magyar jogtörténet. a tradicionális jog - tankonyvtar.hu · magyar jogtörténet. a...

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Magyar jogtörténet. A tradicionális jog

Béli Gábor

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Magyar jogtörténet. A tradicionális jog Béli Gábor

Publication date 2014 Szerzői jog © 2014 Dialóg Campus Kiadó

Copyright 2014., Béli Gábor

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Ajánlás

Györgyinek és leányaimnak

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

Magyar jogtörténet. A tradicionális jog ........................................................................................... viii A. Rövidítések .................................................................................................................................... 1 Előszó ................................................................................................................................................ iii 1. I. rész: A tradicionális jog intézménytörténete ............................................................................... 4

1. 1. fejezet: Magánjog .............................................................................................................. 4 1.1. 1. § A magánjog forrásai .......................................................................................... 4

1.1.1. 1.1. Törvények (decreta) .............................................................................. 4 1.1.2. 1.2. Privilégiumok (privilegia) ..................................................................... 5 1.1.3. 1.3. Királyi rendeletek vagy pátensek .......................................................... 5 1.1.4. 1.4. Statútumok (statuta) .............................................................................. 5 1.1.5. 1.5. A szokásjog (consuetudo) és a Hármaskönyv ....................................... 5 1.1.6. 1.6. A felsőbíróságok döntvényei ................................................................. 7

1.2. 2. § Személyi jog ...................................................................................................... 8 1.2.1. 2.1. Az ember mint jogalany ........................................................................ 8 1.2.2. 2.2. A jogképesség ....................................................................................... 9 1.2.3. 2.3. A cselekvőképesség ............................................................................ 22 1.2.4. 2.4. Az önjogúság ....................................................................................... 23 1.2.5. 2.5. A jogi személyek (personae morales, personae fictae) ........................ 23

1.3. 3. § Családjog ......................................................................................................... 27 1.3.1. 3.1. A házasság (matrimonium) .................................................................. 27 1.3.2. 3.2. A rokonság (consanguineitas, cognatio) ............................................. 29 1.3.3. 3.3. Az atyai hatalom (patria potestas) ...................................................... 29 1.3.4. 3.4. A gyámság (tutela) .............................................................................. 30 1.3.5. 3.5. A gondnokság (cura) ........................................................................... 30

1.4. 4. § Dologi jog ........................................................................................................ 32 1.4.1. 4.1. A dolgok és a dolgok felosztása .......................................................... 32 1.4.2. 4.2. A birtok (possessio) ............................................................................. 35 1.4.3. 4.3. A tulajdonjog (jus proprium) .............................................................. 36 1.4.4. 4.4. Az adomány (donatio). A királyi adományozási rendszer .................. 39 1.4.5. 4.5. A zálogjog (jus pignoris) ..................................................................... 45

1.5. 5. § Szerződési jog .................................................................................................. 48 1.5.1. 5.1. A szerződés általában .......................................................................... 48 1.5.2. 5.2. Adásvétel (emptio – venditio) ............................................................. 53 1.5.3. 5.3. Csere (cambium, concambium) ........................................................... 58 1.5.4. 5.4. Ajándékozás (donatio privata) ............................................................ 60 1.5.5. 5.5. Kölcsön (mutuum) ............................................................................... 62 1.5.6. 5.6. Zálogkölcsön, zálogszerződés (impignoratio) ..................................... 63 1.5.7. 5.7. Haszonkölcsön (commodum, commodatio) ........................................ 64 1.5.8. 5.8. Dologbérlet (locatio conductio rei) és haszonbérlet (locatio conductio rei,

feudum, arendatio, arenda) ................................................................................... 65 1.5.9. 5.9. Nyájak haszonbérlete (locatio conductio pecorum) ............................ 68 1.5.10. 5.10. Vállalkozás (locatio conductio operis) ............................................ 68 1.5.11. 5.11. Munkaszerződés (locatio conductio operarum) ............................... 68

1.6. 6. § Különös lekötelezési viszonyok ....................................................................... 71 1.6.1. 6.1. Szerződéses szolgálati vagy familiárisi lekötelezés ............................ 71 1.6.2. 6.2. Az egyház örökös szolgálatára szóló lekötelezés ................................ 73 1.6.3. 6.3. Úrbéri lekötelezés ................................................................................ 76

1.7. 7. § Öröklési jog ..................................................................................................... 79 1.7.1. 7.1. Törvényes öröklés (successio legalis) ................................................. 80 1.7.2. 7.2. Végrendeleti öröklés (successio testamantaria) ................................... 82 1.7.3. 7.3. Öröklési szerződés (pactum successorium), testvérré fogadás (adpotio

fratenalis) ............................................................................................................. 84 1.7.4. 7.4. Különös öröklési rendnek alávetett vagyon: a hitbizomány (fideicommissum)

85 1.8. 8. § A nők külön jogai ............................................................................................ 86

1.8.1. 8.1. Leánynegyed (quarta puellaris) ........................................................... 86

Magyar jogtörténet. A tradicionális

jog

v Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1.8.2. 8.2. Hajadoni jog (jus capillare) ................................................................ 87 1.8.3. 8.3. Hozomány (allatura) ........................................................................... 87 1.8.4. 8.4. Jegyajándék (paraferna, res parafernales) ........................................... 87 1.8.5. 8.5. Hitbér (dos) ......................................................................................... 88 1.8.6. 8.6. Özvegyi jog (jus viduale) .................................................................... 88 1.8.7. 8.7. Az özvegy nő öröklése férje vagyonában (successio vidualis) ........... 89 1.8.8. 8.8. Közszerzemény (coacquisita conjugum) ............................................. 89

2. II. fejezet: Büntetőjog .......................................................................................................... 90 2.1. 9. § A büntetőjog forrásai ....................................................................................... 90

2.1.1. 9.1. Törvények és tervezetek ...................................................................... 90 2.1.2. 9.2. Privilégiumok ...................................................................................... 91 2.1.3. 9.3. Királyi rendeletek, pátensek ................................................................ 91 2.1.4. 9.4. Statútumok .......................................................................................... 91 2.1.5. 9.5. Szokásjog ............................................................................................ 91

2.2. 10. § A bűncselekmény és a bűncselekménnyel összefüggésben általánosan érvényesülő

szabályok ....................................................................................................................... 93 2.2.1. 10.1. A delictum publicum fogalma ........................................................... 93 2.2.2. 10.2. A delictum privatum fogalma ........................................................... 94 2.2.3. 10.3. A büntetőjogi felelősség .................................................................... 94 2.2.4. 10.4. A büntethetőséget kizáró okok .......................................................... 94 2.2.5. 10.5. Menedékjog (jus asyli) ...................................................................... 96 2.2.6. 10.6. A bűnösség ........................................................................................ 96 2.2.7. 10.7. A kísérlet és az előkészület (conatus) ............................................... 98 2.2.8. 10.8. Bűnszerzők (auctores criminis) ......................................................... 99

2.3. 11. § A büntetés .................................................................................................... 101 2.3.1. 11.1. A büntetés jogalapja és célja ........................................................... 101 2.3.2. 11.2. A büntetések felosztása ................................................................... 101 2.3.3. 11.3. Büntetési nemek .............................................................................. 102 2.3.4. 11.4. A büntetés kiszabása ....................................................................... 108

2.4. 12. § Közbűncselekmények .................................................................................. 110 2.4.1. 12.1. A hűtlenség vagy hűtlenség bélyege (nota infidelitatis) ................. 110 2.4.2. 12.2. A katonáskodási kötelezettség megszegése ..................................... 114 2.4.3. 12.3. A gyűlés és a törvényszék rendjének megsértése ............................ 116 2.4.4. 12.4. Hivatali bűncselekmények .............................................................. 117 2.4.5. 12.5. Földesúri visszaélések ..................................................................... 117 2.4.6. 12.6. Hitszegés, hamis eskü (fidefragium, perjurium) ............................. 117 2.4.7. 12.7. Kereskedéssel kapcsolatos vétségek ............................................... 117 2.4.8. 12.8. Vallás elleni bűncselekmények ....................................................... 119 2.4.9. 12.9. Élet elleni bűncselekmények ........................................................... 122 2.4.10. 12.10. A „bujálkodás vétkei” (delicta carnis) ........................................ 124 2.4.11. 12.11. Vagyon elleni bűncselekmények ................................................. 128

2.5. 13. § Magánbűncselekmények ............................................................................. 133 2.5.1. 13.1. Hatalmaskodás (potentia, actus potentiae) ...................................... 133 2.5.2. 13.2. A becstelenség (infamia) ................................................................. 136 2.5.3. 13.3. Károkozás (datio damni) ................................................................. 136 2.5.4. 13.4. Egyéb magándeliktumok ................................................................. 137

3. III. fejezet: Perjog ............................................................................................................. 138 3.1. 14. § A perjog forrásai .......................................................................................... 138

3.1.1. 14.1. Törvények ....................................................................................... 138 3.1.2. 14.2. Privilégiumok .................................................................................. 139 3.1.3. 14.3. Pátensek – a Novus Ordo Judiciarius .............................................. 139 3.1.4. 14.4. Statútumok ...................................................................................... 139 3.1.5. 14.5. A szokásjog ..................................................................................... 139

3.2. 15. § A magyar bírósági szervezet ........................................................................ 140 3.2.1. 15.1. A királyi kúria és bíróságai ............................................................. 140 3.2.2. 15.2. A király vidéki bírái és bíróságai a patrimoniális királyság korában 143 3.2.3. 15.3. A nádor önálló bíráskodása kúriájában ........................................... 144 3.2.4. 15.4. A bírói közgyűlések ........................................................................ 144 3.2.5. 15.5. A nemesi bíróságok ......................................................................... 146 3.2.6. 15.6. A kerületi táblák (tabulae judiciariae discrictuales) ....................... 148


jog

vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3.2.7. 15.7. A városi polgárok bíróságai ............................................................ 148 3.2.8. 15.8. A kunok, jászok és a hajdúk bíróságai ............................................ 151 3.2.9. 15.9. Az úriszék (sedes dominalis) ........................................................... 151 3.2.10. 15.10. Szentszékek (sedes sanctae, sedes sacrae) ................................. 153 3.2.11. 15.11. Az erdélyi bíróságok ................................................................... 155

3.3. 16. § A bíró és segédei ......................................................................................... 160 3.3.1. 16.1. A bíró .............................................................................................. 160 3.3.2. 16.2. A bíró segédei (coadjutores judicis) ............................................... 162

3.4. 17. § A perbeli személyek .................................................................................... 164 3.4.1. 17.1. A felek (partes litigantes, causidici, causantes) ............................... 164 3.4.2. 17.2. Harmadik személyek a perben ........................................................ 165

3.5. 18. § A büntetőper felperese és alperese: a vádló és a terhelt ............................... 167 3.5.1. 18.1. A vádló-felperes (accusator) ........................................................... 167 3.5.2. 18.2. A terhelt-alperes (reus) .................................................................... 168

3.6. 19. § A peres eljárás 1526-ig ................................................................................ 168 3.6.1. 19.1. Idézés (citatio) ................................................................................. 169 3.6.2. 19.2. A bíróság előtti eljárás megindulása ............................................... 170 3.6.3. 19.3. A bizonyítási eljárás ........................................................................ 171 3.6.4. 19.4. A per befejezése .............................................................................. 177 3.6.5. 19.5. A perorvoslatok (remedia juridica) ................................................. 178 3.6.6. 19.6. A végrehajtás (executio) .................................................................. 179

3.7. 20. § A polgári peres eljárás ................................................................................. 180 3.7.1. 20.1. Az előkészületi perszak ................................................................... 180 3.7.2. 20.2. Az exceptios szakasz ....................................................................... 181 3.7.3. 20.3. Az allegatios szakasz, vagyis a per „dereka”, érdeme (meritum causae)

182 3.7.4. 20.4. A befejezési perszak ........................................................................ 184 3.7.5. 20.5. A végrehajtás ................................................................................... 184 3.7.6. 20.6. A perorvoslatok .............................................................................. 184

3.8. 21. § A büntetőeljárás a XVI. századtól ............................................................... 185 3.8.1. 21.1. Az előkészületi eljárás ..................................................................... 186 3.8.2. 21.2. Közbülső (vád alá helyezési) eljárás ............................................... 188 3.8.3. 21.3. A bíróság előtti eljárás ..................................................................... 188 3.8.4. 21.4. Perorvoslatok .................................................................................. 190 3.8.5. 21.5. Végrehajtás ...................................................................................... 191

2. II. rész: A tradicionális jog felszámolása .................................................................................... 192 1. 1. fejezet: Magánjog .......................................................................................................... 192

1.1. 22. § A tradicionális magánjog intézményeinek felszámolása ............................. 192 1.1.1. 22.1. Az osztrák polgári törvény bevezetését segítő pátensek ................. 192 1.1.2. 22.2. Az osztrák polgári törvénykönyv bevezetése .................................. 193 1.1.3. 22.3. A telekkönyvi rendtartás ................................................................. 194 1.1.4. 22.4. Magánjogi melléktörvények ............................................................ 195

1.2. 23. § A modern magyar magánjog kiépülése ........................................................ 195 1.2.1. 23.1. Az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok ........................................ 196 1.2.2. 23.2. Az ITSZ utáni jogfejlődés jellegzetességei ..................................... 197

1.3. 24. § A tradicionális jog hatása, a modernizálódó magánjog ............................... 198 1.3.1. 24.1. A személyi jogot átszövő tradicionális hatások ............................... 198 1.3.2. 24.2. A modern családjogba átmentett régi intézmények ......................... 199 1.3.3. 24.3. A dologi jogban fennmaradt régi intézmények és hatásuk .............. 200 1.3.4. 24.4. A kötelmi jogban kimutatható tradicionális hatások ....................... 202 1.3.5. 24.5. A modern öröklési jog tradicionális gyökerei ................................. 202

2. 2. fejezet: Büntetőjog ........................................................................................................ 204 2.1. 25. § Első lépések a büntetőjog megújítása felé ................................................... 204

2.1.1. 25.1. A „bűntettekről és büntetésekről” szóló 1843-as tervezet ............... 204 2.1.2. 25.2. Az 1848-49-es törvények ................................................................ 206

2.2. 26. § A büntetőjogi kodifikáció ............................................................................ 207 2.2.1. 26.1. A büntetőtörvény létrejötte .............................................................. 207 2.2.2. 26.2. A magyar büntető törvénykönyvről szóló 1878:5. tc. ..................... 207 2.2.3. 26.3. Az 1879:40. tc., a kihágási büntetőtörvény ..................................... 210

3. 3. fejezet: Polgári és büntetőeljárás ................................................................................... 210


jog

vii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3.1. 27. § A modern igazságszolgáltatási szervezet kiépülése ..................................... 210 3.1.1. 27.1. A modern bírósági szervezet kiépülése ........................................... 211 3.1.2. 27.2. A királyi ügyészségek ..................................................................... 214

3.2. 28. § A polgári eljárás modernizációja ................................................................. 215 3.2.1. 28.1. Az „átmeneti kódex” ....................................................................... 215 3.2.2. 28.2. Az első reformtörvény – a sommás eljárás új rendje ....................... 216 3.2.3. 28.3. A polgári perrendtartásról szóló 1911:1. tc. .................................... 216

3.3. 29. § A büntetőeljárás modernizációja ................................................................. 217 3.3.1. 29.1. Az 1843/44-es büntetőeljárási tervezet ........................................... 217 3.3.2. 29.2. Változások a büntetőeljárásban – a „sárga könyv” ......................... 218 3.3.3. 29.3. A bűnvádi perrendtartásról szóló 1896:33. tc. ................................. 218

viii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Magyar jogtörténet. A tradicionális jog

Béli Gábor

Kiadás éve: 2009

© Nordex Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2009

© Béli Gábor, 2009

ISBN: 978-615-5376-47-4

Kiadó: NORDEX KFT. – Dialóg Campus Kiadó

Műszaki szerkesztő: NORDEX KFT. – Dialóg Campus Kiadó

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A. függelék - Rövidítések

Anjou: Anjou-kori okmánytár I–VI.(–VII.). Szerk.: Nagy Imre (Tasnádi Nagy Gyula). Budapest, 1878–1891 (–

1920).

Appr.: Approbaták

ÁUO.: Árpád-kori új okmánytár I–XII. Szerk.: Wenzel Gusztáv. Pest, 1860–1874.

Bánffy: Oklevéltár a Tomaj nemzetségbeli Losonczy Bánffy család történetéhez I–II. Szerk.: Varjú Elemér.

Budapest 1908–1928.

Bej. I.: A büntetőeljárásról szóló első, 1843. évi törvényjavaslat

Bej. II.: A büntetőeljárásról szóló második (esküdtszéki), 1844. évi törvényjavaslat

Bj.: A bűntettekről és büntetésekről szóló 1843. évi törvényjavaslat

Bp.: Bűnvádi perrendtartás – 1896:33. tc.

Btk.: Büntetőtörvénykönyv – 1878:5. tc.

CD.: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis I–XI. Ed.: Fejér, Georgius. Budae 1829–1844.

C.S.: Corpus Statutorum. A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye I–V/2. Szerk.: Kolozsvári

Sándor és Óvári Kelemen. Budapest.1885–1904.

Csáky: A Kőrösszegi és Adorjáni gróf Csáky család története. Oklevéltár I–II. Szerk.: Bártfai Szabó László.

Budapest, 1919.

DM.: Directio Methodica

Fejérpataky I.: Fejérpataky László: III. Béla király oklevelei. Budapest, 1900.

Fejérpataky II.: Fejérpataky László: Oklevelek II. István király korából. In: Értekezések a tört. tud. köréből

XVI. 4. sz. Budapest, 1895.

Fontes: Codicis iuris canonici fontes I., Concilia generalia – Romani pontifices usque ad annum1745. Ed.:

Petrus Gasparri. Romae MCMXXIII.

Héderváry: A Héderváry-család oklevéltára I–II. Szerk.: Radvánszky Béla, Závodszky Levente. Budapest

1909–1922.

HK.: Hármaskönyv

HO.: Hazai okmánytár I–VIII. Szerk.: Nagy Imre, Páur Iván, Ráth Károly, Véghely Dezső. Győr, 1865–1873,

Budapest. 1876–1891.

Ht.: Házassági törvény – 1894:31. tc.

ITSZ.: Ideiglenes Törvénykezési Szabályok

Kassa: Osváth Gyula: Adalékok Kassa város közjogi helyzetéhez és közigazgatási szervezetéhez I. Lipót

koráig. Kassa, 1918.

Kálmán Ezs.: Kálmán 1100 utáni esztergomi zsinati határozata

Kálmán ún. I.: Kálmán 1100 körüli ún. első dekrétuma

Kálmán zs. II.: Kálmán 1116 körüli ún. második zsinati határozata

Kt.: Kereskedelmi törvény – 1875:37. tc.

Rövidítések


MA.: Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana. Ed.: Endlicher, Stephanus Ladislaus. Sangalli, 1849.

MS.: Monumenta ecclaesiae Strigoniensis I–II. Ed.: Knauz, Ferdinadus Srigonii, 1874–82.

Mtj.: Magyarország magánjogi törvénykönyvének törvényjavaslata

Őp.: Ősiségi nyílt parancs

PC.: Praxis Criminalis

Pécz: A Pécz nemzetség Apponyi-ágának az Apponyi grófok családi levéltárában őrizett oklevelei. Szerk.:

Kammerer Ernő. Budapest 1906.

Pp.: Polgári perrendtartás – 1911:1. tc.

Ptr.: Polgári törvénykezési rendtartás – 1868:54. tc.

PRT.: A pannonhalmi szent-Benedek-rend története I–XII. Szerk.: Erdélyi László. Budapest 1902.

Rj.: A bűntettekről és büntetésekről szóló 1843. évi törvényjavaslat toldaléka: A közfenyíték alá tartozó

rendőrségi kihágásokról s azoknak büntetéséről

SO.: Sopron vármegye története. Oklevéltár I–II. Szerk.: Nagy Imre. Sopron, 1891.

St.: Sajtótörvény – 1848:18. tc.

Szent István I.: Szent István első, 1001 körüli dekrétuma

Szent István II.: Szent István 1030–1038 körüli második dekrétuma

Szent László ún. I.: Szent László ún. első, 1092es dekrétuma

Szent László ún. II.: Szent László ún. második, 1077 utáni dekrétuma

Szent László ún. III.: Szent László ún. harmadik, 1077 előtti (vagy 1077–1038 közötti) dekrétuma

SzO.: Székely oklevéltár I–III. Szerk.: Szabó Károly. Kolozsvár, 1872–1890.

Sztáray: A nagymihályi és sztárai gróf Sztáray család oklevéltára I–II. Szerk.: Nagy Gyula. Budapest, 1887-

1889

Teleki: A római szent birodalmi gróf széki Teleki-család oklevéltára I–II. Szerk.: Barabás Samu. Budapest,

MDCCXCV.

VR.: Regestrum Varadiense examinum ferri candentis ordine chronologio digestum. Szerk.: Karácsonyi János,

Borovszky Sámuel. Budapest, 1903.

ZO.: Zalavármegye története. Oklevéltár I–II. Szerk.: Nagy Imre, Véghely Dezső, Nagy Gyula. Budapest 1886-

1890.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Előszó

„ Qui jus nostrum suis certis, ac solidis principiis carere, ac illud penitus incultum, perplexum,

confusumque esse criminantur, nae illi gravissime errant, ac in eo semet penitus hospites, ac peregrinos

esse palam profitentur ... (Akik azzal vádolják jogunkat, hogy nélkülözi a biztos és szilárd elveket, és hogy

egészen műveletlen, bonyolult és zavaros, azok bizony nagyon tévednek, és világosan elárulják magukról, hogy

abban járatlanok és teljességgel tájékozatlanok ...) – (Kelemen Imre)”

A magyar jog története két nagy korszakot ölel fel. Az első Szent István megkoronázásától, ha jogforráshoz

kívánjuk kötni, Szent István első dekrétumától 1848-ig, pontosabban az áprilisi törvények elfogadásáig, illetve

az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok megalkotásáig tart, a másik – a modern jog történetének időszaka –

ennek a neoabszolutizmus időszakában oktrojált idegen jog hatályát Magyarországon megszűntető

szabályzatnak a recipiálásától, 1861-től veszi kezdetét. Az említett korszakhatár olyan mérföldköve a magyar

jog fejlődéstörténetének, ami a jogfolytonosság tekintetében is határozottan megosztja a történeti jog egészét,

hiszen a mai tételes jog az 1861, illetve a kiegyezés után átalakuló joggal áll szerves kapcsolatban, míg a

megelőző, a rendiség felszámolásáig alapintézményeiben az évszázadok során alig módosult jog anyagával már

nincs közvetlen összeköttetésben.

Az 1848-ig fennálló jogot elhatárolásképpen mind a mai napig feudális jogként szokás leírni és jellemezni. A

hűbér latin megfelelőjéből, a feudumból képzett jelző használata, ami ebben az összefüggésben a nem polgári

(nem a modern, burzsoá) elveken nyugvó, hanem a formális jogegyenlőtlenségen alapuló, a tulajdoni

kötöttségek révén a rendelkezési jogot korlátozó stb. jogra utal, több szempontból is aggályos, ugyanis az tágabb

értelemben – éppen az elhatárolás már túl általános jellegéből adódóan – használhatatlan, hiszen akkor ebbe

egyebek mellett beleérthető akár az antik jog is. Emellett a feudális jog általános és különös kategóriaként

történő együttes használata – tehát mint feudális jog és hűbérjog – tarthatatlan és jelenleg is számos tévedés,

zavar forrása, megnehezíti a fogalmi értelemben vett hűbérjogi – a vazallitás és a beneficium összeolvadása

révén kizárólag Nyugat-Európában megjelent – intézmények és más, különösen az azokkal rokon, de nem

hűbéri formációk megkülönböztetését, egyebek mellett a hűbérszerződést a familiárisi lekötelezéstől, a hűbéri

öröklést a királyi adományban való örökléstől. Ezért a magam részéről helyesebbnek tartom a rendiség

felszámolásáig terjedő korszak jogát tradicionális jogként definiálni, minthogy ebben a megjelölésben benne

rejlik a magyar jog lényegi sajátossága, jelesül az, hogy egyes elvei a nemzetségi viszonyokból öröklődtek át,

meghatározó intézményei döntően a szokás által közvetítetten fejlődtek ki, és éltek tovább évszázadokon

keresztül.

Minthogy a tradicionális jog praktikus jog volt, és szabályai a védeni kívánt társadalmi viszonyok jellegére

nézve nem különültek el élesen egymástól, fejlődéstörténetének nyomonkövetésénél, és fontosabb

intézményeinek leírásánál a jobb áttekinthetőség kedvéért lehetőség szerint a modern jogági felosztást követtem.

Az intézményi jellemzők bemutatásához sok esetben a kialakulás, módosulás vagy éppen a megszűnés

szempontjából fontos írott jogforrások, ott pedig, ahol hasznosnak látszott vagy eleve nem álltak rendelkezésre

tételes szabályok, az egykori gyakorlat és a szokásjog adatait dokumentáló források részleteit is közöltem,

egyebek mellett azt is szem előtt tartva, hogy ezek sokat segíthetnek abban, hogy valósághű képet lehessen

alkotni egy adott korszak jogának fejlettségéről, életviszonyiról, gazdálkodási kultúrájáról és nem utolsósorban

erkölcseiről.

Munkámban a korabeli források és a régi írók közlései, megállapításai mellett elsősorban Illés József, Bónis

György, Holub József és Degré Alajos eredményeire támaszkodtam, akiket szellemi elődeimként tisztelek.

Ez a jogtörténeti tankönyv némileg eltér más társaitól, minthogy anyagát zömében a tradicionális jog

intézménytörténete adja, és a jogfejlődést a továbbiakban csak a jelentős tervezetek, illetve a nagy polgári kori

kódexek megjelenéséig követi nyomon, amit azzal magyarázok, hogy az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok

megjelenése után meginduló modernizáció során kiépülő, vagyis a „jogfolytonos” történeti jog intézményi

szintű tárgyalása mint előzmény már inkább a tételes jog körébe kívánkozik, mintsem a magyar jogtörténet

tantárgy keretei közé, hozzátéve, hogy az újabban megjelent, és használatos tételes jogi tankönyvek között több

olyan is akad, amely éppen az említett jogfolytonosságra tekintettel bevezetőként kitér a XIX. századi modern

intézményi megoldásokra.

Pécs, 1999. október 15.

Béli Gábor


1. fejezet - I. rész: A tradicionális jog intézménytörténete

1. 1. fejezet: Magánjog

1.1. 1. § A magánjog forrásai

A magánjog forrásai 1848-ig zömében szokásjogiak voltak, melyek az országos jogot tekintve a XVI. századtól

a Hármaskönyvön alapultak. Az írott jogforrások, törvények, privilégiumok, statútumok szerepe ezzel szemben

másodlagos maradt.

1.1.1. 1.1. Törvények (decreta)

A törvények eleinte olyan királyi akaratnyilvánítások voltak, melyeknek csak a szokás és az erkölcs szabott

korlátokat. Ezeket a szokásokat a király tanácsa nyilatkozta ki, minthogy a dekrétumot a király a tanácsul

szolgálók meghallgatásával rögzítette. A XIII. századtól a törvényt a király az előtte megjelenők kérelmére,

tanácsa meghallgatásával és beleegyezésével alkotta és kiváltság formájában adta ki. Zsigmond uralkodását

követően a rendek a királlyal egyenrangú tényezővé váltak, és a törvények alkotása a király és az országgyűlés

együttes aktusa lett. A történeti fejlődést követve tehát a törvények három típusa különíthető el: a személyes

királyság korabeliek, a szabadságlevél formájában a tanács hozzájárulásával alkotottak, valamint az

országgyűlési végzemények, törvények.

1.1.1.1. 1.1.1. A személyes királyság korabeli dekrétumok

A személyes királyság korabeli dekrétumokban fellelhető kis számú magánjogi szabályok az ősi szokás

felszámolására vagy korlátozására, és elsősorban a király vagyoni jogainak érvényre juttatására vonatkoztak.

Magánjogi normákat Szent István 1001 körül, más feltételezés szerint 1024–1025ben szerkesztett első és az

1030–1038 között keletkezett második törvénykönyve, a kereskedők és a kalmárok kapcsán Szent László 1077

után a pannonhalmi gyűlésen kiadott ún. második törvénykönyve, a személyi állapotot és a házassági tilalmakat

érintve az 1092-ben Szabolcs mellett tartott zsinat határozmányai, ún. első törvénykönyve, valamint Kálmán a

tarcali gyűlésen 1100 körül keletkezett ún. első törvénykönyve, néhány személyi állapotra vonatkozó

rendelkezést tekintve az 1100 után tartott esztergomi zsinati végzések, az 1116 előttről való, a zsidókra

vonatkozó rendelkezéseket tartalmazó ún. második törvénykönyve vagy zsidó törvénye, illetve a házasság

kellékeit is megszabó, ugyancsak 1116 táján kiadott, hagyományosan szintén az ún. második törvénykönyv

részét képező, ún. második zsinati határozata tartalmazott.

1.1.1.2. 1.1.2. A XIII–XIV. századi dekrétumok

A XIII–XIV. századi dekrétumok (1222, 1231, 1267, 1279: a két kun törvény, 1291, 1298, 1351) alapvetően

olyan személyi állapotra, dologi és öröklési jogra vonatkozó szabályokat rögzítettek, amelyek a magyar

magánjog sarkalatos intézményeit jelentették.

A korabeli dektétumok sorába tartozónak kell tekinteni a II. András és a Jakab pápai legátus között 1233-ban a

beregi erdőben kötött megegyezést is, mely néhány magánjogi vonatkozású rendelkezést is tartalmazott.

1.1.1.3. 1.1.3. Országgyűlési törvények

Az országgyűlési törvények a magánjogi viszonyokat szórványosan érintették, és gyakorta csak a kialakult

szokásokat rögzítették, korrigálták.

A magánjogi intézmények átfogó törvényi szabályozással való rendezésére a XIX. századig a Hármaskönyv,

majd annak megreformálása kapcsán történtek kísérletek, amiket az első polgári törvénytervezet kudarca zárt le.

Ez az 1791:67. tc.-kel kiküldött bizottság által készített 59 artikulusból álló, a „Polgári törvények javaslata”

(Projektum legum civilium) címet viselő anyag végső soron nem volt más mint a szokásjogon és a bírói

gyakorlaton alapuló szabályok gyűjteménye, amely a fennálló intézményrendszerben lényegi újításokat nem

kívánt bevezetni.

I. rész: A tradicionális jog

intézménytörténete


A magánjogot érintő jelentős és modern elveket is követő törvények csak az 1836, 1840 és 1844-es

országgyűlésen születtek.

Az önálló erdélyi államban nagyobb szerep jutott a magánjogi viszonyok szabályzásában a törvényeknek,

melyeket törvénnyel megerősített törvénygyűjteményekbe: az „Erdélyország és Magyarország hozzákapcsolt

részeinek megerősített végzeményei”-be (Approbatae constitutiones Regni Transsylvaniae et Partium

Hungariae eidem annexarum) (1653), az „Erdélyország és Magyarország hozzákapcsolt részeinek összegyűjtött

végzeményei”-be (Compilatae constitutiones Regni Transsylvaniae et Partium Hungariae eidem annexarum)

(1669) és az 1744–1848 közti korszak törvényhozási anyagát tartalmazó „Új cikkek”-be (Articuli novellares) is

összefoglaltak.

1.1.2. 1.2. Privilégiumok (privilegia)

A királyi privilégium és dekrétum között valójában a XIV. századig nem volt különbség, és a privilégium

később is alapvetően királyi elhatározástól függött. A XVI. századtól a Hármaskönyvben rögzített

megszorítások szerint a király csak olyan kiváltságot biztosíthatott testületeknek, közösségeknek és

magánosoknak, amely kizárólagos jogköreiből következett azzal, hogy a privilégium nem sérthette sem az

ország sarkalatos törvényeit és törvényes szokásait, sem pedig magánosok személyi és vagyoni jogait. A

kiváltság a mondott korlátozások ellenére hatásaiban megegyezett a törvénnyel, és azt törvény csak akkor

ronthatta le, ha erre nézve kifejezett rendelkezést fogalmazott meg.

A privilégiumok közül a testületek és közösségek – mint például a II. András által 1224-ben a Szeben környéki

németek, a tatárjárás után a IV. Béla által 1244-ben a pesti, 1263-ban a németlipcsei, 1269-ben a késmárki stb.

vendégek – számára adottak, a későbbi fejlődésre nézve rendkívül nagy jelentőséggel bírtak, minthogy azok a

saját közösségi (partikuláris) jog alapját teremtették meg.

Privilégiumalkotási joga magánosoknak is volt a joghatóságuk alá rendelt népek tekintetében. Az effajta

kiváltságokat földesurak főként nagyobb községeik, mezővárosaik számára adtak. Bár előjogokat valójában nem

biztosítottak, jellegüket tekintve ezekhez a kiváltságokhoz sorolhatók a jobbágy számára kötelező szabályokat

rögzítő urbáriumok is.

1.1.3. 1.3. Királyi rendeletek vagy pátensek

A királyi rendeletek alkotása a XVII. század végétől vált gyakorlattá. A királyi rendeletekre vonatkozó

szabályokat az 1791:12. tc. tisztázta, és csak a törvények végrehajtására vonatkozó rendeletek kiadását tette

lehetővé.

A pátensek közül a vallásgyakorlást, illetve az urbariumot szabályzók érintettek magánjogi intézményeket.

1.1.4. 1.4. Statútumok (statuta)

Statútumalkotási joggal csak joghatósággal rendelkező közösségek bírtak mint a vármegyék egyeteme, a székely

„nemzet” és az egyes székely székek, a szászok egyeteme és székei, a szabad városok, a hat szabad hajdúváros,

és a jász-kunok közössége. A statútum érvénye csak a joghatóság területére terjedt ki, és nem ellenkezhetett az

ország törvényeivel és szokásjogával.

A satutumok közül a megyeiek csak elvétve tartalmaztak magánjogi szabályokat, ezzel szemben az egyéb

közösségek szabályrendeletei, minthogy azok nem vagy nem csak az ország szokásjogával éltek, hanem

valamely régi kiváltságból is táplálkozó saját joggal, számos magánjogi (tulajdon-, öröklési-, házassági

vagyonjogi) intézményt is érintettek. A statútumok körébe sorolandók a részint királyi kiváltságon, részint a

közösség szokásjogán alapuló középkori városi jogkönyvek mint a XIII. századból való selmeci jogkönyv, a

szepesi szászok jogkönyve: a „Zipser Willkühr” (1370), valamint Buda város jogkönyve is, amely a XV.

századból származik.

1.1.5. 1.5. A szokásjog (consuetudo) és a Hármaskönyv

A szokásjog azoknak a közösség által kialakított és követett magatartásszabályoknak összessége, amit a

közösség, illetve a joghatóságot gyakorló szerv a közösség és a közösséghez tartozók létének biztosítása, a

közösség és a gazdálkodó alany, illetve a gazdálkodó alanyok egymás közti viszonyának rendezése érdekében

szükség szerint a kényszer eszközével jutatt érvényre.




A szokásjog, jóllehet azon mindig a régi és kipróbált szokásokat (antiqua et approbata consuetudo) értették, a

társadalmi viszonyokkal együtt módosult és változott a területenként eltérő ügyleti és a bíráskodási gyakorlat

által közvetített módon egyben érvényre juttatva vagy lerontva az írott jogi normák rendelkezéseit is.

Az eltérő szokások összegyeztetéséből, a szokásjogi normák olykor homlokegyenest eltérő magyarázataiból

adódó visszásságok a bíráskodási gyakorlatot egyre anarchikusabbá tették a XV. század második felére. Ezen az

állapoton a köznemességre támaszkodva először I. Mátyás tett minden elődjénél határozottabb kísérletet azzal,

hogy az 1486. évi törvényét – „nagyobb végzeményét” (decretum majus) –, vagyis a törvényben rögzített tételes

jogi szabályokat örök érvénnyel ruházta fel, és megtiltotta minden utódjának, hogy azon változtatást tegyen.

I. Mátyás dekrétumával, ha az örökérvényűség nem is, de a törvény primátusának elve mégis

győzedelmeskedett. Halála után az egymást követő országgyűlések soha nem látott módon, tömegében alkották

a törvényeket, és ezzel együtt felmerült és mindinkább megerősödött a szokások összegyűjtésének, a szokásjog

összefoglalásának gondolata is.

1.1.5.1. 1.5.1. A Hármaskönyv keletkezése

A Hármaskönyv létrejöttének előzményei az 1498:6. tc.-ig nyúlnak vissza, amely először rendelkezett a

szokásjog összeírásáról. Ezzel egyidejűleg kapott megbízást Kollár Ádám ítélőmester a munkálatok

megkezdésére, majd az 1500:10. tc. a nyolcados törvényszékek bíráit utasította döntvények szerkesztésére a

szokásjog alapján, azután pedig az 1504:31. tc. és az 1507:20. tc. sürgette ismételten a joganyag összegzését.

A munkálatokat végül Werbőczy István végezte el királyi megbízás alapján, amit 1500 után, de még 1504 előtt

kaphatott.

Megjegyzés

Werbőczy István 1458 körül az Ugocsa megyei Werbőczön született. Tanulmányait valamelyik hazai

főiskolán, feltehetően az I. Mátyás és Vitéz János által alapított pozsonyi Istropolitana Academian

vagy a budai dominikánusoknál végezte. 1483-ban a királyi kancelláriában kezdte hivatali működését

mint levéltárőr (conservator), majd 1498-ban a királyi törvényszék jegyzőjeként (curiae regiae

notarius) említette már egy forrás. Werbőczy az első jelentős hivatalt 1502-ben kapta, midőn

országbírói ítélőmester (protonotarius judicis curiae) lett, majd 1516-tól – mint az első világi – a

személynöki méltóságot viselte, pályája csúcsát pedig 1525-ben érte el, amikor a hatvani

országgyűlésen nádorrá választottak. A nádorságot azonban csak tíz hónapig töltötte be. Méltóságától a

Báthory-párt nyomására fosztották meg, és ezzel együtt távollétében az országgyűlésen a személynök

(koholt) vádjai alapján hűtlenségben is elmarasztalták. Werbőczy Mohács után Szapolyai Jánost

szolgálta kancellárként. Utolsó tisztségét már a töröktől kapta, a szultán Buda elfoglalása után

helytartója mellé a magyar lakosság főbírójáva tette meg. Werbőczy röviddel kinevezése után halt meg.

Barátja, Verancsics Antal, a későbbi esztergomi érsek tudósítása szerint a budai pasa, Szulejmán

mérgeztette meg.

A Hármaskönyv megszerkesztése mellett Werbőczy foglalta írásba a rákosi végzést és az ő nevéhez fűződik az

1514. és az 1518. évi országgyűlési végzemények szerkesztése is. Hasonlóképpen befolyása volt az 1523-as és

az 1525-ös artikulusok megfogalmazásában.

A Hármaskönyv anyaga 1514-ben került az országgyűlés elé. Átvizsgálására az országgyűlés egy

köznemesekből álló bizottságot küldött ki, mely feladatát ellátva végül úgy nyilatkozott, hogy a munkában a

törvények és a jóváhagyott szokások „helyes rendben” (recto ordine) és „kellő módon” (debito modo) lettek

összeírva, és a királynak megerősítésre ajánlotta. Ez meg is történt, de a királyi pecséttel való megerősítés

elmaradt, így a Hármaskönyv, teljes címén: a „Nemes Magyarország szokásjogának hármaskönyve” (Opus

Tripartitum juris consuetudinarii inclyti regni Hungariae) nem válhatott törvénnyé.

Hogy munkája ne vesszen kárba, Werbőczy 1517-ben a saját költségén Bécsben kinyomtatta.

Megjegyzés

A Hármaskönyv az I. világháborúig az elsővel együtt 51 kiadást ért meg. A munkát – igaz csonka

formában – először 1565-ben Weres Balázs fordította magyarra. Az első teljes szövegfordítás pedig az

1611-ben a debreceni kétnyelvű kiadásban jelent meg.




1.1.5.2. 1.5.2. A Hármaskönyv szerkezete és magánjoga

A Hármaskönyv egy tankönyv jellegű jogkönyv. Érdemi részeit, a „pars”-okat tekintve Werbőczy a római

„Institutio”-k és a Gatian-féle „Decretum” felosztását vette alapul: personae, res, actiones, melyeket egy

elméleti bezetetővel (prologus) látott el. A munka ennek ellénére nem követi a felosztást. Werbőczy ugyanis az

egyes jogintézményeket eszmetársítás révén kapcsolta össze. Így az első részben beszélt a nemességről, a

nemesek alapjogairól, a nemesség megszerzésének módjairól, ennek kapcsán a királyi adományról – ami egyben

a tulajdonszerzés egyik sajátos esete –, majd áttért az atyafiak közti osztály intézményére, aztán ebből

következően érintette az ősiséget, az atyai hatalom kereteit, innen visszakanyarodott az ősiség és az abból folyó

intézmények tárgyalására, azután a zálog egyes elemeit taglalta, majd a nőket illető jogokat vette sorra, és ennek

során érintette a vérdíj rendi állás szerinti alakulását, innen pedig a gyámság és a gondnokság szabályainak

ismertetésére tért ki, majd a becsüket sorolta fel. Mindemellett az öröklés szabályait több helyen említette, és az

első részben rendszerezte egyebek mellett a legsúlyosabb köz-, illetve magándeliktumokat, és adta meg azok

szokásos büntetési tételeit is. A második rész a jogforrástant és a per, továbbá a végrehajtási jogot foglalta össze,

a harmadik rész pedig a partikuláris jogokról, a jobbágyok jogairól, valamint a per és a büntetőjog további

elemeiről rendelkezett.

Werbőczy munkájában – mint azt a fennmaradt okleveles források is alátámasztják – alapvetően a hazai szokás

– és részben az írott jog normáit foglalta össze, de az egyes intézmények magyarázatát kánonjogi–római jogi

elemekkel is átszőtte. Ezzel összefüggésben megjegyzendő, hogy maga a szokásjog is részint idegen, jobbára

kánonjogi, kisebb részt hűbérjogi elveken formálódott a káptalanok és konventek, a királyi kancellária, illetve

kancelláriák gyakorlata, valamint a vegyesházi királyok által bevezetett, a magyar viszonyokhoz igazított

reformok révén.

1.1.5.3. 1.5.3. A Hármaskönyv reformjának kísérlete: a Négyeskönyv és az „Új Hármaskönyv” és a Hármaskönyv kommentárjai

A Hármaskönyv használatba vétele még Werbőczy életében megindult, és alkalmazása révén hiányosságai is

hamar megmutatkoztak. Ezeket kiküszöbölendő merült fel 1548ban átdolgozásának, revíziójának gondolata. Az

átvizsgálásra létrejött bizottság 1553-ban fejezte be munkálatait, de az elkészült anyag, a „Négyeskönyv”

(Quadripartitum) nem volt egyéb mint a Hármaskönyv némileg bővített, de legnagyobb részt azzal szó szerint

egyező változata. A mű, melynek újabb átnézését még az 1563-as országgyűlés is sürgette, lassan feledésbe

merült – utoljára az 1608-as országgyűlésen tettek róla említést.

A magánjog és ezzel a Hármaskönyv megújítására a XVIII. század elején történt újabb próbálkozás.

Az országgyűlés az 1715:24. tc.-kel a tételes jog megjavítására és a bírósági szervezet reformjára egy

bizottságot küldött ki azzal, hogy a következő országgyűlésre egy tervezetet – tulajdonképpen egy általános, a

törvénykezés alapjául szolgáló kódextervezetet – szerkesszen. A kiküldött, az ún. rendszeres bizottság

(Systematica Commissio) 1719re el is készített egy javaslatot, amely Werbőczy munkájára támaszkodott, és

szem előtt tartván azt is, hogy „... a Hármaskönyv rendelkezései, amelyekben számtalan alaptörvényünk

találtatik szabályozva, amennyiben későbbi törvények által meg nem változtak, érvényben maradjanak ...” sorra

vette annak titulusait, és minden egyes pontjához megjegyzéseket, glosszákat fűzött. A javaslat, vagyis az „Új

Hármaskönyv” (Novum Tripartitum) azonban nem került országgyűlési tárgyalásra, így ismét csak kísérlet

maradt a magánjog, illetve a Hármaskönyv szokásjogának megreformálása, írásba foglalása.

A Hármaskönyv magyarázatai közül a joggyakorlatra is nagy hatást kifejtő két legjelentősebb munka

Koztaniczai Kitthonich János „Directio Methodica”-ja (1619), valamint Szegedi János „Tripartitum juris

Hungarici tyrocinium”- a (1733–34). Az előbbi főként az eljárásjog szempontjából foglalkozott a Werbőczy

opusával, míg Szegedi a Hármaskönyv címeit követve dolgozta fel Werbőczytől a maga koráig a jogfejlődésben

bekövetkezett változásokat.

1.1.6. 1.6. A felsőbíróságok döntvényei

A magyar magánjogi ítélkezési gyakorlatra nagy hatással voltak az 1723-ban megreformált felsőbíróságok

döntvényei, a „Planum Tabulare, sive Decisiones Curiales” (1769) is, amiket Mária Terézia egy háromtagú

bizottsággal gyűjtetett össze.

Irodalom




Béli Gábor: Vármegyei statútumalkotás a XVI–XVIII. században. In: Dolgozatok az állam- és jogtudományok

köréből XVIII. Pécs, 1987. 69–80. p.

Bónis György: Középkori jogunk elemei. Bp. MCMLXXII. 61–109. p., 143––222. p., 237–282. p.

Bónis György: Bevezetés. In: F. Döry–V. Bácskai: Decreta regni Hungariae 1301–1457. Bp. 1976. 39–58. p.

Bónis György: Magyar jogtörténet. Kolozsvár, 1942. I.:137–166. p.

Bónis György: Törvény és szokás a Hármaskönyvben. In Acta. Jur. Univ. Kolozsvár 2.: Werbőczy István.

Kolozsvár 1941. 124–140. p.

Csizmadia Andor: A magyar városi jog. Kolozsvár, 1941. 10–22. p.

Csizmadia Andor – Kovács Kálmán – Asztalos László: Magyar állam- és jogtörténet (átdolg.: Horváth Pál–

Stipta István) Bp.1995. 64–66. p., 129–138. p., 202–210. p.

Csóka J. Lajos: Az első magyar törvénykönyv keletkezéstörténete. In: Jogtörténeti tanulmányok III. Bp. 1974.

153–175. p.

Davori Relkovic Neda: Buda város jogkönyve. Bp. 1905. 16–30. p.

Fraknói Vilmos: Werbőczy István életrajza. Bp. 1899.7–350. p.

Illés József: Bevezetés a magyar jogtörténetbe. Bp. 1930. 133–308. p.

Kolozsváry Bálint: A magyar magánjog tankönyve I. Bp. 1911. 16–40. p., 42–44. p.

Wenzel Gusztáv: A magyar és erdélyi magánjog rendszere. Buda 1863. 17–120. p.

Demkó Kálmán: A szepesi jog (Zipser Willkühr) keletkezése, viszonya országos jogunkhoz és a németországi

anyajoghoz. Bp. 1891. 3–42. p.

Dósa Elek: Erdélyhoni jogtudomány. Első könyv. Kolozsvár, 1861. 4–40. p.

Illés József: Werbőczy és a Hármaskönyv. Bp. 1942. 3–18. p.

Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban I. Buda, 1845. 21–94. p.

Grosschmidt Béni: Magánjogi előadáson. Jogszabálytan. Bp. 1905. 568–885. p.

Réti Illés Elemér: A büntetőjog kodifikációjának első kísérletei Magyarországon. Kollonics javaslata és a

Novum Tripartitum. Bp. 1916. 30–80. p.

Szászy István: Werbőczy és a magyar magánjog. In: Acta Jur. Univ. Kolozsvár, 2.: Werbőczy István. Kolozsvár,

1941. 86–106. p.

1.2. 2. § Személyi jog

Minden jog és kötelezettség a jogilag rendezett életviszonyokból ered. Minthogy az életviszonyok jogi

rendezésére éppen (és kizárólag) az életviszonyok alanyaira tekintettel volt és van szükség, nem keletkezhetnek

jogok és kötelezettségek alany nélkül.

A jogok és a kötelezettségek alanya a személy: az ember, illetve az emberi társulás révén vagy valamely

javaknak emberi szükségletek kielégítésére történő rendelésével létrejött szervezet, akinek, illetve aminek a

jogrend személyi tulajdonságokat, személyiséget, másképpen jogalanyiságot biztosít.

A jogalanyiság önmagában még nem jog, hanem egy olyan minőség, tulajdonság, ami minden jog és

kötelezettség előfeltétele.

1.2.1. 2.1. Az ember mint jogalany




Az ember jogalanyisága a születéssel kezdődik. A Hármaskönyv szerint a méhmagzat (nasciturus, conceptus)

ugyan még nem ember, de a fogamzás idejétől kezdve egyenlő jogokban részesül a már született és élő fiakkal

(HK.I. 62. 2. §). Werbőczy a fogamzás idejét az „árvánszülöttek” (posthumi) kapcsán az atya „temetésétől és

eltakarításától” számított 10. hónapban – a születéstől visszaszámított kb. 300. napban – jelölte meg annak

minimális tartama meghatározása nélkül.

A méhmagzat jogai, különösképpen öröklési joga, már a XIII–XIV. században védelemben részesültek. A király

vagy a nádor a teherben maradt özvegynek a szokás szerinti őrizet alá vonásának elrendelésével egyidejűleg

engedélyt adott arra, hogy az a gyermek születéséig férje birtokaiban maradjon. Az őrizet elrendelésének kettős

oka volt: egyrészt a terhesség megállapítása – „nehogy valami alátolt (supposititius) csecsemőt adjanak

örökösül (1542:43. tc. 2. §) –, másrészt a születés pontos idejének regisztrálása miatt, az örökösök érdekeinek

védelmében.

1.2.2. 2.2. A jogképesség

A régi magyar jogban általában minden ember jogképes volt – jogok és kötelezettségek alanya lehetett –, de a

jogképesség terjedelmét az egyén szabad vagy szolga állapota, majd rendi állása, illetve neme határozta meg.

1.2.2.1. 2.2.1. Szabadok (liberi) és nemesek (nobiles)

A XI. század elején a magyar társadalomban csak szabad (liber) és szolga (servus) állapotúak léteztek. Szent

István dekrétumai azt igazolják, hogy a szabadok teljes jogképességgel bírtak és szabadságuk (libertas) azonos

volt, de mint az egyes rájuk vonatkozó rendelkezések és megjelöléseik: vagyonosok, tehetősek (divites,

valentes), illetve szegények (pauperes, tenues) is mutatják, két vagyoni, ugyanakkor rangjuk szerint, amit

alapvetően a királytól vagy más úrtól való függő helyzetük határozott meg, három csoportba sorolódtak. Az

elsőbe (a jelentős vagyonnal rendelkező) „születés és méltóság szerint nagyobbak” (majores natu et dignitate),

vagyis a királyi famíliába tartozó előkelők (primati), a nem függő nemzetségfők, valamint az első királyi

tisztségviselők, az ispánok (comites), a másodikba a király és más urak vitézei (milites), a harmadikba pedig a

közönséges szabadok vagy közszabadok (vulgares) tartoztak.

A Szent István idején egységes szabadság már a XI. század második felében megbomlott. A belviszályokat

túlélő születési előkelőkből és az idegenből befogadottakból egy vezető tisztségviselői réteg kovácsolódott

össze, melynek szervezeti kereteit a királyi família belső köre, a királyi tanács jelentette. Ez az összetételében

ugyan a királyi akarattól függően folyamatosan változó csoport mindinkább elkülönült a más szabadoktól. Erre

utal új, először a Szent László ún. III. dekrétumában előforduló megjelölésük, az előkelőt jelentő nobiles is, ami

következésképpen azzal járt együtt, hogy a liber ezután csak a kevésbé előkelő szabadok megkülönböztetésére

korlátozódott, akik közé már nemcsak közszabad tartoztak, hanem szolgaságból felemeltek is mint a király, az

egyház és az ispánok szabadjai. A XI. század végétől lezajló változások hatására Kálmán dekrétumainak

rendelkezéseit követve már egy olyan szabad társadalom képe rajzolódott ki, amely eltérő helyzetű, szabadságú

és jogképességű csoportokat foglalt magába. Teljes jogképességgel a saját földtulajdonnal rendelkező, illetve a

más úr földjére kényszerült adózó közszabadok bírtak. Ezzel szemben a király, az egyház és az ispánok

szabadjainak jogképessége korlátozott volt, tekintettel arra, hogy még a köztük legelőkelőbbnek számító

várjobbágyok (jobagiones castri) sem hagyhattak fel uruk szolgálatával, nem kötelezhették le magukat másnak.

A XIII. századra a vagyonnal bíró közszabadok egy része egy új szabad szolgáló rétegbe, a királyi serviensek

közé olvadt be, míg az urak földjén élő közszabadok a század végére a termelésre kényszerültek és

kényszerítettek közé, az egységesülő jobbágyságba tagozódtak. Ezzel együtt a teljes jogképesség egyre inkább a

kiváltságos szabad, a nemes státushoz fűződött az elhalványuló közszabad állapot helyett.

Jogképességét tekintve a XI–XII. századi nobiles és a XIII. század végén nemesnek tekintettek között nem volt

különbség, de a nobiles az idők során más és más rétegeket jelölt.

A nobiles a XII. század végéig a Szent László-i értelemben még azt a kört jelentette, akik királyi tisztségeket

viseltek és a király udvarához tartoztak.

Megjegyzés

Ezt támasztja alá Scines (Szines) úrnő 1146-ból származó végrendelete is: „... Mindezet pedig az

ország számos nagyjának, püspökének ispánjának és más előkelőjének tanúskodása mellett (omnia

testimonio multorum regni obtimatum, episcopum et comitum aliorumque nobilium) ... így rendelték és

a királyi pecsét rányomásával így erősítették meg ... írták, felolvasták és megerősítették mindezt midőn




a dicső második Géza király uralkodott ... az ország legnemesebb tanúinak jelenlétében, akinek nevei

ezek: Macharius érsek, János pécsi püspök, Zacheus győri püspök, Belus nádorispán és bán, János

ispán, Acus ispán, Dénes ispán, Julianus ispán, Sándor, Heidricus ispán, Deda, Anto, Péter, László

herceg mestere, a szomszédos századosok közül Ceh, Henricus, Cherbela.” (PRT.I.597.). Margit úrnő

1152-ben ugyancsak „... minden nemes, tudniillik Martirus érsek, Belos bán, Apa ispán, Heidrich

udvarispán beleegyezésével (coram omnium nobilium consentientibus) ...” tett végrendeletet

(PRT.I.601.).

III. István uralkodása alatt a királyi előkelők egy újabb megjelölése a jobbágy – ragjukra tekintettel: jobbágyúr –

(jobagio) is feltűnt, de ez már csak egy szűkebb előkelő réteg tagjait, a legjelentősebb tisztségek, méltóságok

viselőit illette.

Megjegyzés

Jobbágynak a végrendelkező Konrádot nevezte az 1172-ben kelt végrendelete: „... Conradus a

keresztény Magyarország előbb mondott királyának (III. István) jobbágya (regis ioubagio regionis

Ungarie) ...” (PRT.I.604.).

A méltóságviselők megkülönböztetésére a jobbágy még az 1222. évi aranybullában is többször szerepelt.

Például: „Ha valamelyik méltóságviselő jobbágy (jobbagio habens honorem) meghal, annak fiát vagy testvérét

hasonló tisztséggel kell megajándékozni” (1222:10.), „... e négy jobbágyon, tudniillik a nádoron, a bánon, és a

király és a királyné udvarbíráin kívül (praeter quatuor jobagiones, scilicet palatinum, banum, comites curiales

regis et reginae) senki se viselhessen két méltóságot” (1222:30.), de már az 1231. évi dekrétumban a báró

(baro) megjelölés váltotta fel a jobbágy titulust, amidőn a beszállásolásról szóló rendelkezés „báróink”-ról – a

király báróiról – (barones nostri) beszélt.

A jobagiones, barones mellett a nobiles, tehát a méltóságokból és nagyobb tisztségekből kiszoruló előkelőket

ölelte fel, akik megőrizték a XIII. században is azt a kiváltságukat, hogy szabadon járjanak be a királyi udvarba,

és kisebb tisztségeket is viseltek, de az 1231. évi bulla szerint, a báróktól eltérően, már csak az ország védelmére

voltak kötelesek felkelni, miképpen a királyi serviensek.

A nobiles a tatárjárás után szociális helyzetét (sőt a báróknak való kiszolgáltatottságukat) tekintve alig

különböztek a királyi serviensektől, és ennek a két kiváltságos csoportnak a tagjai az 1267. évi dekrétummal

formálisan is azonos státust nyertek. Jogállásuk jelölésére ezt követően rövidebb ideig tartó kettősség után:

„servientes regis seu nobiles” végül a rendi értelemben vett nemes szolgált.

A királyi serviensek előfutárának a II. Géza által a kalocsai egyház szolgálatából kivett Gabnak a fia, Bothus

tekinthető, akit a IV. István ellen vívott székesfehérvári ütközetben szerzett érdemeiért 1163–64 táján III. István

részesített abban a kegyben, hogy „... teljesen szabad legyen és ... minden ivadékaival együtt örökké a királyi

házban (királyi udvarban) szolgáljon ...”, valamint hogy az atyja, Gab által a Coll falu mellett bírt 5 ekényi

földet „... örökre szabadon és békésen birtokolja ...” (HO.VI.3.), ugyanis a XII. század utolsó éveitől

fennmaradt források tanúsága szerint a királyi serviensek főként a király különféle szabadjai, zömében

várjobbágyok, néha várnépek (castrenses), királyi hirdetők-hírnökök (pecores) és más szolganépek közül

kerültek ki olyképpen, hogy őket a király személyükben szabaddá tette: azzal az „aranyszabadsággal” (aurea

libertas) ruházta fel, amivel a királyi udvarba szabad bejárással bíró előkelők éltek, és az addig bírt földjeiket is

felszabadította, nekik adományozta.

A királyi serviens egyrészt tehát királyi keggyel felszabadított és szükségszerűen szabad birtokot nyert

kiváltságos szolgálattevő volt, másrészt pedig feltehetően az a saját birtokkal rendelkező közszabad, akit a király

személyes szolgálatra fogadott fel. Következésképpen a közszabad nem azonosítható a királyi servienssel, mivel

az „szerződéses” (magánjogi lekötelezés alapján) szolgáló személy volt és 1222-ig mindenkor és mindenütt – az

ország határain kívül is – szolgálni tartozott urát, ezzel szemben a közszabadot a katonai szolgálat

közkötelezettségként terhelte, és minden bizonnyal csak az ország határain belül tartozott azzal a királynak.

Maga a serviens regis megnevezés 1217-ben fordult elő először, és használata csak ezt követően vált

általánossá.

Megjegyzés

A forrás, amely ezt a fontos adatot megőrizte, egy II. András által királyi szerviensi kiváltságot

adományozó oklevél: „... hűséges hívünk, Wruz (Orosz), a zalai szent király jobbágyának szolgálatát




megismervén, amit nékünk legdrágább feleségünk, Yoles (Jolánta, II. András második felesége,

Courtenay Péter auxerre-i és namuri gróf leánya) érkezésekor (1215), és méltányolván azokat a

fáradozásait, melyekkel az ország számos szükségében mind az országon belül, mind az országon kívül

dícséretesen, különösképpen azt, amit a Barancs váránál (1213-14) nemes fegyverzettel teljesített, őt

három anyai féltestvérével, Mogussal, Kozmával, Guepsával és összes élő és leendő örököseivel és

fivérei örököseivel a zalai vár szent-király-jobbágyai közül teljességgel felszabadítottuk, szabaddá és

mentesekké tettük királyi hatalmunknál fogva elrendelvén, hogy azonfelül négy már élő, tudnillik

Tompsun, Edelin, Bacheu, Girgis nevezetű és az ezután születendő atyafiaival a hozzájuk örök joggal

tartozó prédiumaikkal, tudnillik Camarral (Komár), Wirmilevel és Murával, hasonlóképpen földjeikkel

együtt arany és örök szabadságot élvezzen, és számlaltasson örökre a királyi szerviensek közé (inter

servientes regis)” (ÁUO.XI.141).

A XV. század első feléig a nemesekkel azonos jogállást, és teljes jogképességet bírtak a jobbágyszolgáltatással

nem terhelt földbirtokkal rendelkezők (homines possessionati) is, akik részint nem voltak mások mint az Árpád-

kori közszabadok maradékai.

A homo possessionatus alatt az a nem adózó szabad birtokos (földtulajdonos) értendő, aki a földbirtok okán

(ratione terrae) részt vehetett, sőt részt venni tartozott a vármegye gyűlésein, akinek joga arra is kiterjedt, hogy

a megyebeli nemesekkel együtt megválassza az országgyűlésre küldendő követeket. A szabad birtokos, miként a

nemes, a király parancsára köteles volt hadba vonulni, és birtokai nagyságához mérten meghatározott számú

csapatot állítani. A homo possessionatus tehát nemesi jogokkal élt és ennél fogva (csak) nemesi szolgálattal

(servitium) tartozott, vagyis de facto – valójában – nemes volt.

A szabad földbirtok szerzésének többféle módja volt: a királyi adomány, a magánadomány, a vétel.

Míg a szerviensé tétel, vagyis a nemesítés mindig feltételezte a felemelt birtokainak szabaddá tételét, az addig

birtokolt föld adományozását is, pusztán a királyi adomány eleinte de jure – jog szerint – nem tett nemessé, de a

XIV. század végétől tekintettel arra, hogy a nemestől rendszerint már birtokai okán volt elvárt a katonai

szolgálat, a királyi adományt önmagában nemesítési aktusnak kezdték felfogni.

A királyi adományos mellett a szabad birtokosok közül a forma szerinti nemesekhez legközelebb a nemes

anyától született birtokos állt, minthogy anyja révén részben nemesi elődöktől származott. Megjegyzendő, hogy

a birtokos nemes nő férje is nemesi szabadságokat bírt a házasság révén, igaz csak akkor, ha a házassághoz a nő

rokonai hozzájárultak, ami tulajdonképpen nem volt más, mint a nem nemes nemesi családba fogadása.

A nem nemesek (ignobiles): polgárok és parasztok (jobbágyok) királyi kegy nélküli homo possessionatus-szá

válása a XIV. század második felétől egyre erőteljesebb ellenzést váltott ki a született és a forma szerinti

nemesek körében, minthogy felemelkedésük egy olyan demokratizálódási folyamatot indított el, amelyben a

nemesi előjogok mindinkább vagyoni alapokra helyeződtek, és ez már a nemesség gazdasági és politikai

primátusát veszélyeztette. A polgárok és parasztok nemességbe olvadása a király érdekeivel is ütközött,

tekintettel arra, hogy csökkent az adózók száma és szabad birtokaik okán olyanok élveztek nemesi jogokat,

akiket nem a király választott ki. Kevésbé számíthatott ugyanis a király egy magánadományos, vagyis egy

„magánnemesítéssel” vagy földbirtokvásárlással nemessé lett odaadó szolgálatára és hűségére mint egy általa

(újonnan) nemesítettére.

A nem nemesek felemelkedését Mátyás uralkodásától már egyre több törvényi rendelkezés korlátozta élesen

különböztetve a nemesi származásúak, illetve a királyi kegyből nemessé váltak, azaz az ország igazi nemeseinek

nemessége és az alacsony származásúak „nemtelensége” között.

Azország igazi nemesei (nobiles regni) az 1467:2. tc. szerint azok, „... akik a királytól bírnak igazi nemességet

vagy bírják a magyar nemesség kiváltságát (qui habent meram nobilitatem a regibus seu privilegium nobilitatis

Hungariae), az 1498:35. tc. szerint pedig azok, „... akiknek elődei ezt az országot vérük ontásával szerezték és

védelmezték (regnum hoc cum effusione sanguinis ipsorum acquisierunt et defensarunt) és akiknek maguknak

valamint utódaiknak is ezt szükségképpen meg kell védelmezniök és oltalmazniok”. Az igazi nemesség ismérveit

nem sokkal később Werbőczy foglalta össze a nemesség eredetének levezetésével (HK.I.3.) és a nemesség

szerzésmódjainak meghatározásával, amelyek az 1550:77. tc. rendelkezéseivel kiegészülve minden lényegi

változtatás nélkül 1848-ig megmaradtak.

A nemesség megszerzésének eredeti módjai a következők voltak:

a. a) Királyi adomány (donatio regis)




Werbőczy meghatározása szerint „... midőn a fejedelem (a király) bármely sorban élő embert jeles tettei és

szolgálatai fejében várral vagy várossal, faluval, vagy más ingatlan jószággal megajándékoz, az a fejedelem

adománya által ... azonnal valóságos nemessé tétetik (in verum nobilem creatur), és a paraszti állapot igája

alól mentesíttetik”, vagyis a királyi adomány minden egyéb feltétel nélkül nemesített (HK.I.4.).

b. b) Királyi címeres nemesítő levél, armalis (litterae armales)

A címeradás Zsigmond uralkodása alatt, a XV. század második évtizedétől vált gyakorivá. Címert eleinte

előkelő nemesek, városok kaptak a király kegyéből, vagyis az nem nemesítési aktus volt. Az a szokás, hogy a

király címeres levéllel nemesít, csak a XV. század utolsó évtizedeiben kezdett meggyökeresedni. A címeres

levél ettől az időszaktól kezdve a királyi adomány nélküli nemesítés szükségszerű kellékévé vált. Címeres

levéllel tehát az vált nemessé, akinek azt a király a nemesítés kifejezett szándékával adta.

A XVIII. századtól jobbágy armalissal történő nemesítésének további feltétele lett, hogy a nemesítéshez a

földesúr és a vármegye beleegyezését adja és a címeres levél annak a vármegyének a közgyűlésén kerüljön

kihirdetésre, ahol a nemesített lakott (1622:27. tc., 1630:30. tc.). Az 1630:30. tc.1.§-ának rendelkezéseiből

adódóan szabadost („félnemest”) és polgárt legalább három királyi tanácsos ajánlatára lehetett címeres

levéllel nemesíteni.

c. c) Fiúsítás (praefectio)

A fiúsítás intézményét I. Károly vezette be. Alapjául a nyugat-európai női hűbér szolgálhatott.

A fiúsítás nem volt más mint a fiágon magvaszakadt nemes leányának vagy nőrokonának a fériakat illető

öröklési joggal történő felruházása a király által. A királyi birtokban történő fiúsítás érvényét veszítette, ha a

nemesnek utóbb törvényes házasságából fiú gyermeke született.

d. d) Örökbefogadás (adoptio filialis)

Örökbefogadás által az szerzett nemességet, akit a magvaszakadt nemes királyi hozzájárulással fiává fogadott

és ezzel adományos birtokaiban örökösévé tett. Az örökbefogadás érvényességi feltételei a fiúsításéval

egyeztek meg.

e. e) Királyi kegyelemmel való törvényesítés (legitimatio per rescriptum principis seu regis)

Törvényesítéssel az egyébként magvaszakadt nemes férfi törvényes házasságon kívül született gyermeke

szerzett nemességet azáltal, hogy a király öröklési jogot biztosított számára atyja adományos jószágaiban. A

királyi keggyel való törvényesítés a fiúsításra vonatkozó szabály szerint volt érvényes. Törvényesítést a

pápától is lehetett kérni, de ennek semmiféle hatása nem volt a nemessé válásra.

A fiúsítás, az örökbefogadás és a királyi kegyelemmel való törvényesítés végső soron a királyi adomány

különös neme volt.

f. f) Ünnepélyes honfiúsítás (indigenatio sollemnis, indigenatus)

Az első törvénnyel befogadott, azaz honfiúsított, Musika Márton esztergomi várkapitány volt (1542:50. tc.).

A honfiúsítás lényeges szabályait az 1550:77. tc. határozta meg. Ezek szerint a király külföldieket (externi) a

rendek hozzájárulásával törvénybe foglalással nemesíthette. A honfiúsítás érvényességéhez megkívánt volt

az is, hogy a befogadott esküt tegyen Magyarország törvényeinek megtartására és az ország szabadságainak

oltalmazására.

A honosított honfiúsító levelét (diploma indigenatus) az eskü letétele után a magyar kancelláriának lerótt díj

(taxa indigenatus) ellenében kapta meg.

Származékosan szerezte meg a nemességet a nemes atya törvényes házasságából, a fiúsított nő nem nemessel

kötött házasságából született gyermek, valamint a nemes férfival törvényes házasságot kötött nem nemes nő. Az

ún. „közlött nemesség” (noblitas participata), vagyis a házasságban szerzett nemesség megszűnt, ha a nő

özvegységre jutván nem nemessel kötött házasságot.

A nemesek jogképessége alapvetően dologi jogi tekintetben különbözött a nem nemesekétől, vagyis az országos

jog szerint a XV. századtól csak ők rendelkezhettek jobbágyszolgáltatással nem terhelt szabad birtokkal, arról




mindenkit, akinek a tartózkodásra engedélyt nem adtak eltávolíthattak, királyi jogokkal és kilencedszedéssel

élhettek, tulajdonjogukból következően a jószágukon élő nem nemesek és jobbágyaik felett – ide nem értve a

honoráciorokat – bírói hatalmat gyakorol(hat)tak.

A teljes jogképesség a nemes előjogainak csak egy elemét képezte, prerogatívái jóval tágabb körűek voltak,

minthogy csak törvényes idézéssel és csak a nemesek ügyeiben joghatósággal rendelkező bíróságok előtt

lehetett eljárni vele szemben, illetve csak törvényes ítélet, avagy törvényes okok alapján volt letartóztatható.

Mindezekkel kapcsolatos kiváltsága volt az is, hogy a nemes bárkivel szabadon pereskedhetett. A nemes mint a

szent korona tagja, előnevet és címert viselhetett. A tisztségeket, országos méltóságot kizárólag, valamint más

fontosabb kormányszéki és felsőbírósági tisztséget nemes ember tölthetett be. Minthogy katonáskodási

kötelezettség terhelte, a nemes nem fizetett adót és mentes volt a katonatartás alól. Vérdíja pedig magasabb volt

mint bármely nem nemesnek.

Az „egy és ugyanazon nemesség” (una eademque nobilitas) elvéből következően a jogképességet és más

sarkalatos kiváltságokat tekintve a nemesek, a bárók – később főurak vagy főrendek –, illetve a főpapok között

nem volt különbség, de ez utóbbiak különös közjogi prerogatíváik mellett egyéb kiváltságokkal is bírtak. Jelesül

magasabb volt a vérdíjuk és esküjük értéke is mint a nemeseké, illetve saját pecsét alatt vallhattak ügyvédet. A

főpapok mindezeken túl egyházi méltóságuk okán további előjogokat is élveztek.

1.2.2.2. 2.2.2. Félnemesek (agiles)

A nemes nő nem nemessel kötött házasságából született gyermeke a XV. század derekától már nem élhetett

nemesi jogokkal. Az agilis személyében szabad, úri hatóság alá nem tartozó szabad ember volt, de jogképessége

csak anyjától öröklött javai tekintetében volt teljes.

1.2.2.3. 2.2.3. Egyházi nemesek vagy prédiálisok (nobiles ecclesiae, nobiles praediales, praediales)

Az egyházi nemesek, pontosabban a XII. századtól használt korábbi megnevezésükkel az egyház jobbágyai,

majd nemes jobbágyai (jobagiones ecclesiae, jobagiones ecclaesiae nobiles) a várjobbágyokhoz hasonló kötött

szabadok voltak, és a rendi korszakban is korlátozott jogképességű szolgálattevők maradtak. Szabad birtokot

nem szerezhettek, a rendelkezésre bocsátott egyházi birtokot nem idegeníthették, illetve nem terhelhették meg,

és nem szüntethették meg lekötelezési viszonyukat. Ha valaki akár a király, akár valamely főpap rendelkezése

által vagy szabad akaratból az egyház szolgálói közé lépett, korábbi jogállását örökre elvesztette.

Az egyházi nemes az ország szokásjoga és törvényei szerint nem számított nemesnek, nem volt a szent korona

tagja.

A prédiális nem gyakorolhatott politikai jogokat, nem viselhetett megyei és országos hivatalokat, jobbágyai sem

lehettek és következésképpen nem gyakorolhatott úri hatóságot. Az egyházi nemest nem illette meg előnév

viselése és nem volt nemesi címere.

1.2.2.4. 2.2.4. Honoráciorok (honoratiores)

A honorácior réteg a XVIII. század második felétől jelent meg a magyar társadalomban. Honoráciornak azokat a

magasabb iskolai végzettségű nem nemeseket nevezték, akik értelmiségi hivatásukat rendszerint tiszteletdíj

(honorarium) ellenében gyakorolták. Honoráciornak számítottak az ügyvédek, mérnökök, egyetemi tanárok,

művészek, a királyi hivatalokban, a vármegyéknél foglalkoztatott díjnokok, a falusi jegyzők, a tanítók, valamint

a protestáns egyházak lelkészei, illetve a görög nem egyesült egyház papjai. Ezzel szemben a nem nemes

származású katolikus papok e minőségük fennálltáig egyházuk tekintélyénél fogva, hasonlóképpen Erdélyben a

négy bevett vallás lekipásztorai nemesnek számítottak, ún. személyes nemesek voltak. Azok a protestáns

lekészek és leszármazóik pedig, akik Bethlen Gábor 1629. évi kiváltságlevelének kiadásakor lelkészi állást

töltöttek be, valóságos és örökös nemesek státusát bírták.

Tágabb értelemben honoráciornak tekintették a gazdatiszteket, majd a XIX. századtól a nagykereskedőket és a

gyártulajdonosokat is.

A honoráciorok jogállását a rendi korszakban törvény nem szabályozta, de a kialakult szokások szerint bizonyos

személyüket és közvetlen családtagjaikat érintő kiváltságokat élveztek: nemesi bíróságok joghatósága alá

tartoztak, személyes szabadságuk – miként a nemeseknek – nem esett korlátozás alá, vagyis minden

akadályoztatás nélkül költözhettek, bárhol letelepedhettek, lakhattak, mentesek voltak a vámfizetés alól,




végrendeleteikre, közszerzeményeikre, valamint gyermekeik gyámságára nézve a nemeseket illető szabályok

vonatkoztak.

1.2.2.5. 2.2.5. Vendégek (hospites), városi polgárok (cives)

Általában véve vendégnek tekintettek minden idegenből befogadott egyházi és világi előkelőt, vitézt, föld- és

kézművest egyaránt. Szűkebb (és fogalmi) értelemben a földműveléssel és kézművességgel foglakozó

telepeseket jelölték a vendég szóval. Eme hospesek jogállásáról először Kálmán ún. I. dekrétumának 80.

artikulusa ad bővebb felvilágosítást: „... az összes szabadok és vendégek (hospites), mint a szlávok vagy más

idegenek, akik más földjein dolgoznak, csupán szabadságukért fizessenek dénárokat ...”, vagyis egy sorban

álltak a saját földdel nem rendelkező gazdálkodásra kényszerült közszabadokkal.

A XIII. század folyamán a jelentősebb piaci és vásárhelyeken, várak környékén megtelepedett hospesek a

királytól kollektív szabadságokat is nyertek, és ezzel közösségeik kiemelkedtek a közszabadok csoportjából. A

királyi kiváltságok révén a hospesközösség tagja, majd a teljes joggal bíró polgár városa joghatóságának

területén teljes jogképességgel rendelkezett. Az ország szokásjoga szerint azonban a XV. század végétől,

minthogy nemesi jószágon tulajdont nem szerezhetett, csak korlátozott jogképességgel bírt.

1.2.2.6. 2.2.6. Rabszolgák (servi), felszabadítottak (liberti) vagy szabadosok (libertini) és jobbágyok (rustici, coloni, jobagiones)

A rabszolga, jóllehet vagyontárgynak számított, a Szent István által rögzített ama tilalomból következően, hogy

a rabszolga és a rabszolganő urával szemben nem lehetett felperes, illetve ura ellen nem tanúskodhatott, más

esetekben korlátozott perbeli képességgel rendelkezett: „Hogy ennek az országnak a népe a rabszolgák és

rabszolganők minden nemű támadásától és vádaskodásától mentes és nyugodt maradjon, a királyi tanács

határozata szerint teljességgel megtiltottuk, hogy bármiféle bűnügyben valamely szolga személynek elfogadják

vádaskodását vagy tanúbizonyságát urával vagy úrnőjével szemben” (Szt. István I.20.).

Szent István első dekrétumának 29. artikulusa örökös szolgaságra vetéssel fenyegette azt a szabad férfit, aki

rabszolganővel kötött házasságot. Következésképpen – jóllehet szabad nő hasonló házasságkötéséről nem

szólnak végzemények – a szabadok és a rabszolgák házasságát nem ismerték el törvényesnek. Egy XII. századi

adat ezzel szemben már arra utal, hogy léteztek efféle vegyes házasságok, és azok jogszerűségét nem (vagy nem

minden esetben) vonták kétségbe. A szóban forgó forrás Imre a szentgotthárdi apátság birtokait megerősítő,

1198-ból származó oklevele, mely úgy rendelkezik, hogy „... szolgáljon szabadon az egyháznak Chuda

(rabszolga) fiaival és leányaival, mivel felesége szabad (uxor libera est)” (ÁUO.VI.193.). Egy 1256-ból

fennmaradt felszabadító levél pedig arról tudósít, hogy miután a Csákáni Farkas fia Mojsa a Szombat nevű

rabszolgája fiának, „a szabad asszonytól, tudniillik Chennától született” Máténak, lehetővé tette, hogy

megváltsa magát, és azt is kijelentette, hogy ha Szombatnak ezután az asszonytól fiai születnek, azok fele

részben (in medietate) az ő tulajdonát képezzék, ha pedig leányai, akkor azok „... örvendjenek az anyai

szabadságnak (matrena fruerentur libertate)” (HO.VIII.71.). Ezek a rendelkezések pedig már határozottan azt

mutatják, hogy a rabszolga házassági képessége általánosan elismert volt a XIII. század derekától.

Ami a felszabadítást (manumissio) illeti, a rabszolgát gazdája gyakorta végrendeletével tette szabaddá,

következésképpen ilyen esetben a rabszolaga ura halálával került ki az alávetett állapotból.

Megjegyzés

A végrendelkezők sokszor határozottan ki is nyilatkozták, hogy a felszabadítás haláluk

bekövetkezésével válik csak érvényessé, miképpen Szines úrnő az 1146-ban rögzített végrendeletében:

„Továbbá egyeseket, akik nékünk hűen szolgáltak, szabadon bocsátjuk, és olyan szabadsággal

adományozzuk meg őket, hogy halálunk után (post obitum nostrum) szabadon szolgáljanak ott és

annak, ahol és akinek akarnak ...” (PRT.I.597.).

Máskor a végrendelkező rabszolgája szabadulását valamely további feltétel bekövetkezéséhez, rendszerint túlélő

házastársa elhalálálozához vagy annak újabb házasságához kötötte.

Megjegyzés

Például a Poznan fia Farkas a III. István által megerősített, 1165 tájáról származó végrendeletében

felszabadított emberét mindaddig felesége szolgálatára kötelezte, amíg az az özvegységben megmarad:




„Ezenkívül egy szolgámat, a Deveter (Demeter) nevűt, oly mód ajándékoztam meg a szabadsággal,

hogy amíg a feleségem meg nem házasodik, néki szolgáljon ...” (MS.I.118.).

Ha a rabszolga öröklött, vagyis ősi (jószág) volt, őt az úr csak a jogosultak beleegyezésével szabadíthatta fel. Ez

a XIII. századtól, akár végrendelkezésről, akár végrendeleten kívüli aktusról volt szó, rendszerint úgy történt,

hogy az úr – olykor magával hozva rabszolgáját is – hiteleshely előtt tett nyilatkozatot a vele együtt megjelent

atyafiával együtt a felszabadítás felől, vagyis maga a bevallás a szerződések bevallásának módján ment végbe.

Megjegyzés

Ennek egyik szép példáját a pozsonyi káptalan egyik 1286-ból származó oklevele szolgáltatja: „...

János, pozsonyi udvarispán, Péter ispán fia személyesen megjelenvén előttünk bevallotta, hogy az

előbb mondott atyja, Péter ispán egy valamely öröklött Chenk nevű rabszolganőjét, Endre leányát,

Lőrinc nevű fiával együtt lelke megváltásáért és üdvéért már régen szabadon bocsátotta ... és szépen

kérte tőle, hogy ezzel a felszabadítással nemes érzülettel értsen egyet. Ugyanez a János ispán az atyai

kérésnek fiúi engedelmességgel eleget tenni kívánván az előbb mondott Chek nevű rabszolganőt a

Lőrinc nevű fiával együtt, ahogyan atyja felszabadította és kérte, előttünk felszabadította, mind a maga,

mind atyja nevében örök szabadsággal ajándékozta, adományozta és jutalmazta meg, úgy, hogy

egyébként a már mondott Chek és fia ... vagy a tőlük leszármazók ne tartozzanak függésbe hozzájuk

vagy másokhoz a nemzetségükből, hanem mintegy veleszületett szabadságnak, a szabad szülőktől

származók állásának örvendjenek ... minden utódaikkal együtt örökre, kötelezvén magukat arra, hogy

ha az idők folyamán bárki magát Cheket és fiát, Lőrincet vagy leszármazóikat az előbbi állapotuk miatt

bíróság előtt vagy bíróságon kívül megpróbálná alávetni, egyanez a János ispán és atyja, Péter ispán

tartozzanak őket saját fáradozásaikkal és költségeikkel megvédelmezni. Ezenkívül János ispán rokonai,

Domonkos ispán fiai, Ipoly, Péter és Jakab együtt megjelenvén a jelenlétünk előtt ehhez a

felszabadításhoz egyaránt engedélyüket és beleegyezésüket adták.” (ÁUO.IV.288.).

Első királyaink alatt, ha a rabszolgát ura felszabadította, olyan szabadságot nyert mint a közszabad, de már a XI.

század utolsó harmadától a felszabadítás nem járt mindig a rabszolga közszabaddá tételével, hanem az kötött

állapotú függő szabad, felszabadított maradt. A felszabadítottak a XII. században saját vagyonnal is

rendelkeztek, és egyesek az uruk által átengedett földön önállóan gazdálkodtak, de urukat nem hagyhatták el,

másnak nem lekötelezhették le magukat, tehát jogképességük korlátozott volt. Ebből adódóan a szabados,

miként a rabszolga, a földdel együtt cserélt gazdát.

Megjegyzés

Ezt igazolja egyebek mellett András remete, hajdan volt veszprémi prépost 1131–1141 között rögzített

végrendelete is: „Tehát miután a királyi felség (II. Béla) engedélyt adott, a szent Mártonnak

(pannonhalmi apátság) adta harmincöt felszabadított emberét (homines libertos) Urodiban, (és) három

(másik) faluban, tudniillik Besenben, Karadiban és Radban, akiket közönségesen uhug-nak (= ühegy)

mondanak ugyanezek földjével és minden haszonvételeivel együtt.” (PRT.I.595.)

A XIII. században még jelentősen eltérő jogállásúakból: rabszolgákból, felszabadítottakból, a király és az

egyház birtokain élő, rögzített vagyoni szolgáltatásokkal tartozó szabadosokból, az ún. kondicionáriusokból

(condicionarii), elszegényedett közszabadokból, részint pedig hospesekből álló földműves népesség a tatárjárás

után bekövetkező változások, különösen a nagy magánuradalmak létrejöttének és ezzel együtt a gazdálkodás

átalakulásának eredményeképpen a század utolsó évtizedeire mindinkább egységesült. A rabszolgák és

szabadosok száma rohamosan megfogyatkozott, nagy részük az uruk által rendelkezésre bocsátott földet

sajátjaként használó, jobbára csak vagyoni juttatásokkal tartozó lekötelezetté, jobbággyá vált. Ezzel

párhuzamosan a más földjén élő közszabadok is földesúri joghatóság alá kerültek, és uruk adózóivá lettek. Az

eredendően különféle szabadságú csoportok jogállásának egységesülését végül az a hagyományosan az 1298.

évi dekrétum 70. artikulusának tekintett, más vélemények szerint pedig a XIV. század elejéről származó,

keltezetlen törvényi rendelkezés alapozta meg, amely minden földesúri terhekkel tartozó lekötelezettnek szabad

költözést biztosított: „... valamely nemes bármely parasztja vagy jobbágya, ha akarja, miután engedélyt kapott

és az illendő és szokásos földbért megfizette, ura birtokáról más nemes birtokára vagy máshová, ahová néki

tetszik, minden javaival elköltözhet az említett oknál fogva”.

A XIV. század elejétől a XV. század végéig a földesúri hatalom alá tartozó földműves, jobbágy szerződési

szabadsága és tulajdonszerzési képessége nem volt korlátozott. A vagyonosabbak haszonbérlőként

jobbágyszolgáltatással nem terhelt földeket is műveltek, és saját, vásárolt földekkel is rendelkeztek. I. Mátyás




uralkodása után azonban helyzetük jelentősen megváltozott. A jobbágy először nemes pereiben a tanúzási, majd

a szabad, illetve nemesi birtok tulajdonszerzésének képességét vesztette el, azután az 1514:14. tc. büntetésül

eltörölte szabad költözési jogukat: „... ennekutána az ebben az országban bárhol lakó összes parasztok ...

elveszítvén ... szabadságukat, amely szerint egyik helyről a másikra költözhettek, földesuraiknak föltétlen és

örökös szolgasága alá legyenek vetve. És a jövőre ne legyen szabadságuk arra, hogy uraik akaratának és

beleegyezésének ellenére egyik helyről a másikra menjenek és állandóan letelepedjenek”, és ezt a nagyobb

nyomaték kedvéért a törvény 25. artikulusa megismételte. Az 1547:26–33. tc.-ek bonyolult eljárási szabályokat

rögzítve ugyan visszaállították a költözködési jogot, és ezt további törvénycikkek is megerősítették, egyes

vármegyék statútumaikban súlyos feltételeket szabva korlátozták, illetve megtiltották a jobbágyköltözést. Ennek

következtében a XVII. századra a jobbágyság két eltérő jogállású rétegre vált szét. Az egyikbe az örökösen

lekötelezett jobbágyok (coloni perpetuae obligationis), a másikba pedig a szabad költözésűek (coloni liberae

migrationis) tartoztak.

A jobbágyság jogképességét érintő változások a XVIII. századtól következtek csak be. II. József 1785. évi

rendeletével minden parasztnak szabad költözködést biztosított, amit az 1791:35. tc. is átvett és megerősített,

majd részletes szabályokat adva ezeket a rendelkezéseket az 1836:4. tc. egészítette ki. Az 1840:7. tc. egyes

jobbágyoknak és községeiknek letővé tette, hogy a földesúrral szerződést kössenek úrbéri tartozásaik

megváltására, az 1844:4. tc. pedig azt, hogy nemesi ingatlanon is tulajdont szerezzenek.

1.2.2.7. 2.2.7. Sajátos társadalmi szervezetük alapján elkülönülő népcsoportok és népelemek tagjai

1848-ig az alapvető társadalmi rétegek mellett egyes népcsoportok, népelemek sajátos belső rendjük,

szervezetük, illetve az ezt biztosító királyi kiváltságok révén hoszabb-rövidebb ideig, avagy tartósan is képesek

voltak elkülönülésüket és ezzel együtt közösségeik tagjai különös státusukat megőrizni.

a) Székelyek (Siculi)

A székelyek Erdélybe telepedése a XIII. század második évtizedére, végleges szálláshelyeik elfoglalása pedig a

XIV. század folyamán fejeződött be. A szállásterületből törökös nemzetségi szervezetüknek megfelelően – mely

6 nemzetségre, ezen belül pedig 4-4 ágra tagolódott és mindig ebben a formában újult meg – minden családfő

egyaránt részesedett, de a nemzetségfők feltételezhetően már kezdetben is több földhöz jutottak.

A szabad birtokos székelyek a királynak eleinte lóval, majd a földművelésre áttérve ökörrel adóztak és személy

szerinti fegyveres szolgálattal tartoztak. Ebből következően jogállásuk – a „siculitas” – a királyi

szerviensekéhez, illetve a nemesekéhez volt hasonlatos, miképpen erről I. Lajos 1346-ból való nevezetes

oklevele tanúskodik, amelyben Sényői Salamon fia Domonkosnak és fiának, Pálnak megengedte, hogy

szabadságlevél felmutatása nélkül – tehát nemes módjára – bárhol szabadon lakhassanak, miután az egri

káptalan vizsgálatából „... azokvalóságos székelysége kiderült (vera eorum siculitate eveniente), és maga „a

királyi felség is igazi és kétségkívüli székelyeknek ismerte el őket (majestas etiam regia eos pro veris et

indubitatis siculis recognovit)” (SzO.I.52.).

A Werbőczy által kiváltságos nemeseknek (nobiles privilegiati) mondott székelyek társadalmának egysége már

a XIII. századtól fellazult. Azok, akik tehetősségük okán (páncélos vitézként) a király személyes szolgálatába

szegődtek, és adományban részesültek, családi kapcsolatokat létesítve a XIV–XV. században mindinkább az

erdélyi nemességbe olvadtak. Más kettős birtokos, vagyis nemesi jószággal bíró és a székely közös birtokban is

részes, illetve a jelentős osztályrésszel rendelkező székely előkelők (seniores, potiores) a XV. századra már

külön „rendet” alkottak, és helyzetükből adódóan arra törekedtek, hogy a zömében törpebirtokossá váló

társaikat, a közönséges székelyeket, a „községet” (communitas siculorum) szerződéssel vagy kényszerrel

jobbágyaikká tegyék, de a kis vagyonúak tömeges lesüllyedésének ekkor még központi beavatkozások vetettek

gátat. Elsőként az 1466-ban Szentgyörgyi és Bazini János erdélyi vajda és székely ispán elnökletével tartott

zabolai gyűlés végzeményei rögzítették a székelyek szabadságát, megtiltván az előkelőknek, hogy közembereket

szolgaságba hajtsák, velük akaratuk ellenére munkát végeztessenek, majd pedig I. Mátyás 1473. évi katonai

szabályzata, melyben a király vagyoni alapon határozta meg a szolgálatteljesítés rendjét és három csoportba

sorolta a székelyeket. Az első rendet a három lovast kiállítani képes székely főemberek (primores), a másodikat

a lovas szolgálatra alkalmasak, vagyis a lófők (primipili), a harmadikat pedig a gyalogos közszékelyek (pedites)

alkották.

Megjegyzés




A lófőknek eredetileg a székely hadnagyokat nevezték, mint erre Zsigmond egyik 1409-ben kelt

parancsa utal, amely az Andrásfalvi Bálint fia Balázst említette „hadnagy vagy lófő”-nek (maior

exercitus seu primipilus). A lófők kezdetben székenként huszonnégyen voltak, majd a XV. századra

már megnövekedett a számuk, tekintettel arra, hogy a lovas székelyek közül a módosabbaknak sikerült

„lófőséget” (lófőséggel járó birtokot) szerezniük. A lófő jelentése I. Mátyás szabályzatával módosult és

nyert új értelmet: „... lovasok ..., akiket állandó megkülönböztetésül lófőknek fognak nevezni (equites...,

qui propter permansuram distinctionem primipili vocabuntur)” (SzO.I.220.).

Az önálló erdélyi állam létrejöttének időszakában a közszékelyek helyzete jelentősen megnehezült.

Megszaporodtak a II. Ulászló 1499-ben kiadott nagy kiváltságlevelében amúgy is tetemes katonáskodási

terheik, és a XVI. század derekától adóztatásuk is rendszeressé vált. A közemberek közül ezért többen

jobbágynak szegődtek, szabadsággal élő társaik pedig, miután az 1559-ben tartott gyulafehérvári országgyűlés

csak a primorok és a lófők számára biztosított adómentességet, az első kínálkozó alkalommal fellázadtak. A

zendülés letörése után a székelység státusát a segesvári országgyűlés rendezte oly módon, hogy csak a primorok

és lófők számára biztosított nemesi jogokat, a másnak szolgálókat egyszerűen jobbágynak minősítette, a többi

közembernek pedig csak személyes szabadságot garantált: „Az fő népek, az ő főségekben, és az lófejek az ő

lófőségekben minden széken szabadon éljenek, ugy mind a nemesség az ő nemességekben, az ő földin lakókat,

kiket jó igazsággal birnak, úgy mint a nemesség birják az ő jobbágyokat, ők is jobbágyúl birják, kik a rovás

(adó) idején több községgel (közszékelyekkel) együtt megróttassanak (megadóztassanak). ... Az székely község

mi szabad birodalmunkban légyen, kiket sem az főnépek, sem senki, akárkik légyenek bántani ne merjenek, se

semmi szolgálatra ne kényszerítsék őket ...” (1562 segesvári: 2. és 4. tc.).

A végső soron (királyi) fejedelmi jobbágyokká tett közszékelyek közül némelyeket már János Zsigmond

felemelt és katonai szolgálatra rendelt. Eme gyalogosok vagy puskások (pixidarii) – egyenruhájukról „vörös

darabontok”– számát az 1595-től időlegesen, majd 1601-től ismét és véglegesen szabadságot nyert „község”-

ből lajstromba iktatással, illetve pixidarius-oklevél általi rangra emeléssel Báthory István és utódai tovább

szaporították. A fejedelmi beavatkozások, különösen Bethlen Gábor és I. Rákóczi György intézkedéseinek

hatására a XVII. század végére a közszékelyek zöme a darabontok sorába lépett. Ezzel együtt tovább folyt a

katonáskodással járó terheket viselni nem képesek vagy az azok alól mentesülni törekvők jobbágysorba

süllyedése is. Ezeknek a társadalmi mozgásoknak végül az lett a következménye, hogy a XVIII. század elejére

megszűnt a közszékely állapot.

A darabontok kiváltságaik ellenére csak feltételes nemesnek (nobiles conditionati) számítottak, ugyanis azokat,

akik az állapotukból folyó katonáskodási kötelezettségeknek nem tettek eleget, illetve valamely egyéb oknál

fogva érdemtelenné váltak, tisztjeik megfoszthatták rendjüktől és jobbágyságra vethették, következésképpen a

székely közösségen belül teljes jogképességgel rendelkezők közül a magyar nemeshez hasonló kiváltságaikat

már csak a nemesek: a „főrendek” (az ősnemesek), a fejedelemektől adományt nyert újnemesek és a

jobbágytalan, egy udvarhelyes armalis nemesek élveztek.

b) Szászok (Saxones)

A Rajna középső folyásának vidékéről és a Mosel mellékéről származó földművesek II. Géza alatt Szilézián át

jöttek be és települtek le Dél-Erdélyben a mai Nagyszeben környékén. Ezt követően a bevándorlás a XIII.

század elejéig több hullámban folytatódott, és ekkor vették birtokba a német térségből érkezők a besztercei és a

radnai királyi földeket is. A harmadik telepes tömb a mai Brassó környékén, a Barcaságban a német lovagrend

telepítésének következtében jött létre.

A királyi kancellária által a XIII. századtól „szászok”-ként emlegetett vendégek faluközösségei már a

beköltözéskor önkormányzati jogokat nyertek a királyoktól, amit először II. András 1224-ben a szeben-vidékiek

számára adott kiváltságlevelében, az ún. Andreanum-ban egységesített és teljesített ki. Beszterce és vidékének

helyzetét I. Károly 1330-ban rendezte, a barcaságiak 1211-től kialakult autonómiájának kereteit pedig I. Lajos

1353-ban rögzítette. A XV. század végére a királyi beavatkozás eredményeképpen a kiváltságos erdélyi szász

területek politikai egysége is megteremtődött, minthogy I. Mátyás 1464-ben megengedte Szebennek, hogy maga

válasszon királybírót és 1486-ban az Andreanumot a brassói, besztercei, valamint a medgyes-selyki kerületek

számára is megerősítette, ami a II. András által adott diploma ama rendelkezésének kiterjesztésével, miszerint a

szebeni szászok felett egyetlen főtisztviselő áll, azzal járt együtt, hogy az egész szász nép a szász gróf fősége

alatt egyesült.

A politikai egység létrejöttével zárult le az a társadalmi harc is, melynek következtében a régi szász

arisztokrácia tagjai teljességgel kiszorultak a szász közösségekből.




A szász előkelők rétegét a telepesek vezetői, az ún. „locator”-ok (telepítési vállalkozók) és ezek leszármazói,

vagyis a gerébek (gerebii) alkották.

Megjegyzés

A polgári, illetve egyes vélemények szerint részint nemesi származású telepítési vállalkozók, majd az

általuk alapított falvak vezetőinek geréb elnevezése a német Graf-fal (gróf) azonos „Gräve”, „Greve”,

„Gräfe” címekből ered. A lokátorok, falufőnök kapcsán megjegyzendő az is, hogy maguk a telepes

kolóniák gyakorta róluk nyerték a neveiket, mint például Szeben, amit eredetileg Villa Hermanni-nak,

majd Hermannstadt-nak neveztek.

A gerébek a telepesközösség földjéből nagyobb részt birtokoltak, és nagyobb mértékben részesedtek a község

haszonvételeiből (a legelőhasználatból, a malom- és kocsmatartásból, a halászati jogból stb.) is. A gerébek mint

falufőnökök bírói és igazgatási teendőket láttak el közösségükben. Jóllehet a kiváltságok alapján a gerébet a falu

választotta meg, és a tisztség élethosszig szólt, azt viselői a vele járó földdel és haszonvételeivel együtt a XIII.

század második felétől hatalmi helyzetükből adódóan örökletessé tették, kisajátították családjuk számára.

Vagyoni állapotuknak megfelelően zömmel a gerébek alkották azokat a katonai kontingenseket is, amelyeket a

szászoknak kellett a királyi hadba küldeni. Ezáltal pedig mint más fegyveres szolgálattevők, érdemek

szerzésével királyi adományokhoz jutottak, és a székely előkelőkhöz hasonlóan közülük többen kettős

birtokossá váltak. A gerébeket a XIII. század végétől már a nemesek közé tartozónak tekintették, és III. András

ennek megfelelően határozta meg alapvető kötelezettségüket, illetve kiváltságaikat is: „... ha valamely külföldi

hatalom országunk megtámadására jönne ..., országunk nemesei és azok az erdélyi szászok, akiknek birtokaik

vannak és magukat nemes módjára viselik (Saxones Transylvani, predia habentes et more nobilium se gerentes),

mellénk állni és minket segíteni tartoznak, de ha egy külső ország elfoglalására akarnánk vonulni, ne

tartozzanak kivonulni, csak ha felségünktől pénzt kapnak. ... Úgyszintén a nemesektől és az említett szászoktól

valamint ezek népeitől semmiféle adót vagy megszállást nem fogunk igénybe venni, sem pedig kamaránk haszna

ürügyével vagy valamely más címen nem fogunk tőlük semmit behajtani.” (1290: 10., 11. tc.).

Miután a gerébek a hivatallal együtt járó javadalmaikat (gerebatus) nemesi birtokká próbálták átalakítani, a

szász közösségek a jobbágysorba süllyedéstől tartva a XV. század elején a királynál elérték, hogy azokat oly

módon kezeljék mint a magyar nemeseket. Ez pedig arra adott lehetőséget, hogy kiváltságaikra hivatkozva a

szász községek kiszorítsák a gerébeket a városi önkormányzatokból. Végül a hatalmukban meggyengült nemes

módján élő előkelőiktől a szászok úgy szabadultak meg, hogy súlyos pénzekért visszavásárolták gerébi

tisztségüket és az azzal összeforrt földjeiket. A szász területeket elhagyó gerébek, akik közül már a XIII.

században többeket a királyok formálisan is nemesi rangra emeltek, hamarosan „elmagyarosodtak”, és

beleolvadtak az erdélyi nemességbe.

Az egységessé vált szászság, a „szász egyetem” (universitas Saxonum, sächsische Nationsuniversität) tagjai, a

falusiak és a városiak egyaránt, formálisan azonos jogállást bírtak, teljes jogú polgárok (Vollbürger) voltak.

Ezzel szemben az ország, illetve Erdély szokásjoga szerint a szászok a városi polgárokkal estek egy tekintet alá.

c) Kunok (Cumani) és jászok (Jazones, Jaziges, Philistaei)

A török népességhez tartozó kunok először 1239-ben kaptak a királytól engedélyt letelepedésre a Tisza–Temes–

Maros–Körös vidéken. A Kötöny fejedelem megölése után pusztítva kivonuló kunokat IV. Béla még 1246 előtt

visszahívta, majd 1279-ben IV. László két dekrétumában – az ún. kun törvényekben – határozta meg

szálláshelyüket, kiváltságaikat és hadkötelezettségüket.

A királyi földön megtelepedett kunok és a hozzájuk csatlakozott jász néptöredék tagjai a föld használatáért

fegyverrel tartoztak uruknak szolgálni, és mint ilyenek tulajdonképpen (az egykori királyi szerviensekhez

hasonló) királyi – minthogy egy részük adományozás révén a királyné hatósága alá kerültek –, királynéi

familiárisok voltak.

1330-tól, a kunok személyes hadkötelezettségének megszüntével a nemesi jellegű szabadságot csak az egykori

kun nemzetségi előkelők, az ún. szálláskapitányok ivadékai tartották meg. Ezek a kun és jász kapitányok

(capitanei Cumanorum et Jazonum) az egyes szállások felett bírói hatalmat gyakoroltak. Hivataluk, a

„kapitányság” (capitaneatus) az azzal egybeforrt birtokkal együtt öröklődött családjukban, és ezáltal a

kapitányok hamarosan a kun és jász területek uraivá váltak. A népesség közrendű elemei, a „falusi kunok és

jászok” (Cumani et Jazones rurales), akik terménnyel és pénzzel adóztak a királynak és a királynénak,

személyes szabadsággal élő királyi jobbágyokká lettek. A XIV. század folyamán a betelepített magyar

jobbágyok módjára közülük már számosan paraszti munkára kényszerültek az előkelők földjein, mások pedig




familiárisként szolgálták a kapitányokat. Minthogy jog szerinti uraik a király és a királynő maradtak, és így nem

kerültek kizárólagos magánúri hatalom alá, a köznéphez tartozók a kiépülő széki önkormányzati szervezetben

számottevő szerephez jutottak: a kun kapitányokkal közösen választották meg a székkapitányokat, és részben

vagy teljességgel a saját kebelükből választották a székülő esküdteket.

A török kiűzése után, 1702-ben I. Lipót a jász-kun kerületet 500000 forintért eladta a német lovagrendnek,

megszüntetve ezáltal a kunok és jászok kiváltságos helyzetét. Ez a királyi intézkedés azonban heves ellenzést

váltott ki, és a renddel való megállapodás szerint a pesti invalidus ház visszafizette a vételárat, a jász-kun földet

pedig zálogba vette. A terület (ekkor már tetemes részben vegyes: csak fele részben kun, illetve jász eredetű)

lakosságának Mária Terézia 1745-ben engedte meg a megváltást (redemptio) és állította vissza a zálogösszeg

lefizetése fejében szabadságukat.

A megváltással a közösségen belül csak azok váltak teljes jogúakká, akik a rájuk eső megváltási részt ki tudták

fizetni. Ezekkel az ún. redemptusokkal szemben a községi javakból a megváltási pénzt megfizetni nem képesek,

vagyis az ún. irredemptusok csak a házaikhoz tartozó földeket bírhatták. A jász-kunok között akadtak minden

kiváltság nélküli zsellérek is, akik a községnek közmunkával tartoztak.

d) Hajdúk (hajdones)

A XV. század végén a Nyugat-Európába irányuló marhakereskedelem kibontakozásával különféle

népelemekből: szökött jobbágyokból, kisnemesekből, városlakókból, végvári katonákból, székelyekből,

kunokból és jászokból egy állandó foglalkozást űző, katonai szervezetű fegyveres marhapásztorréteg

termelődött ki. A XVI. századra a hajdúk már alapvetően katonáskodó elemekké váltak. Egy részüket az ún.

szabad hajdúk (hajdones liberi) adták, akik öntörvényűen, gyakorta rablásból, fosztogatásból éltek, és legfeljebb

csak egy-egy katonai vállalkozásra fogadták fel őket zsoldosoknak. Életmódjuk miatt a törvények több

alkalommal is elrendelték kiirtásukat.

A hajdúk egy másik csoportja szabad paraszti kiváltság biztosítása ellenében földesurak szolgálatába szegődött.

Ezek az urasági hajdúk (hajdones dominales) hajdútelepülésekbe tömörülve kaptak uraiktól kiváltságot.

Jogképességük a közösség, a hajdúváros joghatóságának keretei között teljes volt. Ezeket a magánjogi

kiváltságokat azonban nem ismerte el sem az országgyűlés, sem a király, és amikor a XVIII. század elejétől már

nem volt szükség katonai szolgálatukra, elvesztették kiváltságaikat. A hajdúk harmadik elemét azok alkották,

akiket állandó hadseregbe szerveztek, és mint ilyenek végvárakban és a királyi zászlók alatt szolgáltak.

1605 decemberében a szabad és a királyi hajdúk egy jelentősebb csoportja Bocskai Istvántól különös kiváltságot

nyert. Ez a privilégium alapozta meg a hajdúvárosok státusát is. A hajdúvárosok lakói Bocskai

szabadságlevelével – közel tízezren – mindkét ágbeli örököseikkel együtt mentesültek minden egyházi és

földesúri szolgáltatás alól, földjeiket a nemesek módjára bírhatták, vagyis szabad tulajdonosok lettek. A

hajdúvárosok lakóinak jogképessége hasonló volt ugyan az ország nemeseiéhez, de egyénenként nem illette meg

őket nemesi kiváltság, csak magát a hajdúközösséget.

1.2.2.8. 2.2.8. Vallási alapon korlátozott jogképességűek

A keresztény állam kiépülésével, majd megszilárdulásával – nem kis mértékben a római katolikus egyház

nyomására –, vallásukra tekintettel elsősorban a nem keresztények jogképessége került korlátozásra.

a) Zsidók (Judei)

A más magánosnak nem szolgáló zsidók jogállása eleinte a közszabadokéval egyezett meg. Vagyonszerzési

képességüket először Szent László korlátozta: „Ha zsidók ... valamely keresztény személyt tartanak maguknál

szolgaságban, ezeket vegyék el tőlük és bocsássák őket szabadon, az olyanoktól pedig, akik ezeket eladták, ezek

árát vegyék el és az a püspök jövedelmét képezze.” (Szent László ún. I:10.), majd Kálmán: „Zsidó ne merjen

keresztény rabszolgát venni vagy eladni, és ne engedjék meg, hogy ilyen rabszolgát tartson, aki pedig jelenleg

ilyent tart magánál, ha a számára haladékképpen engedélyezett időn belül el nem adja, veszítse el” (Kálmán

I:74.) és ezt a rendelkezést megismételte az ún. „zsidódekrétumban” is: „... a zsidók közül ezután senki ne

merjen semmilyen nyelvű vagy származású keresztény rabszolgát venni vagy eladni, avagy magánál

szolgaságban tartani ...” (Kálmán Zs.:1.). Ezek a korlátozások nem állhattak fenn tartósan, mert mint az 1233-

ban kötött beregi egyezmény 3. artikulusában rögzítettekből kiderül, a zsidók még a XIII. század elején is

rendelkeztek rabszolgákkal: „... nem fogjuk megengedni, hogy zsidók és szaracénok, vagyis izmaeliták

keresztény rabszolgákat vásároljanak vagy bármi módon bírjanak”. Ezzel szemben ingatlanszerzési képességük

nem volt megszorítva, csupán csak azt követelte meg tőlük Kálmán, hogy püspöki székhelyen telepedjenek le:




„... Birtokaik ugyan lehessenek a zsidóknak, akiknek módjuk van ilyet vásárolni, de őket másutt, mint ahol

püspöki székhely van ne engedjék letelepedni.” (Kálmán ún. I:75.). Az Árpád-házi királyok alatt a királyi

pénzügyek intézésében jelentős szerepet játszó zsidó kamarispánok közül egyesek szolgálataik érdeméül királyi

adományban is részesültek.

Megjegyzés

Az adományos jószág bírására vonatkozó egyik adatot II. Andrásnak az az 1232-ből származó oklevele

örökítette meg, melyben arra adott engedélyt a zsidó Teha (Teka) ispánnak (iudeus Teha comes), hogy

a kamarai számadásokban való hátralékai kiegyenlítése végett „... egy bizonyos földet, melynek neve

Bessenyő falu, amit atyja királyi bőkezűségből birtokolt régtől fogva ...” Simon ispánnak eladja

(CD.III./2.271.). IV. Béla egyik 1268-ból származó jóváhagyó levele pedig arról számol be, hogy

Henuk fiai a királynétól bérelt harmincadból eredő tartozásuk megfizetésének biztosítékául

adománybirtokukat kötötték le: „... miután Welven, Nekkul és Oltmanus zsidók, Henuk zsidó fiai

tudtunkkal a királynétól, legdrágább feleségünktől bérbe vették a harmincadot bizonyos mennyiségű

pénzért, az egész tartozást és a kialkudott mennyiséget nem fizették meg, hanem mostanáig nyolcszáz

márka tiszta ezüstben adósok maradtak, ezért a nyolcszáz finom ezüst márkáért a királynénak zálogba

adták Komárom várukat minden tartozékával és haszonvételével és egy a Tatán lévő malommal együtt,

mely várat a tatárok után mi adományoztunk a zsidó Henuk ispánnak ...” (CD.IV./3.443.).

A XI. század végén jelent meg az első, a zsidók házassági képességét korlátozó tilalom is: „Ha zsidók

keresztény feleséget vesznek ... vegyék el tőlük és bocsássák szabadon ...” (Szent László ún. I:10.). Ennek

ellenére vegyes házasságok kötésére még hosszú ideig sor került, ahogyan az a beregi egyezmény vonatkozó

rendelkezéséből is kiderül, amelyben ezt a gyakorlatot felszámolandó már súlyos büntetéssel fenyegették a

valláskülönbség ellenére családi kapcsolatot létesítőket: „... akik keresztények közül való asszonyokkal élnek

együtt bármi módon, akár házasság színe alatt, akár más módon: eme keresztények, éppen úgy mint eme zsidók

..., minden vagyonuk elkobzásával bűnhődjenek és egyszersmind a király őket a keresztények örökös

rabszolgáivá tegye” (MA.436.).

A zsidókat királyaink már minden bizonnyal a kezdetektől „sajátjuknak” tekintették, majd abból következően,

hogy a tatárjárás után az ország helyreállításához nagy szükség volt pénzügyi támogatásukra, IV. Béla 1251-ben

a Frigyes osztrák herceg 1244-ben kiadott zsidó-szabadságlevele mintájára formálisan is királyi védelem alá

helyezte őket alapvető jogaik rögzítésével. Ezzel a kiváltsággal, amit a kiűzetés (1360) után a betelepülők és

utódaik számára I. Lajos, Zsigmond – többször –, majd Albert, V. László, azután újabb pontokkal kibővítve I.

Mátyás, végül pedig II. Ulászló is megerősített, a zsidók a hospesekhez hasonló szabadságot nyertek.

Megjegyzés

Az ország területén élő valamennyi zsidót – az ingó vagyon szabad kivitelének engedélyével –

keresztény hitre térítésük sikertelensége miatt űzte el I. Lajos. A király azután négy év múlva

visszavonta rendeletét. A zsidók beköltözése nagyobb intenzitással 1365-től indult meg, de az érkezők

zömét nem a nyelvet és a szokásokat ismerő, tehát az egykori magyarországi zsidók alkották, hanem

nyugat- és észak-európai, később pedig a Balkánról menekülő telepesek.

Mohács után a magyarországi zsidóság sorsa gyökeresen megváltozott. Azt követően, hogy a Szapolyai Jánost

királlyá választó országgyűlésen a rendek úgy határoztak, hogy „... a zsidók ezen ország minden vidékéről,

szabad királyi városaiból és helységeiből rögtön kiűzettessenek ...” – jóllehet ez a rendelkezés nem nyert

megerősítést –, a városok sorra kitiltották falaik közül az ott élő zsidókat, és a III. Károly alatt végrehajtott

számlálás idejére már csak Bártfa, Buda, Győr, Kőszeg, Modor, Szapolca, Szatmárnémeti, Szentgyörgy és

Trencsén szabad királyi városokban maradtak meg néhányan.

A lakhelyükről kitaszítottak egy része a XVI. század második felétől az ország leggazdagabb főurainak

birtokain kaptak menedéket. A „védúr” (Schutzherr) évi védelmi díjért vagy adóért (Schutzgeld) fogadta

birtokára, ezzel joghatósága és oltalma alá a telepeseket. Egyes földesurak a védelembe vett zsidóknak

(Schutzjuden), „zsidójobbágyoknak” kiváltságot is adtak, és némelyek, mint Eszterházy Pál nádor 1690-ben a

kismartoni zsidók közösségének (communitas Judaica, Judengemeinde) széles körű önkormányzati jogokat

biztosított, egyebek mellett átengedte az úriszéki bírói hatáskörök gyakorlását is.

Megjegyzés




Hasonló kiváltságokat adtak a Pálffyak (először 1599-ben) a pozsony-váraljai és a stompfai, a

Batthyányak a rohonci, a Zichyek az óbudai, a Czirákyak a lovasberényi zsidóknak.

Helyzetük megváltozásával a zsidók jogképessége jelentősen korlátozottá vált. Elvesztették ingatlanszerzési

képességüket. A XVII. századtól az ország törvényei megtiltották számukra, hogy nemesi birtokon vám- vagy

révbérlők legyenek, és nem vehettek bérbe művelés alá vonható városi vagy nemesi földeket sem. Kereskedelmi

és ipari tevékenységet csak korlátozott mértékben űzhettek. Ezek alól a megszorítások alól csak a kiváltságos

zsidóközösségek tagjai mentesültek részlegesen uraik kegyéből, minthogy azok olykor az önerőből való

gazdálkodásra földterületeket is átengedtek a védelmük alatt állóknak, és korlátozás nélkül lehetővé tették a

kézműves ipar folytatását a közösségen belül, illetve birtokaikon engedélyt adtak vásárok tartására is.

Az I. Lipót rendelésére először 1699-ben előírt, majd Mária Terézia uralkodása óta rendszeresen fizetendő

„türelmi adó”-val (taxa tolerantialis) megterhelt zsidók állapotán II. József intézkedései hoztak csak

jelentősebb javulást azzal, hogy 1783-ban a bányavárosokat kivéve az ország területén, mindenütt szabad

letelepedési jogot kaptak, és 1785-ben megszűntek a rájuk vonatkozó kereskedelmi korlátozások. Ezek mellett

az uralkodó azt is megengedte nekik, hogy kamarai és közalapítványi birtokokat béreljenek.

A II. József által adott kedvezmények, miután az 1791:38. tc. kimondta, hogy „... a Magyarország és kapcsolt

részei határain belül élő zsidók az összes szabad királyi városban és más helységekben (ide nem értve a

bányavárosokat) azon állapotban, melyben az 1790. évi január elsején voltak megtartassanak, és ha abból

netalán kizavartattak volna, visszahelyeztessenek”, a városok és a városi polgárság ellenzése ellenére lassan

mindenütt érvényre jutottak.

A zsidók egyenjogúságának megvalósulásához a következő jelentős lépést az 1840:29. tc. jelentette, lehetővé

téve számukra, hogy az 1790:38. tc.-nek megfelelően a bányavárosok kivételével bárhol letelepedjenek,

gyárakat alapítsanak, kereskedést és kézműipart folytassanak – akár „vallásukbeli legények segítségével”,

valamint azt is, hogy „polgári telkeket” szerezzenek.

b) Izmaeliták vagy böszörmények (Ismaelitae, Sarraceni)

A kabarokkal együtt betelepült, feltehetően bolgár–török, hun és besenyő elemeket is magába olvasztó, de

pontosan meg nem határozható etnikumú mohamedán vallásúak: az izmaeliták jogképessége hasonló módon

alakult mint a zsidóké, de az izmaeliták olyan külön kiváltságot mint a zsidók nem szereztek, és a XIV. századra

teljességgel beolvadtak a magyar lakosságba.

c) Protestánsok

Az 1523:43. és az 1525:4. tc. büntető rendelkezéseit követően az egyén jogképességét érintő törvényi

korlátozások nem születtek a magyarországi protestánsokra, ezzel szemben Horvát-Szlavónországban a

protestánsok nem bírhattak tulajdonba szabad földbirtokot.

1.2.2.9. 2.2.9. A nem. A nők jogképessége

A nők a nemzetségi társadalomban nem rendelkeztek jogképességgel, végső soron vagyontárgyak voltak. Vétel

vagy rablás útján kerültek a nagycsaládba. Elhalt férjük halála után a fivérek által újabb házasságra voltak

kényszeríthetők (levirátus). A nők a család férfi tagjainak engedelmességgel tartoztak, családi jogokat nem

gyakorolhattak. A családban született leányokat nemi érettségük beálltával kiházasították.

A nők, pontosabban az özvegyek és a férjüktől elhagyott asszonyok korlátozott jogképessége először Szt. István

II. dekrétumában nyert elismerést: A magzat nélkül maradt özvegy és az elhagyott asszony holtáig, illetve addig,

ameddig férjére várt, a férj javait használhatta, az özvegy nő, ha voltak gyermekei, azoktól újabb házasságkötése

esetén – amire azonban már senki sem kényszerítette – „illendő öltöző ruhák” kiadását követelhette, az

elhagyott (és nyilván a gyermektelen özvegy) asszony pedig ezen ingóságait újabb házasságába magával vihette

(Szt. István II. 24. és 28.).

A XIII. századtól a (nemes) nők minden vagyonjogi viszonyra kiterjedő jogképességgel bírtak ugyan, de az

ősiség elvén nyugvó jogrendszerben a férfiakkal egyenlő jogokat soha nem élveztek, jogképességük tehát nem

volt teljes, kivéve azt az esetet, ha királyi kegyből fiúsítva lettek.

1.2.2.10. 2.2.10. A törvényes házasságon kívül születettek jogképessége




Akik az ország szokásjoga szerint törvényes vagy törvényesnek vélt házasságon (matrimunium legale seu

putativum) kívül születtek, csak korlátozott jogképességgel bírtak, szüleik után nem volt öröklési képességük,

csak nevelésükre és tartásukra tarthattak igényt. Ha a természetes atya nemes volt, a gyermek magától

értetődően nem élvezte a nemesi kiváltságokat sem.

Törvényesnek vélt házasságnak azt a házasságot tekintették, amely úgy jött létre, hogy a házasulandók nem

tudtak valamely, az esetükben létező házassági akadályról, például a köztük lévő vérrokonságról, vagy a még

fennálló kötelékről, ha tehát az egyik házasulandó úgy kötött újabb házasságot, hogy a korábbi házastársa

haláláról tudósító törvényes bizonyság ellenére az mégis életben volt, és ez csak az újabb házasság létrejötte

után derült ki. (HK.I.108.)

Abban az esetben, ha szülei egymással házasságot kötöttek, feltéve, hogy a gyermek fogamzásának időszakában

sem állt fenn rájuk nézve házassági akadály, a törvénytelen gyermek törvényessé vált. Egyébként csak királyi

kegyelemmel válhatott teljes jogképességűvé a törvényes házasságon kívül született.

1.2.3. 2.3. A cselekvőképesség

A cselekvőképesség – az ember érvényes jognyilatkozatok tételére való ama képessége, amellyel magának vagy

másoknak jogokat szerezhet és kötelezettségeket vállalhat – az értelmi képesség állapota szerint teljes,

korlátozott vagy hiányzik.

Eredetileg a cselekvőképesség a nemi érettséggel állt be, amihez nem fűződött egy általánosan elismert korhatár.

Még Árpád-kori okleveleink is csak korcsoportokat jelölnek: a nem törvényes kort (aetas illegitima) és a

törvényes kort (aetas legitima), amelynek elérésével a XIV. század közepéig a serdült már minden

jogcselekményre képes volt. Korhatár megjelöléséről a XIV. század derekától maradtak fenn adatok: a férfiak a

14., a nők 12., majd az 1505 tájára tehető egységesítés után mindkét neműek a 12. életévükben érték el

törvényes korukat. Feltételezhetően már a XV. század közepétől a teljes cselekvőképessé váláshoz újabb

korhatár(oka)t rendeltek. A XVI. század legelejére ez a férfiaknál a 24., a nőknél a 16. életévben rögzült. Ennek

megfelelően új kormegjelölés került használatba: a teljes kor (aetas perfecta) és a nem törvényes illetve

törvényes kort együttesen jelölő nem teljes kor (aetas inperfecta). A XVIII. századtól a teljes korúakat

nagykorúaknak (majorannes), a nem teljes korúakat kiskorúaknak (minorannes) is szokták nevezni.

Az ország jogától eltérően a szászoknál a nem törvényes kor a férfiaknál mindvégig a 14., a nőknél a 12.

életévben rögzült, a teljes – illetve a nagykorúság – pedig a 20. életév betöltésétől kezdődött. A törvényes kort a

városokban is szokás szerint a 14. életévtől számolták.

1.2.3.1. 2.3.1. Nem törvényes korúak

A XIV. századból fennmaradt források szerint a 12., illetve a 14., életévet még be nem töltöttek nem voltak

cselekvőképtelenek: tiltakozhattak atyjuk és fivéreik birtokelidegenítése ellen, önállóan tehettek egyoldalú

jognyilatkozatokat, intézhették az osztályt, sőt terhes szerződéseket is köthettek. A cselekvőképességnek erősen

korlátozott volta miatt azonban a nem törvényes korú rendszerint képviseletre szorult. A atyai hatalom alatt állót

atyja, a gyámoltat gyámja képviselte.

A XVI. századtól a nem törvényes korúakat már általában cselekvőképtelennek tekintették és velük estek egy

tekintet alá az őrültek és a gyengeelméjűek is.

1.2.3.2. 2.3.2. Törvényes korúak

A cselekvőképesség a törvényes kortól a teljes kor eléréséig fokozatosan bővült. A 16 éves férfiak érvényesen

tehettek bevallást adósságról és zálogról, a 18 éves arany- és ezüst marháiról és egyéb ingóságairól, de az

ingatlan vagyon elidegenítésére kötött szerződés csak a teljes kor elérésével vált hatályossá, a 14 éves nő

bevallást tehetett mindazokról, amikről a 16–18 éves férfiak, a 16 éves nő pedig minden birtokjogáról tetszése

szerint, de csak akkor, ha a törvényes korú férfi nem állt atyai hatalom alatt, és nem kért magának gondnokot,

illetve ha a törvényes korú nő nem állt gyámság és atyai hatalom alatt, azaz ha férjhez ment. Egyébként az

atyjában megárvult férfi a törvényes kor elérésével szabadult a gyámság alól is.

Az atyai hatalom alatt álló törvényes korú csak saját szerzeménye és az anyai jogon reá szállott jószágok

tekintetében bírt szabad rendelkezési joggal.

Megjegyzendő, hogy a XVIII. századtól rendszerint már a törvényes korúak is gondnokra szorultak.




1.2.3.3. 2.3.3. Teljes korúak

A teljes kor elérésével a cselekvőképesség korlátlanná vált, de csak akkor, ha a teljes korú nem állt atyai

hatalom alatt, illetve, ha a nő férjhez ment.

1.2.3.4. 2.3.4. A korvizsgálat (revisio aetatis)

A magán- és perjogban az életkorhoz fűződő jogi következmények ügyletkötéskor és perben követelték meg a

kor meghatározását. Születési (keresztelési) adatok hiányában, minthogy Magyarországon az anyakönyvezés

csak a XVII–XVIII. században jött szokásba, az életkor meghatározása korvizsgálattal (revisio aetatis) történt.

A korvizsgálatot perben az eljárt bíróság, perben és peren kívül az ország rendes bírái és ítélőmesterei,

kivételesen – személyes bíráskodás alkalmával – a király, de leggyakrabban a hiteleshelyek, a káptalanok és a

konventek végezték. A vizsgálat a testi fejlettség szemügyre vételéből, olykor fegyverpróbákból állott, de

figyelembe vették a szülők, a rokonok, a keresztszülők életkorra tett nyilatkozatait is. A vizsgálat eredményéről

bizonyságlevelet, ún. „időlátott levelet”(litterae revisionales aetatis) adtak ki. A korvizsgálatra még a XVIII.

század elején is többször sor került.

1.2.4. 2.4. Az önjogúság

Werbőczy szerint „önjogúak ... azok a személyek, akik senkinek sem állnak hatalma alatt” (HK. I. 112.), vagyis

akik nem voltak atyai hatalom, gyámság és cselekvőképességet korlátozó gondnokság alatt. Az önjogúság

azonban nem jelentette azt, hogy a hatalom alatt nem álló minden korlátozástól mentes cselekvőképességgel bír,

minthogy önjogú lehetett a teljes kort még be nem töltött is.

1.2.5. 2.5. A jogi személyek (personae morales, personae fictae)

A régi magyar jogban jogi személynek a kincstár mellett azokat a testületeket és közösségeket tekintették,

amelyek kiváltságaikból következően nemesek módjára joghatósággal, valamint szabad birtokost illető jogokkal

bírtak, röviden, amiket az ország szokásjoga és törvényei szerint úgy tekintettek mint nemes személyt. A XVIII.

századtól egyes korabeli szerzők jogi személynek vették azt a vagyontömeget is, ami valamely, elsősorban

vallási-oktatási cél érdekében (valamely felsőtanoda működtetésére) lett lekötve, és amit egyházközségek vagy

más testületek kezeltek, majd a XIX. században azokat a testületeket is, amelyek gazdasági cél elérése végett

jöttek létre.

1.2.5.1. 2.5.1. Királyi kincstár (fiscus)

Jogi személy volt a király és a szent korona vagyoni érdekeinek védelmét ellátó és a jus regium alapján eljáró

királyi kincstár is, amely éppen úgy alá volt vetve az ország törvényeinek és szokásjogának mint bármely más

nemes személy.

A fiskus különös jogokkal és kiváltságokkal bírt:

a. A kincstár kezelte és igazgatta a koronajavakat, a szent koronára (hűtlenség és magszakadás címén)

háramlott javakat (res ad Sacram Coronam devolutae, bona ad Sacram Coronam devoluta), az állami

szükségletek kielégítésére szolgáló javakat (bona camerelia), az urafogyott (res caducae, bona caduca),

vagyis a törvényes öröklés rendjén, illetve a kölföldiek utáni öröklési jog (jus albinagii) alapján a koronát

illető javakat, az ún. „elköltözési jog” (jus detractus) érvényesítéséből származó bevételeket, amit az

országból kiköltöző vagyona 10%-nak megfelelő összegben a vonatkozó 1784. és 1797. évi királyi

rendeletek szerint volt köteles megfizetni, az 1723:120. tc., illetve az 1802:21. tc. alapján az uzsoráskodás

miatt büntetésül elkobzott kölcsöntőkékből adódó bevételeket.

b. Az uralkodó helyett a fiskus tette le az esküt.

c. Minthogy a fiskust „nem lehetett halálra ítélni”, csak fejváltságban volt marasztalható.

d. A kincstár nem volt kötelezhető oklevél bemutatására, vele szemben mindig az ellenfélnek kellett jogait

oklevéllel igazolni.

e. A kincstár köteles volt a háramlott javakon lévő terheket viselni, így ki kellett adnia a jogosultaknak – a

nőnek, illetve a nő örököseinek – a hitbért és a leánynegyedet.




f. A fiskus perben egyezségre léphetett peres felével.

g. A kincstár ügyvédet is vallhatott.

Erdélyben a fiskus ugyanazokkal a jogokkal bírt mint Magyarországon, ezenkívül az erdélyi kincstárnak volt

néhány egyéb jogosítványa is, mint például az országgyűlésen meg nem jelenő országgyűlési tag 200 forintos

büntetésének behajtása.

1.2.5.2. 2.5.2. Egyetemek vagy közösségek (universitates), községek (communitates), testületek (corporationes), társulatok (collegia)

Az egyetemek közé egyaránt tartoztak világiak és egyháziak. Világi egyetemek voltak a vármegyék, a jász-kun

és a hajdú kerületek, a székely székek, valamint az erdélyi szász egyetem. Egyházi egyetemeknek a bevett

vallásfelekezetek számítottak, vagyis Magyarországon a római katolikus és a görög egyesült, a bécsi béke (1606

– becikkelyezve 1608.), a linzi béke (1645 – becikkelyezve 1647) és az 1791:26. tc.alapján az evangélikus és

református, az 1791:27. tc. alapján a görög nem egyesült egyházak, Erdélyben a katolikus mellett a másik három

keresztény egyház: az evangélikus, református és az unitárius (1564, 1568, 1576).

A községek közül jogi személyek voltak a szabad királyi és a bányavárosok, a bevett vallásfelekezetek

egyházközségei, valamint ide sorolták a prédiális községeket is. Jogi személynek számító testületeknek

hagyományosan a káptalanokat és a konventeket tekintették.

A társulatok közé tartoztak az irodalmi-művészeti és tudományos társaságok, mint például az 1836-ban

létrehozott Kisfaludy Társaság.

A tulajdonszerzésre nézve a jogi személyek jogképessége – a fiskust kivéve – a XV. századtól mindinkább

korlátozottá vált.

1.2.5.3. 2.5.3. Alapítványok (fundationes)

Alapítványok rendszerint vallási oktatási célokra jöttek létre. Ezeknek a céloknak az elérése, gondozása,

valamint a vagyon kezelése szervezet létrehozását követelte meg az alapító természetes vagy jogi személytől.

Ezek a szervezetek pedig nem voltak mások, mint a célt megvalósító intézetek: iskolák, felsőtanodák, stb.,

melyeket az alapító felügyelt, aki, ha természetes személy volt, ezt a jogát legtöbbnyire valamely jogi

személyre, például egyházra is átruházhatta. Minthogy az alapítványtétel rendszerint királyi jóváhagyást

igényelt – a római katolikus egyház tekintetében eleve a főkegyúri jogból folyóan –, az alapítványok felett a

király is felügyeletet gyakorolt.

1.2.5.4. 2.5.4. A jogi személyek jogképességének terjedelme

A jogi személyek jellegükből adódóan bizonyos, a természetes személyt illető képességekkel nem rendelkeznek,

például nincsen házassági képességük, emellett tulajdonszerzési képességük is korlátozott lehet, miként – a

fiskust kivéve – a régi magyar jogban.

Az egyház számára ingatlan tulajdonának megszerzését már a XI. századtól fennmaradt források tanúsága

szerint a király engedélyéhez kötötte, vagyis valamely egyház, apátság a lélekváltság-adományon – akár

végrendelettel, akár ajándékozással juttatták azt – csak királyi keggyel nyerhetett jogot. Voltak azonban olyan

egyházak is, amelyek a királytól az efféle vagyonszerzésre különös kiváltságot kaptak az idők folyamán, mint

például az esztergomi egyház, mely számára IV. Béla az 1262-ben kelt kiváltságlevelében adta, illetve erősítette

meg ezt a szabadságot: „... országunk nemesei, élők és holtak (élők között és halál esetére) birtokaikat a királyi

felség további megkérdezése nélkül magának az esztergomi egyháznak adományozhassák és hagyhassák, mégis

a legközelebbi rokonaik birtokjogainak sérelme nélkül ...” (MS.I.473.). Az esztergomi egyház mellett hasonló

kiváltsággal rendelkezett a pannonhalmi apátság is.

Megjegyzés

A pannonhalmi apátság említett szabadságára utal egyebek mellett IV. Bélának két 1262-ben kiadott

megerősítő levele, melyekben Pikud asszonynak két birtoka ajándékozását erősítette meg: „mivel pedig

a királyi beleegyezés nélkül tett birtokadományozások örökre nem válhatnak érvényessé, ezért a

legalázatosabban azt kérte tőlünk utólag a mondott úrasszony, hogy kegyeskedjük a tett adományokat

kiváltságlevelünkkel megrősíteni. Mivel pedig ugyanez az apátság különös kiváltságnak örvend, ... a

fehérvári káptalan levele szerint, akiknek (mármint a káptalan tagjai) jelenlétében ugyanez az adomány




tétetett, apátságunk számára azt (az adományt) a jelen levél hitelével rendeltük megerősíteni.”

(PRT.II.315.). Az apátságnak ez a kiváltsága az Anjouk alatt is megvolt, sőt Mochkus Jakab 1395-ben

Ilosvai Lesták nádor által oklevélbe foglalt végrendelete azt sugallja, mintha más egyháznak ilyen joga

nem is létezett volna: „az ország szokásjoga alapján a mondott birtokjogokban senki sem lehet

közvetlenül (vagyis királyi engedély nélkül) örökös, mint a Szent Márton apátság ...” (PRT.II.588.).

Az 1498:55. tc. azonban minden efféle előjogot megszüntetett elrendelvén, hogy „... a püspökök és egyházfők

vagy azok valamelyike világi birtokokat és birtokjogokat saját személyük és egyházuk részére a királyi felségtől

akármi módon fel ne kérhessenek, és ne álljon szabadságukban olyanokat pénzért örök joggal megvásárolni és

megszerezni vagy zálog címén birtokukban tartani”. Ez a korlátozás vagy „holt kéztől tiltó törvény”, illetve

ahogy újabban használatos: „holtkézi törvény” (lex amortisationis) az 1542:33. tc.-kel a városokra és más

községekre is kiterjedt.

Az egyházak, a városok és más kiváltságos községek tulajdonszerzésének megszorítását alapvetően az

indokolta, hogy ha azok valamely fekvő jószágot szereztek, az a szent korona számára „amortizálódott”, vagyis

végleg elenyészett, ahogy a törvény mondta: a községnek „... magva sohasem szakad ...”, és ezért az általuk

szerzett ingatlanok „... sohasem háramlanak a királyi kincstárra” (1452:33. tc.). Szemléletesen ezt úgy fejezték

ki, hogy ezek a jogi személyek oly mód tartották meg a jószágot mint a holtnak keze azt, amit előbb

megragadott. Innen ered az említettek csorbíthatatlan és elidegeníthetetlen tulajdonjogának megjelölésére utaló

„holtkéz” (manus mortua) is, ami egy további értelemben arra utalt, hogy az egyházi, városi javak egyben

forgalomképtelenek.

Irodalom

Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története. Bp. 1908. 110–112., 199–213. p.

Ákosfalvi Silágyi László: A székely nemesi rendi társadalom. Bp. 1937. 5–48. p.

Békefi Remig: A rabszolgaság Magyarországon az Árpádok alatt. Bp. 1901. 5–40. p.

Bodor György: Az 1562 előtti székely nemzetségi szervezet. In: Történelmi Szemle. Bp. 1983/2. 288–305. p.

Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyságról Magyarországon. Bp. 1998. 7–207. p.

Bolla Ilona: A közszabadság a XI–XII. században (A liber és libertas fogalma az Árpád-korban) In: Történelmi

Szemle 1973. 1–2. 1–29. p.

Bolla Ilona: A közszabadság lehanyatlása a XIII. században (A liber és libertas fogalma az Árpád-korban) In:

Történelmi Szemle 1974. 1–2. 1–23. p.

Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban. Kolozsvár, 1948. 442–479. p., 491–504. p.

Bónis György: Magyar jog – székely jog. Kolozsvár 1942. 34–55. p.

Bónis György: Magyar jogtörténet. Kolozsvár, 1942. II.: 150–166. p.

Csizmadia Andor: A magyar városi jog. Kolozsvár, 1941. 28–35. p., 68–69. p.

Czövek István: Magyar hazai polgári magános törvényről írt tanítások (Kelemen Imre munkája szerint). Pest,

1822. Első könyv: 109–249. p., 307–316. p., 371–385. p., 412–421. p.

Davori Relkovic Néda: Buda város jogkönyve. Bp. 1905. 127–130. p.

Deér József: Pogány magyarság keresztény magyarság. Bp. 187–218. p.

Degré Alajos: Magyar alkotmány és jogtörténet. Pécs, 1950. 84–87. p.

Dósa Elek: Erdélyhoni jogtudomány. Kolozsvár, 1861. Első könyv: 77–117. l., Második könyv: 3–13. p., 159–

165. p.

Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány és jogtörténet. Bp., 1946. 326–332. p.




Erdélyi László: Az Aranybulla társadalma. In: Emlékkönyv Fejérpataky László ...évfordulója ünnepére. Bp.

1917. 82–108. p.

Erdélyi László: Anonymus korának társadalmi viszonyai. In: Történelmi Szemle. Bp. 1914. 191–211. p.

Ettre-Karchai Georch Illés: Honnyi törvény. Pozsony, 1804. Első könyv: 25–70. p.

Fleischhacker, Joannes: Institutiones juris Hungarici. Posonii M DCC XCV. Liber I.: 177–212. p., 266–270. p.

Fogarasi János: Magyarhoni magános törvénytudomány elemei. Pest, 1842. 12–17. p., 21–38. p., 74–77. p.

Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban. Buda, 1845. Első rész: 9–154. p.

Grúsz, Antonius: Compendium juris privati Hungarici. Pestini, 1818. 30–57. p.

Hanzó Lajos: Az erdélyi szász önkormányzat kialakulása. Szeged 1941. 5–45, 62–74. p.

Holub József: Az életkor szerepe középkori jogunkban és az „időlátott levelek”. Bp., 1922. 7–78. p.

Hóman Bálint: A magyar városok az Árpádok korában. Bp. 1908. 41–52. p.

Huszty, Stephanus: Juris prudentia practica seu commentarius novus in jus Hungaricum. Budae, 1745. Liber I.:

85–99. p., 112–114. p.

Kele József: A jász-kunság megváltása. Bp. 1904. 113–136. p.

Kelemen, Emericus: Institutiones juris privati Hungarici. Pestini, 1814. Liber I.: 115–204. p., 246–256. p., 278–

305. p., 473–483. p.

Kelemen László: A jogképesség és a személyállapot hazánkban az árpádházi királyok alatt. In: Jogtört. Ért. 1.

évf. Szeged, 1927. 3–38. p.

Kelemen László: A nem befolyása a jog és cselekvőképességre a törzsi szervezettől a Hármaskönyv koráig. In.:

Jogtört. Ért. 2. évf. Szeged, 1929. 43–118. p.

Kövy Sándor: A magyar polgári törvény. Sárospatak, 1822. 13–39. p., 74–76. l.

Késmárky István: Katolikus egyházi vagyonjog. Pécs, 1900. 176–184. p.

Markovics, Nep. Joannes: Epitome institutionum iuris Hungarici privati. Budae, 1822. 1–44. p., 85–89. l.

Mályusz Elemér: A magyar köznemesség kialakulása. In: Századok. Bp. 1942. 272–305. p., 407–434. p.

Mályusz Elemér szerk.: Erdély és népei. Bp. 1941. 35–105. p.

Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon 1387–1437. Bp. 1984. 172–181. p., 198–200. p.

Pálóczi Horváh András: Besenyők, kunok, jászok. Bp.1989. 59–73. p.

ifj. Palugyay Imre: Megye-rendszer. Pest, M DCCC XLIV. Első köt.: 29–114. p.

Szádeczky Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya. Bp. 1927. 19–28., 52–63. 118–147., 214–

222. p.

Szegedi, Joannes: Tripartitum juris Hungarici tyrocinium juxta ordinem titolorum operis Tripartiti. Tyrnaviae,

M DCC LXVII. 64–83. p., 220–224. p., 765–794. p., 811–818. p.

Szeredy József: Egyházjog különös tekintettel a magyar szent korona tartományaira. II. Pécs, 1874. 1350–1354.

p.

Szlemenics, Paulus: Elementa juris Hungarici civilis privati. Posonii, 1819.Tom. I.: 77–138. p.

Timon Ákos: Magyar alkotmány és jogtörténet (6. kiad.). Bp., 1918. 331–337.p.




Váczy Péter: A királyi serviensek és a patrimóniális királyság. In: Századok. Bp.1928. 247–290. p., 351–414. p.

Váczy Péter: A szimbolikus államszemlélet kora Magyarországon. Bp., 1932. 9–48. p.

Virág István: A zsidók jogállása Magyarországon 1657–1780. Budapest 1935. 1–76. p.

Wenzel Gusztáv: Az 1848 előtti magyar magánjog. Bp., 1885. 147–236. p.

1.3. 3. § Családjog

A családi viszonyok a férfi és nő házassággal létesült életközösségén alapulnak, és ennek révén válnak rendezett

jogviszonyokká a természetes leszármazással létrejött vérségi, rokoni (a szülő és gyermek, a testvérek, stb.

közötti) kapcsolatok. A régi jogban a családi viszonyok rendezését döntően az egyház, illetve az egyházak

tartották fenn maguknak, ebből következően a családjogi intézmények a vallási-etikai elvárásoknak megfelelő

karaktert öltöttek.

1.3.1. 3.1. A házasság (matrimonium)

A házasság ősi formája, a nővétel és a nőrablás az államalapítás korában még szokásban volt. Nővételkor a

házasulandók atyjai állapodtak meg a vételárban (kalim). A rablás a feleségszerzés különös módja volt. A

nemzetség azt vagy megtorolta, vagy az okozott sérelem megváltását követelte a férjtől.

A kereszténység terjedésével a XI–XII. században lassan általánosan érvényre jutott az a kánoni elv, hogy a

házasság férfi és nő megegyezésével keletkezik (consensus facit nuptias). Ezzel együtt szokásba jött az is, hogy

a szándéknyilatkozatot pap előtt tették meg a házasulandók, amit olykor templomban való áldás (benedictio)

követett. Ez utóbbi szokást próbálta általánosan követendővé tenni a Kálmán alatt 1116 táján tartott zsinati

határozat: „minden házasságkötés az egyház színe előtt, pap jelenlétében, alkalmas tanúk szeme láttára, az

eljegyzés valami jelével és mindkét fél megegyezésével menjen végbe.” (Kálmán zs. II:15.), de a rendelkezés

hamar feledésbe merült vagy talán nem is ment át igazán a gyakorlatba, és a felek egyező akaratával, de titkon

kötött házasságot (matrimonium clandestinum) nem tekintették érvénytelennek még a XV–XVI. században sem,

bár akkor már az egyház nagy eréllyel tilalmazta.

A magyar házassági jog fejlődésének új szakaszát a tridenti zsinat rendelkezéseinek átvétele nyitotta meg. A

„tridenti formula szerinti házasságkötés” és a zsinat egyéb házasságra vonatkozó rendelkezései az

ellenreformáció sikerének betudhatóan a XVII–XVIII. században vált általánosan alkalmazottá

Magyarországon, és nem csak a római katolikusok, hanem sok tekintetben a protestánsokra nézve is.

A protestánsok házassági ügyeibe történő beavatkozás első lépéseként, a XVII. századtól, a vegyes házasságok

érvényes megkötéséhez katolikus pap közreműködését határozták meg, majd a Carolina Resolutio a

protestánsok házassági pereit is a szentszékek hatáskörébe vonta. Az 1786-os házassági pátens pedig a tridenti

formulához hasonló házassági szabályokat adott számukra, és egyben úgy rendelkezett, hogy házassági pereik

ezután világi bíróságok előtt kerüljenek tárgyalásra. Miután ezeket a szabályokat az 1791:26. tc. is

megerősítette, 1894-ig gyakorlatilag minden változtatás nélkül hatályban maradtak.

1.3.1.1. 3.1.1. A házasságkötés módja a tridenti formula recepciója után

A házasság akkor volt érvényes, ha férfi és nő kölcsönös nyilatkozatot tett a házasság megkötésére, illetékes

plébánosuk, illetve lelkészük (nálunk általános szabály szerint a feleség, pontosabban a házasulandó nő

plébánosa, illetve lelkésze) előtt, és két tanú jelenlétében.

A plébános, illetve a lelkész a megkötött házasságot megáldotta és magyar szokás szerint a feleket megeskette

arra, hogy egymáshoz hűségesek lesznek és a házassági életközösséget holtukig fenntartják. Erről az esküről

kapta a házasságkötés az „esküvő”, valamint a házastárs a „hitves” elnevezést.

A házasság érvényességéhez a házasságkötési formák betartása mellett megkívánt volt az is, hogy ne álljanak

fenn ún. bontó akadályok.

1.3.1.2. 3.1.2. Bontó akadályok (impedimenta matrimonii dirimentia)

A házasság érvényességi feltételeit a XIII. század óta a kánonjogi szabályok határozták meg.




A bontó akadályok vagy okok azok, amelyek a megkötött házasságot érvénytelenné tették. Az ilyen házasságot

úgy tekintették, mintha az létre sem jött volna.

a. A házassági akarat hiánya

Érvénytelen volt akarathiány miatt a házasság, ha a házasulandó nem volt cselekvőképes, ha a házasságot

kényszer, fenyegetés hatására vagy tévedésből kötötték.

b. Rokonság (cognatio)

Érvénytelen volt a házasság vérrokonság (cognatio carnalis) miatt bármely egyenesági, negyed ízig az

oldalági rokonok között.

A katolikusoknál érvénytelen volt a házasság törvényes rokonság (cognatio legalis) és lelki rokonság

(cognatio spiritualis) miatt is. Törvényes rokonság állott fenn az örökbefogadó és az örökbefogadott között,

lelki rokonság, vagyis komaság a keresztelés és a bérmálás okán a keresztelő és a megkeresztelt, illetve

annak szülei, a bérmáló és a bérmált, illetve annak szülei között.

c. Sógorság (affinitas)

A sógorság az a viszony, amely a házasság által jön létre a férj és a feleség, a feleség és a férj rokonai, illetve

a férj rokonai és a feleség rokonai között. Nem köthetett érvényes házasságot például a megözvegyült férj a

feleség rokonaival, a férj fivére a feleség nővérével. A tiltás alapja a kánonjogi felfogás szerint az volt, hogy

a házasság elhálásával (consummatio matrimonii) – vagyis a közösüléssel – a férfi és a nő egy testté vált, és

ezért „illetlen” a sógorok közötti házasság.

A sógorság fokát a rokonság fokának számítása szerint határozták meg. A XVIII. századtól a férj és a feleség

rokonai közötti sógorság már nem számított házassági akadálynak.

d. Valláskülönbség (cultus disparitas)

Keresztény nem kereszténnyel nem köthetett érvényes házasságot, például keresztény mohamedánnal.

e. Bűntett (crimen)

A házasság két bűncselekmény: hitvesölés (conjugicidium) és házasságtörés (adulterium) miatt lehetett

érvénytelen. A katolikus felfogás szerint csak akkor, ha valaki újabb házasságkötés céljából ölte meg vagy

ölette meg házastársát, és arról a leendő házastárs tudott vagy a tett elkövetésében részes, illetve társtettes

volt, vagy ha a házasságtörők egymásnak előzőleg ígéretet tettek arra, hogy házastársuk vagy házastársaik

halála után egymással házasságot kötnek. A protestánsoknál a hitvesölés akkor is érvénytelenségi ok volt, ha

arról a leendő házastárs nem tudott, illetve a házasságtörés, ha a leendő házastársak nem tettek egymásnak

házassági ígéretet.

f. Egyéb okok

Házassági akadály volt a „kötelék” (ligamen), vagyis a fennálló házasság, a nőrablás (raptus), a

„nősztehetetlenség” (impotentia), katolikusoknál a papi rendbe tartozás (ordo), az ünnepélyesen tett

szerzetesi fogadalom (votum sollemne).

Bizonyos házassági akadályokra nézve a pápa, protestánsok tekintetében a király, illetve a püspök adhatott

felmentést (dispensatio). Ebben az esetben a házasság érvényessé vált. De nem lehetett helye felmentésnek

például a fennálló házasság, egyenesági rokonság, első ízbeni oldalági rokonság, továbbá a katolikusoknál a

nősztehetetlenség esetén.

1.3.1.3. 3.1.3. A házasság felbontása

A házasság felbontására még a XIII. század elején is lehetőség volt. A Váradi Regestrum egy 1216-ból

származó feljegyzése is ezt igazolja: „András, Screben fia mondván, fogadalmat tett arra, hogy Jeruzsálembe

zarándokol, és hogy onnan nem tér vissza, feloldozta feleségét szabadságot adván néki, hogy mással

házasodjon, ... az asszony pedig saját fivére által nyilatkozott, hogy férje feloldotta a házasság alól ...”

(VR.160/240.210.)




A felbonthatatlanság elvének érvényesülésével katolikusoknál csak az életközösség, az együttlakás

megszüntetése, felbontása, vagyis az ágytól és az asztaltól való elválasztás (separatio a thoro et mensa) volt

lehetséges, kivéve azt az egy esetet, ha nem hálták el a házasságot és a bontó fél szerzetesi fogadalmat tett,

ugyanis akkor a házassági kötelék is felbontható volt.

Protestánsoknál több esetben is engedett volt a házassági kötelék felbontása, vagyis a válás (divortium). A válás

okai a következők lehettek:

a. Házasságtörés (adulterium)

Házasságtörést követett el az, aki házastársán kívül mással közösült. Ha azonban a házastárs tudta és elnézte

a másik házasfél házasságtörését, nem követelhette házasságtörés címen a válást.

b. Hűtlen elhagyás (desertio malitiosa)

Hűtlen elhagyás címen csak akkor kérhette az önhibáján kívül elhagyott a házasság felbontását, ha keresés

ellenére 4–5 éven belül sem akadt az elhagyó házastárs nyomára.

c. A házastárs életére törés

Aki bizonyítani tudta, hogy hitvese az életére tört, ugyancsak kérhette a házasság felbontását.

d. „Engesztelhetetlen gyűlölség” (odium capitale aut aversio insuperabilis)

Ha a házastársak többszöri szétválasztás, illetve összebékítés után sem voltak kibékíthetők, az

engesztelhetetlen gyűlölség okán kérhették házasságuk válással történő felbontását.

1.3.2. 3.2. A rokonság (consanguineitas, cognatio)

A nagycsaládi vagy osztatlan családi vagyonközösség az államalapítás utáni századokban még sokáig

fennmaradt, de ha a családi vagyont megosztották, a korábban fennállott vér- és jogközösség (communio

sanguinis et juris) okán minden fiági férfi leszármazónak joga volt a közös őstől eredő vagyonban, és az ilyen

vagyon öröklése mindaddig megillette az egykori nagycsalád férfi leszármazóit, amíg közülük egy is élt.

A családi vagyonban osztozott családtagok egymás vagyonában lévő jogukat a megosztozásra, vagyis az

osztályra (divisio) vezették vissza. Ezek a rokonok voltak az osztályos atyafiak (fratres condivisionales).

A fiági férfi rokonok (agnati) mellett számon tartották a nőágiakat (cognati) is, aminek nem csak a házassági

akadályok miatt volt nagy fontossága, hanem a nő vagyonában való öröklés okán is.

Egyenesági rokonságban vannak a nemzők a nemzettekkel, a felmenők (ascendentes), illetve a lemenők

(descendentes). Oldalági rokonok (collaterales) a közös őstől leszármazottak: a testvérek, unokatestvérek, stb.

Az ízszámítás a magyar jogban a germán-kánonjogi ízszámítással egyezik. Két személy között az határozza meg

a rokonság fokát, hogy hány nemzés köti össze a közös őstől távolabb álló lemenőt.

1.3.3. 3.3. Az atyai hatalom (patria potestas)

A nagycsaládban és az osztatlan (nemesi) családban, amelyben tovább él a nagycsaládi jogi kollektivizmus, az

atyai hatalom jelentette az összetartó erőt.

1.3.3.1. 3.3.1. Az atyai hatalom tartalma

Az atya nevelte a gyermekeket és gyakorolta felettük a házi fegyelmet. Fiait maga helyett kezesül adhatta, őket

mindenkitől visszakövetelhette. Az atya képviselte a család tagjait. Ha fia még az osztály előtt elhalt, az atya

volt az unokák gyámja. Mindenfajta rendelkezés kizárásával az atya kezelte gyermekei elhunyt anyjuk után

öröklött vagyonát mindaddig, amíg azok a törvényes kort el nem érték, illetve amíg a leány férjhez nem ment, és

az atya gondoskodott leányai kiházasításáról is.

Az atya kezelte – számadási kötelezettség nélkül – az osztatlan családi vagyont, de a jószágok felett nem volt

korlátlan rendelkezési joga. Werbőczy szerint az atya az ősit csak végszükségben idegeníthette el érvényesen




fiai beleegyezése nélkül (HK.I.58–59.). A magyar jogban ugyanis az atya és fia nem úgy álltak egymással

szemben mint tulajdonos és várományos, hanem mint tulajdonostársak.

1.3.3.2. 3.3.2. Az atyai hatalom megszűnése

Az atyai hatalom akkor szűnt meg, ha az atya meghalt, ha súlyos bűncselekmény elkövetése miatt az atyát fő- és

jószágvesztésre ítélték, ha atya és fia megosztoztak a családi vagyonban, illetve akkor, ha a leány férjhez ment.

1.3.3.3. 3.3.3. Az atyai hatalmat megszüntető osztozás

Atya és fia között az osztály egyezséggel – minden vagyon megosztásával, kivéve mégis a fiúra anyai ágon

szállottakat – vagy egyoldalúan kikényszerítve – csak ősi megosztásával – történhetett.

Az atya akkor kényszeríthette fiát osztályra, ha a fiú tettleg bántalmazta szüleit, vagy ha azok életére tört, ha

őket szükségtelenül bűntett elkövetésével vádolta, ha fogságba esett atyját nem váltotta ki, illetve ha

figyelmeztetés ellenére tékozolta az ősi javakat. A fiú is követelhette atyjától az osztályt, ha az atya a család

jószágait ésszerűtlen okból akarta elidegeníteni, ha fiát komoly ok nélkül fenyítette, ha teljes korú fiát eltiltotta a

házasságkötéstől vagy ha bűncselekmény elkövetésére kényszerítette.

A törvényes és teljes korú fiú az osztállyal önjogúvá vált.

1.3.4. 3.4. A gyámság (tutela)

Az atya halálával megárvult gyermekről eleinte az osztatlan vagyonközösségben élő férfi rokonok

gondoskodtak és jártak el képviselőjeként. Minthogy még sokszor a XV. században is fennmaradt az osztály

után a testvérek, unokatestvérek vagyonközössége, a gyámság intézménye meglehetősen későn, csak a XIII–

XIV. században jelent meg. A gyámi tisztet a nem törvényes korú árva felett a legközelebbi atyai ági férfi rokon

vagy rokonok látták el, akik a gyermek után öröklésre voltak jogosultak. Az anyai ági jószágban szokás szerint

az anyai ági férfi rokonok voltak a gyámok, feltéve, hogy a gyermek atyjában is megárvult.

A gyámi tiszt ellátása – ami tulajdonképpen a vagyon kezelését jelentette még ekkor – a gyámnak joga és nem

kötelezettsége volt. A gyám a vagyon kezeléséről, miként az atya, nem volt köteles számot adni.

A gyámság intézményének átfogó szabályozására először a Hármaskönyvben került sor. Werbőczy háromféle

gyámot különböztetett meg:

a. Végrendeleti gyám (tutor testamentarius)

Az volt a végrendeleti gyám, akit az atya végrendeletében jelölt ki gyermeke számára. A végrendeleti gyám

jelölése ellen a legközelebbi osztályos atyafiak tiltakozhattak arra hivatkozva, hogy a gyám csalárd személy.

b. Törvényes gyám (tutor legitimus)

Végrendeleti gyám hiányában az életben maradt szülő – de csak újabb házassága megkötéséig –, egyébként

az árva vagyonának legközelebbi örököse viselte a gyámi tisztséget. Az atyai vagyonon az osztályos atyafiak

akkor is maguknak követelhették a vagyonkezelés jogát, ha a gyermek anyja gondozásában maradt.

c. Rendelt gyám (tutor dativus)

Ha nem volt sem végrendeleti, sem törvényes gyám, a királytól kellett kérni a gyám kirendelését. Polgár

árvái számára a város rendelt gyámot.

A Hármaskönyv rendelkezései csak a XVI. század végétől váltak általánosan alkalmazottá, és ekkor terjedt el

széles körben a végrendeleti gyám jelölésének szokása is. Sokszor előfordult, hogy a rendelkező apa a gyámok

egész sorát nevezte meg. Az 1655:24. és az 1659:31. tc.-k a sedriát ruházták fel döntési hatáskörrel arra az

esetre, ha a végrendeletben jelölt gyámok között a gyámi tiszt viselése tekintetében vita támadt. Ezzel

teremtődött meg a vármegyék mint gyámhatóságok jogköre. Az 1715:68. tc. a gyám kirendelését, az árvák

vagyonának leltár szerinti átadását, a számadások ellenőrzését, legalábbis nemes árvák tekintetében ugyancsak a

vármegyékre ruházta. Ezeket a teendőket a polgár árvájára nézve a város látta el.

1.3.5. 3.5. A gondnokság (cura)




A törvényes korú, atyai hatalom alatt nem álló férfi gondnokot kérhetett magának. Ha erre sor került, azaz a

gondnok hivatalba lépett, annak jogai és kötelezettségei megegyeztek a gyáméval. Ha a gondnok a gondnokolt

érdekeiben járt el, köteles volt a tisztsége igazolásáról szóló okiratot bemutatni.

Irodalom

Bónis György: Magyar jogtörténet II. Kolozsvár, 1942. 166–171. p.

Czövek István: Magyar hazai magános törvényről irt tanítások. (Kelemen Imre munkája szerint.) Pest, 1822.

249–306., 316–370. p.

Degré Alajos: A magyar gyámsági jog kialakulása a dualizmus korának gyámsági kódexéig. In: ELTE Jogtört.

Ért. 8. sz. Bp., 1977. 3–50. p.

Degré Alajos: A magyarországi szentszékek gyakorlata a protestánsok köteléki pereiben 1786-ig. In: Notter

Antal emlékkönyv. Bp. 1941. 160–171. p.

Degré Alajos: Magyar alkotmány és jogtörténet. Pécs, 1950. 87–91.l.

Dósa Elek: Erdélyhoni jogtudomány. Kolozsvár, 1861. Második könyv: 22–101. p.


Ettre-Karchai Georch Illés: Honnyi törvény. Pozsony, 1804. Első könyv: 71–225. p., Másik könyvének egyik

kötetje: 394–475. p.

Geärch Illés: Törvényes tárgyú értekezései. Pest, 1833. II. 133–185. p.

Fleischhacker, Joannes: Institutiones juris Hungarici. Posonii, MDCCXCV. Liber I.: 212–227.l., 230–256. p.

Fogarasi János: Magyarhoni magános törvénytudomány elemei. Pest, 1842. 38–60. p.

Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban. Buda, 1845. I. Rész: 154–192. p.

Grúsz, Antonius: Conpendium juris privati Hungarici. Pestini, 1818. 57–76. p.

Hanuy Ferenc: A vegyes házasságok jogtörténete különös tekintettel Magyarországra. Pécs, 1904. 53–103. p.

Huszty, Stephanus: Juris prudentia practica seu commentarius novus in jus Hungaricum. Budae, 1745. Liber I.:

70–73. p., 102–111. p.

Kelemen, Emericus: Institutiones juris privati Hungarici. Pestini, 1814. Liber I.: 305–430. p.

Kováts Gyula: A házasságkötés Magyarországon egyházi és polgári jog szerint. Bp., 1883. 1–65. p., 91–152. p.

Kövy Sándor: Magyar polgári törvény. Sárospatak, 1822. 39–61. p.

Markovics, Nep. Joannes: Epitome institutionum iuris Hungarici privati. Budae, 1822. 45–85.l.

Roszner Ervin: Régi magyar házasssági jog. Bp., 1–491. p.

Sóósmezei Vajda László: Az erdélyi polgári magános esmeretségek első könyve. Kolozsvár, 1830. 216–241. p.

Szereday de Szentrontás, Antonius: Tripartita praxis judiciaria sacrorum in Hungaria et Transylvania

tribunalium. Conventus Csikiensis. MDCCLX. 150–166. p.

Szeredy József: Egyházjog különös tekintettel a magyar szent korona tartományaira, a keleti és protestáns

egyházakra. Pécs, 1874. (II.) 1005–1185. p.

Szlemenics, Paulus: Elementa juris Hungarici civilis privati. Posonii, 1819. Tom. I.: 138–192. p.

Timon Ákos: Magyar alkotmány és jogtörténet (6. kiad.). Bp., 1918. 324–331. p., 337–346.l.




1.4. 4. § Dologi jog

Az 1848 előtti magyar magánjog egész rendszerét a dologi jogi intézmények sajátosságai határozták meg,

minthogy a rájuk vonatkozó szokásjogi és írott szabályok alapvetően a nemzetségi társadalom tradícióit

magában hordozó család és a családi gazdálkodás, valamint a király, illetve a szent korona jogainak védelmét

voltak hivatva biztosítani. Ebből következett, hogy az egyén gazdasági és vagyoni érdekei a családéval, illetve a

nagyobb közösségekkel szemben csak másodlagos jelentőséggel bírtak, és ennek okán az is, hogy a gazdálkodó

alany dologi jogai a családi és rokoni vagy ama nagyobb közösséggel szemben, ahová kiváltságos állapota révén

tartozott, valamint a király, a korona, illetve a kincstár ellenében korlátozottak voltak.

1.4.1. 4.1. A dolgok és a dolgok felosztása

Az egykori magyar terminológiában a jogi értelemben vettdolog(res) megfelelője a „jószág”. A jószág azonban

nemcsak a dolgot jelentette – a fizikai világnak ama állandó tulajdonsággal bíró részét, ami más testi tárgyaktól

elhatárolható és önállóan lehet jogviszonyok tárgya –, illetve a dologösszességet – az azonos fajú és rendeltetésű

dolgok egy meghatározott csoportját, ami felől egy ügylettel lehet rendelkezni –, hanem tágabb értelemben

vagyont (bona) – az azonos gazdasági célra rendelt, pénzben kifejezhető jogosultságok és kötelezettségek

összességét – is, ezért a „dolgok felosztása” egyben a vagyoni jogok és kötelezettségek összevetését is magába

foglalta. Emellett azonban már régtől fogva különböztettek ama egymástól eltérő, önálló dolgok között, melyek

közül az egyik a másik használhatóbbá tételére szolgált, vagyis a fődolog és a mellékdolog, másképpen tartozék

(pertinetia) közt, de miként például a kardhoz a kardhüvelyt, a csónakhoz az evezőt, a műhelyhez a

szerszámokat tartozéknak tekintették a várhoz vagy a faluhoz, mezővároshoz kapcsolódó, az azok ellátására

rendelt szántókat, legelőket, erdőket, szőlőket, malomhelyeket, halászóhelyeket stb. is.

A tartozék jogi sajátossága abban állott, hogy a fődologra kötött szerződés hatálya ellenkező kikötés hiányában

rá is kiterjedt, vagyis a tartozék rendszerint osztozott a fődolog jogi sorsában.

1.4.1.1. 4.1.1. Forgalmon kívüli dolgok

A jogi értelemben vett dolgok köréből királyi kiváltság, törvény vagy szokás egyeseket különös rendeltetésükre

tekintettel kivett a forgalom köréből, vagyis ezekre nézve minden ügylet érvénytelen volt.

a. Az isteni tiszteletre tartozó dolgok (res divini juris)

Ide tartoztak a kánonjog szabályainak megfelelően a szent dolgok (res sacrae), vagyis a megszenteltek (res

consecratae): templomok, oltárok, kelyhek, illetve a megáldottak (res benedictae): kápolnák, szertartási

ruhák, ereklyetartók, keresztek, szentképek, harangok, temetők. Ezek lehettek az egyházon kívül más

tulajdonában is, de a tulajdonos csak akkor rendelkezhetett felőlük, ha a megszentelt és megáldott jellegétől

meg lettek fosztva.

A szent dolgok amellett, hogy nem lehettek a forgalom tárgyai, különös büntetőjogi védelemben is

részesültek, minthogy ezek ellopása, elrablása súlyosabb büntetést vont maga után mint más jószágoké.

A szent dolgok körébe tartoztak, és a a római katolikus vallás tiszteletére rendeltekkel estek egy tekintet alá a

más bevett vallások tiszteletére szolgáló dolgok is.

b. Az egyházi szükségletekre rendelt javak (bona ecclesiastica)

Azok a javak tekintendők egyházi szükségletre rendelteknek, amelyeket az egyházak és egyházi személyek

szabadon bírtak, amik végső soron egyházi méltósághoz rendelt javak voltak, és hűtlenség, illetve

magszakadás címén háramlási jog nem állt fenn rajtuk.

c. Koronajavak (bona et proventus Sacrae Coronae)

A koronajavak azok a jószágok voltak, amelyek a király és az udvartartás szükségleteinek fedezésére

szolgáltak. (Ezeket a javakat az 1514:3. tc. állapította meg, amit az 1791:7. tc. módosított.) A koronajavakat

nem lehetett elidegeníteni a koronától, kivéve (bona fiscalia), amelyeket ismételten el lehetett adományozni.

d. Egyéb javak

Forgalomképtelen dolog volt a vármegyék kizárólagos rendelkezésére álló vármegyeház, a közösségen kívüli

személy tekintetében a „székely örökség”, vagyis a székely birtok – jóllehet egyes fejedelmek erre a sajátos




székely jogra tekintet nélkül, időnként idegeneknek is juttattak ezekből –, a szász egyetemet illető fekvő

jószágok, valamint a városi fundus.

1.4.1.2. 4.1.2. Ingók és ingatlanok (res mobiles et res immobiles, jacentes)

A régi magyar magánjogban a nemzetségi korszakban kialakult szemléletet követve a dolgokat értékük szerint

osztották fel és jogi minősítésük is ennek megfelelően alakult. A legnagyobb értékű dolgok csoportjába a

gazdálkodás, pontosabban a családi gazdaság alapjául szolgáló földek, legelők, erdők, halászóhelyek,

termelőeszközök és állatállomány tartozott, amelyeken általában – a nemzetségi viszonyok között abszolút – a

királyság időszakától feltételes elidegenítési és terhelési tilalom állt fenn. (Különös jelentőségükkel

magyarázható, hogy értéküket szokásjogi normák rögzítették.)

Külön csoportot alkottak azok a gazdálkodás alapját ugyan nem képező, legtöbbnyire egyéni használatra rendelt

dolgok, amelyek adott társadalmi viszonyok között jelentős, de nem feltétlenül nagy gazdasági értékkel bírtak,

és szintén sajátos jogi szabályozás alá estek. Ilyen volt például a ház, az atya háza, a férj háza, amit szokás

szerint a legkisebbik fiú örökölt, és amit férjhezmeneteléig az atyjában árvult leány, újabb házasságkötéséig az

özvegy nő lakhelyül használt, a családi iratok (levéltár), amelyek a legidősebb fiú őrizetébe kerültek az atya

halála után, a fegyverek, amelyek „osztatlanul szálltak a fiakra, vagy az osztatlan testvérekre”, „az elhunyt férj

diszruhái”, amik ugyancsak az özvegyet illették, stb. (HK.I.41.,42.,92.,98. és 99.)

A dolgok egy további csoportjába tartoztak mindazok, amelyek értéküket tekintve nem voltak jelentősek, és

ezáltal nem is kerültek jogi minősítés alá.

A dolgok alapvetően fizikai tulajdonságuk szerinti osztályozása a XIII. században tűnt fel kánonjogi hatásra a

magyar jogban. Az érték szerinti minősítés azonban továbbra is meghatározó szempont maradt, ami az új

felosztási elvre gyakorolt erőteljes hatás következtében sajátos ingó- és ingatlan fogalmat alakított ki:

a. Ingatlanok

Ingatlannak minősültek fizikai sajátosságaiktól függetlenül a gazdasági felszerelések, a család megélhetésére

rendelt állatállomány, az 50 lónál többet számláló ménes, az a pénz(összeg), amit az atyafiak megörököltek,

feltéve, ha azon már megosztoztak, vagyis az „ősi pénz”.

b. Ingók

Ingónak számított fizikai tulajdonságától függetlenül a ház – ha nem kőből készült, illetve ha nem volt

megerődített –, a zálogos ingatlan – minthogy pénz helyét töltötte be és pénzért bármikor megváltható volt.

1.4.1.3. 4.1.3. A jószágok felosztása eredetük szerint

A jószágok eredet szerint ősiek vagy szerzettek, ez utóbbiak pedig vagy adományosok, vagy adományozáson

kívül szerzettek.

a. Öröklött vagy ősi jószág (bona hereditaria seu avitica)

Ősi az a jószág, ami felmenőjétől törvényes öröklés útján a lemenőre szállt. Nem volt ősi tehát az a jószág,

amit az örökbe fogadott örökbe fogadó atyjától, a fiúsított leány atyjától, a felmenő a lemenőjétől, a házastárs

házastársától, illetve amit a testvér még az osztály előtt elhalt testvérétől annak szerzett jószágában örökölt.

Nem vált ősivé az a vagyon sem, amit a gyermek atyja szerzeményi jószágából végrendelettel örökölt. Ezzel

szemben, ha a szülő végrendelettel úgy osztotta meg a vagyont gyermekei között, hogy az a törvényes

öröklés rendjét követte, az így örökölt jószág az örökösök tekintetében ősinek minősült.

b. Szerzett jószág (bona aquisita)

Szerzett az a jószág, ami nem ősi, vagyis az adományos (bona donationalia) és a nem adományos jószágok

(bona extradonationalia).

Adományos pedig az a jószág volt, amit királyi vagy nádori adományozással szereztek, és amelyeket a király

és a kincstár dologi joga terhelt. Következésképpen nem számított adományosnak az, amit a király minden

korlátozástól mentesen adományozott, illetve a magánadomány, minthogy abban az adományos a maga és

örökösei számára rendszerint nem tartott fenn semmilyen dologi jogot.




1.4.1.4. 4.1.4. Nemes jószágok (bona nobilitaria, bona et jura possessionaria)

Nemesiek azok a jobbágyszolgáltatással nem terhelt – szabad – jószágok, amelyekre általában csak nemesnek

volt szerzési képessége.

A XVI. századtól a nem nemesekre általánosan érvényesülő szerzési korlátozás alól csak a nemes anyától és

nem nemes atyától törvényes házasságban születettek voltak kivéve, ugyanis ők anyjuk nemesi jószágában

birtokképesek voltak.

A korlátozást az 1844:4. tc. oldotta fel azzal a megkötéssel, hogy nemes jószágokat csak az a nem nemes

szerezhet, aki valamely törvényesen bevett vallásfelekezethez tartozik.

Nemesi szabadsággal birtokoltak: a szent korona, a főurak, a főpapok, az egyházak és kegyes alapítványok, a

nemesek és a szabad királyi városok, a szász egyetem, a kunok közössége és a hajdúvárosok.

A nemesi fekvő jószághoz a szokás, a törvény és királyi kiváltság alapján különféle vagyoni jogok,

haszonvételek, ún. „kisebb királyi haszonvételi, haszonélvezeti jogok” (jura regalia minora) is tartoztak. Ezek

közül minden földesurat megilletett az italmérés vagy kocsmáltatás joga (jus educilli) – amit részint a jobbágyok

és jobbágyközösségek is élveztek az 1550:34. tc. szerint olyképpen, hogy azok az úrbéresek, akik saját szőlővel

bírtak, Szent Mihálytól (szept. 29.) Szent Györgyig (ápr. 24.), mások pedig Szent Mihálytól karácsonyig

mérhettek italt –, a húsvágás és húsárusítás joga (jus macelli), a halászati jog (piscatura, jus piscationis), az

őrlési vagy malomjog (jus molarum), a pálinkafőző kazánok utáni díj szedése, a boltbér szedésének joga, a

tégla- és mészégetés, az agyag-, kő- és fövenyvágás. Külön kiváltságként, királyi kegyből a földesúr rév- és

vámjogot (jus teloniii, jus telonum), illetve piac- és vásártartási jogot (jus nundinarum) is élvezhetett valamely

birtokán, birtokain. A vásártartási jog azonban mindig a király által meghatározott rendben volt gyakorolható,

vagyis csak a kiváltságban meghatározott napon lehetett heti vásárt vagy piacot, ha pedig a jog arra is kiterjedt,

a megszabott ünnepen országos vásárt tartani.

Megjegyzés

Például Zsigmond 1412-ben Erdélyi Antalnak a következőképpen állapította meg kiváltságlevelében a

vásártartás rendjét: „hívünknek ... a maga és atyafiai valamely a (Belső-) Szolnok megyében bírt

Somkerek nevű birtokára minden héten hétfőnként szabad piacot, nemkülönben évente minden

húsvétkor és nagyboldogasszonykor (aug. 15.) és ugyanezeket az ünnepeket megelőző napoktól az arra

következő ... napokig országos vásárt vagy piacot engedélyeztünk ... és hagytunk jóvá ugyanolyan

szabadsággal, mint amelyekkel más városaink szabad piacait és vásárait szokták tartani, mégis más

szabad vásárok és piacok sérelme nélkül ...” (Teleki I. 381.)

Egyes szabad királyi városokat az említettek mellett királyi kiváltság alapján egy ugyancsak nagy hasznot hajtó

jog, az árumegállítás is megillette.

1.4.1.5. 4.1.5. A becsűk (aestimationes)

A dolgok értékének megállapítása a magánjogi jogviszonyokban becsűk alapján történt. A becsűk meghatározott

ingókra és ingatlanokra megállapított – rendszerint –, állandó értékek voltak.

Már a XIII. századtól ismeretesek az országos becsűk vagy az ország becsűje (aestimatio regni).

A Hármaskönyv háromféle becsűt határozott meg:

a. Közbecsű (aestimatio communis)

A közbecsű a dolognak a bírói gyakorlatban alkalmazott, illetve alapul vett legkisebb értéke. Például: a kőből

épült vár közbecsűje 100, egy „egy népes nemesi telek vagy nemesi udvarhely” 3, egy „egy népes

jobbágytelek” 1, egy „felülről csapó és száraz időben is járó malom” 5, „egy nem sánta vagy egyébképpen

sem hibás ökör” 1 gira (HK.I.133.6.,15.,18.,37. és 50.§§). 1 gira 4 forinttal volt egyenértékű (HK.I.133.4. §).

b. Örökbecsű (aestimatio perennalis)

Az örökbecsű kivételesen használt becsérték, a közbecsű tízszerese volt.

c. Igazbecsű (aestimatio condigna)




Az igazbecsű tulajdonképpen a jogi sorsát tekintve ingónak számító dolog vételára, illetve a jogi sorsát

tekintve ingatlannak minősülő dolog egy évi jövedelmének értéke volt.

1.4.2. 4.2. A birtok (possessio)

Az, hogy a régi magyar magánjogban a tulajdon erőteljesen korlátozott jog volt, ami csak olyan uralmi helyzetet

jelentett a tulajdonos számára mint az az állapot, amikor valaki egy dolog birtokában van, pontosabban egy

dolgot tart a hatalma alatt, hosszú ideig megakadályozta a birtok fogalmának definiálását és a birtok mint tény,

valamint a tulajdon mint jog elhatárolását.

A birtok fogalma a Hármaskönyv nyomán a XVI. században fejlődött ki: „lehet valaki valamely jószágnak

uralmában – mondja Werbőczy – ... birtoki jogon (jure possessorio), midőn valaki jószágnak valóságos és

békés birtokában, úgy a haszonélvezet, mint a jobbágyok részéről teljesítendő szolgálmányokat illetőleg, nyilván

bent van.” (HK.I.67.). Az így megadott birtokfogalomhoz Werbőczy hozzáfűzte a birtok leglényegesebb

hatását, a birtokvédelmet is (HK.I.63.2. §).

1.4.2.1. 4.2.1. A birtok hatásai

Werbőczynek a Hármaskönyvben lefektetett, római jogi mintára adott definícióján alakult ki a XVI. század

végére a „birtokost megillető előnyök” (favores possessorii) köre a joggyakorlatban:

a. Ha valaki a birtok iránt perelt, a birtokos nem volt köteles jogcímét bizonyítani, hanem ellenfelének kellett

erősebb jogát kimutatnia (praesumptio pugnat pro possidente). Ennek megfelelően a birtokos a jószágot csak

akkor volt köteles kiadni, ha az erősebb jog be lett bizonyítva, és azt az eljárt bíróság valónak fogadta el.

b. A jóhiszemű birtokosnak joga volt a dolog gyümölcséhez – még a zálogbirtokban is – és csak a dologban

lévő követelés ellenében lehetett őt kötelezni a dolog átadására.

c. A birtokos megvédhette birtokát, azaz megillette a birtokvédelem. A birtokot ért támadást a birtokos

erőhatalommal is visszaverhette (vim vi repellere licet) (HK. I. 68.). Ha a támadó a birtokost kiűzte

birtokából, az jószágát egy éven belül erőhatalommal is visszafoglalhatta. A birtokos egy éven belül rövid

bírói úton, vagyis rövid birtokperrel is visszaszerezhette birtokát költségei és a dologban felmerült károk

megtérítésének követelésével együtt. A birtokvédelemre egy éven belül joga volt annak is, akire a jószág

öröklés révén szállt, vagyis aki a birtokos halála után a törvényes öröklés rendjén örökölt, de csak az őt illető

rész tekintetében.

d. A birtokos az elévülés idején túl, akár jó, akár rosszhiszemű volt, a jószágot (ingatlant és ingót egyaránt)

„elbirtokolhatta”.

1.4.2.2. 4.2.2. Az elévülés, elbirtoklás (praescriptio)

Az elévülés alatt a régi jogban is az idő múlását értették, amelynek elteltével a jogosult keresett jogát már nem

érvényesíthette.

Az elbirtoklás ma a tulajdonszerzés egyik módja. A régi magánjogban azonban az elbirtoklással a birtokos az

elévülési időn túl a jószágon csak jogszerzési alapot nyert.

Az elbirtoklás, másképpen a hosszas birtok (praescriptio longae possessionis) a birtokost csak azon az alapon

jogosította a jószág megtartására, hogy a jogosult birtokkereseti joga elévült. Az elbirtoklás tehát perbeli kifogás

volt, mert ha valaki jószágát perelte a birtokostól, az ellene vethette az idő múlását és a hosszas békés birtokot.

Ezzel a felperes keresete elenyészett a birtokossal szemben, az alperes pedig a birtokot megtartotta, de továbbra

is birtokosi minőségben maradt, azon tulajdont nem szerzett.

Ha valaki az elbirtoklással megtartott jószág birtokosát a birtokból kivetette, és abba más birtokos került, illetve

más kezdett elbirtokolni, az eredeti jogosult ezzel az új birtokossal szemben – ugyancsak elévülési időn belül –

sikeresen perelhetett, mert „gyökeres joga” (jus radicale) feléledt.

Az eredeti elbirtokló a jószágban csak akkor válhatott tulajdonossá, ha a királytól új adományt nyert.

Az elbirtoklással tehát a birtokos csak arra nyert jogot, hogy a jószágot továbbra is birtokában tartsa.




Az elbirtokláshoz nem volt megkívánt a szerzéscím (justa causa), sem a jóhiszem (bona fides), csupán csak a

hosszas és békés birtok.

A birtoklást akkor tekintették békésnek, ha az a birtoklási idő alatt háborítatlanul állott fenn. A birtoklás

megszakított lett, ha a tulajdonos a jószág kiadása iránt pert indított vagy ha a birtokost megintette, vagyis

bíróilag felszólította a dolog kiadására, vagy ha a tulajdonos hiteleshely, illetve az ország rendes bírája előtt tett

tiltakozást írásba foglaltatta a birtokos elbirtoklása ellen, végül, ha a tulajdonos a birtokost erőhatalommal

kivetette a jószágból.

A megszakítás az elbirtoklás beálltát akadályozta, ezért azt az elbirtoklónak újra kellett kezdeni.

Nyugodott vagy másképpen szünetelt az elévülés, azaz nem számított bele az elbirtoklás idejébe a tulajdonos

fogságának tartama, ha nem volt ellentmondani képes családtagja, ha például a fiú követte atyját a fogságba,

valamint háborús időkben, ha azt az országgyűlés megszabta, így például 1526 és 1542 között.

Ha a szünetelés oka megszűnt, a szünetelés kezdetéig eltelt idő beleszámított az elévülésbe.

Nem volt helye elévülésnek az osztályos atyafiak öröklési jogára, a hitbér és a leánynegyed fizetésére, zálogos

birtokra, szomszédok közötti vitás határjelekre nézve.

Az elévülés és elbirtoklás ideje királyi és koronajavakban 100, egyháziakban 40, nemesiekben 32, városi

ingatlanokban 12 év, a jobbágytelken pedig 1 év és 1 nap volt.

1.4.3. 4.3. A tulajdonjog (jus proprium)

Az 1848 előtti magyar magánjogban a tulajdon (proprium) általában csak az ingókon és a szerzett ingatlanokon

jelentett mindenki más kizárásával teljes – de nem abszolút – uralmat biztosító jogot. Az ősi és az adományos

ingatlanokon a tulajdon mindig korlátozott jog volt.

1.4.3.1. 4.3.1. A tulajdon korlátai

A tulajdont alapvetően a rokonok, a szomszédok és a király joga korlátozta.

a) Az ősiség (avicitas) mint elidegenítési és terhelési tilalom

Dologi hatályát tekintve az ősiség a család létalapját biztosító ingatlanokon fennálló elidegenítési és terhelési

tilalom, amely az öröklésre jogosult atyafiaknak élők közötti elidegenítés vagy a jószág megterhelése esetén

adott jogot arra, hogy azt magukhoz váltsák, a jogosultat pedig ezzel szemben arra kötelezte, hogy atyafiait az

öröklés sorrendjében megkínálja. A megkínálás elmulasztásából az osztályosoknak a jogosult által a jószágok

elidegenítésére, illetve megterhelésére kötött szerződés felbontására támadt igényük, amit perben

érvényesítettek.

A szerző halálával az adománylevélben meghatározott öröklési rend szerint az adományos jószág is ősivé vált az

arra jogosult örökösökre nézve, akiket az öröklés révén nemcsak az adományon rendszerint fennálló királyi jog,

hanem a családi elidegenítési és terhelési tilalom is kötött.

b) A szomszédokat illető megváltási jog (jus redimendi)

Werbőczy előtt, a régebbi jogszokások szerint, az osztályos atyafiak után, ha azok a jószágot nem kívánták

magukhoz váltani, a megkínálásban (praemonitio) a szomszédok és határosok (vicini et commetanei) jöttek

sorra. Ennek alapja a nemzetségi viszonyokban keresendő. A nemzetség ugyanis nem más mint fiktív vérségi

közösség, vagyis tagjai nem feltétlenül vérrokonok, de a közös leszármazásba a rokonságban való hit különféle

korlátozások mellett, mint például a nemzetségen belüli házasodás tilalma vagy a nemzetségtagot ért sérelem

közös megbosszulásának kötelezettsége, olyan jogokat is biztosított a nemzetség tagjainak mint a szó szoros

értelemben vett vérrokonoknak. Minthogy a letelepedéskor a falut jobbára nemzetségtagok alkották, az

együttlakók még hosszú ideig követték az egy nemzetséghez való tartozásból fakadó szokások parancsait.

A szomszédok és határosok megváltási joga az osztályos atyafiak megkínálási-megváltási jogától annyiban

különbözött – feltéve, hogy azok nem voltak maguk is szomszédok, illetve határosok –, hogy az a királyi

adományozással szerzett jószágot kivéve minden más, tehát a tulajdonos atyafiai által meg nem váltott ősi és

adományozáson kívül szerzett jószágát is terhelte. Jogukra hivatkozva a szomszédok és határosok – miként az




osztályos atyafiak az ősit – azt a jószágot is magukhoz válthatták, amit valamely pernyertes fél bírói ítélet

alapján szerzett meg a marasztalt vagyonából.

Megjegyzés

Például amikor 1322-ben Sopron megye alispánja, Gáni Miklós kapui várnagy és a megye két

szolgabírója, a győri káptalan bizonyságával a meg nem jelenés miatt pervesztessé nyilvánított Vörös

István fiai, Emuch, Dezső és Balázs Tamási nevű birtokát „... a birtok szomszédai és határosai,

tudniillik az Osl nembeli Imre ispán fia Imre, a Csekei Lőrinc fia László, hasonlóképpen a Csáfordi

Bene fia Jakab és ... Csekei András fia Ompud és több más, ugyanoda egybehívott megyei nemesek

színe előtt ... (a pernyertes) Miklósnak és Mihálynak, a Baboti Péter fiainak az István ugyaneme fiai

által tett és okozott harminckilenc márka sérelemekért és károkért átadta, ... Imre ispán fia Imre, mind

a maga, mind atyafiai, Gergely és Lőrinc mesterek nevében az előbb említett birtok juttatását

megakadályozandó ellentmondott felhozván és mondván, hogy a szomszédság és a határosság okán az

előbb említett birtok megváltása és megvétele az ország szokásjoga által megkövetelt módon őket illeti

(racione vicinitatis et commetaneitatis redemptio et emptio possessionis praelibatae regni

consuetudine requirente ad ipsos pertineret), mely Mihály és Miklós ezt a törvényes és jogszerű

ellentmondást meghallván a Tamási nevű birtokot kilencven márka, tudniillik a fent mondott

harminckilenc márka okozott kárt, nemkülönben az előbb említett Miklós ispán és a megye két

bírójának bírságait magába foglaló összegért szabad akarattal megengedték Imre ispán fia Lőrinc

mesterének, hogy magához váltsa...” (SO.I.89.).

A szomszédoknak és határosoknak a XV. század derekától a jogosulttal szemben nem volt már követelési joguk,

csak szerződési ajánlatot tehettek, ami azonban nem kötötte a tulajdonost.

c) A királyi jog (jus regium) mint elidegenítési tilalom

A királyi jog nem volt más mint az adományos jószágon a király, a szent korona, illetve a fiskus számára

fenntartott korlátozott – hagyományos kifejezéssel „lappangó” (latens) – dologi jog, mely az utolsó öröklésre

jogosult halálával vagy a jogosoltak valamelyikének hűtlenségével teljessé vált, és ezáltal a király, a szent

korona, illetve a fiskus a jószággal ismét szabadon rendelkezhetett. Megjegyzendő, hogy ha valaki valamely, a

hűtlenség körébe sorolt deliktumot valósított meg, akkor minden egyéb jószágán is a király, a szent korona,

illetve a fiskus szerzett jogot, vagyis a hűtlenség megvalósítása a nem adományos javakon ugyancsak királyi

jogot keletkeztetett, ide nem értve a székelyek, a szász egyetem kebelébe tartozók, a városi polgárok és a kunok

javait. Ezeken ugyanis nem háramlottak, pontosabban a székelyeknél II. Ulászló 1499-ben kiadott kiváltsága

szerint csak bizonyos hűtlenségi esetekben: „... ha valaki a székelyek közül nemes létére bármi hűtlenségbe

keverednék, és ha az ilyen hűtlenség legalábbis a székelyek között valósul meg, akkor az ilyen csak a

székelységét veszítse el, ha pedig az ország és a királyi felség ellen, az ilyen székelységét és nemességét és javait

és vagyonát is veszítse el, és szálljon a királyi kincstárra. A királyi felség az efféle vagyont másokra ne ruházza,

csak a székelyekre ...” (SzO.III.138.)

Az jus regium mint elidegenítési tilalom pedig azt jelentette, hogy ha a király az adományozáskor a jószágon

fenntartotta a maga, a szent korona, illetve a fiskus dologi jogát, az adományos, illetve örökösei királyi

engedély, vagyis a jus regiumról való lemondás nélkül azzal nem rendelkezhetettek szabadon: nem

idegeníthették el. Következésképpen az adományozással korlátozástól mentes tulajdon az adományos számára

csak akkor keletkezett a jószágon, ha a király szabad rendelkezési jogot biztosított. Effajta tulajdonba adásra

azonban csak kivételesen és nem túl jelentős értékű földbirtokok adományozásakor került sor.

Megjegyzés

Eme ritka esetek egyike 1248-ból való, midőn IV. Béla számos érdemére és szolgálatára tekintettel az

Osl nembeli Herbord ispánnak tett adományt: „... a bizonyos Raszna nevű a Zala vármegyében a

Dráván túl lévő birtokot ugyanennek a Herbord ispánnak és örököseinek és örökösei örököseinek oly

mértékben csorbítatlanul és korlátozástól mentesen adományoztuk örök joggal való birtoklásra, hogy

bárkinek, akinek akarja, legyen szabad és korlátozástól mentes joga akár eladományozni, akár eladni

vagy végrendelettel átruházni ...” (ÁUO.VII.262.).

1.4.3.2. 4.3.2. A családi osztatlanság, vagyonközösség (communio, communio rerum)




A közösen birtokló osztályos atyafiak mindegyikét jog illette az egész családi vagyonon. Ilyen vagyonközösség

állt fenn az ősi vagyonra nézve is, ha azt még nem osztották fel atya és fia(i), testvérek, esetleg unokatestvérek

egymás között.

A családi vagyon kezelése nem biztosított több jogot annak, aki ezt a feladatot ellátta, de az nem is volt köteles a

számadásra.

A családi jószágot elidegeníteni vagy megterhelni csak az osztatlanság tagjainak beleegyezésével lehetett,

kivéve, ha az végszükségből (extrema necessitate) elkerülhetetlen volt. Ha okszerűen (rationabiliter) történt az

elidegenítés, avagy a terhelés, ami a vagyonban nem idézett elő hátrányt, az atyafiak követelhették ugyan a

szerződés érvénytelenítését, de a birtok közbecsűjét az elidegenítőnek meg kellett adniok. Ha azonban valaki

„egyszerűen (simpliciter) vállalta fel a terhet”, azaz nem igazolható okból vagy rosszindulatból, illetve

„torkosságból”, a gyermekek és az osztályos atyafiak részüket ingyen visszakaphatták, sőt a gyermekek

követelhették atyjuktól az osztályt is, azaz atyjukat osztályra kényszeríthették.

1.4.3.3. 4.3.3. Az osztály (divisio)

A családi osztatlanság az osztállyal szűnt meg.

Az osztályba az atyafiak a közös vagyonon kívül kötelesek voltak bevonni magánvagyonukat is, kivéve azt az

esetet, ha az osztozkodók valamelyike lemondott a közös vagyonból az őt megillető részről. Ezt a szokást az

1655:54. tc. annyiban módosította, hogy a szerzeménnyel bíró tulajdonostárs magánvagyonát a vele az ősi

vagyont közösen birtokló testvéreivel történt osztozásba kellett csak bevonnia, távolabbi rokonok közötti

osztálynál nem. Az 1723:47. tc. pedig csak arra a szerzeményi vagyonra rendelte el az osztályba vonást, amit a

tulajdonos az ősi vagyon gyümölcseiből szerzett, tehát amiben kimutatható volt az ősi jelleg.

Az osztály vagy közös megegyezéssel, vagy bírói parancsra történt, amire akkor került sor, ha az atya, illetve a

fiú lett osztályra kényszerítve.

Az osztály végrehajtásának részletes szabályait Werbőczy dolgozta ki. Ezek szerint először a felosztandó

vagyon egészét leltárba vették. Az ingatlanokat általában csak a férfiak, az ingókat férfiak és nők között egyenlő

arányban osztották el. A nők ingatlanban csak kivételesen részesülhettek, mégpedig abban az esetben, ha az

kifejezetten mindkét nemet illető volt, például ha a királyi adománylevél záradékában erre kifejezett rendelkezés

történt. Az osztálynál – bár megkövetelt volt, hogy mindenki minőség és mennyiség szerint egyformán

részesedjék a vagyonból – egyes vagyontárgyakra speciális szabályok vonatkoztak (ház, a férj hintaja a

hozzátartozó lovakkal, a férj ünneplő ruhája, fegyverek, stb.). Az ingókból az osztályosokon kívül az özvegy

anya az osztályosokkal egyenlő részt kapott.

Az osztály hatásai:

a. Az osztályosok egymás iránt szavatossággal tartoztak, osztályos társukat, aki ellen a közös vagyonból

származó része iránt harmadik személy perelt, kötelesek voltak együttesen védelmezni.

b. A felosztott jószágok az osztály után ősivé váltak.

c. Az osztályosok egymás osztályrészére kölcsönös öröklési jogot nyertek.

d. A szabályszerűen véghezvitt osztály egy év múltán perrel volt csak megváltoztatható.

Az osztálynál elkövetett hibák orvoslására 32 éven belül per útján osztályigazítást (rectificatio divisionis)

lehetett kérni. Az követelhetett osztályigazítást, akit az osztálynál mellékes dologban rövidítettek meg vagy

osztályos javainak egy részét perben önhibáján kívül vesztette el. Ebben az esetben a hátrányt szenvedett

osztályos társat a többi osztályos terhére kárpótolták.

Ha valamelyik osztályos társat lényeges dologban károsítottak, illetve rövidítettek meg az osztály alkalmával,

például, ha a férfi osztályos társ nem kapott semmit az ingókból, vagy önhibáján kívül elvesztette egész

osztályrészét, midőn háborúban minden vagyona elpusztult, akkor új osztályt (nova divisio) követelhetett. Ekkor

az egész felosztott vagyont újra egyesítették (commasatio) és újból kialakították, illetve meghatározták az

osztályos részeket. Nem lehetett új osztályt követelni a vagyon hűtlenség miatti, adósságok folytán

bekövetkezett elvesztése, illetve a vagyon eltékozolása okán.

1.4.3.4. 4.3.4. A nemesi közbirtokosság (compossessoratus)




Az osztállyal egyes ingatlanok, legelők, erdők, miután ezek felosztása gazdaságtalan lett volna, valamint a már

ténylegesen megosztott nemesi ingatlanokhoz tartozó ún. királyi kisebb haszonélvezeti jogok mint az italmérési

és kocsmáltatási jog, a malomjog, stb. a külön kiváltságként járó vám-, rév-, piac- és vásártartási jog, osztatlanul

az osztályosok közös használatában maradtak, vagyis azokon közbirtokosság létesült a részesedés hányadának

meghatározásával (1836:12. tc. 5. § és 11. §).

1.4.4. 4.4. Az adomány (donatio). A királyi adományozási rendszer

Az adományozás (donatio, collatio) a tulajdonszerzés sajátos módja volt. Szabályait alapvetően a XIII.

században a király adományozási gyakorlata alakította ki, melyek a XVI. század elejére rögzültek véglegesen.

1.4.4.1. 4.4.1. Az adomány általában

Az adományozás a királynak és a szent koronának, illetve valamely úrnak hű szolgálatot teljesítők jutalmazása,

kárpótlása, pontosabban szolgáltatásai viszonzása, illetve a jövőbeni hívebb szolgálatteljesítésre való ösztönzése

végett a király és a nádor, illetve valamely magános (úr) által történő ingatlan-tulajdonátruházás.

a. Királyi adomány (donatio regis)

A XI–XII. században a király szolgálatába lépő – aki ezzel a király famíliájának (familia regis) tagjává lett –

urának hűséggel (fidelitas) és általában pontosan meg nem határozott személyes szolgálattal (servitium)

tartozott. A szolgálatot teljesítő királyi kísérethez tartozó rendszerint ellátásban részesült, aminek biztosítása

földterület használatba adásával is történhetett, míg a király szűkebb familiájában, a királyi udvarban (curia

regis) méltóságot viselők többnyire öröklési joggal (jure haereditario) kaptak földbirtokottulajdonba (in

proprium), vagyis adományban részesültek.

Adomány nemcsak a már teljesített szolgálatokért, vagyis nemcsak ellenszolgáltatásként járhatott. A király

arra irányuló jogi kötelezettség nélkül, töretlen hűség és a jeles cselekedetek miatt érzett hálából, tehát a

jutalmazás szándékával is adott földet lekötelezettjének. De azért is adományozott, hogy hívét további

odaadó szolgálattételre ösztönözze, és hogy általa – azzal, hogy öröklési jogot biztosított az adományos

jószágon – annak leszármazóit vagy más atyafiait szintúgy hűségén, illetve szolgálatában megtartsa. Az

adomány ebben a tekintetben sem volt tehát más mint ellenszolgáltatás, mivel az egy már fennálló vagy majd

a király és az adományos jogutódai között létesülő lekötelezési viszony alapján elvárt (elvárható) szolgálat

teljesítéséért lett juttatva. A rendi korszakban, bár a király és a nemes viszonyában a személyes, a tisztán

magánjogi jelleg lassan elenyészett, a nemes adományát – hasonlóképpen mint a patrimoniális királyság

időszakában a király famíliájának tagja – a hűség és a szolgálat érdeméül (ob meritum fidelitatis et servitii)

kapta, ugyanakkor adománya, a nemesi birtok a földbirtok okán volt köteles a szent korona és a király

szolgálatára.

b. A nádori adomány (donatio palatinalis)

Az adományozásra a király a XIII. század végéig az ifjabb király vagy herceg) mellett Hunyadi János

kormányzósága alatt a kormányzó, majd a nádori cikkekkel ezt a kormányzói jogkört átvéve méltóságánál

fogva a nádor is korlátozott jogot nyert.

A nádor 32 jobbágyteleknél többet nem adományozhatott, a jobbágytelkeket a megszabott mértéknél

nagyobb birtoktestből nem szakíthatta ki, vagyis az ingatlant nem aprózhatta fel. Nádori adományt csak

nemes kaphatott, mégpedig ugyanaz a személy egy alkalommal. A nádori adomány érvényességéhez

megkívánt volt az is, hogy az adományozás tényéről a nádor az udvari kamarának egy éven belül jelentést

tegyen.

c. Magánadomány (donatio privata)

A XIII. század második felétől a XVI. század elejéig a nagyobb földbirtokkal rendelkező urak is tettek

adományokat familiárisaiknak.

Az úr (dominus), miként a király, legtöbbnyire a személyes szolgálat ellenszolgáltatásaként, illetve a hosszas

hűséges szolgálat jutalmául, valamint a jövőbeni szolgálatok reményében adományozott a sajátjából

familiárisának földbirtokot. Az adományozásra, néhány ritka kivételtől eltekintve, az úr nem a szolgálati

szerződésben kötelezte magát, hanem esetében is arról volt szó, hogy a szolgálati viszonyból fakadó tartási-

ellátási kötelezettséget a szokásos élelmezés-szállásbiztosítás, pénzfizetés vagy ingó dolgok időnkénti

juttatása helyett ingatlan tulajdonának átruházásával teljesítette.




Amennyiben az adományos-familiáris nem volt forma szerint nemes a magánadománnyal

jobbágyszolgáltatással nem terhelt szabad földbirtokkal rendelkezővé, azaz homo possessionatusszá válván

teljes jogképességet nyert.

1.4.4.2. 4.4.2. Az adományok fajai

Az adományok között a juttatás jellegére és módjára tekintettel volt szokás különböztetni fajok szerint.

a) A tiszta és a vegyes adomány (donatio pura et donatio mixta)

A tiszta adomány az, amit a király vagy a magános minden vagyoni ellenszolgáltatás nélkül, pusztán a

szolgálatra és az érdemekre tekintettel adományozott.

A vegyes adomány az, amit a király vagy valamely földesúr az érdemek és a szolgálat jutalmazása mellett

bizonyos vagyoni ellenszolgáltatásért tett.

A vegyes adomány először a magánadományoknál tűnt fel már a XIII. század végén. Előfordult ugyanis, hogy

az úr a familiáristól kapott kölcsönt nem tudta visszafizetni, és ezért, meg részint a szolgálatokért tett emberének

adományt. Arra is volt példa, hogy az úr és szolgálattevője birtokot cserélt, és az úr által adott jószág ugyancsak

a szolgálatokra tekintettel jelentősebb értékű volt mint amit cserébe kapott, tehát a dominust az effajta cserénél

is részben az adományozás szándéka vezette. De az is megesett, hogy a familiáris adományozásra ösztönözve

némi summát ajánlott fel urának, aki részint ezért az embere által fizetett összegért tett adományt.

Az 1493:36. tc., amelyben a király arra tett ígéretet, hogy birtokokat csak „az ország jól érdemesült és

Magyarország koronája alatt álló lakosainak” fog adományozni „és nem pénzért” (non pro pecunia), hanem

érdemeik és szolgálataik szerint”, arra utal, hogy már a XV. században gyakori volt a vegyes királyi adomány

is. Az adományozás eme módja mégis inkább a későrendi korszakban volt szokásban, különösen a török kiűzése

után.

b) A teljes és a peres adomány (donatio perfecta et donatio litigiosa)

A XIII. század végéig a királyok csak olyan jószágot adományoztak, amelyek királyi birtokhoz tartoztak, azaz

ténylegesen királyi kézen voltak, amelyeket az adományos ezáltal „királyi kézből” kapott (donatio de manibus

regiis). Ez egyben azt is jelentette, hogy az adományos a tulajdonjogot és a dolog birtokát egyaránt megszerezte

az adománnyal, tehát az teljes volt.

A XIV. századtól egyre gyakrabban előfordult, hogy az adományos az adományt „idegen kézből” kapta

(donatio ex manibus alienis), mert annak birtokában más valaki volt. A jogosult ebben az esetben per útján

szerezhette meg az adományt.

A peres adomány egy újabb adományozási szokás megjelenésével állt összefüggésben. Az Anjouk

trónralépésétől az adományozás az esetek nagy többségében az adományos kérelmére, „felkérésére”

(impetratio) történt. A kérelmező, vagyis a „felkérő” (impetrans), azzal fordult a királyhoz, hogy az illető

jószág, amit adományként kívánt megszerezni, jog szerint a királyra szállott és annak birtokosa azt jogtalanul

tartja hatalma alatt. Ha a király az impetránsnak adománylevelet adott, akkor annak egy, a birtokos ellen indított

perben igazolnia kellett, hogy a birtok valóban a királyra háramlott és ezáltal az adományozhatóvá vált. Ha

azonban a birtokos ki tudta mutatni erősebb jogát a jószágban vagy a hűtlenség alól tisztázta magát, az adomány

érvénytelen volt.

Az impetráns állítása alapján az adománylevélben mindig feltüntették, hogy a jószág milyen címen háramlott a

királyra, illetőleg a szent koronára. Az adományos a perben erre a jogcímre hivatkozott.

1.4.4.3. 4.4.3. A királyi adományozás és adománylevél (litterae donationales)

Az adományozás tényét már a XII. század végétől adománylevélbe foglalták, a XIII. századtól pedig az

adománylevél az adományozás elengedhetetlen kellékévé vált.

Az adománylevél kellékei és szokásos záradékai (clausulae):

a) Az adományos megjelölése, szolgálatai és az érdemei felsorolása




A szolgálatok és érdemszerző cselekedetek felsorolása az adománylevél szokásos eleme volt. A király ezekről

vagy csak általában tett említést a „miután megvizsgáltuk kegyeltünknek és hívünknek hűségeit és szolgálatai

érdemeit, melyeket nékünk országunk minden és különféle, külső és belső hadjárataiban mindig és mindenütt a

legnagyobb hűség buzgalmával teljesített” és más ehhez hasonló szólamokkal, vagy részletesen is megörökítette

az adományos legfontosabb szolgálatait, hőstetteit, a szolgálat során elszenvedett testi és vagyoni sérelemeit,

fogyatkozásait.

Megjegyzés

VI. László egyebek mellett 1274-ben a szolgagyőri vár Chuefeldy nevű lakatlan földjét azért

adományozta Miklós ispán fiainak, Lászlónak és Miklósnak és általuk rokonuknak, Theodornak „...

mert midőn, mint mondják, a csehek királya, korábban atyánk és azután a mi halálos ellenségünk a

pozsonyi részeknél országunk határán be akartak törni és atyánk ennek kitudására és kikémlelésére

udvarának valamely hűséges ifjaival együtt magát Lászlót és Miklóst elküldte, ugyanez a mondott

Miklós mester atyafiával, Lászlóval együtt ... a halált nem félvén mint egy oroszlán a felsorakozó

hadrend közé rontván a csehek királyának egy valamely vitézét elfogta. Ezenkívül amidőn valamely

németek, hogy atyánk embereinek kárt okozzanak, hajóval átkeltek, László és Miklós ugyanezeket a

hajón érkezőket fegyverek erejével feltartóztatván közülük többeket megöltek. Hasonlóképpen a

hadrendből egy valamely az ellenük tusára kelő németet elfogtak és életét halálos ítélettel elvették.

Hasonlóképpen amidőn a csehek ugyaneme királya Moson felett, a Saar (Sár) révnél ugyanama atyánk

ellen át akart kelni, az előbb mondott László és Miklós és atyánk más hűséges ifjai, akiket a mondott

cseh király hadainak sokasága ellen küldött, a csehek királyának vitézeivel dícséretre méltóan

harcolván ugyanazok közül sokakat megöltek. Hasonlóképpen amikor a mondott cseh király emberei a

győri várunkat csalárdul elfoglalták, és tárnokmesterünket, (a Gutkeled nembeli) Joakimot,

kegyeltünket és hívünket a vár ostromára küldtük, az előbb említett László és Miklós a németek közül,

akik kitörtek a várból, többeket nyilakkal és lándzsákkal elpusztítottak. Azután amidőn valamely

összegyűjtött seregünkkel a vár megvívására vonultunk, az előbb megjegyzett László és Miklós ...

felségünk szeme láttára dícséretre méltóan küzdöttek sokakat megölvén a vár védői közül.

Hasonlóképpen amikor az előbb mondott Joakim mestert a Szombathely nevű vár ostromára indítottuk,

amit hasonlóképpen a cseh király emberei foglaltak el csalárd módon, az előbb mondott Miklós mester

az említett fivérével együtt a várból kitörők hadrendjére támadván három németet lándzsával

könyörtelenül ledöfött és az embereink közül egy elfogott magyart kiszabadított ... Hasonlóképpen

amidőn a csehek előbb említett királya hatalmas seregét a Detreh nevű várunk vívására és

elfoglalására indította és ennek a várnak a megvédésére az előbb említett Joakim mestert és más

hűséges báróinkat küldtük el, a nevezett László és Miklós, akiket a várat körülzáró és ostromló csehek

királyának hadával megkezdett háborúba küldöttünk, ugyaneme németek ellen dícséretesen harcoltak.

És ugyanez a László valamely német vitézt, tudniillik Kyrungurt ispán vérrokonát elfogta, sok másokat

megsebesített. Mely hadban ugyanezek a báróink a csehek királyának nyolc báróját fogták el és adták

át nékünk ezeket a foglyokat. Mely háborúk és hadjáratok során maga Miklós mester sok sebeket és

különösen az említett Szombathely vára alatt a jobb kezén lándzsától egy életveszélyes sérülést kapott

és szerzett, amint az előbb mondott Joakim mester és más hűséges báróink ugyanezek szolgálatainak

érdemeit és előrebocsátott hűségeit élő szóval előadták.” (ÁUO.IX.66.)

b) A jószág és tartozékainak meghatározása

Az adománylevél a vármegyét és a birtok határosait, szomszédait vagy magukat a határokat feltüntetve írta le a

jószágot és tartozékait. Ha a birtokhatárok közismertek voltak, és senki sem vitatta azokat, az adománylevél

nem tért ki mindig részletezésükre, hanem a szokásos formulával csak azt rögzítette, hogy a király a földet, falut

stb. ama „valóságos és régi határai alatt (között) adományozta, amelyekkel a korábbi birtokosai bírták (terram

sub suis veris metis et antiquis, quibus per suos priores possessores habita extitit, donavimus)”. Ha azonban a

jószág határai bizonytalanok voltak vagy feledésbe merültek, az adománylevél kiállítása előtt a király határjárást

(reambulatio metarum, reambulatio metalis) rendelt, és erre eleinte poroszlóját küldte ki, majd a XIII. század

első harmadától az illetékes hiteleshelyet utasította. Miután a kiküldöttek a határosokat, szomszédokat és más

megyebelieket kifaggaták, illetve oklevelek alapján megállapították és „megjárták” a határokat, a poroszló

szóban, a hiteleshely határjáró levélben (litterae reambulatoriae) tett jelentést, melynek tartalmát szokás szerint

bemásolták az adománylevélbe.

c) A jogcím

d) A jogokat meghatározó záradék (clausula jurium declarativa)




A „jogokat meghatározó záradék”-ban rögzítette a király az adományos(ok) számára a jószág felőli

rendelkezési jog terjedelmét és az öröklés rendjét. Ha a király a maga, illetve a korona dologi jogát fenntartotta

az adományban, szokás szerint csak az öröklés szabályaira tért ki.

II. András óta a királyok az öröklési rendet „a néki és általa örököseinek és örökösei ivadékainak (örököseinek)

örök joggal való birtoklásra adtuk, juttattuk adományoztuk (sibi et per eum suis haeredibus haeredumque

successoribus jure perpetuo possidendam dedimus, contulimus, donavimus)” formulával határozták meg. Az így

megjelölt örökösök alatt azonban csak a férfi leszármazókat értették. Ha pedig a király az adományos

leányainak is öröklési jogot kívánt biztosítani, akkor a „mindkét nemű örökösök és maradékok (haeredes et

posteriates utriusque sexus)” örökléséről rendelkezett a záradékban. Az is gyakorta megesett, hogy az

adományos testvérei (atyai és anyai féltestvérei), illetve más rokonai is jogat nyertek az adományban vagy a

király úgy határozott, hogy a fiág kihalása után az utolsó íz leány ága örököljön.

Megjegyzés

Megjegyzendő, hogy a testvérek és más rokonok nem általában, hanem mindig neveik említésével,

felsorolásával kaptak öröklési jogot az adományos jószágban, úgy mint például amikor I. Lajos 1382-

ben Miklós csázmai prépostnak adományozott Veszprém városában két telket: „ a két udvarhelyet ...

ugyanennek a Miklós prépostnak és általa ... anyai féltestvérének Ágostonnak és ... és a nemes

úrnőknek, anyai féltestvéreinek, Erzsébetnek és Barbarának ... adtuk és adományoztuk ...”

(HO.II.141.).

e) Egyéb záradékok

A király adományozási joga más jogát nem korlátozhatta, az ilyen adomány érvénytelen volt, ezért az

adománylevélben a király szokás szerint kijelentette, hogy az adományozás „más jogának sérelme nélkül”

(salvo jure alieno) történt. Ezzel szemben az adományt kérőnek arról kellett nyilatkozni, hogy „az előadottak”,

vagyis a háramlásra vonatkozó előadásai – tehát ama állításai, miszerint a jószág valamely törvényes ok miatt a

koronára szállt – a valóságnak megfelelnek („praemissis sic stantibus et se habentibus”).

A királyi adománylevél egyszerű, illetve díszes, vagyis privilegiális alakban került kiadásra, amit királyi

kézjegy, aláírás és pecsét hitelesített. Az egyszerű adománylevelet az adományos kérésére később a király

privilegiális alakban is megerősítette. Ezzel összefüggésben a XIV. század végétől kialakult az a szokás is, hogy

az adománylevél hitelesítőinek megnevezése után egy külön záradékban a király arra tett ígéretet, hogy ha az

adományos az adománylevelet később, vagyis az iktatás után bemutatja, privilégiális formában fogja átíratni és

hitelesíteni.

1.4.4.4. 4.4.4. Az adományozás jogcímei (tituli donationis)

Minthogy a XV. századtól már csak a királyra, pontosabban a szent koronára visszaháramlott birtokok voltak

eladományozhatóak, az adománylevél állandó és szükségszerű kelléke lett annak feltüntetése, hogy az

eladományozott birtokok milyen címen háramlottak, és ezáltal milyen címen váltak adományozhatóvá.

A jogcímek közül a magszakadás, a hűtlenség és a királyi jog tényleges háramlást, az új adomány és a királyi

hozzájárulás (beleegyezés) a háramlási jogról való lemondást jelentett.

a) Magszakadás (defectus seminis)

Akkor állott be magszakadás, ha az adománybirtok tulajdonosa anélkül halt meg, hogy lett volna az

adománylevélben rögzítettek szerint öröklésre jogosult leszármazója.

Ha az impetráns valamely birtokot magszakadás címen kért fel, de az nem következett be, mert voltak még az

elhunyt tulajdonosnak öröklésre jogosult leszármazói, a felkérő nem részesült semmiféle büntetésben, mert

ezzel senki jogát nem károsította.

Magszakadásnak csak adományos jószágban lehetett helye. A deficiensnek – az adománybirtok utolsó

tulajdonosának – lehettek leánygyermekei, oldalági rokonai is, de ezek az adománybirtokban nem

részesülhettek, ha nem lettek felvéve az adománylevél örökösödési záradékába. Ezzel szemben más volt az

uratlanná vált dolog koronára szállása (caducitas), ugyanis az ilyen jószágon a királynak, illetve a koronának

nem háramlási, hanem öröklési joga volt. Dolog pedig akkor vált uratlanná vagy urafogyottá, ha a tulajdonos




végrendeleti, szerződéses vagy törvényes örökös nélkül halt el. Meg kell azonban jegyezni, hogy a törvényes, a

szerződéses vagy a végrendeleti örökös hátrahagyása nélkül elhaltat is rendszerint deficiensnek nevezték.

b) Hűtlenség (infidelitas, nota infidelitatis)

A hűtlenség olyan súlyos deliktum volt, amely fő- és jószágvesztés büntetést vont maga után. A jószágvesztés

az elkövető összes jószágára (vagyonára) kiterjedt, vagyis az ingókra, az ingatlanokra, az adományos vagy az

egyéb módon szerzett javakra.

A jószágvesztés hatálya azonban nem terjed ki az elkövető gyermekeire, ha azok a hűtlenségnek számító

cselekmény elkövetése előtt fogantak, és az elkövetővel osztatlan közösségben élő rokonokra, továbbá a nők

jogaira (hitbér, leánynegyed), valamint a hitelezők követeléseire.

Ebből adódóan a vagyonkobzás előtt először osztályt kellett tenni, majd a hűtlen különválasztott vagyonából ki

kellett fizetni a hitelezőket is.

A hűtlenség hatásai a tett elkövetésének pillanatában (ipso facto) álltak be, vagyis megszűnt a kölcsönös

öröklési jog az elkövető és rokonai között, és a rokoni kapcsolat akkor sem éledt fel, ha a király a hűtlennek

később kegyelmet adott, illetve a bűncselekmény elkövetése után fogantak nem örököltek sem az ősi, sem más

javakból, de ha a király a hűtlent kegyelemmel hűségre visszafogadta, és ezzel együtt újabb adományt tett – akár

az elkobzott, akár más jószágokban –, abban csak a hűtlenség után született gyermekek örököltek.

Ha az impetráns hűtlenségre hivatkozva kérte fel a jószágot, a bűncselekmény elkövetését neki kellett

bizonyítani. Ha ez sikertelen volt, a jogtalanul megszererzni kívánt birtok örökbecsűjével büntették.

c) Királyi jog (jus regium)

A jus regium a király (illetve a fiskus) joga ahhoz a birtokhoz, amely jog szerint a királyra, illetve a koronára

(kincstárra) háramlott, de annak birtokában jogcím nélkül más személy volt.

Ha valamely adománybirtok hűtlenség vagy magszakadás miatt jog szerint a királyra és a koronára szállt, de az

öröklésre nem jogosultak, például leányági vagy oldalági rokonok birtokában volt, és a háramlási ok beállásától

már 32 év telt el, jus regium címen lehetett felkérni.

Jus regiumra másodlagos, kisegítő jogcímként is lehetett hivatkozni, ha a hűtlenség, illetve a magszakadás

bekövetkezése óta nem telt el 32 év.

Az impetráns, aki hűtlenség címen perelt, pervesztes lett, ha a birtokosra nem tudta rábizonyítani a

bűncselekmény elkövetését. Ha azonban „per notam infidelitatis et nomine juris regii”, tehát a hűtlenség mellett

jus regium címen is perelt, bár a hűtlenséget az éppen birtokban lévőre nem tudta rábizonyítani, de

visszamenvén a korábbi birtokosok során, azok közül valamelyik hűtlenségét ki tudta mutatni vagy kiderült,

hogy azok valamelyikénél magszakadás állott be és ennek következtében a később birtokba lépők királyi jogot

bitoroltak, az adományt jus regium címen megszerezte. Hasonlóképpen, ha az impetráns „per defectum seminis

et nomine juris regii” perelt, de a magszakadást nem tudta bizonyítani a birtokban lévőre, azonban a korábbi

birtokosok között megtalálta a deficienst vagy azok valamelyikére hűtlenséget sikerült kimutatnia, megszerezte

a jószágot jus regium címen, minthogy azt a korábbi tulajdonos nota-ja, illetve defectus-a miatt az őt követő

birtokosok jogcím nélkül birtokolták.

Az az impetráns, aki jus regium címen, illetve a hűtlenség és a magszakadás mellett kisegítő címen alaptalanul

kérte fel a jószágot adományozásra, a birtok örökbecsűjében lett marasztalva.

d) Új adomány (nova donatio)

A felkérő arra hivatkozva, hogy ő és elődei régtől fogva a jószág békés birtokában voltak, de birtoklásuk

valamilyen hibában szenvedett, például, ha hibás vagy jogcím nélküli volt a bevezetés, a királytól új adományt

kérhetett.

Az új adomány a királyi joggal szemben teljes érvénnyel bírt. Ha azonban valamely személy erősebb jogát

bizonyítani tudta az új adományos ellenében, az új adomány érvényét veszítette. Érvénytelen volt a nova donatio

akkor is, ha valaki erőszakkal vagy csalással jutott a jószág birtokába. Az új adománnyal a felkérő nem zárhatta

ki az egyébként birtokban jogosult rokonait sem.




Az új adomány a jogfejlődés korábbi szakaszaiban több eltérő jelentésben is használatos volt.

A XIII. század elejétől az adományos vagy örököse azért, hogy a királyi elődöktől adományozással nyert

jószágát megtarthassa, adománylevele bemutatásával és arra is hivatkozva, hogy „régtől fogva (ab antiquo) a

jószág békés birtokában (in dominio pacifico bonorum)” volt, az uralkodótól új adományt kért. Ez nem volt más

mint a felkérő tulajdonjogának megerősítése.

Ugyancsak a XIII. század elején fordultak elő először azok az esetek, amikor a felkérő az adománylevél erős

megrongálódása, elpusztulása vagy elvesztése miatt fordult a királyhoz (illetve a XV. századtól a nádorhoz) új

adományért. A nova donatio eme esetei csak az adománylevél pótlását, új adománylevél kiadását jelentették,

amiket később a nova donatio egyéb eseteitől megkülönböztetendő „újított adománynak” vagy

„levélújításnak”(litterae novae donationis) szoktak nevezni.

A XIV. században az előzőek mellett az új adomány egy további jelentésben is használatossá vált. Új

adománynak nevezték a koronára hűtlenség vagy magszakadás címen háramlott javak eladományozását is,

mivel új volt az adományos személye. A nova donatio tehát ebben az összefüggésben magát a királyi adományt

jelentette. Megtörtént az is, hogy a magánadományt szerzett kérte fel a jószágát a királytól új adományképpen,

tekintettel arra, hogy az nem királyi adományozásból származott. Az arra tett új adomány ugyancsak királyi

adományt jelentett.

e) Királyi beleegyezés vagy hozzájárulás (consensus regius)

Ha a deficiens valamely személy javára az adományozásból származó jószágát el akarta idegeníteni, az a

koronával, illetve a királlyal szemben csak akkor volt érvényes, ha ahhoz a király beleegyezését, hozzájárulását

adta. A consensus regius tehát a háramlási jogról való lemondás a király részéről egy olyan személy javára, aki

az adománylevél záradéka szerint öröklésre nem jogosult.

Királyi beleegyezésre csak örökvallás – a jószág végleges elidegenítése – esetén volt szükség vagy akkor, ha

közbecsű értéken felüli zálogadásról volt szó. A deficiens azonban királyi beleegyezés nélkül elcserélhette

birtokát vagy azt a birtok közbecsűje értékéig zálogba adhatta.

Azonnal érvényesült a királyi beleegyezés az adománybirtok elidegenítése, közbecsű értéken felüli zálogadás,

jószolgálatok fejében való átruházás esetén.

Jövőbeni esemény bekövetkezésétől függött a királyi beleegyezés hatálya, ha fiúvá fogadásról, fiúsításról,

törvényesítésről, testvérré fogadásról volt szó, ugyanis ha a deficiensnek fia született, a királyi beleegyezés

érvényét vesztette.

A testvérré fogadás öröklési szerződés volt két nemes között a deficiens halála esetére a túlélő javára.

1.4.4.5. 4.4.5. A magánadományozás és az arról felvett oklevél

A magánadományozás a királyi adományozás mintáit követte, de jelentős eltérések is voltak a két intézmény

között.

A magánadomány érvényességéhez, ha ősi jószág terhére adományozott az úr, meg kellett szereznie az abban

jogosult atyafiai beleegyezését, ha pedig királyi adományból származó birtokról volt szó, a király beleegyezését,

illetve szerzett jószág esetén hosszabb ideig a szomszédok hozzájárulását is.

A magánadomány – néhány kivételtől eltekintve, amidőn a dominus határozottan kijelentette, hogy csak

élethosszig juttatja a jószágot, avagy visszavonásig – mindig örökre (in perpetuum) szólt, és az adományon az úr

nem tartott fenn a maga, illetve örökösei számára dologi jogot, vagyis az korlátozástól mentes tulajdona lett az

adományosnak, erre utalnak a donációról felvett oklevelekben szerplő „nil juris”, illetve „nullum jus”

klauzulák és más, ezt nyomatékosító rendelkezések.

Megjegyzés

Például amikor az Ákos nembeli István nádor 1303-ban hű emberének, a Lodomér fia Istvánnak

adományozta az egyik fekvő jószágát, a következőket határozta: „... a Warbo nevű, Borsod

vármegyében fekvő ... birtokunkat ... magának István ispánnak és örököseinek és örökösei örököseinek

örök joggal és visszavonhatatlanul, zavartalan birtoklásra és bírásra adtuk, adományoztuk, átadtuk és

juttattuk azt a korlátlan jogot adván ugyanőneki, hogy, életében és halála esetére megtartsa, eladja,




elidegenítse és juttassa és adományozza (annak), akinek akarja (dando eidem in vita et in morte

tenendi, venendi, alienandi et conferendi et donandi cuicnque volverit liberam facultatem) ...” (Anjou

I.51.)

A magánadományról vagy maga az úr állított ki oklevelet, amit ha nem volt hiteles pecsétje, utóbb valamely

hiteleshellyel íratott át, vagy hiteleshely előtt személyesen, illetve képviselője által megjelenve vallott be,

foglaltatott írásba. Az is gyakorta megesett, hogy az adományos utóbb a királytól kérte adománylevele királyi

oklevéllel történő megerősítését, hogy az adományt ezáltal mintegy királyi adományként is bírhassa.

1.4.4.6. 4.4.6. A bevezetés (introductio) vagy beiktatás (statutio)

Eredetileg minden ingatlan birtokszerzésnél szokásban volt a bevezetés vagy beiktatás. Adományozás esetében

a beiktatás a rendiség felszámolásáig érvényességi kellék maradt.

A beiktatás vagy bevezetés – a valóságos birtokbalépés, illetve birtokbaléptetés – adott jogot az adományosnak

a birtoklás megkezdéséhez.

A bevezetésnek vagy beiktatásnak az adománylevél keltétől számított egy éven belül, bevezető parancsra királyi

és hiteleshelyi ember jelenlétében, a hely színén, meghatározott formaságok betartásával kellett megtörténnie.

Ha nem ment végbe a bevezetés az adománylevél kiállításától számított egy éven belül, az adomány érvénytelen

lett. Ha az adomány feltételtől függött – a királyi beleegyezés egyes eseteiben –, az egy esztendő azok

beállásától volt számítandó.

A bevezetést bevezető parancsra (mandatum statutorium) foganatosította a királyi és a hiteleshelyi ember. A

bevezető parancs mindig a birtok szerint illetékes hiteleshelynek szólt és annak tette kötelességévé a bevezetők

kirendelését. A bevezetést a szó szoros értelmében a királyi ember végezte. A XIII. században a király embere a

poroszló, később a jószág fekvése szerinti vármegyében birtokkal rendelkező nemes, illetve a királyi tábla

valamely kiküldött jegyzője volt. A királyi táblai jegyzők a bevezetés tekintetében országos hatáskörrel bírtak.

A káptalanok és a konventek kiküldöttjei bevezetésnél a hites tanúbizonyságot szolgáltatták.

A bevezetést több jószág esetén a birtok központi helyén kellett lefolytatni. Ha a bevezetést háborús fenyegetés

vagy járvány veszélyeztette, megyegyűlésen is foganatosítható volt.

A bevezetés aktusára nyilvánosan, világos nappal az előzetesen értesített megyei nemesek, szomszédok és

határosok előtt került sor. Először a királyi ember az adománylevelet és a bevezető parancsot hirdette ki, majd

karonfogta az adományost és valóságosan bevezette a birtokba. Ha az adományos ország dolgában járt el

(országgyűlés, háború), meghatalmazottja által is bevezethető volt. Ha az adományos az adománylevél

kiállításától számított egy éven belül meghalt, az oklevélben megjelölt örökös(ök) is bevezethető(k) volt(ak).

A bevezetést követően az eljáró személyek három napig mindig a hely színén, további 12 napig akár egyebütt,

azaz összesen 15 napig – a „végzetes napok” (dies fatales) alatt – kötelesek voltak együtt maradni, hogy a

bevezetés miatt ellentmondással (contradictio) tiltakozók rendelkezésére állhassanak. A 15 nap eltelte után a

királyi és a hiteleshelyi ember a hiteleshely előtt élő szóval számolt be a véghez vitt beiktatásról. Erről a

hiteleshely jelentő levelet (litterae relatoriae) állított ki. Ha 15 napon belül nem volt ellentmondás, a

jelentőlevél a tulajdonszerzés végleges bizonyítványává vált.

Az ellentmondás esetei és következményei:

a. Ha az ellentmondó birtokban volt, az adományos nem vehette át adományát. Az adomány jogszerűségét

„rendes” perben kellett ekkor bizonyítani a birtokban lévővel szemben.

b. Ha az ellentmondó birtokon kívül volt, az ellentmondás nem akadályozta meg a birtok átadását. Az

ellentmondónak ellentmondása okának bizonyítására, vagyis az adomány megtámadására egy éven belül volt

joga pert indítani.

Az ellentmondás hatása perrel, egyezséggel vagy visszavonással szűnt meg. Ha az ellentmondó pernyertes lett,

az adomány érvényét veszítette. Ha az ellentmondó elveszítette a pert, az adomány épen maradt, de a pernyertes

adományost újból be kellett vezetni a jószágba. Az új bevezetés (restatutio) miatt ugyanaz a személy, aki

korábban ellentmondott, újabb ellentmondással nem élhetett.

1.4.5. 4.5. A zálogjog (jus pignoris)




Az elzálogosítás (pignus) a dolog birtokának a hitelezőre történő átruházása a követelés kielégítéséig.

Ingó zálogba adásról már Kálmán az ún. zsidó dekrétumában részletes szabályokat adott. Valamely követelés

biztosítására szolgáló ingatlan birtokának átruházása a XIII. század első felétől vált szokásossá.

A régi magyar jogban ingatlanok elzálogosítására különös szabályok érvényesültek. Ingatlanokat csak kézi

zálogba lehetett adni, a jelzálog (hypotheca) ismeretlen volt.

1.4.5.1. 4.5.1. A zálogjog tartalma

A záloghitelező, zálogbirtokos, zálogtartó (pignoratarius) a zálogos ingatlant birtokában tarthatta, használhatta,

szedhette annak gyümölcseit, alzálogba (subpignus) továbbadhatta zálogszerződése tartamára. Emellett a

záloghitelezőt megillette a tulajdonvédelem joga is, és ha a zálogtárgyat kiváltották, a záloghitelező követelhette

az ingatlanba tett hasznos és szükséges beruházásait.

A zálogösszeg egyszerre, egy összegben volt kifizetendő. Ha az nagyobb értékű volt mint az ingatlan

közbecsűje, azt csak az elzálogosítótól követelhette a hitelező, „... de – Werbőczy szerint – az elzálogosítónak

halála után, sőt még életében is fiai vagy atyafiai ... előrebocsátott közbecsű útján” válthatták magukhoz

(HK.I.83.2. §).

Ha a zálogba adó a zálogszerződés lejártakor, de legkésőbb 32 év elteltével nem fizetett, a zálogbirtokos az

ingatlant nem idegeníthette el a zálogosító beleegyezése nélkül, csupán csak arra volt joga, hogy a visszaváltásig

továbbra is zálogban tartsa.

A zálogosító, zálogadós (pignorans) a zálog tartama alatt megtartotta az ingatlan tulajdonjogát, és joga arra is

kiterjedt, hogy jószágát harmadik személynek eladja, de a vevőnek át kellett vennie a zálogszerződés feltételeit.

A zálogosító és a halála után öröklésre jogosultak a jószágot bármikor visszaválthatták, és azokat „... a zálogos

jószágok birtokosa elévülési akadály ellenére is (még ha az elévülés kétszer, háromszor vagy többszörösen

terhelt volna is)” köteles volt visszabocsátani (HK.I.82.3. §).

1.4.5.2. 4.5.2. A zálogjog keletkezése, megszűnése

Zálogjog szerződésből, bírói ítélet és törvény (bevett szokás) alapján keletkezett.

Bírói zálog (pignus judiciale) a pernyertes és az eljárt bíró számára a váltság vagy a jóvátétel, illetve mindkettő

megfizetésére képtelen, avagy más egyéb oknál fogva nem fizető pervesztes jószágain keletkezett, amit az arra

jogosultak a bírói végrehajtással vettek ténylegesen zálogba rendszerint olyképpen, hogy a bíró a neki járó

tartozás erejéig az őt megillető hányadot pernyertes záloghitelőzőnek adta alzálogba.

A törvényes zálogjoga (pignus legale) a leánynak az atya halálával keletkezett az atya birtokain a leánynegyed

erejéig, valamint az özvegy nőnek, illetve a nő után öröklésre jogosultaknak a férj halálával a férj javain a

hitbérre és a hozományra nézve.

A zálogjog akkor szűnt meg, ha teljesítették azt a követelést, amelynek biztosítására szolgált, illetve ha a

hitelező vagy jogutódja a zálogról lemondott, vagy ha a hitelező az ingatlant fenntartás nélkül átadta a

tulajdonosnak, továbbá akkor, ha a nem fizető adós (zálogosító) a zálogtárgyat eladta a hitelezőnek, akár úgy,

hogy ezt már a zálogszerződésben előre kikötötték a nem fizetés esetére, akár pedig úgy, hogy a teljesítési idő

eltelte után az adós a záloghitelezőnek elörökítette.

Irodalom

Béli Gábor: A magánadományozás a XIII. században. In: Tanulmányok Benedek Ferenc tiszteletére. Pécs, 1996.

65–72. p.

Béli Gábor: Az új adomány eredete és önálló intézménnyé válása. In: Degré Alajos emlékkönyv. Bp. 1995. 59–

64. p.

Béli Gábor: Érdemek és adományok. In. Jura 1996/1–2. Pécs, 19–21. p.

Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban. Kolozsvár, 1948. 147. p., 155–156. p., 251–

156. p., 261–264. p., 267–269. p., 273. p., 276. p., 278. p., 339. p., 342. p., 352., 468. p.




Bónis György: Magyar jog – székely jog. Kolozsvár, 1942. 59–72. p.


Czövek István: Magyar hazai polgári magános törvényről írtt tanítások. (Kelemen Imre munkája szerint) Pest,

1822. Második könyv: 89–186. p., 484–504. p.

Degré Alajos: A szomszédok öröklése és a szomszédi elővásárlási jog. In: Emlékkönyv dr. Viski Illés József

...évfordulójára. Bp.1942. 123–141. p.




Ettre-Karchai Georch Illés: Honnyí törvény. 1806. Második könyvnek egyik kötetje: 1–147. p.

Frank, Ignatius: Specimen elaborandum institutionum juris civilis Hungarici. Cassoviae, 1823. 75–135. p.

Frank Ignác: A magyar közigazság törvénye Magyarhonban. 1845. Buda, I. Rész: 193–343. p., 365–374. p.

Frank Ignác: Ősiség és elévülés. Buda, 1848. 3–61. p.

Fleischhacker, Joannes: Institutiones juris privati Hungarici. Posonii, MDCCXCV. Liber II.: 3–82. p.

Fogarasi János: Magyar közpolgári törvénytudomány elemei. Pest, 1842. 79–112. p.

Gerics József–Ladányi Erzsébet: Az „új adomány” jogintézménye a 13. századi magyar okleveles gyakorlatban.

In: Levéltári Szemle 21–30. p.


Hajnik Imre: Magyarország az Árpád-királyoktól az ősiségnek megállapításáig és a hűbéri Európa. Pest, 1867.

86–115. p.

Huszty, Stephanus: Jurisprudentia practica seu commentarius novus in jus Hungaricum. Budae, 1745. Lib. I.:

245–255. p., Lib. II.: 3–12. p., 40–41.l., 72–118. p.

Illés József: A nova donatio (új adomány) jogi természete (Notter emlékk.) Bp., 1941. 1–12. p.

Kállay István: Városi bíráskodás Magyarországon 1686–1848. Bp. 1996. 401–437. p.

Kelemen, Emericus: Institutiones juris privati Hungarici. Pestini, 1814. Lib. II.: 536–703. p.

Késmárky István: Katolikus egyházi vagyonjog. Pécs, 1900. 176–185., 188–220. p.

Kövy Sándor: Magyar polgári törvény. Sárospatak. 1822. 71–91. p.

Krajner Imre: A magyar nemes jószág természete Verbőczi koráig, tekintettel a külföldi jogokra. Pest, 1843. 5–

306. p.

Markovics, Nep. Joannes: Epitome institutionum iuris Hungarici privati. Budae, 1822. 90–192. p.

Murarik Antal: A szadad rendelkezési jog Szent István törvényeiben. Különny. Századok 1934 pótf. Bp. 1935.

3–15. p.

Murarik Antal: Az ősiség alapintézményeinek eredete. Bp. 1938. 9–50. p.

Nitray, Mathias: Dissertatio inauguralis iuridica. Budae, MDCCLXXX. 1–83. p.

Papp László: A birtokba-iktatás (statutio) lefolyása. In. Emlékkönyv Szentpétery Imre ...ünnepére Bp. 1938.

327–384. p.




Prániczky Mihály: A magyar jus regium az Árpádházi királyok korában. Bp. 1940. 17–65. p.

Sóósmezei Vajda László: Az erdélyi polgári magános esmeretségek első könyve. Kolozsvár, 1830. 1–114. p.,

152–156. p., 294–508. p.

Szegedi, Joannes: Tripartitum juris Hungarici tyrocinium juxta ordonem titulorum operis Tripartiti. Tyrnaviae,

MDCCLXVII. 90–91. p., 106–121. p., 151–152. p., 154–157. p., 163–178. p.

Szlemenics, Paulus: Elementa juris Hungarici civilis privati. Posonii, 1819. Tom. I.: 211–281. p., Tom. II.: 51–

52. p.

Timon Ákos: Magyar alkotmány és jogtörténet. Bp. 1918. 354–369. p., 376–386. p.

Waldapfel Eszter: Nemesi birtokjogunk kialakulása a középkorban. In: Századok Bp., 1931. 159–167. p.

Wenczel Gusztáv: A magyar magánjog rendszere. Pest, 1872. Első kötet: 293–429. p., Bp., 1874. Második kötet

5–33. p.

Zalán Kornél: A régi magyar zálogbirtok és mai jogunk. Pécs, 1931. 45–100. p.

Zsögöd Benő: Öröklött és szerzett vagyon. In: Magánjogi tanulmányok. Bp., 1901. Első kötet 70–112. p.

1.5. 5. § Szerződési jog

A régi magyar jogban kötelem, vagyis az a jogviszony, amelyben az egyik fél (adós) bizonyos magatartásra van

kötelezve a másik féllel (hitelező) szemben, a hitelező pedig jogosított, hogy az adós magatartása tanúsítását

követelje, szerződésből (ex contractu), „bántalomból” (ex delicto) és más tényállásokból (ex variis causarum

figuris) – például „marhák” (állatok) által okozott károkból (ex damnis per pecora factis) – keletkezett.

1.5.1. 5.1. A szerződés általában

A szerződés általában két félnek valamely joghatás létrehozására irányuló akaratmegegyezése, konszenzusa.

Némely esetben azonban a puszta megállapodás még nem hozta létre a lekötelezést, ahhoz a felek egyikének

teljesítésére is szükség volt. Ennek megfelelően például reálszerződés volt a csere és a kölcsön.

1.5.1.1. 5.1.1. A szerződés alakja, a (be)vallás (fassio, confassio) és az örökvallás (fassio perennalis)

A rendelkezésre álló források alapján a szerződés létrejötte nem volt kötelező formaságok betartásához kötve.

Egyes szerződések írásba foglalását azonban már Kálmán elrendelte: „Ha keresztény zsidónak, vagy zsidó

kereszténynek ... három pénznél nagyobb kölcsönt ad, ... a pénznek summáját, meg a tanúk neveit irassák

levélbe, és azt ... mind a kölcsönadónak, mind a kölcsönvevőnek pecsétjével pecsételjék meg.” (Kálmán Zs.:2.)

„Ha zsidó kereszténytől, avagy keresztény zsidótól vásárol valamit, ... az árut meg a tanúk neveit írassa levélbe,

és a levelet mind az eladó, mind a vevő pecsétjével megerősítvén tartsa meg magánál...” (Kálmán Zs.: 3.).

Azután III. Béla 1181-ben, midőn a színe előtt Froa asszony, Marcell prépost felesége a Baranya megyében lévő

birtokait Farkas nádornak adta el, úgy rendelkezett, hogy a jövőben minden, a király előtt kötött szerződést

írásba kell rögzíteni: „Minthogy a feledés az elmúlt dolgok emlékezetébe az ember természetének

fogyatékosságából az időnek múlásával lassanként belopódzik, érdemes írással oltalmazni és megerősíteni azt,

amit szerződő személyek kötöttek azért, hogy az írás erejével is, alkalmas férfiak tanúságtételével is sértetlenül

és háborítatlanul fennmaradjon. Ennek okáért, én, Béla, Magyarország legkiválóbb királya megfontolván és a

jövőre nézve gondoskodván nehogy bármely a jelenlétemen tárgyalt és befejezett ügy elenyésszen, mint

szükségeset elrendelem, hogy akármely, a felségem jelenlétében megtárgyalt ügy írás bizonyságával erősítessék

meg” (Fejérpataky I. 29.).

A XIII. század elejétől – minden bizonnyal III. Béla idézett intézkedésének is betudhatóan – egyre gyakoribbá

vált a különféle szerződések (és minden egyéb jognyilatkozat) valamely okiratkiállító szerv előtti bevallása és

írásba foglaltatása.

A vallásról (bevallásról) felvett és pecséttel hitelesített okirat, illetve – miként azt Kálmán zsidódekrétuma

előírta – a felek által megpecsételt levél, amit eleinte jobbára csak a szerződés létrejöttének bizonyítására

szolgáló eszköznek (testimonium) tekintettek, a XIII. század kezdetétől mindinkább a szerződés érvényességét,

visszavonhatatlanságát, megváltoztathatatlanságát garantáló tanúsítvánnyá vált, ahogyan azt a




szerződészáradékok mutatják és hangsúlyozzák: „... hogy ez a köztük véghezvitt vásár (vásárlás, adásvétel)

(forum inter eos factum) érvényes és visszavonhatatlan maradhasson mindkét fél beleegyezésével és

bizonyságuk mellett azt írásba rögzítettük és ... a káptalan pecsétjével megerősítettük ...” (1214), „... nehogy a

köztük véghezvitt vásárt az idő múlásával ő (az eladó) vagy mások megerőtlenítsék, ezt a levelet pecsétünkkel

rendeltük kiadatni ... „ (1226), „... hogy ... a fent elbeszélt ügylet sora az örök megerősítés erejével rendelkezzék

(robur perpetuae firmitatis obtinet), (és) hogy a fent mondottnak (vevőnek) mások ellent ne mondjanak a jelen

levelet a valóság bizonyítékául pecsétünk nyomatával rendeltük ... megerősíteni (1227), „... hogy az efféle

adásnak vagy vételnek sora soha, semmikor valamely rossz szándékú emberek fondorlata által meg ne

hiúsulhasson, bizonyságlevelünkbe foglaltattuk ...” (1232). Ezzel együtt a XIII. század derekától, második

harmadától a vallás és annak írásba foglalása azoknál a szerződéseknél, amelyeknek tárgya jogi és fizikai

tulajdonságaikat tekintve ingatlannak minősülő dolgok végleges vagy időleges elidegenítésére vonatkoztak, már

nemcsak elvárt, hanem szükségszerű kellék lett.

A vallás nem volt más, mint az okiratkiállító szerv előtt személyesen vagy képviselőik útján megjelent feleknek

a szerződés tartalmáról élő szóval, ünnepélyesen tett nyilatkozata írásba foglaltatás és hiteles pecséttel történő

megerősíttetés végett.

A szerződést a király, az ország rendes bírái, a vajda, a bán, a kancellár(ok), a püspökök és a hiteleshelyek

(káptalanok és konventek) előtt lehetett bevallani. A XIII. század legvégén előfordult az is, hogy bevallást

alispán és szolgabírák előtt tettek a felek, de azok ingatlan elidegenítése felőli szerződésről hiteles okiratot nem

állíthattak ki, minthogy hiteles pecséttel nem rendelkeztek, sőt a vármegyék később sem vehettek fel

közhitelesen vallást efféle szerződésekről, jóllehet a XVI. század végétől már többnyire hiteles pecsétekkel

bírtak. A városi polgárok, főként ha valamely polgártársukkal kötöttek szerződést, a XIV. század óta

rendszerint, majd a XVI. századtól kizárólag saját magisztrátusuk, pontosabban „a bíró vagy két esküdt polgár”

előtt tettek bevallást városuk királyi kegyből nyert pecsétje alatt (HK.III.13.), kivéve mégis azt az esetet, ha azt a

magisztrátus nem akarta elfogadni, ilyenkor ugyanis az ország nagybírái előtt is írásba foglaltathatták

szerződésüket. A jobbágyok bevallásaikat, még akkor is, ha azok ingatlan elidegenítésére vonatkoztak, az

úriszék előtt is megtehették, a XVIII. századtól pedig szokás szerint csak ott.

A felek eleinte személyesen (personaliter) jelentek meg az okiratkiállító személy vagy testület előtt, de már a

XIII. század derekától az is előfordult, hogy maguk helyett képviselőjüket, prókátorukat küldték el. Képviselő –

ide nem értve az atyát, a gyámot, a gondnokot és általában a családtagokat – ügyvédvalló levele (litterae

procuratoriae) bemutatásával járhatott el a fél nevében.

A szerződéskötés történhetett a bevallást megelőzően, illetve az okiratkiállító előtt, magával a bevallással. Ha a

szerződés már a bevallás előtt létrejött, a bevallás a korábban tett nyilatkozatok megismétlése volt.

A bevallásban meg kellett jelölni a felek, illetve a képviselőik nevét, azt, hogy a felek milyen szerződést

kötöttek vagy kötnek, a szolgáltatást, ingatlanszerződésnél az ingatlan jogi jellegét (ősi, szerzett), fekvését,

határait, tartozékait, haszonvételeit, az azokhoz kapcsolodó jogokat, a teljesítés módját és határidejét.

Az okiratkiállító, amennyiben szükségesnek tartotta, például ha kétségesnek látszott a felek valamely releváns

tényre vonatkozó állításának valódisága, kihallgathatta az ügyleti tanúkat, okiratok bemutatását kérhette, az

ingatlan határainak megállapítására emberét is kiküldhette.

A bevallás mindig élő szóval (viva voce) és ünnepélyesen (sollemniter) ment végbe. Az ünnepélyesség nemcsak

a bevallásnál szokásossá vált kifejezések használatát jelentette, hanem inkább azt, hogy az aktus nyilvánosan

(publice) került foganatosításra. A nyilvánosság garanciális kelléke volt a bevallásnak. A megjelent rokonok,

szomszédok megtehették ekkor szükséges nyilatkozataikat, és elkerülhető volt az is, hogy a felek bármilyen

kényszert alkalmazzanak egymással szemben.

Az írásba foglalás a bevallók kérelmére történt. A jogszerző fél mindig, a másik szerződő fél általában hiteles

pecséttel ellátott oklevelet kapott a bevallásról, kivéve mégis, ha az szolgabíró és esküdtje előtt történt,

minthogy ők nem rendelkeztek hiteles pecséttel. Ingatlanszerződések esetén sokszor csak a teljesítés után történt

meg az oklevelek átadása. A bevallásról felvett oklevelek egy példányát a hiteleshely őrizte vagy a bevallást

jegyzékbe (regestrum), vagy jegyzőkönyvbe (protocollum) írta.

Ha ingatlan tulajdonának átruházásáról volt szó, az elidegenítő félnek határozottan ki kellett jelenteni, hogy az

elidegenítés örökre (in perpetuum) történt, a szokásos formula szerint azt, hogy a „a falut, a földet, a telket, a

birtokot, a birtokrészt minden tartozékaival és haszonvételeivel” nemcsak a jogszerző félnek, hanem „általa

minden örökösének adta, juttatta békésen és visszavonhatatlanul való bírásra, tartásra birtoklásra magának és




örököseinek ugyanabban semmilyen – illetve semmi – jogot vagy tulajdontsem tartván fenn”(villam, terram,

sessionem, possessionem, portionem possessionis cum omnibus suis utilitatibus et pertinetiis ... per eum

omnibus suis haeredibus pacifice et irrevocabiliter habendam, tenendam, possidendam nullum jus nullumve

dominium –, illetve nil juris nilve dominii, proprietatis – in eadem sibi suisque haeredibus reservando), vagyis

hogy az átruházás a jogszerző fél örököseire is kiterjedő hatállyal jött létre, mert különben az elidegenítő fél

halála esetén az ingatlan törvényes örököseire szállott volna vissza. A XIII. század végétől az örökre történő

elidegenítést olykor már a „perennalis” melléknévvel jelölték. Ebből adódóan, más bevallásoktól

megkülönböztetendő, az idők során a tulajdonátruházást célzó ingatlanszerződésről készült bevallást mind

gyakrabban örökvallásnak (fassio perennalis) nevezték, és ez vált a késő rendi korszakra szokásos

megjelölésükké.

1.5.1.2. 5.1.2. A szerződés érvénytelensége

A szerződés akkor volt érvénytelen, ha azt erőszakkal (vi) vagy félelemből (metu) hozták létre, ha a szerződést

atyai hatalom, gyámság és cselekvőképességet korlátozó gondnokság alatt álló személy az atya, a gyám, a

gondnok beleegyezése nélkül kötötte, kivéve a törvényes korúnak anyai ágon reászállott jószágai elidegenítésére

és terhelésére vonatkozó szerződéseit, továbbá, ha valaki másnak adta ki magát (persona larvata) és annak

nevében nyilatkozott,valamint akkor is, ha azt ravaszsággal (dolo), csalárdsággal (fraude) kötötték.

Megtámadható volt, és bírói ítélettel érvénytelenné vált az a szerződés is, amellyel valaki a királyi

adományozással nyert jószágának tulajdonát ruházta át másra, minthogy az adományos fekvőjószág

elidegenítéséhez királyi engedélyre vagy beleegyezésre (licentia, concensus) volt szükség, kivéve mégis azt a

ritka esetet, ha a király az adományozással együtt vagy valamely hívének különös kiváltságot adva később

lemondott a háramlás jogáról. A rokonok és a szomszédok mindig megtámadhatták azt a szerződést, ami ősi

ingatlan időleges vagy végleges elidegenítésére szólt, ha az elidegenítő fél a megkínálást elmulasztotta, sőt, az

ország szokásjoga szerint a szomszédok azt a szerződést is, amelyet adományozáson kívül szerzett jószág

elidegenítése végett kötöttek.

A XIII. században a rokonok és a szomszédok többnyire személyesen megjelenve a bevalláskor vagy a

hiteleshely kiszálló bizonysága előtt nyilatkoztak a beleegyezés felől. Ha pedig másként nem ment, a

megkínálást az ingatlan közelében tartani szokott valamely vásáron kiáltották ki, illetve efféle sokadalomban

intették a jogosultakat a nyilatkozat megtételére, majd a XVI. századtól rendszerint a vármegyei közgyűléseken

történt az intés (inhibitio). Mindezek ellenére már a XIV. századtól mind gyakrabban előfordult, hogy a

megkínálás elmaradt, minthogy a királyi adományt nyert rokonok az ország különféle részeibe szóródtak szét, és

ezáltal egyre nagyobb nehézséget okozott felkeresésük, máskor meg a szükség kényszerítette arra a tulajdonost

vagy az ésszerűség diktálta, hogy a jogosultak intését mellőzve idegenítse el jószágát. Magától értetődően akkor

sem kerülhetett sor a megkínálásra, ha az arra jogosult nem volt még cselekvőképes. Ilyen esetekben pedig csak

úgy tudott érvényes szerződést kötni az elidegenítő fél, ha rokonai „terhét” felvállalta.

A tehervállalás (assumtio oneris) Werbőczy szerint azt jelentette, hogy „... az atya vagy az atyafi az általa tett

bevallás érvényben maradása iránt bizonyos kezességet nyújt a jószág vevőjének ...”(HK.I.59.bev.). Valójában

azonban itt nem kezességről volt szó, hanem arról, hogy az elidegenítő a maga részéről jóvátételre (kártérítésre)

vállalt kötelezettséget azzal, hogy ha bizonyítani tudta, hogy a megkínálás nélküli elidegenítés

„szükségszerűen”, vagyis végszükségből történt, akkor a szerződést perrel nem lehetett érvénytelenné tenni, ha

pedig azt bizonyította, hogy a tehervállalás „okszerűen” esett meg, például azért, hogy „... az idegen kézen

zálogban lévő birtokot visszaválthassa, vagy hogy a hitbért, a jegyajándékot vagy a leánynegyedet kifizethesse

...”, illetve különféle beruházások indokolták azt, így „... halastavak létesítése, malmok, házak és nemesi

udvarházak szükségessé vált építése, ... avagy hogy az eladott birtoknak vagy részének árán mást és talán jobbat

vehessen vagy pedig jószágcsere tekintetéből ...” (HK.I.59.2.,3.§§) a szerződés ugyan érvényes maradt, de a

jogosult visszaválthatta az ingatlant. Ezzel szemben, ha az elidegenítő még az ésszerű okból való elidegenítést

sem tudta igazolni, a szerződés érvénytelenné vált, ha azt az ingatlanra jogosult rokonok megtámadták.

Megjegyzés

A jogszerző fél nyugtatása végett az ingatlanát elidegenítő gyakorta határozottan meg is jelölte a

tehervállalás és ezzel együtt az elidegenítés pontos okát. Például amikor a Batthyány Albert fiai,

András és Péter 1452-ben a veszprémi káptalan előtt András a fiai, Gáspár és Baltazár, továbbá

nővéreik, a Keszölci András felesége, Erzsébet és a hajadon Anna, hasonlóképen unokatestvérük a

Batthyány László fia János és minden más utódaik és vérrokonaik terhét felvállalván „négyszáz tiszta

magyar aranyforintokért” a Fajszi Ányos Mihálynak és fiának örökre eladták a Zala vármegyében lévő

Kővágóörs nevű birtokban lévő részüket az azon lévő „ragyogó kőből való palotájukkal vagy




házukkal” és annak minden tartozékával együtt, kijelentették, hogy az elidegenítésre „... nyomasztó

szükségeik miatt ... fejeik megváltására (pro arduis ipsorum necessitatibus ... in redemptionem capitum

ipsorum) ...” voltak kényszerítve, mert „... mint mondták, a Somogy vármegyei néhai nemes

Boldogasszonyfalvi Miklós véletlenségből véghezvitt megöléséért fővesztés ítélete alá ...” kerültek

(HO.V.250.). 1521-ben pedig a fehérvári keresztesek konventje előtt Tóthy Bálint azért vallotta be a

veszprémi káptalannak a Zala megyei Abran nevű birtokban lévő ősi jogon (jure avitico) illető teljes

birtokrészt 22 magyar forintokért magára vállalván fiai, Miklós és György valamint vérrokonai terhét,

mert azt a pénzt „... a mostani hadjárat szükségleteire vette fel ugyanettől a káptalantól, mely török

elleni háborúban ugyanő az ország összes nemeseivel együtt tartozik részt venni ...” (HO.V.422.).

Ha a jogosultak a szerződés megkötését a bevalláskor vagy azt megelőzően az arra vonatkozó nyilatkozatukat

hiteleshely vagy hiteles személy előtt bevallva tilalmazták, avagy a már létrejött szerződést megtámadták,

kötelesek voltak azt az elidegenítő féllel maguk megkötni. Amennyiben a szerződéskötéstől elálltak, az érintett

ingatlan végleges, illetve időleges elidegenítése ellen többé nem élhettek a tiltakozás és ellentmondás jogával.

Ha királyi adománnyal szerzett birtok örökvallásáról volt szó, a jogszerző fél és az oklevélkiállító szerv

követelhette a királyi beleegyezésről szóló oklevél bemutatását. A király általában privilegiális alakban írt

levélben adta meg a kérelmezőnek az engedélyt, amit néha magába a vallásról felvett oklevélbe is belefoglaltak,

belemásoltak.

Az ingatlanszerződések a bevallás megtételéig ideiglenes érvényűek voltak. Eme szerződések teljes érvényüket

a bevallással és írásba foglalással nyerték el. De maga az írásba foglalás nem keletkeztetett jogviszonyt, az csak

deklaratív aktus volt.

1.5.1.3. 5.1.3. A szerződés tárgya

A szerződés tárgya valamely szolgáltatás, amelyre az adós kötelezve van.

A régi magyar jogban a gazdálkodás jellegéből adódóan a szolgáltatások közül különös jelentőséggel bírtak a

fizikai tulajdonságaikat tekintve ingatlannak minősülő dolgok tulajdonának átruházása, ingatlanok használatba

adása, illetve különféle jogok (vízhasználati, vámszedési, tizedszedési, stb. jogok) átruházása.

1.5.1.4. 5.1.4. A szerződés megerősítése

A szerződés megerősítésének több módja volt. Ezek részint a szerződés létrejöttének igazolására, a kötelezettség

teljesítésének kikényszerítésére, illetve a jogszerzés biztosítékául szolgáltak.

a. Eskü (juramentum)

A szerződés megkötése után olykor a felek kölcsönös esküvel ígérték egymásnak, hogy a szerződést

betartják. Az eskü jelentősége abban állott, hogy a szerződésszegő, ha azt esküvel is megerősítette, egyben

esküszegővé is vált.

b. Tanú (testis)

Egyes ügyleteknél Szt. László és Kálmán dekrétumai tanúk jelenlétét is megkövetelték. A tanúk a szerződés

létrejöttét voltak hivatva bizonyítani, abban az esetben, ha a felek valamelyike a szerződést eltagadta volna.

A bevallás terjedésével és széleskörű használatával a megjelent rokonokon, szomszédokon kívül más tanúk

igénybevétele az ingatlanokra vonatkozó szerződések megkötésénél rendszerint elmaradt.

c. Kezesség (fidejussio)

A kezes a fél nem teljesítése esetére arra kötelezte magát, hogy a szerződésből folyó kötelezettséget, tartozást

a fél helyett teljesíti. A kezes szokás szerint a bevalláskor vállalt kötelezettséget, de előfordult az is, hogy már

a szerződéskötéskor – a bevallást megelőzően –, illetve a bevallás után.

d. Zálogadás

Zálogadásra leggyakrabban pénzkölcsönszerződés esetén került sor. Az effajta szerződés nem volt más mint

zálogkölcsön-szerződés. Tekintettel arra, hogy az egyház tilalmazta a kamatok szedését, azt pótlandó,

minthogy a zálogtartó jogosult volt a gyümölcsszedésre, a hitelező rendszerint ingatlan zálogba adását

követelte.




e. Szavatosságvállalás

A tulajdon átruházásra irányuló szerződések esetén az elidegenítő fél kötelezettsége nemcsak a dolog

szolgáltatására terjed ki, hanem arra is, hogy azt a szerző fél tulajdonába bocsássa. Tehát a tulajdonátruházó

felelős azért, hogy a dolgot minden jogi fogyatékosságtól mentesen szolgáltassa, azaz szavatol a szerző

félnek azért, hogy harmadik személyeknek nincsen a dologra vonatkozó olyan joga, amely a jogszerzés

útjában áll.

A régi jogban az elidegenítő fél az őt terhelő szavatosságot (evictio) mintegy mellékkötelezettséget vállalta

magára a bevalláskor kijelentvén, hogy a vele szerződőt és örököseit „bármely keresők, perlők, felperesek

ellen saját fáradozásaival és költségeivel megvédi” (contra quoslibet impetitores, causidicos, actores suis

laboribus et expensis expedit). A „fáradozás” és a költségviselés azt jelentette, hogy a tulajdonát átruházó fél

akkor, ha a tulajdontszerzőt akár az ingatlanban jogosultak (rokonok, szomszédok), akár mások bíróság előtt

megtámadnák, felszólításra mint az alperes társa köteles volt a perben a megtámadottat mentesíteni és

támogatni vagyona terhére is. Ha ősi ingatlan tulajdonának átruházásáról volt szó, ez a kötelezettség az

elidegenítő fél törvényes örököseit is terhelte, tehát nekik is meg kellett oltalmazni a jogszerzőt és örököseit.

Megjegyzés

A fassioról felvett oklevelek eme kötelezettséget többször határozottan is megjelölték a szokásos

formula beírása mellett, mint például abban a szerződésben, amellyel Dénes ispán és fia, Lukács,

1266-ban az esztergomi káptalan előtt egyebek mellett a Berény nevezetű földjét adta el 80

ezüstmárkáért Benedek ispánnak: „... Dénes ispán, mind annak fia, Lukács felvállata és arra

kötelezte magát előttünk, hogy ha a nemzetségükből vagy az idegenek közül bárkik a mondott föld

vagy haszonvételeik okán ... Benedek ispánt vagy annak örököseit megpróbálnák megtámadni vagy

egyébként megzavarni, ugyanezt a Benedek ispánt és örököseit minden támadóktól és zavaróktól

tartozzanak megóvni saját közbenjárásukkal és költségeikkel úgy, hogy ugyanez a Dénes ispán és az

ő fia, Lukács és ezek örökösei a per terhét magukra venni tartoznak ...”(ÁUO.VIII.155.)

Emellett gyakorta előfordult az is, hogy arra az esetre, ha a kötelezettek közbenjárása ellenére bírói ítélet

alapján a jogszerző vagy örökösei elvesztenék a szerződéssel átruházott ingatlant, az elidegenítő fél (a maga

és örökösei nevében) egy azzal azonos értékű ingatlan átengedését ígérte a szerződő felének, illetve

örököseinek. (Ingatlancserénél az efféle helytálló ingatlan lekötése a felek között kölcsönösen szokott

megtörténni.)

Megjegyzés

A XIII. században, különösen abban az esetben, ha ősi ingatlant idegenítettek el, rendszerint ősi

ingatlant kötöttek le, mint például 1282-ben a Hontpázmány nembeli Bökény fia Bökény ispán,

amikor a nyitrai káptalan előtt tett bevallás szerint 300 ezüstmárkáért eladta Elefánti András

ispánnak a Dudvág folyó mentén fekvő Mojcih nevű örök joggal bírt birtokát: „... ha az idők

folyamán bárki arra vetemedne, hogy ugyanezt a birtokot visszavegye, ... Bökény ispán és örökösei

ugyanezt az András ispánt és leszármazóit saját fáradozásaikkal és költségeikkel, mind az eladott

birtokkal egyező értékű és hasonló örökletes birtokukkal, ... mind más tulajdon javaikkal tartozzanak

megvédeni és megoltalmazni ...” (HO.III.36.), vagy mint 1288-ban, amidőn a vasvári káptalan előtt

a Köbölkuti Enduru fia János és fiai, Mihály és Dénes a maguk és atyafiaik nevében szomszédjuk,

Tiborc ispán fia, Oncs ispán beleegyezéséből a Cseh nevű öröklött földjeikből adták el kilenc

márkáért örök joggal Buda fia Miklós ispánnak azt a részt, amin a hitvalló szent Márton temploma

állt: „... János és fiai és örököseik Miklós ispánt és örököseit a vásárolt föld okán minden

háborgatótól saját fáradozásaikkal és költségeikkel kötelesek megvédeni, akik ha nem tudnák

megvédelmezni őket, akkor más örökletes földjeikből egy egyező értékű földet tartoznak átengedni a

fent mondott Miklós ispánnak” (ÁUO.IX.490.).

Ha a tulajdonátruházás adásvétel által valósult meg, az is gyakran megesett, hogy a sikertelen

közbeavatkozás esetére eleve azt a kötelezettséget vállalta az elidegenítő fél, hogy visszafizeti az ingatlanért

kapott vételárat.

Megjegyzés




Az is előfordult, hogy a vételár visszafizetésére csak akkor került sor, ha az elperelt ingatlan helyébe

ígért másik ingatlant sem tudta megszerezni a jogosult. Efféle kikötést rögzített egyebek mellett az a

fehérvári káptalan előtt 1410-ben felvett oklevél, amely szerint Csajági Tamás a maga és gyermekei,

illetve más rokonai nevében 90 forintért adott el két telket a Csajág nevű birtokból húsz hold

szántóval együtt Enyigi Lászlónak, Istvánnak és Bertalannak örök joggal: „... ha ... Tamás ... az

előbb mondott telkek, nemkülönben a húsz hold szántóföldek tulajdonában nem akarná vagy nem

tudná megtartani ... Istvánt, Lászlót és Bertalant, akkor ugyanez a Tamás annyit tartozzék adni

megmaradt birtokrészéből ... Istvánnak, Lászlónak és Bertalannak, amennyit a fent mondott telkek

az említett hold szántókkal együtt érnek, ha pedig Tamás vagy utódai ezt vonakodnának megtenni,

akkor ... az említett kilencven forintokat tartozzanak és legyenek kötelesek ... Istvánnak, Lászlónak és

Bertalannak letenni ...”(HO.III.270.).

f. f) Büntetés kikötése

A szolgáltatás teljesítésének meghiúsulása vagy késedelmes teljesítés esetére büntetés (poena conventionalis)

kilátásba helyezésre is gyakran sor került. Effajta büntetést, vagyis kötbért, rendszerint a bérleti és a

pénzkölcsön szerződéseknél volt szokás kikötni, de ez utóbbinál legtöbbnyire csak akkor, ha nem

zálogadással biztosították a tartozás megfizetésének teljesítését. A kötbér általában a tartozás kétszerese volt,

ezért is nevezték azt „kétszeres büntetésének” (poena dupli).

1.5.1.5. 5.1.5. A szerződés teljesítése

Ha a szerződés tárgya valamely dolog tulajdonának átruházása, használatba vagy zálogba adása volt, a teljesítés

a dolog tényleges átadásával történt. Az ingatlanok átadása mint a királyi és a nádori adományozás esetén

iktatással vagy bevezetéssel történt.

1.5.2. 5.2. Adásvétel (emptio – venditio)

Az adásvétel vagy másképpen – ahogyan még a XIII. század első harmadáig nevezték –, a „vásár”(forum) nem

más mint dolog tulajdonátruházás végett történő átadása, átengedése a vevőnek meghatározott vételár fizetése

ellenében.

A XIII. századtól már nagy számban rendelkezésre álló forrásokban az eladót terhelő dologátadásra az „adta

(dedit,donavit), átadta (tradidit), juttatta (contulit, assignavit)”, a tulajdonátruházásra, a tulajdonba adásra pedig

a „tulajdonba adta (in proprium dedit, donavit), örök tulajdonba adta (in perpetuum dominium dedit), a

tulajdon teljét juttatta (totum proprietatis contulit, assignavit), tulajdonjoggal adta (jure proprietatis dedit)”,

míg a vevő vételárfizetési kötelezettségére és annak teljesítésére leggyakrabban a „fizetett (solvit), megfizette

(persolvit), a pénzt adta, átadta, leszámlálta (pecuniam dedit, tardidit, numeravit)” igék és kifejezések utalnak.

1.5.2.1. 5.2.1. Az adásvétel tárgyai

Eredet, illetve fizikai és jogi tulajdonságai szerint adásvétel tárgya lehetett öröklött, vagyis ősi, adományozással

vagy adományozáson kívül szerzett ingatlan és bármely ingó dolog, valamint jog is.

a. Ingók

Az ingók közül a legértékesebbeknek általában a rabszolgák (servi) és rabszolganők (ancillae) számítottak,

akiknek adásvételéről még a XIV. század elejéről is vannak adatok. Adásvétel tárgyai lehetettek a

tolvajlásban marasztalt szabadok és a sorsukban osztozni köteles családtagjaik is, akik formálisan a

pernyertes mint eladó és a vevő által kötött szerződéssel veszítették el szabad jogállásukat, tekintettel arra,

hogy a pernyertes rajtuk csak az elidegenítésre nyert jogot törvény szerint az ítélettel, de nem arra, hogy őket

tulajdonaként bírja.

A rabszolgák eladásánál a tulajdonosnak, illetve a feleknek figyelemmel kellett lenni azok családi állapotára,

vagyis az elidegenítéssel nem volt szabad elszakítani egymástól a családtagokat: a házastársakat, a szülőket

és a gyermekeket.

Megjegyzés

Ezt igazolja egyebek mellett a Váradi Regestrum egyik 1229-ből származó feljegyzése is: „Hortu

fia Absolon saját szavaival elmondotta nékünk, tudiillik azt tanúsította a váradi káptalan előtt, hogy




Justina úrasszonynak, tudniillik Mica ispán feleségének hét emberfőt adott el, akinek nevei ezek:

Mathka, annak felesége Faelicitas és fiaik, Tamás és Tanalchu és leányaik, Maged és Ilega” (VR.

370/359.297.). A hetedik név kimaradt a felsorolásból, de szerncsére egy másik, 1213-ból kötött

szerződés alapján azonosítható a hiányzó személy, aki ugyancsak fiú volt, neve pedig Gyonon.

Emellett ebből a szerződésből az is kiderül, hogy a család addig szabad volt, de az apa tolvajlása

okán őket a pernyertes „... Kaled és Beta és poroszlójuk, Honos ... adták el tíz márkáért Hurt fia

Absolonnak ...” (VR.54/150.174.). Egy a győri káptalan előtt 1232-ben tett bevallásról készült

oklevél ugyancsak egy rabszolgacsalád eladásáról számol be: „... az Ang falusi Opus fia Mihály ...

valamely Vendegu (Vendég) nevű szolgáját a Tumbotka nevezetű feleségével és két leányával együtt,

akiknek nevei Pentuca és Buga, ... mágával hozta ... (és) a Gyimóti Péter fia Péter ispánnak kilenc

ezüstmárkáért ... eladta ...” (HO.VIII.28.).

Az egyéb ingók közül csak a nagyobb értékűek esetén történt okiratkiállító előtti bevallás, így, ha lovak,

ökrök, egész örökség, nagyobb mennyiségű élelmiszerek, gabona, kősó, fegyverek adásvételéről volt szó.

b. Ingatlanok

Adásvétel tárgya lehetett egész falu (villa), mezőváros (oppidum), majorság (praedium), vár (castrum), egész

nemesi birtok (possessio, possessio totalis), birtokrész (portio possessionis), székely nemesi birtok,

másképpen lófőség (siculatum), soltészség (scultetia), nemesi udvarhely, telek vagy udvarház (sessio

curialis, sessio nobilitaris, curia, domus), beépítetlen városi telek (fundus vacuus) vagy beépített telek, ház,

udvarház, palota (fundus, domus, palatium), a XIII–XIV. századig templom (ecclisia), jobbágytelek (sessio

colonicalis, sessio jobagionalis), malomhely vagy malom (locus molendini, molendinum), halászóhely vagy

halastó (piscena), valamint műveletlen (terra inculta) és művelt föld vagy szántó (terra culta, terra arabilis,

terra aratoria), rét, legelő, kaszáló vagy „szénás” (pratum, fenetum, fenile), szőlő (vinea), erdő (silva,

nemus).

A felsorolt ingatlanok valamely része, illetve az ingatlanokban lévő tulajdoni hányad is eladható volt. Ebből

adódóan a bevalláskor pontosan meg kellett jelölni, hogy a fél az osztható ingatlana mekkora darabját kívánja

elidegeníteni vagy azt, hogy az őt illető hányadot teljes egészében vagy csak egy bizonyos hányad szerint

ruházza át a vevőre. Jobbágytelket, városi telket, sőt nemesi telket is, tekintettel arra, hogy ez egyben

(szokásos) mértéket is jelölt, szám szerint bocsátották áruba, és ilyenkor az oklevélbe azt írták például, hogy

az eladó 12 jobbágytelkét vagy, ha megosztott volt, azt, hogy fél, negyed stb. telkét adta el. Szántó, rét,

illetve kaszáló eladásakor gyakorta „eke”(aratrum), hold (jugerum) és „kasza” vagy

„kaszavágat”(falcastrum) szerint határozták meg annak területét.

Megjegyzés

Az eke és a hold a még a XIV–XV. században egy akkora földterületet jelentett, amit egy igával egy

nap alatt lehetett felszántani. Ez – későbbi számítások szerint – egy 72x12, azaz 864 négyszögölnyi

területnek felelt meg, de efféle pontossággal a források szerint soha nem használták. A XVII. század

végétől a szokásosan alkalmazott mértékegység már csak a hold volt, ami művelési ágtól függően

1000-2000 négyszögöl körül mozgott és egészen a XIX. század második harmadáig egységesítés

nélkül használatban maradt. A kasza, pontosabban az egy kaszás rét (pratum unius falcastri) egy

akkora területet jelölt, amit egy ember egy nap alatt tudott levágni, lekaszálni.

c. Jogok

Haszonvételi jogok adásvétele rendszerint valamilyen ingatlannal együtt történt, de az is előfordult, hogy

pusztán a jogot, például az erdőhasználatot (usus et utilitas silvae) „adta el” a tulajdonos. Emellett vámjog,

révjog, és kegyúri jog eladásáról is vannak adatok.

A nemesi birtokon élők feletti joghatóság mindig osztotta a birtok jogi sorsát, vagyis az a

tulajdonátruházással együtt átszállt a vevőre.

1.5.2.2. 5.2.2. A vételár (pretium)

A felek a vételárat határozott összegű pénzben állapították meg, amit a vevő sokszor már a bevallást

megelőzően átadott az eladónak vagy a bevalláskor fizetett meg rendszerint „egészen”, „teljesen” (totaliter,

plenarie, plene). A bevallólevelekben nemcsak erről tettek említést, hanem magának a vételárnak az összegét és

az átadott pénz nemét is pontosan feltüntették: „tizenkét márkáért vette meg, melyeket az egyes márkákért tíz-tíz




bécsi dénárt számlálván fizetett meg nékik” az eladó (1266), „hetven báni dénárokért vette meg, melyek

ötönként egy márkát” tesznek ki (1273), „tizenkét zágrábi dénárokban számlált márkákért” vette meg (1284),

„tíz, garasokban fizetett márkákért vette meg”(1335), „harminc budai mértékkel mért márkákat fizetett” (1336),

„hat, tizenkét karatos aranymárkákért vette meg”(1354).

A vételár fizetésének kötelezettségét, annak ellenére, hogy a pretiumot mindig pénzben határozták meg, a vevő

az eladó hozzájárulásával – a XIII. század folyamán gyakorta, de még később is – részben valamely ingók

átadásával is teljesíthette. Emellett az is előfordult, hogy a vételárat eleve pénzben és ingókban, sőt néha

valamely individuálisan meghatározott ingatlanban állapították meg a felek. Jóllehet ezek a szerződések végső

soron cserével vegyes adásvételnek tekinthetők, azokat sem az okiratkiállító, sem az eladó, sem a vevő nem

tekintették másnak mint adásvételnek, amit az írásba foglaláskor mindig egyértelműen kifejezésre is juttattak.

Megjegyzés

Ilyen „vegyes” vétálárfizetést rögzített például a nyitrai káptalan 1266-ban kiállított egyik oklevele: „...

a nemes férfiú, a Cseklézi Bökény fia, Bökény ispán egyrészről, Elefánti András fia András ispán

másrészről előttünk személyesen megjelenvén ugyanez a Bökény ispán kinyilatkozván előadta, hogy

valamely a Pozsony vármegyében lévő Moycheh nevű birtokát a Mindenszentek tiszteletére alapított

templommal és magának a birtoknak más egyéb haszolvételeivel vagy tartozékaival együtt ugyanennek

az András ispánnak és általa örököseinek és örökösei örököseinek száz és hatvanöt finom

ezüstmárkákért örök birtoklásra eladta, mely száz és hatvanöt márkákból ugyanennek az András

ispánnak úrasszony felesége személyesen ottlévén a mondott hatvanötöt saját dolgaival adta és fizette

ki ugyanennek a Bökény ispánnak, a százat pedig az említett András ispán ...” (ÁUO.VIII.158.). Egy az

egri káptalan előtt 1280-ban bevallott szerződésben pedig a felek eleve pénzben és ingókban határozták

meg a pretiumot: „... az Aba nembeli Dávid ispán magáért és fiaiért, a király úr udvarának bírójáért,

Péter ispánért, Finta nádor, somogyi és soproni ispánért és a kunok bírájáért és Amadé mester, szebeni

ispánért, másrészről a Tahi Sixtus fia Sixtus előttünk személyesen megjelenvén ugyanez a Sixtus élő

szóval előadta, hogy ... a Fel-Ida nevű birtokrészét, amely Benedek ispán fiaitól, Pétertől, Benedektől,

Kázmértól és Izséptől azért jutottak hozzá, mert ugyanez a Sixtus Benedek ispán halála miatt a bajtéren

küzdve győzelmet aratott, eladta és átadta magának Dávid ispánnak és fiainak ... összes

haszonvételeivel és tartozékaival együtt nyolcvan márkéért, két jó lóért és két pár öltözetért ...”

(HO.VI.264.). 1401-ben pedig egy, a Zsigmond király előtt bevallott szerződésben a felek részint

ingatlanban állapították meg a vételárat: „... Szentgyörgyi Imre fia Tamás magáért személyesen,

féltestvéréért, Bálintért, ugyanennek az Imrének fiáért ügyvédlevél nélkül mégis magára vállalván

annak terhét ... egyrészről, másrészről pedig a Fajszi Imre fia, az Ányosnak mondott Gergely magáért

hasonlóképpen személyesen, fiáért ügyvédlevél nélkül magára vállalván annak terhét elibénk járulván

... oly mód ... tettek bevallást, hogy az Imre fiai, Tamás és Bálint a Veszprém megyében lévő Lepsény

nevű birtokuk felét bármi néven nevezett haszonvételeivel és tartozékaival ... az Ányosnak mondott

Gergelynek és fiának, Péternek és összes örököseiknek ... ezer és hatszáz tiszta aranyforintokért ...

adták, eladták és átadták ..., melyekből ... Gergely és fia ezerkétszáz és ötven tiszta arnyforintokat

megfizetett nékik, és a maradék háromszáz és ötven tiszta aranyforintokért ugyanez a Gergely és fia,

Péter egy, valamely a mondott Veszprém vármegyében lévő Esztergár nevű birtokukat adták és eladták

és átengedték ... a Szentgyörgyi Imre fiainak, Tamásnak és Bálintnak és örököseiknek ...” (HO.II.165.).

A XVI. századtól a rendszerint piaci, illetve kereskedelmi forgalomba kerülő ingók vételára már nem képezhette

szabad alku tárgyát. A pénz értékének megőrzése végett már az 1538:26. tc. a hajdinára, a borra, valamint az élő

állatokra és a húsra kötött árakat állapított meg. Ezt a törvényhozási gyakorlatot a szabad királyi városok és a

vármegyék is követték, majd az 1625:40. tc. az efféle árszabásokat (limitationes) kifejezetten a municipiumok

hatáskörébe utalta, amiket azok statútumaikban határoztak meg és tettek közzé.

Például Vas vármegye 1597-ben a következő árakat határozta meg:




1.5.2.3. 5.2.3. A szerződés létrejötte és a felek kötelezettségei

Az adásvételi szerződés a feleknek az eladandó dolog és a vételár iránti megegyezése (consensus) alapján jött

létre. A konszenzus az eladóra nézve a dolog átadására, pontosabban birtokba és tulajdonba adására, a vevőre

nézve pedig a vételár hiánytalan megfizetésére keletkeztetett kötelezettséget. A dolog átruházása a szerződéssel

magától értetődően még nem valósult meg. Ahhoz a valóságos birtokba adásra is szükség volt. Ez ingók esetén a

dolognak a vevő kezeihez való átadással (traditio ad manus), ingatlanok esetén pedig a birtokba való

bevezetéssel vagy iktatással történt meg.

A vételárat ingók adásvételénél rendszerint a birtokba adással egyidejűleg fizette meg a vevő. Ingatlanokra

nézve – mint erről már szó volt – ez már a bevallást megelőzően vagy a bevalláskor történt meg, de a felek

megállapodhattak a vételár részletekben történő fizetése felől is. Ilyenkor a vételárhátralék megfizetését a

szerződés írásba foglaltatásakor vagy a bevezetés utánra halasztották, és a vevő terhére, arra az esetre, ha a

megszabott határnapig nem teljesítené kötelezettségét, rendszerint szerződési büntetést kötöttek ki, vagy pedig a

bevezetést az utolsó vételárrészlet megfizetéséhez kötötték.

Megjegyzés

Az első megoldásra egy a zalavári konvent előtt 1288 tájáról származó oklevél szolgáltat kiváló példát:

„... Csák bán fia, Buzád mester egyrészről és Ochuz ispán személyesen megjelenvén ugyanez a Buzád

mester előadta, hogy az Oltaruchban lévő négy faluját ... negyvenkét márkákért örök birtoklásra eladta

Ochuz ispánnak, mely negyvenkét márkából, mint Buzád mester kinyilatkozta, Ochuz ispántól

huszonkét márkát felvett, a húsz márkát pedig a fent mondott Ochuz ispán a keresztelő szent János

nyolcadától az ötödik héten előttünk tartozik majd megfizetni Buzád mesternek, azt is hozzátéve, hogy

ha a hátáridő elérkezvén Ochuz ispán a húsz márkát véletlenül nem fizetné meg, veszítse el a korábban

kifizetett pénzt vagy, ha Buzád mester a pénz elfogadására nem jönne el, vagy nem venné azt át, akkor

Ochuz bán ezért a húsz korábban kifizetett márkáért birtokolja az említett négy falut ...”

(ÁUO.XII.477.). A másik esetre egyebek mellett egy Anjou-kori oklevelet lehet megemlíteni, melyet a

kolozsmonostori konvent 1351szeptember 28-án állított ki: „... midőn egyrészről a Járai Jakab fia

György, másrészről pedig az Izsák fia Mihály a régeni Dénes fia Tamás mester érdekében személyesen

megjelentek, ugyanez a Jakab fia György élő szóval bevallotta, hogy valamely a Torda vármegyében a

Benk nevű puszta földjében lévő ... birtokrészét, ami ősi jogon tartozik hozzá, ... az előbb említett Dénes

fia Tamás mesternek harminc finom ezüstmárkákért adta, átengedte és átruházta és előttünk is örökre

való birtoklásra adta, átengedte és juttatta. Mely harminc finom ezüstmárkákból pedig ugyanez a

Tamás mester kilenc finom ezüstmárkát teljesen és egészen megfizetett, a másik tizenegy finom

ezüstmárkát pedig a most legközelebb eljövendő hitvalló szent Márton nyolcadán hasonlóképpen

előttünk tartozik majd megadni és megfizetni, a másik tíz finom ezüstmárkákat pedig amely határnapon

ugyanez a Tamás mester a fent mondott Györgynek megfizeti, akkor a fent mondott György ugyanazon,

tudniillik az utolsó fizetési határnapon a birtokrészt ... a tisztelendő erdélyi egyház káptalanjának színe

előtt tartozik majd elörökíteni és örökre néki és álatal örököseinek ... adni és juttatni ...” (Bánffy

I.178.).

1.5.2.4. 5.2.4. Visszavásárlási vagy visszaváltási jog (jus reemendi, jus redimendi)

Az ország szokásjoga szerint a rokonokat az ősi ingatlanon megillető jogok akkor sem enyésztek el végleg, ha

az elidegenítés törvényes módon, vagyis a rokokonok megkínálásával történt, feltéve, hogy azok vagyonuk

elégtelensége okán voltak képtelenek magukhoz váltani az ingatlant, és ezért adták belegyezésüket a szerződés

megkötéséhez.

A visszavásárlási jog érvényesítésének a szokásjog nem szabott határokat. Az nemcsak a megkínálásra igényt

tartókat illete meg, hanem törvényes örököseiket is. Ennek ellenére a felek a szerződésben a rokonoknak ezt a

jogát érvényesen korlátozhatták, sőt teljességgel ki is zárhatták. A korlátozás azt jelentette, hogy a jogosultak

csak a felek által meghatározott határideig érvényesíthették az őket megillető visszavásárlási jogot, és ha nem

vásárolták vissza az ingatlant a szerződésben megállapított vétálárért a rendelkezésre álló idő alatt, akkor

jogukat örökre elveszítették.

Megjegyzés

A visszavásárlás jogával az a rokon is élhetett, akit az eladó valamely nyomós oknál fogva lehetetlen

volt megkínálni, és az is, akinek éppen megsegítése érdekében történt az elidegenítés, mint ezt egy, az

esztergomi káptalan előtt 1290-ben bevallott szerződésből is ismeretes: „... a nemes férfiú, a




Hontpázmány nembeli Miklós fia Lampert jelenlétünk elé járulván ... azt vallotta, hogy a Hont

vármegyében lévő ... Bél nevű föld vagy birtokrészét ..., tudniillik ugyanabból a birtokból az őt öröklési

(ősi) jogon illető részét ... határosai és rokonai, ... tudnillik a fent említett nemzetségből való Nagyorrú

Ders fiának ... és Welk fia Sándornak ... beleegyezéséből háromszáz egészben bírt és kifizetett

(selmec)bányai ezüst márkákért a tiszteletre méltó férfiúnak, Hermán fia Miklós selmecbányai

polgárnak, akiért szolgálója, Sefrech fia Urricus evégre ténylegesen megjelent előttünk, ... eladta és

átruházta az ugyaneme Bél földön lévő falu felével együtt ... békés birtoklásra örökre, úgy, hogy ...

magára vállalta, hogy ugyanennek a birtoknak a fele okán minden perektől, tudniillik, amiket

ugyaneme Miklós ellen ... Lampert fivére, István vagy bárki mások bármikor támasztanának, magát

Miklóst és utódait maga Lampert és örökösei, ... tulajdon fáradozásaikkal és költségeikkel megvédik.

Ugyanez a Lampert (azt is) kinyilatkozta, hogy a fent mondott Bél birtok vagy föld felét a fogságban

lévő fivérének, Istvánnak meg- és kiváltásáért, eltávoztathatalan szükségből adta el azzal a közbejövő

feltétellel és kötelezettséggel, hogy ha ugyanennek a fivérének, Istvánnak szándékában állna a már

megvett ... birtok felét, tudnillik az ország szokásjoga (regni consuetudo) szerint visszavásárolni,

semmikeppen se válthassa és egyaránt semmiképpen se szerezhesse vissza, hacsak előbb István ezt a

háromszáz ezüstmárkát ugyanennek a Miklósnak vissza nem adja ...” (ÁUO.IX.530.).

A szokásjog alapján a visszaváltás joga megillette azokat a rokonokat is, akiknek terhét az elidegenítő

törvényesen felvállalta, de Werbőzy szerint csak szigorú feltételek teljesítése mellett: „... a terhek elvállalását

egyszerűen visszahúzni és megmásítani nem lehet, hanem hogyha a bevallási és teherfelvételi levél rendjében

külön megnevezett fiú meg akarná azt másítani, akkor míg atyja él, annak díja és összes bárhol fekvő

jószágainak közbecsüje letételével, ha pedig atyja már meghalt, csak az atyai jószágok közbecsüje mellett

vonhatja vissza ... . Ugyanezt kell tartani és érteni az atyafiak bevallása felől is” (HK.I.59.4. §).

A visszavásárlás jogával a vevővel történt megállapodása alapján az eladó is élhetett. Ezt, a szerződésen alapuló

visszasárlási jogot rendszerint határozott időre, legtöbbször egy évi tartamra kötötték ki a felek.

1.5.2.5. 5.2.5. Elővásárlási jog (jus praeemptionis)

A rokonokat és a szomszédokat megillető törvényes – vagyis az ország szokásjogán alapuló – elővásárlási jog

mellett, a vevő mellékkötelezettségként az eladó javára hasonló jogot biztosíthatott arra az esetre, ha a

megvásárolt ingatlant el kívánná idegeníteni. Az elővásárlási jog kikötést rendszerint akkor kérte az eladó, ha a

szükség – például, ha bírság, tartozás megfizetése, családtagjának fogságból való kiváltása kényszerítette arra,

hogy ingatlanát eladja.

1.5.3. 5.3. Csere (cambium, concambium)

A csere nem más mint dolog tulajdonátruházás végett történő átengedése más – individuálisan meghatározott –

dolog tulajdonba adása ellenében.

A dolgok kölcsönös átadására a bevallási szólamok közül a leggyakarbban a „cserébe adta ... ezzel szemben

néki adta” (in concambium dedit ... e converso sibi dedit), a „cserébe átengedte ... ezzel szemben átengedte” (in

cambium reliquit ... e converso concessit), a „cserét tettek és kölcsönösen adták” (concambium, permutationem

fecerunt et invicem dederunt), a tulajdonátruházásra pedig mint az adásvételnél, a „tulajdonba adta” (in

proprium dedit) stb. kifejezések utaltak.

1.5.3.1. 5.3.1. A csere tárgyai

A csere tárgya eredet, fizikai és jogi tulajdonság szerint minden olyan dolog lehetett, ami adásvétel tárgyaként is

szóba jöhetett.

A bevallólevelek néhány ritka kivételtől eltekintve ingatlancseréket örökítettek meg, mégpedig olyanokat,

amelyek esetében ingatlant ingatlannal cseréltek el, de ez nem jelentette azt, hogy a szokásjog csak azonos nemű

dolgok közti cserét tette volna lehetővé. Az Árpád-korban előfordult, hogy ékeszerekért, rabszolgákért cseréltek

földet, de később is megesett, hogy nagyobb értékű ingókat adtak ingatlanokért cserébe.

1.5.3.2. 5.3.2. A szerződés létrejötte

A csereszerződést nem a felek megegyezése, hanem valamelyikük teljesítése hozta létre, tehát a csere

reálszerződés volt. Ebből adódóan a fél teljesítése által vált kötelezetté a másik – a dolgot birtokába vevő – fél

arra, hogy a tulajdonát képező jószágot hasonlóképpen átadja. Ingók cseréjénél ez rendszerint kézen-közön

történt, vagyis a dolgok egyidejű (kölcsönös) átadásával, az ingatlanoknál pedig legtöbbször úgy, hogy az adós a




bevallást közvetlenül megelőzően bocsátotta a vele szerződő fél birtokába a maga ingatlanát. A XIV. század

derekától, végétől – legalábbis az ingatlancserekéről felvett vallások tanúsága szerint – a csereszerződéseknél

egyre nagyobb hangsúlyt kapott a felek előleges megállapodása. Erre utal egyebek mellett az az oklevelekben

feltűnő formula, mely szerint a felek „érett (megfontolt) elhatározásból tettek cserét, hoztak létre

csereszerződést” (ex matura deliberatio fecerunt concambium, contractum permutationis).

1.5.3.3. 5.3.3. Vegyes csere (concambium mixtum, permutatio mixta)

A cserének nem volt szükségszerű feltétele, hogy egyenlő értékű dolgokat szolgáltassanak a felek. Sokszor

ugyanis nem a dolog értéke, hanem egyéb szempontok voltak az elsődlegesek, így például az, hogy a fél a csere

által szórt birtokait egyesítse a hatékonyabb és ezáltal az olcsóbb gazdálkodás és birtokigazgatás lehetővé tétele

érdekében.

Megjegyzés

Ez a megfontolás vezérelhette egyebek mellett a Losonci Dénes fiait, Tamást és Istvánt, amidőn 1335-

ben Tamás „ama birtokait, melyeket egykor osztály címén juttattak néki”, vagyis Miksényt, Vidafalvát

és Nagyfalut, hasonlóképpen a Losonc birtokban lévő részeit, azután az ugyancsak „korábban tett

osztály jogán” a felsoroltakkal egyezően a Nógrád megyében fekvő Zublehata faluban lévő,

aranybányában és vámban is megillető részeit testvérével, Istvánnal a Belső-Szolnok megyei Mánya,

Monostorszeg, Orbo, Stulchu, Lélháza, valamint a Maros menti Dobraháza és a Szabolcs megyei Zsurk

és Szentmárton birtokokért cserélte el (Bánffy I.81.).

Ezzel szemben gyakorta olyan szerződések is létrejöttek, amelyeknél a felek határozottan kijelentették, hogy

„egyenlő cserét tettek” (permutationem aequalem fecerunt), vagyis értékazonos dolgokat bocsátottak egymás

tulajdonába. Ilyen esetekben, ha a cserébe adott dolgok értéke eltérő volt, a kisebb értékűt szolgáltató fél az

általa adott dolog mellett szokás szerint pénzt szolgáltatott, vagyis a másik dolgáért részint vételárat fizetett. A

„ráfizetéssel” történő cserék általában ingatlancserék voltak.

Megjegyzés

Például amikor egyrészről Pongrác fiai, Marcell és István, másrészről pedig a pannonhalmi apát és az

apátság nevében eljáró Márton, az apátság dékánja 1262-ben a veszprémi káptalan előtt a Juren birtok,

illetve a Hagymás föld cseréjéről tett bevallást, arról is megemlékeztek, hogy „... mivel a fent mondott

Juren föld nagyobb méretű és hasznosságú (terra Juren maioris quantitatis et utilitatis existit), ugyanez

az apát és apátság a mondott Hagymás föld pótlására ... tíz márkákat fizetett a fent mondott

Marcellnek és Istvánnak” (ÁUO.III.30.).

1.5.3.4. 5.3.4. Az ingatlancsere különös neme

A király és más birtokos közti ingatlancsere alapvetően a szerződés írásba foglalása miatt tekinthető a csere

különös nemének, ugyanis a király szokás szerint adománylevél formában rögzíttette az ügylet létrejöttét. Az

Anjouk óta az effajta „adományozásnak” a felek között létrejött, az ingatlanaik átadására, tulajdonba adására

vonatkozó megállapodás, megegyezés szolgált alapjául, és a király erre hivatkozva az adományozás szabályai és

formuláinak betartása szerint adta át „bárói tanácsából és hozzájárulásával” a vele szerződőnek a cseréül

szolgáló birtokokat. Gyakorta megesett az is, hogy a király a cserét tevő érdemeire is hivatkozva állíttatta ki az

adománylevelet, és értékesebbet juttatott mint amit azért kapott, vagyis részben az adományozás szándéka

vezette a birtokcserénél. Ez pedig nem volt más, mint cserével vegyes királyi adomány.

Az is előfordult, hogy a király vagy képviselője az általános szabályok szerint a vele szerződő féllel együtt

valamely hiteleshely előtt íratta levélbe a szerződést, majd pedig a maga részéről tett birtokjuttátásról

adománylevelet állított ki.

Megjegyzés

Például 1392 március 26-án Zsigmond a budai káptalan előtt tett cseréről bevallást a Cseklészi Miklós

leányai és unokái képviseletében megjelentekkel együtt: „...Zsigmond ... Magyarország királya ...

egyrészről személyesen, másrészről Őri Tamás a fiaiért, Tamásért és Miklósért, akik a néhai Cseklészi

Lökös fia Miklós leányától, a nemes úraszzonytól, Angélától születtek, nemkülönben Turóczi Benedek a

feleségéért, a nemes Margit úrasszonyért és Selyzi Vezus Tamás a feleségéért a nemes (Anna)

úrasszonyért, tudniillik ... a néhai Lökös fia Miklós leányaiért hasonlóképpen személyesen ...




megjelenvén előttünk élő szóval ... előadták ..., hogy urunk, Zsigmond király és ... az Angéla úrasszony

fiai, Tamás és Miklós, nemkülönben ... Margit és Anna érettnek látszott elhatározásból ... az alább

megnevezendő valamely váraikban és birtokjogaikban úgy tettek és rendeltek örök érvényre cserét,

hogy ugyanez a király urunk ... az ő Nyitra megyében fekvő Appony nevű királyi várát ... az Appony és

Kovarc és Lehotka ... birtokokkal, nemkülönben az ugyaneme vár alatt lévő majorjával együtt ...,

hasonlóképpen valamely, ugyancsak ... a Nyitra megyéhez tartozó ... Pereszlény és Kötvélyes ...

birtokokat ... ugyanennek a Tamás fia Péter fiainak, Tamásnak és Miklósnak és a nemes Margit és

Anna úrasszonyoknak ... és összes örököseiknek és leszármazóiknak adta, juttatta ... csere címen ...,

ezzel szemben ugyanez a Tamás és Miklós, a nevezett Angéla úrasszony fiai és a nemes Margit és Anna

úrasszonyok a Pozsony vármegyében lévő ... Cseklész várukat a hasonlóképpen Cseklész nevű

birtokban lévő ... három egyenlő részüket ..., nemkülönben a Pozsony és Nyitra megyében lévő

Vörösvár ... birtokuk felét és a Beke birtok egészét, ... nemkülönben a Pozsony városában a királyi

felség házával szemközt lévő házukat vagy udvarhelyüket a város falain kívül lévő jobbágyaikkal és

ugyanott a Dunán ... lévő hajóvámmal (tributum navigii), nemkülönben a közelben, a Reeche hegyen

lévő ... szőlőkkel együtt hasonlóképpen csere címen ... urunknak, Zsigmond királynak és örököseinek és

leszármazóinak adták, juttatták ... örök birtoklásra, bírásra és tartásra ...” (Pécz I.226.). Azután

másnap, március 27-én Zsigmond adománylevéllel erősítette meg az ügyletet, és az általa juttatottakat

csere és királyi adomány címen íratta a levélbe szavatosságot is vállalván a szerzőkkel szemben: „... az

Appony ... királyi várunkat, az Appony, Kovarc és Lehotka birtokokkal és a ... várhoz tartozó majorral

együtt ... hasonlóképpen a királyi kezeinken lévő Pereszlény és Körtvélyes ... birtokokat Anna és Margit

úrasszonyoknak, nemkülönben ... az Angélától született Miklósnak és Tamásnak és az Anna és Margit

úrasszonyok és Miklós és Tamás mindkét nemű gyermekeinek és örököseinek és összes leszármazóinak

... csere ... és új adományunk címén örökre és csereképpen ... adtuk, adományoztuk és juttattuk ..., és

azt is megígérjük és erősen fogadjuk, hogy a nevezett Margit és Anna úrasszonyokat és Miklóst és

Tamást és ezek mindkét nemű örököseit az Appony vár és a fent említett birtokok tulajdonában bármi

bíróságon és bíróságon kívül keresők és perlők ellen tulajdon fáradozásainkkal, ráfordításainkkal és

költségeinkkel megtartjuk és megvédjük ...” (Pécz I.229.).

1.5.4. 5.4. Ajándékozás (donatio privata)

Az ajándékozás nem más mint a saját vagyon rovására tett ingyenes juttatás más vagyonának gyarapítása végett.

Az ajándékozás szükségszerű eleme az ingyenesség. A juttatás pedig akkor ingyenes, ha más juttatásnak,

szolgáltatásnak nem ellenértéke, ha az pusztán bőkezűségből történik, mint arra a forrásokban is gyakorta

szereplő „bőkezűen, bőkezűségből adta, ajándékozta, engedte át” (liberaliter dedit, donavit, concessit) vagy az

ezzel azonos értelmű „testvéri, atyai, házastársi szeretettel adta, juttatta, ajándékozta” (amore fraternali,

paternali, maritali dedit, contulit, donavit) kifejezések is utalnak.

A juttatás akkor is ingyenesnek számít, ha az erkölcsi kötelezettségérzésből fakad. Effélékről a források is

gyakorta szóltak megjegyezvén, hogy az ajándékozó a gyermekkorában vele szemben megnyilvánuló törődést,

az ügyei viteléhez hasznos tanácsok adását, avagy az ahhoz nyújtott önzetlen segítséget kívánta meghálálni az

ajándékozással.

Megjegyzés

Az erkölcsi kötelességérzésből való ajándékozások szép példáját őrizte meg egyebek mellett a nyitrai

káptalan egyik 1246-ban kelt oklevele is: „... tudtul adjuk ..., hogy miután a Gutkeled nembeli Dragon

ispán fia István, a királyi udvar bírója, nyitrai ispán és az ugyanama nembeli Miklós fia Pál együtt

színünk elé állottak, a mondott Pál kijelentette előttünk, hogy az öröklési (ősi) jogon birtokolt földjei

közül négy falu földjét, tudnillik a Szamos mentén fekvő Széplak nevezetűt, egy másikat, ama patak

mentén, ahol az Alus nevű falu van, egy harmadikat ott, ahol a Micov falu van, egy negyedik, Ugruch

nevűt pedig, amely a Scylag mentén fekszik, és ezenfelül a Lapus (Lápos) mentén egy harminc ekének

megfelelő földet egy, az ugyanazon várhoz tartozó várhellyel együtt, és egy biztonságos utat is, amely a

Széplak faluból ugyanehhez a várhoz vezet, ugyanennek az István ispánnak és minden tőle

leszármazónak bőkezőségből, ama rendkivüli rokoni szeretet és kitűntető odaadás okán, amit, mint

mondotta, ugyanez az István ispán más embereket felülmúlva gyermekkora óta vele szemben tanúsított,

örök joggal való birtoklásra engedte át.”(ÁUO.VII.215.).

Erkölcsi kötelezettségérzésből történő juttatásnak kell tekintetni az egyháznak tett ún.

„lélekváltságadományt”(donum pro salute animae), amit a bevallólevelekben szokás szerint a „lelke üdvéért,

lelke megváltásáért adta, jutatta, adományozta” (pro salute animae, pro remedio animae dedit, contulit,




donavit) szólamok vezettek be, ugyanis eme érdemszerzőnek tekintett cselekmény, mely által úgymond a

tisztítótűzben elszenvedendő büntetési idő vált megrövidíthetővé, egyben az „adjatok és néktek is adatik” (date

et dabitur vobis) evangéliumi parancs alapján keresztényi kötelezettségnek is számított. Az egyháznak

adományt tevőt pedig inkább ez a kötelezettség és magától értetődően a bünhődéstől való félelem vezérelte a

juttatáskor, mintsem pusztán a bőkezűség.

Az elősoroltakra tekintettel az ajándékozás nem azonosítható az adományozással, jóllehet az adományozás és az

ajándékozás műszava egyaránt a „donatio” volt. A királyi adomány ugyanis egy olyan tulajdonátruházási aktus,

amellyel az adományozó a személyes királyság korában alapvetően szerződésből fakadó kötelezettségét

teljesítette, majd a XIII. századtól mindinkább egy olyan közjogi karaktert nyert aktus lett, amellyel a király

közkötelezettségek, pontosabban a királynak, a koronának, az országnak járó szolgálatok kimagasló módon

történő teljesítését honorálta, még ha abban továbbra is szerepe volt az erkölcsi kötelezettségérzésnek vagy a

bőkezűségnek. A magánadomány sem tekinthető ajándékozásnak, mivel az lényegét tekintve nem volt más mint

szerződésből fakadó ellenszolgáltatás teljesítése.

1.5.4.1. 5.4.1. Az ajándékozás tárgya

Az ajándékozás tárgya, mint más egyéb tulajdonátruházás iránti szerződéseknek, eredet és jogi tulajdonságát

tekintve ingónak és ingatlannak minősülő dolog egyaránt lehetett. A juttatás állhatott ezenkívül vagyoni jog

átruházásában, alapításában, követelés elengedésében, illetve vagyoni kötelezettség vállalásában, továbbá olyan

munkateljesítés elvállalásában, amely az ajándékozótól költekezést is megkívánt. Ajándékozni közvetett

juttatással is lehetett, ilyennek számított például a rokon adósságának kifizetése, feltéve, hogy az elfogadta ezt

az előnynyújtást. Nem számított természetesen ajándékozásnak a zálogban lévő ingatlan atyafiak általi kiváltása,

magukhoz váltása, ha azt azután nem bocsátották az arra jogosult rokon birtokába.

1.5.4.2. 5.4.2. A szerződés létrejötte

A szerződés rendszerint az ajándékozási ígérettel és annak elfogadásával jött létre. Az elfogadáshoz azonban

nem volt megkívánt a megajándékozandó kifejezett nyilatkozattétele. Ezt támasztja alá az is, hogy az

okiratkiálló előtt megjelenő felek közül mindig csak az ajándékozó nyilatkozatát foglalták írásba.

Az ajándékozás előzetes kötelezettségvállalás nélkül is végbemehetett. Az efféle ajándék, az ún. készajándék

juttatásával anélkül keletkezett ajándékozási jogviszony, hogy abból az ajándékozóval szemben teljesítési

követelés létesült volna. A készajándék bevallásánál rendszerint a megajándékozott meg sem jelent, az

ajándékozásról kiállított okirat formája pedig az adománylevelek mintáit követte.

Minthogy az ajándékozással a megajándékozott egyoldalú vagyoni előnyben részesült, az ajándékozó nem

tartozott felelősséggel a juttatás jogi hiányaiért, így nem volt kötelezhető az alperes-megajándékozott által arra,

hogy szavatosként perbe lépjen, sem pedig arra, hogy költségeivel, illetve a per elvesztése esetén másik ingatlan

átruházásával kárpótolja a vele szerződő felet, hacsak kifejezetten nem vállalt erre kötelezettséget, mint ahogy

arról egynémely bevallásról felvett oklevél tanúskodik.

1.5.4.3. 5.4.3. Ajándékozási kikötések

Az ajándékozással az ajándékozó általában minden korlátozástól mentesen kívánta gyarapítani a

megajándékozottat, mégis, ha ingatlan tulajdonának átruházásáról volt szó, megesett, hogy a királyi és a

magánadományozás mintájára öröklési rend meghatározásával, sőt olykor a háramlás jogának törvényes

örökösei számára történő fenntartásával korlátozta a tulajdonszerző szabad rendelkezését.

Megjegyzés

Például 1244-ben a (székes)fehérvári káptalan előtt a Sidó fia Péter midőn a vétellel szerzett Szeles

faluban lévő egész földjét két rabszolgával valamint két ekébe való ökörrel együtt leányainak

ajándékozta, úgy nyilatkozott, hogy „... ha ezek valamelyike minden maradék nélkül halna meg, aki

túléli, azt illesse a mondott birtok örökre.”(ÁUO.VII.182.), vagyis amíg mindketten éltek, nem

idegeníthették el a másik beleegyezése nélkül az őket illető jószágot. 1465-ben pedig, amikor a

Somogy megyei szent Egyed apátság konvetje előtt a Keresztúri Imre felesége, a néhai Vithai Várnagy

László leányának Margit úrasszonynak gyermeke, Dorottya nemes asszony felvállalván fiának, Jóbnak

terhét ama kötelezettségtől vezérelve, hogy „... Magyarország szokásjoga szerint mind a fiak, mind a

leányok közül is az atyai ház a fiatalabbat illeti ...” az anyja után őt a nagyatyja udvarházában illető

részét nagynénjének, a Várnagy László kisebbik lányának, Veronikának ajándékozta, és úgy




rendelkezett, hogy „... ha isteni akaratból megesnék, hogy Veronika úrasszonynak és fiainak és

leányainak magva szakadna, amitől mentsen Isten, akkor a mondott udvarházban lévő rész reá és

örököseire szálljon vissza ...” (HO.V.279.). Ez pedig azt jelentette, hogy Veronika és örökösei

engedély nélkül nem idegeníthették el az ajándékozott részt sem élők között sem halál esetére.

1.5.4.4. 5.4.4. Halál esetére szóló ajándékozás (donatio mortis causa)

Halál esetére szóló ajándékozásról akkor volt szó, ha az ajándékozás attól a feltételtől lett függővé téve, hogy a

megajándékozott túléli az ajándékozót.

1.5.5. 5.5. Kölcsön (mutuum)

A kölcsön nem más, mint dolog tulajdonának átengedése annak kikötésével, hogy a kölcsönvevő meghatározott

idő elteltével ugyanolyan fajú és mennyiségű dolgot tartozik viszontszolgáltatni a kölcsönadónak.

A kölcsönnel a hitelező helyettesíthető dolgot bocsát az adós tulajdonába, mivel a kölcsön célja az, hogy az adós

a dologgal szabadon rendelkezzék, annak felhasználásával, elfogyasztásával szükségleteit elégíthesse ki.

A hitelező a dolog gyümölcsöztetése, felhasználása lehetővé tételének átengedéséért rendszerint vagyoni

ellenszolgáltatást, kamatot szokott kikötni. Ennek megfelelően a kölcsön lehetett kamatos, ha pedig a hitelező

nem tartott igényt efféle vagyoni ellenszolgáltatásra, a kölcsön ingyenes volt.

A bevallólevelek tanúsága szerint a kölcsönadást legtöbbnyire a „kölcsönadta, kölcsönözte” (mutavit,

commodavit, accomodavit) igékkel fejezték ki.

1.5.5.1. 5.5.1. A kölcsön tárgyai

A kölcsön tárgya általában pénzszolgáltatás volt, de előfordult gabona, bor, tűzifa, stb. kölcsönadása is.

Ha pénzkölcsönről volt szó, és csak a pénz értékét, öszegét (valor pecuniarum, summa pecuniarum) határozták

meg a felek, az adós bármilyen törvényes pénznemben teljesíthette a visszafizetés kötelezettségét, ha azonban a

pénznemet is kikötötték, akkor összeg és szám szerint meghatározott ezüst, arany márkában, forintban stb. volt

köteles a tartozását megfizetni.

1.5.5.2. 5.5.2. A kamat (interesse, census, interusurium)

Mivel az egyház törvényei és ennek megfelelően az ország szokásjoga szerint a keresztények számára tilos volt

a pénz felhasználásának lehetővé tételéért kamatot szedni, hosszú ideig csak az izmaeliták és a zsidók adhattak

kölcsönt kamatra, amit az utóbbiaknak IV. Béla 1251. évi zsidókiváltságának 22. pontja kifejezetten meg is

engedett: „Ha keresztény zsidótól úgy váltja ki a zálogot, hogy a kirótt kamatot nem fizeti meg, (és) ha egy

hónap múlva sem fizet ugyanannak, a kamat ama kamatokkal növekedjék.” (MA.473.).

A kamatszedést először csak az 1647:144. tc. tette lehetővé mindenki számára olyképpen, hogy 6%-ban

állapította meg a törvényes kamat mértékét: „... a jövőre szabad legyen az adósoknak magukat minden százból

hattal számítandó törvényes kamatra kötelezni mint a hitelezőknek (ha eziránt kötelező levelük van) azt a

bíróság előtt és azon kívül követelni”. Aki pedig ennél magasabb kamatra adott kölcsönt, kisebb közdeliktum

megvalósítása miatt volt büntetendő.


A kölcsön reálszerződés volt, vagyis azáltal jött létre, hogy a hitelező a kölcsön tárgyát képező dolgot átadta az

adósnak. Ingyenes kölcsön esetén a dolog átvételével az adós kötelezettsége csak arra terjedt ki, hogy a

lejáratkor egyező fajú és mennyiségű dolgot szolgáltasson. Minthogy az ilyen kölcsönnel a hitelező egyoldalú

előnyt biztosított, az adós késedelme esetére mindig szerződési büntetés vagy zálogadás, vagy mindkettő

együttes kikötésével biztosította magát, és rendszerint olyképpen, hogy az adóstól arra kapott hatalmat, hogy

maga, illetve valamely bíró által az adós egyik ingatlanát elfoglalhassa, zálogba vehesse.

Megjegyzés

Például, midőn 1494-ben, a szent Luca ünnepe utáni szerdán (december 17.) Dorottya nemes

úrasszony, a Teremi Sikesd Miklós özvegye Kolozsmonostoron kétszáz aranyforintot adott kölcsön

Szombori Péternek, az adós így kötelezte magát: „... ha a (következő) ... húsvét ünnepén (1495 május




18.) a nevezett kétszáz forintokat nem fizetném meg néki, akkor majd a jelen levél közbejövő erejénél

fogva az említett Dorottya úrasszonynak ugyaneme kétszáz forintoknak a kétszeresét adjuk meg, és az

az időben helyeztetett erdélyi vajdának legyen teljhatalma arra, hogy ugyanennek az előbb említett

Dorottya úrasszonynak ... Szombori Péter dolgaiból és javaiból elégtételt adjon ...” (Teleki II. 197.).

Kamatos kölcsönnél az adós a főösszeg (summa capitalis), a tőke (capitale) lejáratkori visszafizetése mellett a

lejáratig meghatározott időszakonként kamat törlesztésére is kötelezett volt. Ha a felek nem állapítottak meg

részletfizetési terminusokat, az ország szokásjoga szerint a kamat évenként volt fizetendő. Ha az adós a

részletfizetést elmulasztotta, kamatos kamatot kellett fizetnie, feltéve, hogy a hitelező törvényesen megintette.

Ezzel szemben nem járt kamat, ha az adós bírói megintés mellett, akár a lejárat előtt, akár pedig a lejáratkor a

hitelezőnek felajánlotta a tartozás és az addig járó törvényes kamatok megfizetését, és azt a hitelező nem fogadta

el. Ilyenkor az adós megtehette azt is, hogy a főösszeget és a kamatokat birói letétbe helyezte, amiket a hitelező

a bírónak fizetendő 1/20 ellenében vehetett csak fel.

A kamatos kölcsön kapcsán megjegyzendő, hogy törvény szerint a kamatkikötést mindig írásba kellett foglalni.

Ha az a felek szóbeli megegyezése ellenére elmaradt, a hitelező később nem követelhetett kamatot, a kölcsönt

pedig ilyen esetben mindig „keresztényi szereteből” adott, vagyis ingyenes kölcsönnek kellett tekinteni.

1.5.6. 5.6. Zálogkölcsön, zálogszerződés (impignoratio)

Mindaddig, amíg a keresztények kamatra nem adhattak pénzt kölcsön, a hitelező a pénz felhasználásának

lehetővé tételéért csak zálogkölcsön révén juthatott vagyoni ellenszolgáltatáshoz.

A zálogkölcsön nem volt más mint pénz juttatása ellenében hasznot hajtó dolog birtokának és használatának

átengedése a kölcsönösszeg viszontszolgáltatásának idejéig.

Minthogy a szokásjog szabályai szerint a záloghitelező az elidegenítést kivéve szabadon rendelkezhetett a

szerződés lejártáig a zálogba adott dolog felett, a zálogszerződést, illetve elzálogosítást időleges, avagy

visszaváltási jog kikötésével történő adásvételnek tekintették.

A zálogkölcsönre a felek fő kötelezettségeinek megfelelően a szerződésekben egyrészt a „pénzt adta”, másrészt

a „pénzért elzálogosította” kifejezések, konkrétabban, az „egész földjét két ezüstmárkáért lekötötte” (terram

suam pro duabus marcis argenti obligavit), egész birtokát annak minden tartozékával és haszonvételével együtt

száz márkáért zálogul lekötötte (totam suam possessionem cum omnibus pertinentiis et utilitatibus suis pro

centum marcis pignori obligavit), háromszáz forintot adott, melyért birtokát annak minden haszonvételével

együtt elzálogosította néki (trecentos florenos dedit, pro quibus possessionem suam cum omnibus utilitatibus

suis impignoravit ei) szólamok utalnak.

1.5.6.1. 5.6.1. A zálogkölcsön tárgya

A zálogkölcsön tárgya kizárólag pénzszolgáltatás volt. A pénzt, miként az „egyszerű” kölcsönnél, összeg, illetve

érték és emellett majdnem mindig a pénz neme szerint határozták meg.

1.5.6.2. 5.6.2. A pénz felhasználásának lehetővé tételéért nyújtott vagyoni ellenszolgáltatás

A pénz felhasználásának lehetővé tételéért a hitelezőnek nyújtott vagyoni ellenszolgáltatás nem volt más mint a

zálogba adott dolog, pontosabban ingatlan haszna. Az ingatlan haszna lehetett szántók, rétek, legelők, erdők,

halastavak természeti gyümölcse vagy ezek, illetve malmok, házak, paloták jogi gyümölcse, vagyis az

alazálogba, bérbe vagy haszonbérbe adásuk által kölcsönkapott pénz, illetve bér egyaránt.


A zálogkölcsönszerződés a pénz átadásával, illetve annak adós általi átvételével jött létre.

Az adós fő kötelezettsége egyrészt a tartozás lejáratakor történő megfizetése, másrészt valamely, individuálisan

meghatározott ingatlan vagy ingatlanok hitelező részére történő birtokba adása volt. Az adósnak emellett az

ingatlan visszaváltásakor meg kellett téríteni a hitelező szükséges és hasznos beruházásait is. Ezzel szemben a

hitelező a kölcsön szolgáltatásán túl, ha az adós a tartozását – akár már a lejárat előtt – megfizette, köteles volt

visszabocsátani az ingatlant. Ha pedig ezt a hitelező bírói intés ellenére megtagadta, és továbbra is birtokában

tartotta és használta a zálogul lekötött jószágot, minden azután bekövetkezett kárért felelt, és teljes kártérítéssel,

valamint a beszedett hasznok megtérítésével tartozott az adósnak.




A hitelezőnek akkor is át kellett adni az ingatlant, ha azt az adós arra jogosult rokonai vagy örökösei kívánták

visszaváltani, de harmadik személyek adós hozzájárulása nélküli teljesítését nem volt köteles elfogadni.

1.5.6.4. 5.6.4. A zálogos ingatlan elörökítése (perpetuatio)

Annak ellenére, hogy a zálogos ingatlan egyben a szerződés biztosítékául is szolgált, a hitelezőnek az adós

késedelme esetén nem volt joga arra, hogy abból magát kielégítse. Ahhoz az kellett, hogy az adós a teljesítés

elmulasztása esetére elörökítésre vállaljon kötelezettséget, vagyis a hitelező javára lemondjon az ingatlan

tulajdonáról.

Az elörökítés kötelezettségének vállalására rendszerint a teljesítés határidejének újabb vagy többszöri

módosítása és a hitelezőtől további kölcsönök felvétele esetén került sor.

Megjegyzés

Például miután 1335-ben a szent György mártír ünnepének nyolcadán (május 1.) János pap és rokona,

Urgunas fia György a csatári szent Péter apátság konventje előtt két márkáért a Mile fia Sidónak három

esztendőre zálogba vallották a Mile birtokban lévő részüket, és azt 1338 május 1én nem tudták

kiváltani, arra kérték Sidót, hogy a csatári konvent korábbi levele módjára „... három esztendőre

jóindulatúan adjon haladékot, és ahhoz (vagyis a korábban kölcsönzött két márkához) egy márkát

adjon olyan feltétel közbevetése mellett, hogy amidőn a határidő, tudniillik a jelen levél kiadásától

három esztendő eltelik, ugyanez a János pap és az említett György az előbb mondott Sidónak nem lesz

képes megfizetni vagy a fizetési határidőt elhalasztja, akkor ugyanez a János pap és György a fent

említett milei birtokukat összes haszonvételeivel együtt ... minden ellentmondás nélkül az előbb mondott

Sidónak legyenek kötelesek elörökíteni.” (ZO.I.337.).

Az adós késedelme esetére az elörökítés kötelezettségének kikötösével létrejött zálogszerződés végső soron nem

volt más mint feltétel tűzésével kötött adásvétel. Megjegyzendő az is, hogy maga a „perpetuatio” nemcsak az

elörökítés eme módjára alkalmazott műszó volt, használták azt adományozásra, ajándékozásra és „egyéb”

adásvételre is.

1.5.7. 5.7. Haszonkölcsön (commodum, commodatio)

A haszonkölcsön dolog használatának ingyenes átengedése.

A haszonkölcsön alapvetően abban tér el a kölcsöntől, hogy a hitelező vagy kölcsönadó (commodans,

commodator) egyedileg meghatározott dolgot ad át az adósnak, amit, ha az ingó, az adós nem fogyaszthat el,

nem helyettesíthet más azonos fajú dologgal. Következésképpen a haszonkölcsönbe vevő (commodatarius) a

dolgot nem tulajdonba kapja, így rendelkezési joga csak a használatra és a dolog jellegéből adódóan a természeti

gyümölcsök szedésére tejedhet ki, tehát azt másnak nem engedheti át, és nem is kötheti le. Emellett a

haszonkölcsön tárgyai a kölcsöntől eltérően lehettek ingatlanok is.

A szerződés a dolog átadásával jött létre. A haszonkölcsönbe vevő a dologot köteles volt rendeletetésszerűen

használni, és az állag megóvása érdekében a szükséges munkálatokat elvégezni, például a földet megművelni, az

állatot megfejni, etetni, stb., illetve a dologra fordítandó költségeket viselni, a lejáratkor pedig a dolgot az

átvételkori állapotában visszaszolgáltatni. A szokásjog szerint a haszonkölcsönbe vevő az általa okozott károkért

felelt a szerződés tartama alatt, ha azonban a lejáratkor vonakodott a dolgot kiadni, minden abban bekövetkezett

kárt köteles volt megtéríteni.

A XVI. század végéig haszonkölcsönre vonatkozó források csak nagyon gyér számban maradtak fenn,

tekintettel arra, hogy ingók okiratkiállító szerv előtti haszonkölcsönbe vallására csak akkor került sor, ha

drágább öltözetekről, ékszerekről, fegyverekről volt szó, minthogy ilyenkor a dolog elvesztése, megsemmisülése

esetére a kártérítés biztosítékául ingatlan zálogba vételét kötötte ki rendszerint a hitelező.

Megjegyzés

Ennek egyik szép példáját egyebek mellett egy, a váci káptalan előtt 1471 május 21-én tett bevallás

szolgáltaja, mely szerint Pásztói László Bethleni Szepesi Gergelytől „ ...egy kardot és egy ezüsttel

kirakott és kivert tőrt és hasonlóképpen egy (vállon átvethető) kardszíjat ... azzal a biztosítékkal kért el,

hogy ... ugyanezeket a hitvalló szent Márton püspök azután következő ünnepén (1471. november 11.) ...

minden kár és hiány nélkül visszaadja ... olyan kötelezettséget vállalván, hogy ha véletlenül megesnék




vele, hogy a mondott kardot, tőrt és kardszíjat elveszti, és a nevezett Gergelynek az előbb írt

határidőben nem tudja visszaadni, akkor majd ... ugyanennek a Gergelynek ... a kardért, tőrért és

kardszíjért azok megállapított becsüje szerint hetven tiszta aranyforintokat tartozik és lesz köteles adni.

Ha pedig az előbb megírtak elvesztése után a nevezett hetven aranyforintok megfizetését halogatná,

akkor az előbb nevezett Gergelynek legyen a mondott hetven aranyforintokért teljhatalma arra, hogy a

László Nógrád vármegyében a Tepkén birtokban bírt teljes birtokrészét annak mindenegyes

haszonvételével és tartozékával ... együtt zálog címén elfoglalja és addig tartsa, birtokolja és szedje

gyümölcseit, amíg a fent megnevezett László néki ... a hetven aranyforintok felől elégtételt nem ad.”

(Bánffy II.145.).

Ingatlanok haszonkölcsönbe adása (vér és lelki) rokonok, sógorok között fordult elő legtöbbnyire azzal a

sajátossággal, hogy a nőrokon javára létrejöttek gyakorta élethosszig szóltak.

1.5.8. 5.8. Dologbérlet (locatio conductio rei) és haszonbérlet (locatio conductio rei, feudum, arendatio, arenda)

A bérlet valamely egyedileg meghatározott dolog használatának időleges átengedése bér fizetése ellenében. A

haszonbérlet ettől annyiban különbözik, hogy a bérbeadó (locans, locator) gyümölcsöztethető dolgot ad át a

bérlőnek (conductor) használatra és gyümölcsöztetésre.

A forrásokban a bérbe adást rendszerint a „bérbe adta, átengedte” (locavit, reliquit), a bérbe vételt a „bérbe

vette” (conduxit, reconduxit) szavak jelölték, amiket egyaránt használtak a haszonbérbe adásra is. A

haszonbérbe adásnak emellett speciális kifejezései is voltak, mint a XIV–XV. században gyakorta felbukkanó

„feudumba adta” (in feudum dedit), „feudum módján vette bérbe” (feudaliter conduxit), „feudum címén juttatta

birtoklásra” (nomine feudi possidere assignavit), „a földet feudum módján való megtartásra adta” (terram

feudaliter conservandam dedit).

Megjegyzés

A feudum a részint gót eredetű fehu-ôd szókapcsolatból ered, mely az „ingó valamilyen jószágból”

jelentéssel fordítható. Ennek a szókapcsolatnak továbbfejlődő változatai, a feus, fevus a X. századi

Languedoc-ban több értelemben is használatosak voltak, és egyaránt jelölték a haszonkölcsönbe, illetve

a haszonbérbe adott dolgot, valamint egyre gyakrabban a beneficiumot, vagyis a hűbért. A XI. század

elejétől a feus, fevus további változatai mint a fevum, fief, feodum mind szélesebb körben terjedtek el,

így Limousinben, Anjouban, Berryben, Poitouban, azután Normandiában, Bretagneban, Champagne-

ban, Flandriában, majd a század végétől Alsó -és Felső-Lotharingiában, Hennegauban. A XII. századtól

a forrásokban a feodum és ennek „latinos” alakja, a feudum vált a legáltalánosabbá és lépett a hűbér

jelölésére a beneficium helyébe, de korábbi jelentéseit is megőrizte. Erre utal az is, hogy hűbért a

haszonkölcsönbe, haszonbérbe adott dologtól a XIII–XIV. század folyamán gyakorta jelző

használatával különböztették meg: feudum militare (hűbér, lovaghűbér).

A magyar forrásokban a feudum – ide nem értve néhány XIII. században előforduló esetet, amikor idegenek

kapcsán hűbért jelölt – mindig haszonkölcsönbe adott dolgot jelentett.

A haszonkölcsönbe adásra utalt továbbá a „predium módján adta, juttatta” (more prediali dedit, contulit)

körülírás is. A későrendi korszakban pedig „árendába adta, árendálta” (arendavit) fordulat került általánosan

használatba.

Megjegyzés

Az árenda a latin reddere-re (visszaadni) vezethető vissza, pontosabban ez lehet az alapja a haszonbért

jelentő katalán renda, illetve spanyol arrenda szavaknak, melyek először a mediterrán vidéken váltak

általánosan használttá és itáliaiak közvetítésével kerülhettek be a magyar nyelvbe.

1.5.8.1. 5.8.1. A bérlet és haszonbérlet tárgyai

A bérlet és haszonbérlet tárgyai tarós használatra alkalmas ingók és ingatlanok egyaránt lehettek. Az ingók

között legtöbbször hátaslovak, igásbarmok, az ingatlanok között kőből emelt házak, tornyok, malmok és

különféle művelési ágú földek szerepeltek. Gyakorta adtak emellett haszonbérbe hasznot hajtó jogokat is, mint

például vám-, rév, vadászati, halászati, bányászati, tizedszedési jogot és kisebb királyi haszonvételeket.




1.5.8.2. 5.8.2. A bér (pensio, census, terragium)

A bér (bérleti díj) rendszerint évente fizetendő részletekben, olykor pedig egy összegben meghatározott pénz

volt. Az egyes évi részleteket a felek azonos vagy a szerződés tartamának bizonyos részéig évente vagy

hosszabb szakaszonként emelkedő részletekben állapították meg.

Megjegyzés

Például amikor 1242-ben az esztergomi káptalan a fűszerkereskedő Ádám mester, esztergomi

polgárnak és örököseinek a városban az „esztergomi latinok” utcájában lévő kőházát adta bérbe húsz

esztendőre, a bér úgy került meghatározásra, hogy „... Ádám mester vagy örökösei az első évben két jó

ezüstmárkát kötelesek fizetni, ... a második esztendőben két és fél márkát, a harmadik évben pedig két

márkát és háromnegyedet, a negyedik esztendőben pedig három márkát, és azután mind egészen a

huszadik esztendeig ... évente három márkát tartoznak fizetni ...” (ÁOU.VII.127.) I. Lajos pedig midőn

1367-ben a pannonhalmi apátságtól a Komárom megyei Almást vette bérbe, arra kötelezte magát, hogy

„... hat éven keresztül ... minden évben egy nehéz márkát ..., ha pedig eltelik a hat esztendő, akkor és

azután évenként négy nehéz márkát ... fizet” (PRT.II.513.).

1.5.8.3. 5.8.3. A bérlet és haszonbérlet tartama

A bérlet és a haszonbérlet szólhatott határozatlan, illetve meghatározott időre. Minthogy nem volt lehetőség a

bérlet és a haszonbérlet felek általi egyoldalú, tetszés szerinti felmondására a bérlő élete hosszáig, sőt az örökre

szóló (usque in perpetuum) szerződés esetén sem, azok is határozott ideig szóló szerződésnek voltak

tekintendők. Az örökbérleti és örökhaszonbérleti szerződés további sajátossága volt az is, hogy megkötésekor,

mint a tulajdonátruházásra irányuló szerződéseknél, a bérbeadónak mindig határozottan ki kellett jelenteni, hogy

a dolgot a bérlőnek és „általa örököseinek és örökösei leszármazóinak” (per eum haeredibus suis haeredumque

successoribus) adja bérbe, haszonbérbe.

Az örökbérleti és örökhaszonbérleti szerződések a XIII. század végétől már nagyon meggyérültek, majd a XIV.

századtól a tizedszedési jog örökhaszonbérletét kivéve teljesen eltűntek.


A bérleti és a haszonbérleti szerződések a felek megállapodásával jött létre.

A dolog rendelkezésre bocsátása mellett a bérbe adó kötelezettsége abban állott, hogy a bérlemény használatát

és gyümölcsöztetését a szerződés egész tartama alatt lehetővé tegye, továbbá, hogy ellenkező megállapodás

hiányában arra alkalmas állapotban tartsa, valamint ha adókötelezettség alá eső ingatlanról volt szó, az is, hogy

viselje annak terheit.

A bérlő fő kötelezettsége a bérfizetés volt, amit szokás szerint a bevallás évfordulóin vagy a bevallást

közvetlenül követő ünnepnapon, vagy pedig valamely nagyobb ünnepen, illetve annak nyolcadán (octava),

tizenötöd napján (quindena), olykor az ünnepet megelőző napon (vigilia) kellett teljesítenie. Ha a felek

évenkénti bérfizetésben állapodtak meg, de nem tűztek határnapot (terminus), szokás szerint az első részletet a

következő év decemberében kellett megfizetni, és azután a továbbiakat is minden évben ugyanakkor. Minthogy

a XIII–XVI. században földek haszonbérbe adása sokszor részint azzal a szándékkal történt, hogy az a művelés

által gyümölcsözőbbé váljék, előfordult, hogy a bérlőt a bérfizetés csak az első néhány (2–4) év után terhelte.

A bérlő a bérfizetés mellett köteles volt a dolgot rendeltetésszerűen használni, majd a bérleti idő elteltével az

átvételkori állapotban visszaadni, és ebből következően legkésőbb a szerződés lejártakor minden a neki

felróható módon bekövetkezett kárt megtéríteni vagy ha lehetséges volt, a dolgot az eredeti állapotába

visszaállítani, miként azt az esztergomi Ádám mester és az esztergomi káptalan között 1242-ben létrejött

házbérleti szerződés szerint az ország szokásjoga megkövetelte: „... ha saját tűz által perzselődne fel, azt (a

házat) saját költségükön állítsák helyre (a bérlők), ha pedig más tüze vagy ellenség támadása pusztítaná el,

akkor ... a helyreállítás felöl kövessék az ország szokásjogát ...” (ÁUO.VII.127.).

Ha a bérbe adó azzal a feltételtűzéssel adta bérbe a dolgot, hogy a szerződés tartama alatt a bérlemény

használatra alkalmas állapotban tartása a bérlőt terheli, ami kőházak bérlete esetén sokszor megesett, akkor azt

saját költségére volt köteles teljesíteni, és ez esetben a beruházásai megtérítését vagy a bérleti díjba történő

beszámítását nem követelhette a bérbe adótól. Némelykor pedig az is megesett, hogy a kőházat tulajdonosa




azzal a kikötéssel engedte át, hogy a bérlő bizonyos, a dolog értékét növelő beruházásokat is köteles eszközölni

a bérleti díj egy részének terhére.

Megjegyzés

Például a már említett Ádám mester az esztergomi káptalannal 1242-ben kötött szerződés alapján a

bérlet első öt évében „... az évente fizetendő márkákból fele részt négy kőfal építésére ...” volt köteles

fordítani (ÁUO.VII.127.), vagy például a pannonhalmi apátság és Venturi Jakab pozsonyi polgár

között 1392-ben létrejött és a pozsonyi káptalan előtt bevallott házbérleti szerződés szerint a bérlő arra

vállalt kötelezettséget, hogy „... a roskadozó és omladozó házat vagy udvarházat a jelen levél

kiadásától számított hat év alatt rendbe hozza ... (és) hat penzával számlált egy forintot fizet a szent

Mihály arkangyal ünnepén ..., ha pedig a felújítást a hat év letelte előtt nem végzi el vagy nem lesz

képes elvégezni, akkor ... ezen esztendők elmúltával ... tudniillik az akkor következő szent György

mártír ünnepén hat forintot tartozik fizetni ... a szent Márton apátságnak ...” (PRT.II.583.).

Megjegyzendő, hogy a XIII–XVI. század között az efféle feltételek tűzésével kötött, illetve a műveletlen földek

műveltté tétele céljából létrejött szerződések részint vállalkozással, illetve munkaszerződéssel elegyesek voltak,

de azokat mindig csak haszonbérletként nevesítették.

1.5.8.5. 5.8.5. A szerződés felmondása

A határozatlan időre kötött szerződés felmondása a felek tetszésére (ad beneplacitum locatoris seu conductoris)

volt bízva azzal, hogy kötelesek voltak erről kellő időben tájékoztatást adni egymásnak.

A határozott időre szóló szerződést a felek a lejárat előtt közös megegyezéssel ugyancsak bármikor

felbonthatták. Egyoldalú felmondásnak azonban csak nyomós okkal volt helye.

a. A határozott ideig szóló szerződés egyoldalú felmondása a bérbe adó részéről

A bérbeadó a határozott időre szóló szerződést akkor mondhatta fel, ha a bérlő nem teljesítette a

szerződésben előírt határnapon a bérfizetési kötelezettségét, feltéve, hogy ezt a szerződésben a felek

határozottan kikötötték, ugyanis ennek hiányában csak az eredménytelen bírói intés után volt helye

felmondásnak.

Megjegyzés

Emellet az is megesett, hogy a bérlő késedelme esetére kilátásba helyezett azonnali felmondás

mellett, a bérlő terhére büntetést is kikötött a bérbeadó mint például abban a kapornaki konvent előtt

bevallott szerződésben, amely Mihály apát és Lendvai István fia Miklós volt bán között 1347-ben

jött létre a murakeresztúri apátság két birtokának haszonbérlete iránt: „... mivel az apátságot inség

és különféle szükségek nyomasztják, ezért eme apátság megsegítésére ugyanezeketaz Istvánd és

Dulanch nevű földeket és birtokokat (Mihály apát) a jelen levél kiadásától számított hét év

időtartamra ... prédium módján ... Miklós bánnak adta és juttatta ... úgy, hogy évente a szent Mihály

ünnepének nyolcadán fél márkát, tudniillik bécsi dénárokban mért öt penzát ... tartozzék Miklós úr,

volt bán az apátúrnak és utódainak fizetni oly kötelezettséget vállalván ..., hogy ha nem gondoskodik

a fizetés felöl a vállalt határidőben, akkor ugyanezeket a birtokokat tartozzék visszaadni, azt sem

hagyván figyelmen kívül, hogy Miklós volt bán a tartozásért és a birtokok iránti szerződés okán ... a

következő két évben tartozzék ... az apát úrnak egy márkát fizetni ...” (ZO.I.469.).

Ha a bérlő fizetési kötelezettségének elmulasztása esetére a felek szerződési büntetést helyeztek kilátásba,

egyoldalú felmondásra csak a kötbérfizetési kötelezettség megszegése esetén kerülhetett sor.

Egyoldalú felmondásnak volt helye továbbá akkor is, ha a bérlő szándékosan rongálta a bérleményt vagy azt

jogosulatlanul másnak engedte át, illetve, ha a bérleménybe gonosztevőket vagy kéjnőket fogadott be.

b. A határozott ideig szóló szerződés egyoldalú felmondása a bérlő részéről

A határozott ideig szóló szerződést a bérlő csak akkor mondhatta fel, ha a dolog megsemmisült, ha a

haszonbérbe vett föld vízáradás, tűzvész következtében hosszabb időre művelhetetlenné vált, ha ellenség

támadása fenyegetett vagy akkor, ha a bérbeadó nem védte meg a jószág használatában zavaróktól.




1.5.9. 5.9. Nyájak haszonbérlete (locatio conductio pecorum)

A nyájak haszonvétele nem volt más mint faj és szám vagy faj és becsérték szerint meghatározott nyáj, nyájak

évi bér fizetése ellenében történő átengedése a bérlőnek, aki egy faj és szám, illetve faj és becsérték szerint

azonos egyedekből álló nyájat volt köteles a lejáratkor átadni a bérbeadónak.

A bérlő a szerződéssel minden egyes nyájbeli marhán tulajdont szerzett, és azokkal szadadon rendelkezhetett, az

állatok közül eladhatott, elajándékozhatott, sőt, akár az egész állatállományt is elfogyaszthatta. Mégis a nyájat

mint összességet elhasználhatatlan dolognak, tradicionális felfogás szerint ingatlannak, a jeles jogtudor,

Kelemen Imre szavaival, „... minden darabot mint halhatatlant, vasból valót (pecora ferra) ...” tekintették,

vagyis olyannak, ami fajra és számra, illetve fajra és becsértékre nézve a bérbeadóé maradt.

A szerződés a felek megállapodásával jött létre, mely alapján a bérbeadó egy nyáj átadására volt kötelezett, a

bérlő pedig arra, hogy a bért megfizesse és a lejáratkor – rendszerint szent György vagy szent Demeter napjától

számított egy esztendő múlva – egy azonos fajú egyedekből álló, darabszám szerint hiánytalan, illetve egyező

becsértékű nyájat bocsásson a bérbeadó rendelkezésére. Ezzel szemben az állatállomány természetes

szaporulata, a gyapjú és a tej a bérlőt illette.

A bérlő a nyájat a saját kockázatára használta, következésképpen minden, akár természeti csapás vagy járvány

által bekövetkezett, illetve dúvadak, rablók okozta kárt kénytelen volt viselni, és abban az esetben is a teljes

bérrel tartozott, ha semmilyen haszna sem keletkezett a rábízott jószágból.

1.5.10. 5.10. Vállalkozás (locatio conductio operis)

A vállalkozás gazdasági eredmény létrehozása a megrendelő (locator operis) által a vállalkozónak (conductor

operis) átadott dolgon díj fizetése ellenében.

A gazdasági eredmény létrehozása megvalósulhatott az átadott dolog feldolgozásával, melynek következtében

új dolog jött létre, mint amikor a szabó a hozott posztóból ruhát varrt, a kádár a megrendelő faanyagából hordót

készített, a pallér a rendelkezésre bocsátott építőanyagokból házat épített vagy új dolog létrehozását nem

eredményező szolgáltató tevékenység révén, mint amidőn a csizmadia megfejelte a csizmát, a (kard)csiszár

megélezte a szablyát. Gazdasági eredmény létrehozása ezenkívül olyan tevékenységgel is járhatott, ami a dolgon

nem idézett elő semmiféle fizikai változást, mint a marhák hazai vagy külföldi vásárra hajtása vagy az inas

kiképzése.

A vállalkozási szerződés a felek megállapodásával jött létre.

A vállalkozó kötelezettsége a munka vagy a szolgáltatás hozzáértéssel történő elvégzése volt. A vállalkozó

azonban nem volt köteles a művet, a javítást a saját tevékenységével, munkájával elvégezni, más vagy mások

közreműködését is igénybe vehette. A vállalkozónak a művet úgy kellett előállítani, hogy a dolog minden

kikötött tulajdonsággal rendelkezzék, és ne legyen olyan hibája, ami a rendeltetésszerű használat lehetőségét

korlátozza. A megrendelő ebből következően a hibás mű átvételét megtagadhatta és megkövetelhette a dolog

kijavítását vagy kérhette a díj leszállítását. Ha a vállalkozás helyettesíthető dolgok, például állatok, termények

szállítására vonatkozott, a vállalkozó faj és szám szerint, illetve faj és becsérték szerint volt köteles a dolgot a

címzettnek átadni. A vállalkozó az átadott dolgon tulajdont szerzett, és felelőssége is a tulajdonos felelőssége

volt.

A díj általában pénz volt, de előfordult, hogy azt megállapodás szerint részben vagy egészben ingó dolgokban

teljesítette a megrendelő. A XVII. századtól azoknak a műveknek az előállítása, amik egyébként rendszerint

piaci-kereskedelmi forgalomba kerültek mint például a ruházati cikkek, asztalos-, bognár-, kádármunkák stb.,

illetve a mindennapi kézmívesszolgáltatások díjait árszabások rögzítették.

1.5.11. 5.11. Munkaszerződés (locatio conductio operarum)

A munkaszerződéssel a munkavállaló (locator operarum) meghatározott ideig tartó, különösebb szakértelmet

nem kívánó fizikai munka végzésére kötelezte le magát a munkaadónak (conductor operarum) munkabér

(merces, merces laboris, solutio laboris) fizetése ellenében.

A munkaszerződés a felek megállapodásával jött létre, mely alapján a munkavállaló köteles volt a szerződésben

megjelölt időben rendelkezésre állni, és a munkát a munkaadó utasításainak megfelelően, a kijelölt helyen,

személyesen, kellő gondossággal és a szükséges hozzáértéssel elvégezni. Ha pedig a munkavégzés során vétkes




magatartásával vagy hozzá nem értésével kárt okozott, annak megtérítésével is tartozott, sőt a munkavállalót

szándékos károkozása miatt – ahogy erről egyebek mellett Buda város jogkönyve rendelkezett, és miként azt a

XVII. századtól a megyei gyakorlat adatai mutatják – gyakorta bírságfizetésre is kötelezték, illetve testfenyítő

büntetéssel sújtották. Ezzel szemben a munkaadó kötelezettsége csak a bér megfizetésére, illetve a felek

megállapodásának megfelelően részint valamely ingó dolog juttatására vagy a munkavállaló ellátására terjedt ki.

A városokban szokás szerint a munkabért a munkaadó a munka elvégzése után naponta tartozott megfizetni,

függetlenül attól, hogy a munkavállaló több napi munkavégzésre kötelezte el magát. Mezőgazdasági

idénymunka esetén a munkabér általában a teljes munka elvégzése után járt.

A béreket olykor már XVI. század végétől statútumok szabták meg, majd a XVII. századtól ez a gyakorlat

mindinkább általánossá vált.

Pozsony vármegye 1744-ben a következő béreket állapította meg a mezőgazdasági munkák elvégzésére:

A munkaszerződésnek volt egy különös neme is, a cselédszerződés, amit házi és mezőgazdasági munkák

elvégzésére kötöttek.

A cselédszerződés abban tért el az egyéb – eseti, illetve a meghatározott idénymunkára kötött – szerződéstől,

hogy a munkaadó, a gazda az elvégzett munkáért a bér mellett mindig tartást–ellátást is szolgáltatott, vagy pedig

csak tartást (ruhát, szállást, élelmezést) biztosított a házi és gazdasági cselédeinek (servitores, famuli domestici

et oeconomicales), és a cselédek – jóllehet voltak speciális, pontosan meghatározott munkavégzésre szegődöttek

is mint például a kocsisok, pásztorok – általában vállaltak kötelezettséget fizikai (házi, mezőgazdasági és a

mezőgazdálkodással kapcsolatos minden más) munka elvégzésére.

A cselédszerződést rendszerint egy évi tartamra vagy egy mezőgazdasági idényre, majd a XVII. század

derekától jobbára csak egy évre – újévtől a következő újévig – kötötték, és a vármegyék ezt statútumaikban

kötelezőként is elrendelték megakadályozandó, hogy a cselédek a mezőgazdasági munkák kezdetekor a megnőtt

keresletre tekintettel magasabb bért tudjanak a munkáltatókból kicsikarni.

Megjegyzés

Ezt határozta meg egyebek mellett Heves–Külső–Szolnok megye is az 1696. szeptember 10-én

elfogadott végzeményében: „Vévén eszébe az nemes vármegye az cselédeknek és kiváltképen az

paraszt rendben lévő szolgáknak, kocsisoknak, béreseknek, pásztoroknak és több és több ezekhez

hasonlóknak szegődségeknek idein magok rátartását s az által való magok fizetésének feljebb verését, a




ki is onnan számazott, hogy Szentgyörgy napkor telvén ki (némely abususbul) (némely rossz szokásból)

akkor kezdődvén ujévben esztendejek, tudván ők, hogy az családos ember olyan munkatevő időn szolga

nélkül nem lehet, annyival inkább megszokták a keménykedést, az minthogy sokan tapasztaltattak is,

hogy érdeme fölött soknak meg kellett igérni kívánt fizetését, mely rendetlenséget azért, hogy tovább ne

nevelkedjék, az tekintetes nemes vármegye akarván antevertálni (megelőzni), determinálta (határozta) s

elvégezte, hogy ezentúl ezen nemes vármegyék is, más nemes vármegyék dicséretes példája szerint, kis

Karácson, úgy mint uj esztendő napkor, ugyan kezdetin akármikor is fogadva valamely gazda cselédet,

teljen ki esztendeje s ezentúl a ki Szentgyörgy napkor szegődtette valamely szolgáját, kiki efféle

cselédivel számot vetvén, eddig való szolgálatjáról, következendő uj esztendő napkor ujjabban

szegődtesse az cselédet. ...” (C.S.II./1.324.)

Ezt a megyei gyakorlatot aztán az 1723:66. tc. rögzítette, és formálisan is a megyék hatáskörébe utalta a

cselédek jogviszonyának szabályozását.

A vármegyék – mint korábban is – nemcsak a cselédek „szolgálati” idejét szabták meg, hanem a bérüket és

járandóságaikat is. Így azok valójában csak gazdájukat választhatták meg. Ugyanakkor akik egyszer már

elszegődtek, rendszerint addig szolgáltak, amíg szükség volt munkaerejükre, minthogy vagyontalanok és

szállástalanok lévén folyamatos kötelezettségvállalásra kényszerültek, és szerződésüket – ha arra egyáltalán sor

került – csak formálisan újították meg évről évre.

A cseléd a szerződés lejártáig a jogviszonyt semmilyen oknál fogva sem mondhatta fel, ha pedig megszökött,

gazdája karhatalmat vehetett igénybe elfogására. A gazda emellett az állandóan rendelkezésre állni köteles

cselédje felett korlátlan fegyelmi hatalmat gyakorolt, és minden törvényes akadály nélkül testi fenyítést is

alkalmazhatott vele szemben.

Irodalom

Bónis György: Hűbériség és rendiség a Középkori magyar jogban. Kolozsvár, 1947. 217–312. p.



1822. Második könyv: 523–668. p.

Davori Relković Néda: Buda város jogkönyve. Bp., 1905. 141–147. p.


Dósa Elek: Erdélyhoni jogtudomány. Kolozsvár, 1861. Második könyv: 337–354.l., 446–518. p.


Ettre-Karchai Georch Illés: Honnyi törvény. Pest, 1808. Második könyvének második kötetje: 1–36.l., 105–246.

p.

Geörch Illés: Törvényes tárgyú értekezései I. Pest, 1833., 132–156. p.

Geörch Illés: Törvényes tárgyú értekezései II. Pest, 1834., 186–228

Fleischhacker, Joannes: Institutiones juris privati Hungarici. Posonii, MDCCXCV. Lib. II. 240–376. p.

Fogarasi János: A magyar közpolgári törvénytudomány elemei. Pest, 1842. 208–253. p.

Frank Ignác: A magyar közigazság törvénye Magyarhonban. 1845. Buda, I. Rész: 545–657. p.


Herczegh Mihály: Magyar jogtörténet. Bp., 1902. 201–220. p.

Huszty, Stephanus: Juris prudentia practica seu commentarius novus in jus Hungaricum. Budae, 1745. Lib. II.:

23–65. p.




Illés József: A magyar szerződési jog az Árpádok korában. Bp., 1901. 3–145. p.

Illés József: Az örökvallás. (Jogtud. Közl. 46. sz.) Bp., 1901. 339–341. p.

Kállay István: Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században. Bp., 1985. 345–378. p.

Kállay István: Városi bíráskodás Magyarországon 1686–1848. Bp., 1996. 468–566. p.

Kassics de Kisfalud, Ignatius: Praxis juridica civilis et stylare juristarum. Pestini, 1843. Pars II.: 120–163. p.

Kelemen, Emericus: Institutiones juris privati Hungarici. Pestini, 1814. Lib. II. 1031–1188.l.

Kövy Sándor: A magyar polgári törvény. Sárospatak, 1822. 170–196. p.


Szegedi, Joannes: Tripartitum juris Hungarici tyrocinium juxta ordinem titulorum operis Tripartiti. Tyrnaviae,

MDCCLXVII. 157–162. p.

Sóósmezei Vajda László: Az erdélyi polgári magános törvényekkel való esmeretségek. Kolosvár 1830. I.115–

176. p.

Szlemenics, Paulus: Elementa juris Hungarici civilis privati. Posonii, 1813. Tom. II.: 1–97. p.

Tihanyi Lajos: A szerződési akarat középkori kötelmi jogunban. Bp., 1904. 3–30. p.

Timon Ákos: Magyar alkotmány és jogtörténet. (6. kiad.), Bp., 1918. 369–376.l., 400–414.l.

Wenzel Gusztáv: A magyar és erdélyi magánjog rendszere II. Buda, 1864. 11–29. p., 34–41. p., 52–55. p.

1.6. 6. § Különös lekötelezési viszonyok

A XIII. századig valójában csak magánjogi lekötelezési viszonyok léteztek. A III. Béla utódai alatt kiépülő

magyar állam magja, a királyi família is magánjogi lekötelezetteket feltételező szervezet, egy nagycsalád jellegű

közösség volt, amely a király vérrokonait, házastársát, világi és egyházi előkelőit (tulajdonképpen egyházát) és

kíséretét, vitézeit foglalta magába, akik felett uruk, a király, mintegy családatya despotikus hatalmat,

patrocuniumot gyakorolt, aminek az erkölcsön és a szokáson kívül semmi sem szabott korlátokat. Az elősorolt

személyes függésben lévők mellett a família részének tekintendők azok a termelésre kényszerítettek és

kényszerültek, a dolognak minősülő rabszolgák, majd félszabadok és kötött szabadok is, akik a família ellátására

voltak rendelve. Saját famíliával a király egyházi és világi előkelői és a királytól még nem függő szabad

előkelők is rendelkeztek, melyekbe hasonlóképpen személyes szolgálatot ellátók és termelők is beletartoztak.

A XII. század végétől, a királyi família bomlásával a korábbi személyes függés először az egyháziak, majd a

szolgáló előkelők, a jobbágyurak, bárók, az 1222., 1231. és az 1267. évi dekrétumokkal kiváltságot nyert királyi

szerviensek esetében mindinkább közjogi karaktert nyert, illetve közjogivá vált. Ezzel együtt a széteső királyi

família belső körét jelentő királyi udvarban a patrimóniális alattvalók helyét a hatalom részesévé váló tanács és

az önálló joghatóságot nyert bárók mellett a király és a királyi család szükségleteit ellátó szerződéses

szolgálattevők váltották fel. A XIII. század folyamán a magánfamíliák is átalakultak. A világi és egyházi

nagyurak, egyházi testületek famíliáiban szintén a szerződéssel szolgálatot vállaló kiváltságos szabadok és

szabad birtokosok szerepe vált meghatározóvá. Előkelő, vagyis nem termelő tevékenységet ellátó patrimóniális

alattvalói a XIV. századtól jobbára már csak az egyházaknak voltak, minthogy a királyi várbirtokok tisztjei, a

várjobbágyok vagy a kiváltságos szabadok, a nemesek közé emelkedtek fel, vagy pedig a jobbágyok állapotába

süllyedtek. A famíliákból átalakulásukkal a termelésre kényszerültek és kényszerítettek kiszorultak és végső

soron a rendelkezésükre bocsátott föld részét képező, de továbbra is magánjogi függésben lévő, vagyoni

szolgáltatások teljesítésével tartozó alattvalók (dologi lekötelezettek) maradtak.

1.6.1. 6.1. Szerződéses szolgálati vagy familiárisi lekötelezés

A magát szabadon és rendszerint élethosszig lekötelező személy, a familiáris tartás, ellátás és védelem ellenében

hűséggel és személyes szolgálatteljesítéssel tartozott urának.

1.6.1.1. 6.1.1. A jogviszony alanyai




Mást szolgálatába fogadó, vagyis úr (dominus) bárki – egyházi és világi, férfi és nő egyaránt – lehetett, aki

szabad birtokkal rendelkezvén a szolgálattevő tartásról gondoskodni tudott. Familiárisként pedig (familiaris,

serviens) a királyt és családtagjait kivéve bármely jogállású világi és egyházi férfi szolgálhatott. Megjegyzendő

azonban, hogy az elvárt szolgálatra tekintettel a familiárisok rendszerint a kiváltságos szabadok és szabad

birtokosok közül kerültek ki.

1.6.1.2. 6.1.2. A jogviszony létrejötte és megszűnése

A szolgálati viszony az úr és a szolgálatba lépő személy szabad megállapodásával keletkezett. A szerződést a

felek rendszerint esküvel erősítették meg, és olykor, a nagyobb biztonság kedvéért, azt írásba is foglaltatták,

illetve a XIV. századtól kialakult gyakorlat szerint a szolgálatba lépő adott kötelező levelet urának.

A királyi szerviensek, illetve nemesek szolgálatba lépése a XIII. század végéig királyi engedélyhez volt kötve.

Ennek ellenére a legtöbb lekötelezés a király jóváhagyásának mellőzésével jött létre. Erre az általánossá váló

gyakorlatra tekintettel és a szolgálatba kényszerítést megakadályozandó végül az 1298:33. tc. rögzítette a

szolgálati szerződés alapvető szabályait: „... a nemesek szolgálhassanak annak, akinek akarnak szabad

elhatározásból. És ha valaki a hatalmasok közül az ilyen nemeseket arra (kényszeríti), hogy neki szolgáljanak

vagy őket a személyükben vagy vagyonukban megsérti vagy megterheli ... kiközösítési ítélet alá essék”.

A megállapodáskor a felek rendszerint csak általában nyilatkoztak a vállat kötelezettségeik felől, vagyis az úr

csak ellátást és védelmet, a familiáris pedig hűséget és szolgálattételt ígért. Az csak kivételesen fordult elő, hogy

pontosan meghatározott feladatok ellátására és ezzel szemben konkrét ellenszolgáltatás teljesítésére szólt a

szerződés.

Megjegyzés

A ritka esetek egyike egy 1317-ből való magánokiratból ismert, amelyben Pető szatmári ispán sorolta

fel azokat az ellenszolgáltatásokat, amelyek közül embere választhatott: „Mi, Pető, szatmári ispán

emlékezetül adjuk, hogy miután a Mihály mester fia Mihály mester Isten akaratából magát nékünk

szolgálatra adta, azért Istenre tett eskünk alatt arra köteleztük magunkat, hogy neki adjuk a Szatmár

megyei ispánságunkat két, a szamosszegi és a ruchwrdi vámunkkal együtt vagy a tárnokaink feletti

hivatalt annak minden haszonvételével, (és) azt is megigértük neki, hogy húsz márkát (is) adunk,

azokból tizet azon a napon, amikor hozzánk jön, egy a legnemesebb posztóból való mentét és dolmányt

(és) tizet pedig azután rövid időn belül teljesen és egészen, aszerint, ahogyan vállaltuk…, mégis azt

meg kell mondania, hogy a két méltóság, a szatmári ispánság vagy a tárnokmesterség közül melyik az

előbbre való, hogy átengedhessük és néki adhassuk. Egyébiránt a király urunktól való visszatérése

után, ha a király adna nékünk egy falut, aszerint, ahogy vállaltuk, azt az előbb említett Mihály

mesternek adjuk ...” (Anjou I.428.)

A szerződés, bár a felek szokás szerint erről nem tettek említést, az úr, illetve a szolgáló élete hosszáig tartott, de

az is gyakorta megesett – különösen akkor, ha az úr a szolgálatokért birtokot adományozott –, hogy a familiáris

a szolgálatteljesítésre nemcsak magát, hanem leszármazóit és leendő utódait is lekötelezte.

A szolgálati viszonyt a szabad szolgálatvállalás elvéből következően a felek közös megegyezéssel bármikor

felbonthatták. Ez rendszerint úgy történt, hogy a familiáris távozásra kért engedélyt urától, amit rendszerint csak

akkor kapott meg, ha a néki használatra átadott javakat visszaszolgáltatta, ha a rábízott feladatot elláta, ha a

kezelésében lévő pénzzel elszámolt és minden, az urat illető tartozását kiegyenlítette. Ha a familiáris ezeknek a

kötelezettségeknek a semmibe vételével hagyott fel a szolgálattal, ura akkor is letartóztathatta, ha nemes ember

volt, mint ahogyan azt az 1471:2. tc. is rögzítette: „... az ország nemeseit a törvénykezés rendjén kívül ... a

főpapoknak és báróknak nem szabad letartóztatni. Kivéve azokat a nemeseket, akik mások ügynökei (factores) és

uruktól ... szolgálatuk teljesítése nélkül távoznának el, mert ezek akkor letartóztathatók”.

A szolgálati viszonyt egyoldalúan is meg lehetett szüntetni. Az úr részéről erre akkor kerülhetett sor, ha

serviense hűtlenné vált, például, ha más úrnak is lekötelezte magát, vagy ha ura és családja sérelmére

bűncselekményt követett el, illetve abban az esetben, ha nem tudta már eltartani a szolgálattevőt. A familiáris

ezzel szemben rendszerint csak akkor mondhatott fel, ha maga vagy családja súlyos személyi vagy vagyoni

sérelmet szenvedett urától.

1.6.1.3. 6.1.3. A familiáris kötelezettségei




A familiáris egyik legfontosabb kötelezettsége az úr iránti hűség volt, aminek csak a király iránti hűség

szabhatott korlátokat. A hűség – minimális elvárásként – a más úrral történő szerződés tilalma mellett azt

követelte meg a familáristól, hogy ura személye, családja és vagyona sérelmére semmit ne tegyen.

A familiáris másik alapvető kötelezettsége a fegyveres szolgálat volt. Ennek teljesítése alól az a szolgáló sem

mentesült, akit ura különös feladatok ellátására szerződtetett, minthogy az nemcsak a hadi vállalkozásokban

való részvételt foglalta magába, hanem az úr és családja megoltalmazását, vagyonának, birtokainak, várának és

népeinek védelmét is. Egyébként nemes familiáris a királynak, illetve a koronának tartozó katonai szolgálatot is

ura zászlaja alatt teljesítette.

Mivel a familiárisnak urát nemcsak fegyverrel, hanem minden más eszközzel és módon is védelmezni kellett,

kötelességei közé tartozott az is, hogy urát akár a saját vagyona terhére segítse meg, hogy ura helyett fogságot

viseljen, és az is, hogy urát a fogságból kiváltsa.

A fegyveres szolgálat mellett familiárisok látták el az úr birtokain a gazdatiszti és a várnagyi teendőket. A

familiáris gazdatiszt (officialis) feladatai közé tartozott az uradalom gazdálkodásának megszervezése, a

jövedelmek behajtása, a jobbágyügyek intézése, a várnagy (castellanus) kötelessége a vár védelmének

megszervezésén túl kiterjedt az erődítési munkák elvégzésére, alkalmas őrség toborzására, a vár ellátására is. Az

úr tisztjei tartották gyakorta az úriszékeket is bírótársakul más familiárisokat maguk mellé véve. Az úr nemcsak

a földesúri székén helyettesítette magát emberével, hanem más bírói hivatalában is. A XV. század derekáig

szinte minben bíróhelyettes familiáris volt, így az alnádor, az alországbíró, az alvajda, az albán, az alispán stb.

Az úr képviseletét szintén familiárisai látták el. A nagyurak az írásbeli teendők ellátására deákot, a perbeli

bajvívásokhoz pedig bajnokot is tartottak.

1.6.1.4. 6.1.4. Az úr kötelezettségei

Az úr familiárisával szembeni alapvető kötelezettsége a tartás, ellátás és a védelemnyújtás volt.

Tartási kötelezettségének az úr vagy közvetlenül: emberét a házába fogava, vagy közvetve, valamilyen vagyoni

juttatás révén tett eleget.

A vagyoni juttatás történhetett ingó dolgok, például öltözet, fegyver, hátasló szolgáltatásával, az úr földjén

termett javak – ha a familiáris urának bírói helyettese volt –, a beszedett bírság egy részének átengedésével,

valamint rendszeres bér, zsold (stipendium) fizetésével. A tartási-ellátási kötelezettségét az úr ingatlan

használatba adásával és ingatlan tulajdonának átruházásával: magánadománnyal is teljesíthette.

Tekintettel arra, hogy a szerződéskor néhány kivételtől eltekintve az úr csak általában véve tett ígéretet a tartásra

és ellátásra, az ő hatalmassága volt a vagyoni juttatás mértékének és jellegének a meghatározása.

Az úr védelmi kötelezettsége körébe embere életének, testi épségének, személyes szabadságának és birtokainak

megoltalmazása tartozott.

1.6.2. 6.2. Az egyház örökös szolgálatára szóló lekötelezés

Az egyház örökös szolgálatára szóló lekötelezés alapján a szolgálattevő hűséggel és fegyveres szolgálattal,

részint pedig vagyoni szolgáltatással tartozott a király, az úr: a főpap vagy egyházi testület által rendelkezésre

bocsátott ingatlan használatáért és az úr részéről nyújtott védelemért.

1.6.2.1. 6.2.1. A jogviszony alanyai

A szolgálatba fogadó főpap (praelatus): érsek (archiepiscopus), püspök (episcopus) vagy egyházi testület:

székeskáptalan (capitulum cathedrale), társaskáptalan (capitulum collegiatum), szerzetesrend, pontosabban

valamely apátság (monosterium, clastrum) volt. A szolgálatba lépők lehettek szolga állapotúak: királyi

udvarnokok, tárnokok (udvornici, tavernici regales), várszolgák (castrenses) vagy egyházi földműves népek,

kötött szabadok: várjobbágyok, illetve a XIII. századtól királyi serviensek és nemesek vagy szabad birtokosok

egyaránt.

Megjegyzés

Harcos jobbágyai, nemesei az esztergomi és a kalocsai érsek mellett az egri, a győri, a nagyváradi, a

nyitrai, a pécsi, a veszprémi és a zágrábi püspököknek, a győri, a pécsi, a veszprémi székeskáptalannak,

a fehérvári társaskáptalannak, a szerzetesrendek közül a benedekrendieknek, mint például a




bakonybéli, a bátai, a csatári, a garamszentbenedeki, a pannonhalmi, a somogyvári, a szekszárdi stb.

apátságoknak, a premontreieknek, a cisztercitáknak, az ispotályosoknak, a margitszigeti és a

somlyóvásárhelyi apácáknak is voltak.

1.6.2.2. 6.2.2. A szolgálati viszony létrejötte

Az egyházat, a főpapot, a káptalant, a konventet az alapításkor a király látta el földbirtokokkal és

szolgálónépekkel, akik között már a kezdetektől elkülönült egy, a házi szolgálat mellett lovashírnöki, katonai

feladatok teljesítésére hivatott réteg, ahogyan erre IV. Bélának egyik 1255-ből származó oklevele is utal,

amidőn a szolgálók a „szent királytól rendelt hivatálá”-ról (officium a sancto rege), illetve az „esztergomi

egyház szent királyok által rendelt szolgái”-ról (servitores ecclaesiae Strigoniensis a sanctis regibus ordinati)

beszél. Ezeknek a különös jogállású szolgálattevőknek a kipótlásában, szaporításában a királynak mint az

egyház patrónusának a XIII. században is meghatározó szerep jutott, mivel az érsekek, a püspökök, az apátok

(apátnők) kérésére a király szabadított fel birtokaikkal együtt várszolgákat, udvarnokokat, tárnokokat a saját

népei közül és rendelte őket, ekkor már szokás szerint beleegyezésükkel, az egyház szolgálatára. Esetükben

tehát a király alapította a szolgálati viszonyt (továbbra is), ami végső soron nem volt más mint a „nemesítés”

különös módja.

Megjegyzés

A szolganépek egyházi harcos szolgálattevőkké emeléséről a király oklevelet adott ki, ami formáját

tekintve szinte teljes egyezést mutatott a királyi szerviens kiváltságát rögzítő oklevéllel, mint az

egyebek mellett II. Andrásnak egyik 1215-ből származó okleveléből is világosan kitűnik, amellyel a

pozsonyi várnépek közül tett szabaddá és bocsátott egyházi szolgálatra némelyeket: „... András, Isten

kegyelméből Magyarország ... királya ... hívünk, János, a szent esztergomi egyház érsekének kérésére

bizonyos embereket, Zydát, Alust és rokonaikat, Buchát és Pált, akik eleiktől fogva a pozsonyi vár népei

voltak, annak joghatósága alól teljesen felszabadítottuk és akaratukkal és beleegyezésükkel őket és

örököseiket örökre olyan szabadsággal ajándékoztuk meg, hogy a szolga állapot minden terhétől

mentesen a szent esztergomi egyház jobbágyai közé tartozzanak ... és ugyanazt a szabadságot élvezzék,

amit azok közül az előkelőbbek. Azt is megengedtük a már mondott embereknek a fent megnevezett

tisztelendő főpap kérésére, hogy a Karcsa nevű falujukhoz tartozó földjeiket ... erdőkkel, rétekkel,

halastavakkal együtt ők és minden tőlük leszármazók ... örök szabadsággal birtokolják.” (MS.I.208.).

A várjobbágyok és a királyi serviensek, nemesek szolgálati viszonya a főpapokkal és az egyházi testületekkel

történő megállapodással keletkezett, de ennek érvényességéhez a szolgálatba lépőknek a király engedélyét,

hozzájárulását is meg kellett szerezni, tekintettel arra, hogy rendszerint földbirtokaikkal együtt szegődtek

egyházi szolgálatba, és arra magszakadás és hűtlenség esetén a befogadó egyház tartott igényt. Ahhoz pedig,

hogy ez lehetővé váljon, a királynak le kellett mondani a háramlás, illetve az öröklés jogáról. Az engedély

megadása tehát lényegét tekintve nem volt más mint a királyt illető jogokról való lemondás, amit némely

engedélyező levélben a király külön záradékba is foglaltatott.

Megjegyzés

Ilyen záradékot tartalmaz például II. András egyik 1234-ből való oklevele is: „András, Isten

kegyelméből Magyarország királya ... a Szelepcsény falusi férfiak, Milos, Monk, Vizabor, Bod, Mihály,

Legk, Balázs, Thed, Domonkos és András, akik eleinktől fogva szolgáink (servienseink) szabadságának

örvendenek kegyelemteljesen, jelenlétünkhöz járulván ama szándékukról adtak számot nékünk, hogy

teljes megegyezésre és elhatározásra jutván megállapodtak, hogy minden örökösükkel és örököseik

leszármazóival együtt a garamszentbenedeki egyház jobbágyainak közösségében kivánják gyakorolni

azoknak tisztségét, ezért ugyanezek alázatosan könyörögve azt kérték tőlünk egybehangzóan, hogy

kérésük szerint teljesítsük óhajukat. Mi tehát egybehangzó kéréseiknek kegyes jóindulattal engedvén

királyi hatalmunknál fogva elrendeltük ..., hogy mind ők, mind örököseik és örököseik örökösei a

szabadságnak abban a kitüntetésében részesedjenek, mint amiben a legkegyesebb őseink óta az egyház

szolgálatára rendelt más jobbágyok kegyesen részesülnek. Ha pedig örököseik örökösei teljességgel

elfogynának, földjük mégis az előbb említett egyház örökös jogára (ad jus perpetuum ecclaesiae)

jusson.” (MS.I.305.).

De már a XIII. században előfordult, hogy a király egyes egyházaknak arra adott kiváltságot, hogy engedélye

nélkül fogadjanak be nemeseket, mint IV. Béla az esztergomi egyháznak az 1262. évi nevezetes

kiváltságlevelében: „... országunk nemesei ... a királyi felség ... megkérdezése nélkül más katonáskodó nemesek




módján állhassanak az esztergomi egyház szolgálatába ...” (MS.I.473.). A királyi „beavatkozás” aztán a XIV.

századra teljességgel megszűnt a nemesek szolgálati viszonyának létesítése körül, és a szolgálatba álló,

szabadon szerződhetett bármely egyházzal. A szabad akarattal történő kötelezettségvállálásról a szegődő nemes

rendszerint valamely hiteleshely előtt tett vallást más szerződések módjára.

Megjegyzés

Például mint néhány szőlősi nemes 1318-ban a tihanyi konvent előtt: „...a Foluyne fia Arnold fiai,

Tihany Demeter és Oroszlán Miklós magukért és atyafiúkért Pálért, a Szőlősi Valpot fiai, László és

Demeter miután személyesen megjelentek előttünk, megtapasztalván és megismervén az egyházak és

kiváltképpen a veszprémi egyház és a tisztelendő atya, István úr, Isten kegyelméből az egyház

püspökének és főpapjának és ugyaneme hely örökös főispánjának jóindulatát és jóakaratát, melyekkel a

mostani békétlen időben ... őket megoltalmazta, tartotta és védelmezte ..., bevallották, hogy minden ... a

Szőlősben és másutt bírt ..., tudniillik öröklött, vásárolt és bármiféle jogcímen szerzett és szerzendő

birtokaikkal együtt az előbb említett István püspök úrnak és ... egyházának és általa utódainak adták és

kötelezték le magukat és örököseiket és örököseik örököseit ... a veszprémi egyház nemes jobbágyainak

hivatalára, vállalván és elkötelezvén magukat ..., hogy István püspök úrat és örököseit és ... a

veszprémi egyházat a hűség minden buzgalmával fogják örökre szolgálni, miként a veszprémi egyház

más nemesei és igazi jobbágyai szoktak szolgálni régtől fogva.” (ZO.I.146.)

Az egyház szolgálatára szóló lekötelezés örök érvényű volt, azt, minthogy egyben különös jogállás elnyerését is

jelentette, a szolgálattevő nem bonthatta fel sem egyoldalúan, sem egyháza beleegyezésével. Az egyházi nemes

szolgálati viszonya és státusa csak hűtlensége esetén szűnt meg olyképpen, hogy ha az életét kegyelemből

megkímélték, a szolgák, a jobbágyok közé süllyedt.

1.6.2.3. 6.2.3. A szolgálattevő kötelezettségei

Az egyház nemes jobbágyának fő kötelezettsége a befogadó egyház iránti hűség és katonai szolgálatteljesítés

volt. A hűség feltétlen engedelmességet, mindenkori rendelkezésre állást feltételezett, illetve azt követelte meg a

szolgálattevőtől, hogy ura sérelmére semmit se tegyen. Katonáskodási kötelezettségüket az egyházi nemesek az

úr zászlaja alatt személyes hadba vonulással tartoztak teljesíteni, majd a XIV. század derekától gyakorta arra

kaptak jogot, hogy uruk rendelése szerint megfelelő létszámú csapatot állítsanak ki. Emellett már I. Károly alatt

többször megesett az is, hogy az úr a katonai szolgálat teljesítése helyett pénzbeli megváltásra adott lehetőséget

embereinek. Ez a megoldás aztán egyre általánosabbá vált, tekintettel arra, hogy a határozott összegű megváltási

pénzek rendszeres beszedésével az úr a földművelésben inkább járatos nemes jobbágyok helyett harcedzett

zsoldosokat tudott felfogadni bandériumába.

A katonai szolgálat részét képezte a saját lovon és fegyverrel ellátandó hírnöki szolgálat, valamint a követjárás

és a kíséretadás is.

Az egyház jobbágyai előkelő szolgálatuk mellett különféle vagyoni juttatásokkal is tartoztak uraiknak. Eleinte a

nagyobb ünnepeken terményeikből és állataikból voltak kötelesek ajándékot adni, sőt az is előfordult, hogy az úr

ingyenmunkára, számtásra, gabona betakarítására, szállítására kötelezte őket. Majd annak betudhatóan, hogy a

XIII. század utolsó évtizedeitől nagyobb számban nemesek is csatlakoztak az egyház előkelő szolgái közé, és

így egészében véve mindannyiuk rangja is emelkedett, efféle szolgálmányokat egyre kevésbé vártak el tőlük. A

XIV. század derekától a nemes jobbágy vagyoni szolgáltatásai már csak uraik megvendégelésére és

tizedfizetésre terjedt ki. Azután a tizedtartozásuk is megszűnt az 1500:29. tc.-kel.

Az urak előkelő szolgálóik kötelezettségeit néha a szolgálatba fogadáskor, olykor pedig a

birtokadományozáskor írásban is rögzítették.

Megjegyzés

Például István pannonhalmi apát 1383-ban a következő feltételekkel adományozta a Füss nevű birtokot

hű szolgálattevőinek: „... ők és utódaik tartozzanak lelkiismeretük szerint és ne a tizedszedőink

erőszakoskodása által évente a föld terméseiből tizedet adni vagy az egészet ugyanebből a birtokunkból

származó jövedelmükből nékünk és apátságunknak megfizetni, nemkülönben bármilyen hadjáratba egy

tegzessel menni, vagy ha nem küldenének ilyen fegyverest, három márkát ... fizetni, és nékünk és

utódainknak, valahányszor azokba a részekbe utazunk, a köteles tiszteletet megadni a vendéglátásban.”

(PRT.II.569.).




1.6.2.4. 6.2.4. Az úr kötelezettségei

Az úr alapvető kötelezettsége a szolgálattevő létalapját biztosító föld rendelkezésre bocsátása és annak embere

számára történő megtartása volt. Az úr földet azonban csak akkor adott, pontosabban akkor szabadított fel, ha

saját szolgálónépei közül tett nemes szolgálattevőkké egyeseket, vagy ha a híven szolgáló nemesének kívánta

újabbal gyarapítani fekvő jószágait. Más esetben a király juttatta a szolgálat alapját képező földet vagy maga a

szolgálatba lépő „hozta” azt magával.

Az úr kötelezettsége közé tartozott embere személyének megoltalmazása is. A belviszályoktól terhes időkben

sokszor éppen az egyház által nyújtott hathatós védelem reménye ösztönözte arra a várjobbágyot, a szervienst,

nemest, hogy szolgálatba álljon.

1.6.3. 6.3. Úrbéri lekötelezés

Az úrbériség valamely földesúr (dominus terrestris): nemes személy vagy szabad birtokos és a földesúr saját

kezelésű földjétől elkülönített telket vagy házhelyet sajátjaként használó, valamint a telken élő kiváltsággal

(nemesi, városi polgári vagy más különös állásút illető jogokkal) nem rendelkező között létesült lekötelezési

viszony, mely alapján a használó a telekre, házhelyre megszabott mértékű, illetve pusztán a lakásért elvárt

vagyoni szolgáltatással tartozott a tulajdonosnak vagy a tulajdonos helyett más úri hatalmat gyakorlónak: a

kincstárnak, a bérlőnek, a haszonkölcsönbe vevőnek, a zálogbirtokosnak.

A szolgálatra kötelezett olyan patrimoniális alattvaló volt, akivel ura az általa, valamint a szokás – és írott jog

szerint megállapított szabályok, vagyis az úrbéri rendszabás korlátai között rendelkezett.

A lekötelezésből fakadó, a lekötelezettet terhelő vagyoni szolgáltatások nem képezték szabad alku tárgyát, azt a

telek nagysága és minősége határozta meg. A lekötelezett joga a telek és bizonyos, a földesúr terhére megillető

haszonvételek szedése mellett csak arra korlátozódott, hogy ura hozzájárulásával termény- és munkajáradékát

pénzben váltsa meg, valamint arra, hogy tartozásait megfizetve az ország szokásjoga és törvényei biztosította

keretek között a jogviszonyt megszüntesse: a befogadásra kiváltsággal rendelkező szabad városba költözzön

vagy más földesúrnak kötelezze le magát.

Mindemellett a jobbágy öröklött és szerzett ingó vagyonáról élők között, illetve ha voltak törvényes örökösei,

halál esetére szabadon rendelkezett, beleértve az általa épített házat is, ugyanis az jogi sorsát tekintve ingónak

minősült. Minthogy a ház és az ahhoz tartozó gazdasági udvar, vagyis a belső telek mindinkább együvé

tartozónak számított, a jobbágy – miként ezt a XVII. századtól fennmaradt végrendeletek is alátámasztják –

arról halála esetére ugyancsak sajátjaként rendelkezett, megosztotta örökösei között, illetve végrendelkezett

felőle. Az 1767. évi úrbérrendezés után pedig egyre gyakrabban megesett, hogy a jobbágyok – rokonok vagy

egyazon mezővárosban, faluban élők – külső telkük: a szántójuk, rétjük felől is rendelkeztek: egymás között

elcserélték, illetve adták-vették. A telekmegosztáshoz, a telek iránti végrendelkezéshez, a cseréhez, valamint az

adásvételhez azonban a földesúr jóváhagyására volt szükség.

1.6.3.1. 6.3.1. Az úrbér és az urbárium (urbarium)

Az úrbér a telek, a telki állomány használatáért és a lakásért az úrnak járó szolgáltatások összessége, amit a

XIV. század derekától szokás szerint rendszabásba, urbáriumba rögzítettek.

Megjegyzés

Az úrbért és az urbáriumot jelentő urbarium az urbare, urvare (körülszántani, pontosabban a

létesítendő város helyét körülszántani), illetve az urbum, urvum (eke) latin szavakból ered. A magyar

nyelvbe német közvetítéssel került át. A középfelnémet Urbar, Urbor módosult jelentéssel kamatozó,

hasznot hajtó földbirtok mellett magát a szolgálmányt is jelölte.

Az urbárium eleinte a birtok megnevezését és az úrbéri terheket tartalmazta, majd a XV. század második felétől

a jobbágycsaládfők neveit, a telki állomány leírását, a kisebb regálékból folyó jövedelmeket és a jobbágy által

megvalósított deliktumok büntetési tételeit is. Az urbáriumokban a XVII. századtól feltüntették már az

állatállományt, a földek művelési ágát és a XVIII. századtól az összes birtokrészt is. Az urbáriumok az 1767. évi

úrbérrendezéssel nyerték el végső, tabellás formájukat.

a. Terményjáradék, ajándék (nona, munera)




A rendelkezésre bocsátott telken megtermelt javakból és állatállományából a jobbágy által teljesítendő

járadék a XIV. század derekáig nem volt számottevő. A terményjáradék, amit havonta vagy évente néhány

nagyobb ünnepen kellett beszolgáltatni, eleinte falvanként eltérő mértékű volt egy uradalmon belül is. Az

egységes járadékszedés bevezetésére először a kilenced előírásával tett a király kísérletet, egyben jelentősen

megnövelve a járadék mértékét is. Ezt a rendszabást azonban a földesurak inkább csak irányadóként vették

figyelembe annak ellenére is, hogy I. Lajos nagy szigorral próbált fellépni az engedetlenkedőkkel szemben:

„... akik a mondott beszedés tekintetében másként járnak el, az olyan ellenszegülőknek ... birtokain a

termények és a borok ama kilenced részét minden lejebbszállítás és leengedés nélkül mi magunk fogjuk saját

hasznunkra beszedni ...” (1351:6. tc.). A XIV. századi urbáriumok nem is tettek említést a kilencedről,

hanem a korábban szokásos módon tételesen sorolták fel az összes szolgáltatást és ezen belül a

terményjáradékként elvártakat. A kilenced beszedése majd csak a XV. század végétől veszi kezdetét az

1492:47. és 49. tc.-kel úgy, hogy ez utóbbi a terményjáradék teljesítését a jobbágy által haszonbérbe vett

földre is kiterjesztette: „... mindenkinek ... jobbágyai, akik más urak földjén bírnak szőlővel vagy ott

szántanak, kötelesek legyenek és tartozzanak a földesúrnak boruk és gabonájuk kilenced részét ... megadni

...”. Ezt követően azután egymást követték már az újabb nona behajtására vonatkozó törvénycikkek,

melyeknek hatására a kilenced valóban általános jobbágyteherré vált. Ez alól – nem számítva a Partium

vármegyéit – csak Erdély, a Dunántúl nyugati pereme és a XVIII. századig a jász-kun vidék számítottak

kivételnek.

A kilenced mellett a jobbágy ajándékkal is tartozott urának. Az ajándék eredendően a terményjáradék elemét

képezte, pontosabban magát a terményjáradékot tekintették ajándéknak. A kilenced megjelenésével az

ajándék szokás szerint állatokból és háziipari termékekből álló szolgáltatás volt, amit gyakorta falvaknak

együtesen szabott meg az úr szükségletei és igényei szerint. Az ajándék mértékét végül az úrbéri rendelet

egységesítette a teleknagysághoz igazítva.

Már a XIV. század elején is többször megesett, hogy a jobbágy arra kapott jogot földesurától, hogy a

természetbeni vagyoni juttatásokat pénzzel váltsa meg. A XVI. század elejétől ez a gyakorlat aztán megszűnt

és ismételten a naturáliákban történő teljesítés vált általánossá.

b. Pénzszolgáltatás (census, terragium)

Az adóegység alapjául is szolgáló jobbágytelek kialakításával, részint pedig a királynak járó, a XIII. század

elejéig a várjobbágyok és a királyi serviensek által is fizetett adó (collecta), valamint a fegyveres szolgálatot

nem teljesítő közszabadot, királyi servienst és várjobbágyot terhelő szabadok dénárjai (liberi denarii) királyi

„egyenesadó” földesúr általi kisajátításával vált rendszeressé az Árpád-kor végétől a jobbágytelek

használatáért megkövetelt pénzjáradék beszedése.

A cenzust évente két vagy több részletben, leggyakrabban Szent György-napkor, húsvétkor vagy

pünkösdkor, a Szent Mihály ünnepén vagy Szent Mártonkor és karácsony táján kellett leróni az egyes

jobbágycsaládoknak vagy együtt a jobbágyfalunak. Összege a helyi szokások szerint a telek nagyságához,

művelési ágához és a a jobbágy-állatállományhoz igazodott.

A cenzus egységesítésére először az 1514:18. tc. tett kísérletet: „... a feleséges parasztok, akár telkesek, akár

házbirtokosok, akár pedig zsellérek minden esztendőben egyenként mindenütt egy aranyforintot kitevő száz

dénárt tartozzanak fizetni földesuraiknak, tudiillik ötvenet Szent Györgykor, a többi ötven dénárt pedig a

Szent Mihály arkangyal napján ...”. Ezt a törvényben megállapított cenzust azonban csak néhány uradalom

hajtotta be. Mások magasabb összeget követeltek, de akadtak olyan földesurak is, akik néhány dénárnyi

pénzjáradékkal is beérték. A XVI–XVII. században a kilenced és a robot arányának növekedésével a

korábban kialakult szokásos mérték alig változott a cenzusra nézve. Végül a cenzust az úrbéri rendelet

egységesítette, és 1 forintban határozta meg mértékét.

c. Munkaszolgáltatás, robot vagy úrdolga (servitium, labor, robota)

A XIII–XIV. században a robot csekély terhet jenető szolgáltatás volt, sőt egyes uradalmakban nem is

követeltek meg munkajáradákot a jobbágyoktól.

Megjegyzés

A robot szláv eredetű szó, de a magyar nyelvbe német közvetítéssel került be, és a német Robolt,

Rowolt, Robat, Robald szavakra vezethető vissza. A régi szövegekben előforduló robota, ritkán a

robotta is a fenti német szavak ellatinosodott változatai.




Ott, ahol robotot követeltek, azt a termelési ciklusoknak megfelelően évente 2–3 alkalommal néhány napi

munkával kellett a jobbágynak teljesíteni.

A robot jelentősége a XVI. század elejétől nőtt meg. Az 1514:16. tc. heti egy nap szolgálatot követelt meg.

Az urbariumok szerint ez a szám a kézi robot (robota manualis) esetén a század végére számos uradalomban

már heti 2–3 napra emelkedett. A robot kivetésénél mind nagyobb szerepet kapott a jobbágy állatállománya

is, mivel az ekéhez elegendő igásbarommal rendelkezőket tetemes igásrobotra (robota jugalis, pecoralis)

rendelték családjával vagy 2–3 jobbágycsaládot együttesen köteleztek annak teljesítésére. A robotterhek

folyamatos növekedése a XVII. század végén, XVIII. század elején a török utáni újratelepítés időszakában

néhány évtizedre megtorpant, majd a jobbágyoknak adott kedvezmények fokozatos megszüntetésével ismét

rendkívüli mértékben megnövekedett, kiváltképpen azért, mert a földesurak a termény- és a pénzszolgáltatás

egy részét is robotban követelték. Ennek a folyamatnak az úrbéri rendelet szabott gátat azzal, hogy az

igásrobotot egy jobbágytelekre számítva heti 1, vagyis évi 52 napban, illetve az igásrobotot kiváltható kézi

robotot heti 2, vagyis évente 104 napban határozta meg. A töredéktelkesek a teleknagyság arányában

tartoztak az úrdolgával, a házas zsellér évi 18, a házatlan pedig 12 nap robotot volt köteles földesurának

teljesíteni.

Ezek mellett 4 egésztelkes 2 napi járóföldre hosszú fuvart is teljesített, továbbá az ártalmas vadak irtására

minden jobbágy évi három nappal tartozott, és a faizás jogával élő egésztelkes az úr számára annak erdejéből

egy öl fát is köteles volt beszállítani.

1.6.3.2. 6.3.2. Az úr kötelezettsége

Az úr kötelezettsége úrbéreseivel szemben csupán arra korlátozódott, hogy a telket rendelkezésre bocsássa és

megvédje jobbágyait a hatalmaskodóktól. Ha a jobbágy a törvény erejénél fogva költözési szabadsággal bírt, az

úr kötelessége arra is kiterjedt, hogy a távozni kívánót tartozásai hiánytalan lerovása után elbocsássa.

Irodalom

Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története. Bp., 1908. 74–448. p.

Bakács István János: A magyar jobbágyság a XVIII. században. In: Századok. Bp., 1936. 282–303. p.

Béli Gábor: A familiaritás. In: Rubicon 1998/1 melléklet 1–4. p.

Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyságról Magyarországon. Bp. 1998. 209–232. p.

Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban. Kolozsvár, 1948. 181–330. p.


Eckhart Ferenc: A bécsi udvar jobbágypolitikája 1761–1790. In: Századok. Bp. 1956. 69–125. p.

Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban I. Buda, 1845. 374–400. p.

Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok. Bp., 1986. 132–137. p.

Holub József: A főispán és alispán viszonyának jogi természete. In: Emlékkönyv Fejérpataky László ...

évfordulója ünnepére. Bp., 1917. 193–201. p.

Homoki Nagy Mária: A szabad költözködési jog biztosítása Magyarországon. In: Acta Jur., Szeged, 1999. 121–

130. p.

Homoki Nagy Mária: Az úrbéri telek tulajdonjogi helyzete. In: Degré Alajos emlékkönyv. Bp., 1995. 87–95. p.


Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon 1387–1437. Bp., 1984. 137–139. p.

R. Várkonyi Ágnes: A Habsburg abszolutizmus és a magyarországi jobbágyság a XVII–XVIII. század

fordulóján. In: Századok 1956. 679–718. p.




Szabó István: Az 1351. Évi jobbágytörvények. In: Századok. 1954. 497–527. p.

Szabó István: Hanyatló jobbágyság a középkor végén. In: Századok 10–59. p.

Szabó István: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből. Bp., 1948. 7–30. p.

Szekfű Gyula: Serviensek és familiárisok. Bp., 1912. 7–84. p.

Váczy Péter: A királyi serviensek és a patrimóniális királyság. In: Századok. 1927–1928. 379–387. p.

Wellmann Imre: A parasztság helyzete az 1767. évi úrbérrendezés előtt. In: Századok 1955. 551–587. p.

Wenzel Gusztáv: Magyarország mezőgazdaságának története. Bp. 1887. 287–291. p.

1.7. 7. § Öröklési jog

Az öröklés (successio) valamely személy vagyonának meghatározott rend szerinti átszállása az őt túlélő

örökösökre.

A magyar öröklési jog szabályai a nemzetségi öröklési szokásokban gyökereztek. Bár ezekről a szokásokról

nem állnak rendelkezésre írott források, feltételezhetően akkor, ha a családfőnek már több saját családdal

rendelkező fia is volt, a családfő halála után a nagycsaládi vagyonra mindegyikük egyaránt igényt tartott, és ha

valamelyikük leszármazó nélkül halt el vagy valamelyiküknek az ága halt ki, a deficiens vagyonában a többiek,

illetve azok lemenő ágai örököltek.

A királyi jogalkotás új elemeket hozott az öröklésbe. Szt. István bevezette a királyi öröklést, mégpedig úgy,

hogy a gyermektelenül maradt özvegy asszonynak holtig tartó haszonélvezeti jogot biztosított a férj vagyonán és

elrendelte, hogy annak halála után „... a javak szálljanak vissza a férje rokonaira, ha vannak, ha pedig

nincsenek, a király legyen örököse ...” (Szt. István I.26.), vagyis a lemenők és az oldalági rokonok hiányában az

urafogyottá vált vagyonban a király örökölt. Emellett első királyunk öröklési jogot adott az adományos

jószágban az adományos férfi lemenőinek: „... mindenki szabadon rendelkezzék ... a királytól nyert adomány

felett amíg él, ... és halála után fia is hasonló tulajdonjoggal örököljék ...” (Szt. István II.2.), és szabad

rendelkezési jogot biztosított az örökhagyónak a „saját vagyonát”(res suas) illetően: „... mindenkinek álljon

szabadságában saját vagyonát felosztani, feleségének, fiainak adományozni ...” (Szt. István I.6.), és ezt később

is megismételte: „... mindenki szabadon rendelkezzék a sajátja (sua) felett ... (Szt. István II.2.). Saját vagyon

alatt pedig az értendő, amire nem terjedhetett ki a nagycsalád elidegenítési tilalma, röviden a szerzett jószág.

A Szent István által megállapított öröklési rend csak részlegesen hatályosult, ugyanis az uralkodása utáni

zavaros időkben az adományos birtokok beleolvadtak a nagycsaládi birtokba, és Kálmán kénytelen volt azokban

elismerni „minden maradék” öröklését, de más királyok adományaira már szigorúbb szabályokat állapított meg:

„ az olyan birtok, amelyet más királyok adtak, csak apáról fiúra szálljon, és ha ilyenek nincsenek, örököljön a

fiú testvér, és ennek halála után fiait se zárják ki az örökségből” (Kálmán I.20.), vagyis a fivér csak az

adományos defektusa esetén örökölt, következésképpen az adományos jószágban a rokonoknak csak egy

szűkebb köre nyert öröklési jogot.

Jelentős újítást próbált bevezetni az öröklésbe az 1222. évi aranybulla a klérustól támogatott szerviensek

nyomására azzal, hogy minden jószágában szabad rendelkezési jogot biztosított az örökhagyónak. A bulla 4.

cikkelye – amit az 1231. évi dekrétum is megismételt – nemcsak a rokonok jogát korlátozta azáltal, hogy

öröklésüket csak végrendelet hiányában tette lehetővé, hanem a királyét is, mivel a háramlási jog érvényesítését

csak rokonok hiányában, a királyi öröklést pedig csak az urafogyott jószágban ismerte el: „Ha valamely

serviens fiú nélkül hal meg, birtoka negyed részét leánya örökölje, a többiről úgy intézkedjék, ahogy akar. És ha

váratlan halál folytán intézkedni nem tud, ama rokonai örököljék, akik hozzá közelebb állank, és ha egyáltalán

semmi nemzetsége sincsen, a király fogja azokat birtokába venni.”

Az Aranybulla rendelkezései nem mentek át a gyakorlatba. A rokonság továbbra is érvényre juttatta jogát az

öröklött (ősi) jószágban, a deficiens pedig szokás szerint királyi engedéllyel nyert csak rendelkezési jogot

adományos birtokán. A királyi hatalom időszakos megszilárdulásával az írott jog is eltért az Aranybullában

biztosítottaktól, ugyanis amikor IV. Béla és fiai az esztergomi gyűlésen megerősítették és megújították a királyi

serviensek, illetve nemesek kiváltságait a szabad rendelkezést meg sem említeve úgy határoztak, hogy a férfi

leszármazó hiányában elhunyt nemes birtokait addig nem adományozzák el, amíg meg nem vizsgálják, hogy a

rokonok közül kinek és milyen öröklési igénye van: „... ha valaki a nemesek közül esetleg örökös nélkül hal




meg, az ilyennek birtokait és javait addig szét ne szedjék, senkinek ne ajándékozzák, senkinek el ne örökítsék,

amíg az illető meghaltnak rokonait és nemzetsége tagjait a mi jelenlétünk elé nem hívták, és a birtokról az ő és

báróink jelenlétében intézkedés nem történik, ahogy a jog rendje meg fogja szabni.” (1267:6. tc.), majd a

háborúban elesett nemes kapcsán az öröklés rendjét is meghatározták a vagyon eredete szerint: „... ha a nemesek

közül valaki, akinek nincs örököse, hadjárat alkalmával meghal, birtokai – bármely módon szerezte is azokat –

a király kezére ne háramoljanak, hanem a hadjáratban meghalt személy rokonaira vagy nemzetségére

szálljanak, úgy tudniillik, hogy örökös birtokai rokonságának maradjanak, a vásárolt vagy szerzett birtokokat

pedig engedjék át bárkinek, akinek ő az életében adományozni akarta” (1267:9. tc.). A két végzeményt

összegezve és értelmezve a nemes ősi jószágában a nemzetségi elv, az adományozáson kívül szerzettben a

szabad rendelkezés érvényesült, az adományos jószág pedig a királyi jog alapján háramlott.

Az 1291. évi dekrétum még visszatért ugyan az Aranybullában rendeltekhez, de az 1351-i dekrétum már

határozottan elvetette a korlátlan rendelkezési szabadságot a bevett szokásjog megerősítésével: „ ...az örökös

hátrahagyása nélkül elhaló nemesnek ... az egyház tetszése szerint mások részére élők között vagy halál esetére

adakozni, hagyományt tenni, birtokaikat eladni vagy elidegeníteni ... ne legyen joguk ..., hanem birtokaik jog és

törvény szerint...legközelebbi atyafiaikra és nemzetségeikre háramoljanak” (1351: bev. 11. §).

Az 1351-i dekrétummal véglegesen rögzültek a nemesi öröklési jog elvei, melyek a következők voltak:

a. családi vagyonban a nemzetségi jog alapján a leszármazás rendjén,

b. adományos vagyonban az írott jog és a királyok által kialakított gyakorlat szerint általában a leszármazás

rendjén, de csak a rokonok szűkebb körére korlátozottan,

c. a szerzett vagyonban pedig a szerző rendelkezése, annak hiányában a nemzetségi jog alapján történt az

öröklés.

Az adományban való öröklést kivéve a nemesi vagy országos jog szerinti öröklés elvei jutottak érvényre a

hajdúvárosokban, és kisebb-nagyobb eltérésekkel ahhoz hasonlóan rögzültek 1555-re a székely, valamint az

utoljára 1799-ben meghatározott jász-kun öröklés elvei, valamint a jobbágyok öröklési szokásai is. A városi

polgárok és az erdélyi szászok öröklése azonban már lényegesebb eltérést mutatott a többiekétől.

1.7.1. 7.1. Törvényes öröklés (successio legalis)

A törvényes öröklés rendje nagyjából azonos szabályok szerint alakult a különféle jogállásúakra nézve, lényegi

eltérések csak a nők, illetve az urafogyott vagyonban való öröklést tekintve voltak.

1.7.1.1. 7.1.1. A nemesek törvényes öröklése

A nemes törvényes öröklésnél minden jószágnak meghatározott leszállási rendje (sequela) volt: az atyaiak az

atyai ágat, az anyaiak az anyai ágat illették (patrena patrenis, matrena matrenis).

Az öröklésben először a lemenők (descendentes), azt követően a felmenők (ascendentes), majd az oldalági

rokonok (collaterales) következtek.

a. Leszálló öröklés (successio descendentium)

Az örökhagyó törvényes házasságából, de legkésőbb az atya halálát követő 10. hónapon belül született férfi

gyermekei fejenként (per capita) egyenlő részben örököltek minden vagyonból, kivéve az atya családi házát,

ami a legifjabb fiúnak járt, és a családi iratokat, amelyeket a legidősebb testvér kapta meg. Az öröklés a

további ízekben törzsökönként (per stirpes) történt: az unokák együttesen annyit kaptak mint amennyit elhalt

atyjuk kapott volna.

A törvényes házasságból az atya halála után 10 hónapon belül született nők fivéreikkel egyenlő részben

örököltek, az adományozáson kívül szerzett ingatlanokban, amennyiben azokat az örökhagyó nem korlátozta

kizárólag a fiágra, az adományos jószágban akkor, ha az adománylevélben a nők meg lettek említve, az ősi és

szerzett anyai vagyonban, valamint az atyai ingókban, ha az örökhagyó másként nem rendelkezett, kivéve

mégis csak a férfiakat megilletőket: az atya családi házát, a levéltárat, a fegyvereket. (Megjegyzendő, hogy a

zálogos ingatlan is ingónak minősült.) Ezzel szemben az atyai ősi jószágba a nőknek csak a negyed erejéig

volt igényük, illetve öröklési joguk.

b. Felszálló öröklés (successio ascendentium)




Lemenők nem létében a felmenők örököltek az ősi jószágban a visszaháramlás címén, a „patrena patrenis”

elv szerint, de csak akkor, ha az örökhagyó halála előtt – az elhalt fiú és atyja között – megtörtént már az

osztály, osztály nélkül ugyanis atyjától származó ősi vagyonnal az örökhagyó nem rendelkezhetett. Egyéb,

adományozáson kívül szerzett javakban a felmenők a kölcsönösség alapján örököltek oly módon, hogy a

közelebbi felmenő ági rokon kizárta a távolabbit: az örökhagyó atyja az örökhagyó nagyatyját, adományos

javakban pedig akkor, ha az adománylevél záradékában meg lettek említve.

c. Ágról ágra szálló öröklés (successio collateralium)

Lemenők és felmenők hiányában az oldalági rokonok örököltek. Öröklésük alapja az volt hogy „... a

magvaszakadt elhalt atyafi a származás egyenes vonalán az ő vérségökből volt, és hogy annak nemző ősével

az ő nemző őseik az utána maradt javakban és jószágokban osztozkodtak” (HK.I.47.). Ennek megfelelően ősi

jószágban azok az oldalági rokonok örököltek, akik a legkésőbb osztozkodtak, egyéb, nem adományozással

szerzett jószágban, minthogy ugyancsak az osztály biztosított kölcsönös öröklést a megosztozottak ágai

között, ugyancsak a legkésőbb osztozottak, de az a jószág, amelyet az örökhagyó az osztály után szerzett,

nem volt örökölhető a rokonok által, adományos jószágban oldalági rokon – elsősorban testvér – akkor

örökölt, ha nevét felvették az adománylevélbe.

Nagy gyakorisággal fordultak elő olyan esetek, amikor a testvérek közösen kaptak a királytól adományt hű

szolgálataik jutalmául, de sokszor megtörtént az is, hogy az adományos testvér kérte meg a királyt arra, hogy

vegye fel osztozatlan testvéreit is az adománylevélbe. Ilyen esetben az osztozatlan testvérek közül az is

öröklési jogot nyert, akit az adománylevél záradékában név szerint nem írtak be.

1.7.1.2. 7.1.2. A székelyek, a kunok és a jászok törvényes öröklése

A magyar ősi jószággal azonos „székely örökségben” (haereditas siculicalis) a leszármazás rendjén kizárólag

férfiak örököltek, de ha az örökhagyónak csak leány leszármazója maradt, akkor az mint „fiúleány” örökölt, és

utána az ő férfi leszármazói. Ha az örökhagyónak két vagy több leánya maradt hátra, és ezek közül az egyiknek

nem született fiú gyermeke, akkor az ő részében nővérei fiai örököltek. Megjegyzendő az is, hogy abban az

esetben, ha a leány jobbágyhoz (jobbágy sorban lévő székelyhez) ment nőül, az oldalági rokonok örökségét

magukhoz válthatták: „A hol szabad örökségek lófőjé, darabonté találtatnék, kiknek fiu ágon defektusuk volna,

azokat leányi jussal jobbágy örökséggé a tisztek semmiképen ne engedjék tenni, vagy lenni, de hogy az olyan

lófő vagy darabant leányokat concernálható (illethető) örökségekből semmissé ne légyenek, az olyan örökséget

jó lelki isméretü hites emberek becsüljék meg, s igazán böcs szerént való árat a leánynak vagy asszony

embernek közelebb való férfiu ember zászló alatt szólgáló atyafia tégye le, s légyen azé a jószág.”

(Appr.III.76.12.).

Szerzett javakban a férfi és a nő leszármazók egyenlő részben örököltek, de a kialakult gyakorlat szerint –

kiváltképpen akkor, ha a férfit illető fekvőség szomszédságában terült el a nő által öröklött birtok is – a nő részét

a vele egy sorban álló férfi megfelelő becsértéken magához válthatta.

A jász-kunoknál az ősi jószágban a fiág örökölt, de mint a székelyeknél, magszakadás esetén az utolsó férfi

lemenő leányága örökölt a férfi leszármazás rendjén.

Szerzett vagyonban elvben férfiak és nők egyenlően örököltek, de ha szerzett ingatlanról volt szó, mégis az

kizárólag a férfit illette, a nők pedig abból készpénzben kapták meg osztályrészüket.

1.7.1.3. 7.1.3. Városi polgárok törvényes öröklése

A városi jogban is volt különböztetés öröklött és szerzett jószág között, ide nem értve a szepesi városokat.

Az öröklött (ősi) vagyonban a lemenők nemüktől függetlenül egyenlő részben, ha pedig ilyenek nem voltak –

legalábbis a XV. századtól – a felmenők, ha pedig már azok sem éltek, a lemenők örököltek az ízközelség

szerint. Korábban azonban ettől eltérő törvényes öröklési rend is szokásban volt, mint ahogy erről I. Lajos

Pozsony város számára 1382-ben adott kiváltságlevele tanúsítja. Eszerint ugyanis az az örökhagyó, akinek nem

maradtak leszármazói, szabadon rendelkezhetett ősi vagyonával, és abban csak végrendelet hiányában

örökölhettek más vérrokonok, illetve – ami ugyancsak eltért az egyebütt követett rendtől – a leszármazók

sógorai: „... az öröklöttek (haereditates) ... mindkét nemű lemenő örökösök vigasza híján (absque haeredum

utriusque sexus solutio descendentium) ... és ha ... végrendeletet sem tettek, ... a legközelebbi vérrokonokra vagy

az ilyen (vagyis az elhalt) leszármazó sógoraira szálljanak ...” (CD.IX/5.583.).




A szerzeményi vagyon esetén különbség volt a házasságkötés előtt és után szerzettek tekintetében, ugyanis a

házasság előtt szerzettekben, ha arról az örökhagyó nem rendelkezett, a lemenők örököltek. Ha pedig ezek a

vagyonközösséget megszüntették, gyermekeik hiányában a rájuk eső részben túlélő házastársuk örökölt.

Minthogy a házasság megkötésével a házastársak közszerzőkké váltak, abban a vagyonban, amit ezután szerzett

az örökhagyó, a túlélő házastárs a lemenőkkel egy sorban és egyenlő részben örökölt, de a vagyont szokás

szerint csak a gyermek(ek) házasságával osztották meg, illetve akkor, ha az özvegy újabb házasságot kötött. Ha

az örökhagyónak nem maradtak gyermekei, a szerzett vagyon ugyancsak a túlélő házastársat illette.

1.7.1.4. 7.1.4. Az erdélyi szászok törvényes öröklése

A szászoknál ősi és szerzett vagyon között nem különböztettek. A másik alpvető jelentőségű öröklési elv pedig

az volt, hogy a házastársak között fennálló vagyonközösség okán a férfit 2/3, a nőt pedig 1/3 rész illette a közös

vagyonból, következésképpen a lemenők is ennek megfelelően örököltek atyjuk, illetve anyjuk után, és ez a

szabály minden további rendben is érvényre jutott, tehát a felmenő és az oldalági öröklés esetén is.

A szász öröklési jog sajátosságához tartozott az is, hogy a felmenők öröklése másként alakult akkor, ha

vagyonközösségben éltek az elhalttal és az elhalt testvéreivel, ugyanis ilyenkor a felmenők együtt örököltek a

velük vagyonközösségben lévő gyermekeikkel, vagyis az örökhagyó oldalági rokonaival. Ha azonban effajta

vagyonközösség már nem állott fenn, az oldalági rokonok csak a felmenők nem létében következtek az öröklés

rendjén. (Az erdélyi szászok öröklési rendjének megfelelő törvényes öröklési szokások érvényesültek a szepesi

városokban is.)

1.7.1.5. 7.1.5. Jobbágyok törvényes öröklése

A jobbágyok öröklésében is fennállt az ősi és a szerzett vagyon szerinti különböztetés. Ősi vagyonban a

nemesekre vonatkozó szabályok érvényesültek azzal, hogy a fiú és a leánygyermekek egyenlően örököltek, de a

jobbágyleány mégis csak akkor, ha atyja halála előtt nem lett még kiházasítva. A szerzett vagyonban

különböztettek a házastársak közszerzeménye és egyéni szerzeménye – a házasságot megelőzően szerzettek –

között. Az egyéni szerzeményben először a lemenők következtek, ezek nem létében az özvegy örökölt, a

felmenőket és az oldalági rokonokat megelőzve. Közszerzeményben, amelynek fele az özvegyet illette, csak az

elhalt után maradt részben osztozkodtak a lemenők.

1.7.1.6. 7.1.6. Öröklés urafogyott vagyonban

A törvényes és végrendeleti örökös hátrahagyása nélkül elhalt örökhagyó vagyona urafogyottá vált (bona

caduca).

Nemes után az urafogyott vagyonban: az ősi és az adományozáson kívül szerzettekben a király, illetve a szent

korona örökölt. Az adományos jószág nem vált urafogyottá, azon a királynak, illetve a szent koronának nem

öröklési, hanem dologi joga volt.

A székelyeknél az urafogyott vagyonban nem örökölt sem a király, sem a fiskus, az ilyen jószág az örökhagyó

szomszédját, szomszédjait illette.

A kiváltságos községek tagjai után az urafogyott vagyonban a község, a polgár után a város (városi fiskus), a

szász vidékeken ugyancsak a város vagy község, stb. örökölt. A városokban és más kiváltságos községekben a

megöröklött vagyont rendszerint közcélokra fordították.

Megjegyzés

Például Kassán, Zsigmond 1435. évi privilégiuma szerint részint a város védelmére használták az

urafogyott jószágot: „... ha valaki (akinek örököse nem volt) végintézetlen halna meg, akkor öröklött

vagyonát is és javait a bíró az esküdt polgárok és az általuk evégre kiküldött emberek osszák fel három

egyenlő részre, melyek közül egy részt fordítsanak az elhunyt lelke üdvére és a másik részt ugyaneme

városunk védfalaira és erődítményeire és más szükségekre.” (Kassa 107.)

Jobbágynak, ha nem volt törvényes örököse, ősi ingatlana és – 1836-ig – szerzett vagyona fele, ha végrendeleti

örököse sem volt, minden vagyona uratlanná válván a földesurát illette.

1.7.2. 7.2. Végrendeleti öröklés (successio testamantaria)




A végrendelet olyan egyoldalú jogügylet, amely az örökhagyó halála esetére szóló, életében bármikor

visszavonható vagyoni rendelkezést tartalmaz a túlélő örökös számára, és ami csak az örökhagyó halálával válik

hatályossá.

Végrendelkezni 1848 előtt általában ingók és szerzett – ha nemesről volt szó, adományozáson kívül szerzett –

vagyon felől lehetett minden korlátozástól mentesen. Ősiről csak akkor, ha az örökhagyónak nem maradtak

törvényes örökösei. Ez alól az általánosan érvényesülő elv alól csak az erdélyi és a szepesi szászok

végrendelkezési rendje tért el, ugyanis náluk az örökhagyó a házastársi vagyonközösségben a rá eső rész 1/3-a

felől szabadon rendelkezhetett, még akkor is, ha voltak gyermekei. Ha pedig nem élt házasságban, semmi sem

korlátozta végrendelkezési szabadságát.

A végrendelkezés csak akkor volt érvényes, ha azt végrendelkezési képességgel rendelkező örökhagyó

személyesen, szabad akartából, vagyis kényszertől, fenyegetéstől mentesen tette. Végrendelkezési képességgel a

törvényes kort betöltött rendelkezett, feltéve, hogy nem volt őrült, illetve gyengeelméjű.

A magyar szokások szerint az örökhagyó „szabad” vagyona egészéről, illetve annak egy részéről is

rendelkezhetett, és ha végrendelete nem az egészre vonatkozott, a végrendeleti mellett törvényes öröklésnek volt

helye. Ha pedig a végrendeleti örökösök közül valamelyik az örökhagyó előtt halt el, a túlélők csak a

végrendeletben számukra megjelölt vagyonban örököltek, vagyis nem nyertek jogot az elhalt részén –

„növekedési jog” (jus accrescendi) nem illette őket.

1.7.2.1. 7.2.1. Köz- és magánvégrendelet (testamentum publicum et privatum)

Az első végrendeletek a XI–XII. századból maradtak fenn, melyeket egyháziak – káptalan – vagy konventbeliek

foglaltak írásba. Ezek közül a legrégebbi Guden 1079–1080 körül Szent László engedélyéből a veszprémi

káptalan javára tett végrendelete.

Guden végrendelete egyben az első eredetiben fennmaradt magánokirat is, melynek szövege a következő:

„Legyen tudtára a különös gondosságú László királynak és minden hívőnek, hogy én, Guden, mivel király uram

dolgában és szolgálatában hosszú ideig fáradoztam, beleegyezéséből és engedélyéből minden rejtett és

nyilvánvaló kincsemet, amit Palóznakban bírok, a Szent Mihálynak adtam lelkem megváltásáért. Tudniillik egy

templomot juttatván a kanonokok hatalma alá minden tartozékával együtt, ezenkívül öt szolganépet, két szántót,

tizenegy szőlőt, húsz ökröt, háromszáz birkát, rétet, mezőt gyümölcsöst, erdőt. Azt pedig, amit a Szent Mihálynak

adtam, nem a püspöknek adtam, hanem a barátoknak, hogy ebből minden évben legyen eleségük, és

megemlékezzenek lelkemről. De tudatom azt minden lélekkel, hogy amit szabad akaratomból rendeltem, azt

nékem a király engedélyezte a dömösi udvarban, amidőn télvíz idején majd a németeket ment pusztítani. Eme

elhatározásomnak és rendelésemnek Gurcu, esztergomi ispán, Szella fia Herney, Márton prépost, Suni dékán,

Tefil bíró, annak sógora, Péter, Gellért mester, Ábrahám uchuga (= szabad), Mihály presbiter, Ezicius és egész

Pannónia más előkelői voltak a tanúi. És ezért kiváltképpen kérem uramtól, és szegény, hogy emlékezzék

szolgálatomra, és ne semmisítse meg halálom után azt, amit életemben engedélyeztem. (Fejérpataky II.7–8.)

A fennmaradt források szerint a XIII. századtól végrendeletet a király előtt – ha egyház javára szólt, a király

engedélyével –, hiteleshelyek vagy az ország rendes bírái előtt, önálló joghatósággal rendelkező városok, majd

vármegyei tisztek előtt lehetett. Az így bevallott vagy az említett okiratkiállítók által átírt és megerősített

végrendelet, vagyis a közvégrendelet (testamenta publica) mellett, az örökhagyó magánvégrendeletet

(testamenta privata) is tehetett. Ennek szabályai azonban hosszú ideig nem voltak egységesek.

A végrendelkezés első átfogó szabályozását az 1715:27. tc. adta, mely szerint nemes

a. közvégrendeletet hiteleshelyek és azok kiküldöttei, az ország rendes bírái, az ítélőmesterek, a vármegyékben

az alispán, valamint egy szolgabíró és esküdt előtt,

b. írott magánvégrendeletet (testamentum scriptum privatum) öt nemes vagy „azzal egyenértékű kiváltságot

élvező vagy szükség esetében más tisztességes állású” tanú jelenlétében lehetett tenni, olyképpen, hogy a

felolvasott vagy tollba mondott végrendeletet a tanúk aláírásukkal és pecsétjeikkel hitelesítették, illetve hat

nemes tanú előtt, ha a végrendelkező írásképtelen állapotban volt, akinek aláírását a tanúk egyike pótolta, és

ennek analógiájára

c. szóbeli magánvégrendelet (testamentum nuncupativum privatum) ugyancsak öt nemes tanú előtt volt tehető,

akik a végrendeletet utólag írásba foglalták.




Szabad királyi városi polgár és városban élő nemes közvégrendeletet a városi tanács vagy kiküldöttei,

magánvégrendeletet pedig legalább két tanú előtt tehetett annak felolvasásával, majd 1715-től a felolvasás

mellőzésével, pusztán kijelentvén, hogy a végakaratáról van szó.

A törvény által meghatározott szabályoktól némileg eltért a jász-kunok végrendelkezése, akire nézve végül az

1799-es a jász-kun statútum rögzítette a követendő rendet. Eszerint a közvégrendelethez a helybeli tanács vagy

kiküldötteinek, írott, illetve szóbeli magánvégrendelethez három kerületi tanú közreműködésére volt szükség.

Erdélyben a régi szokásokat követve hiteleshelyek és hiteles pecséttel rendelkező személyek, valamint

megyegyűlés, székgyűlés, városi tanács, illetve ezek kiküldöttei, magánvégrendeletet pedig két tanú jelenlétében

tehetett az örökhagyó.

1.7.2.2. 7.2.2. Kiváltságos végrendeletek (testamenta privilegiata)

Az 1715:27. tc. 5. §-a rendelkezett nem szabályszerű, másképpen „kiváltságos” végrendeletekről is. Ezek közé

azok tartoztak, amit kegyes célra, szülők és gyermekek egymás javára, továbbá amit katonák, valamint amit

ragályos betegség (pestis) idején tettek. Érvényességükhöz elégséges volt az is, hogy az örökhagyó

végrendeletét saját kezével írja, illetve aláírja vagy két tanú előtt szóban nyilatkozza ki.

a. Kegyes végrendelet (testamentum pium)

Kegyes végrendeletnek azt tekintették, amit az örökhagyó keresztényi buzgalomból a maga és rokonai lelki

üdvére miseáldozatul, valamint szegények, árvák, ispotályok, árvaházak, iskolák, illetve a haza hasznára tett.

b. Szülők gyermekek közti végrendelete (testamentum inter liberos)

Szülők gyermekeik javára rendszerint a vagyonmegosztásból keletkezhető viták elkerülése végett tettek

végrendeletet, de ez nem jelentette azt, hogy feltétlenül egyenlő részben „osztották meg” a szerzeményi

vagyont közöttük.

c. Katonai végrendelet (testamentum militare)

Katonák és hadsereghez tartozók: orvosok, mesteremberek, stb. ellenség fenyegetésekor tehettek kiváltságos

végrendeletet, de ha a tábor feloszlott, a hadjárat véget ért, a törvény adta kedvezményekkel már nem

élhettek, és végrendeletüket, ha érvényét fenn kívánták tartani, szabályszerű köz- vagy magánvégrendeletben

kellett megerősíteni.

d. Pestis, döghalál idején tett végrendelet (testamentum tempore pestis)

Bár a törvény csak a pestist nevesítette, súlyos járványos betegség idején, amikor szabályszerű köz- és

magánvégrendelet tétele a fertőzés terjesztésével járt volna, a veszélynek kitettek a kivételes szabályok

szerint végrendelkezhettek mindaddig, amíg a járvány meg nem szűnt. A pestis idején tett végrendeletekre

egyéb iránt a katonai végrendeletek szabályai vonatkoztak.

1.7.3. 7.3. Öröklési szerződés (pactum successorium), testvérré fogadás (adpotio fratenalis)

Az öröklési szerződés az a kétoldalú jogügylet, amellyel az örökhagyó halála esetére szóló intézkedést tesz az

örökös javára, aki azt elfogadja. Az öröklési szerződésben mindkét fél kijelentheti a végintézkedést, vagyis az

öröklési szerződés lehet kölcsönös is.

Az öröklési szerződés abban különbözik a végrendelettől, hogy egyoldalúan nem bontható fel, hanem csak

újabb szerződéssel.

Öröklési szerződéseket nem túl gyakorta, és inkább csak a XVI. század derekáig kötöttek. A szerződő felek

szinte mindig deficiensek voltak, akik kölcsönösen tettek végintézkedést. A felek ezekkel a szerződésekkel,

minthogy azok olyan igényt keletkeztettek számukra a másik vagyonán mint az osztály a megosztozott

testvérek, atyafiak számára, tulajdonképpen testvérré fogadták egymást.

A testvérré fogadásnak – különösen a XV. században – volt egy másik sajátos módja is, amikor nemes családok

kötöttek szerződést avégre, hogy egyikük családjának kihalásával a másik örökölje annak minden vagyonát. Az

effajta öröklési szerződés érvényességéhez azonban királyi engedélyre is szükség volt.




1.7.4. 7.4. Különös öröklési rendnek alávetett vagyon: a hitbizomány (fideicommissum)

A hitbizomány el nem idegeníthető, az alapító által megszabott öröklési rendnek alávetett vagyon.

Római jogi gyökerű, spanyol hűbérjogi intézmény a hitbizomány. Eredetileg olyan hűbért jelentett, amelyben a

király jelölte ki az elhalt hűbéres leszármazói és rokonai közül az öröklésre jogosultat. A XV. századtól már

rendszerint a hűbérest illette meg a jog arra, hogy királyi engedelemmel vagyonát elidegenítési és terhelési

tilalom alá vonja, és abban meghatározza az öröklési rendet.

Magyarországon az akkor már Nyugat-Európában elterjedt intézmény elismerésére az 1687-i országgyűlésen

került sor. Az 1687:9. tc. a főnemesek számára biztosított hitbizományalapítási jogot, majd azt az 1723:50. tc. a

köznemesekre is kiterjesztette.

Hitbizományt csak szerzett vagyonon lehetett alapítani. A hitbizományban való öröklés rendjét az alapító

határozta meg. Az alapítás érvényességéhez királyi jóváhagyásra volt szükség.

Az öröklés rendjét legtöbbnyire az elsőszülöttség, az ízközelség vagy a korközelség szerint határozta meg az

alapító.

a. Elsőszülöttségi öröklés (primogenitura)

Az elsőszülöttségi rend szerint az alapító után elsőszülött fiú gyermeke, és annak ugyancsak elsőszülött

utódai örököltek a többi férfi rokont kizárva. Ha ez az ág kihalt, akkor az utolsó hitbizományi birtokoshoz

legközelebbi ág legidősebb férfi tagja következett.

b. Ízöröklés (majoratus)

Ezek szerint az utolsó hitbizományi birtokos legközelebbi rokona örökölt, ha pedig többen álltak egyenlő

fokban, a legidősebb.

c. Koröröklés (senioratus)

Koröröklés meghatározása esetén mindig az alapító családjának legidősebb férfitagja örökölt.

Irodalom

Bónis György: Magyar jogtörténet. Kolozsvár. 1942. II. 191–196. p., 202–203. p.

Bónis György: Magyar jog – székely jog. Kolozsvár, 1942. 72–98. p.

Czövek István: Magyar hazai polgári magános törvényről írtt tanítások. (Kelemen Imre munkája szerint.) Pest,

1822. Második könyv: 319–398.l.

Degré Alajos: A szomszédok öröklése és a szomszédi elővásárlási jog kialakulása. (Illés emlékk.) Bp., 1942.

122–141. p.

Davori Relković Néda: Buda város jogkönyve. Bp., 1905. 137–140. p.


Demkó Kálmán: A Szepesi jog. Bp., 1891. 27–30. p.


Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány és jogtörténet. Bp. 1946. 356–365. p.

Ettre-Karchai Georch Illés: Honnyí törvény. Pozsony, 1806. Második könyvnek egyik kötetje: 280–393. p., 476–

523. p.

Geörch Illés: Törvényes tárgyú értekezései I. Pest, 1833. 32–46. p.




Fleichhacker, Joannes: Institutiones juris privati Hungarici. Posonii, MDCCXCV. Lib. II.: 132–143. p., 150–

176. p.


Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyar honban. Buda, 1845. I. Rész: 429–493. p.



Huszty, Stephanus: Juris prudentia seu commentarius novus in jus Hungaricum. Budae, 1745. Lib. II.: 159–185.

p.

Illés József: Öröklés a női vagyonban az Árpádok korában (Nagy Ferenc emlékk.). Bp., 1906. 1–13. p.

Kassics de Kisfalud, Ingatius: Praxis juridica civilis et stylare juristarum. Pestini, 1843. Pars II.: 224–254. p.


Khlósz, Paulus: Praxis seu forma processualis fori spiritualis, in Mariano – Apostolico Hungariae.

MDCCXCIV. 235–240. p.



Mattyasovszky Miklós: Törzsöröklési jog és törzsöröklési szokás. Bp., 1904. 287–422. p.

Murarik Antal: A szabad rendelkezési jog Szt. István törvényeiben (Századok, 1934. pótk.). Bp., 1935. 3–15. p.

Párniczky Mihály: A magyar jus regium az árpádházi királyok korában. Bp., 1940. 5–69. p.

Sóósmezei Vajda László: Az erdélyi polgári magános törvényekkel való esmeretségek első könyve. Kolozsvár,

1830. 177–216. p.

Svaiger, Emericus Antonius: De testamentis. Weszprimii, 1832. 9–76. p.

Szeredai de Szentrontás, Antonius: Tripartita praxis judiciaria sacrorum in Hungaria et Transylvania

tribunalium. Conventus Csikiensis, MDCCLX. 166–174. p.

Szlemenics, Paulus: Elementa juris Hungarici civilis privati. Posonii, 1813. Tom I.: 282–324. p.

Timon Ákos: Magyar alkotmány és jogtörténet (6. kiad.). Bp., 1918. 386–400. p.

Waldapfel Eszter: Nemesi birtokjogunk kialakulása a középkorban. (Századok) Bp., 1931. 144–156. p.

Wenzel Gusztáv: A magyar és erdélyi magánjog rendszere. II. Buda, 1864. 243–247. p., 258–264. p., 274–375.

p.

Zlinszky Imre: A magyar örökösödési jog és az európai jogfejlődés. Bp., 1877. 178–260. p.

1.8. 8. § A nők külön jogai

Az ősiség családi vagyont védő ernyője alatt a nők csak korlátozott vagyoni jogokkal rendelkeztek. A nőnek

családja csak annyit biztosított a vagyonból, hogy a házasságkötéssel a családból kikerülve kellő létalappal

rendelkezzen, a feleségnek pedig befogadó családja annyit, hogy a házasság megszűnése esetén önállóan is

fenntarthassa magát.

1.8.1. 8.1. Leánynegyed (quarta puellaris)

A leánynegyed a nemes leány törvényes örökrésze az ősi vagyonból.




A quarta római jogból átvett intézmény, tulajdonképpen a leány javára biztosított kötelesrész (portio legitima).

A világi jogba feltehetőleg az egyházi biróságok gyakorlatából, a kiházasítási kötelezettség sajátos

értelmezésével összefüggésben került be.

A leánynegyedre először az 1222-i aranybulla utalt: „... ha valamely serviens fiú nélkül hal meg, birtokának

negyed részét leánya kapja ...” (1222:4. tc.). Mint azt már az Aranybulla kibocsátása utáni évekből származó

oklevelek bizonyítják, a negyed akkor is járt, ha az örökhagyónak volt fiú örököse is.

A quarta, számuktól függetlenül az összes leányt együttesen illette. Kiadására mindig az atya halála után

kerülhetett sor. A hajadon leány csak házasságkötésekor követelhette a negyedet, de addig is joga volt a

quartának megfelelő birtoktest használatára.

Már az 1291-i dekrétum lehetőséget adott arra, hogy a férfi örökösök mentesüljenek a quarta természetbeni

kiadása alól. A férfi örökösök a negyedként járó ingatlant az ősi javak közbecsű értékének megfelelő ingókért

vagy pénzért váltották meg. Ha a király, illetve a korona örökölt és a jószág el lett már adományozva, a

megváltás joga az adományost is megillette.

A szokásjog és Zsigmond 1453. évi II. dekrétumának rendelkezése alapján a leány egy esetben kérhette a

negyed természetbeni kiadását, mégpedig akkor, ha fivérei, rokonai, szülei beleegyezésével kötött házasságot

birtokkal nem rendelkező nemessel vagy nem nemessel. A XIV. század végéig az effajta házasságból születettek

megőrizték nemesi jellegüket, sőt a nem nemes férfi rendi állására is kihatott, ha a feleség természetben kapta

meg a negyedet, minthogy ezáltal őt is nemesnek tekintették felesége után (nobilis post uxorem suam).

A quarta iránti igény nem évült el, annak kiadását a nő örökösei is követelhették.

1.8.2. 8.2. Hajadoni jog (jus capillare)

A hajadoni jog nem más mint az atya halálával árvult leány joga rangjához illő ellátásra és kiházasításra az atyai

vagyon terhére.

A hajadoni jog minden leányt külön-külön megilletett.

Az ellátás mindig járt a leánynak, azt akkor sem tagadhatták meg tőle az atya vagyonának örökösei, ha már neki

a szerzettekből részét kiadták. A kiházasítást, ami hozományt és kelengyeadást is jelentett, csak akkor

követelhette a hajadon, ha az osztály még nem volt meg.

A hajadoni jog a leánynak nem biztosított haszonélvezeti jogot atyja vagyonán, az csupán csak az atyai ház

használatára vonatkozott. A XV. századtól is csak a quarta okán volt a leánynak haszonélvezeti joga az atya

vagyonán, de a későbbiekben, ha a korona örökölt, a leány olykor az egész vagyon haszonélvezetében

megmaradhatott egészen férjhezmeneteléig.

1.8.3. 8.3. Hozomány (allatura)

A hozomány az a vagyon, amit a nő vitt magával a házasságba és nem a férjétől kapott.

A hozományadás a kiházasítás szokásából fejlődött ki. A hozomány a feleség külön vagyona, amit a házasság

alatt férje kezelt.

Ha a hozományt a házasság fennállása alatt elfogyasztották, azt a férj szerzett vagyonából kellett pótolni.

A pótlás az ősi vagyont csak akkor terhelhette, ha igazolható volt, hogy az allatura a férj ősi jószágába került

beruházásra és a férjnek nem volt szerzett vagyona.

A házasság megszűnésével: a férj halálával, az ágytól és asztaltól történő elválasztással a nő a hozomány

kiadásáig visszatarthatta férje vagyonát. Ha azonban vonakodott a hozományt átvenni és a férje vagyonát kiadni

a nő, elvesztette azt.

A nő a házasság megszűnésével hozományával szabadon rendelkezhetett élők között és halál esetére.

Végrendelet hiányában a hozományban a nő leszármazói, ha nem lettek volna ilyenek, rokonai örököltek.

1.8.4. 8.4. Jegyajándék (paraferna, res parafernales)




Jegyajándék az az ingó dolog, amit a nő szüleitől, rokonaitól vagy férjétől kapott a házasságkötés alkalmával.

A jegyjándék a nő különvagyona, és a házasság fennállása alatt is a nő birtokában volt.

A nő férje halála után a jegyajándékkal szabadon rendelkezhetett, ha ezt nem tette volna, azt törvényes örökösei

kapták meg, kivéve mégis a férjtől származó jegyajándékot, ami a férjre, illetve a férj törvényes örököseire

szállott vissza.

Nem veszett el a jegyajándék a nő házasságtörése, vérfertőző házassága, sőt a házasság meg nem történte,

vagyis érvénytelensége esetén sem.

1.8.5. 8.5. Hitbér (dos)

A hitbér a hű feleségnek a házassággal vagy szerződéssel létesült igénye férje vagyonán a házasság megszűnése

esetére.

A hitbér intézménye a nővételből fejlődött ki. A keresztény házasságkötés bevezetésével és általánossá

válásával a nővétel megszűnt, de a férj – az egyház által is erősen szorgalmazva, a vételárfizetés helyett leendő

özvegye létfenntartásának biztosítására lekötötte vagyona egy részét a korábban szokásos nővételár erejéig. A

későbbiekben az a felfogás vált uralkodóvá – Werbőczy is úgy magyarázta –, hogy a hitbér nem más mint a

feleséget a házassági kötelezettségért megillető jutalom (merces ob meritum matrimonii), valamint, hogy az a

nőnek szüzessége elvesztéséért és az elhálásért – a házasság elhálásáért – jár (propter deflorationem et

concubitum datur). A hitbér törvényesen – szokásjog alapján – járt a nőnek, ha a házasságot elhálták. A

hitbérnek ez a fajtája volt az ún. törvényes hitbér (dos legalis). A törvényes hitbér a rendi állás és a vagyoni

helyzet szerint a vérdíj, a férj vérdíjának nagyságához igazodóan különböző mértékű volt. Az ország bárói 100,

a nemesek, ha legalább ötven jobbágytelket bírtak 50 márka, ennél kisebb vagyon esetén a jobbágytelkek

számának megfelelő összegű hitbérrel tartoztak. A törvényes hitbér nagysága aszerint is változott, hogy a nő

hány alkalommal kötött házasságot. Első esetben – természetesen – a hitbér egésze, a megözvegyült nő második

házassága esetén a törvényes hitbér fele, a harmadik házasság után annak negyede járt.

Hitbért szerződésben is ki lehetett kötni a házasságkötést megelőzően. A szerződéses hitbért (dos contractualis)

csak írásba foglalással lehetett érvényesen megállapítani, és ezért volt szokás ezt „írott hitbérnek” (dos scripta)

is nevezni. A szerződéses hitbér mértéke nem lehetett kevesebb a nőnek járó törvényes hitbérnél.

A hitbérigény kielégítésére a házasság megszűnésével: a férj halálával, illetve az ágytól és asztaltól való

elválasztással kerülhetett sor, de ez utóbbi esetben csak akkor, ha nem a nő hibája miatt történt, és ha a nő újabb

házasságot kötött vagy meghalt. Természetesen a nő halála esetén örökösei követelhették a hitbér kiadását.

A törvényes hitbér az ősi jószágot terhelte, de ha volt szerzett vagyon, abból is ki lehetett fizetni a jogosultakat.

Az írott hitbért ezzel szemben csak szerzett jószágból lehetett kielégíteni.

A hitbér a feleség házasságtörése esetén, valamint akkor is elveszett, ha a házasság vérfetőző volt, és erről a

házastársak már a házasságkötéskor tudtak, ha a feleség a férj ősi vagyonát pusztította vagy el akarta azt

idegeníteni, ha a nő férje vagyonát vagy a családi okleveleket nem volt hajlandó kiadni a hitbér fejében, végül

ha a feleség már korábban lemondott hitbérigényéről férje javára. A nő hitbérigényét nem érintette, ha a férjét

hűtlenség miatt marasztalták.

A nő mind a törvényes, mind a szerződéses hitbérből élők között és halál esetére is szabadon rendelkezhetett.

Végrendelet hiányában halála után gyermekei, ha azonban nem voltak, rokonai örököltek a törvényes hitbérből

számazó vagyonban, a szerzett vagyonból eredő hitbérben pedig a férj törvényes örökösei.

1.8.6. 8.6. Özvegyi jog (jus viduale)

Az özvegyi jog az özvegy joga megfelelő lakásra és ellátásra, illetve ha újból férjhez kívánt menni, a

kiházasításra.

Az özvegyi jog a lakásra és az ellátásra nézve az elhalt férj ingatlan vagyonát terhelő élethosszig vagy az özvegy

újabb házasságkötéséig tartó használati jog volt. Ha a férj után tetemes vagyon maradt, az özvegy használati

jogát rendszerint hitbérének mértékéig korlátozták.

Az özvegyi jog elveszett, ha a feleség a férj ősi vagyonát pusztította vagy el akarta idegeníteni, illetve ha a férje

vagyonát és a családi okleveleket nem akarta kiadni az örökösöknek.




1.8.7. 8.7. Az özvegy nő öröklése férje vagyonában (successio vidualis)

A nemes özvegye férje ingó vagyonából egy gyermekrészt örökölt. Emellett őt illette a férj díszruhája,

jegygyűrűje, a férjével egykor közösen használt kocsi (hintó) a hozzávaló lovakkal és egy osztályrész az „ötven

számot” meg nem haladó ménesből.

1.8.8. 8.8. Közszerzemény (coacquisita conjugum)

A közszerzemény az a vagyon, amit a házastársak a házasság alatt együtt szereztek.

Nemes asszony csak adományos és egyéb módon szerzett ingatlan jószágban lehetett közszerző. De adományos

jószágban is csak akkor, ha a férje mellett az ő nevét is beírták az adománylevélbe. Szerzett jószágban pedig

abban az esetben, ha az ingatlan örökvallásáról készült okiratban őt is szerzőként (jószágszerzőként) tüntették

fel.

Közszerzeményben a túlélő házastárs, ha voltak lemenők is, rendszerint felerészt örökölt. Ha nem maradtak

lemenők, az egész közszerzeményi vagyon reá szállt. A szerződésen alapuló közszerzemény felől, ha csak ez

nem a feleség vagyonából szerezte, a férj szabadon rendelkezhetett halál esetére.

Szász, polgár- és jobbágyasszony a házasság alatt szerzett minden (akár ingó, akár ingatlan) vagyonban

közszerzőnek minősült.

Irodalom

Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban. Kolozsvár, 1948. 461–466. p.





Dósa Elek: Erdélyhoni jogtudomány. Kolozsvár, 1861. Második könyv: 397–403. p., 423–444. p.

Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány és jogtörténet. Bp. 1946. 365–373. p.

Eckhart Ferenc: Vita a leánynegyedről. (Századok, különny.) Bp. 1932. 1–8. p.

Ettre-Karchai Georch Illés: Honnyi törvény. Pozsony, 1806. Második könyvnek egyik kötetje: 176–243. p.

Geörch Illés: Törvényes tárgyú értekezései I. Pest, 1833. 89–103. p.

Geörch Illés: Törvényes tárgyú értekezései II. Pest, 1834. 73–101. p.

Fleischhacker, Joannes: Institutiones juris privati Hungarici. Posonii, MDCCXCV. Lib. II.: 82–115. p.


Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban. Buda, 1845. I. Rész: 519–539. p.


Holub József: A leánynegyedről. (Turul, különny.) Bp., 1928. 3–30. p.

Holub József: Néhány kérdés a leánynegyed köréből. Bp., 1936. 3–47. p.

Huszty, Stephanus: Jurisprudentia practica seu commentarius novus in jus Hungaricum. Agriae, MDCCLVIII.

Lib.: 242–252. p.

Jancsó György: A magyar házassági vagyonjog. Bp., 1888. 41–46. p., 85–90. p.





Kelemen László: A leánynegyed („quartalitium”). In: Acta Jur. I. 6. Szeged, 1926. 159–216. p.



Murarik Antal: Az ősiség alapintézményének eredete. Bp., 1938. 71–91. p., 147–192. p.

Sóósmezei Vajda László: Az erdélyi polgári magános törvényekkel való esmeretségek első könyve. Kolozsvár,

1830. 242–259. p., 273–277. p.

Schaurek Ráfael: A hitbér. Pécs, 1917. 75–139. p.

Szlemenics, Paulus: Elementa juris Hungarici civilis privati. Posonii, 1813. Tom. I.: 357–398. p.

Timon Ákos: Magyar alkotmány és jogtörténet. Bp. 1918. 346–354. p.

Wenzel Gusztáv: A magyar és erdélyi magánjog rendszere. II. Buda, 1864. 265–270. p., 272–273. p. w

2. II. fejezet: Büntetőjog

2.1. 9. § A büntetőjog forrásai

Szent István uralkodásától számos dekrétum, majd a XVI. századtól megyei, városi, statútum, székely, szász

szabályzat rendelkezett deliktumokról és büntetéseikről, de a büntetőjog egészét átfogó törvényi szabályozás

hiányában a rendi korszak végéig meghatározó szerepe maradt a szokásjognak, mely részint a Hármaskönyv,

illetve a XVIII. századtól – a magyar vidékeken – a Praxis Criminalis gyakorlatán fejlődött ki a helyi és területi

sajátosságokra tekintettel.

2.1.1. 9.1. Törvények és tervezetek

Törvényeink közül különösen a patrimoniális királyság korából származók tartalmaztak jelentős számban

büntető rendelkezéseket, de ezek egy része csak a kialakult büntető szokásokat rögzítették. Közülük Szent

László ún. harmadik és az ún. második törvénykönyve adta a legkimerítőbb szabályokat elsősorban a vagyon

elleni bűncselekmények különféle nemeinek sorba vételével. Szent László ún. harmadik törvénykönyve két

részből állt. A dekrétum első fele – 1–15. artikulusok –, mely egyebek mellett a tolvajok elleni eljárásról, és a

menedékjogról is megemlékezett, egyes feltevések szerint 1077 előtt, más vélekedések szerint 1077 és 1083

között keletkezhetett, második része – 16–29. artikulus pedig, mely többek között ugyancsak foglalkozott az

egyházba menekülő tolvajjal, és emellett a tolvajjal való egyezkedést tiltva részletes szabályokat adott az

ellopott dolgok beszedéséről is, 1077, illetve 1083 után jöhetett létre.

A rendi korszakban, I. Mátyásig a dekrétumok jobbára csak a jóvátételre és a perbeli vétségekre vonatkozó

szabályokat rögzítettek. A büntetőjog fejlődésének új szakaszát az 1462:2. és az 1486:15. tc. nyitotta meg azzal,

hogy megállapította a hűtlenség, illetve a nagyobb hatalmaskodás eseteit. Ezt követően igazán jelentős

büntetőjogi törvényi szabályozásra majd csak III. Károly alatt került sor, midőn 1715-ben és 1729ben a

közbűncselekmények, ezen belül a hűtlenségi esetek, valamint a magánbűncselekmények új felosztását,

kategorizálását végezték el az igazságszolgáltatási reformmal összefüggésben.

Egységes büntetőjogi szabályok bevezetésére először a XVIII. század elején történt kísérlet, amikor a király

kezdeményezésére az országgyűlés napirendre tűzte a III. Ferdinánd által Alsó-Ausztria számára kiadott büntető

rendtartás megvitatását 1687-ben, de miután a rendek azt mint jogaikat sértőt, illetve Bencsik Mihály

nagyszombati egyetemi tanárnak az 1712–15-ös országgyűlésen beterjesztett javaslatát elvetették, a

büntetőkódex létrehozásának ügye a Hármaskönyv megújításával együtt hosszú időre elodázódott.

2.1.1.1. 9.1.1. Az 1795. évi javaslat

A felvilágosodás eszméinek terjedésével Magyarországon a XVIII. század végére érlelődött meg ismét a büntető

törvénykönyv létrehozásának gondolat.

A kodifikáció előzményeként az 1790–91-es országgyűlés hatályon kívül helyezte II. József rendelettel

bevezetett büntetőtörvényét, és gróf Zichy Károly országbíró elnökletével bizottságot (Deputatio Juridica)




küldött ki, mely „A bűncselekményekről és azok büntetéséről szóló törvénykönyv” (Codex de delictis eorumque

poenis) címmel 1795-re készítette el javaslatát. A tervezet az „Alapelvek” (Principia) címet viselő, 23 artikulust

magába foglaló bevezetőből és két fő részből állt. Az első az eljárásról szólt, a tervezet címével egyező második

rész pedig az anyagi jogi szabályokat tartalmazta.

A javaslat nem tett különbséget nemes és nem nemes elkövető között, a büntetés céljának az elrettentés mellett a

bűnös megjavítást tekintette, és az elkövető ártalmatlanná tételét csak akkor tartotta szükségesnek, ha a javítás

nem volt lehetséges. Ennek megfelelően hat esetben rendelt csak halálbüntetést és egy esetben élethosszig szóló

börtönt. A büntetések között azonban továbbra is szerepelt a testfenyítés (megvesszőzés). A tervezet emellett a

fiatalkorúakra különös szabályokat érvényesített, megjobbításukra javító intézetbe (domus correctoria) utalást

írt elő.

Jóllehet az 1807:9. tc. felemlítette, a büntetőkódex tervezete sajnálatosan nem került országgyűlési tárgyalásra.

2.1.1.2. 9.1.2. Az 1830. évi javaslat

A kodifikáció ügye két évtized múltán került ismét elő. Az 1827:8. tc. egy a nádor vezetése alatt működő

bizottságnak azt a feladatot adta, hogy az 1795-ös javaslatot nézze át és véleményezze. A bizottság 1830-ban

tette közzé javaslatát a korábbi tervezettel egyező címen, de az valójában nem az 1795-ös anyagot vette

mintájának, hanem az 1803. évi osztrák büntetőtörvényt. A bizottság által elkészített anyag a korábbihoz képest

jelentős visszalépést jelentett, a büntetései szigorúbbak voltak, és rendi alapon különböztek az egyes

elkövetőkre.

A tervezet hasonló sorsra jutott mint az első büntetőjavaslat, de a büntetőjog reformját a 30-as évektől már nem

lehetett tovább halogatni, és az 1839–40-i országgyűlés a megvalósítás érdekében bizottságot küldött ki. Ezzel a

magyar büntetőjog történetének egy új szakasza kezdődött meg, minthogy az elkészült büntető anyagi jogi

matéria már egy polgári elveken építkező, valóban modern kódex tervezete volt.

2.1.2. 9.2. Privilégiumok

A privilégiumok közül a közösségeknek adottak tartalmaztak olykor büntető rendelkezéseket is, mint például a

városok árumegállító jogát szabályzók, illetve azok, amelyek kötelezettséget is megállapítottak a

kedvezményezettek számára, mint például I. Mátyás a székelyek számára 1463-ban kiadott hadügyi szabályzata,

vagy II. Ulászlónak ugyancsak a székelyek szabadságait összefoglaló 1499-i kiváltságlevele.

2.1.3. 9.3. Királyi rendeletek, pátensek

Magyarországon büntető anyagi jogi szabályok II. József által kerültek pátenssel bevezetésre. Az Ausztria

számára 1787-ben kiadott büntető törvénykönyv – közkeletű néven – a „Josephina” egyetlen nagy érdeme a

halálbüntetés eltörlése volt, más tekintetben azonban alig különbözött a szokásjog rendszerétől. Minthogy II.

József halála után az országgyűlés megszüntette ennek az oktrojált kódexnek a hatályát, jelentősebb hatást nem

fejtett ki a joggyakorlatra.

2.1.4. 9.4. Statútumok

A XVI. századtól a vármegyék, városok, stb. számos büntető rendelkezést alkottak. Ezek részint a törvények és

a Hármaskönyv hiányait pótlandó állapítottak meg újabb, elsősorban a büntetésekre vonatkozó szabályokat,

illetve vettek fel újabb tényállási elemeket az egyes deliktumok közé, másrészt pedig a partikuláris szokásokat

rögzítették. Minthogy a statútumokban zömében testfenyítő és megszégyenítő büntetések, valamint bírságok

kerültek meghatározásra, a késő rendi korszak büntetési rendszerét a halálbüntetéseket meghatározó törvényi és

a Hármskönyvben adott szabályok mellett és azokra tekintettel a helyi-területi jogalkotás építette ki.

2.1.5. 9.5. Szokásjog

A magyar büntetőjog fejlődését alapvetően két szokásjogi gyűjtemény rendelkezései határozták meg a rendiség

felszámolásáig, illetve az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok megjelenéséig: Werbőczy Hármaskönyve és a

Praxis Criminalis, amit csak Magyarország területén alkalmaztak. Ezek mellett az idők során más jogkönyvek is

használatba kerültek, mint például a városokban és olykor a megyei törvényszékeken V. Károly császár

birodalmi törvénykönyve, a Constitutio Criminalis Carolina (1532), néhány törvényszéken, illetve dunántúli

úriszéken, valamint a szász vidékeken Bendikt Carpzov vaskos kommentárja-döntvénygyűjteménye, a Practica




nova imperialis Saxonica rerum Criminalium (1635), majd a XVIII. század utolsó harmadában Mária Terézia

1768-as büntetőkódexe, a Constitio Criminalis Theresiana.

2.1.5.1. 9.5.1. A Hármaskönyv

A Hármaskönyv az I. rész 14–15. artikulusában sorolta fel a legsúlyosabb közbűncselekményeket és határolta el

a hűtlenségi deliktumok és az egyéb súlyos bűncselekmények büntetését. Emellett számos

magánbűncselekmény ismérveit is megadta, és néhány alapfogalmat is tisztázott – a legrészletesebben a jogos

védelemét.

2.1.5.2. 9.5.2. A Praxis Criminalis

A Praxis Criminalis nem volt más mint a III. Ferdinánd által Alsó-Ausztria számára 1656-ban kiadott büntető

rendtartás, a „Newe peinliche Landgerichtsordnung” – másképpen a „Ferdinandea” – Kollonics Lipót

esztergomi érsek utasítására latinra fordított változata. A munkát Kollonics 1687-ben Nagyszombatban „Forma

processus judicii criminalis seu praxis criminalis” címmel adatta ki azzal a céllal, hogy az eljárt bíróságok

mielőbb használatba vegyék, ahogyan ez a bevezetőből kiderül: „ ... jóllehet a magyar korona

törvényhatóságainak joga és szokásai más tartományok (az örökös tartományok) jogától és szokásaitól

különböznek, mégis ez a büntető gyakorlat (praxis criminalis), mivel a közönséges jogon és a helyes

megfontoláson alapul, a magyar korona alatt felállított magisztrátusokban és bíróságokon zsinórmértékként és

elvként a büntetőügyekben az eljárások kialakításánál és az ítélethozatal körül nagy segítségül és előnyül

szolgálhat ...”.

A Praxis Criminalis azonban elsősorban nem a Kollonics-féle kiadásnak köszönhette szokásjoggá válását,

hanem annak, hogy német változatát a kamarai adminisztráció alá került területeken a török kiűzésével szinte

egyidejűleg alkalmazásba vették, illetve annak, hogy az 1687. évi országgyűlésen tett recepciós kísérlet kudarca

ellenére bekerült a 1696–97-ben a Corpus Juris Hungarici-be.

A Praxis Criminalist a XVIII. század elején már rendszeresen meghivatkozták a vármegyei törvényszékek és

úriszékek ügyészei, illetve maguk az eljárt bíróságok is részint az abban foglalt rendelkezésekre támaszkodva

hozták meg ítéleteiket. A kódex a gyakorlatban több elnevezés alatt is szerepelt, volt ahol „Kollonichiana”,

másutt – minthogy I. József alatt vették át egyes megyékben – „Josephina” lett a szokásos megjelölése, majd a

XIX. század elejétől gyakorta egyszerűen csak „Büntetőtörvény”-nek vagy mint például Zala megyében

„szokásbéli Büntető Törvény”-nek, másutt, mint egyebek mellett Hont vármegyében, „Büntető Eljárásnak”

emlegették.

A Praxis Criminalis két részből és összesen 100 artikulusból állt. Az első rész az eljárásjogot tartalmazta, de itt

volt szó részint a kódexben érintett bűncselekmények büntetéseiről is. A második rész az 59. artikulussal

kezdődően az egyes deliktumok ismérveit és büntetéseit rögzítette. A kódex több büntetőjogi fogalmat is

meghatározott az egyes bűncselekmények tárgyalásánál, de igazán nagy jelentősége abban állt, hogy minden

esetben felsorolta a büntetések súlyosítására és enyhítésére okot adó körülményeket. A Praxis Criminalis

büntetései rendkívül szigorúak, kegyetlenek voltak, és sokszor az enyhébb büntetés csak egyszerű halálbüntetést

jelentett az alapesetre meghatározott minősített halálbüntetés mellett. A kódex további sajátossága az volt, hogy

az egyes deliktumok tárgyalásánál rendre kitért a letartóztatás, illetve a tortúra alapjául szolgáló gyanújelek

(indicia) számbavételére, vagyis az anyagi jogi szabályok vegyesen szerepeltek a praktikus processzuális

szabályokkal.

Irodalom

Angyal Pál–Degré Alajos: A XVI–XVII. századi erdélyi büntetőjog vázlata. Bp.1943. 9–15. p.

Béli Gábor–Kajtár István: Az osztrák (-német) büntetőjogszabályok hatása a magyar jogban a 18. században (a

Praxis Criminalis). In: Dolgozatok az állam- és jogtudományok köréből. Pécs, 1988. 29–40. p.

Bónis György: Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után 1686–1708. Bp. 1962. 299–320. p.

Bónis György: Magyar jogtörténet. Kolozsvár, 1942. II. 214–216. p.

Csizmadia Andor–Kovács Kálmán–Asztalos László: Magyar állam- és jogtörténet (átdolg.: Horváth Pál–Stipta

István) Bp. 1995. 256–257. p.

Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog kézikönyve. Bp. 1895. 57–58. p., 61–63. p., 75–77. p.




Hajdu Lajos: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódex-tervezet. Bp. 1971. 21–203. p.

Kelemen, Emericus: Historia juris Hungarici privati documentis, ac testimoniis illustrata. Budea, 1818. 393–

395. p.

Pauler Tivadar: Büntetőjogtan I. Pest, 1896. 8–13. p.

Réti Illés Elemér: A büntetőjog kodifikációjának első kísérlete Magyarországon. Bp. 1916. 1–29. p.

Szlemenics Pál: Magyar fenyítő törvény. Pest, 1865. 11–14. p.

Vuchetich, Matthias: Institutiones juris criminalis Hungarici. Budae, 1819. 16–24. p., 33–34. p.

2.2. 10. § A bűncselekmény és a bűncselekménnyel összefüggésben általánosan érvényesülő szabályok

A bűncselekmény olyan jogellenes magatartás, amelyet a jogrend büntetni rendel.

A törzsi-nemzetségi társadalomban minden magatartás, ami az egyén személyében (élet, testi épség, becsület),

illetve az egyén és a nagycsalád vagyonában sérelmet okozott, az egyén a nagycsalád és a nemzetség önkényétől

függő megtorlástvont maga után. Személyt ért sérelem és a vagyonban okozott kár esetén a sértett vagy

rokonsága, illetve nemzetsége a megtorlásról, a bosszúról lemondhatott, de erre rendszerint csak akkor került

sor, ha a sérelmet okozó megfelelő, a sértettel, a sértett rokonságával kialkudott engesztelést, jóvátételt

(compositio) fizetett.

A személyes királyság korának büntetőjoga alapvetően jóvátétel jellegű volt. A király csupán azokat a

magatartásokat üldözte hatalma erejével, azokhoz fűzött büntető szankciókat, amelyek a király országát

(uralmát) és egyházát (vallását) sértették vagy veszélyeztették, illetve amelyek vagyonát károsították. A

magánosoknak okozott sérelmek legtöbbjének orvoslását azonban az egyénre vagy családtagjaira bízta.

A rendi korszakban azokat a deliktumokat, amelyeket a XIII. századtól meggyökeresedett elnevezéssel

„nyilvános gonosztevők”(malefactores publici) követtek el, rendszerint halállal büntették. Más deliktumoknál

továbbra is a jóvátételi elv érvényesült, egyes esetekben oly módon, hogy a kötelező megváltási, jóvátételi és a

büntető szankció vagylagosan is alkalmazott volt, vagyis a halálra ítélt vagy fejét vesztette, vagy megválthatta

azt és jóvátételt fizetett a sértettnek vagy a sértett rokonainak. Ezzel összefüggésben, illetve a kánonjog hatására

a XIV. századra a magyar jogban is megjelent a közbűncselekmény és a magánbűncselekmény elhatárolása.

Közbűncselekménynek azok a deliktumok számítottak eleinte, amelyek tisztán büntető szankciókat feltételeztek,

és amelyeknél nem volt helye megváltásnak – amiket Werbőczy a Hármaskönyv I. Rész 14. és 15. címeiben

sorolt fel. Ezzel szemben minden más bűncselekmény csupán magánsérelem, magándeliktum volt.

A Hármaskönyv megjelenését követően az 1723-as bíráskodási reformmal rögzült ismételten a köz- és

magánbűncselekmények köre, de a gyakorlatban a törvényi szabályozással létrejött állapoton a Praxis Criminalis

szokásjoga, különösen nem nemesek tekintetében, már a XVIII. század első harmadától tovább módosított.

A Praxis Criminalist a vármegyei, a városi és az úriszéki büntetőjog-gyakorlatban már a XVII. század utolsó

éveiben használatba vették, és a jobbágyok, valamint a városi polgárok tekintetében a kódex processzuális és

anyagi jogi szabályait is érvényesítették. Esetükben ezért, egyes deliktumok, amelyek a honi jog szerint

magándeliktumoknak számítottak, közbűncselekménynek minősültek. Ezzel szemben, minthogy az 1687-es

országgyűlésen a rendek törvényi megerősítését elvetették, a Praxis Criminalis szokásjogát nemesekre nem

lehetett alkalmazni. Ennek következtében adott deliktum az elkövető jogállására tekintettel lehetett köz- vagy

magánbűncselekmény is. Például, gondatlan emberölésért a jobbágyot a Praxis Criminalis anyagi joga alapján,

vagyis közdeliktumért büntetőperben ítélték el, ezzel szemben a nemest rendes polgári perben magándeliktumért

marasztalták el.

A bűncselekmény fogalmát törvény a késő rendi korszakban sem határozta meg, de a XVIII. századtól már több

– és többféle – definíció jelent meg jeles magyar szerzők műveiben. Ezek a meghatározások rendszerint úgy

különböztettek az egyes deliktumok között, és úgy adták meg lényeges ismérveiket, hogy azok a közt

(közösséget) vagy pusztán csak a magánost sértették-e, illetve, hogy milyen eljárásban került (kerülhetett) sor az

elkövetők elmarasztalására.

2.2.1. 10.1. A delictum publicum fogalma




Közbűncselekménynek (delictum publicum) minősült általában minden bűncselekmény, amit a köz sérelmére

követtek el, és amely esetén tiszti keresetnek, vagyis hivatalból induló eljárásnak volt helye. A

közbűncselekmény lehetett „főbenjáró”, illetve ún. „polgári” vagy másképpen „polgári-politikai”, azaz

„bűntett”, illetve „vétség, kihágás”.

a. „Főbenjáró”, „nyilvános” vagy „cégéres gaztettnek” (delictum publicum criminale, crimen) tekintették

azokat a köznek, illetve azokat a magánosnak személyében és vagyonában súlyos sérelmet okozó és ezáltal a

köz biztonságát is veszélyeztető deliktumokat, amelyeket szándékosan (kivételesen gondatlanul) követtek el,

és amikre az ország törvényei és szokásjoga halál vagy szabadságot korlátozó, valamint testi büntetések

kiszabását rendelték.

b. „Polgári – politikai közbűncselekmény” (delictum publicum civile, delictum publicum politicum) volt az a

szándékosan elkövetett (kisebb súlyú) bűncselekmény, amelynek elkövetője bírságfizetésre és kártérítésre

volt csak marasztalható.

Főbenjáró bűncselekmény esetén rendes büntetőpernek (processus criminalis), polgári közbűncselekmény

tekintetében ún. „tiszti fenyítő”, rövid pernek (processus magistratualis) volt helye.

2.2.2. 10.2. A delictum privatum fogalma

Magánbűncselekménynek (delictum privatum, delictum civile) minősült az a magános személyében és

vagyonában sérelmet okozó deliktum, amelyre nézve csak a sértett keresetére induló perben volt helye

kártérítésre, illetve bírságfizetésre szóló marasztalásnak.

Minthogy megvalósulásukkal egyoldalú, pénzre szóló kötelmet keletkeztettek, a polgári közbűncselekményeket

és a magándeliktumokat a főbenjáró deliktumoktól megkülönböztetendő, együttesen „bírságos bántalmaknak”

szokták nevezni.

2.2.3. 10.3. A büntetőjogi felelősség

A büntetőjogi felelősség – a bűncselekmény elkövetéséhez fűzött jogkövetkezmények elviselésének

kötelezettsége – a patrimoniális királyság időszakában, majd a rendi korszakban, a XV. század végéig, illetve

még a XVI. század elején is az elkövetőn kívül ártatlan családtagjaira is kiterjedt.

Szt. László a lopáson kapott szabad ember 10 éves vagy annál idősebb gyermekeit (Szt. László ún. II.12.),

Kálmán a férje tettében részes feleség (anya) 15 esztendős vagy idősebb fiait (Kálmán ún. I.56.) szolgaságra

vetéssel büntette. Az 1231-es dekrétum bizonysága szerint a lopás és rablás elkövetőinek gyermekein kívül

ártatlan felesége is szolgaságra került.

Az ártatlanok szolgaként való eladását a már említett, az Aranybullát „megerősítő” 1231-es dekrétum szüntette

meg (1231:25. tc.), de ezzel nem számolódott fel végleg az elkövető családtagjainak büntetőjogi felelősségre

vonása. Erre utal az 1351-i dekrétum 19. cikkelyében rögzített ama tilalom, hogy „...az atya vétkeiért fiának sem

személyében, sem birtokában vagy vagyonában kárt ne tegyenek, el ne marasztalják...”. Hasonló tilalmat

tartalmaz Mátyás nagyobb dekrétumának (1486) 65. cikkelye is.

A Dózsa vezette felkelés megtorlására kibocsátott 1514. évi dekrétum 47. artikulusa a nemes nő sérelmére

jobbágy által megvalósított erőszakos közösülés esetén az elkövető ártatlan családtagjai: leányai, fiai, sőt

„atyáról való atyafiai”, ha pedig az elkövető nem kötött még házasságot, atyja büntetőjogi felelősségét is

megállapította, azokat becstelenséggel sújtotta.

2.2.4. 10.4. A büntethetőséget kizáró okok

A büntethetőséget egyrészt a jogellenes magatartás tanúsítójánál a büntetőjogi felelősségre vonás alapjául

szolgáló személyi képesség hiánya vagy teljes korlátozása, másrészt a magatartás (törvény, szokásjog által)

engedett volta zárhatja ki, jóllehet a tanúsított magatartás más ember halálához, testi sérülések

bekövetkezéséhez, stb. vezetett.

2.2.4.1. 10.4.1. A beszámítási képesség hiánya

Bűncselekmény elkövetése miatt akkor van helye felelősségre vonásnak, ha az elkövető beszámítási

képességgel, azaz olyan személyi állapottal rendelkezik, amely alapján az elkövetett bűncselekmény számára

felróható, beszámítható. A személyt pszichikai állapota teszi alkalmatlanná vagy részben, illetve egészben




alkalmassá arra, hogy magatartását a kor erkölcsi felfogásának megfelelő elvárások szerint értékelje és annak

megfelelően cselekedjék. A beszámítási képesség (vagy vétőképesség) nem más mint a deliktumokra vonatkozó

cselekvőképesség.

A gyermeket – a XIV. századtól fennmaradt adatok szerint – törvényes koraelérésétől tekintették beszámítási

képességgel rendelkezőnek, vétőképesnek. A törvényes kor felett a bíró belátására volt bízva, hogy a

bűncselekmény elbírálásakor figyelembe vettee a törvényes kort ugyan már betöltött elkövető ifjú korát.

A XVIII. századi joggyakorlatban a gyermeket 14 év alatt (infra quatrodecim annos) már rendszerint

beszámítási képességük hiányára hivatkozva nem bünették, kivéve ha a bűncselekményt „különös

gonoszsággal” (cum speciali malitia) követte el, vagyis a vétőképtelen kor határa némileg kitolódott.

Az őrültek (amentes) a vétőképtelen gyermekkel estek egy tekintet alá.

2.2.4.2. 10.4.2. A kényszer és a fenyegetés

A kényszer valamely természeti erő vagy az erőhatalom (vis) ellenállhatatlan megnyilvánulása, melynek

következtében a lenyűgözött képtelen az akaratának megfelelő magatartás tanúsítására, például a vízáradás miatt

ottrekedt a vízzel körülvett terület vagy valamely elfogott és bezárt személy a helyiség elhagyására –

következésképpen, ha valaki nem tudott megjelenni a meghirdetett nemesi felkelésen, nem volt büntethető.

Ezzel szemben a fenyegetés (minae) olyan közvetlenül megnyilvánuló és másként el nem hárítható

veszélyeztetés, akaratot befolyásoló pszichikai hatás, amely valakit bűncselekmény megvalósítására indít.

A régi magyar jogban a fenyegetés csak akkor számított büntethetőséget kizáró oknak, ha az közvetlenül a

fenyegetett vagy családtagjai élete, testi épsége ellen irányult, feltéve, hogy a fenyegetett a bűncselekmény

megvalósítását másképpen, például megfutamodással, nem tudta elhárítani. A fenyegetés történhetett minden

fizikai ráhatás nélkül vagy azzal párosulva, például midőn valakit gyermeke megölésével fenyegettek meg,

illetve, ha valakit élete kioltásával fenyegettek és emellett bántalmaztak is. Megjegyzendő, hogy az efféle

tettlegességet, erőhatalom-megnyilvánulást a joggyakorlatban kényszernek fogták fel.

2.2.4.3. 10.4.3. A jogos védelem

Jogos védelemben véghez vitt cselekményért az elkövető nem volt büntethető.

A jogos védelem ismérveit Werbőczy határozta meg a Hármaskönyvben:

Jogos védelmi helyzetetjogellenes támadás idézhet elő. A támadásnak közvetlennek kell lennie, ami akkor áll

fenn, ha a támadás közvetlen veszélye fenyeget: „... aki másra kivont karddal támad, arról mindjárt föl lehet

tenni, hogy (a másikat) vagy meg akarja ölni, vagy halálos sebet szándékozik rajta ejteni” (HK. III.21.1. §),

vagy a támadó a támadást megkezdte: „...(a másikat) már megütötte...”, de még nem fejezte be: „...további

ütéseket... a támadó ismételni és folytatni készült...” (HK. III.21.6. §).

Werbőczy értékelte a puszta fenyegetéstis, a támadás távolabbi veszélyét, megengedve a veszélyeztetettnek a

megelőző támadást, ha valaki „gyújtogatással vagy fölperzseléssel”, ha valaki olyan, aki „hatalmaskodó,

verekedő természetű” és fenyegetését végre is szokta hajtani vagy, ha valaki más, aki netalán társaira

várakoznék, halállal fenyegetődzött.

A jogos védelem megengedett volt akkor is, ha a támadás nem valamely személy, hanem annak javai ellen

irányult.

Bár Werbőczy leszögezte, hogy az oltalomnak a „vétlen önvédelem mérsékletével” (cum moderamine

inculpatae tutelae) kell történnie, nem volt büntetendő, ha a támadót, aki jóllehet nem élet kioltására törekedett,

a védekező mégis megölte.

A támadás elhárításábankívülálló (extraneus), vagyis a megtámadotton kívül más is segítséget nyújthatott vagy

azt hívás nélkül maga is visszaverhette.

2.2.4.4. 10.4.4. A házasságtörő (parázna) feleség megölése

Szt. László rendelkezése szerint a férj „mással paráználkodó” feleségét büntetlenül megölhette (Szt. László ún.

I.13.). Werbőczy ezt csak az első ízben történt házasságtörés esetén tartotta megengedettnek, mert ha a férj a




házasságtörés után „...vele lakván és együtt hálván ilyenképpen feleségének hibáját tudva elnézte...”, és ha a

feleség „másodszor is vétkeznék”, őt „...többé nem büntethette halállal a házasságtörésért”.

Míg Szt. László dekrétuma és a Hármaskönyv rendelkezései szerint a parázna asszony megöléséhez nem volt

megkívánt a tettenérés, a Praxis Criminalis azt már szükséges feltételként értékelte, ugyanakkor, amit a magyar

jogforrások ezzel összefüggésben nem érintettek, nem tartotta azt sem büntetendőnek, ha a férj a feleséggel

együtt tetten kapott házasságtörőt is megölte.

2.2.4.5. 10.4.5. Egyéb okok

Nem számított bűncselekménynek a nádori közgyűlésen levelesített nyílvános gonosztevő elfogás és üldözés

közben történt megölése. A Praxis Criminalis is tartalmaz hasonló rendelkezést: „Ha valaki magistratusnak,

amely őt (közbűncselekmény miatt) el akarta fogni, erőszakosan ellenállt és így megölik” nem büntethető az

elkövető (PC. 62.8. § 3.).

Nem volt bűncselekmény, amit a bajvívásban a felek egymás sérelmére követtek el: testi sérülés, esetleg halál

okozása.

Némely esetben nem volt büntetendő az, aki ura parancsára valósított meg deliktumot, például a rendi

korszakban a jobbágy, ha ura magánbűncselekmény elkövetésére utasította.

2.2.5. 10.5. Menedékjog (jus asyli)

A menedékjog az a jog, amelynek igénybevételével a menedékhelyre menekülő szabadult a bűncselekményre

kiróható rendes büntetés alól.

Menedékül (asylum) szolgált a templom, a kolostor, a püspöki palota, a kórház, de a XVIII. századtól már csak

azok a helyek, egyházi épületek, amelyekben szentségeket szolgáltattak ki vagy szentséget tartottak, illetve a

XIII. század végéig a királyi udvar is.

A „menedékhelyre futás” (perfugium ad locum asyli) rendszerint nem biztosított teljes büntetlenséget: az

akasztófa elől menekülő tolvaj azzal csak életét mentette meg, de szolgaságra jutott, megvakították vagy más

módon csonkították, fülét, orrát vágták le (Szt. László ún. III.4. és 17., ún. II.12.)

Az oltalom megszűnt, ha az asylumba menekülő tagadta bűnösségét, de azt mégis rábizonyították (Szt. László

III.17., Kálmán I. ún. 84.).

A király egyes bűncselekmények elkövetőire már a patrimoniális királyság időszakában sem ismerte el a

menedékjogot: „ha valaki pártot üt a király vagy az ország ellen, annak oltalmat ne adjon a templom” (Szt.

István II.17.).

A rendi korszakban egyre csökkent azoknak a bűncselekményeknek a száma, amelyek esetén a menedékhelyre

futás kedvezményt biztosított. A joggyakorlatban a kánonjogi szabályokat követve XIV. Gergely pápa 1591-i

bullája, majd az ezt megújító XIII. Benedek pápa által kiadott 1725-i bulla alapján a hűtlenség körébe sorolt

cselekmények mellett a kivett esetek körébe sorolták a súlyos közbűncselekményeket mint például a rablást,

útonállást, fosztogatást, gyújtogatást, házasságtörést, stb.

A rendek az 1723:113. és az 1765:27. tc.-ben is felvetették a menedékjog szabályozását, de a törvény nem

született meg, csak egy királyi rendelet látott napvilágot 1776-ban. Ez a kivett esetek közé sorolt már szinte

minden közbűncselekményt és előírta, hogy azokat a menedékhelyre menekülőket, akik ilyen deliktumokat

követtek el, ki kell adni a világi hatóságoknak.

2.2.6. 10.6. A bűnösség

A modern büntetőjogban minden bűncselekmény szükségszerű eleme a bűnösség valamely megnyilvánulási

formája, a szándékosság (dolus) vagy agondatlanság(culpa).

A szándékos elkövető bűnössége abban áll, hogy a bűncselekményt tudatosan valósítja meg, vagyis kívánja

magatartása következményeit, illetve belenyugszik azokba, a gondatlan elkövetőé pedig abban, hogy

magatartása tanúsításánál elmulasztja azt a gondosságot, amellyel cselekménye következményeit elháríthatná

vagy a következményeket előre láthatná.




A magyar büntetőjog történetének korai szakaszában a büntetés jogalapja rendszerint az objektív jogsérelem

volt. Az elkövető vétkessége csak némely deliktum esetén került értékelésre. Például a gyújtogatás akkor volt

csak büntetendő, ha az „ellenséges indulattal”(per inimicitias), vagyis szándékosan történt (Szt. István I.32.).

Az emberölésnél részben a jogsérelemhez járuló elkövetői vétkesség, részben vétkességtől függetlenül pusztán a

jogsérelem szolgált a büntetés alapjául. Ha a tettes szándékosan követte el az emberölést, súlyos vétkességére

tekintettel 110 aranypénz jóvátétel (compositio) fizetésére volt kötelezett (Szt. István I.14.). Nem szándékos,

„vétlen” vagy „véletlen” emberölés (homicidium casuale) esetén, vagyis, ha hiányzott az ölési szándék, tekintet

nélkül arra, hogy a sértett halála az elkövető gondatlanságából, avagy neki fel nem róható módon következett

be, a compositio 12 arany volt (Szt. István I.14.).

A közbűncselekmény szándékosságot feltételezett, vagyis azokhoz a bűncselekményekhez fűződtek tisztán

büntető szankciók, amelyeket szándékosan követtek el. A magándeliktumnál a büntetés jogalapja továbbra is az

objektív sérelem volt, vagyis az elkövető vétkessége nem jött figyelembe. Jól mutatják ezt az 1486:51. és az

1492:82. tc.-ek rendelkezései. Az „eltökélt szándékkal” (deliberative) elkövetett emberölést a tettes súlyos

vétkességére tekintettel halállal (fővesztéssel) rendelték büntetni, míg a nem szándékosan (casualiter) elkövetett

cselekmény tettesét, vagyis a gondatlan és vétlen elkövetőt az elhalt rokonaival szabad egyezkedés tárgyát

képező jóvátétel fizetésre kötelezték.

A Praxis Criminalis a szándékosság mellett néhány bűncselekmény esetén a vétkesség enyhébb megnyilvánulási

formáját, a gondatlanságot is értékelte, vagyis a crimen megvalósulásához esetlegesen a culpa is elégséges volt.

Az emberölés alapeseteként meghatározott szándékos cselekmény a Praxis Criminalis 62. fejezetének

rendelkezése szerint halállal büntetendő: „Aki mást gonosz szándékkal (malitiose) megöl, és így embervért ont,

annak is ontassék vére”. Az enyhítő körülmények között említett gondatlan emberölés, „...ha az emberölés

gonosz szándék nélkül és az ölő akarata ellenére (sine malitio proposito et contra occidentis voluntatem)

történik ...nem halállal, hanem más büntetéssel büntetendő...” (PC. 62. 9. § 1.). Hogy a 9. § első bekezdésében

foglaltak kifejezetten a gondatlan, nem pedig a „nem szándékos” elkövetést jelentik, az igazolja, hogy avéletlen

esemény (casus), például „ha épület emelésénél vagy más esetekben valaki a tett intés és felszólítás ellenére oda

megy és ugyanott szerencsétlenül (fortuito) elpusztul”, vagyis ha az elkövetőt magatartása tekintetében még

gondatlanság sem terhelte, a nem büntethető, a bűncselekménynek nem minősülő esete közé került (PC. 62.8. §

7.).

A Praxis Criminalisban az emberölés különös nemét jelentő gyermekkitétel (expositio infantis) eseténél

ugyancsak szándékos és gondatlan elkövetői magatartás került meghatározásra: „Midőn a gyermek magányos,

az emberi érintkezéstől távol eső helyre avégre tétetik ki szándékosan, hogy ugyanott éhenhaljon vagy oltalom

hiányában elpusztuljon, és a gyermek emiatt meghal, a bűnös asszonyt pallossal büntessék ... (PC. 68.1. §),

illetve „...midőn a gyermek... olyan helyre, ahol emberek rendszerint közlekedni szoktak, avégre tétetik ki, hogy

vagy a járókelőket, vagy azt, aki a gyermek nemzője arra hívja fel, hogy őt szánják meg, vegyék védelmükbe és

neveljék fel, ... de ... a kitett gyermek a kitevő szándéka ellenére hanyagságból (per negligentiam) mégis

éhenhal, megfagy vagy más okból meghal, a kitevő személy vesszőztessék meg ütések jókora számával és

száműzzék őt a joghatóság területéről...” (PC. 68.2. és 3. §§). A mérgezés (veneficium) alapeseteként is a

szándékos elkövetés lett meghatározva: „Aki mást méreggel alattomban megöl, ...ha férfi kerékbetöréssel, ha

asszony fővesztéssel sújtassék...”(PC. 72.5. §). A mérgezés gondatlan elkövetési esetei az enyhítő körülmények

közé kerültek: „ha vágy keltésére, nem pedig halál okozására adtak be valamit, ami miatt (valaki) meghalt...

(72.7. § 3.) az elkövető vagy „a patikusok, akik más elpusztítására nem gondolván az átvevőnek mégis

figyelmeztetés nélkül adnak át mérget...”(PC. 72.7. § 4.) rendkívüli (halálbüntetésnél enyhébb) büntetéssel

büntetendő. Gyújtogatásnál a szándékos mellett ugyancsak értékelésre került a gondatlan elkövetői magatartás.

A Praxis Criminalis a szándékos gyújtogatókat, „aki alattomban vagy nyíltan gonosz és elhatározott szándékkal

gyújtogat... , illetve, akik mezőn, legelőn termést vagy egész erdőket gonosz és elhatározott szándékkal tűzzel

pusztítanak...” tűzhalállal büntette (PC.83.4. és 5. §§), a gondatlan elkövetőket, „akik nem gonosz szándékból,

hanem csak valamely mégis vétkes hanyagságból okoztak tüzet, ...” bírói belátás szerint kiszabandó

pénzbűntetéssel sújtotta (PC. 83.8. §).

A Praxis Criminalisban érvényesülő elvekkel egyező állásponton voltak a XVIII–XIX. századig magyar

jogtudósok is, minthogy azoknál a deliktumoknál, amelyeknél figyelembe jött, már a gondatlanság enyhébb

fokát is elegendőnek tartották a büntethetőséghez.

A gondatlanság megnyilvánulási formái között római jogi mintát követve különböztettek a szerzők. Például

Bodó Mátyás a gyakorlatban zsinórmértékül szolgáló híres művében, a „Jurisprudentia criminalis”-ban:




„A nagyobb gondatlanság (culpa lata) annak a gondosságnak az elmulasztása, amit ... minden ember a saját

dolgaira (ügyeire) szokott általában fordítani.

A kisebb gondatlanság (culpa levis) annak a meglehetős (nagyobb) gondosságnak az elmulasztása, amit ... az

általában gondos és jóravaló emberek szoktak a saját dolgaikra fordítani.

A legenyhébb gondatlanság (culpa levissima) pedig annak a legteljesebb gondosságnak az elmulasztása, amit...

a leggondosabb és leghozzáértőbb emberek szoktak a saját dolgaikra fordítani, és ami rendesen a

körülményekre tekintettel bűntetlen szokott lenni.” (Art. LIV. De homicidio casuali et culposo)

A legenyhébb gondatlanság a delictumok közül csak a károkozásokra nézve jött figyelembe.

2.2.7. 10.7. A kísérlet és az előkészület (conatus)

Kísérlet az a magatartás, amellyel a szándékos bűncselekmény elkövetése megkezdődött, de nem fejeződött be,

illetve amelynek tanúsítása alkalmas volt a kívánt eredmény előidézésére, bár az mégsem vezetett az eredmény

bekövetkezéséhez. Az előbbi, minthogy az elkövető még nem fejezte be azt a magatartást, amely a

bűncselekmény megvalósulásához szükséges, a befejezetlen, régebbi szóhasználattal, a „közeli

kísérlet”(conatus proximus), az utóbbi, minthogy az elkövető a cselekmény megvalósulásához szükséges

magatartást bevégezte, de rajta kívül álló okok miatt a bűncselekmény mégsem jutott a befejezettség állapotába,

a „befejezett kísérlet”(conatus perfectus).

A bűncselekmény kísérletének fogalma már a személyes királyság korában ismert volt. Szt. István és Kálmán a

hűtlenség befejezett bűntette mellett, annak kísérletét is büntetni rendelte, mégpedig a befejezett bűntettel

egyenlő mértékben: „...ha valaki akármi módon a király élete vagy méltósága ellen összeesküszik vagy azt

megkísérli... legyen átok rajta, és fosszák meg a hívekkel való minden közösségtől” (Szt. István II.17.) illetve „...

ha valaki a király élete vagy méltósága ellen bármi módon bármiféle összeesküvést sző vagy bármiféle

összeesküvést megkísérel, avagy olyannal, aki effélét megkísérel, tudva egyetért, ki kell átkozni és az összes

hívek közösségéből ki kell átkozni” (Kálmán: Zs.II.2)

Minthogy a szándékosság már a patrimoniális királyság időszakában értékelésre került, feltételezhetően a

kísérlet büntetése nemcsak a felségsértésre vonatkozó kivételes szabály lehetett, hanem más szándékos

bűncselekmény esetén is alkalmazott volt.

Kísérletről a későbbiekben, egészen a XVIII. század végéig, a jogforrások nem rendelkeztek.

A Praxis Criminalis az emberölést tárgyaló 62. fejezetében közeli és befejezett kísérleti magatartást is értékelt:

„Ha valakinek gonosz szándékában áll más megölése, de abban meggátolják (conatus proximus), büntessék

rendkívüli büntetéssel, ha pedig valaki gonosz, előre elhatározott szándékkal másra leselkedett és őt tettleg

megtámadta, és a maga részéről semmi sem hiányzott az emberölés bevégzéséhez, jóllelhet a megtámadott

halála nem következett be (conatus perfectus), lakoljon mégis halállal” (PC. 62.12. §). Befejezett kísérleti

magatartás szerepel a gyermekkitétel esetén is: ha emberi érintkezéstől távol eső helyre azzal a szándékkal, hogy

éhenhaljon és oltalom hiányában meghaljon, gyereket tesznek ki és „a gyermek még mindig élőnek bizonyul” a

tettes „tulajdonságaira tekintettel, bírói belátás szerint büntetendő” (PC. 68.1. §), valamint a bérgyilkosságnál

(assassinum) és a rablógyilkosságnál (latrocinium): „...ha a rajtaütés nem úgy következnék be, ahogy az

(elkövető) akarta, hanem enyhébben”, azaz, ha a sértett életben marad, a tettest „legkevesebb pallossal

büntessék” (PC. 70.8. §), illetve „ha valaki mást kirabolt és gonoszul úgy elbánt vele ütlegekkel, hogy mint

holtan fekvőt hagyta hátra, a sérült pedig felépült, az efféle vádlottat csak pallossal büntessék” (PC. 71.4. §).

A példákból láthatóan a gyermekkitétellel történő emberölés kísérletét kivéve, a többi befejezett kísérletet a

Praxis Criminalis halállal büntette, igaz a bér- és rablógyilkosság kísérletét, amelyeket az enyhítő körülmények

közé sorolt, nem a befejezett bűncselekmény büntetési tételével, kerékbetöréssel, hanem pallossal, vagyis

fővesztéssel sújtotta.

A XVIII. századi joggyakorlatban a kísérlet enyhébb megítélés alá esett mint a befejezett bűncselekmény, az

emberölés, illetve a gyilkosság közeli és befejezett kísérletét is rendszerint szabadságvesztés és ehhez

kapcsolódó – olykor több részben kirovandó – testfenyítő büntetéssel sújtották.

Előkészület az a magatartás, amellyel a bűncselekmény véghezviteléhez szükséges feltételeket teremti meg az

elkövető, illetve a bűncselekmény elkövetésére történő felhívás, ajánlkozás, vállalkozás, bűncselekmény

elkövetésében való megállapodás.




Az előkészületet a XVIII–XIX. században a befejezett és a közeli kísérlettől megkülönböztetendő „távoli

kísérletnek”(conatus remotus) fogták fel.

A Praxis Criminalis önálló bűncselekményekként – sui generis delictumokként – előkészületi magatartásokat is

meghatározott: „...aki más megöléséhez tudatosan mérget vesz vagy készít...” (PC.72.), „...aki arra, hogy mást

megöljön felbéreltetni vagy megnyerni engedi magát...” (PC.70.), és ezek megvalósítóit halállal büntette. Ez a

szigor a gyakorlatban nem érvényesült, a távoli kísérletet csak nagyon ritkán és csak enyhe büntetéssel sújtották.

2.2.8. 10.8. Bűnszerzők (auctores criminis)

A régi jogban bűnszerzőnek tekintették a bűncselekmény megvalósítója, illetve megvalósítói mellett

mindazokat, akik a bűncselekmény elkövetésénél közreműködtek vagy az elkövetőnek bármi módon segítséget

nyújtottak.

2.2.8.1. 10.8.1. Tettesek (auctores delicti)

A tettes a bűncselekmény megvalósítója. A tettes a bűncselekményt testével, testrészével, eszközök

igénybevételével valósíthatja meg. Bűncselekményt állat felhasználásával is el lehet követni, például úgy, hogy

valaki kutyával maratja meg a sértettet és így okoz testi sérülést. A súlyos bűncselekménynek számító természet

elleni fajtalankodás (sodomia) állattal történő közösüléssel is megvalósítható volt, ezért is különböztették meg

ezt a deliktumot az azonos nemű személyek által véghez vitt alakzattól „baromkodás” (bestialitas) néven.

Bűncselekmény olyan személy felhasználásával is elkövethető, aki nem vonható felelősségre. Ebben az esetben

a „felhasználó” közvetett tettesként büntetendő. Közvetett tettesként történő felelősségrevonásra már a

személyes királyság korában is volt példa. Szt. László a lopott jószágok nyomozását meggátlókat, pusztán az

akadályozás tényéért ötven pénz lerovásával büntette. „Ha ispánjuk ösztönzésére (parancsára) vitézek”

akadályozták meg a nyomozást, „értük” az ötven pensát az ispán volt köteles megfizetni (Szt. László ún. II.5.),

tehát az ispán közvetett tettesként felelt. Közvetett tettesként vonták felelősségre azt a személyt is, aki

gyermeket vagy őrültet használt fel bűncselekmény megvalósításához, illetve a rendi korszakban az urat, ha

parancsára jobbágya magánbűncselekményt követett el.

Társtettesek (coauctores, socii delicti) azok, akik a bűncselekményt szándékosan, egymás tevékenységéről

tudva, közösen követik el.

A társtettes tettesi büntetéssel volt sújtandó, függetlenül attól, hogy a bűncselekménynek csak egy mozzanatát

valósította meg és az csak a többi tettestárs cselekményével vált befejezetté, például, ha a rablás elkövetésében

valaki csak erőszakot fejtett ki, és a társak vették el a dolgot a sértettől, illetve, hogy a társtettesek közül egy

vagy több személy magatartása idézte elő a kívánt eredmény bekövetkezését, vagy mindegyikük maga is

megvalósította saját cselekményével a deliktumot, például, „ha néhány személy előre elhatározott szándékból és

akaratból összeállván valaki más megöléséhez egymás kölcsönös megsegítésére és támogatására vállalkozott ...

jóllehet egyetlen sebzés okozta a halált és az ölő (kiléte) nyilvánvaló avagy nem, hasonlóképpen, ha

mindegyikük vagy közülük csak valamelyek sújtottak vagy sebeztek halálra”(PC.64.1. §).

2.2.8.2. 10.8.2. Részesek (auctores delicti immediati, intellectuales et mediati)

Részesek azok, akik a bűncselekmény elkövetésénél közreműködnek. Részesek a felbújtó és a bűnsegéd.

Felbújtó, aki mást bűncselekmény elkövetésére rábír.

Felbújtó és tettes között még a későrendi korszakban sem tettek éles különbséget, a tettest és a felbújtót egyaránt

„aktív bűnszerzőként” kezelték, minthogy azok akarata, szándéka és tevékenysége vezetett a bűncselekmény

megvalósulásához. Ez jól megmutatkozik a Praxis Criminalis bérgyilkosságra és rablógyilkosságra vonatkozó

rendelkezéseiben is, amelyek a felbújtói magatartást a tettesi cselekménnyel együtt veszik fel a tényállások

meghatározásába: „Aki mást pénzzel vagy ajándékkal vagy ígérettel arra nyer meg, hogy valaki mást megöljön

...(hasonlóképpen mint a tettes) töressék kerékbe” (PC.70.6. §), illetve „aki mást gyújtogatásra felbérel ...(mint

a tettest) büntessék tűzhalállal” (PC.83.4. §). A Praxis Criminalis 84. fejezet 7. § 13. bekezdéséből következően

tettesi büntetéssel volt büntetendő az is, aki „tolvajt arra ... vesz rá, hogy számára lopott dolgokat hozzon”,

vagyis az, aki mást lopás elkövetésére rábír.

Bűnszerzőnek számított a bűnsegéd is, vagyis az, aki a bűncselekmény elkövetéséhez szándékosan segítséget

nyújtott.




A Praxis Criminalis bűnsegédi cselekményt a mérgezés és a magzatelhajtás (procuratio abortus) alapeseteinek

meghatározásánál, a lopásnál (furtum) pedig az enyhítő körülmények között értékelt: „aki mérgezéshez

tudatosan (scienter) és gonosz szándékkal segítséget nyújt, ahhoz tudatosan mérget ad, elad ...(miképpen a

tettes), ha férfi kerékbetöréssel, ha nő fővesztéssel sújtassék” (PC.72.5. §), illetve, „aki magzatelhajtásra

szolgáló szert tudatosan ad el ... (miképpen a tettes) pallossal bűnhődjék” (PC.67. §), „... ha valaki lopásnál a

bűntett elkövetése előtt ... közreműködött ...” a halálbüntetés elengedendő (PC.84.7. § 12.).

A gyakorlatban a felbújtóra a Praxis Criminalis rendelkezéseihez hasonlóan rendszerint a tettessel azonos

büntetést szabtak ki, a bűnsegédre, még élet elleni bűncselekmények esetén is, legtöbbnyire a tettesi büntetésnél

enyhébbet.

2.2.8.3. 10.8.3. Bűnpártolás, bűnpártolók (fautores)

Aki az elkövetőnek cselekménye megvalósulása után szándékosan segítséget nyújt ahhoz, hogy az a felelősségre

vonás alól magát kivonja vagy a bűncselekményből származó előnyt biztosítsa magának, bűnpártolásért,

pontosabban az első esetben személyi, a másodikban tárgyi bűnpártolásért büntetendő.

A bűnpártolást a büntetőjogban utólagos bűnsegélynek tekintették. Ezt nagyon jól mutatja a Praxis Criminális

már töredékesen idézett 84. fej. 7. § 12. bekezdésének rendelkezése: „Ha valaki lopásnál a bűntett elkövetése

előtt vagy után közreműködött ...”.

A bűnpártolást a személyes királyság időszakában és a rendi korszakban is súlyosan büntették. Szt. László a

tolvajt menekülésében segítőt, a lopott jószágot vásáron kívül eladót és vevőt az ügyleti tanúkkal együtt

ugyanúgy büntette mint magát a tolvajt (Szt. László ún. II.3.). Zsigmond az 1435. évi II. dekrétuma 24.

artikulusában „... a hűtleneket vagy más levelesítetteket, vagy akármely más becstelenséggel, ... bűnténnyel ...

beszennyezett embereket ... nyiltan vagy titkon, ... egyenesen vagy másnak közbenjárására” befogadókat,

eltartókat, segélyben és vendégszeretetben részesítőket a tettesre kiszabandó büntetéssel sújtotta. Mátyás

homágiummal büntette és a sértett részére történő kárérítés fizetésére kötelezte azokat, akik tolvajokat, latrokat

vagy bármely más nyilvános gonosztevőket szándékosan szabadon engedtek (1486:38. tc.). Az 1527. évi 6. tc.

„minden kegyelem nélkül”, Zsigmond szigorával, pallossal büntette a gonosztevőket (rablókat, gyújtogatókat,

gyilkosokat stb.) befogadókat és pártolókat, amit a gyilkosokra nézve az 1563:39. tc. is megerősített.

A Praxis Criminalis a személyi mellett tárgyi bűnpártolási esetet is felvett a lopás bűntetténél a figyelembe

veendő enyhítő körülmények közé: „Ha valaki tudatosan lopással szerzett dolgot vesz ...” a halálbüntetés

elengedendő (PC. 84.7. § 13.).

Irodalom

Angyal Pál–Degré Alajos: A XVI–XVII. századi erdélyi büntetőjog vázlata. Bp., 1943. 80–89. p.

Béli Gábor, Kajtár István: Az osztrák (-német) büntető jogszabályok hatása a magyar jogban a 18. században (A

Praxis Criminalis). In: Dolgozatok az állam- és jogtudományok köréből XIX. Pécs 1988., 39–56.l.

Bodo, Mathias: Jurisprudentia criminalis secundum praxim et consuetudinem Hungaricas. Posonii, MDCCLI.,

5–14. p., 44–47. p., 90–112. p., 174–189. p.

Bónis György: Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után 1686–1708. Bp. 1962., 174–178. p.


Both Ödön: Szeged város büntetőbíráskodása 1848-ban. In: Acta Jur. IV. 1. Szeged, 1958. 29–45. p.

Czövek István: Magyar hazai polgári magános törvényről írtt tanítások (Kelemen Imre munkája szerint) Pest,



Huszty, Stephanus: Jurisprudentia practica seu commentarius novus in jus Hungaricum. Budae, 1745. Lib. II.:

145–159. p., Lib. III.: 4–13. p., 27–31. p., 54–79. p.





Szlemenics, Paulus: Elementa juris criminalis Hungarici. Posonii, 1817. 47–54. p.

Szlemenics, Paulus: Elementa juris Hungarici civilis privati. Posonii, 1819. Tom. II.: 97–99. p.

Szlemenics Pál: Magyar fenyítő törvény. Pest, 1865. 53–73.

Timon Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Bp. 1918. 416–431. p.

Vuchetich, Mathias: Institutiones iuris criminalis Hungarici. Budae, 1819. 4l–88. p.

2.3. 11. § A büntetés

A büntetés (poena) az a deliktum megvalósítása miatt kilátásba helyezett joghátrány, amit az elkövetővel

szemben alkalmaz a bíróság. A régi jogban azonban némelykor a közbűncselekmény elkövetője mellett a

nagyobb elrettentés végett az elkövető ártatlan családtagjait is büntetéssel sújtották.

2.3.1. 11.1. A büntetés jogalapja és célja

A büntetés jogalapja az objektív, illetve a vétkesen okozott jogsérelem volt, ami egyet jelentett a törvény

megsértésével (fractura legis), az isteni és az emberi törvények semmibevételével (spretio legum divinarum

humanarumque), az isteni és az emberi joggal való ellenszegüléssel (resistentia contra jus divinum

humanumque).

A büntetés célja a megtorlás és az elrettentés volt, azaz a büntetés kiszabása nem csak arra irányult, hogy egy

múltbani eseményt, vagyis „mert vétkeztek” (quia peccatum est), megtoroljon, hanem arra is, hogy „ne

vétkezzenek” (ne peccetur), vagyis, hogy mind az elkövetőt, mind másokat visszatartson újabb, illetve

egyáltalán bármilyen bűncselekmény elkövetésétől. A XVIII. században a vádló tiszti ügyész szinte sohasem

mulasztotta el ezt a célt hangsúlyozni, a halált, a megbotozást, a tömlöcöztetést stb. a vádlottnak „magának

érdemlett büntetésére, másoknak pedig (el)rettentő példájára” (in demeritum sui, aliis vero in terribile

exemplum) kérte.

2.3.2. 11.2. A büntetések felosztása

A régi jogban használatos büntetések alapvetően céljukra és alkalmazásukra tekintettel osztályozhatók.

2.3.2.1. 11.2.1. A büntetés célját tekintve tipikusan megtorló és tipikusan elrettentő jellegű büntetések

Tipikusan megtorló büntetések általában a vagyoni büntetések és a tálio-büntetések.

A tálio- vagy „hasonbüntetés”, „viszonttagolás” (poena talionis) nem más mint az okozott sérelemmel azonos

mérvű és azonos módon foganatosított megtorlás. A patrimoniális királyság időszakában több effajta büntetés

volt használatban: „Ha valaki karddal embert öl, öljék meg őt ugyanazzal a kaddal” (Szt. István II.12.), ha

pedig valaki kardot vonván más valakit megnyomorít, vagy a szemén, vagy a lábán, vagy a kezén, hasonló

sérelmét szenvedje az ő teste” (Szt. István II.13.). Tálio-büntetések a rendi korszakban is léteztek. Ide sorolható

a szándékos emberölés elkövetőjére alkalmazott fővétel és a szándékos gyújtogatóra (aki mást felperzseléssel,

tűzzel öl meg) rendelt elégettetés.

A tipikusan elrettentő büntetések körébe tartoznak a testcsonkító, a testfenyítő és a megszégyenítő büntetések.

A tálio-, a testcsonkító, illetve a megbélyegző büntetések egyben ún. visszatükröző büntetések is.

Visszatükröző büntetés az a büntetés, amely az elkövető testén olyan maradandó sérülést vagy nyomot hagy,

amely arra, illetve arra is szolgál, hogy jelezze, visszatükrözze azt a bűncselekményt, amit az elkövető

megvalósított. A levágott kéz, fül, orr, az arcra és más testrészre sütött bélyeg, a hamis eskü, testi sértés

(tagcsonkítás), lopás, boszorkányság elkövetésére utalt.

2.3.2.2. 11.2.2. Rendes és rendkívüli büntetés (poena ordinaria et extraordinaria)

A rendes büntetés az adott bűncselekményre az ország törvényei és szokásjoga által rendszerint kiszabandó

büntetés. Például a szándékos emberölés rendes büntetése Mátyás 1486:51., II. Ulászló 1492:82. artikulusai, a

Hármaskönyv I.R.15., valamint a Praxis Criminalis 62.7. § szerint fővétel.




A rendkívüli büntetés a bűncselekményre kiszabandó rendes büntetésnél enyhébb büntetés.

Tekintettel arra, hogy a közbűncselekmények rendes büntetése általában a halálbüntetés volt, ezek rendkívüli

büntetése csak a halálbüntetésnél enyhébb büntetés lehetett. Ebből adódóan nem számított rendkívüli

büntetésnek az az egyszerű halálbüntetés, amit minősített halálbüntetés helyett alkalmaztak.

A rendkívüli büntetés mértékét, nemét nem rögzítette sem törvény, sem szokásjog, ezek megállapítása az eljárt

bíróra volt bízva. A rendkívüli büntetést ezért „bírótól függő”, „bírói mérsékletre hagyott” vagy „bírói ítéletre

bízott” (poena arbitraria) is nevezték.

2.3.2.3. 11.2.3. Fő- és mellékbüntetések

Bár effajta különböztetést a jogforrások nem tettek, főbüntetésnek a magyar joggyakorlatban általában a

deliktumra alkalmazott rendes büntetés, mellékbüntetésnek pedig az adott főbüntetéshez rendszerint vagy nagy

gyakorisággal járuló büntetés tekintendő.

2.3.3. 11.3. Büntetési nemek

Mint azt a korabeli dekrétumok rendelkezései bizonyítják, a tettel, pontosabban a jogellenes magatartással

okozott sérelemhez mérten és egyben elrettentésül már a patrimóniális királyság korában számos büntetési nem

került alkalmazásra.

2.3.3.1. 11.3.1. Halálbüntetések (poenae capitales)

A halálbüntetés általában a súlyos közbűncselekmények, illetve egyes magámdeliktumok vagylagos –

megváltható – rendes büntetése volt. Ezek végrehajtásuk módját tekintve lehettek egyszerűek (poenae capitales

simplices) vagy minősítettek (poenae capitales qualificativae).

Egyszerű halálbüntetésnek számított a rendszerint pallossal – széles pengéjű, tompa végű, egyenes karddal –

történő fővétel (decollatio, poena gladii), az akasztás (suspendium, poena patibuli), a megfojtás (suffocatio),

pontosabban a vízbe fojtás (suffocatio aqua), illetve a kötéllel való megfojtás (starngulatio). Egyes szerzők

szerint ide tartozott a megégetés (combustio, concrematio, poena ignis), a megkövezés (lapidatio), a felnégyelés

(dissecatio in quattour partes, quadripartitio) és az „egyszerű” kerékbetörés (rotae contusio simplex) is.

Minősített halálbüntetés volt ezzel szemben az a kerékbetörés, amit a lábszárak, a karok, majd ezt követően a

fej, nyak, mellkas összezúzásával hajtottak végre (confractio crurium et brachiorum ac demum contusio capitis,

colli et pectoris), valamint a horogra függesztés (unco appensio) és a karóba, illetve nyársba húzás (impalatio,

stipiti seu verui infixio, poena pali). Megjegyzendő, hogy a XVIII. század derekától a megkövezést, a máglyán

való elégetést és a kerékbetörés egyszerűbb nemét már minősített halálbüntetésnek tekintették.

Megjegyzés

A felsorolt halálbüntetések közül a legkegyetlenebb a kerékbetörés, a karóba-, illetve nyársba húzás és

a horogra akasztás volt. A kerékbetörést eredetileg valóban az áldozatot kerékre kötözve hajtották

végre olyképpen, hogy a talpakhoz rögzítettnek a lábait, a karjait, majd a fejét és mellkasát zúzták

össze egy vasdoronggal, vagy ha könnyíteni akartak az elítélt szenvedésein „felül”, tehát a fejénél

kezdték a műveletet. Erről a kivégzési módról azonban Magyarországon nem maradtak fenn beszédes

források, hanem csak a kerékbetörés egyéb (feltehetően újabb) változatairól, amiket vagy a földre,

illetve a földön hézagosan egymás mellé tett fahasábokra fektetett és kezeinél-lábainál fogva

cövekekhez kötött szerencsétlenen, vagy pedig egy „X” alakú fakeresztre feszítetten hajtottak végre oly

módon, hogy a kereket függőlegesen tartva zúzták össze a végtagokat illetve a nyakat és fejet, valamint

a felső testet. A kereket szokás szerint az egyik talpszelvénynél egy pengéhez hasonló vassal is ellátták,

ami meggyorsította a csontok törését. Emellett a mondhatni „zúzó” kerék mellett egy másikat is

használtak, ami azt a célt szolgálta, hogy a szétroncsolt testet rákötözzék, és oszlop végére tűzzék

mások elrettentésére. A másik szörnyű kínokkal járó büntetésnek, a karóba húzásnak szintén két

változata volt: az egyik, midőn az áldozatot fölbe ásott kihegyezett oszlopba, nyársba ültették, illetve

„verték”, a másik, amikor a nyomorultat földre fektetett karóba húzták lábainál fogva, majd ezt

követően állították fel és ásták be a kivégzőfát. A horogra való felfüggesztés is kíméletlen büntetésnek

számított, minthogy az elítélt mellkasába, hátába egy jókora, kötél végére erősített acélhorgot

mártottak, majd pedig a kötél segítségével akasztófára húzták fel.




Mind az egyszerű, mind a minősített halálbüntetés járhatott a végrehajtást megelőző kínzó büntetésekkel is, mint

például kézlevágással és nyelvkimetszéssel (amputatio manus et abscissio linguae) vagy tüzes fogókkal való

égetéssel, illetve szaggatással (adustio seu discertio forcium candentium), ló után kötve a vesztőhelyre

hurcolással (post equum ad locum supplicii raptatio), a hátból szíjak hasogatásával (scindatio lororum ex tergo),

ezért az effajta halálbüntetést „megsúlyosított” halálbüntetésnek (poena mortis cum exasperatione) nevezték.

A XVIII. század utolsó harmadától már ritkán alkalmaztak minősített, illetve megsúlyosított halálbüntetéseket,

ha pedig mégis minősített halálbüntetést szabtak ki a bíróságok, szinte mindig könnyített végrehajtásról

határoztak, vagyis, ha a gonosztevőt kerékbetörésre marasztalták, akkor úgy rendelkeztek, hogy adják meg neki

a „kegyelemütést”, vagyis „felül” kellett kezdeni a végrehajtást, hasonlóképpen midőn a baromkodás

elkövetőjét máglyára ítélték, megparancsolták, hogy előbb fejét vegyék vagy fojtsák meg. II. József uralkodása

után a visszaállított halálbüntetések közül ritka kivételektől eltekintve – mint 1827-ben, amikor Krassó

megyében 38 haramiát ítéltek kerékre – már csak a fővételt és az akasztást alkalmazták. Ezzel együtt

gyakorlatilag megszűnt a megsúlyosított büntetések foganatosítása is.

A halálbüntetések között volt olyan, amit az elkövető személyére tekintettel nem lehetett az adott

bűncselekmény kapcsán alkalmazni, így lopás esetén nemesek és nők az egyébként rendes büntetésül szolgáló

akasztás helyett csak pallosra voltak marasztalhatók. Miután előzőleg megfosztották egyházi minőségüktől,

hasonlóképpen „csak” fővétellel bűnhődtek azok a főpapok is, akik súlyos deliktumot, gyilkosságot, rablást,

lopást stb. valósítottak meg.

2.3.3.2. 11.3.2. Testcsonkító büntetések (poenae corporales mutilantes)

A testcsonkítás a test valemely tagjának vagy valamely érzékszervnek a megsemmisítése. Ilyen volt a

szemkivájás, a nyelv kimetszése vagy kitépése, kéz, láb, orr, fül levágása.

A személyes királyság korában a testcsonkítás részben a halálbüntetés helyettesítésére szolgált, erre utal Szt.

László ún. II. dekrétuma 12. fejezetének rendelkezése: „ha a tolvaj az akasztófa alól templomba menekül,

vakítsák meg”. Kálmán a tolvajt rendesen már nem halállal, hanem mintegy helyettesítőként, ugyancsak

megvakítással büntette.

A testcsonkító büntetések egy része már Szent István alatt megváltható volt. A XIII. századtól pedig, amikor a

megváltás általánosan elterjedtté vált, testcsonkító büntetéseket többnyire a halálbüntetés megsúlyosítása végett

szabtak ki a bíróságok. A testcsonkító büntetések önálló alkalmazása a Hármaskönyv szerint már tilalmas volt,

és hűtlenség miatt voltak marasztalandók azok, „... akik valakinek tagjait megcsonkítják vagy szemét kiszúrják,

kivéve a végeken a bánokat, vajdákat vagy más méltóságviselőket” (HK.I.14.15. §). Ennek ellenére néhány

súlyos bűncselekmény esetén még a XVIII. században is előfordult a kézlevágás, mint ezt egyebek mellett a

háromszéki (kézdivásárhelyi) 1703–1773-as constitutiok egyik rendelkezése is alátámasztja: „Ha ki Attyára,

Annyára támad és megveri és megsebheti, fél kezén maradjon érette” (C.S.I.114.). Emellett egészen a XVIII.

század utolsó harmadáig többször előfordult az is, hogy az istenkáromló nyelvét kivágták, igaz ezt a csonkítási

büntetést a Hármaskönyv idézett rendelkezése nem tilalmazta.

2.3.3.3. 11.3.3. Testfenyítő büntetések (poenae corporis afflictivae)

A testfenyítés olyan, a testen maradandó nyomot hagyó vagy tartósan nyomot nem hagyó, testi fájdalom

okozására irányuló közvetlen – tettleges – vagy közvetett ráhatás, ami nem járt valamely testrész, érzékszerv

megsemmisülésével.

a. Botozás, vesszőzés, seprűzés, lapátolás, ostorzás, korbácsolás

Az ütlegeléssel végrehajtott testfenyítő büntetések közül a leggyakoribb a bot (poena baculi) és a

vesszőbüntetés (poena virgae) volt. A seprűzést inkább városokban, a lapátolást főként a városokban és

Erdélyben alkalmazták. Az ostorzás és korbácsolás – legalábbis a XVI. századtól – csak ritkábban fordult elő.

Megjegyzés

A botozást merev, a vesszőzést hajlékony faeszközzel (bottal, pálcával) hajtották végre. A

seprűzéshez az egyik végén (nagyjából a feléig) összekötözött vesszőnyalábot, a lapátoláshoz pedig

egy tárcsában végződő, faragott botot használtak, amely alakjára olyan volt, mint egy nagyméretű

fakanál, melynek közepére gyakorta lyukat is fúrtak, hogy kiküszöböljék az ütéskor fellépő

légellenállást. (Ezt a középen megfúrt tárcsájú lapátot egyes helyeken „furatos”-nak nevezték.) A




bot, vessző-, lapátcsapásokat rendszerint a marasztaltat a nyak, derék és a lábak leszorítására

alkalmas vasakkal, fákkal ellátott ágyszerű – olykor kerekekre szerelt – állványra: deresre fektetve

rótták ki, a seprűzést pedig gyakorta a pellengéren állón hajtották végre, illetve miközben a városból

kitiltottat a városkapu felé hajszolták. A vesszőzést nemegyszer a kéz- és lábkalodába zárt bűnösön

is foganatosítottak.

Az elkövetett deliktum súlyának megfelelően az ütések száma (numerus plagarum) szokás szerint 6, 12, 24,

40, 50, 100 körül mozgott, de a bíróságok gyakorta kiszabtak 150–200 ütleget is, sőt előfordult az is, hogy

statútum 300-at rendelt, mint például Pest-Pilis-Solt vármegye 1676-ban alkotott végzeménye az

istenkáromlókra: „... Ha pedig nem nemesek volnának, akkor azokat először huszonöt, másodszor pedig

ötven, harmadszor pedig száz, továbbá negyedszer háromszáz botütéssel ... zabolázzák meg.”

(C.S.IV/1.405.), hasonlóképpen Győr vármegye 1688-ban elfogadott statútuma: „Az káronkodón prima vice

(első ízben) ötvenet üssenek, másodszor ha káronkodik, százat, harmadszor pedig három

százat”(C.S.V/1.209).

A nagy számra menő megcsapatást rendszerint több részletben hajtották végre, hiszen a százat meghaladó

botütéseket nem minden marasztalt élte volna túl. Az efféle „részletekről” a XVIII. századtól szólnak

bővebben az ítélő levelek. Ezek szerint a 75–200 közti vagy annál nagyobb mennyiségű ütést három-négy

alkalommal – havonta, negyedévente – egyenlő vagy nagyjából egyenlő részletekben rendelték kiróni.

Megjegyzendő, hogy az ilyen tetemes megcsapatásra marasztaltakat az utolsó testfenyítési részlet kiállásáig

tömlöcben tartották, illetve a tömlöcre ítélteket nagy gyakorisággal bot-, vessző- stb. büntetéssel is sújtották

mintegy mellékbüntetésként. A megcsapatásra szóló büntetések kiszabásánál tekintettel voltak az elítélt

nemére és életkorára – tulajdonképpen a büntetéselviselési képességére – is. A nőket és ifjakat adott

bűncselekmény megvalósítása esetén ezért bot helyett rendszerint az enyhébbnek számító vesszőbüntetésre,

illetve ostorzásra ítélték.

Megjegyzés

Gömör vármegye az 1746-ban megújított nagy szabálygyűjteménye harmadik fejezetének XXI.

statútumában pontosan meg is határozta az istenkáromlás kapcsán a büntetéselviselési képesség

szempontjából releváns korhatárt: „... a 16 esztendő alatti vétkeseket ostor- vagy vesszőcsapásokkal,

a tizenhat évet meghaladottakat 25–25 botokkal irgalmatlanul csapják meg. Ha pedig másodszor is

ugyanazzal vádolják őket, megfelelőképpen a kétszeresével súlyosbítva vessék alá őket az előbb

mondott ostoroknak és botoknak ...” (C.S.II/1. 452.)

A bot-, vessző- stb. büntetéseket nem nemesekkel szemben alkalmazták, de néhány esetben előfordult, hogy

nemesek is deresre kerültek, ha a büntetésül kirótt bírságot szegénységük okán nem kívánták megfizetni,

miként ezt Pest- Pilis- Solt vármegye már idézett, az istenkáromlás bűntettéről kiadott 1676-os

szabályrendelete is tanúsítja: „Ha pedig a nemesek közt akadnak olyan, a szükségtől kényszerítettek, akiket az

előbb írt nemesi pénzbüntetéssel (tudniillik 6, 12, 24, illetve 50 forint bírsággal) nem lehet megbüntetni,

legyen szabad nékik büntetésül azokat választani, amikkel az előbb megírt módon a nem nemes káromlók

büntetendők (vagyis a 25, 50 stb. botot) ...” (C.S.IV/1.405.). Egyébként, ha statútum vagylagosan állapított

meg bot-, illetve pénzbüntetést, vagyis ha azok alkalmazását a bíró belátására bízta, akkor rendszerint a

jobbágynak is megadták a választás lehetőségét.

b. Megbélyegzés

A megbélyegzés a testfenyítés különös neme. A megbélyegzés tüzes bélyeggel történő megjelölés. A

személyes királyság korában két bűncselekmény esetén alkalmazták. A boszorkánysággal másodízben

vádlott személyt homlokán, mellén és lapockái között a templomkulccsal kereszt formát képezve jelölték

meg (Szt. István II. 33.), a hamis tanúnak pedig arcára sütöttek bélyeget (Kálmán I. 83.). A Hármaskönyv

rendelkezése szerint „tüzes pecsét bélyegét”(stigma sigilli igniti) nyomták ama káptalan- és

konventbelieknek, vagyis egyházi emberek homlokára és arcára is, akik „… hamis oklevelek készítésénél és

pecsételésénél jelen voltak és abban részt vettek…” (HK. II. 17.4. §). A megbélyegzést később csak

mellékbüntetésként alkalmazták.

c. Böjtöltetés

A testfenyítő büntetések közé sorolandó a böjtöltetés is. A böjtöltetés étel és ital teljes vagy részleges

megvonása meghatározott napokra. A böjtöltetés Szt. István rendelkezései szerint a böjtszegés rendes

büntetése volt, vagyis azt, akit azon kaptak, hogy a kánonok szerint előírt napokon, ún. kántornapokon –




negyedévenként egy meghatározott hét három napján – nem tartózkodott meghatározott ételek és italok

fogyasztásától, illetve pénteken húst evett, egy hétig bezárva kellett böjtölnie (Szt. István II.10.). Az első

ízben boszorkánysággal megvádolt személy is böjtöltetésre lett marasztalva (Szt. István II.31.). A böjtöltetés

más deliktumok mint például emberölés, hitszegés mellékbüntetéseként is használatban volt. (Szt. István

II.14.,15.,17.). A böjtöltetést még a XVIII. században is alkalmazták a szabadságvesztésre ítéltekre. A

vármegyei rabok esetén gyakori volt a „kántori szerdán, pénteken és szombaton” kenyéren és vizen való

böjtöltetés.

2.3.3.4. 11.3.4. Szabadságbüntetések

A szabadságbüntetés a szabad, illetve a nemzeti jogállás megszüntetése, valamint a személyes szabadság

korlátozása vagy megvonása.

a. Szolgaságra vetés, szolgaként eladás

A patrimoniális királyság időszakában a halálbüntetés mellett a legsúlyosabb és nagy gyakorisággal

alkalmazott szabadságbüntetés a szolgaságra vetés vagy szolgaként eladás volt. Helyettesítő büntetésként is

alkalmazták, ha a halálra ítélt a templomba futott vagy a deliktum megvalósítója nem tudott compositiot

fizetni. A tatárjárás után már nincs nyoma ennek a büntetésnek.

b. Számkivetés (poena exilii)

A számkivetés eredetileg a szolgaként eladás egyik módja volt, legalább is Szt. László szerint: „ne

szenvedjen akasztófát vagy testi veszedelmet, hanem adják el mint számkivetettet” a családtagját, rokonát

meglopó tolvajt (Szt. László ún. II.9.). A számkivetést, száműzést a későbbiekben a városok alkalmazták

legtöbbnyire. Ez a büntetés nemi erkölcs elleni és kisebb vagyon elleni bűncselekmények

mellékbüntetéseként volt használatos. A XVIII. században a vármegyékben a csavargókat marasztalták a

joghatóság területéről való száműzéssel. A székelyeknél az 1505-ös constitutio szerint a bírói tisztével

visszaélő számára a számkivetés rendkívül súlyos büntetésnek számított, mivel elvesztette székely állapotát

és ezzel együtt vagyonát is.

c. Szabadságvesztés

Bár már Zsigmond korában létezett örökös fogságra vetés (1435.II.8.4. §), az elzárás mégis csak a vádlott

elítéléséig, pontosabban az ítélet végrehajtásáig alkalmazott eljárási kényszereszköz volt. A tömlöcöztetés,

bebörtönzés (poena carceris) a XVIII. század második felétől vált önálló, rendes büntetéssé. A határozott

tartamú szabadságvesztésre ítéltek a városházak, megyeházak, uradalmak ugyancsak nem börtön céljára

létesített épületeiben töltötték ki büntetésüket. Az első börtön céljára szolgáló intézményt Mária Terézia

1773-ban a Pozsony megyei Szempcen állítatta fel.

A szabadságvesztésre ítélt rabokkal rendszeresen végeztettek közmunkákat, utak, hidak, vízelvezető árkok

javításán vagy építkezéseken dolgoztatták őket, például az 1760-as években Zalaegerszegen a megyei rabok

templomépítésre lettek kihajtva.

2.3.3.5. 11.3.5. Megszégyenítő büntetések

A megszégyenítő büntetés nem volt más mint a bűncselekmény elkövetésére utaló megkülönböztető jelek,

bélyegek viselésének kötelezettsége, illetve különféle, a mozgást korlátozó vagy a marasztalt lenyűgözésre

alkalmas eszközök igénybevételével foganatosított nyilvános megalázás, közszemlére tétel, valamint a

megvalósított deliktum megbánását, a sértett megkövetését kifejezésre juttató magatartás tanúsítására való

kötelezés.

a. Hajlenyírás

A megszégyenítő büntetések egyik legősibb módja a hajlenyírás volt, melyet a patrimoniális királyság idején

a vallás és erkölcs elleni cselekmények, később jobbára csak az erkölcs elleni vétségek esetén alkalmaztak

más büntetések mellett.

b. Vezeklés, megkövetés (poenitentia)




A vezeklés, megkövetés eredetileg egyházi fenyíték volt, amit aztán a világi bíróságok is gyakorta

alkalmaztak, illetve a vármegyék, városok, szabad kerületek statútumaikban is felvettek az egyes deliktumok

büntetései közé.

A legsúlyosabb megszégyenítő büntetésnek a becstelenekre alkalmazott örökös vezeklés számított. A

tisztességét, becsületét veszített csak „... másféle ruhába öltözve, kendermadzaggal övezve, mezítláb és

hajadon fővel ...” mutatkozhatott az emberek előtt (HK.II.30.3 §). A becsületsértési, hatalmaskodási

ügyekben gyakran előfordult, hogy a tettest a sértett nyilvános megkövetésére is marasztalták. Ez a büntetés

külsőségeiben több hasonlóságot is mutatott a vezekléssel, minthogy a megbocsátást mezítláb, fedetlen fővel

és a fej fölé emelt mezítelen karddal kellett kieszközölni.

A megkövetésnek a protestáns felekezetűeknél egy sajátos formája is létezett a XVI. századtól: az ún.

„eklézsia-követés”. A paráználkodásban, kisebb lopásban, részegeskedésben, verekedésben, a bírói személy

megsértésében tapasztalt bűnöst fekete lepellel letakarva egy erre a célra szolgáló székre ültették vagy a

szószék mellé állították háttal a gyülekezetnek, és egy héten át ily módon volt kénytelen részt venni az

istentiszteleten, végül az utolsó napon a lelkész felszólítására felfedhette magát, és a feltett kérdésekre

válaszolva meg kellett ígérnie, hogy a jövőben feddhetetlen életet fog élni, majd megismételte a előolvasott

bűnbánati könyörgést. Aki az eklézsia-követésnek nem volt hajlandó alávetni magát, azt a közösség

kirekesztette, száműzte kebeléből.

A megszégyenítő megkövetésnek a zömében német ajkú városokban volt egy kifejezetten a nőkre

alkalmazott neme is: a templomkapu előtt gyertyával a kézben történő vezeklés, amivel (gyakorta a már

elszenvedett testi büntetés után) a távolabbi rokonnal vérfertőzésben, a házasságtörésben bűnösnek találtakat,

illetve az egyébként léha életűeket alázták meg a közösség előtt.

c. A közszemlére tétellel való megszégyenítés

A közszemlére tétellel való megszégyenítéssel a házasságtörésben tapasztaltakat, a kéjnőket, a kisebb lopást

elkövetőket, az éjjeli csendháborítókat, közbotrányokozókat, a polgártársaikat megkárosító boltosokat

sújtották fő- és mellékbüntetésként. A marasztaltakat, hogy megaláztatásuk teljesebb legyen,

szégyenoszlophoz, pellengérhez (Pranger) láncolták, kalodába (cippus) zárták vagy nyakvassal, másként

„nyaklóval” (numella) nyűgözték le, illetve – mint a vadállatokat – vas- vagy farudakból készült

szégyenketrecbe, az erdélyi részekben használt kifejezéssel, „kalitkába” zárták.

Megjegyzés

A pellengér eredetileg egy jókora faoszlop volt, később kőből építették, és rendszerint néhány

lépcsőfokú alapon állt a piacon, a város főterén, illetve a községház udvarán. Oldalain vasgyűrűk

lógtak a marasztaltak megláncolásához, kikötéséhez. Emellett voltak olyan szégyenoszlopok is,

amelyeket nyakvassal is felszereltek. A pellengérre állított nyakába gyakorta láncra erősített

szégyenkövet vagy szégyentáblát is akasztottak, melyen feltüntették büntetése okát. A pellengérhez

láncolást gyakorta nyak- és kézkalodával, közhasznú megjelöléssel, „hegedűvel” (Fidel, Fidl –

Fiedel) is nehezítették. Ezt a nevet onnan kapta ez a gallérra emlékeztető, mozgatható

megszégyenítő eszköz, hogy az elítélt befogott nyakkal és csuklókkal olyan pózba kényszerült állni,

mintha hegedülne.

A nyak-és kézkalodának ezenkívül volt egy rögzített, álló (palánk módjára készült) változata is,

melyen a kéz befogására kiképzett nyílások a nyak számára hagyott nyílás két oldalán helyezkedtek

el, szemben a „hegedűvel”, amelynél a nyaknyílás az egyik szélen volt kialakítva. A kaloda további

változatait, a lábkalodát (pedica), illetve a láb- és kézkalodát is nagy gyakorisággal használták. Ezek

a gerendákból, illetve a csuklók leszorítására vasrúdból összeállított eszközök rendszerint egyszerre

több bűnös fenyítésére is alkalmasak voltak. A kaloda elvén működött a nyakvas is, ami nem volt

más mint a nyak befogására kiképzett vasabroncs, amit rendszerint egy-két láncszemmel a templom

falához rögzítettek. Nyakvasakat gyakorta malmok falára is felszereltek, minthogy a molnároknak

joguk volt a kisebb malmi tolvajlásokat azonnal megtorolni.

Az említett eszközök alkalmazása, jóllehet elsődlegesen a megszégyenítést szolgálták, fizikai fájdalmakkal

jártak, következésképpen ezek egyben testfenyítő büntetéseknek is tekinthetők. Ennek kapcsán az is

megjegyzendő, hogy a botozás, vesszőzés, seprűzés, lapátolás stb., minthogy azokat gyakorta a pellengéren

vagy a pellengér előtt, mindenki szeme láttára hajtották végre a rendszerint mezítláb és derékig

lemeztelenített marasztalton, részint ugyancsak megszégyenítő büntetések voltak.




Egyes városokban, mint például Pesten és Budán a szégyenpolc (Bün – Bühne) is használatban volt.

Szégyenpolcra azért állították a bűnöst, hogy tettéért fennhangon kiáltva kérjen bocsánatot polgártársaitól, és

ha tolvaj vagy ha mérlegét hamisító boltos volt, a lopott dolgot vagy az azt szimbolizáló tárgyat, illetve a

mérlegét kellett a kezében tartania.

2.3.3.6. 11.3.6. Vagyoni büntetések

A vagyoni büntetések jellegük szerint jóvátételiek, illetve bírságosak.

A jóvátétel (compositio) a deliktummal okozott sérelemért a sértettnek vagy a sértett családtagjainak,

rokonainak járó engesztelés, kártalanítás.

A bírság (birsagium, poena birsagialis) deliktum megvalósulása esetére kilátásba helyezett olyan vagyoni

büntetés, amely kizárólag a király, a fiskus, az eljárt bíró, joghatósággal rendelkező szerv (vármegye, szabad

királyi város, földesúr) javára hajtandó be.

a. Váltságos vagyoni büntetések

A váltság vagy megváltás (redemptio) a testcsonkítás, illetve a fővesztés megváltására szolgáló vagyoni

büntetés.

A testcsonkító büntetések többsége már a személyes királyság korában, a fővesztés csak a rendi korszakban

és csak magánbűncselekmények esetén voltak megválthatók.

A marasztalt fejét főváltság (emenda capitis) vagy vérdíj (homagium) fizetésével menthette meg.

A vérdíj eredetileg a megölt emberért adott engesztelés, jóvátétel (compositio) volt. A vérdíj mértéke a

patrimoniális királyság időszakában, hol a megölt (Szt. István II.13.,37.), hol az elkövető (Szt. István

II.14.,25.,33.) „értéke”, azaz jogállása szerint alakult. Ez a vérdíj megállapítása körüli bizonytalanság a rendi

korszakban még hosszú ideig megmaradt. A XV. században, minthogy a fővesztés megváltásául szolgáló

váltságot ugyanúgy az elkövető jogállása szerint szabták meg, mint egyes esetekben a vérdíj összegét, a

főváltságot már gyakran a vérdíjjal azonosították. Werbőczy okfejtésének hatására, miszerint „... nem lehet

azt mondani, ... hogy a díj a megölt ember ára, mert a holt embert semmi áron nem lehet megváltani és

halottaiból föltámasztani ...” (HK.III.R. 5.), a vérdíj lassan teljesen elvesztette eredeti jelentését és azt már

kifejezetten fejváltság értelemben használták, alkalmazták.

A főváltság vagy vérdíj a XVI. századtól tehát fővesztést helyettesítő jóvátételi váltságbüntetés volt.

A nyelvváltság (emenda linguae) eredetileg testcsonkítás megváltására szolgáló jóvátételi, illetve bírságos

jellegű vagyoni büntetés volt. A rendi korszakban már kifejezetten bírságos büntetés, amelyet kisebb perbeli

vétségek, eljáró vármegyei tisztek becsmérlése esetén szabtak ki.

b. A vagyonelkobzás vagy jószágvesztés (poena confiscationis, amissio bonorum)

A vagyonelkobzás a patrimoniális királyság időszakában a felségsértés és a pártütés, a bírói teendők

megszegése, karddal elkövetett emberölés, a házratörés, ispán általi tilalomszegések esetén alkalmazott

jóvátételi, illetve bírságos jellegű vagyoni büntetés volt.

A rendi korszakban a hűtlenség körébe sorolt deliktumokra kiszabandó jószágvesztés kizárólag bírságos

jellegű: a hűtlenségben marasztalt jószága a királyra, illetőleg a szent koronára háramlott.

A nagyobb hatalmaskodásért kiszabandó jószágvesztés vegyes: jóvátételi és bírságos vagyoni büntetés volt.

A marasztalt vagyonán az ítélettel az eljárt bírót 2/3, a sértettet vagy családtagjait, rokonait 1/3 hányadban

illető zálogjog létesült. A nagyobb hatalmaskodás körébe sorolt deliktummal, tulajdonképpen a marasztalt

ingóira nézve örökbecsű, ingatlanaira nézve közbecsű értékre szóló pénztartozás keletkezett, az ítélettel

létrejött zálogjog pedig annak biztosítására szolgált. A zálogos vagyont a nagyobb hatalmaskodásban

marasztalt és atyafiai is magukhoz válthatták. A nagyobb hatalmaskodásra alkalmazott jószágvesztés tehát

valójában nem volt konfiskáció.

A becstelenségi deliktumokra alkalmazott jószágvesztés jóvátételi vagyonbüntetés. A hamis esküvés miatt,

illetve a vértagadásban marasztalt minden vagyona örök érvénnyel a sértettre, a megsértett rokonokra szállt.




2.3.4. 11.4. A büntetés kiszabása

A büntetés kiszabásánál, különösen a személyes királyság korában, de a rendi korszakban is alapvetően maga a

tett, a megvalósított cselekmény állt előtérben. Egyéb körülmények, főként azok, amelyek az elkövető

személyével voltak összefüggésben, nem vagy csak másodlagosan jöttek számításba. A XVII. század végétől – a

Praxis Criminalis hatásának betudhatóan – a közbűncselekményekre vonatkozó büntetésekkiszabásánál már

számos, a büntetés enyhítésére, illetve súlyosítására okot adó körülmény is értékelésre került.

A Praxis Criminalis az első rész 44. és 45. artikulusában vette sorra a büntetés enyhítésére és súlyosítására

általában okot adó körülményeket, majd a 45. artikilus 14. §ában leszögezte, hogy: „... a büntetést enyhítő és

súlyosító körülmények összefüggésben vannak: 1. a bűncselekménnyel, 2. a bűnelkövető személyével, 3. a sértett

személyével, 4. a lelkiállapottal és hozzákészüléssel, 5. a hellyel, 6. az idővel, 7. a bűncselekmény elkövetésének

módjával.” A kódex második fejezetében pedig minden egyes deliktum esetén külön-külön csoportosítva

ugyancsak felsorolta az egyes enyhítő és súlyosító körülményeket, melyek között – tekintettel arra, hogy a

munkának nem volt a bűncselekményekkel kapcsolatos általános ismérveket tartalmazó része – a gondatlan

elkövetési, a kísérleti, a részesi magatartásokat és a bűnpártolás eseteit is megemlítette, és kifejtette azok lényegi

ismérveit.

2.3.4.1. 11.4.1. A büntetés kiszabásánál rendszerint figyelembe vett enyhítő körülmények (circumstantiae alleviantes)

a. A beszámítási képesség korlátozott volta

Bírói mérlegeléstől függően enyhébb büntetést szabtak ki beszámítási képességük korlátozott voltára

tekintettel az ifjakra (14–16 évesekre), a hajlott korú, értelmileg leépültekre, a XVIII. századi források

tanúsága szerint a cselekményüket tudatzavarban elkövetőkre, ha azt harag, felindulás (ira), rendkívüli testi

fájdalom (nimius dolor corporis) váltotta ki, de a haragot, a felindulást csak akkor vették figyelembe, ha azt a

sértett jogellenes magatartása idézte elő a tettesnél, amihez megkívánt volt az is, hogy az méltányolhatólelki

fájdalommal párosuljon (cum justo dolore sit conjuncta).

A beszámítási képességet korlátozó részegség (ebrietas) akkor volt rendszerint büntetés enyhítésére okot adó

körülmény, ha az elkövető vétlenül, nem szokásos módon (in casu, non ex consuetudine) került ilyen

állapotba, de erre iszákos ember (homo gulosus) nem hivatkozhatott.

b. Az elkövető szociális helyzete

Egyes bűncselekmények esetén, olykor a büntetés enyhítésre okot adó körülményként értékelték, ha az

elkövetőt tette megvalósításában a nélkülözés, a nyomor motiválta. Például, ha valaki nyomasztó szükségből

és szegénységből (ex gravi necessitate acpauperitate) élelmet vagy ruhát lopott vagy rabolt, vagy ha az

asszony nagy éhínség idején (tempore magnae famis publicae), illetve nyilvánvaló szegénység okán

(exnotorio paupertate) tette ki gyermekét.

c. Kárenyhítés, kártérítés

Szt. László még tilalmazta a tolvajjal való egyezkedést, a rendi korszakban rendszerint enyhébb büntetést

szabtak ki arra, aki elítéltetése előtt kártalanította a sértettet, megfizette az ellopott (olykor a rablott) dolog

árát. A kártérítés, illetve a kárenyíhítés azonban nem mentesített teljesen a büntetés alól.

d. Az önfeladás, megbánás, a bűntárs feladása

Enyhébb büntetésre számíthatott az, aki a tett elkövetése után közvetlenül vagy rövid időn belül feladta

magát a hatóságnak, valamint az is, aki töredelmes beismerő vallomást tett és megbánást tanúsított. Ennek

kapcsán a Praxis Criminalis azonban azt a megszorítást tette, hogy a tettes csak akkor mentesülhet a rendes

büntetés alól, „ha ... bevallja a bűncselekményt, a bíró pedig a vizsgálat után nem tudja kideríteni, hogy az

csakugyan úgy lett elkövetve ...” (P.C.44.14. §). Gyakorta büntetésenyhítésre okot adó körülménynek

értékelték az eljárt bíróságok, ha a gonosztevő megnevezte társait és elárulta tartózkodási helyüket. A feladás

eme esetével összefüggésben megjegyzendő, hogy a Praxis Criminalis szerint enyhítő körülményként volt

veendő figyelembe az is, ha „ ... a szülő önként adja át a hatóságnak bűnös fiát” (P.C.44.12. §).

2.3.4.2. 11.4.2. A büntetés kiszabásánál rendszerint figyelembe vett súlyosító körülmények (circumstantiae aggravantes)




a. Visszaesés

A személyes királyság időszakában némely deliktum kapcsán királyi dekrétum rendelkezett az első, a másod-

, illetve a harmadízben történt elkövetésről. Szt. István második dekrétumának 39. és 40. cikkelye szerint a

tolvaj szolgát első lopásáért orrlevágásra, a másodikért füle vesztésére, a harmadikért halállal büntették.

Ehhez hasonló törvényi szabályozás a rendi korszakban már csak kivételesen, például az istenkáromlás

(blasphemia) esetén az 1562:42. tc-ben fordult elő, minthogy a főbenjáró bűncselekmények rendes büntetési

tétele szokás szerint a halál volt.

A visszaesőt, akit korábbi bűncselekménye miatt már elítéltek, a korábban elkövetett bűncselekményre

tekintettel gyakran, a különös visszaesőt, aki másodszor is ugyanazt a bűncselekményt követte el – „ha a

már korábban büntetett tolvajt, aki a büntetés által nem vált vigyázóbbá, ... másodszor (is) törvény elé

állították ...”– és a többszörös visszaesőt, aki már visszaesőként, illetve különös visszaesőként több ízben

büntetve volt –„ha a már korábban büntetett tolvajt ... harmadszor” is megvádolták (PC. 84.6.§.5.) – mindig

súlyosabban büntették.

b. Az elkövetés módja

Élet elleni bűncselekményeknél a minősített, illetve a „megsúlyosított” halálbüntetés alkalmazására okot adó

körülménynek számított, ha az elkövető tettét könyörtelenül (per immiseracordiam), embertelenül (inhumano

modo), csalárdul és válogatott módon (per asstutum et exquisitum), vagyis különös kegyetlenséggel, illetve

akkor, ha aljas indokból vagy célból valósította meg. Ez utóbbi súlyosításra okot adó körülményre a Praxis

Criminalis két példát is felhozott: „... ha koldus kéregetés ürügyén vagy más módon utazókat gyilkol meg,

vagy ha vendéglős a vendégeket öli meg kegyetlenül, és ezenkívül történetesen a megöltek husát más

vendégeknek szolgálja fel étkül” (P.C.62.11. §).

Megjegyzés

A kannibalizmus a magyar gyakorlatban nem volt példa nélküli. Hont vármegye törvényszéke

1782ben utazók sérelmére elkövetett emberölés és emberevés miatt 41 halálos ítéletet szabott ki,

melyek közül néhány a Praxis Criminalis 62. artikulus 11. § előírt kerékbetörésre és felnégyelésre

szólt.

Az élet elleni és más bűncselekményeknél súlyosító körülménynek számított az is, ha a tettes azt

felfegyverkezve: „fegyveres kézzel” (armata manu) követte el.

c. Az elkövetés helye és ideje

Súlyosabban volt büntetendő az az elkövető, aki tűzvész, árvíz, járvány (pestis) idején és helyén (tempore et

loco incendii, inundationis aquarum, pestis) vagy – a Praxis Criminalis szerint – hajótöréskor (tempore

naufragii), valamint az, aki éjszaka (noctu) követte el tettét.

d. A sértett személye

Súlyosabban volt rendszerint büntetendő a jobbágy, a szolgáló, ha ura, valamint az, aki szülei, gyermeke,

házastársa, illetve az a gyám, aki gyámoltja sérelmére követett el bűncselekményt.

Irodalom

Angyal Pál–Degré Alajos: A XVI–XVII. századi erdélyi büntetőjog vázlata. Bp., 1943. 34–79. p.

Béli Gábor–Kajtár István: Az osztrák (–német) büntetőjogszabályok hatása a magyar jogban a 18. században (a

Praxis Criminalis) (Dolgozatok XIX.) Pécs, 1988. 39–56. p.

Bódiné Beliznai Kinga: Szabadságvesztés-büntetés a középkori Magyarországon, különös tekintettel a fejedelmi

Erdélyre. In: Jogtörténeti Értekezések 22. Bp., 1998. 40–55. p.

Bodo, Matthias: Jurisprudentia criminalis secundum praxim et constitutiones Hungaricas. Posonii, MDCCLI.

112–142.l.

Bónis György: Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után 1689–1708. Bp., 1962. 174–196. p.




Bónis György: Magyar jogtörténet. Kolozsvár, 1942. II. 216–221. p.

Both Ödön: Szeged város büntetőbíráskodása 1848-ban (Acta Jur. IV.1.). Szeged, 1958. 42–45. p.

Degré Alajos: Az úriszéki peres eljárás a Déldunántúlon a XVIII–XIX. században (Levéltári Közl.). Bp., 1961.

124–125. p.

ifj. Dombóváry Géza: Fenyítő eljárás és büntetési rendszer Pestmegyében a XIX. század első felében. Bp., 1906.

271–395. p.

Gochetz de Tarnó, Gabriel: Systema praxis criminalis inclyti regni Hungariae. Budae, 1746. 27–39. p.

Hajdu Lajos: Bűntett és büntetés Magyarországon a XVIII. század utolsó harmadában. Bp., 1985. 112–206. p.


Mezey Barna: A középkori tömlőctől a modern büntetés-végrehajtási intézetekig. In: Jogtörténeti Értekezések

22. Bp., 1998. 15–28. p.

Mezey Barna: Büntetőjogi töredékek a Hármaskönyvben. In: Degré Alajos emlékkönyv. Bp., 1995. 163–168. p.

Pauler Tivadar: Büntetőjogtan I. Pest, 1869. 134–135. p., 162–165. p., 168–173. p., 185–188. p., 193–194. p.,

205–206. p., 212–215. p.



Timon Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Bp., 1918. 431–444. p.

Vajna Károly: Hazai régi büntetések II. Bp., 1907. 73–298.

Vuchetich, Matthias: Institutiones iuris criminalis Hungarici. Budae, 1819. 88–202. p.

2.4. 12. § Közbűncselekmények

A közbűncselekmények az alkalmazandó büntetésre tekintettel két nagy csoportra oszlottak: a hűtlenségi

deliktumokat magába foglalóra és az egyéb közbűncselekmények körére.

2.4.1. 12.1. A hűtlenség vagy hűtlenség bélyege (nota infidelitatis)

A személyes királyság korában a nota infidelitatis a királyhoz hűtlenné vált famíliatagot, a királynak

személyesen lekötelezettet bélyegezte meg.

A király híve (fidelis) akkor vált hűtlenné (infidelis), ha a királynak tartozó hűséget megszegte, ha a király

életére tört, ha méltósága (dignitas), másképpen személyes uralma, urasága, vagyis országa (regnum) ellen

lázadt, pártot ütött vagy azt megkísérelte, illetve a lázadókkal egyetértett (Szt. István II.17., Kálmán II.12.).

Míg a személyes királyság időszakában a hűtlenség azonos volt a felségsértéssel, illetve a felségárulással, a

rendi korszakban túllépte annak kereteit és egyre több deliktumot foglalt magába. Ez alapvetően az ország

fogalmának módosulásával hozható összefüggésbe, minthogy annak jelentéstartama a patrimoniális (személyes)

uralom rendivé válásával jelentősen kibővült. Az ország, a regnum a nemesség egyetemével (communitas

nobilium), az országgyűléssel (congregatio regnicolaris) – amely a XV. századra kialakult felfogás szerint

nemcsak a nemességet, hanem az egész lakosságot (regnicolae) képviselte –, illetve a szent korona joghatósága

alá tartozó területtel vált azonossá, vagyis az ország önálló közjogi alany, respublica, és mint ilyen egyben a

közjó, a közszabadság megtestesítője lett.

Már Zsigmond korában a királlyal szemben hűtlent az „ország hűtlenének” tekintették, de az is az ország

hűtlenévé vált, aki nem a király, hanem az ország szabadsága (libertas regni), a nemesség egyeteme, a

respublica, a közjó, a közbiztonság ellen vétett. A köz, a respublica felforgatójának tartották azt is, ha például

familiáris vagy jobbágy ura ellen fordult. A hűtlenség körébe sorolódott tovább minden olyan deliktum, amely a




király, illetve kincstár vagyoni jogait súlyosan sértette, valamint azok a bűncselekmények, amelyek a sértettekre

tekintettel a legszigorúbb megtorlást követelték meg.

A rendi korszakban tehát a hűtlenség körébe tartozott minden, a király személye, méltósága, jogai, az ország

szabadsága, biztonsága, közrendje elleni, valamint olyan magánosok sérelmére elkövetett bűncselekmény,

amelyeket az ország törvényei és szokásjoga fő- és jószágvesztéssel rendeltek büntetni, és amelyekre a

jószágvesztés, vagyis a jószágok koronára háramlása elvileg a deliktum megvalósulásának pillanatában beálló

jogkövetkezmény volt.

A hűtlenség körébe sorolt bűncselekmények nem jelentettek szigorúan elhatárolt csoportot, ezek közé a

mindenkori politikai igények szerint soroltak újabbakat, másokat pedig időnként (és időlegesen) enyhébb

büntetést rendelve egyes törvények kiemeltek onnan.

Az 1462:2. tc. már tizennégy esetet – közel húsz tényállást –, a Hármaskönyv Mátyás dekrétuma alapján

tizennyolc esetet – több mint harminc tényállást – vett fel a hűtlenség körébe, majd a deliktumok sora a XVI.

századtól az újabb törvényalkotások eredményeképpen tovább bővült és módosult egészen a III. Károly alatt

megvalósított nagy igazságügyi reformig, amikor aztán véglegesen rögzült a hűtlenségnek számító

bűncselekmények katalógusa olyképpen, hogy az 1723:9. tc. már csak nyolc hűtlenségi esetet – több mint tíz

tényállást – hagyott meg, mégis úgy, hogy a korábban hűtlenség körébe sorolt esetek jelentős része

halálbüntetéssel vagy ennél enyhébben büntetendő közdeliktum maradt (1723:11–12. tc.-ek), míg egy kisebb

részük a nagyobb hatalmaskodás körébe került, vagyis magándeliktum lett (1723:10. tc.).

2.4.1.1. 12.1.1. Felségsértés (crimen laesae majestatis), a felség- és hazaárulás (crimen perduellionis)

Felségsértést valósított meg az, aki a király – az önálló Erdélyben a fejedelem – és a királyi család tagjainak

életére tört, testi épségét és személyes szabadságát veszélyeztette vagy korlátozta. Felség- és hazaárulást pedig

az az országlakó (honpolgár) követett el, aki a király, a fejedelem méltósága, illetve az ország közhatalma ellen

nyíltan felkelt, fellázadt, valamint az, aki a fejedelmi szék erőszakos betöltésére szervezkedett, szövetkezett.

Megjegyzés

Katona József „Bánk bán”-jának köszönhetően az egyik legismertebb felségsértési eset Gertrúd

királyné meggyilkolása, de a drámával ellentétben a II. András felesége megölésére irányuló

összeesküvésben és a tett megvalósításában a Bór-Kalán nembeli Bánk csak mellékszereplő volt. A

szervezkedőket a forrásokból következtethetően a Töre (Turoy) fia Péter és a Kacsics nembeli Simon

vezethette, mert miután a Halicsba készülő II. András hírét vette az 1213. szeptember 28-án a pilisi

erdő közelében történt merényletnek, visszafordult, és Pétert, aki egyéb ispánságok viselése után 1207–

1210 között a királyné udvarispánja is volt, végül pedig 1210–1212 között a bihari ispán tisztét töltötte

be, karóba húzatta. Igaz, a többi összeesküvő megbüntetése hosszú időre elodázódott, de tettük nem

maradt megbosszulatlanul. A Kacsics nembeli Simon hűtlenségi perére 1228-ban Béla ifjabb király

nyomására került sor, és mint az II. Andrásnak a Simon Erdélyben lévő birtokait eladományozó

oklevélből kitetszik, valóban ő lehetett az összeesküvés másik feje: „... mivel Simon, Mihály bán

atyafia a jogsértés és a gonoszság ismeretlen és hallatlan módján az utálatos tervekhez kemény szívvel

és módfelett felfegyverkezett, és a vérontás és a királyi korona gyalázatára galádul összeesküvő

cinkosaival együtt a szép emlékű Gertrúd királynő, legdrágább hitvesünk halálában részes volt, fiaink,

püspökeink és nemkülönben összes báróink közönséges tanácsát bírván úgy rendelkeztünk, hogy összes

birtokait el kell kobozni ...” (HO.VI.20.). Minden bizonnyal Simonnal együtt vonták felelősségre a

többi résztvevőt is, mivel Béla ifjabb király egyik 1229-ből való adománylevelében az anyja megölése

miatt hűtlenségben marasztaltak (pro interfeccione matris nostrae in infidelitate convicti) birtokait

adományozta Botus fia Pósának. (Neveik nem maradtak fenn.)

Bánk, aki miután a királynéi udvarispáni tisztet letette, és 1212-től a nádori méltóságot viselte, nem

lehetett más, mint a szervezkedés egyik háttérben álló (de annak kétségkívül a legtekintélyesebb) tagja,

minthogy a merénylet után II. András csak a nádorságból tette le, és nem is vált igazán kegyvesztetté a

királynál, mivel ura négy esztendő múlva, 1217-ben másodszor is bánnak nevezte ki (először 1208–

1209 viselte ezt a máltóságot), és 1221–1222 között a királyi udvar ispánjának méltóságát is vele

töltötte be. Végül mégis elmarasztalták, mint ahogy erről IV. Béla egy 1240-ből származó

adománylevele tudósít: „Bancu egykori bán a felségsértés bűne miatt, mert legdrágább anyánk

halálára összeesküdött, összes birtokait ... elveszítette ...” (HO.VIII.35.). Bánk elítélésének pontos

ideje nem ismert, de feltehetően arra 1228-ban került sor.




2.4.1.2. 12.1.2. Az ország közbiztonsága elleni cselekmények

Az ország közbiztonsága ellen vétett az, aki idegen martalócokat, zsoldosokat hozott be az országba, aki

végvárakat hagyott veszni, aki az ellenségnek fegyvert vagy élelmiszert adott, illetve szállított. Ezek mellett a

háborús körülményekre tekintettel néhány XVI. századi törvénycikk mint az ország biztonságát súlyosan

veszélyeztető bűncselekményt, a katonáskodási kötelezettség megszegését is a hűtlenség körébe sorolta.

2.4.1.3. 12.1.3. Oklevélhamisítás (falsatio litterarum)

Hűtlenség miatt voltak büntetendők azok, akik oklevelet, pecsétet hamisítottak, illetve akik tudva, hogy az

oklevél hamis, azt perben vagy peren kívül felhasználták.

A XIII. században oklevélhamisításért, amit ekkor még a források nem neveztek hűtlenségnek, az elkövetőket a

jószágvesztés mellett tűzzel való elégetéssel büntették, miként azt István alországbíró 1299-ben kiadott, a

szörcsöki nemeseket marasztaló ítélőlevele tanúsítja: „... Zodant, Borst és Miklóst, mint erőszaktevőket, és azért,

mert ugyanők a hamis oklevél bemutatása okán védelmükre semmit sem hoztak fel, az ország végzeményei

szerint személyükben tűzzel való elemésztésre ... rendeltük ...” (ÁUO.V.236.).

Az oklevélhamisítást az 1723:11. tc.10. § kivette a hűtlenség köréből, de annak megvalósítóit továbbra is

halálbüntetéssel, és az okozott károk megtérítése erejéig vagyoni büntetéssel sújtotta. Az útlevelek és

magánokiratok hamisítását pedig az 1723:12. tc. 1. § bírói mérlegelésre bízott büntetés alá rendelte.

A XV. századtól a szabad menlevél megsértése is az oklevélhamisítással esett egy tekintet alá. Szabad

menlevelet (salvus conductus) az 1486:47. tc. alapján az kaphatott a királytól, aki „... azért, hogy kegyelmet

nyerjen, akár azért, hogy engedelmességének bizonyságát adja, vagy hogy ártatlanságát tisztázza ...” akart a

király elé járulni. 1723-tól ez a deliktum már csak nagyobb hatalmaskodásnak számított.

2.4.1.4. 12.1.4. Pénzhamisítás (falsatio monetae)

Pénzhamisítást az valósított meg, aki a király (az önálló erdélyi állam fennállása alatt a fejedelem) engedélye

nélkül állított elő, vert vagy veretett pénzt, valamint az, aki tudva, hogy a pénz hamis, azt nagyobb, az 1723:9.

tc. 3. § alapján 50 forintnyi értéket kitevő mennyiségben hozta forgalomba. I. Károly és Zsigmond dekrétumai

szerint pénzhamisítóként volt büntetendő a kamaraispán, ha a pénzveréshez szükséges dolgokat: a

pézverőformákat (ferramanta formalia) és a „pénzhez szükséges olvasztott rudacskákat” (virgulae pro monetis

fusae) az őrzésükre vonatkozó szabályok megszegésével, illetve az esztergomi érsek és a tárnokmester

embereinek távollétében, avagy csak az egyikük tanúbizonysága mellett használta, vagyis ha tilalmas módon

állíttatott elő pénzt, valamint ha a megyéjében talált hamis pénzt nem foglalta le, és azt nem semmisíttette meg,

továbbá az a kamarás, aki a feldolgozatlan (tömbben lévő) aranyat és ezüstöt saját pecsétjével, bélyegével

ellátva ahhoz nyújtott segítséget, hogy a nemesfémeket külföldre szállítsák, hasonlóképpen a pénzrontók, vagyis

azok, akik a vert pénzérmék körbenyírásával csökkentették azok súlyát és ezáltal értékét (1338:14., 1345:7.,

1405.I:18. tc.). A királyi kúria 1797-ben a Legény János és társai bűnügyében hozott döntése alapján a

pénzhamisításra vonatkozó törvények voltak alkalmazandók azokra is, akik az „osztrák bank jegyeit” (apochae

austriacae mensae) „utánozták”, azaz a bankjegyhamisítókra.

A pénzhamisítók büntetéséről III. András rendelkezett először részletesebben: „... ha valamely személy

vakmerőséggel saját birtokán vagy házában pénzt veretne, eme birtokától vagy házától fosszák meg, és nyerje el

törvényes büntetését” (1298:40. tc.). Arra azonban, hogy mi volt a XIII. században a „törvényes büntetés”

nincsenek pontos adatok, mivel az a néhány forrás, amely pénzhamisításról számol be, ugyancsak a vagyoni

büntetésről tesz említést.

Megjegyzés

IV. Béla egyik 1253-ból való oklevele arról tudósít, hogy a Bes(e)nyő falusi elöljárót, Lőrincet és fiát,

Demetert, meg egy bizonyos Jánost a „... hamis pénz gyártásának nyilvánvaló bűntettében a szerémi

kamarások érték tetten ...”, és ezért a gonosztevők javai az „ország szokásjoga szerint” a király

kiküldött bírójára, Benedek kalocsai érsekre és a kamarásokra szálltak. A király egy másik, 1263-ban

keletkezett adománylevelének részlete pedig a Győr nembeli István egykori pohárnokmesterét mondta

hamispénzverőnek (falsam cudi faciens monetam) egyéb bűneit, hűtlenségeit is felsorolva és

megjegyezvén, hogy tettei miatt a király a bárók tanácsából elvette tőle összes birtokait (CD.IV/2.171.,

ÁUO.VIII.50.).




Mindazonáltal feltételezhető, hogy a pénzhamisítókat a XIII. században az oklevélhamisítók módján büntették

személyükben. A XIV. századtól a pénzhamisítás már egyértelműen hűtlenségnek minősült, minthogy

megvalósítóját a hűtlenség szokásos büntetésével sújtották.

2.4.1.5. 12.1.5. A nemesfém-monopólium megsértése

I. Károly nemesfém-monopóliuma és új pénze védelmében hűtlenség miatt rendelte büntetni azokat, akik az

aranyat és az ezüstöt nem a kamaránál váltották be, illetve akik az aranyat és az ezüstöt a városokban arra a célra

rendelt, ún. „királyi házon” (domus regalis) kívül merészelték titkon vagy nyíltan eladni, elcserélni vagy

olvasztatni, valamint azokat, akik az aranyat, függetlenül attól, hogy hány karátos, ezeken a házakon kívül

másutt mérették meg, továbbá ama városi bírókat és esküdteket (sőt magukat a városokat is), akik a tilalmas

módon eladókat, cserélőket nem adták fel vagy nem adták át a kamaraispánnak büntetésre, valamint azokat a

polgárokat, akik nem jelentették, hogy olyan idegen kereskedőről van tudomásuk, akik két márkánál több pénzt

tartanak maguknál a beváltási kötelezettség megszegésével (1338:3.,4.,5.,8. tc.).

2.4.1.6. 12.1.6. „Nyilvánvaló és kárhoztatott” eretnekség (haeresis publica et damnata)

Az eretnekség minden bizonnyal kánonjogi hatással került a hűtlenség esetei közé. A császárkori római jogban a

tiltott valláshoz (religio illicita) tartozás a császárkultusz megtagadását jelentette és a felségsértés egyik

esetének számított. Az 1215. évi laterani zsinat a római jog mintájára az eretnekséget a felségsértés körébe

sorolta.

Az eretnekség nem volt más mint valamely hittétel tagadása, függetlenül attól, hogy a tagadó tudta, hogy

kihirdetett hittételt tagad, avagy nem. Büntetése az 1229. évi toulouse-i zsinat határozata szerint halálbüntetés

(máglyahalál) és teljes vagyonelkobzás, amivel végső soron megegyezett a hűtlenség magyar jog szerinti

büntetése is.

2.4.1.7. 12.1.7. Hivatalból, illetve peres ügye intézése végett eljáró személyek sérelmére elkövetett bűncselekmények

Hűtlenség miatt büntették azt, aki az ország rendes bíráit, helyetteseiket, az ország báróit, az országgyűlési

követet, királyi, hiteleshelyi embereket, vármegye közgyűlésére, törvényszékére menőket megölte,

megsebesítette vagy fogságra vetette, valamint azt, aki a bírót másodszor is visszaűzte. 1723-tól az ide sorolt

bűncselekmények már nem tartoztak a hűtlenség körébe.

2.4.1.8. 12.1.8. Személy elleni bűncselekmények

Hűtlenség miatt büntették a szülő-, házastárs-, gyermek-, testvér- és rokongyilkosokat, a tagcsonkítókat, a

vérfertőzőket, a nőrokonok sérelmére erőszakos közösülést elkövetőket.

A rokongyilkosság és minden más e körbe sorolandó deliktum már a XIV. századtól hűtlenségnek számított, és

egészen 1723-ig sorolódott a legsúlyosabban büntetendő bűncselekmények körébe.

Az egyik fontos adat, amely arról győz meg, hogy a rokongyilkosság a XIV. század óta a hűtlenség esetei közé

tartozott, I. Lajos ama adományleveléből való, amellyel Kanizsai István zágrábi püspöknek adományozta a Zala

megyei Egyházasbille nevű birtokot, mely ama javak része volt, amik a János fia Kónya Pál és annak László

nevű fia gaztettéért háramlottak a király kezeihez (possessiones manibus nostris regiis devolutae), mivel azok

„... az emberi nemre kárhozatos ördögi sugallatból unokafivérüket, a Miklós fia Pétert ... kegyetlen

gyilkossággal és kíméletlen halállal elpusztították, és kezüket vadállat módjára annak vérével bemocskolták ...”

(ZO.II.35.). A rokonok sérelmére elkövetett súlyos bűncselekmények esetén előfordult, hogy a király mintegy

kárpótlásként a tettes háramlott javait a sértettnek vagy a sértett gyermekeinek adományozta.

Megjegyzés

Effajta adományról tudósít például II. Ulászlónak az az 1501-ben kiadott oklevele, melyben Simai

Mátyásnak tett adományt: „Mi, Ulászló ... tudtul adjuk, hogy megvizsgálván ... hívünk, a nemes Simai

Mátyás hűségét és hű szolgálatait ..., mindama, bárhol és országink bármelyik vármegyéjében lévő és

bírt javakat és birtokokat és birtokrészeket és bármely birtokjogokat, amelyek előbb ... a Simai Fülöpé

voltak, de róla ... ugyaneme országunk régi és kipróbált szokása szerint a maga rendjén és törvényesen

reánk és következésképpen királyi adományozásunkra háramlott, minthogy ugyanő korábban fegyveres

és hatalmas kézzel nemegy cinkosával együtt a mondott Simai Mátyás atyjára, a nemes Gergelyre,




osztályos atyafiára és vérrokonára gyilkosság szándékával rátámadt fellelvén őt a mezőn, és nem

törődvén sem az emberi, sem az isteni törvénnyel ugyanezt a Simai Gergelyt súlyosan megsebesítette,

és testvéri vérét ontotta, minden haszonvételeivel és tartozékaival együtt ... az említett Simai Mátyásnak

és összes örököseinek és utódainak adtuk, adományoztuk és juttattuk örök joggal és

visszavonhatatlanul való birtoklásra és szintúgy bírásra más jogának sérelme nélkül ...” (Teleki

II.246.).

A személy elleni bűncselekmények körébe sorolható a megtért „törökök” sérelmére elkövetett kifosztás és

személyi szabadság korlátozása. Ezek az esetek 1723 után is hűtlenségnek minősültek.

2.4.1.9. 12.1.9. Vagyon elleni bűncselekmények

Hűtlenség miatt büntették a falvak, „birtokok” szándékos felégetőit, azt, aki ura várát feladta vagy más várát

ostromolta, elfoglalta. 1723-tól ezek a bűncselekmények már nem voltak hűtlenségiek.

2.4.2. 12.2. A katonáskodási kötelezettség megszegése

Katonáskodási kötelezettség megszegése miatt voltak büntetendők azok, akik a törvény és a szokásjog által

meghatározott módon az ország védelmére meghirdetett általános vagy részleges felkelésen (insurrectio

generalis seu particularis), valamint az ország törvényei és a vármegyék rendelkezései alapján más oknál fogva

elrendelt megyei felkelésen, avagy szemlén megtagadták a megjelenést, ezekre alapos ok nélkül nem

jelentkeztek vagy késve érkeztek, illetve engedély nélkül távoztak el. Büntetés alá estek azok a szabad

birtokosok is, akik nem vagy nem megfelelő számban állítottak ki és küldtek vagy vittek magukkal katonákat.

Kötelezettségszegést valósítottak meg ezenkívül mindazok, akiknek méltóságuknál, tisztségüknél fogva vagy

zsold ellenében, illetve sajátos jogállásukból fakadóan – mint a várjobbágyoknak, a székelyeknek – a király

szolgálatában az országon kívül is hadba kellett vonulniuk, de vonakodtak ezt teljesíteni.

A katonáskodás általános rendjét rögzítő Árpád-kori dekrétumok közül a kötelezettségszegés büntetésére

elsőként II. András első aranybullája utalt: „Ha pedig a király az ország határain kívül akar hadat vezetni, a

szerviensek nem kötelesek vele menni, csak az ő pénzén, és visszatérése után rajtuk hadbírságot (judicium

exercitus) ne szedjen. ...” (1222: 7. tc.), majd IV. László a kunok hadkötelezettségét meghatározó rendelkezése:

„... a kunok urai és nemesei mindnyájan kivétel nélkül kötelesek seregünkbe, amelynek mi személyesen állunk

élére, eljönni, éppen úgy, mint királyi szolgáló nemeseink, és ha valaki közülük ezt elhanyagolja, ugyanazt a

büntetést szenvedje és ugyanazt a bírságot fizesse, amely országunk más nemeseit sújtja, akik hanyagság folytán

nem jelennek meg”, illetve III. András második dekrétuma: „...ha két vagy több testvér lakik együtt osztállyal

még fel nem osztott öröklött birtokain,...közülük egy, aki alkalmasabbnak és vitézebbnek látszik, tartozzék a

király úr seregébe menni, ha ez elmulasztaná, hogy elmenjen mindnyájukat együtt egy hadbírságra (judicium

seu gravamen exercitus) vagy hadi büntetésre kell ítélni és nem többre” (1298:22. tc.). Pontos büntetési

tételeket azonban elsőként csak Zsigmond törvényei határoztak meg. Az 1397 októberében kiadott dekrétum az

egy udvarházban élő osztozatlan nemeseket kivéve – akik III. András rendelésének megfelelően maguk közül

csak egyet tartoztak hadba küldeni – az 1222. évi aranybullában előírtak szerint minden nemestől személyes

megjelenést követelt meg olyképpen, hogy a birtokosoknak húsz jobbágytelkenként egy „tegzest” (íjászt) is ki

kellett állítaniuk, illetve magukkal kellett vinniük, és akik ezeket a kötelezettségeket megszegték, ha

jobbágytalanok voltak 3 márka, ha pedig jobbágyokat bírtak, jobbágyonként egy aranyforint büntetés alá estek.

A telekkatonaság intézményét állandósító 1435. évi első dekrétum a távolmaradókat, a későn érkezőket, vagyis

azokat, akik akkor jelentek meg, „... amikor a többi harcolók kifáradtak, elszóródtak vagy az ütközet már

megtörtént ...” és azokat, akik a harcba bocsátkozás előtt engedély nélkül távoztak el, birtokaik elkobzásával

rendelte büntetni. V. László 1454. évi dekrétuma a felkelés rendjének újabb meghatározásával a

kötelezettségszegők büntetésén is módosított. Azok, akik nem voltak hajlandók a portákat összeírók intése

ellenére sem 15 napon belül megfelelő kontingenst, vagyis minden porta után négy tegzes lovast és két

„hasonlóképpen tegezzel, pajzzsal és kopjával ellátott gyalogost” kiállítani, lovasonként 16, gyalogosonként 10

aranyforint bírságot szenvedtek. Ha pedig ennek a megfizetését is megtagadták, a megyei had vezetőjének joga

volt arra, hogy a választott megyei nemesekkel és a szolgabírókkal együtt elfoglalja és mindaddig magánál

tartsa a makacskodó birtokát, amíg azt a büntetés lerovásával meg nem váltják. Súlyosabban, fővesztéssel volt

büntetendő az a birtokos, aki kötelezettsége alól eleve a bírság megfizetésével próbált kibújni. A dekrétum

fővesztéssel rendelte büntetni a hadból titkon távozó nem nemest és rendi állásától függetlenül mindazokat

(tehát a nemes familiárisokat is), akik uruktól ellátást vagy zsoldot kaptak és mégis vonakodtak vele együtt

felkelni. Ezzel szemben a szökevény nemes, mint korábban is, „csak” birtoka elvesztésével bűnhődött.

A hadkötelezettség rendjéről és büntetéséről a XVI–XVII. század folyamán kiadott törvények az 1435. évi első

és az 1545. évi dekrétumok elveit és rendelkezéseit követve határoztak, de némely esetben, mint az 1504:24. tc.




(hasonlóképpen a rákosi végzés) vagy az 1545:5. tc., az említett deliktumokat örökös hűtlenségnek (nota

perpetuae infidelitatis), illetve hűtlenségnek minősítették.

A felkelés általános szabályai kiterjedtek a jászokra, a kunokra, Horvát-Szlavónországra és Erdélyre is, de

emellett az erdélyi három nemzet Zsigmond 1435. évi első dekrétumának épen tartásával külön szabályokat is

alkotott, amit I. Mátyás 1463-ban erősített meg. A szabályzat szerint a felkelés rendjét megszegők javaik

elvesztésével, a székelyek, ha a vérbe mártott kard hordozására vagy a székelyek ispánjának levelére, sürgető

szükség esetén pedig a riasztásra vonakodtak felkerekedni, fővesztéssel voltak marasztalandók. Jószágvesztés

mellett fővétellel vagy akasztással bűnhődtek a zendülők, míg a zendülést szító minősített halálbüntetéssel: „…a

bujtogatót pedig, aki... másokat a felséges király úr és a drága haza ellen csábít, tüzes vassal égessék

halálra…”. II. Ulászló a székelyek szokásait megerősítő, 1499-ben kiadott kiváltságlevele, amely pontosan

meghatározta a határon kívül teljesítendő hadszolgálat rendjét is, ugyancsak szólt a kötelezettségszegők

büntetéséről: „…ha valaki megszöknék vagy máskülönben a királyi felség seregét felforgatná, vesszék feje, és

ingó vagyona szálljon a királyi felségre és tisztjeire. Aki pedig eme hadfiak közül megátalkodottságból otthon

maradna, vagy aki a hadba vonulás elől elmenekül, az ilyeneket ugyaneme székelyek ispánjának legyen hatalma

a székelyek előkelőivel együtt megbüntetni és megbírságolni.” (SzO.III.138.).

A XVI–XVII. századi erdélyi törvények a katonáskodási kötelezettség megszegését az elkövetők rendi állása és

vagyoni állapota szerint 12–100 forint bírsággal, illetve jószágvesztéssel (Appr. XIX.:2.,4., XX:1.), a zavaros

időkben azonban halállal büntették, az 1558. évi gyulafehérvári országgyűlés végzeménye pedig az effajta

deliktumokat hűtlenségnek minősítette.

A török időkben a magyarországi és az erdélyi vármegyék számos esetben rendelkeztek a felkelés, az Erdélyben

szokásos kifejezéssel, a „felülés”, valamint a hadszemle (lustra) rendjéről és az ezekre vonatkozó szabályok

megszegéséről. A statútumokban meghatározott büntetések rendszerint bírságra szóltak, de a közvetlenül

fenyegető háborús veszély idején az is előfordult, hogy halálbüntetéssel fenyegették a kötelességszegőt.

Megjegyzés

Egyebek mellett Győr megye 1593-ban 12 forint bírság terhe mellett írta elő jobbágyportánként,

továbbá az egytelkes, a jobbágytelken élő, de másutt birtokos nemesek és együttesen négy armalista

nemes számára egy-egy gyalogos puskás kiállítását, a birtokosoknak pedig öt portánként kiállítandó jól

felfegyverzett lovassal együtt a személyes felkelést. Vas megye 1595-ben kiadott statútuma a

szökevény nemesekre és a vármegyei insurrection megjelenni vonakodó harcképes nem nemesekre

akasztást rendelt. 1600-ban Hont megye midőn a várak védelmére személyes felkelést követelt meg, a

menni nem akaró nemest 100, a parasztot 12 forint bírsággal sújtotta, míg a másnak szolgáló nemest a

többi nemesre vonatkozó bírság terhe mellett egy alkalmas lovas kiállítására szorította. Nyitra megye

az 1607-ben kiadott első statútumában az alispán parancsára a szemlétől és a felkeléstől távolmaradót

mint becstelent és hazaárulót (proditor patriae) rendelte büntetni. Máramaros megye az 1672.

esztendei második statútumában arról határozott, hogy „... valamikor a szükség kívánja és viceispán

uram ... a felkelés felől fog parancsolni, ... minden nemes ember tartozzék felülni jó készülettel,

elegendő koszttal, sub poena tali (oly büntetés alatt): Ha ki a praefigált (kitűzött) napra fel nem ül fl.

(forint) 12. Ha ki a kapitány híre nélkül elszökik, fl. 24. Ha ki contumacia ductus (makacsságtól

vezérelt) nem akar ülni, az olyan fogattassék meg, maga vitessék Huszt várába s minden jószágát

veszesse el .” A megye a nemesi előjogok a felkelés ideje alatti felfüggesztésével egyéb

bűncselekmények felől is rendelkezett: „1. Ha ki kapitánya és hadnagya parancsolatjára, az hová

küldené vagy stázsára vagy más szükséges helyre, s nem menne, legyen authoritásokban (hatalmukban)

miképpen büntesse, kit halállal, s kit veréssel, secundum meritum delinquentis (a vétkes érdeme

szerint). 2 Ha fegyvert vonszon rend s szükség nélkül zászló alatt offensive (támadólag), az olyannak fél

keze vágattassék el. 3. Ha ki táborban s zászló alatt szükség nélkül lövöldöz, kiváltképpen stázsa után,

ki miatt lárma következnék, az olyannak büntetése halál.” (C. S. III. 161.)

Felkelés hirdetésére a nehéz időben elszaporodott gonosztevők, fosztogató katonák, hajdúk megfékezésére és

kézre kerítésére is sor került. A latrok üldözésre fel nem kelők büntetése rendszerint bírság volt. Például Zala

megye 1585-ben minden kötelezettségszegőre jogállására tekintet nélkül 12 forint, Vas megye 1607-ben a

főpapokra és főurakra 100, a nemesekre 40, a jobbágyokra 12 forint büntetést rendelt. De előfordultak súlyosabb

büntetések is. Például 1626-ban Nyitra megye bírójukkal együtt a falusiakra az első kötelezettségszegés esetén

fejenként 40, másodszor 80 forint bírságot állapított meg, ha pedig a bíró harmadszor is engedetlennek

bizonyult, karóba húzással bűnhődött.




A XVII. század végétől a katonáskodási kötelezettség megszegésének büntetésére az országlakók személyes

felkeléséről szóló 1681:46. tc. rendelkezései érvényesültek, amelyek vérdíjra és a fekvő jószágok közbecsüjére

szóló marasztalásokat állapítottak meg. Ezeket a Mária Terézia megsegítésére hirdetett felkelés rendjét

megállapító 1741:63. tc. és az utolsó insurrectio okán kiadott 1805:1. tc. is átvette.

Külön említést érdemel a vonatkozó törvénycikkek közül az 1723:12. tc., amely „kivette” a hűtlenség köréből a

hadkötelezettség megszegését azzal, hogy a „... királyi felkelés idején háborúba menni vonakodókat vagy

katonát nem küldőket ... a súlyosító és enyhítő körülményekhez képest belátás szerinti büntetés alá ...” rendelte.

Eme törvényi rendelkezés sajátossága abban van, hogy 1681 óta más törvénycikkek nem sorolták az említett

deliktumokat a hűtlenség esetei közé, így inkább csak arról lehetett szó, hogy az országgyülés a korábbi törvényi

rendelkezésekre tekintettel végleg tisztázta a katonáskodási kötelezettség megszegése körébe sorolt

bűncselekmények „hovatartozását”, és az alkalmazandó büntetés jellegét.

A XVIII. század első harmadától a gonosztevők üldözése miatt hirdetett felkelések megszűntek, ezt a feladatot a

fizetett vármegyei katonák, hajdúk vették át.

2.4.3. 12.3. A gyűlés és a törvényszék rendjének megsértése

A gyűlések és a törvényszék rendjének megsértése körébe a távollét és a széksértés esetei sorolandók.

2.4.3.1. 12.3.1. Távollét (absentia)

Távollét miatt marasztalták el azokat a törvények szerint megjelenni kötelezetteket, akik meghívás ellenére

alapos ok nélkül maradtak távol az országgyűléstől, és azokat, akik nem jelentek meg a királyi paranccsal

meghirdetett bírói közgyűlésen, illetve a főispán az alispán vagy a nemesség egyeteme rendelésére tartandó

vármegyei közgyűlésen. Távollétnek minősült az is, ha a személyes megjelenésre kötelezett akadályoztatása

esetén nem gondoskodott kellő képviseletéről.

Az országgyűlésen való megjelenés a XV. század derekára vált súlyos bírsággal fenyegetett kötelezettséggé. Az

1458 januári rákosi királyválasztó országgyűlés 13. cikkelye kimondván, hogy ezután országgyűlés a nemesek

fejenkénti megjelenésével évente tartandó, arra adott hatalmat a kormányzónak és a királynak, hogy a távol

maradók birtokait elfoglalja. Az 1498:1. tc., amely ugyancsak a nemesek személyes megjelenését követelte

meg, a hiányzóra, a későn érkezőre és a 15 napon belül eltávozóra ranghoz igazodó pénzbüntetést állapított

meg: „... ha főpap vagy báró nyolcszáz aranyforintot kitevő kétszáz nehéz girán, ha pedig előkelő, középrendű

vagy alábbvaló nemes, akkor négyszáz aranyforintokat kitevő száz girán maradjon ...”. Ezek a II. Ulászló alatt

rendelt büntetések a megjelenés, a képviselet és a követküldés szabályainak állandósulása után is, egészen a

rendi korszak végéig érvényben maradtak azzal a kisebb módosulással, hogy az 1662:53. tc. a király, a nádor és

a személynök kifejezett tiltása ellenére eltávozókat, és azokat, akik ugyan ott tartózkodtak, de makacsul

elmaradtak az ülésekről, a törvényes büntetés kétszeresével rendelte büntetni. Erdélyben, ahol a XVI. századtól

évente szokásosan két országgyűlést tartottak, a kötelezettségszegők büntetése egységesen 200 forint volt

(Appr.XVII.:1.).

Az 1435 II.:7. tc. a meghirdetett bírósági közgyűlésen 3 márka, azaz 12 forint bírság terhe mellett rendelte el a

megye egyetemébe tartozó összes nemes megjelenését. Ettől a törvényes büntetési tételtől a későbbiek során az

egyes vármegyék statútumaikban a vagyoni állapotra tekintettel eltérő összegeket is meghatároztak. Például

Szepes megye 1567-ben az egytelkesektől 6 forint, 1615-ben Terncsén megye a mágnásoktól 24 forint, a

követküldésre jogot nyert egytelkesektől közösen 12, Bars megye 1646-ban a többi nemestől eltérően a

mágnásoktól 25, Vas megye 1649-ben a nagyuraktól 100 forint bírság fizetését követelte meg.

2.4.3.2. 12.3.2. Széksértés (violatio sedis)

A széksértés körébe a bíró, a bíróság, a megye gyűlésén elnöklő személy és az azon jelenlévő más tisztviselő

megsértésére, a törvényszék és a közgyűlés működésének megzavarására alkalmas magatartások, így a

lármázás, a rendbontás, a szitkozódás és a fegyverrel történő megjelenés tartozott.

A széksértés büntetéséről (poena violationis sedis) az ország rendes bíráinak széktartása kapcsán elsőként I.

Mátyás 1486. évi dekrétumának 68. cikkelye rendelkezett a lármázókra, a zavarkeltőkre és a hívatlanul

belépőkre 100 aranyforint bírság kirovásával. Az 1486:65. tc. pedig kifejezetten a megyei törvényszékekre a

fegyveres megjelenést tilalmazta, hogy „... az ilyen törvényszékre mindenki nyugodtan, szabadon és minden

félelem ... nélkül bemehessen, ... és egészen akadálytalanul ott maradhasson, részint meg azért, nehogy a

törvények és jogok a fegyverek között elnémulni találjanak ...”, és a törvényt áthágó nem nemeset lefegyverzése




mellett étlen-szomjan két napi kalodával, a nemest fegyvere elvételével és egy nehéz gira (4 forint) bírsággal

rendelte büntetni. A XVI. századtól a vármegyék a törvényben megszabottaktól eltérően a lármázást

(vociferatio) rendszerint enyhébben büntették, például Zala 1558-ban egy nehéz márkával, azaz 4, Zemplén

1559-ben és Abaúj 1608-ban 1, Sáros 1617-ben háromszori figyelmeztetés után 12, Torna 1632-ben három

könnyű márkával, azaz 3 forinttal.

A széksértés eseteinek pontosabb meghatározását mellőzve az 1723:57. tc. tette egységessé a vétkesek

büntetését. A törvény ezek minden nemét 25 könnyű márka, azaz 25 forint bírsággal sújtotta, kivéve mégis a

hivataluk gyakorlásában eljáró alispánok és más megyei bírók megbecstelenítésének esetét, erre ugyanis 100

forintban szabta meg a büntetés összegét.

2.4.4. 12.4. Hivatali bűncselekmények

Hivatali bűncselekményt az a tisztség- és méltóságviselő, bíró, bírósegéd valósított meg, aki a rábízott teendők

ellátását elmulasztotta, megtagadta, a hivatalával nyert hatalommal visszaélt, különösen ha a tisztségviselő,

illteve a bírói személy megtagadta a hivatali eskü letételét, ha a bíró gonosztevőket hagyott büntetlenül, a XVI–

XVII. században: ha a hivatlra megválasztott nemes azt nem volt hajlandó elfogadni, ha a tiszségviselő a rá

bízott ingó vagyonnal (pénzzel) nem volt hajlandó elszámolni, illetve, ha azt elsikkasztotta.

A hivatali bűncselekményt megvalósító büntetése a rendszerinti hivatalvesztés és az okozott károk megtérítése

mellett bírság volt, de némely esetben a törvények, mint például a bíráskodási kötelezettség megszegése esetén

halálbüntetést is előírtak (1527:6. tc.).

2.4.5. 12.5. Földesúri visszaélések

A jobbágynak okozott kár megtérítésével és bírsággal marasztalták urbáriummal való visszaélés (excessus

urbarii) miatt azt a földesurat, aki az úrbáriumban meghatározott szolgáltatáson felül rótt terheket jobbágyaira.

Pallosjoggal való visszaélést (abusus juris gladii) valósított meg a földesúr, ha ártatlant ítélt el vagy ha nem volt

hajlandó széket tartani (tartatni), illetve, ha büntetlenül bocsátott el gonosztevőket. Ez utóbbi esetben köteles

volt mindazok kárait is megtéríteni, akiket a futni hagyott gonosztevők károsítottak meg, sőt pallosjogát is

elveszthette. Az 1647:14. és az 1791:26. tc. alapján bírságfizetésre volt marasztalandó az a földesúr, aki más

vallású (katolikus vagy evangélikus) jobbágyait, illetve cselédeit vallásuk szabad gyakorlásában (istentiszteleten

való részvétel, stb.) megakadályozta.

2.4.6. 12.6. Hitszegés, hamis eskü (fidefragium, perjurium)

A hitszegés nem volt más mint valamely esküvel megerősített ígéret nem teljesítése, a hamis eskü pedig

valamely valótlan tényállítás esküvel történő megerősítése. A két deliktum között büntetésüket tekintve a

Hármaskönyv megjelenéséig nem vagy csak alig volt különbség. Szent István a hamis esküvőt, illetve a

hitszegőt, amivel esküdött, vagyis keze levágásával rendelte büntetni megengedve azonban, hogy a bűnös 50

tinóval megváltsa azt (Szt. István II:15./I:17.) Később az efféle gonosztevőt szokás szerint nyelvváltságban

marasztalták, ami a XI. században még 10 penzának felelt meg (Szt. László ún. III:1.). A Hármaskönyv a két

deliktumot elhatárolva a hamisan esküvőre vagy „ludasra” , ha az cselekményével a szent korona vagy a király

jogát sértette, valamint ha az „... más jogainak megrövidítésére és veszélyeztetésére hamislelkűleg ...” állított

valamit, minden vagyona és becsülete örökös elvesztését, a hitszegőre és más hamis esküt tevőre pedig 200

forint büntetést állapított meg. Ennél súlyosabban volt büntetendő Zsigmond végzeménye alapján az a

hiteleshelyi kiküldött és az a királyi ember aki a bevezetésnél vagy a bevezetés felöli vallása során tett hamis

esküt. A vétkesnek bizonyult egyházi teljes javadalomvesztést szenvedett és örökös fogságra vetették, míg a

királyi ember teljes vagyon- és fővesztéssel bűnhődött (1435 II:8.).

2.4.7. 12.7. Kereskedéssel kapcsolatos vétségek

A kereskedéssel kapcsolatos vétségek körébe a király, illetve a kincstár, valamint a magánosok vagyoni jogait

sértő ama deliktumok sorolandók, amelyeket a kereskedők vagy a kereskedelem más szereplői a kereskedés és a

pénzforgalom szabályinak megszegésével valósítottak meg.

2.4.7.1. 12.7.1. Az árumegállító jog (jus stapulae) megsértése

Az árumegállító jog nem volt más mint valamely város királyi kiváltsággal nyert joga arra, hogy a kereskedőket

a városon való áthaladásra, áruik le- és kirakására és azok vételre, cserére történő felkínálására kényszerítsék.




Az útkényszer mellett a lerakodás és az értékesítés kötelezettsége részleges és teljes, vagyis csak az áruk egy

részére vagy minden árura kiterjedő is lehetett.

Megjegyzés

Magyarországon az Árpád-házi királyok idejéből három város árumegállító jogáról maradtak fenn

adatok. A pesti (pestújvári, azaz a budai) vendégek IV. Bélától 1244-ben kaptak kiváltságmegújítást:

„... a fel- és lemenő hajók és szekerek náluk jöjjenek le, és mint előbb, legyen naponta vásáruk”, a

győri vendégeknek V. István 1271-ben adott jogot: „... minden Ausztriából Magyarországra tartó és

Magyarországról Ausztriába utazó kereskedő rakodja le áruit árucserére Győr vár(os)ában”, Pozsony

pedig 1291-ben III. Andrástól: „... bármely országokból vagy helységekből a városunkba jövő posztó-,

marha- és halkereskedők ugyanitt szálljanak meg áruikat eladásra szabadon és háborítatlanul

kirakodván.”(MA. 466., 526., 623.)

Az Anjouk, majd Zsigmond alatt a legteljesebb jogokat élvező Buda város mellett Kassa 1347ben és

1435-ben, Nagyszombat, Pozsony és Sopron 1402-ben nyer árumegállító jogokat.

Az a kereskedő, aki a kiváltságokban meghatározott kötelezettségeket semmibe vette, megsértette, minden áruja

elvesztésével bűnhődött, mely vagyoni büntetésből a nagyobb rész a királyt illette, ahogyan erről Zsigmond

egyebek mellett Pozsony 1402. évi kiváltságlevelében is rendelkezett: „... Ha a ... külhoni vagy idegen

kereskedők közül valakivel vagy valakikkel ... bármikor megesnék, hogy az általuk avagy más által magukkal vitt

áruikkal a megszokott és kötelező útról vagy útvonalról a mondott rendelkezésünk ellenére készakarva letérnek,

vagy ... ha előfordulna, hogy a városunkba szállított efféle portékáikat az általunk az áruk kirakásáról kiadott

szabályok és végzemények ellenére ... ők vagy bárkik megkerülik vagy egyébként azoknak bármi módon

ellenszegülnek, akkor hatalmunknál fogva azt a teljes és korlátlan szabadságot adjuk és engedélyezzük a

polgároknak, hogy maguk és bármi erőhatalommal ... az idegen kereskedők portékáit és javait ... vétkeik miatt

lefoglalják, ... városunkba vigyék, és javunkra és a maguk javára elvegyék és átvegyék és elkobozzák oly módon

és rendben, hogy tudniillik nékünk két részt tartozzanak átengedni, megőrizni a harmad rész a várost illetvén”

(CD.X. 112.). Az árumegállító jog kijátszását megakadályozandó Zsigmond Pozsony, Sopron és Nagyszombat

kiváltságában a város és minden más honi kereskedő számára megtiltotta azt is, hogy bármely külhoni

kereskedőkkel kereskedőtársaságot (societas mercatoria cum forensibus) hozzanak létre.

2.4.7.2. 12.7.2. Kiviteli tilalmak megszegése

Ökrök, lovak idegeneknek való eladásáról először Szent László rendelkezett, megtiltván mindenkinek, hogy az

ország határain királyi engedély nélkül kereskedjenek az állatok elvételének büntetése mellett (Szt. László ún.

II.15–18.). Hasonló törvényi rendelkezések Kálmán után majd csak a XV. század végén és a XVI. század elején

születtek. Az 1495:27. tc. nyájaik elkobzásával fenyegette azokat, akik lovakat, ökröket, juhokat próbáltak

külföldre eladni. Jóllehet a törvény csak két esztendei tilalmat rendelt, 1498-tól újabb dekrétumok is

tartalmazták és büntették az állatkivitelt, majd a XVII. században néhány vármegye is korlátozta az azokkal való

kereskedést bírság, illetve testi büntetés kilátásba helyezésével.

I. Károly óta korlátozás és tilalom alá esett a feldolgozatlan arany és ezüst kivitele is. Az 1342:12. tc. a

nemesfémeket külföldre eladni vagy kivinni megkísérlőket az arany és ezüst elkobzásával és

megbecstelenítéssel rendelte büntetni. Zsigmond első dekrétuma, majd 1492-től számos további törvényi

rendelkezések alapján az arany és ezüst kiviteli tilalmát megsértőket a nemesfémek és összes portékájuk

elkobzásával marasztalták. Erdélyben az 1602. évi országgyűlési végzeménynek megfelelően az elkobzáson

felül 200 forint bírsággal büntették az elkövetőket (Appr.II.XVI.1–3.). Hasonló büntetésben részesültek mind

Magyarországon, mind Erdélyben a bőrök, a réz, a só, a salétrom, időnként a borok külföldre kivivői és eladói

is.

A kiviteli tilalmak megsértésének legsúlyosabb esetét, vagyis azt, ha harmincadosok vagy bármely más állásúak

olvasztott arany-ezüst, illetve lovak kivitelére idegenekkel társaságot alakítottak, az 1498:32. tc. hűtlenségnek

nyilvánította, amit az 1723:9. tc.10. § a nemesfémek kivitelére vonatkozóan a harmincadosok tekintetében

továbbra is a hűtlenség esetei közé sorolt.

2.4.7.3. 12.7.3. A királyi pénz megvetése

A királyi pénzek megvetőinek büntetéséről III. András óta születtek törvényi rendelkezések: „... ha valaki a

nemesek vagy a hatalmasok közül a birtokán lévő vásáron vagy akár más helyeken ... eme (tudniillik az új) pénzt

nem engedné forgalomba hozni, akkor a vásár jogától fosszák meg ... . És nemkevésbé, ha valaki eme pénzt nem




fogadná el, fél ferton adót tartozzék fizetni birtokának minden telke után” (1298:38.,39. tc.). Ennél sokkal

nagyobb szigorral lépett fel a pénze használatát elutasítókkal szemben I. Károly: „... ha a városlakók nem

hozzák forgalomba és nem fogadják el cserébe maguk között aranypénzünket, a bíró és az esküdtek vegyék el

minden birtokaikat és minden javaikat, és mint a királyi parancsolatok megvetőit fővesztéssel büntessék

őket”(1338:19.tc.), de ennek a végső soron hűtlenségi büntetésnek a helyébe hamarosan enyhébbek léptek.

Zsigmond 1405. évi első dekrétumát követően a királyi arany és ezüst pénzek el nem fogadóit már rendszerint

pénze elkobzásával sújtották. Hasonló büntetést helyezett kilátásba az 1548:51. tc. a régi és új körmöci pénzek

megvetőire és egyebek mellett az 1630:9. tc. is, amely az efféle elkobzások végrehajtását a földesurakra és

alispánokra bízta.

2.4.7.4. 12.7.4. Árszabások megsértése

A XVI. század derekától az árszabások megsértéséről statútumok rendelkeztek. 1597ben Vas vármegye úgy

határozott, hogy „... valamely varga, valamely szijjártó, szőcs, szőrmeműves, mészáros, csizmadia az végzéshez

magát nem tartaná, hanem a kívül drágábban akarná művét vagy áruját eladni, szabad legyen elvenni

mindenütt, mindennek azt, az mit drágábban akart eladni minden fizetés nélkül”. Azt pedig, aki emelt áron

vásárolt, és a „mesterek urait” a megye az áru kétszeresével rendelte büntetni. (C.S.V/I.66.) Ezzel teljesen

egyező végzeményt hozott egy évvel később Zala vármegye is. Ezzel szemben Nyitra 1601-ben arról

rendelkezett, hogy ha ilyen vétket földesúr valósít meg 12 forint bírsággal sújtsák, majd az 1609-ben kiadott II.

statútumában az árdrágító mesteremberekre és uraikra is egyaránt 12 forint pénzbüntetést szabott meg. Majd az

1659:71. tc. a megyei gyakorlatot egyesítve a 12 forint értékű áru drágítóját 12 forint bírsággal, a kisebb értékű

portéka emelt áron értékesítőjét pedig az áru elkobzásával, azokat pedig, akik a törvényi rendelkezés

végrehajtásának ellenszegülnek, ha városok és nemesek 100, ha parasztok 40 forint büntetéssel rendelte

büntetni.

Az árszabások megsértése a rendi korszak végéig bírsággal sújtandó kisebb közdeliktum maradt.

2.4.7.5. 12.7.5. Mértékekkel való visszaélés

Magyarországon egységes mértékrendszer bevezetésére Zsigmond tett először kísérletet elrendelvén, hogy

minden portékát Buda súly- és űrmértékei, illetve rőfjei szerint mérjék az áruk elkobzásának büntetésével

fenyegetve az ellenszegülőket (1405.II:6.). A későbbiekben, mivel számos más mérték használata is általánosan

elterjedt volt és maradt, az 1588:16. és az 1655:31. tc.-ek az egységesítés érdekében átvették Zsigmond

rendelkezéseit azzal, hogy ez utóbbi törvénycikk a régi budaival teljesen egyező pozsonyi mértékeket vette

alapnak, amiket az 1807:22. tc. szárazanyagokra és folyadékokra aprólékos meghatározást adva továbbra is

fenntartott.

A XVI–XVII. században a mértékekkel való visszaélések megakadályozása végett a vármegyék és szabad

városok számos rendelkezést alkottak, a tilalmas, illetve a nem hitelesített mértékeket használókat 3–12 forint

bírsággal, olykor pedig az áruk elkobzásával fenyegetve.

A mértékekkel való visszaélés súlyosabbnak minősülő esetének a mértékhamisítás számított. Ezzel egy tekintet

alá esett az is, ha valaki tudva, hogy a mérték hamis vagy hamisított, másokat ezek használatával károsított meg.

A hamisítókat az okozott kár megtéríttetése mellett bírsággal és testi büntetésekkel büntették. A Praxis

Criminalis 89.5. §-a pedig a gonosz szándékkal hamisítóra a halálbüntetés kiszabását is alkalmazhatónak

tartotta.

2.4.8. 12.8. Vallás elleni bűncselekmények

Magyarországon és Erdélyben a leggyakoribb a világi hatóságok által is üldözendő vallás elleni bűntetteknek, az

isten és a tisztelete elleni cselekmények körébe tartozó istenkáromlás és boszorkányság, valamit a szentségtörő

lopás számított, de ez utóbbit a magyar gyakorlatban nem önálló deliktumnak, hanem a tolvajlás különös

nemének, minősített esetének fogták fel.

2.4.8.1. 12.8.1. Istenkáromlás (blasphemia)

Istenkáromlást az valósított meg, aki közvetlenül az istenre vagy közvetve, vagyis a szentekre, a keresztségre,

lélekre, teremtményre stb. becsmérlő, megvető, gyalázkodó kijelentéseket tett vagy aki isten tökéletességét

tagadta, kisebbítette.




A gyalázkodó, vagyis az ún. egyszerű káromlásnál (blasphemia simplex), akár közvetlenül, akár közvetve

történt, súlyosabb deliktumnak minősült az isten tökéletességét érintő, vagyis a „tulajdonító” (blasphemia

attributoria), illetve a „korlátozó” (blasphemia derogativa) káromlás, tehát ha valaki istennek valami olyat

tulajdonított, ami nem tartozott az ő tökéletességéhez vagy isten valamely tulajdonságát vonta kétségbe és azt

más teremtménynek tulajdonította. Effajta, másképpen eretnek káromlásnak (blasphemia haereticalis) nevezett

bűntettet valósítottak meg például azok, „akik ördög ebteremtettével, avagy…ebördög, az ki az lelkedet beléd

adta teremtette és ezekhez hasonló káromlásokkal szitkozódtak, minthogy egyedül az Istent

káromolták...”(Borsod 1671) tekintettel arra, hogy a teremtés egyedül isten tulajdonsága (C.S.II/1.260.).

Az istenkáromlókra az 1562: 42. tc. a káromlás minőségére tekintet nélkül első ízben vessző-, másodszor bot-,

harmadszor „mint a gyilkosokra és gonosztevőkre”, halálbüntetést, a káromlást hallóra, de azt nem jelentőre

pedig 3 márka bírságot állapított meg. Minthogy a törvény nem sorolta fel pontosan, hogy mely kifejezések

minősülnek istenkáromlónak és nem határozta meg pontosabban a testfenyítő büntetések mértékét sem, a

vármegyék e tárgyban számos statútumot alkottak a XVI–XVIII. században. Borsod már érintett 1671. évi

statútuma az enyhébbnek minősülő „ördögadtával, ebadtával, kutya és eblelküvel, kőlelkűvel” káromlókat, ha

nemesek 12, ha jobbágyok voltak, 6 forint bírsággal sújtotta, ezzel szemben az eretnek káromlókra

halálbüntetést rendelt. Nógrád egy korábbi statútuma alapján 1679-ben ötszöri elkövetést-bűnismétlést értékelve

szabta meg a büntetési tételeket, amit 1691-ben magyar nyelvű végzeményében is megismételt: „Ha valaki a

parasztság közül ördögadtával, teremtettével, ebadtával és ehez hasonló útálatos és Istent haragra indító

szitokkal élne ... délig kalodában tartván, kiváltképpen vasárnap és más ünnepnapokon, az egész község szeme

láttára: első szitokért pálczával huszonötöt üssenek rajta, másodszor ötvenet, harmadszor százat, negyedszer

háromszázat, ha azon sem tanulna és ötödször is elkövetné a szitkot ... halállal bűnhődjék ... a nemes ember első

szitokért 6 frtra (forintra), másodszor 12-re, harmadszor 24 forintra büntettessék ... negyedszer törvényes napra

citáltassék és ott minden törvényes orvosságot félre tévén érdeme szerint büntetődjön. Ha azon sem tanúlna,

tehát ötödször ... másoknak példájára feje vétessék érette”. A megye 1722. évi statútuma ezen annyit

módosított, hogy a harmadszor káromkodó parasztot már halállal rendelte büntetni. Turóc 1704-ben minden

rendű és rangú emberre, aki egyebek mellett mennykővel, gutával, ördögadta-teremtettével káromolt, először

korbácsolást, másodszor botozást, harmadszor pedig minősített halálbüntetést, halálra kövezést rendelt. A

városokban, a vármegyékhez hasonlóan többszöri bűnismétlést értékelve rendszerint pénz- és testi büntetéssel,

olykor a városból való száműzéssel sújtották a kisebb káromlást, a súlyosabbat pedig az ország törvényei

szerint: „Minden átkozódás, lélekmondás, Isten ellen való káromkodások tilalmaztatnak az országh törvénye

szerint, elsőben büntettetik az olyan személy 4 forinttal, másodszor 12 forinttal, harmadszor testében bűnhődjék,

az várostul kiküldettessék, ha hol pedig más itt lakos hallaná és be nem mondaná, az is büntettetik 12 forinttal”.

(Kőszeg, 1649. C.S.V/2.207.) Erdélyben is magyarországi szokásokkal egyezően értékelték és büntették ezeket

a deliktumokat: „Attával, Lélekkel szitkozódók előbben megfenyítessenek, secundo (másodszor) 1 ft

megbüntessenek. 3-o (harmadszor) a perengérben megvesszőztessenek. Teremtettével, és egyéb szemtől szembe

való káromkodó szitkokkal szitkozodok elsőben jól megbüntessenek, 2-or megvesszőztessenek, harmadszor Istent

és Ecclesiát kövessenek, ha ugyan csak abban megyen el, és magát nem jobbítja, kővel verettessék agyon.”

(Háromszéki constitutiok 1703–73. (C.S.I.11–12.).

A XVIII. század elejétől Magyarországon a Praxis Criminalis rendelkezései is egyre nagyobb szerephez

jutottak. A kódex számos elkövetési magatartást nevesített, és már első ízben megsúlyosított halálbüntetéssel: a

fővétel előtt nyelvkitépéssel és – mivel értékelte a tettleges elkövetést is – kézlevágással, ha pedig súlyosító

körülmények is fennállottak, megnehezített és minősített halálbüntetéssel: tüzes fogókkal való szaggattatással, a

testről szíjak hasogatásával, nyelvkitépéssel, kézlevágással, végül elevenen elégetéssel rendelte büntetni az

istenkáromlást (PC.59.7–8. §§). Súlyosító körülménynek számított, ha a káromlást több alkalommal,

figyelmeztetés ellenére, kitervelten, példátlan vakmerőséggel vagy olyan helyen követték el, ahol a káromkodás

nem volt szokásban (PC.59.10. §). A halálbüntetés alól csak enyhítő körülmények közbejöttével menekülhetett

meg az elkövető. Az általában figyelembe veendők mellett annak számított az is, ha valaki az általa nem ismert

idegen nyelven káromkodott. A kódex az istenkáromlás egy sajátos kategóriáját is meghatározta, az ún.

közönséges káromlást (blasphemia communis), amik „... inkább rossz szokásból, mintsem szándékosan esnek

meg ...” (PC.59. bev.). Ezek elkövetőit, ha nem nemesek, első ízben kenyéren és vízen 8 napi börtönre vagy

megláncolva közmunkára, másodszor nyakkalodára, harmadszor háromnapi pellengérre, negyedszer nyelvük

tüzes fogókkal történő átlyukasztására vagy annak kimetszésére, ha nemes először 8 napi házi őrizetre,

másodszor hivatalvesztésre, harmadszor elfogása mellett a tett súly szerinti büntetésére marasztalta.

2.4.8.2. 12.8.2 Boszorkányság (crimen magiae)

A középkori Európában eleinte a pogány rítusok művelését, a pogány szokások követését tekintették

boszorkányságnak, de annak megítélésében, hogy mely esetek minősülnek boszorkányságnak, az egyház és a

világi hatalmat gyakorlók megítélése eltérő volt, minthogy az egyház bizonyos boszorkányok, jelesül az




„átváltozók”, vagyis az állatok, szörnyek képében megjelenni képesek létét hosszú ideig teljességgel elutasította,

és más boszorkányokban is inkább csak megtévedt, tanítással megjavítható képzelgőket, illetve csalókat látott.

Ennek megfelelően a boszorkányságban tapasztaltakat legtöbbnyire egyházi fenyítékkel, böjtöltetéssel,

vezekléssel, a megátalkodottakat kiátkozással vagy világi szankciókkal, testi, olykor pedig halálbüntetéssel

sújtották. A XIII. század elejétől azonban az ördögnek egyre nagyobb, szinte az istennel vetekedő hatalmat

tulajdonító teóriák megjelenésével és annak a felfogásnak a megerősödésével, hogy minden boszorkányság

alapjául az ördöggel létesült kapcsolat, szerződés (pactum cum diabolo) szolgál, a boszorkányokat mindinkább

úgy kezelték mint az eretnekeket és máglyán való elégettetéssel büntették őket.

A XV. századra a boszorkányság körébe egyre több, az eretnekséggel párosuló súlyos sérelmek, károk

okozására alkalmasnak vélt magatartást soroltak, melyek közül a legveszedelmesebbeket VIII. Ince pápa 1484.

évi bullája rögzítette: „Tudomásunkra jutott ... , hogy mindkét nembeli személyek számosan üdvösségükkel nem

törődvén és a katolikus hittől elfordulván az ördögökkel hálva és nékik hódolva varázslataikkal, ráolvasásaikkal

és összeesküvéseikkel bűbájos kicsapongásokkal, bűntettekkel és vétségekkel asszonyok magzatait, állatok

porontyait, a földnek terméseit, a szőlőknek fürtjeit és a fáknak gyümölcseit, nemkülönben férfiakat,

asszonyokat, barmokat és aprójószágokat és különféle más fajtájú állatokat, szőlőket, gyümölcsösöket, réteket

legelőket, gabonát, búzát és a föld más veteményeit pusztítják, fullasztják és szikkasztják, és magukat a férfiakat

és asszonyokat, az igavonó marhákat, a barmokat és az aprójószágokat és állatokat iszonyú belső és külső

fájdalmakkal lepik meg és kínozzák, ugyanezeket a férfiakat megakadályozzák abban, hogy gyermeket

nemzzenek, az asszonyokat, hogy megfoganjanak, és abban, hogy a férfiak feleségeikkel, az asszonyok férjeikkel

háljanak, azonkívül magát a hitet, amit a szent keresztség felvétele által nyertek, szentségtörő ajkakkal

megtagadják, és az emberi nemre ártalmas bujtogatással igen sok más istentelen kihágást és bűntettet visznek

véghez ...” (Font. 87.).

A „boszorkánybulla” és annak 1487-ben „Boszorkányok pörölye”(Malleus maleficarum) címmel közreadott

kommentárja, amelyben a szerzők, Heinrich Institoris és Jakob Sprenger dominikánus inkvizítorok a

boszorkányság elméleti ismérveit és a boszorkánysággal vádoltakkal szemben alkalmazandó eljárás részletes

szabályait összegezték, a boszorkányüldözés új és egyben a legvéresebb fejezetét nyitotta meg. Később maga a

bullakommentár számos, különösen a német területeken kiadott kódexnek szolgált alapjául és német közvetítés

által elvei hatást gyakoroltak egyebek mellett a magyar szokásjogra is.

Megjegyzés

Az Istitoris és Sprenger nyomán a XVIII. századra kiteljesedő démonológiai rendszertan szerint a

boszorkányok három fő csoporba sorolódtak. Az elsőt a varázslók (magi, malefici) alkották, akik

szokatlan és különös jelenségeket, hatásokat tudtak előidézni az ördög segítségével. Ide tartoztak a

jósok (sortilegi), többek között azok, akik a jó és a rossz jövőt kristályból, tükörből, (visz)figurából

jövendölték (harioli, haruspicies), a halottidézők (nicromantae, nicromantici), a varázsigékkel,

ráolvasással rontást és halált hozók (incantatores), a szelleműzők (exorcistae), a csillagjósok

(astrologi), az Apollon által Delphoiban megölt nagy kígyóról, a Pythonról elnevezett látnokok

(pythonici, fitonici), akik egyebek mellett az elveszett, ellopott dolgok rejtekhelyeit voltak képesek

felfedni. A második csoport az étetőké, a varázsszerrel mesterkedőké volt (veneficae), akik füvekből,

ásványokból, gyökerekből, holttestekből, ürülékből készített itallal, étellel okoztak betegséget, járványt,

illetve befolyásoltak valamilyen testi képességet vagy gerjesztettek valamely vágyat, indulatot. A

boszorkányok legveszedelmesebb csoportját az „átváltozók” alkották. Ezekről azt tartották, hogy

fenevad képében embereket és állatokat zabálnak fel, ahogy arra a mondabeli gyermekfaló szörnyről, a

Lamiáról vett latin névváltozatuk is utal (lamiae). Efféle boszorkányok voltak a farkas képét magukra

öltők (lycanthropi), akik nyájakat tizedeltek meg, a strigák és sagák (strigae, sagae), akikről azt

állították, hogy nők lévén az ördögökkel hálnak, botokon, seprűkön vagy azok nélkül röpködnek, más

alakot öltve pedig az anyaméhben lévő magzat vérét is képesek kiszívni.

A magyarországi boszorkányság története az államalapítás koráig nyúlik vissza. A XI–XII. században a

boszorkányok megítélése és büntetése azzal, hogy boszorkány alatt ekkor még az „átváltozókat” értették, az

európai szokásokat követte. Szent István a boszorkányokat, azaz a strigákat egyházi fenyítékkel sújtotta és csak

a visszaesőket büntette testi büntetéssel, illetve bocsátotta világi bíró ítélete alá: „Ha valami boszorkányt

találnak, bírói szokás szerint vezessék az egyházba és adják át a papnak böjtölés végett és a hitben való

oktatásra, böjtölés után pedig menjen haza. Ha másodszor is ugyanabban a bűnben találják, hasonló

vezeklésnek vessék alá, vezeklés után pedig az egyház kulcsát a mellére, homlokára és a vállai közé kereszt

alakjában süssék rá és menjen haza. Ha pedig harmadszor is, adják át a bíráknak.” (Szt. István II.33.).

Marasztalásukat minden részletezés nélkül még Szent László dekrétuma is elrendelte, de már Kálmán az akkor




még uralkodó egyházi felfogásnak megfelelően kétségbe vonta létezésüket: „A boszorkányok felől (de strigis),

mivel ilyenek nincsenek, semmiféle vizsgálatot ne tartsanak”. (Kálmán ún. I.57.).

A pogány kultusz művelőit, a varázslókat, kuruzslókat, ha más életében, testi épségében kárt okoztak, Szent

István a sértettnek vagy a sértett családjának rendelte bosszúra kiszolgáltatni, a jövendölőket pedig ostorzással

büntette. Mindezek marasztalásáról Kálmán már csak általában tett említést.

A boszorkányokat, legalábbis a varázslókat és a jövendőmondókat a XIV–XV. században már halálbüntetéssel

sújtották, mint arról a Garai Miklós nádor által 1408-ban a Zala megye számára tartott közgyűlésen készült

oklevél tanúskodik, amelyben más közönséges gonosztevők között két csavargó jövendőmondó-kuruzsló

asszonyt (vagabundae fythonysae inthoxicatrices hominum), egy nemes özvegyét és egy másik nemes feleségét

levelesítették. A XV. század első felében a máglyán való elégetés is megjelent a büntetések között – feltehetően

német hatásra – Buda város jogkönyvében.

A rendi korszakban a boszorkányságról és annak büntetéséről az ország törvényei nem rendelkezetek, csupán

arról történt olykor említés, hogy az efféle bűntett elkövetőit a gyilkosok, rablók, útonállók stb. módján kell

üldözni, felkutatni és marasztalni. Ezt a hiányt a Praxis Criminalis 60. artikulusa pótolta, melynek alkalmazása

már a XVIII. század elején általánossá vált.

A Praxis Criminalis a boszorkányság alapelemének, miként minden más korabeli európai kódex, az ördöggel

létesített kapcsolatot tekintette, és ebből adódóan bárki gyanúsnak vélt letartóztatásához már elégségesnek

tartotta az ördöggel kötött szerződésről való feljegyzés megtalálását (schedae pacti cum daemone) vagy

valóságos sátánjegyek (vera daemonis signa) felfedezését a testen. A 60. artikulus 5. §-a a boszorkányság

bűntettének megvalósítása miatt azokat rendelte máglyahalállal büntetni, akik az ördöggel kötött kézzelfogható,

avagy burkolt szerződés alapján varázslással okoztak sérelmet másoknak, illetve azokat, akik ugyan másokat

nem károsítottak meg, de a keresztény hitet megtagadták és magukat az ördögnek adták vagy vele testi

szövetséget kötöttek. Boszorkányságnak minősült, és máglyával volt büntetendő az is, aki másokat

boszorkányságra csábított, és aki a szent ostyát arra használta fel, hogy magát érinthetetlenné tegye. Enyhébb

büntetésnek, vagyis fővesztésnek a kisebb kárt okozó varázslás esetén, testfenyítő büntetésnek pedig a

jövendőmondókkal szemben volt csak helye.

Boszorkányság miatt a XVIII. század második feléig Magyarországon és Erdélyben is sokakat állítottak bíróság

elé, és ítéltek el, de az üldözés a nyugat-európai mértéket meg sem közelítette. A legismertebb és a legtöbb

áldozatot követelő boszorkányperre 1728-ban Szegeden került sor, ahol hat nőt és ugyanennyi férfit ítéltek

elevenen való elégettetésre, egy nőt pedig fővételre és holtteste máglyán történő elemésztésére. A

boszorkányság megítélése Mária Terézia uralkodása idejére jelentősen megváltozott, majd a királynő, miután

1756-ban Aradon négy asszonyt máglyahalálra ítéltek, elrendelte, hogy a boszorkánysággal gyanúsítottakkal

szemben az eljárást a lehető legnagyobb óvatossággal folytassák, és a hozott ítéleteket a végrehajtás előtt a

helytartótanács útján terjesszék elé, 1758-ban pedig azt is megkövetelte, hogy a vádlottak letartóztatását

követően, de még a bírósági eljárás megindítása előtt tájékoztassák az ügyről. Végül Mária Terézia az 1768

május 18-án kiadott rendelkezésében a Sopron megyei Kosnyák Ilona ügye kapcsán úgy határozott, hogy „... a

jövőben efféle személyek ellen boszorkányság és varázslás vádjával eljárást ne folytassanak, hacsak nem állnak

rendelkezésre nyilvánvaló gyanújelek és bizonyítékok ...”, és csak akkor, ha ezeket a személyeket más bűntettek

elkövetésével is vádolják. Ezeknek az intézkedéseknek a hatására Magyarországon hamarosan lezárult a

boszorkányság történetének utolsó szakasza is. (Megjegyzendő, hogy Németországban 1775-ben, Svájcban

1782-ben, Lengyelországban pedig még 1793-ban is sor került boszorkányégetésre.)

2.4.9. 12.9. Élet elleni bűncselekmények

Az élet elleni bűncselekmények közül a XVIII. század végéig csak a szándékos emberölési cselekmények,

különösen pedig a gyilkosság esetei számítottak közbűncselekménynek. Ugyanakkor a későrendi korszakban a

korábban az emberölés, gyilkosság különös nemének felfogott magzatelhajtás és a még magatehetetlen gyermek

életének veszélyeztetése a Praxis Criminalis hatására önálló deliktumokként kerültek értékelésre és büntetésre.

2.4.9.1. 12.9.1. Szándékos emberölés, gyilkosság (homicidium deliberatum)

A gyilkosság – az előre elhatározott, kitervelt emberölés, amit legtöbbnyire haszon vagy előnyszerzés motivált,

illetve amelyet valamely alantas vagy aljas cél elérése érdekében valósítottak meg – különösen az elkövető (a

gyilkos) szándékára tekintettel különbözött és esett súlyosabb megítélés alá mint a szándékos emberölés. A

magyar jogban – még a későrendi korszakban is –, jóllehet a források sokszor tettek említést a minden jelző

nélküli emberölésről (homicidium), tulajdonképpen az emberölés alapesetének tekintett szándékos emberölésről




(homicidium dolosum) és emellett az eltökélt, előre elhatározott, elszánt emberölésről (homicidium deliberatum,

praemeditatum, destinatum), illetve a gonosz szándékkal, alattomban (malitiose, occulte) véghezvitt ölési

cselekményekről nagyon bizonytalan volt a szándékos emberölés és gyilkosság elhatárolása.

A személyes királyság korában az ölési cselekmények közül csupán egy magatartás, az ún.

„kardrántás”(evaginatio gladii) tekinthető az alkalmazandó büntetés okán közbűncselekménynek. Szent István

már magát a kardrántást, tulajdonképpen az emberölés (gyilkosság) kísérletét is úgy rendelte büntetni, mint a

bevégzett cselekményt: „... úgy az idősebbek mint a fiatalabbak között bármilyen jogállásúak legyenek is,

teljességgel megtiltjuk, hogy valaki másnak bántalmazására kardot rántson. Ha ezt a jövőben vakmerőségtől

ösztönözve megkísérelné, ugyanazzal a karddal öljék meg”(Szt. István I:16.), „ha valaki karddal embert öl,

ugyanazzal a karddal öljék meg”(Szt. István II:12.). Szent László alatt azonban homályosulni látszik a deliktum

közjogi karaktere, minthogy jóvátételi büntetéssel fenyegetett cselekményként értékelte a király, jóllehet

magának tartotta fenn a jogot az efféle gonosztevő megbüntetésére: „Ha valaki kardját kirántva embert öl,

királyi ítélet végett vessék börtönbe és minden vagyonát osszák három részre, ... és ebből két részt adjanak a

megölt rokonainak, a harmadikat pedig a gyilkos gyermekeinek és feleségének. Ha pedig vagyona kisebb értékű

mint száz penza, szabadságát is veszítse el” (Szt. László ún. II.8.). A szándékos emberölés egyes esetei, ha azzal

nem valósult meg súlyosabb deliktum, például hűtlenség, csak a XV. századtól váltak valójában

közbűncselekményekké, vagyis olyanokká, amelyek esetén nem volt helye a büntetés, a fővétel megváltásának,

mint ahogy azt I. Mátyás dekrétumában elrendelte: „... azokat az embereket, akik eltökélt szándékkal követnek el

emberölést (deliberative homicidium perpetraverint), legyenek bármilyen rendűek és kiválóállásúak, minden

váltságdíj mellőzésével végezzék ki”(1486:51. tc.).

A rendi korszakban egyes szándékos emberölési, gyilkossági eseteket a sértettekre, az elkövetés eszközeire,

valamint a motívumokra és célokra tekintettel a közönséges emberöléstől, gyilkosságtól megkülönböztetendő

önálló deliktumként értékelték és büntették.

Az atya-, anya-, férj-, feleség-, gyermek- és testvérgyilkosság (patricidium, matricidium, mariticidium,

uxoricidium, infanticidium, fratricidium) – ez utóbbiba beleértendő más rokonok meggyilkolása is – a XV.

századtól hűtlenségnek minősült és magától értetődően ennek megfelelően volt büntetendő. A gyilkosság eme

esetei azután 1723:11. tc.-vel váltak fővesztéssel sújtandó közönséges gonosztettekké.

Az elkövetés eszközeire nézve minősített halálbüntetéssel – a magyar szokások szerint gyakorta máglyán való

elégetéssel – marasztalták azokat, akik másokat az élet kioltásának szándékával méreggel vagy tűz gyújtásával

öltek meg. Hasonlóképpen – a motívumokra és célokra tekintettel – a legkegyetlenebb halálnemekkel volt

büntetendő az, aki rablógyilkosságot (latrocinium) követett el, vagyis „aki mást közúton vagy másutt

nyereségvágyból kitervelten vagy barátságot színlelve megvárt, (és) azt megtámadta, kifosztotta és megölte

...”(PC.71. bev.) és a bér- illetve orgyilkosság (assassinum).

Megjegyzés

Az utóbbi gyilkossági esetek latin megfelelője a Haszan ibn Szabbáh által az iszmáiliták szektájához

tartozókból a XI. század végén szervezett titkos társaság tagjainak, a „hasisevők”, a „hasisélvezők”

(hassásin) nevéből származik, akik zseniálisan megszervezett és a hasis által stimuláltan végrehajtott

terrorcselekményeikkel olyan mély benyomást tettek a szentföldi keresztesekre, hogy az beleivódott a

francia és angol nyelvbe, majd latinos változata megjelent az írott forrásokban is.

2.4.9.2. 12.9.2. Magzatelhajtás (abactio foetus, procuratio abortus, suppressio infantum)

A Praxis Criminalis a magzatelhajtást már külön tényállásban tárgyalta, igaz azt a gyermekölés különös

nemének fogta fel olyképpen, hogy egy tekintet alá vette azokat, „... akik magzataikat a méhben, avagy a szülés

után rögtön életüktől megfosztani és titokban megölni törekszenek ...” (PC.66. bev.), és miként a szándékos

emberölés megvalósítóit, pallossal rendelte büntetni, kivéve mégis azt az anyát, aki „... a gyermeket elesett

állapota miatt vigyázatlanságból (tulajdonképpen hirtelen felindulásból) ölte meg, továbbá, aki „... nem bántó

kezekkel, hanem vagy a szülés rendkívüli nagy fájdalmai közepette (tehát zavart elmeállapotában), vagy anyai

segítségének elmulasztásával (vagyis gondatlanságból) okozta a gyermek halálát ...”, illetve aki olyan állapotba

hozta magát, hogy amiatt következett be koraszülése, és nem tudta magáról, hogy terhes (PC.66.14.,15. §§). A

kódex egy újabb tényállásban fővesztést helyezett kilátásba arra a terhes nőre és mindenki másra, lett légyen az

férfi vagy nő, aki az „... élő magzat erőszakos úton, étellel, itallal, méreg készítése által, avagy más módon idő

előtti megszületését ...” kívánta előidézni (PC.67.bev.). Ezzel szemben enyhébb büntetésnek volt helye akkor, ha

a gyermek élve született, ha a „gyógyszerek” hatástalanok voltak, ha a megszületett „... nem volt ember formájú

és nem rendelkezett emberi tulajdonságokkal ..., valamint abban az esetben, ha valaki, aki nem tudta, hogy a nő




terhes, és „… megütötte, és ezáltal vagy kiáltozásokkal, ijesztésekkel, sértegetésekkel vagy másként okozott

koraszülést ...” (PC.67.6. §). Végül az is megjegyzendő, hogy a Praxis Criminalis 67. artikulusa a koraszülés

előidézése körébe sorolta azt is, ha valaki valamely szer: étel, ital stb. segítségével férfit nemzésképtelenné, nőt

pedig meddővé tett.

2.4.9.3. 12.9.3. Gyermekkitétel (expositio infantum)

A gyermekkitétel nem volt más, mint a magatehetetlen gyermek életének veszélyeztetése: „... akik, jóllehet nem

követnek el a csecsemők ellen erőszakos cselekedetet, hanem hogy megszabaduljanak tőlük, velük többet nem

törődvén maguktól eltávolítják és veszélynek teszik ki őket” (PC.68. bev.). Az efféle tett bírói belátásra hagyott

büntetést vont maga után. Ha azonban a kitett gyermek, noha a kitevőnek nem állt szándékában a gyermek

halálának előidézése, meghalt, a büntetést gondatlan emberölés miatt szabták ki. Ezzel szemben, ha a gyermek

halálának szándékával valósult meg a kitétel, és a sértett életben maradt, gyilkosság kísérlete, ha a gyermek

életét vesztette, gyilkosság miatt vonták felelősségre a tettest.

2.4.10. 12.10. A „bujálkodás vétkei” (delicta carnis)

Abból a keresztényi felfogásból következően, hogy engedett nemi kapcsolat férfi és nő között csak házasságban

létesülhet, melynek egyedüli célja nem más mint a gyermeknemzés, minden, a fennálló házasságon kívüli és

házasságban nem élők közti közösülés, történjék az erőszakkal vagy erőszakmentesen, illetve az annak lehetővé

tételére, megvalósítására irányuló magatartás, valamint bármifajta, akár a házastárssal, akár mással

megvalósított természet elleni(nek tekintett) nemi érintkezés bűncselekménynek minősült.

Az e körbe sorolandó deliktumok, vagyis a paráznaság esetei rokon természetük és az ezekre rendszerint

kiszabott büntetések azonossága, hasonlósága, valamint a jogforrások sommás megjelölései miatt sokszor

nehezen elhatárolhatóak.

2.4.10.1. 12.10.1. A egyszerű paráználkodás (stuprum consentaneum), kurválkodás (fornicatio, fornicatio pro mercede, fornicatio cum femina prostituta) és a kerítés (lenocinium)

Szűkebb értelem vett, avagy egyszerű paráznaságnak az számított, midőn tisztességes hajadon és özvegy nő

(virgo seu vidua honesta) férfival közösült, azzal, hogyha az házas ember volt, magára nézve súlyosabb

deliktumot valósított meg. Kurválkodásnak pedig az minősült, amikor rosszhírű hajadon vagy özvegy (virgo seu

vidua inhonesta), illetve kéjnő (meretrix, prostituta, ha bordélybeli: prostibula), vagyis olyan, aki díj ellenében

szokott „szolgáltatásokat” nyújtani, közösült férfival.

Az efféle paráznaságot szabad, valamint szolga ember és rabszolga nő esetén Szent István testi és

szabadságbüntetéssel sújtotta: „Aki ... másnak szolgálójával paráználkodik (quisquis fornicatur cum ancilla

alterius), ... ezért a bűnért első esetben korbácsolják meg. Ha pedig ugyanazzal másodszor is paráználkodik,

korbácsolják meg és nyírják le. Ha pedig harmadszor is, legyen rabszolga a szolgálóval együtt vagy váltsa meg

magát. Ha valakinek a rabszolgája másnak a rabszolganőjével paráználkodik, őt is korbácsolják meg és nyírják

le ...” (Szt. István I:28., 29.). A kéjnőket pedig a patrimoniális királyság korában a boszorkányokhoz hasonlóan

fenyítették, büntetésre a püspök kezére adván őket (Szt. László ún. I:34.). A rendi korszakban – városokban és

másutt is – a paráználkodókat kisebb – 6–12–24 forint – bírsággal, testi és megszégyenítő büntetésekkel, illetve

ezek mellett a kéjnőket a joghatóság területéről való kitiltással marasztalták. Hasonlóképpen büntették azokat a

kerítőket, akik rosszhírű nőknek és prostituáltaknak nyújtottak nyereségvágyból segítséget, és akik efféléket

házaikba befogadtak. (PC.80.7. §)

Megjegyzés

A paráznaság és a kerítés elleni fellépés hol lanyhult, hol szigorodott. Ha a „köznép” erkölcseinek

lazulása nagyobb mértéket öltött, a városok és vármegyék különféle intézkedések foganatosításával és

szigorúbb büntetések kilátásba helyezésével törekedtek gátat vetni az efféle kicsapongásoknak. Például

Rozsnyó város a kurválkodást mindenkinek tiltván (hurerei soll mit nichte gestatten werden) 1574-ben,

majd 1603-ban sommásan testi és vagyoni büntetést rendelt a vétkesekre. Szombathely 1639 évi

statútuma úgy határozott, hogy „... az mely gazdánál találtatnak a féle tisztátlan asszonyállatok,

harmad nap alatt minden ember házától elküldje, mert harmad nap alatt el nem mennek, az

pellengérbe teszik és úgy vesszőzik ki”, a szállást adót pedig 12 forint bírsággal fenyegette

(C.S.V/2.190.). Győr város 1720-ban a „Kéjnők kiűzéséről” (Eliminatio meretricum) kiadott

statútumában állapított meg hasonló büntetéseket: „... annyira eláradt ... az paráznaság, hogy afféle

tisztátlan parázna személyekés kurvák ezen helységben épen magoknak mintegy örökös fészket és




lakóhelyeket szerezvén nagy számban és csoportosan találtatnak ... újvárosi uraimék házanként (akár

nemes, katona vagy hajduháza légyen az) járván ... a hól olyatén tisztátlan személyeket találnak ...

nemes magisztrátusnak neveket specifice (külön) beadják, úgy azt is kinél laknak. Ha pedig városi

embereknél is találtatnak olyan parázna életű férfiak és fejérnépek, minden továbbvaló halogatás és

exceptio (kifogás) nélkül ... az újvárosi pellengérben megvesszőztetvén, az kurvák ezen városbúl és

annak teritoriumából elcsapattassanak és igazíttassanak az kurvafiakon desumálván (behajtván) az

szokott 12 forint taxat (díjat), megbüntettessenek” (C.S.V/2.426.). Küküllő megye 1619-ben

háromszori bűnismétlést értékelve határozta meg az alkalmazandó büntetéseket: „... A’ mely Léány,

vagy Assszonyember egyszer Paráznaságban esvén, azután abban nem él, elég lészen tizenkét forinttal

megbüntetni, ha pedig abban perserválna (megmaradna) meg kell perengéreztetni, úgy sem akarván

meg-szünni, vettessék a vízben.” (C.S.I.279.) Zólyom megye 1698-ban megállapítván, hogy „ama

rossz szokás nőttön növekszik a köznép körében, hogy ifjak hajadon szolgáló leányokkal és más ilyen

nemű szabad (tudniillik nem házas) személyekkel ... hálnak és éjszakákat töltenek együtt ölelkezésekben

...” kalodát rendelt a vétkeseknek, ama földesurakat pedig és az atyákat (pateres familias), ... akik ezt

tudva eltűrik és szemet hunynak ...” első ízben 6, másodszor 12 forint büntetéssel fenyegette

(C.S.IV/1.568.). Pozsony megye 1762-ben 12 forint büntetéssel sújtotta a paráználkodást.

Azokat a kerítőket azonban, akik feleségüket, leányaikat, avagy a testvér nővérét, vagy ha a gyám a gyámoltat,

illetve, ha a kerítő többeket vett rá az erkölcstelen életre, vagy ha a kerítést templomban űzte, a Praxis

Criminalis szerint akár halállal is lehetett büntetni (PC.80.6. §).

Megjegyzés

A Praxis Criminálisban kilátásba helyezett súlyos büntetés részint egyezik a korábbi magyar

szokásokkal, minthogy Kithonich a Hármaskönyv I. rész 15. artikulusát, mely a férjnek megtiltotta,

hogy a feleséget, miután vele hált, a házasságtörést követően amiatt megölje, úgy magyarázta, hogy ha

a nő a férj tudtára „...azon vétkét újítani fogja ...”, a férjet is vele együtt kell büntetni, vagyis úgy mint

a feleséget: halállal. Ezt a felfogást képviselik egyébként Kithonich nyomán a XVIII. századi szerzők

is.

Végül megjegyzendő, hogy a XVI. század elejéig nem számított paráznaságnak az, ha férfi és nő a házasság

elhálása szándékával közösült, tekintettel arra, hogy a titkon, vagyis a formaságok mellőzésével kötött házasság

érvényét nem vonták kétségbe.

2.4.10.2. 12.10.2. Ágyastartás (concubinatus)

Az ágyastartás nem volt más mint házasságban nem élő férfinak és tisztességes nőnek – hajadonnak, özvegynek

– (mulier honesta) a házasságban élők módjára fenntartott, vagyis tartós nemi kapcsolata. Az ágyasokat, a

tridenti formula megjelenése után, ha a megintés ellenére nem hagytak fel a házasok módján való együttéléssel,

hasonlóképpen büntették mint az „egyszerű” paráznákat.

2.4.10.3. 12.10.3. Vérfertőzés (incestus)

Vérfertőzést az a férfi és nő valósított meg, aki tudva, hogy közöttük olyan vérrokoni vagy sógorsági kapcsolat

áll fenn, amely miatt törvényes házasságot nem köthetnek, rokonával avagy sógorával közösült. A magyar

jogban az effajta közösülés a rokonok között negyed ízig minősült vérfertőzésnek, és az 1462:2. tc. alapján az

elkövetők hűtlenség miatt, majd az 1723:11. tc. szerint az első és másodfokon vérfertőzők, már mint közönséges

gonosztevők halálbüntetéssel, a harmad ízben vérfertőzők 3 év, a negyed ízben vérfertőzők pedig 2 évi

börtönnel voltak büntetendők. A sógorok közül Werbőczy csak a mostohaanyák sérelmére erőszakos

közösüléssel vérfertőzők (incestuosi), mint hűtlenséget megvalósítók büntetéséről emlékezett meg (HK.I.14.6.

§). Az 1723:11. tc. hasonlóképpen csak a „... a mostohaanyák avagy mostohaleányok megszeplősítőit

(novercarum vel privignarum violatores) és az azokkal paráználkodókat”, vagyis csak az egészen közeli

sógorsági viszonyban állókat rendelte büntetni az első és másodízben rokonok módjára. Ebből következően

minden más rokoni és sógorsági kapcsolatban állók közötti nemi kapcsolat, ha súlyosabb bűncselekmény nem

valósult meg, „egyszerű” paráznaságnak számított

Megjegyzés

A Praxis Criminalis ezzel szemben minden egyenes ágbeli rokonra fővesztést, míg az oldalágiakra,

legyenek azok első vagy másodízben rokonok, testvérek, féltestvérek, nagybátyak, nagynénék,

unokahúgok, unokaöccsök stb. és a sógorokra, ide értve a mostohaatyát és a mostohaleányt, a




mostohaanyát és a mostahafiút, a testvér házastársát, megvesszőzést és a joghatóság területéről való

örökös kitiltást rendelt, minden más rokonra, sógorra pedig a közönséges paráznaságra alkalmazandó

büntetéseket helyezte kilátásba (PC.74.6.,7. §§).

2.4.10.4. 12.10.4. Erőszakos közösülés (stuprum violatum, coactio ad libidem)

Aki tisztességes hajadont, özvegyet vagy férjes asszonyt erőszakkal (vi) és akarata ellenére (contra voluntatem)

nemi érintkezésre kényszerített, erőszakos közösülés miatt büntették. Bodó Mátyás szerint az is erőszakos

közösülésnek minősült, ha a férfi nem törvényes korú leánnyal avagy akaróképességgel nem rendelkező nővel

közösült megállapítván, hogy az ilyen gyermek és asszony „... a belátás hiánya miatt (ob rationis defectum) az

effajta tilalmas cselekményekhez nem képes beleegyezését adni, és ily módon inkább erőszakkal, mintsem

hozzájárulással ... valósul meg a paráznaság”. Nem számított ezzel szemben erőszakos közösülésnek, amit a

férfi rossz hírben álló, avagy kéjnő, illetve amit a férj felesége sérelmére követett el hasonló módon, kivéve

mégis azt az estet, ha a házastársakat ágytól és asztaltól elválasztották.

Az erőszakos közösülés elkövetőit a patrimoniális királyság korában úgy büntették mint aki embert ölt, vagyis

teljes vagyonkobzással, illetve szabadsága elvesztésével (Szt. László ún. I:32., ún. II:8.), és ehhez hasonlóan az

esztergomi zsinat végzeménye alapján: „Ha valaki leányt rabol vagy ellene erőszakot követ el, ha előkelő

(nobilis) vezeklés alá essék és adjon elégtételt. Aki pedig ezt megfizetni nem tudja, fejét nyírják le és László

király rendelése szerint adják el” (Kálmán E.zs.55.). A rendi korszakban a bűntett rendes büntetése fővétel volt.

Az 1514:47. tc. szerint, ha azt nemes nő sérelmére követték el, minősített halálbüntésnek volt helye, efféle

büntetés kiszabására akkor is sor kerülhetett, ha valaki serdületlen leányt, rokonát, ha az, akire a szülők a

leányukat bízták a rábízottat, a gyám a gyámleányt, a szolga ura asszonyát, leányát erőszakolta meg (PC.75.6.

§). A XIX. századtól a halálbüntetés helyett, ha nem voltak súlyosító körülmények, már egyre gyakrabban

börtönbüntetést szabtak ki.

2.4.10.5. 12.10.5. Természet elleni fajtalankodás (sodomia, peccatum luxoriae contra naturam)

Honi jogforrásaink közül csak a Praxis Criminalis rendelkezett a természet elleni fajtalanságról két esete, az

azonos nemű emberek közti, az egyszerű fajtalanság (sodomia simplex, sodomia perfecta) és az állattal

megvalósított fajtalanság, az ún. baromkodás (sodomia bestialitatis) között különböztetve: „ Aki a természet

ellenére, úgymint férfi férfival, nő nővel, avagy ember állattal fajtalankodik ... „(PC.73. bev.). Ezeken túl a

kánonjog felfogását követve Huszti és Bodó a fogalom körébe sorolta azt is, ha férfi és nő nem természetes

módon közüsült (sodomia imperfecta).

Megjegyzés

Az említett szerzők egyébként a magyar nép erkölcseitől távolállónak tekintették a szodómiát.

Véleményük szerint ezt a bűnös szokást más, beköltöző népek hozták magukkal, ezzel magyarázták azt

is, hogy törvényeink egyike sem rendelkezett arról.

A szodómia súlyosabb esetének számító baromkodás megvalósítóját a Praxis Criminalis az állattal együtt

elevenen való elégettetésre és hamvaik a szélben, avagy vízben való szétszórattatására, a gyermekek megrontóit,

valamint az azonos neművel paráználkodókat fővesztéssel és utána tetemük elégettetésével rendelte büntetni

(PC.73.4.,5. §§). Enyhébb büntetésre csak a zsengekorú számíthatott (PC.73.7. §).

2.4.10.6. 12.10.6. Nőrablás (raptus, raptus muliris, raptus virginum et conjugatarum)

A nőrablás nem volt más mint a nőnek házassági vagy pusztán közösülési szándékkal történő letartóztatása,

fogságba ejtése, tágabb értelemben az is, ha a házasulandó férfi a leányt szülői engedély nélkül szöktette meg,

illetve a megszökéséhez való segítségnyújtás. A nőrablás végső soron már a nő letartóztatásával megvalósult,

azt azonban már nem lehet egyértelműen megállapítani a patrimoniális királyság időszakából fennmaradt

forrásokból, hogy magába foglalta-e a házasságkötést vagy az akkor még azzal egyet jelentő elhálást,

közösülést. Évszázadokkal később a Praxis Criminalis, mely hasonlóan definiálta a bűntettet, azzal, hogy

enyhítő körülménynek tekintette, „ha a nőrabló az elrablottal az egybekelés (házasságkötés) előtt testileg nem

vétkezett”, határozottan kiterjesztette a nőrablás fogalmát a közösülésre is.

A nőrablót a patrimoniális királyság idején jóvátételre kötelezték, ha pedig fizetni nem tudott,

szabadságbüntetéssel, ezenkívül megszégyenítéssel és vezekléssel sújtották (Szt. István I:27 és Kálmán:

E.zs.:55.). A jóvátétel összege, mely akkor is járt, ha a tettes a leány szüleivel utóbb megbékült, előkelő

leányrabló esetén 10, közrendűre nézve 5 tinó volt.




A nőrablás büntetéséről később már csak a Praxis Criminalis rendelkezett a nőrablóra, ha nem voltak enyhítő

körülmények, fővételt rendelve. Enyhítő körülménynek számított, ha a rabló és az elrablott leány házasságot

kötött, ha az elrablott személy nem állt atyai, gyámi hatalom alatt és házas sem volt, ha a nőt nem erőszakkal,

hanem „szép szavakkal”(bonis verbis) „rabolták el”, tehát a tágabb értelemben vett nőrablás esete, ha a sértett

rosszhírű nő volt, végül a már említett közösülés elmaradása (PC.78.6.§).

2.4.10.7. 12.10.7. Két- és többnejűség (bigamia et poligamia), két- és többférjűség (biandria et poliandria)

Az, aki tudva, hogy házastársa életben van, és újabb házasságot vagy házasságokat kötött, két – vagy

többnejűségért, illetve két- vagy többférjűségért az 1599:36. tc. szerint és az 1548:48. és 49. tc.-ek alapján

valamint a Székelyvásárhelyen 1554 januárjában tartott erdélyi országgyűlés 25. artikulusa, majd a Praxis

Criminalis 77.7. § szerint halállal volt büntetendő.

2.4.10.8. 12.10.8. Házasságtörés (adulterium)

Házasságtörést valósított meg az, aki házastársán kívül mással közösült, illetve aki azonos neművel vagy állattal

fajtalankodott. A XVIII. századi szerzők szerint a házasságtörés minden, a test vétkei körében tárgyalt

magatartással is magvalósult.

A házasságtörés lehetett egyszerű vagy egyoldalú (adulterium simplex seu unilaterale), midőn házas nem

házassal vétkezett, illetve kettős vagy kétoldalú (adulterium duplex seu bilaterale), ha mindkét elkövető házas

volt. Ez utóbbi magától értetődően súlyosabb bűncselekmény volt.

A házasságtörés megítélése a Hármaskönyv megjelenésének időszakáig nagyon sajátos volt. Szent László

dekrétuma csak a feleség házasságtöréséről beszélt, a férjnek fenntartva azt a jogot, hogy belátása szerint torolja

meg – akár az asszony életének kioltásával – az őt ért sérelmet: „Ha valaki a más férfival házasságtörő feleségét

(uxor cum alio viro adulterans) megöli, Istennek adjon számot, és ha akarja, más feleséget vehet. Ha pedig az

asszony rokonai közül valaki bevádolná, hogy feleségét igazságtalanul ölte meg, bírói úton vizsgálják meg és a

szomszédoktól mindenféleképpen tudakolják meg, vajon nem állott-e (az asszony) férjénél lenézésben és

megvetésben vagy a paráználkodás gyanúja nem merült-e fel már korábban vele szemben, és úgy döntsenek,

ahogy az ésszerűnek látszik” (Szt. László ún. I:13.). Az esztergomi zsinat ezzel szemben nem engedte meg a

házasságtörő feleség megölését, csak azt, hogy a férj „... ha akarja más feleséget vegyen, az asszony pedig ha

előkelő, a házasság reménye nélkül vezekeljen, ha pedig a népből való (plebeia) adják el a szabadság reménye

nélkül ...” azzal kiegészítve, hogy „ugyanezen a módon ítéljék el azt a férfit, aki másnak a feleségével vagy azt a

nőt, aki másnak a férjével vétkezik” (Kálmán E.zs.55.). Mindezek szó szerint értelmezve azt jelentették, hogy

míg a házasságtörő feleség mindig büntetendő volt, a férj házasságtörése nem vont maga után semmilyen

jogkövetkezményt, pontosabban a feleség nem vádolhatta őt házasságtöréssel. A későbbiekben, mint azt a

Hármaskönyv I. rész 105. artikulusa és más források is bizonyítják, Szent lászló rendelkezése jutott továbbra is

érvényre.

Megjegyzés

Ennek egyik kiváló példáját a Nagymihályiak esete szolgáltatja. Butkai Miklós neje, Anych asszony

1376-ban azzal vádolta vejét, Nagymihályi András fia Imrét és fivérét Istvánt, hogy leányát Katalint,

midőn az a nagybőjt előtti szombaton gyónni ment, István szolgájával, a László fia Antallal megölették

és a temetőn kívül temették el. Imre virágvasárnap (ápr. 6.) a leleszi kovent előtt azonban kijelentette,

hogy „... miként arra rászolgált, saját kezeivel ölte meg házasságtörésben tapasztalt feleségét, és ha

netán valaki ezért a gyilkosságért valaki mást akarna vádolni, ha szükség lesz rá, hajlandó ezt a királyi

felségnek elmondani, mivel a felesége megölésében senki más nem volt részes”. Végül 1379-ben, a

pünkösd utáni első vasárnapot követő kedden (jún.7.) I. Lajos előtt az anya képviselője és a fivérek úgy

állapodtak meg, hogy ügyüket fogott bírókra bízzák, és ha azok segítségével nem tudnának egyezségre

jutni, akkor „... arról, hogy ... Katalin úrasszonyt a maguk vétkes közrehatásával ölték meg, esküt is

tartoznak tenni, ha pedig ... esküjüket a kitűzött időpontban nem iparkodnak vagy nem tudják letenni,

akkor ... ügyüket nyomban elvesztik ...” (Sztáray I. 432–433. és 448.).

A házasságtörés, ami korábban nem volt más valójában, mint a feleség által a férj sérelmére megvalósított

magándeliktum, a XVI. század folyamán a hatóságok által üldözendő közönséges gonosztetté vált. Ezt igazolja a

korabeli vármegyei ítélkezési gyakorlat is, minthogy a házasságtörő nők ellen tiszti keresetnek volt helye, és a

nőt a férje indítványa ellenére is elmarasztalták, igaz a halálbüntetéstől az asszony férje kegyelmével

megmenekülhetett. Ezzel együtt már a férfiak házasságtörését is a nőkével egyező módon fenyegették, mint azt




a székelyudvarhelyi erdélyi országgyűlés 25. cikkelye mutatja: „... a paráznák és házasságtörők, olyanok,

akiknek házastársaik vannak, és a szent házasságot megsértik, legyenek akár férfiak, akár asszonyok a szokásos

büntetéssel sújtassanak, és fosszák meg őket életüktől ...”, vagyis az egyszerű és a kettős házasságtörés is

halállal volt büntetendő mindkét nem tekintetében. Mégis a fővétel inkább csak a súlyosabb házasságtörésre volt

alkalmazva Magyarországon a XVI–XVII. században, ahogy ez Szombathely város 1663. évi statútumából is

kitetszik: „... mivel ... urok feleségeknek paráznaságokat és egyéb gonosz vétkeiket nyílván tudták, feleségek e

contra (ellenkezőleg) urok vétkét hasonlóképpen ... azért ... az böcsületes város ilyen végzést ... tett

közönségesen. Hogyha annakutána efféle istentelen emberek, paráznák kiválóképpen talátatnak eo facto

(azonnal), ha rája bizonyosodnék törvényesen, hogy olyan cégéres vétekben volna, tehát, az ura ha megmentené

is az haláltul, de közöttünk se urának se felesiginek lakása soha ne lehessen ...” (C.S.V/2.257.). A halálbüntetés

helyett pedig rendszerint megszégyenítő és súlyos testfenyítő büntetést, a pellengéren vagy a kalodában való,

olykor a százat is jóval meghaladó bot- vagy vesszőcsapást, sőt testcsonkító büntetést is kiszabtak.

Megjegyzés

1549-ben Losonczy István nógrádi ispán a Mándok községnek megállapított földesúri rendszabásában

a házasságtörésre egészen kegyetlen és cinikus testcsonkítást állapított meg: „Az mely házas ember

mással latorkodik, az pellengérben szegezzék az szerszámát és egy sarlót adjanak kezében, hadd

metszse el ő maga. Annak felette tiz jámbor polgárokkal és tiz jámbor asszonyállatokkal térden állván,

ő maga kövesse meg feleségét. Ha pedig asszonyállat vétkezik, azonképpen kiverjék az faluból”

(C.S.III.32.). Gömör vármegye 1609-ben pedig akként határozott, hogy „... ezután a házasságtörésben

tapasztaltakat, legyen az akár férfi, akár nő, a vétség nyilvánvalóvá tételére testéről testrésze vagy orra

levágásával büntessék” (C.S.II/1.74.).

A Praxis Criminalis jogállás szerint különböztetve határozta meg a házasságtörés büntetési tételeit. A kettős

házasságtörést, ha közönséges férfiak és nők valósították meg, először megvesszőzéssel és a joghatóság

területéről való kitiltással, másodízben, ha már büntetve voltak emiatt, halállal, az előkelőbbeket első esetben

börtönnel, kenyéren és vízen való böjtöléssel és ezen felül pénzbírsággal, másodszor a személy állapotához és a

körülményekhez mérten fővétellel rendelte büntetni. Az egyszerű házasságtörést megvalósító férfi büntetése,

vagyis aki „szabad nővel”(soluta) paráználkodott, első ízben 32 forint pénzbüntetés, másodszor tömlöc

kenyéren és vízen vagy közmunka láncon, harmadszor megcsapatás. Ezzel szemben a szabad nő ennél

enyhébben volt marasztalandó. A XIX. században a büntetések annyiban módosultak, hogy halál helyett

szabadságvesztést szabtak ki az elkövetőre.

Végül megjegyzendő, hogy ha a házasságtöréssel egyúttal súlyosabb bűncselekmény is megvalósult, akkor a

házasságtörés annak elbírálásakor rendszerint a büntetés súlyosítására okot adó körülményként került

értékelésre.

2.4.11. 12.11. Vagyon elleni bűncselekmények

A leggyakoribb közbűncselekmények a források tanúsága szerint a vagyon elleniek voltak, melyeknek

elkövetőit az okozott károkra, a megvalósítás módjára tekintettel, és a nagyobb elrettentés érdekében, minthogy

kellő karhatalom hiányában a tolvajok, rablók, útonállók kifürkészése és kézrekerítése egészen a XVIII. század

derekáig nagy nehézséget okozott, rendkívül súlyos büntetésekkel sújtották.

2.4.11.1. 12.11.1. Lopás (furtum)

A lopás nem más mint mástól idegen ingó dolog jogtalan elsajátítása végett történő elvétele.

A lopás fogalmát elsőként a Praxis Criminalis definiálta a magyar jogforrások közül: „Aki titkon vagy nyíltan a

tulajdonos akarata ellenére akár pénzt, akár barmot vagy bármi más néven nevezendő felszerelést (dolgot)

gonosz szándékkal ellop, amennyiben annak értéke meghaladja a 10 forintot, avagy bármilyen csekély értékű

dolog ellopásában háromszor rajtakapják ... tolvajként (fur) büntetendő.”(PC.84. bev.). A lopás fogalmi elemeit

a XVIII–XIX. századi gyakorlat és az irodalom tovább finomította. A korabeli jeles szerzők szerint a lopás

idegen ingó dolog nyereségvágyból történő szándékos elvitele, elvétele a „dolog urának”(dominus rei) – az azt

birtokában tartó – akarata ellenére.

A lopást a patrimoniális királyság korában jogállásra, nemre, az elkövetési értékre, valamint a bűnismétlések

számára tekintettel vagyoni, szabadság-, testi és halálbüntetéssel sújtották.




A XI. század végén a tolvaj a halál- vagy a szabadságbüntetés mellett, ha 10 dénárnál nagyobb értékűt, avagy

az, aki hadjárat során lopott, hasonlóképpen a tolvaj férjes, illetve özvegyasszony a testcsonkításon felül összes

vagyonát is elvesztette, az a szabad pedig, aki 10 dénárt meg nem haladó értékű dolgot lopott, az okozott kár

tizenkétszeresével meg egy ökörrel, viszont ha rabszolga volt az efféle értékre tolvajlást megvalósító, a dolog

kétszeresével bűnhődött (Szt. László ún. III:6.,10., ún. II:1.,14.).

Szolgaként való eladással kezdetben az első ízben lopást elkövető szabad férfit büntették, ha nem tudta

megváltani magát, és azt az asszonyt, aki harmadszor is lopott, miután korábban férje kétszer már megváltotta

(Szt. István I:31.,II:7.), később ezzel a büntetéssel sújtották a megcsonkítás és a vagyonkobzás mellett a tolvaj

asszonyt, valamint rendes büntetésként a hajadont (Szt. László ún. I.6–7.), a templomban oltalmat talált és

tettéért megvakított szabadot a 10 esztendőnél idősebb gyermekeivel együtt, majd Kálmán idejétől a tolvajt és

cinkos feleségét a 15 évnél korosabb gyermekeivel (Szt. László ún. II:12., Kálmán ún. I:56.). Végül az országon

kívülre adták el a tolvajért jótállót a tolvajjal együtt, ha a tolvaj megszökött (Szt. László ún. II:1.).

Testi büntetéssel, vagyis első ízben orra, másodszor füle levágásával bűnhődött kezdetben a tolvaj szolga, ha

nem tudta megváltani magát, később pedig a megváltás lehetősége nélkül, ha 10 dénárnál kevesebbet lopott

(Szt. István II:6–7., Szt. László ún. II: 10., 14.). A XI. század végétől megvakítással büntették a templomba

menekülő tolvajt, a szökevény szolgát, ha kis értékre követett el lopást, majd Kálmán alatt a rábizonyosult

tolvajt (Szt. László ún. II:2.,10.,12., Kálmán ún. I:53.). Az egyházi rendűt pedig, ha libát, tyúkot, gyümölcsöt

lopott, vesszővel büntették (Szt. László ún. II:13.). Lopás miatt kezdetben csak a háromszor vétő bűnhődött

halállal (Szt. István II:6–7.), később már az első lopásért is akasztás járt annak a szabadnak, aki 10 dénárt érőt

lopott és a másodszor tolvajlásban tapasztalt rabszolgának (Szt. László II:1–3.,12.,14.).

A rendi korszakban a lopás rendes büntetése ugyancsak az akasztás (HK.I.15.), míg nemesekre és nőkre szokás

szerint a fővétel volt, de a csekélyebb értékre elkövetett lopást, bár Magyarországon a XIII. századtól erről

egyetlen dekrétum sem rendelkezett, enyhébb, vagyis testi és vagyoni büntetéssel sújtották. Az az elkövetési

érték, amely már feltétlenül a halálbüntetés kiszabását követelte meg, a közbiztonság állapotához igazodva

alakult az idők soron a helyi szokásoknak megfelelően. Például Nyitra vármegye 1656. évi IV. statútuma ezt egy

bárány vagy birka értékében jelölte meg. Erdélyben a XVI. században eleinte az 1 forint vagy az egy juh

értékében szabták meg a törvények a halálbüntetéssel sújtandó küszöböt, majd a XVII. században az 1, illetve a

2 forint értékre három ízben, valamint a 3 forint vagy az annál nagyobb értékre elkövetett lopást büntették

halállal (Appr. III./XLVII.2.). A Praxis Criminalis akkor rendelt akasztást, illetve fővételt, ha a lopást 25 forint

értékre valósították meg vagy ha több kisebb lopás együttes értéke tette ki ezt az összeget, vagy ha a tolvajt

kétszer már kisebb lopás miatt elítélték, ez esetben még akkor is, ha az összérték nem érte el a 25 forintot

(PC.84.5. §), végül ha valamely súlyosító körülmény állott fenn a lopási értéktől függetlenül. Az általában

figyelembe veendők mellett súlyosító körülménynek számított a kötéllel vagy létrával történő bemászás, az ajtó-

és zártörés (effractio portae et sarae), és a fürdőben elkövetett lopás (PC.84.6. §). A Praxis Criminalis a

súlyosító körülmények közé sorolta a házi lopást (furtum domesticum) is, de tekintettel arra, hogy annak vették a

családtagok, a rokon és a házi cselédek, szolgák lopását egyaránt, az a magyar gyakorlatban csak ez utóbbiak

tekintetében jelentett súlyosabban megítélendő deliktumot, egyébként pedig enyhítő körülményként jött inkább

szóba. Súlyosabban volt büntetendő az is, aki ún. szentségtörő lopást (furtum sacrilegum) valósított meg. A

lopásnak eme nemét a Praxis Criminalis külön tényállásként határozta meg: „Aki templomból vagy más szent

helyekről szent dolgokat lop súlyosabban büntetendő mint a közönséges tolvaj” (PC.59. bev.). Szentségtörő

lopásnak számított az is, ha valaki szent dolgot nem szent helyről, például ereklyetartót lopott valamilyen

kincstárból, és az is, ha valaki szent helyről nem szent dolgot, például templomi gyertyákat, a perselyből pénzt

stb. orzott el. A Praxis Criminalis az efféle tolvajokra minősített halálbüntetést, mégpedig máglyahalált

helyezett kilátásba. A gyakorlatban azonban rendszerint csak a fővétellel vagy akasztással kivégzett testét

égették el máglyán.

A XIX. századtól a lopás bűntettét már rendszerint börtön- és testfenyítő büntetéssel sújtották, függetlenül a

súlyosító körülményektől.

A XVIII. századi fejlődés egyik sajátosságaként külön megemlítendő, hogy a lopás bűntettétől lassan elkülönült

a lopás vétsége is, amiben vitathatatlan szerepe volt a Praxis Criminalisnak is, mivel a 10 forint alatti lopást már

nem tekintette tolvajlásnak. Ilyen esetekben a tetten kapottat a hatóság elé állítva per mellőzésével azonnal és

rendszerint csak bírsággal sújtották, mint ahogy azt Pozsony vármegye 1762-ben statútumában is elrendelte:

„Az kik találtatni fognak aprólékos lopásban, úgy mint az kik tyúkot, ludat, kacsát, szelid vagy vad gyümölcsöt,

vagy más kertbéli veteményekből való termést lopnának, az kártételnek megtérítésén kivűl hat forintban

büntetődjenek processualis ordinarius vagy substitutus (a rendes, hites vagy a helyettes járási) szolgabírák

uraimék által minden processus (eljárás) nélkűl” (C. S. IV/1. 850.).




2.4.11.2. 12.11.2. Rablás (latrocinium, praedocinium)

Rablás alatt hosszú ideig valamely idegen dolog eltulajdonítás végetti erőszakos elvételét értették tekintet nélkül

arra, hogy az erőszak alkalmazása élet kioltásában vagy testi sérülés okozásában nyilvánult meg, avagy hogy az

testi sértés nélkül valósult meg. A Praxis Criminalis ugyanígy „rablásnak”, vagyis latrociniumnak nevezte a

rablógyilkosságot, miként az egyéb eseteket, igaz a 86. artikulus, ha nem is teljes tisztaságában, a modern

értelemben vett fogalmat is megadta: „... akik utcákon, közutakon embereket erőszakkal fosztanak ki, bár nem

okoznak nékik testi sérülést, avagy nem oltják ki életüket ...”. A XVIII. századi magyar szerzők ezzel szemben

már határozottan különböztettek rablógyilkosság (latrocinium) és rablás (praedocinium) között. Huszty István

ez utóbbi alatt ama cselekményt értette, ami nem párosult élet kioltásával, tehát a testi sértéssel és az anélkül

megvalósuló erőszakos elvételt egyaránt, míg Bodó Mátyás a rablás alapesetéhez – a Praxis Criminalis

nyomdokain – csak a puszta erőszak alkalmazását követelte meg, minthogy szerinte a rablás nem más mint „...

ingó dolog gonosz szándékkal való erőszakos elvétele ...”, és abban az esetben, ha az elvétel testi sérülés

okozásával történt, akkor a rablás minősített esetéről beszélt, vagyis azt a büntetés súlyosítására okot adó

körülménynek tekintette. A rablás fogalma, az irodalom és a gyakorlat tényei alapján, a XIX. századra

teljesedett ki azzal, hogy a fizikai kényszer (vis absoluta, physica) mellett a lelki kényszert (vis compulsiva),

vagyis a testi épséget és az életet veszélyeztető fenyegetést is a fogalmi elemek közé sorolták.

A rablókat (praedones), miként a tolvajokat, halállal büntették, de a szokásos büntetési nemeket, a karóba húzást

és a kerékbe törést először a Hármaskönyv rögzítette (HK.I.15.). A későrendi korszakban a fogalom

differenciálódásának megfelelően a szó szoros értelmében vett rablókat már rendszerint akasztással és fővétellel

marasztalták, kivéve, ha a rablás súlyos testi sérülések okozásával valósult meg, illetve ha egyéb súlyosító

körülmények is fennállottak, mint a bűntett foglalkozásszerű űzése, a csoportos, a bűnszövetségben történő

elkövetés. Ilyen esetekben a rendszerinti minősített büntetéseket alkalmazták még a XVIII. század utolsó

harmadában is.

A rablók, az elkövetési módokra tekintettel az útonállók (obsessores, grassantes viarum), a haramiák vagy

fosztogatók (spoliones) támogatóit, rejtegetőit, fel nem jelentőit ugyancsak súlyos, gyakorta az elkövetőkre

kirovandó büntetésekkel sújtották. A rablók megfékezésére a számos esetben hirdetett részleges felkelések

mellett egyéb óvintézkedéseket is hoztak, például a falvakban éjjeli őrségeket, riasztásra alkalmas eszközöket

állítottak fel, az 1548:49. tc. pedig arról rendelkezett, hogy erdős vidékeken, ahol kiválóan el lehetett

rejtőzködni, „... az erdőket ... az utak mellett minden oldalról kétszáz könyöknyi szélességben vágják ki, hogy a

rablóknak ne legyen alkalmatosságuk.”. A XVIII. században szokásba jött az is, hogy a rablók kézre kerítésére

díjat tűztek ki. Baranya vármegye 1729. és 1736. évi statútumaiban a rablók fejéért a megyei katonáknak

(hajdúknak) 1 aranyat, a közösen felkelő falvaknak, ha a gonosztevőt élve adják át, 12 forint, ha holtan vagy ha

fejét veszik 1 aranyat ígért, annak pedig, aki sikerrel nyomra vezet, 2 aranyat. Zólyom megye 1741-ben a rablót

a hatóságnak átadót 3 körmöci arannyal jutalmazta, Bács-Bodrog vármegye 1745-ben az élve elfogottért 4, a

holtért pedig 2 aranyat adott.

2.4.11.3. 12.11.3. Orgazdaság

Az orgazdaság, az utólagos bűnsegély egyik tipikus este, a XVII. századtól már önálló deliktumként tűnt fel.

Trencsén vármegye az 1626. évi III. statútumában úgy rendelkezett, hogy azt, aki rablásból származó dolgot

vásárol, „... minden halogatás nélkül akasszák fel ...” (C.S.IV/1.154.). Gömör vármegye 1670-ben kiadott

statútuma már az orgazda kifejezést is használta: „... valaki ennek utána akármi rendbeli katonáktól akármely

helyről akármi szín alatt e nemes vármegyében behajtott akármi névvel nevezendő barmot meg merészel

vásárlani s venni, afféle vevő személy, akár találtassék kezében a megvett marha, s akár ha elébb adott legyen is

rajta, mint nyilvánvaló orgazda ... irremissibiliter (irgalmatlanul) megbüntettessék, és ezen közönséges

statútumok ellen való cselekedeteiért fejével és életével fizessen” (C.S.II/1.258.).

A marhalevelek kiadását a marhalopások és az orgazdaság visszaszorítása érdekében a Helytartótanács 1794-

ben kiadott rendelete tette mindenki számára kötelezővé olyképpen, hogy a marhalevél nélküli vásárlásokat,

történjék az háznál vagy vásárokon, megtiltotta, a mezőkön, közutakon marhalevél nélkül eladókat és vevőket

pedig gonosztevőként rendelte marasztalni.

Megjegyzés

Egyes vármegyék a bűncselekmények megfékezésére további részletes szabályokat is alkottak, kitérve

az orgazdaságnak minősülő esetekre is, mint például Bihar vármegye ugyancsak 1794-ben: „Általjában

tilalmas lészen a pásztornak az földes uraság és bírák híre nélkül marhát legeltetés kedvéért akármely

tekintetből is keze s gondviselése alá venni, különben az olyan pásztor mint orgazda, a ki pedig keze alá




adja, mint tolvaj fog büntettetni. ... Ha pedig azok akikre a passusadás (marhalevéladás) bizattatik, a

legkisebb csalárdságot, a mely valakinek ártalmával eshetne, követnének, mint orgazdák, úgy fognak

büntettetni személyekhez képest a törvény szerént. ... A passusok az helységbeli nótáriusoknak

kiosztogattatni, a kik tudniillik a jegyzőkönyveket írják”. (C.S.III.442.)

Az orgazdákat a vétkesen szerzett dolog elkobzásával és a tolvajokra is alkalmazott, majd a XVIII. század

végétől annál némileg enyhébb büntetésekkel sújtották.

2.4.11.4. 12.11.4. Gyújtogatás (crimen incendiarii) és a dohányzás (fumigatio, fumigatio tabacae)

A szándékos gyújtogatót, vagyis azt, aki ellenséges indulattal más épületeit perzselte fel, Szent István a teljes

kártérítés, pontosabban az újjáépítés mellett 16 tinó átadásával büntette (Szt. István I:32.). Jóllehet a nem

szándékos gyújtogatásról nem szólt a dekrétum, az emberölés analógiájára azt kell feltételezni, hogy ilyen

esetben az elkövető a sértettnek vagy családjának jóvátétel adására volt kötelezett.

A XIII. századtól a szándékos gyújtogatót már úgy kezelték és büntették mint a közönséges gonosztevőket, majd

az 1462:2. tc. őket is a hűtlenséget megvalósítók közé sorolta. A szándékos gyújtogatást aztán az 1723:11. tc.

kivette a hűtlenség eseteinek köréből, és tartalmilag a Praxis Criminalis 83. artikulusában foglaltakkal egyezően

definiálta és büntette: „A nyilvános gyújtogatókat (incendiarii publici) pedig elevenen kell megégetni, valamint

a magángyújtogatókat (incendiarii privati) is, akik előre megfontolt gonosz szándékból a háztetőkre vagy az

aratott terményre és vetésre tüzet vetnek, és azokat elégetik, és így másoknak károkat okoznak, súlyosabb

körülmények között hasonló büntetéssel, kevésbé súlyos körülmények esetében pedig enyhébbel, de minden

esetre életvesztéssel büntessék”. Míg a törvény nem határozta meg pontosan a büntetés nemét, a Praxis

Criminalis fővételt írt elő az úgymond enyhébbnek minősülő szándékos „magángyújtogatás” megvalósítójára

azzal, hogy „... annak testét mindazonáltal tűzben égessék el” (PC.83.7. §). Minthogy a kódex értékelte a

gondatlan elkövetést is, rendelkezett annak büntetési tételéről olyképpen, hogy az okozott károkra, a

gondatlanság fokára és a szóba jöhető összes körülményre tekintettel kiszabandó pénzbüntetést helyezett

kilátásba, arra pedig, aki az okozott kárt és a bírságot nem tudja megfizetni, vesszőzést, illetve kitiltást (PC.83.8.

§).

Hosszú ideig a tűzzel, a gyújtogatással való fenyegetőzés is egy tekintet alá esett magával a szándékos

gyújtogatással. Ezt támasztja alá az is, hogy a Hármaskönyv szerint az ilyen személyt büntetlenül meg lehetett

ölni. A XVIII. századi perek is azt tanúsítják, hogy magát a fenyegetést önálló deliktumként kezelték, és emiatt

az ügyészek rendre halálbüntetést kértek a vádlottakra. Meg kell azonban jegyezni, hogy pusztán a

gyújtogatással való fenyegetőzés ritkán szerepelt a vád tárgyaként, az rendszerint más deliktummal, különösen a

káromlással együtt valósult meg, minthogy a veszekedések során elszabadult indulatok ragadtatták legtöbbnyire

káromlásra és „gyilkos” fenyegetőzésekre az összekülönbözőket. A XIX. század végétől aztán enyhült a korábbi

kemény szigor, de ez nem jelentette azt, hogy a tűzzel fenyegetőző teljességgel mentesült volna a büntetés alól.

A XVII. századtól a tüzek és „gyulladások” tetemes része a dohányzók gondatlansága miatt következett be. A

hathatósabb megelőzés érdekében ezért a vármegyék a dohányzást önálló deliktumként tekintve számos

rendelkezést hoztak annak megfékezésére.

Megjegyzés

A dohányzás eleinte Spanyolországban, majd részint az újvilági gyarmatosítóknak, részint olyan

népszerűsítőinek is köszönhetően mint Jaen Nicot francia diplomata, akiről később a növényt is

elnevezték, rohamosan elterjedt Európa nyugati felén. Németországban a harmincéves háború alatt vált

általánossá az új szenvedély és terjedt tovább kelet felé. A dohányzást mint a pogányoktól származó

szokást az egyház ideológiai megfontolásból, a világi hatóságok pedig rendészeti okokból tilalmazták,

miképpen Magyarországon is.

A dohányzókat és eleinte a dohánnyal kereskedőket is rendi állásra tekintet nélkül marasztalták, miképpen az e

tárgyban első szabályalkotók közé tartozó Borsod vármegye 1671-ben: „Az minthogy a pogányok közül

származott ugy pogány italnak is neme az büdös dohánynak szüntelen való itala és szívása, és az miatt gyakorta

való gyulladások támadtanak, annak okáért valaki ennek utána az füstös dohánynak italában és szívásában

tapasztaltatnak, az nemes emberek tizenkét-két forintokkal az szolgáló rendek és paraszt emberek hat hat

forintokkal ... minden kedvezés nélkül büntettessenek ... Hasonlóképpen az kik árulják is”. (C.S.II/1.260.) A

bírságösszegek más vármegyékben is hasonlóan alakultak, rendszerint 4, 6 és 12 forint körül mozogtak, és ott,




ahol különbséget tettek nemes és nem nemes között, a nemesekre kétszeres összeget szokták megszabni.

Fizetésképtelenség esetén a büntetést botozásra változtatták át a helyben szokásos „kulcs” szerint.

A XVIII. században a hatékonyabb megelőzés érdekében egyes vármegyék a dohányzókat adó módjára

behajtandó rendszeres, havi vagy évi bírság fizetésére kötelezték.

Megjegyzés

Veszprém megye 1717-ben kiadott statútumában a parasztokra havi 50 dénárt, majd 1734-ben általában

a dohányzókra évi 1 forintot, azután 1750-ben 25 dénárt rótt ki. Az adóztatás e különös neme mellett

néhány vármegye továbbra is fenntartotta a veszélyes helyeken: istállókban, pajtákban, széna, szérű,

sövények közelében dohányzók esetről esetre történő büntetését, miképpen Gömör, midőn 1746-ban

úgy határozott, hogy az évi házi pénztárba behajtandó 1 forint mellett a tilalmas helyen pipázó

parasztokra nyomban 24 pálcaütést kell kiróni. Veszprém megye újabb, 1757-ből való statútumában

pedig az évi bírságon felül a veszélyes helyen pipázó nem nemesre 1 forintot vagy ennek megfelelő 24

botütést, nemesre 2 forintot vagy választása szerint 12 botot határozott meg.

Irodalom

Angyal Pál–Degré Alajos: A XVI–XVII. századi erdélyi büntetőjog vázlata. Bp. 1943. 95–114. p.

Béli Gábor–Kajtár István: Az osztrák (-német) büntető jogszabályok hatása a magyar jogban a 18. században (a

Praxis Criminalis) In: Dolgozatok az állam- és jogtudományok köréből XIX. Pécs, 1988. 39–56. p.

Bodo, Matthias: Jurisprudentia criminalis secundum Praxim et constitutiones Hungaricas. Posonii, MDCCLI.

144–317. p.



Both Ödön: Szeged város büntetőbíráskodása 1848-ban. In: Acta Juridica IV. 1. Szeged, 1958. 45–54. p.

Eckhart Ferenc: A földesúri büntetőbíráskodás a XVI–XVII. században. Bp., 1954. 94–163. p.

Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Bp., 1946. 379–386. p.


Gochetz de Tarnó, Gábriel: Systema praxis criminalis inclyti regni Hungariae. Budae, 1746. 45–60. p.

Hajdu Lajos: Bűntett és büntetés Magyarországon a XVIII. század utolsó harmadában. Bp. 1985. 207–338. p.

Hegedűs Géza: Anyagi büntetőjog az Árpád-házi királyok korában. Bp., 1935. 9–33. p.

Huszty, Stephanus: Jurisprudentia practica seu commentarius novus in jus Hungaricum. Budae, 1745. Lib. III:

41–127. p.

Kállay István: Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században. Bp. 1985. 193–326. p.

Kállay István: Városi bíráskodás Magyarországon 1686–1848. Bp. 1996. 190–349. p.

Kelemen Ernő: A szepesi szászok büntető igazságszolgáltatása. Miskolc, 1931. 48–103. p.

Nagy Károly: A rögtön büntető eljárás 1848-ig. Zalaegerszeg, 1927. 46–57. p.

Pauler Tivadar: Büntetőjogtan II. Pest, 1870. 4–23. p., 35–38. p., 44–45. p., 52–53. p., 60–64. p. 73–74. p., 82–

94. p., 99–104. p., 107–110. p., 112–114. p., 117–122. p., 124–128. p., 0136–182. p., 209–211. p., 230–

232. p., 246–248. p., 254–259. p., 278–281. p.

Szeredai de Szentrontás, Antonius: Tripartita praxis judiciaria sacrorum in Ungaria et Transylvania

Tribunalium. Conventus Csikiensis, MDCCLX. 187–213. p.





Szlemenics, Paulus: Elementa juris Hungarici civilis privati. Posonii, 1819. Tom. II. 99–148.


Timon Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. 1918. Bp., 445–468. p.


2.5. 13. § Magánbűncselekmények

A magánbűncselekmények közé a hatalmaskodások, a hatalmaskodásnak nem számító károkozások és a

személyiségi jogok csorbítására alkalmas bántalmak tartoztak.

2.5.1. 13.1. Hatalmaskodás (potentia, actus potentiae)

A hatalmaskodás általában véve az erőhatalom (potentia) jogellenes megnyilvánulása.

A XIII. századtól a hűtlenségi eseteket, valamint a közönséges tolvajlást, rablást (rablógyilkosságot), útonállást

kivéve szinte minden erőszaktétellel megvalósított deliktumot hatalmaskodásnak tekintettek, így a szándékos és

nem szándékos emberölést, (jogállásra tekintet nélkül) bárki letartóztatását, fogságban tartását, megverését,

megsebzését, más birtokainak elfoglalását, feldúlását, ingó javainak elorzását, állatai elhajtást, leöldösését. A

fennmaradt számos forrás tanúsága szerint az efféle erőszaktevők jobbára a társadalom elitjéhez, illetve

előkelőbb rétegéhez tartozók: bárók, nagyurak, nemesek, várjobbágyok voltak. A hatalmaskodások másik

jellegzetessége az volt, hogy azokat rendszerint az erőszaktevéssel vádolt személy nem vagy nem csak maga

valósította meg, hanem parancsára emberei: familiárisai, szolgái, jobbágyai, akik személyükben gyakorta

mentesültek is a büntetés alól, és szokás szerint csak az urat vonták felelősségre (közvetett tettesként).

Megjegyzés

A fentieket támasztják alá az ítélőlevelek mellett mind a tudományvételekről felvett tanúsító oklevelek,

mind a különböző bíróságok előtt tett panaszok, valamint az idézőlevek és parancsok is, mint például a

váradi káptalan valamikor 1270 és 1290 között felvett tanúvallató levele, melyben a hatalmaskodással

vádolt Szentgáli Ambrus fia Jakab ellen vallottak a tanúk igazolván, hogy „... Jakab szolgájával

Budurral és más övéivel ... Bolosej fiait azok Fyzesth (Füzesd) nevű falujában megtámadta, és ...

Bolosejt és Pétert (Bolosej fivérét) ott elfogta, és az elfogottakat a maga falujába, ... Szentgálra

hurcolta, és magát Bolosejt rendkívüli mód megverte, ... és fogságban tartotta, ... a Bolosej fiakat

földjükről, melyet, mint mondják, Szentgál mellett bírnak, és a Füzesd földről is hatalmasul

(potentialiter) elűzte dúlásával Bolosej ugyanezen fiainak hetven márka kárt okozván ...”

(ÁUO.VIII.331.). Az erdélyi (gyulafehérvári) káptalan István alvajdának a Doboka és Szolnok

megyeiek vallomása alapján 1352-ben arról tett jelentést, hogy „...Vid fia Jakab csicsói várnagy

oláhjait és kenézeit ... és más a csicsói várhoz tarozó közembereket (Régeni) Dénes fia Tamás mester

Kozárvár és Kerő nevű birtokára személyesen elküldte, és azokat teljesen feldúlatta és elpusztíttatta,

ötven marháját és kétszáz kisebb állatát, tudniillik disznait és birkáit elhozatta és elhajtatta, számos

férfit és nőt életveszélyesen megsebesíttetvén ruháiktól megfosztatott és lemezteleníttetett ...”, és az is

kiderült, hogy Tamás egyik jobbágyát a hatalmaskodók megölték, egy másikat pedig Csicsó várába

hurcoltak és még a vallomások felvétele idején is ott fogva tartottak (Bánffy I.196.). A Garai Miklós

nádor által Vas vármegye számára tartott közgyűlésen 1402-ben Gersei Pető fiai arról tettek panaszt,

hogy amikor legutóbb Zala vármegye számára tartatott közgyűlés, „... akkor a néhai Peleskei Mikcs

özvegye erőhatalommal (potentia mediante) ... azok négy lovas familiárisát a Bak nevezetű birtokon

elfogatta, és szolgáik egyikét ... Peleskén fölakasztatta, és a Kutas birtokon ugyanezek három lovas

familiárisát elűzette, hasonlóképpen másik két familiárisuk kétszáz kepéjét (gabonakeresztjét) és négy

ökrét eloroztatta ...”(ZO.II.309.). V. László pedig 1455-ben azért idéztette személyes jelenléte elé

hatalmaskodás miatt a kolozsmonostori konvent által Csáki Ferenc bihari ispánt és néhány familiárisát,

mert a béltekieket a Szatmár megyei Darócnál megakadályozták abban, hogy a szatmári Béltek és a

Közép-Szolnok megyei Szántó közti országúton zavartalanul utazhassanak, valamint azért, mert „...

valamely a mondott úton közlekedőket leöldösték, másokat pedig minden dolgaiktól és javaiktól rablók

módján megfosztottak...”, mely hatalmaskodásokkal a béltekiek panasza szerint Csáki Ferenc nékik „...

a kereskedők és sáfárok sérelmein fölül kétezer aranyforint károkat okozott ...”(Csáky I.408.).




A hatalmaskodót az okozott sérelmek és károk nagyságához mért jóvátételre (és emellett néha a sértett, illetve a

sértettek megkövetésére) kötelezték vagy vagyonvesztéssel sújtották, avagy fővesztére ítélték, amit azonban a

marasztalt rendszerint megválthatott. A jóvátétel felől a felek olykor a per bírója előtt, máskor fogott bírók

közreműködésével vagy hiteleshelyen egyeztek meg, de az is előfordult, hogy a sérelem bíróság előtti orvoslását

mellőzve alkudtak meg.

Megjegyzés

Például 1239-ben Arnold zalai ispán a sértett és az elkövető hozzájárulásával állapította meg a

jóvátételt egy birtokdúlás iránti perben egyéb fenyítékkel is sújtván a hatalmaskodót: „... mindkét fél

egyetértésével és kérésére ... M[ihály] mester prédiumának dúlása okán rendes büntetésül a békesség

helyreállítása érdekében olyan jóvátételt állapítottunk meg, hogy Egyutku, ... mivel M[ihály] mester

prédiumát feldúlta, és a három ember elfogása miatt ... M[ihály] mesternek száztíz garast,

hasonlóképpen tizenhat ökröt, azonfelül három lovat fizessen szent Mihály nyolcadán, mégis úgy, hogy

a fent mondott pénz felét a szent király nyolcadán, a másik felét pedig szent Mihály nyolcadán,

hasonlóképpen ha oldalági rokonai közül egy és a Levka nevű szerviense a huszonöt ökör és a

harminckét birka és a kétszázötven kepe (gabonakereszt) felöl igaz esküt merne tenni, mindazokat

tartozzék a mondott E[gyutku]visszaadni, hasonlóképpen ugyanez az E[gyutku] tizenkét hozzá hasonló

emberrel együtt mezítelen lábakkal és kivont kardokat tartván kezükben tartozzék M[ihályt] megkövetni

és kicsapongásaiért meglakolni ...” (ÁUO.VII.88.). 1291-ben egyrészről Feeli Joakim fiával és egyik

rokonával, másrészről Kis István fia László a pozsonyi káptalan előtt arról tettek bevallást, hogy „...

jóllehet ... Joakim fia Jánosnak ugyaneme László általi véletlenségből okozott halála felöl a felek között

a rendes büntetés körül vita folyt, végre mégis derék férfiak (fogott bírók) közbejöttével a békesség

érdekében tizenöt bécsi márkában kiegyeztek”(ÁUO.V.57.). Drugeth Miklós országbíró 1355-ben

Nagymihályi Jákó fia Jánost a Nagymihályi Erne özvegye és fia Eugén sérelmére 1353 októbere és

1354 november között többször elkövetett hatalmaskodásai miatt, tudniillik mert, „... azok Petrovc

nevű birtokára hatalmasul rátörvén azt teljesen elpusztította, hasonlóképpen ... házukra törvén egy

bizonyos szolgálójukat és rokonukat, Miklóst életveszélyes sebekkel megsebesítette, hasonlóképpen ... a

Gesen nevű birtokukra törvén azt ... elpusztította és valamely jobbágyuk feleségét ugyanonnan erővel

elragadta, hasonlóképpen a Torna nevű birtokukon jobbágyaik két udvarházát teljességgel elpusztította

és jobbágyaikat azokról szekereken elűzte és saját jobbágyait küldötte oda szekereken, ... végül, mert ...

az úrasszonyt fiával együtt ... minden birtokaikból kivetette ...” minden jószága elvesztésével

marasztalta (Sztáray I.243.).

III. András második dekrétuma, a nagyurak erőszakoskodásainak letörésére a szokásostól eltérő büntetést is

kilátásba helyezett: „... akik a jogtalanul elfoglalt királyi és királynéi birtokokat és jogokat, valamint az

egyháziak és nemesek idáig jogtalanul visszatartott birtokait, vásárjogait, vámjait vissza nem állítják és ezen

országgyűléstől számítandó három hónapi időn belül kezükből ki nem bocsátják, valamint azok, akik ezen

határozatok ellenére újból királyi, királynéi vagy egyházi és nemesi birtokok kifosztására és elfoglalására

merészkednek ... kiközösítés ítélete alá essenek, ... és ha a megfelelő elégtételt meg is adják, a király úr ítélete

alá essenek a méltó büntetés elnyerése végett, azonban mindjárt a tett elkövetése után összes birtokaiktól fosszák

meg őket, és azokból az általuk okozott károk jóvátételét vonják le azok részére, akiknek a károkat okozták, a

birtokok többi részei a király kezére szálljanak ...” (1298:5. tc.). Ez a tulajdonképpen hűtlenségi vagyonbüntetés

nem ment át a szokásjogba, a későbbiek során birtokfoglalót abban az esetben sem büntették efféle

vagyonkobzással, ha különös visszaesőként követte el tettét, illetve semmilyen hatalmaskodási esetnél sem volt

helye a továbbiakban háramlásnak.

2.5.1.1. 13.1.1. Nagyobb hatalmaskodás (actus majoris potentiae)

A hatalmaskodás körébe sorolandó magatartások közül a XV. századra egyes cselekmények, amelyek a

nemesek személyi és vagyoni jogait sértették, lassan egy elkülönülő csoportot alkottak. A deliktumok eme körét,

vagyis a nagyobb hatalmaskodás eseteit I. Mátyás 1486. évi dekrétuma rögzítette, és egységesen fő- „vagy”

jószágvesztéssel rendelte büntetni ezek megvalósítóit, ami azt jelentette, hogy a bíróság a bűnösnek bizonyultra

fővesztési ítéletet szabott ki, amit a sértett vagy rokona végre is hajthatott, de minden esetben helye volt a

marasztalt vagyona terhére szóló megváltásnak. Ebből az is következett, hogy fővesztés végrehajtása esetén a

sértett vagy rokonsága nem tarthatott többet igényt a hatalmaskodásban marasztalt vagyonára. A XVIII.

századtól azonban már rendszerint nem büntették fővesztéssel a nagyobb hatalmaskodásban tapasztaltakat, a

XIX. század elejétől pedig már nem is volt engedett fővesztésben marasztalásuk.

Az 1486:15. tc. szerint a nagyobb hatalmaskodás körébe sorolt deliktumok, amiket a későrendi korszakban csak

úgy emlegettek, mint az „öt eset”-et (quinque casus), a következők voltak:




a. nemesek házainak megrohanása (invasio domorum nobilium), ha olyan épületbe, szállásra hatoltak be

erőszakkal, amely a nemes lakóházának számított, még akkor is, ha az nem nemesi telken épült,

b. nemesi birtokok, azok haszonvételeinek és tartozékainak elfoglalása (occupatio possessionum et utilitatem

atque pertinentiarum earundem),

c. nemesek törvényes ok nélküli letartóztatása (detentio nobilium sine justa causa), vagyis a legsúlyosabb

bűncselekmények elkövetésében való tettenérésen, majd a XVIII. századtól egyes hűtlenségi esetek

megvalósításán kívül a nemes személyes szabadságának bármiféle korlátozása,

d. nemesek megsebzése vagy megverése (vulneratio vel verberatio nobilium), ami mindig szándékosságot

feltételezett,

e. nemes megölése (interemptio nobilium), kivéve a szándékos emberölést (gyilkosságot), ami éppen az 1486.

évi dekrétummal került ki a magándeliktumok köréből, azzal, hogy ilyen esetben nem volt már helye

semmifajta megváltásnak, jóvátétel felöli egyezkedésnek.

f. A hatalmaskodás körébe tartozó bűncselekmények az 1723:10. tc.-vel a hűtlenség eseteiből kivett, ún. „új

esetekkel” (novae causae) tovább szaporodtak és ennek megfelelően voltak büntetendők azok,

g. akik az ország rendes bíráit, helyetteseit káptalani, királyi, vármegyei embereket hivatalos eljárásuk során

letartóztatták, megverték és megsebesítették,

h. míg a jogorvoslatok eme különös módjait az 1807:11. tc. meg nem szüntette, akik az ítélet végrehajtására

kiszálló bírót másodízben visszaűzték (binaria repulsio), és akik másodszor is megakadályozták a

végrehajtást (binaria appositio),

i. akik a szabad oltalomlevelet megsértették,

j. a főrendi ház tagját vagy követét az országgyűlés helyén vagy nyilvánosság előtt megverték vagy

megsebesítették,

k. akik rokonaikat megsebesítették, avagy tagcsonkítással és szemkivájással okoztak nekik maradandó testi

sérülést.

A XVIII. századtól a nemes sérelmére megvalósított, bántalmazásból következő gondatlan emberölés,

„vérengző verekedés”, vagyis sebzés, valamint verés esetén már szokás szerint rendes büntető, illetve tiszti

fenyítőperben történt a marasztalás. Praktikusan, ha a nemes halála valakinek vétkes magatartása által

következett be, még ha az elkövető maga is nemes volt, szinte mindig szándékos emberölés miatt emeltek vádat.

Ha kiderült, hogy a sértett életének kioltása nem állt az elkövető szándékában, és ha az elkövető nemes volt,

súlyos pénzbüntetés mellett olykor rövidebb tömlöcöztetéssel is sújtották, ha nem nemes volt, a vagyoni

büntetés rendszerint súlyos testfenyítéssel és tömlöcöztetéssel párosult.

2.5.1.2. 13.1.2. Kisebb hatalmaskodás (actus minoris potentiae, violentia)

A nagyobb hatalmaskodási esetek elkülönülésével minden más hatalmaskodás csak kisebb hatalmaskodásnak

számított, így, ha az „öt eset” valamelyikét nem nemes sérelmére valósították meg, továbbá, ha a nemes és nem

nemes birtokait dúlták fel, ingóságaikat, építményeiket szándékosan megrongálták.

II. Ulászló 1492. évi dekrétumának 55. artikulusa a kisebb hatalmaskodást a károk megtérítése mellett 25 nehéz

gira, vagyis 100 forint büntetéssel rendelte büntetni, melynek fele az eljárt bírót illette. Werbőczy ezt azzal

egészítette ki, hogy az az egytelkes nemes, aki nem képes a törvényes bírságot megfizetni, a károk megtérítése

végett a sértett cselédjei közé vetve tartozik szolgálni (HK.III.68.). Ezzel szemben a nem nemesek sérelmére

elkövetett kisebb hatalmaskodásért fizetendő pénzbüntetés mindig alacsonyabb volt mint a nemeseket illető,

egyes szerzők szerint ez nem haladhatta meg a 40 forintot.

A kisebb hatalmaskodási esetek közül talán a leggyakoribb a nem nemesek sérelmére ugyancsak nem nemes

által elkövetett sebzés (vulneratio) és verés (verberatio) volt. Az efféle hatalmaskodókat, különösen a

jobbágyokat, zselléreket, a pénzbüntetés mellett gyakorta testi büntetéssel, rendszerint botozással büntették.

Testi büntetés más esetekben, például a városokban a más földjének erőszakos elfoglalása, a jobbágy telkének

másik jobbágy általi feldúlása okán is előfordult.




Ugyan kisebb hatalmaskodásnak számított a nem nemes nem szándékos (casualiter) megölése is, de mint a

nemes sérelmére megvalósult gondatlan emberölés esetén, büntetőperben marasztalták el az elkövetőt.

2.5.2. 13.2. A becstelenség (infamia)

Az infamia körébe azok a rokontermészetű bűncselekmények tartoztak, amelyek megvalósításával a tettes

elvesztette a becsületét, jó hírét (bona fama), ami abban nyert kifejezést, hogy büntetésképpen – váltságfizetési

kötelezettség és vagyonvesztés mellett – elvesztette perképességét és viselnie kellett a megszégyenítés jeleit.

2.5.2.1. 13.2.1. Álorca vagy álorcásság (larva)

Álorcásság miatt büntették azt a személyt, aki hiteleshely vagy az ország valamely rendes bírája előtt más

nevében és kárára, a maga hasznára vagy előnyére bevallást tett, illetve aki más nemzetségébe ily módon próbált

betolakodni.

2.5.2.2. 13.2.2. A hűtlenül viselt gyámság (tutela malegesta)

Az okozott kár kétszeresének megtérítése mellett örökös becstelenséggel bűnhődött az a gyám, aki a

gyámgyermek személye és vagyona iránti perben nem képviselte a gyermek érdekeit. Becstelenként volt

büntetendő az a gyám is, aki nem gondoskodott kellőképpen a gyermek megélhetéséről, ruházkodásáról, aki a

gyermeket ok nélkül fenyítette, rossz erkölcsökre oktatta. Hűtelenül viselte a gyámságot az is, aki a gyermek

javait eltulajdonította vagy elbirtokolni szándékozta (HK.I.123.), valamint az, aki nem tudott, illetve vonakodott

elszámolni a gyámolt vagyonával.

2.5.2.3. 13.2.3. A vértagadás vagy vérárulás (proditio fraterni sanguinis)

Vértagadást követett el az, aki testvéreit, atyafiait az őket megillető javakból fondorlattal kitagadta vagy

kitagadni törekedett, ha valaki a jószágot testvérei, atyafiai, mindkét nemet illető jószág esetén leánytestvérei

sérelmére – az impetratioból nevüket kihagyva – kérte fel új adományul, ha nő leánytestvérei sérelmére kérte

fiúsítását vagy ha valaki szüleit, testvéreit, atyafiait őrültenek hazudván, vagyonuk gondnoka akart lenni.

2.5.3. 13.3. Károkozás (datio damni)

Kárnak (damnum), miként a római jogban, eleinte csak a testi dologban fizikai behatással előidézett rongálás

vagy megsemmisítés számított. A későrendi korszakban kárként jött figyelembe az embernek okozott testi

sérülés is.

Minthogy károk a más vagyonában és személyében közbűncselekmények és magándeliktumok: nagyobb és

kisebb hatalmaskodások által is bekövetkezhettek, puszta károkozásnak azok a cselekmények minősültek, amik

az említett deliktumok körén kívül estek.

Károkozás miatt csak az volt marasztalható, akinek vétkesen tanúsított magatartása és a bekövetkezett kár között

legalábbis szoros oksági kapcsolat állott fenn.

Teljes kártérítésre (refusio damni plena) csak az volt kötelezett, aki szándékosan (dolo) okozott kárt. Ebbe

beleértődött a dolog értéke és az elmaradt haszon, a „megszűnt nyereség”(lucrum cessans) is. Aki gondatlan

magatartásával idézett elő kárt, csak „illendő” kártérítéssel (refusio damni congrua) tartozott, vagyis (csupán) a

dolog értékével.

A személynek okozott testi sérülésért a tettes a gyógyítási költségek és a „kiállott fájdalom” bíró által

megállapított becsűjének fizetésére volt kötelezett.

Az idegen vagyon sérelmére megvalósított károkozások körébe tartozott az olyan malmok létesítése, amelyek

akadályozták a folyón való közlekedést, hasonlóképpen az olyan gátak építése, amelyek a víz szabad folyásának

meggátlásával okoztak károkat, valamint az erdők vágása (succisio silvarum), vagyis a fák kivágása, a fakéreg

lehántolása, ágak lemetszése (HK.III.33.5 §), erdei termések, gyümölcsök összeszedése.

A károkozás különös nemének számított a marhák általi károk okozása (damna per pecora facta). A föld, erdő

tulajdonosa vagy birtokosa ama állatokat, lovakat, ökröket, juhokat, amelyek termése lelegelésével, learatott,

összegyűjtött terményei felzabálásával vagy a termés letaposásával okoztak károkat, behajthatta, és három napig

„zálogolás és váltságolás”, vagyis kárainak megtérítése biztosítékául magánál tarthatta. Ha azonban az állatok

gazdája az alatt az idő alatt nem jelentkezett, a jószágokat át kellett adni az alispánnak vagy a járás




szolgabírójának, aki további 15 napig őrizte azokat (HK.III.1–3. §§). Az állatok tulajdonosa az említett

határidőkön belül a bekövetkezett károk megtérítésével és az ellátására fordított költségek megfizetésével

kaphatta vissza jószágait. Ha a rendelkezésre álló idő alatt ezt elmulasztotta, állatait többé nem követelhette

vissza. Ilyen esetben a bíró gondoskodott a kárt szenvedett engeszteléséről az „otthagyott” javakból.

2.5.4. 13.4. Egyéb magándeliktumok

A magánbűncselekményeknek ebbe a csoportjába a személyiségi jogot sértő bántalmak sorolandók, melyeket

minden esetben bírságra és jóvátételre szóló büntetéssel súlytottak.

2.5.4.1. 13.4.1. Más leveleinek letartóztatása (detentio litterarum alienarum)

A más leveleinek letartóztatása nem volt más mint a más nemességét és adományát igazoló okiratoknak, vagyis

más adomány, illetve nemesi leveleinek jogtalan birtokban tartása és kérelem ellenére való visszatartása. A

jogosult levelét intés után formális perben követelhette vissza. Ha a levelet birtokában tartó bizonyítani tudta,

hogy valamely adósság megfizetésének biztosítékául van az őrizete alatt a levél, a jogosult azt csak a

kötelezettsége teljesítésével kaphatta vissza. Ha azonban a birtokos nem tudta a letartoztatás törvényes indokát

adni, eleinte hatalmaskodás miatt bűnhődött, a késő- rendi korszakban pedig 500 forint pénzbüntetéssel. Ez a

büntetés minden egyes újabban megindított per által ismételhető volt. Ha azonban a kiadását követelő több

visszakérés után sem kapta meg levelét, a jogosulatlan birtokban tartóra az örök szavatosság büntetését (poena

evictoratus perpetui) kérhette, ami azt jelentette, hogy a szavatos minden, a levélre jogosult ellen indított

perben, ahol a letartóztatott levéllel kellett bizonyítani, szavatosként volt köteles helyt állnia.

2.5.4.2. 13.4.2. Küldött levelek megsértése (violatio missilium litterarum)

A küldött levelek megsértése nem volt más mint a levéltitok megsértése. A deliktumot az valósította meg, aki

törvényes ok nélkül más leveleit magához vette és magánál tartotta, illetve az, aki azt felbontotta. Magáért a

levél letartóztatásáért 100 forint büntetést tartozott fizetni a jogsértő, de ha magatartásával másnak vagyoni

hátrányt, kárt okozott, azok megtérítésére is köteles volt mint nyilvánvaló adós.

2.5.4.3. 13.4.3. Patvarkodás (calumnia)

A patvarkodás nem volt más mint jogtalan perlekedés, az ellenfél perrel való alaptalan zaklatása.

2.5.4.4. 13.4.4. Meggyalázás (dehonestatio)

A meggyalázás, vagyis a becsületsértés a XV. században az ún. lovagi becsületbíróság elé tartózó és

becsületvesztéssel sújtott deliktum, a késő rendi korszakban kisebb bántalom volt. A deliktum súlyosabb

esetének számított más nemességének kétségbevonása, amit 200, az egyszerűé, vagyis ha valaki mást becsmérlő

szavakkal illetett, 100 forint volt. Nem számított azonban meggyalázásnak, ha olyan személy nemességét vonták

kétségbe, aki miután fekvő jószágot szerzett majd letelepedett, a nemességét igazoló oklevele(ke)t még nem

mutatta be a birtok, illtve a lakhely szerint illetékes megye hatóságának, és az(oka)t még nem hirdették ki a

vármegye közgyűlésén.

Irodalom

Czövek István: Magyar hazai polgári törvényről írtt tanítások (Kelemen Imre munkája szerint). Második

könyv: 668–753. p.


Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban. Buda, 1845. Első rész: 698–741. p.


Hegedűs Géza: Anyagi büntetőjog az Árpád-házi királyok korában. Bp., 1935. 33–43. p.







Wenzel Gusztáv: A magyar és erdélyi magánjog rendszere II. Buda, 1864. 110–136. p.

3. III. fejezet: Perjog

3.1. 14. § A perjog forrásai

Minthogy a hatalomgyakorlás egyik legfontosabb eszköze a bíráskodás volt, már a patrimoniális királyság

korában számos királyi rendelkezés született a bíráskodási tevékenységet ellátókra, és az eljárás rendjére. A

rendi korszakban a királyi jogalkotás szerepe, különösképpen a joghatóság megszerzésére, a bíráskodási

szabadság terjedelmére tekintettel ugyancsak meghatározó maradt, de az eljárást – jóllehet számos törvényi

rendelkezés is született – jobbára az ítélkezési gyakorlat alapján formálódó szokásjog határozta meg, és részint

ez szolgált alapjául a törvényi, illetve a törvényhatóságok által alkotott eljárási szabályoknak is.

3.1.1. 14.1. Törvények

A patrimoniális királyság időszakából származó dekrétumok közül elsőként Szent László ún. harmadik törvénye

tartalmazott lényeges rendelkezéseket a tolvajok kipuhatolásáról, a velük szemben folytatandó eljárásról, a

bírákról, a pert halogatókról, a pecsétküldésről, a nádor kötelezettségéről, ha a királyi udvart elhagyja, és a nádor

bíráskodási jogáról, majd az ún. második törvénye ugyancsak a tolvajok elfogásáról, a tolvajság vádja alóli

tisztázásról, illetve a lopott dolgok kinyomozásáról, valamint a bírói ítéletről. Kálmán ún. első dekrétuma is

több, a bíráskodásra vonatkozó szabályt rögzített, így egyebek mellett a zsinati törvényszékek működéséről, a

perbe idézésről, az egyháziak és világiak, valamint a különféle tisztviselők egymás közti pereiről, a tanúk, a

poroszlók kellékeiről, az istenítéletekről és azok foganatosításáról, a király és a nádor vidéki bíráskodásáról.

A XIII. századi dekrétumoknak szintén meghatározó részét képezték a bíráskodásra, így egyebek mellett a

nádor, a királyi udvar bírója (országbíró) és az ispánok joghatóságát kijelölő, valamint a nemesek szabadságait

érintő stb. rendelkezések (1222, 1231, 1267, 1279, 1290, 1298).

Az Anjouk alatt a perjog történetében egy új szakasz kezdődött. I. Károly az 1320 körül kiadott dekrétumában

először a végrehajtást reformálta meg, majd az 1324-ben az addig fennálló szigorú szabályokon enyhítve az

eskütétel új rendjét határozta meg, amit az 1328-ból származó dekrétumában újabb elemekkel egészített ki, és

emellett a nemesek, illetve a jobbággyal rendelkezők joghatóságának terjedelmét is megállapította.

A perjogot érintő jelentősebb reformokat ezután Zsigmond hajtott végre a városok tekintetében az 1405-ben

kiadott dekrétumában, majd az 1435. évi törvényben rendelkezett az ország rendes bíráinak esküjéről, a

szolgabírók választásáról, a hatalmaskodási ügyekben követendő eljárásról, a bizonyságul kiküldöttek

kötelezettségeiről, valamint a letartóztatásról. Zsigmond rendelkezéseit kiegészítendő Albert 1439. évi

dekrétuma újabb szabályokat állapított meg a nemesek letartóztatására, a kikiáltott gyűlésekre, a hatalmaskodási

ügyekre, a peregyezségre, a perbe hívásra, illetve az oklevél bemutatására.

1526 előtt a perjogot érintő legátfogóbb törvényi szabályozás I. Mátyás nevéhez fűződik, aki az 1464., 1471.,

1478. és az 1481. évi dekrétumaiban rögzített eseti rendelkezések után az 1486. évi nagyobb dekrétumában a

nádori közgyűlésekés a kikiáltott gyűlések megszüntetése, illetve a három vásáron való kikiáltás, továbbá a

bajvívás eltörlése mellett állandósította a nyolcados, illetve megreformálta a vármegyei törvényszékek

működését, szabályozta a perhalasztás, a köztudományvétel, a perbeli eskü, a szemle, a letartóztatás, valamint a

fellebbezés rendjét, ezenkívül megszabta a prókátorok által képviselhető ügyek számát, valamint a bírói

levelekért fizetendő díjakat, és meghatározta a bírók és helyetteseik esküjének formáját.

A késő rendi korszakban a legjelentősebb változást a bírói szervezet tekintetében az 1723. évi

igazságszolgáltatási reform jelentette, amellyel végleg rögzült a magyarországi felsőbíróságok szervezete, és a

kerületi táblák felállításával a fellebbezési fórumrendszer is. Az 1723. évi törvény számos eljárási szabályt is

megállapított, egyebek mellett a fellebbvitelre, a törvénykezési szünetekre, a megjelenésre, a szóváltásokra, a

jogorvoslatokra, a végrehajtásra, a bírósági kiadványokra, valamint az ügyvédvallásra és az ügyvédek

működésére vonatkozóan. Ezeket a rendelkezéseket aztán az 1729. évi dekrétum továbbiakkal is kiegészítette,

melyek közül a legfontosabbak az ügyvédi meghatalmazást, a tanúskodási képességet, az eskü felajánlását és a

fellebbezést érintették.

A XVIII. századtól a magán és a büntetőjog megreformálása okán készült tervezetek egyben az eljárásjogok

megreformálását is érintették, de tekintettel arra, hogy azok rendre meghiúsultak, a perjog megújítása is




elmaradt, így az 1723-as törvényi szabályozás után lényegi változások nem következtek be II. József 1785–

1787. évi rendeleteinek kibocsátásáig.

3.1.2. 14.2. Privilégiumok

A király a hospesközösségeknek, városoknak – olykor a választás rendjének meghatározásával –

kiváltságlevélben biztosította a bíró-és esküdtválasztás jogát, és ezzel együtt mentességet biztosítva más bírók,

bíróságok joghatósága alól rendszerint arra is kitért, hogy mely ügyekre gyakorolhatja a közösség a nyert

joghatóságot. Hasonlóképpen királyi privilégiummal mentesült a nemes a vármegyei törvényszék, illetve a

királyi jelenléti bíróság joghatósága alól és került a király személyes bíráskodása alá. A király kiváltságlevélben

adott jogot a földesúrnak vagy valamely közösségnek arra, hogy területén vérhatalmat gyakoroljon.

A királytól nyert kiváltság szolgált alapjául a szászok autonóm bíráskodási jogának, és 1499-ben privilégium

erősítette meg a székelyek bíráskodási jogosítványait és szokásait is.

Bíráskodási kiváltságot a földesurak is adtak egyes községeiknek, kiváltképpen mezővárosaiknak, melyek

alapján azok az úriszék joghatóságának egy részét saját bíróságukon gyakorolhatták.

3.1.3. 14.3. Pátensek – a Novus Ordo Judiciarius

A pátensek közül a legjelentősebb II. József 1785. december 12-jén kiadott, 1786 január 1-jén életbe léptetett

rendelete, amely az egész magyar igazságszolgáltatás szervezetét átalakította és egyúttal új eljárási szabályokat

vezetett be.

Az „igazságszolgáltatás új rendje”, vagyis a „Novus Ordo Judiciarius”, másképpen, a „Justitia Josephina” és

a végrehajtására kiadott további rendeletek megszüntették a nemesi bíróságokat, valamint a kiváltságos

kerületek bíróságait, és új állami alsófokú fórumokat, királyi bíróságokat állítottak fel, melyek a hétszemélyes

tábla mint legfelső bíróság felügyelete alatt működtek. II. József felszámolta a tárnoki és a személynöki

székeket, megszüntette a szentszékek világi, az úriszékek, a mezővárosi bíróságok és a városi törvényszékek

büntető ügyek iránti joghatóságát, minden bűnügyet rendi állástól függetlenül az alsófokú királyi bíróságok

hatáskörébe utalva. Az „új rend” alapján a jobbágy számára is lehetővé vált, hogy büntetőügyben fellebbezzen,

és polgári ügyét az úriszékről a meghagyott kerületi táblán keresztül akár a királyi kúriáig is felvihette.

II. József 1790 januárjában visszavonta az igazságszolgáltatási reformintézkedéseit, de néhány eleme

megmaradt. A protestáns felekezetűek házassági ügyeiben továbbra is világi bíróságok jártak el, és a

büntetőügyekben az 1791:43. tc. fenntartotta a fellebbezés jogát.

3.1.4. 14.4. Statútumok

Az önálló joghatósággal rendelkező közösségek és universitasok tömegével alkottak szervezeti és működési,

valamint eljárási szabályokat. Ezek részint a törvények hiányait pótolták, részint pedig a bíráskodási gyakorlat

által állandósuló szokásokat rögzítették. A XVI. századtól valójában a statútumok váltak a bíráskodást érintő

elsődleges írott jogforrásokká a XVIII. század első harmadában megvalósult igazságszolgáltatási reformokig.

3.1.5. 14.5. A szokásjog

A peres eljárás szabályai a rendi korszakban is jelentős részben szokásjogiak voltak, melyeket a bíráskodási

gyakorlat alakított és fejlesztett ki.

3.1.5.1. 14.5.1. A Hármaskönyv

A peres eljárás elemeit a legátfogóbban a Hármaskönyv összegezte először, részint a legfontosabb dekrétumok,

részint a szokásos formulák, valamint a bíróságok gyakorlata alapján.

Werbőczy már munkája bevezetőjében definiálta a bíró, a bíráskodás, a felek és a bírói joghatóság fogalmát,

majd a második részben vette sorra a kapcsolódó anyagi jogi intézmények közbevetésével a rendes perfolyam

elemeit. A második rész Werbőczy jogforrástanának legfontosabb elemeivel indul, és a királyi kiváltság

sajátosságainak tárgyalása után, illetve ennek kapcsán a pecsét és az oklevél – a legfontosabb bizonyítási eszköz

– ismérveinek felsorolása révén következnek a perbehívás, a tanúvallatás, az eskü, a szemle, az ítélet és a

perorvoslat szabályai. A bíráskodással kapcsolatos különös – egyebek mellett a polgárokra és a jobbágyokra




vonatkozó – szabályok a harmadik részben szerepelnek, és a perorvoslat rendjének tárgyalása is részint ide

„csúszik” át.

3.1.5.2. 14.5.2. A Directio Methodica

A Hármaskönyv mellett a szokásjogot összefoglaló és alakító legjelentősebb munka Koszataniczai Kithonich

János „A nemes Magyarország szokásjoga törvény-folyásának rövid igazgatása” (Directio Methodica

processus judiciarii juris consuetudinarii inclyti regni Hungariae).

A horvát nemesi családból származó Kithonich János 1560 táján Magyarországon született. Bölcseletet és jogot

tanult. Moson vármegye alispánjaként, majd királyi jogügyigazgatóként szerzett tapasztalatai alapján

szerkesztette meg híres munkáját, a Directio Methodica-t, amit halála évében, 1619-ben Nagyszombatban adtak

ki hozzácsatolva másik művét, a „Hármaskönyvből merített és megfejtett bizonyos száz ellenvetés és kétely”

(Centuria certarum contrarietatum et dubietatum ex decreto Tripartito desumptarum et resolutarum) címűt is.

A Directio Methodica egy, a törvénytanulóknak szánt tankönyv, mely 12 fejezetből és egy rövid zárszóból áll,

az egyes fejezetek pedig kérdésekre tagolódnak. Kithonich munkájában főként a Hármaskönyv rendelkezéseit

követve a hozzákapcsolódó anyagi jogi intézményeket is érintve az eljárásjog elemeit magyarázza a feltett

kérdésre válaszolva, majd a XI. fejezetben a vármegyei törvényszék, végül a XII. fejezetben a szentszékek előtti

perfolyamról értekezik.

Kithonich művét, mely az újabb dekrétumok rendelkezései és a Werbőczy óta megváltozott szokásjogi

intézményekre alapozva kommentálta a Hármaskönyvet, a megjelenést követően hamarosan számos vármegyei

törvényszéken használatba vették, és egyes megyék kötelező szabályként rendelték alkalmazni joghatóságuk

területén. A Directio Methodica a Corpus Juris Hungarici egyes kiadásaiba is bekerült, így a Hármaskönyv

mellett a XVIII. századtól meghatározó szerepe lett mindenütt az praxisban.

3.1.5.3. 14.5.3. A Praxis Criminalis

A Praxis Criminalis nagy hatással volt a büntetőeljárásra is, különösen ami a büntetőeljárás nyomozati-

vizsgálati szakaszát illeti, minthogy részletesen szabályozta az előkészítő eljárás menetét, a vizsgálat

foganatosítását, a gyanúsított letartóztatására alapot adó gyanúokokat, kihallgatásának módját stb. A Praxis

Criminalis nagy alapossággal foglakozott a kínvallatással, és a tortúra alkalmazására okot adó körülményeket az

egyes bűncselekmények tárgyalása kapcsán külön-külön is részletezte.

Irodalom

Bónis György: Magyar jogtörténet. Kolozsvár. 1941. 10–22. p.

Bónis György–Degré Alajos–Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története. Bp., 1961. 89–94.

p.

Balogh Jenő: Magyar bűnvádi eljárási jog. 1904. 85–97. p.

Illés József: Bevezetés a magyar jogtörténetbe. Bp., 1930. 133–308. p.

Réti Illés Elemér: A büntetőjog kodifikációjának első kísérletei Magyarországon. Bp., 1916. 6–17. p.


3.2. 15. § A magyar bírósági szervezet

A nemzetiségi társadalomban ősidők óta folyt bíráskodás, de bírósági szervezet csak a keresztény királyság

létrejöttével épült ki, mégpedig úgy, hogy a király a famíliájába tartozókon gyakorolt szinte kizárólagos, illetve

a nem függő szabadok felett a magánjogi természetű ügyek kivételével létesített széles körű joghatóságát

mindinkább közegeire, majd részint – kiváltságként – különféle közösségekre és magánosokra ruházta át.

3.2.1. 15.1. A királyi kúria és bíróságai

Az állandó szervezettel rendelkező központi bíróságok a királyi udvar, a királyi kúria (curia regis) bíróságaiból

alakultak ki.




3.2.1.1. 15.1.1. A királyi kúria bíróságainak kialakulása

A középkori felfogás szerint a keresztény király az igazság és a béke fenntartója, ebből adódóan a

jogszolgáltatás forrása, országának teljhatalmú bírája.

A király az országa feletti bíráskodási hatalmát természetesen pusztán a maga személyében nem gyakorolhatta,

a bíráskodásba már a kezdetektől egyes tisztségviselőit is bevonta.

A királyi kúriában a XI. században a király mellett és nevében már állandó megbízott járt el. A királyi jelenlét

(praesentia regia) eme bírója, a királyi pecsét őrzője az udvar gazdasági-pénzügyi és katonai vezetését is ellátó

nádor (comes palatinus) volt.

Miután II. István a nádort udvari feladatainak ellátása alól mentesítette, és a nádor ennélfogva a kúrián kívüli (a

vidéki) bíráskodás fejévé vált, a királyi jelenlét új bírója, az udvartartás ügyeinek új főnöke az udvarispán

(comes curialis) lett, aki hamarosan az először 1198-ban említett, majd 1214-ben már a később használt névvel

jelölttárnokmesternek (magister tavernicorum) adta át gazdasági teendői ellátását. A tárnokmesteri hivatal

megjelenésével egyidőben a királyi jelenléti bírót egyre inkább az udvar bírájának, másképpen országbírónak

(judex curiae, judex curiae regiae, judex curiae regis) kezdték nevezni, aki az Aranybulla rendelkezései szerint

a kúriában mindenki perében ítélhetett és az ott indult pert akárhol – tehát a királyi kúrián kívül is – befejezhette

(1222:9. tc.). Mint ezt kiterjedt jogköre is mutatja, az országbíró a XIII. században az ország egyik legnagyobb

méltósága volt, aki a politikai harcokban szerepet vállalván az 1260-as évektől egészen az Anjouk

uralkodásának utolsó évtizedéig rendszerint nem is elnökölt személyesen a kúriai székében, hanem helyette

familiárisa, az alországbíró (vicejudex curiae regis) látta el a bírói teendőket.

Az országbíró, illetve az őt helyettesítő alországbíró bíráskodásától megkülönböztetendő már 1296-ban azt a

bírói fórumot, amelyen a király továbbra is személyesen járt el, a királyi különös jelenlét (specialis praesentia

regia) bíróságának kezdték jelölni. A királyi különös jelenléti bíróságon különös megbízásból (ex mandato

speciali) a király helyett más is bíráskodhatott. A XIV. század második felében itt rendszerint a (fő)kancellár

elnökölt, aki 1378–1379 körül a királyi különös jelenlét rendes bírája lett, és bírósága ettől az időszaktól kezdve

már a királyi személyes ítélkezéstől elkülönült és függetlenné vált. Minthogy a kancellár a kormányzati ügyeket

intézte, a királyi különös jelenléti bíróságon rendszerint helyettese ítélt, akit a királyi különös jelenlét

helyettesének (specialis presentiae majestatis vicegerens) is emlegettek.

Miután a királyi különös jelenlét bírósága is a királyi kúria egyik rendes bíróságává alakult, a király személyes

bíróságát minden más bíróságtól elválasztandó a királyi személyes jelenlét (personalis presentia regia) névvel

jelölték. Mivel Zsigmond az 1435-ös nagyobb dekrétumában úgy rendelkezett, hogy bizonyos hatalmaskodási

ügyekben a végleges ítélet meghozatala a hűtlenségben való marasztalás mellett a király személyes jelenlétére

tartozik, a perek száma ott felszaporodván szükségessé vált ezen a fórumon is a helyettesítés megszervezése.

Erre a helyettesítésre eleinte az országbíró és a főkancellár együttesen kapott megbízást, majd 1453-tól állandó

jelleggel a titkoskancellár (secretarius cancellarius regius). A titkoskancellár személyes jelenléti bírói

működése által a különös jelenléti bíróság egyre inkább jelentőségét veszítette, és miután Mátyás 1464-ben

egyesítette a főkancellári és titkoskancellári méltóságot, a királyi különös jelenléti fórum a királyi személyes

jelenléti bíróságba olvadt. Jóllehet a főkancellári méltóságot később ismét betöltötték, a főkancellár azonban

önálló bírói hatalommal már nem rendelkezett.

A titkos kancellária fölé helyezett személyt, akit a XV. század utolsó két évtizedében már a királyi személyes

jelenlét kancellárjának (cancellarius personalis praesentiae regiae) tituláltak, vagyis a személynököt már az

1486:68. tc. a nádor és az országbíró mellett az ország rendes bírójának említette.

A személynök rendes bíróvá válásával a király személyes, vagyis a saját személyében (propria in persona)

történő bíráskodása már nagyon szűk körű volt, csupán az örökös ispánok (comites perpetui) ügyeire, a nagyobb

hatalmaskodás öt esetére, illetve a becsületbíróság elé tartozó ügyekre terjedt ki. (A lovagi becsületbíróság a

kúria vitézeinek becsületügyeiben járt el.)

3.2.1.2. 15.1.2. A kúria bírósági szervezete. A királyi ítélőtábla (tabula regia judiciaria) 1526-ig

A királyok, valamint a kúria más bírói a XIV. század derekáig az esetenként változó számú királyi tanácsban

ítélkeztek. Miután az Anjouk alatt megszaporodott a kúriai bíróságok száma, minthogy az országbíró és a

tárnokmester mellett – aki a városokra és IV. Béla óta a zsidókra nézve képviselte a királyi jelenlétet – 1342-től

a nádor ismét a kúriában bíráskodott, és az erdélyi vajda olykor ugyancsak ott tartotta ítélőszékét, valamint azért

is, mert az ún. nyolcados törvényszakok meghosszabbodtak, szükségessé vált, hogy mindig kellő számban




legyenek jelen főurak, főpapok és nemesek az udvarban. Zsigmond ezt az országgyűlés által választott nemesek

állandó kirendelésével kívánta megoldani. Jóllehet ez a javaslat nem nyert törvényi megerősítést, a XV.

századtól a kúriai bíróságokon többnyire nemes bírótársakkal folyt már az ítélkezés. Mátyás 1458-tól megindult

reformjai hatására, de különösen az 1478:12. tc. rendelkezéseinek következtében, miszerint a kúriai bíróságokon

az országgyűlés által választott bárók és prelátusok legalább fele számban kötelesek megjelenni, a kúria lassan

állandó szervezetet nyert, ami lehetővé tette a nyolcadokon kívüli, folyamatos bíráskodást is.

A nyolcadok (octavae) valamely jeles ünnep nyolcadik napját jelentették. IV. Béla óta alakult ki az a gyakorlat,

hogy a kúria bíróságai ezeken az említett ünnepet követő nyolcadokon kezdték meg működésüket. A XV.

század elejéig csak annyi változás következett be, hogy a nyolcadok nem estek egyebe az ünnepek nyolcadik

napjaival, hanem későbbre tolódtak. A nyolcados terminusokra vonatkozóan 1447-ben jelent meg az első

törvényi szabályozás. Ennek értelmében évente négy oktáva volt tartandó, amit Mátyás aztán kettőre redukált,

előírván, hogy az egyik Szent György-, a másik Szent Mihály nap körül kezdődjék. 1498-tól eme ún. két „nagy

oktáva” (octava integra et magna) mellett – újólag – további két ún. „kisebboktáva” (octava brevis) hirdetésére

is sor került. A nagyobb oktávák 40, a kisebbek 20 napig tartottak.

1458 óta a kúriába az oktávák közötti időszakra is szólt már perbehívás, minthogy Mátyás bevezette a 16.,

illetve a 32. napra szóló ídézést.

A királyi kúria bíróságai vagy ahogy már az 1470-es évek végétől nevezték, a királyi tábla szervezete a XVI.

század elejére a különféle szabályozások hatására már valóban egy állandó bírói fórum képét mutatta.

A királyi táblán köteles volt megjelenni az ország három rendes vagy nagybírája, vagyis a nádor, az országbíró

és a személynök, valamint azok helyettesei és ítélőmesterei (megjegyzendő, hogy ez utóbbiak négyen voltak,

minthogy a személynöknek két ítélőmestere volt). Megjelenhetett továbbá a tárnokmester, az erdélyi vajda, a

horvát-szlavón bán, ezek helyettesei és ítélőmesterei. A nagyobb oktávákon az országgyűlés által választott

ülnökök teljes számban, vagyis egy főúr és egy főpap, illetve 16 jogban jártas nemes, a kisebb oktávákon feles

számban tartoztak megjelenni, akik eleinte a király, később a rendek által megállapított fizetést kaptak a három

esztendőre szóló működésük tartamára.

A királyi tábla hatáskörébe tartoztak mindazok a perek, amelyek meghaladták a megyék bíráskodási hatáskörét,

a megyétől fellebbezett, valamint a vajdai, a báni és némely külön bíróságtól fellebbezett perek.

A királyi tábla hatásköre az ország nagybíráinak hatásköreiből összegződött. A nádornak, az országbírónak és a

személynöknek nem voltak szigorúan elkülönített hatáskörei, de a nádor és az országbíró a megelőző

korszakokban kialakult rendkívüli hatáskörökkel is rendelkeztek.

A nádor rendkívüli hatáskörébe tartoztak

a. azok a perek, amelyeket az általa tartott bírói közgyűlésről tett át a kúriába,

b. azok perei, akik a nádort választották bírájukul mint a pannonhalmi és a tihanyi apátságok,

c. azok a perek, amelyekben a király volt az egyik peres fél,

d. kiváltságos népek perei mint a jászkunoké, akiknek a nádor volt a főbírájuk.

Az országbíró rendkívüli hatáskörébe tartoztak

a. a magszakadási perek (melyekben korábban a nádornak volt bíráskodási joga),

b. az Erdélyből és Horvát-Szlavónországból fellebbezett perek.

3.2.1.3. 15.1.3. A hétszemélyes tábla (tabula septemviralis) kialakulása. A központi bíróságok viszonya 1723-ig

Miután a mohácsi vészt követően a király teljességében kiesett a kúriai bíráskodásból, a királyi tábla ítéleteivel

szemben a király helyett a helytartóhoz fordultak orvoslásért. Tekintettel arra, hogy a helytartók – legalábbis a

XVI. század végétől – már rendszerint nádorok voltak, végsősoron a fellebbezések a királyi tábla egyik rendes

bírájához kerültek. A nádor ezekben az ügyekben azonban nem a királyi táblán döntött, hanem eleinte három

főpap és három főúr közreműködésével, akik között az országbíró és a tárnokmester is helyet foglalt (1608:70.




tc.). Ez a nádor elnökletével működő fórum hamarosan kibővült, és amikor a XVII. század utolsó éveiben

felvette nevét, már régtől fogva nem volt „hétszemélyes”.

A központi felsőbíróságként működő hétszemélyes tábla hatáskörébe kizárólag azok a perek tartoztak,

amelyeket az ország rendes bíráitól fellebbeztek.

A királyi tábla mint első folyamodású központi bíróság a középkor végére nyert szervezetét megőrizte, de

összetétele a XVII. századra módosult. Az elnöklő személynök mellett egy főpap, egy főúr, négy nemesi ülnök,

az alnádor, az alországbíró, a négy ítélőmester és az esztergomi érsek két ülnöke alkotta a bírói széket (DM. X.

16.).

Az esztergomi érsek ülnökküldési joga abból fakadt, hogy a főkancellári címet viselvén forma szerint bírónak

minősült, és ennélfogva képviseltethette magát a királyi táblán.

A királyi tábla ülésein a királyi ügyek igazgatója mindig megjelenhetett, de szavazati joggal nem bírt.

3.2.1.4. 15.1.4. A központi bíróságok az 1723-as igazságügyi reform után

A török háborúk alatt a központi bíróságok működése akadozott és háttérbe szorult. A török kiűzése után ezért

szükségessé vált az igazságügyi szervezet megreformálása, amire I. József tette meg az első kísérletet. Az

újjászervezési munkálatok végül is az 1715. évi országgyűlés határozatára indultak meg. Az országgyűlés által

kiküldött bizottság (Commissio Systematica) hosszas tárgyalásainak eredményeképpen az 1723-as

törvénycikkek állapították meg az új bírói szervezetet.

A reformmal a királyi kúria véglegesen el lett választva az udvartól és állandó bírósággá alakult. A királyi kúria

két bírósága: a hétszemélyes tábla (Tabula Septemviralis) és a királyi tábla (Tabula Regia Judiciaria) Pesten

nyert állandó székhelyet.

A reformmal megszüntették az ítélőmesterek vándorbíráskodását és létrehozták a kerületi táblákat is.

a. A hétszemélyes tábla szervezete, működése és hatásköre

A hétszemélyes tábla a királyi kúria fellebbezési fóruma, évente kétszer 40-40 napig ülésezett.

A hétszemélyes tábla elnöke a nádor volt, akit távollétében az országbíró helyettesített. Tagjai: 5 főpap (a két

érsek és 3 címzetes püspök), 6 főúr (beleértve az országbírót és a tárnokmestert), valamint 9 nemesi ülnök.

Az érvényes ítélethozatalhoz legalább 11 tag jelenléte volt szükséges.

A hétszemélyes tábla hatáskörébe azok az ügyek tartoztak, amelyeket a királyi táblától fellebbeztek.

b. A királyi tábla szervezete, működése és hatásköre

A királyi tábla állandóan működő, első folyamodású és fellebbviteli bíróság.

A királyi tábla elnöke a személynök, helyettesei az alnádor és az alországbíró. Tagjai a négy ítélőmester, 2

főpap, 2 főúr, 4 királyi, 2 prímási és 9 szám feletti ülnök, valamint egy bányaügyi előadó. Az üléseken

szavazati jog nélkül a királyi ügyek igazgatója is részt vett. Az ítélethozatalhoz legalább 9 tag jelenléte volt

szükséges.

A királyi tábla járt el első fokon a hűtlenség és felségsértési ügyekben, az ún. „juris” perekben, vagyis olyan

ügyekben, ahol ingatlanra vonatkozó valamely gyökeres jogot (tulajdon, stb.) régi oklevéllel kellett bizonyítani.

A királyi tábla járt el másodfokon mindazokban a perekben, amelyekben a báni – kerületi táblákon a tárnoki

széken és a vármegyei törvényszéken ítéltek, és a táblához fellebbeztek.

1841-től a királyi kúria egy újabb fórummal a váltófeltörvényszékkel bővült, amely elnökből, 6 bíróból és a

szabad királyi városok által delegált ülnökökből szerveződött.

3.2.2. 15.2. A király vidéki bírái és bíróságai a patrimoniális királyság korában

A király bírói hatalmát vidéken közegei által gyakorolta. A királyi várszervezet népei felett az ispán (comes)

bíráskodott. Joghatósága kiterjedt eleinte az egyházi és más birtokon élő népekre is mint arra Szent Istvánnak a

vasárnap megtartására és a templomba járásra vonatkozó rendelkezései utalnak (Szt. István I.8. és 9.).




Szent László vidéki bírái, a királybírók (judices regis), akiket, minthogy ércbilloggal idéztek, billogosoknak

(bilochi, biloti) is neveztek, az ispánokon és az egyháziakon kívül mindenki felett ítélhettek bűnügyekben.

Joghatóságuk, minthogy egy megyében ketten működtek, a megye meghatározott területére terjedt ki. Önálló

működésük már Kálmán uralkodásának idején korlátozva lett (Kálmán I. 11), majd már csak „az ispán lábai

előtt”, „az ispán lábainál” (ante pedes comitis), vagyis a megyésispán székén ítélkezhettek (1222:5. tc.). A

királybírói intézmény a szűkebb értelemben vett magyarországi részeken a nádor vidéki bíráskodásának

kiteljesedésével a XIII. században megszűnt.

Újabb királyi bíróságok létrehozására Kálmán is tett kísérletet. Az egy egyházmegye területére joghatósággal

rendelkező, a megyéspüspök és az egyházmegyébe tartozó királyi vármegyék ispánjaiból álló, ún. „zsinati

törvényszékek” működéséről alig maradtak fenn adatok. Az mindenesetre bizonyos, hogy Kálmán halála után

ezek a bírói fórumok már nem működtek.

3.2.3. 15.3. A nádor önálló bíráskodása kúriájában

A nádor (comes palatinus) a XI. század utolsó harmadában már saját joghatósága alapján ítélkezett az

udvarnokok, illetve azok felett, „akik önként, szabad akaratból” (spontanea voluntate) mentek hozzá udvarába

(Szt. László ún. III. 14.). Kálmán alatt „megítélhette” a „két megyei bírót” (judices duo megales), azaz a

királybírókat is, „... ha a népharag ellenük fordult ...” (Kálmán I. 37.), majd, miután II. István mentesítette

udvari teendőinek ellátása alól, a nádor rendes bírája lett azoknak is, akik kikerültek a megyésispán hatósága

alól. A XIII. század elejétől a nádor aserviensek, illetve a nemesek országos (vidéki) bírája, aki kúriájában (in

curia sua) személyesen vagy helyettese által eljárván a„király tudta nélkül” azok minden perét bejezhette, csak

fő- és jószágvesztésre – az Aranybulla szóhasználatával, – „nemes birtokai feldúlására” szóló ítéletet nem

hozhatott (1222:8. tc.).

A nádor önálló bíráskodása és külön vidéki kúriája Drugeth Vilmos nádor haláláig, 1342-ig állt fenn. I. Lajos

következő nádora és azután minden későbbi nádor a királyi kúria bírája volt, de nádori kúriájuk nem olvadt bele

teljesen a királyi kúriába, szervezeti különállását megőrizte, önálló segédszemélyzettel működött.

3.2.4. 15.4. A bírói közgyűlések

A bírói közgyűlések a király felhatalmazásából eljárt valamely bíró által tartott királyi kúrián kívüli

törvényszékek voltak. Kivételesen a bíró saját jogánál fogva is összehívhatott effajta bíróságot.

3.2.4.1. 15.4.1. A király által tartott (országos) bírói közgyűlés (congregatio regis generalis)

A XII. század második felében válhatott szokássá, hogy a király időnként Fehérváron nagyobb gyűléseket,

általános panasznapokat, vagyis bírói közgyűléseket hirdetett, amelyeken mindenki megjelenhetett és előadhatta

sérelmét.

Megjegyzés

A fehérvári törvénynapra az első utalás II. Gézának abban az 1151 táján kiadott oklevelében található,

amellyel a pannonhalmi apátságnak megerősítette ama két mansio föld adományát, melyet az

udvarnokok maguknak követeltek: „... Valamely napok után pedig az udvarnokok egy akaratra jutván

a fent mondott föld felől a szent király ünnepén zajt csaptak, és azt az egyháztól elvenni törekedtek ...”

(PRT.I.600.)

A király famíliájából kiszakadó serviensek a XIII. század elején szabadásguk fenntartásának egyik fontos

biztosítékát eme törvénynapok rendszeres megtartásában látták. Ezt mint egyik legfontosabb követelésüket az

Aranybullában rögzíttették is: „... évenként a szent király ünnepén ... Fehérváron tartozunk ünnepelni. És ha

nem tudnánk megjelenni, a nádor kétségkívül ott lesz helyettünk, hogy nevünkben meghallgassa az ügyeket. És

az összes királyi szolgáló (omnes servientes), ha akar oda szabadon eljöhet.” (1222:1. tc.). A serviensek az

országos bírói közgyűlés tartására vonatkozó követelésüket 1231-ben is fenntartották és megismételték (1231:1.

tc.). IV. Béla és fiai a serviensek, nemesek kérésének eleget téve az 1267-ben kiadott dekrétumukban már arról

is rendelkeztek, hogy a törvénynapokon „... minden megyéből két vagy három nemes tartozzon megjelenni, hogy

azoknak jelenlétében minden kártevésről és jogtalanságról, bárki okozta és követte el azokat, minden

panaszosnak elégtételt szolgáltassanak ...” a királlyal, illetve valamelyik fiával együtt (1267:8. tc.).




Az 1291-es és 1298-as dekrétumok azonban már nem szóltak bíráskodásról, igazságszolgáltatásról az országos

gyűlés kapcsán. A nemesek azt mint arra alkalmasat, egyre inkább politikai céljaik érvényesítésére törekedtek

felhasználni. Ezek a király által tartott közgyűlések a XIII. század végére már elvesztették bírói jellegüket.

3.2.4.2. 15.4.2. A nádori közgyűlés (congregatio palatini generalis, congregatio palatinalis)

Az évente egy alkalommal tartott fehérvári bírói közgyűlés és a nádor saját kúriájában folyó ítélkezés a XIII.

század második felében nem volt már elégséges a peres ügyek intézéséhez, a megyei törvényszékek pedig még

nem rendelkeztek kellő tekintéllyel ahhoz, hogy fontosabb ügyekben, különösen a nyilvános gonosztevőkkel

szemben eljárjanak. Ezért a király a nádort bízta meg azzal, hogy időnként egyes vidékeken bírói közgyűléseket

tartson.

Nádori közgyűlés tartásáról az első adat 1273-ból származik. Ezt a gyűlést a Péc nembeli Dénes nádor hívta

össze a zalaiak – nemesek, várjobbágyok, egyházi nemesek és mások – ügyeinek ítélésére.

A nádori közgyűlések a XIII. század utolsó évtizedében megszaporodtak. Ez részben annak tudható be, hogy az

országos gyűlésen már nem vagy csak kivételesen került sor peres ügy tárgyalására. A nádor által királyi

parancsból tartott gyűlések jelentőségének megnövekedését mutatja, hogy az 1291. évi dekrétum a nádori

közgyűlésre vonatkozó lényeges szabályokat is rögzített.

A nádor az egész országra szóló felhatalmazás alapján, meghatározott rend szerint, vidékről vidékre vonulva, a

XIII. században egy-egy, a XIV. századtól 2–3, olykor több, akár 5–7 megye lakosságának tartott közgyűlést.

Azon kötelesek voltak megjelenni az érintett megyék ispánjai vagy alispánjai és szolgabírái (1291:14. tc.). A

XIV. században kialakult szokás szerint a bíró mellé a közgyűlés saját kebeléből 12 ülnököt (esküdt-ülnököt) is

választott.

A nádort a közgyűlésre elkísérte egyik alnádora, aki urát elnöki tisztében helyettesíthette is. A nádor kíséretének

állandó tagja volt a fehérvári káptalan egy kanonokja és az ún. nádori ember, akik együttesen a hites

tanúbizonyságot szolgáltatván jártak el az egyes percselekményeknél. A nádor mellett néhány jegyző is

működött.

A nádori közgyűlések elsődleges feladata a közönséges gonosztevők „kiírtása” volt. A közgyűlés a bűnösnek

találtra mindig halálos ítéletet hozott. Azokat, akik köztudomás szerint gonosztevőknek számítottak, az esküdt-

ülnökök jegyzékbe (regestrum proscriptionale) vették. A gyűlésen meg nem jelent és ezáltal a bűnösségét

beismerőnek tekintett, jegyzékbe felvett, vagyis levelesített személyeket (proscripti) ezután bárki bármi módon

megbüntethette, megölhette.

A nádori közgyűlés hatáskörébe tartoztak továbbá:

a. a királyi várföldek és a hármalott javak kikutatása,

b. hatalmaskodási perek,

c. birtokperek,

d. vám- és vásártartási jog, valamint

e. rendi állapot iránti perek is.

A nádor a közgyűlésen elkezdett ügyet áttehette a királyi kúriába, és azokat ott is befejezhette.

A nádori közgyűlésen tudományvételre is sor került, és azon a nádor hiteleshelyi teendőket is ellátott.

A nádori közgyűlések nem örvendtek túl nagy népszerűségnek, tekintettel arra, hogy az érintett megyék voltak

kötelesek eltartani a nádort és népes kíséretét, ezért már 1467-ben több megye kérte a királytól a nádori

közgyűlés alóli felmentését. Az 1486:1. tc. pedig a már amúgy is nagyon meggyérült közgyűlések végleges

megszüntetéséről határozott.

3.2.4.3. 15.4.3. A főispán által tartott bírói közgyűlés (congregatio comitis generalis)

A király bírói közgyűlés tartására a nádoron kívül mást is megbízott, mégpedig legtöbbnyire a főispánokat. A

főispán által saját vármegyéjében tartott közgyűlés teljességgel megegyezett a nádori közgyűlésekkel. Előfordult




azonban olyan közgyűlés is, amelyet a főispán saját hatalmánál, tiszténél fogva hirdetett meg. Ezeken a

közgyűléseken másoktól eltérően nem került sor esküdt-ülnökök választására.

A főispán közgyűléseit rendszerint a nádori közgyűlések közötti terminusokra hirdette meg.

3.2.4.4. 15.4.4. A kikiáltott közgyűlés (congregatio generalis proclamata, congregatio proclamata)

A XV. század elején jött szokásba a kikiáltott gyűlések tartása. Ezek összehívását a király rendelte el a

megyének avégre, hogy a megye hatósága valamely hatalmaskodási ügyben folytasson tudományvételt. A

gyűlésre a szolgabíró idézte a feleket és az egyéb érdekelteket a gyűlés előtt 8 nappal a hatalmaskodás

helyszínén. Minthogy az idézés nyilvános kikiáltással (proclamatio publica) történt, a gyűlés erről vette a

„kikiáltott gyűlés” elnevezést.

Megjegyzendő, hogy a nádori közgyűléseket még ma is gyakorta azonosítják a kikiáltott közgyűlésekkel. Ez

abből adódik, hogy a korai nádori közgyűlésekről felvett oklevelekben előfordulnak a „publice proclamando”

stb. szóösszetételek. Ezek azonban a közfelkiáltásra utaló kifejezések voltak, minthogy a nádori közgyűlésen a

határozathozatal közfelkiáltással történt.

A két gyűlés, tehát a kikiáltott és a nádori közgyűlés rokonítása egyéb iránt nem helytelen, tekintettel arra, hogy

szervezetükre és működésükre nézve lényeges különbség nem volt.

3.2.5. 15.5. A nemesi bíróságok

Nemesi bíróságoknak azok a bíróságok tekintendők, amelyek a nemesség egyetemét megillető joghatóságot

gyakorolják.

3.2.5.1. 15.5.1. A vármegyei törvényszék (sedes judiciaria, összevonva: sedria)

Az autonóm megyei hatóság kezdetben kizárólag igazságszolgáltatásra korlátozódott.

Bíráskodási jogot, „bíráskodási szabadságot” (licentia judicandi) először 1232-ben a Kehidán összegyűlt zalai

királyi szolgák (universi servientes regis citra et ultra Zalam constituti) kértek és kaptak a királytól: „... mivel a

mi vidékünkön a rosszindulatú emberek gonoszságuktól vezérelve sok rosszat, jogtalanságot, kárt és sérelmes

dolgokat cselekszenek ... urunk királyunktól mély alázattal azt kértük, hogy adjon nékünk szabadságot arra,

hogy bíráskodhassunk, hogy az elnyomottaknak és a végtelen sérelmet szenvedőknek igazságot

szolgáltathassunk mindazok ellen, akiknek részéről méltánytalanságot szenvednek. A király úr pedig kéréseinket

kegyesen meghallgatva jóságosan megadta a kért szabadságot és ahhoz beleegyezését adta ...” (ZO.II.643.) Ezt

követően választott megyei nemesek bíráskodásáról 1268-ból van tudomásunk, akik a király parancsából

megyéjébe, Somogyba kiküldött Kemény fia Lőrinc nádorral törvényszéket alkotva a királynéi népek és a

kebelbeli nemesek közti birtokvitákban hoztak ítéletet: „... Béla, Magyarország királya a nemesek földjeinek és

más haszonvételeinek visszaszerzésére ... Somogy vármegyébe küldött, és a megye nemesei közül az ugyaneme

megyei összes nemesek által megválasztott János ispánt, tudniillik Izsép fiát, a Ders fia Istvánt, a Juharus fia

Gergelyt, Kauznai Kozmát és Viszlói Tamást társakul rendelte nékünk, és ugyanez az öt nemes társunk

megesküdvén az Úr szent és élő keresztfájának érintésével megígérték a király úrnak, hogy nem mást, csak a

nemesek udvarnokok által illetéktelenül elfoglalt jogait állítják vissza, és másodszor is szent ereklyék és az

evangélium érintésével ugyanezt esküdték nékünk fiaik fiaira, és ezzel a fogadott óvatossággal jártak el ...”

(ÁUO.III.184.)

A XIII. század végén a megye nemességét (nobiles universi) illető bíráskodási jogot a nemesség kebeléből

választott bírók és a megyésispán együttesen gyakorolták, miképpen ezt III. András is meghagyta: „... ne

merészeljen az ispán ítéletet hozni vagy bíráskodni a négy választott nemes nélkül (absque quatuor nobilibus

nominatis)” (1291:5. tc.).

A négy választott serviens, vagyis nemes bíró, szolgabíró (judex servientium, judex nobilium, összevonva:

judlium) a XIV. századtól már legtöbbnyire a főispánt helyettesítő alispánnal (vicecomes) a törvényszék állandó

tagságát alkották. Mellettük változó számban nemes társak is részt vettek az ítélkezésben. Az

igazságszolgáltatás zavartalanságát biztosítandó, minthogy a törvényszéken sokszor a rendes bírók sem voltak

vagy lehettek mind együtt jelen, az 1444:10. tc. már négy, ott mindig jelen lenni köteles „derék férfi” (quatuor

probi viri) megyénkénti választását rendelte el. Az 1486:8. tc. pedig a királyi emberek feladatainak ellátására

hivatott megyénként 8–12, a tehetősebb nemesek közül választott személy működését írta elő. Ezek a főispán

előtt eskütételre köteles személyek (nobiles electi jurati) azonbanülnökként (assessor) az ítélkezésben is részt




vettek. Jóllehet az 1492:53. tc. ezt a tisztséget eltörölte, az efféle esküdt-ülnökök (jurati assessores, röviden:

jurassores) működése a későbbiekben is fennmaradt, majd választásukat a XVI. században ismét elrendelték az

országgyűlések (1527:6., 1528:4., 1548:42. tc.).

Az 1613:24. tc, ahogy már akkor nevezték őket, a rendes esküdt-ülnökök (jurassores ordinarii) mellé további

ülnökök választását írta elő a megyéknek. Ezek az ülnökök azt a feladatot kapták, hogy állandóan részt

vegyenek az ítélkezésben. A jurassorok ezzel kiszorultak az ítélőbíróságból, és ezután a szolgabírók mellett

tevékenykedtek „hites tanúbizonyságot” (testimonium legale) szolgáltatván az egyes percselekményekhez,

vagyis teendőik gyakorlatilag arra korlátozódtak, amiket Mátyás nagyobb dekrétuma állapított meg számukra. A

rendes esküdt-ülnököktől megkülönböztetendő ezeket az új ülnököket „rendkívüli ülnököknek” (assessores

extraordinarii), majd később táblai ülnököknek, illetve táblabíróknak (assessores tabulae, judices tabulae)

mondták, akiket a XVIII. század derekától már a főispánok neveztek ki a megyei nemesek közül. Ettől kezdve

számuk rohamosan emelkedett, és a XIX. században már nem volt ritka a 100 vagy annál több táblabíró sem az

egyes megyékben. Ezek közül rendszerint a megye kisgyűlése jelölte ki évente vagy annál gyakrabban a sedria

soros tagjait.

Miután a bírói közgyűlések működése megszűnt, a vármegyei törvényszékek lettek a nemesek rendes bíróságai

és a pallosjoggal nem rendelkező úriszékek jobbágyainak rendes büntetőbíróságai is.

A XVII. század derekától a törvényszékek két részre tagolódtak. A polgári törvényszék (sedes judiciaria civilis)

rendszerint az alispán, a büntető – vagy fenyítő – törvényszék (sedes judiciaria criminalis) a másodalispán

(substitutus-vicecomes) elnöklete alatt működött.

Az alispánok már a XV. század második felétől rendszerint valamely familiárisukat bízták meg egyes teendőik

ellátására, akik lassan mint uruk helytartói (locumtenens vicecomitis) jártak el. A XVII. század végétől az

alispánok mellett már szinte minden megyében működtek másodalispánok. A tisztükre vonatkozó legfontosabb

szabályokat később az 1729:15. tc. rögzítette: „A ... megye közönségének szabadságában álljon a szükséghez

képest, az alispánnak helyettest választani és hatáskörét szabályozni” (1729:15. tc. 2. §).

A sedria hatásköre a korarendi korszaktól a XV. század végéig az ügyek meglehetősen szűk körére terjedt csak

ki. De miután Mátyás megszüntette a nádori közgyűléseket és eltörölte a mentességeket (exemptiones), vagyis

azokat a kiváltságokat, amelyek egyeseket a különféle bírói fórumok, így a sedria ítélkezése alól mentesítettek,

átvévén jórészt a nádori közgyűlések hatásköreit a sedriák joghatósága rendkívül kiterjedtté vált. A XVI. század

végére, a XVII. század elejére ez már oda vezetett, hogy az ügyek egy részét alsó fokú megyei fórumok,

szolgabírói, majd részben alispáni székek hatáskörébe kellett utalni.

A XVIII. századra a vármegyei törvényszék

a. elsőfokú bíróságként járt el azokban a polgári perekben, amelyek a pertárgy értékét tekintve meghaladták az

alispáni szék hatáskörét, a nagyobb hatalmaskodási ügyekben, valamint nemesek és pallosjoggal nem

rendelkező úriszékek jobbágyainak bűnügyeiben,

b. másodfokú bíróságként járt ela sedria az alispán és a szolgabírói széktől fellebbezett perekben, az úriszék alá

nem tartozó, ún. szabadalmas mezővárosoktól fellebbezett polgári pereken, és úriszékről fellebbezett polgári

perekben.

3.2.5.2. 15.5.2. A vármegyei közgyűlés (congregatio comitatus generalis) bíróságkénti működése

A török háborúk idején, a XVI–XVII. század fordulója táján a régi szokást, vagyis hogy a sedria kéthetenként

tartandó, a zavaros időkben felmerülő számos nehézségtől kényszerítve az az újabb gyakorlat váltotta fel, hogy

az évente nem túl gyakran összeülő vármegyei közgyűléssel együtt, azt megelőzően vagy azt követően hirdettek

törvényszéket a megyékben. Ez hamarosan azt eredményezte, hogy a két szerv hatáskörei összekeveredtek. Így

sokszor megesett, hogy a peres ügyek tárgyalása áthúzódott a közgyűlésre és viszont, de az is előfordult, hogy a

közgyűlés az egyéb ügyek mellett mind polgári, mind büntető perek tárgyalását is napirendjére vette.

A két megyei szerv hatásköreinek újbóli szétválasztása csak a XVIII. század derekára történt meg, de a

közgyűlés (illetve a kisgyűlés) ezt követően is megtartott bizonyos bírósági hatásköröket, minthogy

büntetőügyekben a „vádtanács” szerepét töltötte be.

3.2.5.3. 15.5.3. A szolgabírói szék vagy „albíróság” (forum judicis nobilium, összevonva: forum judlium, forum pedaneum)




A szolgabíró önálló ítélkezési jogköre a XVI. század utolsó évtizedeiben alakult ki. A szolgabírók hatáskörét az

1588:40. tc. szabályozta először: „...a szolgabírák tiszta adósságokban, 20 forint összeg erejéig ezután

mindenütt végrehajtásokat végezhessenek. Ha pedig a feleknek valamelyike a szolgabíró ítéletével meg nem

elégednék, a vármegyei törvényszékhez fellebbezhet ...”.

A szolgabíró a mellérendelt esküdttel kisebb értékű polgári perekben ítélkezett a későbbiekben is. A szolgabírói

szék hatáskörébe tartozó ügyek a XVIII. századra számottevően gyarapodtak, minthogy kizárólag oda tartoztak

a 200 forint perértéket meg nem haladó tiszta adóssági, zálog-, osztály-, és örökösödési perek, illetve ugyanezek

a perek 3000 forint perértékig, ha azokat a szolgabírói széken indították meg (1729:35. tc.4. és 5. §§).

3.2.5.4. 15.5.4. Alispáni ítélőszék (forum vicecomitis)

Az alispán önálló ítélkezési jogköre a XVIII. század elején alakult ki. Az alispán székét egy szolgabíróval és egy

esküdttel tartotta.

Az alispáni szék hatáskörébe tartozott minden 12 000 és 3000 forint közötti perértékű tiszta adóssági, zálog-,

osztály- és örökösödési per, ugyanezek a perek 200–3000 forint perérték között, ha azokat az alispáni széken

indították meg, és a kisebb hatalmaskodási ügyek (1729:35. tc. 4., 5. és 6. §§).

3.2.6. 15.6. A kerületi táblák (tabulae judiciariae discrictuales)

A kerületi táblák törvény által létrehozott, csak nemesek polgári ügyeiben eljáró alsófokú, királyi bíróságok

voltak.

A kerületi táblák felállítása az ítélőmesterek vidéki bírói fórumainak megszüntetésével történt meg.

Az ítélőmesterek önálló bíráskodása a XVI. században vált gyakorlattá. Eredetileg a nagybíró megbízásából és

pecsétjével jártak el a háborús időkben fennálló hosszú törvényszünetek alatt. Később megbízás nélkül

vándorolva, vagy egy állandó központban minden törvényi vagy más felhatalmazás nélkül folytatták bírói

tevékenységüket. Jóllehet a Systematica Commisióban hosszas viták sorozata követte egymást az ítélőmesterek

bíráskodásának fenntartása körül, mégis a másik alternatíva, vagyis a táblák felállítása kapott nagyobb

támogatottságot. Ennek eredményeképpen az ítélőmesterek önálló bíráskodása 1723-ban megszűnt. (Vö.: III.

fej. 2.1.c,)

A kerületi táblákat az ország négy vidékének megfelelően szervezték meg 1724-ben:

a. a Dunán inneni kerületi tábla (tabula judiciaria districtualis cis-Danubiana) székhelye Nagyszombat,

b. a dunántúli kerületi tábla (tabula judiciaria districtualis trans-Danubiana) székhelye Kőszeg,

c. a Tiszán inneni kerületi tábla (tabula judiciaria districtualis cis-Tibiscana) székhelye Eperjes,

d. a tiszántúli kerületi tábla (tabula judiciaria districtualis trans-Tibiscana) székhelye eredetileg Nagyvárad

volt, majd 1725-től Debrecen.

A táblák egy elnökkel és 4 bíróval működő bíróságok voltak, majd a XIX. századtól a bírók száma 5–6-ra

emelkedett, mellettük ekkor már 1–4 szám feletti ülnök is tevékenykedett.

A kerületi táblák kizárólag elsőfolyamodású, kizárólag polgári ügyekben hatáskörrel rendelkező bíróságok

voltak. Hatáskörük nagyjából a nemesi bíróságok hatásköreihez igazodott. A kerületi táblák jártak el a 100

forintot meghaladó adóssági és letéti, a több vármegye területén fekvő hagyatékra, osztatlan közös javakra

vonatkozó örökösödési, osztály- és visszaszerzési perekben, az özvegyi jog, hitbér, hozomány, jegyajándék

iránti perekben, ha a vonatkozó javak több vármegyében voltak, továbbá a szerződések teljesítése, gyámok és

gondnokok számadása iránti és zálogvisszaszolgáltatási ügyekben.

3.2.7. 15.7. A városi polgárok bíróságai

Városi polgárok bíróságai közé a királyi kiváltsággal nyert joghatóság alapján működő városi bíróságok, illetve

a polgárok fellebbezett ügyeiben hatáskörrel rendelkező bíróságok sorolandók.

3.2.7.1. 15.7.1. Városi törvényszék




Székesfehérvár, a legjelentősebb hospesközösség feltehetően már a XI. században, Buda pedig vélhetően a XII.

század óta rendelkezett bíráskodási kiváltsággal, míg más községek – városok – (villae) a XIII. századtól

jutottak efféle szabadsághoz. A II. András és utódai által adott kiváltságok egyrészt a „községnagy”, az elöljáró

(major villae, villicus), a bíró (judex) szabad választására adtak jogot a vendégközösség tagjainak, másrészt

pedig ama ügyek körét határozták meg, amelyre a város joghatósága kiterjedt.

A királyi kiváltságlevelek rendelkezései szerint a hospesek elöljárót közösen, egyező akarattal választhattak,

ahogyan az egyebek mellett II. Andrásnak a szatmárnémetiek számára 1230-ban kiadott oklevelében áll:

„...miután a nagyobbak és a kisebbek egyaránt egyetértésre jutottak, legyen szabadságukban bárkit, akit

akarnak, elöljáróul állítani ...” (MA.426). Máskor, mint azt IV. Bélának a Pozsony megyei Szombathelynek

(Zumbothel), vagyis Nagyszombatnak 1238-ban kelt kiváltságlevele tanúsítja, a választáshoz elégséges volt a

többség támogatása is: „... elöljárójuk pedig az legyen, akit akár közösen választanak, akár a nagyobb és

bölcsebb rész ...” (MA.444.). A király többször azt is kifejezetten megkövetelte a közösségtől, hogy a

választottat bemutassák neki, miként ezt a Zala megyei Komárváros (Kamar) 1263-ból való kiváltságlevelében

IV. Béla előírta: „Közös akarattal válasszanak maguk közül elöljárót és a megválasztottat megerősítés végett

tartozzanak bemutatni nékünk ...” (MA.503.).

A megválasztott elöljáró szokás szerint a Szent György-naptól számított egy esztendeig töltötte be tisztségét, és

bírói széket választott polgárokkal, esküdtekkel (cives jurati) tartotta. Az esküdtek választásáról a XIII. század

derekától a kiváltságlevelek is rendszerint megemlékeztek mint például az, amit IV. Béla a nyitrai vendégeknek

adott 1248-ban: „... az elöljáró ... a fehérvári polgárok módjára tizenkét esküdttel tartozzék ... bíráskodni ...”

(MA.498.).

Megjegyzés

Jóllehet a 12 esküdt választása volt az általános, az Árpád-házi királyok alatt előfordult, hogy kisebb

számban töltötték be ezeket a tisztségeket, miként erről III. Andrásnak a pozsonyiak számára adott

kiváltságlevele tanúskodik: „... az elöljáró ... más vendégek szokása szerint tíz esküdt polgártársával

(cum decem juratis concivibus suis) ítélkezzen ...”.(MA.623.)

A XVI. századtól a városbíró, másként a főbíró (judex supremus) és az esküdtek alkotta törvényszék mellett,

amely mint a város magisztrátusa, tanácsa, később kis vagy belső tanácsa intézte a közösség egyéb ügyeit is, a

kisebb adóssági perekben pénzbíró (judex pecuniarum), a vásárrendészeti ügyekben pedig vásárbíró (judex fori)

is működött a tekintélyesebb városokban. A törvényszékeket a XVII. századtól már rendszerint nem az egész

tanács alkotta, hanem annak csak egyes tagjai, a bíráskodásra „szakosodott” meghatározott számú tanácstag,

szenátor, a kihágási ügyekben pedig szokás szerint a rendészeti ügyekért felelős városkapitány járt el.

A hospesközösség vagy teljes vagy részleges joghatóságot kapott a királytól. A teljes joghatóság azt jelentette,

hogy a község a legtekintélyesebb város jogával élhetett, aminek az Árpád-házi királyok alatt Székesfehérvár

számított, vagyis a város törvényszéke az ún. kisebb és nagyobb ügyekben is ítélkezhetett. A „kisebb ügyeknek”

(causae minores) rendszerint a magánjogi viták és a kisebb sérelmek, deliktumok számítottak, ezzel szemben a

„nagyobbak” (causae majores) közé a pénz- és tizedügyek, valamint a súlyos bírsággal, vagyonkobzással és a

halálbüntetéssel fenyegetett bűncselekmények tartoztak, ahogyan az egyebek mellett IV. Béla 1269-ben a

késmárki vendégek számára adott kiváltságleveléből is kitűnik: „Közös akarattal válasszanak maguk közül

elöljárót, aki igazságot téve ugyanezek (a késmárkiak) minden ügyét tartozzék elbírálni, bizonyos ügyeket,

tudniillik a lopási, a tized-, a vérontási és a pénzügyeket kivéve, melyeket az alkalom adtán rendelt bírónk fogja

eldönteni és elbírálni, és a bírság harmad részét az elöljáró kapja meg, a két részt pedig jog szerint tartsa meg a

bírónk” (MA.517.), illetve miként azt IV. Lászlónak a soproniak kiváltságait megerősítő, 1277ből származó

privilégiuma mutatja: „... minden, akár nagyobb, akár kisebb ügyben, még a közöttük felmerült vérontásiakban

és emberölésiekben is az alkalmanként állított elöljárójuk a fehérvári és országunk más vendégei szokása szerint

ítéljen és döntsön, akit ugyanezek a polgárok a Szent György ünnepén közösen választanak” (MA.545.).

A nagyobb ügyek elbírálására is vonatkozó bíráskodási jog alapján – bár erről a XIII. századi források

kifejezetten nem rendelkeztek – a község, a város törvényszéke a halálbüntetés kiszabására és végrehajtására is

hatalmat kapott. Ezt támasztja alá az is, hogy néhány korai kiváltságlevél a joghatóság terjedelmének

meghatározásakor nem kisebb és nagyobb, hanem magán és büntetőügyekről szólt mint például Nagyszombat

1238-as privilégiuma: „... az elöljárónak legyen hatalma minden köztük vagy a köztük és az idegenek között

felmerült ügyet bármely magán- vagy büntetőperben (in quaqunque lite civili vel criminali) eldönteni”

(MA.444.).




A XIV. századtól már csak az a község számított királyi városnak (civitas regia), amely teljes, vagyis minden a

magán és a büntetőperek kiterjedő joghatósággal, következésképpen pallosjoggal (jus gladii), másként

„vérhatalommal” rendelkezett, illetve amely a királytól efféle bíráskodási szabadságot nyert.

A királyi várost illető teljes joghatóság azonban csak a városi jog értelmében volt korlátlan, ugyanis a városi

törvényszék hatásköre alól ki voltak véve a szentszék joghatósága alá tartozó, illetve a hűtlenségi ügyek. A

város törvényszéke mint az az Árpád-házi királyok által adott szabadságlevelekből is kitűnik, a joghatóság

területén a saját és az idegen polgárok ügyeiben egyaránt eljárhatott, de a városban házzal vagy telekkel

rendelkező nemesek csak a polgári törvénykezésnek voltak alávetve, büntetőügyeik pedig nemesi bíróságok

joghatósága alá tartoztak.

A XV. században a városok megpróbálták joghatóságukat azokra az ingatlanokra is kiterjeszteni, melyeket

polgáraik a város területén kívül szereztek, de ezeket a törekvéseket az 1498:38. tc. végleg meghiúsította azzal,

hogy a birtokolt földek okán indult pereket a vármegyei törvényszékek, illetve a királyi személyes jelenlét

bíróságának hatáskörébe utalta.

3.2.7.2. 15.7.2. A tárnoki szék (sedes tavernicalis)

A XIII. században kiadott királyi privilégiumok, ha a község bíráskodási joga nem terjedt ki minden,

pontosabban a nagyobb ügyekre, úgy rendelkeztek, hogy azokban a király vagy valamely kiküldött bírója

jogosult és köteles ítélkezni. Emellett a király arra az esetre, ha a községnagy hanyagul látná el tisztét, illetve ha

megtagadná az igazságszolgáltatást, azt írta elő, hogy az ilyen bírót a király jelenlétére idézzék mint 1271-ben

V. István a szatmárnémetieknek adott kiváltságlevelében: „... (az elöljáró) minden köztük felmerült nagyobb és

kisebb ügyben ítélkezhessék ... de ha nem törődne az igazság kiszolgáltatásával, ne a polgárt, hanem magát az

elöljárót idézzék a király jelenlétére” (MA.505), és hasonlóképpen a győri vendégeknek ugyanabban az

esztendőben adott privilégiumában: „... (az elöljáró) azok minden ügyében ... tartozzék ítélkezni …, és ha

ugyanez az elöljáró megtagadná, hogy a panaszosoknak igazságot szolgáltasson, ne a vendégeket, hanem az

elöljárót idézzék a jelenlétünk elé az ország szokásjoga szerint” (MA.526.). A király rendszerint arra is

lehetőséget adott, hogy a nehéz, a bajos ügyeket (causae arduae) a város hatósága a király elé vigye. A királyi

jelenléti bíróságon azonban nem a király, és nem is az országbíró döntött a városiak ügyeiben, hanem a különös

hatáskörrel rendelkező tárnokmester, akinek a joghatóságát az említett ügyekben olykor eleve a királyi

kiváltságlevél állapította meg mint IV. Béla a nyitraiak számára 1248-ban adott privilégiumában: „... az elöljáró

... tizenkét esküdttel tartozzék ... bíráskodni, ... de ha netán hosszas fáradozás ellenére sem tudnák (az ügyeket)

befejezni, ... hozzák a mi vagy a tárnokmesterünk jelenlétére az igazság kiszolgáltatása és kiderítése érdekében”

(MA.498.).

A tárnokmester a királyi kúriában főpapokból, bárókból és nemesekből álló bírótársakkal tanácskozva tárgyalta

még a XV. század elején is a fellebbezett ügyeket. De már ekkor is előfordult, hogy egyes polgárok pereiben

városuk bíráinak és esküdtjeinek tanácsát is kikérte mint például a budaiakét 1408-ban és 1409-ben. A század

harmincas éveiben a tárnokmester, az országot járva, már a nagyobb városok képviselőit is meghívta ítélkezésre,

így 1425-ben a nagyszombati és a pozsonyi, 1426-ben a kassai, a bártfai és az eperjesi polgárokat. A nagyobb

városok hamarosan elérték, hogy a tárnokmester csak közülük vett bírótársakat. Ezzel a bíráskodásból

kiszorultak a nemes ülnökök, de a kisebb városok küldöttei is. A jelesebb városok közül Buda tekintélye és

befolyása volt a legnagyobb. Ennek eredményeképpen a XV. század közepére megalakuló, a királyi kúriai

bíróságoktól függetlenül működő tárnoki szék székhelye Buda városa lett.

A tárnoki székben eredetileg csak a „hét szabad királyi város”: Buda, Kassa, Pozsony, Nagyszombat, Bártfa,

Eperjes és Sopron küldöttei vettek részt. A tárnoki széken meg kellett jelennie az altárnokmesternek

(vicetavernicus) és a tárnoki ítélőmesternek (protonotarius tavernicalis) is. A határozathozatalhoz legalább 5

küldött jelenléte volt megkövetelt.

A tárnoki szék csak polgári ügyekben járhatott el, kivéve a hatalmaskodási eseteket. Ítéletei ellen a királyi

személyes jelenléti bírósághoz lehetett fellebbezni.

A tárnoki városokhoz még II. Ulászló alatt Pest is csatlakozott, a XVII. század elejétől pedig számuk jelentősen

gyarapodott, majd a XIX. századra 28-ra emelkedett. Ez a tárnoki szék létszámának gyarapodásával is

együttjárt, tekintettel arra, hogy minden város jogosult volt küldöttjét delegálni a bíróságba.

3.2.7.3. 15.7.3. Személynöki szék (sedes personalitia)




A személynöki szék a XV. század végén alakult ki azzal, hogy a személynök a tárnoki székről a királyi táblára

fellebbezett pereket, illetve néhány oda közvetlenül fellebbezési jogot nyert várostól felterjesztett ügyeket az

erre a célra kirendelt kúriai tagokból és ítélőmesterekből álló ötös tanácsban bírálta el. 1499-től ez a személynök

elnökletével működő bíróság a városi jogok alapján volt köteles eljárni.

Az első személynöki városok, Székesfehérvár, Esztergom és Lőcse után a XVI. században további négy város

kapott jogot közvetlen fellebbezésre a személynök székéhez. A XIX. századra a személynöki városok száma

már 40-re gyarapodott.

3.2.8. 15.8. A kunok, jászok és a hajdúk bíróságai

A kunok jogszolgáltatásáról IV. László második kun dekrétuma 1279 rendelkezett először olyképpen, hogy

azokat a mindenkori nádor joghatósága alá rendelte, aki törvény szerint az egyes nemzetségekből küldött bíróval

vagy előkelővel tartozott ítélkezni. A kunok bírája, ispánja (judex, comes Cumanorum), a nádor azonban egyre

gyakrabban másokat, alnádorát, megyésispánokat, várnagyokat rendelt ki, majd a XV. század elejétől az egyes

kun szállásterületekre, székekre is helyettesítőket, szokásos elnevezésükkel székkapitányokat küldött, akik a

kunok kapitányaival és több, a kunok közül választott esküdttel tartották a törvényszékeket. A kunok alsó fokú

bíróságait a szállásbírók tartották néhány népből való bírótárssal együtt.

A kunok és a kun mintára létrejött egyetlen jász szék bírósága a török idők alatt felszámolódott, és csak a jász-

kun megváltás után nyerte vissza a területen élő népesség autonóm bíráskodási jogait.

A jász-kun territórium, melynek élén a nádor által kinevezett „nádori főkapitány” állt, három kerületre

tagolódott. A kerületekben a közgyűlések által választott kapitányok egy-két kerületi táblabíróval tartották a

kapitányi széket, amelynek csak magánjogi ügyek tartoztak a hatáskörébe, és ide lehetett fellebbezni a

mezővárosi bíróságokon tárgyalt polgári pereket. A vármegyei törvényszékkel azonos szintű főkapitányi széken,

a három kerület közös törvényszékén a főkapitány vagy az őt helyettesítő, ugyancsak a nádor által kinevezett

alkapitány elnökölt, bírótársai pedig a kerületi kapitányok és esküdtek voltak. Ez a szék járt el első fokon a

büntetőügyekben, míg másodfokon a kerületi székekről fellebbezett magánjogi perekben.

A végső fórum a jász-kunok ügyeiben a nádori főtörvényszék volt, amelyen a nádor elnökölt, tagjai pedig a

nádor által meghívott két főúr, valamint a hétszemélyes tábla két bírója, a helytartótanács egyik tanácsosa és a

jegyzőkönyvet vezető nádori titkár voltak.

A hajdúkerület bíróságai is hasonló módon épültek fel. Alsófokú bíróságokként a hadnagy elnökletével a 12

esküdtből álló városi tanácsok jártak el, és hatáskörük csak magánjogi perekre korlátozódott. Innen a kerületi

törvényszékhez lehetett fellebbezni, de a magánjogi perek itt is elindíthatók voltak. Emellett a király által

kinevezett főkapitány vagy a helyettesítésére rendelt alkapitány elnökletével és a városi hadnagyok, valamint a

közgyűlés által választott táblabírók részvételével működő törvényszék gyakorolta a büntető joghatóságot. A

kerületi törvényszéktől a fellebbezés rendje azonos volt a vármegyékével.

3.2.9. 15.9. Az úriszék (sedes dominalis)

A földbirtokkal rendelkező urak népeik felett a XII. század végétől nyertek egyre kiteljesedő bíráskodási

hatalmat. Ez az úri joghatóság részint szokásjogi alapon, részint a király által adott kiváltságok révén épült ki.

Az úr mint a családatya gyermekei felett, a famíliájába tartozókon – szolgálóin, rabszolgáin – a

kötelességteljesítéssel összefüggő ügyekben mindig is gyakorolt fenyítőhatalmat, és bizonyára a személyes

függésében lévők, illetve az alávetettjei között felmerült kisebb jogvitákat is elrendezte, de az említettek

fontosabb magánjogi és a büntetőügyeiben, illetve a földjére fogadott, pusztán csak dologi lekötelezettségében

álló népei összes pereiben királyi bírók ítélkeztek. Mint ahogyan a személyes függésben lévők, az úr földjén

tartósan berendezkedő dologi lekötelezettek azonban az idők során mind gyakrabban fordultak tekintélyénél

fogva urukhoz mint döntőbíróhoz, és így lassan szokássá vált, hogy kisebb ügyeikben a rendes bíráik helyett a

földesúr szolgáltatott igazságot tisztjeivel, valamint a népei közül kiszemelt más társakkal. A XII. század

végétől a király ezt a szokás által szentesített bírói joghatóságot mentesség (immunitas) biztosításával formálisan

is elismerte.

Mentességet eleinte egyházi földesurak kaptak, a világiak pedig a XIII. század elejétől. Az immunitás adása a

királyi birtokadományozások megszaporodásával mind gyakoribbá vált, ami részint azzal állt összefüggésben,

hogy a várbirtok fogyásával az ispánok és különösképpen helyetteseik, az udvarispánok (comites curiales)

tekintélye megingott a birtokszerzés révén hatalmasokká lettekkel szemben.




A király által adott immunitás korlátozott, illetve korlátozott és feltételes volt. Az a földesúr, aki a királytól

feltétel nélkül kapott mentességet, annak népein a nagyobb ügyeket, pontosabban a súlyos bűnügyeket kivéve,

más bíró nem ítélkezhetett mint azt egyebek mellett IV. Bélának az az 1237-ből való kiváltságlevele is tanúsítja,

amelyben a Somogy megyében általa alapított bélakúti cisztercita monostor bíráskodási szabadságát rögzítette:

„Az egyház jobbágyai között felmerült minden ügyben (az apát) udvarispánja ítélkezzék és ő fejezze be azokat,

de vérontási (a fővételre és testcsonkításra) vagy akasztásra szóló ítéletet (poena sanguinis vel suspensionis) ne

hozzon , mivel akkor az ítélet végrehajtása a megyésispánra tartozik” (ÁUO.VII.27.). Ezzel szemben az, aki

feltételhez kötve kapta a mentességet, annak népeit a király csak a kiváltságban megjelölt bírók, rendszerint a

megyésispán, és az őt helyettesítő udvarispán joghatósága alól vette ki, de más bírók, így a nádor, a bán, stb.

továbbra is eljárhattak jobbágyaik ügyeiben, ha az úr birtokain vagy a megyében megjelentek, mint ahogy azt

III. Bélának az az 1193-ban kiadott oklevele tanúsítja, amellyel a Modrus megyéhez tartozó összes földeket

Bertalan ispánnak adományozta megszabván egyúttal az adományost népein illető joghatóságot is: „... királyi

hatalmunknál fogva elrendeltük, hogy eme földön senki ember ne tartozzék semmilyen bíró elé állni, kivéve az

idő alatt, amikor tudniillik a bán azon a földön tartózkodik (ugyanis addig), ameddig jelen lesz, legyen hatalma

bíráskodni, de egyébként ne ítélkezzen felettük. Ha azonban ezeknek az ura ... emberei ellenfeleinek nem

szolgáltatna igazságot, és azok panaszt tesznek a bán előtt, ilyen esetben az embereiért csak egymaga tartozzék

a bán előtt felelni.” (ÁUO.XI.52.). Ennek kapcsán megjegyzendő, hogy a feltétel nélkül adott immunitás a XIII.

század első feléig még meglehetősen ritka volt, minthogy a király a legnagyobb urak esetén is fenntartotta

magának a bíráskodás jogát, igaz azt szokás szerint nem maga, hanem kiküldött bírója gyakorolta, aki később

gyakorta nem volt más mint maga a földesúr, vagyis a király a birtokosnak adott parancsot arra, hogy a

jobbágya ellen perlő ügyében ítéletet hozzon.

Megjegyzés

Az említett királyi jog által korlátozott joghatóságot biztosított egyebek mellett II. András 1232-ben az

esztergomi érsek számára is: „... a főtisztelendő Róbert, esztergomi érsek ama kérésére, hogy ezek a

népek (az esztergomi egyház népei) legyenek mentesek minden bíró joghatósága alól,megengedtük

azoknak ..., hogy ne legyenek kötelesek senki bíró, tudniillik sem a nádor, sem valaki más bírósága elé

állni, a mi bíróságunkon kívül, és ne merészelje őket senki valamely más bíró elé idézni, csak felségünk

jelenléte elé” (MS.I.). Három évtizeddel később aztán IV. Béla lemondott erről a jogról a Türje

nembeli Fülöp esztergomi érseknek 1262-ben adott kiváltságlevelében: „... udvarunk bírói (az

országbírók) vagy országunk nádorai közül senkinek, illetve semmilyen más ispánnak vagy bírónak,

bármi néven is nevezzék, ne legyen hatalma és ne merészeljen ítélkezni az esztergomi egyház semmilyen

népe, udvarnoka és nemese felett, hanem minden ügyben ... ugyanennek az esztergomi egyháznak az

érsek által rendelt bírói, tudniillik nádora vagy udvarának bírója avagy uradalmi ispánja bíráskodjék”

(MS.I.473.).

A XIII. század végére, a XIV. század elejére immunitást nyerve, illetve a kialakult szokásjog alapján jobbágyai

felett már minden nemes és szabad birtokos rendelkezett joghatósággal, amit I. Károly az 1328-ban kiadott

dekrétumában formálisan is biztosított számukra: „... miután nemeseink sérelmezték, hogy jobbágyaikat a mi

vagy a nádor, vagy a megyésispán, vagy a szolgabírók elé idézik, ... elrendeltük, hogy bárki, akinek jobbágyai

vannak, minden ügyben, a lopási, a rablási, valamit az erőszaktételi, illetve a gyújtogatási ügyeket kivéve

bárkivel szemben maga ítélkezhessen és legyen köteles ítélkezni jobbágyai felett, és azokat más bíró jelenléte elé

senkinek se legyen joga megidézni, és ha netán a jobbágyaik közül valamelyik részére az igazság

kiszolgáltatásában hanyagnak mutatkoznának, ne a jobbágyaikat, hanem őket magukat idézzék a rendes bírójuk

elé ...”.

Mint az I. Károly dekrétumából kitűnik, a nemesek számára adott immunitás nem vonatkozott ezután sem a

nagyobb ügyekre. A súlyos bűncselekményekben továbbra is a rendes bírók: a nádor és a megyésispánok

ítélkeztek a bírói közgyűléseken, illetve azok, akiket a király az effajta ügyek intézésére kiküldött. De már ekkor

akadtak olyan hatalmasok, akiknek a király teljes immunitást, korlátlan joghatóságot: pallosjogot adott.

A pallosjog elnyerésével az úr és örökösei arra kaptak a királytól hatalmat, hogy birtokaikon kínzókamrákat

emeljenek, akasztófákat, nyársakat állítsanak, kerekeket, pallosokat helyezzen ki a birtokukra vezető utak

mentén, és arra, hogy joghatóságuk területén mindenféle gonosztevőt felkutassanak, elfogjanak, törvényesen

elítéljenek, illetve a hozott ítéletet végrehajtsák, pontosabban végrehajtassák.

A pallosjoggal rendelkező úrnak, a „szabad ispánnak” (liber comes) ezzel a hatalommal nemcsak joga, hanem

kötelessége is volt élni, ugyanis akkor, ha a joghatósága területén a gonosztevőkkel szemben nem járt el, a

pallosjoggal való visszaélés miatt kellett felelnie.




Az úriszéken a földesúr maga vagy valamely familiarisa, gazdatisztje elnökölt. A széken eleinte nemes és nem

nemes bírótársak is részt vettek, de nemesek rendszerint csak akkor, ha a felperes is nemes volt. Az úriszéken

köteles volt megjelenni egy szolgabíró vagy valamely más megyei ember, hogy a szék lefolyásáról a megye

hatóságát tájékoztassa.

Az úriszék összetételében a XVI. századtól következett be néhány lényegesebb változás. A bírótársak között

már alig akadtak nem nemesek, majd a XVI. századtól részvételük teljesen megszűnt. A XVII–XVIII.

században az úriszék népes bíróság volt, amin már rendszerint nem az úr elnökölt, hanem valamely megyei

nemes, esetleg vármegyei tisztségviselő. A XIX. századra azonban az úriszék tagjainak száma leapadt, az elnöki

tisztet gyakorta egy táblabíró töltötte be, de azon mindig részt vett egy szolgabíró esküdtjével, illetve néhány

megyei nemes és természetesen az úr valamelyik tisztje is.

Az úr bíráskodási jogosítványainak egy részét már meglehetősen korán a falusi bírókra ruházta át, akik a

falulétszámtól függően választott, rendszerint 4–12 esküdttel kisebb ügyekben jártak el.

A földesúri mezővárosok lényegileg a falvakhoz hasonló helyzetben voltak, kivéve azok, amelyek uruktól

önálló bíráskodási jogot kaptak. Az ún. „szabadalmas mezővárosok” (oppida privilegiata) magánjogi perekben

teljes joghatósággal rendelkeztek, sőt némelyek kiváltságként azt a jogot is bírták, hogy polgáraik a vármegyei

törvényszékhez fellebbezhessenek. A szabadalmas mezővárosok teljes joghatóságot, vagyis büntetőügyekre is

vonatkozó ítélkezési jogot csak nagyon kivételesen kaptak a földesúrtól.

3.2.10. 15.10. Szentszékek (sedes sanctae, sedes sacrae)

Szentszékek alatt a római katolikus egyház bíróságai értendők, melyek nemcsak egyháziak ügyeiben jártak el,

hanem világiak magánjogi pereiben is.

3.2.10.1. 15.10.1. A szentszéki szervezet

A szentszékek közül a rendes elsőfokú bíróság az egyházmegyében működő püspöki szék (forum dioecesianum)

volt. Elsőfokú bíróságként jártak el kisebb ügyekben az esperesi székek is, amelyek a IX. század második felétől

épültek ki azáltal, hogy a káptalan tagjai közül kiemelkedő főesperesek (archidiaconi) az egyházmegye

igazgatásuk alá vont, illetve rendelt területén, a főesperességben kisajátították maguknak a püspök

joghatóságának egy részét. A XIII. század folyamán a megyéspüspökök a főesperesek bíráskodási hatalmát

azzal törekedtek korlátozni, hogy általános helyettest, helynököt (vicarius generalis) rendeltek ki, akiknek az

egyik fő feladata a megyéspüspök bírói helyettesítése volt. A XIV. századtól szokás szerint a vikárius tartotta a

püspöki szentszéket, amely egyben a főesperesi bíróság fellebbezési fóruma is volt. A vikáriusok

bíráskodásának általánossá válásával párhozamosan a főesperesi székek hatásköre egyre szűkült, majd a tridenti

zsinat végleg megszüntette működésüket.

A püspöki széktől a rendes úton az illetékes érseki székhez (sedes metropolitana) lehetett fellebbezni.

Magyarországon az Árpád-házi királyok óta két érseki szék működött: az esztergomi és a bácsi-kalocsai,

melyekhez 1804-től az egri érsekség létrehozásával egy újabb csatlakozott. A XIV. század végétől, mint

„született pápai legátus” az esztergomi érsek rendelkezett a legkiterjedtebb joghatósággal, és az országban az ő

széke, a prímási szék (sedes primitalis) volt a legtekintélyesebb.

Az érseki és a püspöki székek – jóllehet a bíráskodási jog csak az érseket és a püspököt illette meg – már régtől

fogva társas bíróságok voltak. Tagjaikat kanonokok alkották. Hasonlóképpen a főesperes is társakat vett maga

mellé, akik nem voltak mások mint a joghatósága területén működő plébánosok. Ha olyan ügy került

tárgyalásra, melyben a honi szokásjog szabályait is alkalmazni kellett a kánonjogiak mellett, az alsó fokú

bíróságokon rendszeresen világi bírótársak is szerepeltek.

A szentszékek elé kerülő ügyekben a végső fórum a pápa, a római szent, vagy apostoli szék (sedes sacrosancta

Romana, sedes apostolica) volt. A pápa a bíráskodására tartozó ügyekben vagy személyesen döntött tanácsa

(consistorium) meghallgatásával, vagy delegált bíróságra bízta az ítélkezést, mégpedig szokás szerint úgy, hogy

ha például Magyarországról hozták elé az ügyet, akkor magyar főpapokból álló bíróságot küldött ki. Miután

XXII. János 1326-ban egy állandó testületet hozott létre a bíráskodása alá tartozó ügyek eldöntésére, megszűnt a

pápa személyes bíráskodása. A pápai udvar eme bíróságának, a Sacra Rota Romananak a tagjai csoportokba

szervezve tanácskozták meg, és döntötték el a referens által előkészített ügyet, akit a pápa jelölt ki kebelükből

esetről esetre. A Rota ítélete olyannak számított, mintha maga a pápa hozta volna.

Megjegyzés




XXII. János a Rotát, amely nevét feltehetően arról a kerek asztalról kapta, amely körül meghatározott

sorrend szerint foglaltak helyet tagjai, a pápai udvar, palota káplánjai (capellani Sancti Palatii) közül

szervezete meg, akik már VII. Gergely óta fontos szerepet játszottak a peres ügyek intézésében,

ugyanis mind gyakrabban arra kaptak megbízást, hogy a pápa elé kerülő perekben gyűjtsék össze a

bizonyítékokat, hallgassák ki a tanúkat és készítsenek ítélettervezetet. Ha pedig az ügy bonyolultsága

miatt szükségesnek látszott, a pápa az említett „kihallgatókból” (auditores) bizottságot jelölt ki a per

előkészítésére.

A Rota a XVI. század második felében hamarosan kiszorult a pápához fellebbezett peres ügyek intézéséből, és

korábbi hatáskörein a IV. Pius által 1564-ben felállított, a tridenti zsinat határozatainak magyarázatára és

betartatására hivatott, nyolc kardinálisból álló bizottság (congregatio cardinalium consilii Tridentini

interpretum), valamint az V. Sixtus által 1588-ban szervezett további kongregációk osztoztak olyképpen, hogy

mindazok az ügyek, amelyek a tridenti zsinat végzeményeivel megújított egyházi törvényt érintettek, az említett

zsinati kongregációhoz kerültek. Mivel pedig az apostoli szék elé terelt perek – mint egyebek mellett a házassági

ügyek is – jórészt a tridenti zsinat rendelkezéseivel volt összefüggésben, a „tridenti-zsinat-magyarázó”

kongregáció lett (és maradt egészen 1908-ig, X. Pius reformjáig) a legfőbb fellebbviteli törvényszék.

A kánonjog régi szabályai szerint minden a szentszékek hatáskörébe tartozó pert bármely, akár a legmagasabb

fórumon is el lehetett kezdeni, és a fellebbezést bármikor be lehetett jelenteni. Ennek következtében a

magyarországi főpapok gyakorta Rómába vitték az egészen kis értékre menő pereiket is. Ezt a gyakorlatot

elsőként I. Mátyás próbálta felszámolni: „ ... az illetékes bíró mellőzésével egyenesen a római kúria előtt

egyáltalán semmiféle országlakónk, se egyházi, se világi ne emelhessen bárki ellen panaszt, hanem mindenki itt

az országban saját rendes bírái előtt keresse előbb a maga jogát, és így aztán, ha tetszik, fellebbezés útján vigye

oda perét. Az ez ellen cselekvők, ha javadalmasok, fosszák meg őket javadalmuktól, ha pedig nem javadalmasok,

fővesztéssel lakoljanak” (1471:19. tc.). Minthogy visszaélések ezt követően is előfordultak, az 1492:45., az

1495:9., majd pedig az 1498:63. tc. is büntetés kilátásba helyezésével tilalmazta a fellebbezés rendjét megsértő

perlekedőket.

3.2.10.2. 15.10.2. A szentszékek hatáskörébe tartozó ügyek

Már az V. század óta általánosan elismert szabállyá vált, hogy a papok egymás közti perei csak az egyházi

törvényszékek előtt folyhatnak, majd a pápai hatalom kiteljesedésével az egyházi bíróságok a XII. század végére

joghatóságukat azokra a perekre is kiterjesztették, amelyekben az egyik fél klerikus volt. Minthogy már a VIII.

századtól a püspökök oltalma alá kerültek a gyámolatlan személyek (homines miserabiles), az egyházi

bíróságok jártak el az árvák, az özvegyek és az ügyefogyott szegények peres ügyeiben. A házasság szentségi

jellegéből következően az egyházi fórumok ítélkeztek a köteléki perekben, majd a középkortól minden, a

házassággal összefüggő ügyet is joghatóságuk alá vontak. Emellett az egyház bíróságai formáltak jogot a

világiak számos más, az istentisztelettel, a hittel és az erkölccsel kapcsolatos ügyére, egyebek mellett az esküvel

megerősített tartozások, a fogadalmak, az egyháznak juttatott javadalmak, a kegyuraság és a tized körüli viták

eldöntésére, valamint az esküszegés, illetve a hamis esküvés elbírálására.

Magyarországon a főpapok bíráskodási joga már a keresztény királyság létrejöttekor elismerést nyert, de eleinte

a király és a király által rendelt bírók hatalmával szemben még meglehetősen korlátozott volt: „... legyenek

egyetértők az ispánok és a bírák a főpapokkal az igazságnak az isteni törvény parancsai szerint való

kiszolgáltatásában ...” (Szt. István I:2.). Az egyházi bíróságoknak Kálmán biztosított először az egyháziak felett

teljes bíráskodási kiváltságot (privilegium fori): „Világi bíró ne merészelje a pecsétjét egyházi személyre

küldeni.” (Kálmán ún. I:14.), ami II. András alatt bővült tovább, ugyanis a király a rá nehezedő politikai

nyomásnak engedve az 1222-ben kiadott ún. papi bullában a világiak klerikusok elleni pereit is a szentszékek

hatáskörébe utalta: „... ha valamely világi ezek (az egyháziak) közül valakit, akár birtok, akár lopás (vagyis

bűncselekmény), akár földek vagy bármely más kereset címén világi bíróság elé merészel vinni, szenvedje

ügyének tényleges elvesztését, mivel ... elhatároztuk, hogy az egyháziak közül senki se tartozzék felelni a világiak

egyikének sem világi személy előtt, ha tudniillik világi bíróság előtt világi személy megtámadja őket.”

(MA.417.). II. András második aranybullája ezt a kiváltságot mintegy megerősítve a házassági és hitbérügyeket

is kifejezetten egyházi hatáskörbe utalta a nádor bíráskodási jogának meghatározása kapcsán: „... A nádor pedig

minden ember felett különbség nélkül ítélkezzék, kivéve az egyházi személyeket és kelrikusokat, valamint a

házassági és hitbérügyeket és más egyházi (vonatkozású) ügyeket, amelyek bármely címen egyházi vizsgálat alá

tartozónak látszanak” (1231:17. tc.), majd az 1233-ban kötött beregi egyezmény ezt ismét megerősítette: „...

nem akarjuk és nem engedjük meg, hogy ezután a hitbérre vonatkozó vagy a házassági ügyeket mi vagy más

világi bírák tárgyaljanak, mivel ezekbe nem akarunk beavatkozni, és nem is vagyunk illetékesek, hanem az

egyházi bíráknak kell ezeket tárgyalni és befejezni”, ugyanakkor a birtokperek kikerültek az egyház joghatósága

alól: „ ... a klerikusok és az egyházi személyek minden ügyben egyházi bíró előtt feleljenek és egyezkedjenek,




kivéve a birtokpereket ...”, melyeket „... mindig Magyarország mindenkori királyai szokták tárgyalni és

befejezni ...” (MA.436.).

A pápai tekintély csökkenésével a világi hatalom birtokosai a XIV. század második felétől kezdték meg az

egyháziak perbeli kiváltságainak és a szentszékek hatáskörének korlátozását. I. Lajos 1351. évi dekrétumában

már úgy rendelkezett, hogy az ország valamely bírája előtt elmarasztalt főpapok ugyanolyan büntetést kötelesek

elviselni, mint amilyennel ellenfeleiket akarták sújtani. Zsigmond pedig az 1405. évi első dekrétumában az

egyházi és világi bíróság közti hatásköri vitákat a király különös jelenléti bírósága elé utalta, majd az 1458:9. tc.,

azután részletesebben az 1462:3. tc. rögzítette a szentszékek joghatósága alá tartozó ügyek körét. Ezek szerint

ide tartoztak

a. az isteni tisztelet és a szentségek körüli vétségek

b. a hit dolgát és az eretnekséget érintő ügyek, továbbá

c. a végrendeleti,

d. a házassági, és az azzal kapcsolatos, vagyis a hitbér a jegyajándék, valamint

e. a leánynegyedügyek, feltéve, hogy nem ingatlanörökség megszerzése iránt indultak,

f. az uzsoraügyek,

g. az özvegyek és az elesettek (szegények) dolgai, feltéve, hogy nem birtokszerzés iránt pereltek,

h. az esküszegés és a hamis eskü iránti perek, végül

i. mindazok az ügyek, amelyek bírói ítélet vagy egyházi törvény által egyházi átok alá estek.

Emellett már Zsigmond uralkodásától az egyháziak által elkövetett súlyos deliktumok egy része is a világi

bíróságok joghatóságába került, a XV–XVI. század fordulójára pedig a kelrikusok hatalmaskodási perei is: az

egyháziak „... világi javaiknál fogva akár hatalmaskodás, akár más, abból származó ügyek miatt ... ellenfeleik

által az ország nagybírái bármelyikének színe elé szabadon megidézhetők és törvénybe vonhatók, ahol más

világi személyek módjára tartoznak felelni és törvényt állni.” (HK.I.12.). A XV. században I. Mátyás

reformjával szűnt meg az egyházi személyek vármegyei törvényszék alóli mentessége is, amit az 1495:15. tc.

kifejezetten az egyháziak tekintetében ismételten eltörölni rendelt.

A világiak ügyeiben fennálló szentszékeki joghatóság a XVI. században tovább szűkült, és az 1647:15. tc.

rendelkezései alapján már csak a végrendeletek alakisága iránti, valamint a házassági perekre korlátozódott. A

köteléki perek tekintetében fennálló egyházi joghatóság – ide nem értve a protestánsok házassági ügyeit,

amelyek 1786-ban, majd 1790-ben végleg a világi bíróságok joghatósága alá kerültek – a rendi korszakot is

„túlélte”, és egészen a polgári házasság bevezetéséig fennmaradt.

3.2.11. 15.11. Az erdélyi bíróságok

Sajátos helyzetéből és társadalmi összetételéből következően, a kezdetektől külön kormányzat alatt álló Erdély

bírósági szervezete mind a központi bíróságok, mind pedig az egyes kiváltságos népelemek tekintetében a

magyarországitól számos eltérést mutatott.

3.2.11.1. 15.11.1. Központi bíróságok

Erdélyben a hét vármegyét egyesítő territoriális egységben a legfőbb bírói hatalmat a különkormányzat élén álló

vajda (voyvoda) gyakorolta, akit a király rendszerint magyarországi hívei közül nevezett ki. A vajda, akinek

méltóságneve az egykori dél-erdélyi bolgár–szláv államképződmény fejének, a kagánnak a szláv megjelöléséből

eredeztethető, és 1199-ben Imre egyik oklevelében szerepelt először: „Legforus voieuda” (HO.V.4.), a kialakult

szokás szerint Marosszentimrén tartotta törvényszékét az erdélyi nemeseknek, ahová később a megyéktől és az

erdélyi úriszéketől is lehetett fellebbezni.

A fontosabb ügyekben a nádorhoz hasonlóan királyi parancs alapján rendszeresen 1322-től, majd a XIV. század

végétől saját hatalmánál fogva a vajda Tordán bírói közgyűléseket is hirdetett, amelyeken a hét erdélyi

vármegye nemeseinek és a XIV. század utolsó harmadáig a székelyeknek és szászoknak is bírság terhe mellett

volt kötelessége megjelenni. A közgyűlésen I. Lajos 1355-ben kiadott rendelkezései szerint részt kellett venniük




azoknak a magyarországi nemeseknek és főpapoknak is, akik Erdélyben birtokkal rendelkeztek. A század

derekáig a vajda által tartott bírói közgyűlésen jobbágyok is megjelenhettek. Miután a vajda mind gyakrabban

királyi mandátum nélkül – némelykor pedig csak egy-egy megye számára – hívta össze a közgyűléseket, a XIV.

század utolsó évtizedeiben onnan lassan kiszorultak a székelyek és a szászok.

Ezeken a közgyűléseken a vajda olykor kötelező szabályokat is alkotott, amelyek közül ebből a szempontból a

legjelentősebb a Szécsi Tamás által 1342 május 8-án tartott gyűlés volt.

Megjegyzés

A vajda ekkor egyebek mellett arról rendelkezett, hogy az alperes röviden feleljen a felperes keresetére,

és hogy a tolvajt megfogó nemest a tolvaj javainak harmadrésze illesse, továbbá megengedte, hogy a

földesurak jobbágyaik számára úriszéket tartsanak a lopási, a rablási és a hatalmaskodási ügyeket

kivéve, valamint azt is, hogy a nemest a megyésispán elé csak a szolgabírók vagy küldötteik

idézhessék, végül pedig arról határozott, hogy a nemes bűnügyei kizárólag a vajda, illetve az alvajda

széke elé tartozzanak: „... ha nemes embereket törvényszékünkön kívül fognának el bármely

bűncselekmény miatt, közönséges bíróink, tudniillik tisztjeink és várnagyaink semmiképpen se

bíráskodhassanak, hanem a mi vagy az alvajdánk törvényszéke elé hozzák őket” (Teleki I.67.).

A bírói közgyűlésen az elnöklő vajda mellett bírótársakként rendszerint az erdélyi püspök, néhány királyi

küldött, néha pedig a székelyek ispánja, valamint a megyék szolgabírái és esküdtek szerepeltek, akiket eleinte a

vajda szemelt ki, majd a XIV. század derekától a hét megye nemesei választottak.

Miután 1412-től közgyűlések tartására már alig került sor, a törvényszék lett a vajda rendszeresen működő

bírósága, ami azokat kivéve, akiknek a király arra adott mentességet, hogy a jelenlétén pereljenek, minden

nemes számára a végső fórumot jelentette. A királyi kúriához Erdélyből csak a XV. század vége óta volt helye

fellebbezésnek azzal, hogy ott a hatalmaskodási ügyek elbírálása kizárólag az országbíró joghatósága alá

tartozott.

Az önálló erdélyi állam kiépülésével a vajdai ítélőszék helyét az 1544-ben felállított fejedelmi tábla vette

(tabula principalis) át. A fejedelmi tábla nyolcados törvényszék volt, melynek élén elnök állt, aki 2

ítőlőmesterrel és 10 táblai esküdttel (assessor) együtt ítélkezett. A tábla ülésein a kincstári (fejedelmi)

jogügyigazgató is részt vett.

A fejedelmi táblától a fejedelmi tanácshoz lehetett fellebbezni. A fejedelmi tanács (status consilium), melynek

tagjait a fejedelem nevezte ki, változó létszámú testület volt, és a bíráskodás mellett kormányzati ügyekkel is

foglakozott.

Az önálló erdélyi állam felszámolásával a fejedelmi tábla királyi táblaként működött tovább, amit III. Károly

1737-ben szervezett át magyarországi mintára állandóan működő erdélyi felsőbírósággá. Székhelye eleinte

Nagyszebenben volt, majd többszöri változtatás után 1790-től végleg Marosvásárhelyre került. A tábla elnökből,

12 rendes, a XVIII. század végétől pedig további 8 szám feletti assessorból és 3 perelőadó ítélőmeterből állt. A

királyi táblától az erdélyi főkormányszékhez (gubernium) lehetett fellebbezni.

A főkormányszék vagy kormányzóság 1691-től kezdte meg működését a régi fejedelmi tanács folytatásaként.

Székhelye először Gyulafehérváron, majd Szebenben volt, végül 1791-től Kolozsvárra került. A gubernium

eredetileg az elnökkel együtt 12 tagból állt, és a XVIII. század közepéig nem volt folyamatosan működő szerv.

A század második felében több szervezeti változtatáson ment át, majd 1786-ban a peres ügyek intézésére egy

külön osztálya alakult. A főkormányszék néhány ügyet kivéve fellebbviteli bíróságként működött, ahonnan

néhány pert a Bécsben székelő és a király nevében döntő erdélyi udvari kancelláriába lehetett tovább vinni.

3.2.11.2. 15.11.2. Megyei és városi törvényszékek

Az erdélyi vármegyék törvényszékei a magyarországiakétól annyiban különböztek, hogy azokon két szolgabíró

működött, esküdteket pedig csak a XVI–XVII. században választottak, akiknek a szerepe a magyarországi

táblabírókéval volt azonos. A törvényszékeken rendszerint a főispánok elnököltek, és az általuk kinevezett

alispánok szerepe pusztán csak a helyettesítésre szorítkozott. A vármegyei törvényszékek a XVIII. századra

aztán a székely székekhez hasonultak.

A magyar vidékek városainak törvényszékei a magyarországi városokkal azonos módon szerveződtek és

működésük alig különbözött azokétól.




3.2.11.3. 15.11.3. A székelyek bíróságai

A székelyek bíráskodási szerveinek egységei, melyeknek „szék”(sedes) megnevezése a XV. elején szerepelt

először az oklevelekben, a XIII. századtól kezdtek megszerveződni.

A széken két tiszt, a hadnagy (major exercitus), későbbi megjelöléssel: kapitány (capitaneus) vagy székkapitány

(capitaneus sedis) és a székbíró (judex terrestris) elnökölt és esküdtekkel: „székülőkkel vagy „széktratókkal

(jurati assessores, assessores sedis) együtt ítélkezett, akiknek kétharmadát a közösségből (ex communitate),

vagyis a közönséges székelyek, egyharmadát pedig az előkelők, majd a XVI. századtól a primorok és a lófők

közül választották egy évre. A székely székek között a legtekintélyesebbnek a központi szék, Udvarhely

számított. A székelyek szabadságait megerősítő 1499-es kiváltságlevél szerint minden törvényszékről Udvarhely

széken keresztül lehetett a magasabb fórumokhoz fellebbezni: „ ... semmilyen ügyet ne vigyenek (a székelyek)

az ispánhoz és a királyi felséghez közvetlen keresettel, kivéve ha magának a peres félnek a rendes törvényszéken

(in sede privata) előbb már megtárgyalták az ügyét vagy ha a felek valamelyike nem tudott megelégedni, akkor

vigyék Udvarhely székre, tudniillik a székelyek általános törvényszékére (ad Wdwarhel sedem scilicet

universalem Siculorum) és innen a székelyek alispánjához, az alispántól magához az ispánhoz és onnan a királyi

felség színe elé” (SzO.III.138.).

A székbíró és a székkapitány mellett az 1466-os zabolai gyűlés rendelkezése szerint a széken a királybíró (judex

regius) is köteles volt megjelenni.

A királybírók eredetileg a székelyek ispánja mellett királyi emberként működő bírósegédek voltak, akiket maga

az ispán, majd a XVI. századtól az erdélyi fejedelem nevezett ki. A királybírók feladata eleinte csak az ítéletek

végrehajtására, illetve végrehajtásának ellenőrzésére korlátozódott. Szerepük a XVI. század eleje óta növekedett

meg a székben, majd az 1559. évi gyulafehérvári országgyűlés rendelkezése által ők lettek a székek rendes bírái,

akik mellé Báthori István óta a fejedelmek alkirálybírókat (vicejudices) is kineveztek. A székelyek hosszas

küzdelem után a XVII. században elérték, hogy a királybíró, majd az 1608-ban feltűnő új megjelölésükkel, a

főkirálybíró és az alkirálybíró tisztségét választással tölthessék be.

A XVII. századtól a székely székekben két bírói fórum működött, a magyar megyei törvényszéknek megfelelő „

főszék” vagy „anyaszék”, a XVIII. századtól általánossá váló megnevezéssel a „derékszék” (sedes generalis),

melynek a főkirálybíró volt az elnöke, tagjait pedig a szék kisebb tisztségviselői és esküdtek alkották, a másik

fórum pedig a kisebb szervezeti egységben az alkirálybíró elnöklete alatt eljáró „fíú”-vagy „alszék” (sedes

filialis), amelye a székely bírói szervezet rendes első fokú bíróságává vált, és ahonnan a főszékhez lehetett

fellebbezni. Az önálló fejedelemség korában a főszékről a fejedelmi táblára, végül pedig a fejedelmi tanácshoz

lehetett a pert továbbvinni, majd a XVIII. századtól az erdélyi királyi táblához, illetve a főkormányszékhez. A

XVIII. századtól hasonlóképpen épült ki a magyar megyék bírósági szervezete is. A derékszék (a vármegyei

törvényszék) mellett alsó fokú bíróságként a főszolgabíró elnöklete alatt alszékek szerveződtek, de ezeknek két

típusa volt, a fíúszék, amelyek úriszék alá nem tartozó jobbágyok büntető és polgári pereinek volt a rendes első

bírósága, és a nemesek kisebb magánjogi pereiben eljáró viceszék (sedes particularis). Míg a székelyeknél a

derékszék csak fellebbviteli, az erdélyi megyékben vegyes fokú bíróság volt, minthogy a nemesek nagyobb

magánjogi és büntető pereiben első fokon járt el. A fellebbezés útja a derékszéktől ugyanaz volt mint a

székelyeknél.

Az erdélyi fejedelemség létrejöttéig a székelyek legfőbb katonai és igazgatási tisztviselője és ezzel együtt

főbírája a székelyek ispánja (comes Siculorum) volt, akit a király bizalmas hívei közül nevezett ki. A XV.

századtól a király által erre a méltóságra emelt személy rendszerint már a vajda volt.

A székelyek ispánja a XIV. század végétől az egyes székek, illetve az egész egyetem számára, miként a nádor és

a vajda a magyar és az erdélyi vármegyéknek, bírói közgyűléseket: köz- vagy főtörvényszéket (judicium

generale), illetve „nemzetgyűlést” (dieta universitatis Siculorum) tartott. A köztörvényszék rendjét II. Ulászló

1499-es nagy kiváltságlevele véglegesítette: „... ha az ispán köztörvényszéket akar tartani, a szeniorokkal és a

székek esküdtjeivel megállapodván a közérdeknek és a körülményeknek a szem előtt tartásával tizenöt napig

vagy a szükség szerinti ideig bíráskodjék az egyes székekben maga mellé választván tizenkét esküdttársat ama

székelyek előkelői és más nemesei és kipróbált emberei közül ...” (SzO.III.138.). Bár erről a kiváltságlevél nem

szólt, hasonló módon működött az egész székely egyetem számára tartott közgyűlés is, amin a székelyek ispánja

kötelező szabályokat is megállapított. A XVI. század elejére a székely egyetem gyűlése átalakult, olyan

autonóm szervvé vált, amely a magyar vármegyék közgyűléseinek módjára minden székelyekre érvényes

jogszabályokat (constitutiones) is alkotott.




A székelyek ispánjának tisztsége mint önálló hivatal a fejedelemség kiépülésével megszűnt, az egykori ispán

címét azonban a XVI–XVII. században az erdélyi fejedelmek tovább viselték, aztán a Habsburg korszakban egy

időre eltűnt, majd Mária Terézia vette fel ismét.

3.2.11.4. 15.11.4. A szászok bíróságai

Az Andreanummal „egy néppé” tett Szeben környéki szászok eredetileg három kerületéből, melyeknek

elöljárója a szebeni ispán volt, a XIV. századra hét szék fejlődött ki. A székben a bírói teendőket a közösség

által választott elöljárók, a gerébek látták el. A XIV. századtól, I. Károly reformjával, ami a szebeni szász

ispánság megszüntetésével járt együtt, a hét szász székben a rendes bírák a királybírók lettek, akiket eleinte a

király a legelőkelőbb hívei sorából nevezett ki, később pedig a felemelkedő geréb-családok tagjai közül. A

szászok többi territóriumán is hasonló módon történt a bíróságok kiépülése azzal, hogy a Medgyes-Selyk

székben, az ún. „két székben”, továbbá a Barcaságban, valamint Besztercén és környékén a főhatóságot, a

királybírói tisztet a székelyek ispánja töltötte be.

A széket a királybírók a választott székbírókkal és esküdtekkel együtt tartották. És törvényszékük volt a falusi és

városi bíróságok fellebbezési hatósága.

A szász autonóm törekvések eredményeképpen a XV. században a két és a hét szék szász polgárai királyi

közbenjárással megszerezték a királybíró választásának jogát, majd I. Mátyás 1464-ben a szebeni királybíró

kinevezésének jogáról is lemondott. Ezzel együtt a vezető városok azt is elérték, hogy polgármestereik töltsék

be ezt a tisztet. A létrejött szász egyetemnek a legfőbb bírói fóruma a szebeni királybíró, másképpen a szász

ispán vagy gróf (comes Saxonum, Hermannstadler Graf) elnöklete alatt tartott közgyűlés lett, melyen a

polgármesterek, a királybírák, székbírák esküdtek és széki küldöttek vettek részt. A közgyűlésről egyenesen a

királyhoz, majd az önálló erdélyi fejedelemség időszakában a fejedelmi tanácshoz, a Habsburg-korszakban

pedig a guberniumhoz lehetett fellebbezéssel élni.

3.2.11.5. 15.11.5. Úriszék

Az erdélyi földesurak 1342-től nyertek formális jogot a jobbágyak feletti bíráskodásra. Székeik szervezete a

magyarországi úriszékekével volt azonos, de közel sem játszottak olyan fontos szerepet a bíráskodásban,

minthogy úriszéket jobbára csak az erdélyi arisztokraták tartottak.

Irodalom

Bácskai Vera: A mezővárosi önkormányzat a XV. században és a XVI.század elején. (Tanulmányok a magyar

helyi önkormányzat múltjából.) Bp., 1971. 9–16. p.

Bertényi Iván: Az országbírói intézmény története a XIV.században. Bp., 1976. 51–101., 113–132., 190–195. p.

Bertényi Iván: Városi polgárok az országbíró ítélőszéke előtt a 14. században (Jogtörténeti tanulmányok III.)

Bp., 1974. 123–137. p.

Bónis György: A bírósági szervezet megújítása III.Károly korában (Systematica Comissio) Bp., 1935. 9–171. p.

Bónis György: Magyar jogtörténet. Kolozsvár, 1942. I. 74–77., 86–92., II. 18–25., 35–40., 52–56., 78–82. p.

Bónis György–Degré Alajos–Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története. Bp., 1961. 5–19.,

45–73. p.

Czövek István: Magyar hazai polgári törvényről írtt tanítások (Kelemen Imre munkája szerint). Pest, 1822.

Harmadik könyv: 14–35. p.

Degré Alajos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Pécs, 1951. 56–60., 67–72., 174–177. p.

Degré Alajos: Megyei közgyűlések a XVI–XVII. századi török háborúk korában (Tanulmányok a magyar helyi

önkormányzat múltjából). Bp., 1971. 45–48. p.

Degré Alajos: Úriszéki peres eljárás a Déldunántúlon a XVIII–XIX. században (Levéltári Közl.) Bp., 1961.

103–118. p.




ifj. Dombóváry Géza: Fenyítő eljárás és bűntetési rendszer Pestmegyében a XIX.század első felében. Bp. 1906.

53–66., 201–207. p.


Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története. Bp., 1946. 91–106. p., 517–590. p.

Frank, Ignatius: Principia juris civilis Hungarici. Pestini, 1829. Tom. II. 340–348. p.

Fleischhacker, Joannes: Institutiones juris Hungarici. Posonii, M DCC XCV. Lib. III. 4–9. p.

Gerics József: A magyar királyi kúriai bíráskodás és a központi igazságszolgáltatás Anjou-kori történetéhez

(Jogtörténeti tanulmányok I.). Bp., 1966. 285–306. p.


Hajdu Lajos: Bűntett és bűntetés Magyarországon a XVIII. század utolsó harmadában. Bp., 1985. 45–56. p.

Hajnik Imre: A király bírósági személyes jelenléte és ennek helytartója a vegyesházbeli királyok korában. (Ért. a

történeti tud. köréből. XV. 4.) Bp., 1892. 3–25. p.

Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az árpád- és vegyes- házi királyok alatt. Bp., 1899. 1–144.

p.

Hanzó Lajos: Az erdélyi szász önkormányzat kialakulása. Szeged, 1941. 23–36. p., 60–62. p., 65–66. p.

Holub József: Zala megye története a középkorban. Pécs, 1929. 166–232. p.

Huszty, Stephanus: Judisprudentia practica seu commentarius novus in jus Hungaricum. Budae, 1745. 114–

117. p.

Istványi Géza: A generalis congregatio (Levéltári Közl. 17–18–19.) Bp., 1939. 50–76., 1940. 179–207. p.


Kelemen, Emericus: Institutiones juris privati Hungarici. Pestini, 1814. Lib. III. 1318–1340. p.

Khlósz, Paulus: Praxis seu forma processualis fori spiritualis. Tyrnaviae. MDCCXCIV. 5–17. p.

Konek Sándor: Egyházjogtan kézikönyve. Bp., 1889. 307–309. p., 383–387. p.

Kovács Albert: Egyházjogtan. Bp., 1879. 126–130. p., 286–290. p., 498–508. p.

Kristó Gyula: A feudális széttagolódás Magyarországon. Bp., 1979. 110–116. p.

Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Magyarországon. Bp., 1988. 170–182. p.

Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon 1387–1347. Bp., 1984. 140–144., 147–149. p.

Meznerics Iván: A megyei büntető igazságszolgáltatás a 16–19. században. Bp., 1933. 5–32. p.

Nyers Lajos: A nádor bírói és oklevéladó működése a XIV. században (1307–1386). Kecskemét, 1934. 7–42. p.

ifj. Palugyay Imre: Megye-rendszer hajdan és most. Pest, M DCCC XLIV. Első kötet: 197–205. p.

Torday Lajos: A megyei polgári peres eljárás a 16–19. században. Bp., 1933. 5–21. p.

Szádeczky Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya. Bp., 1927. 29–52. p.

Szlemenics, Paulus: Elementa juris Hungarici judiciarii civilis. Posonii, 1828. Lib. IV. 19–34. p.

Szoika Kamill: A földesúri bíráskodás az árpádkori Magyarországon. Bp., 1944. 30–45. p.




Váczy Péter: A királyság központi szervezete Szent István korában. In: Emlékkönyv Szent István király

halálának kilencszázadik évfordulóján II. Bp., 1938. 53–61 p.

Váczy Péter: A magyar igazságszolgáltatás szervezete a XI–XII. században. Bp., 1930. 3–19. p.

Vinkler János: A magyar igazságszolgáltatási szervezet és polgári peres eljárás a mohácsi vésztől 1848-ig.

Pécs, 1927. I. köt.: 9–271. p., II. köt.: 3–252. p.

3.3. 16. § A bíró és segédei

A bíró igazságszolgáltatási teendőit rendszerint társak és segédek közreműködésével látta el.

3.3.1. 16.1. A bíró

Bíró az, akinek hatalma van arra, hogy igazságot szolgáltasson, vagyis aki joghatósággal (jurisdictio)

rendelkezik.

3.3.1.1. 16.1.1. A bíró joghatóságának alapja

A bíró vagy a saját hatalmánál fogva, vagy kiküldés, vagy a felek megegyezése, felkérése alapján bírt

joghatóságot, járt el.

a. Rendes bíró (judex ordinarius)

Saját hatalmánál fogva volt bíró a király, az ország nagy- vagy rendes bírái (judices regni ordinarii): nádor,

országbíró, személynök, továbbá a vajda, a bán, a főispán, az alispán, a szolgabíró, a városbíró (szab. kir.

városban) és ezek helyettesei, valamint a földesúr, a kánonjog szabályai szerint a megyéspüspök, az érsek, a

pápa.

b. Kiküldött bíró (judex delegatus)

A bíróküldés – világi bírók tekintetében – eleinte kizárólagos királyi jog volt. Az Anjouktól a XV. század

végéig a nádor, a XIII. század végétől a XIV. század második feléig az ispán (főispán) megyéjében királyi

megbízásból (ex mandato regis) hirdetett és tartott bírósági közgyűlést.

A XVII. században a hűtlenségi, különösen a felségárulási ügyekben, arra hivatkozva, hogy ezeknek a

bűncselekményeknek a megtorlása az uralkodó szabad rendelkezése alatt áll, Habsburg-királyaink a magyar

történyekre tekintet nélkül sokszor delegált bíróságokra ruházták az ítélkezés jogát.

Effajta delegált bíróság először 1603-ban Illésházy István magyar kamarai tanácsos és főadószedő hűtlenségi

ügyében járt el. Jóllehet a magyar főurakból, főpapokból és nemesekből álló bíróság felmentette Illésházyt, a

bíróság elnöke, Istvánffy István – I. Rudolf tanácsosainak nyomására – utólag fő- és jószágvesztésre

marasztaló ítéletet írt alá. Ez alapján Illésházyra a jószágvesztés bűntetést végre is hajtották. Zrínyi Pétert,

Frangepán Ferencet és Nádasdy Ferencet ugyancsak kiküldött – kizárólag németekből álló – bíróság ítélte

halálra (1670).

A leghírhedtebb kiküldött bíróság az Antonio Caraffa elnökletével működő „eperjesi vértörvényszék” volt

(1687), amely a hűtlenséggel megvádoltak közül 20-ra halálos ítéletet mondott ki és azokat végre is hajtatta,

sokan mások pedig csak rendkívüli magas vérdíj ellenében tudták elkerülni a vérpadot.

Delegált bíróként járt el az alispán a maga mellé vett szolgabírókkal, esküdtekkel, később táblabírákkal,

olykor a helyszínen választott nemesekkel az ún. „cirkálás” során. A bíráskodásnak ez a módja a XVI.

században jelent meg. Az alispánt a vármegye közgyűlése akkor küldte ki efféle, faluról falura vándorló

ítélőszék tartására, amikor a joghatóság területén a közbiztonság erősen megrendült.

Delegált bíróság volt az 1813-as helytartótanácsi rendelettel szabályzott módon eljáró rögtönítélő, „talpon

álló” bíróság (judicium statarium) is. Az öttagú statáriális bíróságok a vármegye közgyűlésének kérésre, a

nádor vagy a helytartótanács elnökének engedélye alapján voltak felállíthatók. A statáriális bíróságok csak

rablógyilkossági, rablási, útonállási és szándékos gyújtogatási ügyekben járhattak el.

c. Választott bíró (arbiter)




Választott vagy „fogott” bíró az, akit a jogvita eldöntésére maguk a felek kértek fel.

A XIII–XV. században rendszerint hiteleshelyen, más jogügyletek módjára vallottak a felek – egyenlő

számban – bírókat (arbitri, viri electi, viri probi).

A XVI–XVII. században a kúriális bíráskodás elégtelensége miatt gyakorta előfordult, hogy a felek –

hasonlóan mint a korarendi korszakban – egymással, valamint kúriai tagokkal más tekintélyes személyekkel,

ítélőmesterekkel kötött megegyezés (compromissum) alapján hoztak létre bíróságot. (A kompromisszionális

bíráskodásban részt vevő ítélőmesterek hamarosan saját kezdeményezésre is hirdettek bíróságokat, ami a

törvényi alapot nélkülöző protonotarialis vándorbíráskodás intézményesüléséhez vezetett.)

3.3.1.2. 16.1.2. A bíró kellékei

Ahhoz, hogy a bíró igazságot szolgáltasson, bizonyos kellékeknek kellett megfeleljen.

a. Illetékesség (competencia)

A bíró akkor volt illetékes, ha eljárhatott az adott ügyben. Hogy az azonos hatáskörrel rendelkező bírók közül

ki volt az illetékes, alapvetően az alperes lakhelye és rendi állása, vagyonjogi per esetén a per tárgya, azaz az

ingatlan fekvése határozta meg.

b. „Meghiteltetettség”

A bíró felesketése minden bizonnyal már régtől fogva szokásban volt. Az erre vonatkozó első írásos

jogforrások egyike Zsigmond 1435-i II. dekrétuma volt, amit később az 1486:73. és az 1492:33. tc.-ek is

megismételtek. A bírónak az esküt a király vagy a király megbízottja előtt, a nádornak az országgyűlés, az

alispánnak és a szolgabíráknak a vármegye közgyűlése, a városi bíróknak a város közgyűlése előtt kellett

letennie. Bírói esküt tettek a fent említettek helyettesei és egyes segédei is mint például az ország rendes

bíráinak ítélőmesterei és a vármegyei, városi jegyzők.

c. Elfogulatlanság (incorruptibilitas)

Érdekeltnek, „gyanúsnak” (suspectus), olyannak, aki előtt nem volt tanácsos perlekedni, volt tekintendő

Werbőczy összegzése szerint az a bíró, aki félelemből (timore) – „valaki hatalmától rettegve” –,

haszonvágyból (cupiditate) – „midőn jutalommal megvesztegetjük valakinek lelkét” –, gyűlöletből (odio) –

„midőn ellenségünk ellen rosszat forralunk” – és szeretetből (amore) – „midőn barátunknak vagy

rokonunknak valamit megtenni igyekszünk” – elfogult.

Megjegyzés

Az elfogultság eseteit az 1505. évi székely nemzeti konstitúció a fentiekkel egyezően határozta meg

az Udvarhely széki bírók választása kapcsán: „... mely Birák a választás után elsőbben Istennek

tartozó hütököt deponálván (esküt letéve) ezen: Hogy eök sem szeretetre, sem gyülölségre, sem

könyörgésre, sem pedig magok hasznokra nézve nem, hanem csak az egy Istenre és annak igazságát

szem előtt viselvén, valami az két feles peresek (peres felek) között Igazság lészen azt cselekszik és

végzik, melyet ha meg cselekednének igen jó, ha pedig nem (kit Isten távoztasson) ha a Birák közül

valamelyik Istenit elfelejtvén és a maga üdvösségét is hátra hadván, vagy könyörgésért, vagy

ajándékért, vagy pedig maga hasznáért az igaz utból valamelyfelé kitérne, az olyan mindgyárt örök

számkivetésre sententiaztassék (ítéltessék), minden ingó-bingó marháját és örökségit is elveszesse,

és annak utána, mint olyan hamishitü és Névbeli személy Székelyországban ne maradhasson s

lakhassék” (C.S.I.13.)

Az elfogultság nyilvánvaló esetének és egyben súlyos deliktumnak minősült az is, ha valaki bíró saját

ügyében félként vagy valamelyik fél képviselőjeként járt el. Ez a Werbőczy által is elvként leszögezett

tilalom, vagyis, hogy „senkinek sem szabad egyszerre egy és ugyanazon ügyben felperesnek és bírónak

lennie” (nemo ... in una eademque causa actor et judex simul esse permittitur) a XVI. század elejétől már

csak magánjogi perekben érvényesült, minthogy büntetőügyekben a bíró maga vagy prókátora volt a vádló

felperes. Úriszéken pedig a földesúr és a jobbágy közötti magánjogi perben is maga a földesúr vagy tisztje

elnökölt. Ezt a visszásságot az 1836:10. tc. szüntette meg.

3.3.1.3. 16.1.3. Bírótársak (cojudices)




Bírótársak azok, akik a bíróval a bírói széket (sedes, tribunal), vagyis a bíróságot alkotják.

Peres ügyekben néhány kivételtől eltekintve, mindig társas bíróságok jártak el.

A bíró vagy maga szemelte ki társait mint a király kúriája tagjait, vagy hivatalból vettek részt a bírótársak a

bíráskodásban mint a bírói közgyűlésen a nádor mellett az érintett megyék szolgabírái, vagy választották őket,

így például a vármegyékben az esküdtek, városokban az esküdt polgárokat. A bírótársak kellékei a bírókéval

voltak azonosak.

3.3.2. 16.2. A bíró segédei (coadjutores judicis)

A bíró segédei azok a személyek és testületek, akik, illetve amelyek a bíró mellett vagy bírói parancs és kiküldés

alapján idéznek, eljárási cselekmények bizonyságául szolgálnak, a bizonyítékok összegyűjtésében és a per

előkészítésében segédkeznek, a végrehajtást foganatosítják és ellenőrzik.

3.3.2.1. 16.2.1. Poroszló (pristaldus)

Poroszlója volt a királynak (Szt. László ún. II. l8., III. ún. 13.), a nádornak, az országbírónak, a bánnak és a

megyésispánnak is.

A poroszló a bíróságon kívüli percselekmények közreműködője és bizonysága, az egyezség és az ítélet

kijelentője (assertor veritatis), az ítélet végrehajtásának foganatosítója.

Miután az 1231:21. tc., tekintettel arra, hogy „... a hamis poroszlók (prestaldi falsi) által az országban sokak

megkárosítattak”, úgy rendelkezett, hogy a poroszlók csak „a megyéspüspök vagy a káptalanok bizonysága

által” járhatnak el, működésük feleslegessé vált és hamarosan megszűnt.

3.3.2.2. 16.2.2. Hiteleshely (locus credibilis authenticus)

Hiteleshelynek azokat az egyházi testületeket nevezték, amelyek közhitelű oklevél kiállításának jogával, vagyis

hiteles pecséttel rendelkeztek. Hiteleshely volt a káptalan és a szerzetesi konvent.

Oklevélkiállítással eredendően minden egyházi testület foglalkozott, majd I. Lajos a kisebb konventeket

eltiltotta ettől (1351:3. tc.), és miután 1353-ban bekérette az egyházi testületek pecsétjeit, csak azok adhattak ki

ezután hiteles oklevelet, akikét a király elfogadta.

A hiteleshelyek hatásköre csak egy-egy megye területére terjedt ki. Az egész országban a budai káptalan, a

székesfehérvári káptalan és a johannita konvent, valamint a boszniai káptalan járhatott el. Erdélynek két

hiteleshelye volt, a gyulafehérvári káptalan és a kolozsmonostori konvent. Ezek az erdélyi hiteleshelyek 1556-

ig, a szekularizációig működtek, ezt követően pecsétjeik és levéltáruk a fejedelem által kinevezett személyek

kezébe kerültek.

A hiteleshelyek a XIII. századtól látták el az idézéssel kapcsolatos teendőket bírói parancsra. A hiteleshely ama

idézéssel, a határjárással, a tanúkihallgatással kapcsolatos eljárásáról, amelyen embere tanúbizonyságként és

foganatosítóként vett részt, pecsétjével ellátott jelentőlevelet volt köteles küldeni a bírónak.

A hiteleshelyek felett a király gyakorolt felügyeletet, és visszaélés esetén azok pecsétjét visszavonhatta. A

hiteleshely saját ügyében vagy olyanban, amelyben valamely tagja érintett, illetve érdekelt volt, nem állíthatott

ki oklevelet.

3.3.2.3. 16.2.3. A hiteleshelyi kiküldöttek: a káptalan és a konvent embere (homo capitularis et homo conventualis), illetve a bírói (nádori, királyi) ember (homo regius, homo palatinalis)

A XIII. század közepétől – a poroszló helyett – hiteleshelyi és bírói emberek végezték a bíróságon kívüli

percselekményeket, ők szolgáltak azok tanúbizonyságául (fidedignitas, testimonium).

Bizonyságul a bírói ember mellé a káptalan csak kanonokját, a konvent csak miséspapját küldhette ki.

A királyi vagy a nádori embert a bíró közvetlenül saját kúriájából küldte ki vagy a hiteleshelynek szóló bírói

parancsban bízott meg megyebeli nemest, vagy nemeseket. A királyi emberi szolgálat közkötelesség volt.

Annak megtagadóját a király bírsággal sújtotta (1435 II.: 8. tc. 6. §). Mátyás már csak tehetősebb nemeseket

(potiores nobiles) kötelezett erre a hivatalra (1486: 8. tc. 1. §).




A hiteleshelyi és a bírói emberek hit (eskü) alatt jártak el.

3.3.2.4. 16.2.1. Jegyzők (notarii)

A jegyzők a bírói parancsok, ítéletek és minden egyéb bírói kiadványok szerkesztői. A király és a nádor sokszor

bírói emberül is kúriája jegyzőit küldte ki.

A nagybírák mellett a XIII. századtól már rendszeresen jegyzők működtek. A jegyzők később szakosodtak.

Felügyeletükkel és irányításukkal valamely jegyző-igazgató volt megbízva. A nagybírák jegyző-igazgatói,

„ítélőmesterei”(protonotarii) őrízték és kezelték a bírói pecsétet is.

A XIV. században a vármegyékben és a városokban is alkalmaztak már törvényszéki jegyzőket. A késő rendi

korszakban a főjegyző a rendes (al)jegyzők és díjnokjegyzők, levéltárnokok, pertárnokok írányításának és

felügyeletének ellátása mellett gyakorta bíróhelyettesként is működött.

3.3.2.5. 16.2.5. Egyéb segédek és közegek

A bírósegédek közé sorolandók az irat- és irattárkezelő levéltárnokok, a pertárnokok. A késő rendi korszakban

bírósegéd az emberölés és testi sértési ügyekben látletetfelvevő orvos (medicus), a seborvos (chirurgus), a

magzatelhajtási, gyermekölési ügyekben kirendelt bába (obstetrix), a gonosztevők kézrekerítésére esetileg

kiküldött megyei biztosok (comissarii), a várnagy (castellanus), a vármegye kapitánya (locumtenens comitatus),

a városi kapitányok. Ez utóbbiak feladata nemcsak a gonosztevők elfogása és őrizete volt, hanem ők állították

ezeket közegeikkel a bíróság elé és felügyelték az ítéletek végrehajtását is. Bírósegédnek tekintendő a hóhér

(carnifex), aki a kínvallatást, a testi és halálbüntetés végrehajtását foganatosította.

Irodalom

Bodo, Mathias: Jurisprudentia criminalis secundum paraxim et constitutiones Hungaricas. Posonii, M DCC LI.

14–16. p.


Czövek István: Magyar hazai magános törvényről írtt tanítások (Kelemen Imre munkája szerint). Pest, 1822.



107–113. p.

Dósa Elek: Erdélyhoni jogtudomány. Kolozsvár, 1861. Harmadik rész: 30–33. p.



Fleischhacker, Joannes: Institutiones juris Hungarici. Posonii, M DCC XCV. Lib. III.: 12–22. p.


Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban. Buda, 1845. Második rész: 3–39. p.


Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az árpád- és a vegyesházi királyok alatt. Bp. 1899.


Huszty, Stephanus: Jurisprudentia practica seu commentarius novus in jus Hungaricum. Budae, 1745. 117–130.

p.

Kállay István: Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században. Bp., 1985. 13–15. p., 19–29. p.

Kelemen, Emericus: Institutiones juris privati Hungarici. 1814. Lib. III. 1305–1341. p.





Markovics, Nep. Ioannes: Epitome institutionum iuris Hungarici privati. Budae, 1822. 270–276. p.

Meznerics Iván: A megyei büntető igazságszolgáltatás a 16–19. században. Bp. 1933. 7–19. p., 23–25. p., 26–

32. p.

Osváth Gyula: A magyar vármegyei szervezet 1608-ig. Bp. 1913. 111–114. p., 119–120. p., 132–165. p.

ifj.Palugyay Imre: Megye-rendszer hajdan és most. Pest, N DCCC XLIV. Második kötet: 32–56.l. 101–128. p.,

151–168. p., 181–182. p., 199–216. p.

Szegedi, Joannes: Tripartitum juris Hungarici tyrocinium juxta ordinem titulorum operis Tripartiti. Tyrnaviae,

M DCC LXVII. 57–62. p.

Szlemenics, Paulus: Elementa juris Hungarici civilis privati. Posonii, 1819. Tom. II. 151–154. p., 163–166. p.


Szlemenics Pál: Magyar fenyitő törvény. Pest, 1865. 184–187. p.

Timon Ákos: Magyar alkotmány és jogtörténet. Bp., 1918. 469–476. p.


Vinkler János: A magyar igazságszolgáltatási szervezet és a polgári peres eljárás a mohácsi vésztől 1848-ig.

Pécs, 1927. II.: 288–316. p.


3.4. 17. § A perbeli személyek

A perbeli személyek alatt a felek és azok a harmadik személyek értendők, akik a fél és a közöttük fennálló

jogviszony alapján kötelesek, illetve jogosultak a perben részt venni.

3.4.1. 17.1. A felek (partes litigantes, causidici, causantes)

A perben két fél szerepelt: a felperes és az alperes. Felek nemcsak természetes személyek, hanem egyházi

testületek, birtokos közösségek, vármegyék és városok is lehettek.

A perben felperesi és alperesi társak (coactores et coincatti) is szerepelhettek. Ilyen viszony osztályból,

birtokközösségből, örökös társaságból vagy szerződésből keletkezhetett. Ha például a jószág iránt az osztozatlan

atyafiak egyikét támadták meg, akkor valamennyien alperesként szerepeltek a perben.

A perben a fél pozíciója szerint utódlás, perátszállás (condescensio causae) is bekövetkezhetett, ugyanis az

elhunyt perei abban az állapotban, ahogyan a halál beálltakor voltak, az öröklés rendjén átszálltak az

örökösökre.

3.4.1.1. 17.1.1. A felperes (actor)

A magyar jogban a XIII. század derekáig a (rab)szolgát (servus) és egyes bűncselekmények elkövetőit kivéve

minden személynek volt felperesi jogképessége, vagyis perbeli alany lehetett, más személyt perbe hívhatott.

Deliktum elkövetése miatt a becstelenségben marasztalt teljesen elvesztette felperesi jogképességét, a

fővesztésre ítélt pedig amíg az ellenféllel kialkudott főváltságát ki nem fizetette vagy amíg a királytól kegyelmet

nem kapott.

Perbeli cselekvőképességük hiánya miatt nem lehettek saját személyükben felperesek, azaz képviseletre

szorultak:

a. a nem törvényes korúak,




b. a törvényes korú atyai hatalom alatt állók, kivéve ha saját keresményeikről, „amelyeket ... saját

szolgálatukkal vagy tudományos működésükkel szereztek” (HK. I.52. 9. §), volt szó, valamint anyai

vagyonuk iránti, atyjuk ellen irányuló osztály és személyük sérelmére elkövetett deliktumok (sebzés, verés,

stb.) iránti perben,

c. az őrültek és gyengeelméjűek, kivéve ha e minőségük megváltozása okán az atyai, illetve a gondnoki

hatalom megszüntetése iránt pereltek,

d. a nem nemesek nemes elleni perben. (A XIV. század közepétől a jobbágy földesura a polgár városa útján

perelhette csak a nemest.)

Felperes lehetett a király is, de őt senki sem kötelezhette személyes megjelenésre és eskütételre. A királyt

rendszerint prókátora képviselte.

3.4.1.2. 17.1.2. Alperes – perbehívott (in causam attractus, röviden: incattus)

Perbeli cselekvőképességük hiánya miatt saját személyükben nem lehettek alperesek:

a. a nem törvényes korúak,

b. az atyai hatalom alatt álló törvényes korúak, kivéve a személyes természetű, saját vagyont érintő, valamint az

atya által ellenük indított osztálypereket,

c. az őrültek és gyengeelméjűek.

A nem törvényes korúak esetén a pert rendszerint a törvényes kor eléréséig halasztották.

Nem lehetett alperes saját személyében a király sem, érte jószágigazgatója felelt. A királyt egyébiránt csak

kártérítésben lehetett marasztalni.

Azt, aki „egy már meghalt és ez árnyékvilágból elköltözött nemes embert maga ellen... vagy egy még

törvénytelen korú gyermeket hatalmaskodás miatt perbe hívott ...” 50 gira (márka) vérdíjban marasztalták.

3.4.2. 17.2. Harmadik személyek a perben

A harmadik személyek azok, akik vagy saját érdekükben, vagy a felek segédeiként, illetve képviselőikként

járnak el a perben.

3.4.2.1. 17.2.1. Az avatkozó (ingerens) és a szavatos (evictor)

Avatkozó nem volt más mint aki a végítélet meghozatala előtt, a per bármely szakaszában, a felperes oldalán

közös jogukra hivatkozva lépett perbe, vagyis a felperes társa. Perbe avatkozni (in gerere se in litem), ha a

birtokra közös jog állott fenn,rokonság, ha a per az avatkozó birtoka határát is érintette, szomszédság, illetve

szerződés alapján lehetett. Az avatkozót új peres félnek tekintették.

Szavatos az volt, akinek a végítélet meghozatala előtt a per védelme és esetleg kárpótlás végett az alperes

felhívására kellett perbe lépni, vagyis az alperes társa. A szavatosság (evictio) rendszerint szerződésből

keletkezett. Szavatosságot törvény is megállapított, de származhatott bírói ítéletből is (1622:14. tc., 1647:199.

tc., HK. II.34. 2. §). A szavatosnak az alperest minden birtokában lévő bizonyító eszközzel (oklevéllel) védenie

kellett. A szavatos pervesztés esetén az eredeti ellenértéket volt köteles visszaadni vagy megfelelő kártérítésről

volt kénytelen gondoskodni.

3.4.2.2. 17.2.2. Perbeli képviselők

Kezdetben a felek a perben személyesen vagy törvényes képviselőjük útján jelenhettek meg. A XIII. század

derekától vált szokássá a meghatalmazott, a prókátor általi képviselet. Személyes megjelenésre ezután csak

hűtlenségi, személyt érintő és a kúria lovagi becsületbírósága elé tartozó perekben volt kötelező.

A képviselő a felet perbeli cselekvéseiben helyettesítette. Ezért képviselő csak olyan személy lehetett, akinek

perbeli jog- és cselekvőképessége volt.

Perbeli képviselők lehettek világiak és egyháziak egyaránt, a felet képviselhette ura, az urat familiárisa. Perbeli

képviselő nő is lehetett, gyakorta képviselték anyák gyermekeiket a perben.




a. Ügyvéd, prókátor (procurator)

Ügyvédet lehetett vallani: szóban a perbíró vagy annak helyettese előtt személyesen, írásban, saját pecsét

alatt az ország báróinak és mindazoknak, akik erre a királytól privilégiumot nyertek, az ország rendes bírái,

azok helyettesei és ítélőmesterei, valamint a hiteleshelyek előtt, akik erről oklevelet állítottak ki. A perbíró

előtti ügyvédvallás csak a perbíróságon való képviseletre jogosított. A saját pecsét alatt vallott, az

ügyvédvallásról hiteles bizonyságlevéllel (litterae procuratoriae) rendelkező ügyvéd az ország bármely

bírósága előtt rendszerint egy évi időtartamra járhatott el.

Az ügyvéd a bíróság előtt köteles volt megbízólevelét bemutatni, perbeli állításait tanúkkal, eskütársakkal

vagy egyéb bizonyító eszközökkel igazolni és alátamasztani.

Az ügyvéd perbeli jogkörébe csak az tartozott, amire a féltől felhatalmazást nyert. Ennek megfelelően a

prókátor megbízója tudta nélkül: nem mondhatott le a pertárgyról, nem ajánlhatott meg esküt, és barátságos

egyezségen kívül másfélét nem kezdeményezhetett, illetve nem köthetett.

Ha az ügyvéd nem mutatta be megbízólevelét a perbíróságnak vagy tudva és szándékosan hamis vádat

képviselt, perbeli vétségért nyelvváltságban, ha az ellenféllel összejátszott becstelenségben marasztalták, és

eltiltották a képviselettől.

A XVII. századra általánosan elterjedt írásbeli per elengedhetetlenné tette az ügyvédi közreműködést,

minthogy az írásbeli feleseléshez a jogban való jártasság mellett ismerni kellett az írás, olvasás mesterségét

is.

Bár már korábban is megkövetelt volt, hogy a prókátor jogi ismeretekkel rendelkezzen, az ügyvédkedést

elsőként csak Mária Terézia a kúria előterjesztésére kibocsátott 1769 február 10-i rendelete kötötte

képesítéshez, ügyvédi vizsga letételéhez. A vizsgára bocsátás feltétele elméleti és gyakorlati képzettség

megszerzése volt. A királyi kúria által kidolgozott, 1804. szeptember 4-én királyi jóváhagyást nyert ügyvédi

rendtartás az ügyvédi képesítés elnyeréséhez jogi főiskola elvégzését, egy esztendeig tartó ügyvéd melletti

gyakornokoskodást, „patvaristálkodást”, további egy évig pedig a királyi vagy a báni táblán felesküdött

jegyzőként (juratus) való működést, annakutána az említett táblák előtti ügyvédi vizsga letételét követelte

meg.

b. Teljhatalmú megbízott (plenipotentiarius)

A teljhatalmú megbízott megbízásának módja a prókátorokéval volt azonos, de jogkörei sokkal tágabbak

voltak.

A plenipotentiariusra az ügyvédet korlátozó rendelkezések nem vonatkoztak, mindazt megtehette, amit a fél

saját személyében, kivéve mégis az ingatlanelidegenítést. Ha a teljhatalmú megbízott nem kívánt megbízója

perbeli képviselőjeként eljárni, ügyvédet is vallhatott.

c. A királyi ügyek igazgatója (director causarum regalium, fiscalis seu procurator Sacrae Regni Coronae)

A XV. század első feléig a király jogainak védelmére esetről esetre kancelláriai jegyzőket küldtek ki. Azt

követően már királyi prókátor működött.

A király és a fiskus ügyeinek képviselője járt el: a korona javait, a király saját vagyonát, a közhasznú

alapítványokat éintő ügyekben, és olyan bűncselekmények esetén, amelyekből a kincstárt illető vagyoni

jogosítványok keletkeztek.

A király és a fiskus ügyeinek képviselője állandóan jelen volt a királyi táblán.

d. Testületek prókátorai

Az egyházi és a világi testületek szükségszerűen képviseletre szorultak. Ezeket előljáróik, a XVII. században

a várost már legtöbbnyire a városi ügyész, a megyét a tiszti (fő)ügyész képviselte.

Irodalom





Czövek István: Magyar hazai magános törvényről írtt tanítások (Kelemen Imre munkája szerint). Pest, 1822.


Dósa Elek: Erdélyhoni jogtudomány. Kolozsvár, 1861. Harmadik könyv: 5–26. p.


Fleischhacker, Joannes: Institutiones juris Hungarici. Posonii, M DCC XCV. Lib. III.: 22–67. p.



Hajnik Imre: A magyar birósági szervezet és perjog az árpád- és a vegyes-házi királyok alatt. Bp., 1899. 164–

185. p.


Kelemen, Emericus: Institutiones juris privati Hungarici. Pestini, 1814. Lib. III.: 1341–1384. p.


Markovics, Nep. Ioannes: Epitome institutionum iuris Hungarici privati. Budae, 1822. 276–287. p.

Timon Ákos: Magyar alkotmány és jogtörténet. Bp., 1918. 476–480. p.

Vinkler János: A magyar igazságszolgáltatási szervezet és a polgári peres eljárás a mohácsi vésztől 1848-ig.

Pécs, 1927. II.: 316–357. p.

3.5. 18. § A büntetőper felperese és alperese: a vádló és a terhelt

A XVII. század derekától a büntetőper felperesét és alperesét valójában már nem lehet félnek tekinteni.

3.5.1. 18.1. A vádló-felperes (accusator)

Vádló-felperes az a hivatalból eljáró személy, aki a büntetőperben a vádat képviseli a terhelt-alperessel

szemben.

A XVI. században azzal összefüggésben, hogy az 1548:50. tc. a fő- és alispánnak állandó hivatali feladatává

tette a „gyanús és nem köztudomású” latrok nyomozását, csakhamar kialakult az a felfogás, hogy a súlyos, a

köz érdekét és biztonságát is veszélyeztető és sértő deliktumok esetén nem lehet a sérelmet szenvedett fél vagy

rokonai rendelkezésétől függővé tenni a keresetindítást. Ennek a nézetnek megfelelően a XVI. század végétől a

„közönséges jóért munkálkodó” tiszt (magistratus) járt el hivatalból felperesként a sérelmet okozóval szemben,

ha nem volt magánvádló-felperes, vagy ha az nem akart perelni (DM.IX.33.). Ez a gyakorlat a XVII. századra

oda vezetett, hogy a delictum publicumnak minősülő cselekmény elkövetőjével szemben akkor is tiszti kereset

(actio magistratualis) indult, ha a sértett és az elkövető jóvátétel iránti egyezséggel kívánta befejezni a pert. A

magistratus, tulajdonképpen a bíró, vette tehát át a büntetőperben a felperes-magánvádló szerepét.

A vármegyében magistratualis kereset indítására a főispánnak és az alispánnak volt joga. A főispán ezzel csak

kivételesen élt, és rendszerint úgy, hogy nevében az alispán járt el. De a törvényszéken elnöklő alispán helyett is

ügyvédje emelt vádat, illetve képviselte azt. A XVII. század végén, a XVIII. század elején az efféle alispán

meghatalmazásával eljáró prókátor szerepét egyre több helyen a vármegye közgyűlése által a megyei ügyvédek

sorából választott tiszti ügyész (procurator magistratualis, fiscalis) vette át.

Megjegyzés

Azzal, hogy a vádló-felperes hivatását választott megyei tiszt töltötte be, a magisztratuális keresetet

formálisan továbbra is maga a bíró nyújtotta be, vagyis a tiszti ügyész – mint régebben – a főispán

nevében emelt vádat.

A megyei fiskális vezetése alatt a XVIII. század derekától már hivatal szerveződött. Az ügyészi hivatalban

(fiscalatus) működő megyei alügyészek mellett a XVIII. század végétől, illetve a XIX. század elejétől a főispán




által kinevezett tiszteletbeli (al)ügyészek is működtek, akik a perben a vádképviselet mellett a kötelező védelmet

is ellátták.

Az uradalmakban ugyancsak a XVII. században tűntek fel az uradalmi, illetve a városokban a városi ügyészek.

3.5.2. 18.2. A terhelt-alperes (reus)

Terhelt az, aki ellen a büntetőeljárás folyik.

A hivatalból induló eljárásban a vádló, illetve vádképviselő ügyésszel szemben az alperes nem rendelkezett a

felet megillető rendelkezési joggal.

A régi magyar jogban a terhelt perbeli helyzetét alapvetően rendi állása határozta meg.

3.5.2.1. 18.2.1. A nem nemes terhelt perbeli helyzete

A nem nemes terhelt, akit az eljárás megindulásával rendszerint letartóztattak, végsősoron nem volt más mint a

vizsgálat tárgya, bizonyítási eszköz, minthogy a vele szemben lefolytatott vizsgálat egyetlen célja a marasztalás

alapjául szolgáló beismerés kicsikarása volt. A nem nemes terhelt joga csak arra szorítkozott, hogy a rendes

írásbeli perben ügyvédet valljon. Erre azonban ritkán került sor – legalábbis a vármegyei törvényszék előtt folyó

perekben – tekintettel arra, hogy rendszerint ezt nem tette lehetővé vagyoni helyzete.

3.5.2.2. 18.2.2. A nemes terhelt perbeli helyzete

A nemes terhelt perbeli poziciója lényegesen jobb volt mint a nem nemesé, ugyanis néhány kivételtől eltekintve

nem lehetett letartóztatni, megtagadhatta, hogy vizsgálatnak vessék alá, védekezését szabadon előadhatta

nyilatkozatában. A nemesnek joga volt arra is, ha ezt a bűncselekmény jellege megengedte, hogy rendes per

helyett elfogadja a sommás eljárást.

Irodalom

Bodo, Mathias: Jurisprudentia criminalis secundum praxim et constitutiones Hungaricas. Posonii, MDCCLI.,

17. p.

Both Ödön: Szeged város büntetőbíráskodása 1848-ban (Acta Jur. VI. 1.). Szeged, 1958. 12–15. p.


116–118. p.

Eckhart Ferenc: A földesúri büntető bíráskodás a XVI–XVII. században. Bp., 1954. 41–43. p.


Meznerics Iván: A megyei büntető igazságszolgáltatás a 16–19. században. Bp., 1933. 32–44. p.

ifj. Palugyay Imre: Megye-rendszer hajdan és most. Pest, M. DCCC XLIV. Második kötet: 128–137. p.


Szlemenics Pál: Magyar fenyitő törvény. Pest. 1865. 183–184. p.

Varga Endre: Úriszék. XVI–XVII. századi perszövegek. Bp., 1985. Bevezetés, 42. p.


3.6. 19. § A peres eljárás 1526-ig

Az a peres eljárás, amelyre vonatkozóan már forrásaink vannak, a bajor és a szász vidékeken még a XII.

században is fennálló, a Karoling-korszakban kifejlődött germán per elveit követve alapvetően királyi

rendelkezések eredményeképpen honosodott meg.




Az Árpádok korában a per a felek valóságos küzdelme (litigium, duellum) volt. A szóbeli és formaságok szigorú

betartásához kötött eljárásban a bíró csupán a felek küzdelmének szemlélője volt, perbeli jogosítványa csak arra

korlátozódott, hogy valamelyik félnek odaítélje a bizonyítást.

A XIV. század elején, az Anjuok reformjai hatására, az eljárás szigorú formalizmusa már jelentősen feloldódott.

A per (causa) ekkor már az ügy tisztázását, az igazság bírói kiszolgáltatását jelentette. A hiteleshelyek

eljárásbeli szerepének megnövekedésével az eljárás egyes szakaszai ugyan írásbelivé váltak, de a bíróság előtti

perszakban a szóbeliség és a nyilvánosság elve továbbra is érvényesült. A bíró szerepe is jelentősen

megváltozott, jogosítványai révén a per vezetője lett.

Az 1526-tal lezárható korszakban a polgári és a büntetőper lefolyásában nem volt lényegi különbözőség.

3.6.1. 19.1. Idézés (citatio)

A per az alperes illetékes bírája elé történő idézésével indult.

3.6.1.1. 19.1.1. Az idézés módjai

Az idézés legrégebbi módja a pecsétküldés (missio sigilli) volt.

Aki mást perbe akart hívni, annak pecsétet kellett kérni a bírótól. A bíró képét viselő pecsétet, „billogot”, a

poroszló vitte a leendő alperesre a panaszló fél kíséretében. A poroszló a pecsét felmutatásával, a felperes pedig

élő szóval hívta perbe az alperest.

Az idézés eme módja a király és a nagybírák tekintetében a XIII. század második harmadában megszűnt.

Az 1231:21. tc. rendelkezésének hatására a perbehívás körül jelentősen megnőtt a hiteleshelyek szerepe.

Közreműködésük fejlesztette ki azt a gyakorlatot, hogy a király és a nagybírák a hiteleshelyhez küldött

perbehívó parancs által idéztek.

Az idézés úgy történt, hogy a panaszló fél a királytól, illetve a nagybírótól perbehívó parancsot (mandatum

evocatorium) eszközölt. A parancs az illetékes hiteleshelynek szólt azzal, hogy emberét a királyi vagy a nádori

emberrel együtt küldje ki, és azok megfelelő határnap kitűzésével idézzék meg a panaszlottatat. A kiküldöttek az

idézésről bevallást tettek, amelyről a hiteleshely jelentőlevelet (litterae relatoriae) állított ki. A jelentőlevél egy-

egy példányát a feleknek is megküldték. A XIV. század elejétől vált szokássá az, hogy a jelentőlevélbe átírták a

perbehívó parancsot is, így az a felperesnek egyben keresetlevélül szolgált, az alperesnek pedig lehetőséget

adott arra, hogy felperes távolmaradása esetén felvegye a pert.

Nemest felsőbíróság elé mindig perbehívó paranccsal idézték a ténylegesen kezén lévő birtokán. Vármegyei

törvényszék elé idézésének módja nem volt egységes. Egyes megyékben még a XV. század elején is a

pecsétküldés volt szokásban, olyképpen, hogy a poroszló helyén szolgabíró vagy kiküldött megyei ember

idézett. Másutt, hasonlóan mint a nagybíró elé, a főispán perbehívó parancsával történt az idézés.

A nemes perbehívó parancs mellőzésével a bíróság színe előtt vagy a királyi kúrián harmadnapra (ad tertium),

„szemtől szembe” is perbehívhatta ellenfelét.

A városi polgárt a városi törvényszolga szóban idézte a törvényszék elé. A jobbágyot és a szabad birtokkal nem

rendelkező familiárist nem idézték, hanem előállították. Erről, a bíró felhívására az úrnak kellett gondoskodnia.

3.6.1.2. 19.1.2. A perbehívás ismétlése és az „értesítés”

A panaszlottat elmaradása esetén csak bizonyos számú sikertelen idézés esetén lehetett makacsságára

hivatkozva pervesztesnek nyilvánítani, vagyis az idézést többször is meg kellett ismételni.

Szt. László óta háromszori (Szt. László ún. III. 26.), a XIII. századtól a XIV. század végéig – nemes esetén –

hétszeri idézésnek volt helye. Az idézés hetedízben három vásáron való kikiáltással (proclamatio trineforensis,

proclamatio per fora comprovincionalia) történt, ami azt jelentette, hogy a perbehívó parancsot a panaszlott

birtokához legközelebb eső három helység vásárán hirdették ki élő szóval.

Megjegyzés




A vásáron való kikiáltást a XIII. század elejéről származó adatok szerint még nem hetedszerre, hanem a

hetedik sikertelen idézés után rendelték el mint ahogy erről a Váradi Regestrum egyik 1215-ös

feljegyzése beszámol a lopással vádolt Izsó és unokája, Izsák ügye kapcsán: „ ... mivel a hetedik

határidőre sem jelentek meg, jelentette ... a bíró a nádornak. Ő pedig elrendelte, hogy kiáltsák ki őket

megyei vásárokon ama fenyegetéssel, hogy ha nem jönnek el sem a billogos, sem a tüzes vas váradi

törvényszékére, nyilvánvaló és rábizonyult tolvajoknak tekintik őket” (VR.116.)

Az idézéssel szemben engedetlent (már első ízben is) megbírságolták. Ennek ellenére a perbehívottak gyakran

éltek az idézés ismétlése által kínált lehetőséggel, hogy ezzel is minél hosszabb időre elodázzák a

perbebocsátkozást. I. Lajos uralkodása végétől ezért már rendszerint a harmadik idézés után elrendelték a

kikiáltást. Zsigmond nagyobb dekrétuma a hatalmaskodási ügyekben az egyszeri és végleges idézés

elrendelésével, ami egyben ezekre nézve a kikiáltás megszüntetését is jelentette, további szigorítást vezetett be

(1435 II.:5. tc. ).

Arról, hogy az adott ügy kapcsán további idézésnek nincs helye, tehát hogy az végleges, vagyis hogy a bíróság a

fél elmaradása esetén is érdemi határozatot fog hozni, a perbehívó parancs záradékában történt rendelkezés. Ez a

záradék volt az ún. „értesítés” (insinuatio). Miután Mátyás nagyobb dekrétuma a kikiáltást minden ügyben

megszüntette (1468: 17. tc.), annak helyébe a negyedik perbehívás esetén is az értesítés lépett (HK. II. R. 18. 7.

§).

A XV. század végétől a perbehívásnak tehát két módja volt: az egyszerű (evocatio simplex), vagyis az

ismételhető, ami csak a negyedik alkalommal történt értesítéssel, és az értesítéses (evocatio insinuationalis), az

egyszeri és végleges.

3.6.2. 19.2. A bíróság előtti eljárás megindulása

A bíróság előtti eljárás valamelyik fél, illetve a felek bíróság előtti személyes vagy képviselő általi

megjelenésével indult.

Ha az alperes az utolsó, illetve a végleges perbehívással szemben is engedetlen volt, a bíróság a felperes

kérésére „elmakacsolta”, vagyis makacsság okán (ob contumaciam ex non venit) pervesztesnek nyilvánította.

Ha a felperes maradt távol, „örök hallgatásra”(in silentium perpetuum) ítélték, vagyis peresített igényét többé

nem érvényesíthette az alperessel szemben.

Ha a felek vagy képviselőik a kitűzött határnapon megjelentek a bíróság előtt, a felperes előadta keresetét vagy

– a XV. századtól – bemutatta a keresetlevélül szolgáló jelentőlevelét. Az alperesnek arra nem kellett azonnal

érdemi választ adnia, hanem kifogásokkal élhetett.

3.6.2.1. 19.2.1. A kifogások (exceptiones)

A régi magyar perjogban kifogás volt tágabb értelemben minden olyan előterjesztés, amellyel a fél saját

érdekeinek előmozdítását törekedett elérni ellenfelével szemben. Szűkebb értelemben az alperesnek a

perbeavatkozás előtt tett ellenvetése.

Az alperes kifogásként hozhatta fel:

a. a bíróság hatáskörének és illetékességének hiányát,

b. a bíró személyében rejlő hibát (gyanús bíró),

c. a felperes perképességének hiányát (a felperes becstelen, nem nemes, stb.),

d. az ügyvédi megbízás, illetve

e. a perbehívó parancs, az idézés, stb. hibáját.

Ha az alperes ezeknek, az ügy érdemét nem érintő kifogásoknak valamelyikét bizonyítani tudta, a bíró, gyanús

bíró esetén a király, esetleg más nagybíró, döntése alapján a per leszállításának (condescensio causae) volt vagy

lehetett helye, de ezzel a felperes nem veszítette el perlési jogát, vagyis a pert elölről kezdhette.




Az alperes megkifogásolhatta azt is, hogy a felperes keresete elévült, illetve hogy a felperes őt csalárdul zaklatja

a perrel. A fentiektől eltérően azonban az elévülés (praescriptio) és a patvar (calumnia) érdemi jellegű kifogás

volt, tekintettel arra, hogy ha az alperes ezeket bizonyította, a per végleg elenyészett.

A patvar több esetet foglalt magába. A felperes calumniát valósított meg,

a. ha valamit „két címen” (sub duplici colore), például, ha „... egy birtokot zálogcímen is, örökjogon is

követelt”, illetve, ha valamit „két úton” (sub duplici via), vagyis ha „... egy és ugyanazon dolgot egy és

ugyanazon címen, de két bíró előtt keresett”,

b. ha valakit, akit kötelezettsége alól mentesített, később mégis beperelt,

c. „... midőn egy ügyet, amelyet rendes pörúton befejezett, másodízben ... pörújítás engedelme nélkül ismét

fölélesztett”, vagyis ha „ítélt dolog” (res judicata) iránt perelt.

3.6.2.2. 19.2.2. A perbeavatkozás (litis contestatio)

Miután a kifogások ki lettek merítve és a per nem szállt le, mert nem volt olyan hiba, ami miatt ne lehetett volna

helyesen ítélni, illetve a per nem enyészett el, mert az elévülés és a patvar bizonyítása sikertelen volt, az

alperesnek érdemi választ kellett adnia felperes keresetére. Az alperes feleletében a felperes állítását szóról szóra

(de verbo ad verbum) elismerte vagy tagadta. Megjegyzendő, hogy ha alperes elévülésre hivatkozott, azzal a

kereseti alapot nem vonta kétségbe, ezért, ha a praescriptiot nem tudta bizonyítani, az egyet jelentett a kereset

elismerésével.

Az alperes az érdemi válasszal perbebocsátkozott (litis constestatio) és ezzel beállott a perfüggés (litis

pendentia), ami azt jelentette, hogy

a. az ítélet meghozataláig semmiféle változtatást nem lehetett tenni a pertárgyon,

b. nem térhetett vissza az alperes az exceptiokra,

c. a hatalmaskodást kivéve a felek között nem indulhatott más per.

Az alperes feleletére a felperes válaszolhatott és ez a felek között váltakozva többször is megismétlődhetett. A

feleselések (allegationes) száma nem volt meghatározva.

3.6.2.3. 19.2.3. A perhalasztás (prorogatio)

A feleselés, azaz a perbeszédek után a per a bizonyítási szakaszhoz érkezett. Mielőtt azonban a bizonyításra sor

került volna, a bíró valamelyik fél vagy a felek kérésére, illetve saját elhatározásából perhalasztást rendelhetett

el. Perhalasztást kérhetett például az alperes, ha még nem volt törvényes korú, bármelyik fél arra hivatkozva,

hogy ország dolgában kell eljárnia, a felek közös megegyezésre avégre, hogy majd választott bíróság előtt

kívánnak egyezségre jutni.

A felek közös határozattal viszont azt is kiköthették, hogy ügyükben a perhalasztást kizárják.

3.6.3. 19.3. A bizonyítási eljárás

A per sorsát a bizonyítás döntötte el.

A bizonyítás az a (lélektani–logikai) művelet, amellyel a bíróság egy, a múltban lejátszódott eseményre, egy ügy

eldöntése szempontjából lényeges, vagyis releváns tényre vagy tényekre a jelen tények észlelése alapján

következtet. Maga a bizonyítási eljárás perbeli cselekmények összessége, ami magában foglalja a bizonyítékok

(vagyis a bizonyító tények) bíróság elé tárását, a bizonyítékok bírói észlelését, és az észlelet alapján a bíróság

következtetését az eldöntendő tényre vagy tényekre, azaz a ténymegállapítást.

A bizonyítás a jogfejlődés korai szakaszában alaki volt. Nem arra irányult, hogy az ügy érdemére vonatkozó

tények kerüljenek megállapításra, hanem arra, hogy a panaszlott személye, becsülete tisztázódjék.

A fél becsületességét (ártatlansáság), illetve becstelenségét (bűnösségét) bizonyító tényként az istenítéletek: a

próbák eredménye, a baj kimenetele, valamint a fél és a tanúk esküje szolgáltak.

3.6.3.1. 19.3.1. Az istenítéletek (judicia dei, ordalia)




Az istenítélet tágabb értelemben bizonyíték produkálására irányuló művelet (bizonyítási eszköz), szűkebb

értelemben a művelet eredménye (bizonyíték), amelyben isten döntésének, ítéletének megnyilvánulását látták.

Az istenítéleteket arra a vallásos meggyőződésre alapozva alkalmazták, hogy isten mint legfőbb bíró a

becsületest (ártatlant) oltalmába veszi és ezt kifejezésre is juttatja.

A magyar gyakorlatban az istenítéletek közül a próbák és a baj voltak használatban.

a) Próbák: a forró- és hideg vízpróba (judicium aquae ferventis et frigidae), a tüzes vaspróba (judicium

ferri candentis)

A vízpróbákra a XII. század első feléig vannak utalások (Szt. László ún. I. 28., Kálmán ún. I. 22.), de

alkalmazásukról nincsenek bővebb ismereteink.

A vaspróba még a XIII. század folyamán is szokásban volt, és rendszerint bűnügyekben volt helye, de

alkalmazták magánjogi perekben is.

Megjegyzés

A tüzes vaspróbára vonatkozó első okleveles feljegyzés 1105–1116 körüli időkből származik, amelyet

az eljárt bíró a nyitrai ispán és a pannonhalmi apát birtokvitájában rendelt el: „... a bíró Esztergom

városába vaspróbát rendelt nékünk, hogy az Úr, az igazságos és pártatlan bíró nyilvánítsa ki az

igaznak az igazságot, és leplezze le a szent egyház ellenségeit” (PRT.I.594.).

Bűnügyben az alperesnek és rendszerint személyesen, más esetekben általában a felperesnek kellett hordozni a

vasat, de a felperes minden korlátozás nélkül helyettesíthető volt.

A próbákat székesegyház vagy nagyobb prépostság helyszínén foganatosították (Kálmán ún. I. 22.).

A próbákat jelesebb egyházakban foganatosították: „megtiltjuk, hogy a vas és a vízpróba valamely egyházban

történjék, kivéve püspöki széken és nagyobb prépostságoknál, valamint Pozsonyban és Nyitrán” (Kálmán ún. I.

22.). A vaspróbák egyik nevezetes színhelye Várad volt, és az ott lefolytatott tüzes vaspróbákról maradt fenn a

legtöbb adat a Váradi Regestrumnak köszönhetően.

Megjegyzés

A regestrum a káptalan előtt 1208–1235 között lefolyt perekről, ügyletekről őrzött meg összesen 389

adatot. A próbákra vonatkozó feljegyzések csak a tüzes vasról emlékeznek meg, ami azt támasztja alá,

hogy a vízpróbák már erre az időre valóban megszűntek.

A próbán mindkét félnek meg kellett jelenni. Valamelyikük elmaradása pervesztességgel járt.

A próba szigorú előírások szerint ment végbe. Eredménye felől az arra hivatott szemlélők, az egyház

megbízottai a poroszló és a tanúk jelenlétében nyilatkoztak. Ha a forró vassal megpróbált sebe gyógyult,

tisztázta magát, igazolódott (justificatus est), ha nem „megégett”, elmarasztalódott (combustus est). A fél akkor

is pervesztes lett, ha megszegte a próba valamely előírását, ha például a kezére göngyölt és lepecsételt kötést

megbontotta.

A próbák alkalmazását már az 1215. évi IV. lateráni zsinat tilalmazta. Magyarországon azonban csak az 1279-

ben tartott budai zsinat rendelte el megszüntetésüket.

b) Baj, bajvívás (duellum)

Az 1222-es aranybulla 12. artikulusa arra enged következtetni, hogy a baj már akkor szokásban lévő intézmény

volt. Azt azonban, hogy mikorra tehető megjelenése, források hiányában nem lehet pontosan meghatározni.

Megjegyzés

Az első a bajvívásról fennmaradt oklevél 1231-ből való, amely arról tudósít, hogy kellő bizonyítékok

hiányában II. András bajt rendelt el egy birtokvitában: „... mivel nem bizonyult alkalmasnak az ügyben

való döntéshez ... sem magának Mártonnak bizonysága, sem ... Hektornak a kiváltságlevele, összes




báróink tanácsával elrendeltük, hogy mindkét fél állítson bajnokot ...” (Héderváry I.4.). Ugyanerre az

évre datálták azt a hamis oklevelet is melyben a „baj” szó feltűnt: „ ... duellum, quod vulgo dicitur boil

...” (ÁUO.I.283.)

A próbák megszűnésével a baj maradt az istenítéletek egyedüli, még a XV. század folyamán is alkalmazott

módja.

A bajt a XIV. század elejéig minden bíróság megítélhette. Ez egyben azt is jelentette, hogy polgárok, szolgák és

jobbágyok is megvívhattak. A baj a XIV. század derekától már csak a kurián, valamint a megyei törvényszéken

és csak nemes tekintetében alkalmazható bizonyítási eszköz volt.

Bajra nagyobb bűnügyekben a bíró rendelése, egyéb esetekben a felek megállapodása vagy a kihívás elfogadása

alapján kerülhetett sor.

A kihívás egy facövek átadásával történt, amit a fél helyett bajnoka is megtehetett. A kihívást nem kellett

elfogadni, de visszautasítása ronthatta a pernyertesség esélyét.

A bajra személyesen csak súlyos bűncselekmény vagy személyre szóló kihívás esetén kellett kiállni, egyébként

a fél, illetve a felek bajnokot (pugil, duellator) állíthattak maguk helyett. A papok, a nők és a zsidók pedig csak

bajnok által vívhattak.

Lovas baj (duellum equestre) megvívására kizárólag felsőbíróság előtt kerülhetett sor. A gyalog baj (duellum

pedestre) más bíróság előtt is végbemehetett. A XIV. század második felétől ez utóbbit már csak a megyei

törvényszékeken alkalmazták.

A lovas bajt mindig fegyverrel, a gyalog bajt a XIV. század derekától már csak botokkal vívták. Kivételesen

súlyos bűncselekmény (hűtlenség, gyilkosság) esetén a bíró ún. „meztelen” bajt (duellum nundum) is

elrendelhetett. Ez azt jelentette, hogy a bajra a szokástól eltérően lovagi mez, vértezet nélkül, ingben, egy szál

karddal kellett kiállni. A duellum nundum feltételezhetően életre-halálra (usque ad punctum mortis) is

szólhatott.

A bajt a bíró által megjelölt időpontban és helyen – a XV. században a lovas bajt rendszerint a budai bajtéren,

bajszérűn (area duelli) – kellett megvívni. Azt, aki a kitűzött határidőig sem személyesen, sem bajnoka által

nem jelent meg, elbukottnak tekinették.

A baj meghatározott szabályok szerint folyt. Eredményét a jelenlévő bíró állapította meg. A küzdelem akkor

fejeződött be, amikor a bajvívót lefegyverezték vagy kiszorították a küzdőtérről, illetve ha a bajvívó vesztesnek

nyilvánította magát.

Alperes számára az elbukás, a bajonbukás (succubitus duelli) a per elvesztését jelentette, a felperes számára

pedig az örök hallgatást.

A felek a baj kezdetéig, sőt a bajvívás alatt is kiegyezhettek. Ezesetben a bírónak békebírságot (judicium pacis

duelli) kellett fizetni.

A bajt, egy esetet kivéve, az 1486:18. tc. törölte el. Ezután azt csak a kúria lovagi becsületbírósága rendelhette el

abban az esetben, ha az ügyben nem volt lehetőség másfajta bizonyításra. A bajonbukott ilyenkor a becsületét

veszítette.

3.6.3.2. 19.3.2. Az eskü (juramentum) és az alapjául szolgáló tanúbizonyítások: a tanúbizonyság (humanum testimonium) és a tudományvétel (inquisitio)

Az eskü (juramentum) nem más mint a fél állításának az istenre történő hivatkozással való megerősítése.

Eredetét tekintve az eskü is istenítélet volt, minthogy azt abban a hiszemben tetették le, hogy a hamisan esküvőt

isten közvetlenül és azonnal büntetéssel sújtja. A magyar joggyakorlatban az eskü odaítélése már a kezdetektől

fogva megelőző tanúbizonyítás alapján történt.

A tanúbizonyítás a XIII. század végéig minden esetben alaki, pusztán a fél melletti tanúságtétel, tanúbizonyság

(humanum testimonium) volt. Tanúk csak „... becsületes (sine aliqua sint infamia), feleséges és családos ...

Krisztus-hívők ...” lehettek (Szt. István II. 3.) a korai perben. Az ügyleti tanúk mellett, vagyis akik az ügyletnél

jelen voltak, rendszerint azok szerepeltek tanúként, akik a rokonság vagy a szomszédság okán hallomásból

tudomással bírhattak valamely múltbani esemény felől.




A tanúkat a fél bírói felhívásra vitte magával a bíróság, majd a XIII. században a hiteleshely elé. A tanút csak a

fél állítása felől kérdezték, nem eskették igazmondásra és nem firtatták tudomása alapját sem. A tanúbizonyítás

értékét a tanúk száma és minősége szabta meg. A bíró annak a félnek ítélte oda az esküt, akinek a bizonyítását

jobbnak, hiteltérdemlőbbnek tartotta, vagyis aki állítását több és előkelőbb tanúval erősítette. Ha a felek

tanúbizonyítása egyenlő értékű volt, a bíró rendszerint az alperes javára ítélte az esküt. Az eskütételre a bíró,

illetve a bíró engedelmével az ellenfél választotta ki a fél tanúi közül azokat, akik a féllel együtt, a felet erősítve

esküdtek.

Bűnügyben rendszerint az alperesé volt a bizonyítás joga. Ahhoz, hogy a panaszlott tisztázhassa magát, a tanúk

sorából negyvenet vagy százat is felszólíthattak az eskü letételére. A fél és a tanúi által letett eskü perdöntő volt.

Az alaki tanúbizonyítás a XIII. század végétől egyre inkább háttérbe szorult, majd a XIV. század folyamán

eltűnt a bizonyítási gyakorlatból.

A XIII. század elejétől többször előfordult, hogy a király a várföldek hovatartozása és a várnépek jogállásának

tisztázása végett vizsgálatot rendelt el. Ennek során az érintett falubeliek és a szomszédok igazmondásra (ad

veritatem dicere) esketve tettek tanúvallomást tudomásuk felől a király kiküldötteinek.

A próbák megszűnésével az efféle nyomozó tanúvallatás, magyarán tudományvétel (inquisitio) a XIII. század

végén bűnügyekben (hatalmaskodás, gyilkosság, lopás, rablás) is használatba került.

A tudományvétel, vagyis az eskü alapjául szolgáló anyagi tanúbizonyítás, az Anjouk a norman-szicíliai

(nápolyi) eljárás elveinek felhasználásával végrehajtott reformjai által vált általánossá, és közkötelességgé.

A tanút igazmondásra esketve vallatták a releváns tényekre vonatkozó tudomása felől. A tanúknak tehát már

nem a fél mellett tett esküje volt a mérvadó, hanem vallomásuk, ami a félre nézve kedvezőtlen is lehetett.

A tudományvételt a bíró rendelte el a felek kérésére, ami háromféleképpen történhetett:

a) Egyszerű tudományvétel (inquisitio simplex)

Egyszerű tudományvételre rendszerint a pert megelőzően, a felperes kérelmére került sor. Az alperes ezt csak a

XV. század utolsó évtizedétől kérhette.

A tudakozást királyi vagy nagybírói parancslevéllel felhatalmazott királyi (nádori), illetve hiteleshelyi emberek

végezték. A kiküldöttek a tanúkat, akik férfiak, nők, nemesek és nem nemesek, valamint papi személyek is

lehettek, titkon (occulte) vagy nyíltan (palam) is kihallgathatták, amelynek eredményéről azután a hiteleshely

előtt tettek bevallást. A hiteleshely erről egy, a bírónak címzett jelentést (relatio inquisitionis) készített. A

jelentés csak a tanúvallomások summázatát tartalmazta, nem jelölték meg abban sem a tanúk neveit, sem

vallomásuk részleteit.

A felperesnek rendszerint három tudományvételről felvett jelentést kellett beszereznie ahhoz, hogy keresetét

megfelelőképpen megalapozza. Ezek közül egyet később a vármegye állított ki egy szolgabíró és egy mellé

adott megyei ember tudakozásáról szóló bevallás alapján.

b) Köztudományvétel (inquisitio communis)

A köztudományvételt a bíró a per során, az egyik vagy mindkét fél kérelmére rendelte el. A fél a

köztudományvételt ellenfelének fel is ajánlhatta. Ennek visszautasítása az ellenfél esküjének feltételeit

nehezíthette.

A köztudományvételt a XV. század derekáig csak a kúria, azt követően a vármegye törvényszéke is

elrendelhette, de ez utóbbi csak a felek egyetértése alapján.

A köztudományvételt a felek vagy képviselőik jelenlétében, a felek részére külön-külön kiküldött királyi,

megyei, hiteleshelyi emberek végezték a hely (a károkozás, a vitatott birtokhatár stb.) színén, egy nap leforgása

alatt. A köztudományvétel eme rendjén csak az 1486:14. tc. tett jelentősebb változtatást olyképpen, hogy azon a

felek és képviselőik már nem lehettek jelen, a felek tanúit egy- és ugyanazon kiküldöttek hallgatták ki és

lehetőség szerint mindig a vármegye törvényszékén.

Köztudományvételi tanú Werbőczy szerint olyan életkorú személy kellett legyen, „... hogy a történt dolgokra,

amelyekre kihallgatják, emlékezni és visszagondolni tudjon ...”, mert mint mondja, „... láttam ... olyanokat, akik




bár alig voltak tizenhat vagy legföllebb húsz esztendősek, mégis ... körülbelül huszonöt évvel azelőtt történt és

lett dolgokról tudva és annyira konokul tettek vallomást és bizonyságot, mintha azoknak szemmel látói lettek

volna.” (HK. II. 27. 4. §). A tanúzási képességre köztudománynál a rendi állás is befolyással volt, tekintettel

arra, hogy nem nemes nemessel szemben nem tanúskodhatott (1486:14. tc. 5. §), amit Werbőczy azzal

magyarázott, hogy „... a parasztokat és közrendűeket (rustici et plebae homines)akár ajándékkal, akár

ijesztéssel sokkal könnyebben és hamarabb el lehet terelni az igazság útjáról, mint a nemeseket.” (HK. II. 27. 7.

§). (Magától értetődően nem lehetett tanú a becstelen sem.)

A fel- és alaperesi tanúkat egyenként hallgatták ki. A kiküldöttek bevallása alapján készített hiteleshelyi

jelentésben, illetve a megyei kiküldöttek által felvett jegyzőkönyvben fel kellett tüntetni a tanúk neveit és

minőségét, vagyis hogy azok szomszédok-e vagy csupán megyebeliek, valamint a tudomásuk alapját, tehát azt,

hogy vajon személyes tudomással bírnak-e a releváns tényekről (szem- és fültanúk) vagy csak hallomásból.

A hiteleshelyi jelentést a felek zárt formában kapták kézhez, és azt vagy ők, vagy képviselőik mutatták be a

perbíróságnak.

A köztudományvételhez gyakorta szemle (revisio oculata) is járult, aminek eredményeképpen a per a felperes

javára eldőlhetett eskü nélkül is.

c) Bírói közgyűlésen és kikiáltott közgyűlésen végrehajtott tudományvétel (inquisitio in congregatione

generali et per modum congregationis proclamatae)

A királyi parancs alapján közgyűlést hirdető és tartó bíró: a nádor vagy az érintett vármegye főispánja bármely,

a gyűlésen jelenlévő kérelmére tudományvételt rendelhetett el.

A panaszló, miután ügyét előadta, a bíró által vallomástételre hívhatta fel mindazokat, akik az ügyről

tudomással bírtak. A felhívás szólhatott a vármegyék ispánjainak – természetesen, ha ez nádori közgyűlésen

történt –, valamint a szolgabíróknak és az esküdteknek, de minden más résztvevőnek, a gyűlés egészének is.

A felszólítottak csak akkor voltak hivatottak az igazságot kimondani (veritatem dicere), ha előzetes

tanácskozásuk eredményeképpen a fél állítását egybehangzóan megerősítették vagy tagadták.

A verdikt a nyilvános gonosztevők marasztalásához (levelesítéséhez) minden további nélkül elegendő volt,

vagyis az nem volt más mint végítélet. Egyébként az az egyszerű tudományvétel, amit a jelenlévő ellenfél

elfogadott, a köztudományvétel erejével bírt.

A kikiáltott közgyűlés módjára történő tudományvételt (inquisitio per modum proclamatae congregationis) az

1435:4. és 5. tc. szerint a hatalmaskodás és nyilvános gaztettek miatt panaszló kérhetett. A tudakozást a főispán,

az alispán a maguk mellé vett szolgabírókkal végezték hiteleshelyi emberek jelenlétében a köztudományvétel

szabályai szerint.

A tudományvételeket követően az alperesnek kellett esküvel tisztáznia magát. Az általa leteendő eskü, a tisztító

eskü (juramentum purgationis, juramentum purgatorium) feltételeit a bíró a tudományvétel eredményéhez

képest határozta meg. Ha például a felperes keresetét három egyszerű tudományvétel erősítette, az alperes teljes

értékű esküre volt köteles, de ha az egyszerű tudományvételt követően foganatosított köztudományvétel az

alperes számára kedvezett, az csak félértékű esküvel tartozott.

Ha a felperes számára a tudományvétel – különösen a köztudományvétel – egyértelműen terhelő volt, az eskü

átszállott a felperesre. A felperes ilyenkor teljes erejű esküt, minthogy kezét az alperes fejére téve esküdött, ún.

„főesküt” (juramentum ad caput) tett.

A leteendő eskü értéke a „pertárgy” értékétől függött, és azt ehhez képest a tudományvétel eredménye alapján

állapították meg. Például kártérítési perben az okozott kár mértéke szerinti érték, emberölésnél és testi sértésnél

a vérdíj volt az irányadó, de ha a tudományvételből adódóan csak fele értékű esküt kellett tenni, a fenti értékek

fele.

A fél az esküt a magával vitt eskütársakkal (conjuratores) tette le. Számuk az eskü értéke és rendi állásuk szerint

alakult. Az ország báróinak és főpapjainak – bár ez utóbbiak eskü helyett csak lelkiismeretük tisztaságára

hivatkoztak – esküje 10 márka, a nemeseké 1 márka, a jobbágyoké és városon kívül a polgároké 1/4 márka, azaz

1 forint volt (HK. II. 32. 10–11. §§).




Eskütársak férfi mellett csak férfiak, nők mellett nők is, de nemes mellett mindig csak nemességüket igazolt,

„érett korú”, becsületes személyek lehettek.

Az eskütársak kizárólag csak a fél szavahihetőségét erősítették.

Az esküt templomban a bíró kiküldöttei és hiteleshelyi emberek, vagy a bíróság színe előtt tette le a fél

eskütársaival az előre mondott esküszöveg megismétlésével. Rendes szertartás szerint az esküt tevő kezével az

oltárt vagy valamely ereklyét, illetve a feszületet érintve esküdött. Ebből az „érintésből” adódott az effajta eskü

„testi eskü” (juramentum corporale) elnevezése.

Minden bizonnyal testi, vagyis megérintéssel letett eskü lehetett az is, amit a Váradi Regestrum több feljegyzése

is úgy emlegetett, hogy „Szent László király sírja felett” (super sepulchrum sancti Regis Ladislai) ment végbe.

Az eskünél jelenlévő hiteleshelyi emberek arról bizonyságlevelet állítottak ki, amit a fél adott át a bíróságnak.

3.6.3.3. 19.3.3. A szó szoros értelemben vett tanúbizonyítás (attestatio)

A tudományvételek általános alkalmazása mellett, a fél vagy a felek önálló bizonyítással is élhettek. Ez azt

jelentette, hogy a felek maguk állították tanúikat a hiteleshely, valamely hiteles személy vagy a vármegye

törvényszéke elé. A megesketett tanúkat felük vagy képviselője jelenlétében hallgatták ki.

A Mohács előtti korszakban az effajta tanúbizonyítást azonban a kúriában és a sedrián csak előzetes

bizonyításként értékelték.

A városokban tudományvételt nem alkalmaztak. A városi polgár maga állította tanúit a bíróság elé, akiket, ha

vonakodtak volna megjelenni, a bíróság bírság terhe mellett idézett meg. A tanúkat hit alatt hallgatták ki

tudomásuk felől. Két- vagy három tanú egybehangzó vallomása rendszerint már elégséges volt a teljes és

végérvényes bizonyításhoz.

3.6.3.4. 19.3.4. Az oklevél (instrumentum, instrumentum litterale) és az oklevélbizonyítás

A perben teljes bizonyító erővel csak a hiteles pecséttel ellátott eredeti vagy átírt oklevél bírt.

Kezdetben csak a királyi pecséttel ellátott oklevél számított közhitelesnek (instrumentum authenticum). A

hiteleshelyek a XIII. század második felétől nyertek hiteles pecsétet. Ez vagy úgy történt, hogy a király a már

meglévő pecsétjüket ismerte el közhitelesnek vagy pedig úgy, hogy ilyet adományozott számukra. A bíráskodó

országos méltóságok ugyancsak ettől az időszaktól kezdtek saját pecsét alatt okleveleket kiállítani. Pecsétjük

kinvezésükkel vált közhitelűvé. Egyes városok szintén a XIII. század folyamán jutottak hiteles pecséthez királyi

kegyből (privilégiummal). A városi pecsétek azonban csak a joghatóság területére korlátozottan voltak

közhitelesek. A vármegyék közül Mohácsig csak Somogy nyert jogot hiteles pecsét használatára 1490-ben

II.Ulászlótól. Más vármegyék kiadványai, amelyek rendszerint az alispán és a szolgabírók pecsétjei alatt keltek,

nem voltak közhitelűek, csak helyi hitelességgel bírtak, azokat a perben meg lehetett támadni.

Az átirat (instrumentum transsumptum) csak akkor nyert teljes hitelt, ha a király azt olyan hatállyal ruházta fel

mint az eredetit. Ha az átiratot a király egyben meg is erősítette, az eredeti oklevél feleslegessé vált, tekintettel

arra, hogy a megerősítéssel az átírt eredetinek számított.

Hiteles átiratokat a hiteleshely regestrumai, a hiteles személy (nagybíró) pedig az eredeti alapján, a rendes

törvénykezési nyolcadokon adhatott ki.

A király, a hiteleshely és a hiteles személy ún. egyszerű átiratot is kibocsájthatott. Ezzel csak akkor lehetett a

perben bizonyítani, ha azt az ellenfél nem kifogásolta, de ha kérte, a fél köteles volt az eredeti oklevelet

felmutatni.

Oklevéllel bizonyítani szinte minden perben lehetett. Az ún. jogperekben (processus juris), vagyis azokban az

ügyekben, amelyekben valamely jog körül folyt a vita, az oklevélbizonyítás mindig kötelező volt.

Az oklevelet az volt köteles felmutatni, aki a perben arra hivatkozott. Ezt a felperesnek keresete előadásakor

azonnal meg kellett tennie, az alperesnek halasztással. Ha az oklevél más kezén volt, például a legidősebb

fivérnél, a családtag idézés útján követelhette annak kiadását. Ha hiteleshely őrizte az oklevelet, királyi parancs

útján lehetett kérni annak kézhez adását. A hiteleshely legtöbbször nem az eredetit adta ki, hanem annak hiteles

átiratát. Az oklevél kiadásának indokolatlan megtagadása a tárgyalt korszakban hatalmaskodásnak számított.




A fél által bemutatott oklevél valódiságát és érvénytelenségét kétségesnek állítván az ellenfél kifogással élhetett.

Akkor nem volt valódi az oklevél,

a. ha nem a kiállítótól származott,

b. ha a benne foglalt tényállítások nem feleltek meg a valóságnak,

c. ha szövegét és pecsétjét utólag megmásították, meghamísították.

Ha a panaszló az oklevél valódiságát kétségbevonó állítását nem tudta oklevelekkel, tanúkkal, ezek hiányában

bajjal bizonyítani, az oklevelet felmutató vérdíjában marasztalták. Ha azonban bizonyítása sikeres volt, az

oklevelet felmutató fél úgy bűnhődött mint a hamis oklevélet készítők, illetve a pecsét- és oklevélhamisítók.

Az oklevél akkor volt érvénytelen,

a. ha nem szabályszerűen, azaz hibásan,

b. ha más jogainak sérelmével állították ki,

c. ha az a jog, amelynek tekintetében kiadták, elenyészett,

d. ha azt királyi rendelkezéssel vagy bírói határozattal érvénytelenítették.

Az érvénytelenítés leggyakoribb oka a pecsétek elveszése volt. Ha a királyi pecsét tűnt el, a király rendszerint

egy esztendőnyi időt hagyott arra, hogy az érintettek az érvénytelenített pecséttel ellátott okleveleiket az új

királyi pecséttel hatályában megtarthassák, illetve megerősíthessék.

Az érvénytelenség miatt tett alaptalan kifogás kisebb perbeli vétségnek számított. Ellenben, ha valaki azt

állította, hogy oklevele elveszett, és ezért azt bírói határozattal érvénytelenítették, de később perben az

érvénytelenített oklevelet mégis felhasználta, úgy bűntették mint az oklevelek hamisítóit.

3.6.4. 19.4. A per befejezése

A per a bizonyítási eljárás lefolytatása után hozott ítélettel vagy peregyezséggel fejeződött be.

3.6.4.1. 19.4.1. Az ítélet (sententia, judicium)

A végítéletet (sententia finalis) a bíró társai megkérdezésével a megelőző bizonyítási ítélettel (judicium)

meghatározott (elrendelt) eskü és bajvívás lefolytatása, eredménye, illetve a fél vagy a felek által bemutatott

oklevelek megvizsgálása után hozta meg. A bíró azonban nem volt kötve a bírótársak állásfoglalásához, az

ítéletet a többségi véleményre tekintet nélkül, saját meggyőződése alapján is kimondhatta.

Az ítéletet eleinte csak élő szóval hirdették ki, de már III. Béla óta a királyi kúriában hozott ítéleteket írásba kell

foglalni. A XIV. századtól az ítéletek írásbafoglalása a királyi kúrián kívül is általánossá vált. Az ítéletlevelek

(litterae sententionales) az ítélet és annak indokolása mellett sokszor a per lefolyását is rögzítették. Az

ítéletlevél mindenkor az eljárt bíró (bíróság) pecsétje alatt került kiadásra, vármegyében rendszerint az alispán

és a szolgabíró saját pecsétje alatt.

3.6.4.2. 19.4.2. Az egyezség (concordia)

Eleinte, ha a felek bírósághoz fordultak, csak bírói engedéllyel és békebírság (judicium pacis) lerovása mellett

fejezhették be perüket egyezséggel, de az 1435: (II.) 5. tc. már „az ország régi és dícséretes szokásának” mondta

a bírság terhétől mentes szabad egyezkedést (concordia libera).

Egyezségre a per bármely szakaszában, sőt az ítélet meghozatala és olykor a végrehajtás után is sor kerülhetett.

A felek az egyezségről hiteleshely vagy hiteles személy előtt tehettek bevallást, majd azt a bírónak is

bejelentették. A bíró az egyezségről megerősítő levelet állított ki.

A felek között az egyezség választott bírók közreműködésével is létrejöhetett. A felek által szerződéses

megállapodással létrehozott választott bíróság megjelölt helyen (gyakran valamely hiteleshelyen, a vitás

birtokon) tárgyalta az ügyet. A választott bírák eljárása a rendes bírói eljárással egyezett, de az ítélethozatal




teljes egyetértésre jutáson alapult. Minthogy ez a döntés meghozatalát jelentősen nehezíthette, illetve annak

elodázásához vezethetett, a felek arra az esetre, ha a választott bírók nem tudnának egyetértésre jutni,

kiköthették, hogy mely személy legyen jogosult közülük a döntéshozatalra. Ha azonban az ügy túlságosan

bonyolult volt, a „békéltetők” az említett kikötés ellenére is visszautalhatták azt annak rendes bírájához

döntéshozatal végett.

A létrejött egyezségről a választott bírók a per rendes bírájának, hiteleshelynek, hiteles személynek vagy a

vármegyének tettek jelentést.

A választott bírói ítélet a szerződés szerint kötelezte a feleket. Nemteljesítés esetére rendszerint bírságfizetést

vagy a hatalombajon bukás jogkövetkezményét szokták kilátásba helyezni.

3.6.5. 19.5. A perorvoslatok (remedia juridica)

A XIV. századig perorvoslatok nem léteztek. Azok az Anjouk alatt honosodtak meg, és a XV. század folyamán

fejlődtek ki.

3.6.5.1. 19.5.1. A perletétel (condescensio causae)

A perletétel eredetileg a per ítélet és egyezség nélküli megszüntetését jelentette. Erre akkor került sor, ha a

felperes visszavonta keresetét. Őt emiatt, vagyis mert alaptalanul, vakmerően perelt, a pertárgy értékének

kétszeresével büntették.

A perletétel a XIV. században azáltal vált perorvoslattá, hogy a kereset visszavonásával a felperes nem

veszítette el peres igényét, perlési jogát, azaz később ismét perelhetett.

A per letételét, másképpen leszállítását a felperes a végítéletig kérhette, a szokásos 6 márka – később „6 könnyű

márka”, azaz 6 forint – bírság lerovása mellett. A pert a bíró is leszállíthatta, ha a keresetül szolgáló idéző

levélnek olyan hibája volt, ami miatt nem lehetett helyesen ítélni, és ha az alperes ezt nem kifogásolta.

3.6.5.2. 19.5.2. Az ügyvédszó visszavonása (revocatio vocis procuratoris)

Ha a fél ügyvédje perbeli nyilatkozatát magára nézve hátrányosnak állította arra hivatkozva, hogy az ügyvéd

nem utasítás szerint járt el, ellenfelét új határnapra idézhette. Miután a fél a szokásosan kirovandó 6 márka

bírságot lefizette, új nyilatkozatot tehetett. Az ügyvédszó visszavonásával a végítéletig, az 1500:15. tc. szerint

rövid perben a végítélet napján, sőt azt követően is lehetett élni.

3.6.5.3. 19.5.3. A tiltakozások (protestationes)

A tiltakozás eredetileg olyan jogvédelmi eszköz volt, amellyel vagyoni sérelem bekövetkezését lehetett

elhárítani. Tiltakozással volt megszakítható az elbirtoklás és megakadályozható a birtokban való királyi

adományozás, illetve fiúsítás, a családi jószág elidegenítése és annak megterhelése.

A tiltakozások az idők során perben is alkalmazhatóvá váltak. Azokkal akkor élhetett a fél, ha jogai védelmére

újabb eszközökhöz jutott. A tiltakozással az ítéletet vagy a végrehajtást a fél tehát azért tilalmazhatta, hogy

mulasztásait igazolva újabb bizonyítékokat tárhasson a bíróság elé.

A tiltakozások jellegük szerint és arra tekintettel, hogy azzal mikor éltek a perben, különbözőek lehettek

(inhibitio, prohibitio, prohibita).

3.6.5.4. 19.5.4. A visszaűzés vagy elűzés (repulsio)

A visszaűzés kezdetben a végrehajtás tilalmazásának sajátos módja volt. Önálló perorvoslatként nem volt más

mint a végítélet, illetve a bizonyítási ítélet végrehajtásának megakadályozása. A visszaűzés használható volt

köztudományvétellel és szemlével szemben is.

A XIV. században, ha a pernyertes birtokba vezetését végrehajtókat a vesztes fél fegyveres csapatával

„hatalmasul”(potentialiter) megakadályozta a végrehajtás foganatosításában, vagyis ha elűzte őket, a bíró az új

iktatóparancs kiadásával egyidejűleg az elűzőt is megidézte azzal, hogy igazolja eljárását. Ha a visszaűző a

repulsiónak alapos okát szolgáltatta, rendszerint valamely perorvoslati lehetőséget nyert a királytól, ha nem,

bírságban marasztalták.




A XV. században a visszaűzés már rendes perorvoslat volt. Ekkor a visszaűzéshez szokás szerint elégséges volt

az is, ha valaki annak csak jelét adta. Ennek leggyakoribb módja a kard kivonása (evaginatio gladii) volt. Ha a

visszaűző nem tudta kellően igazolni eljárását, vagyis ha az ítéletet érdemben nem volt képes megkifogásolni,

illetve ha a kitűzött határideig nem jelent meg a bíróság előtt, egy aranymárka bírságban lett marasztalva. Aki

másodszor is igaztalanul élt a visszaűzéssel (binaria repulsio) hűtlenség miatt volt büntetendő, hasonlóképpen

az is, aki az elűzés alkalmával a végrehajtókat tettleg bántalmazta.

3.6.5.5. 19.5.5. Fellebbezés (appellatio)

A fellebbezés először a városi jogokban jelent meg. Annak módjáról Zsigmond már a fellebbezési fórumok

pontos megjelölésével intézkedett: „... a polgároknak összesen és egyenként, a jövevényeknek és bármely

városunk, valamint valamely nevezetesebb városhoz csatolt szabad községek lakosságának szabad legyen

bármely ítéletet, amelyet bíráik és esküdt polgáraik hoztak, tárnokmesterünkhöz vagy annak a városnak a

bírájához fellebbezni, amelynek szokásával az ilyen város vagy község él” (1405:4. tc.).

Az országos jogban eleinte csak akkor lehetett a királyhoz fordulni, ha az illetékes bíróság megtagadta az

igazságszolgáltatást (ob justitiam denegatam). A király ilyen esetben magához rendelte az eljárt bíróságot és

orvosolta a sérelmet. A XIV. században az igazságszolgáltatás megtagadásán kívül a fél királyi parancs

kieszközlésével a megyei törvényszékről ügye áttételét (transmissio causae) akkor is kérhette, ha a bíró

személyét gyanúsnak tartotta. Ekkor a királyi parancs arra kötelezte a megyét, hogy az ügy iratait küldje meg a

kúriához. Áttételre a fenti okokra hivatkozva a kúriai bíróságok esetén is sor kerülhetett, ami azt jelentette, hogy

a per a királyi személyes jelenléti bíróság elé jutott orvoslás végett.

A XV. század végétől a vesztes fél kérelmére már parancs nélkül küldték meg a per iratait a kúriába, illetve a

személyes jelenléti fórumra, vagyis a megyétől a kúriához lehetett fellebbezni, sőt ekkor már az úriszéktől a

megyére is, onnan tovább pedig olykor ugyancsak a kúriába.

3.6.5.6. 19.5.6. A perújítás (novum judicium)

A perújitás az ítélettel lezárt per új elbírálása volt. Ez a perorvoslat csak a pervesztes felet illette a király

kegyelméből.

A pervesztesnek a perújítást mulasztása, tévedése, távolléte alapos megokolásával lehetett csak kérnie. A

perújításra szóló királyi parancs az eredetileg eljárt bíróságot kötelezte az ügy újbóli tárgyalására. Ha a perújítást

nyert fél perbeli kötelezettségeit az új eljárás során elmulasztotta, a patvarkodás vétségében ellenfele vérdíjának

megfizetésére marasztalták.

3.6.6. 19.6. A végrehajtás (executio)

Az ítéletet régi szokás szerint egy éven belül kellett végrehajtani. Ha a pernyertes fél azt mégis elmulasztotta,

ismételten meg kellett idéztetnie ellenfelét. Amennyiben mulasztását igazolni tudta, a pernyertes ismét kérhette

a végrehajtás elrendelését.

Az ítélet végrehajtása, illetve végrehajtatása a perbíróság joga és kötelezettsége volt. Ha a per valamely okból

felsőbírósághoz került, annak ítéletét az a bíróság hajtotta végre, amely előtt a per megindult.

A felsőbírósági ítéletből fakadó vagyoni végrehajtást eleinte a poroszló, majd királyi, hiteleshelyi emberek, a

vármegye törvényszékének vagyont érintő ítéletét a szolgabíró és megyei emberek foganatosították a bíró

parancsára, a birtokon a vagyonban jogosított atyafiak, a határosok és szomszédok jelenlétében. A végrehajtók

az ítélet alapján foganatosított birtokbaiktatásról, visszaiktatásról, a családtagok vagyonának elkülönítéséről, stb.

hiteleshelynek tettek bevallást.

A személyt érintő ítélet végrehajtása az ellenfél joga és kötelezettsége volt. A fővesztési ítélet végrehajtása alól

királyi kegyelemmel lehetett mentesülni, de attól a pernyertes fél is eltekinthetett.

A nagyobb hatalmaskodási ítélet jellegéből adódóan különös szabályoknak megfelelően történt:

a. A marasztaltat a bíróság három napig őrizet alatt tartotta, mielőtt átadta volna a pernyertesnek a fővesztés

végrehajtása végett. Ez arra szolgált, hogy a marasztalt kiegyezhessen ellenfelével. Ha a kialkudott

pénzösszegre vagy vagyon lekötésére szóló egyezség létrejött, a marasztalt megszabadult, de saját vérdíjával

és a kialkudott váltság egytized részével a bírónak is tartozott.




b. Ha a felek nem jutottak egyezségre, a pernyertes a marasztalt fejét vette. Ha az egyezség azért nem jött létre,

mert nem volt a marasztaltnak vagyona, őt a pernyertes szolgaként házánál tarthatta mindaddig, amíg az a

jóvátételt úgymond saját tevékenységével ki nem egyenlítette.

c. Ha nem jött létre egyezség, de a fővesztést sem lehetett végrehajtani – ha például a marasztalt nem került

kézre –, a jószágvesztés került végrehajtásra. Ha a király a nagyobb hatalmaskodásban marasztaltnak

megkegyelmezett, a bírót semmi nem illette a végrehajtandó vagyonból.

Irodalom

Bónis György: Magyar jogtörténet. Kolozsvár, 1942. II. köt.: 233–246. p.

Bónis György–Degré Alajos–Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története. Bp., 1961. 26–44.

p.

Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Bp., 1946. 391–408. p.

Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és a vegyes- házi királyok alatt. Bp., 1899. 185–

450. p.

Hajnik Imre: Okirati bizonyítás a középkori magyar perjogban. Bp., 1886. 3–40. p.

Holub József: Zala megye története a középkorban. Pécs, 1929. 178–203. p. 235–276. p.

Illés József: Az istenítéletekről. Bp., 1933. 3–19. p.

Timon Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Bp., 1918. II. köt.: 480–502. p.


Pécs, 1927. II. köt.: 359–714. p.

3.7. 20. § A polgári peres eljárás

Jóllehet a polgári és a büntetőper a XVI. század folyamán már elkülönült és az egyes perjogi intézmények

részletes kimunkálásával kisebb módosulások is bekövetkeztek, az 1500-as évek elejére rögzült perjogi elvek –

nem utolsósorban Werbőczy István Tripartitumának és Kithonich János Directio Methodicájának köszönhetően

– egészen 1848-ig változatlanul érvényesültek.

Az ügyek jellegére, a bírósági szervezet sajátosságaira, az egységes fellebbezési szabályok hiányára és a felek

rendi állására tekintettel a polgári pernek számos faja alakult ki (hosszú, rövid, alap, oldal, stb.) a késő rendi

korszakra.

A polgári per (processus civilis) alaptípusát tekintve szóbeli vagy írásbeli lehetett. Az egyszerű, aszóbeli pernek

(processus summarius) csak szolgabírói ítélőszéken, úriszéken, vásári, valamint községi bíróságokon volt helye.

Tekintettel arra, hogy a nemes a szolgabírói széken is ragaszkodhatott az írásbeli eljáráshoz, szóbeli perben

szinte kizárólag a jobbágyok polgári ügyei kerültek elbírálásra. A polgári peres eljárás általános alaptípusa a

formalitások betartásával lefolytatott ünnepélyes vagy rendes írásbeli per (processus sollemnis seu ordinarius)

volt.

A rendszerint hosszas lefolyású halasztások, kifogások, a perorvoslatok sokféle lehetőségét nyújtó irásbeli

perben a főszerepet a prókátorok játszották. A felek személyes megjelenésére csak nagyon kivételesen került sor

a bíróságokon. A bíró, minthogy a feleselések írásban történtek, gyakorlatilag alig rendelkezett pervezetési

jogosítványokkal, miként a jogfejlődés korai szakaszában végsősoron csak szemlélője volt a vitának.

Szigorúan betartott, egységes perrendről még a késő rendi korszakban sem lehet beszélni, bár a polgári peres

eljárás egyes szakaszai már jobban elkülönültek mint a megelőző időszakban.

3.7.1. 20.1. Az előkészületi perszak

A per előkészítése már a per megindítását megelőző cselekménnyel, a megintéssel is kezdetét vehette. Maga az

eljárás idézéssel, illetve keresettel indult. Az előkészületi szak a per felvételével zárult.




3.7.1.1. 20.1.1. A megintés (admonitio)

A megintés nem más mint a leendő alperesnek a leendő felperes részéről történő felszólítása arra, hogy hagyjon

fel a sérelmezett magatartás tanúsításával, teljesítse kötelezettségét. A megintés feltételes idézéssel (citatio cum

admonitione) is történhetett, sőt az bizonyos esetekben – például zálogvisszaváltásnál – kötelező volt.

3.7.1.2. 20.1.2. A perindítás

A per perbehívó paranccsal vagy keresetlevéllel indult.

A perbehívó parancsot – a régi szokás szerint – a királyi kancellártól vagy a nagybírótól kellett kérni, de azt már

a XVII. századtól rendszerint nem a hiteleshelynek, hanem a perfelvételi bíróságnak küldték meg. A perbehívó

paranccsal történő idézés a keresetlevéllel való perindítás általánossá válásával a XVIII. századra lassan

megszűnt.

Az eljárás a felperes saját írásbeli előterjesztésével, vagyis keresetlevéllel (libellus actionalis) történő

megindítása a XVI. század második felében a kúrián alakult ki, majd a XVII. században terjedt el az alsó

bíróságokon is.

A keresetlevélben meg kellett jelölni a feleket, a bírói fórumot, a követelést és annak jogalapját, Kithonich

rigmusa szerint:

„Ki, kitől, és kik előtt, mitsodát, sőt mitsoda Pörrel?

Nem száll-alá te Pered, ha fel-irod ezeket.”

(Quis, quid coram quo, quo Iure petatur, et a quo,

Recte compositus, quisque libellus habet) (DM. II. 1.)

A bíróság az idézőparancs vagy a keresetlevél kézhetvétele után a pert jegyzékbe vette, majd a perfelvétel napját

megjelölve 15., illetve 60. napra idézte meg az alperest. A felperes erről értesítést kapott.

Az idézés – néhány kivételtől mint községi bíróság elé – idézőlevéllel (litterae citatoriae, litterae

certificatoriae) történt, mégpedig úgy, hogy abba átírták a keresetet vagy pedig úgy, hogy a keresetlevelet

csatolták ahhoz.

Az idézőlevelet bírósági személyek (szolgabíró, esküdt, juratus) kézbesítette az alperesnek. A kézbesítés

foganatosításáról a felperes írásbeli igazolást kapott.

3.7.1.3. 20.1.3. A perfelvétel (levata)

A perfelvétel a bíróságot képviselő bíró előtt a felekkel való érintkezésre szolgáló helyiségben, a pertárban

történt.

A perfelvételt a felperes ügyvédje kérte megbízólevele bemutatásával és a perbehívó parancs vagy a

keresetlevél, illetve az idézőlevél kézbesítéséről szóló jelentés perjegyzőkönyvhöz való csatolásával. Erről a

perjegyzőkönyv fejrésze, pontosabban a „per felvétetett” (Levata est causa) kiemelés alá feljegyzést írt. Ezt

követően az ellenfél szólítását kérte. Az alperes ügyvédje megbízólevelét felmutatva jelentkezvén a megjelenést

(comparatio) ugyancsak a jegyzőkönyvbe jegyezte. Ezzel az aktussal vette ténylegesen kezdetét a per.

A perfelvételen való megjelenés elmulasztásának következményei ugyanazok voltak mint Mohács előtt a végső

idézés semmibevételének. Meg kell azonban jegyezni, hogy felsőbíróságokon a „meg nem jelenés miatt” (per

non venit) hozott makacssági ítélet 15 napig függőben maradt. Ha a mulasztás alapos okát tudta adni, az alperes

– pontosabban ügyvédje – kompareálhatott. Ha az igazolás sikertelen volt vagy ha a terminust ismét

elmulasztották, az emiatt hozott ítélet, de egyáltalán a makacssági ítélet ellen perorvoslattal, tiltakozással, sőt

annak eredménytelensége esetén még perújítással is lehetett élni.

A felek mint arra már régtől fogva joguk volt, kérhették a per elhalasztását is a levatakor.

3.7.2. 20.2. Az exceptios szakasz




A per érdemét nem érintő, a késő rendi korszakban használatos kifejezéssel, a perhalasztó kifogásokat

(exceptiones dilatoriae) sorrend szerint, egyenként kellett előadni, és ezekre ugyanúgy következtek a válaszok

is. Tekintettel arra, hogy a rendes per írásban folyt, ezekkel a kifogásokkal a perbeavatkozást hosszú időre el

lehetett odázni. Az 1723:38. tc. 4. §-a , ezért már úgy rendelkezett, hogy „a bírónak ... feladatában áll a hármon

túlmenő kifogásokat mellőzni”. Az ezt megerősítő 1729:42. tc. 12. §-ból azonban világosan kitűnik, hogy nem a

felhozható kifogások számát kívánták korlátozni, hanem arra szorították az alperest, hogy összes kifogásait

három alkalommal merítse ki. Ez végsősoron azt jelentette, hogy alperes összes perhalasztó kifogását egy

alkalommal is előterjeszthette.

Az érdemi, másképpen a „pervesztő kifogások”(exceptiones meritoriae, peremptoriae), a patvar és az elévülés

ellenvetése felperes keresetére – legalábbis a XVII. századtól – rendszerint az érdemi válasszal együtt történt.

3.7.3. 20.3. Az allegatios szakasz, vagyis a per „dereka”, érdeme (meritum causae)

Alperes a felperes keresetét tagadó (responsio negativa) vagy elfogadó, beismerő, megerősítő (responsio

affirmativa) válasz mellett – Kithonich szerint – „módosított feleletet” (responsio qualificativa) is adhatott,

vagyis alperes megtehette, hogy „... a dolognak állapottyához képest néha edgy részt tagadgya, s néha más részt

meg vallya ... ” felperes keresetét. (DM. IV. 18.)

A módosított vagy minősített felelet tipikus esete volt, amidőn az alperes válaszában érdemi kifogásra is

hivatkozott. Például úgy, hogy elismerte a felperes keresetét, de azt állította, hogy a követelés elévült vagy az

már res judicata, vagy a per már más bíróság előtt függőben van.

A litis contestatiohoz fűződő jogkövetkezmények 1729-től egy újabbal bővültek a korábbiakhoz képest. Az

1729:40. tc. szerint ugyanis a felperes alperes perbebocsátkozása után a hatalmaskodási ügyeket kivéve, már

nem tehette le a pert, ami azt jelentette, hogy az alperes érdemi válaszával az ügy végleg a bíró döntésére lett

bízva. A felek feleseléseinek számát, amely eredendően nem volt megszabva, az 1729:43. tc. négyre korlátozta.

A felek érdemi válaszaikat bizonyítékaik előterjesztésével és ellenfelük bizonyítékainak cáfolatával adták.

A bizonyítás kapcsán a leglényegesebb módosulás a tanú és az eskü tekintetében következett be az országos

jogban a XVII. század folyamán.

Az érintett korszakban az említettek, valamint a szemle mellett polgári perben a legfontosabb és elsődleges

bizonyítási eszköz az okirat volt.

3.7.3.1. 20.3.1. Az okirat

Az okiratok közül továbbra is a közhiteles okleveleknek volt bizonyító ereje.

A késő rendi korszakban a közhiteles oklevelet kiállítók közül a vármegyék váltak a legjelentősebbekké, ami

abban is megmutatkozott, hogy számos, korábban a hiteleshelyek előtt kötendő ügyletről már egyre gyakrabban

a megyei hatóságok állítottak ki hiteles okiratokat. Ez rendszerint úgy történt, hogy az eljárt megyei tisztek által

felvett iratokat a vármegye köz- vagy kisgyűlése, illetve a vármegye törvényszéke előtt történt közzététel

(publicatio) után láttak el hiteles pecséttel.

A XVIII. században közhitelű okiratnak volt tekintendő az a végrendelet is, amelyet nem közhiteles pecsét alatt,

az 1715:17. tc. rendelkezései szerint állítottak ki.

Egyéb magánokiratok rendszerint csak olyan erővel bírtak mint a bíróságon kívül felvett tanúvallomások, de

ezek is csak akkor, ha abban a fél kötelezettségét ismerte el. Ha azonban ezt üzleti könyvébe vette fel a

kereskedő, teljes bizonyító erővel bírt (1723:53. tc.). Meg kell azonban jegyezni azt is, hogy a kereskedő mellett

szóló üzleti bejegyzés is bizonyított, de azt csak „félértékű” bizonyításnak (probatio semiplena) tekintették.

Az okirati bizonyítás szabályai a XVI. század elejére kialakult szokásokhoz képest gyakorlatilag változatlanok

maradtak egészen 1848-ig.

3.7.3.2. 20.3.2. A tanúbizonyítás

Míg az előző korszak országos jogában a tanúvallomás csupán a perdöntő eskü odaítélésének, illetve letétele

feltételének alapja volt, már a XVII. század elején bizonyos feltételek mellett a bírói ítélet közvetlen alapjául




szolgálhatott. Erre utal Kitonich is: „... ha a Fel-peres, ... magára vállallya, ... tartozik elsőben Tanukkal, és nem

mellette esküvőkkel keresetit bizonyítani, és ha tellyesen megbizonyittya, ha nem igen sokkal-is, de azért minden

fogyatkozás s ellenvetés kívül fellyebb valókkal, ottan keresetit meg-nyeri.” (DM. VI. 16. negyedik). Ez a

szószoros értelemben vett tanúbizonyítás a XVIII. század elejére teljesen általánossá vált minden bíróság

praxisában, és a rögzült szokás szerint két kifogástalan tanú (testis exceptione major) egybehangzóan

(uniformiter) tett vallomása – minthogy ezzel a releváns tény teljesen be volt bizonyítva – elégséges volt ahhoz,

hogy a bíró megalapozza ítéletét. Kifogástalan tanúnak számított az 1729:26. tc. szerint nemes polgári perében a

nem nemes is, de ura ügyében a jobbágy vagy szolga csak akkor, ha „ ... az igazságot más módon nem lehetett

felderíteni ...”, illetve ha egyébként a szokásosan megkövetelt tanúzási feltételeknek is megfelelt.

A tanúvallatás az érintett korszakban legtöbbnyire már csak az egyszerű tudományvétel mintáit követve folyt. A

köztudomány módjára történő vallatás szűk körben, határperek, becsületsértési, rágalmazási ügyekben volt

használatos, majd a XIX. századra végleg kiveszett a gyakorlatból.

Tekintettel arra, hogy tanúvallatás bíróságon kívül is történhetett, annak két fajtája között különböztettek a késő

rendi korszaktól:

a) Megelőző („előleges” vagy „oldallagos”) tanúvallatás (inquisitio collateralis)

Kithonich szerint az előleges tanúvallatás arra szolgált, „... hogy abbol ember, minekelőtte dolgához kezdene,

értekezzék s tanullyon, és annak-utánna bátorságosb forgolódása lehessen dolgában: Avagy azért, hogy a

vallatás, ha az alatt a tanuk meghalnának, ha kévántatnék, a Törvényes széken, erejében maradgyon.” (DM.

VII. 9.), vagyis, hogy a leendő peres fél informálódjon, biztosítsa magát tanúi, valamint a szükséges

bizonyítékok felől.

A megelőző tanúvallatást a leendő fél kérelmére a bíró rendelte el kiküldő levelében utasítván az arra hivatott

bírósegédeket. Az alispán esküdttársával szolgabírót, ha a tanúk több megybeliek voltak, a nagybíró királyi

táblai hites jegyzőt szólított fel az inquisitio foganatosítására. Ha a kihallgatandó nemes ember volt, ún.

„kényszerítő parancsot” (mandatum complusorum) kellett a kancelláriától kieszközölni ahhoz, hogy a tanút

vallomástételre lehessen kötelezni.

A tanúk a fél által összeállított kérdésekre „kérdőpontokra”, az ún. „deutrumokra” eskü alatt vallottak, melyről

az eljárt szolgabíró vagy a hites jegyző bizonyságlevelet állított ki.

A deutrum kifejezés a „de eo utrum” kérdést feltevő formula összevonásából adódott. Ez magyarul annyit tesz:

„arról vajon” és úgy folytatódhatott, „mit tud” vagy „tudja-e a tanú”, hogy például a fél másnak kölcsönt

adott, kárt okozott stb.

Az előleges tanúvallomás önmagában még nem volt bizonyíték, azzá csak akkor vált, ha hitelesítették, kivéve

mégis, ha a tanú időközben elhalt. Ilyenkor ugyanis olybá vették a vallomást mint amit a „halál hitelesített

meg”, ezért is mondták az efféle tanút „halál által meghiteltetett tanúnak” (testis morte autenticatus).

b) Hiteles, illetve meghitelesített (meghiteltetett) tanúvallatás (inquisitio autentica et autenticata)

Hiteles tanúvallomást (inquisitio authentica) – ide nem értve a meghalt tanú collateralis inquisitio során tett

vallomását – csak a perbíróság vagy megkeresett bíróság előtt lehetett tenni. A perbíróság pedig akkor keresett

meg más bíróságot, például megyei törvényszék egy másik megyei törvényszéket, ha a kihallgatandó tanú

lakhelye joghatóságán kívül esett.

A bíróság előtti tanúvallatás, amennyiben azt nem előzte meg collateralis inquisitio, ugyanúgy folyt le mint

maga az előzetes tanúvallatás. Ha azonban volt előzetes tanúvallatás, a bíróság előtt rendszerint csak az arról

felvett bizonyságlevelet olvasták fel a tanúk előtt, akik korábbi vallomásukat esküjükkel erősítették meg. Ezért

nevezték a tanúvallatás eme módjátmeghitelesített vagy meghiteltetett tanúvallatásnak (inquisitio authenticata).

A bíróság előtt az ellenfél a tanú személyét, vallomását, a collateralis inquisitio meghiteltetését is

megkifogásolhatta. A bíróság végül csak azt a tanúvallomást kezelte bizonyítékként, amelyet az ellenfél nem

tudott megcáfolni, illetve azt a megelőző tanúvallomást, amelyet a tanú lényegét tekintve nem változtatott meg.

Az ellenfélnek jogában állt lemondani a collateralis inquisitio során tett vallomás meghiteltetéséről. Ebben az

esetben az minden további nélkül már bizonyítékként volt felhasználható.

3.7.3.3. 20.3.3. A szemle (revisio oculata)




A szemle nem más mint a tárgyi bizonyítékok a perbíró vagy a bíróság kiküldöttje által történő észlelése.

Szemlére hosszú ideig csak a köztudományvétel kapcsán került sor, de már Kitonich erőteljesen elhatárolta azt a

communis inquisitiotól, ami azt mutatja, hogy a XVII. században teljesen önálló bizonyítási eszközzé vált. (DM.

VII. 5.)

Szemlére hatalmaskodási, károkozási, birtokhatár, illetve magándeliktumnak minősülő testi sértési perekben

került sor.

A helyszíni szemlét szolgabíró végezte egy mellévett esküdttel. A bíróság színe előtt csak nagyon ritkán – testi

sértési ügyekben – tartottak szemlét. Ilyenkor „szakértőt”, orvost vettek igénybe rendszerint. A szemléről a bíró

a kiküldöttek jelentése, illetve a saját észlelése alapján bizonyságlevelet állított ki és azt a félnek adta át, mivel

annak rendelkezésétől függött, hogy azt bizonyítékként fel kívánja-e használni, csatolni akarja-e a per irataihoz.

3.7.3.4. 20.3.4. Az eskü

A tanúbizonyítás általánossá válásával az eskü egyre inkább másodlagos bizonyítási eszközzé vált, majd a

XVIII. századtól, különösen az 1729:27. tc. rendelkezései által meghatározottak szerint, arra már csak akkor volt

alapítható a bírói ítélet, ha más bizonyítási eszköz nem állt rendelkezésre, de nem pusztán önmagában, hanem a

törvényben meghatározott esetekben – egy tanú vallomása, vagyis „félbizonyíték” mellett. Az eskü tehát csupán

a tanúbizonyítás kiegészítésére szolgáló, azaz pótló eskü (juramentum supplectorium) lett. Ezzel együtt a fél

már nem volt kötelezve arra sem, hogy egyéni hitelességét eskütársakkal erősítve bizonyítsa, vagyis az

eskütársak közreműködése is feleslegessé vált.

3.7.4. 20.4. A befejezési perszak

A per akkor lépett befejezési szakba, amikor a felek ügyüket végítéletre bocsátották, illetve ha az allegatiokat

kimerítették.

A bíróság a végítéletet írásbeli perben a periratok vagy az azokról készített kivonatok (extractus) alapján hozta

meg, amelyek felől rendszerint egy kijelölt bíró vagy ítélőmester referált. Az ítéletet a bíróság szóban hirdette

ki, de arról ítélőlevelet (litterae sententionales) is kiállított. A felek az ítéletlevélről és a periratokról hiteles

másolatot, ún. perkiadmányt (processus experitus) kérhettek díj (taxa) ellenében.

A per, miként a megelőző korszakban, egyezséggel is befejeződhetett.

3.7.5. 20.5. A végrehajtás

A végrehajtás szabályai lényegét tekintve csak annyiban változtak, hogy a XVIII. századtól a hiteleshelyek

szerepét a bíróságok vették át, vagyis a végrehajtást bírói személyek foganatosították.

3.7.6. 20.6. A perorvoslatok

A perorvoslatok közül a késő rendi korszakban a fellebbezés vált a leginkább alkalmazottá.

A fél – akár az alperes, akár a felperes – fellebbezését az ítélethozatal után a perbíróság előtt jelentette be, illetve

írásbeli per esetén maga (ügyvédje által) jegyezte az ítélet alá. Ha a királyi táblától a hétszemélyes táblára,

alispántól vagy szolgabírótól a megyei törvényszékre történt a fellebbezés, a pert az ítélőmester vagy egy táblai

bíró, illetve az alispán vagy a szolgabíró tette át és referálta ott. Ha arra sedrián, kerületi (vagy báni) táblán

került sor, a fél nyújtotta be a fellebbviteli bírósághoz a per anyagát a perbíróságtól nyert átíró levéllel (litterae

transmissionales).

A fellebbezési processus lényegesen egyszerűbb és egyöntetűbb volt mint az első fokú eljárás. Azon az

ellenfélnek nem kellett megjelennie és nem volt lehetőség perbeli feleselésre sem.

A fellebbezési bíróság a referátum, illetve a fél által benyújtott periratok alapján hozott határozatot:

helybenhagyta vagy megváltoztatta a fellebbezett ítéletet.

Az egyéb perorvoslatok közül, amelyek lényeges szabályait a fellebbezéssel együtt az 1729. évi

törvénycikkekkel végleg rögzítették, csupán a visszaűzés és az ellenállás tekintetében történt lényegesebb

módosulás. A visszaűzés ugyanis már csak az ősiségi joggal kapcsolatos ügyekben volt engedett (1729:33. tc.).

Más esetekben – ahol korábban repulsiót lehetett használni – „ellenállással” (oppositio) lehetett élni. Az




ellenállás nem más mint valamely törvényben meghatározott perjogi hibára hivatkozva igénybe vett perorvoslat,

amellyel a fél a végrehajtást, sőt a megkezdett végrehajtást is megakadályozhatta. Indokolatlan igénybevétele

ugyanolyan jogkövetkezményekkel járt mint az alaptalan visszaűzés (1729:34. tc.).

Irodalom

Bónis György–Degré Alajos–Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története. Bp., 1961. 108–

121. p.


Czövek István: Magyar hazai polgári magános törvényről írtt tanítások (Kelemen Imre munkája szerint). Pest,

1822. Harmadik könyv: 85–384. p.

Dósa Elek: Erdélyhoni jogtudomány. Kolozsvár, 1861. Harmadik kötet: 68–188. p.

Fleischhacker, Joannes: Instititiones juris Hungarici. Posonii, M DCC XCV. Lib. III. 68–251. p.


Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban. Buda, 1846. Második Rész, I. Darab: 75–343. p.


Huszty, Stephanus: Jurisprudentia practica seu commentarius novus in jus Hungaricum. Budae, 1745. Lib.

I.:197–331. p.


Kassics de Kisfalud, Ignatius: Praxis judicia civilis et stylare juristarum. Pestini, 1843. Pars I.: 26–354. p., Pars

II.: 1–89. p.

Kelemen, Emericus: Institutiones juris privati Hungarici. Pestini, 1814. Lib. III. 1384–1611. p.


Markovics Nep. Ioannes: Epitome institutionum iuris Hungarici privati. Budae, 1822. 287–340. p.

Szegedi, Joannes: Tripartitum juris Hungarici tyrocinium juxta ordinem titolorum operis Tripartiti. Tyrnaviae,

M DCC LXVII. 331–336., 339–372., 387–429., 437–452., 464–476., 561–581., 583–619. p.

Szlemenics, Paulus: Elemente juris Hungarici civilis privati. Posonii, 1819. Tom. II.: 185–297.



Pécs, 1927. II.köt.: 359–719. p.

3.8. 21. § A büntetőeljárás a XVI. századtól

Bűnügyekben az eljárás a XVI. századtól már hivatalból indult. A terhelt elítéléséhez szükséges bizonyítékokat

az eljárt bíróság gyűjtötte össze. A rendes büntetőper tárgyalása szóban, röviden (summarie) vagy írásban,

ünnepélyesen (sollemniter) történt. A rendes per mellett – mint a megelőző korszakban a királyi parancs alapján

a nádor vagy a főispán által tartott bírói közgyűlésen – a büntetőeljárás különös, rendkívüli formái is léteztek. A

cirkáló alispán bírótársaival a kézrekerített gonosztevőket köztudomású tények alapján a szóbeli eljárásban ítélte

halálra és végeztette ki, később a XVII. század végétől a statáriális bíróságok ugyancsak szóbeli perben jártak el,

a tetten kapott vagy a letartóztatásnak ellenszegülő gonosztevőket a tanúk és az elkövető vallomására alapítva

modtak ki ítéletet.

A rendes per két fő szakaszra oszlott: az előkészületi vagy nyomozó-vizsgálati és a bíróság előtti eljárásra.

Esetlegesen, legtöbbnyire csak nemesek írásbeli perében, ezek közé közbülső, vád alá helyezési eljárás is

iktatódhatott.




3.8.1. 21.1. Az előkészületi eljárás

Az előkészületi eljárás ama tények feltárására irányult, hogy van-e helye hivatalból foganatosítandó eljárás

megindításának, illetve büntetőper lefolytatásának.

3.8.1.1. 21.1.1. Az eljárás megindulása

Az eljárás valamely bűncselekmény elkövetésének a hatóság tudomására jutásával indult meg. A hatóság

feljelentés (denuntiatio delicti, delatio delicti), hír (fama), bűncselekmény elkövetésére utaló tények észlelése –

például valakinek módfeletti költekezése, holttest fellelése, stb. – alapján szerzett tudomást bűncselekményről,

illetve a XVI–XVIII. század közepéig általános nyomozás (inquisitio generalis seu publica) alkalmával.

Általános nyomozás negyedévenkénti foganatosításáról az 1548:50. tc., majd később további törvénycikkek is

rendelkeztek. Az effajta nyomozást eleinte még a főispán is, de rendszerint az alispán végezte a maga mellé vett

szolgabírákkal és választott nemesekkel. A nyomozás célja latrok, közbűncselekmény-elkövetők felkutatása,

kipuhatolása volt. A nyomozók olykor az egész megye, gyakrabban egy alkalommal csak egy járás számára

tartottak faggatózást faluról falura járva szavahihető emberek kikérdezésével. Akikkel szemben a puhatolózás

alkalmával bűncselekmény elkövetésének gyanúja merült fel, azokat a vizsgálók azonnal letartóztatták, de a

nemest csak akkor, ha hűtlenséggel volt gyanúsítható, egyébként őt a legközelebb tartandó törvényszékre

idézték.

3.8.1.2. 21.1.2. A nyomozás és a vizsgálat (inquisitio criminalis seu investigatio)

A nyomozás és a vizsgálat valójában nem különült el. Az investigatio alatt minden olyan eljárási cselekmény

értendő, ami a terhelt felkutatására és az elítélésére alapul szolgáló bizonyítékok összegyűjtésére irányult.

Ha a hatóság tudomására jutott valamely bűncselekmény elkövetése, a bíró (a város bírája, az alispán, stb.) vagy

a bíró a városi tanács, illetve a megyegyűlés utasítására valamely officiális (városkapitány, városi esküdtek,

szolgabírók esküdtjével, olykor két megyei esküdt, illetve megyei biztos, stb.) hallgatta ki a tanúkat és a

gyanúsítottakat, foganatosította a helyszíni szemlét.

a. Vizsgálati (bíróságon kívüli) tanúvallatás (inquisitio collateralis, extrajudicialis)

A hivatalos tanúvallatás a bíró, megyében rendszerint a szolgabíró által összeállított deutrumok, kérdőpontok

alapján a tanúk megesketésével folyt. Tanúzásra mindenki köteles volt, de nemest csak kényszerítő

paranccsal lehetett arra szorítani. A vallomásról felvett jegyzőkönyvet a foganatosítók a tanúk előtti

felolvasás után aláírták.

b. A gyanúsított vizsgálati, „jóindulatú” (kényszer nélküli) kihallgatása (examen benevolum rei)

A nem nemes gyanúsított vizsgálati kihallgatása az investigatio szükségszerű eleme, nemesre nézve azonban

csak esetleges, ugyanis a nemes nem volt vallomástételre kényszeríthető, vizsgálati kihallgatása csak

beleegyezésével történhetett. A nemes rendszerint ügyvédje segítségével összefüggő írásbeli tényállást és

védekezést tartalmazó „önkéntes nyilatkozatot” (declaratio spontanea) adott. (A városokban a módos polgár

a nemeshez hasonló kíméletet élvezett.)

A nem nemest szokás szerint letartóztatásával egyidejűleg vallatták. A terheltet vallomásakor nem lehetett

megesketni. A kihallgatáson tanú, ügyvéd nem vehetett részt. A terhelt vallomásáról a vallató jegyzőkönyvet

vett fel, amit aláírásával hitelesített. A XIX. században szokássá vált az is, hogy a jegyzőkönyvet felolvasás

után a kihallgatottal is aláíratták.

A jóindulatú vallatáskor mindenkor tiltva volt a fizikai kényszer alkalmazása – innen adódott a jóindulatú

vallatás elnevezés is –, de mivel az ellenőrzés nélkül folyt, a vallatók és közegeik gyakorta bántalmazták a

terheltet, gúzsbakötéssel, ütlegeléssel vagy „enyhe pörköléssel” igyekeztek rábírni őt a beismerésre.

c. Szembesítés (confrontatio)

Az eljárás előkészületi szakaszában, ha vallomásuk ellentmondó volt, gyakorta sor került a tanúk egymással,

a tanúk és a terheltek vagy a vallani nem akaró terhelt és a már vallomást tett terhelt szembesítésére. Ennek

eredményéről, ha az tanúk között történt, a tanúvallatási, minden más esetben a benevolizálásról felvett

jegyzőkönyvben készült feljegyzés.




d. A szemle

Az ún. nyomot hagyó bűncselekmények (delicta facti permanentis) esetén a hivatalos vizsgálat

elengedhetetlen részét képezte a (helyszíni) szemle. A vizsgálók a hullaszemlénél (inspectio cadaveris) a

tisztiorvos vagy megesketett seborvos, ha gyermekölésről volt szó, a megyei, városi bába közreműködésével

foganatosították a szemlét. A vizsgálók mint törvényes tanúbizonyság jelen voltak a boncolásnál (sectio

legalis, abductio) is. A szakértőt olykor a „vérengző verekedés” (súlyos testi sértés) esetén is igénybe vették.

A szakértő vizsgálatáról jelentést készített, amit az azon jelen volt vizsgálók is rendszerint aláírtak.

A hivatalos vizsgálat befejezése után a hivatalos személy (szolgabíró, városkapitány, stb.) eljárásáról a

vizsgálati iratok és a tárgyi bűnjelek (fegyver, hamis pénz, stb.) összefoglaló esetleírást (species facti)

készített. Ezt a letartóztatott gyanúsítottal együtt rendszerint az ügyésznek küldte meg. A nemes vizsgálati

iratait a szolgabíró az alispánhoz juttatta el, aki azt a köz- vagy a kisgyűlés elé terjesztette, de ez történhetett

úgy is, hogy azt közvetlenül a megyegyűlésnek küldte meg.

e. Kényszerintézkedések: a „befogás” (incaptivatio, captivatio) és a „tömlöcöztetés” (incarceratio)

A befogás (letartóztatás) és a tömlöcöztetés (vizsgálati fogság) a gyanúsított szökésének megakadályozása

végett alkalmazott kényszerintézkedés. A befogás alatt az előzetes letartóztatáson kívül a már

letartóztatásban, illetve vizsgálati fogságban lévő vagy a már elítélt szökevény elfogását és letartóztatását is

értették.

Jóllehet az 1630:40. tc. alapján letartóztatásra „csekély gyanúra (levis suspicio) nem, ... hanem csak vizsgálat

előrebocsátása mellett ... „ – vagyis a vizsgált eredményéhez képest kerülhetett sor, a kialakult országos

szokás szerint a nem nemes bármely bűncselekmény elkövetésének gyanúja alapján befogható volt, esetében

rendesen ezzel indult az eljárás. Nemes csak szándékos emberölés, gyújtogatás, lopás, rablás, útonállás és

erőszakos közösülés elkövetése esetén, a bűntett színhelyén tetten kapva volt letartóztatható (HK. I. 9. 2. §),

majd az 1715:7. és 1723:5. tc.-ek szerint akkor is, ha ellene felségsértés, felség, illetve hazaárulás, az 1844:6.

tc. alapján pedig, ha váltóhamisítás (alapos) gyanúja forgott fenn. Egyébként a nemes csak a vizsgálat után

közgyűlési határozat, valamint bírói ítélet alapján volt befogható. (A kóborló, magát latrokkal összeadó vagy

birtoktalan nemes esetén ezeket a szabályokat rendszerint nem érvényesítették, azokat úgy kezelték mint a

nem nemes gonosztevőket.)

Kisebb súlyú bűncselekmények esetén a nem nemest, ha rokonai, földesura, községének elöljárója érte

kezességet vállaltak, többnyire szabadon bocsátották a vizsgálati fogságból. Az elbocsátás csak kezeslevél

(fidejussionales) adásával történhetett. A kezes ebben arra kötelezte magát, hogy vállalja a terhelt hatóság,

illetve a bíróság elé állítását, ha erre felszólítják. A kezestől olykor megkívánták azt is, hogy óvadékot

(cautio) adjon, néha pedig az is előfordult, hogy pusztán óvadék lefizetése fejében bocsátották szabadon a

gyanúsítottat a vizsgálati fogságból.

Ha a fogoly a tömlöcből megszökött vagy ha a szabadon bocsátott előállításáig ismeretlen helyre távozott,

illetve az előállításnak ellenszegült és elszökött, a bíróság levelesítette. Ez a levelesítés (proscriptio) nem

ítélet volt mint a megelőző korszakban, hanem körözés elrendelése. A körözőlevélben (litterae

proscriptionales) a szökevény személyleírását adva mindenkit felszólítottak arra, hogy ha tudomása van

körözött hollétéről, azt jelentse vagy tartóztassa le. A súlyos bűncselekménnyel gyanúsított fejére gyakorta

„vérdíjat” tűztek ki, de annak teljes összege csak akkor járt, ha a szökevényt élve fogták el, aki annak

holttestét tudta csak bemutatni, fele díjat kapott. (Ugyanilyen körözést adtak ki akkor is, ha az elítélt szökött

meg.)

3.8.1.3. 21.1.3. Az alperes által kért tanúvallatás (inquisitio ad instantiam incatti peracta)

Az alperes által kért tanúvallatás nem volt a hivatalos inquisitio része.

Az ország szokásjoga szerint a terhelt-alperes a hivatalos tanúvallatás elrendelése után az eljárás vizsgálati

szakaszában saját tanúi kihallgatását is kérhette valamely felső bíróságtól. Az efféle tanúvallatást eleinte

kizárólag a királyi kúria valamely jegyzője végezte. A XVIII. századtól azonban – különös tekintettel arra, hogy

a központi bíróságoknál nehezen lehetett vallató kiküldését kieszközölni – a vármegye közgyűléséhez is

fordulhatott a gyanúsított, hogy tanúi vallatására küldjön ki egy szolgabírót esküdtjével.

Az alperes által kért tanúvallatáson csak azok voltak kihallgathatók, akiket a terhelt-alperes megjelölt. A vallatás

foganatosítása a hivatalos inquisitio szabályait követve történt. Az arról felvett jegyzőkönyvet a vallatást

kérőnek bocsátották rendelkezésére.




3.8.2. 21.2. Közbülső (vád alá helyezési) eljárás

Nemes terheltet csak közgyűlési határozattal lehetett vád alá helyezni, de ez előfordult olykor nem nemes esetén

is. A megyei közgyűlés rendszerint a tiszti ügyésztől kért indítványt arra nézve, hogy van-e helye büntetőper

lefolytatásának. A tiszti ügyész maga vagy utasítására valamelyik alügyésze szerkesztette meg a tényállás

leírását, a „bizonyítékok” értékelését tartalmazó véleményt, amelyben végül a terhelt felmentésével,

pontosabban az eljárás befejezésére vagy a terhelt marasztalására tett indítványt. Ha azonban a vizsgálati

anyagot elégtelennek tartotta a vélemény elkészítéséhez, javasolhatta a bizonyítékok kiegészítését vagy új

vizsgálat foganatosítását is.

A közgyűlés nem volt kötve az ügyészi indítványhoz, attól eltérő határozatot is hozhatott. Amennyiben a

közgyűlés az eljárást nem szüntette meg, illetve ha nem rendelte el a vizsgálat kiegészítését, az iratokat

megküldte (visszaküldte) a tiszti ügyésznek azzal, hogy intézkedjék a nemes terhelt megidézése felől.

3.8.3. 21.3. A bíróság előtti eljárás

A bíróság előtti eljárás nem nemes kisebb, szokás szerint három évi tömlöcnél enyhébb büntetéssel sújtandó

bűncselekménye esetén általában szóban folyt, de a vármegye közgyűlése ilyen esetben is elrendelhette az

írásbeli pert.

Sommás pert nemes ellen is lehetett folytatni, ha az ehhez kifejezetten hozzájárult vagy azt kérte.

Sommás perben a vádló szóban ismertette a vádat és a vizsgálati iratokat. Miután a beidézett tanúk vallomásait

meghitelesítették, a vádlottat is a bíróság elé állították vallomásának megtételére, de ha már a vizsgálat során

beismerést tett, a vallomását csak megerősíttették vele. A vádló ezt követően felsorakoztatta bizonyítékait,

illetve az enyhítő és a súlyosító körülményeket, végül pedig marasztalást kért. A bíróság tanácskozás után,

amelyen a vádló is részt vehetett szavazati jog nélkül, meghozta ítéletét és azt szóban hirdette ki az eléállított

vádlott előtt.

Írásbeli per nemesek és súlyos bűncselekmények elkövetésével vádolt nem nemesek ügyeiben indult.

Az írásbeli per, különösen nemes terhelttel szemben, az írásbeli polgári per mintáit követte:

3.8.3.1. 21.3.1. Idézés

Idézésnek megyei törvényszéken csak nemes terhelt tekintetében volt helye.

Az idézőlevelet az alispán vagy hivatala szerkesztette meg a tiszti ügyész által megküldött vádlevél alapján,

amihez magát a vádlevelet vagy másolatát is csatolták. A XVIII. századtól ez úgy egyszerűsödött, hogy az

alispán a vádlevél másolatára idéző végzést vezetett és ezzel rendelte el az idézés foganatosítását. Az efféle

idézőlevelet törvénybe idéző vádlevélnek (litterae citatoriae actionem redolentes) nevezték. Az idézést

szolgabíró végezte esküdtjével.

Az idézés uradalmakban is szokásban volt, az úriszékre rendszerint a porkoláb, az uradalmi hajdú, olykor

községi bíró idézett.

3.8.3.2. 21.3.2. Perfelvétel

A pert a vádló vette fel. A sedria előtt eleinte a vádlevél felolvasása után annak jegyzője, a XVIII. századtól a

tiszti ügyész írta a jegyzőkönyvbe a levata-t.

A szabadlábon lévő nemes terhelt-alperesnek is személyesen kellett kompareálni a perfelvételkor, de ha volt

ügyvédje, a XVIII. században azzal is megelégedtek, ha csak a bíróság székhelyén (in loco judicii) jelent meg.

Ha nem volt védője, akkor nem illette meg ez a kedvezmény.

Az ügyvéd nélkül megjelent nemes mindaddig nem tehetett comparitio-t, amíg védőügyvédet nem vallott. Ha

erre nem lett volna hajlandó vagy nem volt képes, a tiszti ügyészek közül rendeltek ki egyet számára. A nem

nemes terheltet rendszerint kirendelt ügyész védte.

Ha a szabadlábon lévő terhelt a levatára kitűzött időpontban nem jelent meg a bíróság előtt, a vádló-felperes

kérésére a bíróság makacssági ítéletet hozott és egyben levelesítéssel elrendelte a távolmaradt befogását.




Ha az elmakacsolt „oltalmat”(salvus conductus) kapott, a bíróság a pert újrakezdte és ennek során a terhelt

szabadlábon védekezhetett. Oltalmat,oltalomlevelet (litterae salvi conducti) a királytól kellett kérni. Ezt elvileg

bárki elnyerhette, de gyakorlatilag nemesi kiváltságnak számított. Ez a per során adott oltalom (salvus

conductus judicialis) lényegét tekintve a Mátyás által szabályozott, ún. peren kívüli oltalommal (salvus

conductus extrajudicialis) volt rokon intézmény, és ennek megsértése is hűtlenségnek, illetve nagyobb

hatalmaskodásnak minősült.

3.8.3.3. 21.3.3. Az exceptios szakasz

A terhelt-alperes ügyvédje a perbe bocsátkozás előtt perhalasztó kifogásokkal élt, leggyakrabban az idézés

formaságainak be nem tartására, a közgyűlési vádhatározat hiányára hivatkozott, minthogy az utóbbi nemes

esetén is elmaradhatott. A védő a tanúk személyére nézve is tehetett ellenvetéseket.

3.8.3.4. 21.3.4. Az allegatios szakasz

A terhelt-alperes ügyvédje perbe bocsátkozván a vádló bizonyítékainak cáfolatával adott érdemi választ, kezdte

meg ezzel a feleselést.

A büntetőperben felhozott legfontosabb bizonyíték a terhelt beismerése, a tanú vallomása és a szakértő

véleménye volt.

a. A terhelt beismerése (confessio rei propria judicialis)

A terhelt beismerése akkor szolgálhatott csak az ítélet alapjául, ha kényszertől mentes, önkéntes (fassio

spontanea) volt. A terheltnek tehát meg kellett ismételnie a vizsgálat során tett beismerését a bíróság előtt,

ugyanígy a nemesnek is az általa adott decleratio spontanea-t, ha azt akarta, hogy bizonyítékként kezeljék.

Önkéntes beismerésnek tekintették azt is, ha a terhelt kínvallatás (tortura) hatására tett vallomását (confessio

torturalis) ismételte meg a bíróság színe előtt.

A XIII. század elejére kialakult felfogás szerint bűnügyben az anyagi igazságnak megfelelő ítélet csak

közvetlen bizonyítékok alapján hozható. Minthogy közvetlen bizonyítéknak a terhelt és a szemtanúk

vallomása számított, tanúk hiányában – ami bűncselekmény elkövetésénél gyakran előfordul – a terhelt akkor

volt elítélhető, ha tettét beismerte. Ezért ha a terhelt ellen mások mint közvetett bizonyítékok nem szóltak,

vagyis csak „gyanúokok” (indicia) merültek fel, és tagadta a bűncselekmény elkövetését, a kínvallatást

tartották alkalmasnak arra, hogy a közvetlen bizonyítékot, vagyis a beismerést megszerezzék. Miután IV.

Ince az 1252-ben kiadott bullájában az eretnekekre nézve „szentesítette” a tortura alkalmazását, az

hamarosan a legkedveltebb, nem utolsósorban politikai célok érdekében felhasznált állami kényszereszközzé

vált.

Mint arra a Hármaskönyv utalást tett, rögzítvén, hogy a városoknak tilos „nemeseket ... gyanú alapján

kínvallatás alá vetniök” (HK. III. 20. bev.), a tortura már 1526 előtt dívott Magyarországon, de

alkalmazásáról bővebb információink csak a XVII. századtól és különösen a Praxis Criminalis megjelenése

óta vannak.

Torturának szabály szerint akkor volt helye, ha kétségtelen gyanúokok arra utaltak, hogy a terhelt

halálbüntetéssel sújtandó bűncselekményt követett el, de tagadása miatt elítéléséhez más bizonyítékok nem

álltak rendelkezésre. Ennek ellenére mégis gyakorta előfordult, hogy akkor is alkalmazták a kínvallatást, ha

voltak szemtanúk vagy enyhébb bűncselekmény elkövetésével gyanúsították a terheltet.

A kínvallatást általában a vádló indítványára, az erre a célra szolgáló helyiségben, bírói személy jelenlétében,

a perbíróság által előírtak szerint (megyei, városi) hóhér – pallosjogú uradalomban valamely erre a célra

alkalmazott személy – végezte.

A kínvallatásnak több fokozata (gradus torturae) volt. A Praxis Criminalis szerint a vádlott minőségéhez

képest az első fokozat a hóhérral fenyegetés (comminatio carnificis), a második a kínzó eszközök elő-, illetve

bemutatása (propositio ac monstratio instrumentorum poenalium), a harmadik csigázó állványra vonás

(applicatio catastae lignae cochleatae), a negyedik a spanyolcsizma (ocera Hispanica) lehetett (PC. 37.

9.§.), de a tortura kezdődhetett a terhelt hóhér általi levetkőztetésével, majd a ruhájától megfosztott „csikóra”

(equuleus) – ék alakban kiképzett nyergű bakra – történő ültetésével is (PC. 37. 7. §). Ezek mellett gyakorta

alkalmazták a végtagok kötéllel való összepréselését, a csigával kifeszített test gyertya, fáklya, tüzes vas

általi „gyengéd” pörkölését, nád-, fa-, vagy fémszilánkok körmök alá verését, tarra beretvált fejre hideg víz




csöpögtetését. Hogy az egyes kínzási módok közül melyik, hányadik grádusban került foganatosításra, azt a

helyi szokások szabták meg, hasonlóképpen a fokozatok számát is, de azok ritkán mentek három-négyen túl.

Ha a kínzások hatására beismerő vallomását a bíróság előtt visszavonta, a torturát megismételték.

Amennyiben az is „hatástalan” maradt, vagyis a terhelt továbbra sem ismerte el a vád tárgyává tett

cselekmény elkövetését a bíróság előtt – ami minden bizonnyal csak rendkívül ritkán fordult elő – meg

kellett szüntetni vele szemben az eljárást.

Ha a perbíróság törvénytelenül rendelte el a torturát, így, ha nemest kínzatott meg, tagjai hivatalukat

vesztették, ha pedig az így megtorturázott belahalt a kínzásokba, az eljárt bíró halállal bünhődött. A torturát

Mária Terézia 1776-ban, majd II. József 1783-ban rendeletileg, végül pedig az országgyűlés az 1792:43. tc.-

kel tiltotta meg, „... mivel az az igazság kimutatására alkalmas és megfelelő eszközt nem nyújt”.

b. A tanúvallomás

Büntetőperben is legalább két kifogástalan tanú egybehangzó, a perbíróság előtt eskü alatt tett vallomása

vagy a vizsgálat során felvett vallomásának megerősítése számított teljes bizonyítéknak. A büntetőperben a

tanúkra ugyanazok a szabályok voltak irányadók mint a polgári perben.

c. A szakértő véleménye

A szakértőnek nem kellett megjelenni a bíróság előtt és véleményét sem kellett megerősíteni, meghitelesíteni,

vagyis a szakértői vélemény a kiállítástól kezdve teljes bizonyítékként jött szóba, de a perben csak akkor

lehetett az ítélet alapjául felhasználni, ha azt a terhelt által felfogadott ellenszakértő nem gyengítette meg.

3.8.3.5. 21.3.5. A per befejező szakasza

Az ítéletet a perbíróság – amelynek összetétele az ítélethozatalig többnyire megváltozott – az iratok alapján

tanácskozást követő szavazással hozta meg. Ebben, ha nemes lett súlyos bűncselekmény miatt elmarasztalva,

befogásáról, illetve a halálra ítélt kivégzés előtti kívallatásáról is rendelkeztek. Ez utóbbinak az volt a célja,

hogy az elítélt esetleges bűntársait is felderíthessék.

Az ítélet kihirdetésére a fogva lévő terheltet előállították, a szabadlábon védekezőt pedig személyes

megjelenésre szólították fel.

3.8.4. 21.4. Perorvoslatok

Sommás eljárásban hozott ítélettel szemben nem volt helye perorvoslatnak. Írásbeli perben hozott ítéletet

fellebbezéssel és perújítással lehetett orvosoltatni.

3.8.4.1. 21.4.1. Fellebbezés

Az 1563:41. tc. szerint a gyilkosságban marasztaló ítéletet meg lehetett fellebbezni, de ez csak nemes kiváltsága

lett a gyakorlatban. Ezzel szemben az 1729:30. tc. úgy rendelkezett, hogy a nyilvános és közönséges

gonosztevők ügyeiben nincsen helye fellebbezésnek. Ez a tilalom nemesekre továbbra sem érvényesült,

minthogy a sedria a gyilkosságban marasztaló mellett egyéb, különösen a halállal sújtandó bűncselekmények

miatt kiszabott ítélet ellen számukra megengedte a fellebbezést. A fellebbezés kérdését végül az 1790:43. tc.

rendezte átfogóan úgy, hogy „ ... a fővesztésben vagy az egyenértékű három évi börtön vagy egyszerre

elszenvedendő bot- vagy korbácsütés büntetésben ...” marasztaló ítélet ellen a nem nemeseknek is lehetővé tette

az appellatiot, aminek az 1836:17. tc.-kel tett kiegészítés szerint akkor is helye volt, ha „ ... a nem nemes a

nemessel együtt mint bűntársak állanak, s amelyek a nemesek részéről fellebb vitetnek”.

1790 után a megyei, városi törvényszékektől, illetve úriszékekről, de ezek esetén a vármegye közvetítésével

felterjesztett periratok alapján történt a fellebbezett ügyek tárgyalása a királyi táblán. A királyi tábla ítéletét,

amelyet a terhelt védője és a vármegye, a város hivatali kiküldöttje előtt hirdettek ki, törvényben meghatározott

esetekben végsőfokon a hétszemélyes táblához lehetett feljebb vinni. A hétszemélyes tábla előtt a királyi tábla

előadó bírója referálta az ügyet, és a döntés ungyancsak a perira-tok alapján született meg.

1790-től a királyi tábla felségsértési, pénzhamisítási, valamint a királyi kúria tagjai és alkalmazottai

bűnügyeiben első fokú bíróságként járt el. Ez a processus az itt ismertetett irásbeli per mintáit követte azzal,

hogy a vádat a királyi ügyek igazgatója képviselte.




A fellebbviteli bíróságok ítéletleveleiket az első fokú, illetve a felterjesztő bíróságnak küldték meg a végrehajtás

foganatosítása végett.

3.8.4.2. 21.4.2. Perújítás

A perújítás a végrehajtás után is használható perorvoslat, de rendszerint csak gyilkossági ügyekben volt helye. A

perújításhoz a terhelt ügyvédjének új bizonyítékokat kellett bemutatnia az eljárt bíróságnak. Fellebbezett, a

hétszemélyes táblánál lévő ügyben perújítást csak királyi kegyelemmel lehetett kieszközölni.

3.8.5. 21.5. Végrehajtás

Az ítélet, pontosabban a jogerőre emelkedett, vagyis a többé már nem fellebbezhető ítélet kihirdetése után

azonnal végrehajtandó volt. A testi büntetéseket nyilvánosan, a bíróság valamely tagja vagy a tiszti, illetve az

uradalmi ügyész jelenlétében hajtották végre. A szabadságvesztésre ítéltet, ha szabadlábon volt, nyomban

lefogták és bebörtönözték. A halálra ítéltet, amennyiben nem kapott kegyelmet, három napig siralomházban

tartották a végrehajtás előtt. A kivégzés, amely a XVIII. század utolsó két évtizedétől már csak pallossal vagy

kötéllel volt végrehajtható, ugyancsak nyilvánosság előtt, bírói személyek jelenlétében történt.

Kegyelmet (aggradiatio) a XVII. században nemcsak a király, hanem az országgyűlés, a helytartó, illetve a

nádor, a vármegyei és a városi törvényszékek, valamint 1655ig a pallosjoggal bíró földesúr is gyakorolt. Az

1715:40. tc. azonban kimondta, hogy ezután a kegyelmezés joga kizárólag a királyt illeti. A kegyelmi kérvényt

az ügy irataival együtt a magyar udvari kancelláriához kellett benyújtani. 1790-től ez a hétszemélyes táblára

nézve kötelező volt, amennyiben a fellebbezett ügyben halálos ítéletet hozott. A kérvény tárgyában a kancellária

foglalt állást, amit a király rendszerint jóváhagyott. A király által aláírt elhatározást a kancellária az első fokú

bíróságnak küldte meg.

Irodalom

Balogh Jenő–Edvi Illés Károly–Vargha Ferenc: A bűnvádi perrendtartás magyarázata. Bp. 1899. 483–491. p.

Bodo, Mathias: Jurisprudentia criminalis secundum praxim et constitutiones Hungaricas. Posonii. M DCC LI.

18–88. p., 317–320. p.

Bónis György–Degré Alajos–Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története. 196l. 122–132. p.

Bónis György: Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után 1686–1708. Bp. 1962. 71–97. p.

ifj. Dombóváry Géza: Fenyítő eljárás és büntetési rendszer Pestmegyében a XIX. század első felében. Bp. 1906.

107–267. p.

Hajdu Lajos: Büntett és büntetés Magyarországon a XVIII. század utolsó harmadában. Bp. 1985. 57–111. p.

Huszty, Stephanus: Jurisprudentia practica seu commentarius novus in jus Hungaricum. Budae. 1745. Lib. III.

15–24. p., 31–41. p.

Kállay István: Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században. Bp.,1985. 115–140. p.

Meznerics Iván: A megyei büntető igazságszolgáltatás a 16–19. században. Bp. 1933. 48–132. p.

Szlemenics, Paulus: Elementa juris criminalis Hungarici. Posonii. 1817. 150–226. p.

Szlemenics Pál: Magyar fenyitő törvény. Pest. 1865. 198–272. p. w


2. fejezet - II. rész: A tradicionális jog felszámolása

1. 1. fejezet: Magánjog

1.1. 22. § A tradicionális magánjog intézményeinek felszámolása

A magyar magánjog modernizációja a jogfolytonosság biztosításával az 1832–36, az 1839–40 és az 1843–44.

évi országgyűléseken alkotott törvényekkel indult meg. Az 1836-os végzemények a jobbágyság úrbéri

viszonyait rendezték nagy részletességgel, az 1840:7. tc. lehetővé tette, hogy „... a földesúr és a jobbágy közti

szabad egyesség által meghatározandó bizonyos általános somma fizetésével akár egyes jobbágyok, akár egész

községek földesúri tartozásaikat és adózásaikat ... tökéletesen és örök időkre ...” megváltsák, a 8. tc. pedig a

jobbágy öröklésének rendjét szabályozta. Emellett ugyancsak az 1840-ben kiadott törvénycikkek helyezték

önálló alapokra a váltó-, kereskedelmi és csődjogot (a 15. tc. a váltó-törvénykönyvkönyvről, a 16. tc. a

kereskedőkről, a 17. tc. a gyárak, a 18. tc. a közkeresetre összeálló társaságok jogviszonyairól, a 19. tc. a

kereskedői testületekről és az alkuszokról, a 20. tc. a fuvarosokról, a 22. tc. a csődületről rendelkezett), a

betáblázásról szóló 1840:21. tc. pedig a hazai telekkönyvi rendszer fundamentumát rakta le azzal, hogy a

meghatározott összegre szóló pénzbeli követelés biztosítására lehetővé tett, hogy a felvett summa összegét az

adós ingatlana szerint illetékes törvényhatóságnál nyilvános könyvbe jegyezzék be, majd 1844-ben a váltó- és a

csődjog korábbi szabályain módosító 6. és 7. tc. mellett a 4. tc. már a polgári jogegyenlőség megvalósítása felé

tett jelentős lépést azáltal, hogy a bevett felekezetekhez tartozók számára rendi állástól függetlenül lehetőséget

adott nemesi javak, azaz szabad földtulajdon szerzésére.

A fokozatos átalakítást célul tűző reformfolyamat 1848-ban megszakadt. Az áprilisi törvények elvi jelentőségű

deklarációival lerombolták a fennálló magánjog alapintézményeit. Az úrbériséget 1848:9. tc. törölte le: „az

urbér és azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok (robot), dézma és pénzbeli fizetések,

e törvény kihirdetésétől fogva örökösen megszüntetnek”, az ősiséget és ezzel együtt az adományrendszert pedig

az 1848:15. tc. számolta fel, igaz ez utóbbiról a törvény nem tartalmazott kifejezett rendelkezést, de az ősiséggel

való szoros kapcsolat okán a rendelkezésbe az adományrendszer eltörlése is beleértendő volt.

Ezeket a radikális törvényi rendelkezéseket kellő előkészületek hiányában nem követte részletes szabályozás.

Az 1848:9. tc. csak arra tett ígéretet, hogy a földesurak kárpótlást kapnak, az 1848:15.tc. pedig csak arra

szorítkozott, hogy elrendelte egy polgári törvény tervezetének az elkészítését, illetve megtiltotta az ősiség

alapján való perlekedést, és a végítélettel le nem zárt pereket – az osztály irántiakat kivéve – felfüggeszteni

rendelte. Minthogy 1848 szeptemberétől egymást követő események sodrában nem volt már mód a tradicionális

jog felhasználható elemein építkező, önálló, a polgári jogegyenlőség, a tulajdon, a szerződés és a végrendelet

szabadsága, illetve a szerzett jogok tiszteletben tartása elvén nyugvó magyar polgári törvény megalkotására, a

szabadságharc bukása után a magánjog immár elkerülhetetlen újjászervezésének a legegyszerűbb, és egyben

Magyarország összbirodalomba olvasztását is nagyban elősegítő megoldásának az osztrák polgári törvénykönyv

bevezetése kínálkozott.

1.1.1. 22.1. Az osztrák polgári törvény bevezetését segítő pátensek

Mivel az 1848:9. és az 1848:15. tc.-k csak deklarálták az úrbériség és az ősiség eltörlését, az osztrák polgári

törvénykönyv bevezetéséhez elengedhetetlen volt az úrbéri viszonyok rendezése és az ősiségen nyugvó,

valamint az adományozással kapcsolatos intézmények kiiktatása. Ezt a feladatot az úrbéri és az ősiségi pátensek

látták el.

1.1.1.1. 22.1.1. Az úrbéri és az úrbéri kárpótlási nyílt parancsok

A Magyarországra, Horvát-Szlavónországra, a Szerb Vajdaságra és a Temesi Bánságra kiterjedő hatállyal az

1853. március 2-án kelt úrbéri nyílt parancs az úrbéri tabellák alapján állapította meg a volt úrbérest illető

birtoktest nagyságát, majd felsorolta, hogy kiket és milyen feltételek mellett illet rész az irtásföldekből, emellett

meghatározta azt is, hogy a korábban a jobbágyot megillető haszonvételek gyakorlása helyett az elkülönített és

elkülönítendő erdőkből, nádasokból, szőlőkből és legelőkből mekkora kihasítandó részre tarthat igényt a

paraszti birtok tulajdonosa. Erdélyre – az ottani sajátosságokra tekintettel – külön úrbéri parancs vonatkozott, és

ez később, 1854. június 21-én került kibocsátásra.

II. rész: A tradicionális jog

felszámolása


Az úrbéri földjeik tulajdonának, valamint a jobbágyi tartozások teljesítéséből származó jövedelmeik elvesztése

miatt a földesurak kártalanítását az 1853. március 2-án és az 1854. január 16-án kiadott kárpótlási és

földtehermentesítési nyílt parancsok rendezték oly módon, hogy a megyéket 8 osztályba sorolva állapították

meg az egy jobbágytelekre eső kárpótlási összegeket. Végül a kárpótlást 5%-kal kamatozó, az állampapírok

minden jogelőnyével felruházott földtehermentesítési kötvények kibocsátásával rendezték.

1.1.1.2. 22.1.2. Az ősiségi nyílt parancsok

A Magyarországra és vele együtt Horvát-Szlavónországra, valamint a Szerb Vajdaságra és a Temesi Bánságra

1852. november 29-én kelt nyílt parancs törölte el:

a. a királyi és a nádori adományt, valamint a korona, illetve a fiskus háramlási jogát, a magánosok kincstárral

szembeni, illetve a kincstár magánosok elleni perlési jogát a háramlási címeken, továbbá a bevezetés (iktatás)

ellentmondással történt megtámadása iránti keresetindítás jogát,

b. az öröklött (ősi), az adományos és az adományozáson kívül szerzett vagyon, illetve a fiú- és a leányág közti

különbséget leszögezvén, hogy ez az osztrák polgári törvény bevezetésével többet „... sem az élők közötti,

vagy a halál esetére vonatkozó rendelkezési jogra, sem pedig a törvényes öröklésre nem bír befolyással ...”

(Őp.5. §),

c. „ a tulajdonátruházások iránti szerződések érvényességéhez megkívánt formaszerűségek tekintetében a

nemesi javak és jogok, valamint a más fekvő javak ...” (Őp.15. §) közti különbséget, vagyis a nemesi

ingatlanok szerzésére irányuló tulajdonátruházási szerződésekre fennálló szabályokat,

d. „ A rokonok és a szomszédok eddigi elővételi jogát, valamint minden egyéb törvényes elővásárlási jogot”

(Őp.18. §),

e. A szerződéssel zálogba adott ingatlannak az ősiség alapján történő visszaváltási jogát és annak lehetőségét,

„... hogy a hitelezőnek a kamatok helyett az elzálogosított jószág haszonvételét engedjék át” (Őp.19. §).

A pátens az egyes intézmények kapcsán külön rendelkezett minden olyan igény érvényesítésének a

lehetőségéről, amely a korábbi szokásjog alapján keletkezett. Például ha a zálogvisszaváltás határideje a

szerződésben nem volt megállapítva, és az osztrák polgári törvénykönyv bevezetéséig még a 32 éves perlési idő

nem telt el, a jogosult a „régi” jog alapján még egy éven belül keresetet indíthatott. A pátens emellett az ősi

jószág felőli végrendelkezést illetően különös szabályt is megállapított: „ A ... fiágat illető öröklött nemesi javak

jelenlegi birtokosainak ... megengedett, hogy az általános polgári törvény hatálybalépésétől számított legfeljebb

három esztendeig eme jószágokról a fiú utódok javára végrendelettel olyan joghatállyal rendelkezzenek, hogy

ezeket a végrendeleteket a leányágbeli utódok az általános polgári törvénykönyvben megállapított köteles rész

címén vagy az özvegyek meg ne támadhassák, feltéve, hogy ezek az utódok és az özvegy legalább azt, ami őket

az említett javakból az eddigi törvények szerint megillették, megkapják.” (Őp.5. §). Fontos megemlíteni azt is,

hogy az egykori öröklési jogi intézmények közül az ősiségi pátens a hitbizományt érintetlenül hagyta: „ A

fennálló családi hitbizományok ... amennyiben az előbbi törvényekkel egyeznek, érintetlenül maradnak. Új

hitbizományok felállítására nézve az általános polgári törvénykönyvben foglalt szabályokon kívül további

könnyítő határozatok kerülnek külön kiadásra” (Őp.13. §).

Erdély – Magyarországtól eltérően – az 1853. május 29-én kelt ősiségi pátens hatálya alá tartozott.

1.1.2. 22.2. Az osztrák polgári törvénykönyv bevezetése

Az osztrák „Általános polgári törvénykönyv” (Allgemeines bürgerliches Gesetzbuch) több mint fél évszázados

kodifikációs munkálatok eredményeképpen jött létre. A törvénykönyv anyagának az örökös tartományokban

kisegítő, szubszidiárius jogként alkalmazott „közönséges jog” (gemeines Recht), vagyis a recipiált római jog és

két alapvetően meghatározó – az alsó-ausztiai és a cseh – tartományi jog (Landrecht) szolgált alapjául.

A kodifikációs folyamat első produktuma az alapvetően az általános jogra támaszkodó, és ezért inkább egy

pandektajogi tankönyvnek tekinthető Codex Theresianus (1766) volt. A törvényelőkészítés második lépcsőjét a

II. József alatt elkészült részleges, a személyi és családjogot magába foglaló tervezet megjelenése jelentette,

amit 1786-ban a német örökös tartományokban és Galíciában be is vezettek. A kodifikáció újabb szakasza a

polgári törvénykönyv őstervezetének számító, új és teljes tervezetet, a „nyugat-galíciai törvénykönyv”

megjelenésével zárult le, amit – mint arra a szokásos jelzője is utal – 1796-ban kísérletképpen Galíciában

léptettek életbe. A polgári törvénykönyv végleges szerkezetét és szövegét ennek az őstervezetnek a

természetjogász Franz von Zeiller irányításával folyó átdolgozás révén nyerte el (1811).


felszámolása


Az osztrák polgári törvénykönyvet az osztrák örökös tartományokban és a „katonai személyekre”, vagyis

oktrojált módon a magyar korona alá tartozó és az udvari haditanács (Hofkriegsrat) igazgatása alatt álló

szlavóniai és bánsági határőrvidék területén is életbe léptettek 1812. január 1-jei hatállyal.

Az osztrák polgári törvénykönyvet átmenetileg 1814. július 1-től a károlyvárosi és a báni végvidéken, 1815.

október 1-jétől Fiumében és 1820. január 1-jétől Horvátország Száván túli részein is bevezették, majd miután

Fiumét és Horvátországot ismét Magyarországhoz csatolták az 1822. október 1-jei nyílt paranccsal, ezeken a

területeken november 1-jétől megszűnt az alkalmazása.

A kódex Magyarországon, illetve (ismételten) Horvát-Szlavónországban, a Szerb Vajdaságban és a Temesi

bánság területén az 1852 november 29-én kiadott nyílt paranccsal 1853 május 1.-i hatállyal, Erdélyben pedig az

1853. május 29-én kelt pátenssel 1853. szeptember 1-jei hatállyal került bevezetésre. Hatálya azonban részleges

volt, ugyanis Magyarországon a házasságkötésre és a házasság felbontására vonatkozó rendelkezései nem

érvényesültek a római katolikusokra, a görög egyesültekre (görög katolikusokra) és a görög nem egyesültekre,

(görög keletiekre). Rájuk az érintett köteléki viszonyok tekintetében az egyházi szabályok maradtak meg és

ügyeik az egyházi bíróságok joghatósága alá tartoztak. Hasonlóképpen a vegyes, vagyis a katolikus és nem

katolikus keresztény felekezetűek közti viszonyok rendezésére is a korábbi szabályok érvényesültek.

Erdélyben a házasságkötésre és a házasság felbontására nézve a kódex-hatály nem terjedt ki egyik keresztény

felekezetre sem. Következésképpen az osztrák polgári törvénykönyv házassági köteléki joga Magyarországon a

protestáns felekezetűekre és a zsidókra, míg Erdélyben csak a zsidókra volt érvényben.

1.1.3. 22.3. A telekkönyvi rendtartás

Mivel az osztrák polgári törvénykönyv ingatlan dologi joga a telekkönyv intézményén alapult, a kódex

bevezetése szükségképpen megkívánta Magyarországon is a telekkönyv elkészítését és a telekkönyvi szervezet

kiépítését.

Az 1840:21. tc.-et követően, mely egyebek mellett minden szabad királyi városnak, amelyek közül már

többeknek a XVIII. század óta léteztek a városi ingatlanok nyilvántartására szolgáló könyvei, már azt is

elrendelte, hogy „... a betáblázási könyveket a földkönyvvel (Grundbuch) kösse össze ...”, azoknak pedig,

amelyek ilyennel még nem bírtak, két esztendei határidőt tűzött avégre, hogy azt elkészítsék. Minthogy a be-

táblázás intézményének bevezetését követően egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az a hitel és a tulajdon

biztonságát nem tudja kellőképpen garantálni, az országgyűlés bizottságot küldött ki a „rendszeres telekkönyv”

kidolgozására. A bizottság 1847-ben „A nemesi fekvő javak telekkönyvéről és betáblázásáról szóló javaslat”

címmel el is készítette a törvénytervezetet, de az végül nem került mégsem törvényi megerősítésre 1848-ban.

Megjegyzés

A javaslat úgy rendelkezett, hogy 3 éven belül mindenki köteles ingatlanait bejegyeztetni, mert

másként nem élhet a telekkönyvi jogokkal. A bejegyzés a tervezet szerint magába foglalta volna a

helység, a birtokos (tulajdonos) nevét, a fekvőség holdban megadott mértékét, a művelési ágát, és a

birtok címének megjelölését, illetve adásvétel esetén a vételár feltüntetését. A tervezet rendelkezései

alapján csak az tekintendő birtokosnak, akinek a nevén a birtok áll, és a birtokot csak akkor lehet átírni,

ha az átruházó birtokosként be van jegyezve a telekkönyvbe.

A telekkönyv létrehozásának munkálatai 1853-ban indultak el oly módon, hogy minden főtörvényszék

székhelyén telekkönyvi igazgatóságokat állítottak fel, amelyek vezetői, igazgatói (Grundbuchs-Director) 1853

májusától a főtörvényszéki elnököknek alárendelten irányították és koordinálták a rendszeres telekkönyv

felvételét. A helyszíni munkálatokat, a regisztrációt a kerületekben kialakított körzetek szerint ún. körzeti vezető

biztosok (oberleitender Comissar) végezték községről községre járva a segítségükre rendelt személyzettel. Az

eljárt közegek tevékenységének eredményeképpen 1855-ben már sor kerülhetett a telekkönyvek közzétételére,

majd az 1855. július 20án kelt osztrák igazságügyminiszteri rendelet a telekkönyvügyi eljárás foganatosítására

elrendelte a telekkönyvi tanácsok (Grundbuchs-Senat) megszervezését is. Ezek mellett a tanácsok mellett

rövidesen telekkönyvi hivatalok szerveződtek a szükséges adminisztráció elvégzésére, és ezeknek tették

feladatává első fokon a telekkönyvi bírói teendők ellátását is.

A telekkönyvek létrehozását és a telekkönyvi szervezet kiépítését követően a telekkönyvek vezetésének

szabályait az 1855. december 15-ei telekkönyvi rendtartás határozta meg.


felszámolása


A létrehozott és a szabályzattal működésbe léptetett telekkönyvi konstrukció ún. „konstitutiv” rendszerű volt,

ami azt jelentette, hogy az ingatlanon a dologi jogi változást közvetlenül a telekkönyvbe való bejegyzés idézte

elő. Ebből adódóan a telekkönyvezett ingatlanon tulajdont rendszerint csak telekkönyvi bejegyzés által lehetett

szerezni.

A telekkönyv (telekkönyvi betét) három részből, ún. „telekkönyvi lapból” állt. Az első („A”) a birtoklási lap,

amely az ingatlan helyrajzi és minőségi megjelölését tartalmazta, a második („B”) a tulajdoni lap, ami a

tulajdonos személyének, a tulajdonjog személyhez fűződő korlátozásainak és a tulajdonban bekövetkezett

minden változásnak a megjelölésére szolgált, a harmadik („C”), a teherlap pedig az ingatlanon lévő terhek

(zálog, alzálog, szolgalmak, hitbizományi biztosíték stb.), vagyis a tulajdoni korlátozások nyilvántartására volt

hivatva.

A telekkönyv nyilvános és közhiteles volt. Ez azt jelentette, hogy a telekkönyvbe mindenki betekinthetett,

illetve azt, hogy az abban rögzített tényeket közhitelesen ta-núsította, következésképpen a telekkönyvi bejegyzés

alapján szerző fél mindig jóhiszeműnek minősült.

A telekkönyvet érintő elvi jelentőségű szabály volt az is, hogy a telekkönyvbe felvett ingatlan jószágtestként egy

egységet képezett, és ebből adódóan, ha a tulajdonos annak egy részét külön kívánta átruházni, akkor először

kérnie kellett, hogy azt a jószágtestből jegyezzék le, és új telekkönyvi lapra vigyék át.

Fontos elve volt végül a telekkönyvnek az elsőbbség, vagyis az, hogy a telekkönyvbe bejegyzett jogokat rangsor

szerint lehetett csak érvényesíteni, tehát a korábban szerzett jognak elsőbbsége volt a későbbivel szemben. Ezt a

rangsorelsőséget pedig az döntötte el, hogy melyik jog bejegyzése iránti kérelmet nyújtották be vagy melyik

bírói megkeresés érkezett előbb a telekkönyvi hatósághoz.

1.1.4. 22.4. Magánjogi melléktörvények

Az osztrák polgári törvénykönyv mellett bevezetésre került az osztrák ideiglenes csődtörvény és az osztrák

általános bányatörvény (1854) is. Ezzel szemben az 1840:16., 17., 18., 19. és 20. tc.-ek a magyar magánjogi

törvényhozás hírmondóiként hatályban maradtak.

Irodalom

Bónis György–Degré Alajos–Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története. Bp. 1961. p.

Herczegh Mihály: A telekkönyvi rendtartás Magyarországban és Erdélyben. Bp. 1891. 16–22. p.

Kolozsváry Bálint: A magyar magánjog tankönyve. Bp. 1911. 536–538. p.

Kolozsváry Bálint: A tulajdonjog. In: Magyar magánjog. V. (fősz.: Szladits Károly). Bp. 1942. 307–309. p.

Raffay Ferenc: A magyar magánjog kézikönyve. Eperjes, 1906. 22–25. p.

Sándorfy Kamill: Törvényhozásunk hőskora. Az 1852–1848. évi reformkorszak törvényeinek története. Bp.

1936. 86–359. p.

Szladits Károly: A magyar magánjog fogalma, fejlődése és tudománya. In: Magyar magánjog. I. (fősz.: Szladits

Károly). Bp. 1941. 77–87. p.

Zlinszky Imre: A magyar magánjog mai érvényben különös tekintettel a gyakorlat igényeire. Bp. 1894. 359–

368. p.

Zlinszky Imre: A magyar telekkönyvi rendtartás mai érvényben (átd.: Imling Konrád). Bp. 1893. 22–27. p.

1.2. 23. § A modern magyar magánjog kiépülése

A modern magyar magánjog kiépülése 1861-től indult meg, melynek önálló karakterét az Ideiglenes

Törvénykezési Szabályok, valamint a kiegyezés évtizedében az osztrák polgári törvénykönyvből átvett és

befogadott elvek, majd a magánjogi kódextervezetek megoldásait felhasználó és arra visszaható bírói gyakorlat,

a tételes jog: a kiegyezés után alkotott, a szokásjogot részlegesen megreformáló magánjogi törvények anyaga és

nem utolsósorban a jogtudomány művelőinek munkássága alakította ki.


felszámolása


1.2.1. 23.1. Az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok

Ferenc József az 1860. október 20-án kiadott diplomájában rögzített föderatív elképzelések megvalósításának

érdekében az 1848 áprilisi törvényeket megelőzően működő bírósági szervezet visszaállítását is elrendelte. A

magyar bíróságok azonban nem ítélkezhettek és nem is kívántak ítélkezni a pátensekkel behozott, oktrojált

idegen jog alapján. Ezért az uralkodó az újonnan kinevezett országbírónak, Apponyi Györgynek arra adott

megbízást, hogy a hétszemélyes tábla bíráiból és más jeles jogtudókból hívjon össze egy bizottságot avégre,

hogy az a jogszolgáltatás terén várható zavarok elhárításáról tanácskozván a megváltozott viszonyokra

tekintettel indítványt tegyen a régi magyar jogszabályok alkalmazásának lehetőségéről.

Az országbíró a hatvan tagú bizottságba a hétszemélynökök kívül ügyvédeket, a debreceni és a pesti

kereskedelmi kamara elnökeit, a pesti szabad nagykereskedelmi testület elnökét, a pesti polgári kereskedelmi

testület alelnökét, Szepes megye főügyészét hívta meg, de a tagok között szerepelt Zsigmondy Vilmos

bányamérnök, Deák Ferenc és Wenzel Gusztáv egyetemi jogtanár is.

Az országbíró elnökletével összehívott bizottság, az ún. „Országbírói Értekezlet” 1861. január 22.–március 4.

között tartotta üléseit, melynek során, „...hogy a hazai törvények, a közhitel megrendítése, a magánjogviszonyok

sérelme s a törvénykezés fennakadása nélkül ismét életbe léphessenek s egyúttal a kor igényeinek s az átalakult

viszonyok szükségeinek is megfeleljenek ...” elkészítette a hazai bíróságok számára az átmenetileg – a szükséges

új kódexek megalkotásáig – alkalmazandó szabályokat, az ún. „Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat”.

Az ITSZ nemcsak a magánjogra – pontosabban a szűkebb értelemben vett magánjogra -, hanem a büntetőjogra,

a polgári és a büntető eljárásjogra, a csőd-, kereskedelmi és váltójogra, a bányajogra, az ügyvédségre és a

közjegyzőkre, valamint az árvaügyre kiterjedő rendelkezéseket is tartalmazott.

Az ITSZ hatálya Magyarországra, a Temesi Bánságra és a Szerb vajdaságra terjedt ki. Minthogy a provizórium

alatt a Partiumot ismételten Magyarországhoz csatolták, az ITSZ rendelkezései ott is érvénybe léptek, ezzel

szemben rendelkezései nem terjedtek ki Erdélyre.

1.2.1.1. 23.1.1. Az ITSZ jogforrási jellege

Az Országbírói Értekezlet összehívásának célja eredetileg az volt, hogy egy törvényjavaslat kerüljön

kidolgozásra. Az ITSZ-t azonban a képviselőház, az egyelőre rendezetlen közjogi viszonyokra hivatkozva –

minthogy az országnak nem volt megkoronázott királya, és az országgyűlés működésének sem volt még meg az

összes alkotmányos kellékei – nem kívánta javaslatként megtárgyalni, hanem csak azt mondta ki az 1861. június

22-én tartott ülésén, hogy „... a magyar magánjogi – és egyéb – törvények visszaállíttatnak, de amennyiben azok

az 1848: XV. tc. és a szem elől nem téveszthető újabb jogviszonyok miatt alkalmazhatók nem volnának, addig

míg törvényeket alkotni lehetne, az Országbírói Értekezlet munkálatát ideiglenes kisegítő gyanánt

használhatónak tekinti”. Miután a képviselőház nyilatkozatát megtette, azt a főrendi ház is megerősítette július

1-jén, majd ezeket a határozatokat Ferenc József is elfogadta, végül pedig a királyi kúria az 1861. július 23-án

tartott vegyes ülésen úgy foglalt állást, hogy az ITSZ-t a törvényes eljárásban (kötelező szöveggel) „állandó

zsinórmértékül” fogja használni mindaddig, amíg az alkotmányos törvényhozás másképpen nem rendelkezik, és

nyomtatásban szétküldte minden törvényhatóságnak.

Az ITSZ a törvényalkotáshoz megkívánt alkotmányos feltételek hiánya okán a tett megerősítések ellenére sem

volt más mint írott szokásjog – ahogyan a Hármaskönyv is.

1.2.1.2. 23.1.2. Az ITSZ magánjoga

A szabályzat „a magyar polgári anyagi magántörvényeket” úgy állította vissza, hogy az öröklésre vonatkozó

rendelkezéseket kivéve fenntartotta az 1852. november 29-ei ősiségi nyílt parancs hatályát, leszögezvén, hogy

„a királyi adományos és nem adományos, a fi és a leányági javak és az ezekből származható jogviszonyok közti

különbség, úgy a leányi negyed és hajadoni jog mint a fiágiság kifolyása, az 1845:15-ik törvénycikk szellemében

megszűntnek tekintendők. A hitbizományi intézvény azonban a vele kapcsolatos hajadoni joggal együtt

érintetlenül hagyatik” (ITSZ. I.3. §). Ennek a megoldásnak az eredményeképpen a tradicionális jog elveitől

eltérően a végrendeleti öröklés vált elsődlegessé. Ezzel együtt módosult a törvényes öröklés rendje is, minthogy

a túlélő házastárs örökölt a „szerzeményi javakban” egyenes ági leszármazók hiányában (ITSZ I.14. § a/), míg

az öröklött javakban csak akkor, ha nem voltak arra jogosult felmenő vagy oldalági rokonok. Mindebből

következett azonban az is, hogy az öröklésre nézve az ősiség maradványaként továbbra is megmaradt a szerzett

és az öröklött, másképpen az ági vagyon közti különböztetés. Emellett az ITSZ visszahozta az özvegyi jog

intézményét, és fenntartotta a közszerzeményre vonatkozó korábbi szabályokat is.


felszámolása


Az ITSZ hatályban tartotta továbbá: „... az ausztriai polgári törvénykönyv mindazon rendeleteit is, melyek az

1855-ik decz. 15-ki telekkönyvi rendelettel kapcsolatban állván a telekkönyvek tárgyát képező valamely dolog

szerzése vagy elidegenítése módjait meghatározták” (ITSZ. I.20. §), valamint a telekkönyvi rendtartást (ITSZ.

I.145. §) és a úrbéri viszonyok rendezésére kiadott pátenseket (ITSZ.VI.1. §).

Az Országbírói Értekezlet után után tehát a magyar magánjog anyagát az ITSZ rendelkezéseivel a korábbi

törvényekből és szokásjogból, az osztrák polgári törvénykönyvből és az ennek bevezetésére szolgáló

pátensekből érvényben hagyott szabályok alkották.

Ezzel összefüggésben megjegyzendő az is, hogy az említett idegenjogi szabályok, melyek a magyar

alkotmányos elvek szerint nem tekinthetők jogforrásoknak, az ITSZben történt recepció révén magyar

jogforrásokká, szokásjoggá váltak.

1.2.2. 23.2. Az ITSZ utáni jogfejlődés jellegzetességei

Az ITSZ megjelenése után az osztrák polgári törvénykönyv szerepe továbbra is meghatározó maradt. Elvei és

intézményei elsősorban a visszaállított, régi kötelmi jog szabályainak helyét pótolták ki, minthogy az eljárt

bíróságok a megváltozott viszonyok között az ítélkezés hatékonyságának biztosítását szem előtt tartva nem

kísérleteztek sem az egykori hézagos törvényi rendelkezések, sem pedig a XVIII. század végétől a kúriai

döntvények által némileg módosított tradicionális szokásjog szabályainak átértelmezésével.

Az osztrák polgári törvénykönyv a magyar magánjog átalakulására gyakorolt befolyása közel egy évtizedig a

kiegyezés után sem csökkent, minthogy az újabb törvények közül jobbára csak az úrbéri viszonyok rendezésére

hivatottak (1868:29., 33., az 1871:53., 54. és 55. tc.), illetve az uzsoratörvények eltörléséről szóló 1868:31. tc., a

vaspályák által okozott halál és testi sértés iránti felelősségről szóló 1874:18. tc., valamint a nők

teljeskorúságáról rendelkező 1871:34. tc. tartalmaztak magánjogi szabályokat.

Az osztrák jog által determinált fejlődésmenetében lényegi változást az Apáthy István egyetemi tanár német

mintát követő tervezete alapján készült és elfogadott kereskedelmi törvény (1875:38. tc.) hozott, minthogy

számos rendelkezése, különösen a II. rész I. címe alá soroltak, nem csak speciálisan kereskedelmi jogi, hanem

általános kötelmi jogi szabályokat is tartalmaztak mint például amik az egyetemlegességet, a kártérítést, a

kötbért, a bánatpénzt, a teljesítést, a jóhiszemű szerzést, stb. érintették, és ezek a bírói gyakorlaton keresztül

hamarosan az egész magánjogra erőteljes hatást gyakoroltak. A törvény ama rendelkezéséből következően

pedig, hogy a „... második részében foglalt határozatok azon ügyleteknél, melyek az egyik szerződő fél részéről

kereskedelmi ügyleteket képeznek, mindkét félre nézve egyaránt alkalmaztatnak” (Kt. 264. §), a tételes

kereskedelmi jogi szabályok széles körű alkalmazást nyertek a kötelmi viszonyok rendezésében is – a jeles

jogtudós, Szladits Károly találó megjegyzésével a kereskedelmi jogot „... a magyar kereskedelmi törvény ...,

német nyomon, valóságos egyetemes joggá tette”.

A kereskedelmi törvény által „kommercializált” magánjog karakterének alakításában fontos szerepet játszottak

a törvényhozás újabb és újabb termékei is mint egyebek mellett a cseléd és gazda közötti viszony

szabályozásáról, a végrendeletek, az öröklési szerződések és a halál esetére szóló ajándékozások alaki

kellékeiről, a gyámságról és gondnokságról, az erdőkről, a magyar állampolgárság megszerzéséről és

elvesztéséről, a kézizálogkölcsönről, a kisajátításról, a vadászatról, a szerzői jogról, az iparról, a vízjogról, a

védjegyoltalomról, a találmányok védelméről, a házassági jogról, a tisztességtelen versenyről, az

állatszavatosságról, a társasháztulajonról, a vendéglősök felelősségéről, a jelzálogrendszer megújításáról szóló

törvények (1876:12., 1876:16., 1877:20., 1879:31., 1879:50., 1881:14.tc., 1881:41., 1883:20., 1884:16.,

1884:17., 1885:23., 1890:2., 1893:41., 1894:31., 1923:5., 1923:10., 1924:12., 1924:13., 1927:35.tc.), de önálló

arculatát igazán a kodifikációs munkálatok formálták ki.

A magyar magánjog kodifikációjának története két szakaszra oszlott, a résztervezetek megjelenésének, illetve az

egységes kódextervezet szerkesztésének korszakára.

Az 1871-től készült résztervezetek közül egyedül Teleszky István öröklési jogi javaslata került az országgyűlés

elé (1986–87), de miután súlyos támadások érték – különösképpen a neves jogtudós, Grosschmid Béni részéről

– azt az igazságügyminiszter visszavonat.

A részleges kodifikáció sikertelensége miatt végül 1895-ben Erdélyi Sándor igazságügyminiszter az egységes

kódex tervezetének elkészítésére állandó bizottságot szervezett, mely1900-ban tette közzé a „Magyar Általános

Polgári Törvénykönyv tervezetének” első változatát, majd többszöri átdolgozás után 1913 tavaszára elkészült a

már egészen egységessé vált tervezet második szövege, amit némi módosítással még az év őszén az igazságügy-


felszámolása


miniszter a képviselőház elé terjesztett. Ezt az anyagot a ház erre a célra létrehozott ötven tagú bizottsága ismét

átvizsgálta, és 1915-re egy újabb, a negyedik szövegben előterjesztette. A háborús események miatt a javaslat

vitája azonban elodázódott, és a törvényelőkészítési munka csak 1922-ben indulhatott újra Szászy Béla

vezetésével. A Szászy-féle bizottság a Thirring Lajos által szerkesztett és már a gyakorlat révén recipiált kötelmi

jogi rész kisebb, a korábbi tervezet egyéb darabjainak teljes átdolgozása után elkészült javaslata – az ötödik

szöveg – „Magyarország Magánjogi Törvénykönyvének Törvényjavaslata” címmel 1928. március 1-jén került a

képviselőház elé. A tervezet törvénybe iktatását hosszas viták után a ház végül elhatározta, és az 1931:12. tc.

egy országos bizottságot küldött ki a képviselő- és a felsőház tagjaiból avégre, hogy az országgyűlési

tárgyalások során a mű egységének megtartásán őrködjék. A tett előkészületek ellenére, miután 1935-ben az

országgyűlés megnyitásakor nem került fel a napirendre, az Mtj. törvényi megerősítése végleg elmaradt.

A magánjogi törvény tervezetei, amelyek anyaggyűjteményeikkel és indoklásaikkal együtt időről-időre

nyomtatásban is megjelentek, egyre jelentősebb hatást fejtettek ki a bírói gyakorlatra, ami ezen a talajon

megtermékenyülve olyan újabb tételeket fejlesztett ki, amiket a kodifikátorok más, merőben új elemmel együtt

beépítettek az Mtj. anyagába. Egyebek mellett ezzel magyarázható, hogy az Mtj. – találó elnevezéssel a

„kodifikálatlan kódex” – már megjelenése pillanatától szokásjogként került befogadásra.

Irodalom

Kolozsváry Bálint: A magyar magánjog tankönyve. I. Bp. 1911. 40–42. p.

Lányi Bertalan: A polgári törvénykönyv javaslata a parlament előtt. In: Jogállam. Bp.1916. 20–33. p.

Ráth György: Az Országbírói Értekezlet a törvénykezés tárgyában. I. Pest MDCCLXI 3–61. p.

Szladits Károly: A magyar magánjog fogalma, fejlődése és tudománya. In: Magyar magánjog. I. (fősz.: Szladits

Károly). Bp. 1941. 94–105. p.

Szladits Károly: A Magánjogi Törvénykönyv javaslata. In: Jogtudományi Közlöny. Bp.1928. 49–50. p.

Tihanyi Lajos: Szokásjogunk, Magyarország Magánjogi Törvénykönyvének javaslata és a magyar közjog. In:

Jogtudományi Közlöny. Bp. 1928. 157–158. p.

Zlinszky Imre: A magyar magánjog mai érvényben különös tekintettel a gyakorlat igényeire. Bp. 1894. 39–40.

p.

Zsögöd Benő: Öröklött és szerzett vagyon. In: Magánjogi tanulmányok, Bp.1901. Első kötet 130–154. p.

1.3. 24. § A tradicionális jog hatása, a modernizálódó magánjog

Jóllehet a magyar magánjog modernizációja a tradicionális jog eltörlésével ment végbe, – mint előzmények – a

régi jog egyes szabályai „genetikai” kapcsolatban álltak, illetve maradtak a modern jog egyes intézményeivel,

némely régi jogintézmény pedig még közel egy évszázadon át hatályban maradt.

1.3.1. 24.1. A személyi jogot átszövő tradicionális hatások

Annak ellenére, az 1844:4. tc., valamint a közteherviselésről szóló 1848:8. tc., az úrbériséget felszámoló 1848:9.

tc., a földesúri hatóságot eltörléséről szóló 1848:11. tc., a papi tized megszüntetéséről kiadott 1848:13. tc.,

illetve az 1848:15. tc. deklarációi, majd az izraeliták polgári és politikai egyenjogúsága tárgyában kiadott

1867:12. tc. megteremtették a formális jogegyenlőséget, továbbra is megmaradt a egyes házassági és öröklési

intézmények, illetve a 1936-ig a hitbizomány(alapítás) kapcsán a nemes és nem nemes közti, hasonlóképpen a

hitbér, az özvegyi öröklés és az özvegyi jog tekintetében a férfi és nő jogképessége közti különbség.

A törvényes házasságon kívül született gyermeknek a tradicionális jog szabályaival egyezően nem volt öröklési

képessége atyja után, és csak akkor nyert elismerést törvényes öröklési joga, ha az anyának nem voltak

törvényes házasságból származó gyermekei. Ezen a szokásjogi szabályon aztán a Kúria 1906. november 9-én

kelt döntvénye változtatott, midőn kimondta, hogy „a végrendelet nélkül elhalt anya hagyatékára leszármazó

létezése esetén is van törvényes öröklési joga” a törvénytelen gyermeknek.

Miként egykor, a cselekvőképesség szempontjából releváns korhatárok a polgári korszakban is a 12., illetve a

24. életévhez kapcsolódtak, és hasonló joghatások fűződtek a nem törvényes és a törvényes, valamint a teljes


felszámolása


korhoz mint a tradicionális jogban azzal az eltéréssel, hogy a teljes cselekvőképesség eléréséhez megkívánt

korhatár a férfiakra és a nőkre egyező módon került megállapításra.

1.3.2. 24.2. A modern családjogba átmentett régi intézmények

A kilencféle felekezeti házassági köteléki jog szabályai helyébe lépő, a kötelező polgári házasságot bevezető

1894:31. tc. intézményeinek éppen a megszüntetett keresztény házassági jog szabályai jelentették a közvetlen,

az organikus előzményeket. Ennek megfelelően például a Ht. bontó – a házasság semmisségét, illetve

megtámadhatóságát eredményező – akadályainak rendszere – ide nem értve azt a törvényi követelményt, hogy a

házasságot az arra illetékes polgári tisztségviselő előtt kell megkötni – szinte teljesen megegyezett a korábbi

szabályokkal, minthogy ezek körébe tartozott a cselekvőképesség hiánya, a vérrokonság és az egyeneságbeli

sógorság, a fennálló (korábbi) házasság, a házastárs életére törés, a házasságkötés lényeges alaki kellékeinek,

vagyis a házasulandók és két tanú együttes jelenlétének, mindkettejük arra irányuló személyes, feltételhez és

időhöz nem kötött kijelentésének hiánya, hogy házasságra lépnek, valamint a „fenyegetéssel előidézett alapos

félelem”, a tévedés, továbbá a megtévesztés.

A polgári házassági jogba a korábbi intézményi elemek mellett az ágytól és asztaltól való elválasztás, a

közszerzemény és a hitbér intézménye is átmentődött.

1.3.2.1. 24.2.1. Az ágytól és asztaltól való elválasztás

A házassági törvény azokra tekintettel, akiknek vallási szabályai tiltották, fenntartotta az ágytól és asztaltól való

elválasztást, de azt vallási meggyőződéstől függetlenül – akár a házasságban született gyermekek érdekeinek

védelmében, akár a kibékülés reményében – bárki kérhette, aki nem akarta a házasság felbontását.

A törvény rendelkezése szerint az ágytól és asztaltól való elválasztást minden olyan esetben lehetett kérni,

amikor a házasság felbontásának volt helye, tehát mind a feltétlen bontó okok alapján, vagyis házasságtörés,

természet elleni fajtalanság, kettős házasság, hűtlen elhagyás, a házastárs életére törés és súlyos bántalmazása, a

házastárs súlyos büntetésre történt elítélése miatt, mind pedig viszonylagos vagy feltételes ( a bíró mérlegelésére

tartozó) bontó okokra hivatkozva, vagyis a házastársi kötelességek súlyos megsértése esetén, továbbá akkor, ha

a házastárs a családhoz tartozó gyermeket bűncselekmény elkövetésére vagy erkölcstelen életre törekedett

rábírni, ha megátalkodottan erkölcstelen életet folytatott, végül ha a házasság megkötése után bűntett miatt öt

évnél rövidebb tartamú fegyházra vagy börtönre, avagy nyereségvágyból elkövetett vétség miatt fogházra ítélték

(Ht. 76–80. §§).

Az ágytól és asztaltól való elválasztással a házassági kötelék fennmaradt, de a válás egyébként olyan

joghatállyal bírt, mint a házasság felbontása. Ha a felek a házastársi életközösséget visszaállították, és ezt

bejelentették az elválasztást kimondó bíróságnak, a házasság teljes erejében feléledt. Ha pedig az ágytól és

asztaltól való elválasztástól két év már eltelt, kérhették azt is, hogy a bíróság az elválasztó ítéletet bontóvá

változtassa át.

1.3.2.2. 24.2.2. Közszerzemény

A Hármaskönyv vonatkozó rendelkezéséből és az 1840:8. tc 8. §-ból következően közszerzőnek minősültek a

paraszti osztály tagjai, szokásjog alapján a polgárok, ezenkívül a nemes házastársak, feltéve, hogy a szerzés

alapja a nő vagyona volt, vagy ha a szerzeményi közösséget házassági szerződésben kötötték ki, illetve akkor,

ha a nemes nő neve a szerző levélben fel lett tüntetve. A nemeseket érintő szabályok voltak érvényesek továbbra

is a jászkunokra és a honoráciorokra, de ez utóbbiakra csak abban az esetben, ha a vagyont hivatásuk gyakorlása

révén szerzeték, mert ha például a nem nemes ügyvéd marhakereskedés révén gyarapította javait, akkor az efféle

szerzeményre nem a nemesi jog érvényesült.

1.3.2.3. 24.2.3. Hitbér

A Hármaskönyv hitbérre vonatkozó szabályai – némi módosítással – továbbra is érvényben maradtak.

A törvényes hitbér az érvényesen megkötött házasság elhálásáért járt a nőnek a házasság megszűnése, vagyis a

férj halála, ágytól és asztaltól való elválasztás és a vélt (putatív) házasság érvénytelenítése, valamint a férj

holtnak nyilvánítása esetén. Mértéke továbbra is a rendi álláshoz igazodott, és az 1840:22. tc. 58. § alapján a

főnemeseknél 400, a nemeseknél és polgároknál 200, a „nem nemeseknél” (vagyis a polgárokon kívül

másoknál) 40 forintot, később 800, 400, illetve 80 koronát, stb. tett ki. Az 1881:17. tc. 68. § szerint a feleség egy

esetben a házasság megszűnte előtt is követelhette a törvényes hitbért, mégpedig akkor, ha a férje csődbe esett.


felszámolása


A törvénye hitbér elveszett, illetve nem követelhette annak kiadását a nő (vagy törvényes örököse) a régi

szabályok alapján, vagyis ha arról korábban lemondott, ha a házasság érvénytelen volt és az érvénytelenségi

okról tudott, ha házasságtörő volt, valamint az újabb bírói gyakorlat szerint, ha a férj végrendelettel többet

hagyományozott neki, ha a házassági kötelezettségeit súlyosan és szándékosan megszegte (például ha a

nagybeteg férjét nem volt hajlandó ápolni), ha a törvényes hitbért meghaladó szerzeményi vagyont örökölt férje

után, és ha az írott hitbér iránti igényét érvényesítette.

Az írott vagy szerződéses hitbér szabályai a korábbiakhoz képest azon kívül, hogy a férj javára is szólhatott,

illetve harmadik személy is kiköthette az egyik házastársnak, csak néhány kisebb részletben módosultak. Ezek

közül a leglényegesebb az volt, hogy a szerződésben a feleknek kifejezetten meg kellett jelölni azt, hogy a

lekötelezés a házastársi hűség elismeréséért és jutalmazás végett történik.

A hitbérszerződést az 1886:7. tc.22. §-a értelmében közokiratba kellett foglalni, ha azt házasfelek kötötték, ezzel

szemben harmadik személy szerződése esetén elégséges volt a szóbeli lekötelezés is.

1.3.3. 24.3. A dologi jogban fennmaradt régi intézmények és hatásuk

A tradicionális dologi jogból néhány, a birtokkal kapcsolatos szabály mutat közvetlen kapcsolatot a

modernekkel, emellett sajátos közös tulajdoni formációk és a hitbizomány intézménye éltek tovább a polgári

korszakban.

1.3.3.1. 24.3.1. Birtokvédelem, elbirtoklás

A tradicionális jog szabályainak megfelelően élhetett a birtok teljes elvonása esetén a birtokos a birtokvédelem

eszközeivel, vagyis egy esztendeig az „önhatalommal való visszahelyezkedés”-sel, röviden az önsegéllyel és a

„sommás visszahelyezés” iránti keresettel (1802:22. tc. 1. §).

Megmaradtak az elbirtoklás korábbi szabályai is azzal, hogy az elévülési idő elteltével, az ingatlant elbirtokló

azon tulajdont szerzett. Az elbirtoklás idő ingókra és ingatlanokra egyaránt 32 év maradt, és továbbra is fennállt

a fiskust illetően és az egyházi javak tekintetében a 100 és 40 év. (Maga az Mtj. is a 32 éves elévülési időt

alkalmazta, igaz, néhány esetben 3 éves elévülési időt is megállapított.)

Az elbirtokláshoz továbbra sem volt megkívánt a jóhiszem, hanem csak az, hogy valaki a dolgot 32 éven

keresztül békésen és zavartalanul sajátjaként birtokában tartsa.

Az öröklés mellett az elbirtoklása volt az ingatlan telekkönyvi bejegyzés (bekebelezés) nélküli másik

(származékos) szerzésmódja is.

1.3.3.2. 24.3.2. A nemesi és az úrbéres közbirtokosságok

A nemesi közbirtokosság – a tulajdonközösség különös alakzata – az 1836. évi szabályozás óta változatlanul

fennmaradt. Az osztályos atyafiak osztozása folytán keletkezett, illetve az osztozás nélkül fennálló

közbirtokosság tagjai a közös jogokban és kötelezettségekben hányad (arányszám) szerint részesedtek. A

közbirtokossági javak működtetésére a tagok rendszerint igazgatókat, képviselőket vagy vagyonkezelőket

választottak saját kebelükből. A szervezetszerűen működő közbirtokosság azonban nem volt testület (jogi

személy), tehát nem létezett a közbirtokosoktól különvált alany.

Az 1894:12. tc. 11. §. legelőik tekintetében a nemesi közbirtokosságoknak lehetővé tette, hogy közbirtokossági

tanács és végreható közegek választásával szervezetté tömörüljenek, majd az 1913:10. tc. a legelői

közbirtokosságokat arra kötelezte, hogy társulássá szerveződjenek. Az erdőkre és kopár területekre nézve az

1898:12. tc. már kötelező szervezeti formát írt elő, mely a közbirtokosok közgyűlése alá rendelten a törvény

értelmében létrehozandó szabályzat szerint volt köteles működni, majd miután az 1935:4. tc., az erdőtörvény – a

legelőtársulatok mintájára – erdőbirtokossági társulatok létrehozásáról rendelkezett, felszámolódtak az utolsó

nemesi közbirtokosságok is.

A nemesi közbirtokosságokhoz hasonló tulajdonközösségek voltak az úrbéres közbirtokosságok. Keletkezésük

az úrbériség felszámolásával függött össze, ugyanis a földesúr erdőin, legelőin, nádasában megillető jobbágyi

haszonvételek megszüntetés miatt akként kárpótolták a volt jobbágyokat, hogy a földesúr erdeiből, legelőiből,

nádasaiból megfelelő területeket hasítottak ki. Az úrbéri pátens, majd az 1871:12. tc. alapján megállapított

módon és mértékben a volt földesúr kártalanítása mellett kihasított erdőkön legelőkön, a volt úrbéresek

kizárólagos tulajdont szereztek, és ezáltal közbirtokosokká váltak, pontosabban – mivel a törvény nem tette

lehetővé az efféle erdők megosztását – közbirtokosságba kényszerültek. Így volt ez a legelőkre nézve is, azzal


felszámolása


az eltéréssel, hogy ha a felosztás révén az egy tagra eső rész meghaladta az összes úrbéri birtokok negyedét,

akkor a közösség tagjai feloszthatták maguk között a legelőt.

Az úrbéres közbirtokosságok sorsa 1898 után ugyanúgy alakult mint a nemesi közbirtokosságoké.

1.3.3.3. 24.3.3. A hitbizomány és az ezzel rokon kötött tulajdoni formációk

A hitbizományra vonatkozó lényegi szabályok az 1862. október 9-én kelt 15.472. sz. udvari rendelet kibocsátása

után sem változtak.

Hitbizományt továbbra is csak nemes alapíthatott királyi engedély alapján a tulajdonában lévő vagyonon: ingón,

illetve ingatlanon azzal a megszorítással, hogy az ingatlan nem lehetett megterhelt, és az alapítónak igazolnia

kellett, hogy a törvényes osztályrészre jogosult örökösei a hitbizomány alapításával nem rövidülnek meg.

Az alapítás engedélyezését az igazságügy-miniszternél kellett kérni, aki a királyi jóváhagyás után kijelölte azt a

kir. törvényszéket, amely a hitbizomány bíróságaként működött. A hitbizományi bíróság nevezte ki a

hitbizományi gondnokot, akinek az volt a feladata, hogy összeírja és biztosítsa a hitbizományi vagyont, vagyis

gondoskodjék arról, hogy azt a telekkönyvbe bejegyezzék.

A hitbizományi vagyont a hitbizományi birtokos legfeljebb a leltári becsérték egyharmadáig és kizárólag

hasznos beruházások végett terhelhette a hitbizományi bíróság jóváhagyásával. De a bíróság is csak akkor

adhatta meg az engedélyt, ha előbb meghallgatta a hitbizományi gondnokot és a várományost.

A hitbizomány mindaddig fennállott, amíg a vagyon el nem enyészett, illetve amíg voltak az alapító által

megjelölt örökösök.

A hitbizomány intézményét az 1936:11. tc. jelentősen megreformálta. Új hitbizományt ezután csak olyan

„feddhetetlen jellemű”, önjogú magyar állampolgár alapíthatott, aki a nemzeti élet, a tudomány és a művészet

terén vagy a „hazáért egyébként teljesített szolgálataival” erre érdemeket szerzett és vagyonáról szabadon

rendelkezett. A törvény az alapító szabad örökös kijelölését korlátozva csak az elsőszülöttségi elven alapuló

utódlást engedélyezte, és ez a szabály a korábban alapított hitbizományokra is kiterjedt. Az utódlásból azonban

ki voltak zárva azok, akik nem magyar állampolgárok és azok a magyar állampolgárok, akik állandóan

külföldön tartózkodtak, akik ünnepélyes szerzetesi fogadalmat tettek, akik az alapító vagy közeli hozzátartozója,

illetve várományos társuk sérelmére olyan súlyos bűncselekményt valósítottak meg, ami miatt egyébként

kitagadásnak volt helye, akik hazaárulást követtek el.

Új szabály volt az is, hogy hitbizományt kizárólag ingó vagyonból már nem lehetett alapítani, és a vagyonnak

legalább 200.000 pengő értékűnek kellett lenni.

A hitbizomány mintáit követve több más kötött tulajdoni alakzat is megjelent az I. világháború alatt, illetve azt

követően.

a. Hitbizományi kisbirtok

Az 1936:11. tc.-vel behozott hitbizományi kisbirtok nem volt más, mint egy olyan legalább 30 kataszteri hold

és 250 kataszteri korona tiszta jövedelmű mezőgazdálkodás céljára szolgáló, a törvény által meghatározott

elidegenítési és terhelési tilalom alá eső ingatlan, amelyben a hitbizományra vonatkozó öröklési rend

érvényesült.

Alapításra csak feddhetetlen jellemű, köztiszteletben álló, önjogú, mezőgazdálkodással élethivatásszerűen

foglalkozó magyar állampolgár volt jogosult, feltéve, hogy vagyonával szabadon rendelkezett. A

hitbizományi kisbirtok alapítása a közigazgatási bizottság gazdasági albizottságának engedélyéhez és

jóváhagyásához volt kötve, melyhez az kellett, hogy az alapító az alapításra vonatkozó rendelkezését az

írásbeli végrendeletekre vonatkozó formák betartásával tegye meg.

A hitbizományi kisbirtok öröklésére nézve volt egy különös feltétel is, mégpedig az, hogy a soron

következőktől is megkövetelt volt az, hogy élethivatásszerűen foglalkozzanak a mezőgazdálkodással.

b. Vitézi telek

A 6650/1920.M.E.sz. rendelettel bevezetett, majd az 1920:36. tc.-kel megerősítet vitézi telek az egykori

királyi adomány sajátosságait magánhordozó hitbizománnyal rokon intézmény volt.


felszámolása


Vitézi telket az államfő (a kormányzó) adományozhatott a magyar állam védelmében kitűnt, feddhetetlen

honfiaknak a haza hálája jeléül meghatározott közszolgálatok teljesítésének kötelezettségével

magánszemélyek, köz- vagy magántestületek által e célra felajánlott ingatlanokból, de vitézi telket maga az

arra méltó tulajdonos is alapíthatott akár a maga, akár pedig leszármazója részére.

A vitézi telek elidegenítési és terhelési korlátozás alá eső ingatlan volt, amit tulajdonosa nem idegeníthetett el

(részben sem), nem terhelhetett meg, nem adhatott bérbe, illetve haszonbérbe. A vitézi telek osztatlanul szállt

át a jogosult első szülöttség rendjén következő alkalmas fiági férfi rokonára. Alkalmasnak pedig az számított,

aki a telekkel kapcsolatos közszolgálatok ellátásához szükséges szellemi és fizikai képességgel rendelkezett,

és erkölcsi tekintetben „megbízható” volt, feltéve hogy elérte már a megfelelő életkort. Ha az örökös ennek

az utóbbi feltételnek még nem felelt meg, csak a telek haszonélvezetére volt jogosult a Vitézi Szék

felügyelete alatt.

A vitézi telekről a tulajdonos vagy „alkalmas” utóda bármikor lemondhatott, illetve a sajátján alapító

megszüntethette annak vitézi telek jellegét. A tulajdonos el is veszíthette vitézi telkét, ami, ha hazaárulást

követett el vagy ha a telek átvételekor letett esküjét megszegte, illetve ha nem volt alkalmas jogutódja, avagy

az arra alkalmas nem kívánta az átvételt, az államra szállt vissza. Ha viszont a tulajdonos a telekkel

kapcsolatos közszolgálati kötelezettsége teljesítésében mutatkozott hanyagnak vagy ha léha életmódja miatt

vált érdemtelenné, illetve ha nem alapított megfelelő időben családot, a vitézi telek az arra alkalmas

várományosra szállt át.

A vitézi telek, valamint a vitézi rend tagjai felett, akik eskütétel után a „vitéz” cím viselésére voltak

jogosultak, a „Vitézi Szék” gyakorolta a felügyeletet, és foganatosítatta a vitézi telek telekkönyvi

bejegyzését.

Megjegyzés

A Vitézi Szék élén – élethosszig – elnök állt, akit maga a szék választott, melynek tagságát a

miniszterelnök, a bel-, honvédelmi, a földművelési és az igazságügyminiszter egy-egy képviselője, a

Magyar Földhitelintézetek Országos Szövetségének ügyvezető igazgatója, az államfő által

kinevezett vitézi telekkel járó jogokkal bíró 8 személy alkotta.

c. Haditelek

Az 1920:36. tc.-kel megerősített 1820/1917 M.E.sz. rendelet értelmében a haditelek az a hadirokkantaknak,

hadi özvegyeknek és árváknak az Országos Hadigondozó Hivatal jóváhagyása mellett bárki által juttatott

ingatlan volt, amelynek ezt a minőségét telekkönyvbe bejegyezték. A haditelek – mint a már érintett

formációk – elidegenítési és terhelési tilalom alá esett, ugyanakkor a törvényes öröklési rendnek volt

alávetve.

1.3.4. 24.4. A kötelmi jogban kimutatható tradicionális hatások

Minthogy a modern kötelmi jog általános elvei és tanai az ITSZ megjelenését követően – német–osztrák

alapokon – kerültek kifejlesztésre és rendszerbe foglalásra, a tradicionális jog egyes intézményei jobbára csak

formai hasonlóságot mutattak az újakkal, de némely esetben fennmaradtak a szerves kapcsolatok, mint például a

gazda és cseléd viszonyát rendező 1876:13. és az 1907.45. tc.-ek esetén, amik a XVIII. századra kialakult és

tovább élő szokások alapján rögzítették a cselédszerződésre vonatkozó szabályokat.

Az 1876:13. tc. azt tekintette cselédnek, aki magát bér, ellátás, ruházat stb. ellenében háztartás vagy gazdaság

körüli személyes, legalább egy havi folytonos – tudományos felkészültséget, magasabb műveltséget nem

igénylő, tehát fizikai – munkavégzésre kötelezte le magát a gazdának. A cselédnek a munkát a gazda

utasításainak megfelelően kellett elvégezni, és emellett az is elvárt volt tőle, hogy a házirendhez alkalmazkodó

„erkölcsös életet” éljen. A gazda, aki abban az esetben, ha a szerződésben nem volt pontosan meghatározva a

cselédnek járó ellenszolgáltatás, a hasonló foglalkozású cselédek helyben szokásos díjának megfizetésével és

ellátásának biztosításával tartozott, cselédje felett házi fegyelmet gyakorolt, és joga volt arra is, hogy a cseléd

ingóit zár alá vegye, illetve, hogy a szolgálati kihágásért fizetéslevonással büntesse.

1.3.5. 24.5. A modern öröklési jog tradicionális gyökerei

A törvényes öröklés rendje a régi hagyományokra tekintettel a vagyon eredete szerint és a részint a korábbi

elvek által meghatározott módon alakult.


felszámolása


Az örökhagyó után a törvényes házasságból született gyermekek egyenlő részben – helyükön pedig ezek

gyermekei – örököltek olyképpen, hogy a törvényes örökös örököstársaival szemben köteles volt azt a vagyoni

értéket osztályra bocsátani, amit az örökhagyó még életében előre örökségül kiadott, illetve minden olyan

juttatást, adományt, amiről jelentőségénél fogva nem lehetett azt feltételezni, hogy az örökhagyó annak

kiadásával a többi ivadékát kívánta megrövidíteni. (A törvényes házasságon kívül született gyermek törvényes

öröklési joga ezzel szemben korlátozott volt).

Ha az örökhagyónak nem maradtak törvényes öröklésre jogosult leszármazói, az ági vagyonban az illető ágbeli

legközelebbi felmenő, ha pedig nem élt már leszármazói törzsökönként, ha pedig ilyenek sem voltak, akkor az

egy fokkal távolabbi felmenő, illetve az ő ivadékai örököltek, végül abban az esetben, ha semmilyen ági örökös

sem léteztek, az ági vagyon a szerzeményi vagy jogi sorsát osztotta, amelyben az örökhagyó házastársát illette

az öröklés joga lemenők hiányában.

Ági vagyonnak az minősült,

a. ami apai, illetve anyai ágon öröklés útján szállt felmenő rokonaitól az örökhagyóra, vagyis a tradicionális

értelemben vett ősi vagyon,

b. amit az örökhagyó valamely felmenő ági rokonától élők között ajándékba kapott,

c. amit az örökhagyó valamely oldalági rokonától örökölt és kapott ajándékba, feltéve, hogy az ági eredetű volt.

Ezzel szemben szerzett vagyonnak a hagyaték ama része volt tekintendő, ami az ági vagyon értékén felül

maradt, feltéve, hogy voltak ági örökösök.

Lemenők hiányában az általános örökös (egyetemes jogutód) a szerzeményi örökös volt, míg az ági örökösök

különös jogutódként jöttek szóba, és a hagyaték mindig szerzeményinek volt vélelmezendő, következésképpen

az ági örököst terhelte az ági vagyon ebbéli minőségének és az ági vagyon mennyiségének kimutatása.

Ha az örökhagyónak nem maradt leszármazója, sem pedig házastársa, a felmenő és az oldalági rokonok, ha

pedig már azok sem léteztek, az államkincstár örökölt.

A nemes és a honorácior férfi özvegyét emellett a Hármaskönyv rendelkezéseinek megfelelően megillette az

özvegyi öröklési jog, és bármely özvegy nőt az özvegyi haszonélvezeti jog is, mely törvényes öröklés esetén a

hagyaték mindama részére kiterjedt, amit nem ő örökölt. Az özvegy nő haszonélvezeti jogát az örökhagyó

végintézkedésével korlátozhatta vagy tőkével megválthatta. Az özvegyi jog korlátozását a leszármazók is

kérhették, de ez a jog már nem illette meg az ági örökösöket, akiknek egyébként mindaddig, amíg özvegyi joga

fennállt, az özvegy nő nem is volt köteles kiadni.

Irodalom

Jancsó György: A magyar házassági és házastársi öröklési jog. Bp. 1901. 302. 408. p., 475–488. p., 704–747.

p., 862–1015. p.

Kolozsváry Bálint: A magyar magánjog tankönyve. Bp. 1911. I. 188–189. p., 300–303. p., 331–340. p., 369–

375. p., 369–399. p., 402–405. p., 536–556. p., II. 246–248. p., 471–475. p., 482–497. p., 507–509.,

605–612., 612–671. p.

Kolozsváry Bálint: A tulajdonjog. In: Magyar magánjog. V. (fősz.: Szladits Károly). Bp. 1942. 166–193. p.,

248–250., 275. p.

Raffay Ferenc: A magyar magánjog kézikönyve. Eperjes 1906. I. 162–164. p, 165–174. p., 230–255. p., 265–

267. p., 314–352. p., 371–375. p., 416–420. p., II. 20–28. p., 57–62. p., 75–77., 88–90. p., 292–302. p.,

427–473. p.

Szladits Károly: A magyar magánjog vázlata. 1935. II. 234–252. p. 315–339. p., 349–356. p., 362–368. p., 404–

422. p.

Szászy István: Werbőczy és a magyar magánjog. In: Acta Jur.Univ. Kolozsvár, 2:

Werbőczy István. Kolozsvár. 1941. 106–119. p.


felszámolása


Zachár Gyula: A magyar magánjog alaptanai. Bp. 1921. 9–12. p., 37–42. p., 54–57. p, 66–68. p., 160–162. p.,

190–195. p.

Zachár Gyula: Fejezetek legújabb magánjogunk köréből. Bp. 1939. 38–54. p.

Zlinszky Imre: A magyar magánjog mai érvényben különös tekintettel a gyakorlat igényeire. Bp. 1894. 147–

148., 226–234. p, 274–285. p., 519–526. p., 589–600. p., 613–632. p., 634–650. p., 741–750. p.

2. 2. fejezet: Büntetőjog

2.1. 25. § Első lépések a büntetőjog megújítása felé

A szent királyok, I. Mátyás, II. Ulászló dekrétumainak, valamint a megyék, városok, székek statútumainak

rendelkezéseiből, illetve a Hármaskönyv és a Praxis Criminalis szokásjogából táplálkozó büntetőjog

modernizációja a reformországgyűléseken már a polgárosodás mellőzhetetlen követelményeként merült fel, és

vezetett egy, a burzsoá elveken nyugvó törvény előkészítéséhez. A gyökeres változást hozó kódex bevezetése

azonban elmaradt, és a tradicionális jog – igaz, némiképp a megváltozott viszonyokhoz idomultan – még

évtizedekkel túlélte a rendi állam felszámolását.

2.1.1. 25.1. A „bűntettekről és büntetésekről” szóló 1843-as tervezet

A büntetőjog megreformálásának folyamatát Deák Ferencnek a botbüntetés elleni felszólalása indította meg az

1832–36-os országgyűlésen, ahol a szabadelvű követek a börtönállapotok javításának sürgetése mellett,

támadást intéztek az úriszék ellen is, de a többséggel szemben csak a „verettetési” büntetések végrehajtásának

korlátok közé szorítását tudták elérni: „... az elítélt rab egy fertály esztendő (negyedév) lefolytában ugyanazon

egy ítéletnél fogva csak egyszer fenyíttethessék, mely idő alatt ezen büntetés bármely ürügy alatt se

ismételtessék, sőt ha az egyszerre elveendő 25 ütéseknél a fenyítés súlyosabb volna, avval az elítélt rab csak

félévenként illettethessék” (1836:17. tc. 2. §). Ezzel szemben az 1839–40-es országgyűlésen, miután szinte

mindenütt a reformok mellé állt a nemesség, és több megye is egy egységes kódex létrehozására adott utasítást

követeinek, az alsó táblának sikerült kiharcolni, hogy az 1827-ben megkezdett munkálat eredményeképpen

készült – tehát az 1830-as – javaslat átdolgozására választmány kerüljön kiküldésre.

2.1.1.1. 25.1.1. Az 1843-as tervezet létrejötte és kudarca

Az 1840:5. tc. „a büntető és javító rendszer” megújításának munkálataira egy 45 tagú választmányt küldött ki a

főrendi és az alsó tábla tagjai közül. A választmány, miután a követendő elveket megvitatta, arra a

megállapításra jutott, hogy az 1830-as operátum mellőzésével három új javaslatot készít, egyet az anyagi jogról,

egy másikat az eljárásról, egy továbbit pedig a börtönrendszerről, és ennek megfelelően először két, majd három

albizottságra oszlott szét. Az anyagi jogi bizottság elnöke Tihanyi Ferenc, temesi főispán lett, de azt ténylegesen

Deák Ferenc vezette, a jegyzői teendőket pedig Pulszky Ferenc látta el.

Az albizottsági javaslat szerkesztői munkájuk során az 1795-ös javaslat mellett elsősorban a Code Pénalra és a

Karl J. A. Mittermayer által szerkesztett bádeni tervezetre (1839), valamint az európai büntetőjogi irodalom

jelentősebb darabjaira támaszkodtak.

Megjegyzés

A választmány ellenzéki tagjai közül Deák elsősorban a német, Bezerédy István a francia irodalom

tanulmányozásához kezdett, Pulszky pedig 1841-ben utazást tett a német államokban, és ennek során

felkereste Heidelbergben Mittermayert, a kor legtekintélyesebb büntetőjogászát, akivel az

alválasztmányi munkák során folyamatos levelezésben álltak a kodifikátorok. Az albizottság

munkarendjét Deák úgy alakította ki, hogy minden egyes kérdésnél Pulszky ismertette a külhoni

kódexek megoldásait és Mittermayer nézeteit, majd az eljárásjogi alválasztmány mellé felfogadott

titkár, Szalay László a kapcsolatos nemzetközi irodalmi álláspontokat vette sorra, ha pedig éppen a

saját bizottságába szólította a kötelesség, írásos összegzést adott. Ezután a jelenlévő tagok a

felhozottakat megvitatták, és megformulázták az adott cikkelyt, végül pedig Deák mondta el kritikai

észrevételeit és írta meg vagy mondta tollba a szövegváltozatot.

Az albizottság 1842 novemberére készítette el tervezetét és terjesztette a választmány elé. Az elaborátumot már

az 1843 február közepén lezáruló választmányi vitában is heves támadások érték a konzervatívok részéről, majd


felszámolása


az 1843–44. évi országgyűlésen, miután az alsó tábla elfogadta, a felső tábla folyamatosan változtatási

igényekkel lépett fel, ami végül oda vezetett, hogy nem jutott idő a két tábla közti megegyezés tető alá hozására,

így aztán elúszott a javaslat törvénybefoglalásának lehetősége is.

A büntetőtörvény tervezte nem került elő a forradalom révén megváltozott helyzetre tekintettel az 1847–48-as

országgyűlésen sem, amikor pedig Deák igazságügy-minisztersége alatt megindultak a választmányi

munkálatok során kialakított elvek szerinti kodifikációs előkészültek, a honvédelem megszervezése és az azzal

járó egyéb feladatok megoldása hiúsította meg a törvény megalkotását.

2.1.1.2. 25.1.2. A „legeredetibb” törvényhozási kísérlet

A tervezet az „Általános rendelkezések” között – az általános részben – a bevezetendő törvény személyi hatálya

kapcsán rögzítette a formális jogegyenlőség elvét, minthogy az ország lakóiról rendi állás szerinti különböztetés

nélkül beszélt: „Ezen büntető törvény szabályai alá tartoznak Magyarországnak s az ahhoz kapcsolt részeknek

minden lakosai, és így a határőrségiek is” (Bj. 2. §). Ugyanitt az 1. §-ban deklarálta a „nullum crimen sine

lege” elvét: „bármely cselekvés vagy mulasztás csak annyiban tekintethetik bűntettnek, és vonattathatik büntetés

alá, amennyiben az ellen büntetést rendel a jelen törvény”, valamint a 17. §-ban a „nulla poena sine lege” elvét,

a harmadik sarkalatos princimiumot: „A büntetéseknek olyan nemei, melyek a fentebbi 8-ik §-ban megemlítve

nincsenek, ezentúl semmi büntető közkereseti esetben alkalmazhatók nem lesznek”. Ezek a büntetési nemek

pedig az életfogytig tartó rabság, a határozott ideig tartó rabság, a fogság, a közhivatal elvesztése, a

pénzbüntetés és a bírói megdorgálás voltak, amiből magától értetődően következik, hogy a tervezet eltörölte a

halál, a testi és a megszégyenítő büntetéseket. Az általános részben kerültek meghatározásra az említettek

mellett a bűnösségi alakzatok, a kísérlet, az előkészület, a bűnszerzők (elkövetők, felbujtók, „bűnszövetség”,

bűnsegédek), és a „beszámítás” címszó alatt a büntethetőséget kizáró okok és a büntetés enyhítésére általában

okot adó körülmények, valamint az összbüntetésbe foglalás, egy újabb fejezetben a visszaesés, végül pedig az

elévülés és a kegyelmezés szabályai.

A „Külön rendeletek a bűntettek egyes nemeiről s azok büntetéséről” szóló második fő részben, azaz a különös

részben először az élet, testi épség, a személyes szabadság, a nemi erkölcs, a házasság és család, majd néhány

igazságszolgáltatás elleni bűntetett (hamis tanúzás, hamis eskü, hamis vád, „álnok gyanúsítás”, vagyis hamis

bűnjel koholása, bűnjel meghamisítása stb.), majd az emberi méltóság sérelmére elkövetett deliktumok, azután

pedig a fenyítő hatalom gyakorlása révén elkövetett visszaélések ismérvei kerültek rögzítésre. Ezt követően a

vagyon, a közhitel és a közrend elleni bűncselekmények törvényi tényállásait sorolta fel a tervezet, és csak

ezután következtek a legsúlyosabb politikai bűncselekmények: a felségsértés, hűtlenség, lázadás stb., továbbá a

hivatali szervek elleni és hivatali, valamint az istentisztelet és a vallás szabad gyakorlása elleni deliktumok.

Rendszerét tekintve tehát a tervezet a védeni kívánt társadalmi viszonyok három nagyobb csoportját

különböztette meg, és ennek megfelelően az egyesek, a társadalom (a „közös érdek”) és az állam elleni

bűncselekmények körét állította logikai sorrendbe.

A szerkesztésnek ez a Deák által kialakított tudatos rendje azt egyértelműsíti, hogy a kodifikátorok az egyén (a

polgár), a király, az ország (nemzet) és alkotmány védelmének egyaránt nagy jelentőséget tulajdonítottak,

mégpedig – mint az a felségsértésről rendelkező fejezetben foglaltakból kitetszik – úgy, hogy liberális

felfogásuknak megfelelően a királyt mint hatalmi tényezőt az országgal és az alkotmánnyal, vagyis a nemzettel

állították egy sorba: „felségsértést követ el ... aki a királyt ... királyi székétől erőszakosan megfosztani tettlegesen

törekszik” (Bj. 420. § d/), és az is „aki az ország független önállásának vagy polgári alkotmányának

felforgatására fegyveres erővel feltámad”(Bj. 420. § e/), valamint „aki valamely külhatalmasságot az országnak

ellenséges megtámadására szándékosan és egyenesen felhív” (Bj. 420. § e/).

A tervezet felszámolta a köz- és magándeliktumok közti hagyományos különböztetést, és a formális

jogegyenlőség elvéből adódóan a súlyosabb magándeliktumokat mint a nagyobb hatalmaskodás eseteit az

emberölés, a súlyos testi sértés stb. tényállásai közé illesztette, pontosabban azok ezekben a tényállásokban

oldódtak fel, míg mások immár minden jelző nélküli bűntettként kerültek meghatározásra, ahogyan például a

XXIII. fejezetben az „alakosság” (álorca) és a vérárulás (Bj. 230–236. §§). Ezzel együtt egyes korábban súlyos

büntetéssel fenyegetett deliktumok eltűntek, kimaradtak a tervezetből mint például az istenkáromlás, egyebek

pedig lényegesen enyhébb megítélés alá estek, mint például a természet elleni fajtalanság: „Természet elleni

közösködésnek (sodomia et bestialitas) legnagyobb büntetése három évi rabság leend” (Bj. 229. §) vagy a

házasságtörés: „A házasságtörésnek legnagyobb büntetése, ha azok, kik azt elkövették, mindketten házasságban

élnek, hat hónapi fogság leend, ha pedig az egyik fél nem házas, akkor a házas fél büntetése csak négy hónapi

fogság, a nem házas félé pedig két hónapi fogságig terjedhet” (Bj. 217. §), azzal, hogy csak a házastárs

panaszára volt helye „közkereset” indításának (Bj. 218. §), következésképpen büntetésnek, feltéve, hogy a

panaszt a végítéletig nem vonta vissza a sértett fél: „A házasságtörésért mozdított közkereset megszűnik, ha a


felszámolása


sértett házastárs panaszát a végítélet előtt ismét visszaveszi, s habár azt csak az egyik büntetésre nézve tette

volna is, a közkereset mégis mindenkire nézve megszűntnek tekintendő” (Bj. 220. §).

Mint a fenti citátumokból is kitetszik, az elaborátum szerkesztői a büntetési tételek meghatározásánál a régi

szokást követték, vagyis csak egy pontosan meghatározott mértéket állapítottak meg: egy törvényes felső határt,

maximumot, és a bíró mérlegelésére hagyták, hogy az ügy összes körülményeire tekintettel mennyire kívánja

mérsékelni a büntetést.

A büntetőtervezet dichotomikus rendszerű volt: a bűncselekmények két kategóriája között tett csak különbséget,

vagyis bűntett és kihágás között differenciált, és ez utóbbi ismérveit – mintegy harmadik részében – „A

közfenyíték alá tartozó rendőri kihágásokról s azok büntetéséről” címet viselő „toldalék”-ban összegezte.

Rendőri kihágásoknak azok a kisebb súlyú deliktumok számítottak a tervezet szerint, amelyek „... csak

fogsággal, pénzbeli büntetéssel vagy bírói megdorgálással fognak büntettetni ... (Rj. 1. § a/). Rendőri kihágást

azon felül, amit a törvény meghatároz, bizonyos esetekben törvényhatóságok és a helytartótanács rendeletében

is megállapíthatott volna azzal a megszorítással, hogy a kilátásba helyezett büntetések „... az 1-ső § b/

pontjában megállapított rendőrségi büntetéseknél egyéb neműek nem lehetnek, s hatszáz forint pénzbeli büntetés

vagy három hónapi fogságot semmi esetben meg nem haladhatnak” (Rj. 39. §).

Az 1843-as kódextervezet a XIX. századi törvényszerkesztési munkálatok egyik kiemelkedő, Európa szerte is

nagy elismerést szerzett produktuma – ahogyan Mittermayer méltatta: „eredetisége és a büntetőtörvényhozás

igényeinek felismerése révén a legfigyelemreméltóbb törvényvénymű” – volt.

2.1.2. 25.2. Az 1848-49-es törvények

A forradalom és szabadságharc időszakában átfogó reformra ugyan nem került sor, néhány fontos

büntetőjogszabály mégis született.

Az 1848:3. tc. 32–36. §§ a miniszterek büntetőjogi felelősségét állapította meg, az 1848:18. tc. – a sajtótörvény

– pedig egyebek mellett a sajtó útján elkövetett bűncselekményekről rendelkezett.

Sajtóvétség megvalósítása miatt legsúlyosabban: 6 évig terjedő fogsággal és maximálisan 3000 forint

pénzbüntetéssel volt büntetendő az, „ki a felség személyének sérthetetlensége, a királyi szék örökösödésének

megállapított rende ellen kikel, avagy a királynak magas személye ellen sértést követ el ...” (St. 7. §), illetve 4

évig terjedő fogsággal, valamint 2000 forintig terjedő pénzbüntetéssel, „ki a magyar szent korona alá helyezett

terület tökéletes álladalmi egységének, ki a sanctio pragmaticánál fogva megállapított, s az uralkodóház

közösségében létező birodalmi kapcsolat tettleges felbontására izgat, ki az alkotmány erőszakos

megváltoztatására s a törvényes felsőség elleni engedetlenségre lázít, s bűnök elkövetésére hív fel és buzdít

...”(St. 6. §), továbbá az, „ki az uralkodóház tagjai ellen követ el sértést ...” (St. 8. §). Sajátos módon tehát a

sajtó útján elkövetett felségsértés szigorúbb megítélés alá esett, mint az alkotmányos rend elleni hasonló

támadás, ami az 1843-as javaslat elveitől való visszalépésnek fogható fel. Az is szembetűnő, hogy lényegesen

súlyosabb deliktumnak tekintette a 7. §.ban meghatározott vétséget a sajtótörvény mint a Deákék által készített

elaborátum, minthogy abban csak két év rabságig terjedt annak a büntetése, aki „... valamely közrebocsátott

iratban vagy nyomtatványban világosan és egyenesen a királynak személye ellen ...” használt sértő kifejezéseket

(Bj. 446. §).

A sajtótörvény a vétségek közé sorolta a közbéke és a közcsend megzavarására irányuló lázítást, a hatóságok és

köztestületek, valamint a köztisztviselők, hasonlóképpen a magánszemélyek rágalmazását is.

Az 1849-ben alkotott törvények közül az egyik legjelentősebb a debreceni országgyűlés „vésztörvénye”

(1849:1. tc.) volt, amelyben a(z öttagú) rögtönítélő hadi és polgári vegyes bíróságok, vésztörvényszék elé utalt

halálbüntetéssel sújtandó állam elleni bűncselekmények – a haza és polgári alkotmánya, függetlensége, területi

épsége elleni fegyveres felkelés, kémkedés, az országgyűlés határozatainak való ellenszegülés stb. – kerültek

meghatározásra.

Irodalom

Fayer László: Az 1843-iki büntetőjogi javaslatok anyaggyűjteménye I. Bp. 1896. 102–103. p., 119–122. p., 151–

190. p.

Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog kézikönyve. I. Bp. 1895. 77–80. p.


felszámolása


Kovács Kálmán: A magyar büntetőjog és büntetőeljárási jog története 1848-tól 1944-ig. Bp. 1971. 7–9. p.

Révész T. Mihály: A sajtószabadság érvényesülése Magyarországon 1867–1875. Bp. 1986. 12–16. p.

Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete. Zalai Gyűjtemény 15.

Zalaegerszeg, 1980. 3–6. p., 21–41. p., 77–109. p.

2.2. 26. § A büntetőjogi kodifikáció

A szabadságharc bukása után felállított császári bíróságok eleinte az 1803-as osztrák büntetőtörvényt, 1852

szeptemberétől az 1852. május 17-én kiadott új osztrák büntetőkódexet használták Magyarországon. Az

oktrojált büntetőtörvény hatályát az ITSZ szüntette meg és az Országbírói Értekezlet büntetőjog átvizsgálására

hivatott albizottsága által javasolt 1843-as tervezet bevezetése helyett a régi magyar jogszabályokat rendelte

alkalmazni: „A magyar büntető törvények és törvényes gyakorlat az osztrák büntető törvénynél szelídebbek

lévén azok szerint lesznek a magyar törvények visszaállítása előtt elkövetett bűntettek és kihágások is

elítélendők” (9. §). Az ITSZ csupán annyit változtatott a tradicionális jog rendszerében, hogy eltörölte a rendi

állásból adódó eltéréseket, és a bűntetteknél megtiltotta a testi büntetések kirovását: „A nemesek és nem-

nemesek által elkövetett bűntettek büntetésmódjának, nemének és mértékének meghatározása tekintetében a

nemes és nem-nemes között többé különbség nem lehet, és eszerint s nem-nemes a nemeshez emeltetvén a királyi

Curia által az 1848-dik évtől fogva követett gyakorlatánál fogva is a testi büntetés alkalmazásának helye bűn

tetteknél egyáltalán nem leend” (2. §).

A tradicionális jog szabályainak visszahozatalával – mint egykor – tág tere maradt a bíróságok számára a

különféle szabályokra alapozott jogértelmezésnek mind a jogellenes magatartások minősítésére, mind pedig a

büntetés kiszabására nézve. Az egységes bíráskodási gyakorlat kialakításában ilyen körülmények között 1865-

től jelentős szerep jutott Pauler Tivadar pesti egyetemi tanár két kötetes Büntetőjogtanának, mely a régi magyar

szabályok mellett az osztrák büntetőtörvény, és jelentős részt az 1843as tervezet rendelkezéseit ötvözte a német

jogi iskolák megoldásainak felhasználásával.

A kódex módjára szerkesztett, általános és különös részre tagolt „Első könyv” a munka többszöri kiadását

követően általánosan használatba került és azt a bírák, ügyészek, ügyvédek nemegyszer úgy hivatkozták meg

mint valamiféle törvénykönyvet, tehát az szokásjogként formálta a bírósági gyakorlatot.

Minthogy Pauler műve nem pótolta és nem is pótolhatta a büntető törvénykönyv hiányát, az alkotmányos állam

működtetéséhez elengedhetetlenül szükséges modern elveken épülő kódex létrehozásának munkálatai a

kiegyezést követően azonnal megkezdődtek.

2.2.1. 26.1. A büntetőtörvény létrejötte

Horváth Boldizsár igazságügy-miniszter az igazságügyi reformok előkészítése végett már 1867. április 29-én

egy törvényelőkészítő bizottságot hívott össze, melynek büntetőjogi albizottsága az 1843-as javaslat

átdolgozására tett javaslatot. A miniszter erre a feladatra Csatskó Imre kir. táblai bírónak adott megbízást, aki

1869 novemberére készítette el a tervezetet „az 1843-iki javaslat lényeges intézkedéseinek teljes

épentartásával”. Az elaborátum azonban nem került vitára és a továbbiakban végleg mellőzték.

Az első kiegyezés utáni kísérlet eredménytelensége után 1871-ben feltehetően még a Horváth Boldizsártól

Csemegi Károly volt ügyvéd, minisztériumi osztálytanácsos kapott újabb megbízást a büntetőtörvény

előkészítésére. Csemegi az egész európai irodalom, valamint a korabeli kódexek és javaslatok felhasználásával

1873 novemberére szerkesztette meg első javaslatát, amit, minthogy nem került tárgyalásra, 1875-re többször is

átdolgozott. A második változat az igazságügyi bizottság másfél évi vitája után került ismét a képviselőház elé

1877 novemberében. A törvénytervezetet kisebb módosításokkal az országgyűlés 1878-ban fogadta el, és azt

még ez év májusában a király is szentesítette.

A büntető törvénykönyv a kihágási büntetőtörvénnyel együtt 1880. szeptember 1jén lépett hatályba.

2.2.2. 26.2. A magyar büntető törvénykönyvről szóló 1878:5. tc.

A modern szerkesztési elveknek megfelelően két fő fejezetre: általános és különös részre tagolt büntető

törvénykönyv trichotomikus rendszerű volt, vagyis a bűncselekmények három kategóriája között különböztetett

a védeni kívánt társadalmi viszonyokban bekövetkezett sérelem mértékére és a bűnösség fokára tekintettel.

Ennek megfelelően bűntettnek azok a szándékosan megvalósított deliktumok számítottak, amelyekre a törvény


felszámolása


és a törvény alapján a bíróság halál vagy bármely tartamú fegyház börtön vagy öt évet meghaladó államfogház

büntetést rendelt, vétségnek pedig azok a közepes súlyú akár szándékosan, akár gondatlanul megvalósított

bűncselekmények minősültek, amelyekre a törvény és annak alapján a bíróság bármilyen tartamú fogház, vagy

öt évnél rövidebb tartamú államfogház, illetve pénzbüntetést állapított meg. Végül a kihágások közé azok a

csekélyebb sérelmek sorolódtak, amelyeket a büntető törvénykönyvön kívül más törvény-, kormány-, illetve

miniszteri rendelet, törvényhatósági és rendezett tanácsú városi szabályrendelet annak nevezett, és elzárással

vagy 300 forintot meg nem haladó pénzbüntetéssel rendelt büntetni.

Mint az előrebocsátottakból kitűnik, az, hogy az adott bűncselekmény milyen esetben számított bűntettnek és

mikor vétségnek, nem feltétlenül a törvényi minősítéstől függött, hanem a bírói értékelés után ténylegesen

kiszabott büntetéstől. Ez pedig azt jelentette, hogy ha a bíróság az eset összes körülményeire tekintettel börtön

helyett fogházat, tehát vétségi büntetést szabott ki, akkor ezáltal a megvalósított cselekmény is vétséggé

minősült. Effajta átminősítésnek – az elnevezésbeli disszharmónia kiküszöbölésének -, vagyis

korrekcionalizációnak a törvény szerint kísérletnél volt helye, minthogy a bíróság enyhébb büntetési nemet is

kiszabhatott mint ami a befejezett cselekményre volt megállapítva, hasonlóképpen a bűnsegélynél, illetve

rendkívüli enyhítő körülmények esetén. A korrekcionalizáció magának a bűncselekménynek a jellegét tehát nem

érintette, de a büntetés következményei az alkalmazott vétségi büntetéshez fűződtek.

A büntetőtörvény három fajta főbüntetést vezetett be, a halál-, a szabadságvesztés, és a pénzbüntetést.

Halálbüntetés kiszabásának a felségsértés körébe sorolt súlyos deliktumok: a király meggyilkolása vagy

szándékos megölése, illetve eme cselekmények kísérlete (Btk.126. §), valamint bevégzett gyilkosság esetén volt

helye, vagyis akkor, ha valaki előre megfontolt szándékból ölt embert (Btk.278. §). A halálbüntetés azonban

nem számított abszolút jellegűnek, ugyanis a bíróság, akkor, ha az „enyhítő körülmények túlnyomóak” voltak,

azt életfogytig tartó fegyházra változtathatta, az életfogytig tartó fegyházat pedig 15 évnyire mérsékelhette

(Btk.91. §). Emellett a törvény további korlátozásképpen azt is megszabta, hogy „aki a bűntett elkövetésének

idején életkorának huszadik évét még nem haladta túl, halálra vagy életfogytig tartó fegyházra nem ítélhető”

(Btk.87. §). A törvény szerint a halálbüntetés zárt helyen kötél által volt végrehajtandó (Btk.21. §), feltéve, hogy

az államfő nem adott kegyelmet az elítéltnek.

Megjegyzés

A kódex hatálybalépését követően az első világháborúig 38 esetben hajtottak végre Magyarországon

halálbüntetést, míg a háborút követő tíz évben a foganatosított halálbüntetések száma az előbbi

háromszorosára emelkedett.

A szabadságvesztés büntetésnek a törvény négy faját különböztette meg: fegyház, börtön, fogház, államfogház.

A fegyház életfogytig tartó vagy határozott, 2 évtől 15 évig terjedő büntetés volt. A fegyházra ítélt, ha három évi

vagy ezt meghaladó tartamú fegyházbüntetést kapott egy évig, ha ennél rövidebb tartamú büntetésre

marasztalták, a tartam egyharmadát kitevő ideig éjjel-nappali magánelzárás alatt, magánzárkában töltötte

büntetését, és azt csak a fegyházi szabályokban meghatározott látogatás, iskola, istentisztelet, egészségügyi séta

idejére hagyhatta el. Ezt követően éjjeli magánelzárásban kellett tartani az elítéltet, és csak fegyelmi büntetés

miatt lehetett vele szemben az éjjel-nappali magánzárkát alkalmazni (Btk. 29–33. §).

A börtön mindig határozott tartamú, 6 hónaptól 10 évig terjedő szabadságvesztés büntetés volt, kivéve egy

esetet, amikor az elítélt hajlott korára vagy testi gyengeségére tekintettel az alkalmazandó fegyházbüntetés túl

súlyos lett volna, a határozott ideig tartó fegyház helyett 15 évi börtönbüntetésre is szólhatott a marasztalás. A

büntetőtörvényt életbe léptető 1880:37. tc. 36. § alapján, ha az elítélt büntetése alatt határozott tartamú

szabadságvesztéssel büntetendő cselekményt valósított meg, börtönbüntetése újabbal is meghosszabbodhatott,

de az nem haladhatta meg a 20 évet. Egyébként, tekintettel arra, hogy a Btk. különös része 5 évnél hosszabb

tartamú börtönt egyetlen esetben sem állapított meg, ennél hosszabb idejű börtönbüntetésnek csak összbüntetés

esetén lehetett helye. A börtönbüntetésre a továbbiakban a fegyházi magánelzárásra vonatkozó szabályok voltak

irányadók azzal, hogy az elítélt (rab) nem kényszermunkára volt köteles a magánzárka letöltése után mint a

fegyenc, hanem csak „viszonyainak megfelelő” munkavégzésre (Btk. 37. §).

Fogház kizárólag vétségi büntetés volt, és 1 naptól öt évig terjedő szabadságelvonást jelentett, aminek tartamát

csak bűnhalmazat esetén lehetett legfeljebb egy évvel felemelni. A fogházban éjjel-nappali magánelzárásnak

csak egy évnél hosszabb tartamú büntetés esetében lehetett helye azzal, hogy az 1–3 évig elítéltek a büntetés

egyharmadát, a három évet meghaladó ideig marasztaltak egy évet voltak kötelesek ily módon letölteni.


felszámolása


Államfogház különös, kedvezményezett szabadságvesztésbüntetés, „kíméletes őrizet“ (custidia honesta) volt,

amely lényegében csak szabadságelvonásban állt, minthogy nem járt semmifajta munkakötelezettséggel. Az

„államfoglyok” saját ruhájukat viselhették, saját ágyneműjüket használhatták, gondoskodhattak önmaguk

élelmezéséről, és szabadságukban állt az intézet viszonyai adta lehetőségek között a maguk által választott

tevékenységet, munkát folytatni.

Államfogház büntetés kiszabásának csak politikai vagy „társadalmilag menthető” cselekmények, alkotmány,

illetve király elleni felségsértés, diplomáciai hűtlenség, lázadás, sajtó útján elkövetett izgatás, hivatali

titoksértés, párbaj, illetve amerikai párbaj esetén volt helye. Mértéke – a felsorolt bűncselekmények jelentősen

eltérő jellege és súlyossága miatt – 1 naptól 15 évig terjedhetett, ha pedig az elítélt büntetései ideje alatt újabb

államfogházzal sújtandó deliktumot valósított meg, a büntetés tartama maximálisan 20 évre emelkedhetett.

A felsorolt szabadságvesztés büntetések mindegyike esetén az igazságügy-miniszter feltételes szabadságra

bocsátás kedvezményében részesíthette jó magatartására tekintettel az elítéltet, feltéve, hogy a fegyenc büntetése

háromnegyed részét, illetve az életfogytiglanra marasztalt legalább 15 évet már letöltött büntetéséből. A

határozott tartamú fegyházbüntetésre vonatkozó szabály érvényesült a más szabadságvesztésre ítéltekre is azzal

az eltéréssel, hogy akik egy évet meghaladó tartamú büntetést kaptak, már az egy év elteltével feltételes

szabadságra voltak bocsáthatók.

A pénzbüntetést főbüntetésként csak vétségekre, illetve kihágásokra lehetett alkalmazni, mellékbüntetésként

azonban bűntettekre is. Ennek megfelelően bűntettekre és vétségekre 1–4000 forint (2–8000 korona) összegre

volt kiszabható. Az elítélt a pénzbüntetést részletekben is leróhatta, de hagyatékából csak akkor lehetett

behajtani, ha az ítélet még életében jogerőre emelkedett. Ha a pénzbüntetést, nem volt behajtható az elítélttől,

szabadságvesztésre kellett átváltoztatni, ami vétség esetén fogházban volt letöltendő. A bűntettre és vétségre

kiszabott pénzbüntetés átváltoztatásánál 1–10 forintig terjedő összeg helyett egy napot lehetett számítani, mégis

úgy, hogy a pénzbüntetést helyettesítő szabadságvesztés tartama, ha a pénzbüntetés főbüntetés volt, a hat

hónapot, ha pedig mellékbüntetés volt, a három hónapot nem haladhatta meg.

A főbüntetések mellett a pénz mellékbüntetésen kívül továbbiak is alkalmazhatók voltak, így a hivatalvesztés, a

polgári jogok gyakorlásának felfüggesztése, a bűncselekmény megvalósításához használt eszköz elkobzása,

végül az elítélt nem magyar állampolgár országból való határozott időre vagy örökre szóló kitiltása.

A kódex a büntető jogszabályok területi és személyi hatályának, a bűncselekményi kategóriák és a büntetési

nemek meghatározásán túl, az általános részben rögzített a kísérlet (Btk. 65–68. §§), a részesség (Btk. 69–74.

§§) és a bűnhalmazat (Btk. 95–104. §§) ismérveit. Ezenkívül kitért a „szándékosság és a gondatlanság”

elhatárolására, de valójában nem definiálta sem a szándékos, sem a gondatlan elkövetést, csupán csak azt

deklarálta, hogy a „bűntettet csak szándékosan elkövetett cselekmények képeznek”, és hogy ugyanez áll a

vétségekre is, kivévén, ha a gondatlanságból (culpa) elkövetett cselekmény a törvény különös részében vétségnek

nyilváníttatik” (Btk. 75. §). Továbbá az általános részben kerültek felsorolásra a „beszámítást kizáró vagy

enyhítő” (Btk. 76–94. §§), valamint a „bűnvádi eljárás megindítását és a büntetés végrehajtását kizáró okok”

(Btk. 105–125. §§). A beszámítást kizáró és enyhítő okok között rendelkezett a törvény a súlyosító és az enyhítő

körülményeknek a büntetés kiszabása tekintetében irányadó szabályairól és ennek kapcsán az alkalmazható

büntetésekről is.

A törvénykönyv különös részének beosztása valójában semmilyen szokásos rendszert nem vett mintául, tehát

sem a Code Pénalban megvalósult kettős felosztást, amely a köz sérelmére (contre la chose publique)

elkövetett, illetve a magánosok ellen (contre les particuliers) megvalósított bűncselekmények között

különböztetett, sem pedig az Anselm Feuerbach által szerkesztett, 1813-ban bevezetett bajor kódex

(Strafgesetzbuch für das Königrech Bayern), illetve az 1843-as javaslat másutt is követett megoldását, a hármas

felosztást: egyén, társadalom és állam elleni bűncselekmények, ugyanis a Btk. I–VIII, fejezetben az államelleni,

majd IX. és a XI–XIII. fejezetben a társadalmi rend elleni cselekményeket tárgyalta közbevetve „A személyes

szabadságnak, a házjognak, a levél és távirodai titoknak közhivatalnok általi megsértése” címszó alatt szereplő

X. fejezetet, amit az egyesek személyi és vagyoni viszonyai sérelmére megvalósított deliktumok követtek a

XIV–XXXVI. fejezetben, majd pedig az ún. „közveszélyű”, valamint a társadalom békéjét és nyugalmát zavaró

cselekmények jöttek sorra a XXXVII–XL. fejezetben, végül aztán ismét két állam elleni bűncselekménycsoport

az utolsó két fejezetben.

Ahogyan szerkesztőjéről nevezték, a Csemegi-kódex, noha „korának későszülött gyermeke” volt, megállta

helyét a többi európai törvénykönyv között. Nagyobb hibáinak a mellékbüntetések rendezetlensége, valamint a

fiatalkorúakra érvényesítendő különös szabályok elmellőzése róható fel. A törvénykönyvet már az országgyűlési

viták soron is több támadás érte, elsősorban azért, mert nem a magyar hagyományokat folytatta, hanem


felszámolása


úgymond német mintákon építkezett. Csemegi ezekre a nemzeti jelleget érintő kifogásokra ugyan az elaborátum

védelmében azt fejtegette, hogy nem lehetséges másként definiálni a magyar lopást mint például a németet, ez

azonban nem változtatott semmit azon, hogy a tervezet elkészítésénél valóban az európai megoldásokat követte

és vette mintául.

2.2.3. 26.3. Az 1879:40. tc., a kihágási büntetőtörvény

A kihágási büntetőtörvény szerkesztője is Csemegi Károly volt.

A kihágási büntetőtörvény ugyancsak általános és különös részből állt. Az előbbiben a kihágási kódex személyi

és területi hatályát, a kihágási cselekmények fogalmát és az alkalmazható büntetéseket szabta meg, a különös

rész pedig tízféle kihágási nemet foglalt össze, egyebek mellett az állam, a hatóságok, a vallás, a családi állás, a

közbiztonság stb. elleni cselekmények csoportjait.

A kihágásokra elzárás, és pénzbüntetés volt főbüntetésként alkalmazható olyképpen, hogy a behajthatatlan

büntetési összeg mértékének megfelelően a pénzbüntetést elzárásra lehetett átváltoztatni. Az elzárást, melynek

minimuma 3 óra, törvényes maximuma pedig 2 hónap, illetve, ha miniszteri rendelet állapította meg 15, ha

törvényhatósági szabályrendelet 5, végül ha rendezett tanácsú városi szabályrendelet 3 nap volt, közigazgatási

hatósági fogházban, majd az 1892:27. tc. szerint bírósági (törvényszéki, járásbírósági) fogházban kellett

végrehajtani.

Minthogy a kihágás csekély súlyú deliktum volt, az elítélt nem vált büntetett előéletűvé, adatait nem vették fel a

bűnügyi nyilvántartásba.

A kihágások elbírálása a kihágást megállapító jogszabály rendelkezésének megfelelően járásbíróságok és

közigazgatási hatóságok hatáskörébe tartozott azzal a megszorítással, hogy a szabályrendeletben

szabályzottakban mindig közigazgatási hatóságok voltak kötelesek eljárni.

Irodalom

Angyal Pál: A büntetőjog tankönyve. Bp. 1920. I. 70–81. p.

Csemegi Károly művei. (szerk.: Edvi Illés Károly és Gyomai Zsigmond) Bp. 1904. II. 243–257. p.

Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog kézikönyve. Bp. 1895. 81–84. p., 199–206. p., 252–285. p., 351–409. p.

Irk Albert: A magyar anyagi büntetőjog. Pécs, 1933. 131–146. p., 233–272. p.

Kovács Kálmán: A magyar büntetőjog és büntetőeljárási jog története 1848-tól 1944-ig. Bp. 1971. 9–29. p.

Kovács Kálmán: Közjogi harcok a Csemegi-kódex parlamenti vitájában 1877–78. In: Jogtörténeti Tanulmányok

II. Bp. 1968. 102–104. p.

Pauler Tivadar: Büntetőjogtan. Pest, 1869. I. 13–16. p.

3. 3. fejezet: Polgári és büntetőeljárás

3.1. 27. § A modern igazságszolgáltatási szervezet kiépülése

Az úriszék kivételével, amit az 1848:9. tc. számolt fel a régi bírósági szervezet 1849 nyaráig, a királyi kúria

magyar kormány által történt feloszlatásáig állt fenn. Ezt követően azonban Magyarország igazságszolgáltatási

szervezetének átszervezése az 1849. november 10-én kelt császári elhatározás alapján indult meg a birodalomi

integráció megvalósításának részeként.

A magyar korona országai a létrehozott öt igazgatási egységnek megfelelően, melynek egyikét a szűkebb

értelemben vett Magyarország jelentette, kerületi főtörvényszékeket (Distriktual Obergericht, későbbi

elnevezéssel: Oberlandesgericht) szerveztek, ahonnan mint végső fórumhoz a Bécsben székelő – a hétszemélyes

tábla helyének megfelelő és részint a volt hétszemélyes tábla bíráit is foglalkoztató – legfőbb ítélő- és

semmitőszékhez (Oberster Gerichts- und Kassationshof) lehetett fellebbezni.


felszámolása


A főtörvényszékek alatt – melyek közül a magyarországi az egykori királyi táblával azonos szintű bíróságnak

tekinthető – nagyjából megyénként a megyei, a kiváltságos kerületi és a városi törvényszékek megszüntetésével

törvényszékek (Landesgericht későbbi elnevezéssel: Komitatsgericht), illetve Erdélyben stb. kerületi

törvényszékek (Kreisgericht) kerültek felállításra. Ezek közül a főtörvényszék székhelyén működők politikai és

fegyelmi ügyekben az egész főtörvényszék területére kiterjedő hatáskörrel rendelkeztek, és ezek megtartották

korábbi elnevezésüket.

A bírósági szervezet legalsó fokát a járásbíróságok alkották a volt alispáni és szolgabírói szék helyén. Ezeknek

eredetileg két típusa volt, a rendes elsőfokú büntetőbíróságként is működő, társas I. osztályú járásbíróság

(Bezirkskollegialgericht), valamint rendeletben meghatározott polgári és kisebb kihágási ügyekben hatáskörrel

rendelkező, egyes bíróból álló II. osztályú járásbíróság (Bezirksgericht). Miután a bíráskodás és a közigazgatás

legalsóbb fokon történő szétválasztása feleslegesnek tűnt, 1854-től a II. osztályú járásbíróságokat beolvasztották

a járási közigazgatási hivatalokba, amelyek mint vegyes „szolgabírói hivatalok” (Gemischtes Stuhlrichteramt)

működtek tovább megtartva bíráskodási hatáskörüket a kisebb ügyekben. Ezzel együtt I. osztályú járásbíróságok

néhány kivételtől eltekintve már csak a megyeszékhelyeken maradtak meg.

A rendes bírósági szervezeten kívül Pesten egy önálló kereskedelmi törvényszéket (Handelsgericht), valamint

az 1853. március 2-án kiadott pátens rendelkezései alapján az úrbérrendezés keresztülvitelére úrbéri bíróságokat

is szerveztek. Ez utóbbiak közül a legmagasabb fórum a Bécsben 1855-ben felállított, a magyar korona egykori

területére kiterjedő hatáskörrel rendelkező, legfőbb úrbéri törvényszék (Oberstes Urbalial Gericht) volt, a

másodfokú fellebbviteli fórumok a főtörvényszékek székhelyén – Magyarországon 1856-tól, Erdélyben 1858-től

– működő úrbéri főtörvényszékek (Urbarial Obergericht), míg az elsőfokú bíróságok a minden egyes megyében

létrehozott úrbéri törvényszékek (Urbarial Gericht) voltak.

A bírói szervezet mellett a megfelelő területi beosztás szerint 1850-től a bécsi igazságügy-minisztérium

közvetlen irányítása alatt új típusú, tehát nem önkormányzati alapon szerveződő ügyészségek is felállításra

kerültek. A kerületben a főtörvényszék mellett főállamügyész, illetve főállamügyészség

(Oberstaatsanwaltschaft), a törvényszékek mellett államügyészek, illetve államügyészségek

(Staatsanwaltschaft), az I. osztályú járásbíróság mellett pedig ügyészi helyettesek működtek mint vádhatóságok.

Az oktrojált igazságügyi szervek működését az úrbéri bíróságok kivételével az ITSZ szüntette meg úgy, hogy

visszaállította az 1848 előtti bíróságokat, ide nem értve az úriszéket, de azok már egyre kevésbé voltak képesek

az ítélkezés szakszerűségét és hatékonyságát biztosítani ezért, már 1868-tól megkezdődött a bírósági szervezet

modernizációja.

3.1.1. 27.1. A modern bírósági szervezet kiépülése

A modern magyar bírósági szervezet kiépülése a felsőbíróságok rendi szervezetének felszámolásával és a bírói

függetlenségről szóló1869:4. tc.-kel vette kezdetét, mely vezérelvként kimondta, hogy „az igazságszolgáltatás a

közigazgatástól elkülöníttetik”, és azt is hozzáfűzte, hogy „sem közigazgatási, sem bírói hatóságok egymás

hatáskörébe nem avatkozhatnak”. A törvény további rendelkezései szerint az ítélkezés a király nevében történik,

és a király nevezi ki a bírákat, akiket az állampénztár fizet.

A törvény a bírói állásra való kinevezést képesítéshez: egyetemi vagy jogakadémiai tanulmányok

államvizsgával történő befejezéséhez, valamint 3 esztendei bírósági vagy ügyvédjelölti gyakorlathoz és

eredményes bírói vizsga letételéhez kötötte. Emellett megállapította a bírói hivatal kellékeit és az

összeférhetetlenség okait, melyek szerint a bíró nem lehetett képviselő, ügyvéd, kereskedelmi társasági

funkcionárius, nem viselhetett más hivatalt, nem űzhetett ipart, nem lehetett politikai párt vagy munkásegylet

tagja, magánostól nem fogadhatott el sem nyugdíjat, sem adományt.

A törvény rendelkezése értelmében a bíró csak a törvény és a törvény erejű szokás szerint tartozott ítélni, és a

rendeletek törvényessége felett maga döntött, ami alatt az kell érteni, hogy a bíró nem volt köteles olyan

rendeleti szabályt figyelembe venni, amelyet törvénysértőnek tartott. Emellett a bírói függetlenség biztosítására

szolgált a bíró elmozdíthatatlanságának és áthelyezhetetlenségének deklarálása is, valamint annak rögzítése,

hogy a bírói fizetését nem lehet leszállítani.

3.1.1.1. 27.1.1. A Magyar Királyi Kúria

Az igazságügy-miniszter az országgyűléstől nyert felhatalmazás alapján azzal, hogy 1867. december 31-ei

hatállyal feloszlatta a Kolozsvárott székelő legfőbb törvényszéket, és a királyi kúrián belül egy új, rövid életű, az

1868:54. tc. hatálybalépéséig működő külön részleget szervezett a „magyar hétszemélyes tábla erdélyi


felszámolása


osztálya” néven, megszüntette az erdélyi külön bírósági szervezetet, majd miután az 1868:30. tc. Horvát-

Szlavón és Dalmátország igazságszolgáltatási autonómiáját is biztosította, formálisan is felszámolódott a királyi

kúria horvátországi ügyekre nézve gyakorolt joghatósága. A polgári törvénykezési rendtartásról szóló 1868:54.

tc. 4. § pedig azt mondta ki, hogy „a legfőbb bírói hatóságot mind a két ítélőtábla (tudniillik a pesti és a

marosvásárhelyi) egész területére nézve magyar királyi curia név alatt a legfőbb törvényszék gyakorolja

Pesten”, és ezzel együtt a volt hétszemélyes táblán, tehát a legfőbb törvényszéken, vagyis a modernizált, kir.

Kúrián belül két osztály létesült: „Ezen bíróság egyik osztálya a semmisségi esetekben mint semmitőszék, másik

osztálya pedig az érdemleges kérdésekre nézve mint harmadfolyamodási törvényszék ítélkezik”.

A bírói függetlenségről szóló törvénnyel a kir. Kúria korábbi tagjai jelentős részének távoznia kellett, minthogy

a 48 rendes és 3 szám feletti bírói állásra a korábbiak közül 26-an kaptak kinevezést, megerősítést.

A kir. Kúria végleges szervezetét az 1881:59. tc.-kel nyerte el úgy, hogy a törvény megszüntette annak

semmítőszékét és ezzel egységes legfőbb ítélőszékké szervezte át.

3.1.1.2. 27.1.2. A királyi ítélőtáblák

Az 1869-ben a a két ítélőtábla állománya is megújult. A pesti táblán az elnök mellett 8 tanácselnöki, 48 bírói és

3 szám feletti bírói státus létesült, akikhez 10 pótbíró is csatlakozott. A pótbírói tisztség a bíró mellett működő

előadói, titkári hivatalból alakult ki olyképpen, hogy egyes titkárok bírói szavazati jogot kaptak.

A 1870-től a pesti tábla – kiesebb mértékben az amúgy lényegesen csekélyebb létszámú marosvásárhelyi tábla –

ügyforgalmának folyamatos növekedésével mind nagyobbra duzzadt, és 1890-re a bejövő ügyeinek száma

meghaladta a 120.000-et, ezzel együtt bíróinak összlétszáma pedig már elérte a 190 főt, elengedhetetlenné vált

az ítélőtáblák decentralizálása.

Az 1890:25. tc. a meglévő budapesti és marosvásárhelyi mellé Debrecenben, Győrben, Kassán, Nagyváradon,

Pécsen, Pozsonyban, Szegeden, és Temesváron állított fel újabb ítélőtáblákat, melyek 1891 májusától kezdték

meg tevékenységüket.

Megjegyzés

A táblákra – beleértve a két régit is – 244 bíró kapott kinevezést, ezek között 137 budapesti és 26

marosvásárhelyi korábbi ítélőtáblai, 8 kúriai, 56 törvényszéki és 4 járásbíró, 5 királyi ügyész, valamint

8 ügyvéd volt.

Az ítélőtáblák első fokon mint fegyelmi hatóságok jártak el a kerületükbe tartozó elsőfolyamodású bíróságok

bíráinak, az említett bíróságok mellé rendelt ügyészeknek és alügyészeknek, a saját táblai segéd- és

kezelőszemélyzet tagjainak fegyelmi ügyiben. Ezenkívül a Bp. 333. és 418. §§ alapján azokban a bűnügyekben,

amelyeket az ítélőtáblán lefolytatott bűnügyi főtárgyaláson a tárgyalóteremben követtek el, feltéve, hogy az

adott bűnügy nem haladta meg a tábla hatáskörét.

Másodfokon az ítélőtáblák mint büntetőbíróságok a törvényszéktől fellebbezett ügyekben törvényben

meghatározottak szerint tanácsülésen kívül, tanácsülésen, illetve főtárgyaláson döntöttek (Bp. 398., 400., 407–

423. §§), valamint polgári bíróságként a törvényszékektől mint elsőfolyamodású bíróságoktól fellebbezett

ügyekben jártak el ugyancsak tanácsban. Megjegyzendő, hogy a tanács öt bíróból állt, de 1912-től a

büntetőügyekben, majd 1916-tól a polgári ügyekben is háromra apadt.

Az ítélőtáblák harmadfokon háromtagú tanácsban bizonyos, a járásbírósági ügyek felülvizsgálati bíróságaiként

is döntöttek.

3.1.1.3. 27.1.3. Királyi törvényszékek és esküdtbíróságok

A kir. törvényszékek az 1871:31. tc.-kel kerültek felállításra. Törvényszéket a korábbi elsőfolyamodású

társasbíróságok: vármegyei, városi kerületi széki stb. bíróságok, valamint az úrbéri és váltótörvényszékek

megszüntetésével minden megyeszékhelyen, de sok más városban is létesítettek, melyeknek száma eredetileg

102 volt, majd 1885-re ez 64-re apadt. Budapesten 1915-ig külön váltótörvényszék, illetve 1895-től egy önálló,

kizárólag büntetőügyekkel foglalkozó törvényszék is működött.

A kir. törvényszékek jártak el – az említett különös hatáskörűeken kívül – azokban a polgári peres és nem peres

ügyekben, amik a megszüntetett korábbi társasbíróságok hatáskörébe voltak utalva, valamint azokban, amelyek


felszámolása


nem tartoztak a kir. járásbíróságok vagy közigazgatási hatóságok hatáskörébe. A kir. törvényszékek mint

cégbíróságok látták el a kereskedelmi cégbejegyzéssel kapcsolatos teendőket és folytatták le a csődeljárásokat.

A kir. törvényszékek jártak el a korábbi társasbíróságok hatáskörébe tartozó és járásbíróságok, hasonlóképpen

az esküdtszékek hatáskörébe nem utalt büntető ügyekben, valamint a pesti és a marosvásárhelyi kir. törvényszék

a felségsértés, hűtlenség, pénz- és hitelpapír-hamisítási ügyekben.

A kir. törvényszék élén elnök állt, a nagyobb törvényszékeken pedig alelnök is működött. Büntető és polgári

ügyekben az ítélkezés háromtagú tanácsban folyt, melynek elnökét a törvényszék elnöke jelölte ki a bírák közül.

Számos törvényszékeknél az 1897:33. tc. rendelkezései alapján rendszeres esküdtszéket is szerveztek, melyek az

első világháború kitöréséig működtek folyamatosan.

Az esküdtbíróságok felállítását először a liberális nemesség eminenseinek az 1843as büntetőeljárási kódex

tervezetéhez fűzött különvéleménye szorgalmazta, majd ennek alapján az első javaslat átdolgozásra is került, és

azt a rendek az 1844. augusztus 6-ai tárgyaláson elfogadták. Ezzel szemben, éppen az esküdtszék intézményére

tekintettel, a főrendiház elvetette az új tervezetet.

A „második” javaslat kétféle: vád-, illetve ítélő esküdtszék szervezéséről határozott, és a vádesküdtszék

feladatul a vád alá helyezés felőli döntést tette: „... minden elibe terjesztett ügyben tartozik határozni, vagy azt,

hogy helye van, vagy azt hogy nincs helye a vádnak” (Bej. II. 267. §) külön vizsgálván két kérdést, tudniillik azt,

„... hogy, a közvádló véleményében körülírt bűntett elkövettetett”, illetve azt, „... hogy az előterjesztett

bizonyságoknál fogva a vádlott azon bűn miatt vád alá igazságosan vettethetik” (Bej. II. 266. §), az ítélő

esküdtszék kötelességévé pedig a vádlott bűnösségének vagy nem bűnösségének kimondását (Bej. II. 386. §).

Az esküdtszékek tagjai azok a 21. életévüket betöltött férfiak lehettek volna, akik évi 100 forint tiszta

jövedelemmel rendelkeznek, valamint jövedelmi viszonyaiktól függetlenül a nyilvános tanárok és segédeik, a

tudós társaság tagjai, a hites ügyvédek és mérnökök és a községi jegyzők. Ellenben a tervezet kizárta az egyházi

személyeket, a katonákat, a bírákat, közvádlókat, a szolgákat, napszámosokat és írástudatlanokat,

hasonlóképpen azokat, „kik ép értelemmel bírnak ugyan, azonban nem látnak vagy nehéz hallásúak” (Bej. II.

42. §).

Az elvetett 1844-es büntetőeljárási javaslat nyomán az 1848:18. tc. 17. § rendelkezett először esküdtszékek

megszervezéséről: „A sajtóvétségek fölött nyilvánosan esküdtszék ítél. A ministerium felhatalmaztatik, hogy

szorosan a bűnvádi eljárásról szóló múlt országgyűlési javaslatnak elvei szerint az esküdt-bíróságok rendelet

által eszközölje”. Ennek megfelelően Deák Ferenc igazságügyminiszter ki is adott egy rendeletet, de az

esküdtszékek felállítására nem volt már mód a háborús állapotok közepedte.

Az esküdtszékek dolga csak 1865-ben került ismét felszínre, amikor királyi leirat határozott a sajtóvétségekben

való eljárás okán létrehozásukról. Az esküdtszékek végül a korábbi Deák-féle rendelkezés figyelmen kívül

hagyásával 1867-ben kezdték meg működésüket Pesten, és a négy kerületi tábla székhelyén (Kőszegen,

Nagyszombatban, Eperjesen és Debrecenben) a pesti ítélőtábla, illetve a kerületi táblák vezetése alatt, majd

amikor ezek megszűntek, erre vegyesbíróságok szerveződtek.

Az esküdtszékek évente kettő–négy alkalommal működő bíróságok voltak, melyeknek azok lehettek a tagjai,

akiket a székhelyváros hatósága által összeírt esküdtképes személyek közül a város háromtagú bizottsága

választott ki és foglalta lajstromba. Az így számba vettekből pedig sorshúzással válogatták ki az esküdteket az

adott esküdtszéki ülésszakra.

Az 1897:33. és az 1879:34. tc. reformjával az esküdtszékek hatásköre a sajtó útján elkövetett

bűncselekményeken túl kiterjedt a halállal vagy legalább öt évi fegyházzal büntetendő politikai és köztörvényi

bűncselekményekre is. Ezt a szélesre tárt hatáskört később az 1913:34., majd az 1914:14. tc. megszorította,

ugyanis az előbbi egyes politikai, például az államforma megváltoztatása elleni bűncselekményeket, az utóbbi

pedig a sajtó útján megvalósított közszemérem elleni vétségeket kivette az esküdtszéki joghatóság alól.

Az esküdtszékek továbbra sem voltak állandó bíróságok, hanem csak 2–4 alkalommal működtek évente a

törvény által meghatározott ideig tartó ülésszakokban.

A megújított esküdtszék háromtagú bírói tanácsból és 12 tagú esküdtből álló vegyes bíróság volt, amely a

funkcióknak megfelelően elkülönülten működött, vagyis az esküdtek a tényeket állapították meg, és a bűnösség,

illetve a minősítés kérdésében döntöttek, míg a szakbírók a büntetés kiszabása felől határoztak.


felszámolása


Az esküdtszék laikus részét az esküdtképesek jegyzéke alapján a törvényszék elnökéből, egy bírájából és három,

a törvényhatósági bizottság által választott tagokból álló bizottság vette évente szolgálati lajstromba, akik közül

az esküdtszéki ciklust megelőzően a törvényszék elnökét és két bíróját magába foglaló bizottság sorsolt ki 30

esküdtet és 10 helyettes esküdtet. Ezek közül mindig 24 fő került behívásra, és miután mind a védelem, mind a

vád képviselője 6-6 esküdtet kiejtett, a megmaradt 12 esküdt vett részt a bíráskodásban.

Esküdt, a törvény szerint az a 26. életévét betöltött magyarul tudó férfi lehetett, aki legalább évi 20 forint

egyenesadót fizetett és tudott írni-olvasni vagy az, aki középiskolát, illetve felsőbb szakiskolát végzett. Ki voltak

azonban zárva az esküdti tisztség ellátásából a miniszterek, főispánok, a hivatásos bírók, az ügyészek és a

fegyveres erők tagjai.

3.1.1.4. 27.1.4. Királyi járásbíróságok

Az 1871:32. tc.-kel létrehozott kir. járásbíróságok a korábbi egyesbírók hatásköreit vették át, illetve azokban a

magánjogi perekben jártak el, amelyek nem érték el a törvényben meghatározott pertárgyértéket, illetve értékre

tekintet nélkül mindazokban az ügyekben, amiket törvény nem utalt a törvényszékek hatáskörébe. A

járásbíróságok büntetőjoghatósággal is bírtak, de csak azokban a vétségekben, amiket a törvény taxatíve

felsorolt.

A járásbíróságok élén a járásbíró állt, aki mellé szükség esetén egy vagy több aljárásbírót is beoszthattak.

1871-ben 360 járásbíróság kezdte meg működését. Idővel ez a szám a törvényszékek egy részének

felszámolásával párhuzamosan tovább emelkedett. Budapesten először 5 járásbíróság alakult, majd ezek közül

négyből 1913-ban egy központi járásbíróságot szerveztek kizárólag polgári ügyek intézésére, és ezzel együtt az

egész főváros területére kiterjedő illetékességgel létrehoztak egy büntető járásbíróságot is.

3.1.2. 27.2. A királyi ügyészségek

A királyi bíróságokkal együtt, az 1871:33. tc.-kel kerültek megszervezésre a közvád képviseletének ellátására a

kir. ügyészségek az ítélőtáblák és a törvényszékek mellé.

Az ügyészeket a király nevezte ki, és a kincstártól kapták fizetésüket. A kir. ügyészek, illetve ügyészségek az

igazságügy-miniszter felügyelete és irányítása alatt működtek, akinek joga volt arra is, hogy az ügyészek

ügyészi megbízását megvonja.

A törvényszék mellé rendelt ügyészség élén kir. ügyész állt, aki mellé egy vagy több alügyész volt beosztva, az

ítélőtábla mellett pedig főügyészség szerveződött, élén a kir. főügyésszel és a munkáját segítő

főügyészhelyettesekkel. A járásbíróságokhoz nem rendeltek ügyészi hivatalt, ott a közvádat ügyészségi

megbízott (gyakorló ügyvéd, bírósági fogalmazó vagy közigazgatási tisztviselő) képviselte. A megbízott az

igazságügyminiszter megbízása alapján járt el esetről esetre, és nem volt tagja az ügyészségnek.

A kir. Kúria mellett 1896-tól koronaügyész működött, akinek feladata csupán a Kúria előtti vádképviseletre és a

jogegységi javaslatok megtételére korlátozódott.

Irodalom

Bónis György–Degré Alajos–Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története (második kiad.)

Zalaegerszeg, 1996. 190–199. p., 201–202. p, 211–221. p., 225. 231. p.

Csizmadia Andor: Az esküdtbíróság Magyarországon a dualizmus korában. In: Jogtörténeti Tanulmányok I. Bp.

1966. 131–146. p.

Csizmadia Andor: A magyar közigazgatás fejlődése a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig. Bp.1973.

89–93.p.

Kajtár István: Az államügyészség kiépítése Magyarországon a neoabszolutiznus idején. In: Jogtörténeti

Tanulmányok VI. Bp. 1986. 219–220. p.

Máthé Gábor: A bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869:IV. tc. létrejötte és jelentősége a dualizmus

jogrendszerében. In: Gazdaság és Jogtudomány III. Bp. 1969. 133–160. p.


felszámolása


Máthé Gábor: A burzsoá törvénykezési reform változó javaslatai. In: Jogtörténeti Tanulmányok IV. Bp. 1980.

210–214. p.

Máthé Gábor: A magyar burzsoá igazságszolgáltatási szervezet kialakulása 1867–1875. Bp. 1983. 95–98. p.

Sarlós Béla: A sajtószabadság és eljárási biztosítékainak fő vonásai. In: Jogtörténeti Tanulmányok II. Bp. 1968.

193–197.

Stipta István: A magyar bírósági rendszer története. Debrecen, 1997. 117–157. p.

3.2. 28. § A polgári eljárás modernizációja

A tradicionális polgári eljárás rendszerében a Magyarországon az 1852. szeptember 16án, Erdélyben az 1852.

május 3-án kelt igazságügy-miniszteri rendelettel bevezetett ideiglenes polgári perrendtartásig nem történt

változás, és az oktrojált eljárási rend sem hozott forradalmi újításokat, minthogy az írásbeli per menete alig

különbözött a korábbi magyar szabályok szerint folyó ünnepélyes perétől. A szóbeli per ezzel szemben gyorsabb

és egyszerűbb volt. A felperes keresetére az alperesnek a kifogásokkal együtt kellett az érdemi választ megadni,

amire egyszeri felperesi válaszadás, illetve erre egy alperesi viszontválasz következett, a harmadik szóváltás

pedig már a végbeszédet és az ellenvégbeszédet merítette ki.

Az új perrendtartás legnagyobb érdemének a perorvoslati rendszer egyszerűsítése tekinthető, ugyanis az

elsőfolyamodású bíróság ítélete ellen csak fellebbezéssel, a végzések ellen pedig felfolyamodással, valamint

semmisségi panasszal és perújítással lehetett élni.

Az ITSZ a régi – de már a bírói parancsok megszüntetésével megtisztított – perjogi szabályok feltámasztásával a

perfolyam gyorsítása érdekében háromféle processzust határozott meg, a sommáspert, ami lényegileg az eltörölt

ideiglenes perrendtartás szabályai szerint folyt, a rendes szóbeli pert, aminek az volt a sajátossága, hogy a felek

szóváltásaikat saját kezűleg jegyzőkönyvbe is írhatták, és az első tárgyaláson bármelyikük kérhette az írásbeli

perre való áttérést, valamint a rendes írásbeli pert, ami alapvetően az egykori szabályok rendjét követte.

Az ITSZ egyetlen valóságos újítása csak az volt, hogy az eljárási szabályok megsértésének esetén (hibás idézés,

a bíróság illetékességének hiánya stb.) a végítélet elleni fellebbezéssel együtt semmisségi panasszal lehetett élni,

melynek megalapozottsága esetén a fellebbezési bíróság az elsőfokú ítélet megsemmisítése mellett új eljárás

lefolytatását rendelte el.

Az ITSZ által meghatározott, a rendes írásbeli perről való áttérés lehetőségének biztosítása révén gyakorlatilag

kétféle peres eljárása a módosítások ellenére számos anakronisztikus, a per gyors lefolyását gátló elemet

tartalmazott, ezért a kiegyezést követően Horváth Boldizsár igazságügy-miniszter a sürgősséggel új

perrendtartást állíttatott össze, amit több változtatás után az országgyűlés 1868-ban fogadott el.

3.2.1. 28.1. Az „átmeneti kódex”

A polgári törvénykezési rendtartás tárgyában kiadott 1868:54. tc. sem hozott gyökeres változtatásokat a polgári

peres eljárásban, jelentősége azonban mégis nagy volt, hiszen felszámolta az eljárás körüli jogbizonytalanságot:

apró részletességgel meghatározta az eljárt bíróságok joghatóságát, az illetékességi szabályokat, az ügyfelek

(felperes, alperes) jogait és kötelezettségeit, a képviselet rendjét, a sommás és ezáltal a rendes peres eljárás alá

tartozó ügyek körét – minthogy csak a rendes írásbeli pert tartotta meg -, és ezzel együtt csak kivételesen

engedte meg, hogy a sommás eljárással indított pert bírói intézkedéssel írásbeli perre lehessen átterelni. A

kétféle eljárás rendjének rögzítése mellett a törvény külön fejezetben rendelkezett a bizonyítékokról és a

bizonyítás szabályairól alapelvként leszögezve, hogy „minden ténybeli állítás bizonyítandó, melyre az egyik

vagy másik fél jogát vagy kifogását alapítja ...” (Ptr.152. §), hozzátéve, hogy „a törvényben nem gyökerező

vélelem fel nem ment a bizonyítás kötelességétől, törvényes vélelem ellenben nem igényel bizonyítást, de nem

zárja ki az ellenkező bizonyíthatását” (Ptr.153. §), valamint hogy a „köztudomású tényeket nem kell bizonyítani

...” (Ptr.154. §). A bizonyítás azonban továbbra is kötött maradt, minthogy a törvényben meghatározott

bizonyítékok (beismerés, okirat, tanúvallomás, szemle, eskü) mérlegelésének lehetőségére csak szűk körben volt

lehetősége a bírónak.

A törvény vonatkozó hatodik fejezetében négy perorvoslati módot határozott meg. A per érdemében az elsőfokú

bíróság ítélete ellen a másod-, onnan pedig a harmadfokú bírósághoz lehetett fellebbezni. Semmisségi panasszal

– 1881-ig, megszüntetéséig – a semmítőszékhez közvetlenül lehetett fordulni, az elháríthatatlan akadály miatti


felszámolása


meg nem jelenés kimentésére az eljárt bíróságnál igazolással, valamint a törvényben rögzített feltételek alapján

perújítással is lehetett élni.

3.2.2. 28.2. Az első reformtörvény – a sommás eljárás új rendje

Az 1893:18. tc. hajtotta végre a modern elvek érvényre juttatásával a polgári eljárásjog első és legjelentősebb

reformját a sommás eljárás új szabályozásával.

A törvény az 500 forintot meg nem haladó vagyoni perek esetén, perértékre tekintet nélkül, egyebek között a

házasságon kívüli nemzésből fakadó vagyoni igények, a köz- vagy teljes hitelű magánokiratban kötelezett

készpénz, avagy ingóság kiadása iránti ügyekben adott helyet járásbíróság előtti sommás eljárásnak.

Az új eljárási törvény kimerítően felsorolta mindazokat a pergátló kifogásokat, amelyek esetén a pert meg

kellett szüntetni, a bíró kezébe adta a pervezetést, és lehetővé tette számára, hogy az elé tárt bizonyítékokat

szabadon mérlegelve állapítsa meg a releváns tényeket. Ezzel együtt megszüntette a különféle eskük

alkalmazásának lehetőségét.

3.2.3. 28.3. A polgári perrendtartásról szóló 1911:1. tc.

A polgári eljárás egészét érintő eljárási kódex előkészítése már a sommás eljárás új szabályainak bevezetése

előtt megindult, aminek éppen a sommás eljárásról szóló törvény sikere adott nagyobb lökést.

3.2.3.1. 28.3.1. A kódex létrejötte

A polgári eljárás megreformálása 1880-ban indult meg azzal, hogy a képviselőház utasítást adott a kormánynak

a szóbeliség, közvetlenség, nyilvánosság elveit megvalósító javaslat elkészítésére. Az igazságügy-miniszter

megbízásából két tervezet készült: Emmer Kornélé, és Plósz Sándor egyetemi tanáré, amiket 1885-ben közzé is

tettek, de tárgyalásukra nem került sor. A sommás eljárás új rendjének bevezetésével egyidejűleg Plósz Sándor

egy újabb javaslatot állított össze. Minthogy tervezetét most sem tárgyalták meg, 1901-ben, igazságügy-

minisztersége alatt átdolgozta, és 1902-ben bemutatta a képviselőháznak. Jóllehet az igazságügyi bizottság a

javaslatot elfogadta, a ház nem tűzte napirendjére annak megvitatását. Ezután Plósz munkáját 1907-ben Günther

Antal igazságügy-miniszter, végül pedig 1910-ben Székely Ferenc igazságügy-miniszter nyújtotta be további

módosításokkal az országyűlésnek. A törvényjavaslatot az igazságügyi bizottság kisebb változtatásaival az

országgyűlés mindkét háza 1911-ben fogadta el, majd szentesítette azt a király.

A polgári perrendtartás kihirdetése után négy évvel, 1915. január 1-jén lépett hatályba.

3.2.3.2. 28.3.2. A polgári perrendtartás sajátosságai

A Pp. a múlt század végi gazdasági-szociális változások által támasztott igényeknek megfelelő polgári eljárást

szabályzott, melynek modelljéül a német eljárási kódex 1909es novellájának egyes megoldásai szolgáltak.

A Pp. nagy következetességgel valósította meg a felek együttműködésének elvét, úgy korlátozva rendelkezési

jogukat, hogy a bírót a per aktív részesévé tette, és a pervezetést a bíró kezébe adta. Ez nemcsak abban

nyilvánult meg, hogy a bíró vezette a tárgyalást, hívta fel a feleket nyilatkozattételre, kérdezte ki a

kihallgatandókat, zárta be a tárgyalást, és hirdette ki az ítéletet, hanem abban is, hogy a bíró arra kötelezhette a

feleket, hogy tényállításaikat és nyilatkozataikat kiegészítsék, valamint abban is, hogy a bíró feladatává tette a

hivatalból figyelembe veendő körülmények felderítését, ami arra is jogot adott számára, hogy elrendelje a fél,

illetve a felek személyes megjelenését (Pp.226. §). A perrendtartás perökonómiai szempontokra is figyelemmel

az eljárt perbíróság elnökének kötelezettségévé tette az ügy kimerítő tárgyalásának előírása mellett, hogy

„lehetőleg” a pert megszakítás nélkül fejezze be (Pp.224. §). Ezt támogatta az a rendelkezés is, hogy az a fél,

aki előterjesztéseivel okot adva, jóllehet azokat a bíróság meggyőződése szerint korábban is érvényesíthette

volna, a tárgyalás elhalasztására kényszeríti a bírót, akkor is perköltségben marasztalandó, ha pernyertes lesz

(Pp.221. §). A kódex biztosítani próbálta az általános igazmondást is, mégpedig úgy, hogy a felet és képviselőjét

kifejezetten eltiltotta olyan tény állításától, ami nyilvánvalóan valótlan, és megengedte a bírónak, hogy olyan

utólagosan ajánlott bizonyítékokat figyelmen kívül hagyjon, amelyek arról győzik meg, hogy a fél az ügy

befejezésének, elintézésének késleltetése végett halogatta azt szándékosan (Pp.222. §).

A perkoncentrációt szolgálta egyebek mellett, hogy a törvény világosan meghatározta a „bizonyítási teher”

szabályait, vagyis azt, hogy kinek mit kell bizonyítania. A Pp. ugyanakkor meglehetősen tág teret engedett a

hivatalból történő bizonyításnak.


felszámolása


A kódex az egyes eljárási cselekmények kapcsán előírta a bírónak azt is, hogy a jogban járatlan, ügyvédi

képviselet mellőzősével eljáró felet kitanítsa. Törvényszék, az ítélőtábla és a kir. Kúria előtti eljárásban azonban

ennek már nem volt helye, minthogy ott az ügyvédi képviselet kötelező volt.

Irodalom


Zalaegerszeg, 1996. 232–242. p.

Fodor Ármin: Az új polgári perrendtartás. In: Jogállam. Bp.1915. 1–10. p.

Fodor Ármin: A polgári perrendtartás hatályának első éve. In: Jogállam. Bp.1916. 71–76.

Gaár Vilmos: Az igazmondás a polgári perben. In: Jogállam. Bp. 1915. 39–43. p.

Kengyel Miklós: A bíróság és a felek közti felelősségi viszony a polgári perben. Bp. 1989. 232–242. p.

Kovács Marcell: A polgári perrendtartás magyarázata. Bp. 1927–28. I.388–390. p., II. 637–763. p.

Magyary Géza: A bizonyítás az új polgári perrendben. In: Jogállam. Bp. 1915. 10–15. p.

Magyary Géza: A magyar polgári peres eljárás alaptanai. Bp. 1898. 181–259. p.

Magyary Géza: Az új polgári perrend életbelépésének küszöbén. In: Jogtudományi Közlöny 1915. 1–2. p.

Pollák Illés: Az ügyvédség és az új per. In: Jogállam. Bp. 1915. 21–25. p.

Térfi Gyula: A polgári perrendtartás új javaslata. In: Jogállam. Bp. 1910. 482–484. p.

3.3. 29. § A büntetőeljárás modernizációja

A büntetőeljárás új alapokra helyezését megkísérlő 1843-as, illetve 1844-es eljárási javaslat kudarca után az

ITSZ a régi jog rendszerén eszközölt módosításaival indult meg a büntetőeljárás modernizációja, ami azután az

1872-es ideiglenes bűnvádi eljárási szabályzattal már vádrendszerűvé alakult át.

3.3.1. 29.1. Az 1843/44-es büntetőeljárási tervezet

A Zsedényi Ede vezetésével készült (albizottsági) büntetőeljárási javaslat és az annak átdolgozásával készült

esküdtszéki tervezet mindenek előtt azt szögezte le, hogy „mindazon büntettek, melyekre a jelen büntető

törvénykönyv (az 1843-as anyagi jogi javaslat) büntetést rendel ezen törvénykönyvben megállapított eljárás alá

tartozik” (Bej.I./II. 1 §), és „ilyen büntettek miatt a jelen törvénykönyvben megállapított eljáráson kívül senkit

háborgatni, s a bíróság által a büntető törvények szerint kimondott ítélet nélkül senkit büntetni nem szabad”

(Bej.I./II. 2. §).

A bevezetni kívánt eljárásban az egyes eljárási funkciók határozottan szétválnak, a vizsgálatot a „bűnvizsgáló

bírók” (vizsgálóbírók) végzik: egyebek mellett a megyében a járási szolgabíró egy esküdttel, szabad királyi

városban a városkapitány és egy jegyző, a jászkun kerületben a községi főbíró és egy jegyző, ahol a

közvádlónak: felségsértés, hűtlenség, a király elleni sértés megvalósítása esetén a szent korona ügyészének,

egyébként a törvényhatóság tiszti ügyészének nincs semmi befolyása. A vizsgálati iratok alapján a közvádló

emel vádat, és azt kizárólag csak ő képviselheti, tehát magánvád nem létezik. A vád alá helyezésről az első

variáció szerint 13 „legalább 400 ftnyi (forintnyi) tiszta jövedelemmel s elegendő törvénytudománnyal” bíró

személyből vagy jövedelmi viszonyaiktól függetlenül világi értelmiségi foglalkozásúakból álló „perbefogó

szék” legalább 7 tagja (Bej.I. 39. §), a második változat szerint a vádesküdtszék dönt, az ítéletet pedig eredetileg

az ítélőszék: „felségsértés, hűtlenség, pénzhamisítás és a király személye elleni sértőkifejezések eseteiben a

királyi ítélőtábla” legalább 19 tagja, egyébként a 12 tagú törvényszék hozza olyképpen, hogy legalább hét tagja

jelen van (Bej.I. 39–41. §). Az esküdtszéki javaslat ezt a feladatot a bűnösség megállapítása felől az

esküdtszékre, a büntetés kiszabását tekintve az esküdtbíróság bíráira bízta.

A tervezetek a védő alkalmazását, illetve közreműködését már a vád alá helyezés stádiumában megengedték, és

ha a terhelt nem gondoskodott a védőről, hivatalból rendeltek ki számára. A terhelt – a javaslatok szerint –

védőjével a „perbefogó szék”, illetve a vádesküdtszék előtti eljárás megkezdése előtt bírói személy jelenléte


felszámolása


nélkül megtekintheti a „bűnvizsgálati” iratokat és a közvádló véleményét, hasonlóképpen a főtárgyaláson

szabadon érintkezhet védőjével, és őt illeti az utolsó szó joga. Mindemellett a tervezetek a terhelt jogait a

legmesszebbmenőkig próbálták védeni egyebek mellett az ún. „ártatlanság vélelmének” érvényre juttatásával

is, ami nem más mint a terhelt nem bűnösként kezelése mindaddig, amíg a bíróság bűnösségét meg nem állapítja

és el nem ítéli. Ennek megfelelően mind a két javaslat a következő terhelttel szembeni bánásmódot várta el:

„minden elzárás a vádlott személyének és becsületének legnagyobb kíméletével történik, s ellene soha több erőt

használni nem szabad, mint amennyi szükséges” (Bej.I. 215. § /II. 222. §), „az elzárt a bűnvizsgálati fogházban

tartatik, a bűnvizsgáló bíró azonban a vizsgálat ideje alatt akármikor a vádlottnak kívánatára s költségére

annak tulajdon lakásábani őriztetését elrendelheti, ha ezáltal az elzárás célját szinte biztonsággal elérheti

(Bej.I. 216. § /II. 223. §), az elzárt a saját költségén élelmezheti magát, „az elzárttól a szokott kéjelmesség és

foglalatosságai meg nem tagadhatók, mennyiben az elzárás céljával összeférnek” (Bej.I. 220. § /II. 227. §), a

vizsgálóbíró engedélyével levelezhet és látogatót fogadhat, megbilincselni vagy megkötözni csak szökési

kísérlet avagy mások veszélyeztetése miatt lehet.

A javaslatok a terhelti jogok tiszteletben tartását biztosítandó a hatóságok kötelezettségeként előírták, hogy a

vizsgálat megindulásakor, illetve a letartóztatáskor közöljék a vádat, a vádlott kihallgatásakor szükség esetén

tolmácsot alkalmazzanak, és a terhelt válaszait szó szerint foglalják jegyzőkönyvbe, „azon tárgyakat, melyek a

vádlott elmarasztalására szolgálnak vagy általában a bűntettre vonatkoznak megismerés végett ...” előadják

(Bej.I. 232. § /II. 239. §), tartózkodjanak a vádlottat ígéretekkel, ámítással, erőszakkal, fenyegetéssel vallomásra

bírni, valamint azt is megszabták, hogy „a vádlottat, ha teljességgel nem vagy bizonyos kérdésekre nem akar

felelni, arra kell figyelmeztetni, hogy a felelet megtagadása által magát azon veszedelemnek teheti ki, hogy

némely védelmi pont vizsgálatlan maradand, és az ellene fennforgó gyanú új erőt nyerend” (Bej.I. 234. § /II.

241. §).

A tervezetekben a főtárgyalás tekintetében teljességgel érvényre jutott a szóbeliség, nyilvánosság és

közvetlenség elve.

3.3.2. 29.2. Változások a büntetőeljárásban – a „sárga könyv”

A neoabszolutizmus idején az 1854-ben oktrojált 1853-as új osztrák büntető perrendtartás alapvetően

inquisitorius eljárást hozott be, de elveit tekintve az ennek helyébe lépő, az ITSZ által meghatározott eljárás sem

sokban különbözött, minthogy az egykori rendes büntetőper szabályainak nagy részét érintetlenül hagyta azzal

az egy jelentős változtatással, hogy a főtárgyalást szóbelivé tette.

Az ITSZ megszerkesztését követően az eljárás korszerűsítésének első kísérlete a királyi bíróságok és

ügyészségek felállításával kapcsolódott össze. Az igazságügy-miniszter 1871-ben Csemegi Károlynak adott

megbízást egy ideiglenes büntetőeljárási törvény tervezetének elkészítésére. A sietve összeállított anyagot a

miniszter 1872ben terjesztette a képviselőház elé, de annak megtárgyalása elmaradt, csak egy szövegváltozatot

készített a képviselőház 15 tagú bizottsága, amit a miniszter az 1872. május 1jén kiadott rendeletével minden

törvényszék elnökének megküldött, hogy amennyire lehetséges, azt a bírói függetlenség sérelme nélkül

alkalmazzák a büntetőeljárás során. Hasonlóképpen járt el a budapesti kir. főügyész is a szabályzat követésére

utasítva az alá tartozó ügyészeket. Az „Ideiglenes eljárási szabályzatot”, amit borítólapjáról hamarosan „sárga

könyvként” emlegettek, hosszabb ellenállás után – az évtized végén – több fenntartással a budapesti kir.

ítélőtábla, majd a kir. Kúria is elfogadta, és a teljes ülésen hozott döntvényeivel folyamatosan korszerűsítette.

Egyebek mellett ennek a munkálkodásnak az eredményeképpen teljesedett ki a sértetti jogok köre, és alakult át a

fellebbezés és a felülvizsgálat rendje is.

3.3.3. 29.3. A bűnvádi perrendtartásról szóló 1896:33. tc.

A Btk. életbeléptetésével, és arra is figyelemmel, hogy a „sárga könyv” mellett Erdélyben és az ország más

területein eltérő szabályok alapján folytak a büntetőperek – mivel az ITSZ rendelkezései csak a szűkebb

értelemben vett Magyarország területére érvényesültek, és másutt az oktrojált jogszabályok alakították a praxist

– már nem volt tovább halogatható a büntetőeljárás megreformálása, és egységes rendjének törvénybe foglalása.

3.3.3.1. 29.3.1. Javaslatokon át a kódexig

A kodifikácós munkálatok elvégzésére ismét Csemegi Károly kapott megbízást az igazságügy-minisztertől. A

„Magyar bűnvádi eljárás a törvényszékek előtt” c. javaslatával és általános indoklásával 1882-ben készült el.

A kódextervezet a vádelven és a kötelező vizsgálat, illetve vád alá helyezés principiumain építkezett.

Fenntartotta az egyfokú fellebbezést az ügy érdemében, de az alaki és anyagi semmisségi panasz a kir. Kúriáig


felszámolása


volt felvihető. A javaslat a közvetlenség elvét a fellebbviteli tárgyaláson is keresztülvitte, és lehetőséget adott a

bizonyítékok részleges vagy teljes reprodukálására a fellebbviteli bíróság előtt is, ugyanakkor a nemzetiségi

viszonyokra hivatkozva elvetette az esküdtbíróságok behozatalát.

Az igazságügy-miniszter vezetésével összeülő szakmai tanácskozás Csemegi javaslatát 1885-ben behatóan

megtárgyalta és ellenvetéseit rögzítve átdolgozásra ajánlotta. Csemegi 1886-ra átdolgozta elaborátumát, de csak

részben vette figyelembe a szaktanácskozmány állásfoglalásait. Ennek eredményeképpen az újabb javaslattal

szemben több aggály is felmerült, és nem került az országgyűlés elé. Ezt követően Fabinyi Teofil igazságügy-

miniszter Schedius Lajos kúriai bírót, Wlassics Gyula főügyészi helyettest és Tarnay János budapesti ügyvédet

kérte fel a büntetőeljárás új javaslatának elkészítésére. A javaslatszerkesztők bőséges indoklással mellékelt

anyagát 1888 decemberében terjesztette a miniszter a képviselőház elé, de azt további kiegészítések

szükségessége miatt az új igazságügyminiszter, Szilágyi Dezső 1889-ben visszavonta. Az újabb tervezet, amit

Szilágyi személyes közreműködése mellett Schedius és Battlay Imre kassai főügyész szövegezett, 1894-re

nyerte el végső formáját, majd ezt további módosítások után Erdélyi Sándor igazságügy-miniszter 1895-ben

bocsátotta országgyűlési vitára. A tervezetet a ház további módosításokkal 1896-ban fogadta el, majd azt,

minthogy a főrendiház változtatás nélkül jóváhagyta, még ebben az évben a király is szentesítette.

A bűnvádi perrendtartásról szóló törvény 1900. január 1-jén lépett hatályba.

3.3.3.2. 29.3.2. A bűnvádi perrendtartás sajátosságai

A Bp.-ban az egyes eljárási funkciók a bíró, az ügyész, a terhelt, illetőleg annak védője között oszlottak meg

olyképpen, hogy a per vezetője a bíró volt, az ügyész a perben nem ügyfélként, hanem az anyagi igazság

kiderítése érdekében eljáró közhatóságként szerepelt, akinek azonban nemcsak a vád, hanem a védelem

funkcióját is el kellett látnia, vagyis nemcsak a terhelt terhére, hanem a védelmére szóló tényeket is fel kellet

tárnia. A terhelt a Bp. szerint pedig olyan perjogi alanyként szerepelt, aki egyben bizonyítási eszköz, illetve

némely perbeli cselekmény tárgya is volt, és ebből fakadóan a terheltet perbeli kötelezettségek mellett jogok is

illették. A terheltnek joga volt arra, hogy a vele szemben felmerült gyanúról, az ellene emelt vádról és az ezek

alapjául szolgáló bizonyító anyagról tudomást szerezzen, indítványokat és nyilatkozatokat tegyen, védőt

válasszon és alkalmazzon, ezenkívül jogosítványai kiterjedtek arra is, hogy kitanítsák, illetve, hogy az általa

hozott ítélettel szemben jogorvoslatot kérjen.

A terhelti jogok azonban az eljárás előkészítő szakaszában csak annyiban jutottak érvényre, hogy azok révén a

terhelt a bizonyítékok egyoldalú gyűjtését ellensúlyozhatta és szabadságjogai korlátozásával szemben fel tudott

lépni, vagyis a terhelt az ügy iratait, legalábbis a kihallgatásáról, a szakértő nyilatkozatáról és azokról a bírói

cselekményekről felvett jegyzőkönyveket, amelyeknél a terhelti jelenlét és a védői közbenjárás engedett volt,

megtekinthette, továbbá nyomozócselekmények teljesítését, illetve vizsgálat lefolytatását kérhette, ha az a

védelem előkészítése miatt kívánatos volt (Bp.63., 100., 103. §§). A közbülső eljárásban a terhelt kifogással

élhetett a vádirat minden pontjával szemben (Bp.257. §). A kifogás tárgyalásán a vádtanács előtt – ügyfél

jogával élve – szóbeli előterjesztéseket tehetett, ahol őt vagy védőjét illette az utolsó felszólalás. A főtárgyaláson

a terhelt teljes ügyféljogokat gyakorolt, észrevételt tehetett a bizonyítékokra, megismételhette mindazokat az

indítványokat, amiket az eljárás megelőző szakaszaiban a bizonyítás kiegészítésére tett, és amelyeket ennek

ellenére mellőztek, továbbá új bizonyítás felvételét indítványozhatta (Bp.302., 304.§§), joga volt ezenkívül jelen

lenni a főtárgyaláson, és ebben a főtárgyalás elnöke csak kivételesen korlátozhatta, például a tanú és a vádlott-

társ kihallgatásakor. Ha a vádló a vádat megváltoztatta (Bp.316. §), a vádlott védelme további kiegészítése

végett a főtárgyalás félbeszakítását, illetve elnapolását kérhette (Bp.317. §), perbeszédet tarthatott, és az utolsó

perbeszéd minden esetben őt, valamint védőjét illette meg.

Megjegyzendő a fentiekkel összefüggésben, hogy a terhelt ügyfél jogainál fogva mégsem gyakorolhatott

materiális rendelkezési jogot, jóllehet a Bp. elismerte ama jogát, hogy passzív magatartást tanúsítson az eljárt

hatóságokkal szemben, vagyis a terhelt megfoszthatta magát a védelem eszközeitől, de ez nem jelentette azt,

hogy lemondhatott volna a védelem jogáról, mivel a Bp.9. §-ban megfogalmazott elv szerint az eljáró

hatóságoknak kötelessége volt a terheltet mentesítő körülmények feltárása is mind a nyomozás, mind az eljárás

vizsgálati szakaszában, azaz a terhelt védelmében is kötelesek voltak az említett hatóságok mindent megtenni.

Ehhez kapcsolódik az az elvi jelentőségű szabály is, hogy a terhelt beismerése önmagában nem bír bizonyító

erővel, ugyanis a Bp.139. § szerint a terhelt által tett beismerés esetén is meg kell szerezni bűnössége egyéb

bizonyítékait.

A Bp. azzal, hogy a terheltet ügyfélnek tekintette, és jogot adott neki arra, hogy érdekei előmozdítása végett az

eljárás bármely szakaszában bizonyításfelvételt vagy a bizonyítékok kiegészítését kérje, valamint hogy

felszólaljon és észrevételeket tegyen, továbbá hogy jogorvoslatot kérjen, a személyes védelem jogát ismerte el.


felszámolása


Emellett a terhelt formális vagy alaki védelemhez való jogát a Bp.53. § deklarálta: „A terhelt minden

bűnügyben, az eljárás bármely szakaszában élhet védő közreműködésével”. A formális védelem megbízáson

vagy kirendelésen alapult, megengedett vagy kötelező volt. A védő – akár választott, akár kirendelt volt – a

terhelttől függetlenül is élhetett a védelem jogával, illetve lehetőségével: „ ... fellebbezéssel élhet a vádlott

javára a védő a vádlottnak kifejezett akarata ellenére is” (Bp.383. § II.b/.).

A törvény a terhelttel szembeni bánásmódot rögzítő szabályai szerint tilos volt az eljárt hatóságoknak

mindenfajta kényszer alkalmazása a kihallgatás során, ezenkívül a terheltet (a vizsgálati foglyot) a jogerősen

elítéltektől elkülönítetten kellett őrizet alatt tartani, és lehetővé kellett tenni számára, hogy saját költségén

élelmezze magát, illetve azt is, hogy saját ruházatát használhassa (Bp.135., 152–153., 155. §§). Jóllehet ezek a

rendelkezések az „ártatlanság vélelme” elvének megvalósulását jelentették, magát az elvet „külön” nem

nyilatkozta ki a törvény sehol sem, hanem sajátos módon ezt a büntető ügyviteli szabályokat megállapító

3700/1899. IM. sz. rendelet 4. § tette meg a „Bánásmód a terheltekkel szemben” cím alatt: „a terhelt

mindaddig, míg jogérvényesen el nem ítéltetett, eltekintve szabadságának szükségszerű korlátozásától, más

ügyfelekkel egyenlő bánásmódra tarthat igényt. A bíróság személyzete köteles irányában komoly, de jóakaró és

higgadt magatartást tanúsítani, minden sértő vagy lealacsonyító bánásmódtól, minden zaklatástól vagy

megfélemlítéstől tartózkodni”.

A büntetőeljárás alaptípusa a törvényszék előtti eljárás volt, és ennek megfelelően a Bp. ezt szabályozta

részletesen.

Az eljárás négy fő részre oszlott: az előkészítő, vagyis a nyomozó-vizsgálati szakra, a közbenső vagy vád alá

helyezési eljárásra – de ez, ha nem élt a terhelt a vádirat ellen kifogással, illetve ha az ügy csekélyebb súlyú és

világos volt, elmaradhatott, és ilyenkor a főtárgyalásra közvetlenül történt idézés –, továbbá a főtárgyalási

szakaszra, ami a törvényszék előtt folyt, végül a perorvoslati eljárási szakaszra.

Irodalom


Zalaegerszeg, 1996. 242–252. p.

Balogh Jenő–Edvi Illés Károly–Vargha Ferenc: A bűnvádi perrendtartás magyarázata. Bp.1899. I. 12–22. p.

Fayer László: A magyar bűnvádi eljárás mai érvényben. Bp. 1887. 19–77. p.

Fayer László: A magyar bűnvádi perrendtartás vezérvonala. Bp. 1905. 80–142. p.

Kovács Kálmán: A magyar büntetőjog és büntetőeljárási jog története 1848-tól 1944–ig. Bp. 1971. 51–76. p.

Székács Ferenc: A magyar büntető eljárás kézikönyve. Bp. 1881. 21–112. p.

Pauler Tivadar: Büntetőjogtan II. Pest 1870. 291–478. p.

Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete. In: Zalai Gyűjtemény 15.

Zalaegerszeg 1980. 55–75. p.

Vámbéry Rusztem: A még kiskorú BP. negyvenéves születésnapjára. In: Jogállam 1936. 154–160. p. w

magyar jogtörténet. a tradicionális jog - tankonyvtar.hu · magyar jogtörténet. a...

Documents