digitális tankönyvtár · web view(bár az angol típusú gyarmati közigazgatás és...

História 2001-03

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2001-03Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Johann Gottfried Herder ......................................................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 5

2. ....................................................................................................................................................... 121. Honfoglalás a Kárpát-medencében ...................................................................................... 122. Képek ................................................................................................................................... 15

3. ....................................................................................................................................................... 181. Etnikumból nemzet .............................................................................................................. 182. Képek ................................................................................................................................... 21

4. ....................................................................................................................................................... 241. A VILÁG SZÁZ ÉVVEL EZELŐTT ................................................................................... 242. Képek ................................................................................................................................... 28

5. ....................................................................................................................................................... 331. A Mogul Birodalom .............................................................................................................. 33

6. ....................................................................................................................................................... 341. Bárdossy László pályája ....................................................................................................... 342. Képek ................................................................................................................................... 35

7. ....................................................................................................................................................... 371. Curriculum vitae ................................................................................................................... 372. Képek ................................................................................................................................... 37

8. ....................................................................................................................................................... 391. A Varsói Szerzõdés és a lengyelek megsegítése� � ................................................................... 392. Képek ................................................................................................................................... 40

9. ....................................................................................................................................................... 421. A csepeli Manhattan-terv ...................................................................................................... 422. Képek ................................................................................................................................... 42

10. ..................................................................................................................................................... 441. A függõleges város: Manhattan ............................................................................................ 442. Képek ................................................................................................................................... 45

11. ...................................................................................................................................................... 461. A kínai Manhattan: Pudong .................................................................................................. 462. Képek ................................................................................................................................... 47

12. ..................................................................................................................................................... 491. A tálibok Afganisztánja ........................................................................................................ 492. Képek ................................................................................................................................... 49

13. ..................................................................................................................................................... 511. Az ékírástól az információ-robbanásig ................................................................................. 51

14. ..................................................................................................................................................... 531. Mussolini kiutasítása ............................................................................................................ 532. Képek ................................................................................................................................... 53

15. ..................................................................................................................................................... 551. Magyar elnök a Történész Világszövetségben ..................................................................... 552. Képek ................................................................................................................................... 57

16. ..................................................................................................................................................... 601. Pipatömésnyi magyar történelem ......................................................................................... 602. Képek ................................................................................................................................... 61


1. Johann Gottfried HerderBEREND T. Iván

Romantika, nacionalizmus, modernizáció

Közép- és Kelet-Európa a 19. században

Berend T. Iván, az Egyesült Államokban élő magyar történész, az Akadémia korábbi elnöke (1985–1990) Magyarországra látogatott: az MTA Társadalomkutató Központja és az Európa Intézet Budapest meghívására előadásokat tartott, konzultációkat folytatott. (Lásd beszámolónkat a Hírek rovatban.) Alább az MTA-n tartott előadásának (2001. márc. 26.) rövidített változatát közöljük.

A romantika eszmeáramlata rendkívüli szenvedéllyel öntötte el a 18. és 19. század fordulójának Nyugat-Európáját. Szülőhazája Anglia és Franciaország volt, ahol a romantika féktelen intellektuális lázadást jelentett a 18. század uralkodó eszméje, a ráció hideg rendje és fegyelme ellen. A felfokozott érzelem, az ösztönvilág, a tudatalatti felszabadítása, a korlátozatlan egyéni szabadság vágya ostromolta a földhözkötő régit, a megrögzött gondolkodást és szokásokat, a konvenciókat, a századforduló valóságát. A romantika jelentősége és hatása az angol ipari forradalomhoz és a nagy francia forradalomhoz mérhető.

Nemzetteremtő program

A romantika hullámai nem ismertek határokat: hamarosan elöntötték a német államokat és hömpölyögtek tovább délre és keletre, olyan országokba is, amelyek határain a reneszánsztól, a reformáción át a felvilágosodásig, addig fennakadtak a Nyugat eszmeáramlatai. Bizonyos értelemben a német államok váltak a romantika igazi hazájává, de egyben jelentős átformálóivá is. A felfokozott emóció ugyanis, a nyugati romantikával ellentétben, itt természetesen ötvözte az egyaránt nélkülözött egyéni, társadalmi és legfőképpen nemzeti szabadság vágyát. A romantika szabadságeszménye az egyénről a nemzet egészére, a romantikus géniuszkultusz a művészetekről a politika területére transzformálódott. A romantika egyéni világfájdalom-komplexusa Közép- és Kelet-Európában a nemzeti kataklizma érzetével társult, sikeres-csodálatos nemzeti múlt mítoszait szülte, és vágyódást egy sikeres nemzeti jövőbe. A romantika, mely az egyén szabadságának programjával lépett fel Nyugaton, szenvedélyes nemzetteremtő programmá vált Közép- és Kelet-Európában.

A nemzetépítés élharcosai: írók, művészek

A romantika új, nemzeti tartalma emelte igazán piedesztálra a romantikus vátesz-művészt, a próféta-költőt. Az angol romantikus Shelley kijelentette, hogy a „költészet hordozza az igazi tudást”, s a költő az „emberiség jogalkotója”. A német Novalis úgy vélte, hogy a művész „az emberiség felett áll, mivel misszió hordozója”. Közép- és Kelet-Európában a romantikus művész e misztifikációja tartósan gyökeret vert. Nemzeti paranoia következményével állunk itt szemben?

Eleinte a legkevésbé sem: térségünkben a romantika korában, de sokáig később is, a művészek és értelmiségiek valóságos társadalmi vákuumot töltöttek be. A középosztályok, a modern társadalmi elit gyengesége az írókat és művészeket tette a modern eszmeáramlatok hírnökévé, hordozójává, politikai letéteményesévé. Ebből kövesedett azután meg a közép- és kelet-európai írók és művészek vallásos küldetéstudata, nemegyszer önfeláldozó mártíromsága.

Mindez magatartásbeli normává is lett, hiszen a romantika volt talán az első olyan művészeti áramlat, amely egyben magatartásnormákat is teremtett. „Ágyban párnák közt halni meg” szégyenné, fiatalon, a szabadságért való küzdelemben elesni követendő példává vált. A lengyel Mickiewicz, a magyar Petőfi vagy a bolgár Botev büszkén osztozott e sorsban.

Közép- és Kelet-Európában a kultúra művelői és képviselői: írók, művészek, régészek, történészek, tanárok, helyi plébánosok váltak a nemzetépítés élharcosaivá. Míg Nyugaton az abszolút állam nemzetet összekovácsoló, homogenizáló szerepe érvényesült, mint Angliában és Franciaországban, addig az önálló államiságot nélkülöző közép- és kelet-európai népek a romantika művészi és eszmeáramlatával kívülről kapták a nemzeti eszmét. Csakhogy még nem létezett a nemzet! (Például Lengyelország nemesi elitje még etnikailag is a szláv jobbágyoktól eltérő, „szarmata” származásúnak tekintette magát. Az orosz elnyomó elleni harcban nem mozgósították a jobbágyparasztokat, sőt azokat a cár a maga oldalára tudta állítani a lengyel nemesség ellen.)


Nemzeti nyelv és kultúra

A nemzetet meg kellett teremteni! Ehhez viszont egyedül a nemzeti nyelv és a kultúra szolgálhatott kiindulási alapként. Ez volt hivatott arra, hogy összekovácsolja, közös tudattal ruházza fel a nemzetet. Csakis az ilyen közösségi tudattal rendelkező nép válhatott alkalmassá arra, hogy nemzetnek tartsa magát és akarja a nemzeti állam létrehozását, sőt harcoljon is érte. Ez volt az egyedül lehetséges út a Nyugat követésére.

A nyelvi nacionalizmus atyja, a német Herder gondolatai hatalmas lendületet adtak a térség nyelvújítási mozgalmainak. Ennek eredményeként születtek meg térségünk modern, „idegen” elemektől megtisztított, sztenderdizált nyelvei.

A nyelvújítás nemcsak a modern irodalmi nemzeti nyelvet hozta létre, hanem össze is kapcsolta a nyelvi mozgalmat, nemzeti tudatot teremtő történelmi mítoszok megalkotásával. Így született meg az „illír” gondolat, ami Vuk Karadziå révén egy egységes szerb-horvát nyelv megteremtésére vezetett. Így jött létre középkori legendák építményén a dákó-román elmélet; a hősi-harcos hun eredet mítosza Magyarországon; s František Palack¦ cseh történelme, amely a liberális Nyugat keleti hídfőállásaként mutatta be a cseh nemzetet.

Felvilágosult romantika

A nemzeti nyelvet és történelmi mítoszokat teremtő romantika azonban Közép- és Kelet-Európában, ellentétben a nyugati romantika felvilágosodásellenességével, mintegy magába fogta és magával sodorta a felvilágosodás eszméit is. Amint Herder nyelvi nacionalizmusa a nép rousseau-i felfogására épült s magától értetődően tekintette a nép részének a parasztságot, úgy hirdette a század első felének nemzeti romantikája a népuralom gondolatát, a respublika eszméjét. „Tegyük a népköltészetet uralkodóvá az irodalomban – írta Petőfi Arany Jánosnak címzett levelében 1847-ben. – Ha a nép uralkodóvá válik a költészetben, közel áll ahhoz, hogy hatalomra jusson a politikában is.” A cseh Palack¦ romantikus történelem-interpretációjában a huszita mozgalommal a csehek az elsők között szálltak harcba a hatalmasságok és a társadalmi hierarchiák ellen, az emberi egyenlőségért és gondolatszabadságért. A felvilágosodás népszuverenitás eszméje, a társadalmi szerződésbe foglalt társadalmi igazság és egyenlőség gondolata, az ész, a vallási előítéletektől megtisztított tudás és tudatos cselekvés, és az ennek révén elérhető társadalmi és történelmi haladás programja mintegy átszőtte a romantikus eszmeáramlatot. Térségünkben ezért felvilágosult romantikáról beszélhetünk.

A feudális „nemesi nemzettel” szemben a népköltészet stílusát, ritmusát, téma- és hangulatvilágát átvevő költészet előbb fogadta be a nemzettestbe, előbb emancipálta a jobbágyparasztságot, mint a politika. A költészet ugyanakkor ébresztőt fújt a nemzetnek. Ezt tette Vörösmarty romantikus nemzethalál víziójával, a fenyegető sírral, „melyben nemzet süllyed el”, és Mickiewicz víziójával a keresztre feszített Jézus Krisztus-Lengyelországról.

Nemzeti drámák, operák

A romantika költészete a „szabadság, szerelem” kettős gondolatában fogta egybe a nemzeti szabadság elementáris vágyát a legszentebb egyéni érzelmekkel. Nagy nemzeti eposzok, Vörösmarty Zalán futása, a szlovén Prešern hasonló témájú Krst pri Savici-je, az albán Frashëri Skander bég története, szenvedélyes, művészi múltteremtése a történelmi nemzettudat építőkövévé váltak.

Ugyancsak különleges jelentőségre emelkedett a nemzeti tragédiákat bemutató színház. A cseh Kajetan Tyl Jan Hus drámája, Katona József Bánk Bánja, a szerb Jakšiå hasonló témájú Jelizaveta, kneginja crnogorskaja, a romantikus kelet-európai nemzeti dráma klasszikus példáját követte: a jó és rossz harcában a nemzeti hősök képviselték az igazságot és morált, míg az idegenek a rossz megtestesítői, a nemzet elveszejtői voltak. Mickiewicz hatalmas, misztikus nemzeti drámái tömegeket mozgósítottak az orosz megszállók ellen. A színház, a Nyugattal ellentétben, Közép- és Kelet-Európában nem egyszerűen a városi szórakoztatást szolgálta, hanem szent nemzeti üggyé vált.

Hasonló szerepet játszott a zene, különösképpen a nemzeti opera is. A romantika programzenei koncepciója, aminek Liszt Ferenc egyik élharcosa és a szimfonikus költemény műfajának létrehozója volt, összeolvasztotta a zenét és az irodalmat, s a „nemzet méhében fogant” népzene motívumainak felhasználásával szólt a hazának a hazáról. A romantika „nemzetesítette” a zenét, s a cseh Smetana cseh táncai, a Hazám, a Moldva, a Cseh erdőkön és mezőkön szimfonikus költeményei ugyanúgy, mint Erkel Bánk Bánja vagy Hunyadi Lászlója, a nemzetépítő program integráns részei lettek.

A szimbolikus modernizáció gesztusai


A nemzeti operák bemutatására szolgáló és a nemzeti nyelv és eszme ápolásának templomává váló nemzeti színház gondolata Németországban született meg. A közadakozásból létrehozott nemzeti színház – vagy ahogyan cseh területen még találóbban hívták: hazafias színház – az egész térségben fontos politikai programmá vált. A magyar reformországgyűlés 1836-ban foglalta törvénybe a nemzeti színház létrehozását „a nemzet haladása, a nyelv és erkölcsök ápolása” céljával.

A nemzeti színházakat és operaházakat pompás épületekben helyezték el. Európai rangú középületek és fővárosok felépítése, ahogy Galbraith nevezte, a szimbolikus modernizáció jellegzetes megnyilvánulása az elmaradottabb világban, sőt a szimbolikus nemzetépítésaktusa is volt. A nemzeti hivatással alapított nemzeti könyvtárak és nemzeti múzeumok, s azok épületei ugyanezt demonstrálták. A romantika neo-stílusaiban épített monumentális középületek, a prágai neoreneszánsz nemzeti múzeum és nemzeti színház, a pesti és bukaresti neoklasszikus nemzeti múzeumok, a neoreneszánsz pesti operaház úgyszólván a nemzet szekularizált templomaivá váltak. A romantika és késő romantika középületei a valóságban igét hirdettek. A budapesti parlament neogótikus, monumentális épülete, a londoni után a második legnagyobb parlamenti épület Európában, a nemzeti öntudat kőbe faragott szimbóluma.

A romantika nemzetközi stílusirányzatát követő középületek közérthetően hirdették az Európához tartozás gondolatát. A nemzeti eszme azonban az építészet nemzeti stílusainak keresésében is kifejezésre jutott: Lechner Ödön budapesti és kecskeméti majolikadíszes épületei, a román és szerb, bizánci és orientális elemekkel kevert nemzeti eklektika a sajátost voltak hivatottak propagálni.

A gazdasági-társadalmi modernizáció sürgetői

A felvilágosult romantika nemzeti eszménye Közép- és Kelet-Európában nem merült ki a szimbolikus modernizáció gesztusaiban. Mivel a felvilágosodás progressziótudatának hordozója is volt, ezer szállal fonódott össze a valóságos modernizáció törekvésével. A 18. és 19. század fordulójától Közép- és Kelet-Európa romantikus művészei és politikai gondolkodói éberen figyelték a Nyugat eszméit és modellnek tekintett hatalmas társadalmi-gazdasági átalakulását, és megdöbbenve észlelték saját országuk növekvő lemaradását. Széchenyi István 1822-es angliai utazása során jegyezte be naplójába: „Viszonyaink és honunk érverése miatt mély fájdalmat és levertséget érzek... A mi országunk alszik.” Hitel című munkájában 1830-ban arról panaszkodik, hogy országunk századnyira van lemaradva más nemzetektől. Ugyanez mozgósítja a román politikai elitet is: „Franciaország az ideálunk”, jelentette ki Ion Brëtianu. Az ún. „varsói pozitivisták” csoportja az 1860-as, 1870-es évektől kinyilatkoztatta, hogy „Lengyelország kulturális és gazdasági ereje még elmaradott az önálló államiság követelményéhez”.

A romantika és a romantikus nemzeti eszme eljut a legprózaibb gazdaságfejlesztési témákhoz, a vasútépítés mellett a bányanyitáshoz, ipari vállalkozáshoz és progresszív munkáspolitikához is. Megszületik a nemzeti nagyiparos – a valóságban nem létező, de annál inkább vágyott – romantikus figurája. A korai lengyel romantikus író, Jozef Wybicki 1791-ben rajzolja meg az elszegényedett volt nemesember alakját, aki városba költözik és ipari üzemet nyit, „úrból polgár” lesz. Hasonló a késő romantikus Jókai Mór, aki 1870-ben publikálja a Fekete gyémántokat. A regény szeplőtlen hőse, az 1848-as forradalom volt harcosa, a nemes és nemesi tulajdonságokkal rendelkező hazafi, sportember és feltaláló, ha kell, igazságát párbajban is megvédő Berend Iván, bányát nyit, küzd a külföldi vállalkozók ellen, kenyeret ad az embereknek, sőt munkásaiból társtulajdonost akar teremteni. Jókai megálmodja a nem létező ideális, szociális gondolkodású nemzeti vállalkozó típusát.

A modernizáció igénye hajtja a romantikusokon nevelkedett, Shelleyt és Victor Hugót ideáljának tekintő Eötvös Józsefet egy európai szintű oktatási rendszer megteremtésére. A felvilágosult romantika magával hozta a hitet, hogy „kiművelt emberfőkkel” megváltoztatható a létező valóság. Ugyanez a hit jelenik meg a nyugati intézmények átvételi igényében is, amikor a román Alkotmányozó Nemzetgyűlés az 1831. évi belga alkotmány átültetése mellett dönt.

A romantikus, felvilágosult nacionalizmus tehát összekapcsolódott az elmaradottnak érzett, „századokkal a Nyugat után kullogó”, „alvó”, még „gyermekkorát” élő közép- és kelet-európai nemzetek modernizációjának gondolatával és igényével. A nemzet csak akkor lesz erős és modern, ha követi a Nyugatot, mind társadalmi-politikai rendszerét, mind gazdasági szerkezetét tekintve.

Szembefordulás a Nyugattal

A romantika álmodozásából és a felvilágosodás fejlődéshitéből keserű volt az ébredés. Például a fiatal Hohenzollern Károly herceg, aki elfogadta a meghívást a román trónra, négy évvel később, 1870-ben a


nagyhatalmakhoz fordul, hogy meggyőzze őket: a nyugati intézmények, melyeket az 1856. évi párizsi szerződéssel igyekeztek az országra erőltetni, nem alkalmasak a nem iparosodott, középosztályokat nélkülöző Romániában. A király még a törvényhozókat is felszólította, hogy „alkalmazkodjanak a civilizált országok normáihoz”, hogy a nagyhatalmak befogadják Romániát „az európai országok családjába”.

A közép- és kelet-európai történelmi közeg végül is kitermelte az erős hatalom iránti vágyat, és legitimálta az erőskezű uralkodó, a hadsereg és az állami bürokrácia hatalmát, hiszen a nemzetnek „megmentőre” volt szüksége. A félsikerek és félkudarcok világa volt ez. Épültek a vasutak, működtek a bankok és a modern hitelrendszer, de a társadalom élesen polarizált maradt. A térség országai nem tudtak megindulni a Nyugathoz való felzárkózás útján.

Így azután a század utolsó harmadától a romantika is irányt váltott: addig követni akarta a Nyugatot, most szembefordult vele. A modern kapitalizmus átvétele helyett annak tagadásához jut el. Ennek csírái Közép- és Kelet-Európában már igen korán megjelentek. Mickiewicz már párizsi emigrációja során tartott előadásaiban ostorozta a Nyugat „materializmusát,” a „pénz ördögi hatalmát”. A szlávok, tette hozzá, nem áldozzák fel a szellemet az ésszerű iparért. A kortárs romantikus-forradalmár lengyel történész, Joachim Lelewel is leszögezte: „gondolataim távol állnak Nyugat-Európától. Minden figyelmem Kelet felé, a szlávság felé fordul.” Lelewel is az elmaradott állapotokat dicsőítette, a Nyugaton már régen eltűnt, de a Kelet egyes országaiban még fennmaradt falusi közösséget, melyet az orosz narodnyikok a kapitalizmus elkerülési lehetőségének, egyenesen a jövőbe vezető útnak tekintettek. A szükségből erényt kovácsoltak: ha nem tudunk Nyugat lenni – ne is akarjunk. Ha már nem tudjuk leküzdeni, legyünk legalább büszkék gyengeségeinkre.

Constantin Stere, a román populizmus atyja, ugyanúgy, mint a bolgár populista Alexandar Sztambolijszki, az orosz szlavofilekhez hasonlóan elutasította az ország nyugati típusú átalakítását, az iparosítást, az „élősködő” kereskedelmet, s a hagyományos nemzeti értékek megőrzésének útját az ország paraszti-falusi, mezőgazdasági jellegének megőrzésében jelölte meg.

A századvégen megjelenő populista „újromantika” az európai kettős forradalom rációjával, a parlamenti demokrácia és ipari társadalom uralkodó rendjével így állította szembe a tradíciók, a paraszti-falusi lét, az emóció és ösztönvilág felsőbbrendűségét, az antikapitalizmus sokszínű irányzatát.

Testvériségből gyűlölködő nacionalizmus

Mindez szorosan összekapcsolódott a nemzeti eszme transzfigurációjával. A korai nacionalizmus a népeket nagy baráti családnak tekintette, a rab népek testvériségét hirdette, befogadó és univerzalista volt. Csakhogy a párhuzamos, s eredetükben is etno-kulturális alapozású nacionalizmusok, különösen a Balti- és az Adriai-tenger közötti „kevert népek övezetében”, elkerülhetetlenül konfliktusba kerültek egymással. A különböző népek ugyanazon területen kívánták nemzetállamukat berendezni, s fegyveresen fordultak egymás ellen. Az 1848-as forradalom jelentette a fordulatot: a frankfurti parlament, a német forradalom a lengyel szabadság ellen fordult. A magyar nemzeti küzdelem nem akarta elismerni a hasonló célokat követő horvát, román, szerb és szlovák nemzeti törekvések jogosságát. A nacionalizmus kirekesztő és expanzív lett, idegengyűlölettel társult.

A század utolsó harmadában, a Párizsi Kommün, az erősödő szocialista mozgalom, a II. Internacionálé nemzetközi szervezetének létrejötte (1890) azután a kormányok és uralkodó elitek számára különösen fontos fegyverré tette a nacionalizmust a „hazátlan, internacionalista szocializmus” ellen. Az uralkodók és kormányzatok, hatalmi céljaiknak, a reálpolitikának vetették alá a nemzeti eszmét. A „nemzeti misszió” most már a belső és külső ellenségek elleni küzdelmet állította középpontba. Magyarországon a nemzetiségek asszimilációjára törekedtek. Az önállóságot nyert Balkán-államok az 1870-es évektől a világháborúig sorozatos háborúkba bocsátkoztak egymás ellen a határok módosítása érdekében.

Politikai antiszemitizmus

A nacionalizmus elkezdett gyűlölködni. Ennek egyik központi elemeként a térség legnagyobb részében megjelent a politikai antiszemitizmus. Magyarországon a rövid életű Antiszemita Párt és a tiszaeszlári per (1882) jelezte a fordulatot. A román és lengyel nacionalizmusnak is központi motívumává válik az antiszemitizmus. Roman Dmowski Nemzeti Demokrata Mozgalma programként állította előtérbe a „lengyelség faji szennyeződéstől való megtisztítását”, és Lengyelország megszabadítását „belső ellenségétől”, a zsidóktól. A tömeges kivándoroltatás politikai célját az 1881 végi varsói véres pogromok már gyakorlatilag is a megvalósítás útjára terelték.


A romániai poporanismul populista mozgalmának antikapitalizmusa antiszemitizmussá torzult, s minden dühével a „parazita zsidóság” ellen fordult. Ezt testesítette meg az elementáris 1907. évi parasztfelkelés, az utolsó európai jacquerie, mely Románia 32 megyéjéből 27-re terjedt ki, s elsősorban a zsidó bérlők és boltosok tömeges legyilkolásával, házaik felégetésével söpört végig az országon.

*

A századfordulón a „világszabadság piros zászlaját” már senki sem lengette többé, a nemzeti trikolórok pedig a nemzeti egység mellett mások kirekesztésének szimbólumává is váltak.

A romantika és romantikus nacionalizmus útja tehát kétfelé vezetett. Egyrészt belefutott a modern és gazdaságilag-társadalmilag modernizált nemzetállamért való küzdelembe, másrészt – különösen ott, ahol a modernizációs álmodozás kudarcba fulladt, s a nemzetépítés súlyos akadályokba ütközött vagy veszedelembe sodródott – a századvég „új romantikája” új erővel fordult az irracionális, a gyűlölködő, kirekesztő és antimodernizációs nacionalizmus felé. Ez azonban már egy másik történet kezdete, mely majd térségünk 20. századi tragédiájába vezet át.

2. Képek


1. Honfoglalás a Kárpát-medencébenA HONFOGLALÁS ÉS AZ ÁLLAMALAPÍTÁS

GYÖRFFY György

Honfoglalás a Kárpát-medencében

A magyarok elődei, III.

2000. december 20-án halt meg Györffy György akadémikus, a neves magyar történész. A Históriának a kezdetektől hűséges írója, a szerkesztőnek jóbaráti pártfogója, tanácsadója. 2000/1. számunkban megkezdtük egy 1974-ben írott, majd 1986-ban újrakiadott kis példányszámú kötet előszavának közlését (A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Bp. 1986), melyben a szerző összegzi felfogását a magyar őstörténelemről, a honfoglalásról. Alább a befejező rész következik.

A besenyők a nagy folyók miatt csak szakaszosan nyomulhattak előre. Ez azt jelentette, hogy a Dnyeppertől keletre lakó magyarok mindenüket hátrahagyva menekültek nyugatra, viszont mennél közelebb lakott egy törzs a Kárpátokhoz, annál több lehetősége nyílt állatai behajtására. A rendezett elvonulást az hiúsította meg, hogy az Al-Dunán átkelt Simeon cár serege, és oldalba kapta a Havasalföldön át menekülőket.

A magyarok vesztesége

Mekkora volt a magyarság vesztesége?

A Fuldai Évkönyvek szerint a „harmadik” bolgár–magyar harc igen kemény és elkeseredett volt; végül is a „keresztények”, ti. a bolgárok győztek, s ha ők is 20 000 lovast vesztettek, mekkora lehetett a magyarok vesztesége? – írták. Csak 55 év múlva, hagyomány és szóbeszéd alapján festette Konstantín császár azt a zord képet, amely többeket arra indított, hogy a honfoglalókat asszonyok nélkül érkezett férfihadnak képzeljék: „És amikor a türkök hadjáratra mentek, a besenyők Simeonnal a türkök ellen jöttek, családjaikat ( familiász) teljesen megsemmisítették és földjük őrzésére hátrahagyott türköket gonoszul kiűzték onnét.” Nem tekintve azt, hogy a görög familia szón szolgacsaládot, ill. cselédet is értettek, a legrégibb magyar hagyomány kifejezetten szól az asszonynép beköltözéséről, és csak az állatok elvesztését panaszolja, amikor elmondja, hogy a magyarok előző lakhelyükön „nem maradhattak, mivel a sasok [régi magyar nyelven „besék”!] úgy zúdultak le rájuk a fákról, mint a legyek, s barmaikat és lovaikat felfalva elpusztították... Erdélyben... hét földvárat építettek feleségeik és vagyonuk őrzésére.” [...] Az új hazában pedig az egykori avar állatállománynak csak a maradékával kárpótolhatták magukat, amit a bolgárok, morvák és frankok a végeken lakók kezén hagytak. Ugyanakkor az emberveszteséget csökkentette, hogy magukkal hajtott méneseikből váltott lovakkal gyorsabban menekülhettek, mint a gázlókat nem ismerő besenyők, akiket feltehetően a zsákmány birtokbavétele és szétosztása is hátráltatott. Biztosra vehető, hogy a Don- és Donyec-vidéki törzsek komoly emberveszteséget is szenvedtek; egy-két nemzetség el is pusztulhatott, de végül mind a hét törzs elérte menekülése célját, a Kárpát-medencét.

A Kárpátok fedezékében

A menekülő törzsek a legrövidebb úton igyekeztek a Kárpátok fedezékébe jutni, s erre a Kijev felől jövő „fekete magyaroknak” (kabaroknak) és a velük tartó keleti szlávoknak a Vereckei- és Tatárhágó, a hét törzs népének pedig a Radnai- és Borgói-hágó, valamint a Békás-, Ojtozi és Bodza-szoros kínálkozott. A dél-erdélyi és al-dunai szorosokat nem vehették tömegesen igénybe, s ezt a bolgárok annál is inkább akadályozták, mert Erdély értékes sóbányáival uralmuk alatt volt.

A honfoglalás itt leírt második szakasza főként Erdélybe torkollott. A magyar őskrónika szerint a „besék” elől való menekülés és a hegyeken való átkelés után „elérkeztek Magyarország végeire, ti. Erdélybe... Itt hét földvárat építettek feleségeik és vagyonuk őrzésére, s egy ideig itt maradtak... Erdélyben tehát megpihentek és barmaikat erőhöz juttatták.”

A honfoglalás pillanatában Erdély és a Maros alsó völgye még Bolgárország végeinek számított, s így erre is vonatkoztatható a Fuldai Évkönyvek azon megjegyzése, hogy a honfoglalókon vett bolgár győzelem után a bolgárok és magyarok még „több ütközetet vívtak egymással”. De amint a besenyők nem tudtak ellenállni a menekülő úzoknak, s a magyarok a hazátlanná vált besenyőknek, úgy omlott össze minden bolgár ellenállás Erdélyben és a Maros síkságán. Ugyanakkor a bolgár–szláv alapnépesség a helynevek tanúsága szerint többfelé


helyben maradt, és bizonyára itt maradtak a sóaknákban dolgozó sóvágók is. [...]

A magyar őskrónikákban feljegyzett régi hagyomány szerint az Erdélybe menekült hét törzsfő a medence védettebb oldalán hét földvárat épített magának. Valószínű, hogy a római romok és bolgár sáncok felhasználásával létesített ideiglenes táboraikhoz egy-egy sóaknát is igyekeztek biztosítani maguknak. Az Árpád-korban is művelt Désakna, Székakna, Kolozsakna, Kisakna és Vízakna egy-egy vár tartozékaként működött, s ismerve a só életfontosságú szerepét, az aknák elosztását a törzsfők között az első, ideiglenes megszállás idejére kell visszavezetnünk.

Rituális királygyilkosság

A magyar őskrónika az Erdélybe menekülés, az állatállomány elvesztése és az ideiglenes várépítés mellett még egy hitelt érdemlő hagyományt őrzött meg: „Álmost Erdélyországban megölték, nem mehetett ugyanis be Pannóniába.”

Álmos Erdélyben történt feláldozását sokan kapcsolatba hozzák a kazár királyölés szokásával. A kazároknak két uralkodója volt: a szakrális főkirály és a tényleges uralkodó alkirály, s mindkettőt elérhette a rituális feláldozás sorsa. A főkirályt akkor ölték meg, ha előre meghatározott uralkodási évei leteltek, az alkirályt pedig akkor, ha csatát veszített, vagy uralkodása alatt katasztrófa következett be. Bár az aggastyán Álmos immár egyik tisztet sem töltötte be, mert helyébe a hadúri tisztségre fia, Árpád lépett, megölése nyilván a besenyőktől elszenvedett vereség következménye volt, amit esetleg rituális formák között hajtottak végre.

Új erőviszonyok a vezérek között

Az Erdélybe menekültek között kellett legyen a magyarok kendéje, névleges főkirálya, Kurszán. Az ő szerepét az Árpád-házi dinasztikus hagyomány igyekezett elhomályosítani. Ezért degradálódott Kündü (téves olvasással: Kond) a hét vezér egyikévé, sőt a fehérló-mondában úgy jelent meg „Kündü fia Kusid”, mint Árpád Szvatoplukhoz küldött követe.

A besenyőktől elszenvedett vereség a vezérek Etelközben kialakult erőviszonyában bizonyára olyan eltolódást eredményezett, amely belső ellentétekhez vezetett. Ezeken azonban Árpád biztosan úrrá tudott lenni, mert az általa vezetett hadsereg elkerülte a besenyő támadást, és a bolgárokon a Kárpát-medencében fölényes győzelmet aratott. Mindazonáltal a köznép állatállományának és a keleti szlávok adójának elvesztése véget vetett a kettős fejedelemség állandó bevételeinek, ami egyrészt a két fejedelmi udvar, másrészt a katonai kíséret ellátásában kellett hogy súlyos nehézséget okozzon. A 895 utáni évek bizonyára a vezérek között kitörő vitákkal és az ideiglenes berendezkedéssel teltek el, és ez lehet az oka, hogy 895 után négy évig semmilyen feljegyzésre méltó külföldi hadjáratra nem vállalkoztak, noha a Kárpát-medence nyugati felét birtokló frankok és morvák között újból kitörtek a harcok.

Szakaszos honfoglalás

895-ben a honfoglalás a Kárpát-medencének a Duna vonalától keletre eső fele elfoglalását eredményezte, s ez lehetővé tette, hogy a hét magyar és három kabar törzs népe előnyomuljon Erdélyből és a Felső-Tisza-vidékről a Tisza és a Zagyva vonaláig, gyepűelvének hagyva meg a Duna-Tisza közét és a Kárpátok erdős vonulatát.

A 895-i honfoglalás a Fuldai Évkönyvek szerint csak a bolgárokat sújtotta, s a Duna észak–déli vonalától nyugatra úgy folyt tovább az élet, mintha mi sem történt volna. [...]

A magyar fejedelmek, hátukban a besenyőkkel és oldalukban a bolgárokkal, óvakodtak ellenségeik számát szaporítani; nem támadták meg újból Pannóniát, de fenntartották a jó viszonyt Szvatopluk idősebbik fiával, II. Mojmirral is. [...]

A magyar fejedelmek tartózkodása a katonai beavatkozásoktól annál feltűnőbb jelenség, mert a nyugati szomszédok között kiújultak az ádáz harcok, s a belülről meghasonlott morva fejedelemség hódítmányai ezekben az években szakadtak el.

A cseh főemberek már 895 nyarán megjelentek Arnulf előtt, és hódoltak neki. 896 karácsonyán a morvák is követeket küldtek a császárhoz békekötés végett. [...] 898-ban, amikor kitört a testvérharc Szvatopluk két fia, II. Mojmir és II. Szvatopluk között, Arnulf az utóbbi támogatására két bajor sereget küldött Morvaországba, mely nagy dúlást vitt végbe. A következő év tavaszán a bajorok megismételték pusztító hadjáratukat a morva végek ellen, s Arnulf császár Morvaország meghasonlása láttán megengedhette magának, hogy közvetve beavatkozzon a császári koronáját érintő itáliai fejleményekbe. Maga nem indított hadat, de 899-ben a magyar fejedelmekkel


szövetségre lépve egy itáliai hadjáratra felbérelte a magyar sereget. [...]

Az első itáliai hadjárat

Arnulf a magyarok segítségével próbálta Berengár királyt, aki Nagy Károly dédunokája volt, kiütni a nyeregből. 899 tavaszán küldhette el követeit az öt éve békében élő magyar fejedelmekhez. Mint Theotmár érsek védekező iratából kiderül, Arnulf a magyarokkal kutyára, nomád módon is megkötötte a szerződést, és a hadjárat előtt ezüstpénzben és szövetekben rótta le ajándékait. A magyar fejedelmek a gyakorlatnak megfelelően valószínűleg Árpád egyik fiát állították a sereg élére. Az 5000 főre becsült sereg Pannónián, nyilván a Braszlavtól [Zalavár frank hűbéresétől] kapott vezetőkkel, szabadon kelt át, és valószínűleg azon a római úton ment Aquileia felé, melyet a 10–11. századi források „strata Ungarorum”-nak, a magyarok útjának neveztek. Ez az út nem érintette a pannóniai központokat, Sziszeket és Zalavárt, hanem a kettő között húzódva, Zágrábtól kiindulva a Száva déli oldalán haladt. A magyar sereg Aquileiánál kiérve Lombardiába, először a Pótól északra fekvő síkságon át Milánóig és Paviáig, Berengár fővárosáig nyomult elő, s mikor Berengár nagyobb számú, tarka nemzetiségű serege összeállt, visszavonultak a Brenta folyó keleti partjára. Az olaszok a visszavonulást menekülésnek vélték, és mit sem sejtve táboroztak a jobb parton, amikor szeptember 24-én a magyarok váratlanul visszafordulva táborukat több oldalról megtámadták, és tönkreverték Berengár seregét. Ezután akadály nélkül kalandozhatták be a Pótól délre levő síkságot is, sőt a piemonti Alpokig, Vercellibe is eljutottak. Az enyhe olasz tél és a gazdag zsákmányszerzés lehetősége a következő tavaszra is ott marasztalta őket. [...]

Pannónia megszállása

Amíg a magyar sereg Itáliában kalandozott, olyan események történtek a Duna völgyében, amelyek megváltoztatták az itteni helyzetet. A Morvaországgal határos ostmarki részen Isanrich gróf a császár ellen támadt. [...] Ez a 899 őszén lefolyt támadás azt eredményezte, hogy Alsó-Ausztria, s ami tőle keletre feküdt, Felső-Pannónia kisiklott a császár kezéből, és morvák keltek át a Dunán túlra. Ez azt is jelentette, hogy a Dunántúl politikailag meghasonlott, és az egész Pannónia védelmével megbízott Braszlav visszaszorult Alsó-Pannóniába. Braszlav most bizonyára szívesen vette volna, ha magyar szövetségesei nem Itáliában harcolnak, hanem a morvák ellen segítik meg.

Ilyen körülmények között, december 8-án következett be Arnulf császár halála, ami ebben a helyzetben gátszakadást idézett elő a birodalom határán. A kutyára esküdött szövetség a szerződő fél halálával megszűnt, viszont a magyaroknak adott időpontban szabad átjárásuk volt Pannónián. Árpádnak és Kurszánnak elég volt az itáliai sereg hazatérését bevárni és a „hazavonulást” a támadó morvákkal szemben további csapatokkal fedezni. 900 nyarán a Braszlav területén áthaladók megálltak, és helyi ellenállásoktól eltekintve, harc nélkül kezükbe jutott Alsó-Pannónia. Jellemző, hogy míg a Fuldai Évkönyvek a frankok minden kisebb háborújáról, belső konfliktusáról részletesen beszámolnak, addig a pannóniai frank–magyar háborúról vagy Braszlav dux ellenállásáról semmit sem olvasunk. Csak mellékesen vetik oda a magyarok 900-i, bajorországi kalandozásának leírása után, hogy a magyarok „visszatértek oda, ahonnan jöttek, sajátjukba, Pannóniába”, a bajorok pedig „az ország védelmére ugyanazon idő tájt az Enns folyó partján levő igen erős várat a legnagyobb sietséggel fallal vették körül”. Liudprand is csak úgy emlékezik vissza, hogy az Arnulf halálát követő évben (900) a magyarok „okkupálták a bajor végeket”, ami a Regino említette „karantán végek”, ill. Pannónia megszállását jelenti. [...]

Ha van hagyománybeli alapja a magyar krónikákban írt pannóniai magyar–morva harcoknak, akkor ez annak emlékét őrzi, hogy az Itáliából megtérő és a Pannóniába dél és kelet felől benyomuló magyar seregek beleütköztek Mojmir vitézeibe, akik a frank–magyar szerződéskötéssel a magyarok ellenségeivé váltak, és Arnulf halála hírére maguk akarták Pannóniát birtokba venni. A magyar krónika szerint a magyarok Bánhida mellett verték tönkre a morvákat.

Pannónia megszállását megkönnyítette, hogy a többszörös morva pusztítás a frank–bajor birtokos réteget kíséretével és kisszámú telepeseivel felőrölte és menekülésre kényszerítette. Egyes földvárak, pl. Zalavár bevétele pedig nem okozhatott gondot a magyaroknak, akik az előző évben a lombardiai Modenát, kőfalai dacára, bevették, és Velence elfoglalását is megkísérelték.

Pannónia megfogyatkozott szlovén szolganépe nem menekült el az országból, de településeiben gyökeres változás következett be. A Balaton-vidék, a Nyugat-Dunántúl és a Dráva-vidék szláv pataknevei javarészt tovább éltek, de a helységnevek mind megszűntek, és a 9. századi temetők lezárultak. Valószínű viszont, hogy túl a Dráván a magyarul tótnak nevezett szlavónok nemzetiségi szervezete is érintetlen maradt.

A pannóniai magyar–morva harcok eredményezhették, hogy 900-ban a magyar seregek a Duna felett előnyomulva meghódították Moravia Nyitra-vidéki hódítmányait. Az, hogy a Kisalföld a Kis-Kárpátokig, Nagy-


Moravia határáig legkésőbb 900 folyamán magyar uralom alá került, abból világlik ki, hogy ez év őszén a Duna északi partjáról indult ki egy magyar sereg Bajorország ellen.

900 nyarára a Kárpát-medence teljes egészében a magyarok kezére került; a végleges megtelepedéshez hátra volt még a szélterületek biztosítása és a jogi elismertetés.

Magyar támadás a bajor végek ellen

Árpád és Kurszán 900 nyarán elküldte követeit az új frank uralkodóhoz, Gyermek Lajoshoz békeajánlattal. A magyar vezérek nyilvánvalóan Pannónia és a morva végek elfoglalásának elismerését kívánták. Minthogy a frank udvar nem volt hajlandó Nagy Károly hódítmányáról lemondani az „új avarok” javára, és a követeket, kémeknek bélyegezve, visszautasította, ősz folyamán a Kisalföldről két magyar sereg nyomult Bajorország ellen; a nagyobbik a Duna bal partján, a kisebbik a jobb parton. A déli sereg feldúlta az Ennsen túl fekvő „Óperenciát”, és nagy zsákmánnyal tért haza, az északi csapat viszont november 20-án Luitpold őrgróf és Richar passaui püspök seregétől vereséget szenvedett. Ekkor kezdték el sietve a bajorok Ennsburg kővárának kiépítését.

Morvaország megdöntése

A bajor és morva végek elvesztése és egy új „Avarország” létrejötte összehozta a halálos ellenségeket. 901 januárjában morva követek békét kérve jelentek meg Regensburgban. A bajor és morva főemberek itt és Morvaországban esküvel erősítették meg a békét és szövetséget. A magyarellenes, revánsra készülő szövetség nem maradt tétlen. A 901–902. évekből ismeretes egy-egy olyan évkönyvbejegyzés, mely magyar vereségről tudat a frank–morva–magyar határvidéken. Ez 902 őszén a magyar fejedelmeket döntő hadjáratra indította. Mint a Sváb Évkönyvek 902. évi bejegyzése – „Háború a magyarokkal Moráviában s az ország legyőzetett” – elárulja, a magyarok a morva fejedelemséget saját hazájukban megdöntötték. Regino 906-ban már mint a múltban történt eseményről számol be arról, hogy Szvatopluk halála (894) után „országát fiai csak rövid ideig és nem szerencsésen tartották hatalmukban, mivel a magyarok mindent földig leromboltak”.

A bajor hadak által szinte évenként elpusztított és a belsőleg meghasonlott Morvaország megdöntéséhez nem sok hiányzott. Bár e pusztításokban a morva nép is szenvedett, a nép nem pusztult el, csak a morvák és a szomszéd népek felett uralkodó morva fejedelemség és katonai kísérete. Amikor Konstantín császár 50 év múlva azt írja, hogy a magyarok által elfoglalt Morvaország népének maradékai „szétszéledve a szomszédos népekhez, bolgárokhoz, türkökhöz [magyarokhoz], horvátokhoz és a többi néphez menekültek”, valójában nem a morva nép, hanem a morva fejedelmi kíséret és udvari nép szétszéledéséről van szó, amely ezentúl más fejedelmi udvarokban talált életlehetőséget.

II. Mojmir (Moimar) fejedelem további sorsa ismeretlen, de felmerült a gondolat, hogy Anonymus Ménmarót történetébe beleszőtt valamit a Mojmiréból. A Gesta szerint Ménmarót vesztes csata után megadta magát, s országát leányával együtt Árpád fiának, Zoltának engedte át. Ha „Marót” országa másutt is volt, mint Anonymus helynevekből kikövetkeztette, Zolta pedig utódai korából ítélve még csak ekkortájt születhetett és alig jöhet számításba, gondolhatunk Leventére, mint Morvaország új urára, mert az egyik fő morva vár, Breclav-Lundenburg a Morva és Thaia összefolyásánál 1056-ban Laventenburch néven tűnik fel, s ezt Levente nevével is magyarázzák.

902-ben Morvaország a magyar fejedelemség számára olyanféle „végvidék” lett, mint volt Pannónia a frankok és a Nyitra-vidék a morvák számára. E végvidéken a helyi szláv lakosság nagyjából változatlanul élte életét. A morva központokban dolgozó köznép a régészet tanúsága szerint helyben tovább élt mindaddig, amíg a század második felében a Morva völgye veszélyeztetett határsáv lett a német birodalom és Magyarország között.

*

Ezzel gyakorlatilag megteremtődött az a földrajzi keret, amelyben a magyarok megtelepedhettek. Az ezt követő külföldi hadjáratok már nem a honfoglalás, hanem a megtelepedett nép harcos rétegének kalandozásai közé sorolandók. [...]

2. Képek


1. Etnikumból nemzetKÖZÖS DOLGAINK

NIEDERHAUSER Emil

Etnikumból nemzet

A nemzeti ébredés kora Kelet-Európában

A História Könytár sorozat millenniumi kötetei egyikeként jelent meg Niederhauser Emil: Kelet-Európa története c. monográfiája. A nagy ívű munka a szerző életművének megkoronázása is: másfélezer esztendő történetét tekinti át egyedülálló, a szerzőre jellemző világos stílussal, fanyar, esszéisztikus írásmóddal. Alábbiakban a nemzetté válást tárgyaló fejezetből közöljük a „nemzetek szállásterülete” és az államok határainak eltérését bemutató részt.

Nemzeti megújulásnak – inkább utólag – nevezzük azt a fejlődési sort, amely a modern nemzethez elvezetett. A maga korában ébredésnek vagy újjászületésnek hívták, abból a fikcióból kiindulva, hogy a nemzet öröktől fogva (Kelet-Európában ez nyilván a korai középkort jelenti) létezik, csak most éppen alszik. Fel kell tehát ébreszteni, mielőtt végleg elalszik, vagyis eltűnik. Különösen azoknak az etnikumoknak az esetében, amelyeknek vagy egyáltalában nem volt államiságuk, vagy még a középkor folyamán megszűnt. De a többiek vonatkozásában is végbement ez a fejlődés.

A nemzeti megújulás az etnikumból nemzetté alakulásnak a formája. Az a forma, amely egyúttal a modern polgári rendszer létrejöttét is eredményezi. A modern kapitalista rendszerről van szó, amely a 19. század első felében elérte Kelet-Európát is, és egyfajta erjedést hozott létre. A nemzeti megújulás, ha úgy tetszik, sajátos kelet-európai formája a modern nemzet létrejöttének.

Határoktól megosztva

Kezdjük a bizonyos értelemben leginkább problematikus etnikummal, a lengyellel. Olyan etnikum, amelynek hosszú állami múltja van, feudális elitje. A nemesség részaránya az egész etnikumon belül mintegy 10%-ot tett ki. A 18. század fejlődési trendjei ellenére a polgárság még gyenge, sőt jórészt idegen. A legfontosabb mozzanat az, hogy a lengyel etnikum három nagyhatalom közt volt felosztva. A Lengyel Királyság területén élt a legtöbb lengyel, és 1830-ig ennek a királyságnak viszonylag széles körű autonómiája volt. A Poroszországhoz került lengyel területek viszonylag fejlettebbek voltak a másik két „zabór”-nál, ahogy lengyelül ezeket a részeket nevezik. Csakhogy itt a lengyelek kisebbségben voltak a németekkel szemben, idővel már saját területükön is. Nemzeti szempontból a legkedvezőbb helyzetben a galíciai lengyelek voltak, rendi autonómiájukkal, rendi szejmjükkel. Csakhogy ez volt a legszegényebb lengyel terület, zömmel szegényparaszti lakossággal.

Sok szempontból hasonló a csehetnikum, más szempontokból meg éppen egészen eltérő. Igaz, hogy a csehek három kis tartomány közt oszlottak meg, tudniillik Csehország, Morvaország és Szilézia (az 1740 utáni maradék) közt, mindegyik külön tartományi gyűléssel a középkor óta. Csakhogy ez mégis egészen más hármasság, mint a lengyeleké, hiszen mindhárom tartomány Ausztria része, tehát nem országhatárok választották el egymástól a cseheket. Ugyanakkor a három tartomány lakosságának legalább egyharmada német. A parasztság egységesen jobbágy volt, birtokosa földjének, de nem tulajdonosa. Minthogy a három tartomány az iparfejlődés egyik törzsterületének számított a dunai monarchiában, a polgárság létszámát és gazdasági erejét tekintve is erős volt, ezen belül azonban ez inkább a németre, mint a csehre jellemző. A köznemesség gyakorlatilag az ellenreformáció ideje óta eltűnt, megszűnt, a feudális elit szinte kizárólag a főnemességet jelentette, amely egyúttal nagybirtokos is volt. Legalább a fele etnikailag csakugyan cseh eredetű, a másik, talán a kisebbik fele a legkülönbözőbb akkori és korábbi Habsburg-tartományokból került ki, és egyértelműen német nyelvű volt. A német egyébként a városokban is uralkodó volt, még a csehek körében is, a cseh nyelv gyakorlatilag a falura szorult vissza. Az arisztokrácia sajátosságaihoz tartozott viszont az a mozzanat, hogy a több évszázados rendi hagyományoknak megfelelően egyfajta cseh (morva, sziléziai) patriotizmus és rendi öntudat megvolt benne, beleértve a rendi politikai intézmények felhasználását.

A magyarok esetében is találkozunk a több tartományra való felosztás mozzanatával. Erdély a török korszak óta teljesen külön volt választva Magyarországtól, saját országgyűléssel, saját kancelláriával. A magyar politikai elit ezért gyakran használta a „két haza” kifejezést.


A magyar feudális elit erősen emlékeztet a lengyelre: létszáma és aránya a lakosság egészén belül itt is igen magas volt, országos átlagban 5% körül mozgott. A feudális elit két nagy csoportra oszlik, a főnemességre és a köznemességre. Ez a nemesség lehetett etnikailag a legkülönbözőbb származású (gyakorlatilag a magyarországi nemzetiségek köréből), sok esetben nem is beszélt magyarul, de a feudális natio Hungarica tagjának tekintette magát, és amikor ez kezdett átalakulni a szó modern értelmében vett nemzetté, ez a nemesség is magyarrá vált. Sokan közülük épp ekkor, a 19. század első felében kezdtek magyarul tanulni.

A városi polgárság vagyonosabb része német ajkú volt, inkább csak a mezővárosokban élt valamelyes magyar polgárság, de gazdaságilag még gyenge, feudális jellegű. Sajátos vonás, hogy a nagy mezővárosok paraszti lakossága etnikailag már ekkor jelentős mértékben tudatosan magyar volt. A szabad királyi városokban erről nem lehetett szó.

Ha a csehek gutgesinntnek (megbízhatónak) számítottak ebben a korszakban, a magyarokról mindenki úgy tudta, nemcsak a bécsi udvarban, hogy rebellisek. Az országgyűléseken (amikor éppen összehívták) mindig erős ellenzéki áramlat jelentkezett és okozott gondot a bécsi kormányzatnak. Ami azt mutatja, hogy a magyar politikai elit teljes mértékben élt a rendi intézmények adta lehetőségekkel.

A horvátok helyzete sok szempontból a magyarokéra emlékeztet. Ők is meg voltak osztva Horvát–Szlavónország és Dalmácia között, nem is beszélve arról, hogy Boszniában is éltek katolikus délszlávok (hogy óvatosan fogalmazzunk), akiket nyugodtan lehetett horvátoknak tekinteni. Ez utóbbiaktól eltekintve a megosztottság a Habsburg Birodalmon belül maradt.

A társadalmi viszonyokat tekintve a köznemesség vagy még inkább kisnemesség nem volt olyan nagyarányú, mint Magyarországon, és területileg is inkább Horvátország egy részére szorítkozott. Turopoljei nemesekről szoktak beszélni, akik nagyon erősen magyarpártiak voltak, mert csak a magyar példától és még inkább támogatástól remélhették saját kiváltságos helyzetük fenntartását. A főnemesség már régóta horvát és magyar identitás közt ingadozott.

A társadalom szempontjából nem feledkezhetünk meg a határőrvidékről, területileg a horvát–szlavón résznek legalább egyharmadát jelentette. Ráadásul a 19. század első felére ennek a határőrvidéki katonaságnak jelentős része már szerb volt, ami felveti a szerb–horvát viszony kérdését. A horvát etnikum nyugat–kelet-európai, nemesi etnikum, már régóta önálló állammal. A szerbek önálló állama régen elveszett, ortodoxok, Délkelet-Európához tartoznak. A két etnikum nyelve azonban nagyon közel állt egymáshoz. A horvátok azonban magukat túl gyengének találták, ezért akarták soraikat erősíteni a szerbekkel. Azért vették fel az illír nevet, hogy a horvát–szerb különállást felszámolják.

A szlovákok a történeti Magyarország északi vármegyéiben éltek. Azoknak a szlávoknak a leszármazottai, akik már a magyar honfoglalás idején itt éltek, nyelvük erősen hasonlít a csehre. De Magyarország a maga határaival elválasztotta őket egymástól, ezért vált a szlovákokból külön etnikum. Az eddig tárgyaltakhoz képest tipikusan nem nemesi, mert a belőle kiemelkedett nemesség ekkor már magyar volt, nem is csak Hungarus. Zömében paraszti népesség, bár vannak köztük városlakók is, persze nem városi polgárjoggal. Két felekezethez tartoztak, a többség katolikus volt, mintegy ötödük evangélikus. Ezért értelmiségük elsőrendűen a két felekezet papságából került ki. Ez a kétfelé tartozás megnehezítette helyzetüket a mozgalom kibontakozása idején.

Bizonyos értelemben hasonló helyzetben voltak a szlovének az ausztriai tartományokban, zömmel Krajnában, de Karintiában és Stájerországban is, tehát ha nem is több ország, de több tartomány közt felosztva, csak Krajnában tették ki a lakosság többségét. Egyértelműen katolikusok, a felekezethez tartozás igen fontos mozzanat. (Ebben a vonatkozásban szinte a lengyelekre emlékeztetnek.) És egyértelműen paraszti nép ez is, mint a szlovákok, némi városi lakossággal. Az értelmiség itt még egyértelműbben a papságot jelentette.

A szerbek Magyarországon, városi diaszpórában, nagyjából a Duna és más fontos utak mentén, Horvátországban jelentős részben a határőrvidék katonáiként voltak megtalálhatók. A dél-magyarországi szerbek részben szabad parasztok, részben városi kereskedők. Jelentős kiváltságokkal rendelkeztek, többek között egyházi kongresszusok tartásának jogával (ezek voltaképpen valamifajta etnikai-politikai képviseletet is jelentettek). Értelmiségi rétegük a városi polgárságból került ki, elvétve még nagybirtokos is akadt köztük, de mindenképpen a nem nemesi etnikumokhoz tartoztak.

A másik, a szerbekhez hasonlóan a Habsburg és az Oszmán Birodalom közt megosztott etnikum a román. Ausztrián belül Erdélyben és a szűkebb értelemben vett Magyarország ezzel szomszédos területein éltek. Erdélyben ekkor már kétségtelenül a többséget tették ki, a szűkebben vett Magyarországon belül persze csak az egyik nemzetiséget. Az erdélyi és magyarországi románok megint zömmel parasztok, vagyis jobbágyok.


Nemességük már régen beolvadt a magyar feudális nációba, elhanyagolható létszámban maradtak román etnikai öntudatú nemesek. Városlakó is igen kevés akadt köztük, az sem városi polgár. Viszont nagyon fontos volt az unitus papság mint az etnikum értelmisége.

A fentitől eltérő volt a két román fejedelemség románjainak a helyzete. Itt megvolt a feudális elit a bojárok személyében, akik nagybirtokosok is voltak. A bojárság még erősen az oszmán szokások és erkölcsök befolyása alatt állt, bár az 1830-as évektől kezdett Franciaország felé tájékozódni, fiait már ott taníttatta.

A nagyhatalmi Oroszország

Oroszországban a legfontosabb etnikum természetesen a névadó orosz. A közép-ázsiai újabb gyarmatok megszerzése előtt, a 19. század elején többségben van a többi etnikummal szemben. Ez az egyetlen etnikum, amelynek jelentős állama volt, éppenséggel nagyhatalom is már ebben a korban.

A parasztság zömmel jobbágy volt továbbra is, három nagy kategória közt megosztva. A legnagyobb létszámú a magánföldesúri parasztoké, akik uruk személyéhez vannak kötve, teljes függésben. Mindhárom szolgáltatásfajtával tartoztak, de ezek aránya a földrajzi környezetnek megfelelően változott. A másik nagy kategória az állami parasztoké, helyzetük lényegesen jobb a magánföldesúriakénál. Nagyjából hozzájuk álltak közel a császári család birtokában lévő jobbágyok, akik ugyancsak csupán pénzszolgáltatással tartoztak. Ők együtt tették ki az orosz nyelvű lakosság túlnyomó többségét, érdemben minden etnikai tudat nélkül. És nagyjából ez volt érvényes a városi polgárságra, elsősorban a kézművesekre és kereskedőkre is. Ténylegesen tehát csak a feudális elitet lehet számba venni témánk szempontjából. Ennek az elitnek az aránya a népességen belül elég csekély, 1% körül mozog, tehát szinte a nyugat-európai arányokra emlékeztet. Persze ezen belül is voltak vagyoni különbségek. A politikai elit tagjai, pontosabban a vagyonosak, ekkorra már zömmel európaizálódtak, európai divat szerint öltözködtek, és olykor európai eszmékkel is foglalkoztak. A nagy többség el volt kápráztatva a nemzeti nagyságtól. Igaz, hogy a lakosság jelentős része, közel fele nem orosz volt, hanem más etnikumhoz tartozott, de róluk az elit csak mint idegen fajúakról (inorodci) vett tudomást, vagy éppenséggel orosznak tartotta.

Az ukránoknagy többsége korszakunkban már orosz fennhatóság alatt állt, a kisebbik, Galíciában, osztrák alatt, a mindennapokban valójában lengyel uralom alatt. Akár az oroszországi, akár a galíciai ukránokat nézzük, a túlnyomó többség jobbágy volt, orosz, illetve lengyel földesurak alatt. Ukrán földesurakról sehol sem beszélhetünk. Mint a legtöbb nem nemesi etnikum esetében, az ukránoknál is csak városlakókat, de nem városi polgárokat találunk. (Az ukrán elnevezés ebben a korban kezdett terjedni, addig és részben azután is ruténnak nevezték őket.)

Az ukránok kapcsán kell említeni a kárpátaljai ruszinokat (vagy ruténokat), akik a történeti Magyarország néhány északkeleti vármegyéjét népesítették be. Az ország legszegényebb vidéke volt ez. Még az eddig tárgyaltaknál is sokkal inkább paraszti etnikum. Még belőle alakult városlakó rétegről sem lehet szó. Az egész ruszin lakosság unitus volt. Ennek megfelelően az értelmiség is szinte kizárólag az unitus papságból került elő. Ez a teljes gazdasági és kulturális elmaradottság a magyarázata annak, hogy a ruszinoknál nem került sor ebben a korban nemzeti megújulásra.

Tulajdonképpen erre a helyzetre emlékeztet a fehéroroszoké vagy beloruszoké, nyelvük még közelebb áll az oroszhoz, mint az ukrán, és az ő körükben sem jött létre nemzeti megújulás.

A litvánok, a másik két balti néppel ellentétben, tekintélyes középkori előzményekre, önálló litván államra tekinthettek vissza. A lengyel–litván államon belül már másodrangú szerepet játszottak, feudális elitjük ellengyelesedett, a lengyel felosztások után pedig az ukrán és a belorusz lakosság az oroszországi ukránokhoz és fehéroroszokhoz kapcsolódott. A litván mozgalom csak jóval később kapott lendületet.

A másik két balti etnikumot, a lettet és az észtet akár együtt is lehet tárgyalni, mert a két nyelv különböző jellege ellenére helyzetük ebben az adott pillanatban nagyon hasonló. Mind a kettő nem nemesi etnikum, érdemben parasztok, vagyis korszakunk elején még jobbágyok, német földesurak alatt. A litvánoktól eltérően azonban egyik etnikumnak sem volt semmiféle állami előzménye, még annyi sem, mint amennyit a szlovákoknál vagy a szlovéneknél megtalálhatunk. A litvánhoz hasonlóan az ő megújulási mozgalmuk is viszonylag későn veszi kezdetét.

Az Oszmán Birodalom alattvalói

A délkelet-európai alrégióban a görögök teljes egészükben az Oszmán Birodalomhoz tartoztak, a diaszpóra


kivételével. Területileg nagyjából a mai görög anyaországban, az égei-tengeri szigeteken meg Kis-Ázsia partvidékén laktak, meg Konstantinápolyban is nagy számmal. A belső kereskedelemben meg a külsőben is elsőrendű szerepet játszottak. A konstantinápolyiakat a birodalom diplomáciájában is előkelő hely illette meg, elsősorban mint tolmácsokat. Az anyaországban jórészt parasztok éltek, az oszmán hagyományok szerint ráják, tehát személyileg viszonylag szabadok. Falusi viszonylatban számottevő tényezőt jelentettek a falusi előkelők, a gazdag parasztok, törökül csorbadzsik. A tolmácsokhoz hasonlítható fontosságú volt a görög diaszpóra, amely a Habsburg Birodalomban és Oroszországban is nagyszámú volt, de jutott belőle Franciaországba, Itáliába is. A diaszpóra szinte kizárólag kereskedőket jelentett, akik idővel földbirtokokat is szereztek, beépültek új hazájuk gazdasági és társadalmi életébe.

A bolgárok ugyancsak egészükben az Oszmán Birodalom alattvalói voltak, ugyancsak a diaszpóra kivételével, az meg ugyancsak a Habsburg Birodalomban meg Oroszországban és egyebütt élt mint kereskedő, majd jóval később mint zöldségtermesztő is. Gyakorlatilag parasztok voltak meg kereskedők. A 18. század végéig voltaképpen csak falusi lakosságot jelentettek. A 19. század elején indult meg betelepedésük a városokba, persze kereskedőkként és kézművesekként. A bolgár szerzetesek jelentős szerepet játszottak az etnikai öntudat fenntartásában, hiszen ők voltak az értelmisége az etnikumnak. A világi értelmiség (érdemben tanítókról volt szó) csak jóval később alakult ki, mint a többieké, ezért az egész megújulás is tovább húzódott el, ha nem is sokkal később kezdődött.

Még inkább ez volt a helyzet az albánokkal. Sajátos volt a helyzetük azért is, mert többségük még a hódítás után iszlamizált, ennek megfelelően egy feudális elit is megmaradt köztük. A paraszti lét mellett kereskedők is voltak, a zöm azonban rája volt. Az albánoknak is volt diaszpórájuk, Dél-Itáliában, ahol paraszti életet éltek, de éppen itt alakult ki az a világi értelmiség, amely majd a megújulásban jut szerephez, az anyaországból éppen ebben a korban emigráló értelmiségiekkel együtt.

Önálló állam nélkül

Eddig azokat az etnikumokat tárgyaltuk, amelyek a nemzeti megújulási mozgalom révén idővel valamilyen formában önálló államhoz jutottak, esetleg majd csak az első világháború után. Van három olyan etnikum, amely nem alakít majd államot Kelet-Európában, mert annak területén szétszórva helyezkedett el, mindenhol megtalálható volt kis létszámban, de jóformán sehol sem elégségesen az államalakításhoz.

Azsidóság az Orosz Birodalomban, annak a lengyel–litván államtól szerzett részeiben élt nagy számban, a kisvárosok lakosságát adta, de sok volt köztük a földműves is, a kézművesek és kereskedők mellett. Korszakunk végére ezen a területen alakították ki azt a letelepedési övezetet, amelyen belül a zsidók élhettek, és amelyet nem volt szabad elhagyniuk. Persze más országba elvándorolhattak – így kerültek növekvő számban a Habsburg Birodalomba, ahol II. József óta már megtűrt helyzetben voltak, később pedig nemcsak a gazdasági, hanem a kulturális életben is fontos szerephez jutottak. Az üldözés, majd elkülönítés révén etnikai öntudatukat könnyen megtarthatták. A megújulási mozgalmat náluk az ortodoxiáról a neológiára való áttérés jelentette, ez pedig előbb vagy utóbb megkönnyítette az asszimilációt is. Az Oszmán Birodalomban is éltek nem jelentéktelen számban a középkor végén Spanyolországból elűzött szefárd zsidók.

A zsidókra erősen emlékeztető, hasonló gazdasági funkciót betöltő másik etnikum az örmény volt. A zsidóktól eltérően nekik azért volt saját államuk hosszú ideig, míg nagyobb részük orosz uralom alá nem került. A tárgyalt időszakban náluk is végbement, elsősorban az anyaországban, a nemzeti megújulásra emlékeztető mozgalom. A kelet-európai diaszpórára azonban ez csekély hatást gyakorolt. A zsidókhoz hasonlóan ők is elsősorban a kereskedelemben vettek részt, és a diaszpórabeli görögökhöz hasonlóan ők is idővel asszimilálódtak befogadó hazájuk etnikumához.

És aztán itt vannak a cigányok is már ekkor mindenfelé Kelet-Európában, korunkban még többnyire nomád életmódot folytatva. Számba veendő tényezővé majd csak a 20. században válnak.

2. Képek


1. A VILÁG SZÁZ ÉVVEL EZELŐTTA VILÁG SZÁZ ÉVVEL EZELŐTT

BALOGH András

A brit korona ékköve: India

A „rendíthetetlen nyugalom” országa?

A világ száz évvel ezelőtt – e címmel készítettünk összeállítást a História millenniumi évfolyamainak tervezésekor. Helyzetkép Európáról 1900 körül – ez volt a tematikája a 2000/9–10. számnak. 2001-ben folytatjuk a helyzetképek sorát az Európán kívüli világgal. Ez évi számainkban vesszük sorra Kína Japán, most India, majd Afrika, Ausztrália, Észak-Amerika, Dél-Amerika történelmét. A kitágult világszemléletet világra nyitott történetszemlélettel lehet megalapozni. Magunk, tanáraink, tanítványaink, olvasóink gondolkodásában.

Száz évvel ezelőtt a brit korona ékköve, India a rendíthetetlen nyugalom képét sugározta. A kortársak, angolok és indiaiak egyaránt meg voltak róla győződve, hogy az indiai angol uralom soha nem volt olyan szilárd, mint éppen a századfordulón, és hosszú- hosszú nemzedékek életében a brit szupremáció fenn fog maradni. Az indiai brit uralom egyet jelentett a békével, az előrehaladó modernizálással, a stabilitással, a hagyományok tiszteletével. Az angol közigazgatást a kortársak úgy jellemezték, mint amely egyenlő a hatékonysággal és a renddel, a jóindulattal és a fejlődéssel.

A brit uralom törékenysége

India az 1857–58. évi nagy felkelés óta eltelt csaknem fél évszázad alatt hatalmas utat tett meg. India kontinensnyi ország, lakossága az 1901. évi népszámlálás szerint 294 millió fő volt. A múlt század második felében megkezdődött a világgazdaság és a világkereskedelem korszerű igényeit kielégítő termelési kultúra meghonosítása. A kor színvonalán álló infrastruktúra kezdett kiépülni, beleértve a világ egyik legkiterjedtebb és legnagyobb vasúthálózatát, a hatékony postai szolgáltatásokat, a távíró széles körű használatát. A brit birodalmi bürokrácia – amelyik hatékonyabb volt, mint az angliai – gyorsan, határozottan – és még ellenségeik szerint is korrupciómentesen – döntött. Ezt a hatalmas államot – amelyet hosszú történelme során a bennszülött dinasztiák nem voltak képesek összefogni – most egy feltűnően kis létszámú hadsereg védelmezte a külső és belső ellenséggel szemben. Az indiai brit hatóságok a századfordulón egyidejűleg képviselték a modern Európát annak előrehaladott elveivel, és egyben örökösei voltak az őket megelőző Mogul Birodalomnak, átvették közigazgatási tapasztalatait, utánozták nagystílű építészetét és pompáját.

Nagy-Britannia világhatalmi pozíciói jelentős részben India birtoklásán nyugodtak. Az Indiával való különleges kapcsolatokat fejezte ki az, hogy 1876-ban Viktória királynőt India császárnőjévé nyilvánították. Ez az aktus önmagában India státusán nem változtatott. Ezt a státust a nagy felkelés tetőpontján, 1858-ban, az India kormányzásáról szóló törvény szabályozta, amely Indiát megszabadította a Kelet-indiai Társaság uralmától és egy külön minisztériumnak, az India Office-nak a felállításáról intézkedett, hogy a modern parlamentarizmus elveivel összhangban, de ezen elveket Indiában nem alkalmazva, irányítsa a szubkontinenst. A helyszínen a főkormányzó volt az adminisztráció feje, aki India különleges súlyát figyelembe véve az alkirályi címet is megkapta. 1861-től kezdve az alkirályt végrehajtó és törvényhozó tanácsok segítették. Az Indiai Birodalom – hatalmas méreteiből, régiónként eltérő hagyományaiból és a brit uralom kiterjedésének több évszázados folyamatából következően – különböző jogállású részekből állt össze. A terület mintegy kétharmada közvetlenül a brit közigazgatás irányítása alatt állt, ez a századforduló előtt három nagy területet ölelt fel, a bengáli, a madrasi és a bombayi elnökségeket. Ezen kívül a terület egyharmadán mintegy 600 – különböző nagyságú területek fölött uralkodó, különböző fokú belső önállósággal rendelkező – rádzsa, maharadzsa, naváb és nizám uralkodott. Ezen kis területigazgatási egységek külügyei, hadügyei a területükre kijelölt angol politikai ügynök közvetlen igazgatása alá tartoztak.

Az angol uralom árnyékában egy, a modern világkereskedelembe illeszkedni tudó és az európai tudomány és kultúra bűvkörébe kerülő új modern társadalmi réteg is kialakult. Ez az új réteg vállalkozókból, kereskedőkből, hivatalnokokból és különböző szabadfoglalkozásúakból állt.

A kortársak úgy vélték, hogy India, még ha akarná, sem tudná a brit uralmat lerázni. Oka: az ország a nyelvek, a kasztok, és a vallásközösségek százaira és ezreire oszlik, a hatalmas elmaradott tömeg semmifajta nemzeti öntudattal nem rendelkezik. Továbbá: a szegény és elmaradott nép angol uraitól várja sorsa jobbrafordulását, a


nagy felkelésben még jelentős szerepet játszó maharadzsák fiai és unokái angol college-okban nevelkednek, angol öltönyökben feszítenek és a legnagyobb örömüket abban lelik, ha a brit tisztviselőktől kapott kitüntetéseikkel pompázhatnak a lovaspóló versenyeken. Az új vállalkozói és szabadfoglalkozású rétegekről pedig köztudott volt, létüket és jövőjüket az angol uralomnak köszönhették, nyelvükben, gondolkodásmódjukban és ízlésükben angolokká kívánnak válni.

Az indiai brit uralom azonban a századfordulón már korántsem nyugodott olyan szilárd alapokon, mint ahogy ezt a kortársak gondolták.

A századfordulóra a birodalom már elvesztette dinamizmusát, sokkal inkább a kialakult viszonyok konzerválását tartotta szem előtt, mintsem a modernizációt. Semmiféle jelentős lépést a birodalom nem tett az indiaiak tényleges önkormányzatra való felkészítése irányába, valamint az indiai gazdaság önálló fejlesztésének ösztönzése érdekében, és nem tudott mit kezdeni a születő nemzeti érzésekkel és eszmékkel sem. London „a statikus paternalizmus”mellett kötelezte el magát.

A fegyveres erők

Az 1857–58. évi szipojfelkelés sokkja meghatározta a fegyveres erők fejlesztését. Szigorúan meghatározták az angolok és indiaiak arányát, amit egészen a zászlóaljakig lebontva Bengálban 1:1, másutt az indiaiak javára 2:1 arányban rögzítették. Ez az arány lényegében a századfordulón is fennállt. Szigorúan ragaszkodtak ahhoz, hogy a tisztikar kizárólag európaiakból álljon, és feloszlatták az indiai kézben lévő tüzérséget is. Szigorúan ügyeltek a fegyveres erők vallási és kasztmegosztására. Ebből következett, hogy a brit indiai fegyveres erők nem képviseltek nemzeti jelleget, ellenkezőleg, a megbízhatatlannak tartott rádzsput és bráhmin csoportok helyett nepáli gurkhák, pandzsábi szikhek és az északnyugati határtartományból származó pathánok alkották a derékhadat. A vallási és kaszt alapon történő hadseregszervezés célja nyilvánvalóan azt szolgálta, hogy soha többé ne fordulhasson elő egy britek elleni katonai felkelés.

A kasztizmus erősödése

A brit politika nemcsak megtűrte India vallási és kaszt szerinti megosztását, hanem kifejezetten erősítette is azt. (Bár az angol típusú gyarmati közigazgatás és igazságszolgáltatási rendszer kiépítése némileg csökkentette a kasztok hagyományos hatáskörét.)

A 19. század második felétől csak azokat a kasztjogokat és kasztszokásokat nyirbálták meg vagy számolták fel, amelyek a közigazgatás működését gátolták, vagy pedig nyilvánvalóan ellenkeztek az európai civilizáció hagyományaival.

A kasztkohézió egyik legfontosabb eleme a kaszton belüli házasságkötés. Egészen 1923-ig nem volt törvényes lehetőség különböző kasztokhoz tartozók házasságkötésére, hacsak nem mondtak le vallási hovatartozásukról. (Az 1920-as évek elejéig tartották magukat a kaszt megkülönböztetések az oktatási intézmények többségében is. A Madrászi Törvényhozó Tanács 1925-ben hozott olyan törvényt, amely mindenki számára hozzáférhetővé nyilvánította a közutakat, utcákat, kutakat, víztárolókat és egyéb közérdekű helyeket.)

Az egymáshoz közel álló kasztok szövetségeket (szabhá) kezdtek létrehozni, hogy érdekeiket nagyobb erővel tudják képviselni. A kasztok közötti erőteljes rivalizálás fő kérdései közé kezdett tartozni, hogy egyes kasztok milyen arányban képviseltetik magukat a hivatalnoki karban, az oktatási intézményekben vagy a Nemzeti Kongresszus Párt vezető testületeiben.

A fejedelmek státusának megerősödése

Közigazgatásilag Indiát a közvetlenül brit igazgatás alatti és a fejedelmek irányítása alatt álló területekre osztották. London szerint Indiát a megrázkódtatásoktól úgy lehet leginkább megvédeni, ha kiegyezik a fejedelmekkel, vagyis nem provokálja őket területük további beolvasztásával, státusuk megnyirbálásával, privilégiumuk csökkentésével és belső ügyeikbe való túlzott beavatkozással. A századforduló időszakára ez a politika katasztrofálissá vált, konzerválta a fejedelemségek feudális struktúráját, egyben arról győzte meg a születő indiai politikai osztályt, hogy az angolok Indiát örök megosztottságban akarják tartani. Ez a politika különösen amiatt volt elhibázott, hogy a fejedelmeket tekintette India valódi képviselőjének és teljes egészében negligálta a feltörekvő ipari, kereskedelmi és szabadfoglalkozású rétegeket.

A nemzeti ébredés

Alig van írásos nyoma annak, hogy a társadalom mélyén milyen igazi indulatok voltak. Az Indiába érkező


királyi pár elleni merényletkísérlet, a különböző terrorcselekmények, sztrájkok, felvonulások, bojkottok egymást követték 1905– 1906-tól kezdve.

A századfordulóra az indiai nemzeti polgárságnak mind gazdasági ereje, mind pedig a lakosságra gyakorolt politikai befolyása megnövekedett. A gyarmati uralommal való szükségszerű, de eddig nyíltan ki nem fejezett szembenállását drámaivá tette, hogy éppen ezekben az években Anglia vezető köreiben a legszélsőségesebb, gyakorta rasszista, ún. jingóista irányzatok nyertek tért. Ezeknek az irányzatoknak volt a képviselője az 1899-ben Calcuttába küldött alkirály, Lord Curzon.

Curzon nemcsak az India feletti brit uralmat tekintette örökkévalónak, hanem általában a fehér ember uralmát is. Az indiai nemzeti mozgalomnak mind a legális, mind az ekkoriban bontakozó illegális szárnyaival egyszer s mindenkorra le akart számolni.

A kormányzat korlátozta a szabadságjogokat, csökkentette a calcuttai városi önkormányzatban az indiaiak arányát, és egyetemi reformot vezetett be, amelynek célja az egyetemek közvetlen brit ellenőrzés alá vonása volt. Ezek az intézkedések ugyan nem érték el a kívánt hatást, ellenben igen erős és széles körű ellenállást váltottak ki. Az egyre nyíltabb angolellenes fellépések központja Bengál volt, a nemzeti mozgalom radikális tömegei többségükben bengáliak voltak. Befolyásukat növelte, hogy indiai viszonylatban közülük került ki a hivatalnokok és az értelmiségiek jelentős része.

Bengál felosztása

A múlt század utolsó évtizedeiben Bengál magában foglalta a mai Indiai Köztársaság Nyugat-Bengál, Bihar és Orissa tagállamait, valamint Bangladest. A századforduló idején India legnagyobb tartománya, mintegy 80 milliós lakossággal.

Bengál az indiai gazdasági, kulturális és politikai élet központja volt, fővárosa, Calcutta pedig egész Brit India fővárosa is. Itt alakult ki a legnépesebb nyugati műveltségű polgárosult réteg (kereskedők, ipari vállalkozók, hivatalnokok, tanárok, jogászok és az árugazdálkodásba bekapcsolódó földbirtokosok). A hindu reformáció, majd a nacionalizmus különböző iskolái ugyancsak bengáli talajból fakadtak. Előrehaladt a bengálok nemzetté alakulása: itt használták a modern India egyik legkulturáltabb és legegységesebb nyelvét. Nemzetté válásuk azonban nem állt ellentétben az összindiai nacionalizmusnak az „indiai nemzet”-ről vallott felfogásával. A bengáli függetlenségi mozgalom vezetői ugyanis kezdettől fogva kontinentális méretekben – azaz egész India keretében – gondolkodtak.

A brit hatóságok hosszú időn keresztül készültek a „bengáli konspiráció”-nak tekintett nemzeti mozgalom ideológiai meggyengítésére. Az „indiai nemzet” koncepciójával szemben az angol politikusok és teoretikusok India vallási és nemzeti tarkaságát hangsúlyozták.

H. H. Risley, a brit indiai kormányban a belügyek irányítója (egyben az indiai kasztrendszer elismert kutatója) 1903-ban a bengáliai igazgatás átszervezésére tett javaslatot. Javasolta: nyelvi és vallási alapon osszák fel Nagy-Bengált, arra hivatkozva, hogy a hatalmas terület adminisztratív irányítása lehetetlenné vált. Az oriya nyelvű Orissa és a nemzeti fejlődésben elmaradt, többségében hindi nyelvjárásokat beszélő Bihar különválasztása az önálló, nem bengáli nyelvi-nemzeti tudat fejlődését célozta, ugyanúgy a többségében muzulmán Kelet-Bengálnak a majdnem teljesen hindu Nyugat-Bengáltól tervezett elszakítása a vallási ellentétek erősödéséhez nyújthatott ösztönzést.

Lord Curzon és munkatársai különösen fontosnak tekintették a keleti területek elszakítását Dacca központtal, ugyanis itt a muzulmánok aránya több mint 70%-os volt. A brit politika radikálisan megváltozott: az eddigi háttérbe szorított muzulmánokat a nacionalista áramlatok által befolyásolt hindukkal szemben értékes szövetségesként kezdték számba venni.

Elkeseredett viták után a brit indiai kormány 1905. július 19-i határozatával bejelentette a felosztást. (A döntés 1905. október 16-án lépett életbe.) Bengált végül is két részre osztották, Kelet- és Nyugat-Bengálra: a keleti részen abszolút muzulmán többség alakult ki, a nyugatin pedig a 20 milliós hindi nyelvű népesség egy államba került a 17 millió bengali nemzetiségű lakossal, vagyis a fő ellenségnek tartott bengáli hinduk mindkét államban kisebbségbe szorultak.

A felosztással új korszak kezdődött: a brit gyarmati uralom és az indiai nemzeti mozgalom több mint négy évtizedes harca indult meg.

A felosztás elleni tiltakozás méretei és a tiltakozásban részt vevők széles köre is mutatta, hogy Bengál felosztása


jóval több volt, mint a bengáli hinduk pozícióit érintő intézkedés. A felosztás közzétételét követő első hónapokban mintegy kétezer gyűlésre került sor, esetenként félszázezer résztvevővel. A szónokok az ország minden részén az egész indiai nemzeti mozgalom elleni brutális fellépést kárhoztatták.

Ez az India történetében először tapasztalható, hirtelen felbukkant nemzeti szolidaritás arra mutat, hogy egy teljesen új, egységesedő India volt kialakulóban. A gyarmati uralom azonban – amely objektíve ezeket a folyamatokat elindította – most tudatosan ellenük fordult. Lord Curzon alkirály jelentős anyagi kedvezményeket nyújtott a muzulmán Kelet-Bengál fővárosa, Dacca navábjának, és megígérte, hogy az új adminisztrációban a muzulmánoknak döntő súlyuk lesz. Fuller, az új tartomány kormányzója, ugyancsak a megosztás érdekében tevékenykedett. Nyíltan megmondta, hogy a muzulmánokra és a hindukra úgy tekint, mint a régi indiai legendák királyai a két feleségükre: az egyik a „suo” (kedvelt), a másik a „duo” (megtűrt, elhanyagolt). Ez a nyíltan muzulmánbarát politika nem volt eredménytelen.

Egy nemzet születése

A felosztás ellen tiltakozó kampány „hivatalos” kezdetének azt a nagygyűlést lehet tekinteni, amelyet 1905. augusztus 7-én a calcuttai Town Hallban tartottak. A lakosság különböző rétegeit képviselő gyűlés határozatot fogadott el az angol áruk bojkottjának és a swadeshinak a meghirdetéséről. A swadeshi a saját termelést, vagyis a nemzeti ipar támogatását jelenti. A mozgalom vezetői a születő indiai gyáripar támogatását tekintették fő célnak, de jó érzékükre vall, hogy a hagyományos városi és falusi kézműipar bátorítását, illetve felélesztését is beleértették a swadeshibe.

A bojkottőrségeket, amelyeknek feladata az angol áruk vásárlásának megakadályozása volt, városon és falun egyaránt megszervezték. A bojkottőrök többsége a calcuttai bazárokban a diákok, vidéken pedig a kisiparosok és kiskereskedők közül került ki. Sok helyütt a helyi földbirtokosok játszottak aktív szerepet a bojkott előmozdításában. Az egyes kasztok gyűléseiken vagy tanácsaikon elhatározták a bojkottot, és közvetlen támogatásukról biztosították a swadeshi-mozgalmat.

A kormányszervek elnyomó intézkedéseinek fokozódásával a bojkottmozgalom is egyre átfogóbb lett. Társadalmi mozgalom bontakozott ki azok ellen, akik az idegen árukat továbbra is felhasználták. Az ilyen személlyel és családjával nem ettek együtt, velük házasságot nem köthettek, nem adtak el nekik és nem vásároltak tőlük, a papok, orvosok és borbélyok megtagadták szolgáltatásaikat, gyermekeiket az iskolákban és a játszótéren egyaránt kiközösítették. A kiközösített tulajdonképpen érinthetetlenné vált. (A „társadalmi bojkott” legfigyelemreméltóbb vonása éppen az, hogy India a modern, polgári célkitűzések megvalósítása érdekében a maga tradicionális értékrendjével és eszközeivel lépett harcba.)

A bojkott számottevő gazdasági eredménnyel is járt. Az angol textiláruk, só, cigaretta és cipő behozatala 15– 50%-kal csökkent már 1906-ban. Az angol áruk bojkottja szerves egységet alkotott a swadeshivel: ugyanannak a harcnak két megnyilvánulásáról volt szó.

Sikeres gyűjtéseket rendeztek a swadeshi-alapra is. Ebben a kisemberek néhány rúpiás adományai éppen úgy jelen voltak, mint a modern indiai ipari fejlődésében érdekelt üzletemberek, sőt a fejedelmek korántsem olyan önzetlen, hitel formájú hozzájárulásai.

Sokan osztják azt a véleményt, hogy az indiai nemzeti öntudat az egész szubkontinensen a bojkott és a swadeshi hatására kezdett tömegméreteket ölteni.

1905–1906-tól kezdve fontos követelés volt a nemzeti nevelés is. Az angolul beszélő, angol iskolákat járt polgári rétegek most a leghatározottabban a saját, azaz indiai kulturális örökségük felelevenítésére gondoltak. Igen nagyszabású és szervezett diákmozgalom bontakozott ki a nacionalista követelések támogatására. A diákok tömegestül vettek részt a bojkott betartásának ellenőrzésében és kapcsolódtak be a politikai mozgalomba. Egyes csoportjaik az anarchista mozgalom fő káderutánpótlását biztosították.

1906-tól kezdve nemzeti iskolák létesültek, amelyekben az oktatás a „nemzeti vonalat” követve folyt. Két év múlva már 300 elemi és 25 középiskola tartozott ebbe a kategóriába.

A bojkott és a swadeshi-mozgalom nem pusztán abból a szempontból érdemel figyelmet, hogy az indiai társadalomnak majdnem valamennyi rétegét egyesítette. További jelentős vonása a hagyományos ellenállási formák szerves beépülése a polgári nemzeti mozgalomba. A hindu reformáció, majd a szélsőségesek vallásos nacionalizmusa megteremtette az ideológiai alapot ahhoz, hogy kapcsolatok épüljenek ki az angol iskolázottságú hivatalnokok és kereskedők, valamint az eddig ellenségesen kezelt, konzervatívnak nevezett


ortodox hindu vezetők és az általuk befolyásolt kispolgári és paraszti tömegek között.

2. Képek


1. A Mogul BirodalomFARKAS Ildikó

A Mogul Birodalom

A 16–18. században mogulnaknevezték az Elő-Indiában uralkodó mongol fejedelmeket. A mogulok őse, Baber szultán, Timur-Lenk mongol hódító egyik leszármazottja volt. Afganisztánból betörve, 1526-ban hatalma alá hajtotta Pandzsábot és a Gangesz-völgyét. Székhelyének Delhit tette meg. Utódai közül Akbár (1560–1605) meghódította Bengáriát, Kasmírt, Gudzserát félszigetét és a Dekkán magasföld északi felét. A 18. század elején a Mogul Birodalom hanyatlásnak indult, afgánok és mahrattok támadásaitól szenvedett. A század végére a mogul hatalma már csak Delhi környékére terjedt ki. Az angolok hódító előnyomulása miatt tekintélye szinte semmivé vált, 1805-től a brit birodalom hűbérese volt. Az utolsó mogult, Bahadurt az 1857–58-as szipojlázadásban való részessége miatt lemondatták, Rangunba internálták, ahol 1862-ben meghalt. A Mogul Birodalom ezzel megszűnt.

Szipojlázadás, 1857–58

1857-ben a brit gyarmati hadsereg indiai katonái (szipojok) fellázadtak az Indiát kizsákmányoló Kelet-indiai Társaság és a gyarmati uralom ellen. A zendülés főleg India központi területein terjedt el. A felkelők sok helyőrséget bevettek, és az ott talált brit katonákat családjukkal együtt megölték. Delhi elfoglalása után a szipojok az utolsó, Nagy-Britannia által hivatalába helyezett nagymogult kiáltották ki a felkelés vezetőjének és egyben „nemzeti szimbólumnak”. Az angolok azokra a bennszülött csapatokra támaszkodtak, amelyeket főleg Calcutta és az északnyugati Pandzsáb vidékéről verbuváltak, és sorra visszahódították elveszített területeiket. A szipojlázadás brutális leverése után Indiában felszámolták a Mogul Birodalmat. India elvesztette jogait, a brit korona részévé vált. A felkelést követő negyedszázad az indiai brit uralom fénykora volt, de az ellene kibontakozó nemzeti mozgalmak is ekkor kezdődtek.

Kasztrendszer Indiában

A kasztrendszer az indiai társadalom származási-rituális-foglalkozási rétegződése. Indiában a kasztrendszerre inkább a szanszkrit dzsáti kifejezést használják, a kaszt szó a portugáloktól ered (casta), akik így jelölték az indiai varnákat. Eredetileg négy fő kaszt létezett: brahmanok (papok), ksatriják (uralkodók, nemesek, harcosok), vaisják (földművelők, kézművesek, kereskedők) és súdrák (munkások, szolgák). A kasztrendszeren kívül helyezkedtek el a páriák, az „érinthetetlenek”, akik „tisztátalan” – születéssel, halállal, állati tetemekkel kapcsolatos – foglalkozást űztek. A kaszthoz fűződő szabályok meghatározták az emberek társadalomban betölthető helyét és foglalkozását. Házasodni és érintkezni csak azonos kaszt tagjaival lehetett. A kasztrendszer a születéssel kijelölte az egyén életútját, amelyből csak az újjászületés jelentett kilépést. Indiában ma is – bár a törvény szerint egyenjogúság van – mintegy 3000 kaszt létezik, 25 ezer alcsoporttal.


1. Bárdossy László pályájaDISPUTA

SIPOS Péter

Bárdossy László pályája

„...adjunk egy minimumot...”

A História az 1980-as években többször foglalkozott a világháborúba lépésünk körülményeivel, háborúba sodródásunk kényszerpályájával, politikusok-hadvezérek rossz döntéseivel, az elpusztult százezrek emberi tragédiájával. Ezért állítottunk össze tematikus számot 1992-ben a háborúba lépés körülményeiről (1992/2), majd 1994-ben a világháború végén lezajlott európai és japán népbírósági perekről (1994/1). Utalva arra, hogy e kérdéssel kapcsolatban nem egyszerűen magyar–szovjet viszonyról volt szó, hanem egy világtörténelmi eseménysorozatban való részvételünk értékeléséről. Előző két számunkban előbb a háborúba lépéssel, majd a népbírósági perrel foglalkoztunk, most Bárdossy személyének megítéléséről közöljük Sipos Péter cikkét.

Bárdossy László 1941. február 4-én lépett a betegségben elhunyt gróf Csáky István örökébe mint külügyminiszter. Majd április 3-án, gróf Teleki Pál öngyilkosságát követően Horthy Miklós kormányzó miniszterelnökké nevezte ki. Üstökösszerű sebességgel, két hónap leforgása alatt emelkedett egy balkáni diplomáciai misszió éléről a kormányfői tisztségbe. A villámgyors előmenetel az ország második közjogi és politikai méltóságába Bárdossy legvérmesebb ambícióit is meghaladta, hiszen legfeljebb a külügyminiszteri tárcára gondolt mint pályafutása leendő csúcspontjára. Kétségkívül tehetséges és művelt ember volt, azonban kormányzati tapasztalatra még nem tett szert, nem volt igazán politikus alkat, még kevésbé rendelkezett államférfiúi kvalitásokkal. Egyik diplomata kollégája, Szentiványi Domokos szerint Bárdossy „mint külügyminiszter megmaradt bukaresti követnek, mint miniszterelnök megmaradt külügyminiszternek”.

Az ország sorsáért felelős pozíciójában hátrányt jelentett gyenge fizikuma, s részben ebből is következő pszichikai adottságai: szinte állandó idegessége, türelmetlensége, önfejűsége. Ellentmondást nem tűrő és a polémiát elutasító, elsietett és meggondolatlan döntésekre hajlamos, s ezekhez konokul ragaszkodó ember volt.

Bárdossy szemléletét a németbarátság konzekvens változata jellemezte, amely a fenntartás nélküli német–magyar sorsközösséget a magyar külpolitika alapvető princípiumának tekintette. Elutasította a németbarátság lavírozó, egyensúlyozó változatát, amely kiskapukat kívánt hagyni a demokratikus nagyhatalmak felé. Bárdossy úgy vélte, hogy Nagy-Britannia oly mértékben elkötelezett az egykori kisantant országok, elsősorban Jugoszlávia és Csehszlovákia támogatására, hogy Magyarország angol részről semmiféle jóindulatra, megértésre nem számíthat. E megrögzött hitében az angol politikusok ellenkező értelmű nyilatkozatai sem ingatták meg.

Német relációban Bárdossy – a népbírósági tárgyaláson elhangzott fejtegetései szerint – úgy gondolkodott, hogy „adjunk egy minimumot, de minél gyorsabban, nehogy nekik módjukban legyen mást kérni, mert akkor többet kérnek”. Úgy vélte, hogy „ezzel a politikával sikerült leállítani a követeléseket”. A tények azonban nem igazolták „a kétszer ad, ki gyorsan ad” taktika sikerét. Sőt, a teljesítési politika hozzászoktatta a hitleri vezetést a magyar engedékenységhez. Ennek tudatában a berlini követelések folyamatosan eszkalálódtak a búzától, a bauxittól, a kőolajtól, a vasútvonalakon át a véráldozatig a német hadi érdekek szolgálatában.

Bárdossy László a miniszterelnöki tisztségben még egy esztendőt sem töltött el, amikor 1942 márciusában, a kormányzó kívánságára lemondott állásáról. Rövid hivatali ideje alatt páratlan sűrűséggel torlódtak egymásra a sorsfordító események.

Az ország helyzete 1941 áprilisától drámai hirtelenséggel és teljességgel megváltozott. Ebben a hónapban a magyar honvédség részt vett a német–olasz Balkán-hadjáratban, 1941 júniusától pedig a Szovjetunió elleni háborúban. 1941 decemberében az ország hadiállapotba került Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal. Ily módon Magyarország nem csupán politikai, hanem fegyveres-háborús szövetségre lépett a tengelyhatalmakkal és szembekerült az antifasiszta nagyhatalmak vezette tömbbel. Magyarország, az 1944. október 15-i „kiugrási” kísérlet kudarca következtében a vesztes oldalon maradt. Feláldozott a korabeli országterületen 800-900 ezer embert, elpusztult a nemzeti vagyon kb. kétötöde. Az ország maradandóan visszaszorult a trianoni területre, és hosszú időre elvesztette szuverenitását.

Anemzeti katasztrófához vezető fejlemények Bárdossy miniszterelnöksége alatt bontakoztak ki, részben


közreműködésével, részben saját elhatározása, cselekménye következtében. A Jugoszlávia és a Szovjetunió ellen viselt háborúban való részvételért az elsődleges felelősség Horthy Miklós kormányzóra és Werth Henrik vezérezredes vezérkari főnökre hárul. A miniszterelnök azonban egyik esetben sem használta ki a pozíciójából kínálkozó lehetőségeket a fegyveres akció, ill. a Szovjetunió elleni hadba lépés legalábbis elodázására, vagy valamilyen alternatív megoldás kezdeményezésére.

1941 áprilisában a Jugoszlávia ellen felvonuló német haderő átvonulását nyilvánvalóan nem lehetett megakadályozni. Egy teljes hadi létszámú magyar hadsereg részvételét a támadásban azonban katonai szempontok nem indokolták. Hiszen a német offenzíva napok alatt a jugoszláv hadsereg szinte teljes szétverését eredményezte, a honvédcsapatok pedig ez után, április 11-én kapcsolódtak be a hadműveletekbe. A magyarok lakta délvidéki térség birtokba vételéhez – a jugoszláv katonaság menekülésszerű visszavonulása miatt – szintén nem volt szükség a magyar hadsereg bevetésére. Elegendő lett volna karhatalmi-biztosító alakulatok alkalmazása, és ez az egész akciónak teljesen más színezetet adott volna. A magyar politikai és katonai vezetés azonban ezzel nem érte be, egy nagyszabású hadművelet képzetét kívánta kialakítani. Bárdossy osztotta azt a felfogást, hogy Magyarországnak a kisebb államok körében az „első az egyenlők között” helyet kell megszereznie a német szövetségi rendszerben. Erre egy, a németek oldalán megvívott háború fegyverrel és vérrel megpecsételt jogcímet jelenthetett.

A Szovjetunió elleni hadba lépés körülményeit tekintve, Bárdossy teljes mértékben elfogadta a magyar vezérkar álláspontját a kassai bombázást végrehajtó repülőgépek hovatartozását illetően, és a „szovjet verzió” alapján cselekedett. Semmiféle vizsgálatot nem tartott szükségesnek, sőt úgy vélte, nem is igazán fontos a bombázók nemzetisége. A miniszterelnök a lényeget abban látta, hogy a vezérkar megegyezett a németekkel, miszerint a támadókat szovjet repülőknek tekintik, ami azt bizonyítja, hogy a németek valóban Magyarország hadba lépését kívánják.

Bárdossy az Egyesült Államokkal való hadiállapot deklarálásával figyelmen kívül hagyta a hatályos törvényeket, hiszen erre a lépésre, miután amerikai részről semmiféle támadás veszélye nem fenyegette az országot, csupán az országgyűlésnek lett volna joga. A miniszterelnök azonban ódzkodott attól, hogy a parlament elé vigye az ügyet, mert tudomására hozták, hogy a felsőház nem szavazná meg.

Bárdossy különös eréllyel szorgalmazta az ún. „harmadik zsidótörvényt”. Igaz, hogy ennek kidolgozása már 1940 nyarán, a Teleki-kormány időszakában megkezdődött, de 1940–1941 fordulóján lekerült a napirendről. A Bárdossy- kormány 1941 júniusában terjesztette be a parlamentben a „harmadik zsidótörvény” javaslatát, amely mint az 1941:XV. tc. került be a Magyar Törvénytárba. Német nyomás e tekintetben az adott időben nem érvényesült. Bárdossy célja az volt, hogy gesztust tegyen a kormánypárt antiszemita gondolkodású zömének és a szélsőjobboldali, nyilas ellenzéknek. A törvény kifejezetten faji alapon határozta meg a „zsidó” fogalmát, megtiltotta a zsidók és nem zsidók házasságát és házasságon kívül nemi érintkezését. Egy náci publicista így kommentálta a jogszabályt: „...ez még nem mondta ki az utolsó szót a magyarországi zsidókérdésben, a törvény mindazonáltal fontos lépést jelent a végső megoldás felé...” S valóban 1944-ben, a német megszállás után, a törvény által meghatározott kritériumok alapján zsidónak minősített személyeket gyűjtötték össze a gettókban, majd szállították el a vidéki zsidóságot a haláltáborokba vezető utolsó útjára.

Bárdossy tudatában volt felelősségének súlyával és számolt a végzetével. 1943-ban egy angol kapcsolatokkal rendelkező családi jóbaráttól felesége megkérdezte: szükség esetén kaphatna-e férje menedékjogot a szigetországban. Mire Bárdossy, a választ meg sem várva, szárazon megjegyezte: „Micsoda szamárság! Ha a dolgok rosszra fordulnak, én leszek az első, akit felakasztanak egy lámpavasra!”

2. Képek


1. Curriculum vitaeSIPOS Péter

Curriculum vitae

Bárdossy László 1890. december 10-én született Szombathelyen. Középiskoláit Eperjesen és Budapesten végzi. Jogi tanulmányokat Budapesten, Berlinben és Párizsban folytat, jogi doktor. 1913-ban a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban kezdi meg köztisztviselői pályafutását. 1921-ben kapja meg a miniszteri titkári hivatali rangot, és Pest vármegye tanfelügyelőjeként dolgozik. 1922. február 18-án lép a Külügyminisztérium szolgálatába mint a sajtóosztály helyettes vezetője, majd vezetője. 1930 márciusától kerül külszolgálatba mint követségi tanácsos, a londoni követség első beosztottja, a missziófőnök helyettese. 1934 októberétől bukaresti követ. 1941. február 4-től külügyminiszter, 1941. április 3-án a kormányzó – a külügyi tárca megtartásával – miniszterelnökké nevezi ki. 1942. március 7-én az államfő kívánságára mindkét tisztségéből távozik. 1943 márciusában az Egyesült Keresztény Nemzeti Liga elnökévé választják. 1943 májusában megjelenik „Magyar politika a mohácsi vész után” c. könyve. 1944 májusában Szombathelyen országgyűlési képviselővé választják. 1944 szeptember–októberében részt vesz a háborúból való „kiugrás” megakadályozása végett megalakuló Törvényhozók Nemzeti Szövetsége szervezésében és tevékenységében mint az intézőbizottság, ill. az elnökség tagja. 1945. március–áprilisában Németországban, majd Svájcban keres menedéket. A svájci kormány azonban kiutasítja, és május elején Németországban amerikai fogságba kerül. Háborús bűnösként kiadják a magyar hatóságoknak és 1945. október 3-án visszaszállítják Budapestre. Népbírósági perének főtárgyalása 1945. október 29-én kezdődik, november 3-án kötél általi halálra ítélik. A Népbíróságok Országos Tanácsa 1945. december 28-án helybenhagyja az elsőbíróság ítéletét. Az államfői jogkört gyakorló Nemzeti Főtanács a kegyelmi kérvényt elutasítja, a végrehajtás módját golyó általi halálra változtatja. Bárdossy Lászlót 1946. január 10-én kivégzik.

2. Képek


1. A Varsói Szerzõdés és a lengyelek megsegítése� �ÉVFORDULÓ

SZÁSZ Zoltán

A Varsói Szerződés és a lengyelek „megsegítése”

Hadügyminiszterek tanácskozása – román tükörben

Constantin Olteanu, volt román nemzetvédelmi miniszter terjedelmes cikket közöl a Dosarele Istoriei c. bukaresti jelenkortörténeti népszerűsítő folyóirat 2001/2. számában „Ahogy volt Moszkvában 1981 decemberében. Vihar a Varsói Szerződésben” címmel. (A szerző 1980 és 1985 között volt miniszter. Előtte is, azután is hadtörténészi tevékenységet folytatott, 1964-ben lett a történettudományok doktora.)

A szerző hosszasan ismerteti a hadügyminiszterek szokásos vezetői tanácskozásainak gyakorlatát, majd rátér az 1981. december 2-án kezdődő moszkvai értekezletre, mely számára rutinszerű rendezvénynek ígérkezett, s úgy is indult. Az előre megkapott anyagokban, a kommüniké tervezetében nem találtak problematikus részeket. Az első napon a potenciális ellenfelekről, az Egyesült Államok európai rakétatelepítéseiről, a katona-politikai helyzetről tartottak tájékoztatót a tagországok vezérkarainak elhárítási főnökei, illetve az egyes miniszterek.

December 3-án ebéd után váratlanul különmegbeszélésre hívták össze a minisztereket. Ott volt Viktor Kulikov, az egyesített haderő főparancsnoka és a vezérkari főnök, Gribkov, sőt Ogarkov és Jepisev, akik nem tartoztak a miniszterek bizottságához, a szovjet delegáció tagjaként vehettek részt az ülésen.

Nem Kulikov, hanem Usztyinov marsall, szovjet hadügyminiszter vezette a megbeszélést. Közölte, hogy Jaruzelski lengyel államfő táviratban segítséget kért – mert Lengyelországban mélyült a válság. Usztyinov elkezdte magyarázni, miben áll a lengyel helyzet súlyossága, ami veszélyezteti a szocializmust mind ott, mind pedig általában. Konkluziója az volt, hogy az elfogadandó kommünikében legyen egy pont, mely szerint a Varsói Szerződés miniszterei támogatásukról biztosítják a lengyel kormányt – az idegen ellenforradalmi erők és a NATO-államok ellenében, amelyek a lengyel szocializmust veszélyeztetik.

Bolgár részről támogatták a javaslatot, hivatkozva a bolgár párt politikai bizottságától kapott felhatalmazásra, csehszlovák részről is pártolták, NDK részről nem ellenezték. Czinege Lajos magyar honvédelmi miniszter közölte, nem tud nyilatkozni, míg nem konzultál Kádár Jánossal, továbbá nem tudja, mi változott meg december 2. óta, amikor a lengyel hadügyminiszter nem tett semmi ilyenről említést. Siwicki, a lengyel vezérkari főnök hallgatott.

Olteanu arról beszélt, hogy a katonák csak katonai segítséget adhatnának, ennek viszont a következményei beláthatatlanok. Kérte Usztyinovot, mutassa meg Jaruzelski táviratát, s magyarázatot kért, miért nem az államfőkhöz fordult a lengyel elnök. Czinege példáját követve azt is kérte, ismertessék, mi változott Lengyelországban, s miért teljesen passzív Siwicki lengyel küldött? Végül jelezte, hogy nem írhat alá ilyen tartalmú közleményt, ha pedig ilyet mégis kiadnak, szerepeljen benne, hogy azt a románok ellenezték – de ajánlja: inkább ne folyamodjanak ilyen megoldásokhoz.

Az ülés alatt egy szovjet viceadmirális Usztyinov marsallnak egy kézzel, tintával írott lapot hozott, amiről azt állította, hogy az a Jaruzelski által küldött távirat. Ezt Usztyinov meglobogtatta, de nem adta közre, ami megerősítette a román miniszter meggyőződését, hogy nincs semmiféle távirat a lengyel vezetőtől, s a felmutatott papír nem autentikus dokumentum.

A megbeszélés e részét követően Olteanu telefonon beszélt Ceauñescu államfővel, aki – bár tudták, hogy lehallgatják – azt mondta, hogy egy ilyen lépés intervenciót jelentene, s helyben hagyta Olteanu nemleges állásfoglalását, de azt is hozzátette, a román államtanáccsal még megbeszéli az ügyet. Talán az ügy komolyságát kívánta a lehallgató szovjet félnek ezzel is jelezni.

Ugyancsak a szünetben a magyar katonai hírszerzés főnöke megkereste román partnerét. Mint kiderült, Czinege ki akarta tapogatni, megmaradnak-e a románok a nemleges álláspontnál, azt sejtetve, hogy a magyarok ehhez fognak csatlakozni. Úgy tűnt, hogy a gyanúsítgatásokat elkerülendő, Czinege nem akart személyesen találkozni Olteanu román védelmi miniszterrel.


December 4-re megint összehívták különmegbeszélésre a hadügyminisztereket. Odamenet, mindenki szeme láttára Czinege Lajos nagyon barátságosan, kezénél fogva is feltartotta Olteanut, megkérdezve, megváltozott-e a román küldöttség álláspontja? Olteanu biztosította a magyar minisztert, hogy kitartanak eddigi nézeteik mellett; Czinege az információt megköszönve elmondta, hogy ő beszélt Kádár Jánossal, aki közölte, hogy a lengyel vezetés őt nem kereste meg semmilyen segítségkéréssel. Azt ugyan nem mondta Czinege, mi lesz a magyar álláspont, de szívélyesen megszorította kezét, s az egész beszélgetés azt sejtette, hogy a románok pártján áll. De azért az is feltehető volt, hogy a magyarok még nem döntötték el, mit is képviseljenek.

A „második forduló” a Lengyelországnak nyújtandó segítség kérdésében úgy zajlott, hogy Usztyinov már nem kérdezte végig az egyes minisztereket, csak Olteanut, aki elmondta, nincs szükség a tervezett lépésre, beláthatatlanok volnának következményei mind politikailag, mind katonailag. Ne legyen „segítség” – ahogy a katonai intervenciót nevezték. Ogarkov és Jepisev marsallok a közös fellépést ajánlották. Djurov bolgár miniszter azt tanácsolta, mivel Olteanu álláspontját már jól ismerik, az nem változott meg, most „foglalkozzunk Czinege elvtárssal, hogy mondja meg világosan, mit határozott”. Czinege utalt a Kádárral folytatott telefonbeszélgetésre, de nyíltan se pro, se kontra nem foglalt állást. A magyar miniszter meggyőzésére „Ogarkov marsallnak az a szerencsétlen ötlete támadt, hogy azt mondja, határozottan kell fellépni Lengyelországban, célszerűen és egységesen, hogy ne következzék be egy ugyanolyan helyzet, mint Magyarországon 1956-ban”.

Ezen összehasonlítást hallva, Czinege Lajos tábornok öklével nagyot ütött az asztalra, s szinte kiabálva azt mondta: „hogy engedheti meg magának egy szovjet marsall, aki még csak nem is tagja a politikai bizottságnak, hogy sértegesse a magyar népet, amelyet 1956-ban egy idegen hadsereg tankjai és ágyúi tapostak meg?” (Az idegen hadsereg, tegyük hozzá, ismeretesen a szovjet haderő volt.) Czinege Lajos tábornok befejezésül hangsúlyozta, hogy éppen ezért nem szabad egy 1956-nak megismétlődnie. De a vitatott lengyel ügyben a magyar tábornok magatartása kétértelmű maradt. A nem kívánt fordulatot helyreigazítandó, Usztyinov marsall megkérdezte Czinegét: egyetért vagy sem olyan dokumentum aláírásával, amely kilátásba helyezi a Lengyelországnak nyújtandó segítséget. Czinege tábornok az alábbi kibúvóhoz folyamodott: „Ha Olteanu elvtárs aláírja, aláírom én is.” Erre Usztyinov Olteanuhoz fordult aki megint kijelentette: „nem értek egyet”.

Gribkov tábornok, a Varsói Szerződés vezérkari főnöke 11 évvel később megírta, hogy a két miniszter aláírása nélkül nem lehetett kiadni a nyilatkozatot, nem akarván, hogy lássa a világ „a divergenciákat a Tanácson belül egy olyan lényeges kérdésben, mely a Varsói Szerződés minden országának érdekeit annyira érinti. Amikor Kádár János megtudta ezt, meg volt lepődve miniszterének határozatlanságán. N. Ceauñescu viszont jóváhagyta C. Olteanu álláspontját.”

A Dosarele Istoriei részleteket közöl A. I. Gribkov könyvéből is – Szudba varsavszkovo dogovora, 1998 –, melyben azt írja: két miniszter, a magyar és a román arra hivatkoztak, hogy nincs felhatalmazásuk kormányuk részéről és nem írhatnak alá ilyen nyilatkozatot. Azt a tanácsot kapták, hogy lépjenek kapcsolatba kormányaikkal és kapjanak erre felhatalmazást. De se egyik, se másik nem próbált meg kapcsolatba lépni Kádár Jánossal, illetve N. Ceauñescuval.

A könyv itt publikált részleteiből az tűnik ki, hogy a szovjet politikai vezetés (Andropov, Szuszlov, Gromiko) nem is akart katonai beavatkozást Lengyelországban.

*

Eddig a lehető szöveghű kivonat, illetve fordítás.

Igaz, nem igaz? Pontatlan tolmácsolás volt akkor? Téves visszaemlékezés? Tudatos torzítás egy hadtörténész-politikus részéről? Zavarodottság Czinege részéről? Vagy éppen így volt...

2. Képek


1. A csepeli Manhattan-tervFIGYELŐ

FARKAS Ildikó

A csepeli Manhattan-terv

Manhattan – New York belvárosának „csodája” – a múlt században emelkedett ki, mint az USA keleti partvidéke gyors fejlődésének szimbóluma. Nem régen, 1992-ben, az új kínai politikai-gazdasági program is megalkotta a maga Manhattanjét: Pudongot. Alig hat év alatt a világ egyik legnagyobb üzleti-kereskedelmi központját építették fel a Huangpu folyó keleti partján. Tíz esztendővel ezelőtt rizsföldek, zöldséges kertek, kis bódék, ma pedig a látogatót lenyűgöző építészeti alkotások, csodapaloták, üzleti és lakóépületek, amelyek közül egy-egy városnyi közösséget foglal magába.

Nagy feltűnést keltett 2000-ben Csepel városvezetésének terve: a sziget északi részén 186 hektárnyi területen új, szupermodern városrészt terveznek. Sokan Csepel (illetve Budapest) Manhattanjeként emlegetik a megálmodott új városrészt. A napi sajtóban is megjelentek az első látványrajzok.

Összeállításunkban történeti leírást adunk az amerikai és a kínai Manhattanról.

Csepel-Szigetcsúcs – a Nagy-Duna és a Ráckevei-Dunaág által közrefogott térség – ma még be nem épített terület. A budapesti városközpont dél felé bővülő fejlesztési tervével (az új Nemzeti Színház, kongresszusi és szórakoztató központ) összekapcsolódik Észak-Csepel kiépítésének terve.

A Duna-gát (egykori Védgát utca) és a szigetcsúcs közötti terület hagyományosan kertészeti terület volt. „Bolgár kertészek” termeltek itt nagyban zöldséget, amelyet a csepeli, ill. budapesti piacokra vittek. Később, az 1950-es évektől raktárak, rakodóterek épültek. A Kis-Duna partján, ill. a Duna-öbölben sporttelepek alakultak ki, míg a Nagy-Duna partján az első világháború után létrejött a híres nemzetközi Duna-kikötő (a „Vámmentes”).

A Lágymányosi hídtól délre eső két nagy városszerkezeti egység a Kvassay útig és a zsilipig bevásárlóközpontként, nemzetközi kereskedelmi centrumként és irodaházak együtteseként működne a tervek szerint. Az évek óta jelentkező befektetői szándéknak engedve Budapesten itt lehetne magas épületeket emelni, megvalósítani a „csepeli Manhattant”.

A Csepel-sziget csúcsának a Szabad- kikötőig terjedő nyugati fele közparkká alakulna, lehúzódva a Ráckevei-Dunaág mentén, a Bolgárkertész-öbölig, és befogadná a lehetőség szerint legkorszerűbb, bemutatásra alkalmas központi szennyvíztisztító létesítményét, kiegészítve a technológia bemutatására kialakított Öko-Dóm együttesével.

A Duna két ága által közrefogott sík, szabad területen, közvetlen vízparti kapcsolattal, lakó- és irodaházakat építenének. A terület vonzerejét nagyban megnövelné a tervezett lagúnarendszer kialakítása. A lagúnapark lakóházai, lakásai egyrészt közvetlenül kapcsolódhatnának a természethez, a vízparthoz, másrészt valamennyi szolgáltatási és kereskedelmi lehetőséggel fel lennének szerelve.

A lagúnarendszerben helyet kapnának a vízisportok létesítményei: evezőspálya, csónakázótó, uszoda, strandfürdő, evezősklub, sportközpont szerepel a tervek között. Közöttük nagy kiterjedésű zöldfelületek maradnának a területen, akár még egy nagy helyigényű golfpályát is ki lehetne itt alakítani.

A dél-budapesti térség a millenniumi fejlesztéssel az ezredforduló nagyszabású városépítési akciójává válhat.

2. Képek


1. A függõleges város: ManhattanPÉTERFI András

A függőleges város: Manhattan

Katonai táborból világváros

New York City központi negyedénél ma sincs híresebb városrész az egész világon. Zsúfoltság és a kis területen koncentrálódott rengeteg tevékenység terén csupán Tokió és Hongkong versenyezhetnek Manhattannel. Manhattan szigete 21 km hosszú és 3 km széles, területe 58,5 km2, a városnak, melynek jelképévé vált, csupán 7%-át teszi ki. Ez New York legrégibb, legsűrűbben beépített része: itt található a több száz felhőkarcoló mindegyike. Ez a viszonylag kis sziget az amerikai gazdasági élet szíve, és mindazok a híres épületek és intézmények, amelyek New Yorkot igazán híressé teszik, Manhattanben találhatók. A népesség az 1790-es 35 ezerről 1910-re 2,33 millióra nőtt, majd lassú csökkenés következett, amely az 1980-as 1,43 millióval érte el a mélypontot, azóta a népesség ismét növekszik.

Tervszerű építkezés

Manhattan volt az első hely a mai New York City területén, ahol európaiak telepedtek le, amikor a Holland Kelet- indiai Társaság katonai táborokat, majd állandó telepet létesített itt 1624-ben a sziget déli csücskében. 1664. augusztus 24-én négy angol fregatt vetett horgonyt Manhattan partjainál, és az 1674-es westminsteri szerződésben a város az angoloké lett. Az angol király fivérének, a yorki hercegnek adományozta a néhány tucat házból, egy-két üzletből, műhelyből és apró templomból, valamint egy szélmalomból álló települést, melyet New Yorknak neveztek el. Ettől kezdve New York lényegében egyet jelentett Manhattan szigetével.

A sziget legnagyobb része szigorú terv szerint épült be. 1807-ben az állam törvényhozói rendeletet hoztak, amely bizottságot alakított a főbb utcák és sugárutak kijelölésére. Manhattanben tizenkét észak–déli irányú nagy sugárút található, mindegyikük 30 m széles. (Ezt a rendszert mindössze két átlós irányú főútvonal töri meg, a Broadway és a Bowery Road.) A sugárutakat összesen 220 kelet–nyugati irányú utca keresztezi, általában 18 m szélesek. A városban 1825-ben építették az első gázvezetéket, és 1830-tól lóvasút közlekedett az utcákon. 1853-ban rendezték a város első világkiállítását az újonnan épült Chrystal Palace-ban, amely a hasonló nevű londoni épület pontos mása volt. Itt mutatták be azt a találmányt, amely Manhattan későbbi fejlődésének egyik legfontosabb pillére volt: a liftet. 1869-ben megnyitották a Central Parkot, ezt a hatalmas zöld területet a mai Manhattan szívében. New York lakossága ekkoriban már meghaladta az egymilliót. Az újabb bevándorlási hullám 1882-ben érte el csúcspontját: korábban főleg írek jöttek, ekkoriban mintegy negyedmillió német érkezett Európából, közülük 200 ezren New Yorkban telepedtek le. 1886-ban felállították a kikötő bejáratánál a francia nemzet ajándékát, a Szabadság-szobrot.

A 19. század folyamán mindvégig voltak törekvések a New York-i kikötő körüli, sűrűn lakott terület egyesítésére, de „Nagy New York” hivatalosan csak 1898-ban jött létre. A 3,5 millió embernek otthont adó metropolisz London után a világ második legnagyobb városa lett. A sokféle náció hirtelen keveredése persze feszültségekkel járt; ezt pedig Manhattan is úgy oldotta meg, ahogy a legtöbb amerikai nagyváros: nemzetiségi negyedek, gettók létrejöttével. A legnagyobb létszámban jelenlévő írek kivételével máig is jól elkülönült területe van minden népnek: a kínaiaké Chinatown, az olaszoké Little Italy, a feketéké Harlem, a zsidóké Brooklyn jelentős része. (1930-ban New York volt a világ legnagyobb zsidó népességű városa.) A háború utáni évtizedekben a feketék és a Puerto Rico-iak költöztek legnagyobb számban New Yorkba.

A gazdasági élet szíve

A századfordulón vitathatatlanul New York volt az Egyesült Államok legfontosabb kikötője, a gazdaság és a pénztőke központja. Innen indultak ki a fő vasútvonalak, a város környékén csaknem egymillió lakosú iparvidék alakult ki. De ezekben az években merültek fel először a növekvő metropolisz, és benne Manhattan tipikus problémái. A túlzsúfolt városban a szegénység és a higiénia hiánya sorra idézte elő a járványokat. A tömegközlekedés már nem működött megfelelően a lóvasúttal, és nem hozott könnyebbséget a rövid időre bevezetett gőzhajtású magasvasút sem, mivel olajat és parazsat szórt a járókelőkre. A század végén üzembe álltak az első villamosok – hangos csörömpölésük a második világháborúig meghatározta az amerikai nagyvárosok hangulatát. 1904-ben megindult az első földalatti, bevezették a villanyvilágítást. A jobb közlekedés érdekében alagutat fúrtak a Hudson folyó alatt.


Az 1920–30-as évek hozták el az igazi változást Manhattan életében. 1920-ban megépült a 77 emeletes Chrysler Building, 1931-ben a 381 méter magas Empire State Building. A világ sokáig legmagasabb épülete 20 ezer dolgozónak adott otthont 102 emeleten. Az új városkép a hihetetlen méretű felhőkarcolók egyre sűrűsödő tömegével kényszerítő szükségszerűségből fakad: a hely hiányából egy szigeten. Ez a város jó ideje csak felfelé terjeszkedhet. Kárpótlásképpen azonban a természet tiszta sziklából teremtette a szigetet, amire elengedhetetlenül szükség is van a felhőkarcolók hihetetlen súlya miatt.A második világháború után az amerikai építészek átvették Európából az acél és az üveg használatát. Ekkor tűntek fel először azok a hatalmas üvegfelületek, amelyek ma már olyan álomszerűvé teszik Manhattan képét. 1971-ben készült el a 420 m magas Világkereskedelmi Központ (World Trade Center), amelynek két hatalmas, egyforma felhőkarcolója azóta a város jelképévé vált.

Megoldatlan kérdések

A technikai fejlődés és a gazdasági felfutás láthatóan még jó ideig nem szab gátat a városiasodásnak. Igaz, kérdések továbbra is maradtak. Kormányozható-e New York City csaknem 8 millió lakosa? Kezelhető-e az óriási szeméttömeg? Megoldható-e a hajléktalanok és öregek ellátása ilyen nagyságrendben? Képes-e a természeti környezet még sokáig elviselni ilyen mértékű fogyasztást és szennyezést a térségben? Fenntartható-e Manhattan szigetén ez a sajátos világ, másfél millió lakossal, munkanapokon hárommillióval?

Milyen tanulságokat tartogathat számunkra Manhattan története? Európai ember nehezen érti meg a világgal szembeni alázatnak azt a teljes hiányát, amit ez a metropolisz jelent. „Függőleges város, amely magán hordja az új idők jelét. Az egész egy katasztrófa, ami tele van tevékeny sorsra kárhoztatott, merész és reménykedő emberekkel, bár pompás és nagyszerű katasztrófa” – írja a francia építész, Le Corbusier.

2. Képek


1. A kínai Manhattan: PudongVÁMOS Péter

A kínai Manhattan: Pudong

Sanghaj három arca

Sanghaj nem tipikus kínai város. Sohasem volt az. A császárkori kínai város, a központi hatalmat képviselő mandarin székhelye lévén, szigorú központi irányítás alatt állt. A császári hatalomtól független, saját önkormányzattal rendelkező Sanghaj ebben a környezetben idegen testként hatott, ugyanakkor modellként szolgált Kína számára, a modernizáció és a nyugati típusú városi fejlődés modelljeként.

A gyarmati város

A Jangce és a Huangpu folyó találkozásánál, a hatalmas tölcsértorkolat bejáratánál épült kikötőváros helyén a 19. század közepéig csupán kis halászfalu állt, amely földszintes vályogházaival nem sokban különbözött más kínai tengerparti településektől. A külföldiek megjelenése és letelepedése döntő változást hozott. Az első ópiumháborút lezáró, 1842-ben megkötött nankingi szerződés értelmében a britek és a franciák a város egy részét magukénak tudhatták. A nyugatiak saját hazai törvényeik szerint bíráskodtak, önálló közigazgatást hozhattak létre, a rendfenntartásról maguk gondoskodhattak, konzuli fennhatóság alatt szabadon kereskedhettek, és misszionáriusaik szabadon folytathatták tevékenységüket. (A kínaiak által sérelmezett előjogaikról a külföldiek csak 1943-ban mondtak le.)

A nyugati civilizáció jelenlétének következtében Sanghaj a leggyorsabban urbanizálódó kínai településsé vált, noha a 20. század elejére az egymillió sanghaji lakosnak csupán egy százaléka volt külföldi. Kínaiak és külföldiek együtt, de egymástól mégis teljesen elkülönülve éltek. A parkok bejáratán 1928-ig ott függött a tábla: „Kutyáknak és kínaiaknak belépni tilos!” A külföldiek lakta negyedekben az utcákat 1865-től gázlámpák világították meg, a lakásokban 1881-től volt telefon, 1882-től villanyvilágítás, 1883-tól pedig vezetékes víz. Az első automobil 1901-ben jelent meg a város utcáin. (Az autó tulajdonosát, bizonyos Leinz urat magyarként tartják számon a kínai történelemkönyvek.) A külföldi jelenlét központja a Huangpu rakpartján a Bund volt, ahol máig birodalmi hangulatot idéző neoklasszicista épületek sorakoznak. A Brit Konzulátus, a Hongkong and Shanghai Bank székháza és a Vámház a britek gyarmati hatalmának szimbóluma volt.

A kapitalista és szocialista város

Az első világháborút követő évtizedben Sanghaj modern gyáriparral rendelkező, zajos, négymillió lakosú világvárossá, a világ ötödik legnagyobb kikötőjévé fejlődött. Itt bonyolódott a kínai külkereskedelem közel fele, itt működött a legtöbb bank. A britek koloniális stílusú épületei továbbra is meghatározták a Bund arculatát, de az új építkezések már az új stílust, a New York és Chicago modern arculatát kialakító art decót honosították meg Sanghajban is (Sassoon- ház, 1929).

Az 1930-as években Sanghaj arculatának egyik meghatározó építésze magyar volt. Hudec László 1920-ban került Sanghajba, ahol először egy amerikai cégnél dolgozott, majd 1925-ben saját vállalatot alapított. A Hudec Tervezőiroda Sanghajban 65 épületet tervezett: kórházat, templomot, színházat, mozit, egyetemet, lakóházakat. A század első felének legmagasabb sanghaji épülete szintén Hudec munkája: az 1934-ben épült, 83,8 méter magas, 22 emeletes Park Hotel egész Kelet-Ázsia legmagasabb épülete volt a két világháború között.

Az 1949-es forradalom megálljt parancsolt a nyugati típusú fejlődésnek, Sanghaj külföldi részvétellel folyó modernizálásának. A térség kereskedelmi és pénzügyi központja Hong Kong lett, a külföldieket az 1950-es évek közepére szinte kivétel nélkül eltávolították.

A „nyitás”

Az újabb nyitás évtizedek múlva, az 1990-es évek elején következett be. Most azonban nem a külföld kény- szerítette ki a nyitást, hanem a kínai politikai vezetés döntött úgy, hogy Sanghajt ismét megnyitja a nyugati tőke és technológia előtt. A Teng Hsziao-ping által elindított reform és nyitás politikája ismét az érdeklődés középpontjába állította a fejlett Nyugattal egykor szoros kapcsolatban levő várost. A kínai kormány nem titkolt szándéka, hogy a tőkebefektetést és technológiai fejlesztést támogató politikájával, a külföldi cégeknek biztosított adókedvezményekkel a déli nagyvárost ismét Kína pénzügyi és kereskedelmi központjává formálja.


Sanghajban ma a külföldi tőkés szívesen látott vendég, aki már rég nem az elnyomást képviseli, hanem a fejlődést, a gazdagodás lehetőségét kínálja.

A városban egymást érik az építkezések, a teljes infrastruktúrát modernizálják. A közlekedés gondjait a néhány éve elkészült magaspályás autóútrendszerrel, új hidakkal, a folyó alatt átvezető alagutakkal és szingapúri színvonalú metróval oldották meg. A világ nem győzi csodálni a „világ legnagyobb építkezését”, a rizsföldekből néhány év alatt kinőtt „kínai Manhattant”, a Huangpu folyó keleti partján elképesztő gyorsasággal fejlődő Pudongot. Pudongban tíz éve még rizsföldek és zöldségeskertek voltak. Ma a városrész tizenegy sávos főútja mentén található a világ harmadik legmagasabb tévétornya, a 468 méter magas „Kelet Fénylő Gyöngyszeme”. A csupa üveg, csupa acél felhőkarcolók erdejéből is kiemelkedik a világ harmadik legmagassabb épülete, a 420,5 méter magas, 88 emeletes Jinmao torony, amelynek felső 35 emelete a világ legmagasabb szállodája. A sanghaji tőzsde új épületében 21 gyorslift és több mint tízezer telefonvonal áll a brókerek rendelkezésére. A beruházók ma is amerikaiak, angolok, japánok. A világ ötszáz legnagyobb cége közül száz már rendelkezik képviselettel Pudongban. A 14 milliós metropolisz ma a világ egyik legnagyobb és valószínűleg leggyorsabban fejlődő városa.

2. Képek


1. A tálibok AfganisztánjaFARKAS Ildikó

A tálibok Afganisztánja

Fundamentalisták és hagyomány

A világ akkor tanulta meg a tálibok nevét, amikor 2001 márciusában bejárta a világsajtót: Afganisztánban a fundamentalista mohamedán tálibok vezette kormányzat elrendelte az országban található összes nem iszlám műemlék és szobor elpusztítását – és ezt a nemzetközi tiltakozás ellenére meg is kezdték.

Pusztulásra ítélt műemlékek

Afganisztán területe évezredeken át a különböző kultúrák – iszlám, hinduizmus, buddhizmus, kínai civilizáció – találkozási pontját jelentette. Az afgán múzeumokban páratlanul gazdag gyűjtemények tanúskodtak erről: hellénisztikus görög szobrok, figurák, edények, buddhista szobrok, tárgyak, aranymaszkok, az átmenő karavánok megannyi értékes tárgya maradt itt meg évszázadokon keresztül. Az afgán Nemzeti Múzeum az 1990-es években Kabulban folyó harcok során elpusztult, a műkincsek nagy része eltűnt. A maradékra a mostani rendelet értelmében szintén pusztulás vár.

Az iszlám 9. századi térhódítása előtt e térség a buddhista tanítás és zarándoklat egyik központja volt, így Afganisztánban tömörült a világ buddhista szoborkincseinek nagy része. (Érdekes módon, az évezredes muzulmán uralom a szobrokat eddig békén hagyta.) Most a bálványok elpusztítására kiadott rendelet az országban található minden szoborra vonatkozik, de a világ leginkább a bamiyani Buddha-szobrok sorsára figyelt. A világörökség részét képező két, Kr. u. a 4–6. század között, görög művészek közreműködésével sziklafalba faragott szobor egyike 38, a másik 55 méter magas – volt. Nemcsak méretük – a világ legnagyobb Buddha-szobrai voltak –, hanem ábrázolásmódjuk miatt is különlegességnek számítottak: a megszokott ülő testhelyzettől eltérően álló helyzetben ábrázolták a Nagy Tanítót.

A tálibok vallási vezetője adta ki a rendeletet a szoborrombolásra, mondván, az iszlám előírásai szerint a figurális ábrázolás istenkáromlásnak minősül. Amullahok (iszlám tudósok) szerint a buddhisták bálványimádók, szobraik bálványok, tehát elpusztítandók. A tálibok aknavetőkkel, rakétákkal, harckocsikkal, ágyúkkal, dinamittal próbálkoztak, ez utóbbival a hírek szerint sikeresen – a bamiyani Buddhákat már csak képen láthatjuk.

Afganisztán az 1990-es években

A Szovjetunió 1979-ben vonult be Afganisztánba, majd gyakorlatilag soha véget nem érő harcok után 1989-ben vonult ki. Pakisztán a szovjet invázió óta menedéket nyújtott több millió afgán menekültnek és a mudzshedineknek (a Szovjetunió ellen szent háborút folytató harcosoknak). Az afgán–pakisztáni határ mindkét oldalán pastuk élnek, akiket az 1893-as Durand-szerződés választott el egymástól, amikor is Oroszország és Nagy-Britannia meghúzta Afganisztán határait. A pastuk száz éve nem adják fel a reményt az egyesülésre, ha lehet, a kabuli kormány alatt. (Tulajdonképpen ők nevezik magukat afgánoknak, s az ország is róluk kapta a nevét.) Pakisztán sem mondott le a pastuk lakta területekről, sőt az afganisztáni pastu területeket is meg akarta szerezni, vagy legalábbis politikai befolyását biztosítani a szovjet uralom utáni Afganisztánban. Ezért támogatta először a mudzsahedineket, majd a tálibokat.

A tálibok

A szunnita tálibok a pakisztáni afgán menekülttáborok medreszéiben (muzulmán vallási iskoláiban) tanuló fiatal, tizenéves fiúk voltak. Mozgalmuk, a Talibán Afganisztán megtisztítására irányul, fanatikus iszlám fundamentalista ideológiával. Tanítóik a pastu mullahok voltak, anyagi támogatóik szaudi fundamentalisták és Pakisztán. A tálibok hamarosan Afganisztán nagy részét ellenőrzésük alá vonták, uralmuk ma az ország kilenctizedére terjed ki. A helyzet azonban ezzel nem normalizálódott: az Északi Szövetséget – jelentős siíta tadzsik és üzbég kisebbség – nem sikerült a táliboknak megtörni, s a folyamatos hadiállapot, az immár 22 éve tartó polgárháború éhínséget és nyomorúságot, véres ütközeteket, mészárlásokat hozott az országra.

2. Képek


1. Az ékírástól az információ-robbanásigTISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

HELD József

Az ékírástól az információrobbanásig

Információs forradalmak régen és ma

Két amerikai történész bátran nekilátott egy olyan könyv megírásához, amely egy általánosan elfogadott, népszerű hiedelmet sikeresen cáfol meg. A szerzők történelmi perspektívába állítják azt a ma már általánosan elfogadott véleményt, hogy egy teljesen új korban élünk, amelynek nincs előzménye, s amely olyan, mintha felsőbbrendű lények (valószínűleg természettudósok!) alapozták volna meg.

A könyv címe Information Ages. Literacy, Numeracy and the Computer Revolution(Információs korok. Írásbeliség, számismeret és a komputerforradalom), szerzői Michael E. Hobart és Zachary S. Schiffman (Baltimore, Maryland, Johns Hopkins University Press, 1998). A könyv megjelenésekor alig keltette fel a szakértők figyelmét, de hosszabb távon jelentőségét egyre inkább el fogják ismerni. (Megjelentetése magyar nyelven is szükséges lenne.)

Ötezer évig megfejtetlenül

A szerzők három „információs kort” különböztetnek meg. Az első a klasszikus kor, amelyet az ékírás vezetett be. Erre az ösztönözte „feltalálóit”, hogy a városiasodó sumér civilizációnak szüksége volt egy olyan rendszerre, amely képes számon tartani a begyűjtött javakat, s azok szétosztását. Az adóztatás kezdetével is összefüggött ez, a szervezett városállam kormányzatának kialakulásával, mert adóbegyűjtőinek – akik ekkor főleg papok voltak – szükségük volt a maradandó feljegyzésekre. De a mezopotámiai ékírásos emlékek még többnyire listákból állnak, s csak elvétve lehet olyan ismereteket találni közöttük, amelyek az emberiség eredetére s más irodalmi mozzanatokra utalnak.

A suméroknak még nem volt olyan íráskészsége, amely a Homéroszhoz, majd a görög filozófusokhoz hasonló hosszú értekezéseket rögzíthetett volna. A legtöbbször említett és jól ismert sumér Gilgames-legenda volt az első komolyabb írásbeli próbálkozás, ezt követte a vízözön leírása (amiből a héberek Noé-legendája származik), s végül Hammurabbi törvénykönyve. De ezeknek irodalmi hatása alig volt. Megismerésükhöz az ékírásos táblák szövegének a megfejtésére volt szükség, ami több mint ötezer esztendőt váratott magára!

Információs forradalom eurázsiai méretekben

Az új korszak kezdetét a görög ábécé „feltalálása” jelentette, amelynek segítségével már nemcsak számokat, hanem a beszédnek megfelelő írásjeleket is lehetett rögzíteni. Tehát a második „információs kor”, amit szerzőink modern korszaknak neveznek, a görög írásbeliség megjelenésével kezdődött. Ez már képes volt olyan információk terjesztésére, mint a homéroszi költemények és a nagy görög filozófusok munkái.

A reneszánsztól kezdve egyre inkább tért hódított az absztrakt szimbólumok használata. Míg a klasszikus korban az írás gyakorlata még jó ideig nem volt elválasztható a listákban felsorolt jelenségektől, s a listák a társadalom különböző összetevőit és a természeti jelenségeket igyekeztek számba venni, addig a modern kor már az analitikus gondolkodást hozta előtérbe. Ennek volt a következménye a nagy tudományos forradalom, amely egyre inkább szimbólumokkal fejezte ki a gondolatokat.

Az ekkor készített enciklopédiák már megpróbálták az egész világmindenséget számba venni. A Diderot és D’Alambert által szerkesztett nagy francia Enciklopédia azonban még nem egy új korszakot jelölt, hanem egy korábbi korszak lezárását. Mert a felvilágosodás korában a természettudományok fejlődése, éppen az analitikus módszernek köszönhetően, már igen magas szintre jutott, és az analitika és a szimbolikus logika folyamatos egybefonódása következtében az információk közlése annyira leegyszerűsödött, hogy lehetségessé vált a komputer megszerkesztése.

A tudomány mindig „megtalálja” a maga géniuszait. Akik úgy vélik, hogy a komputer megjelenése egyedül a mi korunkra jellemző – ami a szerzők szerint a harmadik „információs kor” –, azok tévednek. Ugyanis a számológép prototípusát már a 18–19. században megteremtették. Leibniz már szerkesztett egy „számológépet”,


amelynek alapelvei közel voltak a modern komputeréhez. Egész sor tudós kísérletezett már a 19. század folyamán azzal, hogy helyettesítse az írott nyelv alapszabályait egy általánosan elfogadható közlési rendszerrel, amely egyszerűsége folytán mindennemű információ közvetítésére képes lenne. Persze csak akkor lehetett ezt megvalósítani, amikor az újabb információs rendszert összekapcsolták az elektromos technika használatával. (Ennek a fejlődésnek egyik fontos pionírja a magyar születésű Neumann János volt, akiről az a pletyka járta a princetoni egyetemen, hogy tulajdonképpen a világűr egy másik civilizációjából származik, mert embernek egyszerűen nem lehet annyi esze, mint neki.)

Globális információrobbanás

A könyv szerzői helyes úton járnak, amikor korunk információs forradalmát történelmi keretei közé helyezik – tehetjük hozzá az ismertetett gondolatmenethez mi, mai olvasók. Ami hiányzik könyvükből, az annak a „megérzése”, ami mégiscsak megkülönbözteti korunkat a korábbi információs korsza- koktól, s ez az információs forradalom globális mérete. Az első információs forradalom csupán a Közel-Kelet egy kis részét érintette. A második már az egész eurázsiai kontinenst. A korunkbeli pedig már az egész glóbuszra kiterjed. Hogy ennek milyen következményei lehetnek a jövőben, azt persze nehéz megjósolni...


1. Mussolini kiutasításaKALÁSZATOK

RÉTI György

Mussolini kiutasítása

Szocialistából fasiszta

Közismert, hogy a történésznek egy-egy korszak alapos kutatásához sok száz, olykor sok ezer oldalnyi iratanyagot kell (vagy kellene) elolvasni és feldolgozni. Ezek az iratok csaknem mindig érdekesek, még akkor is, ha a maga szürkeségében ábrázolják az adott korszakot. Ritkán adódik azonban, hogy a kutató – miként a gyöngyhalász a tenger mélyén – imígyen kiálthat fel: „heuréka, igazgyöngyöt találtam!” Most egy ilyen sikerélményről kívánok röviden beszámolni.

Gömbös Gyula miniszterelnök 1932 és 1936 között Benito Mussolinihoz írt számos levele között egy árván meghúzódó, 1913-as keltezésű, látszólag jelentéktelen lapocskára bukkantam, amely a sors kifürkészhetetlen fintora következtében kerülhetett a két évtizeddel későbbi iratok közé.

Ebből a kalligrafikus írással kitöltött „rendőri nyilvántartólapból” megtudható, hogy a „nyomozás tárgya” Mussolini Benitó (sic!), aki 1883-ban született az olaszországi Predoppióban, 167 cm magas, haja sötétbarna, szeme sötét, tekintete éles (sic!), szája széles, orra sasorr. A rendőri érdeklődés oka a foglalkozás rovatból derül ki: elemi iskolai tanító, anarchista, sőt szocialista agitátor.

A trieszti „rendőrbiztosság” feljegyzéséből megtudható, hogy a nevezett személyiség 1909. szeptember hó 13-án „a birodalmi tanácsban képviselt összes királyságokból és országokból kiutasíttatott”, méghozzá határidő nélkül, azaz mindörökre!

Az olvashatatlan nevű hivatal pecsétjéből kitűnik, hogy ez az irat több mint másfél évvel később, 1911. május 23-án kelt, feltehetőleg egy másik hivatal tájékoztatására és a kitiltó határozat megerősítése céljából.

Az „egyéb adatokból” kiviláglik az is, hogy a közveszélyes agitátort a berlini rendőrigazgató is nyomoztatja, és ez ügyben kapcsolatban áll a Monarchia hatóságaival.

Ha meggondoljuk, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia összes királyságaiból kitiltott szocialista agitátor alig 13 évvel később az olasz fasizmus vezéreként, majd újabb egy évtized után az Itália, Magyarország és Ausztria közötti szoros együttműködés legfőbb patrónusaként, később Hitler fő szövetségeseként szerepelt a nemzetközi élet színpadán, hogy két évtizedes „tündöklése” után bukott diktátorként tűnjön le róla, akkor megállapítható, hogy valóban a világ (és a történelem) forgandóságát mutató „iratgyöngyre” leltem.

2. Képek


1. Magyar elnök a Történész VilágszövetségbenHÍREK

FARKAS Ildikó

Magyar elnök a Történész Világszövetségben

Berend T. Iván 2001. március végén Magyarországra látogatott az MTA Társadalomkutató Központja és az Európa Intézet Budapest meghívására.

Berend T. Iván neve jól ismert a hazai történelemtanárok és a történelem iránt érdeklődő közönség előtt. Elsősorban a Ránki Györggyel közösen írott munkákat forgathatták az 1970–80-as években, melyek a magyar gazdaság 1867–1945 közötti és Európa újkori gazdaságtörténelmét tárgyalták. Az 1980-as években itthon nagy feltűnést keltett a Válságos évtizedek. Közép- és Kelet-Európa a két világháború között (Gondolat, 1982) c. monográfiája. Ennek átdolgozott kiadása (Decades of crisis: Central and Eastern Europe before World War II., Berkeley-California, University of California Press, 1998) angolul világsikert aratott. 1990 óta a UCLA (University of California and Los Angeles) egyetemen tanít, 1992-ben az ottani Kelet-Európa Intézet igazgatójává választották.

Kutatómunkája mellett ugyanakkor Berend T. Iván itthon és világszerte ismert tudományszervező, közéleti személyiség. Tanszékvezető a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemen, majd ugyanott rektor, 1985–1990 között a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, közben az MSZMP Központi Bizottságának is tagja, segítője az 1980-as évek hazai politikai reformerői kibontakozásának.

1996–2000 között a Történész Világszövetség elnöke. Külföldi tevékenysége óta most kapott először hivatalos előadókörútra meghívást Magyarországra.

Első előadását a Magyar Tudományos Akadémián tartotta: Romantika, nacionalizmus, modernizáció címmel. (Ennek rövidített változatát közöljük e számunkban, a teljes szöveget a Magyar Tudomány című folyóiratban olvashatják.) Második előadása a kelet-európai rendszerváltozásokkal foglalkozott. Az Európa Intézetben tartott előadást folyóiratunk későbbi számában olvashatják.

A két nagysikerű előadás mellett Berend egész délelőttös konzultációt tartott a hazai társadalomkutató intézetek vezetőivel, régi kollégákkal. A téma: az amerikai társadalom, tudományos élet és Berend T. Iván egyéni szakmai tervei.

Berend T. Ivánnak, mint a Történelmi Társulat egykori elnökének, alapvető érdeme volt a História megindításában és abban, hogy a sok politikai értetlenség ellenére a folyóirat az 1980-as években életben maradhatott.

Újabb régészeti kutatások a Római strandfürdő területén

Múlt év novemberében újra ásatások indultak Budapesten a Római strandfürdő területén, mely régóta ismert római kori lelőhely. A munkáról Láng Orsolya, a Budapesti Töréneti Múzeum Aquincumi Múzeumának munkatársa számolt be.

Már a 18. századi katonai felmérések is jeleztek itt „régi romokat”, amelyek erődfallal körülvett terület képét mutatták. Ez a kutatásban a 19. század közepétől a 20. század közepéig forráshelyként szerepelt, mely a Szentendrei úton ma is látható vízvezetéket (aquaeductus) táplálta. Ez a vezeték juttatott ivóvizet Aquincum polgári településére és – kb. 5 km hosszan – egészen a mai Flórián tér és környékéig, a legiotáborig futott.

1959-ben, a rendszerezett ásatások megkezdésekor megtalálták a boltíves vízvezeték kiindulási helyét és egy víztorony maradványait. 1963–64-ben 14 kútházat tártak fel, amelyek nagyméretű fagerendákból és -cölöpökből készültek, cseréptetős fedéssel. A házak közepén a feltörő forrás vizét terrakotta foglalatba vezették, környékét gondosan leszigetelték, a vizet keskeny csatornákon vezették el, amelyek levélerezetszerűen csatlakoztak a vízvezeték fő ágához. A Szentendrei út felé eső, nyugati részen egy nagy méretű épület romjaira bukkantak, amely alaprajzi sajátosságai miatt valószínűleg kórház (valetudinarium) volt.

A leletanyag (oltárkövek, érmék, edények) és a feltárt építmények alapján arra lehet következtetni, hogy a


gyakorlati célon – azaz az itt feltörő forrásvíz hasznosításán – túl itt kultikus és a gyógyítással összefüggő tevékenység is folyt: a forrásoknál bemutatott áldozatok tárgyai, a gyógyítás és az egészség isteneinek szentelt oltárok és a feltárt kórház egyértelműen utalnak erre. Az így kialakított „vízmű” és szentélykörzete a 2. század elejétől a 4. századig volt használatban.

A 2000 novembere és 2001 márciusa között lezajlott ásatás sok új információval gazdagította ismereteinket: kiderült, hogy a korábban ismerteknél jóval több forráshellyel (kútházzal) lehet számolni, illetve első ízben sikerült a római kor emlékei mellett a későbbi korok építkezéseit is feltárni. A római korra keltezett emlékek felett, a népvándorlás korára tehető cölöpszerkezetű konstrukciók nyomait találták.

A későbbi időkben megfigyelhető, hogy a forrásokat igyekeztek ipari célokra is hasznosítani: a 18. században lőpormalmot telepítettek ide, majd a 19. században a Tóvendéglő épült a felszámolt malom falaira.

Újabb üstökös-elmélet

Amerikai tudósok (Washington University) vizsgálataikból arra következtetnek, hogy 251 millió évvel ezelőtt egy aszteroida a Földnek ütközött, emiatt az akkori élővilág nagy része kipusztult. Az üstökös becsapódásának helye ugyan nem ismert, de megtalálták és azonosították a becsapódott égitest maradványait a Föld különböző pontjain. (Bolygónk szárazföldje akkor még egyetlen szuperkontinenst alkotott, a Pangeát.) A két évig tartó kutatást nehezítette, hogyma már kevés 250 millió éves kőzet található a Föld felszínén. Nagy részük a tektonikus mozgás következtében a mélyebb rétegekbe süllyedt.

Az ebből az időből származó kőzetrétegekben nagyobb arányban találhatók olyan fullerének (komplex szénvegyületek), amelyek hélium- és argonizotópokat tartalmaznak. A kutatók feltételezik, hogy ezek a fullerének földönkívüli eredetűek, mert a bennük rekedt nemesgázoknak a földiekétől eltérő izotóparányuk van. Ez arra utal, hogy egy olyan csillag atmoszférájából származhatnak, amely még a mi Napunk születése előtt felrobbant.

Ilyen fulleréneket Japán, Kína és Magyarország területén találtak, ahol a perm és a triász korszak határáról származó üledékes rétegeket már feltárták. Ezekben az üledékes rétegekben a fullerének koncentrációja alacsony volt, de szokatlanul magas arányban fordultak elő a feltételezett kihalás időszakában. A koncentráció megnövekedése a perm– triász korszak határán a kutatók szerint azt jelzi, hogy a fullerének egy üstökös vagy aszteroida révén kerülhettek a Földre. Ennek nagyságát 6–12 km átmérőjűnek feltételezik, körülbelül ugyanakkorának, mint a későbbi, a 67 millió évvel ezelőtt a dinoszauruszok kihalásáért felelősnek tartott üstökös méretét.

A becsapódás egymilliószor nagyobb energiát szabadított fel, mint akár a legnagyobb földrengés az utóbbi évszázadokban. Következményeként megnövekedett a vulkanikus tevékenység, változott az óceán oxigénszintje, a tengerszint és az éghajlat. Mindezek együttesen vezettek ahhoz, hogy az akkori tengeri élővilág 90%-a és a szárazföldi gerincesek 70%-a kipusztult a becsapódást követő 8000– 100 000 év alatt.

Pre-inka civilizáció nyomai Peruban

A moche civilizáció több évszázaddal az inka kultúra előtt virágzott Peru északi partvidékén. Kr. u. 100 és 800 között a tengerpartot és a folyóvölgyeket egy ismeretlen eredetű csoport népesítette be. Földművelésből és halászatból éltek, sűrű népességük erősen tagolt társadalmat alkotott. Öntözőcsatornákat, piramisokat, palotákat, templomokat építettek. Eddig több mint 350 feltárt temetkezőhely árulkodik valamikori civilizációjukról. Írásuk ugyan nem volt, de gyönyörűen megmunkált kerámiaedényeiken, szőtteseiken, falfestményeiken és arany, ezüst és réztárgyaikon művészien örökítették meg mindennapjaikat.

Az University of California and Los Angeles (UCLA) régészei a National Geographic Society támogatásával, perui régészekkel együttműködve, 1997 óta kutatják Peru északi partvidékén a moche kultúra nyomait. Egy 450 és 550 között agyagtéglákból emelt piramisban három különleges sírra bukkantak. E sírok – az addigi moche leletektől eltérően – páratlanul gazdag kincseket rejtettek, ami arra utal, hogy itt kiemelkedően fontos személyeket – uralkodókat, vagy vallási vezetőket – temettek el. Mindegyik sírkamra előtt miniatűr sírok találhatók, bennük apró rézfigurákkal, melyek az elhunytakat szimbolizálják, ugyanolyan kicsinyített sírmellékletekkel, mint amilyeneket a valódi sír tartalmaz. A halottak mellé réz- és aranyszobrocskákat, nemesfémmel díszesen megmunkált fegyvereket (buzogányokat, lándzsákat, pajzsokat) helyeztek. Mindhárom előkelő mellett találtak állatáldozat nyomait: lámafejet vagy testet, és emberáldozatra utaló jeleket: egy fiatal lány csontvázát. A középső sírba temetett személy különösen nagy hatalmú lehetett: fejére díszes rézsisakot, arcára réz és arany halotti maszkot, szájába aranyfigurákat tettek.


A sírban talált csontvázak is különlegesek. Az eddigi leletek alapján már kiderült, hogy a moche férfiak 145–162 cm magasak voltak. A piramisban eltemetett három férfi azonban 175–180 cm magas volt. Mindannyian 18–22 évesek lehettek halálukkor, testvérek vagy unokatestvérek lehettek, és valószínűleg egy hónapon belül haltak meg. A kutatók feltételezik, hogy a fiatalon elhunyt, korukban rendkívül magas, vékony csontozatú férfiak a Marfan-szindróma nevű genetikai rendellenességben szenvedtek. (A Marfan-szindróma hosszú, elvékonyodott csontokat, behorpadt mellcsontot eredményezett, keringési problémákkal járt együtt, és egészen az 1950-es évekig korai halált jelentett az ebben szenvedők számára.)

2. Képek


1. Pipatömésnyi magyar történelemGYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEK

RIDOVICS Anna

Pipatömésnyi magyar történelem

A Magyar Nemzeti Múzeumban június 3-ig látható kiállítás a hazai kézművesség, iparművészet egykor magas színvonalú ágának, a pipa készítésének és a pipázás élvezetének sok évszázados kultúrtörténetét mutatja be a látogatóknak.

A dohánnyal Amerika felfedezése után ismerkedett meg Európa. Magyarországon a 16. század végétől vannak szórványos adatok arról, hogy a füstöt eregető török követek ámulatba ejtették a magyar főurakat, s különleges ajándékként dohánnyal kedveskedtek azoknak. A 17. századi a háborúságok idején a katonaság körében vált népszerűvé és általánossá a dohányzás a törökök és részben a nyugati zsoldosok példája nyomán.

Ördögi füstölés

Az első dohányzást tiltó rendelkezés kibocsátása Erdélyben és Magyarországon valószínűleg Apafi Mihály nevéhez fűződik. Oka: a fejedelem maga is szenvedélyes pipás volt, mígnem 1663-ban az érsekújvári csata idején szörnyen rosszul lett, feltehetően nikotinmérgezést kapott. Még a dohány behozatalát is megtiltotta. Ettől kezdve sűrűn követik egymást a tabak szívására, termesztésére vonatkozó tilalmak. Az egyház szigorú dörgedelmeket intézett a gyakori tűzvészeket okozó, ördögi eredetű, pokoli füstölés ellen. Ám nem sok foganatja volt. Az 1683-as segesvári országgyűlés rendelkezése jól jelzi, hogy a dohányzás milyen széles körben elterjedt. Pénzbüntetés sújtja mindazokat a parasztokat és polgárokat, vitézlő rendbélieket, mágnásokat és nemeseket, de még az asszonynépet is (tehát a nők is megízlelték e veszedelmes palánta bódító hatását), akit a dohány élvezetén kapnak. „Se porul, se pipával vele ne éljen” senki.

De bizony éltek vele, ahogy Apor Péter is panaszolja mintegy fél évszázad múltán: „Semmi nyájasság ma Erdélyben, ha csak ottan nincsen tobákpix vagy feitubák.”A tubákport és a pipafüstöt egyre jobban megkedvelték, amiben nyilván az is szerepet játszott, hogy orvosságként is alkalmazták ezeket. Thököly Imre például náthája ellen próbálkozott a tubákolással. Pestises időben, kolerajárvány alkalmával fertőtlenítő, védő hatásúnak tartották a pipázást.

A hatalom és a tekintély jelvénye

Az angol–holland cseréppipa típusa, amelynél a szárvég kiöblösödő részét tömték meg füstölnivalóval, csak ritkán fordul elő a régészeti ásatások leletanyagában. Nagy számban kerültek elő viszont változatos formájú, cserépből készült török pipafejek, amelyekhez különálló, fából készült szárat illesztettek. A magyar fazekasok ezt a típust vették át és formálták tovább.

A 17–18. század fordulójától kezdve felvirágzott a hazai cseréppipa-készítés Debrecen városában, egy évszázaddal később megindult a pipagyártás a felvidéki Selmecbányán. A híres selmeci pipák nyomán a Dunántúlon is jelentős pipakészítő műhelyek jöttek létre. Az agyagból égetett, illetve fából készített pipák mellett az 1730-as években – a legendák szerint Magyarországról – indult hódító útjára a tajtékkőből metszett pipa.

A pipafaragás művészetében a magyar mesterek az élen jártak. Alkotásaikon megjelenítették a magyar történelem sorsfordító eseményeit, kiemelkedő személyiségeit – Árpád pajzsra emelését, Szent István koronázását, Zrínyi Miklós küzdelmét, az 1848-as magyar kormány tagjainak portréját, a millenniumi ünnepségeken megjelenő Ferenc József császár és Erzsébet királyné alakját.

A férfiember büszkesége volt a jó pipa. Külön bútordarab, a pipatórium szolgált a legszebb színűre kiszívott, legfinomabban megmunkált példányok díszes elhelyezésére. A pipa kifejezhette használójának ízlését, politikai véleményét, sőt „a hatalom és a tekintély jelvénye volt. Mikor a múlt század elején a városi szenátor ment föl kardosan a városházára a hivatalos ülésre, a díszbe öltözött huszárja vitte utána az utcán párnán az elkészített aktákat, az egyik karján a dohányzacskót, a másik kezében a hatalmas tajtékpipákat.” (Tömörkény)Más füstölő szerszám illett az otthoni csendes elmélkedés óráihoz, más egy kávéházi beszélgetéshez. Ilyenkor gyakran fehér cserépből készült, kupak nélküli pipából pöfékeltek az urak. Feltehetően ilyet szívtak akkor is, amikor 1825-ben,


a pozsonyi országgyűlés idején Széchenyi István és Károlyi György politikai klubot alapított, ahová meghívták a képviselőket. Mintegy száz megtöltött pipa várta a vendégeket, hogy pipafüst mellett vitathassák meg a nemzeti nyelv, a nemzeti alkotmány, az első magyar tudós társaság létrejöttének ügyét – ahogy a bécsi titkosrendőrség irataiból ismeretes.

A szépen metszett pipa nagyra becsült, értékes ajándéktárgy volt.A kiállításon látható gróf Széchenyi István pipája, amelyet 1834-ben sógornőjétől, Széchényi Emíliától kapott. A pipa kosarát a koronás magyar címer díszíti, alatta hullámzó mondatszalagon felirat: „Édes hazám boldogságára”. Az 1832-es országgyűlés végétől szokásba jött, hogy a vármegyék követei tiszteletük jeléül címerükkel ékesített pipával kedveskedtek Deák Ferencnek. Ezeket sajnos nem ismerjük, mert 1848-ban Deák a haza oltárára felajánlotta minden ezüstjét, így a pipakupakokat is. Később, Pestre költözése idején barátai között szétosztotta a megmaradt darabokat, ő maga pedig inkább szivarra gyújtott. Csupán egy szerény kivitelű pipa maradt meg hírmondónak, amely a gödöllői Városi Múzeumba került. A Magyar Nemzeti Múzeum őrzi azt a szépen faragott, copf stílusú pipát, amely Kossuth Lajosé volt.

2. Képek


digitális tankönyvtár · web view(bár az angol típusú gyarmati közigazgatás és...

Documents