűlési választásoknak további érdekessége, hogy az MDF Csongrádban az átlagosnál is súlyosabb vereséget szenvedett. Az MSZP ugyan me­gyénkben is első helyen végzett, de számottevően alatta maradt az országos eredmény­nek, ami ugyanakkor a megszerzett mandátumok számában nem éreztette hatását, mert a második fordulóban szocialisták igen jól szerepeltek. Az 1994-es parlamenti válasz­tás eredményeit tekintve Csongrád volt az egyik leginkább kiegyenlített megye.

1994. május 8-án Csongrád megyében a választópolgárok részvétele ugyanúgy 3 százalékponttal maradt el az országostól, mint 1990 tavaszán, most közel kétharmaduk

51

ment el szavazni (az érvénytelen voksok száma 2 %). Egyes körzetekben meghaladta a 75 százalékot, máshol alig több 50-nél. E tekintetben Csongrád a legalacsonyabb poli­tikai kultúrával rendelkező megyék közé volt sorolható (csak Hajdú-Bihar és Szabolcs- Szatmár múlta alul). A négy év előttihez képest csak az MSZP, az SZDSZ, a KDNP és kisebb mértékben a Fidesz könyvelhetett el jelentősebb szavazatnövekedést, az MDF, az FKGP és valamennyi parlamenten kívüli párt több-kevesebb veszteséget szenvedett. (2. sz. táblázat)

Az első helyre Csongrád megyében is, mint minden területi listán, az MSZP ke­rült. Közel 27 százalékos szavazataránya ugyan a legalacsonyabbak egyike a megyék között, 1990-hez képest azonban így is földcsuszamlásszerű a győzelme (akkor az utolsó volt a megyék sorában). Az 1990-es országgyűlési választásokhoz képest meg­négyszerezte (országosan megháromszorozta) és az önkormányzatihoz viszonyítva is háromszorosára növelte százalékpontjait. A szavazatarányok szóródása nagy, a váro­sokban általában jobban szerepelt, mint a falvakban, mégis az egyik legnagyobb sikerét Óföldeákon érte el (38,9 %), míg a legrosszabbak közé Üllés község MSZP-ered- ménye (14,6 %) sorolható. A párt sikere mindenekelőtt az országos trendnek köszön­hető, az attól való lemaradása a megye alapvetően konzervatív hagyományaival ma­gyarázható.

2. sz. tá b lá za t

C so n g rá d m egye p á r tl is tá s vá la sztá si ered m én yei 1 9 9 0 -1 9 9 4

(A m egyei jo g ú városokkal együ tt, száza lékban , zá ró je lb en a z o rszá g o s ada tokkal)

Pártnév 1990. m árciu s 25 . 1990. ok tóber 14. 1994. m ájus 8.

1. MSZP 7,32 (10,89) 9,07 (9,60) 26,88 (32,99)

2. SZDSZ 13,22 (21,39) 12,37 (21,51) 20,64 (19,74)

3. FKGP 13,51 (11,73) 14,12 (7,94) 11,38 (8,82)

4. MDF 38,49 (24,73) 18,36 (19,76) 10,64 (11,74)

5. KDNP 4,63 (6,46) 10,06 (9,78) 7,20 (7,03)

6. Fidesz 5,97 (8,95) 20,35 (18,66) 6,92 (7,02)

7. Munkáspárt 3,93 (3,68) n.a. (4,18) 3,47 (3,19)

8. Agrárszövetség 4,38 (3,13) n.a. (0,50) 2,87 (2,10)

9. Köztársaság Párt - - - - 2,64 (2,55)

10. MSZDP 3,01 (3,55) n.a. (0,74) 2,05 (0,95)

11. MIÉP - - - - 2,02 (1,59)

12. EKGP - - - - 1,58 (0,82)

13. LPSZ VP - (1,89) n.a. (0,97) 1,40 (0,62)

14. Konzervatív Párt - - - - 0,31 (0,04)

n.a. = nincs adat

52

Az SZDSZ a megyében némileg jobban szerepelt, mint országosan és lényegesen előretört a négy évvel azelőttihez képest. Mintegy felével növelte arányát és kéthar­madával voksainak számát. A városokban csak kevéssel ért el jobb arányt, mint a köz­ségekben, az arányokat tekintve még nagyobb szóródást mutat, mint az MSZP. Szélső értékei: 8,9-25,7 százalék.

Valamennyi párt közül a legsúlyosabb vereséget az MDF szenvedte el, nemcsak saját 1990-es szerepléséhez, de országos eredményéhez képest is gyengén szerepelt. A négy év előtti parlamenti választási eredményének alig több mint egynegyedét, az önkormányzatinak háromötödét érte el. A szélső értékek közötti szóródás igen nagy (4- 18 százalék). A KDNP az előző országgyűlési választásokhoz képest számottevően ja­vított helyzetén, a helyhatóságihoz viszonyítva azonban csökkent a százalékaránya, ami ugyanakkor nem jelentett szavazatvesztést, az önkormányzati voksolás alacsony rész­vételi mértéke miatt. A Fidesz ugyan egy százalékpontot szerzett a négy évvel azelőtti eredményéhez képest, de helyhatósági választáson elért arányának mindössze harmadát produkálta, ezzel a hatodik helyre került, és a parlamenti pártok között az egyedüli, amely nem jutott semmilyen mandátumhoz. A helyi közvélemény-kutatások a Fidesz esetében tévedtek a legtöbbet, kerek háromszor annyit jósoltak, mint amit ténylegesen kapott. A parlamenten kívüli pártok minden tekintetben gyengébb eredményt értek el, mint 1990-ben.

Minthogy a megyeszékhely, Szeged jellege határozottan eltér a terület többi tele­pülésétől, érdemes megvizsgálni a város listás eredményeit, amelyeket ez esetben a szavazatszámok terén is össze lehet vetni az önkormányzati választásokkal. (3. sz. táb­lázat) A megyeinél jobb eredményt ért el a városban az MSZP, az SZDSZ és az MDF (az utóbbi harmadik lett), a kis pártok közül Köztársaság Párt és az MSZDP, gyengéb­bet a KDNP, a Munkáspárt, az ASZ és lényegesen rosszabbat az FKGP, a Fidesz pe­dig hasonlót produkált. Tehát a három legerősebb párt inkább urbánus, a három gyen­gébb parlamenti párt rurális jellegű Csongrád megyében. Az 1990-es országgyűlési vá­lasztáshoz képest a megyei eredményekhez viszonyítva csak az MDF visszaesése na­gyobb mérvű: 52-ről 12 százalékra zuhant az aránya Szegeden. Az önkormányzati kép­viselőválasztáshoz viszonyítva a Fidesz kivételével mindegyik szavazatot nyert, legtöb­bet az MSZP, amely megtízszerezte támogatóinak számát. A Fidesz veresége ebben az összevetésben a leginkább kirívó, csaknem két és félezren pártoltak el tőle, aránya pe­dig egynegyedére esett vissza. A párt országosnál is rosszabb eredménye a város fide- szes polgármesterének kritikájaként is felfogható.

53

3. s z . tá b lá za t

S ze g e d vá ro s lis tá s v á la sz tá s i eredm ényei 1 9 9 0 -1 9 9 4

P ártnév 1990 . m árcius 25-i 1990. október 14-i 1994. m áju s 8-i

szavaza tok % szavazatok % szavazatok %

MSZP 6508 7,84 2589 7,97 26124 29,92

SZDSZ 11514 13,87 3253 10,01 20184 23,12

MDF 42884 51,65 7003* 21,54 10579 12,12

FKGP 3535 4,26 1564 4,81 5881 6,74

KDNP 3330 4,01 3900* 12,00 5528 6,33

Fidesz 4785 5,67 8487 26,11 6098 6,99

Köztársaság Párt - - - - 3126 3,58

Munkáspárt 2943 3,54 1287 3,96 2439 2,79

MSZDP 2412 2,90 n.a. n.a. 2212 2,53

MIÉP - - - - 1961 2,25

Vállalkozók Pártja - - n.a. n.a. 1207 1,38

Agrárszövetség 1192 1,44 - - 1105 1,27

EKGP - - - - 472 0,54

Konzervatív Párt - - - - 422 0,48

* Az MDF és a KDNP közös listán indult n.a. = nincs adat

4. s z . tá b lá za t

A z irá n yza to k szavaza tarán ya

(K erek ítve , a listás s za va za to k százalékában , 1 9 9 4 tavaszán)

baloldal liberális centrum jobboldal

Országosan 37 32 31

Csongrád megye 32 33 35

Szeged város 35 35 30

1. vk (Újszeged és környéke) 38 36 26

2. vk (déli városrész és környéke) 31 31 38

3. vk (északi városrész és környéke) 34 38 28

4. vk (Csongrád és környéke) 30 32 38

5. vk (Szentes és környéke) 30 39 31

6. vk (Hódmezővásárhely és vidéke) 31 34 35

7. vk (Makó és vidéke) 33 32 35

Ha a három politikai pólus (bal-, centrum, jobboldal) viszonylatait vizsgáljuk, enyhe konzervatív dominanciát mutatnak az adatok. Míg országosan a baloldal fölénye szignifikáns (37 %), Szeged városában ez már csak hajszálnyi, a megyében pedig a konzervatív-jobboldali pártok kaptak összesen mintegy 35 százalékot, a liberálisok 33-

54

at, és a baloldal 32-t. A baloldal csak az új szegedi választókerületben élvezett — mint­egy 38 százalékos — relatív többséget. A liberális középpártok (ide számítva a Köztár­saság Pártot is) két választókerületben dominánsak: Szeged északi városrészén és a szentesi kerületben. Az előbbiben kisebb (38 %), az utóbbiban nagyobb (39 %) fölény­nyel. A jobboldal négy választókerületben került többségbe: Makón kismértékben (35 %), Dél-Szegeden és Csongrádon (38 %) számottevő dominanciával, Hódmezővá­sárhelyen és környékén Rapcsák András jóvoltából az egyéni jelölteknél abszolút több­ségű (52 %), de pártlistán csak 35 százaléknyi. Amennyiben tehát érvényesült volna a „blokkfegyelem”, vagyis az első fordulón egy irányzathoz szavazók szolidaritása, ak­kor a második fordulóban a jobboldal győz és megszerzi a mandátumok abszolút több­ségét. Megyénkben tehát eredetileg a baloldalnak lényegesen rosszabbak voltak a kilá­tásai, mint országosan, ugyanis az utóbbinál a blokkosodás szerinti esély az egyéni je­löltek győzelmére 4:2:2 a baloldal javára, Csongrádban pedig 1:2:4 arányú a jobbol­dali fölény.

A két forduló közötti kampány és a polgári-jobboldali táborok szavazóinak „fe­gyelmezetlensége” azonban visszájára fordította a liberális és konzervatív elvárásokat. A nem teljesen szocialista győzelmű megyék között párját ritkítóan, minden csongrádi választókerületben az első forduló első helyezettje lett egyéni képviselő, vagyis öt szo­cialista, egy szabad demokrata és egy kereszténydemokrata támogatottságú jelölt. Ugyanis csak a baloldali egység funkcionált, a liberális alig, a jobboldali még kevésbé. A legtöbb helyen még az első fordulóban nem baloldali szavazók is voksoltak az MSZP jelöltjeire. Éppen csak ott nem működött nagyobbrészt a baloldali szolidaritás, ahol nem is volt rá szükség. Annus József így is közel tíz százalékponttal megelőzte szabad demokrata versenytársát, s ekkor is a legtöbb szocialista szavazatot kapta (44,2 %). Még Botka Lászlónak kellett nélkülözni a teljes baloldali szavazótábort, legalább 200, korábban munkáspárti vagy szociáldemokrata szavazó (csak egynyolca- duk) nem rá szavazott, vagy inkább: nem szavazott. Ennek ellenére két országgyűlési képviselővel szemben is győzött. A többi szocialista jelöltnél — a második helyezettek­nél is (!) — legalább 300 usque 1000 más táborbeli többletszavazat mutatható ki. Sőt, Hajdú János, akivel szemben a választókerületben nem állítottak sem munkáspárti, sem szociáldemokrata jelöltet, tehát az első fordulóban egyedüli baloldaliként állt ki, a má­sodik menetben 1368-cal több szavazattal tíz százalékpontra növelte előnyét SZDSZ-es riválisával szemben. A konzervatív Dél-Szegeden győztes Géczi József állítja: „A hí­vőktől is kaptam szavazatokat. Pap barátaim egy kis része ott tévedett, hogy belekeve­redett a politizálásba...” . (Délmagyarország, 1994. május 30.)

A liberális blokk szolidaritása alig-alig érvényesült. A kisebb középpártok szava­zói tömegesen távol maradtak, vagy az MSZP-re szavaztak. Legkevesebben — valószí­nűleg a kiélezett verseny miatt — a makói szabad demokraták fosztották meg támogatá­suktól (legalább 900-an), és legtöbben éppen Rózsa Editet (3300 szavazó), pedig ő is kevéssel maradt le az első fordulóban az első helyről. Még a győztes Gombos András (Szentes) is minimum 2800 liberális szavazattól esett el, szerencséjére választókerüle­tében majdnem annyi támogatója volt az első fordulóban a kisebb középpártoknak, mint neki — így jutott is, maradt is. Rá is a liberális pártok szimpatizánsainak csak ki­sebb része szavazott.

55

A konzervatívoknál még nagyobb volt a távolmaradás, minthogy Torgyán József és a kormány többéves szembenállására nem lehetett pár nap alatt fátylat borítani. A szavazók közül nagyon sokan egyszerűen figyelmen kívül hagyták a jobboldali szolida­ritás követelményét. A jelek szerint a kisgazdákra még inkább szavaztak a kormány- pártiak, mint fordítva. Legtöbben éppen Szeged déli részén az MDF jelöltjét fosztották meg támogatásuktól (legalább 6200-an). Csekély vigasz Balogh Lászlónak, hogy feltört a második helyre. Még a győztes Rapcsák Andrásnak is nélkülöznie kellett nem keve­sebb, mint 5500 rokonpárti szavazót (mintegy kétharmadukat). Ő lett egyébként a me­gye új képviselőinek abszolút győztese, 45,2 százalékkal, minthogy a vásárhelyiek sa­ját erős emberüket kívánták a parlamentbe juttatni. Az FKGP jelöltjei mindhárom vá­lasztókerületben a harmadik helyen maradtak.

Egyébként a második fordulóban Csongrád megye választópolgárainak éppen fele élt szavazati jogával, tehát 5 százalékkal maradtak el az országos részvételi arány és 15 százalékkal saját május 8-i teljesítményük mögött.

Az új Csongrád megyei képviselők a következő megoszlásban jutottak 1994-ben az országgyűlésbe. (Az MSZP két megyei listavezetőjét, Fritz Pétert és Nemcsók Já­nost leszámítva valamennyien indultak egyéni jelöltként is.)

5. s z ■ tá b lá za t

A m andátum ok m eg o szlá sa a p á r to k k ö zö tt (zárójelben a z 1990-es eredm ény)

Párt neve egyéni m and átu m m egyei listáról országoslistáról

összesen

Magyar Szocialista Párt 5 (-) 2 (-) - 0 ) 7(1)Szabad Demokraták Szövetsége 1 (-) 1 (1) - ( i ) 2(2)Független Kisgazdapárt - 0 ) 1 0 ) - ( - ) 1(2)Magyar Demokrata Fórum -(5 ) 1 (3) - ( - ) 1 (8)Kereszténydemokrata Néppárt 1 (-) - ( - ) i (-) 2 (-)Független képviselő - 0 ) - ( - ) - ( - ) - ( - )Összesen 7(7) 5(5) 1(2) 13 (14)

Egy területi listás mandátum a töredékszavazatok miatt felkerült az országos listá­ra. A megyei arányok — a KDNP kivételével — megegyeznek az országossal. A ke­reszténydemokraták egyéni sikerüket elsősorban Rapcsák Andrásnak köszönhetik, or­szágos mandátumukat (Kovács Kálmán) a párt országos elnökségi tagját megillető ked­vező (15.) listahelynek.

Az FKGP április végén megyei listasorrendet változtatott, így egyéniben is induló jelöltjük kapott egy mandátumot (Pancza István), 1990-ben még két képviselő helyet szereztek. Az MDF éppen csak elérte az egy megyei mandátumhoz (Poda Jenő) szük­séges listás szavazatot. Az MDF-nél csaknem kétszer annyi voksot szerzett SZDSZ is csak egy képviselői helyet kapott (Rózsa Edit). A szabaddemokraták lényegesen jobban szerepeltek, mint 1990-ben, mégis ugyanannyi mandátumhoz jutottak (országos listáról jött be akkor Rózsa Edit). A szocialisták a második fordulóban tettek szert abszolút többségre, és kétharmadannyi szavazattal csak eggyel kevesebb mandátumhoz jutottak,

56

mint 1990-ben az MDF. Az igazi mandátumvesztes az MDF, nyolc képviselőjéből egy maradt. Az MSZP egyről hétre, a KDNP nulláról kettőre növelte megyei választóinak országgyűlési képviseletét. A Fidesz ismét nem jutott mandátumhoz. Tehát Csongrád megye országos képviseletének feladatát 1994-ben az MDF-től az MSZP vette át.

A megújulás az országos arányokat is felülmúlja. A 15 fős régi képviselőcsoport­ból 12 elveszítette mandátumát, köztük egy országos pártelnök: Király Zoltán. A hely­csere a megyében 73 (országosan 65) százalékos. Az új képviselők közül csak két szo­cialista, egy szabaddemokrata és egy MDF-es rendelkezett törvényhozási gyakorlattal (Géczi József időközi lemondás miatt jutott be országos listáról). A többiek nagyobb része önkormányzati képviselő sem volt, de mint megbecsült szakemberek, mozgalmi tapasztalattal rendelkező pártaktivisták, jó eséllyel sajátíthatták el a törvényhozás tudo­mányát.

Önkormányzati választások 1994 decemberében

Az 1994-es önkormányzati választásokat szabályozó törvény — mint ismeretes — jelentős változásokat hozott: egyfordulós szavazást irt elő, eltörölte helyhatóságoknál a pártlistás szavazást és bevezette a közvetlen polgármester-választást a 10 ezernél több lakosú helységekben is, megszüntette az érvényességi és eredményességi küszöböt, va­lamint bevezette a megyei közgyűlések közvetlen választását, s más változtatásokat is eszközölt. A választásokban való részvétel aránya így már nem befolyásolta az ered­ményességet, tehát jogilag minden szavazás érvényes lett, csupán politikai megítélés alá esett az alacsony részvétel. Az 1994 decemberi helyhatósági választáson országo­san az állampolgárok 43 %-a vett részt, ami ugyan lényegesen alacsonyabb, mint a parlamenti választásokon való részvétel, mégis némileg jobb, mint 1990 őszén. A sza­vazásokon való megjelenés aránya ugyanakkor — mint jeleztem — egyik mércéje a po­litikai kultúra szintjének is. Csongrád megye e tekintetben nem áll valami jól, hiszen 38 %-os részvételével a megyék között az utolsó előtti helyre került (csak Hajdú-Bihar múlta alul, legjobban Vas megye állt 52 %-kal).

A megye önkormányzati politikai térképe radikálisan átrajzolódott, mert az 1994. májusi országgyűlési választási eredményekhez igazodott, sőt megerősítette azokat. Tehát egyértelművé vált, hogy a megye minden olyan városában, ahol pártjelölt lett a polgármester, a tisztségre szocialista önálló vagy koalíciós jelöltet választottak. A köz­ségeket is figyelembe véve — a helyi közigazgatás első emberei között MSZP súlya 8- szorosára nőtt 1990-hez képest. (8. sz. táblázat) Bár 1994 májusában Csongrád megyé­ben is a szocialisták győztek, akkori eredményükkel a megyék sorában az utolsók kö­zött találjuk, vagyis itt érte el az MSZP akkor legkisebb sikereinek egyikét. 1994 de­cemberében az immáron nagyobbik kormánypárt megyei közgyűlési választási eredmé­nyét tekintve a megyék sorában a középmezőnybe tört fel. Szeged város polgármesteri székének betöltésével szintén egyedülálló jelenséget produkált, hiszen a 23 megyei jo­gú város közül csak háromban lett szocialista polgármester, ezen belül MSZP-SZDSZ koalíciós jelölt pedig csak egy. Ugyanakkor Csongrád megye városaiban a pártok vagy koalíciók közül sehol sem került az első helyre az MSZP (Makón pl. egyetlen szava-

57

zattal maradtak le a szocialista képviselők az önálló szabad demokrata jelöltektől). Ha elvonatkoztatunk a független és a civil szervezetek jelöltjeire eső szavazatok számától, tehát csak a pártjelölteket vesszük figyelembe, az MSZP az országosnál is mintegy 1,5 % ponttal jobb eredményt ért el Csongrád megyében 1994 decemberében (33,71 %). 1994. májusi megyei győzelméhez képest pedig 7 %-ot gyarapodott az MSZP, ho­lott lényegesen kevesebben szavaztak rá decemberben, mint májusban.

6. sz . tá b lá za t

A z 1 994-es vá lasztásokon a p á r to k je lö l t je ir e lea d o tt sza va za to k összeh ason lító a d a ta i % -ban

a p a rla m en ti p á r to k vonatkozásában

Pártok Ország gyűlési Önkormányzatimegyei országos megyei országos*

MSZP 26,88 33,04 33,71 32,23

SZDSZ 20,64 19,77 15,56 18,39

FKGP 11,38 8,83 16,35 10,09

MDF 10,64 11,75 9,06 9,44

KDNP 7,25 7,04 10,55 10,00

Fidesz 6,92 7,04 9,14 9,48

* A számításokat itt Győri József végezte el.

A megyei közgyűlési választásokon a közepes nagyságrendű városokban (Csong­rád, Makó, Szentes) lett népszerűbb az MSZP, 8-9 százalékkal jobb eredményt ért el, mint a 10 ezer lélekszám alatti helységekben és a két megyei jogú városban.

7. sz . tá b lá za t

A z 1994-es ön korm án yza ti vá la sztá so k sza va za ta in a k eredm én ye p á rto k ra bon tva % -ban

PártokMegyei közgyűlés Megyei jogú

városok*Összesen

Csongrád megyében10 ezer lakos összesenalatt felett

MSZP 25,74 33,90 28,21 25,18 26,97

FKGP 21,28 16,72 19,90 3,27 13,08

SZDSZ 9,02 15,21 10,89 14,70 12,45

KDNP 9,23 9,88 9,42 7,04 8,44

Fidesz 6,74 3,23 5,68 9,66 7,31

MDF 5,68 5,34 5,58 9,66 7,25

Munkáspárt 4,09 3,65 3,96 3,54 3,79

Agrárszövetség 4,14 - 2,89 - 1,70

MIÉP - 1,62 0,49 - 0,29

Egyéb szervezetek 14,08 10,45 12,98 26,97 18,54

Összesen: 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00

* Független jelöltek nélkül

58

Szintén jelentős eredményt ért el és második lett a megyében 1994 decemberében a Független Kisgazdapárt. Szavazatarányát másfélszeresére növelte május óta s még ennél is jobban meghaladta a párt 10 %-os országos eredményét. 16,35 %-os megyei arányával — ami ugyan csupán fele az MSZP eredményének — a legkevesebb szava­zatveszteséget elszenvedett párt lett az FKGP a parlamenti választásokhoz képest. A megyei közgyűlésben is második lett a kisgazdapárt, lényegesen több szavazattal a köz­ségekben és a kisvárosokban, mint a 10 ezer lélekszámnál nagyobbakban. A megyei jogú városokban viszont szánalmasan gyengén szerepelt (3,27 %), Vásárhelyen nem is indult az FKGP. Legsúlyosabb veresége a kisgazdákat a polgármester-választásokon érte, az 1990-ben megválasztott négy önálló és három koalíciós polgármesterükből 1994 végére csak egy-egy maradt.

A Szabad Demokraták Szövetsége 1994 májusától decemberig a megye pártjai között a 2.-ról a 3. helyre csúszott. A parlamenti pártok között megyénkben a legsú­lyosabb veszteség érte, szavazóiknak többségét, szavazat-arányának egynegyedét el­vesztette. Főként a községekben érte vereség, itt meg még a kereszténydemokraták is megelőzték. Egyértelmű lett az SZDSZ urbánus jellege. Polgármesteri pozíciója vi­szont hajszálra megegyezik az 1990-essel. A kereszténydemokraták és a Fidesz jelen­tős mértékben gyarapították szavazatarányukat, májusi választóik jórészt decemberben is megjutalmazták őket. A Magyar Demokrata Fórum csak kisebb veszteségeket szen­vedett, ez azonban elég volt ahhoz, hogy az 1990 márciusi első, majd az 1994 májusi harmadik helyről — csekély különbséggel — a hatodikra essen. A civil szervezetek —• főként Vásárhelyen — jelentős mértékben előretörtek.

8. sz . tá b lá za t

P o lg á rm este r-vá la sztá s eredm én ye p á rto k ra osz tva

P ártok 1990-ben 1994-ben

Független 43 42

MSZP 1,20 9,50

SZDSZ 2,33 2,33

FKGP 5,03 1,33

KDNP 2,00 1,33

Fidesz 1,00 0,50

MDF 0,70 -

Agrárszövetség 2,54 -

MSZDP 1,20 -

Egyéb szervezet - 2,00

Összesen: 59 59

Végső összefoglalásként: az első három választás pártpolitikai lényegét tekintve az ügyintézőkkel szembeni elégedetlenségből fakadó büntetőszavazásként fogható fel.

59

Az 1994 decemberi önkormányzati választás azonban különbözött a korábbiaktól, ugyanis országosan kiegyenlített eredményt hozott. Csongrád megyében is hasonló a helyzet, a — már említett — polgármester-választásokat leszámítva, ahol más vidékek­hez képest némi szocialista fölény jelentkezett.

60

Kovács László Imre

AZ 1990. ÉS 1994. ÉVI PARLAMENTI VÁLASZTÁSOK NÉHÁNY SAJÁTOSSÁGA

I. A választási rendszer kialakulásának főbb állomásai

A magyarországi parlamentarizmus másfél évszázados története során, az 1848- tól máig harminchárom alkalommal megtartott választásokon a választási rendszerek számos változatát alkalmazták. E kérdés körül a XIX. század végétől évtizedeken át éles politikai küzdelmek zajlottak, melyek középpontjában elsősorban az aktív (és a passzív) választójog kérdése, annak kiterjesztése állt. E probléma részletes elemzése ehelyütt mellőzhető, csupán arra utalok, hogy igen ellentmondásos folyamatról van szó. Az 1848-as törvény a korabeli európai viszonyokat tekintve is progresszív módon szabályozta e kérdést. Ekkor a választójoggal bírók aránya a lakosságon belül hazánk­ban mintegy hét százalék, amely megfelel a vonatkozó brit állapotnak. A dualizmus idején azonban ez az arány nálunk némileg csökkent, s ez már ellentétes a nyugat­európai demokratikus trenddel. A két világháború között először 1920-ban tartottak parlamenti választást, amely általános, a nőkre is kiterjedő választójog alapján zajlott, de 1922-től 1938-ig újra szűkül a választók köre. A mai értelemben vett általános vá­lasztójog 1945-től van újra jelen, bár 1947-re politikai megfontolásokból újra korlátozó intézkedéseket vezetnek be. A demokratikus választások másik fontos eleme, a titkos­ság szintén nehezen alakul ki. Évtizedekig nyílt szavazások zajlanak, majd 1920-ban titkos a választás, de később e kérdésben is visszalépés történik, s a parlamenti man­dátumok mintegy 80 százalékát nyílt kerületekben választják 1939-ig, amikor min­denütt titkossá teszik a szavazást.

A mandátumok odaítélésének szabályait tekintve szintén nagy változatosságot talá­lunk. 1922-ig a választás egyéni kerületekben, abszolút többségi rendszerben zajlik. Ekkor jelenik meg a pártlistás (korabeli szóhasználattal lajstromos) metódus, de ekkor csak a fővárosra és környékére korlátozva, 1925-től további hét törvényhatósági jogú városra (Debrecen, Hódmezővásárhely, Győr, Kecskemét, Pécs, Szeged, és Miskolc) kiterjesztve. E megoldással az összesen 245-ből előbb 30, majd 46 mandátum sorsa dőlt el a listás rendszer szabályai szerint. Az 1938-ban elfogadott választójogi törvény jelentős változást hoz. Ekkor ugyanis a választók egy része kettős szavazati jogot kap. A kissé bonyolult szisztéma lényege, hogy ahol addig listás választás volt (Budapest és a fentebb leírt városok), ott megmarad a tisztán lajstromos megoldás, a többi területen (ahol addig egyéni kerületi rendszert alkalmaztak) bevezették a kombinált, kétszavaza- tos rendszert. így a 260-ra emelt parlamenti létszámból 135 mandátum egyéni, 125 pe­dig listás kerületekből származott. 1945-ben és 1947-ben tisztán listás szisztéma alap­ján zajlottak a választások, mégpedig területi és országos listák alkalmazásával. E kor­szak választójogi érdekessége, hogy a területi listás mandátumok számát, így parlament

61

létszámát előre nem szabták meg: a pártok 1945-ben 12 000, 1947-ben 14 000 érvé­nyes vokssal juthattak egy képviselői helyhez. Az 1949-től 1985-ig tartott, valódi poli­tikai alternatívákat nélkülöző szavazások során szintén váltogatták a listás megoldást, amelyben Népfront listájára, és az egyéni kerületi rendszert, amelyben Népfront jelölt­jeire lehetett voksolni. Választójogi (és politikai) szempontból az 1985-ös választás ér­demel figyelmet, ugyanis ekkor kötelezővé vált a kettős jelölés, amely némely kerület­ben szinte valódi választási küzdelmet hozott a jelölés illetve a választás során. Ezen a választáson jelenik meg újra az országos lista intézménye, melynek politikai funkciója elsősorban a politikai elit biztos mandátumhoz juttatása volt. (Megjegyzem, hogy so­kak szerint a mai megoldás sem nélkülözi ezt a szándékot.) Összefoglalóan megállapít­hatjuk, hogy a mai kombinált választási rendszer mindkét fő elemét, az egyéni kerületi és a listás szisztémát egyaránt alkalmazták a korábbi választások során, sőt, mint lát­tuk, a jelenlegitől némileg eltérő változatban a „vegyes” metódus is felbukkan a har­mincas évek végén.

A közvetlen előzményekre rátérve, közismert, hogy a szabad választások jogi ke­retét adó új választási rendszer alapelveit az 1989 nyarán tartott Nemzeti Kerekasztal tárgyalásai során dolgozták ki, majd a törvényt a „régi” országgyűlés, a sarkalatos törvények egyikeként, 1989 őszén fogadta el. Az MSZMP és az Ellenzéki Kerekasztal között folyó politikai egyezkedés során természetesen a felek azt a megoldást keresték, amelytől saját választási esélyeik növekedését várták. Ezért az álláspontok nem is a hatalom/ellenzék törésvonal mentén váltak el egymástól. A saját reményeik szerinti „nagyobb” pártok (MSZMP, MDF, SZDSZ) kezdetben inkább az egyéni kerületi rendszert preferálták, a „kisebbek” (Fidesz) és főleg a történelmi pártok (MSZDP, Kisgazdapárt) eleinte a tisztán listás változat mellett voltak. Az egyéni kerületi válasz­tás egyértelműen azoknak a pártoknak kedvez, amelyek jól kiépített, országos hálózat­tal rendelkeznek, a kerületekben mindenütt képesek olyan személyiségeket állítani, akik vonzóak lehetnek a választók számára, a kampányhoz megfelelő infrastruktúrával, aktivista-bázissal és anyagi eszközökkel bírnak. A listás szisztémában ehhez képest egyszerűbb és olcsóbb a kampány. Elég néhány pártvezető népszerűsítése, néhány jól megválasztott szlogen és plakát, valamint — a történelmi pártok erre számítottak — a múlt miatt vonzó, sokakban pozitív politikai emlékeket ébresztő pártnév. A mandátum­elosztás pedig arányos, tehát a kisebb pártok képviselete is biztosítottnak tűnik. A kompromisszum létrejöttét, a kombinált rendszer elfogadását több tényező is előmoz­dította:- a fentebb említett kezdeti ellenzéki megosztottság miatt az EKA pártjai „belső”

konszenzus kialakítására törekedtek, a „mindenki járjon jól” elv alapján,- a kialakuló többpártrendszerű struktúra megkívánta a listás szavazást, hiszen ez

fejezte ki közvetlenül az új politikai helyzet legfontosabb változását,- a választói elvárásokban elég világosan megfogalmazódott az egyéni képviselet

igénye,- a kompromisszumot jelentő „vegyes” rendszer alátámasztható volt a hagyományok­

kal, szakmai érvekkel, és a sokak által mintának tekintett német szisztéma szintén ilyen.

62

A pártok közötti vita az alapelvek elfogadása után a részleteken folyt, a rendszer belső arányain, látszólag „technikai”, de politikai tekintetben, az esélyek szempontjá­ból nagyon is fontos kérdéseken. Szabályozni kellet a választáson való indulás lehető­ségét. Az MSZMP és az EKA pártjai — a „harmadik oldal” minden tiltakozása elle­nére — megegyeztek abban, hogy a majdani küzdelemben csak pártok vehetnek részt. Az indulási kritériumokat az MSZMP nehezíteni, az ellenzék könnyíteni igyekezett. Például az egyéni kerületi ajánlások számát illetően az MSZMP 1000, az EKA 500 „kopogtatócédula” összegyűjtését javasolta, így alakult ki végül a 750-es limit. Ugyan­így a két álláspont (5 illetve 3 százalék) átlagában határozták meg a listás mandátu­mokra vonatkozó 4 százalékos bekerülési küszöböt. A magas parlamenti létszám is az egyéni és a listás mandátumok belső arányairól folytatott vita kompromisszumos ered­ményeként alakult ki. (Ehhez hozzájárult a törvényt elfogadó parlamenti vita is, mely­nek során az egyéni kerületek számát tovább növelték.) Sajátosan alakult ki az ered­ménytelen első forduló esetén alkalmazandó továbbjutási szabály. Ismeretes, hogy az egyéni kerületekben az első fordulóban 50 százaléknál magasabb részvételi arány szük­séges az érvényességhez. (Amennyiben ez nincs meg, a második fordulóban minden jelölt újra indulhat a választáson.) Érvényes első fordulóból viszont a szavazatok ab­szolút többségével lehet elvinni a mandátumot. E feltétel híján beszélünk eredményte­len választásról. Ekkor viszont a második fordulóban azok vehetnek részt, akik az el­sőben megszerezték a voksok legalább 15 százalékát, de ha nincs három ilyen jelölt, akkor az első három mindenképp. Ez a nemzetközi gyakorlatban szokatlan szabály az MSZMP követelésére került be a rendszerbe. Az 1989 nyarán tartott időközi választá­sokon ugyanis a második körben az MDF és az MSZMP jelöltjei álltak szemben egy­mással, és ellenzéki győzelmek születtek. Az MSZMP számára világossá vált, hogy győzelmi esélyeit rontja a kétszereplős választás, hiszen így az ellenzéki szavazótábo­rok egyesítésére van lehetőség. Ha azonban a második forduló legalább három jelölt versenyét hozza, elképzelhető a relatív többség, tehát a mandátum megszerzése. (Ez a feltevés az 1989 nyári erőviszonyok alapján indokoltnak látszott. Az időközi választá­sok és a közvéleménykutatások is azt mutatták, hogy az MSZMP ebben az esetben eséllyel veheti fel a versenyt az ellenzéki pártokkal. 1990 tavasza ekkor még igen messze volt...)

E mozzanatok is jól példázzák, hogy az 1989 őszén létrehozott választójogi tör­vény politikai kompromisszumok sorozatának eredménye. Benne világosan kirajzolód­nak a tárgyaló felek — a régi és az új politikai aktorok — érdekei. Ugyanakkor a vá­lasztási rendszer szakmai szempontból is védhető volt, mert:- a szisztéma a modem demokráciákban alkalmazott mindkét képviseleti elvet

(egyéni-területi és pártlistás-arányos) érvényesíti;- az érvényességi és eredményességi küszöb az új demokratikus struktúra legitimitá­

sát látszott szolgálni;- a 4 százalékos küszöb a kormányozhatóság szempontját vette figyelembe, elkerü­

lendő a törvényhozás túlzott szétaprózódását;- kompenzációs mechanizmusokat építettek be az arányos képviselet érdekében;- a kombinált rendszer a politológiai szakirodalomban folyó, a választási szisztémák

előnyeit és hátrányait taglaló vitákban sokak által támogatott megoldás.

63

II. A választások néhány tapasztalata

A továbbiakban az 1990-es és az 1994-es választások lefolyásának és eredményé­nek néhány olyan mozzanatát emelem ki, amelyek összefüggésbe hozhatók a fentebb említett szándékokkal és szempontokkal.

1. Az egyéni kerületekben való jelöltté válás sokat vitatott feltétele a 750 ajánló­szelvény összegyűjtése. Tudjuk, hogy az 1990-es választáson 58 párt próbálkozott je­löltállítással, de ez csak 29-nek sikerült legalább egy kerületben (1994-ben a vonatkozó adatok 41 illetve 35). Független jelölt 1990-ben 199, 1994-ben már csak 103 volt. A jelöltállítási kritérium tehát a pártok jelentős részét kizárta a versenyből és 1994-re a függetleneknek már az indulási esélyei is csökkentek — független mandátum pedig nem is született. Az egy választókerületben induló jelöltek viszonylag magas számát te­kintve viszont a limit nem látszik szigorúnak. 1990-ben összesen 1532, 1994-ben 1878 egyéni jelölt indulhatott a választáson, az átlagos kerületi jelöltszám tehát 8,7 illetve 10,7 volt. Ezek az adatok is mutatják, hogy az első, ún. foundig election után nem egyértelmű a pártrendszer sokak által prognosztizált gyors „letisztulása”, bár kétségte­len, hogy a képviselethez jutottak köre e szempontból nem változott. Az egyéni jelöltek versenyében részt vevő pártok számának alakulása is ellentmondásos, hiszen a „próbál­kozók” köre szűkült, de legalább egy kerületben utóbb több párt tudott jelöltet állítani, mint 1990-ben. Az indulást szabályozó 750-es limit mértéke szakmailag egyébként semmivel nem indokolható, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a 30 és az 50 ezres kerületekben is ugyanannyi ajánlás szükséges. Az is kimutatható, hogy a válasz­tási és az indulási esélyek között nincs összefüggés, sőt az ajánlást adó polgárok sem veszik túl komolyan e procedúrát: mindkét választás alkalmával számos olyan jelölt volt, aki végül kevesebb, mint 750 szavazatot kapott. (1990-ben 125, 1994-ben már 405 ilyen jelölt akadt; volt, aki 93 érvényes voksot szerzett.) Ugyanakkor az egyéni kerületek ajánlási rendszerére épül a pártok listaállítási lehetőségét szabályozó előírá­sok köre, amely — mint később látni fogjuk — már nagyobb jelentőségű.

2. A kellő választói aktivitást a törvényalkotók fontosnak tarthatták, hiszen — a választójogi gyakorlatban ritka módon — érvényességi határt építettek a rendszerbe. Ez egy kialakuló demokráciában elvileg elfogadható megoldás, bár 1994-re funkciót- lanná vált. 1990-ben még volt öt kerület, ahol a részvétel elmaradt az első fordulóban megkívánttól, de 1994-ben már mindenütt érvényes volt a választás. Ennél fontosabb az abszolút többségi eredményességi küszöb, mert emiatt szinte törvényszerű a máso­dik forduló, hiszen a szavazatok szóródása (sok jelölt, viszonylag kiegyensúlyozott erőviszonyok) igen nagy. 1990-ben mindössze 5 kerületben ért véget a választás az első körben, 1994-ben már csak kettőben. A magyar választók jelentős része azonban nem alkalmazkodik ehhez. A választói magatartásba még nem épült be, hogy a vég­eredmény szempontjából a második forduló sokkal fontosabb, az első csak erőfelmé­rés. Ennek ellenére mindkét választáson visszaesett a részvétel: 1990-ben 65-ről 45, 1994-ben 68-ról 55 százalékra.

Az eredeti törvényhozói szándék az érvényességi és az eredményességi küszöb együttes következményeként szenved csorbát vagy válik a szabály feleslegessé. A második forduló érvényességi limitje ugyanis csak 25 százalék. Ez sajátos ellentmon-

64

dás, hiszen az első körben — 60 ezres kerülettel számolva — 30 ezer választó akarata érvénytelen, a második fordulóban viszont 15 001-é érvényes. A jogalkotó viszont, ha az első fordulóba beépítette az érvényességi küszöböt, nem tehet mást, mint hogy a másodikban csökkenti. Ugyanis, amennyiben a kerület lakosságának választási aktivi­tása a második fordulóra nem növekszik, az abszolút többség fenntartása megfosztaná a szavazókat a képviselet lehetőségétől, ami a választásokon résztvevőket indokolatla­nul büntetné az otthonmaradók miatt. A polgárok egy része a limit leszállítását „visszaigazolja” és másodszor nem szavaz. Arra nézve nincs adatom, hogy ennek mi lehet a fő motívuma. Valószínű, sokan úgy vélik, hogy az egyszeri szavazással eleget tettek „állampolgári kötelezettségüknek” . Másrész, biztos számosán vannak, akiket az új szituáció, a csökkenő jelöltszám ejt zavarba. Az első forduló 8-10 indulójából a másodikba jellemzően hárman szerepeltek. Sok választó „saját” jelöltje kiesik a ver­senyből, vagyis a megismételt alkalommal eredeti véleményétől eltérő, ún. másodlagos preferenciát kellene kialakítani, amit vagy nem akar vagy nem tud megtenni, inkább távol marad a szavazástól.

Tény, hogy amennyiben a kisebb részvétel mellett zajló második forduló megvál­toztatja az első eredményét, ez nem szolgálja az elnyert mandátum legitimitásának erő­södését (s ne feledjük, ez volt a jogalkotói szándék!), ha viszont ugyanaz az eredmény, akkor felesleges az újabb szavazás. Az adatok szerint 1990-ben 42 kerületben történt meg, hogy a mandátumot végül nem az nyerte, aki az első fordulóból vezető helyen került tovább, 1994-ben 19-ben.

A második forduló fontos funkciója lehetne a pártok együttműködésének elősegí­tése. Ez viszont az eddigi két választáson nem volt jellemző. A visszalépések száma 1990-ről 1994-re még csökkent is (41-ről 13-ra), s utóbb a két majdani koalíciós part­ner között zajlott éles küzdelem. 1998-ra viszont az előjelek szerint e téren változás állhat be, ami a második forduló indokoltságát növelheti.

Érdekes, hogy a második forduló az eddigi két választáson ellentétesen hatott a győztes párt pozíciójára. 1990-ben az MDF 80 jelöltje végzett az élen az első forduló­ban, az SZDSZ-nek 63 első helyezése volt. A végeredmény a Fórum javára mozdult el, az MDF 115, az SZDSZ 37 egyéni kerületi mandátumot szerzett. 1994-ben viszont az MSZP valamelyest „rontott” : 160 jelöltje fordult az első helyen, végül 149 nyert, az SZDSZ 12-ről 16-ra, az MDF 1-ről 5-re „javított” a második fordulóban.

3. Közismert, hogy a különböző választási rendszerek eltérően hatnak az eredmé­nyek arányosságára. Az arányos képviselet azt jelenti, hogy a pártok a rájuk leadott szavazatok arányában részesülnek a mandátumokból. Elterjedt vélemény, hogy az egyéni kerületi metódus aránytalan, a pártlistás arányos eredményekhez vezet. Ez e kérdés túlzott leegyszerűsítése. A proporcionalitás és a választási rendszer bonyolult összefüggéseire ehelyütt nincs mód kitérni, de le kívánom szögezni, hogy egyik metó­dus sem vezet törvényszerűen aránytalan vagy arányos eredményhez. Az arányosság az adott választójogi keretek között a pártstruktúra, a választói magatartás, a pártok szavazóbázisának földrajzi megoszlása és még számos tényező függvényében alakul. Bizonyítja ezt, hogy az azonos metódust alkalmazó országok választási eredményei e tekintetben jelentősen eltérnek egymástól. Például a brit adatok igen nagy diszpropor-

65

cionalitást mutatnak, az USA-ban viszont jóval arányosabb a képviselet. (Lásd az 1. sz. táblázatot!)

A képviselet arányossága szempontjából az eddigi két hazai választás nem várt eredményeket hozott. A listás mechanizmustól, és különösen a töredékszavazatokat hasznosító országos listától azt várták, hogy kiegyenlíti az egyéni kerületi szisztémában könnyen előforduló aránytalanságokat. Ezzel szemben mindkét alkalommal nemzetközi összehasonlításban is igen aránytalan eredmény született. A választási eredmények ará­nyosságát többféle számítási módszerrel mutathatjuk ki. Ezek egyike az ún. Loose- more-Hanby index, amely azt fejezi ki, hogy a mandátumok hány százaléka került át egyes pártoktól másokhoz. Lássunk néhány adatot, amelyek segítségével megítélhetjük a hazai választási eredmények arányosságát!

1. sz . tá b lá za t

L o o se m o re -H a n b y indexek a z 1980-as évek v á la sztá sa i a la p já n 1

Sri Lanka(E) 36,7 Botswana (E) 17,2

Kanada (E) 24,9 Belgium (L) 7,7

Nagy Britannia (E) 23,4 USA (E) 6,7

Magyarország 1994 (K) 21,2 Izrael (L) 5,8

Magyarország 1990 (K) 21,0 Ausztria (L) 4,3

Új-Zéland (E) 19,0 Costa Rica (L) 1,2

Dél-Korea (L) 18,3 NSZK (K) 0,8

Spanyolország (L) 17,5 Grönland (L) 0,2(E) = egyéni kerületi (L) = listás (K) = kombinált (vegyes) választási rendszer

Miben nyilvánul meg a magyar választási eredmények jól láthatóan igen nagymér­tékű aránytalansága? Kissé szakszerűbben: milyen az aránytalanság belső struktúrája? Ennek bemutatására az arányossági együttható módszerét alkalmazom, amely megmu­tatja, hogy egy párt számára egy százalék szavazat hány százalék mandátumot eredmé­nyezett. Az együtthatót úgy kapjuk meg, ha az egyes pártok százalékos mandátumará­nyát elosztjuk szavazatarányukkal. Ha ez a hányados 1-nél nagyobb, az adott párt fe­lülreprezentált, ha egynél kisebb, alulreprezentált helyzetben van a parlamentben.

Az egyéni kerületi rendszert általában kétpártrendszerű országokban alkalmazzák, ahol az aránytalanság a két „nagy” párt (és néhány regionálisan szerveződő törpe-párt) felülreprezentáltságát jelenti. Jól megfigyelhető mindez Nagy-Britanniában (az adato­kat lásd a 2. sz. táblázatban). A választás itteni nagy vesztese, akit a rendszer legin­kább „büntet” , az ún. „harmadik” párt, a liberálisok. Nem véletlen, hogy a brit Libe­rális Párt hosszú ideje kemény, de mindeddig reménytelennek bizonyuló küzdelmet folytat a választási rendszer reformjáért. A magyar adatokkal való összevetés szem- 1

1 TAAGEPERA, REIN-SHUGART, MATTHEW S.: Seats and Votes. The Effects and Determinants of Electoral Systems. New Haven-London: Yale University Press. 1989. 106-107.

6 6

pontjából fontos, hogy a felülreprezentáltságra vonatkozó maximális adat a konzervatí­vok 1,44-szeres eredménye 1983-ban.

2. sz. tá b lá za t

A rá n yo ssá g i együ tth a tók N agy-B ritan n iában (1 9 7 4 -1 9 9 2 )2 3

Év K on zervatívok M unkáspárt L iberálisok Egyéb

1974 (febr.) 1,22 1,27 0,11 0,671974 (okt.) 1,21 1,27 0,11 0,631979 1,21 1,14 0,12 0,501983 1,44 1,16 0,13 0,691987 1,36 1,14 0,15 0,811992 1,20 1,18 0,16 1,00

3. sz . tá b lá za t

A rá n yo ssá g i együ tth a tók M a g ya ro rszá g o n (1990 és 1994)1

M D F SZ D SZ F K G P M SZ P F ID E SZ K D N P EG Y É B

1990 1,72 1,13 0,97 0,78 0,63 0,84 0,11

M SZP SZ D SZ M D F F K G P K D N P F ID E SZ EG Y É B

1994 1,64 0,90 0,83 0,76 0,81 0,73 0,04

A magyar adatok gyökeresen más képet mutatnak. Látható, hogy a győztes pártok felülreprezentáltsága mindkét esetben magasabb, mint a brit maximum. Ebbe a rend­szerben nincs két „nagy párt”, akik reprezentáltsága közel hasonlóan alakul, hiszen 1990-ben az MDF vonatkozó adata 1,72, az SZDSZ-é csak 1,13; még szembetűnőbb, hogy 1994-ben az MSZP-n kívül már mindenki alulreprezentált helyzetben van. Ugyanakkor nincs a választásoknak a brit liberálisokhoz hasonló nagy vesztese, a pártok alulreprezentáltság nagyjából hasonló mértékű. Ebből az következnék, hogy a győztes felülreprezentáltságának forrása nem csak más parlamenti pártok vesztesége, hanem a parlamenten kívüli szféra is. Az adatok azonban azt mutatják, hogy a bekerü­lési küszöb miatt kiszorult pártokra arányosan eső mandátumok nem a győztes pártnak jutnak. E problémára a jogi küszöb hatását bemutató résznél visszatérek.

2 Az alapadatok (százalék- és mandátumarányok) forrása: World Encyclopedia of Political Systems. Edited by George E. Delury. Harlow, Essex: Longman Group Ltd. 1983. Volume II.; The Economist World Atlas of Elections: Voting Patterns in 39 Democracies. Edited by Dick Leonard and Richard Natkiel. London: The Economist Publications LTO. 1986.; MTI Világpolitikai Dokumentáció 1992. Az arányossági együtthatók saját számítás eredményei.

3 Az 1990-es választásokra vonatkozó számításokat a Magyar Közlöny 1990. 44. számában közölt hivatalos eredmények alapján végeztem el. Az 1994-es alapadatokat (szavazatok és mandátumok száma) a Belügyminisztérium Választási és Informatikai Főosztálya bocsátotta rendelkezésemre. A 4. és 5. sz. táblá­zat számításai szintén az itt megadott adatbázis alapján készültek.

67

Mi okozza a nagymértékű aránytalanságot? Valószínűnek látszik, hogy az arány­talanság az egyéni kerületi szférában képződik, hiszen a győztes párt az egyéni mandá­tumokból a listás szavazatarányánál jóval nagyobb mértékben részesült: 1990-ben az MDF 115 mandátuma a 176 összes egyéni képviselői hely 65,3 százaléka, 1994-ben az MSZP részesedése 87,4 százalék. De jogos-e az egyéni kerületi mandátumarányokat a listás szavazatarányokkal összevetni? Nem lehetséges-e, hogy a győztes pártok egyéni jelöltjeinek támogatottsága jóval meghaladta a listás voksok arányát? A 4. sz. táblázat adatai azt mutatják, hogy nem ez a helyzet. Az — különösen az 1994-es elsöprő MSZP győzelem után — köztudott, hogy az egyéni kerületi választások során nagy szerepe van a pártpreferenciáknak, de a szavazatarányok ilyen mértékű hasonlósága mégis meglepő.

4. sz . tá b lá za t

Egyéni k e rü le ti é s lis tá s sza va za ta rá n yo k M a g ya ro rszá g o n (1990 és 1994)

1990 M DF S Z D S Z F K G P M SZP F ID E S Z K D N P EG Y É B

Egyéni 24,0 22,2 10,5 10,3 5,1 5,8 22,1

Listás 24,7 21,4 11,7 10,9 8,9 6,5 15,8

1994 M SZP S Z D S Z M D F FK G P K D N P FID ESZ EG Y É B

Egyéni 31,3 18,6 12,0 8,0 7,4 7,7 15,1

Listás 33,0 19,7 11,7 8,8 7,0 7,0 12,7

A 4. sz. táblázat az első fordulóban született egyéni kerületi szavazatarányokat, tehát a jelöltekre leadott elsődleges preferenciák alakulását mutatja be. Tudjuk azon­ban, hogy a mandátumok sorsa — néhány kivétellel — a második fordulóban dőlt el. Elképzelhető tehát, hogy a megismételt szavazás során a győzteseknek olyan mérték­ben nőtt a támogatottsága, amely „indokolná” a mandátumok több, mint 60 illetve 80 százalékának elnyerését? Nem, hiszen a második fordulóban 1990-ben az MDF jelölt­jei a voksok 41,2, 1994-ben az MSZP-é 45,2 százalékát kapták. Ez kétségtelenül ma­gasabb, mint az első fordulós támogatottság — a csökkenő jelöltszám miatt azonban ez természetes. Nagyon fontos azonban, hogy az egyéni kerületekben még a megnöveke­dett szavazatarányok alapján is rendkívül aránytalan képviselet alakult ki, amelyet a listás metódus csak mérsékelni tudott, de az összesített végeredmények diszproporcio- nalitása nagyon erős maradt.

Mi történik tehát az egyéni kerületekben? A relatíve győztes párt csekély előnyét sok mandátumra válthatja, s így magasan felülreprezentált helyzetbe kerül. Korábban utaltam arra, hogy az egyéni kerületi metódusban a nagy mértékű aránytalanság nem törvényszerű. E szisztéma csak lehetőséget nyújt az diszproporcionalitásra, de az a pártstruktúra, a választói magatartás és a rendszer együttes hatásaként jön létre. Ma­gyarországon elsősorban azért, mert a pártok társadalmi beágyazottsága nem szilárd, nagy a választói volatilitás, valamint a szavazóbázisok viszonylag egyenletesen oszla­nak meg a választókerületek döntő többségében. Másszóval, az egyéni kerületi rend­szerben mandátumok tömegévé transzformálódik, és összességében magas egypárti fe-

6 8

lülreprezentáltsághoz vezet az a tény, hogy a pártok nem rendelkeznek szilárd választói bázissal. Fontos kérdés, hogy várható-e a jövőben a szavazóbázisok tagoltabb el­rendeződése és stabilizálódása. Ennek áttekintése azonban már a hazai pártstruktúra és a politikai kultúra alakulásának folyamatát érintené, s így jóval meghaladja e rövid vá­lasztáspolitológiai előadás tematikai és terjedelmi kereteit.

4. Választási rendszerünkben különböző „szűrők” működnek, amelyeknek nem elhanyagolható hatásuk van az eredményekre. Ez a kérdés szintén az arányos képvise­lettel függ össze, de annak egy kevéssé vizsgált területét, a parlamentből kiszorult poli­tikai pártok szféráját érinti. A választási rendszerekben kétfajta szelekció érvényesül. Az egyik már az indulásnál kiszorítja a résztvevők egy csoportját, a másik a mandá­tumelosztás technikája révén nem juttat mandátumot a pártok egy részének. Az első mechanizmus a magyar választási rendszerben elég hatékonyan működik. Az egyéni jelöltek indulásának szabályainál már utaltam arra, hogy az ajánlócédulák rendszere a pártok listaállítási lehetőségét is eldönti. Folytatva az ottani adatsort, 1990-ben a leg­alább egy egyéni jelöltet indítani képes 29 párt közül 19 tudott legalább egy megyei listát állítani, és csak 12 volt az országos listás pártok száma. 1994-ben 35 pártból 19, illetve 15 volt sikeres. A választási rendszer logikájából az következik, hogy az orszá­gos listát állítani nem tudó pártok helyzete eleve kilátástalan, hacsak az egyéni kerüle­tekben nem szereznek 1-1 mandátumot. A képviseletre esélyes szereplők száma tehát már a választás előtt jelentősen csökken, s ez a meglehetősen bizonytalan és esetleges ajánlócédula-gyűjtési folyamat következménye. Azonban nem csak az indulás, hanem a szavazatszerzés esélye szempontjából is döntő ez a mozzanat, hiszen a polgár csak a saját megyéjében induló pártokra voksolhat. Ez azért fontos, mert 1990-ben az Agrár- szövetség került abba a helyzetbe, hogy — amennyiben az összes területi listán és nem csak a 20-ból 18-ban gyűjthet szavazatokat, és ott is megszerzi az átlagos támogatott­ságot - összes szavazatainak aránya meghaladta volna a 4 százalékot, így az országos listáról képviselőket juttathatott volna a Parlamentbe. 1994-ben ilyen helyzet már nem állt fenn, a limitet legjobban megközelítő Munkáspárt (3,19 %) minden megyében és Budapesten is tudott listát állítani, az őt követő Köztársaság Párt (2,55 %) és Agrár- szövetség (2,10 %) és MIÉP (1,59 %) a fenti korrekcióval sem került volna 5, de az 1990-ben érvényes 4 százalék fölé sem.

A szűrő másik típusa már a szavazás után szelektál. Ez a jogi vagy explicit kü­szöb, melynek 1994-re történő emelése köztudottan nem változtatott az eredményeken. Ugyanakkor — s erre keveset hivatkoznak — minden választási rendszerben működik egy implicit küszöb is. Ez az az előre nem meghatározható, de a választások után ki­számítható szavazatmennyiség, amely alatt nem jut mandátum egy pártnak sem. Sokan tévesen azt gondolják, hogy a 4 illetve 5 százalékos limit nélkül összességében sokkal arányosabb képviselet jött volna létre. Ez nem így van. A limit alatti pártok összesített szavazatarányának megfelelő mandátumtömeg (1990-ben 15,9; 1994-ben 12,7 száza­lék), mintegy 60 illetve 50 képviselői hely az explicit küszöb nélkül sem jutott volna e pártoknak. Ebből 1990-ben 26-ot, 1994-ben 20-at kaptak volna (lásd az 5. és 6. sz. táblázatot).

Végifuttathatjuk a mandátumelosztást az egész rendszeren úgy, hogy megtartjuk az érvényes előírások minden elemét — kivéve a jogi küszöböt. Változatlan marad te-

69

hát az egyéni kerületek eredménye, mert ez a küszöbtől teljesen függetlenül alakul ki. A listás mandátumoknál szintén ez a helyzet, mert sem 1990-ben, sem 1994-ben nincs olyan küszöb alatti párt, amelynek szavazatszáma elérné az adott megye 2/3-os határ­értékét. Tehát a 4, illetve az 5 százalékos limit a területi listás mandátumok elosztását sem érintette. Ebből következően e pártok csak az országos lista révén juthattak volna képviselethez. Töredékszavazataik száma pedig gyakorlatilag megegyezik a listás és el­ső érvényes fordulóban szerzett voksaik összegével — kivonva ebből az egyéniben győztes 1990-ben egy, 1994-ben két képviselőre jutó szavazatszámot. Mindezek alap­ján a limit nélküli lehetséges eredmények az alábbiak szerint alakultak volna.

5. s z ■ tá b lá za t

V á lasztási e redm én yek M a g ya ro rszá g o n a z e x p lic it küszöb nélkül (1990)

1990

MDF SZDSZ FKGP MSZP FIDESZ KDNP

M.OL 7 17 12 13 8 7

M.Ö 162 88 39 28 18 18

M % 41,97 22,81 10,10 7,25 4,66 4,66

MSZMP MSZDP ASZ VP HVK MNP Független

M.OL 6 5 6 3 5 1 0

M.Ö 6 5 7 3 5 1 6

M % 1,55 1,30 1,81 0,78 1,30 0,26 1,55

1994

MSZP SZDSZ MDF FKGP KDNP FIDESZ MP

M.OL 5 19 12 8 11 10 6

M.Ö 207 63 35 23 19 17 6

M % 53,62 16,32 9,07 5,96 4,92 4,40 1,55

KP ASZ M IÉP MSZDP EKGP LPSZ-VP NDSZ

M.OL 4 4 2 1 1 1 1

M.Ö 4 5 2 1 1 2 1

M % 1,04 1,30 0,52 0,26 0,26 0,52 0,26Megjegyzés: 1.) M .OL = a mandátumok száma az országos listáról, M.O = a mandátumok száma össze­sen. M % = az összes mandátumok százalékos aránya 2.) Kevéssé ismert pártnevek 1990-ben ASZ = Ag­rárszövetség, VP = Vállalkozók Pártja, HVK = Hazafias Választási Koalíció, MNP = Magyar Néppárt 1994-ben, MP = Munkáspárt, KP = Köztársaság Párt, EKGP = Egyesült Kisgazdapárt, LPSZ-VP = Li­berális Polgári Szövetség-Vállalkozók Pártja, NDSZ=Nemzeti Demokrata Szövetség.

Az adatok azt mutatják, hogy a bekerülési küszöb nélkül a diszproporcionalitás alig csökkent. Az aránytalanság valóságos mértéke — amennyiben a mandátumarányo­kat a listás szavazatarányokkal vetjük össze — 1990-ben a Loosemore-Hanby index

7 0

szerint 20,98 százalék, 1994-ben 21,15 százalék volt. A fenti, küszöb nélküli mandá­tumelosztás után ez 19,24 illetve 20,63 százalékra módosult. Ha a tényleges adatot 1- nek vesszük, akkor ez a limit nélkül 1990-ben 0,92-re, 1994-ben 0,97-re mérséklődött. Azt mondhatjuk tehát, hogy a sokat vitatott, s a köztudatban a legfőbb aránytalanító té­nyezőként elkönyvelt jogi küszöb az egész aránytalanság töredékéért felelős.

Korábban utaltam arra, hogy a győztes párt felülreprezentáltságának forrása — a közvélekedéssel szemben — nem a parlamenten kívüli szféra. Megfigyelhetjük, hogy a limit elhagyása a diszproporcionalitás legkiugróbb elemét, a győztes pártok erős felül- reprezentáltságát nem befolyásolta. Ha nincs explicit küszöb, 1990-ben az MDF a ténylegesnél mindössze három (165 helyett 162), 1994-ben az MSZP csak két mandá­tummal (209 helyett 207) kapott volna kevesebbet. Képviseletük tehát gyakorlatilag így is változatlan. Alaposabb vizsgálat révén kiderül, hogy a küszöb híján nem a győz­tesek, hanem a többiek kerültek volna kedvezőtlenebb helyzetbe. Ennek az az oka, hogy, mint fentebb említettem, a küszöb nélküli mandátumelosztás során a limit alatti pártok képviselői helyeinek forrása az országos lista, ahonnan a győztes párt — relatí­ve kevés töredékszavazata lévén — úgyis csak néhány mandátumot kap. (1990-ben az MDF-nek a 90 országos listás mandátumból tíz, 1994-ben az MSZP-nek a 85-ből hét jutott. Ez csökken a küszöb nélküli verzióban hétre illetve ötre.) A listás szavazatará­nyok és a listás mandátumarányok alapján kiszámított arányossági együtthatók jól mu­tatják a itt kialakult sajátos erőviszonyokat.

6. sz. táb láza t

A rán yosság i együ tth a tók M a g ya ro rszá g o n a lis tá s eredm én yek a lap ján (1990 és 1994)

MDF SZDSZ FK GP MSZP FIDESZ KDNP EGYÉB

1990 0,96 1,26 1,34 1,39 1,06 1,32 0

MSZP SZDSZ MDF FKGP KDNP FIDESZ EGYÉB1994 0,86 1,27 1,33 1,35 1,28 1,35 0

Ha csak a választási adatok listás szféráját vizsgáljuk, látható, hogy a 210 listás mandátum elosztása során a győztes pártok mindkét alkalommal alulreprezentált hely­zetbe kerülnek. Az előny itt nagyjából azonos mértékben a többi pártnak jut. A küszöb az azt el nem érő pártok mandátumszerzési lehetőségét ebben a szektorban zárja ki. Az általuk kapott listás voksokra — ez 1990-ben összesen 15,85, 1994-ben 12,66 százalék — arányosan eső mandátumok tehát nem a győztesnek, hanem a parlamentbe bejutott másik öt pártnak jutnak. Az egyéni kerületekben jelentős hátrányt szenvedő parlamenti pártok tehát a listás mandátumok elosztása során jutnak jelentős kompenzációhoz.

Mindez a magyar választási rendszer struktúráját ismerve logikailag is belátható. Az egyéni kerületekben a győztes párt javára kialakuló óriási előny (ne feledjük, az MDF 1990-ben 65, az MSZP 1994-ben 87 százaléknyi egyéni mandátumot szerzett!) az összeredményeket tekintve végül mérséklődik. Ez csak abban az esetben történhet meg, ha a listás rendszer is torzít, csak nem a győztes, hanem a többi párt javára. Ezt a — végeredményben az arányosságot szolgáló — aránytalanságot, vagyis a kompenzá-

71

ció lehetőségét az egyéni töredékszavazatok országos listán történő beszámítása bizto­sítja. Ennek révén azok a pártok, amelyek az egyéni kerületi választáson sok jelöltet tudtak indítani és ezek az első fordulóban — bár végül nem nyertek — jelentős támoga­tást kaptak, újabb mandátumszerzési forráshoz jutnak. Azt viszont már csak a fentebb vázlatosan bemutatott empirikus vizsgálat mutatja meg, hogy a kompenzáció mértékét, tehát a rendszer egészének arányosságát a jogi küszöb gyakorlatilag nem befolyásolja. Léte vagy hiánya azt dönti el, hogy mekkora a kompenzációt élvező pártok köre: alkal­mazásával az országos listás mandátumok döntő többsége kevesebb, elhagyásával több párt között oszlik meg, de a győztes párt pozíciója érintetlen marad.

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a limit nincs hatással a magyar vá­lasztási eredményekre. Ha nem a rendszer arányossága, hanem a parlamenti pártstruk­túra felől közelítjük e kérdést, meg kell állapítanunk, hogy a jogi küszöb a képviseletet nyert pártok számát jelentősen korlátozta. 1990-ben az országos listán szereplő pártok limit nélkül mind mandátumot szereztek volna, tehát 12 párt szerepelt volna a parla­mentben, 1994-ben pedig 14, mert az Magyarországi Zöld Párt, bár országos listán volt, csekély támogatottsága miatt még ebben az esetben sem érte volna el a már emlí­tett ún. implicit küszöböt, vagyis szavazatai alapján egy mandátum erejéig sem jutott volna képviselethez.

7 2

TARTALOM

Fá b iá n G y ö r g y : A választási rendszerek elm életi kérdései és főbb típ u sa i............... 5RUSZOLY JÓZSEF: Országgyűlési képviselő-választások Csongrád vármegyében

1848-ban ................................................................................................................... 21BENKŐ PÉTER: Többpárti választások Csongrád megyében 1990, 1994 ................... 45Ko v á c s Lá szló Im r e : A z 1990. és 1994. évi parlamenti választások néhány

sajátossága...................................................................................................................................... 61

73

F ele lő s k iad ó : B la z o v ic h L ász ló

A kézirat nyomdába érkezett: 1997. - Megjelent: 1997 Terjedelem: 4,5 AJ5 ív, Példányszám: 500

Nyomás és kötés készült az OFFICINA Nyomda Kft.-ben 6722 Szeged, Tisza Lajos krt. 85-87. 97-1369

Felelős vezető: dr. Kékes Tiborné