ejszakai cirkusz

7/30/2019 Ejszakai cirkusz

http://slidepdf.com/reader/full/ejszakai-cirkusz 1/387

By: gmaccc By: gmaccc - könyvefanona- - könyvefanona- Zsuzs Zsuzs

1




2




3




4




5




6




VÁRAKOZÁS

A cirkusz váratlanul érkezik.Jövetelét nem jelzik hangszórók, nincsenek plakátok városszerte a

falakon és a hirdetőoszlopokon, nem tesznek közzé hirdetést a helyi

újságokban, sőt azok még csak meg sem említik a cirkusz várhatóérkezését. Egyszerűen csak ott van, holott tegnap még nyoma sem volt.Az égbe nyúló sátrak fekete-fehér csíkosak, sehol semmi arany vagy

bíbor. Egyáltalán, a közelben álló fák lombjának és a cirkuszt körülvevőmező füvének zöldjétől eltekintve minden színtelen. Fekete-fehér sátrak rajzolódnak a szürke égre: számtalan, különböző formájú és méretű, ésezt a színtelen világot bonyolult mintázatú kovácsoltvas kerítés zárja el akülvilágtól. Ami keveset a sátrak közötti csupasz földből láthat a

bekukucskáló, azt is fekete-fehérre festet-ték, de lehet, hogy csak felszórták fekete-fehér porral, vagy valami cirkuszi trükköt alkalmaztak.

De az előadások még nem kezdődtek el. Még nem. A városban órák alatt elterjed a híre, hogy megjött a cirkusz. Délutánra már a szomszédosvárosok többségében is tudnak róla. A szájról szájra terjedő hír sokkalhatékonyabb reklám, mint a temérdek felkiáltójellel megtűzdelt, nyom-tatott szavak plakátokon vagy reklámfüzetkékben. Végtére is egy titok-zatos cirkusz váradan felbukkanása lenyűgöző és szokatlan esemény. Azemberek álmélkodvá néznek föl a legmagasabb sátrak csúcsának szédítőmagasába. Megbámulják az órát, amely odabenn áll, közvetlenül a

bejárat vaskapuja mellett, és olyan fura, hogy senki nem tudná pontosanleírni, milyen is voltaképpen.

És megbámulják a kapura függesztett, fekete táblát, amelyre ezt .írták fel fehér betűkkel:

Sötétedéskor nyitunk Hajnalban zárunk

7




- Ugyan miféle cirkusz az, amelyik csak éjszaka tart nyitva? -kérdezgetik egymást az emberek. A kérdésre senki nem tudja a választ,és mégis, amikor esteledni kezd, jó néhány bámészkodó verődik össze akapunál.

Természetesen te is ott vagy közöttük. A kíváncsiság erőt vett rajtad,mert a kíváncsiságnak már csak ilyen a természete. Ott állsz a fogyat-kozó alkonyati fényben, a sáladat föltekered az álladig, hogy megvédjena fagyos esti széltől, és vársz türelmesen, hogy megtudd, ugyan mifélecirkusz az, amelyik csak naplemente után nyitja meg a kapuját.

A jegyárusító bódét tisztán látni a kapu mögött, de zárva van, a soro-

mpó leeresztve. A sátrakban semmi sem moccan, mindössrze néha, aligészrevehetően hullámzik a vásznuk a szélben. A cirkusz egész területénnem mozdul semmi, az órát kivéve, amely szorgalmasan ketyegve jelzi a

percek múlását, mármint ha egy ilyen csodálatos szobrászati remekművetórának lehet nevezi egyáltalán.

A cirkusz üresnek és elhagyatottnak tűnik. De most mintha vattac-ukor illatát sodorná feléd az esti szellő, az őszi levelek fanyarságávalelvegyülve. Valami átható édességet a hideg légáram peremén.

A nap végleg eltűnik a láthatár mögött, a maradék világosságszürkületből alkonyatba vált. Körülötted a várakozók kezdik elveszíteni atürelmüket, idegesen topogó lábak tengere vesz körül, innét is, onnét ismorgolódás hallatszik. Mindenki fogadkozik, hogy nem ácsorog itttovább hiába, hanem valami melegebb helyet keres, hogy ott töltse azestét. Te is némán vitatkozol magaddal, nem lenne-e jobb odébbállni,amikor egyszer csak megtörténik.

Először valami pukkanó hang hallatszik. De nagyon halk jóformán

teljesen elnyomja a szélzúgás és az emberek mormogása. Olyasféle hang,mint amikor a teavíz forrni készül. És aztán kigyúlnak a fények.

A sátrakon mindenütt apró fénypontok jelennek meg, mintha hirtelenaz egész cirkuszt szokatlanul ragyogó szentjánosbogarak lepték volna el.A várakozók elcsöndesednek, a kivilágítást figyelik. Valaki a közeledbenfölszisszen a meglepetéstől. Egy kisgyerek örömében tapsol.

Amikor már az összes sátor izzó fénybe borulva szikrázik az éjszakai

ég előtt, föltűnik a név.A kapu fölött és a kovácsoltvas kerítés kanyarulataiban újabb szent- jánosbogárként vibráló fénypontok kelnek életre. Miközben föl-ragyognak, halkan pukkannak egypárat, amit időnként izzó fehér szikrák zuhataga és füst kísér. Azok, akik a legközelebb álltak a kapuhoz,hátrálnak egy lépést.

8




A fények eleinte csak véletlenszerű mintázatot alkotnak. De ahogyegyre újabbak és újabbak jelennek meg, egyértelművé válik, hogykézírásos betűkké állnak össze. Elsőként egy C betű válik ki a háttérből,aztán még több betű. Egy q, furcsa módon, és jó néhány e. Amikor azutolsó kis égő is kigyullad halk pukkanással, eloszlik a füst és kihunynak a szikrák, végre olvashatóvá válik a cikornyás betűkből álló, fehéren izzófelirat. Ahogy kissé elhajolsz balra, hogy jobban lásd, ezt olvasod:

Le Cirque des Rêves

A tömegben néhányan mindentudóan elmosolyodnak, mások ahomlokukat ráncolják, és kérdő pillantást vetnek a szomszédjukra. Egykisgyerek az anyja kabátujját rángatja, és nyafogva követeli, mondják meg neki, mit jelent a felirat.

- Az álmok cirkusza - hangzik a felelet. A kislány szélesen elmo-solyodik.

A vaskapu megrázkódik és kinyílik, látszólag teljesen önmagától. Akapuszárnyak nagy lendülettel szétnyílnak, mintha hívogatnák befelé a

tömeget.A cirkusz megnyitotta kapuit.Most végre beléphetsz.

9




10




11




Váratlan küldemény N EW Y ORK , 1873. FEBRUÁR

férfinak, aki a plakátokon Prospero, a Mágusként szerepel,rendszerint rengeteg levele érkezik a színház irodájába, de azeddig még nem fordult elő, hogy a neki címzett boríték egy

öngyilkos búcsúlevelét rejtse, mint ahogy az sem, hogy a levél egy öt-éves kislány kabátjához legyen gondosan hozzáerősítve egy gombos-

tűvel.

AAz ügyvéd, aki a gyermeket a színházépülethez kíséri, a színigazgató

heves tiltakozása ellenére sem hajlandó magyarázatot adni, mindösszevállat von, megbillenti a kalapját, aztán eliszkol, amilyen gyorsan csak tud, sorsára hagyva a kislányt.

A színigazgatónak rá sem kell néznie a boríték címzésére, anélkül istudja, kihez jött a gyermek. A ragyogó szempár, amely a kócos, barnafürtok fellege alól kukucskál kifelé, szakasztott olyan, mint a mágusé,

csak kisebb és nyíltabb tekintetű.Az igazgató kézen fogja a kislányt, az apró ujjak ernyedten simulnak a tenyerébe. A kicsi nem hajlandó levetni a kabátját, pedig odabenn aszínházépületben meleg van: amikor az igazgató arról faggatja, miértnem, nem felel, csak elszántan, csökönyösen rázza a fejét.

Az igazgató, jobb ötlete nem lévén, bekíséri a kislányt az irodájába.A gyermek csöndesen kuporog egy kényelmetlen széken, fölötte a falonrégvolt előadások bekeretezett plakátjainak sora, körülötte jegyekkel és

nyugtákkal teli dobozok. Az igazgató egy csésze teát hoz neki, és eggyeltöbb kockacukrot tesz bele a szokásosnál, de ő hozzá sem nyúl, a bögreott áll érintetlenül az asztalon, a tea lassan kihűl.

A kislány meg se moccan, a székén nem fészkelődik. Csak ülmozdulatlanul, a keze összekulcsolva az ölében. Tekintetét merevenlefelé, a cipőjére szegezi, amely nem ér le egészen a földre. Az egyiknek az orrán van egy kis kopás, de mindkét cipőfűző hibátlanul csokorra van

kötve.Amikor Prospero megérkezik, a lepecsételt boríték még mindig ottlóg a gyerek kabátján, felülről a második gombhoz erősítve.

12




A kislány hallja, hogy jön, mielőtt még kinyílna az ajtó, mert a mágussúlyos léptei visszhangzanak a folyosón. Bezzeg az igazgató, a magaegyenletes járásával már többször is végigment a folyosón oda-vissza,olyan hangtalanul, akár egy macska.

- Van itt egy... küldemény is az Ön számára, uram! - mondja azigazgató. Kinyitja az ajtót, és betessékeli a mágust a zsúfolt irodába,aztán eloson, hogy más színházi ügyek után lásson, mert semmi kedvehozzá, hogy a szemtanúja legyen, mi sül ki az irodájában lejátszódótalálkozásból.

A mágus pillantása végigpásztázza az irodát. Egyik kezében nagy

csomó levelet szorongat, bársonyköpönyege, amelynek feketeségétőldöbbenetes élességgel üt el a fehér selyembélés, vízesésként zúdul alá aválláról. Arra számít, hogy papírba csomagolt dobozt vagy ládát fogtalálni. Csak akkor döbben rá, mit értett a színházigazgató „küldemény”alatt, amikor a kislány fölnéz rá, saját szemének pontos másával.

- A francba! - Mindössze ez a két szó szalad ki Prospero, a Mágusszáján, amikor életében először megpillantja a leányát.

A kislány elfordítja róla a tekintetét, és újra a cipőjét bámulja.

A mágus becsukja maga mögött az ajtót, a levélcsomót lehajítja azíróasztalra a teáscsésze mellé, és szemügyre veszi a gyermeket.A borítékot úgy tépi le a kabátjáról, hogy közben a gombostű a

helyén marad.Bár a borítékon a színpadi neve és a színház címe olvasható, a benne

lévő levélben az üzenet írója valódi nevén, Hector Bowennek szólítja.A mágus szeme végigfut a sorokon, de ha a feladó azt remélte, a levél

valamiféle érzelmi reakciót fog kiváltani belőle, akkor sajnálatosan és

jóvátehetetlenül tévedett. A mágus mindössze egyetlen tényt ítél annyirafontosnak, hogy megálljon kissé az olvasásban: azt, hogy ez a kislány ittaz övé, és hogy Celiának hívják.

- Anyád jobban tette volna, ha Mirandának keresztel - mondjakuncogva a kislánynak Prospero, a Mágus. - De nyilván nem volt hozzáelég esze...

A kislány újra felnéz rá. A sötét szemek a kócos fürtök árnyékában

résnyire szűkülnek.A teáscsésze az íróasztalon rázkódni kezd. A folyadék sima felszínénhullámok szaladnak végig, a csészén a máz megrepedezik, majd avirágos porcelán szilánkokra hullva az asztallapra roskad. A kihűlt teatócsába gyűlik a csészealjon, és lecsöpög a padlóra, ragacsos csíkokathagyva a politúrozott asztallapon.

13




A mágus már nem mosolyog. Homlokát ráncolva az íróasztalra pillant, és a kiömlött tea elkezd visszafelé szivárogni a padlóról. A csészerepedt és törött darabkái fölemelkednek és újra összeállnak a folyadék körül, míg végül a teáscsésze teljes épségben újra ott áll az asztalon, s atea felszínéről lágyan kavarogva gőz száll fel a levegőbe.

A kislány kerekre nyílt szemmel bámulja a teáscsészét.Hector Bowen egyik kesztyűs kezébe fogja a lánya arcát, egy

pillanatig az arckifejezését fürkészi, aztán elengedi. Az ujjai hosszúvörös nyomokat hagynak a kislány bőrén.

- Talán mégiscsak van benned fantázia - mondja.

A kislány nem felel.A mágus a következő hetekben többször is megpróbálkozik vele,hogy Mirandának szólítsa, de a gyermek kizárólag a Celiára hallgat.

*

Néhány hónappal később, amikor úgy gondolja, a kislány készen állrá, a mágus is megírja a maga levelét. Címet nem ír rá, a levél mégis

megérkezik a címzetthez az óceán túlsó partjára.

14




Két úriember fogad egymással LONDON , 1873. OKTÓBER

a van Prospero rövid vendégszereplésének utolsó előadása. Amágus már jó ideje nem szerencséltette London színházait

jelenlétével, most is mindössze egyetlen hétre érkezett, és

délelőtti előadásokra nem is vállalkozik. A méregdrága jegyek pillanatok alatt elkeltek, és a színház annyira zsúfolt, hogy sok nő végig a kezeügyében tartja a legyezőjét, és folyamatosan legyezgeti magát, mert acirkuszban fojtogató hőség van a kinti, csípős őszi hideg ellenére. Ezek alegyezők az este egy bizonyos pontján hirtelen kismadarakká változnak,míg végül egész raj köröz majd a színház mennyezete alatt, a közönségfülsiketítő tapsa közepette. Amikor aztán minden egyes madár visszatér tulajdonosának ölébe, visszaalakulva takarosan összecsukott legyezővé,

a taps tovább erősödik, bár egyesek annyira megdöbbennek, hogy mégtapsolni is elfelejtenek, csak forgatják a kezükben tollas vagy csipkéslegyezőjüket, és már egyáltalán nem törődnek a hőséggel.

M

A bal oldali proszcéniumpáholyban ülő, szürke öltönyös férfiazonban nem tapsol. Se ennél a trükknél, sem egyetlen másiknál az estefolyamán. Rezzenéstelen, szúrós tekintettel nézi a színpadon álló férfit,egy pillanatra sem veszi le róla a szemét. Egyetlenegyszer sem emelitapsra kesztyűs kezét. A szeme se rebben olyan mutatványok láttán,

amelyeket a lelkes közönség tapssal, fölszisszenéssel, sőt időnkéntmeglepett sikoltással jutalmaz.

Amikor az előadásnak vége, a szürke öltönyös férfi a folyosónkönnyedén áthatol a színházlátogatók tülekedő tömegén. Észrevétlenül

becsusszan egy lefüggönyözött ajtón, amely a színfalak mögé, azöltözőkhöz vezet. A díszletező munkások és az öltöztetőnők még csak

pillantásra sem méltatják.

Sétapálcája ezüsthegyével megzörgeti a folyosó végéből nyíló ajtót.Az ajtó magától fölpattan, és mögötte feltárul a zsúfolt öltöző. Falátköröskörül tükrök borítják, és minden egyes tükör más szögből mutatjaProsperót.

A frakkja ott hever a bársonyhuzatú karosszék karfájára hajítva,mellénye begombolatlanul lóg csipkeszegélyű inge fölött. A cilindere,amely olyan fontos szerepet játszott az előadás során, a sarokban állókalapfogason függ.

15




Prospero most idősebbnek látszik, mint a színpadon, ahol akápráztató rivaldafény és a vastag festékréteg eltakarta arcán a kor jeleit.Az arc, amely a tükörből visszanéz rá, ráncos, a haja erősen őszül. Deahogy az ajtóban álló férfi láttán elmosolyodik, abban van valamikölykös vonás.

- Nagyon utáltad, igaz? - kérdezi anélkül, hogy hátrafordulna,mintha a tükörben látható, kísértetiesen szürke képmáshoz beszélne.Közben a vastag púderréteg maradványait törölgeti az arcáról egyzsebkendővel, amely valaha fehér lehetett.

- Én is örülök, hogy látlak, Hector! - mondja a szürke öltönyös

férfi, és csöndesen becsukja az ajtót maga mögött.- Tudom, hogy mélyen megveted az egészet, az elejétől a végéig -mondja Hector Bowen nevetve. - Figyeltelek, úgyhogy ne is próbáldletagadni!

Megfordul, és a kezét nyújtja a szürke öltönyösnek, de az nemfogadja el. Válaszul Hector csak vállat von, és elegánsan int egyet aszemközti fal felé. A bársonyhuzatú karosszék elősiklik a bőröndökkel éssálakkal telezsúfolt sarokból, miközben a frakk, mint valami árnyék,

föllebben a karfáról és engedelmesen fölakasztja magát a szekrényben.- Foglalj helyet! - mondja Hector a vendégének. - Bár sajnos ez a

szék nem olyan kényelmes, mint a föntiek.- Nem tetszik, hogy látványosságot csinálsz a dologból!- mondja a

szürke öltönyös férfi, miközben lehúzza a kesztyűjét, és leporolja vele aszéket, mielőtt leülne rá. - Hogy megpróbálod trükknek és illúziónak feltüntetni. Ráadásul van képed még belépti díjat is kérni érte!

Hector a púderfoltos zsebkendőt lehajítja egy ecsetekkel és

arcfestékekkel teli asztalra.- Nem akadt egyetlen ember sem a közönség közt, aki egy

másodpercre is elhitte volna, hogy amit lát, az nem trükk, hanem maga avalóság! - feleli a színpad felé intve. - Éppen ez a szép benne! Mondd,láttad te már, miféle masinériákra van szükségük ezeknek a közönséges

bűvészeknek ahhoz, hogy akár a leghétköznapibb mutatványt isvéghezvigyék? Ezek mindössze tollas halak, akik megpróbálják

meggyőzni róla a közönséget, hogy tudnak repülni, és én vagyok közöttük az egyetlen valódi madár. De a közönség nem lát semmikülönbséget, legfeljebb annyit, hogy én ügyesebben csinálom.

- Ettől még az, amit művelsz, nem lesz kevésbé léha ésszemfényvesztő!

- Ezek az emberek azért jönnek ide, hogy megdöbbentsék őket -mondta Hector. - És én ezt könnyebben tudom nyújtani nekik, mint mások.Kár lenne kihagyni ezt a lehetőséget. Ráadásul jobban fizet, mint hinnéd.

16




Keríthetek neked egy italt? Van itt elrejtve egy-két üveggel, bár abban nem vagyok egészen biztos, hogy pohár is akad... - Keresgélnikezd az asztalon, közben félrelök egy nagy halom újságot és egy üresmadárkalitkát.

- Nem, köszönöm! - mondja a szürke öltönyös férfi. Fészkelődik egy kicsit a székében, kezét a sétapálcája nyelén nyugtatja. - Azelőadásodat különösnek találtam, a közönség reakcióját pedig kissézavarba ejtőnek. Mintha nem koncentráltál volna eléggé...

- Nem lehetek túl jó, ha azt akarom, hogy elhiggyék, én isugyanolyan kókler vagyok, mint a többiek! - mondja Hector nevetve. -

Köszönöm, hogy eljöttél, és végigszenvedted a műsoromat. Csodálom,hogy egyáltalán vetted a fáradságot, én már kis híján feladtam a reményt.Pedig lefoglaltam neked a páholyt a teljes hétre.

- Ha meghívnak valahová, többnyire el is szoktam menni. Aleveledben azt írtad, vagy egy ajánlatod a számomra.

- Meghiszem azt! - Hector összecsapja a kezét egyetlen, élescsattanással. - Azt reméltem, van kedved egy újabb játszmához. Már olyan régen nem játszottunk... De először be akarom mutatni neked az új

tanítványomat.- Azt hittem, végleg fölhagytál a tanítással.- Úgy is van, de most egy olyan páratlan lehetőség kínálkozott,

amelynek nem tudtam ellenállni!Hector egy ajtóhoz lép, amit szinte teljesen eltakar egy magas

állótükör.- Celia, kedvesem! - szól be a szomszédos szobába, aztán visszatér

a székéhez.

Egy pillanattal később egy kislány jelenik meg az ajtóban, csinosöltözéke kirí a kopott és szörnyen rendetlen környezetből. Csupa szalagés csipke, olyan, mint egy frissen vásárolt hajasbaba, eltekintve attól anéhány rendetlen hajfürttől, amely kiszabadult a hajfonatából. Amikor látja, hogy az apja nincs egyedül, tétován megáll a küszöbön.

- Semmi baj, drágám! Gyere csak beljebb! - biztatja Hector, és egykézmozdulattal betessékeli. - Ne félj semmit! Ez itt egy régi kollégám...

A kislány néhány lépéssel közelebb jön, aztán kecsesen pukedlizik,ruhájának csipkeszegélye a kopott parkettát söpri.- Ez itt a lányom, Celia! - int Hector a szürke öltönyös férfinak, és

kezét a kislány fejére teszi. - Celia, ez itt Alexander!- Örülök, hogy megismerhetem - mondja a kislány. A hangja alig

több suttogásnál, de mélyebb, mint amilyet az ember egy ilyen aprócskagyerektől várna.

17




A szürke öltönyös férfi, udvarias bólintással üdvözli.- Szeretném, ha megmutatnád ennek az úrnak, mit tudsz! - kéri

Hector. Mellényzsebéből hosszú láncon függő, ezüst zsebórát húz elő, éslerakja az asztalra. - No, rajta!

A kislánynak elkerekedik a szeme.- Azt mondtad, soha ne csináljam, ha valaki megláthatja! - szólalt

meg. - Megígértetted velem.- Ez az úr itt nem valakit - nevet fel Hector.- De te azt mondtad, nincsenek kivételek! - tiltakozik Celia.Az apa arcáról eltűnik a mosoly. Megragadja a kislányt a vállánál

fogva, és szigorúan néz a szemébe.- Ez most egészen kivételes eset! - mondja. - Légy szíves, mutasdmeg ennek az embernek, hogy mire vagy képes! Ahogy gyakorláskor szoktuk! - Az asztal felé tolja a kislányt, amin a zsebóra hever.

A kislány komolyan bólint, és teljes figyelmét az órára fordítja, akarját összekulcsolja a háta mögött.

Egy pillanattal később az óra lassan forogni kezd, köröket ír le azasztallapon, a láncát spirál alakban vonszolja maga után.

Aztán az óra felemelkedik az asztalról, felszáll a levegőbe, és ottimbolyog, mintha vízben úszna.Hector fürkésző pillantást vet a szürke öltönyös férfira.- Nagyon hatásos - szólal meg a férfi. - De valójában egészen

egyszerű.Celia összevonja a szemöldökét sötét szeme fölött, az óra

megrázkódik, alkatrészek záporoznak a levegőből.- Celia! - szól rá élesen az apja.

A kislány elpirul a megrovó hangsúly hallatán, és bocsánatkéréstmormog. Az alkatrészek visszalebegnek az órába, elfoglalják a helyüket,míg végül az óra megint tökéletesen ép, másodpercmutatója ketyegvehalad előre, mintha mi sem történt volna.

- No, ez már valamivel komolyabb dolog - ismeri el a szürke ruhásférfi. - De a lányod hamar méregbe gurul.

- Még nagyon kicsi! - mondja Hector, és megveregeti Celia feje

búbját, mit sem törődve azzal, hogy a kislány a mondat hallatán morcosképet vág. - És még nincs egy éve, hogy tanítani kezdtem. Mire felnő,utolérhetetlen lesz!

- Ennyit akármelyik gyereknek, akit az utcán szedek föl, meg tudok tanítani. Hogy utolérhetetlen lenne, ez csak a te személyes véleményed,és könnyű megcáfolni.

18




- Ha! - kiált fel Hector. - Szóval hajlandó vagy belemenni a játékba!A szürke öltönyös csak egy pillanatig habozik, aztán rábólint.- Igen, esedeg érdekel a dolog... feltéve, hogy egy kicsit bonyolultabb

lesz, mint legutóbb - mondja. - Akkor talán...- Naná, hogy bonyolultabb lesz! - mondja Hector. - Ezúttal egy

született tehetséggel szálok be a játékba. Nem akarom elfecsérelni valamisemmiségre!

- Az mindig kérdéses, hogy született tehetséggel van-e dolgunk.Hajlammal esetleg, de a született tehetség rendkívül ritka.

- Hiszen a saját lányom! Hogy ne lenne született tehetség!- Magad is elismered, hogy már tanítod egy ideje - mondja a szürke

öltönyös férfi. - Akkor hogy lehetsz ilyen biztos benne?- Celia, mikor kezdtük el a leckéket? - kérdi Hector a kislányra nézve.- Márciusban - feleli a gyerek.- Melyik évben, kedvesem? - teszi föl Hector a következő kérdést.- Idén - feleli a kislány, olyan hangon, mintha az apja valami

különösen nagy butaságot kérdezett volna.- Vagyis nyolc hónapja tanul - magyarázza Hector. - És még alig múlt

hatéves. Ha jól emlékszem, te néha ennél is fiatalabb korban kezdesz fog-

lalkozni a tanítványaiddal. Celia nyilván sokkal előbbre tart, mint akkor tartana, ha nem lenne született tehetség. Azt az órát már első próbálkozásrasikerült a levegőbe emelnie.

A szürke öltönyös ember most Celia felé fordul, és szemügyre veszi akislányt.

- Véletlenül törted el, igaz? - kérdezi, és fejével az óra felé int, amelymost újra ott hever az asztalon. Celia a homlokát ráncolja, és aligészrevehetően bólint.

- Ahhoz képest, hogy milyen kicsi, meglepően nagy önuralma van -mondja Hectornak. - De az ilyen indulatos természet sosem szerencsés a miszakmánkban. Meggondolatlan viselkedéshez vezethet.

- Ki fogja nőni, vagy ha nem, megtanul uralkodni magán. Nem nagyügy.

A szürke öltönyös férfi le nem veszi a szemét a kislányról, de amikor megszólal, Hectorhoz beszél. Celia fülében a férfi hangja nem áll összetöbbé szavakká, és amikor az apja válaszát is ugyanilyen elmosódottan

hallja csak, a kislány összeráncolja a homlokát.- Te a saját gyerekedet teszed kockára egy fogadással?- Úgysem veszít - mondja Hector. - Azt ajánlom, keress magadnak

egy olyan tanítványt, akitől nem sajnálsz megválni, ha ugyan nincs márisegy ilyen diákod tartalékban...

19




- Gondolom, a kislány anyjának nincs beleszólása a dologba?- Jól gondolod.A szürke öltönyös férfi egy darabig a kislány vonásait fürkészi, de

amikor megszólal, Celia még mindig nem érti, mit mond.- Megértem, hogy bízol a képességeiben, de azért azt javasolnám,

vedd fontolóra azt a lehetőséget is, hogy elveszítheted, ha a verseny nemaz ő javára dől el. Biztos lehetsz benne, hogy méltó ellenfelet találok neki. Különben semmi értelme nem volna beszállnom a játékba. Nincs rágarancia, hogy ő fog nyerni.

- Ezt a kockázatot hajlandó vagyok vállalni! - mondja Hector, és

közben rá sem pillant a lányára. - Ha akarod, hogy most mindjárthivatalossá tegyük a megállapodásunkat, csak rajta!A szürke öltönyös férfi újra Celiára néz, és amikor megszólal, Celia

ismét érti a szavait.- Rendben van - mondja, és rábólint.- Csinált valamit, hogy ne halljak jól - suttogja Celia, amikor az

apja hozzáfordul.- Tudom, drágám, és ez nem volt valami udvarias dolog tőle - feleli

Hector, és közben közelebb húzza a kislányt a szürke öltönyös férfi szé-kéhez, az pedig hosszan fürkészi a kislány arcát, s a szeme majdnemolyan világosszürke, mint az öltönye.

- Mindig is képes voltál ilyesmire? - kérdezi, és újra az órára pillant.

Celia bólint.- Az... az anyukám mindig azt mondta, hogy ördögfióka vagyok –

feleli halkan.

A szürke öltönyös férfi előrehajol, és belesúg valamit a kislányfülébe, olyan halkan, hogy a gyerek apja ne hallja. A kislánynak fölragyog az arca, és kicsit elmosolyodik.

- Nyújtsd ide ajobb kezed! - parancsolja a férfi, és hátradől aszékén. Celia azonnal felemeli a kezét, tenyérrel fölfelé, bár láthatólagnem tudja, mire számítson. De a szürke öltönyös férfi nem tesz semmit akislány nyitott tenyerébe. Ehelyett megfordítja a gyerek kezét, lehúz egy

ezüstgyűrűt a saját ujjáról, és fölhúzza a kislány jobb kezének gyűrűsujjára, bár az ékszer túlságosan tág a gyerek vékonyka ujjára. Amásik kezével közben erősen tartja Celia csuklóját.

A kislány már nyitja a száját, hogy figyelmeztesse a férfit arra anyilvánvaló tényre, hogy a gyűrű, bár igen csinos, túl nagy neki, amikor nagy örömére észRêveszi, hogy az zsugorodni kezd az ujján.

20




De az öröme csak pillanatokig tart, máris felülkerekedik a fájdalom,mert a gyűrű csak zsugorodik tovább, a fém belevág a bőrébe.Megpróbálja lehúzni, de a szürke öltönyös férfi erősen szorítja acsuklóját.

Végül elengedi Celia kezét, a kislány hátrál, behúzódik az egyik sarokba, és a kezét bámulja.

- Jó kislány! - dicséri meg az apja.- Szükségem lesz egy kis időre, hogy felkészítsem a saját

játékosomat - mondja a szürke öltönyös férfi.- Hát persze! - feleli Hector. - Annyi időt kapsz, amennyit csak

akarsz! - Lehúz egy aranygyűrűt a saját kezéről, és leteszi az asztalra. -Ezt tedd el akkorra, amikor megtalálod a játékosodat.- Nem akarod személyesen csinálni?- Megbízom benned.A szürke öltönyös férfi bólint, előhúz egy zsebkendőt a zsebéből,

azzal veszi fel a gyűrűt az asztalról, anélkül, hogy hozzáérne, és zsebrevágja.

- Remélem, nem azért csinálod ezt, mert legutóbb az én játékosom

nyert.- Hát persze, hogy nem! - mondja Hector. - Azért csinálom, mert

olyan játékosom van, aki bárkit le tud győzni, és mivel már más idők járnak,vélhetőleg még érdekesebb lesz a dolog. Ráadásul, azt hiszem, haösszesítjük az eredményeket, én állok jobban.

A szürke öltönyös ember ez utóbbit nem vitatja, tovább nézi Celiátugyanazzal a fürkésző tekintettel. A kislány megpróbál kilépni a férfilátószögéből, de ehhez túl kicsi a helyiség.

- Talán a helyszínnel kapcsolatban is van valami ötleted? - kérdezi aszürke öltönyös.- Nem igazán - feleli Hector. - Arra gondoltam, szórakoztatóbb lesz,

ha hagyunk magunknak egy kis mozgásteret, ami a helyszínt illeti. Hogylegyen benne egy kis meglepetés is. Van egy ismerősöm itt Londonban, egyszínházi rendező, aki minden szokatlan dologban benne van. Ha eljön azidő, teszek majd neki egy-két célzást, és biztos vagyok benne, hogy elő fogállni valami remek javaslattal. Talán egy semleges terület volna a legjobb,

bár gondolom, jobban örülnél, ha a pocsolyának azt az oldalát választanánk,ahol te laksz.- Megtudhatnám, hogy hívják ezt az úriembert?- Chandreshnek. Chandresh Christophe Lefevre-nek. Azt beszélik

róla, egy indiai herceg törvénytelen fia, vagy valami hasonló. Az anyja megállítólag kóbor táncosnő. Itt kell legyen a névjegye valahol ebben akuplerájban. Tetszeni fog neked, nagyon széles látókörű ember. Affélegazdag különc.

21




Egy kicsit rigolyás, egy kicsit kiszámíthatatlan, de hát ez, gondolom,már csak velejár a művészi temperamentummal.

Az egyik asztalon megmoccan a rajta tornyosuló papírhalom, és alapok addig keveregnek, míg egy névjegy utat nem talál a kupac tetejéreés meg nem indul feléjük a szobán keresztül lebegve. Hector elkapja, ésmegnézi, mi van rajta, mielőtt odanyújtaná a szürke öltönyös férfinak.

- Nagyszerű estélyeket rendez...A szürke öltönyös rá se pillant a névjegyre, mielőtt zsebre vágja.- Még csak a nevét sem hallottam idáig - mondja. - És nem nagyon

szeretem nyilvános helyen rendezni az ilyesmit. De azért majd

meggondolom.- Ugyan már, fele olyan szórakoztató sincs a játék, ha nemnyilvános helyen történik! Ott annyi akadály adódik, annyi kihívássalkell megküzdeni!

A szürke öltönyös ember ezen eltöpreng egy pillanatig, aztán bólint.- Ne vegyünk bele egy záradékot, ami kötelez engem, hogy

közöljem a játékosom kilétét? Szerintem ez így lenne sportszerű,tekintve, hogy én már tudom, ki a te játékosod.

- Szerintem semmiféle záradék ne legyen, csak a beavatkozástmegtiltó alapszabály, és aztán lássuk, mi történik! - feleli Hector. - Ezzela mostanival szeretném tágítani a határokat. Határidő sincsen. Ráadásulfölkínálom neked az első lépést.

- Helyes. Akkor megállapodtunk. Majd jelentkezem – A szürkeöltönyös férfi feláll, lesöpör néhány láthatatlan porszemet a kabátujjáról.- Örülök, hogy megismerhettem, Miss Celia!

Celia újra kecsesen pukedlizik, de közben egész idő alatt gyanakvóan

méregeti a férfit.A szürke öltönyös búcsúzásul megbillenti a kalapját Prospero felé,

aztán kisurran az ajtón, majd kilép a szíházból. A még mindig emberektőlnyüzsgő utcán úgy mozog, mint valami árnyék.

*

Hector Bowen kuncog az öltözőjében, a lánya pedig csöndesen áll asarokban, és a kezét nézi. A fájdalom éppen olyan gyorsan eltűnt, mintmaga a gyűrű, de a nyers, vörös sebhely ott maradt az ujján.

Hector felveszi az ezüst zsebórát az asztalról, megnézi, mennyitmutat, aztán összehasonlítja a faliórával. Lassan fölhúzza az órát, ésközben élénk érdeklődéssel figyeli a mutatókat, amint végigsöpörnek aszámlapon.

22




- Celia - mondja, anélkül, hogy felnézne a kislányra - miért is kellfelhúznunk az óránkat?

- Mert mindennek energiára van szüksége - hadarja Celiaengedelmesen, és közben még mindig a kezét nézi. - Ha valamit megakarunk változtatni, erőfeszítést és energiát kell fektetnünk belé.

- Nagyon helyes! - Prospero finoman megrázza az órát, aztánzsebre vágja.

- Miért mondtad, hogy Alexandernek hívják? - kérdezi Celia.- Ez egy nagyon buta kérdés.- Nem is az a neve.

- Ezt meg honnét tudod? - Hector felemeli a lánya állát, hogy aszemébe nézhessen, és farkasszemet néz azzal a sötét szempárral.Celia állja a tekintetét, és azon töpreng, hogyan tudná meg-

magyarázni az apjának. Képzeletében felidézi a szürke öltönyös ember éles vonásait és szürke szemét, és megpróbálja kitalálni, miért is nemillik rá az Alexander név.

- Nem ez a valódi neve - mondja végül. - Ez nem az a név, amitkiskora óta visel. Ezt csak úgy viseli, mint a kalapját. Úgyhogy akkor

veti le, amikor akarja. Mint te a Prosperót.- Te még annál is okosabb vagy, mint ahogy reméltem - mondja

Hector, de arra már nem veszi a fáradságot, hogy megerősítse vagymegcáfolja a lánya föltételezését a kollégája nevével kapcsolatban.Leemeli a cilinderét a kalapfogasról, és a kislány fejébe nyomja. A kalapa kislány orráig csúszik, és eltakarja, fekete bársonykalickába zárja akérdő szempárt.

23




A szürke árnyalatai LONDON , 1874. JANUÁR

z épület ugyanolyan szürke, mint a járda alatta és az ég felette,és ugyanolyan illékonynak tűnik, mint a felhők: mintha

bármelyik pillanatban, se szó, se beszéd, szétfoszolhatna alevegőben. Szürke kőfalai olyan jellegtelenek, hogy szinte lehetetlen

lenne megkülönböztetni a környező épületektől, ha nem függene ott amegfakult felirat a bejárat fölött. Odabenn még az igazgatónő isszénfeketében jár.

AA szürke öltönyös férfi azonban mégiscsak kirí ebből a környezetből.Az öltönye túl élesre van vasalva. Sétapálcájának fogantyúja

túlságosan fényesre tisztítva villog ősöreg kesztyűje alatt.Megmondja a nevét, de az igazgatónő szinte abban a pillanatban el is

felejti, és ettől annyira zavarbajön, hogy nem meri megkérni rá, hogy

ismételje meg. Később a férfi aláírja ugyan a szükséges doku-mentumokat, de az aláírása teljességgel olvashatatlan, és néhány héttelkésőbb a formanyomtatvány, amit kitöltött, hogy, hogy nem, eltűnik amappából.

Meglehetősen szokatlan igényeket sorol fel, amikor közli, mit keres.Az igazgatónő összezavarodik, de aztán néhány tisztázó kérdés utánhárom gyereket vezet oda hozzá: két fiút és egy lányt. A férfi azt mondja,

szeretne négyszemközt beszélni a gyerekekkel, és az igazgatónő, bár kelletlenül, beleegyezik.Az első fiúval mindössze néhány percig beszélget, mielőtt útjára

engedné. Amikor a fiú keresztülmegy az előcsarnokon, a másik kettőkérdően néz rá, hátha valami támponttal szolgál, mire számíthatnak, de afiú csak a fejét rázza.

A lány kissé hosszabb ideig marad benn, de aztán őt is kiküldi aszürke öltönyös. Homlokát ráncolva, értetlen pillantással lép ki a

szobából.Aztán a másik fiút is bekísérik a szobába, hogy beszéljen a szürkeöltönyös férfival. A gyereket az íróasztallal szemközti székhez irányítják,míg a férfi állva marad.

Ez a fiú nem fészkelődik annyit, mint az első. Csöndesen, türelmesenül, szürkészöld szemét körbejártatja a szobán, megfigyel mindenrészletet, alaposan szemügyre veszi a férfit is, de anélkül, hogy udvariat-

24




lanul megbámulná. A fiú sötét haját ügyetlenül nyírták meg, mintha a borbély figyelmét valami elvonta volna munka közben, de azért a fiúláthatólag tett némi erőfeszítést, hogy lesimítsa ágaskodó fürtjeit. Aruháján lyukak éktelenkednek, de azért látszik rajta, hogy gondosanmossák-vasalják. A nadrágja, amit már igencsak kinőtt, valaha kék,

barna, esetleg zöld lehetett, de mára már ezt nehéz megállapítani.- Mennyi ideje kerültél ide? - kérdezi a férfi, miután néhány

pillanatig némán szemléli a fiú elnyűtt ruházatát.- Mindig is itt éltem - feleli a gyerek.- Hány éves vagy?

- Kilenc leszek májusban.- Fiatalabbnak látszol.- Én nem hazudtam!- Egy szóval sem állítottam, hogy hazudtál volna.A szürke öltönyös egy ideig némán, mereven nézi a fiút. A gyerek

állja a tekintetét.- Gondolom, tudsz olvasni? - kérdezi a férfi.A fiú bólint.

- Szeretek olvasni - mondja. - Csak itt nagyon kevés könyv van.Azokat már mind olvastam.- Helyes.A szürke öltönyös férfi ekkor váratlanul a fiú felé hajítja a

sétapálcáját. A fiúnak arcizma se rándul, miközben fél kézzel könnyedénelkapja a botot, de a szeme összeszűkül, ahogy csodálkozva, értetlenülnéz a botról a férfira, aztán megint a botra.

A férfi bólint, mintha egy önmagának feltett kérdésre felelne,

visszaveszi a fiútól a sétapálcát, világos zsebkendőt húz elő a zsebéből,és letörli a botról a fiú ujjnyomait.

- Helyes - mondja a férfi. - Eljössz velem, és tanítani foglak.Biztosíthatlak róla, hogy nekem igen sok könyvem van odahaza.Elintézem a szükséges formaságokat, aztán már mehetünk is.

- Van más választásom?- Inkább itt szeretnél maradni?

A fiú egy pillanatra eltöpreng.- Nem - feleli végül.- Helyes.- Meg se kérdezi, hogy hívnak? - kérdezi a fiú.- A név korántsem olyan fontos, mint az emberek gondolják - feleli

a szürke öltönyös férfi. - Hogy milyen címkét ragasztottak rád akár itt azintézetben, akár a megboldogult szüleid, az engem nem érdekel, és nem

jelent számomra semmit. Ha később bármikor úgy találod, hogy

25




szükséged van egy névre, választhatsz magadnak. Pillanatnyilag erresemmi szükség.

A fiút elküldik, hogy csomagolja össze, ami kevéske holmija van.Eközben a szürke öltönyös férfi aláír néhány papírt, és válaszol azigazgatónő kérdéseire. A válaszokat az igazgatónő nem érti teljesen, denem tiltakozik a fiú átadása ellen.

Amikor a fiú visszatér, a szürke öltönyös férfi magával viszi a szürkeépületből, és a fiú nem is tér soha vissza.

26




Varázslástan leckék 1875-1880

elia színházak sorában növekszik fel. Többnyire NewYorkban,de néha hosszabb időt töltenek más városokban is. Bostonban,Chicagóban, San Franciscóban. Alkalomadtán átrándulnak

Milánóba, Párizsba vagy Londonba is. Az egyes helyszínek összefolynak

Celia fejében valamiféle penész-, bársony- és fűrészporszagú köddé,olyannyira, hogy néha már azt sem tudja, melyik országban van éppen. Nem mintha számítana.

CAmíg kicsi, az apja mindenhová magával viszi, úgy teszi

közszemlére drága ruhákba öltöztetve, mint valami dédelgetett kis ölebet,hogy a kollégái és az ismerősei körberajongják az előadás után akocsmában.

Attól fogva, hogy a mágus úgy dönt, a kislány már kinőtt abból, hogy

bűbájos színpadi kellék legyen, egyre gyakrabban felejti ott a színháziöltözőkben és a hotelszobákban.

Celia minden egyes ilyen estén arra gondol, az apja talán soha nemtér vissza, de a mágus végül mindig hazabotorkál valamikor hajnalbanvagy még később, néha gyöngéden megsimogatja a kislány fejét,miközben az alvást színlel, máskor meg egyáltalán nem vesz tudomástróla.

A leckéik mostanában kevésbé szabályszerűen követik egymást.Régebben az apja előre megállapított, bár rendszertelen időpontokban ültle vele, most állandóan próbára teszi, bár a nyilvánosság előtt soha, csak ha ketten vannak.

Az apja azt sem engedi meg, hogy akár a legegyszerűbb feladatot,mondjuk a cipőfűzője megkötését, kézzel végezze. Ehelyett Celia alábára mered, és némán azt kívánja, hogy a fűző kösse meg, majd oldjaki magát a rendetlen csokorból, és amikor összebogozódik, csúnyán néz

rá. Ha kérdéseket tesz föl neki, az apja nem szívesen válaszol. Annyitazért sikerül kiderítenie, hogy annak a szürke öltönyös férfinak, akit azapja Alexandernek szólított, szintén van egy tanítványa, és hogy valami

játékra kerül majd sor kettejük között.- Olyasmire, mint a sakk? - kérdezi egyszer.- Nem - felelte az apja - nem olyasmire, mint a sakk.

27




*

A fiú egy londoni házban nő fel. Soha nem találkozik senkivel, mégolyankor sem, amikor az ebédjét vagy a vacsoráját hozzák. Ilyenkor egyfedett tálcajelenik meg az ajtóban, és később ugyanígy el is tűnik.Havonta egyszer beeresztenek hozzá egy embert, hogy levágja a haját, deaz sem szól hozzá egyetlen szót sem. Évente egyszer ugyanez az ember eljön, hogy méretet vegyen az új ruháihoz.

A fiú ideje nagy részét olvasással tölti. És persze írással. Egészfejezeteket másol ki a könyvekből, kiírja azokat a szavakat és jeleket,amelyeket eleinte nem ért, de aztán meghitt ismerősökké válnak tintafoltos ujjai alatt, ahogy újra és újra megformálódnak, egyreegyenletesebb sorokban. Történelmi krónikákat olvas, mondákat ésregényeket. Lassanként megtanul néhány idegen nyelven, bár beszélnirajtuk nehezére esik.

Néha ellátogatnak egy-egy múzeumba vagy könyvtárba, de csak olyankor, amikor zárva vannak, és alig van ott valaki rajtuk kívül, ha

egyáltalán. A fiú borzasztóan szereti ezeket a kirándulásokat, részbenazért, mert a könyvtárakban vagy múzeumokban annyi mindent láthat, defőleg azért, mert egy kis változatosságot jelentenek a megszokottnapirendjéhez képest. Ám ezek a kirándulások ritkák, azt pedigegyáltalán nem engedik meg neki, hogy bárhová egyedül menjen.

A szürke öltönyös férfi minden nap fölkeresi a szobájában, éstöbbnyire egész halom új könyvet hoz magával. Kereken egy órát töltnála minden alkalommal, és tanítja, de hogy pontosan mire, azt a fiú úgy

érzi, soha nem fogja egészen megértem.Egyetlenegyszer kérdezi csak meg, mikor engedi meg neki a szürke

öltönyös, hogy ő maga is véghezvigyen valamit azokból, amiket a férfinagy ritkán mutat neki a szigorú terv szerint folyó órákon.

- Majd ha készen leszel rá! - A férfi mindössze ennyit válaszol.De még hosszú ideig nem találja úgy, hogy a fiú készen lenne.

*

A galambokat, amelyek Prospero műsora alatt megjelennek aszínpadon és néha a nézőtéren is, finom mívű kalitkákban tartják,amelyeket mindig a bőröndjeivel és a többi kellékeivel együtt szállítanak tovább a soron következő színházba.

28




Egy ajtócsapódástól az öltözőjében meginog a bőröndökből ésdobozokból álló torony, és fölborít egy galambokkal teli kalitkát.

A bőröndök a következő pillanatban helyreigazodnak, a kalitkátazonban felemeli Hector, hogy közelebbről megvizsgálja, nem esett-e kár a madarakban.

A galambok többsége csak elkábult az eséstől, de az egyiknek láthatólag eltörött a szárnya. Hector óvatosan kiemeli a madarat a többiközül, és miközben lerakja a kalitkát, az elgörbült rácsok maguktólhelyreigazodnak.

- Meg tudod gyógyítani? - kérdezi Celia.

Az apja a sérült galambra néz, aztán vissza a lányára, láthatólag egymásik kérdésre vár.- Én meg tudom gyógyítani? - kérdezi a kislány pillanatnyi

hallgatás után.- Rajta, próbáld meg! - mondja az apja, és átadja neki a madarat.Celia gyöngéden simogatja a remegő galambot, és merőn nézi a

törött szárnyat.A madár fájdalmas, fojtott hangot hallat, egészen mást, mint a

megszokott turbékolása.- Nem megy - mondja Celia könnyes szemmel, és fölemeli a

madarat, hogy átadja az apjának.Hector elveszi a galambot, és mit se törődve lánya tiltakozó

kiáltásával, egy gyors mozdulattal kitekeri a nyakát.- Az élőlényekre más szabályok vonatkoznak - mondja. - Előbb

valami egyszerűbbet kellene gyakorolnod. - Fölveszi Celia egyetlen babáját az egyik székről, és leejti a padlóra. A baba porcelánfeje

megreped és szétnyílik. Amikor Celia másnap a tökéletesen megjavított babát odaviszi az apjának, az mindössze helyeslően bólint, aztán egykézmozdulattal elküldi a kislányt, hogy ne zavaga a műsorára valókészülődésben.

- Te meg tudtad volna gyógyítani azt a madarat! - mondja Celia.- Igen, de abból nem tanultál volna semmit! - mondja Hector. -

Meg kell ismerned a korlátaidat, hogy meghaladhasd őket. Szeretnél

győzni, nem igaz?Celia bólint, és lenéz a babájára. Már egyáltalán nem látszik rajta,hogy eltörött, egyetlen repedés sem húzódik a baba kifejezéstelen,mosolygó arcán.

Behajítja egy szék alá, és amikor továbbállnak a színházból, nemviszi magával.

29




*

A szürke öltönyös férfi elviszi egy hétre Franciaországba a fiút, bár ezt az utat nem kifejezetten vakációnak szánja. Nem szól neki előre,hogy utazni fognak, kevéske holmiját tudta nélkül csomagolják be a

bőröndjébe.A fiú föltételezi, hogy valamiféle tanulmányúton vannak, de azt nem

lehet tudni, pontosan mit is tanulmányoznak. Az első nap után az ismegfordul a fejében, hogy talán csak az ételek kedvéért rándultak át,annyira elbűvöli a boulangerie-kben kapható a frissen sült kenyér íncsiklandó ropogása és a hihetetlenül sokféle sajt.

Itt is ellátogatnak záróra után néhány kiürült múzeumba, ahol a fiúhiába próbálkozik vele, hogy olyan hangtalanul menjen végig aképtárakon, mint az oktatója, és összerezzen, amikor minden egyeslépésének zaja végigvisszhangzik a néma termeken. Szeretne magának egy vázlatfüzetet, de az oktatója azt állítja, sokkal jobb lesz, ha amemóriájában raktározza el mindazt, amit látott.

Egyik este a fiút színházba küldik.Arra számít, hogy színdarabot fog látni, esetleg balettet, de azelőadás, aminek végül a szemtanúja lesz, valami sokkal szokatlanabb.

A színpadon álló férfi, lenyalt hajú, szakállas fickó, akinek fehér kesztyűs keze galambpárként röpdös fekete öltönye előtt, egyszerű

bűvésztrükökkel és illuzionista mutatványokkal szórakoztatja a közön-séget. Madarakat tüntet el dupla fenekű kalitkákból, zsebkendőketvarázsol elő a zsebéből, hogy azután újra eltűnjenek a mandzsettájában.

A fiú kíváncsian figyeli a bűvészt is, szerény közönségét is. Anézőknek láthatólag tetszenek a trükkök, gyakran udvariasan meg-tapsolják.

Amikor később az előadás felől faggatja az oktatóját, azt a választkapja, hogy erről majd akkor beszélnek, ha a hét végén visszatérnek Londonba.

A következő estén a fiút egy nagyobb színházba viszi a szürke öltönyös,és újra egyedül hagyja az előadás idejére. A fiút már a nézők nagy száma isnyugtalanná teszi, még sose volt ennyi emberrel egy térbe zárva.

A színpadon álló férfi idősebbnek tűnik, mint az előző esti bűvész. Azöltönye is elegánsabb. A mozdulatai precízebbek. Minden egyes mutatványaszokatlan, sőt lenyűgöző.

A taps ezúttal már nemcsak udvariasságból hangzik fel.Es ez a bűvész nem rejteget zsebkendőket a csipkés mandzsettájában.

A madaraknak, amelyek a legkülönbözőbb helyekről bukkannak elő,

30




egyáltalán nincs is kalitkájuk. És vannak olyan mutatványai, amelyekhezhasonlókkal a fiú mindaddig csak a leckéi során találkozott. Olyan mes-terkedések és szemfényvesztések, amelyekről az oktatója újra meg újranyomatékosan állította, hogy titokban kell tartani őket.

Amikor az előadás végén Prospero, a Mágus meghajol, a fiú együtttapsol a közönséggel.

Az oktatója ezúttal sem hajlandó válaszolni a kérdéseire mindaddig,amíg vissza nem érnek Londonba.

Amint megint a londoni házukban vannak, és visszatérnek megszokott, szigorúan szabályozott életmódjukhoz, amelyről a fiú most

úgy érzi, mintha soha, egy pillanatra sem tértek volna el tőle, a szürkeöltönyös férfi először arra kéri a fiút, mondja el, mi volt a különbség akétféle előadás között.

- Az első férfi mindenféle szerkezeteket meg tükröket használt,hogy a közönség másra figyeljen, amikor nem akarta, hogy észre-vegyenek valamit, hogy hamis látszatot keltsen. A másik viszont, akitúgy hívtak, mint a herceget A vihar ban, úgy tett, mintha ő is ezt tenné, deigazából nem használt tükröket, se más bűvésztrükköket. Ő úgy

dolgozott, ahogy maga.- Pontosan!- Ismeri azt az embert? - kérdezi a fiú.- Igen, méghozzá nagyon hosszú ideje - feleli az oktatója.- Ő is tanítja a varázslást, ahogy maga nekem?Az oktatója bólint, de többet nem mond.- Hogy lehet az, hogy a nézők nem veszik észre a különbséget? -

kérdezi a fiú. Az ő számára teljesen világos, jóllehet nem tudná pontosan

megmondani, miért. Volt valami a levegőben, ami elárulta, nem csak aszemével látta.

- Az emberek többnyire csak azt látják, amit látni akarnak.Leggyakrabban pedig azt, amit mások láttatni akarnak velük.

Többet nem beszélnek a dologról.Bár később is elmennek hasonló, nem kimondottan vakációszerű uta-

zásokra, de csak igen ritkán, és több bűvészt a szürke öltönyös férfi nem

mutat a fiúnak.*

Prospero, a Mágus zsebkésével sorra egymás után, mélyen beleváglánya mind a tíz ujjbegyébe, aztán némán várakozik, amíg a síró kislány

31




megnyugszik annyira, hogy begyógyítsa a sebeit, miközben a vércsöppek lassan visszaszivárognak a helyükre.

A bőr összeforr, az ujjlenyomat tekergőző barázdái újra megtalálják egymást és szilárdan összeforrnak.

Celia válla elernyed, ahogy enyhül a feszültség, amely görcsbemerevítette, a megkönnyebbülése szinte tapintható, ahogy összeszedimagát az iménti megrázkódtatás után.

Az apja mindössze néhány pillanatnyi pihenőt engedélyez neki,mielőtt újra mély sebet hasítana frissen összeforrott ujjhegyeibe.

*A szürke öltönyös férfi előhúz egy zsebkendőt a zsebéből, az asztalra

ejti, és az tompa puffanással landol, jelezve, hogy valami ezüstnél issúlyosabb holmi rejtőzik a redői között. Fölemeli a négyszögletűselyemdarabot, és a benne rejtőző tárgy, egy aranygyűrű, kigurul azasztalra. A gyűrű fémje kissé már megfakult, és valami véset is van rajta,a fiú úgy gondolja, latin szavak lehetnek, de olyan cikornyás betűkkel

írták őket, hogy nem bírja kisilabizálni.A szürke öltönyös férfi visszateszi az immár üres zsebkendőt a zse- bébe.

- Ma a kötelékek létrehozásáról fogunk tanulni - mondja.Amikor eljutnak a leckében a gyakorlati szemléltetésig, a szürke

öltönyös férfi arra utasítja a fiút, hogy húzza fel a gyűrűt az ujjára. Őmaga soha, semmilyen körülmények között sem ért a fiúhoz.

A fiú mindiába próbálja a gyűrűt lefeszegetni az ujjáról, az beleolvad

a bőrébe.- A kötelék örök időkre szól, fiam - mondja a szürke öltönyös férfi.- És mihez köt hozzá? - kérdezi a fiú, miközben összevont

szemöldökkel bámulja a sebhelyet az ujján, ahol pillanatokkal korábbana gyűrű volt.

- Egy kötelezettséghez, amely már korábban is fönnállt, és egyszemélyhez, akivel még egy ideig nem találkozol. Ebben a pillanatban a

részletek még nem fontosak. Ez csak egy szükséges formaság.A fiú némán bólint, és nem kérdezősködik többet, de aznap éjjel,amikor egyedül marad, és nem tud elaludni, órákig bámulja a kezét aholdsütésben, és azon töpreng, ki lehet az a személy, akihez mostantólhozzá van kötve.

32




*

Több ezer kilométernyire onnét, egy zsúfolt színházteremben, ahol aközönség mennydörgő tapsviharral jutalmazza a színpadon álló férfit, aszínfalak mögött, a használaton kívüli díszletek árnyékába húzódva,Celia Bowen összegömbölyödik a padlón, és vigasztalhatatlanul zokog.

33




A Mágus LONDON , 1884. MÁJUS - JÚNIUS

evéssel azelőtt, hogy a fiú betöltené a tizenkilencet, a szürkeöltönyös férfi minden előzetes bejelentés nélkül kiköltözteti a

belvárosi házból egy szűk kis lakásba, amelynek ablakai aBritish Museumra néznek.K

A fiú először azt hiszi, hogy csak átmeneti időre költöztek oda. Azutóbbi időben gyakran hetekre, sőt hónapokra elutaztak Franciaországba, Németországba és Görögországba, bár az időt ott is gyakrabban töltötték tanulással, mint a városok nevezetességeiben való gyönyörködéssel. Deez a mostani, ez nem tartozik a fényűző hotelekben eltöltött „vakáció-félék” közé.

Ebben a szerény kis lakásban csak a legszükségesebb bútordarabokatlehet megtalálni, és annyira hasonlít a korábbi szobájához, hogy nehezére

esik bármilyen kis honvágyat is éreznie, legföljebb a könyvtárat kívánjavissza, bár még mindig tekintélyes mennyiségű könyvvel rendelkezik.

A ruhásszekrényben jól szabott, de jellegtelen fekete öltönyök sorakoznak. Keményített fehér ingek. Egy sor méretre készült kemény-kalap.

A fiú megpróbálja kifaggatni a szürke öltönyös férfit, vajon mikor kezdődik el az a valami, amire csak mint „párviadalra” szoktak utalni. Aszürke öltönyös nem válaszol, bár a költözés ténye nyilván arra utal,hogy vége a szabályszerű leckéknek. Ehelyett a fiú egymaga folytatja atanulmányait. Van egy csomó jegyzetfüzete, teli mindenféle szim-

bólumokkal és díszítményekkel, átrágja magát a régi jegyzetein, ésmindig talál valami újat és elgondolkodtatót. Állandóan kis füzetekethord magánál, és amikor megtelnek, átmásolja őket egy nagyobba.

Minden egyes jegyzetfüzetet ugyanúgy kezd meg: egy fát rajzol feke-te tintával a belső borítóra. A rajzot részletesen kidolgozza, a fekete ágak

átnyúlnak a következő oldalakra, összekötik egymással a betűket és aszimbólumokat, a lapok fehérje szinte ki sem látszik a sűrű, tintával írt jelek alól. A jelek, rúnák, szavak és díszítmények egymásba csavarodnak és visszakapcsolódnak az első oldal fájához.

34




A fiú szorgalmasan gyakorolja mindazt, amit tanult, bár ígyegymagában nehéz megállapítania, mennyire sikerül az illúziókeltés. Sok időt tölt azzal, hogy a tükörben figyeli magát.

Most, hogy nincs megszabott napirendje és nem tartják szoba-fogságban, hosszú sétákat tesz a városban. Az embertömeg már önmagában is megrémíti, de az öröm, hogy bármikor elhagyhatja alakást, ha úgy tartja kedve, többet nyom a latban, mint a félelem, hogy azutcán jártában-keltében véletlenül nekiütközik a járókelőknek.

Parkokban és kávéházakban üldögél, és megfigyeli az embereket,akik ügyet sem vetnek rá, mert a fiú beleolvad az ugyanolyan öltönyt és

keménykalapot viselő fiatalemberek tömegébe.Egyik délután visszatér az öreg házhoz, ahol korábban lakott, mertarra gondol, talán nem tekinti tolakodásnak az oktatója, ha benéz hozzá,sőt, talán még egy teával is megkínálja, de az épület üres és elhagyatott,az ablakokat bedeszkázták.

Ahogy visszaindul a lakása felé, zsebre dugja a kezét, és rájön, hogyelveszítette a jegyzetfüzetét.

Hangosan elkáromkodja magát, mire egy mellette elhaladó nő

rosszalló pillantást vet rá, és nagy ívben kikerüli, amikor a fiú megtorpana zsúfolt járdán.A fiú elindul visszafelé, és ahányszor befordul egy újabb utcába,

egyre nyugtalanabb lesz.Eső szemerkél, alig több nedves ködnél, de a tömegben egyik

esernyő a másik után nyílik ki. A fiú a homlokába húzza a keménykalapját, hogy védje a szemét, miközben pillantása az eső áztatta járdát

pásztázza, a jegyzetfüzetét keresve.

Megáll egy sarkon a kávéház sátorponyvája alatt, végigpillant jobbraés balra az utca hunyorgó lámpasorán, és azon töpreng, ne várja-e be itt,amíg a tömeg megritkul, vagy eláll az eső. Aztán megpillant egy lányt,aki szintén a ponyva alatt keresett menedéket: alig néhány lépésnyire álltőle, és egy jegyzetfüzetet tanulmányoz elmélyülten. A fiú egészen biztos

benne, hogy az az ő jegyzetfiizete.A lány talán tizennyolc lehet, vagy még annál is fiatalabb. A szeme

világos-szürke, a haja meghatározhatatlan színű, mintha nem tudnáeldönteni, szőke legyen-e vagy barna. A ruhája két évvel ezelőtt mégegészen divatos lehetett, de most teljesen átázott.

A fiú közelebb lép hozzá, de a lány észre sem veszi, teljesen elmerülaz olvasmányában. Még az egyik kesztyűjét is lehúzta, hogy a lapozásnálkönnyebben boldoguljon a vékony lapokkal. A fiú most már látja, hogycsakugyan az ő naplója az, és annál az oldalnál van nyitva, ahol egy

beragasztott képeslap van, a képn szárnyas lények nyüzsögnek egy kerék

35




küllőin. A fiú kézírása beborítja a képet és körülötte a füzetlapot, belefoglalja az összefüggő szövegbe.

A fiú a lány arckifejezését figyeli, ahogy a füzetet lapozgatja:értetlenség és kíváncsiság egyesülnek benne.

- Azt hiszem, ez az én füzetem! - mondja a fiú egy pillanattalkésőbb. A lány összerezzen meglepetésében, és kis híján elejti a

jegyzetfüzetet, de sikerül elkapnia, bár eközben a kesztyűje lelebeg a járdára. A fiú lehajol, hogy fölemelje, és amikor fölegyenesedik, hogyodanyújtsa neki, a lány meglepődve látja, hogy a fiú mosolyog.

- Sajnálom - mondja, átveszi a kesztyűt, és gyorsan a fiú kezébe

nyomja a noteszt. - Leejtette a parkban, és én megpróbáltam visszaadni,de aztán szem elől veszítettem, és akkor... Igazán nagyon sajnálom! -fejezi be zavartan.

- Semmi baj! - mondja a fiú,megkönnyebbülten, amiért visszakaptaa füzetét. - Már attól féltem, végleg elveszítettem, márpedig az nagyonkellemetlen lett volna. Mélységes hálával tartozom önnek, kedves....?

- Martin - mondja a lány olyan gyorsan, hogy úgy hangzik, minthahazugság lenne. - Isobel Martin.

Kérdőn néz a fiúra, várja, hogy az is bemutatkozzélk.- Marco - mondja a fiú. - Marco Alisdair.A név fura ízt hagy a nyelvén, olyan ritkán van alkalma hangosan

kimondani. Pedig leírni már gyakran leírta ezt a nevet, amelyben a saját,születésekor kapott nevét egyesítette az oktatója nevének egyváltozatával, hogy már a sajátjának érzi, csakhogy más a jel, és megintegészén más a hangosan elhangzó szó.

Isobel azonban minden további nélkül elfogadja, és ettől valahogy a

fiú is valóságosabbnak érzi a nevet.- Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Alisdair! - mondja a lány.Meg kellene köszönni neki a füzetet, aztán faképnél hagyni, gondolja

a fiú, ez lenne az ésszerű viselkedés. De valahogy nem kívánkozik viaszaaz üres lakásba.

- Meghívhatom egy italra hálám jeléül, Miss Martin? - kérdezi,miközben visszacsúsztatja a jegyzetfüzetet a zsebébe.

Isobel habozik, valószínűleg több esze van annál, semhogy elfogadjaegy vadidegen férfi meghívását, akivel a sötét utcán találkozott, gondoljaMarco, de Isobel a fiú nagy meglepetésére bólint.

- Köszönöm, igazán kedves öntől - mondja.- Remek - feleli Marco. - De vannak jobb kávéházak is, mint ez itt

- és az ablak felé int, amely mellett állnak. - Nem is olyan messze innét,ha vállalkozik egy kis sétára ebben az esős időben. Sajnos esernyő nincsnálam.

36




- Annyi baj legyen! - jelenti ki Isobel. Marco a karját nyújtja neki,a lány elfogadja, és elindulnak az utcán a lágyan szemerkélő esőben.

Mindössze egy vagy két háztömbnyit haladnak, aztán befordulnak egy meglehetősen keskeny mellékutcába, és Marco érzi, hogy a lányfeszültebbé válik, ahogy a sötét sikátorban lépkednek, de aztánmegkönnyebbül, amikor megállnak egy kivilágított bejárat előtt, egyfestett üvegű kirakatablak mellett. A fiú kitárja az ajtót, és előreengedi alányt a parányi kávézóba. Ezt a kávézót nagyon gyorsan megkedvelte azelmúlt néhány hónapban, egyike annak a kevés helynek Londonban, aholigazán otthon érzi magát.

Mindenhol üvegtartóba helyezett gyertyák lobognak, a falak élénk,mélyvörös színűek. Csak néhány vendég ül elszórtan a meghitt kishelyiségben, rengeteg az üres asztal. Marco és a lány leülnek egy apróasztalhoz az ablak mellett. Marco odainti a nőt a söntéspult mögül, és azhoz nekik két pohár bordeaux-it, a nyitott üveget pedig leteszi azasztalra, egy apró váza mellé, amelyben sárga rózsa virít.

Miközben az eső halkan kopog az ablakdeszkán, a két fiataludvariasan társalog mindenféle semmiségről. Marco csak nagyon

keveset árul el önmagáról, és ugyanígy tesz Isobel is.Amikor a fiú megkérdi a lányt, nem éhes-e, az udvariasan nemetmond, de olyan hangon, amely az ellenkezőjéről tanúskodik. A fiú újraint a pult mögött álló nőnek, és az rövidesen ismét az asztalukhoz lép, ésletesz eléjük egy sajttal és gyümölccsel megrakott tányért és néhányszelet francia-kenyeret.

- Hogyan sikerült rábukkannia erre a helyre? - kérdi Isobel.- Próba szerencse alapon - feleli a fiú. - És rengeteg pohárnyi

borzalmas bor elfogyasztása árán.Isobel fölnevet.- Sajnálom - mondja. - De hát minden jó, ha a vége jó. Ez a hely

nagyon kedves. Valóságos oázis.- Méghozzá olyan oázis, ahol remek bort mérnek - helyesel Marco,

és a lányra emeli a poharát.- Olyan, mintha Franciaországban lennénk - mondja Isobel.

- Odavaló talán?- Nem - feleli Isobel - de éltem ott egy darabig.- Én is - feleli a fiú. - Bár annak már jó ideje. És igaza van, ez a

hely tényleg egészen olyan, mintha Franciaországban lenne. Azt hiszem,részben ez adja a báját. Nálunk a legtöbb vendéglő egyáltalán nemtörekszik arra, hogy bájos legyen.

37




- Maga viszont bűbájos - mondja Isobel, és mindjárt el is pirul.Olyan képet vág, mintha legszívesebben visszaszívná a szavait, hatehetné.

- Köszönöm - feleli Marco, és nem tudja, mit is mondhatna mégezen kívül.

- Sajnálom - mondja Isobel, láthatólag nagy zavarban. - Igazánnem akartam... - Legszívesebben félbe hagyná a mondatot, de aztánfelbátorodik, talán a másfél pohár bortól, és folytatja: - A jegyzet-füzetében is vannak bűbájok. - A fiúra néz, várja, hogy feleljen valamit,de az nem szól egy szót sem, és a lány elfordítja róla a tekintetét.

- Igen, bűbájok - folytatja, csak hogy megtörje a csendet. - Úgyértem, varázsigék, szimbólumok... Nem tudtam mindegyikről, hogy mit jelent, de azért varázsigék, nem igaz?

Idegesen belekortyol a borába, csak azután mer újra a fiúra nézni.Marco gondosan megválogatja a szavait, mert attól fél, a társalgás

rossz irányba talál kanyarodni.- És vajon mit tud a varázsigékről és szimbólumokról egy ifjú

hölgy, aki valaha Franciaországban élt? - kérdezi.

- Csak olyasmiket, amiket könyvekben olvastam - feleli a lány. -De már nem emlékszem mindegyiknek a jelentésére. Csak az asztrológiai jelképeket ismerem, meg egy-két alkimista szimbólumot, de egyiket setúl alaposan. – Elhallgat, nem biztos benne, hogy akarja-e folytatni, deaztán mégiscsak hozzáteszi: - La Roue de Fortune, a Szerencsekerék. Aza kártya a jegyzetfüzetében. Azt például ismerem. Nekem is van egykártyapaklim.

Marco mindeddig úgy vélte, a lány igen érdekes és meglehetősen

csinos teremtés, de ez, amit most megtudott, arra mutat, hogy jóval többennél! Áthajol az asztalon, és sokkal nagyobb kíváncsisággal vesziszemügyre az asztaltársnőjét, mint akár csak néhány pillanattal korábban.

- Ezt úgy érti, Miss Martin, hogy tud kártyát vetni? - kérdezi.Isobel bólint.

- Igen, vagy legalábbis próbálkozom vele. Bár csak sajátmagamnak, ami, azt hiszem, nem számít igazi kártyavetésnek. Ezt az

egészet... véletlenül tanultam el pár évvel ezelőtt.- Most is magánál van a tarot-kártyája? - kérdi Marco. Isobel ismét bólint. - Nagyon szeretném megnézni, ha megengedi - teszi hozzá a fiú,látva, hogy a lány nem kezd keresgélni a táskájában a kártyapakli után.Isobel körülpillant a kávéházban, pillantása végigsiklik a többi vendégen.Marco megvetően legyint. - Ezek miatt ne aggódjék! - mondja. - Láttak ezek már különb dolgokat is, egy egyszerű kártyacsomagnál. De ha nemakarja, azt is megértem.

38




- Nem, dehogy, nagyon szívesen! - Isobel megfogja a táskáját, ésóvatosan kiemeli belőle a fekete selyembe bugyolált kártyacsomagot.Kiveszi a kártyákat a tokból, és lerakja az asztalra.

- Megfoghatom őket? - kérdi Marco, és odahajol, hogy fölemelje akártyákat.

- Hogyne, természetesen - feleli Isobel meglepetten.- Vannak jósok, akik nem szeretik, ha valaki más is hozzáér a

kártyájukhoz - magyarázza Marco, és megpróbálja emlékezetébe idézni,amit a jövendölésleckéi során tanult. - És nem szeretnék szemtelen lenni.- Megfordítja a legfelső kártyát. LeBateleur. A Mágus. Marco

önkéntelenül rámosolyog a kártyára, mielőtt visszateszi a csomagtetejére.- Tud jósolni belőlük? - kérdi Isobel.- Ó, nem - feleli a fiú. - Ismerem a kártyákat, de nem beszélnek

hozzám, ahhoz semmiképp sem eléggé, hogy jósolni tudnék belőlük. - Akártyákról fölpillant Isobelre, még mindig nem tudja igazán, mit isgondoljon róla. - Magához viszont beszélnek, igaz?

- Ezen még soha nem gondolkodtam, de azt hiszem, igen - feleli a

lány. Nyugodtan ül, és nézi, ahogy a fiú végigpörgeti a kezében akártyacsomagot. Ugyanolyan óvatosan nyúl hozzájuk, mint a lány az ő jegyzetfüzetéhez, finoman, a szélüknél fogja őket. Amikor végignézte ateljes csomagot, visszateszi az asztalra.

- Ezek nagyon régi kártyák - mondja. - Olyan régiek, hogy mégcsak meg se próbálom megsaccolni, milyen idősek lehetnek. Meg-kérdezhetem, hogyan került magához ez a csomag?

- Egy ékszerdobozban találtam, egy párizsi régiségboltban, sok

évvel ezelőtt - feleli Isobel. - A boltos még pénzt se kért érte, azt mondta,vigyem el nyugodtan, örül, ha végre kikerül az üzletéből. Az ördögkártyái, így nevezte őket. Cartes du Diable.

- Az emberek általában nagyon bután viselkednek, ha mágikusdolgokkal találkoznak - mondja Marco. Ezt a mondatot számtalanszor hallotta az oktatójától, megrovásként is és figyelmeztetésként is. - Inkábbúgy döntenek, hogy az ördögtől valók, és szabadulni akarnak tőlük,

ahelyett, hogy megpróbálnák megérteni őket. Szomorú, de ez az igazság.- Mire használja a jegyzetfüzetét? - kérdi Isobel. - Bocsásson meg,nem akarok kíváncsiskodni, de érdekesnek találtam. Remélem, meg-

bocsátja, hogy átlapoztam.- Maga meg megengedte, hogy megnézzem a kártyáját, úgyhogy

most kvittek vagyunk - feleli a fiú. - De attól félek, amit leírtam,meglehetősen bonyolult, és azt hiszem, nem is lenne könnyű semegmagyarázni, se elhinni.

39




- Én elég sok mindent el tudok hinni - mondja Isobel. Marco nemfelel, de most a lányt nézi olyan fürkészően, mint az imént akártyalapokat. Isobel farkasszemet néz vele, nem fordítja el a tekintetét.

A fiú számára túl nagy a kísértés. Most végre talált valakit, aki talánmegért valamicskét abból a világból, amelyben szinte az egész eddigiéletét töltötte. Tudja, hogy úgy kellene tennie, mintha meg se hallottavolna a lány iménti szavait, de nem képes rá.

- Megmutathatom, ha akarja - mondja pillanatnyi hallgatás után.- Az nagyon jó lenne - feleli Isobel.Megisszák a bor maradékát, és Marco odalép a söntéspult mögött álló

nőhöz, hogy kiegyenlítse a számlát. Fejébe csapja a keménykalapját,karon, fogja Isobelt, majd a meleg kávéházból újra kilépnek az esőbe.Amikor a következő háztömb közepéhez érnek, egyjókora udvar

kapuja előtt Marco megtorpan. A szürke kőfalakkal körülvett,macskaköves benyíló néhány lépésnyivel beljebb kezdődik, mint ahol a

járda véget ér.- Ez éppen megfelel! - mondja a fiú. Isobellel a karján, lelép a

járdáról, és a lányt magával vonja a fal és a kapu közötti résbe, aztán

odaállítja háttal a nedves, hideg kőfalnak, és szorosan eléje áll, olyanközel, hogy a lány tisztán lát minden egyes esőcseppet a keménykalapjakarimáján.

- Mihez felel meg? - kérdezi a lány, és a hangjába mintha némiaggodalom lopózna. Még mindig esik, és nem tudja, hová mehetne innét.Marco mindössze egyik kesztyűs kezét emeli föl, hogy elhallgattassa, deközben az esőre koncentrál, és a falfelületre a lány feje mögött.

Még soha nem adódott senki, akivel ezt a mutatványt kipróbálhatta

volna, és még abban sem biztos, hogy csakugyan képes rá.- Megbízik bennem, Miss Martin? - kérdezi, és megint olyan

merően nézi a lányt, mint a kávéházban, csak éppen most a szeme aligvan egy-két ujjnyira a lányétól.

- Igen - feleli a lány habozás nélkül.- Helyes! - Marco fölemeli a kezét és tenyerét gyors, határozott

mozdulattal Isobel szemére tapasztja.

*

Isobel megmerevedik rémületében. A fiú keze teljesen eltakarja aszemét, nem lát semmit, csak a nedves bőrkesztyű tapintását érzi a bőrén.Megborzong, és nem egészen biztos benne, hogy csak a hidegtől és azesőtől. Egy hang szavakat suttog közvetlenül a föle mellett, olyan halkan,hogy erőlködnie kell, hogy hallja, de akkor sem ért belőlük semmit. És

40




aztán nem hallja többet az esőkopogást, a kőfalat pedig, amelynek nekidől, rücskösnek érzi, holott az előbb még simának tűnt. A sötétségmintha világosodni kezdene, és ekkor Marco leereszti a kezét.

Ahogy Isobel szeme hunyorogva próbál alkalmazkodni a fényhez,először a fiút pillantja meg maga előtt, de valami közben megváltozott.Már nincsenek esőcseppek a kalapja karimáján. Egyáltalán, seholsincsenek esőcseppek: helyettük a napfény fogja körül szelíd ragyogássala fiú alakját. De Isobel nem emiatt szisszen föl a meglepetéstől.

Hanem azért, mert már nem a benyílóban állnak, hanem egy erdőben,és nem a falnak, hanem egy hatalmas, Ősöreg fa törzsének támaszkodik.

A fák lombtalanok és feketék, ágaik fölnyúlnak a tág, ragyogóan kék égbe. A talajt könnyű, vékony hóréteg borítja, amely szikrázóan ragyog anapsütésben. Csodaszép téli nap van, és sok kilométernyire innen semlátszik egy épület sem, mindenütt csak hó és fák. Egy madár rikolt azegyik közeli fán, és a távolból egy másik felel neki.

Isobel döbbenten néz körül. Érzi, hogy mindez nem puszta káprázat.Érzi a nap sugarait a bőrén, a fa kérgét az ujjhegyén. A hó hidegét is érzi,

bár hirtelen rádöbben, hogy a ruhája már nem nedves az esőtől. Még a

levegő is, amelyet tág tüdővel belélegez, összetévesztheteden, csípősvidéki levegő, árnyéka sincs benne a londoni szmognak. Leheteden, ésmégis: mindez valóságos.

- Ez lehetetlen - mondja, és visszafordul Marco felé. A fiúmosolyog, szemének zöldje vakítóan világít a téli napfényben.

- Semmi sem lehetetlen - feleli. Isobel fölnevet, vékony, boldoghangon, mint egy kisgyerek.

Kérdések ezrei rajznak a fejében, de egyiket sem tudja igazán

megfogalmazni. Aztán váratlanul egy kártyalap képe jelenik meg azagyában, tisztán látja maga előtt: a Mágus.

- Maga mágus - mondja a fiúnak.- Nem hiszem, hogy ezelőtt bárki is annak nevezett volna - feleli

Marco. Isobel újra felnevet, és még mindig nevet, amikor a fiú közelebbhajol hozzá, és megcsókolja.

A madárpár ott köröz a fejük fölött, a fák között enyhe szellő

fújdogál.A járókelők a sötétedő londoni utcán nem látnak semmi rendkívülit,mindössze egy fiatal párt, akik csókolóznak az esőben.

41




Szemfényvesztés1884. J ÚLIUS -N OVEMBER

rospero, a Mágus nem ad hivatalos magyarázatot rá, miért vonulvissza a színpadtól. Az utóbbi években már olyan ritkán indultturnéra, hogy jóformán föl se tűnik, amikor az előadásai teljesen

elmaradnak.P

De Hector Bowen még mindig turnézik, bizonyos értelemben, mégakkor is, amikor Prospero, a Mágus már nem.Városról városra utazik, és tizenhat esztendős leányát mint spiritiszta

médiumot kínálja föl az érdeklődőknek.- Gyűlölöm ezt az egészet, papa! - tiltakozik gyakran Celia.- Ha van jobb ödeted, mivel töltsd el az idődet, amíg sor kerül a

párviadalra, és ne merd azt mondani, hogy olvasással, akkor nosza, csak csináld azt a bizonyos valamit, föltéve, hogy az is annyit hoz a konyhára,

mint ez. Ráadásul szerzel némi gyakorlatot benne, hogy közönség előttszerepelj.

- Azok az emberek elviselhetetlenek - feleli Celia, bár nem egészenígy gondolja. Inkább arról van szó, hogy kényelmetlenül érzi magát a

jelenlétükben. Az az elviselhetetlen, ahogy azok az emberek ránéznek, azesdeklő pillantásuk, a könnyáztatta arcuk. Őt mindössze valamilyentárgynak tekintik, hídnak, amely összeköti őket elveszett szeretteikkel,akikhez olyan kétségbeesetten ragaszkodnak.

Úgy beszélnek róla, mintha ott sem lenne a szobában, mintha pusztalevegő lenne, akár a kedves szellemeik. Erőt kell vennie magán, hogy nehúzódjon el, amikor végül megölelik, márpedig az elkerülhetetlen, észokogva köszönetet mondanak neki.

- Ezek az emberek egyáltalán nem számítanak - mondja az apja. -Halvány sejtelmük sincs róla, mi az, amit látni vagy hallani vélnek, éskönnyebb nekik, ha azt hihetik, hogy csodálatos üzeneteket kapnak a

túlvilágról. Miért ne húznánk hasznot a butaságukból, ha már egyszer hajlandóak egy csomó pénzt fizetni egy ilyen egyszerű dologért?Celia továbbra is úgy véli, hogy nincs az a pénz, amiért, ha rajta

múlna, ilyen gyötrelmes feladatra vállalkozna, de Hector hajthatatlan, ígytehát utazgatnak tovább, asztalokat emelgetnek a levegőbe, és kísértetieskopogásokat idéznek elő a legkülönfélébb lakások csinosan tapétázottfalán.

42




Továbbra is megdöbbenti, mennyire vágynak az ügyfelei a kapcsolat-felvételre, a megnyugtatásra. Neki soha meg sem fordult a fejében, hogykapcsolatot keressen halott anyjával, és azt sem hiszi, hogy az anyja

beszélni akarna vele, ha tehetné, főként nem ilyen bonyolult módon.Ez az egész hazugság, mondaná szíve szerint az ügyfeleiknek. A

halottak nem lebegnek körülöttünk, hogy udvariasan kopogtassanak ateáscsészén vagy az asztallapon, vagy hogy szavakat súgjanak a szélbendagadozó függönyökön keresztül.

Időnként eltöri a kliensei értékes porcelánját, és a nyughatatlanszellemekre fogja a dolgot.

Az apja különböző neveket talál ki a számára, ahogy egyik helyről amásikra utaznak, de leggyakrabban Mirandának nevezi, talán azért, merttudja, mennyire bosszantja ezzel a lányát.

Néhány hónap alatt rettenetesen belefárad az utazgatásba, afeszültségbe, és abba, hogy az apja alig ad neki enni, mert azt állítja,meggyőzőbb, ha úgy fest, mint egy kis árva, aki már fél lábbal a másik világban van.

Csak amikor egy alkalommal Celia tényleg eszméletét veszti a

szellemidézés alatt, ahelyett, hogy tökéletesen végrehajtaná az előremegkoreografált, látványos ájulást, könyörül meg rajta az apja, ésengedélyez számára egy kis pihenőt New York-i otthonukban, hogyösszeszedje magát.

Egyik délután, teázás közben, míg az apja mereven, szemöldökétösszevonva nézi, milyen rengeteg dzsemet és tejszínhabot púpoz Celia afánkjára, Hector megemlíti, hogy a hétvégére leszerződtette Celiát egygyászoló özvegyhez, aki a város túlsó felében lakik, és hajlandó a

szokásos összeg kétszeresét fizetni a szolgálataiért.- Azt mondtam, engedélyezek neked egy kis pihenőt - mondja az

apja, amikor Celia tiltakozik, és még csak föl se néz a papírjaiból,amelyeket szétteregetett az ebédlőasztalon. - Volt rá három napod, azalatt

bőségesen kipihenhetted magad. Amúgy remekül nézel ki. Egy naponmég anyádnál is csinosabb leszel.

- Nem gondoltam, hogy még emlékszel rá, milyen volt az anyám -

mondja Celia.- Csakugyan? - kérdezi az apja, és felnéz a papírjaiból Celiára.Amikor a lánya válaszként mindössze a homlokát ráncolja, így folytatja:- Mindössze néhány hetet töltöttem vele, de tisztábban emlékszem rá,mint te, pedig te öt évig éltél mellette. Az idő fura dolog. Majd egyszer teis meg tanulod.

Azzal visszatér a papírjaihoz.

43




- És mi a helyzet a párviadallal, amelyikre állítólag felkészítesz? -kérdi Celia. - Vagy az is csak arra való, hogy még több pénzt keress vele?

- Celia, drágám! - mondja Hector. - Nagy dolgok előtt állsz, de azidőpont meghatározásának jogát kiengedtük a kezünkből. Nem mitesszük meg az első lépést. Egyszerűen csak értesítenek majd bennünket,hogy itt az idő beszállnod a ringbe, hogy úgy mondjam.

- Akkor mit számít, hogy mivel töltöm közben az időt?- Rád fér még egy kis gyakorlás!Celia félrehajtja a fejét, és merően nézi az apját, miközben leteszi a

kezét az asztalra. Az összes papírlap bonyolult formává hajtogatja össze

magát: piramissá, csigavonallá, suhogó szárnyú papírmadárrá.Az apja bosszúsan fölnéz. Fölemeli a súlyos papírnehezéket, és lesújtvele a lánya kezére, olyan erővel, hogy Celia csuklója éles reccsenésseleltörik.

A papírlapok kisimulnak, és lelebegnek az asztallapra.- Mondom, hogy rád fér még egy kis gyakorlás! - ismétli az apja. -

Még mindig nem tudsz eléggé uralkodni magadon.Celia egyetlen szó nélkül kimegy a szobából, a csukóját fogja, és az

ajkába harapva próbálja visszatartani a könnyeit.- És az ég szerelmére, azonnal hagyd abba a bőgést! - kiált utána az

apja.Celiának majdnem egy órájába kerül, amíg összeforrasztja a törött

csontot.

*

Isobel ott ül Marco lakásának sarkában egy ritkán használtkarosszékben, és a szivárványszínű selyemszalag rátekeredik az ujjára,miközben mindhiába próbálja egyetlen, bonyolult fonatba összefonni.

- Ez olyan butaságnak tűnik - jegyzi meg, és bosszúsan nézi azösszegabalyodott szalagot.

- Egészen egyszerű varázslat - feleli Marco. Ott ül az íróasztalamellett, körülötte nyitott könyvek. - Minden egyes elemnek megfelel

egy-egy szalag, csomókkal és szándékokkal egymáshoz kötve. Ez isolyan, mint a te kártyád, csak itt most nekünk kell befolyásolnunk egytárgyat, ahelyett hogy egyszerűen megfejtenénk a jelentését. De ha nemhiszel benne, akkor nem fog működni, ezt te is tudod!

- Talán nem vagyok a megfelelő hangulatban, hogy hinni tudjak benne - feleli Isobel, miközben meglazítja a csomókat, leszedi a kezérőla szalagokat, és a karosszék karfájára hajítja őket, ahonnét szivárvány-színű vízesésként csorognak alá. - Majd holnap újra megpróbálom.

44




- Jó, akkor most inkább segíts nekem! - mondja Marco, és fölnéz akönyveiből. - Gondolj valamire! Egy tárgyra. Egy számodra fontostárgyra, amelyről én nem tudhatok semmit.

Isobel fölsóhajt, de engedelmesen lehunyja a szemét, és koncentrál.- Egy gyűrű az - mondja Marco egy pillanattal később. Olyan

tisztán látja maga előtt a lány elméjében megjelenő képet, mintha csak lerajzolta volna neki. - Egy zafírköves aranygyűrű, a zafír két oldalánegy-egy gyémánttal.

Isobel szeme tágra nyílik a meglepetéstől.- Honnét tudod? - kérdezi.

- Jegygyűrű? - kérdez vissza a fiú vigyorogva.A lány gyorsan a szájára szorítja a tenyerét, aztán bólint.- Eladtad! - mondja Marco, fölszedegetve a gyűrűhöz tapadó

emlékmorzsákat. - Barcelonában. Erővel hozzá akartak adni valakihez,de te elmenekültél, és ezért vagy most Londonban. Eddig miért nemmondtad nekem?

- Ez nem az a fajta könnyed társalgási téma - mondja Isobel. - És tese mondasz magadról szinte semmit, amennyit tudok rólad, akár az is

lehetséges, hogy te is egy kényszerházasság elől menekültél ide.Egy pillanatig farkasszemet néznek, miközben Marco azon töpreng,hogy erre mit feleljen, de Isobel hirtelen fölnevet.

- A gyűrűt alighanem hosszabb ideig kereste, mint engem -mondja, és a kezét nézegeti, amelyen már hűlt helye az ékszernek. -Olyan szép darab volt, szinte sajnáltam megválni tőle, de hát nem voltsemmi pénzem, és semmi másom sem, amit eladhattam volna.

Marco azt akarja mondani, biztos benne, hogy a lány egészen jó árat

kapott a gyűrűért, de ekkor hirtelen kopognak a lakás ajtaján.- A háziúr az? - suttogja Isobel, de Marco az ajkára illeszti az ujját,

hogy csöndre intse, és megrázza a fejét.Csak egyetlen ember van a világon, aki bejelentés nélkül bekopog-

tathat az ajtaján.Marco int Isobelnek, hogy menjen át a másik szobába, aztán kinyitja

az ajtót.

A szürke öltönyös férfi nem jön be a lakásba. Soha nem lépett be ide,amióta megszervezte a költözést, és kiengedte a növendékét a világba. Nem is köszön.- Munkáért fogsz jelentkezni ennél az embernél! - Mindjárt ezzelkezdi, és egy megfakult névjegykártyát húz elő a zsebéből. - Alighanemnévre is szükséged lesz.

- Már van nevem - mondja Marco.A szürke öltönyös férfi nem firtatja, mi volna az a bizonyos név.

45




- Holnap délután várnak állásinterjúra - mondja. - Mostanábanszámos üzleti ügyben eljártam Monsieur Lefevre képviseletében, és már szóltam pár jó szót az érdekedben, de neked is meg kell tenned mindent,amire szükség lehet, hogy megkapd az állást.

- Ez már a párviadal kezdete? - kérdi Marco.- Afféle megelőző manőver, hogy előnyösebb helyzetbe kerülj.- És mikor kezdődik a párviadal? - kérdi Marco, bár ezt a kérdést

már több tucatszor föltette, de még soha nem kapott rá határozott választ.- Az majd időben kiderül - feleli a szürke öltönyös férfi. - De

amikor majd elkezdődik, akkor okosabb lesz, ha a versenyre ösz-

szpontosítasz - jelentőségteljesen a dolgozószoba csukott ajtajára pillant- és semmi nem tereli el a figyelmedet.

*

Hector Bowen végül enged a lánya kitartó könyörgésének, hogymaradjanak New Yorkban, de erre megvan a maga oka.

Jóllehet időnként megjegyzi, hogy Celiának nem ártana többet

gyakorolnia, gyakran tudomást sem vesz a lányáról, többnyire elvonul azemeleti szobába.Celiának ez nagyon is ínyére van, és ideje nagy részét olvasással

tölti. Időnként kilopózik valamelyik könyvesboltba, de maga ismeglepődik, amikor az apja egyáltalán nem firtatja, honnét került alakásba az a nagy halom, frissen bekötött könyv.

De azért gyakorol is, méghozzá elég sokat, mindenféléket eltör a ház- ban, csak azért, hogy újra összeilleszthesse őket. A könyveket úgy röpteti

a szobájában, mint a madarakat, kiszámítja, meddig juthatnak el, mielőttváltoztatnia kell a technikán.

Nagy gyakorlatra tesz szert a ruhaanyagok megváltoztatásában, egymesterszabó sem tudná ügyesebben kiengedni a ruháit, hogy ne szorítsák most, hogy fölszedett pár kilót, és újra a magáénak érzi a testét.

Ha Celia nem figyelmeztetné, az apja még az étkezések idejéről ismegfeledkezne, és mostanában egyre gyakrabban fordul elő, hogy le se

jön enni, jóformán el se hagyja a szobáját.Ma például hiába kopogtat nála hosszasan, az apja még csak nem isválaszol. Celia tudja, hogy az apja megbűvölte a zárat, és ő nem tudja ki-nyitni, csak az apja kulcsával. Dühében belerúg az ajtóba, és azlegnagyobb meglepetésére kinyílik.

Az apja ott áll az ablaknál, és merően nézi a saját, maga elé emeltkarját. A napfény beszűrődik a tejüvegen át, és a férfi kabátujjára hullik.

46




Hector kézfeje eltűnik, aztán újra megjelenik. A férfi szétterpeszti azujjait, és haragosan ráncolja a homlokát, mert az ízületei jól hallhatóancsikorognak.

- Mit csinálsz, papa? - kérdi Celia, mert a kíváncsisága fölébekerekedett a bosszúságának.

- Semmi közöd hozzá! - feleli az apja, és az inge fodros kézelőjétráhúzza a kézfejére.

Aztán bevágja a lánya orra előtt az ajtót.

47




Célbadobási gyakorlat LONDON , 1884. DECEMBER

céltábla ott függ kissé bizonytalanul a dolgozószoba falán, amagas könyvespolcok és díszes aranykeretbe foglaltolajfestmények között. Élénk mintázata ellenére szinte

beleolvad az árnyékba, de azért a kés minden alkalommal, ahányszor

csak elhajítják, célba talál, méghozzá hajszál híján a tábla középpontjába, jóllehet azt eltakarja egy újságkivágás, amelyet a táblához tűztek.

AAz újságcikket - egy színikritikát - a londoni Times ból vágták ki

gondosan. A kritikus nagyon elismerően ír az előadásról, egyesek talánazt mondanák, hogy az egekig dicséri. A cikket mégis odaszögezték atáblához, mintha csak ki akarnák végezni, és egy ezüstnyelű késseldobálják. A kés áthasítja a papirost, és beleáll a céltábla parafájába.Kihúzzák onnét, de csak azért, hogy újra elhajítsák.

A kést igen kecsesen, nyélből dobják el, így tesz néhány tökéletesfordulatot, mielőtt a hegye beletalálna a célba, és aki elhajítja, nem más,mint Chandresh Christophe Lefèvre - ugyanez a név áll tisztán olvasható,nyomtatott betűkkel az előbb említett újságcikk utolsó sorában.

És pontosan az a mondat, amelyikben a neve szerepel, bosszantottaföl annyira M. Lefèvre-t, hogy kést dobáljon rá. Egyetlen mondat, amelyígy hangzik:

„M. Chandresh Christophe Lefèvre továbbra is azon igyekszik, hogykitágítsa a modern színjátszás határait, és közönségét olyan látvány-ossággal kápráztassa el, amely csaknem páratlan.”

A legtöbb rendezőnek hízelegne egy ilyen megjegyzés. Ők azértvágnák ki az újságcikket, hogy beragasszák az albumukba, amelyikben akritikákat gyűjtik, és gyakran idézgetnék, hogy magukat reklámozzák.

Ez a rendező azonban kivétel. M. Chandresh Christophe Lefèvreehelyett az utolsó előtti szóra koncentrál. Csaknem. Csaknem!

A kés most újra átrepül a szobán, elszáll a bársonnyal kárpitozott, bo-nyolult fafaragványokkal ékesített bútorok fölött, és hajszál híján súrolegy kristály konyakosüveget. Röptében gyors bukfencet vet, a nyeleátfordul a penge fölött, aztán a következő pillanatban a penge újra beleálla céltáblába. Ezúttal a „közönségét” és a „látványossággal” szavak közötthasítja át a már szinte teljesen elrongyolódott papirost, és egészenkitakarja az „olyan” szót.

48




Chandresh utánamegy, óvatosan, de meglehetősen erőteljes moz-dulattal kirántja a pengét a táblából. Visszamegy a szoba túlsó végébe,egyik kezében a kés, a másikban a konyakosüveg, gyorsan sarkon fordul,és újra elröpíti. Azt a rettenetes szót célozza meg: csaknem.

Valamit nyilván rosszul csinál. Ha a produkciói mindössze csaknem páratlanok, akkor a valódi páratlanság lehetősége ott van valahol egészenközel, arra várva, hogy elérje, és ennek érdekében valamit tennie kell.

Ezen töpreng attól a perctől fogva, hogy a kritikát gondosan kivágvaés felcímkézve odatette az asszisztense az asztalára. Az asszisztensnéhány további példányt is elraktározott különféle dossziékban az utókor

számára, vagy egyszerűen csak azért, hogy biztonságban legyenek, mertaz íróasztalára készített példányokra gyakran vár ugyanilyen szörnyűsors, mint erre a mostanira, mivel Chandresh minden egyes szót a szívérevesz.

Chandresh imádja, ha a közönség élénken reagál a produkcióira. Deúgy igaziból, nem csak udvariasan tapsol. Gyakran többre értékeli aközönség reakcióját magánál az előadásnál. Egy előadás közönség nélkülvégtére is semmi. Az előadás hatalma a közönség reakciójában

mutatkozik meg.Chandresh a színházban nőtt fel, a balett ideje alatt különböző páholyokban üldögélt. Nyughatatlan gyermek volt, gyorsan ráunt azismerős táncokra, és helyettük inkább a közönséget figyelte. Látni akarta,ahogy mosolyognak és fölszisszennek, ahogy a nők fölsóhajtanak és aférfiak elszundítanak.

Így talán nem olyan nagyon meglepő, hogy most, sok évvel később ismég mindig jobban érdekli a közönség, mint maga az előadás. Ámbár az

előadásnak természetesen látványosnak kell lennie, hogy kiváltsa alehető leghevesebb reakciókat.

És mivel nem képes rá, hogy minden egyes darab minden egyeselőadásán a közönség minden egyes tagjának az arcát megfigyelje (azelőadások a lenyűgöző drámától az egzotikus lányok táncáig teijednek,és néha e kettő kombinációi), kénytelen a színikritikákra hagyatkozni.

A kés újra elrepül, és ezúttal a „színház” szót találja el.

Chandresh a késért megy, útközben kortyol a konyakosüvegből. Egy pillanatig kíváncsian nézi a már szinte teljesen kivégzett újságcikket,hunyorogva próbálja kiolvasni a jóformán olvashatatlan szavakat. Aztánkikiabál Marcóért.

49




SÖTÉTSÉG ÉS CSILLAGOK

Jegyeddel a kezedben becsatlakozol a nézők végeérhetetlen sorába,amely befelé igyekszik a cirkuszba, és várakozás közben a fekete-fehér óra ritmikus mozgását figyeled.

A jegyárusító bódén túl csak egyfelé lehet előremenni, egy nehéz,csíkos függönyön keresztül. A nézők egymás után áthaladnak rajta, éseltűnnek a szemed elől.

Amikor rád kerül a sor, félrehúzod a nehéz textíliát, és teszel egylépést előre, hogy aztán, amikor a függöny visszahull, elnyeljen a teljessötétség.

Eltelik néhány másodperc, amíg a szemed alkalmazkodik. Ekkor apró fénypontok tűnnek fel, akár a csillagok, az előtted kanyargó, fekete

falakon.És bár néhány másodperccel ezelőtt még olyan közel voltál a

nézőtársaidhoz, hogy meg is érinthetted volna őket, most teljesenegyedül vagy, miközben tapogatózva próbálsz előrehaladni a labirintus-szerű alagútban.

Az alagút újra meg újra elkanyarodik, és az apró fénypontokon kívülnincs más fényforrás. Sehogysem tudod megállapítani, milyen messzire

jutottál, vagy hogy milyen irányban haladsz. Végül egy újabbfüggönyhöz jutsz. Amikor hozzáérsz, bársonypuhának érzed, és amintmegérinted, könnyedén szétválik.

A függöny túloldalán vakító fényességbe lépsz.

50




Igazságpróba vagy bátorságpróba M ASSACHUSETTS , C ONCORD , 1897. SZEPTEMBER

tölgyfán kuporognak a délutáni napsütésben mind az öten.Caroline ül a legfelső ágon, mert mindig ő mászik fel alegmagasabbra. Millie, a legjobb barátnője, egy ággal lejjebb

gubbaszt. A Mackenzie fivérek, akik éppen makkal dobálják a

mókusokat, ennél valamivel lejjebb ülnek, de nem annyival, hogy az neszámítana még mindig magasnak. A kisfiú mindig a legalacsonyabb ágak egyikén kap helyet. Nem mintha félne a magasságtól, hanem azért, mertez tükrözi a helyzetét a csoporton belül, mármint olyankor, amikor egyáltalán beveszik a csapatba. Így hát áldásnak is, átoknak is lehettekinteni, hogy ő Caroline kisöccse. Bailey-nek néha megengedik, hogycsatlakozzék hozzájuk, de mindig éreztetik vele, hol a helye.

A

- Igazságpróba vagy bátorságpróba! - kiált le Caroline a felső

ágról. Nem kap választ, ezért egy makkal megcélozza az öccse fejét. -Igazságpróba vagy bátorságpróba? Bailey! - ismétli meg.

Bailey a kalapján keresztül megdörzsöli a a fejét. Talán a makk miattdönt úgy, ahogy dönt. Ha az „igazságpróbát” választja, az azt jelenti,

belenyugszik, hogy Caroline gonosz, makkhajigálós szabályai szerint játsszanak. A „bátorságpróba” választásával egy kicsit több dacosönállóságról tesz tanúbizonyságot. Még ha hajlandó is a kedvére tenni, a

nővére láthatja, hogy legalább nem gyáva.Amikor kimondja, úgy érzi, jól választott, és meglehetősen büszkemagára, amikor Caroline egy másodpercig nem tud mit válaszolni. Ott ülaz ágon nála jó öt méterrel magasabban, a lábát lógázza, és elnézvalahová a mező fölött, miközben azon töpreng, mi legyen a bátorság-

próba. A Mackenzie fivérek továbbra is a mókusokat kínozzák. AztánCaroline elmosolyodik, és megköszörüli a torkát, mielőtt kinyilatkoz-tatja:

- Bailey bátorságpróbája az lesz, hogy behatol az ÉjszakaiCirkuszba!Millie felszisszen. A Mackenzie fivérek hirtelen megfeledkeznek a

mókusokról, abbahagyják a hajigálást, és fölnéznek Caroline-ra. Carolineszélesen elmosolyodik, ahogy lepillant Bailey-re.

51




- És hoz onnét valamit, hogy bebizonyítsa, tényleg járt ott! - teszihozzá, miközben hasztalan próbálja leplezni hangjának diadalmascsengését.

Ezt a bátorságpróbát lehetetlen véghezvinni, és ezt mindnyájan jóltudják.

Bailey elnéz a mező fölött a cirkuszsátrak felé, amelyek hegykéntmagasodnak a völgy kellős közepén. A cirkusz egészen csöndesnapközben, ilyenkor nincsenek fények, se zene, se tolongó embertömeg.Csak egy csomó csíkos sátor, amelyek a délutáni napfényben inkábbsárgásszürkének látszanak, mint fekete-fehérnek. Kicsit furán fest, kicsit

rejtélyesen, de egyáltalán nem látszik rendkívülinek. Legalábbis nemmost, napközben. És nem is olyan szörnyen ijesztő, gondolja Bailey.- Vállalom - mondja. Leugrik az alacsony ágról, és elindul a mezőn

keresztül, mert nem akarja hallani, mit felelnek, nem akarja, hogyCaroline visszavonja a bátorságpróbát. Biztos benne, hogy a nővére arraszámított, nemet fog mondani. Egy makk elsüvít a füle mellett, de semmimás nem történik.

Bailey maga sem tudná pontosan megmondani, hogy miért, de egész

elszántan lépked a cirkusz felé.Pontosan olyan, mint amikor legelőször látta. Akkor még nem volthatéves sem.

Itt bukkant elő a semmiből, és most úgy fest, mintha mindig is itt lettvolna. Mintha egyszerűen csak láthatatlanná vált volna arra az öt évre,amikor a mező üresen terült el a szeme előtt.

Akkor, nem egészen hatévesen, nem engedték meg neki, hogyelmenjen a cirkuszba. A szülei úgy döntöttek, túl kicsi még hozzá, így

csak távolról bámulhatta megbűvölten a sátrakat és a fényeket.Akkor azt remélte, a cirkusz ott marad egészen addig, amíg ő elég

idős lesz ahhoz, hogy megnézhesse az előadást, de két hét múlva se szó,se beszéd eltűnt, és a túl-kicsi Bailey szíve majdnem megszakadt.

De most újra itt van.Mindössze néhány napja tért vissza, és még újdonságnak számít. Ha

már régebben ott lett volna, Caroline alighanem valamilyen más

bátorságpróbát választ, de egyelőre az egész város a cirkuszról beszél, ésCaroline szereti, ha a bátorságpróbái összhangban állnak a divattal.Bailey előző este ismerkedhetett meg a cirkusszal.Semmihez sem hasonlított, amit életében látott. A fények, a jelmezek,

minden annyira más volt! Úgy tűnt, mintha megszökött volna amindennapi életéből, és egy egészen más világban találta volna magát.

Egy műsorra számított. Amit az ember a székében ülve végignéz.Rövidesen rájött, mekkorát tévedett.

52




Saját magának kellett felfedeznie mindent.És ő föl is fedezte, amennyire csak bírta, bár közben szomorúan

érezte, mennyire nincs erre fölkészülve. Azt sem tudta eldönteni, melyik sátrat válassza, mert több tucat volt belőlük, és mindegyik fölött csábítófelirat hirdette, hogy mit lehet látni benne. És valahányszor csak

befordult egy kanyargó, csíkos ösvényen, újabb sátrakhoz ért, fölöttük újabb feliratok, a függöny mögött újabb rejtélyek.

Talált egy sátrat, amelyik tele volt akrobatákkal, és Bailey ott maradtnáluk egy ideig, miközben az akrobaták egyfolytában pörögtek ésszaltóztak fönn a levegőben, és Bailey addig bámult fölfelé, míg meg

nem fájdult a nyaka. Aztán átbóklászott egy tükrökkel teli sátron, aholszáz meg száz Bailey bámult vissza rá tágra nyílt szemmel, ésmindegyiken ugyanolyan szürke sapka volt, mint az övé.

Még az ennivaló is megdöbbentő volt. Égetett cukorral bevont almák,olyan sötétek, hogy szinte feketének tűntek, de közben könnyűek, ropo-gósak és édesek maradtak. Csokoládédenevérek hihetetlenül finomankidolgozott szárnyakkal. A legfinomabb almalé, amilyet Bailey valahakóstolt.

Minden varázslatos volt. És úgy tűnt, egy örökkévalóságigfolytatódik. Egyik ösvény sem ért véget, hanem belekanyarodott egymásikba, vagy kört írt le, és visszatért az udvarra.

Később nem tudta szavakba foglalni, amit látott. Amikor az anyjamegkérdezte, jól érezte-e magát, mindössze némán bólintott.

Nem időzhetett olyan sokáig, mint Bailey szerette volna. Ha a szüleiengedik, legszívesebben ott töltötte volna az éjszakát, annyi sátorba nem

jutott el. De mindössze pár órát maradhatott, és már vitték is haza

lefeküdni, igaz, azzal vigasztalták, hogy a következő hétvégén újraelviszik majd. De Bailey emlékezett rá, milyen gyorsan tűnt el a cirkuszlegutóbb, és ez az emlék erősen nyugtalanította. Már abban a pillanatban,amikor kilépett a kapun, borzasztóan szeretett volna visszamenni.

Maga sem tudta, nem azért vállalkozott-e a bátorságpróbára, hogyminél előbb visszatérhessen a cirkuszba.

Bailey-nek csaknem tíz percébe kerül, amíg átvág a mezőn, és ahogy

közeledik, annál nagyobbnak és félelmetesebbnek tűnnek a sátrak, ésannál gyorsabban fogy az elszántsága.Már éppen azon gondolkodik, mit vihetne bizonyítékként, hogy

odabent járt, anélkül, hogy csakugyan behatolna, amikor a kapu előtttalálja magát.

A kapu legalább háromszor olyan magas, mint Bailey, fölötte aCirque des Rêves felirat alig látható napvilágnál, bár mindegyik betűkörülbelül akkora lehet, mint egy jókora sütőtök. A betűk köré fonódó

53




vascirádák is tökindákra emlékeztetik. A kaput bonyolultnak tűnő lakatzáija, fölötte egy kis táblán lendületes, cikornyás írással ez áll:

Sötétedéskor nyitunk és hajnalban zárunk

és alatta apró, jól olvasható nyomtatott betűkkel:

Az illetéktelen behatolóknak likvidáljuk!

Bailey nem tudja, mit jelent a „likvidálni” szó, de már a hangzása se

tetszik neki. A cirkusz is valahogy olyan furcsa így napvilágnál,túlságosan csöndes. Nem szól a zene, és semmi más hang nem hallatszik,csak a madarak éneke a közeli fákon és a lombok suhogása. Embernek nyomát sem látni, mintha az egész hely néptelen lenne. És az illata isugyanolyan, mint éjszaka, csak nem olyan erős: égetett cukor és

pattogatott kukorica lengi be, és érezni a lobogó tűz füstjét.Bailey visszanéz a rét fölött. A többiek még mindig ott ülnek a fán,

bár ilyen messziről egészen aprónak látszanak. Biztosan figyelik őt,

úgyhogy Bailey úgy határoz, megkerüli a kerítést, és a túloldalán mászik be. Már egyáltalán nem biztos benne, hogy meg akarja tenni, vagy hamégis megteszi, nem különösebben szeretné, ha a többiek látnák.

A kapun túl a kerítés szinte mindenütt érintkezik a sátrak peremével,igazából nem is lehet bejutni rajta. Bailey továbbmegy.

Néhány perccel később, ott, ahonnét már nem látja a tölgyfát, találegy olyan részt a kerítésen, amely nem érintkezik közvetlenül egyik sátor oldalával sem, hanem van egy kis keskeny, szabad terület a kerítés és a

sátor fala között, mintha egy sikátor húzódna ott, hogy aztán beforduljona sarkon és eltűnjön. Ha tényleg be akar mászni, ennél jobb helyet alighatalál.

Bailey azon kapja magát, hogy tényleg szeretne bejutni. Nemcsak a bátorságpróba miatt, hanem azért, mert kíváncsi. Rettentően, ment-hetetlenül kíváncsi. Igaz, szeretné bebizonyítani Caroline-nak és a

bandájának, hogy nem gyáva, de ezen és a kíváncsiságon felül ott vanmég az a kínzó, ellenállhatatlan vágy is, amely arra ösztökéli, hogyvisszatérjen a cirkuszba.

A kerítést alkotó vasrudak vastagok és simák, és Bailey-nek meg semkell próbálkoznia vele, hogy tudja: esélye sincs rá, hogy megmásszaőket. Nem elég, hogy az első méteren sehol nem tudná megvetni a lábát,ráadásul a kerítésrudak teteje is kifelé görbül, és a végük olyan, mint alándzsa. így első ránézésre nem igazán félelmetesek, de nem is túlcsábítóak.

54




De a kerítést aligha azzal a szándékkal építették, hogy a tízéveskisfiúkat megakadályozzák a bejutásban, mert bár a rácsok szilárdak,ritkásan állnak, csaknem egy lépésnyire egymástól. A viszonylag aprótermetű Bailey valószínűleg könnyedén átpréselhetné magát közöttük.

Egy pillanatig habozik, de csak egy pillanatig, mert tudja, hogykésőbb utálná magát, ha meg sem próbálná, bármi történjék is.

Arra számított, hogy odabenn minden más lesz majd, ugyanúgy,mint, éjszaka, de amikor átfurakodik a kerítésen és megáll a sátrak köztiösvényen, pontosan ugyanúgy érzi magát, mint odakinn. Lehet, hogy avarázserő napközben is ott van, csak ő nem érzi.

És úgy tűnik, a terület teljesen néptelen, munkásoknak vagycirkuszosoknak nyomát sem látni.Idebenn még nagyobb a csönd: már a madarakat sem hallja. A száraz

levelek, amelyek kinn ott zizegtek a lába körül, nem kísérték el idáig, bár a kerítésrudak között épp elég hely lenne, hogy a szél befújja őket.

Bailey azon töpreng, merre induljon, és hogy vajon mit vigyenmagával bizonyítékként, hogy teljesítette a bátorságpróbát. Nem látsemmi mozdíthatót, csak a puszta földet és a sátrak sima, csíkos oldalát.

Napfénynél a sátrak meglepően réginek és viharvertnek tűnnek, és Baileyazon gondolkodik, vajon mennyi ideje utazgathat már a cirkusz, és vajonhová megy majd, amikor innét tovább indul. Arra gondol, biztosan vanegy cirkuszvonat, bár a hozzájuk legközelebbi állomáson sose látott mégilyet, és legjobb tudomása szerint senki más sem.

Bailey az átjáró végén jobbra fordul, és egy sátrakkal szegélyezettösvényen találja magát. Minden sátor fölött felirat hirdeti, hogy mi vanodabenn, Képzelgések , áll az egyik táblán, Éteri Enigmák , a másikon.

Bailey visszafojtja a lélegzetét, amikor elhalad a Félelmetes Vadállatok és Különös Lények feliratú sátor előtt, de bentről egy hang sem szűrődik ki. Itt sem talál semmit, amit magával vihetne, mert arra semmi kedvetnem érez, hogy ellopja valamelyik táblát, márpedig azokon kívül semmimozdíthatót nem lát, csak szakadt papírzacskókat, és néha egy-egyszéttaposott pattogatott kukoricaszemet.

A délutáni napfényben a sátrak hosszan elnyúló árnyat vetnek a

száraz talajra. A földet egyes részeken fehérre festették (vagy fehér porralhintették be), másutt feketére. Bailey látja a festéken át a barna földet,amelyet feltúrt az a rengeteg láb, amely áthaladt rajta. Miközben befordula sarkon, azon töpreng, vajon minden éjszakára újra festik-e, és mert aföldet nézi, kis híján nekiütközik a lánynak.

A lány ott áll a sátrak között az út közepén - és úgy áll ott, minthaéppen őrá várt volna. Körülbelül annyi idős lehet, mint Bailey, és aruhája alighanem valami jelmez, mert annyi bizonyos, hogy nem

55




normális, hétköznapi öltözék. Fehér csizma van rajta, sok-sok gombbal,fehér harisnya, és a ruháját, amely szintén fehér, mintha a világ összeslétező anyagából varrták volna össze: csipke-, selyem- és vászon-darabkákból. Fölötte rövid, katonai dzsekit visel és fehér kesztyűt. Anyakától lefelé minden porcikáját valami fehér borítja, és ettől csak mégmegdöbbentőbb látványt nyújt vörös haja.

- Nem lett volna szabad bejönnöd - mondja a vörös hajú lányhalkan. De nem úgy hangik, mintha bosszús lenne, vagy akár meglepődött volna. Bailey pislogva bámul rá néhány pillanatig, míg meg

bír szólalni.

- Én... uhh... tudom - mondja, és ez a saját fülében is úgy hangzik,mintha ennél nagyobb ostobaságot nem is mondhatott volna, de a lánycsak néz rá szótlanul. - Sajnálom? - teszi hozzá, és ez még nagyobb

butaságnak hangzik.- Szerintem jobb lenne, ha elmennél, mielőtt valaki más is

észRêvesz - mondja a lány, és hátranéz a válla fölött, de Bailey nem tudjamegállapítani, hogy mit néz. - Merről jöttél be?

- Háát, izé, hátul... - Bailey megfordul, de nem tudja megmutatni,

merről jött, mert az út visszatér önmagába, és nem lát semmiféle jelet,amelynek segítségével rájöhetne, melyik ösvényeken jött végig. - Nemtudnám megmondani - mondja.

- Semmi baj, gyere velem! - A lány fehér kesztyűs kezévelmegfogja a fiú kezét, és húzni kezdi magával az egyik átjárón keresztül.Egy szót sem szól többet, miközben a sátrak között mennek, bár egyszer,amikor egy sarokra érnek, megállítja Bailey-t, és legalább egy percignem moccannak. Amikor a fiú már-már szóra nyitja a száját, hogy

megkérdezze, mire várnak, a lány csak az ajkához emeli az ujját, hogycsendre intse, aztán néhány pillanattal később újra elindul.

- Átférsz a kerítésen? - kérdezi a lány, és Bailey bólint. A lányhirtelen éles szögben bekanyarodik az egyik sátor mögé, végigmegy egyösvényen, amelyet Bailey addig észre sem vett, és máris újra ott van akerítés, és rajta túl a mező.

- Erre menjél ki - mondja a lány. - Nem lesz semmi bajod!

Segít Bailey-nek átpréselni magát a rudak közt, amelyek a kerítésnek ezen a részén szorosabban állnak, mint ahol bejött. Amikor már atúloldalon van, Bailey megfordul, és szembefordul a lánnyal.

- Köszönöm - mondja, mert semmi más nem jut eszébe.- Szívesen - feleli a lány. - De máskor legyél óvatosabb!

Napközben nem szabad bejönnöd ide, ez magánterület!- Tudom, és sajnálom - mondja Bailey. - De mit jelent az, hogy

„likvidálás”?

56




A lány elmosolyodik.- Azt, hogy kinyírnak - feleli. - De nem hiszem, hogy tényleg

megtennék.Megfordul, és elindul visszafelé az ösvényen.- Várj egy kicsit! - kiált utána Bailey, bár nem tudná megmondani,

voltaképpen mire kellene várnia a lánynak, aki visszatér a kerítéshez. Nem mond semmit, csak várja, hogy Bailey megszólaljon. - Nekem...vissza kell vinnem innét valamit - mondja Bailey, de abban a pillanatban,ahogy kimondta, legszívesebben leharapná a nyelvét. A lány homlokaráncokba szalad, ahogy kinéz rá a rudakon keresztül.

- Vissza kell vinned valamit? - ismétli.- Aha - feleli Bailey, és lenéz viharvert barna cipője orrára, meg alány fehér csizmájára a kerítés túloldalán. - Ez egy bátorságpróba volt -mondja, és reménykedik, hogy a lány megérti.

A lány elmosolyodik. Egy pillanatig töprengve rágja az ajkát, aztánlehúzza egyik fehér kesztyűjét, és odanyújtja Bailey-nek a lécek között.A fiú habozik, hogy elvegye-e.

- Vedd csak el! - mondja a lány. - Nekem van belőle egy egész

dobozra való.Bailey elveszi a lánytól a fehér kesztyűt, és a zsebébe gyűri.- Köszönöm - újra csak ennyit bír mondani.- Szívesen, Bailey - mondja a lány, és sarkon fordul. Bailey ezúttal

nem szól utána, és a lány eltűnik az egyik csíkos sátor sarkánál.Bailey még hosszan álldogál ott, mielőtt elindulna visszafelé a mezőn

keresztül. Mire visszaér, a tölgyfán már nem ül senki, csak egy nagycsomó makk hever a földön, és a Nap már lenyugodni készül.

Félúton van hazafelé, amikor rádöbben, hogy nem is mondta meg anevét a lánynak.

57




Munkatársak és összeesküvők LONDON , 1885. FEBRUÁR

z éjféli vacsora hagyománynak számít a Lefevre-házban.Eredetileg Chandresh találta ki puszta szeszélyből, részben mertkrónikus álmatlanságban szenved, és mert az előadások amúgy

is mindig éjfél körül érnek véget, részben pedig azért, mert szívből utálja

a szabályos vacsorákon kötelező etikettet. Vannak vendéglők, ahol mégilyen későn is lehet vacsorát rendelni, de Chandresh ezeket a helyeketegyáltalán nem kedveli.

AÍgy hát rákapott, hogy bonyolult fogásokból álló vacsorákat adjon a

saját otthonában, ahol az előételt mindig éjfélkor szolgálják föl. Pontosanéjfélkor, abban a pillanatban, amikor az állóóra a hallban elüti a tizenket-tőt, lerakják az asztalra az első tányérokat. Chandresh úgy érzi, ezegyfajta ünnepélyes jelleget kölcsönöz a vacsoráinak. Az első Éjféli

Vacsorák még meghitt körben zajlottak, mindössze néhány barát éskolléga részvételével. Idővel azonban egyre gyakoribbak és egyrekülönlegesebbek lettek, mígnem végül valamiféle bennfentesek köztismert szenzáció lett belőlük. Bizonyos körökben irigylésre méltókitüntetésnek számít, ha valakit meghívnak az Éjféli Vacsorára.

Chandresh nagyon megválogatja, kit hív meg. Bár néha harmincvendége is van, sokszor nincsen ötnél több résztvevő. A vendégek száma

leggyakrabban tizenkettő és tizenöt között mozog. De akárhányan isvannak, a felszolgált étel mindig kiváló.Chandresh soha nem gondoskodik étlapról. Egy hasonló vacsorán,

mármint ha létezik egyáltalán hasonló, általában kalligrafikus írássalkészült, kemény papírra nyomtatott menüsort osztanak szét, amelyennagy részletességgel leírnak minden fogást, vagy legalább fölsorolnak néhány kíváncsiságot ébresztő fantázianevet.

De az Éjféli Vacsorákat már a kezdet kezdetén áthatotta az éjszaka és

a titokzatosság légköre, és Chandresh úgy véli, ezt tovább fokozza, ha avendégek nem kapnak étlapot, ha semmiféle térkép nem nyújt nekik eligazodást a kulináris kalandok útvesztőjében. Egyik fogás a másikatköveti, némelyikről könnyű megállapítani, hogy fürj, nyúl vagy

báránypecsenye-e, amelyet banánlevélen szolgálnak föl, vagy almábansütöttek, vagy konyakba iktatott cseresznyeszemekkel körítettek. Másfogások már titokzatosabbak, néha édes szósz vagy fűszeres lé rejti őket:azonosíthatatlan hús bújik meg a pástétom vagy az aszpik alatt.

58




Ha netán valamelyik vendég azt firtatná, mi a neve egy bizonyosfogásnak, vagy hogy milyen fűszerezést használt a szakács azínyencfalathoz, honnét származik egy bizonyos íz, amelyet sehogyannem sikerül azonosítania (mivel még a legkifinomultabb ízlelőbimbókkalrendelkező ínyencek sem ismernek fel minden egyes ízt), az illető sohanem kap kielégítő választ.

Chandresh ilyenkor azt szokta válaszolni, hogy „a recept a főszakácsmagántulajdona, és én nem akarom beleártani magam a dolgába”. Akíváncsi vendég ekkor ismét a tányérján lévő ételre fordítja a figyelmét,és talán megjegyzi, hogy bármi is a titka, az illető fogás igazán

lenyűgöző, és tovább töpreng rajta, honnét is ered az a bizonyos íz,miközben mélységesen elgondolkodva hosszan rágcsál minden egyesfalatot.

Ezeken a vacsorákon a társalgás általában a két fogás köztiszünetekre szorítkozik.

Igazából maga Chandresh sem akarja tudni az egyes ételek mindenösszetevőjét, sem azt, pontosan hogyan készülték. Azt állítja, hogy éppenez a tudadanság kelti életre az egyes fogásokat, ez teszi őket többé

részeik összegénél.(- Ah! - jegyezte meg egyszer egy vendég, amikor ez a téma szóbakerült. – Szóval nem kíváncsi az óra alkatrészeire, mert úgy gondolja,hogy akkor pontosabban mutatja az időt!)

A desszertek mindig bámulatosak. Csokoládéból és tejkaramellábólalkotott, pazar édességek, krémmel és likőrrel csordultig töltöttgyümölcsök. Elképesztően magas, rétegezett torták, habkönnyű tészták.Méztől csöpögő fügék, spirál vagy virág alakúra fújt cukor. A vendégek

néha megjegyzik, hogy ezek az édességek olyan szépek és mutatósak,hogy kár megenni őket, de azért mindig megoldják valahogy.

Chandresh soha nem árulja el a szakácsai nevét. Egyesek aztrebesgetik, hogy a világ minden részéből rabolta el a legzseniálisabbmesterszakácsokat, és most fogva tartja őket a konyhájában, aholkénytelenek Chandresh minden szeszélyét teljesíteni. Mások azt állítják,hogy az ételeket nem is ott helyben készítteti, hanem London legjobb

éttermeiből hozatja, amelyeknek különdíjat fizet azért, hogy ilyen későignyitva tartsanak. Ez utóbbi pletykák gyakran olyasféle vitákbatorkollanak, mint hogy vajon akkor hogyan tartja melegen az ételeket, dea vitatkozók soha nem jutnak kielégítő eredményre, viszont többnyirealaposan megjön az étvágyuk.

De bármilyen előzmények után kerül is az asztalra az étel, mindignagyon ízletes. Az ebédlő (vagy ebédlők, attól függően, hányán vannak éppen a vendégek) dekorációja éppolyan különleges, mint a ház többi

59




része, bíborszínben és aranyban pompázik, és minden erre alkalmasfelületen egy festmény vagy egy műtárgy díszeleg a világ összes tájáról.Mindent halványan izzó csillárok és számtalan gyertya világít meg, így afény nem vakító, hanem átható, meleg és szikrázó.

Néha műsor is van: táncosok, bűvészek, egzotikus zenészek. Ameghittebb összejöveteleket rendszerint Chandresh saját zongoristájakíséri, egy gyönyörű fiatal nő, aki egyfolytában játszik a vacsora idejealatt, és soha nem szól senkihez egy árva szót sem.

Bár ezek is csak olyan estélyek, mint a többi, a környezet és a későióra mégis mássá, furcsává és szokatlanná teszi őket. Chandreshnek vele-

született érzéke van a furcsa és szokatlan iránt: tudja, milyen hatalma vanaz atmoszférának.Ezen a bizonyos éjszakán az Ejféli Vacsora viszonylag szűk körben

zajlik, mindössze öt meghívott vendég van. Es a mai vacsora nem is pusztán társasági esemény.

Elsőként (a zongorista után, aki ekkor már játszik) Madame AnaPadva érkezik, egy már visszavonult, román prímabalerina, akiChandresh édesanyjának közeli barátnője volt. Chandresh gyerekkora óta

Padva tántinak szólítja. Madame Padva magas, királynői jelenség, időskorára is megőrzött valamit a hajdani kecsességéből, és hibátlanstílusérzéke van. Elsősorban ennek a stílusérzéknek köszönheti, hogymeghívták ma este. Ördögien jól működik a szépérzéke, és igen jó szemevan a divathoz, kreációi egyszerre páratlanul eredetiek és népszerűek, így

busás jövedelmet biztosítanak számára azóta, hogy visszavonult aszínpadtól.

Ez az asszony csodákat művel az öltözködésben, írják róla a lapok.

Valóságos mágusa a ruháknak. Madame Padva azonban csak legyintezekre a megjegyzésekre, bár szívesen tréfál azzal, hogy akár Chandreshből is képes lenne elegáns divathölgyet csinálni, csak elegendőselyemre és ipari erősségű fűzőre lenne hozzá szüksége.

Ezen az estén Madame Padva fekete selyemruhát visel, amelyet kéz-zel hímzett, bonyolult cseresznyevirág-mintázat díszít, olyan, mintha egykimonó estélyi ruhaként támadt volna föl halottaiból. Ezüstfehér haját a

feje tetején kontyba tűzte, és drágakövekkel kirakott fekete fésű tartja ahelyén. Tökéletesen csiszolt, élénkvörös rubinokból álló rövid láncotvisel szorosan a nyaka körül, amitől az embernek az a furcsa érzésetámad, mintha elvágták volna a torkát. Az összhatás enyhén morbid éshihetetlenül elegáns.

Mr. Ethan W. Barris, egy viszonylag jó nevű mérnök és építészérkezik másodikként. Félénk modorával azt a benyomást kelti, minthanem a megfelelő helyre tévedt volna, és egy irodában vagy bankban

60




sokkal inkább otthon érezné magát, mint itt: ezüstkeretes szemüvegetvisel, gondosan fésült frizurája leplezni igyekszik a tényt, hogy a hajamár ritkul. Korábban mindössze egyszer találkozott Chandreshsel egy azógörög építészetről tartott szimpóziumon. A vacsorameghívás igencsak meglepte: Mr. Barris nem az az ember, akit gyakran hívnak megszokatlanul késői órában tartott társadalmi eseményekre, vagyegyáltalán, bármilyen társadalmi eseményre, de úgy vélte, udvariatlanságlenne visszautasítania. Különben is, már régen szeretett volna kicsitkörülnézni a Lefevre-házban, amely valóságos legendává vált belső-építész kollégái körében.

Alighogy megérkezett, azon veszi észre magát, hogy egy pohár pezsgőt szorongat a kezében, és egy visszavonult prímabalerinávaltréfálkozik. Ekkor úgy dönt, hogy voltaképpen kedveli a szokatlan, későéjszakai, társadalmi eseményeket, és meg kellene próbálnia gyakrabbanreszt venni rajtuk.

A két Burgess nővér egyszerre érkezik. Tara és Lainie már sok mindent kipróbált. Néha táncosnőként lépnek föl, néha színésznőként.Egyszer már könyvtárosok is voltak, de erről a témáról csak akkor

hajlandóak beszélni, ha már alaposan becsíptek. Az utóbbi időben valamitanácsadó irodafélét működtetnek. Az égvilágon mindennel kapcsolatbanadnak tanácsot, szerelmi és pénzügyi dolgoktól kezdve az utazásig és amegfelelő cipő kiválasztásáig. A titkuk (amit némi bor után szinténkifecsegnek) a kiválóan fejlett megfigyelőképességük. Minden részletetkiszúrnak, a legapróbb árnyalatot is észRêveszik. És ha esetleg Tarafigyelmét valami mégis elkerülné, Lainie rögtön helyrehozza amulasztását (és fordítva).

Úgy találják, számukra élvezetesebb, ha az Ő javaslataik segítségéveloldják meg az emberek a problémáikat, mint ha arra önállóan jönnek rá.Sokkal jobb érzés, bizonygatják.

Nagyon hasonlítanak egymásra: ugyanolyan gesztenyeszínű,hullámos haja van mindkettejüknek, és ugyanolyan nagy, csillogómogyorószín szeme, amely jóval fiatalabbnak mutatja őket a koruknál,nem mintha bármelyikük is hajlandó lenne bevallani, mennyi idős, vagy

hogy ki az idősebb kettejük közül. Divatos estélyi ruhát viselnek, és bár azt nem lehetne mondani, hogy a ruhájuk tökéletesen illik egymáshoz, deazért nagyszerűen összehangolták, mert az egyik ruha kiemeli a másikat,és viszont.

Madame Padva azzal a begyakorolt szenvtelenséggel üdvözli őket,amelyet a csinos fiatal nők számára tartogat, de aztán fölenged, amikor akét lány lelkesen dicsérni kezdi a haját, az ékszereit és a ruháját. Mr.Barris azon kapja magát, hogy mindkét Burgess nővérbe beleszeret egy

61




kicsit, de lehet, gondolja, hogy ez csak a bortól van. Ráadásul alig értvalamit abból, amit mondanak, olyan erős skót dialektusban beszélnek.

A legutolsó vendég néhány perccel a vacsora előtt érkezik, amikor atöbbiek éppen letelepszenek az asztal köré, és kitöltik nekik a bort.Meghatározhatatlan korú, magas férfi, jellegtelen arcvonásokkal.Makulátlan szürke frakkot visel, a keménykalapját és a sétápálcát leadjaaz ajtóban, valamint a névjegyét: „Mr. A. H—”. Udvariasan odabólint atöbbi vendégnek, miközben leül, de nem szól egy szót sem.

Ekkor Chandresh is csatlakozik hozzájuk, sarkában az asszisztense,Marco, jóképű fiatalember, hatalmas zöld szemekkel, aki azonnal magára

vonja mindkét Burgess nővér figyelmét.- Ma mindnyájukat egy bizonyos okból hívtam meg ide - mondjaChandresh - mint ahogy ezt már bizonyára maguktól is kitalálták. Mivelazonban üzleti ügyről van szó, és az ilyesmit a legjobb teli gyomorralmegtárgyalni, a hivatalos megbeszélést elhalasztjuk a desszert utánra. -Bizonytalanul int az egyik pincérnek, és miközben a hallban az állóóramély, súlyos ütésekkel, amelyek végigvisszhangoznak a házon, elüti azéjfélt, behozzák az első fogást.

A beszélgetés olyan kellemesen és könnyedén folyik, akárcsak a bor az egyes fogások között. A hölgyek beszédesebbek, mint a férfiak. Sőt,ami azt illeti, a szürke öltönyös férfi jóformán egy szót sem szól. És bár avendégek többsége korábban soha nem találkozott, mire a plats

pricipaux-t, a főételt letakarítják az asztalról, ha valaki kívülálló látnáőket, azt gondolná, hogy már időtlen idők óta ismerik egymást.

Amikor néhány perccel hajnali kettő előtt végeznek a desszerttel is,Chandresh föláll, és megköszörüli a torkát.

- Ha lennének olyan kedvesek, és átjönnének velem a dolgozó-szobámba egy kávéra és egy kis konyakra, akkor rátérhetnénk az ügyérdemi részére – mondja. Biccent Marcónak, aki kisurran, hogy későbbodafenn a dolgozószobában csatlakozzék hozzájuk, a kezében több nagy

jegyzetfüzettel és papírtekerccsel. Kitöltik a kávét és a konyakot, avendégek pedig letelepednek a különféle pamlagokra és karosszékekbe akandallóban pattogó tűz köré. Chandresh szivarra gyújt, aztán beszélni

kezd, időnként kis szünetet tart, én gondosan elhelyezett füstkarikákkalteszi ki a mondatok végére a pontot.- Azért hívtam meg önöket ma este, mert szeretnék belefogni egy

vállalkozásba, úgy is mondhatnám, hogy egy kísérletbe.Meggyőződésem, hogy ez a kísérlet kedvükre való lesz, és hogy

önök valamennyien, a maguk sajátos módján, segíteni tudnak atervezésben. A segítségüket, amely magától értetődően teljesen önkéntes,nagyon fogom méltányolni, természetesen anyagilag is - mondja.

62




- Hagyd abba a köntörfalazást, és áruld el végre, miféle új játékottaláltál magadnak, Chandresh drágám! - mondja Madame Padva.

- Természetesen, Padva tánti! - Chandresh meghajol az öreg hölgyfelé. - Az új játékom, ahogy az előbb nevezted, egy cirkusz!

- Egy cirkusz? - ismétli Lainie mosolyogva. - Milyen csodálatos!- Valami karneválfélére gondol? - kérdi Mr. Barris, láthatólag kissé

Összezavarodva.- Ez sokkal több lesz, mint egy karnevál - feleli Chandresh. - Sőt

több lesz, mint egy egyszerű cirkusz... egy olyan cirkusz, amilyet mégsoha senki nem látott. Nem egyetlen nagy sátor, hanem sátrak egész sora,

és mindegyikben valamilyen különleges látványosság várja a látogatókat.De nem elefántok vagy bohócok. Nem, ennél valami kifinomultabbragondoltam. Csak semmi megszokott és közönséges! Ez valami más lesz,valami teljesen páratlan élmény: az érzékszervek ünnepe. Színjáték színház nélkül, lebilincselő szórakozás. Le fogjuk rombolni a cirkusszalkapcsolatos összes előítéleteket és előfeltételezést, és valami egészen újathozunk létre! - Marco felé int, aki kigöngyöli a papírtekercseket, és azasztalra fekteti őket, a sarkukat mindenféle papírnehezékekkel és fura

tárgyakkal szorítja le (egy majomkoponyával és egy üvegben lebegő pillangóval).A tervrajzok főként vázlatok, jegyzetekkel körülvéve. Csak egy-egy

ötlettöredéket mutatnak: egy sátrakból álló kört és a központi sétányt. Alehetséges attrakciók vagy mutatványok listáit a lapok oldalára firkálták fel, némelyiket áthúzták vagy bekarikázták. Jövendőmondó. Akrobaták.Bűvész. Kígyóemberek. Táncosok. Tűznyelők.

A Burgess nővérek és Mr. Barris a vázlatok fölé hajolnak, és egymás

után silabizálják ki a jegyzeteket, miközben Chandresh tovább beszél.Madame Padva mosolyog, de a helyén marad, és a konyakjátszürcsölgeti. Mr. A. H— nem moccan, az arckifejezése változatlanulkifürkészhetetlen.

- Mindez még nem több puszta elméletnél, és éppen azért hívtamma önöket ide, hogy segítsenek beindítani és továbbfejleszteni. Stílusravan szüksége, magabiztosságra. Eredetiségre a felépítésében és a

struktúrájában. Át kell hatnia valamiféle igézetnek, sőt talán egy kistitokzatosságnak is. Azt hiszem, önök a megfelelő emberek ehhez avállalkozáshoz. Ha bármelyikük nem ért ezzel egyet, természetesennyugodtan távozhat, de tisztelettel arra kérem az illetőt, hogy ne

beszéljen erről senkinek. Jobb szeretném, ha ezekből a tervekből semminem kerülne nyilvánosságra, legalábbis még nem. Ezen a ponton mégtúlságosan kétes a vállalkozásunk sikere! - Hosszan megszívja a

63




szivarját, és lassan kifújja a füstöt, aztán folytatja. - Ha viszont jólcsináljuk, idővel kétségkívül önálló életre fog kelni.

Elhallgat: szavait teljes csönd fogadja. Jó néhány pillanatig nemhallani semmi mást, csak a kandallóból a tűz ropogását, miközben avendégek egymásra néznek, és mindegyik a másiktól várja, hogymegszólaljon.

- Kaphaték egy ceruzát? - szólal meg végül Mr. Barris. Marcoátnyújt neki egyet, és Mr. Barris rajzolni kezd, fogja az egyik vázlatot,amely a cirkusz alaprajzát ábrázolja, és továbbfejleszti bonyolulttervrajzzá.

Chandresh vendégei csaknem egészen virradatig maradnak, és mirevégre hazaindulnak, háromszor annyi ábra, vázlat és jegyzet van,szanaszét szórva a dolgozószobában, vagy feltűzve a falra, mint egy sor térkép, amelynek segítségével elásott kincset lehet találni.

64




Részvétnyilvánítások N EW Y ORK , 1885. MÁRCIUS

z újságban az áll, hogy Hector Bowen, közismertebb nevénProspero, a Mágus, a híres bűvész, elhunyt otthonában március15-én szívelégtelenségben.A

Viszonylag hosszan ismerteti a cikk a mágus pályafutását és hatását a

fiatalabb nemzedékre. Az elhunyt életkorát hibásan közlik, de ezt arészletet kevés olvasó fedezi fel. A nekrológ vége felé egy rövid bekezdésben megemlítik, hogy egy tizenhét éves leánygyermek maradtutána, egy bizonyos Miss Celia Bowen. Ez a szám már pontosabb. A cikk végén az áll, hogy bár a temetésen csak a legközelebbi hozzátartozók vesznek részt, részvétnyilvánításokat az egyik helyi színházon keresztüllehet küldeni.

A kondoleáló lapokat és leveleket aztán összegyűjtik, zacskókba

rakják, és egy kifutófiú elviszi Bowenék lakhelyére, egy belvárosi házba,amely már így is szinte túlcsordul az alkalomhoz illően komor virágkötészeti remekművektől. A liliomillat valósággal fojtogat, ésamikor Celia már nem bírja tovább elviselni, az összes liliomotátváltoztatja rózsává.

Celia a részvéttáviratokat ott hagyja egy kupacban az ebédlőasztalon,míg annyi nem lesz belőlük, hogy már-már kiömlenek az előszobába.

Nem akar foglalkozni velük, de arra se bírja elszánni magát, hogyolvasatlanul kihajítsa őket.

Amikor már nem halogathatja tovább a dolgot, készít magának egyteát, és nekilát, hogy átnézze az asztalra halmozott papírokat. Egymásután bontja föl a leveleket, és különböző tornyokba rakja őket.

A bélyegek a világ minden tájáról származnak. Vannak hosszú,komoly levelek, amelyek hangja valódi szomorúságról árulkodik.Vannak olyanok, amelyek üres szólamokkal vannak tele, és apja

tehetségének hamisan csengő dicséretével. Sokan megjegyzik, nem istudtak róla, hogy a nagy Prosperónak van egy lánya. Másokban gyöngédemlékeket ébreszt, leírják, milyen aranyos kislány volt, holott Celia nememlékszik rá, hogy valaha is az lett volna. Néhány levél riasztóanmegfogalmazott házassági ajánlatot tartalmaz.

Ez utóbbiakat Celia gombócba gyűri, aztán egyenként a tenyerérehelyezi, és addig összpontosít, míg a levél meg nem gyullad. Végül

65




mindössze egy kis hamu marad belőle, amit lever a tenyeréről asemmibe.

- Én már férjnél vagyok! - közli az üres levegővel, és elfordítja a jobb kezén a gyűrűt, amely egy régi, de azért jól látható sebhelyet takar.

Egyszer csak észRêvesz egy egyszerű, szürke borítékot a lapok éslevelek között.

Celia kihúzza a levélhalomból, fölvágja egy ezüst papírvágó késsel,és már-már ezt is odahajítja a többi közé.

De ez a boríték, szemben a többivel, az apjának van címezve, bár a bélyegen a dátum későbbi, mint Prospero halálának időpontja. És a

benne lévő kártyán nem együttérző szavak állnak, és nem isrészvétnyilvánítás.A lapon nincs megszólítás. Sem aláírás. Mindössze a következő

szavak átlósan, kézírással:

Te jössz!

És semmi több.

Celia megfordítja a lapot, de a túloldala üres. Teljesen üres, még a papírkereskedő cégjelzése sem látható rajta. A borítékra nem írták rá afeladó címét.

Celia újra meg újra elolvassa a szürke papirosra írt két szót.Közben borsódzni kezd a háta, de nem tudná megmondani, vajon az

izgalomtól-e, vagy a félelemtől.Celia felhagy a kondoleáló levelek bontogatásával, fogja a szürke le-

velezőlapot, és kimegy a szobából. Fölmegy az emeleti nappaliba vezető

csigalépcsőn. Kihúz egy kulcskarikát a zsebéből, és türelmedenülkinyitja a három különböző zárat, majd belép a szobába, amely ragyogódélutáni napfényben úszik.

- Hát ez meg mi? - kérdezi, ahogy belép, és maga elé tartja alevelezőlapot.

Az ablaknál felsejlő alak megfordul. Ahol a napfény ráesik, ott jóformán láthatatlan. Úgy tűnik, hiányzik a vállának egy része, a feje

búbja pedig eltűnik a napsugarakban lebegő porban. A többi részeáttetsző, mint egy tükörkép a kirakatüvegen.Ami Hector Bowenből megmaradt, elolvassa a levelezőlapot, és

boldogan fölnevet.

66




A tetovált kígyónő LONDON , 1885. SZEPTEMBER

agyjából havonta egyszer kerítenek sort, ha nem is teljesrendszerességgel, egy-egy Éjféli Vacsorára, amit a résztvevők mostanában leginkább Cirkuszi Vacsorának hívnak. Ezek az

éjszakai vacsorák a társadalmi esemény és az üzleti megbeszélés

keverékét alkotják.

NMadame Padva minden alkalommal jelen van, és az egyik vagy

mindkét Burgess nővér is. Mr. Barris is eljön, valahányszor a munkájaengedi, mivel ő sokat utazgat, és az időbeosztása nem olyan rugalmas,mint szeretné.

Mr. A. H— ritkán vesz részt a vacsorákon, szinte soha. Tara gyakranmegjegyzi, hogy a vacsora utáni megbeszélések sokkal eredményesebbek olyankor, amikor ő is ott van, holott a férfi csak nagy ritkán tesz egy-egy

javaslatot, és ezek mindig arra vonatkoznak, hogyan kellene irányítanimagát a cirkuszt.

Ezen a bizonyos estén csak a hölgyek vannak jelen.- Hol hagyták ma este a mi kedves Mr. Barrisunkat? - kérdi

Madame Padva a Burgess nővérektől, akik ezúttal magukban jelennek meg, jóllehet többnyire Mr. Barris kíséri őket.

- Németországban van - feleli Tara és Lainie teljesen egyszerre,mire Chandresh fölnevet, és odanyújtja nekik a borospoharukat.

- Egy órásmester után nyomoz - folytatja Lainie immár szólóban. -Meg akarja bízni valamivel a cirkuszhoz. Nagyon lelkes volt, amikor elindult.

Ma estére semmiféle műsorról nem gondoskodtak a vacsoravendégek számára, még a megszokott zongorista sem jött el, végül azonbanmégiscsak felbukkan valaki, hogy szórakoztassa őket.

Az illető Cukikóként mutatkozik be, bár azt nem árulja el, hogy ez

vajon a vezeték- vagy a keresztneve.A hölgy alacsony, de mégsem nevezhető aprónak. Hosszú, éjfeketehaját bonyolult fonatokban a feje búbjára tűzve viseli. Sötét nagykabátvan rajta, amely túlságosan bő rá, de a lány olyan kecsesen mozog benne,mintha igazából bő köpönyeg volna, és az összhatás igen elegáns.

Marco magára hagyja a lányt az előszobában, és az türelmesenvárakozik a hatalmas, aranyozott, elefántfejű szobor alatt, miközbenMarco megpróbálja elmagyarázni a helyzetet Chandreshnek, aminek

67




természetesen az lesz az eredménye, hogy az egész vacsorázó társaságkiözönlik a hallba, hogy lássa, mi ez a nagy felfordulás.

- Hogy kerül ide ilyen késő éjszaka? - kérdi Chandreshcsodálkozva a lánytól. Igaz, furább dolgok is történtek már a Lefevre-házban, mint ez, hogy váratlanul beállít valaki, hogy a szórakoz-tatásukról gondoskodjék. Sőt a zongorista is küld néha maga helyett egyművészt, ha nem ér rá a vacsora időpontjában.

- Én amúgy is éjszakai lény vagyok! - Cukiko mindössze ennyitközöl. Azt ugyan nem árulja el, a sorsnak miféle fura fordulata hozta őtéppen most, éppen erre, de rejtélyes kijelentését meleg mosollyal kíséri,

és ez a mosoly ragadósnak bizonyul. A Burgess nővérek kérlelni kezdik Chandresht, engedje meg, hogy a lány maradjon.- Éppen vacsorához készülődtünk - mondja Chandresh összevont

szemöldökkel - de szívesen látjuk, ha bekísér minket az ebédlőbe, hogyott... azt tegye, amit tenni szándékozik, bármi legyen is az.

Cukiko meghajol, és az arcán újra felragyog a mosoly.Miközben a többiek befelé sorjáznak az ebédlőbe, Marco lesegíti a

kabátját, aztán habozni kezd, amikor meglátja, mi van alatta.

A lány olyan vékony és áttetsző ruhát visel, amely bármely mástársaságban botrányosnak számítana, de ez a csapat nem egykönnyen botránkozik meg. Voltaképpen nem is lehet ruhának nevezni, inkább csak egy darab pókháló vékonyságú vörös selyem, amelyet egy szorosrahúzott fűző tart a helyén.

De igazából nem is ettől a meglehetősen hiányos öltözéktőlkerekedik ki Marco szeme, hanem a tetoválástól, amely végigkígyózik alány bőrén.

Eleinte nehéz kiigazodni rajta, mit is ábrázol a fekete jelek zuhataga,amely átível a vállán és a nyakán, aztán elöl pontosan a dekoltázsa fölöttér véget, hátul pedig eltűnik a fűző alatt. Azt sem lehet eldönteni, hogy afűző mögött meddig folytatódik.

Közelebbről megnézve viszont már látszik, hogy a tetoválás nem pusztán fekete jelek spiráljaiból áll, hanem alkímiai és asztrológiai jelképek valóságos vízesése, a planéták és az elemek ősi szimbólumai

mind ott láthatóak a lány finom bőrén, fekete tintával írva. Higany.Ólom. Antimonit. A tarkóján ott sötétlik a holdsarló, egy egyiptomikereszt pedig a kulcscsontja közelében.

De másfajta jelképek is vannak rajta: norvég rúnák, kínai írásjelek. Aszámtalan különféle tetoválás egyetlen, áradó mintázattá olvad össze,amely olyan kellemes látványként hat a lány bőrén, mint valami elegáns,szokatlan ékszer.

68




Cukiko észRêveszi Marco pillantását, és bár a fiú nem kérdezsemmit, azért csöndesen megszólal:

- Ez mind része annak, aki voltam, aki vagyok, és aki leszek.Azzal elmosolyodik, besétál az ebédlőbe, és Marco magára marad a

hallban, miközben az óra éppen elüti a tizenkettőt, és odabennfelszolgálják az első fogást.

A lány az ajtóban kibújik a cipőjéből, és mezítláb odasétál a zongoramellé, a helyiségnek abba a részébe, amelyik a legtöbb fényt kapja afalikaroktól és a csillároktól.

Eleinte egyszerűen csak áll ott, könnyedén és nyugodtan, miközben a

vacsorázók kíváncsian méregetik, aztán egy pillanattal később kiderül,mivel akarja szórakoztatni őket.Cukiko kígyónő.A kígyóemberek általában vagy előrefelé, vagy hátrafelé tudnak

hajolni, attól függően, melyik irányban rugalmasabb a gerincük, és amutatványaik meg a trükkjeik ezen a különbségen alapulnak. Cukiloazonban azok közé a ritka kígyóemberek közé tartozik, akik mindkétirányban egyformán rugalmasak.

Olyan kecsesen mozog, mint egy hivatásos balerina. Ez a részlet semkerüli el Madame Padva figyelmét, aki ezt suttogva közli is a két Burgessnővérrel, még mielőtt a lány belekezdene lenyűgöző hajlékonyságróltanúskodó mutatványába.

- Meg tudta ezt csinálni táncosnő korában? - kérdi Tara MadamePadvától, miközben Cukiko hihetetlen magasságba emeli föl a lábát afeje líilé.

- Ha meg tudtam volna, annyi meghívást kapok, hogy egyetlen sor

sem marad üresen a határidőnaplómban - feleli az idős hölgy a fejétcsóválva.

Cukiko láthatólag gyakorlott előadóművész. A leghatásosabb díszítő-elemekkel gazdagítja a produkcióit, a bonyolult pózokat éppen amegfelelő ideig tartja ki, a szünetek is éppen olyan hosszúak, amilyennek lenniük kell. Bár testét fantasztikus és fájdalmasnak tűnő pózokbacsavarja, arcáról egy pillanatra sem tűnik el az üdvözült mosoly.

Kis számú közönsége elfeledkezik a társalgásról, sőt még az evésrőlis, miközben figyelik.Később Lainie azt mondja a nővérének, egészen biztos benne, hogy

volt zenekíséret, jóllehet míg tart a mutatvány, egyetlen hang semhallatszik, mindössze a lány bőréhez súrlódó selyem zizegése és a tűz

pattogása a kandallóból.Chandresh töri meg az áhítatos csendet.

69




- Hát erről beszéltem! - kiált föl, és öklével lesújt az asztalra. Taraijedtében csaknem elejti a villáját, amelyet szórakozottan forgatott akezében, de még idejében elkapja, mielőtt csörömpölve a tányérjára esne,a félig elfogyasztott, vermutban pácolt osztrigák közé, de Cukikónak aszeme se rebben, folytatja a mutatványát, csak a mosolya lesz közbenhatározottan szélesebb.

- Erről? - kérdezi Madame Padva.- Igen, erről! - ismétli Chandresh, és Cukiko felé int. - Ez pontosan

az a stílus, amire a cirkusznak szüksége van. Szokatlan, de gyönyörű.Provokatív, ugyanakkor elegáns. A sors keze, hogy ez a lány ma este

idejött! Rá van szükségünk! Ennél kevesebbel nem vagyok hajlandó beérni. Marco, hozz egy széket a hölgynek!Marco széket hoz Cukikónak, a lány zavartan mosolyog, miközben

leül az asztalhoz a vendégek közé.Az ezt követő beszélgetés inkább leleményes rábeszélés, semmint

nyílt állásajánlat formáját ölti, és folyton elágazik más tárgyak felé: szóesik a balettről, a modern divatról és a japán mitológiáról.

Öt fogás és rengeteg bor elfogyasztása után Cukiko enged a

rábeszélésnek, és elfogadja a meghívást, hogy legyen egy még nem islétező cirkusz artistája.- Nohát akkor - mondja Chandresh. - Kígyónőnk már van.

Kezdetnek jó!- Nem kellene több kígyóembert is szerződtetni? - kérdezi Lainie. -

Egy egész sátorra valót, ahogy az akrobatákból szokás?- Szó sincs róla! - feleli Chandresh. - Többet ér egyetlen

tökéletesen csiszolt gyémánt, mint egy zsákra való hibás kő. Ő lesz a

cirkusz reklámja, majd kirakjuk az udvarra, vagy ilyesmi.Megtárgyalják a dolgot, és egyelőre elfogadják, aztán a desszert és a

vacsorát követő iszogatás alatt mindvégig kizárólag magáról a cirkuszról beszélnek.

Cukiko, mielőtt távozna, odaadja Marcónak a névjegyét, amelyenrajta van a címe, és rövidesen Cukiko állandó látogatója lesz a CirkusziVacsoráknak. Gyakran mulattatja őket a mutatványaival vacsora előtt

vagy után, de vacsora közben soha, nehogy elterelje a figyelmüket azételről.Ő lesz Chandresh kedvence, s a férfi gyakran példálózik vele, ha el

akarja magyarázni, milyennek kell lennie a cirkusznak.

70




Az órásmester M ÜNCHEN , 1885.

err Friedrich Thiessennek váratlan látogatója érkezik müncheniórásműhelyébe, egy bizonyos Mr. Ethan Barris nevű angol úr.Mr. Barris bevallja, hogy már régen nyomoz az órás után, azóta,

hogy alkalma volt megcsodálni néhány Thiessen-féle kakukkos órát, és

hogy egy helyi boltos igazította útba.

HLenne-e kedve Herr Thiessennek elvállalni egy nagyon különleges

munkát, kérdi Mr. Barris. Herr Thiessennek azonban rengeteg megbízásavan, és ezt közli is Mr. Barissal. Bizonyságként a polc felé int, aholhagyományos kakukkos órák sorakoznak mindenféle változatban, azegészen egyszerűtől a nagyon díszesig.

- Nem vagyok biztos benne, hogy jól értett, Herr Thiessen - mondjaMr. Barris. - Ez az óra kiállítási darab lenne, különlegesség. Az ön órái

igazán lenyűgözoek, de amit én kérnék öntől, az valami egészenrendkívüli, das Meisterwerk . És a pénz egyáltalán nem számít.

Ezzel sikerült fölkeltenie Herr Thiessen érdeklődését: arra kéri azépítészt, ismertesse részletesen a megbízó igényeit. Mr. Barris azonbanigen szűkszavúan válaszolgat. Megvan szabva, hogy mekkora lehet azóra (de azért elég nagy), és a színe kizárólag fehérből, feketéből és aszürke árnyalataiból állhat. Ezenfelül a szerkezet és a díszítés teljesegészében az órás tetszésére van bízva. Utóvégre létezik művésziszabadság is, nevetgél Mr. Barris. „Álomszerű” - ezzel az egyetlenszóval válaszol, amikor az órás arról faggatja, hogy mégis milyen legyen.

Herr Thiessen elvállalja a megbízást, és a két férfi kezet ráz. Mr.Barris közli, hogy majd jelentkezik, és néhány nap múlva egy boríték érkezik az órás címére, benne képtelenül magas pénzösszeg, egy néhányhónappal későbbi dátum: az óra elkészítésének határideje, és egy londonicím, ahová az elkészült órát postáznia kell.

A néhány hónap, amelyet a munkára kapott, már a vége felé jár,amikor Herr Thiessen elkészül az órával. Máson jóformán nem dolgozik,de nincs is szüksége rá, olyan hatalmas összeget kapott ezért amegbízásért. Heteket tölt el a forma és a szerkezet megtervezésével.Bérel egy segédet, hogy az fejezze be az óra tokjának kifaragását, de őmaga felügyeli a munka minden részletét. Herr Thiessen szereti arészleteket és a nehéz feladatokat. Az egész tervet arra az egyetlen szóraalapozza, amelyet Mr. Barris használt: álomszerű.

71




Az óra csakugyan remekmű lesz. Első ránézésre olyan, mint a többi,meglehetősen nagy fekete jószág fehér számlappal és ezüstingával.Gondosan elkészített óra természetesen, a tokja finom, bonyolultfafaragás, a számlapjának festése makulátlan, de azért csak egy óra,semmi több.

De csak addig, amíg fel nem húzzák. Mielőtt ketyegni kezd, az ingafolyamatosan, egyenletesen mozog. De akkor, akkor átváltozik valamiegészen mássá.

A változás lassan megy végbe. Először a számlap színe változik átfehérből szürkévé, aztán felhők úsznak át rajta, és eltűnnek, amikor

elérik a számlap másik szélét.Eközben az óra törzsének egyes részei kitágulnak és összehúzódnak,mint egy kirakós játék darabkái, mintha az óra lassan és kecsesen,darabjaira esne szét.

Mindez órákig eltart.A számlap egyre sötétebb szürke lesz, végül fekete, a számok helyén

csillagok hunyorognak.Az óra törzse, amely módszeresen kifordult önmagából és még egyre

tágul, most finom fehér és szürke árnyalatokban dereng. És nemcsak azalkatrészeit látjuk, hanem mindenféle figurákat és tárgyakat, tökéletesenkifaragott virágokat, csillagokat és apró könyveket valódi, lapozható pa-

pírlapokkal. Egy ezüstsárkány tekergőzik a láthatóvá vált óramű körül,egy parányi hercegnő járkál fel-alá kétségbeesetten a faragott toronyban,távoli hercegére várva. Teáskannák töltenek teát apró csészékbe,amelyekből miniatűr gőzfelhők szállnak föl, ahogy ketyegve múlnak amásodpercek. Ajándékok csomagolópapírja bomlik ki. Parányi macskák

kergetőznek parányi kutyákkal. És lejátszódik egy teljes sakkjátszma.Középen, ahol egy hagyományos faliórában a kakukk lakik, egy

Harlekin-nek öltözött zsonglőr látható, szürke maszkot visel, és pirinyóezüstlabdákat dobál a levegőbe: mindig annyit, ahány óra van éppen.Valahányszor üt az óra, mindig egy újabb labda jelenik meg, míg végüléjfélkor már tizenkét labdát dobál bonyolult mintázat szerint.

Éjfélkor az óra elkezd visszacsukódni önmagába. A számlap

kivilágosodik, és visszatérnek a felhők. A labdák száma egyre csökken,míg végül maga a zsonglőr is eltűnik.Mire eljön a dél, álomból visszaváltozik órává.

Néhány héttel azután, hogy Herr Thiessen az órát postára adta, leve-let kap Mr. Barristól. Az angol hálásan megköszöni a munkáját, és azégig dicséri eredetiségét. „Maga a tökély!” - írja. A levélhez újabbelképesztő összeget mellékelnek, elég pénzt ahhoz, hogy Herr Thiessenkényelmesen megéljen belőle hátralévő életében, ha netán kedve

72




támadna nyugalomba vonulni. De nem támad kedve, hanem továbbkészíti az órákat müncheni műhelyében.

Többet nem is gondol a dologgal, legfeljebb azon töpreng néha,vajon mi lett a sorsa az órájának, és vajon hol lehet (föltételezi, hogy ottmaradt Londonban, de ebben téved). Leginkább akkor jut eszébe, haolyan darabon dolgozik, amely az Alom-órára emlékezteti, mert magábanígy nevezte el, miközben a problematikusabb részein munkálkodott, ésmaga sem volt biztos benne, sikerül-e megvalósítania ezt az álmot.

Azon az egyetlen levélen kívül Mr. Barris többé nentad életjeltmagáról.

73




Meghallgatás LONDON , 1886. ÁPRILIS

színház előcsarnokában hihetetlenül sok bűvész gyűlt össze.Ősöreg öltönyök és stratégiai pontokon elhelyezett selyemzsebkendők serege. Némelyiknek bőröndje van és köpönyege,

mások madárkalitkát vagy ezüstfejű sétapálcát szorongatnak. Egy szót

sem szólnak egymáshoz, miközben várják, hogy egyenként beszólítsák őket. Ilyenkor nem a nevüket (a valódit vagy a színpadit) kiáltják odanekik, hanem egy számot: ez a szám azon a kis papírdarabon látható,amelyet érkezésükkor a kezükbe nyomtak. Nem csevegnek, nem is

pletykálkodnak, szakmai trükköket sem osztanak meg egymással, csak fészkelődnek a helyükön, és időnként meglehetősen feltűnően veszik szemügyre a lányt.

A

Néhányan érkezésekor bűvészsegédnek nézték, de aztán látták, ő is

arra vár, hogy beszólítsák, és a kezében szorongatott papíron a 23-asszám szerepel.

Nincs bőröndje, se köpönyege, se madárkalitkája vagy sétapálcája.Sötétzöld ruhát visel, fölötte fekete, puffos ujjú, állig begomboltkabátkát. Barna, göndör hajtömegét szép rendesen föltűzve viseli a

parányi tollas, de különben teljesen jelentéktelen fekete kalapka alatt.Arca megőrzött valamit kislányos jellegéből a hosszú szempilláknak ésdurcásan biggyesztett ajkaknak köszönhetően, de igazából már szemlátomást idősebb annál, semhogy jogosan lehetne kislánynak nevezi. Ám nehéz lenne megbecsülni a korát, megkérdezni meg senkinem meri. A többiek magukban mégis „a kislány”-nak nevezik, és így isutalnak rá később, amikor megtárgyalják a történteket. A lány tudomástsem vesz a többiekről, pedig azok alig leplezetten oda- odapillantanak rá,sőt némelyikük kifejezetten megbámulja.

Sorra-rendre valamennyi bűvész számát felolvassa egy fiatal férfi a

kezében tartott listáról vagy jegyzettömbről, azután bekíséri őket egyaranyozott ajtón, amely az előcsarnok oldalából nyílik, majd vala-mennyien visszatérnek az előcsarnokba, és elhagyják a színházat.Akadnak, akik csak néhány percig maradnak odabenn, mások hosszabbideig. Azok, akiknek a céduláján magasabb szám szerepel, türelmetlenülfészkelődnek a helyükön, várva, hogy a noteszes fiatalember újramegjelenjen, és udvariasan szólítsa az ő cédlilájukon látható számot.

74




Az a bűvész, aki legutóbb tűnt el az aranyozott ajtó mögött (kövérkésfickó cilinderben és csiricsáré köpönyegben), elég gyorsan és meg-lehetősen zaklatottan tér vissza az előcsarnokba, majd sietősen távozik ahátsó kijáraton, és bevágja maga mögött a színház kapuját. Azajtócsapódás zaja még mindig visszhangzik az előcsarnokban, amikor anoteszes férfi újra megjelenik, szórakozottan bólint a helyiségben ülők felé, és megköszörüli a torkát.

- Huszonhármas szám! - mondja Marco, és ellenőrzi a számot a lis-táján.

A helyiségben minden szempár a lány felé fordul. Az föláll a

helyéről, és elindul az ajtó felé.Marco figyeli, ahogy közeledik, eleinte zavartan, de azután a zavar egészen más érzésnek adja át a helyét.

Azt a helyiség másik végéből is látta, hogy szép, de amikor a lányelég közel ér hozzá, hogy a szemébe nézzen, ez a szépség - az arcaformája, sötét hajának és világos bőrének ellentéte - valami sokkal többéváltozik.

A lány valósággal tündöklik. Egy pillanatra, miközben egymásra

néznek, a fiú elfelejti, miért is van itt voltaképp, hogy a lány miértnyújtogat feléje valami cédulát, amelyen a 23-as szám látható Marcosaját kézírásával.

− Erre tessék! - Ennyit bír kinyögni, miközben elveszi a lánytól acédulát, és kitárja előtte az ajtót. A lány köszönetképpen aligészrevehetően bólint, és a terem hirtelen zúgni kezd a suttogó hangok sokaságától, mielőtt még az ajtó becsukódna mögötte.

*

A jókora, díszes színházteremben fényűző vörös bársonyszékek végtelen sorai követik egymást. A zenekari árok, a földszint és az erkély,amelyek skarláttengerként fogják körül a színpadot, most üresek,mindössze két ember ül valahol a tizedik sor táján. Chandresh ChristopheLefèvre ültében fölpolcolja a lábát az előtte lévő székre. Madame AnaPadva ott ül a jobbján, és egy karórát kotor elő a retiküljéből, miközbenelnyom egy ásítást.

Marco a kulisszák mögül lép be a színpadra, a zöld ruhás lánnyal asarkában. Int neki, hogy menjen ki a színpad közepére, de képtelenlevenni róla a szemét, miközben belekiáltja a szinte teljesen üresnézőtérbe:

75




- A huszonhármas szám! Majd lemegy egy kis oldallépcsőn a proszcéniumpáholy mellett, és megáll az első sor peremén, nyitott jegyzetfüzete lölött a készenlétbe helyezett tollal.

Madame Padva fölnéz és elmosolyodik, a karórát visszadugja aretiküljébe.

- Hlát ez meg ki? - kérdi Chandresh, bár a kérdést nem címezisenkinek.

A lány nem is válaszol,- A huszonhánnas szám! - ismétli meg Marco, és ellenőrzi a

noteszében, hogy biztos jót mondott-e.

- Kérem, itt most illuzionisták meghallgatása folyik! – mondjaChandresh meglehetősen hangosan, a falak visszaverik a hangját.Mágusoké, bűvészeké, és így tovább. Csinos bűvészsegédekre ezúttalnincs szükségünk.

- Illuzionista vagyok, uram! feleli a lány halk, nyugodt hangon. - Ameghallgatásra jüttem.

- Értem! - feleli Chandresh, és összevont szemöldökkel tetőtőltalpig végigméri a lányt. Az ott áll türelmesen, mozdulatlanul a színpad

közepén, mintha számított volna erre a fogadtatásra.- Van valami kifogásod ellene? - kérdezi Madame Padva.- Nem vagyok biztos benne, hogy rendjén való! – mondja

Chandresh, és elgondolkodva nézi a lányt.- Azok után, hogy a kígyónőről nem győztél áradozni?Chandresh hallgat egy darabig, még mindig a színpadon álló lányt

nézi, aki bár egész elegáns, összességében nem tűnik rendkívülinek.- Az egészen más eset – mindössze ennyit sikerül felhoznia

indokként.- No de most komolyan, Chandresh! - mondja Madame Padva.

Legalább megnézhetnénk, hogy mit tud, mielőtt azon kezdünk vitatkozni, jó-e az, ha egy bűvész nő.

- De egy női ruha ujjábán sokkal könnyebb elrejteni mindenfélét!veti ellene Chandresh.

Válaszként a lány kigombolja puffos ujjú kiskabátját, és szó nélkül

leejti a lábához a színpad deszkájára. Zöld, ujjatlan ruhájának még pántjasincsen, teljesen szabadon hagyja a vállát és a karját, egy hosszú, ezüstnyaklánctól eltekintve, amelyen valami ezüst lakatféle lóg. Aztán lehúzzaa kesztyűjét is, és azokat is egyenként ráejti az összegyűrődöttkiskabátra. Madame Padva jelentőségteljes pillantást vet Chandreshre, deaz mindössze egy sóhajjal válaszol.

- No jó! - mondja végül Chandresh. - Hát akkor lássuk!Alig észrevehetően int Marcónak.

76




- Igenis, uram! - mondja Marco, azzal a lány felé fordul. - Mielőtt atényleges bemutatót megkezdenénk, fel kell tennem önnek néhánykérdést. A neve, kisasszony?

- Celia Bowen.Marco feljegyzi a lány nevét a noteszába.- És a színpadi neve?- Nincsen színpadi nevem!Marco ezt is följegyzi.- Korábban hol szerepelt nyilvánosan?- Még soha nem szerepeltem nyilvánosan.

Ezen a ponton Chandresh kinyitja a száját, hogy közbeavatkozzék, deMadame Padva megállítja.- Hát akkor kinél tanult idáig?- Apámnál, Hector Bowennél - feleli Celia. Egy pillanatra

elhallgat, mielőtt hozzátenné. - De talán a színpadi nevén jobban ismerik:Prospero, a Mágus.

Marco kiejti a kezéből a tollat.- Prospero, a Mágus? - Chandresh leveszi a lábát az előtte lévő

ülésről, és előrehajol. Úgy bámul Celiára, mintha egy teljesen új sze-mélyt látna maga előtt. - Az édesapja Prospero, a Mágus?- Csak volt - feleli Celia. - Apám... tavaly elhunyt.- Őszinte részvétem, drágám! - mondja Madame Padva. - De

könyörgöm, árulja már el valaki, ki az a Prospero, a Mágus?- Mindössze nemzedékének legnagyobb illuzionistája - feleli

Chandresh. - Én is leszerződtettem, valahányszor csak alkalmam nyílt rá,de annak most már sok éve. Fantasztikus volt, teljesen hipnotizálta a

közönségét. Nem láttam senki hozzá foghatót, soha életemben!- Apám örülne, ha ezt hallhatná, uram! - mondja Celia, és kurta

pillantást vet a színpad szélére, az árnyékban rejtőző függönyre.- Annak idején neki is elmondtam, mit gondolok róla, bár már ezer

éve nem láttam. Jó ideje már, hogy utoljára berúgtunk egy kocsmában,de ő azután is folyamatosan tágította a színpad lehetőségeit, és mindigkitalált valami egészen rendkívülit. Ez a mi vállalkozásunk biztosan

nagyon kedvére való volna... Gyalázat, hogy nem lehet már köztünk... No mindegy, hát akkor lássuk, mit tud! - mondja, azzal hátradől, és nagyérdeklődéssel mustrálgatja Celiát.

Marco időközben felvette a földről a tollát, és továbbhalad a listájánszereplő kérdésekkel.

- Ké... képes színpadon kívül is elvégezni a mutatványait?- Igen - feleli Celia.- A trükkjei bármilyen szögből nézhetőek?

77




Celia elmosolyodik.- Olyasvalakit keres, aki tömegben is véghez tudja vinni a

mutatványait? - kérdezi Chandresht. Az rábólint.- Értem - mondja Celia. Aztán olyan gyorsan, hogy a többiek észre

sem veszik a mozdulatot, fölkapja a kabátját a színpadról, és elhajítja azülések fölé. A kabát, ahelyett, hogy lepottyanna valamelyik ülésre,fölszárnyal, magába csukódik, aztán egy szemvillanás alatt aselyemredőkből fényes fekete tollak lesznek, nagy, verdeső szárnyak, delehetetlen megmondani, melyik volt az a pillanat, amikor megszűntselyem lenni és egészen hollóvá változott át. A holló köröz egy kicsit a

vörös bársonyülések fölött, aztán föllebben az erkély fölé, és ott röpködfurcsán körbe-körbe.- Lenyűgöző! - jegyzi meg Madame Padva.- Igen, feltéve, hogy nem rejtette el a madarat azokban az óriási

ruhaujjakban - mormogja Chandresh. Eközben a színpadon Celia teszegy lépést Marco felé.

- Elkérhetem ezt egy pillanatra? - kérdezi a notesz felé intve. A fiúhabozik, de aztán odaadja neki. - Köszönöm! - mondja a lány, és

visszatér a színpad közepére.Mindössze egy kurta pillantást vet a gondosan lejegyzett kérdésekreés a félbemaradt válaszokra, aztán a jegyzettömböt is fölhajítja a magas-

ba. A notesz bukfencet vet a levegőben, a lebegő papírlapok elmosódó,fehér foltjából fehér galamb bontakozik ki, meglebbenti a szárnyát, éskörözni kezd a színházteremben. Az erkély peremén gubbasztó hollórákárog.

- Húha! - kiált föl Chandresh, részben a galamb, részben Marco

arckifejezése láttán.A galamb leszáll Celiához, és szelíden megtelepszik a lány kinyújtott

kezén. A lány megcirógatja a szárnyát, aztán újra fölereszti a levegőbe. Amadár mindössze néhány méternyire emelkedik a lány feje fölé, amikor aszárnyakból újra papiros lesz, és lebukfencezik. Celia fél kézzel elkapja,és visszaadja Marcónak. A fiú arca most több árnyalattal sápadtabb, mintkorábban.

- Köszönöm! - mondja Celia mosolyogva. Marco szórakozottan biccent, de nem viszonozza a lány pillantását, hanem gyorsan a színpadsarkába húzódik.

- Csodálatos, egyszerűen csodálatos! - kiáltja Chandresh. - Eztkerestük! Pontosan ezt kerestük! - Föláll a helyéről, és megindul aszéksorok közötti ösvényen, aztán a zenekari árok előtt a rivaldánálmegáll, és elkezd töprengve fel-alá járkálni.

78




- Azt is el kell döntenünk, hogy mibe öltöztessük! - kiált oda nekiMadame Padva a széksorból. - Én eddig szabályos kosztümökbengondolkodtam. De egy ehhez hasonló ruha ugyanúgy megteszi.

- Mit szeretnének, milyen jelmezt viseljek? - kérdezi Celia.- Tudod, drágám, nekünk a színösszeállításra is gondolnunk kell! -

magyarázza Madame Padva. - Vagyis inkább a színek hiányára. Csak fekete és fehér jöhet szóba. Ezzel együtt, egy tiszta fekete ruha talántúlságosan gyászos hatást keltene.

- Értem - mondja Celia.Madame Padva föláll és elindul a széksorok között a fel-alá járkáló

Chandresh felé. Valamit suttog a fülébe, mire a férfi meggfordul, éstanácskozni kezdenek.Most már csak Marco figyeli a lányt, ahogy ott áll teljesen

mozdulatlanul, a színpad közepén, és türelmesen várakozik. Aztánnagyon lassan a ruhája elkezd megváltozni.

A nyaklánccal kezdődik, és onnét szivárog lefelé, mint a tinta: a zöldselyem lassanként komor éjfeketére változik.

Marco felszisszen. A hangra Chandresh és Madame Padva

megfordul, még éppen idejében, hogy lássák, amint a terjedő feketeségragyogó hófehérré világosodik a szoknya alján, míg végül a ruhán nyomasem marad annak, hogy valaha zöld volt.

- Hát ez nagyon megkönnyíti a munkámat - mondja MadamePadva, és nem tudja leplezni szemének örömteli csillogását. - Bár azthiszem, a haja talán egy árnyalattal világosabb a kelleténél!

Celia megrázza a fejét, mire barna fürtjei csaknem feketéresötétednek, és úgy csillognak, mint a hollójának a szárnya.

- Csodálatos! - mormolja Chandresh, szinte magának.Válaszként Celia csak elmosolyodik.Chandresh két lépésben felszáguld a színpadra vezető kis lépcsőn.

Minden oldalról szemügyre veszi Celia ruháját.- Megengedi? - kérdi, mielőtt vigyázva megérinti a szoknyáját.

Celia bólint. A selyem most tagadhatatlanul fekete-fehér, a kettő közöttiátmenetet halványszürke csík jelzi, és még az egyes szálak is tisztán

látszanak a szövetben.- Nem haragszik, ha megkérdezem, mi történt az apjával? - kérdiChandresh, de közben még mindig a lány ruháját nézegeti.

- Nem haragszom - mondja Celia. - Egyik trükkje nem egészen úgysült el, ahogyan tervezte.

- Gyalázat! - mondja Chandresh, és hátrébb lép. - Miss Bowen,érdekelné egy meglehetősen szokatlan álláslehetőség?

79




Pattint az ujjával, és Marco közelebb jön a noteszével, de Celiátólnéhány lépésnyire megáll. Pillantása ide-oda vándorol a lány ruhájáról ahajára és vissza, de közben meglehetősen hosszú időt tölt a kettő között.

Mielőtt a lány felelhetne, károgás veri föl a színház csöndjét: a hollómég mindig ott gubbaszt az erkélyen, és onnét figyeli kíváncsian a

jelenetet.- Egy pillanat! - mondja Celia. Kecses, hívogató kézmozdulatot

tesz a madár felé. Válaszként az újra károg egyet, kiterjeszti nagyszárnyát, fölrebben, és a színpad felé repül, és ahogy közeledik, egyregyorsul. Villámsebesen ereszkedik lefelé, egyenesen Celia felé tart, nem

habozik, nem is lassul le, amikor a színpad fölé ér, hanem teljessebességgel zuhanni kezd. Chandresh összerezzen, majd hátraugrik, éscsaknem ráesik Marcóra, amikor a holló nagy tollvihar közepettenekirepül Celiának.

És a következő pillanatban eltűnik. Egy árva tollpihe sem maradutána, és Celián újra ott van a puffos ujjú fekete kiskabát, és már össze isvan gombolva fekete-fehér ruhája fölött.

A zenekari árok előtt álló Madame Padva lelkesen tapsolni kezd.

Celia meghajol, és ugyanezzel a mozdulattal a kesztyűjét is fölveszi a padlóról.- Tökéletes! - jegyzi meg Chandresh, miközben szivart húz elő a

zsebéből. - Egyszerűen tökéletes!- Igenis, uram! - feleli Marco a háta mögül. A jegyzetfüzet enyhén

reszket a kezében.

*

Az előcsarnokban várakozó bűvészek kissé morgolódnak, amikor megköszönik nekik, hogy idefáradtak, és udvariasan útjukra bocsátják őket.

80




Stratégia LONDON , 1886. ÁPRILIS

z a lány túl különleges ahhoz, hogy kinn álljon a tömegben - jelenti ki Chandresh. - Saját sátrat akarok neki! Mondjuk helyezzük el kör alakban az üléseket, hogy a közönség minden

oldalról figyelhesse, mit csinál.E

- Igenis, uram! - feleli Marco, miközben a jegyzettömbjével babrál,végigfuttatja az ujját a lapokon, amelyek pár perccel ezelőtt mégszárnyak voltak.

- Hát beléd meg mi ütött? - kérdezi Chandresh. - Olyan fehér vagy,mint a fal!

A hangja végigvisszhangzik az üres színháztermen, ahogy ott állnak egyedül a színpad közepén. Miss Bowent Madame Padva már magávalhurcolta, egyfolytában kérdésekkel bombázva az öltözködésével és a

hajviseletével kapcsolatban.- Jól vagyok, uram! - feleli Marco.- Pedig borzalmasan festesz! - szívja meg a szivaiját Chandresh. -

Eredj szépen haza!Marco meglepetten néz föl rá.- De uram, még nem végeztem a papírmunkával...- Majd megcsinálod holnap, rengeteg időd lesz még rá. Miss

Bowent most Padva tántival visszavisszük a házba és megteáztatjuk, aszükséges adatokat meg papírokat majd később elintézzük. Eredj, pihendki magad, vagy igyál valamit, tégy, amit ilyenkor szoktál! - Chandreshszórakozott, hessegető mozdulatot tesz a fiú felé, szivarjának füstje föl-le

bukdácsoló hullámokban követi a kezét.- Ha ragaszkodik hozzá, uram!- Nagyon is ragaszkodom! És szabadulj meg a többi fickótól az

előcsarnokban! Mi az ördögnek néznénk végig még egy rakás öltönyt

meg köpönyeget, amikor már találtunk valami sokkal érdekesebbet! Ésráadásul még egész vonzó is, már ha valakinek ilyen az ízlése...- Valóban, uram! - feleli Marco, és sápadt arca lassan elpirul. -

Akkor viszontlátásra holnap!Mélyen fejet hajt, már-már meghajol Chandresh előtt, majd sarkon

fordul, és elindul a kijárat felé.- Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen berezelsz, Marco! -

kiált utána Chandresh, de a fiú nem fordul vissza.

81




Marco udvariasan útjára engedi az előcsarnokban várakozó bűvésze-ket, elmagyarázza nekik, hogy az állást már betöltötték, és megköszöni,hogy idefáradtak. Egyikük sem veszi észre, hogy a fiúnak remeg a keze,és olyan erővel szorítja a tollat, hogy a bütykei elfehérednek. És azt semlátják, amikor a toll kettétörik a fiú öklében, és a fekete tinta szivárognikezd a csuklója felé.

Amikor a bűvészek már elmentek, Marco összeszedi a holmiját,tintás kezét beletörli fekete kabátjába. Aztán fölteszi a keménykalapját,és távozik a színházból.

Minden lépéssel szemlátomást egyre lehangoltabb lesz. Az emberek

kitérnek az útjából a zsúfolt járdán.Amikor a lakásába ér, Marco leejti a táskáját a padlóra, és mélysóhajjal nekidől az ajtónak.

- Mi a baj? - kérdi Isobel. A lány egy székben kuporog az üreskandalló mellett. A hajtincset, amelyet elkezdett befonni, a zsebébesüllyeszti: most, hogy kizökkentették a folyamatos koncentrálásból,kezdheti elölről az egészet. Ez esik még mindig leginkább a nehezére:hogy összpontosítson.

Egyelőre azonban fölhagy vele, és Marcót figyeli, ahogy átvág aszobán, és odalép a falat borító könyvespolchoz.- Tudom, ki lesz az ellenfelem! - mondja Marco. Kihúz egy csomó

jegyzettömböt a polcról, és találomra szétteríti őket az asztalokon, egyrészüket pedig ott hagyja rendetlen kupacban a földön. A polcon maradókönyvek oldalra dőlnek, pár kötet leesik a padlóra, de Marco minthaészre sem venné.

- Az a japán nő, aki annyira fölkeltette az érdeklődésedet? - kérdezi

Isobel, miközben figyeli, ahogy Marco szigorú rendben tartottkönyvespolcát elborítja a káosz. A lakásban mindig makulátlan rend volt,ezt a hirtelen felfordulást nagyon nyugtalanítónak találja.

- Nem - feleli Marco, a könyvekben lapozgatva. - Hanem Prosperolánya.

Isobel fölemel a földről egy cserép ibolyát, amelyet a lehullókönyvek magukkal sodortak, és visszateszi a polcra.

- Prospero? - kérdezi. - Az a bűvész, akit Párizsban láttál?Marco bólint.- Nem is tudtam, hogy van egy lánya - mondja Isobel.- Ez nekem is újdonság volt - feleli Marco, elhajítja a

jegyzettömböt, amelyet éppen a kezében tartott, és fölvesz egy másikat. -Chandresh éppen most szerződtette le a cirkuszhoz, mint bűvészt.

- Tényleg? - kérdi Isobel. Marco nem is felel. - Szóval ez a lány isazt fogja csinálni, amit szerinted az apja, hogy miközben varázsol, úgy

82




tesz, mintha csak bűvészmutatványt hajtana végre? A meghallgatáson isígy volt?

- Igen - feleli Marco, de föl se néz a könyveiből.- Biztosan nagyon jól csinálta.- Túlságosan is jól - mondja Marco. Újra leránt egy polcra való

könyvet a helyéről és kirakja őket az asztalra. - Ebből még komoly bajok lehetnek - mormolja Marco szinte csak magának. Egy halom jegyzetfüzetlecsúszik az asztalról a padlóra, s ahogy a lapok meglebbennek ahuzatban, olyan hangot adnak, mint a szárnycsattogás.

Isobel újra felemeli az ibolyát, és átviszi a szoba másik végébe.

- Tudja az a lány, hogy te ki vagy? - kérdezi.- Nem hinném - feleli Marco.- Ez azt jelenti, hogy a cirkusz is része a párviadalnak? - kérdezi

Isobel.Marco abbahagyja a lapozgatást, és a lányra néz.- Annak kell lennie - feleli, mielőtt újra a könyvek felé fordul. -

Valószínűleg engem is azért küldtek dolgozni Chandreshhez, hogy ottlegyek a helyszínen. A cirkusz a helyszín!

- És ez jó? - kérdezi Isobel, de Marco nem felel, újra belemerül akézírásos oldalak tanulmányozásába.Egyik kezével az inge ujját babrálja a másik csuklóján. A fehér

mandzsettán egész csomó tintafolt éktelenkedik.- Megváltoztatta az anyagot - motyogja magának. - Hogyan tudta

megváltoztatni az anyagot...?Isobel felmarkol néhányat a jegyzettömbök közül, amelyeket Marco

már nem használ, és az íróasztalra tornyozza őket, oda, ahol a marseille-i

kártyacsomag is hever. Fölnéz Marcóra, de a fiú éppen elmélyülten bön-gészi az egyik jegyzetfüzetet. A lány csöndesen kirakja a kártyákatátlósan az asztalon.

Miközben a szemét le sem veszi Marcóról, kihúz a csomagból egykártyát. Felüti és az asztalra teszi, aztán megnézi, mit üzen.

Egy férfialak áll két nő között, a fejük fölött pufók angyalka lebeg,kezében íj és nyílvessző.

L’Amoureux. A szerelmesek.- Csinos az a lány? - kérdezi Isobel hangosan.Marco nem felel.Isobel újabb kártyát emel ki a sorból és ráfekteti az elsőre.La Maison Dieu. Az Isten Háza.Összevont szemöldökkel néz az omladozófélben lévő toronyra és a

lefelé hulló emberi alakra. Visszacsúsztatja mind a két lapot a többi közé,aztán a kártyákat összesöpri és egybe rendezi.

83




- Erősebb, mint te vagy? - kérdi Isobel.Marco most sem felel, tovább lapozgat az egyik jegyzetfüzetben.Éveken keresztül úgy érezte, hogy elég jól felkészült a párviadalra.

Az is előnyt jelentett, hogy gyakorolhatott Isobellel, a lány segítségévelolyannyira tovább tudta fejleszteni a látomásait, hogy még a lány semtudta megmondani néha, mi a valóság és mi az illúzió, pedig már ismerteMarco trükkjeit.

De most, hogy szembekerült az ellenfelével, kezdtek megváltozni azérzései a párviadallal kapcsolatban, hirtelen összezavarodott és idegeslett.

Félig-meddig azt remélte, hogy amikor eljön az idő, egyszerűen tudnifogja, hogy mit kell tennie.És most az is megfordult a fejében, hogy az az idő soha nem fog

eljönni, és az oktatója csak azért kecsegtette egy lehetséges győze-lemmel, hogy szorgalomra ösztönözze.

- Tehát a versengés akkor kezdődik el, amikor megnyílik a cirkusz?- teszi fel a kérdést Isobel. Marco jóformán el is feledkezett róla, hogy alány ott van.

- Gondolom, ez lenne a logikus - feleli. - Bár nem értem, hogyanfogunk versenyezni, amikor a cirkusz turnéra indul majd, én pedig ittmaradok Londonban. Úgy látszik, mindent távirányítással kell majdcsinálnom.

- Én velük mehetnék - mondja Isobel.- Tessék? - kérdi Marco, és most megint fölnéz a lányra.- Nem azt mondtad, hogy a cirkusznak még nincs jövendő-

mondója? Én tudok jósolni a kártyáimból. Eddig még ugyan nem

jósoltam másnak, csak magamnak, de egyre jobban megy. Írhatnék neked, amikor a cirkusz éppen utazgat. Legalább nekem is lenne hovamennem, ha a párviadal alatt nem akarnád, hogy itt legyek.

- Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet - feleli Marco, bár maga sem tudná pontosan megmondani, hogy miért nem. Eddig meg sefordult a fejében, hogy Isobel része lehetne az életének bárhol másutt,mint itt, a lakás falai között. Mindeddig igyekezett távol tartani

Chandreshtől és a cirkusztól, részben azért, hogy legyen valamije, amicsak az övé, részben azért, mert ez így tűnt helyesnek. Különösen, hogyaz oktatója is mintha ezt tanácsolta volna a maga sejtelmes módján.

- Kérlek! - erősködik Isobel. - Így legalább segíteni tudok neked.Marco tétovázik, újra a könyveire pillant. De még mindig a

színházban látott lány jár az eszében.

84




- Segítenék neked, hogy tartsd a kapcsolatot a cirkusszal - folyatjaIsobel -, és legalább nekem is lenne valami tennivalóm, amíg te

párbajozol. Aztán amikor a párbajnak vége, visszajöhetnék Londonba.- Még azt sem tudom, hogyan történik majd a párbaj - mondja

Marco.- De abban azért biztos vagy, hogy én nem maradhatok itt, amíg

tart, igaz? - kérdi Isobel.Marco fölsóhajt. Ezt már megbeszélték néhányszor, nem nagyon

részletesen ugyan, de abban azért megállapodtak, hogy amint a játszmamegkezdődik, a lánynak mennie kell.

- Már így is rengeteget kell dolgoznom Chandreshnek, és ha averseny elkezdődött, arra kell koncentrálnom, anélkül, hogy... hogy bármi elterelné a figyelmemet - mondja Marco, ugyanazokkal aszavakkal, amelyeket az oktatója használt, amikor előállt ezzel a

javaslatnak álcázott utasítással. Marco nem is tudja, melyik lehetőségnyugtalanítja jobban: az, hogy Isobelt is belevonja a játékba, vagy az,hogy föl kell adnia az egyetlen olyan kapcsolatot, amelyet nem mások erőltettek rá.

- Ha a cirkusszal tartanék, akkor nem vonnám el a figyelmedet a párviadalról, hanem éppen hogy segítenélek benne - mondja Isobel. - Ésha az a szabály, hogy nem használhatsz segítséget, hát végtére is én csak leveleket írnék neked, mi abban a rossz? Nekem ez tökéletesmegoldásnak tűnik.

- Megszervezhetek neked egy találkozót Chandreshsel - veti felMarco.

- No és te... meg tudnád győzni, hogy szerződtessen, nem igaz? -

kérdi Isobel. - Mármint ha magától nem akarna.Marco bólint, bár még mindig nem biztos abban, hogy tetszik neki az

ötlet, de már-már kétségbeesetten szeretne kitalálni egy stratégiát.Kitalálni, milyen taktikát használjon ezzel az újonnan fölfedezettellenféllel szemben.

Gondolatban újra meg újra elismétli a lány nevét.- Hogy hívják Prospero lányát? - kérdezi Isobel, mintha csak

olvasna a gondolataiban.- Bowennek - feleli Marco. - Celia Bowennek.- Szép neve van - mondja Isobel. - Valami baja van a kezednek?Marco csodálkozva lepillant, és azon kapja magát, hogy a bal

kezében tartja a jobbját, és öntudatlanul simogatja a hűlt helyét annak agyűrűnek, amely valaha beleégett a bőrébe.

- Nem - feleli, és újra fölveszi az asztalról az egyik jegyzetfüzetet,hogy legyen valami a kezében. - Semmi bajom.

85




Isobel, úgy tűnik, beéri ezzel a válasszal: újra fölvesz egy halomkönyvet a földről, és az íróasztalra tornyozza őket.

Marco megkönnyebbül, örül, hogy a lánynak nincs meg az aképessége, hogy meglássa a gondolatai között a gyűrű emlékét.

86




TŰZ ÉS FÉNY

Belépsz a fényben úszó, nyitott udvarra, amelyet csíkos sátrak vesznek körül.

A körből tekergőző ösvények vezetnek minden irányba, hunyorgó

lényekkel pettyezett, láthatatlan rejtélyek felé.Árusok szelik át körülötted a tömeget, üdítőket kínálnak ésmindenféle különlegességeket, saját maguk kreálta édességeket vanília ésméz, csokoládé és fahéj ízesítéssel.

Nem messze tőled egy pódiumon csillámló fekete jelmezt viselőkígyónő tekeri mindenféle fantasztikus, kifacsart pózokba a testét.

Egy zsonglőr fekete, fehér és ezüst golyókat hajigál a magasba, a go-lyók néhány másodpercig mintha állva maradnának levegőben, mielőtt

visszahullanak a kezébe az ámuló nézősereg tapsa közepette.És minden izzó fényben fürdik.A fény az udvar közepén lobogó nagy tűzből árad. Ahogy közelebb

lépsz, látod, hogy a lángok egy jókora, karmos lábakon egyensúlyozófekete vasüstből törnek elő. Ahol a peremének kellene lennie, az üsthosszú, spirális vasdarabokra hasad, mintha csak megolvasztották ésszéjjel húzták volna, mint a karamellát. Minden egyes vasspirál fölfeléhalad egy darabig, aztán visszagörbül önmagába, át- meg átbújik a többispirálon, és ettől az egész úgy fest, mint valami kalitka. A lángokat aréseken át lehet látni, és valamelyest a perem fölött is. Az üst legaljaviszont eltakarja őket, így nem tehet tudni, mi is ég valójában: fa vagyszén, esetleg valami más.

A táncoló lángok pedig nem arany- vagy narancssárgák, hanemhófehérek.

87




Titkok M ASSACHUSETTS , C ONCORD , 1902. OKTÓBER

család már jó ideje vitatkozik azon, hogy mi legyen Bailey-ből,és ezek a csaták időről időre megismédődnek, bár egy ponton túlgyakran fulladnak önismétlésbe vagy feszült hallgatásba.A

Bailey szerint ez Caroline lelkén szárad, bár először igazából az anyai

nagyanyja hozta szóba a dolgot, de Bailey sokkal jobban szereti anagyanyját, mint a nővérét, ezért úgy dönt, az ügyben kizárólag Carolinea ludas. Ha ő nem adja be a derekát olyan könnyen, neki most nemkellene ilyen keményen küzdenie.

A nagyanyja kívánsága volt - bár ő ezt a kívánságot egyszerű javaslatnak álcázta, és elsőre elég ártalmatlannak is tűnt - hogy Caroline-t írassák be a Radcliffe Egyetemre.

Caroline-nak szemlátomást tetszett az ötlet, legalábbis addig, amíg

ott teáztak nagyanyjuk díszpárnákkal és virágos tapétával ékes, békéscambridge-i szalonjában.

De még ha jutott is magában bármiféle elhatározásra az üggyelkapcsolatban, ezt mintha elfújták volna, amint visszaértek Concordba, ésaz apjuk kimondta a döntő szót:

- Szó sem lehet róla!Caroline pedig szó nélkül belenyugodott, mindössze a száját

biggyesztette el durcásan egyetlen pillanatra, de aztán nyilván úgydöntött, a tanulás úgyis túlságosan strapás lenne, és ami azt illeti, a várostsem kedveli különösebben. Ráadásul Millie barátnője menyasszony lett,és már az esküvőt tervezik, ezt a témát pedig Caroline sokkalérdekesebbnek találta, mint a saját továbbtanulásának kérdését.

Ennyiben maradtak.Amikor ezt Cambridge-ben is közölték, a nagymama rájuk hagyta:

jó, Caroline nem megy a Radcliffe-re, Bailey viszont természetesen a

Harvardra fog járni.És ez már egyáltalán nem jó tanácsnak vagy bármi egyébnek álcázottkérés volt. Parancs a javából. Ha valaki megpróbált a költségekrehivatkozva tiltakozni, a nagyanya belefojtotta a szót, mondván, Baileytaníttatásának költségeit ő fogja állni.

Bailey véleményét ki se kérték.- Én menni szeretnék - szólt közbe Bailey, amikor a vitatkozók egy

pillanatra elhallgattak.

88




- Neked a farmot kell átvenned - felelte az apja.Legegyszerűbb lett volna hagyni egyelőre az egész témát, és csak

később venni elő újra, főként, ha meggondoljuk, hogy Bailey még nemtöltötte be a tizenhatot, és jó hosszú idő telik még el; míg döntenie kell,melyik lehetőséget választja.

Ehelyett, maga sem tudja pontosan, miért, de állandóan, minden le-hetséges alkalommal visszatér rá. Újra meg újra nekiáll bizonygatni,hogy egyetem után is visszatérhet a farmra, és hogy négy év nem olyan

borzasztóan hosszú idő.Ezekre az érveire az apja eleinte leckéztetéssel válaszol, de a vita a

későbbiekben már harsány parancsszavakba és bevágott ajtókbatorkollik. Az anyja, amennyire csak lehetséges, távol tartja magát ettől,de ha sarokba szorítják, akkor a férjének ad igazat, miközben azértcsöndesen megjegyzi, hogy ebben a kérdésben igazából Bailey-nek kellene döntenie.

Bailey még abban sem biztos, hogy csakugyan a Harvardra szeretnemenni. Ő ugyan jobban kedveli a várost, mint Caroline, és úgy látja, aválasztási lehetőségek közül ez kínálja a legtöbb izgalmat, a legtöbb

váratlan lordulatot.Ezzel szemben a farm semmit sem kínál, csak birkákat, almát éskiszámíthatóságot.

Már most látja maga előtt az egész jövőjét, ha a farmot választja.Minden egyes napot, minden egyes évszakot. Hogy mikor érik meg azalma, hogy mikor kell nyírni a birkákat, és mikor áll be a fagy.

Mindig ugyanúgy, évről évre.Anyjának is megemlíti, mennyire idegenkedik ettől a vég nélküli

ismétlődéstől, abban a reményben, hogy vele kissé higgadtabban tudjamegbeszélni, vajon beleegyeznek-e végül a szülei, hogy elmenjenotthonról. De az anyja csak annyit mond, hogy ő a maga részérőlmegnyugtatónak találja itt a farmon a dolgok örökös körforgását, aztánmegkérdezi, végzett-e már Bailey a rábízott házimunkával.

Mostanában már csak Bailey-t hívja meg teázni a nagyanyja, anővérét nem is említi. Caroline valamit morog arról, hogy neki különben

sincs ideje az ilyesmire, így Bailey egyedül indul Cambridge-be, és hálása sorsnak, hogy az út élvezetében nem zavarja meg többé Carolineörökös locsogása.

- Tulajdonképpen nem is érdekel, hogy beiratkozol-e a Harvardra -mondja a nagyanyja egyik délután, bár Bailey ezúttal nem hozta szóba adolgot. Általában megpróbálja kerülni ezt a témát a nagyanyja jelen-létében, mert azt gondolja, úgy is pontosan tudja, a nagyanyja hogyanvélekedik róla.

89




Tesz még egy kanál cukrot a teájába, és várja, hogy a nagyanyjakifejtse, hogy érti ezt.

- Azt hiszem, a Harvard kínálná számodra a legtöbb lehetőséget -folytatja a nagyanyja. - Márpedig azt nagyon szeretném, ha minél többlehetőség nyílna előtted, még ha a szüleid nem is lelkesednek agondolatért. Tudod, miért egyeztem bele, hogy a lányom hozzámenjenapádhoz?

- Nem - feleli Bailey. Ilyesmiről a szülei soha nem beszélnek a jelenlétében, bár Caroline egyszer elárulta neki titokban, hogy úgyhallotta, botrány volt a szüleik házassága körül. Az apja még most, húsz

évvel később sem teszi be a lábát a nagyanyjuk házába, és ő se jön átsoha Concordba.- Azért, mert különben megszökött volna vele - mondja a

nagyanyja. - Neki az apád kellett, és kész. Én biztosan nem őtválasztottam volna neki, de egy gyereknek joga van hozzá, hogy magadöntsön, és ne erőltessenek rá semmit. Figyeltem, amikor hangosanfelolvastál a könyveidből a macskáimnak. Amikor ötéves voltál, az egyik mosóteknőt átalakítottad kalózhajóvá és támadást intéztél a kertemben a

hortenziáim ellen. Úgyhogy nekem ne is próbáld bemesélni, hogyönszántadból a farmot választanád!- Vannak kötelességeim is - mondja Bailey, jóllehet ezt a szót az

utóbbi időben kezdi meggyűlölni.A nagyanyja valami fura hangot hallat, ami lehet nevetés is, köhögés

is, vagy a kettő kombinációja.- Az álmaidat próbáld megvalósítani, Bailey! - mondja. - Legyen

az az álom a Harvard vagy valami egészen más. Nem az számít, hogy

mit mond róla a drágalátos apád, bármilyen nagy hangon mondja is. Már elfelejtette, hogy valaha ő maga is valakinek az álma volt.

Bailey bólint, a nagyanyja visszaül a székébe, és egy darabig a szom-szédokra panaszkodik, az apját meg az álmait nem hozza szóba többet.De mielőtt Bailey hazaindulna, még egyszer figyelmezteti:

- Ne feledd, amit mondtam!- Nem fogom - biztosítja Bailey.

De azt nem árulja el a nagyanyjának, hogy neki mindössze egyetlenálma van, és az legalább olyan valószerűtlen, mint egy virágoskertbenkalózkodni.

Az apjával azért továbbra is merészen szembeszáll rendszeres vitáik untán.

- Az én véleményem egyáltalán nem számít? - kérdezi egyik este,mielőtt még a beszélgetés ajtócsapkodásban tetőzne.

- Nem hát- feleli az apja.

90




- Talán nem kéne tovább ingerelned, Bailey! - mondja az anyjacsendesen, mikor az apja már kiment a szobából.

Bailey kezd egyre kevesebb időt tölteni odahaza.Az iskola nem köti le az idejének olyan nagy részét, mint szeretné.

Eleinte még több kerti munkába menekül, a gyümölcsöskert távolabbivégében, mindig a lehető legtávolabb attól a ponttól, ahol az apja éppentartózkodik.

Aztán hosszú sétákra fanyalodik, mezőkön és erdőkben bolyong, ésmég a temetőkbe is elvetődik.

Filozófusok és költők sírkövei mellett halad el, a nevüket jól ismeri a

nagyanyja könyvespolcáról. De számtalan másik sírkőre olyan nevetvéstek, amelyet soha életében nem hallott, és némelyiket már annyiraelkoptatta a szél meg az eső, hogy ki se lehet silabizálni őket, azt azembert pedig, aki a kő alatt fekszik, már régen elfelejtette mindenki.

Különösebb cél nélkül kószál, többnyire mégis annál a tölgyfánál kötki, amelynek az ágain olyan gyakran üldögéltek valaha Caroline-nal és a

barátaival.Most, hogy ő is megnőtt, könnyebb dolga van, nehézség nélkül

fölmászik a legmagasabb ágakra. A lombok árnyékában úgy érzi, sikerültelbújnia a világ elől, de ahhoz azért elég világos van, hogy olvasnitudjon, ha könyvet is visz magával, márpedig ez lassan szokásává válik.

Történelmi munkákat olvas, mitológiai tárgyú könyveket és tündér-meséket, és közben azon töpreng, mi lehet az oka, hogy ezekben atörténetekben kizárólag a lányokat ragadja ki rémes helyzetükből egylovag, herceg vagy farkas. Igazságtalannak érzi, hogy számára nemnyílik ilyen mesés lehetőség. Arra meg semmi esélye, hogy ő

próbálkozzék meg saját maga vagy mások megmentésével.Miközben órákat tölt azzal, hogy a juhokat figyeli, amint céltalanul

kóborolnak a legelőn, azt kívánja, bárcsak jönne valaki és magával vinnéinnét. De úgy látszik, amit az ember birkanézés közben kíván, éppolyankevéssé teljesedik be, mint az, amit egy hullócsillag láttán.

Nem is olyan rossz élet ez, bizonygatja magának. Semmi baj nincsazzal, ha az ember farmer.

És mégis, az elégedetlenség továbbra is ott munkál benne. Még afölddel is elégedetlen, amelyen a csizmája tapos.Így aztán továbbra is a tölgyfájára menekül a világ elől.Hogy a fát még inkább a magáénak érezhesse, régi fadobozát,

amelyben a legértékesebb tárgyait őrzi, előveszi előző rejtekhelyéről, azágya alatt lévő padlódeszka alól, és a tölgy egyik hasadékába rejti, egy

jókora mélyedésbe, amely odúnak éppen nem nevezhető, de azért acélnak megfelel.

91




A doboz nem túl nagy, a vasalása és a zára patinás rézből van.Beletekeri egy darab zsákvászonba, amely elég jól védi az időjárásviszontagságaitól, és így olyan biztosan ül a résben, hogy még alegleleményesebb mókusnak sem sikerül kimozdítania onnan.

A dobozban található egyebek közt egy kicsorbult nyílvessző,amelyet Bailey a mezőn talált ötéves korában. Egy kődarab, amelynek akellős közepén lyuk tátong, és állítólag szerencsét hoz. Egy feketemadártoll. Egy darabka csillogó ásvány, amelyről az anyja azt állítja,valami kvarcféle. Egy pénzérme, amelyet az első zsebpénzéből tett félre.Egy barna bőr nyakörv, amely a kutyájuké volt - Bailey kilencéves volt,

amikor az állat elpusztult. És egy fél pár kesztyű, amely valaha fehér lehetett, de már egészen elszürkítette az idő, és a mellette fekvőkődarabok.

Aztán van még a dobozban néhány megsárgult, kézírással teleírt papírlap.

Amikor a cirkusz odébbállt, Bailey minden részletet leírt, amire csak emlékezett, nehogy elfelejtse őket. A csokoládébevonatú pattogatottkukoricát. A sátrat, amely teli volt akrobatákkal, akik kör alakú, magas

emelvényeken álltak, és különös mutatványokat végeztek a ragyogófehéren lángoló tűzzel. A varázslatos, egyfolytában változó órát, amelyott állt a jegyárusító bódéval szemközt, és nemcsak az időt mutatta,hanem mindenféle más, csodálatos dolgot is.

Bár mindent, amire a cirkusszal kapcsolatban emlékezett, sorraföljegyzett kusza kézírásával, arra sehogy se vitte rá a lélek, hogy a vöröshajú kislánnyal való találkozásáról is beszámoljon. Arról a lányról sohasenkinek nem beszélt. Még kétszer járt a cirkuszban azután, hogy

találkoztak, annak rendje-módja szerint éjszaka, és mindkét alkalommalkereste a lányt mindenfelé, de nem találta.

Aztán a cirkusz eltűnt, akár egy álomkép, ugyanolyan váratlanul,mint ahogy megjelent.

És nem tért vissza azóta sem.Mindössze egyetlen bizonyítéka volt rá, hogy az a lány csakugyan

létezik, és nem csak az ő képzeletének a szüleménye: a kesztyű.

De Bailey többé nem nyitja ki a dobozt. Az csak fekszik a fahasadékában, jól bezárva. Néha arra gondol, ideje lenne elhajítani, de aztán mégse tudja

rászánni magát.Talán az lesz a legjobb, gondolja, ha itthagyja a fában, ahol a fakéreg

lassanként benövi, örökre elrejtve tartalmát a világ elől.Szürke szombat-reggel van, Bailey korábban kelt, mint a család többi

tagja, ami nem számít ritkaságnak. Amilyen gyorsan csak tudja, elvégzi a

92




házimunka rá eső részét, berak egy almát a hátizsákjába a könyve mellé,és elindul a fájához. Félúton járhat, amikor eszébe jut, hogy talán fölkellett volna vennie a sálját, de abban bízik, ahogy múlnak az órák, azidő egyre melegebb lesz majd. Erre a vigasztaló tényre összpontosít,miközben fölfele kúszik, és elhalad a legalsó ágak mellett, aholkiskorában az ő helye volt, aztán a magasabbak mellett is, amelyekre anővére és a barátai tartottak igényt. Ez volt Millie ága, gondolja, ahogy alába megérinti. Amikor Caroline ágát is maga mögött hagyja, még mostis elégtételt éréz. A szellőben zizegő lombok között Bailey befészkelimagát a kedvenc helyére: nem messze attól a ponttól, ahol a lábfejét

megtámasztja, ott rejtőzik a félig elfeledett doboz.Amikor végül felnéz a könyvéből, és meglátja a fekete-fehér csíkossátrakat a mezőn, úgy megdöbben, hogy kis híján lezuhan a fáról.

93




94




95




A premier éjszakája I. Bevezetés

LONDON , 1886. OKTÓBER 13-14.

premier napja, vagy inkább éjszakája, roppant látványos.Minden egyes részletet gondosan megterveztek, és már jóvalnaplemente előtt tekintélyes tömeg gyűlik össze a kapunál.

Amikor végre beengedik őket, a szemük kikerekedik a csodálkozástól, ésahogy sátorról sátorra haladnak, csak egyre kerekebb lesz.

AA cirkusz minden eleme csodálatos harmóniában olvad össze.

Akadnak mutatványok, amelyeket különböző országokban, sőtkülönböző kontinenseken gyakoroltak be, de most egymással szom-szédos sátrakban láthatóak, az egyes produkciók átmenet nélkülolvadnak össze egyetlen egésszé. Minden egyes jelmez, mindenmozdulat, sőt még a sátorok felett olvasható összes felirat is töké-letesebb, mint az eggyel előző.

Még maga a levegő is tökéletes: tiszta, hűvös és csípős, és olyan

illatok és hangok járják át, amelyek egyik nézőt a másik után csábítják oda és bűvölik el.

Éjfélkor ünnepélyesen meggyújtják az örömtüzet az üstben, amelymindaddig üresen és csöndben állt a helyén, és úgy festett, mint valamicsavart vaspántokból készült szobor. Tizenkét tűzakrobata lép az udvarranémán, mindegyik egy-egy apró emelvényt hoz magával, amelyetleraknak a tűz körül, körben, ahogyan a számok helyezkednek el az óra

számlapján. Pontosan egy perccel azelőtt, hogy az óra elüti az éjfelet, ki-ki fölmászik a saját emelvényére, és a hátukra erősített tartóból csilllogófekete íjat és nyílvesszőt vesznek elő. Harminc másodperccel éjfél előttapró, izgő-mozgó sárga lángot gyújtanak a nyilak hegyén. A tömegbenmindazok, akik eddig nem vették észre őket, most álmélkodvafelfigyelnek. Tíz másodperccel éjfél előtt magasba emelik az íjukat, és alángoló nyílvesszővel célba veszik a türelmesen várakozó vaskalitkamélyét. Ahogy a kapu mellett álló óra ütni kezd, az első íjász kilövi a

nyilát, amely elrepül a tömeg feje fölött, és szikrák csőjében beletalál acélba.Sárga lángok lövellnek a magasba: az örömtűz lángra lobbant.

96




A második óraütésre a második íjász is kilövi a nyilát a lángok közé,és a lángok sárgából ragyogó égszínkékre változnak.

Elhangzik a harmadik óraütés, elröpül a harmadik nyíl, és a lángok most meleg rózsaszínben ragyognak.

Amikor a negyedik nyílvessző is célba talál, a lángok olyan színűreváltanak, mint az érett sütőtök.

Az ötödik után skarlátvörösek lesznek.A hatodik nyílvesszőtől mélyebb, csillogó bíborszínűvé válnak.A hetedik után a tűz olyan piros lesz, mint a fény elé tartott

borospohár.

Jön a nyolcadik, és a lángok csillámló ibolyászínűre változnak.A kilencedik, és az ibolyaszín indigóvá sötétül.Elhangzik a tizedik óraütés, elrepül a tizedik nyílvessző, és a tűz

most olyan sötétkék, mint az éjféli ég.Az utolsó előtti ütésre a táncoló lángok kékből feketévé válnak, így

most szinte meg sem lehet különböztetni őket az üsttől.És a legutolsó óraütésre a fekete tüzet vakító, fehér lángok váltják fel,

a tűz körül szikraeső hullik a magasból, akár a hóesés. Óriási, sűrű

füstkarikák tekergőznek fölfelé az éjszakai égbe.A tömeg egy emberként kiált fel. Azok a nézők, akik korábban már ahazatérést latolgatták, most úgy döntenek, maradnak még egy darabig, éstúláradó lelkesedéssel bizonygatják egymásnak, milyen csodálatos voltez a tüzes mutatvány. Azok, akik lemaradtak róla, alig akarták elhinni,amikor percekkel vagy órákkal később elmesélik nekik.

Az emberek a sátrak között bolyonganak, elkószálnak az ösvények-en, amelyek egymásba hurkolódnak és mintha soha nem akarnának véget

érni. Egyesek minden sátorba betérnek, amelyik mellett elhaladnak,mások gondosan tanulmányozzák a sátor fölött olvasható feliratot,mielőtt eldöntik, melyik sátrat válasszák. Van, akit annyira elbűvölvalamelyik sátor, hogy képtelen továbbmenni, inkább úgy dönt, ottmarad mindaddig, amíg haza nem kell indulnia. Más nézők viszont,miközben áthaladnak az átjárón, tanácsokat osztogatnak a többieknek,hogy mit nézzenek meg, s melyek a legérdekesebb sátrak azok közül,

ahol már jártak. A megszólítottak mindig örömmel fogadják a jótanácsot, bár gyakran megesik, hogy miközben azt a bizonyos sátrat keresik,amelyet ajánlottak nekik, más sátrak vonják magukra a figyelmüket.

Lassan hajnalodni kezd: azok, akiknek eddig nem sikerült, ma már aligha fognak bejutni a cirkuszba. Mindössze azzal vigasztalódhatnak,hogy megígérik nekik, visszatérhetnek majd, amikor a Nap ismétlenyugszik.

97




Mindent összevetve, a cirkusz első szereplése kétségkívül nagy siker.Csak egy apró nehézség akad, egyetlen váratlan esemény. A nézők

közül senki nem veszi észre, és a cirkusz művészeinek többsége is csak az esemény után tudja meg.

Néhány perccel naplemente előtt, amikor az utolsó simításokatvégzik (jelmezeket igazgatnak, karamellát olvasztanak), az állatidomár feleségénél váratlanul megindul a szülés. Az asszony általában a férjének segédkezik, így hát a mutatványokat a nő távolléte miatt kissé módo-sítani kell, amit az oroszlánok és tigrisek látható nyugtalansággal fogad-nak.

Az idomár felesége ikreket várt, de még néhány hét hátra lett volna aszülésig. Utóbb a kollégái azzal ugratják, hogy a gyerekek biztos nemakarták lekésni a premiert.

Még mielőtt a közönséget beeresztenék a cirkuszba, kerítenek egyorvost, és titokban bekísérik a színfalak mögé, hogy segítsen a szülésnél(ez a megoldás egyszerűbb, mintha a nőt szállítanák be a kórházba).

Hat perccel éjfél előtt megszületik Dixon Aidan Murray.Hét perccel éjfél után világra jön a húga, Penelope Aislin Murray is.

Amikor Chandresh Christophe Lefèvre-rel közlik a hírt, az kissé csaló-dott, hogy a gyerekek nem egypetéjű ikrek. Pedig már eltervezte,hányféle szerepet tölthet majd be az ikerpár a cirkuszban, ha már elégnagyok hozzá. A kétpetéjű ikrek viszont, sajnos, korántsem olyanhatásosak, mint amire számított, de azért szól Marcónak, hogy küldessenkét hatalmas, vörös rózsákból álló csokrot az idomár feleségének.

Mindkét csöpp kis jószágnak meglepően dús, lángvörös haja van.Jóformán egyáltalán nem sírnak, és nem is alszanak, éberen figyelnek

hajszálra egyforma, tágra nyílt kék szemükkel. Maradék selyem- ésszaténdarabokba bugyolálják őket, a lányt fehérbe, a fiút feketébe.

A műsorszámok között az artisták egymásnak adják a kilincset, egyik a másik után emeli a karjába az újszülötteket, és közben mindigelhangzik az elmaradhatatlan tréfálkozás arról, hogy milyen jólidőzítették a születésüket. Tökéletesen bele fognak illeni az éjszakaicirkusz nyújtotta környezetbe, a hajuk színétől eltekintve. De majd

befestetik, ha elég idősek lesznek hozzá, javasolja valaki. Másmegjegyzi, hogy Isten ellen való vétek lenne befestetni az ilyen feltűnőenlángvörös hajat, amely sokkal élénkebb és ragyogóbb, mint az anyjuk aranybarna fürtjei.

- Ez a szín jót jelent! - jegyzi meg Cukiko, de nem hajlandómegmagyarázni, miért. Mindkét gyereket homlokon csókolja, és későbbegész sor papírmadarat hajtogat nekik, amelyeket egy zsinegre fűzveföllógatnak a bölcső fölé.

98




Kevéssel hajnal előtt, amikor a cirkusz lassanként kiürül, agyerekeket kiviszik és megsétáltatják a sátrak körül és az udvarban. Asétának elvben az lenne a célja, hogy elaltassa őket, de a két gyerek továbbra is ébren van, és ahhoz képest, hogy mindössze néhány órája

jöttek a világra, meglepő érdeklődéssel nézegetik a fényeket, a jelmezeket és a sátrak csíkjait.

Már a Nap is feljön, amikor végre lehunyják a szemüket, egymásmellett fekve a csíkos takaróval kibélelt, kovácsoltvas bölcsőben, amelykészen várt már rájuk, bár jóval korábban érkeztek a vártnál. A bölcsőtnéhány hete kapták ajándékba a szülők, s az ismeretlen ajándékozó se

névjegyet, se levelet nem mellékelt hozzá. Murray-ék föltételezték, hogyChandresh lehetett az, bár amikor megköszönték neki, Chandreshállította, hogy fogalma sincs róla, miről beszélnek.

De bárkitől származzék is a bölcső, az ikrek láthatólag jól érzik magukat benne.

Később senki nem emlékszik már rá, pontosan ki nevezte el őketDixinek és Pixinek. Ami a bölcsőt illeti, senki nem vállalja, hogy őküldte volna.

De a becenevek rajtuk ragadnak, ahogyan ez már a becenevekkellenni szokott.

99




A premier éjszakája II. Szikrák LONDON , 1886. OKTÓBER 13-14.

arco a premier éjszakájának első óráit azzal tölti, hogytitokban állandóan az órájára pillant, és türelmetlenül várja,hogy a mutatók végre elérjék a tizenkettőt.M

A Murray ikrek korai érkezése kissé megzavarja az időrendjét, de ha az

örömtüzet sikerül a terveknek megfelelően meggyújtani, akkor így isminden rendben lesz.

Ennél jobb megoldást nem tudott találni, ha tekintetbe vesszük, hogynéhány hét múlva a cirkusz már sok száz kilométernyire lesz, ő meg ittmarad egyedül Londonban.

Igaz ugyan, hogy Isobel segítsége hasznosnak bizonyulhat, de ennélerősebb összekötő kapocsra is szüksége van.

Attól a perctől fogva, hogy rájött, mi lesz a párviadal helyszíne,

fokozatosan egyre több feladatot vállalt magára a cirkuszban. Mindentmegtett, amire Chandresh kérte, sőt még annál is többet, míg végülteljesen szabad kezet kapott, a kapu tervrajzának elkészítésétől a sátrak vásznának megrendeléséig.

Aggasztja, hogy nem tudja, mi mindenre terjed ki a hatásköre.Azelőtt nem próbálkozott ilyen nagyszabású dologgal, de semmi okátnem látja, miért ne kezdhetné a játékot a lehető legerősebb pozícióból.

Az örömtűz segítségével tartani tudja a kapcsolatot a cirkusszal, mégha nem is látja egészen tisztán, hogyan fog működni. És mert olyan sok ember érintett a dologban, jó ötletnek tűnik, hogy a helyszínen is

bebiztosítsa magát.Az előkészületek hónapokig tartottak.Chandresh szíves örömest rábízta, hogy találja ki a világítást, mert

rájött, hogy Marco csekély biztatás hatására is felbecsülhetetlenszolgálatokat tesz a cirkusz megtervezésében. Elég volt megmutatni neki

a helyes irányt, és az összes részleteket rá lehetett bízni.És ami a legfontosabb, Chandresh beleegyezett, hogy titokban tartsaa módszerét. A világítás kezdett hasonlítani az Éjféli Vacsorákhoz: itt istilos volt rákérdezni az összetevőkre és az étlapra.

100




Ha valaki azt firtatta volna, mibe mártották a nyílvesszők hegyét,hogy ilyen döbbenetes hatást érjenek el velük, nem kapott volna választ.Ahogyan arra sem, hogyan sikerül a lángokat az egyik vibrálószínárnyalatról a másikra változtatni.

Azok, akik mégiscsak megkérdezték az előkészületek és a próbák alatt, azt a választ kapták, hogy ha elárulnák a módszert, ezzeltönkretennék a hatást.

Marco természetesen nem próbálhatta el a legfontosabb részt.De néhány perccel éjfél előtt diszkréten lelép Chandresh mellől, és

észrevédenül elvegyül az udvaron tolongó tömegben.

A vastölcsér felé indul, és olyan közel húzódik az üres üsthöz,amennyire csak bír. Nagy, bőrbe kötött noteszt húz elő a kabátjazsebéből, a notesz hajszálpontosan olyan, mint az a másik, amelyik

biztonságosan elzárva pihen az irodájában. A nagy tolongásban senkisem veszi észre, amint a noteszt az üst mélyére hajítja. A puffanáshangját elnyomja az alapzaj.

A notesz szétnyílik, föltárva a tintával rajzolt fa gondosan kidolgozottképét a csillagpettyes égnek.

Marco ottmarad a meghajlított fémpántok közelében, miközben azíjászok elfoglalják a helyüket.A tolongó tömeg kis híján elsodorja, de Marco le nem veszi a szemét

a lángokról, miközben a tűz a szivárvány minden színén keresztülhalad.Amikor az utolsó nyílvessző is becsapódik, Marco lehunyja a szemét.

A fehér tűz vörösen izzik csukott szemhéján keresztül.

*

Celia arra számított, apja gyöngén sikerült utánzatának érzi majdmagát az első előadások alatt, de legnagyobb megkönnyebbülésérevalami egészen mást tapasztal, mint amit annyiszor látott korábban,cirkuszról cirkuszra járva.

A hely, ahol föllép, kicsi és meghitt. A sátorban csak kevés ember számára van hely, így az egyes nézők megtartják egyéniségüket, ahelyett

hogy arctalan tömeggé olvadnának össze.Ráébred, hogy így minden egyes alkalommal mást és mást tudnyújtani, miközben a közönség reakciói alapján dönti el, mi legyen akövetkező mutatvány.

Bár jobban élvezi a fellépéseket, mint hitte, azért örül neki, hogy azegyes számok között van ideje magára is. Ahogy közeledik az éjfél, úgydönt, keres egy helyet, ahonnét észrevétlenül figyelheti az örömtűzmeggyújtását.

101




De miközben áthalad azon a területen, amelyet „a kulisszák mögöttiként” szokás emlegetni, jóllehet nincsenek is kulisszák, hirtelenmagával sodorja a Murray ikrek közelgő születését övező izgatottkészülődés.

Egész kis tömeg gyűlt össze artistákból és segédszemélyzetből, ésmost izgatottan várakoznak. Az orvos, akit kerítettek, láthatólagfurcsának találja a helyzetet. A kígyónő eltűnik, majd ismét megjelenik.Aidan Murray úgy járkál föl-alá, ahogy a nagyragadozói szoktak aketrecben.

Celia megpróbál segíteni, amennyire tőle telik, ami főként abból áll,

hogy teát hoz a várakozóknak, és igyekszik mindig új és újmegfogalmazásban biztosítani róla az embereket, hogy minden rendbenlesz.

Ez az egész helyzet annyira emlékezteti arra a másikra, amikor azidős szellemidéző klienseit igyekezett megnyugtatni, hogy meglepődik,amikor a hálálkodók a valódi nevén szólítják.

Amikor néhány perccel éjfél előtt halk sírás hallatszik odabentről,mindenki megkönnyebbülten felsóhajt. Egyesek éljeneznek.

És aztán hirtelen történik még valami.Még mielőtt meghallaná az udvaron visszhangzó tapsvihart, Celiamár érzi a változást, amely hullámként söpör végig a cirkuszon.

A hullám hozzá is elér, önkénytelenül végigfut tőle a hideg agerincén, és kis híján ledönti a lábáról.

- Jól vagy? - szólal meg egy hang a háta mögött, és amikor Celiamegfordul, Cukikót pillantja meg. A kígyónő kezét a karjára fekteti, hogytámogassa, ha esetleg szédülne. Mosolygó szeme azzal az „én is érzem,

amit te!”-pillantással ragyog Celiára, amelyet a lány már kezd isme-rősnek találni.

- Köszönöm, jól vagyok - feleli Celia, és levegőért kapkod.- Érzékeny lány vagy! - jegyzi meg Cukiko. - Gyakran megesik,

hogy az érzékeny emberekre erős hatással vannak az ilyen események.Ismét sírás hangzik fel a szomszédos helyiségből, szelíd kórust

alkotva az első hanggal.

- Figyelemre méltóan jól időzítettek - jegyzi meg Cukiko, azújszülötteket fülelve.Celia csak bólintani bír.- Kár, hogy nem láttad a díszkivilágítást - folytatja Cukiko. - Az is

figyelemre méltó volt.Miközben a Murray ikrek lassan elcsöndesednek, Celia megpróbál

szabadulni attól a bizonyos érzéstől, amely még mindig ot bizsereg a bőrén.

102




Még mindig nem tudja, ki lehet az ellenfele, de azt igen, hogy bármitlépett is az illető, őt erősen fölzaklatta.

Úgy érzi, mintha az egész cirkusz sugárzana körülötte, mintha valakiegy hálót dobott volna rá, és most minden, ami a vaskerítésen belül van,úgy verdes, mint egy foglyul ejtett pillangó.

Celia azt fontolgatja, vajon milyen válaszlépést kellene tennie.

103




A premier éjszakája III. Füst és tükrök LONDON , 1886. OKTÓBER 13-14.

premier éjszakáján Chandresh Christophe Lefevre nem lép beegyetlen sátorba sem. Helyette ott kóborol az ösvényeken és azátjárókban, köröket ró az udvar körül, sarkában Marcóval, és

amikor Chandresh valamit arra érdemesít, hogy megjegyzést tegyen rá,

Marco gondosan foljegyzi.

AChandresh a tömeget figyeli, próbál rájönni, hogyan döntik el az em-

berek, melyik sátorba menjenek be. Megjegyzi, melyek azok a feliratok,amelyeket át kell írni vagy magasabbra kell helyezni, hogy jobban szemelőtt legyenek, melyek azok az ajtók, amelyek nem elég szembetűnőek,nem keltik fel elég sok ember figyelmét, és melyek azok, amelyek nagyon s feltűnőek és túlságosan is sok nézőt vonzanak.

De ezek igazából csak apróságok, jóformán nem is hallhatóan

nyikorgó ajtók olajozása. Voltaképpen minden a lehető legjobbansikerült. Az emberek repesnek az örömtől. A jegypénztár előtt várakozók sora hosszan kígyózik a kerítés mentén. Az egész cirkusz vibrál azizgalomtól. Néhány perccel éjfél előtt Chandresh megáll az udvar szélén,hogy megnézze a tűzgyújtást. Olyan helyet választ magának, ahonnétlátja magát a tüzet is és a tömeg egy jelentős részét.

- Minden készen áll a tűzgyújtáshoz, ugye? - kérdezi.Senki nem felel neki.Jobbra, majd balra fordul, de mindenfelé csak az izgatottan özönlő

tömeget látja.- Marco! - kiáltja, de Marco nincs sehol.Az egyik Burgess nővér észRêveszi Chandresht és elindul felé az

udvaron keresztül, óvatosan kerülgeti a vele szembe hömpölygő tömeget.- Helló, Chandresh! - mondja, amikor odaér hozzá. - Valami baj

van?

- Úgy látszik, elhagytam valahol Marcót - feleli Chandresh. -Fura... De aggodalomra semmi ok, Lainie drágám!- Tara - helyesbít a lány.- De amikor olyan egyformák vagytok! - morgolódik Chandresh, és

megszívja a szivarját. - Egészen összezavarjátok az embert. Jobb lenne,ha mindig kettesével járnátok, hogy elkerüljük az ilyen faux pas-kat.

- Ugyan már, Chandresh, még csak nem is vagyunk ikrek!- Nem? És akkor melyikőtök az idősebb?

104




- Ez titok! - mondja Tara mosolyogva. - Gondolom, most már elmondhatjuk, hogy nagy siker a mai este?

- Eddig minden jól ment, de messze még a reggel, kedvesem. Hogyvan Mrs. Murray?

- Azt hiszem, nagyon jól, bár már egy órája is megvan, hogy hírthallottam felőlük. Gondolom, az ikrek születésnapja jó darabigemlékezetes marad.

- Jól tudjuk majd használni őket, ha annyira fognak hasonlítani,mint te meg a nővéred. Egymáshoz illő jelmez kell majd nekik.

Tara fölnevet.

- Legalább azt megvárhatnád, amíg járni megtanulnak!A még sötét üst körül, amelyben az örömtűznek kell majd kigyullad-nia, a tizenkét íjász elfoglalja a helyét. Tara és Chandresh abbahagyják a

beszélgetést, és az eseményeket figyelik. Tara az íjászokat tartjaszemmel, Chandresh a tömeget figyeli, amint lassanként ráébrednek,hogy valami készül. Tömegből hirtelen átalakulnak közönséggé, minthacsak az ő mozgásukat is megtervezték volna, akár az íjászokét. Minden

pontosan a tervek szerint történik.

Az íjászok elröpítik a nyilaikat, egyiket a másik után, és a lángok fellobbantják a szivárvány minden színét. Az egész cirkusz színesfényben úszik, és ahogy az óra éjfélt üt, tizenkét mély kongatásvisszhangzik a cirkusz területén.

A tizenkettedik ütésre az örömtűz forrón, fehéren föllángol. Azudvarban mindenki megborzong egy pillanatra, a sálak lobognak, bár szellő sem fúj, a sátrak ponyvája megremeg.

A közönség tapsviharban tör ki. Tara is velük tapsol, miközben a

mellette álló Chandresh megbodik, és elejti a szivagat.- Chandresh, jól vagy? - kérdi Tara.- Egy kicsit szédülök - feleli Chandresh. Tara karon fogja, nehogy

elvágódjék, és magával húzza a legközelebbi sátor oldalához, hogykitérjenek a tömeg útjából, amely ismét megmozdul és özönleni kezd aszélrózsa minden irányába.

- Te nem érezted? - kérdezi Chandresh Tarától. A lába remeg, Tara

alig bírja támogatni, mert közben a mellettük elhaladók is meg-meglökik öket.- Mit kellett volna éreznem? - kérdi Tara, de Chandresh nem felel,

láthatólag még mindig szédül. - Miért nem jutott eszébe senkinek, hogyfelállítson egy-két padot az udvaron? - morogja magában Tara.

- Valami baj van, Miss Burgess? - szólal még egy hang a hátamögött. Tara hátranéz, és meglátja Marcót, amint ott áll, noteszával akezében, és aggodalmas képet vág.

105




- Ó, Marco, csakhogy itt van! - mondja Tara. - Valami baj vanCgandreshsel.

A tömegből egyesek már kezdenek felfigyelni rájuk, és kíváncsian bámulják őket. Marco karon fogja Chandresht és magával húzza egycsöndesebb sarokba, ahol háttal állhat az udvarnak, és így legalábbvalamelyest védve van a kíváncsi tekintetektől.

- Már régebben elkezdődött? - kérdi Marco Tarát, miközbenChandresht támogatja.

- Nem, egészen váratlanul jött - feleli Tara. - Attól félek, el fogájulni.

- Én biztos vagyok benne, hogy nincs komoly baja - mondjaMarco. - Talán a hőségtől lett rosszul. Nyugodtan rám bízhatja, MissBurgess! Ne is törődjön velünk!

Tara a homlokát ráncolja, nehezen tudja rászánni magát, hogyotthagyja őket.

- Nincs semmi baj! - ismétli Marco nyomatékosan.Chandresh tekintetével a földet pásztázza, mintha elveszített volna

valamit, és úgy tűnik, semmit sem hall a beszélgetésükből.

- Hát ha ragaszkodik hozzá... - adja meg magát végül Tara.- Biztos lehet benne, hogy jó kezekben hagyja, Miss Burgess! -

mondja Marco, aztán mielőtt még Tara válaszolhatna, sarkon fordul, ésChandresht karon fogva elvegyül a tömegben.

- Hát itt vagy! - mondja Lainie, ahogy hirtelen fölbukkan a nővéremellett. - Már mindenütt kerestelek! Láttad a díszkivilágítást? Ugye,milyen látványos volt?

- Aha - feleli Tara, de tekintetével még mindig a tömeget pásztázza.

- Valami baj van? - kérdi Lainie. - Történt valami?- Mondd, te mennyit tudsz Chandresh asszisztenséről? - kérdi Tara

válaszként.- Marcóról? Nem túl sokat - feleli Lainie. - Néhány éve dolgozik

Chandreshnek, a könyvelés a szakterülete. Előtte valami diákféle volt,azt hiszem. De azt nem tudom pontosan, hogy mit tanult. Vagy hogy hol.

Nem különösebben közlékeny. Miért kérded? Egy újabb magas, sötét

hajú pasi szívét szeretnéd összetörni?Tara fölnevet, bár a gondolatai még mindig másutt járnak.- Nem, szó sincs róla. Puszta kíváncsiságból kérdeztem. - Karon

fogja a nővérét. - Gyerünk, és egyelőre próbáljunk inkább másrejtélyeket földeríteni!

Összekarolva kerülgetik az embereket a tömegben, körüljárják a mégégő örömtüzet. Még mindig sokan álldogálnak körülötte, és meg-

babonázva bámulják a táncoló, fehér lángokat.

106




AZ AKASZTOTT EMBER

Ebben a sátorban emberek függeszkednek magasan a fejed fölött.Akrobaták, trapézművészek, légtornászok. Többtucatnyi kerek izzó-lámpával megvilágítva úgy lógnak a sátor mennyezetéről, mint a

bolygók vagy a csillagok.Háló nincs alattuk.Te pedig arról a veszedelmes helyről nézed őket, ahol pontosan a

fejed fölött vannak, és közted és köztük nincs semmi.Lányok pörögnek tollas jelmezben különböző magasságokban, szala-

gokra felfüggesztve, amelyek hosszúságát ők maguk tudják szabályozni,marionettfigurák, akik saját maguk rángatják a drótjukat.

Trapéz gyanánt valódi, négylábú támlásszékek szolgálnak.

Madárkalitkára emlékeztető gömbök süllyednek-emelkednek,miközben a légtornász kimászik a gömb belsejéből, és megáll a tetején,vagy az aljáról csüng lefelé a rácsokba fogódzva.

A sátor közepén szmokingos férfi lebeg, egyik lábánál fogva lóg egyezüstkötélen, a kezét összekulcsolja a háta mögött.

A férfi rendkívül lassan mozogni kezd. Előbb az egyik karja válik elaz oldalától, aztán a másik, és amikor előrenyújtja őket, a keze lejjebbvan, mint a feje.

Forogni kezd. Egyre gyorsabban és gyorsabban, míg végül már csak egy elmosódó foltot lehet látni a kötél végén.

Hirtelen megáll, és zuhanni kezd.A közönség villámgyorsan félrehúzódik arról a helyről, amely

közvedenül a férfi alatt van, szabadon hagyva égy darabon a csupasz,kemény talajt.

Nem bírod nézni. De elfordítani sem tudod a tekintetedet.

És ekkor a zuhanás hirtelen abbamarad. A férfi a közönségszemmagasságában állva marad a levegőben, az ezüstkötélen függve,amely most végtelenül hosszúnak tűnik. A cilindere meg sem rezzen afején, a karja nyugodtan, mozduladanul simul az oldalához.

Amikor a tömeg kissé megnyugszik, a férfi egyik kesztyűs kezévelmegemeli a kalapját.

Aztán összegörnyed, és látványosan meghajol fejjel lefelé.

107




Álomfejtés M ASSACHUSETTS , C ONCORD , 1902. OKTÓBER

ailey egész nap szeretné siettetni a napnyugtát, de a Nap ügyet sevet rá, és a megszokott tempójában halad az égen keresztül. Eztaz ütemet Bailey, bár korábban soha nem figyelt föl rá, ma

gyötrelmesen lassúnak találja. Már-már azt kívánja, bár lenne aznap

tanítás, mert akkor legalább lenne valami, ami segít agyonütni az időtnapnyugtáig. Arra gondol, talán szundíthatna egyet, de a cirkusz váratlanfelbukkanása annyira feldúlta, úgysem bírna elaludni.

BA vacsora ugyanúgy telik, mint már hónapok óta mindig, csak az

anyja töri meg időnként a hosszú hallgatást, hogy tegyen egy kísérletetaz udvarias társalgásra, meg néha-néha Caroline sóhajt egyet.

Az anyja hozza szóba a cirkuszt, jobban mondva azt a tényt, hogymost aztán özönleni fognak ide az emberek.

Bailey azt hiszi, az anyja megjegyzését újabb hosszú csend követimajd, ehelyett Caroline odafordul hozzá:

- Nem emlékszel, Bailey, amikor utoljára itt járt a cirkusz, mitényleg fölbiztattunk, hogy lopózz be hozzájuk? - Caroline ezt olyankönnyedén kíváncsian kérdi, mintha tényleg nem emlékezne rá tisztán,csakugyan megtörtént-e.

- Micsoda, napközben? - kérdi az anyjuk. Caroline tétován bólint.

- De igen - feleli Bailey halkan, abban a reményben, hogyfolytatódik a kínos csend.- De Bailey! - mondja az anyja csalódottsággal elegy szemre-

hányással a hangjában. Bailey nem egészen érti, hogy lehetne a dolog aző hibája, hiszen nem ő biztatott fel másokat, hanem őt biztatták fel, deCaroline közbevág, mielőtt tiltakozhatna.

- De hiszen úgyse mert belopózni! - mondja, mintha most már tisztán emlékezne az esetre.

Bailey mindössze vállat von.- Reméltem is - mondja az anyja.

108




Újra beáll a csönd, Bailey kibámul az ablakon, és azon töpreng,vajon pontosan miről is lehet megismerni, hogy már alkonyodik. Arragondol, talán az lesz a legjobb, ha azonnal odamegy a kapuhoz, amint alegkisebb esély van rá, hogy ez már a szürkület, aztán ha kell, várakozik.A lábát az asztal alatt alig bírja nyugton tartani, azon gondolkodik, vajonmikor oldhat már kereket.

Úgy tűnik, órák telnek el, amíg végre leszedik az asztalt, és egyörökkévalóság, amíg segít az anyjának mosogatni. Caroline eltűnik aszobájában, az apja pedig előveszi az újságot.

- Hová mész? - kérdezi az anyja, amikor Bailey a nyaka köré

kanyarítja a sálját.- A cirkuszba - feleli Bailey.- Ne maradj nagyon sokáig! - mondja az anyja. - Tudod, hogy

holnap dolgod van!- Nem maradok sokáig! - ígéri Bailey. Nagyon megkönnyebbül,

hogy az anyja nem kötötte ki, pontosan hányra kell hazaérnie, hanemrábízta, döntse el ő maga, mi számít „túl késő”-nek.

- Vidd magaddal a nővéredet is! - teszi hozzá az anyja.

Mivel nem tudja úgy elhagyni a házat, hogy az anyja ne látná,tényleg megáll-e Caroline szobája előtt, Bailey bekopog a nővére félignyitott ajtaján.

- Eredj innét! - mondja a nővére.- A cirkuszba megyek, nincs kedved velem tartani? - kérdezi

Bailey tompa hangon. De úgyis tudja, mit fog feleim Caroline.- Eszemben sincs! - Erre a válaszra ugyanolyan biztosan lehetett

számítani, mint arra, hogy Caroline vacsora közben meg sem próbál

beszélgetni vele. - A cirkusz dedósoknak való! - teszi hozzá, és megvető pillantást vet az öccsére.

Bailey egy szót sem szól, kimegy a házból, és engedi, hogy a szélcsapja be mögötte a bejárati ajtót.

A Nap már nyugodni készül, az utcán sokkal többenjárnak, mintmáskor ebben a napszakban, és mindenki egy irányba tart.

Ahogy a cirkusz felé igyekszik, Bailey izgalma alábbhagy. Talán

tényleg gyerekes dolog cirkuszba menni... Talán egyáltalán nem leszolyan, mint a múltkor.Mire a mezőre ér, már egész tömeg gyűlt ott össze, és Bailey

megkönnyebbülten látja, hogy sokan vannak köztük vele egykorúak, sőt jóval vénebbek is, és mindössze néhány kisgyereket lehet látni. Két,nagyjából vele egykorú lány felvihog, amikor elhalad mellettük, ésmegpróbálják elkapni a pillantását. Bailey nem tudja eldönteni,hízelgőnek tekintse-e a viselkedésüket, vagy sem.

109




Bailey végül talál egy kis helyet, ahol megvetheti a lábát a tömegben.Ott áll és vár, figyeli a csukott vaskaput, és azon töpreng, vajon a cirkuszmás lesz-e most, mint ahogyan emlékezik rá.

És az agya egy rejtett zugában az a kérdés is felbukkan, vajon a vöröshajú, fehér ruhás lány odabenn van-e valahol.

Az alacsony szögben beeső, narancsvörös napsugaraktól minden,még a cirkusz is úgy fest, mintha lángokban állna, mígnem végül a fényteljesen kihuny. Gyorsabban történik, mint ahogy Bailey számított rá: azegyik pillanatban még mintha tűzben égne minden, a következőben beálla szürkület, és a sátrak teljes felületén kigyulladnak a cirkusz fényei. A

tömeg annak rendje és módja szerint „aaa!”-kat és „óóó!”-kat hallat, denéhányan az elöl állók közül fölszisszennek, amikor a kapu fölött a jókora tábla hirtelen szikrázni és sziporkázni kezd. Bailey önkéntelenülelmosolyodik, amikor a felirat összes betűje kigyullad, és úgy fénylik,mint valami jelzőtűz: Le Cirque des Rêves.

Míg a várakozással töltött nap gyötrelmesen lassan telt, a belépésrevárakozók sora figyelemre méltó gyorsasággal halad: Bailey rövidesenott áll a jegyárusító bódé előtt, és megveszi a belépőjegyét.

A csillagokkal meghintett, kígyózó ösvény végtelennek tűnik,miközben befelé tapogatózik a sötét alagút kanyarjaiban, és alig várja,hogy a túlsó végén kiléphessen a fénybe.

Amikor végre kiér a kivilágított udvarra, az az első gondolata, hogy alevegő most is pontosan ugyanolyan, mint volt: füst, égetett cukor ésmég valami egyéb keveréke, amit nem tud beazonosítani.

Nehezen tud határozni, hol is kezdjen. Annyi sátor van, annyiválasztási lehetőség... Arra gondol, előbb talán sétálgat egy kicsit, mielőtt

eldönti, inelyik sátorba lépjen be.Az is megfordul a fejében, hogy ha egy darabig egyszerűen csak

kóborol a cirkusz területén, akkor nagyobb az esélye, hogy véletlenül belebodik a vörös hajú lányba. Bár magának sem akarja beismerni,valójában őt keresi. Pedig hát buta dolog egy olyan lány után kutatni,akit életében egyszer látott, rendkívül furcsa körülmények között, sok évvel ezelőtt. Semmi oka azt képzelni, hogy az a lány egyáltalán

emlékszik még rá, vagy hogy felismeri, ha találkoznak, hiszen ami aztilleti, még abban sem teljesen biztos, hogy ő maga fölismerné-e őt.Úgy dönt, átvág az udvaron, ahol legutóbb az örömtűz égett, elmegy

a cirkusz túlsó végéig, aztán megpróbál ugyanazon az úton visszatérni.Ez sem rosszabb terv, mint bármelyik másik, és talán a túloldalon mégnem olyan sűrű a tömeg, mint itt.

De előbb, dönti el, vesz magának egy pohár forralt almabort. Nemtart soká, míg megtalálja az udvaron a megfelelő árust. Vesz tőle egy

110




adagot, kifizeti a fekete-fehér spirálmintával díszített pohárban gőzölgő,fűszeres folyadékot, és mielőtt belekortyolna, egy pillanatig azontöpreng, vajon most is olyan finom lesz-e, mint legutóbb. Gondolatbanszámtalanszor felidézte azt az ízt, és bár a környéken bőven terem azalma, soha még almabor, se fűszerezve, se anélkül, nem ízlett nekiannyira, mint az, amit a cirkuszban ivott. Hosszan habozik, aztán nagyonóvatosan belekortyol. Még annál is finomabb, mint ahogyan emlékezettrá.

Találomra elindul az egyik ösvényen, és látja, hogy az ösvénytszegélyező két sátor bejárata közötti apró téren egy emelvény körül egész

kis csoport verődött össze. Az emelvényen egy nő áll szorosan testhezsimuló, feketefehér spirálmintával díszített jelmezben. A nő olyan furcsa pózokba csavarja és hajlítja a testét, amelyek egyszerre tűnnek borzalmasnak és elegánsnak. Bailey megáll és csatlakozik a nézőkhöz, bár a látvány már-már gyötrelmes.

A kígyónő egy kis ezüstkarikát emel föl a földről, és néhányegyszerű, de hatásos mozdulattal a magasba lendíti. Odanyújtja az egyik nézőnek, aki az első sorban áll, hogy az megbizonyosodjék róla: a karika

szilárd anyagból készült. Amikor a férfi visszaadja neki, a kígyónő azegész testét átpréseli rajta, végtagjait folyékony, táncszerű mozdulatokkalnyújtóztatja ki.

Aztán elhajítja a karikát, és egy kisebb dobozt tesz le az emelvényközepére.

A doboz mindössze egy láb szélesnek és ugyanolyan magasnak tűnik, bár annál azért egy kicsivel nagyobb. Minden egyéb részlettől eltekintvemár önmagában az is lenyűgöző mutatvány, hogy egy felnőtt (bár az

átlagosnál kisebb és törékenyebb testalkatú) nő belepréseli magát, de ittmég fokozza a hatást, hogy a doboz üvegből készült, és teljesen átlátszó.

A kocka élei fémből vannak, és valamilyen feketés árnyalatraoxidálták őket, de a fedele meg az oldallapjai színtiszta, átlátszó üvegbőlvannak, így a kígyónő egész idő alatt jól látható, ahogy addig tekergeti éshajtogatja a testét, míg bele nem fér a szűk kockába. Lassan mozog,minden egyes apró mozdulat része a mutatványnak, míg az egész teste és

a feje benn nincs teljesen a dobozban, mindössze az egyik kezetüremkedik ki a doboz tetején.Onnét, ahonnét Bailey nézi, a látvány teljesen valószínűtlen: egy

lábszár itt, egy váll íve ott, egyik karjának egy darabja a lábfeje alatt.Csak az egyik kézfeje van már odakinn, vidáman integet a nézőknek,

mielőtt magára húzná a doboz fedelét. A zár automatikusan bekattan, adoboz minden kétséget kizáróan zárva van, a kígyónő pedig tisztánlátható odabenn.

111




És ekkor az üvegdobozt, amely a nőt fogva tártja, lassan fehér füsttölti meg. Ott kígyózik azokban a parányi résekben és üregekben,amelyeket a kígyónő végtagjai vagy törzse szabadon hagytak, és

beszivárog az üveghez préselt ujjai közé.A füst egyre sűrűbb, most már teljesen eltakaija a kígyónőt. Már nem

látni semmi mást a dobozban, csak fehér füstöt, ahogy fodrozódik és hul-lámzik az üveg mögött.

Hirtelen pukkanó hang hallatszik, és a doboz széttörik. Az üveglapok oldalra dőlnek, a teteje lezuhan. Füstkarikák emelkednek az éjszakailevegőbe. A doboz jobban mondva az emelvényen heverő kis üvegkupac,

amely valaha a doboz volt, most teljesen üres. A kígyónő eltűnt.A tömeg jó néhány pillanatig vár, de nem történik semmi. Az utolsófüstfoszlány is szétoszlik, a tömeg kezd elszállingózni.

Bailey, amikor elhalad mellette, alaposabban szemügyre veszi azemelvényt, mert arra gondol, a kígyónő talán ott rejtőzik valahol a

belsejében, de az emelvény fából van, és alul nyitott. A kígyónőnek egyszerűen nyoma veszett, pedig hát napnál világosabb, hogy nemmehetett sehová!

Bailey továbbindul a tekergőző ösvényen. Megissza az almabor maradékát, aztán keres egy szemetesládát, hogy kidobja az üres poharat,de abban a pillanatban, amint belehajítja a tartály árnyékos mélyébe, a

pohárnak hirtelen nyoma vész.Továbbmegy, közben a sátrak feliratait olvasgatja, próbálja eldönteni,

melyik sátorba menjen be. Némelyik nagyobb táblán cirádás díszítősorok fogják közre a feliratot, amely hosszasan taglalja, mi látható odabenn.

De az a tábla, amelyiken megakad a szeme, jóval kisebb, akárcsak az

a sátor, amelyen a tábla lóg. Fehér kézírással ez áll a fekete háttéren:

Színpompás Szemfényvesztések Sátra

A sátor ajtaja nyitva, és a nézők libasorban vonulnak befelé azilluzionista sátrába. Bailey csatlakozik hozzájuk.

A sátor belsejét fekete vastartókba tűzött gyertyák világítják meg,amelyek ott sorakoznak a kerek sátorfal mentén, odabenn pedig nincsensemmi a körben elhelyezett, egyszerű faüléseken kívül. Összesen húszvan belőlük, és két sorban, lépcsőzetesen helyezkednek el, úgyhogynagyjából minden ülésről ugyanolyan jól lehet látni. Bailey kiválaszt egyszéket a felső sorban, a bejárattal szemközt.

112




A többi ülőhely is gyorsan megtelik, kettő kivételével: az egyik üresen maradt szék közvedenül Bailey balján, a másik éppen szemköztvele, a kör átelleni pontján van.

Bailey két dolgot vesz észre egyszerre.Először, hogy nem látja többé, hol is volt a bejárat. A nyílás helyén,

ahol a közönség belépett a sátorba, most szilárd fal húzódik, ésmegszakítás nélkül kapcsolódik a sátor többi részéhez.

Másodszor azt veszi észre, hogy most egy fekete kabátos, sötét hajúnő ül a balján. Bailey egészen biztos benne, hogy amikor az ajtó eltűnt, anő még nem volt ott.

Aztán megfeledkezik mindkét eseményről, mert a szemközti üresszék hirtelen lángra lobban.Azonnal kitör a pánik. Azok, akik a legközelebb ülnek a lángoló

székhez, fölpattannak a helyükről, és az ajtó felé rohannak, csakhogy rákell döbbenniük, hogy ott, ahol az ajtó volt, már fal van.

A lángok egyre magasabbra csapnak, de nem terjednek át a többiszékre, csak körbenyalogatják az ülés fáját, bár az mintha mégsem égne.

Bailey a balján ülő nőre pillant, és az rákacsint, mielőtt feláll, és

kisétál a kör közepére. Tudomást sem véve a pánikról, kigombolja akabátját, kibújik belőle, aztán kecses kézmozdulattal az égő szék feléhajítja.

A vastag gyapjúkabát röptében hosszúkás, fekete selyemkendővéváltozik, amely úgy hullámzik a szék fölött, mint a víz. A lángok eltűnnek. Csak néhány füstfoszlány lebeg még a levegőben, és az égett faerős szaga, de lassan az is átváltozik a kandallóban égő fahasábok megnyugtató illatává, amelybe még valami, talán fahéj vagy szegfűszeg

is vegyül.Az ülések alkotta kör közepében álló nő egy kézmozdulattal

visszahúzza magához a fekete selyemkendőt, és alóla előbukkan asértetlen szék, amelyen most egy csapat hófehér galamb ül.

Ujabb kézmozdulat, és a fekete selyem összegöngyölödik, fekete ke-ménykalap lesz belőle. A nő a fejébe csapja, alatta valami báliruha-félétvisel, amelyet mintha az éjszakai égből szabtak volna: sziporkázó, fehér

kristályszemcsékkel pettyezett fekete selyem. Finom bólintással üdvözlia közönséget.Az illuzionista megérkezett, és megkezdi a műsorát.

Néhány nézőnek, köztük Bailey-nek, maradt annyi lélekjelenléte,hogy tapsoljon, míg azok, akik elhagyták a helyüket, most visszatérnek,és zavart, kíváncsi arccal ismét helyet foglalnak.

Az előadás pillanatnyi szünet nélkül folyik tovább. A mutatványok,amelyeket Bailey képtelen magában trükknek nevezni, egymásba

113




olvadnak. A galambok folyton eltűnnek, hogy aztán újra felbukkanjanak valakinek a kalapján vagy a széke alatt. Van egy fekete holló is, hatalmas

példány, nehezen hihető, hogy a nő korábban ügyesen elrejtette volnavalahová. Az előadás már jó ideje zajlik, amikor Bailey lassanként rá-ébred, hogy a kör alakban elhelyezett székek, a szűk tér meg a sátor alakja nem hagynak helyet sem tükröknek, sem a megvilágítással valótrükközésnek. Minden az orra előtt történik, minden közeli és kézzelfogható. Az illuzionista ráadásul egyik néző zsebóráját is átváltoztatjahomokká, aztán vissza. Az előadás bizonyos pontján valamennyi szék alevegőbe emelkedik és ott lebeg néhány centire a föld fölött. Bár a szék

folyamatosan és biztonságosan mozog, Bailey lábujja alig érinti a földet,és a fiú idegesen kapaszkodik a szék két oldalába.Az előadás végén az illuzionista meghajol, és közben körbefordul,

hogy búcsút vegyen a körülötte ülő nézőktől, akik tapsviharban törnek ki. Mire a körforgást befejezte, a nő eltűnik. Csak néhány csillámló pontmarad a helyén, mintha a ruháját díszítő kristályszemcsék visszfényelenne.

A sátor oldalában újra megjelenik az ajtó, és az alig tíz-egynéhány

emberből álló közönség elindul kifelé. Bailey marad leghátulra, ésmielőtt kilép, még visszanéz a körnek arra a pontjára, ahol az illuzionistaeltűnt.

Odakinn egy újabb emelvény áll, ugyanolyan, mint amelyiken akígyónő végezte a mutatványait, bár amikor bementek a sátorba, mégnem volt ott. De az a női alak, amely ezen az emelvényen áll, nemmoccan. Bailey már- már szobornak hinné: a nő fehér szőrmévelszegélyezett fehér estélyi ruhát visel, amely leomlik az emelvény mentén

a földig. A nő haja és bőre, de még á szempillája is fehér mint a jég.De a nő mégiscsak mozog. Csak nagyon-nagyon lassan. Olyan

lassan, hogy Bailey nem is látja magát a mozdulatot, csak az apróváltozásokat. Szivárványszínekben játszó hópelyhek szállingóznak aföldre, úgy hullanak a nőről, mint fáról a levelek.

Bailey megkerüli az emelvényt, hogy minden oldalról szemügyrevegye. A nő pillantása követi, bár a szempillája, amelyen hópelyhek

ülnek, meg se rezdül.Az emelvényre egy kis ezüsttáblát erősítettek, bár a leomló köntösrészben eltakarja.

In Memoriam, ez áll rajta, bár azt nem árulja el, hogy kinek azemlékét kívánja megőrizni.

114




Játékszabályok 1887-1889

Cirkuszi Vacsorák megritkulnak, ahogy a cirkusz elkészül,rendeltetésszerűen működik, és lassanként önjáróvá válik,ahogyan Chandresh fogalmazott az egyik vacsorán, nem sokkal a

premier éjszakája után. Az eredeti összeesküvő-csapat időnként még

mindig összegyűlik, különösen, ha a cirkusz valahol a közelben vanéppen, de ezek az alkalmak is folyamatosan ritkulnak.

AMr. A. H— soha nem jelenik meg a vacsorákon, bár a meghívása

egyszer és mindenkorra szól.És mivel Marcónak mostanában kizárólag ezeken a vacsorákon volt

alkalma találkozni az oktatójával, folyamatos távolléte nyugtalanítja.Amikor már egy éve nem kap tőle semmilyen jelet, egyetlen szónyi

üzenetet sem, sőt még arra sem nyílik alkalma, hogy akár csak egyetlen

pillantást vessen a szürke keménykalapjára, Marco úgy dönt, hogytalálkozni akar vele.

Igaz, fogalma sincs róla, hol lakhat most. Föltételezi, helyesen, hogymost is valami átmeneti szálláson, és mire kinyomozná a pontos címét,az oktatója alighanem már tovább is áll egy új, átmeneti lakóhelyre.

Ezért inkább egy sor jelképet karcol a lakása ablakát borító jégkéregbe, arra az ablakra, amelyik az utcára néz, és a szemköztimúzeum oszlopait használja sorvezetőnek. Az oszlopok többsége

beleolvad a háttérbe, kivéve olyankor, ha a fény egy bizonyos szögbenesik rájuk, de valamennyien együtt egy nagy A betűt formáznak.

Másnap kopogtatnak az ajtaján.Mint általában, a szürke öltönyös férfi most sem lép be a lakásba,

csak megáll a folyosón, és hideg, szürke szemét Marcóra szegezi.- Mit akarsz? - kérdezi.- Azt szeretném tudni, hogy jól csinálom-e - feleli Marco.

Az oktatója némán néz rá egy pillanatig, az arckifejezése, mintmindig, kifürkészhetetlen.

115




- Eddig kielégítően teljesítettél - mondja.- És a párviadal így is fog folytatódni? - kérdi Marco. - Hogy mind

a ketten manipuláljuk a cirkuszt? És meddig fog ez tartani?- Közölték veled, melyik az a helyszín, ahol dolgoznod kell -

mondja az oktatója. - A legjobb képességeid szerint alkalmazod, amittudsz, és az ellenfeled ugyanezt teszi. Te nem avatkozol az őmunkájukba, és ők se a tiédbe. És ez mindaddig így folytatódik, amígegyikőtök nem győz. Nem olyan bonyolult ez.

- Nem vagyok biztos benne, hogy értem a szabályokat - mondjaMarco.

- Neked nem is kell értened a szabályokat. Csak követned kellőket. És amint már mondtam, eddig kielégítően teljesítettél.Indulni készül, de aztán egy pillanatig még tétovázik.- Ezt ne tedd többé! - mondja, és Marco válla fölött a jégvirágos

ablakra mutat.Azzal sarkon fordul, és elmegy.Az ablak jegébe karcolt jelek értelmetlen csíkokká olvadnak.

*

Dél felé jár, és a cirkusz csöndesen szunnyad, de Celia Bowen ott álla körhinta előtt, és nézi, ahogy a fekete-fehér és ezüstfigurák tovasuhannak a függesztő szalagjaikon, bár most nem ül rajtuk senki.

- Nem tetszik nekem ez a dolog! - szólal meg egy hang a hátamögött.

Hector Bowen mindössze valami áttetsző jelenés a homályosan meg-

világított sátorban. Sötét öltönye beleolvad az árnyékba. A mozgó fényfölvillantja majd ismét árnyékba borítja vakítóan fehér ingét, szürkehaját, és megvilágítja az arcát, amint helytelenítő pillantással nézi a kör-hintát.

- És ugyan miért nem? - kérdi Celia anélkül, hogy hátrafordulna. -Rendkívül népszerű. És rengeteg munkám fekszik benne! Gondolom,

papa, azért ez is számít valamit!

A mágus gúnyosan felnevet. A hangja már csak árnyéka azegykorinak, és Celia örül, hogy az apja nem látja, amint elmosolyodik ennek a szánalmasan erőtlen hangnak a hallatára.

- Nem lennél ilyen vakmerő, ha én nem... - Az apja hangja elhal amondat közepén, átlátszó keze megrebben Celia karja mellett.

116




- Ezért ne énrám haragudj! - mondja Celia. - Ezt te tetted sajátmagaddal, nem az én hibám, ha nem tudod visszacsinálni. Azt megigazán nem állíthatnám, hogy vakmerő lennék.

- Mennyit árultál el ennek a te építészednek? - kérdi az apja.- Annyit, amennyit szerintem tudnia kell - feleli Celia, miközben az

apja elodródik mellőle, hogy jobban szemügyre vegye a körhintát – Szereti tágítani a lehetőségek határát, és én fölajánlottam, hogy segítek neki ebben. Mr. Barris lenne az ellenfelem? Rém fondorlatos dolog lennetőle, ha építene nekem egy körhintát, csak azért, hogy elterelje magáról agyanút.

- Nem ő az ellenfeled! - mondja Hector, és ahogy lekicsinylőénlegyint, csipkemandzsettája úgy repdes, mint valami molylepke. - Dekönnyen megeshet, hogy az ilyesmit csalásnak fogják tekinteni!

- Miért, szerinted azzal, hogy igénybe vettem egy mérnök segít-ségét egy ötletem megvalósításában, átléptem a megszabott helyszínhatárait, papa? Megbeszéltem vele, ő megtervezte és megszerkesztette,én pedig... elvégeztem az utolsó simításokat. Nem akarod kipróbálni?Több is telik tőle, mint hogy körbe-körbejár!

- Nyilván - mondja Hector, és a körhinta figurái után fordul, ahogysorban eltűnnek a sötét alagútban. - De nekem mégsem tetszik.Celia fölsóhajt, odalép szorosan a körhinta mellé, és megsimogatja

egy hatalmas holló fejét, amint az elsuhan mellette.- Már így is rengeteg olyan produkció van a cirkuszban, amelyik

több pmber összefogásávaljött létre - mondja. - Miért ne használhatnámki én is ezt a helyzetet? Te örökösen azt ismételgeted, hogy nem elégegyszerűen végrehajtanom a mutatványaimat, hanem ennél többet kell

tennem, de hogy erre képes legyek, ahhoz meg kell teremtenem alehetőségeket. És ebben Mr. Barris igen sokat segített.

- Ha másokkal együtt dolgozol, az csak lerángat az ő szintjükre.Ezek az emberek nem a barátaid, és egyáltalán nem számítanak, ráadásulközülük az egyik az ellenfeled, ezt soha ne felejtsd el!

- Te ugye tudod, hogy ki az? - kérdi Celia.- Sejtem.

- De nekem nem árulod el, igaz?- Egyáltalán nem számít, hogy kicsoda az ellenfeled.- Nekem számít.Hector összevonja a szemöldökét, és figyeli, ahogy a lánya

szórakozottan forgatja a jobb kezén lévő gyűrűt.

117




- Nem kellene, hogy számítson - mondja.- De az ellenfelem tudja, hogy én ki vagyok, igaz?- Hát, ha nem tudja, akkor nagyon ostoba - feleli az apja. - És nem

vall Alexanderre, hogy egy ostoba szamarat válasszon növendékének. Deez nem is számít. Jobb neked, ha úgy dolgozol, hogy az ellenfeled nem

befolyásol a munkádban, sem pedig más együttműködők, ahogyan tenevezed őket.

A körhinta felé int, és a függesztő szalagok megrezzennek, minthaegy alig érezhető szélfúvallat hatolt volna be a sátorba.

- Hogy érted azt, hogy jobb? - kérdi Celia.. - Mit jelent itt a

cirkuszban az, hogy valami jobb, mint más? Milyen alapon lehet azegyik sátrat összehasonlítani a másikkal? Hogyan lehet itt bármit ismegítélni?

- Ez nem a te gondod.- Hogyan győzhetek egy olyan versenyben, amelynek nem

ismerem a szabályait?A körhinta figurái a körükben megjelent kísértet felé fordítják a

fejüket. A griffek, rókák és sárkányok rámerednek fényes üveg-

szemükkel.- Ezt azonnal hagyd abba! - förmed rá Hector a lányára. A körhinta

állatai ismét menetirányba fordítják a fejüket, de az egyik farkas mégfelhorkan, mielőtt visszasüpped mozdulatlan dermedtségébe. - Nemveszed elég komolyan ezt a dolgot!

- De hiszen ez egy cirkusz! - mondja Celia. - Nehéz lennekomolyan venni.

- A cirkusz csak a helyszín.- Akkor ez nem is verseny vagy párviadal, hanem csak valami

mutatvány?- Annál azért több!- Mennyiben? - kérdi Celia, de az apja csak a fejét rázza.- Már elmondtam neked az összes szabályt, amelyet ismerned kell.

Az a dolgod, hogy tágítsd a képességeid határait, és hogy ezt a cirkuszthasználd bemutatóteremnek. Be kell bizonyítanod, hogy te vagy a jobb

és az erősebb. Mindent meg kell tenned, hogy túlragyogd az ellenfeledet.- És mikor fogod eldönteni, melyikünk ragyogta túl a másikat?- Én nem döntök el semmit - feleli Hector. - És most már elég

legyen a kérdezősködésből! Igyekezz jobban! És a továbbiakban neműködj együtt senkivel!

Mielőtt a lánya felelhetne, eltűnik. Celia ott marad egyedül a körhintasziporkázó fényében.

118




*

Eleinte Marco rendszeresen kap hírt Isobeltől, de ahogy a cirkuszmind távolabbi városokba és országokba utazik, hetek, sőt néha hónapok is eltelnek két levél között.

Amikor végre levél jön tőle, Marco a kabátját sem veti le, mielőtt a borítékot feltépné.

Gyorsan átfutja az első oldalakat, ahol a lány afelől érdeklődik udvariasan, hogyan tölti a napjait Marco Londonban, és arról

panaszkodik, hogy hiányzik neki a város, és persze Marco.Isobel lelkiismeretesen beszámol mindenről, ami a cirkuszban

történik, de olyan földhözragadt tárgyilagossággal, hogy Marco nem látjamaga előtt a történések részleteit, pedig erre lenne szüksége. Isobelátsiklik azok fölött a mozzanatok fölött, amelyekről úgy gondolja, nemfontosak, például nem ír semmit az utazás és a vonatát részleteiről, pedigMarco egészen biztos benne, hogy nem mindig vonaton utaznak.

Egyre inkább érzi a cirkusztól való távolságot, az erőtlen próbál-

kozások ellenére, hogy legalább toll és papír segítségével tartsa velük akapcsolatot. És milyen keveset ír őróla. Isobel még csak le sem írja anevét, legfeljebb futólag említi, és ilyenkor mindig „az illuzionista”-ként.Ezt az elővigyázatosságot maga Marco javasolta, de már megbánta.

Mert mindent szeretne tudni arról a lányról.Hogy mivel tölti az idejét, amikor éppen nem lép fel.Hogy milyen a kapcsolata a közönséggel.Hogy hány cukorral issza a teáját

De Marco nem tudja rászánni magát, hogy mindezt megtudakoljaIsobeltől. Amikor válaszol neki, csak arra kéri, hogy írjon, amilyengyakran csak tud. Hangsúlyozza, milyen sokat jelentenek neki a lánylevelei.

Fogja a lány kézírásával telerótt lapokat, amelyeken Isobel beszámola csíkos sátrakról és a csillagpettyes egekről, madarakat hajtogat belőlük,és körberöpteti őket az üres lakásban.

*

Amikor Celia meglátja az új sátrat, már-már arra gondol, lemondja amai fellépéseit, és azzal tölti az estét, hogy felderíti, mi van benne.Hiszen egy új sátor felbukkanása a legnagyobb ritkaságnak számít.

119




Végül mégis a várakozás mellett dönt, végigcsinálja a műsoravalamennyi számát, a legutolsó előadást néhány órával hajnal előtt fejezi

be. Csak ekkor vág neki az ekkorra már szinte teljesen üres ösvényeknek,hogy megkeresse az új sátrat.

A tábla szerint a sátorban a Jégvirágok kertje található, bármit jelentsen is, és Celia elmosolyodik, mert a felirat alatt az áll kisebb betűkkel, hogy elnézést kérnek az alacsony hőmérséklet okozta esetlegeskellemetlenségekért.

A felirat dacára sincs felkészülve arra, ami odabenn fogadja.Benn megtalálja mindazt, amit a felirat ígér. De annál sokkal többet

is. A falakon nincsenek csíkok, vagy legalábbis nem látni őket, mertminden sziporkázóan fehér. Nem tudja megállapítani, pontosan mekkoraa sátor, mert a kilátást eltakarják a leomló fűzfaágak és a tekergőkúszónövények.

Maga a levegő is varázslatos. Csípősnek és édesnek érzi, ahogy belélegzi, olyannyira, hogy a lábujja hegyéig beleborzong, és ezt a borzongást nemcsak a táblán előre jelzett alacsony hőmérséklet okozza.

A sátorban nincs már egy lélek sem, Celia egymagában köröz asápadt rózsákkal befuttatott lugasok és halkan gyöngyöző, díszesenfaragott szökőkutak között.

És minden, de minden, kivéve a girlandokba fűzött fehér selyem-szalagokat, jégből van.

Celia kíváncsian leszakít egy fagyott pünkösdi rózsát: a szár könnyedén törik.

De a rétegesen egymásra simuló szirmok megrázkódnak, kihullanak

az ujjai közül, le a földre, és ott eltűnnek az elefántcsontszínű fűszálak között. Mire újra az ágra néz, azon már megjelent egy újabb, ugyanolyanrózsa.

Celia el sem tudja képzelni, mennyi erő és ügyesség kell hozzá, hogyvalaki ne csak létrehozzon egy ilyen kertet, hanem életben is tartsa.

És arra is roppant kíváncsi lenne, hogyan jutott az ellenfelének eszébe ez az ötlet. Tisztában van vele, hogy külön-külön meg kellett

terveznie minden egyes tökéletes kertészeti remekművet, és mindenegyéb részletet is, egészen az ösvényeket szegélyező gyöngyként fénylőkövekig.

Olyan megerőltető lehet valami hasonlót létrehozni, hogy Celia már a puszta gondolatától is kimerültnek érzi magát. Már-már azt kívánja, bár ott lenne vele az apja, és kezdi megérteni, miért ragaszkodik Hector annyira ahhoz, hogy Celia egyre növelje az erejét és az önfegyelmét.

Bár azt nem merné állítani, hogy ezért hálás neki.

120




Jó érzés, hogy nincs rajta kívül senki a sátorban, hogy egyedül lehetebben a csöndben és nyugalomban, amelyet megédesít a fagyott virágok visszafogott illata.

A Nap odakinn már fölkelt, bár senki sem látta, a cirkusz kapuja becsukódott aznap estig, de Celia még mindig ott időzik a Jégvirágok kertjében.

*

A cirkusz hosszú idő óta először tér vissza London közelébe, és a

premier napjának délutánján kopogtatnak Marco lakásának ajtaján.Csak résnyire nyitja az ajtót, és akkor sem tárja szélesebbre, amikor látja, hogy Isobel áll odakinn a folyosón.

- Megváltoztattad a frizurádat - mondja a lány.- Miért nem szóltál, hogy jössz? - kérdi Marco.- Azt hittem, szereted a meglepetéseket - feleli Isobel.Marco nem engedi be a lányt a lakásba, de mindössze néhány

pillanatig váratja a folyosón, mielőtt visszatér, keménykalapjával a

kezében.Csípős, de napsütéses délután van, és Marco elviszi Isobelt teázni.- Hát az meg mi? - kérdi Marco Isobel csuklójára pillantva,

miközben a teázó felé igyekeznek.- Semmi - feleli a lány, és ráhúzza a kabátja mandzsettáját a

csuklójára, hogy eltakarja a karkötőt, amely Isobel és Marco egy-egygondosan egymásba font hajfürtjéből készült.

A fiú nem kérdezősködik tovább.

Bár Isobel nem veti le a karkötőt, amikor aznap este visszatér acirkuszba, látja, hogy a karkötő nincs sehol. Eltűnt a csuklójáról, minthasoha nem is létezett volna.

121




Kóstoló LYON , 1889. SZEPTEMBER

err Friedrick Thiessen Franciaországban utazgat. Gyakran tölti aszabadságát Franciaországban ősszel, mert nagyon kedveli a jó

bort. Ilyenkor kiválasztja valamelyik borvidéket, és egy, sőtesetleg két hétig ott kóborol, ellátogat a szőlőskertekbe, és vásárol

néhány üveggel a legjobb évjáratból, hogy azután hazapostázzaMünchenbe.

HHerr Thiessen rengeteg francia borásszal kötött már barátságot, és

közülük nem egynek órát is készített. Ezen a bizonyos franciaországiútján most fölkeresi az egyik ilyen szőlősgazdát, hogy tiszteletét tegyenála, és megkóstolja a legutóbbi évek termését. Miközben meg-iszogatnak együtt egy üveg burgundit, a szőlősgazda megkérdi, nincs-ekedve esetleg Friedricknek elmenni abba a cirkuszba, amelyik mostan-

ában érkezett a városba, és néhány kilométernyire onnét verte fel a sátrát.Meglehetősen furcsa cirkusz, mondja, csak éjszaka tart nyitva.

De a szőlősgazda szerint Herr Thiessent nem is annyira a cirkuszfogja majd érdekelni, hanem inkább az az óra, az a finom mívű fekete-fehér óra, amely ott áll közvetlenül a bejárat mellett.

- A te munkáidra emlékeztet - mondja a szőlősgazda, és borospoharat tartó kezével a bárpult fölötti falon függő óra felé int,amely dús, lecsüngő szőlőfürtöt formáz, a szőlőszemek egy borosüvegbehullanak bele, amely lassan megtelik borral, ahogy az üveg címkéjénlévő mutatók (a címke pontos másolata a borházénak) ketyegve jelzik amásodperceket.

Herr Thiessennek ez fölkelti a kíváncsiságát: korán megvacsorázik,aztán fogja a kalapját és a kesztyűjét, és megindul abba az irányba,amerre a borász barátja mutatta. Ha akarna, sem tudna eltévedni, mert avároska számos lakója tart ugyanebbe az irányba, és amint egyszer

kiérnek a városból a földek közé, a cirkuszt nem lehet többé szem előltéveszteni.Merthogy csillog. Ez Herr Friedrick Thiessen első benyomása a

Cirque des Rêves-ről, amikor fél kilométernyi távolságból először megpillantja, és még a nevét sem tudja. Sietős léptekkel halad keresztül afrancia tájon a csípős estében, mert a cirkusz úgy vonzza, mint a lepkét agyertya.

122




Amikor Herr Thiessen végre odaér a kapuhoz, már jókora csődületvan, de a tömeg ellenére Herr Thiessen azonnal megpillantja az óráját,

pedig még nem is tudakozódott senkitől a hollétéről. Ott sötétlik a jegyárusító bódéval szemközt, közvedenül a nagy vaskapu belső oldalán.Az óra mindjárt elüti a hetet, és Herr Thiessen hátrál néhány lépést, hogy

jobban lássa, engedi, hogy a jegyért állók sora elhaladjon előtte,miközben a bohócruhás zsonglőr fölhajítja a hetedik labdát levegőbe, ésa sárkány farka megrándul, ahogy fölhangzik a hét halk óraütés, bár

jóformán elnyomja őket a cirkusz zaja.Herr Thiessen elégedett. Úgy látja, az óra tökéletesen működik,

eszerint rendben karban tartják, még ha ki is teszik az időjárás viszon-tagságainak. Egykissé eltöpreng, nem lenne-e szüksége az órának erősebb újrafényezésre és fölsóhajt: bárcsak közölték volna vele, amikor készítette, hogy az órát a szabad ég alatt fogják használni, igaz,egyáltalán nem látszik rajta, hogy ez megártott volna neki. Miközbensorban áll, le nem veszi a szemét az óráról, és közben azon mereng,vajon megpróbálja-e megkeresni Mr. Barrist, hogy megbeszélje vele adolgot: a londoni címe még megvan valahol otthon Münchenben az iratai

között.Amikor rá kerül a sor, kiszámolja frankban a jegy árát a pénztárosnak, egy fekete ruhát és hosszú fehér kesztyűt viselő fiatalnőnek, aki elegáns estélyi öltözékében úgy fest, mintha inkább azoperába készülne, semmint egy jegyárusítással töltött éjszakára egycirkuszban. Amikor a nő odanyújtja in ki ajegyét, Herr Thiessenmegkérdezi tőle először franciául, aztán amikor azt láthatólag nem érti,angolul, nem tudja-e véletlenül, kivel beszélhetne az óra dolgában. A nő

nem felel, de a szeme fölragyog, amikor Herr Thiessen közli vele, hogy őaz a bizonyos órásmester, aki készítette. A fiatal nő a jeggyel együtt a

pénzét is visszaadja, hiába tiltakozik, aztán kutatni kezd egy kisdobozban, előhúz belőle egy névjegyet, és azt is átnyújtja m órásnak.

Herr Thiessen megköszöni neki, kiáll a sorból, és a névjegykártyátvizsgálgatja. Roppant előkelő darab, merített papíron. A fekete háttérendombornyomású, ezüstbetűkkel ez áll:

Le Cirque des RêvesChandresh Christophe Lefevre, tulajdonos

123




A hátlapján egy londoni cím áll. Herr Thiessen zsebre vágja anévjegyet a jegyével és a visszakapott frankjaival együtt, és elindul, hogymegtegye az első lépéseket a cirkusz területén.

Eleinte csak kószál, cél nélkül, hogy vessen néhány pillantást aWuschtraum-órája különös lakhelyére. Talán mert hónapokig dolgozottelmélyülten az órán, a cirkusz ismerősnek, meghittnek tűnik. Ismerős,hogy nincs más szín, csak fekete-fehér, és hogy az átjárók meg azösvények végtelen köröket írnak le, akár az óramutatók. Herr Thiessenálmélkodva látja, milyen jól illik az órája a cirkuszhoz, és a cirkusz azórájához.

Azon az első éjszakán csak egy töredékét keresi fel a sátraknak, meg-megáll, hogy megnézze a tűznyelők és a kardtáncosok mutatványát, az Italmérés Csak Felnőtteknek feliratú sátorban pedig megkóstol egyegészen kiváló jégbort. Amikor megkérdezi, miféle bor ez, a csapos -mellesleg azok közül, akikkel Friedrick a cirkuszban találkozik, ő azegyetlen emberi lény, aki felel a kérdésére, még ha csak igenszűkszavúan is - közli, hogy egy kanadai borfajta, és felírja neki azévjáratot.

Mire Herr Thiessen végül hazaindul, csakis és kizárólag azért, mertmár egészen kimerült, teljesen és tökéletesen belebolondul a cirkuszba.Még kétszer megy el, mielőtt hazatérne Münchenbe, és ezúttal mindkétalkalommal kifizeti a teljes belépti díjat.

Amikor hazatér, levelet ír M. Lefevre-nek, megköszöni neki, hogyilyen csodálatos otthont teremtett az órájának, és mindazt az élményt,amit maga a cirkusz jelentett. Hosszasan áradozik róla, micsodamestermunka, és jóllehet, mint írja, úgy értesült, hogy a cirkusz

útvonalában semmiféle rendszert nem lehet fölfedezni, mindazonáltalreméli, hogy egyszer majd ellátogatnak Németországba is.

Néhány héttel később levelet kap M. Lefevre asszisztensétől,amelyben az asszisztens közli, hogy M. Lefevre rendkívül örül Herr Thiessen elismerő szavainak, annál is inkább, mert egy ilyen nagytehetségű művésztől származnak. A levél lelkesen dicséri az órát, ésmegnyugtatja Herr Thiessent, hogy ha bármi probléma adódna vele

kapcsolatban, azonnal értesítenék.A levél sem azt nem említi egy szóval sem, merre jár jelenleg acirkusz, sem azt, Herr Thiessen legnagyobb bánatára, hogy készülnek-e

Németországba a közeljövőben. Herr Thiessen gyakran gondol acirkuszra, sokszor munka közben is, és ez kezd meglátszani az óráin is.Az újonnan készültek között sok a fekete-fehér, némelyik csíkos, ésgyakran ábrázolnak cirkuszi jeleneteket: parányi akrobatákat, miniatűr

124




hópárducokat, vagy egyjövendőmondót, aki minden kerek órában kirak egy icipici tarot-kártyát.

De azért Herr Thiessen úgy érzi, hogy ezek az óraművek, amelyeketa cirkusz tiszteletére alkotott, nem képesek kellőképpen érzékeltetniannak nagyszerűségét.

125




Gyermekfelügyelők

K AIRÓ , 1890. NOVEMBER

B

ár a Murray ikreknek megengedik, hogy többé-kevésbé szabadonrohangáljanak és bujkáljanak „a kulisszák mögött” - így nevezik azt aterületet, amely összességében akkora, mint egy nagyobbfajta udvarházkertje, csak éppen szétszóródva különféle zugokba és átjárókba, ahol a

cirkusz tagjai élik az életüket, amikor éppen nem lépnek fel - ha viszontaz ikrek magában a cirkuszban akarnak kóborolni az előadások idejealatt, akkor ezt csak felnőtt kíséretében tehetik. Ez ellen a szabály ellensokszor és nagy hangon tiltakoznak, de az apjuk ragaszkodik hozzá,hogy érvényben maradjon mindaddig, amíg legalább a nyolcadik évüket

be nem töltik.Dixi folyton azt kérdezgeti, ez úgy értendő-e, hogy ketten együtt kell,

hogy meglegyenek nyolcévesek, mert ha igen, akkor ennek a feltételnek

máris megfelelnek.De hiába. Újra meg újra emlékeztetik rá őket, hogy nem kódor-

oghatnak éjszakánként csak úgy, minden felügyelet nélkül, lévén ők azegyedüli gyerekek egy meglehetősen szokatlan háztartásban.

Mostanra már kialakul a felnőtteknek az a köre, amelynek tagjaifelváltva vigyáznak esténként az ikrekre, és ma este az illuzionista vanszolgálatban. Őt nem túl gyakran osztják be az ikrek mellé, pedig a kétgyerek nagyon kedveli. De ma este elég ideje van a fellépései között, éskísérgetheti őket egy darabig.

A nézők közül senki nem ismeri fel Celiát a keménykalapja és afeketefehér fellépőruhája nélkül, még azok sem, akik alig néhány órájalátták a műsorszámát. Ha a cirkusz látogatói közül egyáltalán figyelemreméltatja valaki, amikor elmegy mellette, legfeljebb azon csodálkozik,hogy lehet annak a két gyereknek a sarkában ilyen vörös haja, amikor azövé fekete. Ettől eltekintve az emberek mindössze egy kék kabátos fiatal

nőt látnak benne, aki ugyanúgy járkál erre-arra a cirkuszban, mint atöbbiek.A Jégvirágok kertjében kezdik, bár az ikrek itt hamar elveszítik a

türelmüket, mert Celia szeret lassan sétálgatni a fagyott fák között. Méga felénél sem tartanak a sátornak, amikor már könyörögni kezdenek,hogy hadd üljenek föl inkább a körhintára.

A két gyerek hajba kap, hogy melyikük üljön a griffmadárra, de Dixivégül átengedi a testvérének, amikor Celia elmeséli neki a kilencfarkú

126




róka történetét, amely közvedenül a griff mögött kereng, és amelyhirtelen sokkal vonzóbbnak tűnik. Amint leszállnak a körhintáról, máriskunyerálni kezdenek, hogy hadd üljenek föl még egyszer. Amikor újraelindulnak az ezüst óramű hurkain és alagútjain keresztül, egy kígyó ésegy nyúl hátán találják magukat, de nem panaszkodnak.

A körhintázás után Dixi enni szeretne valamit, így hát elindulnak azudvar félé. Amikor Celia pattogatott kukoricát hoz neki fekete-fehér csíkos zacskóban, a kisfiú nyafogni kezd, hogy így nem hajlandómegenni, mert ő olyat szeretne, amelyiken karamell is van.

Az árus, aki pálcikák végére szúrt almákat merít bele a sötét,

ragacsos masszába, megsajnálja, és égetett cukrot hint a pattogatottkukorica tetejére. Ennek láttán egy csomó néző is ugyanilyet kér.Pixi azt állítja, hogy nem éhes. Láthatólag másutt jár az esze. Amikor

elhagyják az udvart és egy csöndesebb átjáróba érnék, Celia megkérdezi,mi nyugtalanítja.

- Nem akarom, hogy ez a kedves néni meghaljon! - mondja Pixi, ésfinoman megrántja Celia szoknyáját.

Celia megáll, Dixi után nyúl, aki csak menne tovább, mert se lát, se

hall a karamellás kukoricáján kívül.- Ezt hogy érted, édesem? - kérdi Pixit.- El akarják ásni a földbe! - magyarázza Pixi. - És szerintem ez

szomorú.- Miféle kedves nénit? - kérdezi Celia.Pixi arca grimaszba torzul az erőlködéstől, miközben gondolkodik.- Nem tudom - feleli végül. - Olyan egyformák!- Pixi, drágám - mondja Celia, miközben behúzza az ikreket egy

átjáróba, és lehajol a kislányhoz, hogy egy szinten legyen az arcuk. - Holvan ez a néni, akit a földbe ásnak? Úgy értem, te hol láttad?

- A csillagokban - feleli Pixi. Lábujjhegyre áll, és fölfelé mutat.Celia fölnéz a csillaggal teli égre, figyeli, ahogy a hold eltűnik egy

felhő mögött, csak aztán fordul újra Pixi felé.- Sokszor előfordul, hogy látsz valamit a csillagokban? - kérdezi.- Csak néha - mondja Pixi. - Dixi meg az embereken lát

mindenfélét.

127




Celia Dixi felé fordul. A kisfiú marékkai tömi a szájába az égetett cukroskukoricát, a keze már tiszta ragacs.

- Szóval te mindenfélét látsz az embereken? - kérdezi.- Aha, néha... - motyogja a kisfiú kukoricával teli szájjal.- És mégis mit? - kérdi Celia.Dixi megvonja a vállát.- Olyan helyeket, ahol jártak - mondja. - Meg dolgokat, amiket

csináltak.És újabb marékkal töm a szájába a ragacsos kukoricából.- Érdekes - mondja Celia. Az ikrek már eddig is sok fura dolgot

mondtak neki, de ez most többnek tűnik gyerekes fantáziálásnál. -Énrajtam látsz valamit? - kérdi Dixit.Dixi fölsandít rá, de közben rendületlenül majszolja a kukoricát.- Szobákat, amiknek púderszaguk van, meg olyan szaguk, mint a

régi ruháké - mondja. - Egy nénit, aki egész nap csak sír. Egy férfikísértetet fodros ingben, aki mindenhová követ téged, és most...

Dixi hirtelen elhallgat, és a homlokát ráncolja.- Ellküldted! - mondja. - Most már nincs ott semmi. Hogyan csinál-

tad?- Vannak dolgok, amiket nektek nem kell látnotok - mondja Celia.Dixi elbiggyeszti az alsó ajkát, látványos grimaszt vág, de csak

addig, amíg nem töm egy újabb maréknyi kukoricát a szájába.Celia az ikrekről az udvar felé fordítja a pillantását, ahol a sátrak

peremét fehér fénybe vonja az örömtűz, és táncoló árnyakat vet anézőkre a csíkos sátorponyván keresztül.

Az örömtűz egy pillanatra sem alszik ki. A lángok soha nem hagynak

alább.Akkor sem oltják ki, amikor a cirkusz továbbköltözik, hanem

érintetlenül viszik tovább egyik helyről a másikra. Ott parázslik biztonságban a vasüstjében a vonaton az utazás egész ideje alatt.

Azóta ég egyfolytában, amióta a premier estéjén ünnepélyesenmeggyújtották.

És Celia biztos benne, hogy abban a pillanatban, amikor a tűz

meggyulladt, mozgásba jött még valami, ami hatással volt az egészcirkuszra és minden benne lévő emberre.Az újszülött ikreket is beleértve.Dixi közvetlenül éjfél előtt született, a nap legeslegvégén. Pixi

néhány perccel később követte, amikor az új nap éppen csak megkezdődött.

128




- Pixi! - mondja Celia, és újra a kislány felé fordul, aki eddig akabátkája mandzsettájával játszott. - Ha látsz valamit a csillagokban,amiről úgy gondolod, hogy fontos lehet, szeretném, ha elmondanádnekem, érted?

Pixi ünnepélyesen bólint, a mozdulattól vörös hajának fellegeföllebben, majd visszahullik. Közelebb hajol Celiához, hogy kérdezzenvalamit.

- Kaphatok egy karamellás almát? - kérdezi, és rettentő komolyannéz föl Celiára

- Elfogyott a kukoricám! - mondja panaszosan Dixi, és odanyújtja

az üres zacskót.Celia elveszi. Az ikrek figyelmesen nézik, amint egyre kisebbnégyzetekké hajtogatja össze, míg végül a zacskó teljesen eltűnik. Azikrek tapsolnak, Dixi észre sem veszi, hogy közben eltűnt a kezéről aragacsos cukormáz is.

Celia egy pillanatig tűnődve nézi az ikreket, miközben Diximegpróbálja kitalálni, hová lett a kukoricás zacskó, Pixi pediggondterhelt pillantásokat vet az égre.

Nem jó ötlet. Celia maga is tudja, hogy nem az, de mégis, azt hiszi, jobb lesz, ha maga mellett tartja és gondosan figyeli őket, tekintettel akörülményekre, meg arra, hogy a két gyereknek szemmel láthatólagkülönös képességei vannak.

- Szeretnétek megtanulni hogy csinálom? - kérdi őket Celia.Dixi azonnal rábólint, akkora lendülettel, hogy a kalapja lecsúszik a

szemére. Pixi habozik egy pillanatig, de aztán ő is bólint.- Hát akkor ha majd egy kicsit idősebbek lesztek, megtanítalak

benneteket rá, de ez legyen a mi titkunk! - mondja Celia. - Tudtok titkottartani?

Az ikrek ezúttal egyszerre bólintanak. Dixinek újra vissza kelligazítania a kalapját a helyére, boldogan követik Celiát, amint elindulvelük vissza az udvarra.

129




Vágyak és kívánságok P ÁRIZS , 1891

gyöngy függöny szétválik, miközben olyan hangot ad, mint azesőkopogás, és Marco lép be a jövendőmondó sátrába. Isobelazonnal fellebbenti a fátylat az arcáról. A hihetetlenül vékony

fekete selyem úgy lebeg a feje fölött, mint valami fekete ködpászma. A

- Hát te mit keresel itt? - kérdezi.- Erről miért nem szóltál nekem? - Marco nem is felel a lánynak,

hanem elébe tartja a nyitott jegyzetfüzetét, és a hunyorgó fényben Isobelépphogy csak ki tudja venni egy kopasz fekete fa körvonalait. De ez a fanem olyan, mint amilyeneket Marco szokott rajzolni a noteszeibe: ennek az ágain csöpögő fehér gyertyák sorakoznak. A központi kép körül görbeágakról készült, részletes vázlatok láthatóak, amelyek sok különbözőszögből mutatják ugyanazt az ágat.

- Ez a Kívánságfa - mondja Isobel. - Még egészen új.- Tudom, hogy új - feleli Marco. - De miért nem írtál róla?- Nem volt még időm írni - mondja Isobel. - És még abban sem

lehettem biztos, hogy nem a te műved. Akár te is készíthetted volna, denem tudtam biztosan. Olyan kedves, ahogy egyre több kívánság jelenik meg rajta, miközben az ember meggyújt egy új gyertyát azokról,amelyeket már égnek, és azt is fölrakja az ágra. Ahogy a régi

kívánságoktól új kívánságok gyulladnak...- Ezt ő csinálta! - mondja Marco egyszerűen, és elhúzza Isobel orraelől a jegyzetfiizetet.

- Hogy lehetsz ilyen biztos benne? - kérdezi Isobel.Marco néhány pillanatig hallgat, a rajzot vizsgálgatja, bosszantja,

hogy ezen a sietős vázlaton nem tudta igazán érzékeltetni az eredetiszépségét.

- Érzem - mondja végül. - Ez is olyan, mint amikor az ember tudja,

hogy jön a vihar, mert valami megváltozik körülötte a levegőben.Megéreztem, abban a pillanatban, amint beléptem a sátorba, és a faközelében csak még erősebb lett ez az érzés. Persze lehet, hogy akinek nem ismerős ez az érzés, az nem is veszi észre...

130




- És úgy gondolod, hogy ő is ugyanígy megérzi, amikor te csinálszvalamit? – kérdezi Isobel.

Marco erre eddig nem is gondolt, de most, hogy Isobel megkérdezte,valószínűnek tűnik. Marcót ez a gondolat furcsa módon jobb kedvrederíti.

- Nem tudom... - mindössze ennyit felel Isobelnek.Isobel újra hátraveti a fátylat, amely időközben elkezdett lecsúszni az

arcára.- Hát - mondja - most már mindenesetre tudsz róla, és azt tehetsz

vele, amit akarsz.−

Ez nem így működik - mondja Marco. - Én semmit semhasználhatok föl a saját céljaimra abból, amit ő csinál. A két oldalnak függetlennek kell maradnia egymástól. Ha például sakkoznánk, akkor sem vehetném le csak úgy egyszerűen a figuráit a tábláról. Mindösszeannyit tehetnék, hogy kitalálok valamilyen válaszlépést az övére,

- De akkor ennek a játéknak soha nem lesz vége! - fakad ki Isobel.- Mert Hogyan adhatnál mattot egy cirkusznak? Ennek így semmiértelme.

− Csakhogy ez nem olyan, mint a sakk! - mondja Marco.Küszködve próbál megmagyarázni valamit, amit ő maga mintha kezdenevégre megérteni, bár nem annyira, hogy világosan meg is tudnáfogalmazni. Egy pillantást vet Isobel asztalára, amelyen még mindig vannéhány kártyalap, a képes felével fölfelé. Különösen az egyik ragadjameg a figyelmét.

- Hanem ilyen - mondja, és rámutat a képen látható nőre, akinek egyik kezében kard van, a másikban mérleg, a lábánál pedig ez a felirat

olvasható: Az igazság . - Olyan, mint a mérleg, az egyik serpenyője azenyém, a másik az övé.

Hirtelen egy ezüstmérleg jelenik meg az asztalon a kártyák között, akét serpenyője pontosan egyensúlyban van egymással, mindkettőben egyhalom gyémánt sziporkázik a gyertyafényben.

- A játéknak tehát az a célja, hogy a mérleg a te javadra billenjen? -kérdi Isobel.

Marco bólint, és a jegyzetfüzetében lapozgat. Újra meg újravisszalapoz arra az oldalra, amelyen a Kívánságfa látható.- De ha mind a ketten újabb és újabb dolgokat raktok a saját

serpenyőtökbe, és mind a két oldalnak a súlya egyre növekszik... -mondja Isobel, miközben a finoman imbolygó mérleget figyeli - nem foga mérleg végül is leszakadni?

- Nem hinném, hogy a hasonlat egészen pontos - mondja Marco, ésa mérleg eltűnik.

131




Isobel összevont szemöldökkel vizsgáigatja a mérleg hűlt helyét.- Meddig fog ez még tartani? – kérdezi.- Fogalmam sincs – mondja Marco. - Ki akarsz szállni? - kérdezi,

és fölnéz a lányra. Maga sem tudja, milyen választ vár tőle.- Nem - feleli Isobel. - Én... nem, én nem akarok kiszállni. Szeretek

itt lenni. De tényleg... csak közben szeretném érteni is ezt az egészet.Talán ha jobban érteném, mi történik, többet tudnék segíteni neked!

- Már így is sokat segítettél - mondja Marco. - Talán az az egyetlenelőny az én oldalamon, hogy ő nem tudja, ki vagyok. Csak annyit tud,hogy a cirkuszra kell valahogyan reagálnia, énnekem pedig itt vagy te,

hogy figyeld őt.- Csakhogy nem láttam, hogy bármire is reagált volna! – tiltakozik Isobel. - Senkivel nem barátkozik. Többet olvas, mint bárki, akitéletemben ismertem. A Murray ikrek imádják. Hozzám eddig mindignagyon kedves volt. Soha nem láttam, hogy bármi szokatlant műveltvolna, kivéve olyankor, amikor fellép. Te azt állítod, hogy mindenfélelépéseket tesz, de én sose láttam, hogy csinált volna bármit is. Honnéttudod például, hogy az a fa nem Ethan Barris műve?

- Mr. Barris lenyűgöző szerkezeteket képes építeni, de ezt biztosannem ő készítette. Ahogy a körhintáján is ő végezte el az utolsósimításokat, ebben biztos vagyok. Bármilyen tehetséges mérnök is Mr.Barris, kétlem, hogy képes lenne olyan festett fa griffmadarat alkotni,amelyik lélegzik. Ennek a fának a földben van a gyökere, ez egy élő fa,még ha nincsenek is levelei.

Marco újra a vázlatát nézegeti, és az ujja hegyével követi a farajzának vonalait.

- Kívántál valamit? - kérdezi Isobel csöndesen.Marco becsukja a jegyzetfüzetét. Isobel kérdésére nem is válaszol.- Még mindig pontban negyedkor kezdi a fellépéseit? - kérdezi, és

közben előhúzza a zsebóráját.- Igen, de... Be akarsz ülni, hogy végignézd a műsorát? - kérdi

Isobel. - A sátrában legfeljebb húsz ember számára van hely, úgyhogyazonnal észre fog venni! Esetleg furcsállani fogja, hogy itt vagy, nem

gondolod?- Még csak meg se fog ismerni - mondja Marco. Az óra eltűnik akezéből. - Valahányszor fölállítanak egy új sátrat, hálás lennék, haértesítenél róla!

Azzal sarkon fordul, és kimegy a sátorból, olyan lendülettel, hogy agyertyalángok megrezzennek a légmozgástól.

132




- Hiányzol! - szól utána Isobel, de panaszos hangját elnyomja agyöngy-függöny zörrenése, ahogy összecsukódik a fiú mögött.

Isobel egy rántással újra az arcára borítja a fekete fátylat.

*

Kora hajnalban, amikor az utolsó jósoltatni kívánó személy iselhagyja a sátrát Isobel előhúzza a zsebéből a Marseille-ben vásároltkártyacsomagot. Mindig magánál tartja, bár a cirkuszi kártyavetéshezegy másik paklit használ, amelyet külön erre a célra készítettek a

számára fehér, fekete és szürke színekben.A marseille-i pakliból kihúz egy kártyalapot. Még mielőtt fel-fordítaná, már tudja, melyik lesz az. A képen látható angyal már csak megerősíti abban, amit már addig is tudott.

A lapot nem teszi vissza a csomagba.

133




Hangulat LONDON , 1891. SZEPTEMBER

cirkusz megérkezett Londonba, a vonat néhány perccelnapnyugta után kúszott be észrevétlenül a városba. A vasútikocsik összecsukódnak, az ajtók és folyosók szétcsúsznak,

ablaktalan szobákká alakulnak hangtalanul. Csíkos ponyva göngyölődik

ki körülöttük, az összetekert kötelek kitekerednek és feszesre húzódnak,a gondosan redőzött függönyök között emelvények állnak maguktólössze.

A

(A társulat föltételezi, hogy mindezeket a műveleteket a cirkuszszemélyzete végzi, miközben kicsomagolják a poggyászukat, bár azátalakulás bizonyos mozzanatai kétségkívül gépesítve vannak. Ez valahacsakugyan így is volt, de ma már nincsen személyzet, nincsenek láthatatlan díszletező munkások, akik a helyükre szállítják a díszleteket.

Többé nincs rájuk szükség.)A sátrak sötéten és némán gunnyasztanak, a cirkusz majd csak a

következő estén nyitja meg kapuját a közönség előtt.A cirkusz művészeinek többsége a városban tölti az estét, meg-

látogatja régi barátait vagy kedvenc kocsmáját, de Celia Bowenegymagában üldögél a színfalak mögötti lakosztályában.

A lakása mérete szerény a cirkuszsátrak mögött rejlő néhány másik

lakáséhoz képest, viszont zsúfolásig van könyvekkel és viharvert bútorokkal. Minden erre alkalmas felületen gyertyák lobognak vidáman,megvilágítják a kalitkájukban alvó galambokat. A kalitkák ott függenek aföldet söprő, színpompás faliszőnyegek között. Ebben a csöndes,nyugodt és meghitt zugban Celiát általában senki sem háborgatja.

Ezért is lepődik meg annyira, amikor kopogtatnak az ajtaján.- Ezzel akarod tölteni az egész éjszakát? - kérdi Cukiko, és a Celia

kezében tartott könyvre pillant.

- Gondolom, azért jöttél, hogy valami más programot javasolj -válaszolja Celia. A kígyónő ritkán látogatja meg csak úgy.- Meghívtak valahová, és gondoltam, velem jöhetnél! - mondja

Cukiko. - Túl sok időt töltesz egyedül!

134




Celia tiltakozni próbál, de Cukiko nem hagyja lerázni magát:előveszi a szekrényből Celia legjobb ruháját, egyikét a lány kevés színesruhájának: arannyal díszített, mélykék estélyit.

- Hová megyünk? - kérdi Celia, de Cukiko nem hajlandó elárulni.Alihoz már túl késő van, hogy színházba vagy balettelőadásra menjenek.

Celia fölnevet, amikor megérkeznek a Lefévre-ház élé.- Ezt igazán elárulhattad volna - mondja Cukikónak.- Akkor nem lett volna meglepetés - feleli Cukiko.Celiát eddig még csak egyetlenegyszer hívták meg vendégségbe a

Lefévre-házba, és az is inkább premier előtti fogadás volt, semmint an-

nak rendje és módja szerinti Éjféli Vacsora. Jóllehet mindössze egyszer-kétszer fordult meg a házban a meghallgatása és a cirkusz megnyitásaközi itt, most meglepődve tapasztalja, hogy már ismeri az összes többivendéget.

A többiek is meglepődnek, amikor Celia megérkezik Cukikóval, deChandresh igen melegen üdvözli, és mire mentegetőzni kezdhetne,amiért hívatlanul beállított, már magával is húzza a szalonba, és

pezsgőspoharat nyom a kezébe.

- Szólj nekik, hogy még egy személyre terítsenek! - szól odaChandresh Marcónak, mielőtt körbevezetné Celiát a helyiségben, hogy bemutassa a többi vendégnek. Chandresh, úgy látszik, nem emlékszik rá,hogy már mindegyikükkel találkozott korábban, gondolja csodálkozvaCelia.

Madame Padva kecses és elegáns, mint mindig, ezúttal az őszifalevelek színére emlékeztető, rézvörös ruhát visel, amely melegencsillog a gyertyafényben. A Burgess nővérek és Mr. Barris már

szemlátomást túltették magukat azon a furcsa véletlenen, hogyvalamennyien a kék különféle árnyalataiba vannak öltözve, holott nem

beszéltek össze, és Celia kék ruháját hozzák föl bizonyságképpen, hogyúgy látszik, ez a divat.

Még egy további vendéget is emlegetnek, aki lehet, hogy eljön, lehet,hogy nem, de a nevét Celia nem tudja kivenni a beszélgetésből.

Egy kissé kívülállónak érzi magát ezek között az emberek között,

akik mind időtlen idők óta ismerik egymást. De Cukiko ügyel rá, hogyCeliát is belevonják a beszélgetésbe, és Mr. Barris olyan áhítattal fülelCelia minden egyes szavára, hogy Lainie végül ugratni kezdi vele.

Jóllehet Celia jól ismeri Mr. Barrist, már jó néhányszor találkoztak éstöbb tucatnyi levelet váltottak, az építésznek sikerül igen meggyőzőenszínlelnie, hogy pusztán felületesen ismerik egymást.

135




- Színésznek kellett volna mennie! - súgja oda neki Celia, amikor biztos benne, hogy senki nem hallja meg.

- Tudom - feleli az építész, őszintének tűnő szomorúsággal ahangjában. Sajnos, úgy látszik, pályát tévesztettem...

A Burgess nővérekkel Celia korábban soha nem beszélgetetthosszasabban. Lainie valamivel beszédesebb, mint Tara, Celia tőle tudmeg egyet s mást arról, mit köszönhet a cirkusz a két nővérnek. Míg azmindenki számára nyilvánvaló, hogy a jelmeztervezés Madame Padva, amérnöki munka Mr. Barris műve, a Burgess nővérek hozzájárulásakevésbé szembetűnő, bár áthatja a cirkusz minden részletét.

Az illatok, a zene, a fényhatások... Még azt is ők döntötték el, milyensúlyos legyen a bejáratot fedő bársonyfüggöny. Ők gondoskodtak arról,hogy minden könnyednek és természetesnek tűnjék.

- Szeretjük megcélozni az összes érzékszervet mondja Lainie.- Azokat is, amelyeket mások elhanyagolnak - teszi hozzá Tara.- Így van - helyesel a nővére. - A szaglást gyakran alábecsülik,

pedig sokszor az kelti a legélénkebb képzettársításokat.- Fantasztikusak a hangulatteremtésben - jegyzi meg Chandresh

Celiának. Csatlakozik a beszélgetőkhöz, és közben kikapja Celia kezébőlaz üres pezsgőspoharat, hogy egy teli pohárral cserélje fel. - Egyszerűenfantasztikusak!

- Az a titka, hogy úgy kell tenni, mintha minden véletlen volna! -suttogja Lainie. - Hogy a mesterséges természetesnek tűnjék!

- És hogy az összes elemet összekapcsoljuk egymással! - teszihozzá Tara.

Celiának az a benyomása, hogy itt a társaságban is ugyanerre

törekszenek. Celia kételkedik abban, hogy ezek az összejövetelek ilyenhosszú ideig folytatódtak volna a cirkusz beindulása után is, ha nincs akét nővér ragályos, gyöngyöző nevetése. Mindig a megfelelő kérdéstteszik föl, amelyik továbblendíti a beszélgetést, és megakadályozza,hogy kínos csönd álljon be.

És a komoly és figyelmes Mr. Barris szolgáltatja az eszményiellenpontot, egyensúlyban tartva ezzel a csoport dinamikáját.

Valami az előcsarnokban magára vonja Celia figyelmét, és mígmindenki más a sok gyertyának és tükörnek tulajdonította volna ezt a jelenséget, ő azonnal tudja, hogy mi az.

Észrevétlenül kisurran az előcsarnokba, onnét pedig becsusszan aszalonnal szemközti ajtón át a könyvtárszobába. A helyiség mindösszeegyetlen festett üveglapon keresztül kapja a fényt, amely izzónaplementeként világít az egyik fal teljes hosszában, meleg fényét alegközelebbi polcokra vetítve, míg helyiség többi része sötétbe borul.

136




- Nem tölthetek el egy kellemes estét úgy, hogy a nyomomba neszegődnél? - suttogja Celia a sötétségbe.

- Nem hinném, hogy az efféle társasági eseményeken hasznosantöltenéd az idődet - feleli az apja, akinek az alkonyfény megvilágítja arcaegy részét, és ferde, vörös fény oszlopba foglalja az ingmellét.

- Nem írhatod elő nekem, hogyan töltsem az életem minden egyes pillanatát!

- Engeded, hogy kicsússzon a kezedből az irányítás! - feleli Hector.- Ha akarnám, se engedhetném! - feleli Celia. - Én irányítom

mindazt, ami az új sátrak és a dekoráció közé tartozik, vagyis a cirkusz

jelentős részét. Amely most éppen zárva van, ha nem vetted volna észre!És minél jobban megismerem ezeket az embereket, annál jobban tudom befolyásolni azt is, amivel már elkészültek. Végtére is ők hozták létre,..

- Ebben van valami - ismeri el Hector. Celia úgy sejti, még harészben igazat is ad neki az apja, azért továbbra is haragos képet vág, bár ebben a sötétségben nehéz lenne eldönteni, csakugyan így van-e. - De nefeledkezz meg róla: semmi okod rá, hogy bárkiben is megbízz azok közül, akik odabenn vannak!

- Jaj, hagyj már békén, papa! - sóhajt föl Celia.- Miss Bowen? - szólal meg egy hang a háta mögött, és amikor alány megfordul, meglepődve látja, hogy Chandresh asszisztense áll azajtóban, őt figyeli. - A vacsora tálalva van. Ha esetleg lenne olyankedves, és csatlakozna a többiekhez az ebédlőben...

- Bocsánat! - mondja Celia, és gyors pillantást vet visszafelé asötétségbe, de az apja már eltűnt. - Egészen elfeledkeztem a vacsoráról,annyira lenyűgözött, ez a hatalmas könyvtár. Nem hittem, hogy a

távozásom feltűnik odabenn.- Én egészen biztos vagyok benne, hogy feltűnt - feleli Marco. -

Bár én magam is sokszor elfeledkeztem már a külvilágról ebben akönyvtárban.

Az elragadó mosoly, amely a megjegyzést kíséri, váratlanul ériCeliát, aki mindeddig nem látott mást a fiú arcán, csak tartózkodófigyelmet és néha egy kis idegességet.

- Köszönöm, hogy értem jött! - mondja, és szívből reméli, hogyLefevre-házban mindennapos jelenség az olyan vendég, aki magában beszél, miközben állítólag a könyveket nézegeti jóformán vaksötétben.

137




- Odabenn valószínűleg azt gondolják, hogy egyszerűen köddé váltmondja Marco, miközben átvágnak az előcsarnokon. - De én aztreméltem, talán mégsem...

Minden ajtót udvariasan kitár a lány előtt, miközben az ebédlőbekalauzolja.

Celia Chandresh és Cukiko közé ül.- Azért ez mégiscsak kellemesebb, mint egyedül tölteni az estét,

nemigaz? - kérdezi Cukiko mosolyogva. Celia beismeri, hogy csakugyanígy van.

Ahogy egyik fogás a másikat követi, és ha éppen nem köti le a teljes

figyelmét valamelyik fantasztikusan finom étel, Celia megpróbáljakikövetkeztetni, milyen viszonyban vannak egymással az egyesvendégek. Figyeli, ki kivel beszélget, kinek hol időzik hosszasabban a

pillantása, és igyekszik kitalálni, milyen érzelmek rejtőzhetnek a nevetésés a csevegés mögött.

Hogy Chandresh jóformán le nem veszi a szemét jóképűasszisztenséről, ez minden egyes pohár bor után egyre nyilvánvalóbbáválik, és Celia gyanítja, hogy ennek Mr. Alisdair is a tudatában van, bár a

fiatalember mindvégig némán húzódik meg a terem sarkában, és szinte beleolvad az árnyékba.Celiának három fogásnyi időre van szüksége ahhoz, hogy eldöntse,

Mr. Barris melyik Burgess nővért kedveli jobban, de mire megérkeznek aművészien elrendezett tálak, rajtuk egy-egy egész, fahéjjal fűszerezettgalambbal, vagy valamivel, ami annak látszik, Celia már biztos benne,

bár azt nem sejti, vajon maga Lainie tudja-e.Madame Padvát az egész társaság tántinak szólítja, bár inkább

irányító szerepet játszó anyafigurának látszik, mint egyszerű nagy-néninek. Amikor Celia Madame-nak szólítja, mindenki meglepettenfeléje fordul.

- Ahhoz képest, hogy a cirkuszban keresed a kenyered, drágám,csuda jól nevelt vagy! – mondja Madame Padva huncutul csillogószemmel. - Valahogy rá kéne vegyünk, hogy ne viselj ilyen szoros fűzőt,ha azt szeretnénk, hogy állandó tagja legyél ennek a meghitt társaságnak!

- Azt hittem, a fűzőt vacsora után szokás meglazítani! - feleli Celliaszelíden. A többiek harsány nevetéssel honorálják a szellemességét.- Miss Bowen mindenképpen tagja marad ennek a társaságnak,

akármilyen állapotban is van a fűzője! - jelenti ki Chandresh - Ezt kéremfeljegyezni! - teszi hozzá Marco felé intve.

- Igenis, uram, följegyeztem Miss Bowen fűzőjét! - feleli Marco, ésaz asztal újabb gyöngyöző kacagásban tör ki.

138




Marco elkapja Celia pillantását, és újra rámosolyog, ha nem is azzal asugárzó mosollyal, mint korábban a könyvtárban, de aztán elfordul, ésismét beleolvad a háttérbe, majdnem ugyanolyan könnyedén, ahogy azapja szokott beleveszni a sötétségbe.

Megérkezik a következő fogás, és Celia újra fülelni és figyelni kezd,a szünetekben pedig azon töpreng, hogy a pihekönnyű pástétom és a

pikáns bormártás alatt rejlő hússzelet vajon bárány-e vagy valamilyenegzotikusabb állat.

Tara viselkedésében azonban van valami, amit Celia aggasztónak talál. Egy-egy pillanatra majdhogynem riadtnak tűnik. Az egyik percben

még élénken cseveg, a nevetése pedig mintha a nővéréét visszhangozná,s a következőben úgy mered a csöpögő gyertyák lángjába, minthalélekben valahol egészen másutt járna.

Csak amikor ez a visszhangzó nevetés egy pillanatra már-már zokogásnak hangzik, akkor ébred rá Celia, kire emlékezteti Tara: azédesanyjára.

A desszert alatt a társalgás teljesen elnémul. Minden egyes tányéronegy-egy cukorból fújt gömb ül, és a vékony cukorréteget át kell törni,

hogy hozzájussanak a belsejében rejlő krémfelhőhöz.Miközben mindenfelől a széttörő cukorréteg roppanása hallatszik, avacsorázók hamarosan rádöbbennek: bár látszatra minden egyes gömbegyforma, mindegyik tölteléknek teljesen más és egyedi az íze.

Majdnem mindenki kér a másikéból is egy kiskanállal. És bár némelyiket könnyű azonosítani, például a gyömbéres őszibarackét vagy acurryvel fűszerezett kókuszét, mások mindörökre ínycsiklandó titkok maradnak.

Celia gömbje egyértelműen mézzel van megtöltve, de a méz édessé-gébe olyan fűszerek keveréke vegyül, amelyeket sehogyan sem tud azo-nosítani.

Vacsora után, kávé és konyak mellett, a szalonban folytatják a beszél-getést, egészen addig, amíg a vendégek nagy része úgy nem dönt, hogy

borzasztó késő van, bár, mint Cukiko rámutat, a cirkuszi lányok számáraez az időpont még viszonylag korainak számít.

Amikor aztán mégiscsak menni készülnek, Celiát a többi vendégugyanolyan melegen öleli meg búcsúzóul, mint egymást, és néhányanmeghívják, teázzanak együtt, amíg a cirkusz Londonban van.

- Kösz, hogy elhoztál! - mondja Cukikónak, amikor kilépnek aházból. - Sokkal kellemesebb volt, mint amire számítottam.

− A legnagyobb öröm mindig a váratlan öröm - feleli Cukiko.

139




*

Marco az ablakból figyeli a távozó vendégeket, és sikerül még egyutolsó pillantást vetnie Celiára, mielőtt a lány eltűnik az éjszakában.

Tesz egy kört a szalonban és az ebédlőben, aztán odalenn akonyhákban, hogy lássa, minden rendben van-e. A személyzet többirésze már régen hazament. Eloltja a utolsó gyertyákat is, aztán fölmegynéhány emeletet, hogy megnézze, akar-e még valamit Chandresh.

- Nagyszerű volt a mai vacsora, nem gondolod? - kérdi Chandresh,amikor Marco fölér a lakosztályába, amely elfoglalja a teljes ötödik emeletet. Mindegyik szobát állólámpák egész sora világítja meg,amelyek töredezett árnyékokat vetnek a fényűző bútorzatra.

- Csakugyan, uram! - feleli Marco.- Holnapra viszont semmilyen program nincs tervbe véve. Vagy

inkább mára? Nem tudom, hány óra lehet.- Délután van egy megbeszélése, uram, a következő szezon

balettprogramjának ügyében.

- Ó, arról meg is feledkeztem! - mondja Chandresh. - Mondd le anevemben, jó?- Természetesen, uram! - húzza elő a jegyzetfüzetét Marco, és

följegyzi Chandresh kívánságát.- Ja igen, és rendelj egy tucat rekesszel abból a konyakból, amit

Ethan hozott! Az valami remek volt!Marco bólint, és ezt is beírja.- Nem mégy még, ugye? - kérdi Chandresh.

- Nem, uram! - feleli Marco. - Arra gondoltam, túl késő van már hozzá, hogy hazamenjek.

- Haza... - ismétli meg Chandresh olyan hangon, mintha még sosehallotta volna ezt a szót. - Ez a ház is van annyira az otthonod, mint az alakás, amit semmiképpen sem akarsz föladni. Sőt még sokkal inkább!

- Igyekszem nem elfelejteni, uram! - feleli Marco.- Ez a Miss Bowen gyönyörű nő, nem gondolod? - jegyzi meg

Chandresh váratlanul, és megfordul, hogy lássa Marco arcán, hogyanreagál a kérdésre.

Marcót, váratlanul éri Chandresh megjegyzése, és mindössze arraképes, hogy dadogjon valamit, amiről nagyon reméli, hogy úgy hangzik,mint a szokásos, szenvtelen helyeslése.

140




- Meg kell hívnunk vacsorára, valahányszor a cirkusz itt van avárosban, hogy jobban megismerjük! - mondja Chandresh jelentőség-teljesen, és önelégült vigyora arra vall, tisztában van vele, milyenérzéseket vált ki a fiúból a kijelentés.

- Valóban, uram! - mondja Marco küszködve, hogy az arc-kifejezése közömbös maradjon. - Ez minden mára?

Chandresh fölnevet, miközben egy kézmozdulattal útjára küldiMarcót.

Mielőtt visszavonulna a saját lakosztályába, amely háromszor akkora, minta városi lakása, Marco még benéz a könyvtárba.

Egy ideig álldogál azon a helyen, ahol Celiát találta néhány órávalkorábban, az ismerős könyvespolcokat és a festett üvegfalat vizsgálgatja.Még csak nem is sejti, mit kereshetett ott a lány.És nem veszi észre a szempárt sem, amely a sötétségből mered rá.

141




Az álmodozók 1891-1892

err Friedrick Thiessen egy napon egyszerű, sima borítékot talál a postája - az árujegyzékek és üzleti levelek - között. A borítékbannem levél van, még csak nem is levelezőlap, mindössze egy

névjegykártya, amely az egyik felén fekete, a másikon fehér. Le Cirque

des Rêves - ez van az elülső felére nyomtatva ezüstbetűkkel. A fehér hátlapon viszont ez áll kézírással, fekete tintával:

H

Szeptember huszonkilencedikénSzászországban, közvetlenül Drezda mellett

Herr Thiessennel madarat lehetne fogatni. Megbeszéli a kuncsaft- jaival, hogy egy időre szabadságra megy, a megkezdett órákat rekord-

gyorsasággal befejezi, és néhány hétre kibérel egy lakást Drezdában.Szeptember 28-án érkezik meg Drezdába, a napot azzal tölti, hogy a

külvárosokban kóborol, és azon töpreng, vajon hol veri majd fel a sátráta cirkusz. Sehol nem lát jelet, amely arra utalna, hogy rövidesenmegérkezik, csak valami enyhe vibrálást érezni a levegőben, bár Herr Thiessen kétli, hogy rajta kívül ezt bárki más is észrevenné. Roppantmegtisztelőnek érzi, hogy előre értesítették a cirkusz érkezéséről.

Huszonkilencedikén sokáig alszik, készül az átvirrasztott éjszakára.Amikor kora délután elhagyja a szállását, hogy valahol harapjon valamit,az utcákon már mindenütt izgatott zsongás hirdeti, hogy egy furcsacirkusz érkezett váratlanul éjszaka, és a várostól nyugatra letelepedett.Hatalmas területet foglal el a csíkos sátraival, hallja Herr Thiessen,amikor betér a vendéglőbe. Soha senki nem látott még hozzá hasonlót!Herr Thiessen nem árulja el, amit tud, élvezi, hogy mindenki olyanizgatott és kíváncsi körülötte.

Kevéssel napnyugta előtt Herr Thiessen elindul nyugat felé. Könnyenrábukkan a cirkuszra, mert máris hatalmas tömeg gyűlt össze a kapuelőtt. Miközben a többiekkel együtt várakozik, azon töpreng, vajonhogyan képes a cirkusz ilyen gyorsan felverni a sátrait. Biztos benne,hogy az a mező, amelyet most úgy elborítanak a sátrak, mintha örök idők óta ott álltak volna, előző nap, amikor itt sétált, még teljesen üres volt. Acirkusz egyszer csak hipp-hopp, ott termett. Mint a varázslat, mondjavalaki a tömegben, és Herr Thiessen kénytelen egyetérteni vele.

142




Amikor a kapu kinyílik, Herr Friedrick Thiessen úgy érzi, hosszastávollét után végre hazatért.

Szinte minden éjszakáját a cirkuszban tölti, nap közben meg ottkuporog a bérelt lakásában, vagy a vendéglőben ül, előtte egy pohár bor és a naplója, és mindent leír, amit előző éjszaka tapasztalt. Egyik oldalt amásik után írja teli a megfigyeléseivel: részben azért számol be azélményeiről, nehogy elfelejtse őket, de részben azért is, hogy valamitrögzítsen a cirkuszból, valamit, ami megmarad neki akkor is, amikor acirkusz már messze jár.

Időnként a kocsma többi vendégével is vált néhány szót. Az egyik

vendég a helyi újság szerkesztője, és némi rábeszélés és jó néhány pohár bor után végül sikerül elérnie, hogy Friedrick megmutassa neki anaplóját. Néhány Stampedli konyakkal pedig arra is sikerül rávennie,engedje meg, hogy az újságja megjelentessen belőle néhány részletet.

A cirkusz október végén távozik Drezdából, de a szerkesztő tartja aszavát.

A cikket jól fogadják, így azt egy újabb követi, aztán még egy.Herr Thiessen folytatja az írást, és a következő néhány hónapban

megjelenik pár cikke más német újságokban is, végül pedig lefordítják éskinyomtatják őket Svédországban, Dániában és Franciaországban is.Végül az egyik cikk eljut egy londoni lapba. „Cirkuszi éjszakák” - ezzela címmel jelenik meg.

Ezek a cikkek avatják végül Herr Friedrick Thiessent a cirkusz leg-lelkesebb követőinek nem hivatalos vezetőjévé, afféle vezéregyéniséggé.

Közülük néhányan Herr Thiessen cikkeiből ismerik meg a Cirquedes Rêves-et, míg mások azonnal valamiféle lelki rokonságot éreznek

vele, amint elolvassák az írásait, és vonzódni kezdenek ehhez azemberhez, aki ugyanúgy látja a cirkuszt, mint ők: csodálatosnak ésutánozhatatlannak.

Néhányan személyesen is fölkeresik, és az ezt követő találkozások ésebédmeghívások már előre jelzik, hogy valamiféle klub van formáló-dóban, a cirkusz szerelmeseinek társasága.

Eleinte csak tréfából nevezik magukat álmodozóknak, vagyis

„réveur ”- nek a cirkusz neve után, de a név annyira találó, hogy végülrajtuk ragad.

143




Herr Thiessen borzasztóan élvezi, hogy rokon lelkek veszik körülEurópa minden részéből, néha még távolabbról is, akikkel vég nélkül

beszélgethet a cirkuszról. Lejegyzi más réveur ök történeteit, hogy azokatis fölvegye az írásai közé. Apró órákat készít ajándékba a társaságtagjainak, amelyek az illető kedvenc cirkuszi mutatványát ábrázolják.(Az egyik ilyen óra valóságos kis csoda, miniatűr akrobaták röpdösnek

benne szalagokon függeszkedve: egy olyan fiatal nő számára készítette,aki ideje java részét az akrobaták sátrában tölti, fölfelé bámulva.)

Herr Thiessen felig-meddig akaratlanul egy új divatot is teremt aréveur ök között. Münchenben egy vacsora alkalmával megjegyzi -

melyeknek egy jelentős részét az órás lakhelyének közelében tartják, bár rendeznek vacsorákat Londonban, Párizsban és számtalan másik városban is - hogy amikor a cirkuszba megy, legszívesebben feketekabátot visel, nehogy kiríjon a környezetéből, és hogy a cirkusz részének érezhesse magát. De a kabáthoz minden alkalommal élénkvörös sálat isköt, hogy ezáltal megkülönböztesse magát a cirkusz személyzetétől, és

jelezze, hogy ő csak egy néző, egy megfigyelő.Az efféle szűk körű társaságokban a hírek gyorsan terjednek, így hát

rövidesen hagyománnyá válik, hogy a réveur ök feketébe, fehérbe vagyszürkébe öltözve jelennek meg a cirkuszban, de mindegyikük viselvalami élénkvöröset: sálat, kalapot, vagy ha ehhez túl meleg van, egyvörös rózsát a gomblyukába vagy a füle mellé tűzve. Ez ráadásul azt islehetővé teszi, hogy a beavatottak felismerjék a többi réveur t.

Akadnak olyanok is, akiknek megvan rá a lehetőségük - no megolyanok is, akiknek nincsen, de azért megtalálják a módját - hogyvárosról városra kövessék a cirkuszt. A cirkusz soha nem hozza

nyilvánosságra, milyen útvonalon halad. Mindenütt néhány hetet tölt,aztán továbbmegy, néha pedig hosszabb szünetet tart, de igazából senkinem tudja, hol fog felbukkanni legközelebb, csak akkor, amikor a sátrak már állnak valamelyik városban vagy vidéken, vagy valahol a kettőközött.

De van néhány ember, néhány kiválasztott rêveur, akik jól ismerik acirkuszi szokásokat, és sikerült kölcsönös előzékenységre épülő

kapcsolatokat kiépíteniük a megfelelő személyekkel: őket értesíteniszokták arról, hol bukkan föl legközelebb a cirkusz, ők pedig értesítik atöbbieket, akik más, távoli városokban vagy országokban élnek.

A leggyakrabban a következő, kifinomult módszert alkalmazzák,néha személyesen, máskor postán keresztül: kártyákat küldenek.

144




Apró, szögletes, postai levelezőlapra emlékeztető kártyákat, amelyek sok szempontból különbözőek, de az egyik felük mindig fekete, a másik fehér. Néhányan tényleg postai levelezőlapokat használnak, mások maguk készítik a cédulát. A kártyán mindössze ennyi áll:

Jön a cirkusz...

és a helyiség neve. Néha dátum is szerepel rajta, de nem mindig. Acirkusz jobban szereti a hozzávetőleges tájékoztatást, mint a részletesetés pontosat. De az értesítés és a hely megjelölése többnyire elég is.

A legtöbb réveur nek van otthona, és nem szívesen utazik el nagyonmesszire onnét. Azok a réveur ok, akik Kanadát tekintik az otthonuknak,nem biztos, hogy hajlandóak elmenni Oroszországba, de szívesenellátogatnak egy időre Bostonba vagy Chicagóba, míg azok, akik Marokkóban élnek, sokfelé utazgathatnak Európában, de azért Kínáigvagy Japánig talán nem mennének el.

Akadnak azonban néhányan, akik mindenhová követik a cirkuszt,mert van hozzá elegendő pénzük vagy szerencséjük, vagy mert más

réveur ök bőkezűen támogatják őket. De azért mindnyájan réveur ök, ki-kia maga módján, még azok is, akiknek csak arra futja, hogy olyankor menjenek el a cirkuszba, amikor az hozzájuk jön, és nem megfordítva.Amikor a réveur ök észRêveszik egymást, elmosolyodnak. Találkozót

beszélnek meg a helyi vendéglőben, hogy iszogassanak és eldiskurál- janak, miközben türelmetlenül várják, hogy lemenjen a Nap.

Ezek a réveur ök azok, akik a részleteket is észRêveszik a cirkuszösszképén. Észlelik a jelmezek apró változásait, a feliratok bonyolult

utalásait. Cukorvirágokat vásárolnak, de nem azért, hogy megegyék,hanem hogy papírba göngyöljék és óvatosan hazavigyék. Ők a rajongók,a cirkusz legelszántabb hívei. Nem bírnak meglenni nélküle. Van valamia cirkuszban, ami fölkavarja a lelküket, és hevesen sóvárognak utána,amikor távol van.

Ezek az emberek, a rokon lelkek, állandóan keresik egymástársaságát. Elmondják egymásnak, hogyan bukkantak rá a cirkuszra, és

hogy amikor először léptek be a kapuján, az maga volt a varázslat.Mintha szétvált volna a csillagok függönye, és ők beléptek volnatündérországba. Hosszan taglalják, milyen pihekönnyű a cirkuszban a

pattogatott kukorica, és milyen édes a csokoládé. Órákat töltenek azzal,hogy megtárgyalják, milyen meleg és fényes az örömtűz. Ott ülnek a

borospoharuk mellett, mosolygó arccal, mint a gyerekek, és borzasztóanélvezik, hogy rokon lelkekkel vannak körülvéve, még ha csak egyetlenestére is. Búcsúzóul aztán kezet ráznak, és úgy ölelik meg egymást,

145




mintha régi barátok lennének, még akkor is, ha aznap találkoztak először,és miközben ki-ki megy tovább a maga útján, úgy érzik, nincsenek annyira egyedül, mint régen.

A cirkusz tud róluk, és megbecsüli őket. Gyakran megesik, hogyamikor valaki fekete kabátban és vörös sállal a nyakában közelít a

jegyárusító bódé felé, a jegyárus csak int neki, hogy bemehet, nem kell belépti dijat fizetnie, vagy kap egy bögre almabort vagy egy zacskó pattogatott kukoricát ingyen. Az artisták, ha észRêveszik őket a közönségközött, a legjobb trükkjeikkel rukkolnak elő. Némelyik réveur folyamatosan halad előre a cirkusz területén, módszeresen fölkeres

minden egyes sátrat, megnéz minden egyes előadást. Másoknak megvana maguk kedvenc helye, amelytől csak ritkán válnak meg, többnyireinkább úgy döntenek, hogy az egész éjszakát az Állatsereglet nél vagy aTükörterem ben töltik. Ők szoktak a legtovább maradni, egészen korahajnalig, amikor a legtöbb látogató már bebújt az ágyába.

Gyakran megesik, hogy közvetlenül hajnal előtt a Cirque des Rêvesegész területén mindössze egyetlen szín látható: azoknak a vörösholmiknak az apró foltjai, amelyeket a réveur ök viselnek.

*

Herr Thiessen levelek tucatjait kapja más réveur öktől, és ő mindenegyes levélre válaszol. Bár akadnak, akik mindössze egyszer írnak, és

beérik egyetlen válasszal, másokkal hosszú levelezéssé fejlődik a dolog,folyamatos beszélgetések sorává.

Ma egy olyan levélre válaszol, amely különösképpen felkeltette a

kíváncsiságát. A levélíró megdöbbentő részletességgel ír a cirkuszról. Ésszemélyesebb hangot üt meg, mint a legtöbben, hosszan, elmélyültenelemzi Herr Thiessen írásait, és közli észrevételeit az Álom-órávalkapcsolatban is, ráadásul olyan részleteket is megemlít, amelyeket csak akkor figyelhetett meg, ha több órán keresztül nézte magát az órát. Herr Thiessen háromszor is elolvassa a levelet, mielőtt leül az íróasztalához,hogy megírja a választ.

A bélyeg a borítékon arról árulkodik, hogy a levelet New Yorkbanadták föl, de az aláírás nem ismerős: nem hasonlít egyik réveur ére sem,akivel futólag találkozott akár New Yorkban, akár másutt.

- Kedves Miss Bowen! - írja Herr Thiessen.Erősen reméli, hogy a levelére viszontválasz érkezik.

146




Együttműködés1893. SZEPTEMBER- DECEMBER

arco néhány perccel a megbeszélt találkozó előtt érkezik megMr. Barris londoni irodájába, és meglepetten tapasztalja, mek-kora felfordulás van a helyiségben, ahol máskor olyan példás

rend uralkodik, most azonban teli van félig becsomagolt ládákkal és

egymásra tornyozott dobozokkal. Az íróasztal nem is látszik, betemette amindent elborító káosz.

M- Már ilyen késő lenne? - kérdi Mr. Barris, amikor Marco

bekopogtat a nyitott ajtón. Belépni nem tud, mert talpalatnyi szabad helysincs a padlón.

- Elöl kellett volna hagynom az órát! Ott kell lennie valahol... - Afal mellett sorakozó faládák felé int, bár azt persze lehetetlen eldönteni,vajon a sok közül melyikben ketyeg az óra. - És akartam csinálni egy kis

helyet is, hogy be tudjon jönni! – teszi hozzá, miközben félretaszít azútból néhány dobozt és felszed a földről néhány halom összetekerttervrajzot.

- Sajnálom, hogy így magára törtem - mondja Marco. - Szerettemvolna megbeszélni valamit, mielőtt elutazik a városból. Persze várhattamvolna, amíg berendezkedik az új helyén, de úgy gondoltam, jobb ezt adolgot személyesen megbeszélni.

- Persze, persze! - mondja Mr. Barris. - Maradt egy-két fölöstervrajzom a cirkuszról, azokat úgyis oda akarom adni magának! Itt kelllenniük valahol... - Lapozgatni kezd egy halom tervrajzban, ellenőrzi acímkéket és a dátumokat.

Az iroda ajtaja, anélkül, hogy valaki hozzáérne, hangtalanul becsu-kódik.

- Kérdezhetek valamit magától, Mr. Barris? - szólal meg Marco.- Természetesen - feleli Mr. Barris, miközben még mindig a

papírtekercsek között válogat.- Mennyit tud?Mr. Barris leteszi a tervrajzokat, és szembefordul Marcóval. Föltolja

az orrán a szemüvegét, hogy jobban lássa, milyen képet vág a fiú.- Miről tudok mennyit? kérdezi, amikor a csönd kezd kínossá

válni.- Mennyit árult el magának Miss Bovven? - kérdez vissza Marco.Mr. Barris kíváncsi pillantást vet Marcom, mielőtt telelne.

147




- Szóval maga az ellenfele! - mondja, és szélesen elmosoly-odik,amikor Marco rábólint. - Hát ezt sose találtam volna ki!

- Szóval beszélt magának a párviadalról - mondja Marco.- Ó, csak a legalapvetőbb dolgokat feleli Mr. Barris. - Évekkel

ezelőtt odajött egyszer hozzám, és megkérdezte, mit szólnék, ha aztmondaná, hogy mindaz, amit csinál, valóságos. Azt feleltem, hogy nincsmás választásom, vagy hiszek, neki, vagy hazugnak, tartom, márpedigazt álmomban sem tételezném föl egy ilyen gyönyörű hölgyről, hogyhazudós. Ekkor megkérdezte, mit terveznék, ha nem kellene számolnom

bizonyos korlátozó tényezőkkel, például a gravitációval. Ekkor fogant

meg bennem a körhinta ötlete, de gondolom, ezt már tutija.- Legalábbis sejtettem - feleli Marco. - Bár abban nem voltam biztos, mennyit árult el magának arról, hogy mihez kéri a segítségét.

- Én úgy látom, hasznára válhatok. Azt hiszem, a legtöbb cirkuszi bűvész szokott mérnöki segítséget igénybe venni, hogy a trükkjeitvalóságosnak tüntesse fel. Én viszont ennek éppen az ellenkezőjétteszem, abban segítek neki, hogy a tényleges varázslat ügyes trükknek tűnjék. Miss Bowen ezt alapozásnak szokta nevezni, amikor a hihetetlent

hihetővé tesszük.- Csinált valamit Miss Bowen a Csillagnézővel? - kérdi Marco.- Nem, a Csillagnéző teljesen mechanikus - feleli Mr. Barris. - Meg

tudom mutatni magának a tervrajzát, ha megtalálom ebben afelfordulásban. Akkor támadt ez az ötletem, amikor idén tavasszalellátogattam Chicagóban a Columbiai Kiálllításra. Miss Bowen váltigállítja, hogy a Csillagnézőn már nincs mit tökéletesíteni, bár azt hiszem,valamit mégiscsak tesz vele, hogy zökkenő mentesen működjék.

- Akkor lényegében maga is varázsló, uram! - jegyzi meg Marco.- Talán csak különböző módon érjük el ugyanazt a dolgot –

helyesbít Mr. Barris. – Mindig is az volt a véleményem, amióta csak tudom, hogy Miss Bowennek rejtőzik valahol egy ellenfele, hogy bárkilegyen is az, aligha van szüksége segítségre. Azok a papírállatok példáulegészen döbbenetesek.

- Köszönöm - mondja Marco. - Sokszor vagyok kénytelen

rögtönözni, mert olyan sátrakat szeretnék, amelyekhez nincs szükségtervrajzra.- És most ezért van itt? - kérdi Mr. Barris. - Mert mégiscsak valami

olyasmit szeretne, amihez tervrajz is kell?

148




- Elsősorban azért jöttem, mert szerettem volna kideríteni,tudatában van-e, milyen játék folyik a háttérben - mondja Marco. -Tudja, ha akarom, el tudom felejtetni magával ezt az egész beszélgetést!

- Ó, semmi szükség efféle óvintézkedésekre! - Mr. Barris hevesenrázza a fejét. - Biztosíthatom róla, nem esik nehezemre semlegesnek maradni. Nem szeretek senkinek a pártjára állni. Segítek magának vagyMiss Bowennek, olyan sokat vagy olyan keveset, ahogy azt maguk igénylik, és semmit nem árulok el a másiknak abból, amit egyikük

bizalmasan közöl velem. És senki másnak nem szólok egy árva szót sema dologról. Megbízhat bennem.

Marco töpreng, és közben visszaigazít a helyére egy leomlófélbenlévő doboztornyot.- Rendben van! - mondja végül. - Bár őszintén szólva meglep, Mr.

Barris, hogy éppen maga ilyen könnyen belement a játékba.Mr. Barris válaszként felkuncog.- Beismerem, az egész társaságból rólam volt feltételezhető ez a

legkevésbé - mondja. - De a világ sokkal érdekesebb hely, mint valaha ishittem volna, mielőtt megérkeztem az első Éjféli Vacsorára. Hogy aztán

azért érzem-e így, mert Miss Bowen képes életre kelteni egy körhintafából faragott állatait, vagy mert maga képes befolyásolni az emlékezet-emet, vagy azért, mert a cirkusz megmutatta, hogy a lehetséges dolgok határa, jóval kijjebb húzódik, mint azelőtt gondoltam, amikor még megsem fordult a fejemben, hogy csakugyan létezik varázslat? Nem tudnámmegmondani. De ezt az érzést nem adnám oda a világon semmiért!

- És nem fogja elárulni Miss Bowennek, hogy én vagyok azellenfele?

- Nem fogom elárulni - feleli Mr. Barris. - A szavamat adom rá!- Ez esetben - mondja Marco - igen hálás lennék, ha segítene

nekem egy bizonyos dologban.

*

Amikor a levél megérkezik, Mr. Barris egy kissé aggódik, hogy Miss

Bowent talán nyugtalanítani fogja az eseményeknek ez a fordulata, vagyfaggatni kezdi, hogy kicsoda az ellenfele, mert az előzményekbőlkönnyen rájöhet, hogy Mr. Barris most már tudja.

De amikor feltépi a borítékot, a levélpapíron mindössze ennyi áll: Kiegészíthetem egy-két dologgal?

Mr. Barris azt válaszolja, hogy mivel eleve úgy van megtervezve,hogy mindkét oldal kedve szerint manipulálhassa, Celia azzal egészíti ki,amivel akarja.

149




*

Celia végighalad egy hóborította folyosón, a csillogó pelyhek megülnek a hajában és hozzátapadnak a ruhájához. Feltartja a kezét, ésmosolyogva nézi, ahogy a hókristályok elolvadnak a tenyerén.

A folyosó mindkét oldalán ajtók sorakoznak, és Celia a legutolsóajtót választja. Ahogy belép rajta, azonnal leolvad a hó a talpáról, és lekell hajtania a fejét, nehogy beleütközzön a mennyezetről lógó könyvek áradatába. A szétnyílt könyvek lapjait jeges fuvallatok lebegtetik.

Cellia kinyújtja a kezét, hogy végighúzza az egyik lapon, mire azegész helyiség finom hullámzásba kezd, ahogy a mozdulat átterjed egyik lapról a másikra.

Beletelik egy kis időbe, mire Celia fölfedezi a másik ajtót, amely azegyik sötét sarokban rejtőzik. Belép rajta, és fölnevet, amikor a cipője

belesüpped a lisztpor finomságú homokba, amely a következő szoba padlóját borítja.

Celia most egy fehéren csillámló homoksivatagban áll, feje fölött

csillagoktól szikrázó éjszakai égbolt látható minden irányban. A végtelentér érzése olyan erős, hogy Celia kénytelen kinyújtani a kezét, hogymegtapintsa a csillagok mögött rejtőző falat, és még így is meglepődik,araikor az ujjai szilárd felületbe ütköznek.

Körbetapogatózik a csillagokkal telihintett falak mentén hogymegkeresse a másik kijáratot.

- Ez undorító! - hallja az apja hangját, bár látni nem látja afélhomályban, - Arról volt szó, hogy egyedül dolgozol, nem pedig ebben

a ... ebben a züllött testközelségben! Már figyelmeztettelek, azegyüttműködés nem a megfelelő módja, hogy bebizonyítsd, mire vagyképes!

Celia folsóhajt.- Én pedig azt hiszem, egészen jól megy a dolog - mondja. - Nem

úgy tudunk, a legjobban versengeni egymással, ha egy sátorbanvagyunk? És igazából ezt nem is nevezheted együttműködésnek! Hogyan

működhetnék együtt valakivel, akiről azt sem tudom, hogy kicsoda?Mindössze egy pillanatig látja az apja arcát, amint haragosanrámered, aztán elfordul, és megint a falat kezdi vizsgálgatni.

- No és szerinted melyik a különb? - kérdezi. - Egy fákkal teli vagyegy homokkal teli szoba? Még csak azt sem tudod megmondani, melyik az enyém! Ezt kezd fárasztó lenni, papa! Bárki legyen is az ellenfelem,annyi bizonyos, hogy nagyjából egyforma ügyesek vagyunk. Hogyanfogod valaha is eldönteni, melyikünk a nyertes?

150




- Az nem rád tartozik! - sziszegi az apja a fülébe, olyan közelről,hogy Celia összerezzen. - Csalódtam benned! Többet vártam tőled!Jobban kell igyekezned!

- Az már teljesen kimerítene, ha még ennél is jobban igyekeznék! -tiltakozik Celia. - Ennyi telik tőlem, és kész.

- Ez nem elég! - mondja az apja.- És mikor lesz már elég? - kérdi Celia, de nem kap választ.

Egyedül maradt a csillagok alatt.Lassan leguggol, fölmarkol egy keveset a gyöngyfehér homokból, és

engedi kicsorogni az ujjai között.

*

Marco egyedül van a lakásában, és apró szobákat hajtogat papírból.Folyosókat és ajtókat fabrikál könyvoldalakból és tervrajzok darab-káiból, tapétacsíkokból és összetépett levelekből.

Szobákat alkot, amelyek a Celia által létrehozott szobákból nyílnak.Lépcsőket, amelyek az ő előcsarnokai körül tekeregnek.

És elegendő helyet hagy arra, hogy a lány is válaszolhasson.

151




Ketyeg az óra B ÉCS ,1894. JANUÁR

z irodahelyiség tágas ugyan, de kisebbnek látszik a valódiméreténél, annyi minden zsúfolódik össze benne. Bár a falak nagy része tejüvegből készült, a rengeteg iratszekrény és polc

elfogja a fényt. Az ablaknál álló rajztáblát majdnem teljesen elborítja az

írólapok, grafikonok és tervrajzok aggályos pontossággal elrendezettkáosza. A mögötte ülő szemüveges férfi is jóformán láthatatlan,

beleolvad a környezetébe. Ahogy a ceruzája hegye súrlódik a papíron, eza hang ugyanolyan pontos és módszeres, akár a sarokban álló óraketyegése.

A

Kopogtatnak a tejüveg ajtón, és a ceruza kapirgálásának nesze elhal, bár az óra erre ügyet sem vetve ketyeg tovább.

- Egy bizonyos Miss Burgess keresi, uram! - szól be az asz-

szisztense a nyitott ajtóból. Azt mondja, nem akarja zavarni, ha nagyonelfoglalt.

- Egy csöppet sem zavar! - mondja Mr. Barris. Lerakja a ceruzát, ésföláll a helyéről. - Kérem, küldje be!

Az asszisztens eltűnik az ajtónyílásból, és egy divatos, csipke-szegélyű ruhát viselő fiatal nő jelenik meg helyette.

- Helló, Ethan! - mondja Tara Burgess. - Elnézést, hogy csak így

rád török bejelentés nélkül!- Egyáltalán nem kell elnézést kérned, Tara kedves! Gyönyörűvagy, mint mindig! - mondja Mr. Barris, és jobbró1-balról megcsókolja alányt.

- Te pedig egyetlen napot sem öregedtél! - mondja Tara jelentőségteljesen. A férfi arcán elhal a mosoly. Mr. Barris elfordul, és alány mögé lép, hogy becsukja az ajtót.

- Hogy kerülsz ide Bécsibe? - kérdi. - És hol van a nővéred? Olyan

ritkán lehet titeket külön látni!- Lainie Dublinban van a cirkusszal - feleli Tara, és körüljártatja aszemét a szobában. - Én... énnekem nem volt kedvem velük tartani,szóval gondoltam, inkább utazgatok egy darabig egy magamban. És jóötletnek tűnt, hogy a távolba szakadt barátok meglátogatásával kezdjem.Táviratozhattam voltna, de olyan hirtelen jött az ötlet! És abban semvoltam biztos, hogy szívesen fogadsz majd.

152




- Téged mindig szívesen látlak, Tara! - mondja Mr. Barris. Hellyelkínálja, de a lány észre sem veszi, szórakozottan téblábol az aprólékosankidolgozott épületmodellekkel megrakott asztalok között, néha megáll,és egy-egy részletet alaposabban szemügyre vesz: egy csigalépcsőt, egy

bejárat félkörívét...- Azt hiszem, néha nehéz eldönteni, hogy valaki régi barát vagy

üzlettárs-e - mondja Tara. - Hogy vajon olyan emberek vagyunk-e, akik udvariasa társalognak, és közben gondosan őrizzük a közös titkainkat,vagy ennél azért egy kicsit többet jelentünk egymásnak. Ez itt igazáncsodálatos! - teszi hozzá, miközben megáll egy finoman kidolgozott,

nyitott oszlop modellje előtt, amelynek középpontjában egy óra vanfelfüggesztve.- Köszönöm - feleli Mr. Barris. - Még nagyon messze van attól,

hogy elkészüljön. El kell majd küldenem a kész terveket Friedricknek,hogy elkezdhesse összerakni az órát. Azt hiszem, teljes életnagyságbansokkal hatásosabb lesz.

− Itt vannak nálad a cirkusz tervei is? - kérdi Tara, miközben a falrafelszegezett tervrajzokat nézegeti.

− Nem, ami azt illeti, Marconál hagytam őket Londonban. Elakartam rakni egy-két példányt valamelyik dossziéba, de úgy látszik,megfeledkeztem róla.

− Előfordult már máskor is, hogy elfelejtetted elrakni valamelyik terved másolatát? - kérdi Tara, és végigfuttatja az ujját az iratszekrények során. A szekrények hosszú, vékony polcait zsúfolásig megtöltik agondosan dossziékba rendezett papírok.

− Nem - feleli Mr. Barris.

− No és... nem találod ezt furcsának?− Nem különösebben - feleli Mr. Barris. - Te annak találod?− Egy csomó dolog van a cirkusz körül, amit furcsának találok -

feleli Tara, miközben a csipkemandzsettájával játszadozik.Mr. Barris leül az íróasztalához, és hátradől a székén.- Nem térhetnénk a tárgyra és beszélnénk arról, amiért felkerestél,

ahelyett, hogy csak körbetáncoljuk? - kérdezi. - Soha nem voltam

különösebben jó táncos.- Történetesen tudom, hogy ez nem igaz! - mondja Tara, és leül aszemközti székre, bár a pillantása továbbra is ide-oda vándorol aszobában. - De tényleg nem lenne rossz egyszer már nyíltan beszelni,legalább a változatosság kedvéért. Bár kétlem, hogy bármelyikünk isemlékszik még rá, hogy is kell. azt. Miért jöttél el Londonból?

- Az az érzésem, ugyanazért jöttem el Londonból, amiért te meg anővéred annyit utazgattok – feleli Mr. Barris. – Egy kicsit sok volt a

153




kíváncsi pillantásokból és a célzatos bókokból... Kétlem, hogy bárki isészrevette volna, hogy a hajam attól a perctől kezdve nem ritkult tovább,amikor a cirkusz először megnyitotta a kapuját, de egy idő után azértcsak kezdett feltűnni mindenkinek. Míg a mi kedves Padva tántinkramondhatjuk, hogy jól tartja magát, ami pedig Chandresht illeti, velekapcsolatban mindent el lehet intézni avval, hogy ő olyan különlegesszemélyiség. De minket, akik valamivel átlagosabbak vagyunk, egy kissémás szemmel néznek.

- Azoknak könnyebb dolguk van, akik egyszerűen elbújhatnak acirkuszban - mondja Tara, miközben kifelé bámul az ablakon. – Lainie

időnként felveti, hogy talán nekünk is mindenhová követnünk kelleneőket, de nem hiszem, hogy a mi esetünkben ez a megoldás működnehosszabb távon. A mi hibánk, persze: túlságosan nyughatatlanok vagyunk, nem bírunk sokáig egy helyben maradni.

- Talán az lenne a legjobb, ha nem is törődnétek a dologgal! -mondja Mr. Barris csöndesen. Tara a fejét rázza.

- Vajon hány évig oldja még meg a dolgot, hogy egyik városból amásikba költözünk? Milyen más megoldás kínálkozik? Változtassuk meg

a nevünket? Nekem... nekem egyáltalán nincs ínyemre, hogy effélecsaláshoz folyamodjak!- Hát nem is tudom - mondja Mr. Barris.- Emögött az egész mögött sokkal több van, mint amennyiről mi

tudunk, ebben egészen biztos vagyok! - mondja Tara sóhajtva. -Megpróbáltam beszélni róla Chandreshsel, de olyan volt, mintha nem isegy nyelven beszélnénk. Nem szeretek tétlenül üldögélni, amikor a vak is látja, hogy valami nincs rendben. Úgy érzem, hogy... ha nem is

egészen úgy, mintha csapdába estem volna, de valami hasonló, és nemtudom, mit tehetnék ellene.

- És most magyarázatot keresel – jegyzi meg Mr. Barris.- Nem tudom, hogy mit keresek! – feleli Tara, és egy pillanatra

olyan grimaszba rándul az arca, mintha mindjárt sírva fakadna, de aztánerőt vesz magán. - Mondd, Ethan, te nem érzed úgy néha, mintha egészidő alatt csak álmodnál?

- Nem, nem mondhatnám.- Mert nekem mostanában nehezemre esik különbséget tenni azálom és ébrenlét között - mondja Tara, és megint a csipkemandzsettáját

babrálja. – Nem szeretem, ha titkolóznak előttem. És azt sem kifejezettenkedvelem, ha kénytelen vagyok lehetetlen dolgokban hinni.

Mr. Barris leveszi a szemüvegét, és mielőtt válaszolna, a zseb-kendőjével megtörölgeti a lencséjét, aztán föltartja a fénybe, hogy lássa,nem maradt-e homályos.

154




- Én már nagyon sok mindent láttam, amiről korábban úgygondoltam, hogy lehetetlen vagy hiheteden. Úgy érzem, ma már nemtudnám pontosan meghatrozni, mi lehetetlen és mi nem. Beérem azzal,hogy legjobb képességeim szerint elvégzem a munkámat, és mások dolgába nem avatkozom.

Kihúzza az íróasztal egyik fiókját, egy pillanatig matat benne, aztánelőhúz egy névjegykártyát, amin mindössze egyetlen név áll. Bár Tarafejjel lefélé látja az írást, ha mást nem is, az A és H betűt tisztán ki tudjavenni. Mr. Barris fölkap egy ceruzát, és a nyomtatott név alá odaír egylondoni címet.

- Nem hinném, hogy aznap éjjel bármelyikünk is tisztán láttavolna, mibe keveredik - mondja. - Ha mindenáron mélyebbre akarsz ásni,azt hiszem, ő a te embered, bár azt nem ígérhetem, hogy készséges islesz.

Odacsúsztatja az asztalon a névjegykártyát Tarának. A lány gondosanmegvizsgálja, mielőtt a táskájába süllyesztené, mintha nem lenneegészen biztos benne, hogy valódi.

- Köszönöm, Ethan! - mondja, de nem néz a férfira. - Nagyon hálás

vagyok ezért, de tényleg...- Nagyon szívesen, kedvesem! - mondja Mr. Barris. - Én... én csak azt remélem, hogy meg is találod, amit keresel.

Válaszként Tara csak szórakozottan bólint, és aztán más, jelenték-telen dolgokról csevegnek, miközben az óra ketyegve jelzi, hogy múlik adélután, és a tejüveg mögött a világosság jócskán megfogyatkozik. Mr.Barris invitálja ugyan a lányt, hogy vacsorázzon vele, de az udvariasanelhárítja a meghívást, és távozik.

Mr. Barris visszaül a rajzasztalához, és a papíron súrlódó ceruzaismét szinkronban mozog az óraketyegéssél.

155




A varázsló esernyője P RÁGA , 1894. MÁRCIUS

a jókora tábla lóg a Cirque des Rêves bejáratán, fonott szalagok csüngenek le róla, amelyek rátekerednek a rácsokra, pontosan alakat fölött. A betűk elég nagyok ahhoz, hogy távolról is el

lehessen őket olvasni, az emberek mégis egészen közel mennek a

táblához, amelyen ez áll cikornyás kézírással:

M Rossz idő miatt ma zárva!

És a szavakat játékos, festett felhőcskék veszik körül. Az emberek elolvassák a feliratot, némelyek kétszer is, aztán fölnéznek a lenyugvó

Napra és a tiszta, ibolyaszínű égre, majd tanácstalanul megvakarják afejüket. Aztán csak állnak, és néhányan arra várnak, hátha valaki

eltávolítja a feliratot, és a cirkusz mégiscsak kinyit, de nem látni a kerítésmögött egy lelket sem, így végül lassan elszállingóznak, hogy valamimás szórakozás után nézzenek aznap estére.

Egy órával később aztán elkezdődik: ömleni kezd az eső, a csíkossátrak ponyvája hullámzik a szélben. A kapun lógó tábla nedvesencsillogva rázkódik a viharban.

*A cirkusz másik végében, a kerítés egy bizonyos pontján, amely

egyáltalán nem látszik bejáratnak, de mégiscsak az, Celia Bowen kilép asátor árnyékából az esőbe, és küszködve próbálja kinyitni az ernyőjét.Jókora esernyő, súlyos nyele a végén ívben begörbül, és amikor Celiának végre sikerül kinyitnia, egészen jó védelmet nyújt az eső ellen, bár a lány

borvörös ruhájának alsó része pillanatok alatt átázik, olyannyira, hogy

már-már feketének tűnik.Sikerül észrevétlenül eljutnia a városig, bár ebben a felhőszakadás- ban amúgy se igen jár az utcán senki, aki észrevehetné. Mindössze egy-két járókelő halad el mellette a macskaköves utcákon, és azokat is féligelrejti a esernyőjük.

Celia végül egy fényesen kivilágított kávéház előtt áll meg. Ahelyiség a rossz idő ellenére is zsúfolt, és vidáman zajlik benne az élet.Celia odaállítja az ernyőjét a többihez, az ajtó melletti ernyőtartóba.

156




Odabenn van néhány szabad asztal, de Celia pillantását az az üresszék vonzza magához, amelyik a kandalló mellett áll, annál az asztalnál,ahol Isobel ül egy csésze tea mellett a könyvébe merülve.

Celia soha nem tudott egészen kiigazodni a jósnőn. Igaz, eleve bizalmatlan mindenkivel szemben, akinek a foglalkozása azzal jár, hogyolyasmiket mondjon az embereknek, amiket azok hallani akarnak. ÉsIsobel szemében is megjelenik időnként egy olyan kifejezés, mintCukikóéban, amely arról árulkodik, hogy többet tud, mint amennyitelárul.

De ez talán nem is szokatlan egy jósnőnél, akinek az a dolga, hogy

megmondja az embereknek, mit hoz számukra a jövő.- Leülhetek? - kérdezi Celia. Isobel fölnéz, szemmel láthatólagmeglepődve, de aztán az arcán a meglepetést ragyogó mosoly váltja föl.

- Hát persze! - feleli, és megjelöli az oldalt, ahol tartott, mielőttfélretenné a könyvét.

- El sem hiszem, hogy kimerészkedtél ebben a szörnyű időben! Énéppen hogy ideértem, mielőtt zuhogni kezdett, aztán arra gondoltam,kivárom itt, amíg eláll. Találkozóm lett volna valakivel, de azt hiszem,

már nem fog eljönni ebben az ítéletidőben!- Nem hibáztatnám érte - mondja Celia, miközben lehúzza nedveskesztyűjét. Gyöngéden megrázza, és a kesztyű a következő pillanatbanmár száraz is. - Olyan most odakinn, mintha egy folyón kelleneátgázolnod.

- No és te nem mész el a rossz idő örömére rendezett partira?- Benéztem, mielőtt eljöttem, de ma este nincs kedvem társas életet

élni. És nem akartam kihagyni a lehetőséget sem, hogy egy kicsit kidug-

jam az orromat a cirkuszból, és más levegőt szívjak, még ha ez gyakor-latilag majdhogynem egyenlő a vízbefúlással.

- Én is szeretek időnként kiszabadulni egy kicsit - vallja be Isobel.- Te csináltad az esőt, hogy legyen egy szabad estéd?

- Dehogyis! - nevet Celia. - De ha én csináltam volna, akkor elmondhatnám, hogy alaposan túllőttem a célon!

Még be sem fejezte a mondatot, Celia ruhája máris szemmel

láthatólag száradni kezd, csaknem feketéből visszaváltozik mélyvörössé, bár nem világos, hogy ez a vidáman lobogó tűz közelségének köszönhető-e, vagy valamilyen rafináltabb átalakulásnak, amelyet őmaga idézett elő.

Celia és Isobel az időjárásról, Prágáról és könyvekről csevegnek, s bár nem törekszenek rá tudatosan, hogy kerüljék a cirkusz témáját,valahogy mégsem hozza szóba egyikük sem. Nem túl gyakran esik meg

157




velük, hogy nem kell jósnőnek vagy bűvésznek lenniük, csak két fiatalnőnek, akik elüldögélnek egy kávéházi asztalnál.

Hirtelen kicsapódik a kávéház ajtaja, a bezúduló szélroham szúróseső cseppeket sodor magával. A vendégek méltatlankodnak, az esernyők összekoccannak a tartóban.

Egy zaklatottnak tűnő pincérnő áll meg az asztaluk mellett, és Celiamentateát rendel. Amikor a pincérnő továbbmegy, Celia hosszannézelődik a teremben, a tömeget fürkészi, mintha keresne valakit, de nemtudná, pontosan merre találja.

- Valami baj van? - kérdi Isobel.

- Ó, dehogy, semmi! - feleli Celia. - Csak egy pillanatra az volt azérzésem, mintha valaki figyelne bennünket, de alighanem csak képzelődtem.

- Lehet, hogy valaki felismert! - mondja Isobel.- Nem hinném feleli Celia, és végigjártatja a tekintetét a körülöttük

ülő vendégeken, de egyetlen szempárt sem talál, amely őket figyelné. – Az emberek azt látják, amit látni akarnak. Biztos vagyok benne, hogyamióta a cirkusz itt vem a városban, ebben a kávéházban is gyakran

megfordulnak szokatlan vendégek. Ez nekünk is megkönnyíti, hogy beleolvadjunk a tömegbe.- Én mindig meglepődöm, hogy senki nem ismer meg, ha a

cirkuszon kívül találkozik velem - mondja Isobel. - Az utóbbi pár esténegy csomó olyan embernek jósoltam, akik most itt vannak ebben ahelyiségben, de még csak pillantásra se méltatnak. Talán így, hogynincsenek körülöttem a gyertyák meg az a sok bársony, nem látszom elégrejtélyesnek. Vagy talán jobban figyelnek a kártyákra, amikor jósol-

tatnak, mint énrám.- Most is nálad vannak a kártyák? - kérdi Celia.Isobel bólint.- Szeretnéd, ha... ha jósolnék neked? - kérdi.- Ha nem gond.- Eddig egyetlenegyszer sem kérted, hogy vessek neked kártyát.- Rendszerint nem vagyok olyan hangulatban, hogy kíváncsi

lennék a jövőmre - feleli Celia. - De ma... ma egy kicsit az vagyok.Isobel habozik egy pillanatig, körüljártatja a szemét a vendégeken.

Többségük afféle bohém léleknek tűnik: abszintot szopogatnak és aművészetről vitatkoznak.

- Észre sem fogják venni - mondja Celia. - Megígérem.

158




Isobel visszafordítja a tekintetét a vendégekről Celiára, aztán egykártyacsomagot húz elő a táskájából: nem a fekete-fehér cirkuszi kár-tyáit, hanem az eredeti, viharvert és megfakult marseille-i paklit.

- Szép kártyák - mondja Celia, és figyeli, ahogy Isobel megkeveriőket, bár csak elmosódó foltokat lát a lapokból. - De csak hetvenhét van

belőlük.Isobel keze egy pillanatra önkéntelenül megáll a keverésben, és egy

kártya lepottyan az asztalra. Celia fölveszi, futó pillantást vet a képesfelén látható két kupára, aztán visszaadja Isobelnek. Isobel visz-szacsúszatja a pakliba, aztán folyatja a keverést, a kártyák szinte

észrevédenül úsznak át egyik kezéből a másikba.− Igen, az egyik... valahol másutt van - mondja magyarázatképpen

Celiának.Celia nem firtatja tovább a dolgot.Megérkezik a pincérnő Celia mentateájával, majd távozik, anélkül,

hogy a kártyákat egyetlen pillantásra méltatta volna.- Ezt te csináltad? - kérdezi Isobel.Celia óvatosan megfujja gőzölgő teáját.

- Én tereltem el a figyelmét, igen - mondja aztán. Nem egészen aztmondja, amire gondol, de azt, ami valójában történt - hogy láthatatlanfátylat húzott az asztal fölé - túl bonyolult lenne elmagyarázni. És a fá-tyol ellenére továbbra is az az érzése, hogy figyelik őket, és ez nyug-talanítja.

Isobel abbahagyja a keverést, és a kártyacsomagot, hátlapjával fel-felé, leteszi az asztalra.

Celia meg sem várja, hogy Isobel megmondja, mit csináljon, emel, és

három részre osztja a paklit. A kártyák szélét fogja óvatosan, ahogy sorralerakja az asztalra a három kártyacsomót.

- Melyik legyen az? - kérdi Isobel.Celia egy pillanatig elgondolkodva nézi a három tornyot, és közben a

teáját kortyolgatja. Aztán rámutat a középsőre. Isobel újra egy paklitcsinál a háromból, de a középsőt hagyja legfelül.

A kártyákból, amelyeket felüt és sorra lerak az asztalra, első

pillantásra semmiféle világos jelentést nem lehet kiolvasni. Sok csésze. Akét kard. La Papessa, a rejtelmes Főpapnő.Isobel kis híján hangosan felszisszen, amikor ráfekteti a már kirakott,

kártyákra a következőt, a Bateleur t, a Mágust. Köhögést színlel, nehogyelárulja magát. Celia, úgy tűnik, semmit sem vesz észre. Isobel néhány

pillanatig némán mered a kártyákra.- Sajnálom mondja aztán. - Néha szükségem van egy kis időre,

hogy helyesen tutijain értelmezni a kártyákat.

159




- Csak nyugodtan, nem sürgős - montlja Celia.Isobel ide-oda tologatja a kártyákat az asztalon, és sorra szemügyre

veszi őket.- Sok teher van rajtad. Nehéz a szíved. Bizonyos dolgokat

elveszítettél. De már útban vagy valamilyen változás és felfedezés félé.Vannak kívülről jövő hatások, amelyek előrelöknek.

Celia arca nem árul el semmit. A kártyákat nézi, és néha felpillantIsobel re, figyelmes, de zárkózott arccal.

- Harcolnod kell... nem, nem is harcolnod, nem ez a megfelelő szó,de mindenesetre konfliktusban állsz valamilyen láthatatlan erővel,

valamivel, amit még a sötétség rejt előled...Celia válaszként csak elmosolyodik.Isobel újabb kártyát rak ki az asztalra.- De rövidesen meg fogod ismerni - mondja. Celia erre már

felfigyel.- Mikor?- A kártyákból nem lehet pontos időpontokat kiolvasni, de nagyon

hamar. Akár azt is mondhatnám, hogy most mindjárt.

Isobel újabb kártyát üt fel. Megint a két kupa az.- Valamilyen érzés is van itt - mondja. - Mély érzés, te még csak a partján állsz, a felszínen, de ez az érzés le akar húzni magával a mélybe.

- Érdekes - jegyzi meg Celia.- Azt még nem látom tisztán, miféle érzés ez, rossz vagy jó, de

mindenesetre... intenzív. - Isobel megint tologatja a kártyákat egydarabig, a Mágust és a Főpapnőt tűzvörös pálcák és vízszínű kupák fogják körül. A kandallótűz ropogása elvegyül az ablakpárkányon

kopogó eső zajával. - Majdhogynem ellentmond önmagának - mondjaIsobel egy pillanattal később. - Olyan, mintha egyszerre lenne szerelemés veszteség, valamiféle gyönyörű fájdalomban egyesülve.

- Hát ez legalább úgy hangzik, mint amire érdemes várni - mondjaCelia fanyarul. Isobel elmosolyodik, és fölpillant a kártyákból, de Celiaarckifejezésén nemigen tud kiigazodni.

- Sajnálom, hogy nem tudok konkrétabbat mondani - feleli Isobel. -

ha később még beugrik valami, szólok. Néha sokáig kell rágódnom akártyákon, amíg kiigazodom rajtuk. Ezek itt... nem éppen zavarosak, denagyon összetettek, ami azt jelenti, hogy igen sok lehetőséget kell számí-tásba venni.

- Nem kell mentegetőznöd! Nem mondhatnám, hogy túlságosanmeglepődtem. Mindenesetre köszönöm, és gratulálok az éleslátásodhoz!

Celia ezután másra tereli a szót, bár a kártyák ottmaradnak azasztalon, Isobel láthatólag nem is akarja elrakni őket.

160




Lényegtelen dolgokról csevegnek, míg végül Celia közli, hogy visszakell mennie a cirkuszba.

- Várd meg legalább, amíg eláll az eső! - tiltakozik Isobel.- Már így is elég sok időt pazaroltál rám, és az eső végtére is csak

eső. Remélem, hogy végül mégiscsak megérkezik az, akire vártál.- Kétlem, de azért köszönöm. És azt is köszönöm, hogy

megkönnyítetted nekem a várakozást.- Szívesen - Celia föláll az asztaltól, és felhúzza a kesztyűjét.

Könnyedén kerülgeti az asztalokat a zsúfolt kávéházban, aztán amikor azajtóhoz ér, kihúz egy sötét nyelű ernyőt a tartóból, búcsúzóul még odaint

Isobelnek, elszánja magát, és nekivág a visszaútnak a még mindigzuhogó csőben.Isobel még tologatja egy darabig az asztalon a szétzilálódott

kártyasort.Azt nem mondhatni, hogy hazudott. Majdhogynem képtelen rá, hogy

hazudjon a kártyákkal kapcsolatban.De a versengés nagyon is világos, olyannyira, hogy minden más

ahhoz kapcsolódik, a múlt is, a jelen is.

Ugyanakkor a kártyák mintha az egész cirkusz jövőjéről beszélnének,nem kizárólag Celiáéról, ráadásul olyan erős érzelmek hatják át azegészet, hogy az elhomályosítja a részleteket. Isobel összeszedi akártyákat, és újra belekeveri őket a pakliba.

Keverés közben a mágus megint legfelülre kerül, és Isobel egy pilla-natig haragosan néz rá, aztán körülpillant a kávéházban. A vendégek kö-zött akad ugyan itt-ott néhány keménykalapos, de az, akire ő vár, nincsközöttük.

Addig keveri a kártyákat, míg a mágus el nem tűnik valahol acsomag mélyén, aztán elrakja őket, és újra a könyvébe mélyed, hogyegyedül várja ki, míg eláll az eső.

161




*

Odakinn továbbra is zuhog, az utca szinte teljesen néptelen, amerreelhalad, világos ablakok pettyezik a sötétséget. A fagyos szél ellenérenincs olyan hideg, mint amire számított.

Ő maga nemigen tud jósolni, mindig túl sok lehetőséget lát akártyákban, túl sok lehetséges jelentést. De amint Isobel rámutatott afontos részletekre, ő is meglátta bennük azt a bizonyos bonyolult érzést,a küszöbönálló felismerést. Azt ugyan nem tudja, mit akar jelenteni ez az

egész, de reméli, bár bízni nem nagyon bízik benne, hogy rövidesenmegtudja, ki az ellenfele.Gondolataiba merülve lépked, még mindig a kártyákon töprengve, de

lassanként ráébred, hogy egyáltalán nem fázik. Sőt, melege van, mintakkor, amikor a tűz mellett ült Isobellel, vagy talán még inkább. Mi több,a ruhája még mindig száraz. A kiskabátja, a kesztyűje, de még aszoknyája szegélye is. Egyetlen esőcsepp sem esett rá, bár az eső mégmindig zuhog, és nemcsak egyenesen lefelé, ahogy a gravitáció diktálja,

mert a szél minden irányba elsodorja a cseppeket. Esőcseppek pattannak vissza a kisebbfajta tavakká növekedő pocsolyák felületéről és röpülnek oldalirányba, de Celia egyetlen cseppet sem érez a bőrén. Még a cipőjesem nedvesedett át, szemernyit sem.

Celia kiér a térre, és megáll a csillagászati óratoronynál, ahol afaragott apostolok a rossz idő ellenére is minden órában megjelennek akis ablakban.

A lány mozdulatlanul áll a szakadó esőben. Olyan erősen zuhog

körülötte, hogy nem lát néhány lépésnél tovább, mégis melege van és ateste száraz. Kitartja maga elé a kezét, oda, ahol már nem takarja azesernyő, és figyelmesen nézi, de egyetlen esőcsepp sem hull rá. Azok acseppek, amelyek már kis híján hozzáérnek a kesztyűjéhez, hirtelenirányt változtatnak, és lepattannak róla, mintha a lányt valami láthatatlanés áthatolhatatlan védőburok venné körül.

Körülbelül ez az a pillanat, amikor Celia ráébred, hogy a kezében

tartott esernyő nem az övé.- Bocsánat, Miss Bowen! - hallja hirtelen a háta mögül. A hangáthatol az esőn, és végigvisszhangzik mögöttük az elhagyatott utcán.Celia felismeri, mielőtt még megfordulna, és meglátná Marcót: ott állközvetlenül a háta mögött, bőrig ázva, keménykalapja karimájárólesőcseppek záporoznak.

162




A kezében összecsukott, fekete ernyőt tart, ugyanolyat, mint amilyetCelia tart maga fölé.

- Azt hiszem, elcseréltük az esernyőnket! - mondja levegő utánkapkodva, és eközben olyan alázatosan mosolyog a lányra, mint a

báránybőrbe bújt farkas.Celia meglepetten néz föl a férfira. Eleinte nem érti, mi a csodát

keres Chandresh asszisztense Prágában, hiszen eddig, tudtával, ki semtette a libát Londonból. Csak ezután villan az eszébe a kérdés: hogy lehetennek a férfinek ilyen különös esernyője.

Ahogy zavartan mered rá, a kirakós játék darabkái hirtelen kezdenek

összeállni. Egyszerre eszébe jut minden egyes találkozása ezzel aférfival, aki itt áll előtte az esőben: hogy mennyire lehangoltnak látszotta meghallgatásán, azok a pillantások és megjegyzések, amelyeknek éveken át nem tulajdonított jelentőséget, mert azt hitte, a férfi mindösszeóvatosan flörtölni próbál vele.

És eszébe jut az is, hogy közben állandóan az volt a benyomása,mintha ez az ember valahogy nem lenne egészen jelen, mert annyirasikerült mindig beleolvadnia a háttérbe, hogy Celia sokszor arról is

megfeledkezett, hogy egyáltalán a szobában van.Idáig egyszerűen azt gondolta, ilyen egy jó asszisztens, és eszébe se jutott, hogy a látszat esetleg csalhat.

Hirtelen nagyon ostobának érzi magát, amiért eddig még csak megsem fordult a fejében: ez a férfi lehet az ellenfele.

És ekkor Celia felnevet, csengő, túláradóan vidám nevetéssel, amelyösszecseng az esőkopogással. Marco arcáról eltűnik a vigyor, ahogy alányt figyeli, hunyorogva próbálja kipislogni a szeméből az esővizet.

Aztán Celia erőt vesz magán, és kecsesen pukedlizik a férfi előtt.Átnyújtja neki az ernyőjét, és felszisszen, ahogy az eső abban a

pillanatban rázúdul, amint az ernyő nyelét kiereszti az ujjai közül. A férfiátnyújtja neki a másik, hasonló ernyőt.

- Roppantul sajnálom - mondja a lány, és a szemében még ottcsillog az előbbi vidámság.

- Meginna velem valamit? Nagyon szeretnék beszélni magával. -

mondja Marco. A keménykalapja máris megszárad, miközbenmegpróbálja, bár sikertelenül, hogy az ernyőt mindkettejük feje fölétartsa. Celia sötét fürtjei összetapadva csapdosnak a szélben az arca előtt,miközben a lány fürkészve néz a férfi arcába, és figyeli, amint azesőcseppek köddé válva elillannak a szempillájáról.

Most, hogy annyi töprengéssel töltött év után végre szemben áll azellenfelével, a találkozás egyáltalán nem olyan, mint amire számított.

163




Úgy képzelte, hogy olyasvalaki lesz, akit ismer. Valaki, aki acirkuszhoz tartozik, nem csak kapcsolatban áll vele.

Annyi kérdése van, annyi mindent szeretne megbeszélni vele, még haaz apja örökösen arra intette is, hogy ne foglalkozzon az ellenfelével.Ugyanakkor hirtelen kiszolgáltatottnak érzi magát, tisztában van vele,hogy a férfi mindvégig tudta, hogy állnak egymással. Tudta, hogy Celiakicsoda, valahányszor kinyitotta előtte az ajtót, vagy feljegyzett valamitChandresh utasításaiból. Valahányszor úgy nézett rá, mint most, azzal anyugtalanító, zöld szemével...

De azért a meghívása mégis komoly kísértést jelent.

Talán el is fogadná, ha nem erezné úgy, hogy mindjárt belefullad alezúduló vízáradatba.- Meghiszem azt! – mondja Celia, viszonozva Marco mosolyát. -

Talán majd egy más alkalommal. Nagy nehezen kinyitja a saját esernyőjét, és ahogy a fekete selyem

boltozatot a feje fölé lendíti, eltűnik ő is meg az esernyője is, csak avízcseppek hullanak hűlt helyükre, az üres járdára.

Marco most egymagában áll az esőben, és hosszan bámulja azt a

helyet, ahol az imént még Celia állt, aztán sarkon fordul, és eltűnik azéjszakában.

164




TORZÍTÓ TÜKRÖK

A felirat szerint ez a Tükörfolyosó, de ha belépsz, többet találszodabenn egy egyszerű folyosónál.

Nem földig érő, dísztelen tükrök sorát találod odabenn, ahogyan arra

félig-meddig számítottál, hanem sok száz, különböző alakú és méretűtükröt más-más keretben.Ahogy elhaladsz az egyik előtt, amely a cipődet tükrözi, a következő

tükör a falon csak az üres teret meg a szemközti tükröket mutatja. Azegyik tükörben nem látszik a sálad, a következőben visszatér.

Aztán egy keménykalapos férfi tükörképét látod a magadé mögött, bár csak a tükrök egy részében. Amikor megfordulsz, sehol sem találod akeménykalapost, bár egy csomó másik látogató is sétálgat veled együtt a

teremben, több, mint ahányat a tükörben láttál.A folyosó egy kerek szobába vezet, amikor belépsz, a fény

valósággal élvakít. Egy magas fekete vas lámpaoszlopról árad szét,amely a terem közepén tornyosul, a tetején tejüveg lámpás, és úgy fest,mintha inkább egy utcasarkon lenne a helye, nem egy cirkuszi sátorban.

Idebenn a falakat teljesen beborítják a tükrök, és mindegyiket úgyhelyezték el, hogy csatlakozzék fönn a mennyezet valamelyik csíkjához,odalenn pedig a szintén csíkosra festett padlóhoz.

Ahogy továbbhaladsz, a szobából szabad tér lesz, utcalámpák végtelen sorával, a csíkok pedig fraktálokként ismétlődnek, újra megújra.

165




Kártyavetés M ASSACHUSE TT S , C ONCORD , 1902. OKTÓBER

hogy továbbsétál a cirkuszban, Bailey azon veszi észre magát,hogy visszaért az udvarra. Egy pillanatra megáll, hogy a szikrázóörömtűzben gyönyörködjék, aztán az egyik árusnál vásárol egy

zacskó csokoládét, hogy ezzel pótolja a vacsorát, amelyből csak néhány

falatot evett. A csokoládék egér alakúak, a fülük mogyoróból van, afarkuk medvecukorból. Kettőt mindjárt megeszik belőlük, a zacskót amaradékkal zsebre vágja, és reméli, hogy nem fognak megolvadni.

A

Ezúttal másik irányban indul el az udvarról, újra körökkel távolodvaaz örömtűztől.

Jó pár sátor mellett elhalad, amelynek a felirata érdekesnek tűnik, deegyelőre nem érez ellenállhatatlan késztetést, Hogy belépjen: mégmindig az illuzionista műsorszáma jár az eszében, képzeletben újra meg

újra lejátssza. Ahogy bekanyarodik az ösvényen, egy kisebb sátor előtttalálja magát, fölötte a felirat szép, gondos kézírással:

Jövendőmondó

Ezt a részét könnyen el tudja olvasni, de az utána következőket bonyolult, cikornyás betűkkel írták, és Bailey-nek egészen közel kell

mennie hozzá, hogy kisilabizálja: Megjósolom a Jövődet és Feltárom Legtitkosabb Vágyaidat!

Bailey körülnéz. Sehol nem lát senkit, se jobbra, se balra, és egy pillanatra a cirkusz hátborzongatóan emlékeztet arra, amilyennek akkor látta, amikor annak idején déltájban bemászott a kerítésen: olyan, minthaaz egész cirkuszban nem lenne rajta kívül egy lélek sem, csak azok a

tárgyak (és emberek), akik mindig is ott vannak.

166




A végeérhetetlen családi vita a jövőjéről ott visszhangzik a fülében,ahogy belép a sátorba.

A helyiség, amelybe belép, a nagyanyja nappalijára emlékezteti, csak itt nincs olyan erős levendulaszag. Van néhány szék, de egyiken sem ülsenki, és a sziporkázó csillár egy pillanatra annyira leköti Baileyfigyelmét, hogy észre sem veszi a függönyt.

A függöny fényes gyöngyfiüzérekből áll. Bailey még sose látottehhez hasonlót. A gyöngyök csak úgy szikráznak a fényben, és Baileynem tudja: egyszerűen át kell-e bújnia a füzérek között, vagy várnia kellvalamilyen jelre vagy hívásra. Körülnéz, hátha lát valahol egy tájé-

koztató feliratot, de nem talál semmit. Zavartan álldogál az üreselőcsarnokban, de ekkor a gyöngy-függöny mögül egy hangot hall:- Jöjjön be, kérem! - hallatszik odabentről. Női hang, halk, és

mégis olyan, mintha a nő ott állna közvetlenül mellette, pedig Bailey biztos benne, hogy a a szomszéd szobából jött. Tétován kinyújtja a kezét,megérinti a sima és hideg gyöngyöket, és érzi, hogy a karja könnyedénátcsúszik rajtuk, mintha csak vízbe vagy magas fűbe nyúlna. Ahogy afüzérek összeütköznek, a gyöngyök megcsörrennek, és a sötétben

visszhangzó hang olyan, mint az esőkopogás.Az a szoba, amelyikbe most belép, már nem hasonlít annyira anagyanyja nappalijához. Mindent gyertyák borítanak, és a közepén egyasztal áll, az egyik oldalán egy üres szék, a másikon pedig egy feketébeöltözött hölgy ül, az arcát hosszú, leheletfinom fátyol borítja. Az asztalonegy kártyacsomag fekszik, mellette jókora üveggömb.

- Foglalj helyet, fiatalember!- mondja a hölgy. Bailey megteszi aszükséges néhány lépést az üres székig, és leül. A szék meglepően

kényelmes, egyáltalán nem olyan, mint azok a merev székek a nagy-anyjánál, holott feltűnően hasonlít rájuk. Bailey csak most döbben rá,hogy a vörös hajú lánytól eltekintve még sose hallott beszélni senkit acirkusz tagjai közül. Az illuzionista mindvégig csöndben volt a műsoraalatt, jóllehet ez akkor nem tűnt föl neki.

- Sajnálom, de a tiszteletdíjat előre el kell kérnem - mondja ahölgy. Bailey most örül csak igazán, hogy a maradék zsebpénzét is

magával hozta a biztonság kedvéért.- És mennyi a tiszteletdíj? - kérdezi.- Bármennyi, amennyit hajlandó vagy megadni azért, hogy egy

pillantást vess a jövődre - feleli a hölgy. Bailey ezen egy pillanatigeltöpreng.

167




Szokatlan, de méltányos. Elővesz a zsebéből annyi pénzt, amennyirőlúgy gondolja, hogy elég lesz, és leteszi az asztalra. A hölgy nem ér hozzá, csak elhúzza fölötte a kezét, és a pénz eltűnik.

- Szóval miről szeretnél hallani? kérdezi.- A jövőmről feleli Bailey. - A nagyanyám azt szeretné, ha a

Harvardra mennék, de apám azt akarja, hogy én vegyem át a farmot.- No és te mit szeretnél? – kérdi a jövendőmondó.- Nem tudom - feleli Bailey.A hölgy válaszul fölnevet, de barátságosan, és ettől Bailey azonnal

fölenged, mert úgy érzi, hozzá hasonló, emberi lénnyel van dolga, nem

pedig valamilyen titokzatos, mágikus képességekkel rendelkező sze-méllyel.- Helyes - mondja a hölgy. - Akkor nézzük, mit mondanak erről a

kártyák!A jósnő fölveszi az asztalról a kártyacsomagot és megkeveri, egyik

kezéből a másikba csúsztatja a lapokat. A kártyák hullámokban csúsznak egymás alá és fölé. Aztán egyetlen folyamatos mozdulattal szétteríti őketaz asztalon, legyező alakban, egyforma, fekete-fehér hátlapjukkal fölfelé.

- Válassz egy kártyát! - mondja a hölgy. - De ne siesd el! Ez lesz ate kártyád, az, amelyik téged jelképez!Bailey összeráncolt homlokkal nézi a kártyákat. Minden kártyalap

egyformának tűnik. Néhol valami mintázatfelét alkotnak, egyik-másik lapból szélesebb csík látszik, mint a többiből, néhol nem olyanegyenletesen oszlanak el, mint másutt. Végignéz a lapokon, az elejétőlvégéig és vissza, és egyszer csak megakad a szeme az egyiken. Ez a lap

jobban el van rejtve, mint a többi, szinte teljesen eltakarja a fölötte levő.

Csak a szélét lehet látni. Kinyúl érte, de egy pillanatig még habozik,mielőtt a keze hozzáérne.

- Megérinthetem? - kérdezi. Ugyanazt érzi, mint amikor először engedték meg neki, hogy megterítse az asztalt az ünnepi étkészlettel: azt,hogy igazából nem lenne szabad hozzányúlnia, miközben egyfolytábanretteg, hogy eltör valamit.

De a jósnő bólint, így hát Bailey ráteszi az ujját a kártyára, és kihúzza

a társai közül. Egy lap most egymagában fekszik az asztalon.- Megfordíthatod - mondja a jósnő, és Bailey felüti a kártyalapot.A kártya nem a megszokott fekete-piros franciakártya, amiben van

kör, káró, treff és pikk. Egy kép van rajta, fekete-fehérben és a szürkekülönféle árnyalataiban.

168




Egy lovag látható rajta lóháton, mintha csak egy tündérmesébőllépett volna elő. A lova fehér, a páncélja szürke, a háttérben fekete felhők úsznak. A ló láthatólag üget, a lovag előrehajol a nyeregben, a kardja akezében, mintha csak valamilyen nagy csatára készülne. Bailey rámered,és azon töpreng, vajon hová igyekszik a lovag, és egyáltalán, mit

jelenthet ez a kártya. Cavalier d’Épées, Kardok Lovagja, ez van az aljáraírva cikornyás betűkkel.

- Ez lennék én? - kérdi Bailey. A nő mosolyog, és a szétterítettkártyákat újra összerendezi.

- Ez jelképez majd téged, amikor kártyát vetek neked - mondja. -

Jelenthet mozgást, vagy utazást. A kártyák nem mindig ugyanazt jelentik,hanem mást és mást, aszerint, hogy kinek jósolok éppen.- Akkor nem lehet könnyű jósolni belőlük - mondja Bailey. A nő

megint felnevet.- Néha tényleg nem könnyű - mondja. - De azért megpróbáljuk?Bailey bólint, a nő újra megkeveri a kártyacsomagot, aztán három

részre osztja, és a három kártyacsomót leteszi Bailey elé, rá a lovagotábrázoló kártyára.

- Válassz, melyik paklihoz vonzódsz legjobban!Bailey hosszan tanulmányozza a három tornyot. Az egyikben nemfedik egymást pontosan a lapok, a másik nagyobb, mint a másik kettő. A

pillantása újra meg újra visszatér a jobb oldali kártyacsomaghoz.- Ez az - mondja, és bár ez csak megérzés, biztos benne, hogy jól

választott. A jövendőmondó bólint, és újra összetereli a kártyákat, de úgy,hogy azok legyenek legfelül, amelyeket Bailey kiválasztott. Felüti akártyákat, egyiket a másik után, és sorra kirakja őket az asztalra, a képes

felükkel fölfelé. A lapok bonyolult mintázatot alkotnak: egy részüket úgyteríti szét, hogy részben fedjék egymást, másokat sorba rak, míg végülnagyjából egy tucat kártya fekszik az asztalon. Mindegyiken fekete-fehér képek vannak, nagyon hasonlóak a lovagéhoz, némelyik egyszerű,mások bonyolultabbak. Többségük emberi alakokat ábrázol különfélekörnyezetben, néhány kártyán állatok vannak, másokon kupák vagy

pénzérmék, és van pár, amelyiken kard. A tükörképük elnyújtva villan

meg a mellettük álló kristálygömbben. Néhány pillanatig a jósnő csak nézi a kártyákat, és Bailey azontöpreng, vajon mondanak-e neki egyáltalán valamit. Úgy tűnik, mintha anő megpróbálná elfojtani a mosolyát.

- Ez érdekes - szólal meg végül. Megérinti az egyik kártyát, amelyegy bekötött szemű hölgyet ábrázol, aki lobogó köntöst visel és mérlegettart a kezében, majd egy másikat, amelyet Bailey nem lát jól, de minthaegy omladozó kastély lenne rajta.

169




- Mi érdekes? - kérdezi Bailey, mert még mindig nem érti, mitörténik tulajdonképpen. Nem ismer olyan hölgyet, akinek be lenne kötvea szeme, és sose járt még omladozó kastélyban. Még arra se mernemegesküdni, hogy egyáltalán vannak kastélyok New Englandben.

- Hamarosan elutazol - mondja a jósnő. - Sok mozgást látok. Ésnagy felelősséget. - Eltolja magától az egyik kártyát, felüt egy másikat,és összeráncolja a homlokát, bár Bailey-nek még mindig úgy tűnik,mintha megpróbálná leplezni a mosolyát. Most, hogy a szeme hozzá-szokott a gyertyafényhez, már tisztábban látja a hölgy arckifejezését afátylon keresztül,

- Része vagy bizonyos események láncolatának, bár amikor döntesz, még nem tudhatod, hogyan befolyásolják a cselekedeteid azesemények kimenetelét.

- Valami fontosat fogok csinálni, de előbb el kell utaznomvalahová? – kérdi Bailey. Nem számított rá, hogy a jóslatok ilyenhomályosak lesznek. Ez a dolog az utazással mintha arra utalna, hogymégiscsak a nagyanyjának lesz igaza, bár nem mondhatni, hogyCambridge olyan nagyon messze lenne.

A jósnő nem felel azonnal. Ehelyett felüt egy újabb kártyát. Most már nem is próbálja rejtegetni a mosolyát.- Te Pixit keresed - mondja.- Mi az a pixi? - kérdi Bailey. A jövendőmondó nem felel, csak

fölnéz a kártyáiból, és incselkedő pillantással fürkészi a fiút. Bailey úgyérzi, a nő a külsejének minden kis részletét emlékezetébe vési, talán mégtöbbet is: a pillantása az arcáról a kalapjára és a saljára vándorol, majdvissza. Bailey zavartan fészkelodik.

- Ugye, Bailey a neved? - kérdi a hölgy. Bailey azonnal elsápad, éshirtelen visszatér minden korábbi aggodalma és nyugtalansága. Nagyotnyel, mielőtt egyáltalán képes válaszolni, de így is jóformán csak suttog,

- Igen? - feleli. Úgy hangzik, mint egy kérdés, mintha nem lenneegészen biztos benne. A jósnő rámosolyog, és a ragyogó mosoly láttánBailey rádöbben, hogy a nő nem is olyan idős, mint korábban gondolta.Talán csak néhány évvel több nála.

- Érdekes - mondja ismét. Bailey nem bánná, ha ezúttal valamilyenmás szót használna. - Nekünk kettőnknek van egy közös ismerősünk,Bailey! - Újra az asztalon fekvő kártyákat nézegeti. - Azt hiszem, ma esteazért jöttél, hogy megkeresd. De igazán jólesik, hogy azért az énsátramba is benéztél!

Bailey pislog, megpróbálja felfogni, amit a jósnő mondott, és azontöpreng, honnan a csodából tudhatja, igazából miért jött a cirkuszba,holott ő senkinek nem árulta el, és jóformán önmagának se vallotta be.

170




- Maga ismeri a vörös hajú lányt? - kérdezi, de képtelen elhinni,hogy a jóssnő csakugyan őrá utalt. De a nő bólint.

- Ismerem Őt is meg a fivérét is, születésük óta - mondja. -Egészen rendkívüli kislány, és gyönyörű haja van.

- Még... még itt van? - kérdi Bailey. - Csak egyetlenegyszer találkoztam vele, akkor, amikor legutóbb itt járt a cirkusz.

- Igen, itt van - feleli a jósnő. Egy kicsit tologatja még a kártyákataz asztalon, hol ezt, hol azt érinti meg, bár Bailey már nem figyel rá,hogy melyik kártya melyik. - Újra látni fogod, Bailey! Ez egészen biztos!

Bailey ellenáll a kísértésnek, hogy megkérdezze, mikor, ehelyett

szótlanul várja, hátha mond még valamit a nő a kártyákról. A jósnő ide-oda tologatja az egyik kártyát. Fölveszi a lovagot ábrázoló kártyát ahelyéről, és ráteszi a romos kastélyra.

- Kedveled a cirkuszt, Bailey? - kérdezi, és újra a fiú arcát fürkészi.- Semmilyen helyre nem hasonlít, ahol valaha jártam - mondja

Bailey. - Nem mintha túl sok helyen jártam volna - teszi hozzá gyorsan. -De azt hiszem, a cirkusz csodálatos. Nagyon tetszik nekem.

- Ez hasznos lehet - mondja a jövendőmondó.

- Hasznos? Miben? - kérdi Bailey, de a jósnő nem felel. Ehelyettfölüt még egy kártyát a pakliból. Egy hölgyet ábrázol, aki vizet önt egytóba, a feje fölött csillag ragyog.

Nehéz megállapítani, milyen arcot vág a jósnő a fátyol mögött, deBailey biztos benne, hogy haragosan néz a kártyára, miközben lerakja azasztalra, de mire ismét Bailey felé fordítja a tekintetét, a haragoskifejezés már eltűnt az arcáról.

- Minden rendben lesz - mondja a jósnő. - Nehéz döntéseket kell

majd hoznod, és nagy meglepetések várnak rád. Az élet néha váratlanhelyekre visz bennünket. De a jövőnk nincs kőbe vésve, ezt sose felejtsdel!

- Nem fogom - ígéri Bailey. Úgy tűnik neki, mintha a jósnő arcakicsit szomorú lenne, ahogy kezdi összeszedni a kártyákat az asztalról ésújra szabályos kártyacsomóba rendezi őket. A lovagot hagyja utoljára, aztteszi felülre.

- Köszönöm mondja Bailey. Nem kapott olyan világos választ a jövőjével kapcsolatban, mint remélte, de ez a kérdés mintha nem isnyomasztaná most annyira, mint korábban. Azon tépelődik, ne induljon-etovább, nem tudja, hogyan illik búcsút venni egy jósnőtől.

- Szívesen, Bailey! - mondja a jósnő. - Öröm volt jósolni neked!Bailey előhúzza a zsebéből a csokoládés zacskót, és odakínálja a

jósnőnek.

171




- Kér egy egeret? - kérdezi. Mielőtt gondolatban összeszidhatnámagát, amiért ilyen butaságot kérdezett, a jósnő elmosolyodik, bár mintha szomorúság bujkálna a mosolya mögött.

- Tudod mit, kérek! – mondja. Kihúz a zacskóból egy csokoládé-egeret; a medvecukor farkánál fogva, és föl rakja a kristálygömb tetejére.

– Ez az egyik kedvencem! árulja el. - Köszönöm, Bailey! Érezd jólmagad továbbra is a cirkuszban!

- Úgy lesz! - feleli Bailey. Föláll, és visszaindul a gyöngyfüggönyfelé. Kinyúl, hogy szétválassza a gyöngyfüzéreket, de hirtelen megáll, ésvisszafordul.

- Magát hogy hívják? – kérdi a jósnőt.- Hát tudod, nem hinném, hogy lett volna már olyan kuncsaftom,aki kíváncsi lett volna a nevemre - mondja a jósnő. - EgyébkéntIsobelnek.

- Örülök, hogy megismerhettem, Isobel! – mondja Bailey .- Én is örülök, hogy megismerhettelek, Bailey! - feleli Isobel. - És

szerintem legjobban tennéd, ha a jobb oldali ösvényen indulnál el,amikor kilépsz a sátorból - teszi hozzá. Bailey bólint, aztán megfordul,

széttolja a gyöngyfüzéreket, és kilép a még mindig üres előcsarnokba. Agyöngyeik most nem csörrennek meg olyan hangosan, amikor visszahullanak a helyükre, és amikor ez a halk hang is elhal, mindencsöndes és mozdulatlan, mintha nem is létezne másik helyiség, minthanem ülne ott a jósnő az asztalánál a függöny mögött.

Bailey furcsán nyugodtnak és magabiztosnak érzi magát. Minthaközelebb lenne a földhöz, ugyanakkor mintha hirtelen megnőtt volna.Már nem aggódik annyira a jövője miatt, amikor végül kilép a sátorból,

és jobb fele indul a csíkos sátrak között tekergőző ösvényen.

172




A fába zárt varázsló B ARCELONA , 1894. NOVEMBER

A

Cirque des Rêves számtalan sátra mögött rejtőző szobák már nem iskülönbözhetnének jobban magától a cirkusztól, ahol minden fekete-fehér.Itt a lehető legélénkebb színek uralkodnak. És a szelíden izzó boros-

tyánlámpák meleg fénye.A Murray ikrek lakrésze különösen vidám és élénk, a színek valóságos kavalkádja, szinte lángol a sok kárminvöröstől, korallpirostólés kanárisárgától, olyannyira, hogy időnként az egész szoba égni látszik.A lángszínű háttér előtt itt is, ott is kismacskák üldögélnek: puha szőrük fekete, mint a korom, és szikrázik, mint a csillagszóró.

Időnként valaki fölveti, hogy az ikreket talán el kellene küldeni bentlakásos iskolába, hogy rendes oktatásban részesüljenek, de a szüleik

erről hallani sem akarnak: azt állítják, hogy a gyerekek többet tanulnak abból, hogy egy nemzetközi társasággal járják be a földgolyót, mint ha

bezárnák őkét egy tanterembe a könyveikkel.Az ikreknek ez a helyzet tökéletesen megfelel: ha rendszertelenül is,

a legkülönfélébb tárgyakból tartanak nekik órákat, ráadásul mindenkönyvet elolvasnak, ami csak a kezük ügyébe kerül. Ezeknek akönyveknek a nagyobbik része végül a kovácsoltvas bölcsőben landol,amelytől az ikrek, bár réges-régen kinőttek belőle, a világ mindenkincséért sem válnának meg.

A cirkusznak minden négyzetcentiméterét ismerik, könnyedén lépnek át a színek világából a fekete-fehérbe és vissza, és mindkettőben otthonérzik magukat.

Ma éjszaka az egyik csíkos sátorban ülnek egy meglehetősen magasfa alatt, melynek fekete ágain nincs egyetlen egy levél sem.

Ebben a késői órában egyetlen néző sincsen a sátorban, és az sem va-

lószínű, hogy valaki véletlenül beállítson még a hajnalig hátralévő egy-két órában.A Murray ikrek nekidőlnek a vaskos fatörzsnek, és gőzölgő almabort

szürcsölnek a bögréjükből.

173




Ma este már nem lépnek fel többször, és a hajnalig hátralévő időt úgytölthetik el, ahogyan kedvük tartja.

- Akarsz jósoltatni ma éjjel? - kérdezi Dixi a húgát. Sétálhatnánk egyelt, nincs is olyan hideg! Zsebórát húz elő a kabátzsebéből, hogymegnézze mennyi az idő. - És nincs még olyan késő sem - teszi hozzá,

bár azt, amit ők „késő”-nek hívnak, a legtöbb ember inkább „nagyonkoránknak nevezné.

Pixi néhány pillanatig töprengve rágcsálja az alsó ajkát, mielőtt vála-szolna.

- Nem – feleli végül. - Legutóbb minden olyan vörös és zűrzavaros

volt. Gondoltam, jobb, ha várok egy kicsit, mielőtt újra megpróbálnám.- Vörös és zűrzavaros?Pixi bólint.- Egy csomó dolog összefolyt egymással – magyarázza. – Volt a

tűz meg valami vörös is, de nem egyszerre. Egy ember, akinek nem voltárnyéka. És az volt az érzésem, hogy minden letekeredik és össze-gubancolódik, tudod, mint amikor a kismacskák szétcincálják a

pamutgombolyagot, és az ember nem találja többé a fonalnak sem az

elejét, sem a végét.- Celiának elmondtad már? - kérdi Dixi.- Még nem – feleli Pixi. - Nem szeretek neki olyasmit elmondani,

aminek semmi értelme. A legtöbb esetben előbb-utóbb mégiscsak kisül belőle valami érthető.

- Ez igaz - mondja Dixi.- Ja, és még egy dolog - mondja Pixi. - Valaki jön majd hozzánk.

Ez is benne volt a kártyákban valahogy. Nem tudom, hogy ez a másik

dolgok előtt vagy után lesz-e, vagy valamikor a kettő között.- Na és nem látod, ki lesz az? - kérdi Dixi.- Nem - feleli Pixi egyszerűen, és az almaborát kortyolgatja. Dixi

nincs meglepve.- És az a vörös dolog mi volt? – kérdi. - Meg tudod mondani?Pixi lehunyja a szemét, megpróbál visszaemlékezni.- Olyan, mintha festék lenne - mondja. Dixi megfordul, hogy lássa

a húga arcát.- Festék? - kérdi.- Igen, mint a kiömlött festék a földön - feleli Pixi. Újra lehunyja a

szemét, de gyorsan ki is nyitja. - Sötétvörös. Minden összekeveredik, ésezt a vöröses részt nagyon nem szeretem, amikor láttam, mindigmegfájdult tőle a fejem. Az a másik rész, arról, hogy jött valaki, sokkalkellemesebb volt.

174




- Az csakugyan kellemes lenne, ha lenne társaságunk - mondjaDixi. - Azt tudod, hogy ez mikor lesz?

Pixi a fejét rázza.- Egy része egészen közelinek tűnik. A többi nagyon távolinak.Egy darabig némán ülnek, a hátukat a fatörzsnek vetve, és a borukat

kortyolgatják.- Mondj egy történetet, kérlek! - szólal meg végül Pixi.- Miféle történetet? - kérdi Dixi. Mindig megkérdi előbb a húgát,

megadja neki a lehetőséget, hogy válasszon, még akkor is, ha ő magamár tudja, miről akar mesélni. Csak a számára nagyon kedves vagy

különleges hallgatóságnak adja meg ezt az előjogot.- Olyan történetet, amelyik egy fáról szól! - mondja Pixi, és fölnéza feje fölött tekergőző, fekete ágakra.

Dixi hallgat egy darabig, mielőtt elkezdi, engedi, hogy a sátor és a fanéma előszót alkossanak a történetéhez. Pixi türelmesen várakozik, az al-maborát szürcsölgetve.

- A titkoknak hatalmuk van - kezdi Dixi. - És ha megosztják őketvalakivel, ez a hatalom csökken, úgyhogy ezért is jobb a titkokat

megőrizni, méghozzá jól. Ha megosztunk valakivel egy titkot, egy igazi,fontos titkot, még ha csak egyetlen másik személlyel is, az magát a titkotis megváltoztatja. Papírra vetni őket pedig még rosszabb, mert ki tudja,hány szempár fogja majd fürkészni a betűidet, bármennyire gondosanőrződ is. Szóval tényleg az a legjobb, ha magadban őrződ a titkaidat, hamár vannak, a te érdekedben épp úgy, mint az övékben.

- Talán ez a magyarázata, miért veszett ki nagyrészt a mágia a maivilágból. Végtére is a mágia titok, és a titkok mágikusak, manapság

pedig sokszor hosszú éveken keresztül tanítják valakinek a varázslást,vagyis megosztják vele a titkot, sőt még rosszabbat is tesznek. Leírják mindenféle díszes könyvekbe, aztán a por lepi éveken át, amitől továbbcsökken az ereje, fokról fokra. Mindez talán logikusan következett azelőzményekből, mégsem volt elkerülhetetlen. Mindenki követ el hibákat.

− Az emberiség történetének legnagyobb varázslója is elkövette azta hibát, hogy megosztotta a titkait másokkal. És a titkai mágikusak is

voltak, meg fontosak is, szóval ez igen súlyos hiba volt.− Egy lánynak mondta el a titkait. A lány fiatal volt, okos ésgyönyörű.

Pixi belekuncog a bögréjébe. Dixi elhallgat.- Bocsánat! - mondja a lány. - Folytasd, kérlek, Dixi!

175




- Fiatal volt, okos és gyönyörű veszi fel a fonalat újra Dixi. Haugyanis nem lett volna okos és gyönyörű, akkor könnyebb lett volnaellenállni neki, és akkor most nem lenne miről mesélnem.

- A varázsló már öreg volt, maga is nagyon okos természetesen, ésigen igen hosszú ideig élt úgy, hogy soha senkinek nem beszélt atitkairól. Lehet, hogy az évek során megfeledkezett róla, milyen fontos,hogy magában tartsa őket, vagy talán a lány fiatalsága, szépsége ésokossága altatta el az éberségét. Az is lehet, hogy egyszerűen elfáradt,vagy talán túl sok bort ivott, és nem tudta, mit tesz. Bárhogy történt is,elárulta a legmélyebb titkát a lánynak, azt a titkot, amely egész

varázserejének kulcsa volt.- És amikor a titkok a varázslótól a lányhoz kerültek, elveszítették a hatalmuk egy részét, úgy, ahogy a macskák veszítik el a szőrzetük egyrészét, ha sokáig simogatod őket. De azért még mindig elég erősek,hatékonyak és mágikusak voltak, és a lány a varázsló ellen fordítottaőket. Jól átejtette az, öreget, kicsalta tőle a titkait, és maga használta fel.Arra sem ügyelt különösebben, hogy megőrizze a varázsló titkait: alig-hanem még le is írta őket valahová.

- A varázslót pedig foglyul ejtette, és bezárta egy hatalmas, öregtölgyfába. Egy olyasféle fába, mint ez itt. És a varázslat, amellyelmegkötözte, roppant erős volt, hiszen a varázsló saját, ősi és hatalmasvarázserejét használta fel hozzá, ezért az öreg nem tudta feloldani.

- A lány pedig ott hagyta a varázslót a fában, és nem volt, akikimentse onnét, hiszen senki még csak nem is sejtette, hogy ott van. Deazért nem halt meg. A lány megölte volna, ha tudja, miután kiszedte

belőle a titkait, de nem volt képes elpusztítani az öreget a saját

varázsereje segítségével. De az is lehet, hogy egyáltalán nem is akartamegölni. Igaz, sokkal fontosabb volt számára a hatalom, mint az öregvarázsló, de azért talán mégiscsak kedvelte egy kicsit, legalább annyira,hogy az életét meghagyja, mert azt azért meghagyta neki. Beérteannyival, hogy foglyul ejtette és bezárta a fába, és ez a lánynak ugyanúgymegfelelt, mintha megölte volna.

- De azért a lánynak sem sikerült minden úgy, mint remélte. Nem

ügyelt rá, hogy a frissen szerzett varázserejét titokban tartsa. Inkábbnagyon is kihívóan dicsekedett vele, és meg sem próbálta megóvni. Ígyazután a hatalma lassanként gyöngülni kezdett, és ugyanez történtmagával a lánnyal is.

Eközben a varázsló részévé vált a fának. És a fa nőtt és virágzott, azágai az ég felé nyúltak, a gyökerei egyre mélyebbre hatoltak a földben.Részévé vált a leveleknek, a fakéregnek és a fában áramló nedveknek, derészévé vált a makkoknak is, a tölgyfa termésének, amelyet a mókusok

176




széthordták, és másutt újabb tölgyfák sarjadtak belőlük. És ahogy ezek afák nőttek, a varázsló azoknak az ágaiban, leveleiben és gyökereiben isott volt.

Így hát a varázsló elveszítette ugyan minden titkát, de helyettük elnyerte a halhatatlanságot. Az ő fája még mindig állt, amikor az okosfiatal lány már megöregedett, és nem volt szép többé, míg a varázsló, haúgy vesszük, nagyobb és erősebb lett, mint valaha. Igaz, ha lett volna ráesélye, hogy mindent újra kezdjen, biztosan jobban vigyázott volna atitkaira! - fejezi be Dixi, és a sátor újra némaságba süpped, bár a faelevenebbnek tűnik, mint eddig bármikor.

- Köszönöm! - mondja Pixi. - Jó történet volt. Egy kicsit szomorú,de bizonyos szempontból meg nem is annyira.- Szívesen – feleli Dixi. Kortyol az almaborból, amely többé nem

forró, éppen csak hogy meleg. Dixi a szeméhez emeli a bögrét, és addignézi, amíg á bor felszínéről lágy gőzfelhő nem emelkedik a magasba.

- Az enyémet is, kérlek! - mondja Pixi, és odanyújtja neki acsészéjét. - Nekem soha nem sikerül igazán!

- Én pedig semmit nem tudok rendesen a levegőbe emelni,

úgyhogy kvittek vagyunk! - feleli Dixi, de azért zúgolódás nélkül elveszia húgától bögrét, és addig koncentrál rá, míg újra fel nem melegszik ésgőzölögni nem kezd.

A húga felé nyújtja, hogy visszaadja neki, és a bögre úgy úszik át alevegőben a fiú kezéből a lányéba, mintha egy asztallapon csúsztatná odaneki, mindössze a bor felszíne hullámzik egy kicsit a mozgástól.

- Nézd csak, hogy felvág a képességeire! - mondja Dixi.Aztán csak ülnek, szürcsölik a frissen felmelegített almaborukat, és

felnéznek a feketén tekergőző faágakra, amelyek felérnek egészen a sátor tetejéig.

- Dixi... - töri meg végül Pixi a hosszú csendet.- Igen?- Szóval akkor nem is olyan rossz dolog, ha az embert foglyul ejtik

és bezárják valahová? Attól függ, hogy hová zárják be?- Gondolom, attól függ, mennyire tetszik neked az a hely - feleli

Dixi.- És talán attól is, hogy menyire kedveled azt, akivel bezárnak -teszi hozzá Pixi, és fehér cipős lábával finoman belerúg a bátyja feketecipőjébe.

A bátyja fölnevet, és a nevetés végigvisszhangzik a sátoron, agyertyákkal borított faágak mentén. Minden egyes fehér gyertyalángmegrezzen.

177




Átmeneti helyszínek LONDON , 1895. ÁPRILIS

ara Burgess csak akkor döbben rá, amikor már visszatértLondonba, hogy a Mr. Barristól kapott névjegyen szereplő címnem egy magánlakásé, hanem a Midland Grand Hotelé.T

Tara otthagyja a kártyát az asztalon a nappaliban, és valahányszor belép a

szobába, mindig vet rá egy pillantást. Néha egy időre megfeledkezik róla, aztán újra eszébe jut.

Lainie megpróbálja rábeszélni Tarát, hogy menjen vele egy hosszabbvakációra Olaszországba, de Tara nemet mond. A bécsi útjáról se sokatárul el a nővérének, mindössze annyit, hogy Ethan kérdezősködött felőle.

Talán nekik is el kellene költözniük, veti fel Lainie. Majd havisszajött Olaszországból, megbeszélhetnék a részleteket.

Tara mindössze bólint, aztán melegen megöleli a nővérét, mielőtt az

útnak indul.Tara, amikor egyedül marad, szórakozottan kóvályog a városi

lakásban. Belekezd egy-egy regénybe, aztán ottfelejti valamelyik asz-talon vagy széken.

Madame Padva időnként meghívja, teázzon vele, vagy kísérje el egy balettelőadásra, de Tara mindannyiszor udvariasan elutasítja.

A házban az összes tükröt a fal felé fordítja. Amelyiket nem bírja, azt

letakarja egy lepedővel, így most úgy festenek az üres szobákban, mint akísértetek.És nehezen tud elaludni.Egyik délután, amikor a Mr. Barristól kapott névjegy már hónapok

óta ott porosodik az asztalon, Tara fölkapja és zsebre vágja, és mirevégiggondolná, vajon csakugyan jó ötlet-e, már ki is lép az ajtón, ésútban van a földalatti vasútállomás felé.

Tara korábban soha nem járt még a Saint Pancras állomáshoz közeli

hotelben, amelynek homlokzatán jókora óra mutatja az időt, de abban a pillanatban, ahogy meglátja, az az érzése támad, hogy ez csak alféléátmeneti helyszín. Hiába olyan magas az épület, hiába vastagok a falai,valahogy ideiglenesnek tűnik: vendégek és utazók folyton változóáradata lakja, akik átutazóban vannak egyik helyről a másikra. Itt csak rövid időre állnak meg, hogy azután továbbmenjenek más célok felé.

A recepción érdeklődik, de ott azt állítják, nincs ilyen nevűvendégük, Tara többször egymás után megismétli a nevet, mert a

178




recepciós minden alkalommal rosszul érti. Többféle változattal ismegpróbálkozik, mert Mr. Barris névjegykártyáján elpiszkolódott az írás,és Tara már nem emlékszik rá, hogyan kell helyesen kiejteni a cédulánálló nevet.

Minél hosszabb ideje áll ott, annál kevésbé biztos benne, hallotta-emár egyáltalán életében, hogy valaki kimondja ezt a nevet.

A recepciós udvariasan megkérdi, nem óhajt-e Tara esetleg üzenetethagyni arra az esetre, ha az a bizonyos úriember később esetleg mégisfelbukkanna, de Tara nemet mond, megköszöni a recepciósnak asegítségét, és zsebre vágja a kártyát.

Egy darabig még a hallban téblából, és azon töpreng, nem lehet-e,hogy Mr. Barris hibás címet írt a névjegykártyára, bár ez egyáltalán nemlenne jellemző az építészre.

- Jó napot, Miss Burgess! - szólal meg egy hang a közvetlenközelében. Észre se vette, mikor lépett oda hozzá, de a férfi, akit keres,ott áll mellette jellegzetes szürke öltönyében, és Tara még mindig nememlékszik rá, hogy kell a nevét helyesen kiejteni.

- Jó napot! - visszhangozza.

- Engem keres? - kérdi a férfi.- Ami azt illeti, igen - feleli Tara. Magyarázkodni kezd, hogy Mr.

Barris küldte hozzá. A zsebébe nyúl, hogy elővegye a kártyát, de nincsott semmiféle kártya, és a lány zavartan abbahagyja a keresést.

- Valami baj van? - kérdi a szürke öltönyös férfi.- Nem, semmi! - feleli Tara. Már nem biztos benne, hogy tényleg

magával hozta-e a kártyát, vagy ottfelejtette a nappali asztalán. - Acirkuszról akartam beszélni magával.

- Rendben van - feleli a férfi. Várja, hogy a lány belekezdjen, ésolyan arckifejezéssel néz rá, amelyet némi jóindulattal érdeklődőnek isnevezhetne az ember.

Tara, amennyire tőle telik, igyekszik elmagyarázni, hogy mi aggasztja. Hogy a cirkusz mögött több rejlik, mint aminek az emberek többségetudatában van. Hogy vannak dolgok, amikre sehogyan sem talál ésszerűmagyarázatot. Megemlít közülük néhányat: azokat, amelyekről Mr.

Barrisnak is beszélt. Például azt, mennyire zavarja, hogy semmiről semképes eldönteni, valóságos-e. Hogy mennyire nyugtalanító, ha az ember ugyanazt a változatlan arcot látja a tükörben évről évre.

Beszéd közben el-elakad, nehezére esik pontosan megfogalmazni,mire gondol.

A férfi arcán az enyhén érdeklődő kifejezés jottányit sem változik.- És tőlem mit kíván, Miss Burgess? – kérdezi, amikor a lány a

végére ér.

179




- Magyarázatot – feleli Tara.A férfi egy darabig csöndben, fürkészi a lány arcát.- A cirkusz egyszerűen csak egy cirkusz. – mondja végül. – Le-

nyűgöző a maga nemében, de ez minden. Vagy maga nem így gondolja?Tara rábólint, mielőtt, még igazán meg tudná fogalmazni magában a

választ.- Nem kellene már indulnia, hogy elérje a szerelvényt, Miss

Burgess? – kérdi a férfi.- De igen feleli Tara. A vonatról meg is feledkezett. Azon töpreng,

mennyi idő lehet, de sehol nem lát órát, amelyen megnézhetné.

- Én magam is az állomás felé megyek. Ha nem bánja, elkísérném.Együtt teszik meg a hoteltől az állomásig vezető utat. A férfiudvariasan kinyitja előtte az ajtókat. Közben semmitmondó megjegyzés-eket tesz az időjárásról.

- Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha találna valami mást, amivel,elfoglalja magát - mondja a férfi, amikor odaérnek a vonatokhoz. -Valamit, ami eltereli a gondolatait a cirkuszról. Nem gondolja?

Tara megint bólint.

- Viszontlátásra, Miss Burgess! - mondja a férfi, és megbillenti akalapját.- Viszontlátásra! - visszhangozza a lány.Azzal a férfi otthagyja a peronon, és amikor Tara megfordul, hogy

megnézze, merre megy, már sehol sem látja az embertömegben a szürkeöltönyt.

Tara ott áll a peron szélén, és várja a földalattit. Nem emlékszik rá,hogy említette volna Mr. A. H–– nak, melyik irányba utazik, de a férfi

mégis a megfelelő vágányhoz kísérte.Tara úgy érzi, még valamit meg akart kérdezni, tőle, de sehogyan

sem jut eszébe, mi volt az. Egyébként sem emlékszik valami sokra a beszélgetésükből, de mintha arra jutottak volna, hogy valami mássalkellene töltenie az idejét, valahol másutt kellene lennie, és valami mássalfoglalkoznia, ami érdemesebb a figyelmére.

Azon töpreng, mi lehet az a bizonyos másik dolog, amikor a

szemközti peronon valami szürkeségen akad meg a szeme.Mr. A. H— ott áll az egyik sötét sarokban, és a távolság és azárnyékok ellenére Tara tisztán látja, hogy vitatkozik valakivel, de hogykicsodával, azt nem tudja kivenni.

Emberek haladnak el mellettük, de még csak pillantásra semméltatják őket.

Aztán a fejük felett a boltíves tetőablakon át beeső fény elmozdul, ésTara most már látja, kivel vitatkozik Mr. A. H—.

180




A másik férfi egy kicsit alacsonyabb nála, kalapjának teteje minthaegy lépcsőfokkal alacsonyabban lenne, olyannyira, hogy Tara először azthiszi, csak egy tükörkép az, és csodálkozik, miért vitatkozik Mr. A. H— a tulajdon tükörképével egy vasútállomás kellős közepén.

De a másik férfi öltönye határozottan sötétebb. A tükörkép haja ishosszabb, bár ugyanolyan szürke árnyalatú, mint Mr. A. H—é.

A füstön és a tömegen keresztül Tara egy ing csipkemandzsettájának vakítóan fehér fóltját látja megvillanni, és egy sötét szempárt, amelybenvisszatükröződik a fény, és ezért jobban látszik mint a férfi arcának többirésze. Egy pillanatra kirajzolódik egy-egy részlet, aztán újra eltűnnek az

árnyékok zavaros sötétjében, de soha nem maradnak a helyükön egy pillanatnál tovább.A tetőablakon beszűrődő fény újra elmozdul, és a férfi alakja vibrálni

kezd, mintha hőségtől reszkető levegőn keresztül nézné, jóllehet Mr. A.H— továbbra is viszonylag szilárd és tisztán kivehető.

Tara tesz egy lépést előre, és közben le nem veszi a szemét aszemközti peronon álló jelenésről.

A vonatot nem veszi észre.

181




Mozgás M ÜNCHEN , 1985. ÁP RILIS

err Thiessen mindig nagyon örül, ha a cirkusz Németországba, aszülőföldjére érkezik, de most különösen boldog, hogy éppenMünchen közelében üti fel a sátrát, így nincs rá szüksége, hogy

szobát béreljen egy idegen városban.H

Ráadásul Miss Celia Bowen megígérte, hogy meglátogatja.Személyesen még soha nem találkozott vele, bár már évek ótaleveleznek, és legutóbb azt írta, szeretné megnézni a műhelyét, ha Herr Thiessen nem veszi rossz néven.

Friedrick azt felelte, hogy természetesen egyáltalán nem, és szívesenlátja Miss Bowent, jöjjön bármikor.

Hiába váltottak már annyi levelet, amelyeket Herr Thiessen gondosanőriz egy dossziéban az irodájában, az órás még mindig nem tudja, mire

számítson. Nagyon meglepődik, amikor ajtót nyit, és az ajtóban álló nőben a

cirkusz illuzionistáját ismeri fel.Ő az, semmi kétség, bár most éppen fáradt rózsaszín ruhát visel, nem

azt a fekete-fehér jelmezt, amiben a színpadon szokta látni. A bőre mostmelegebbnek tűnik, a haja lágyan göndörödik, és a kalapja nem ishasonlít ahhoz a selyemcilinderhez, amit a cirkuszban visel, de az arcát

Herr Thiessen bárhol a világon felismerné.- Micsoda megtiszteltetés! - mondja üdvözlésként.- A legtöbb ember nem ismer fel, ha a cirkuszon kívül találkozik

velem - mondja Celia.- Akkor a legtöbb ember bolond! - feleli az órás. Az ajkához emeli

Celia kezét, és csókot lehel a kesztyűs kézfejre. - Bár úgy érzem, én is bolond vagyok, hogy nem jöttem rá ennyi idő alatt, kicsoda maga.

- Nekem kellett volna megmondanom - feleli Celia. - Kérem,

bocsásson meg!- Nincs miért megbocsátanom! Abból, ahogyan a cirkuszról írt, kikellett volna találnom, hogy nem egyszerű réveur. Hiszen minden zegét-zugát ismeri, jobban, mint a legtöbb ember.

182




- Igen, a legtöbb zegzugot ismerem. De nem mindegyiket.- Tehát a cirkusznak vannak olyan titkai, amelyeket még a tulajdon

illuzionistája sem ismer? Lenyűgöző.Celia fölnevet, Friedrick pedig elindul vele, hogy megmutassa neki a

műhelyét.A műhelyben legelöl jóformán csak a tervrajzok és a vázlatok

vannak, utána hosszú asztalok következnek, amelyeket mindenfélealkatrészek borítanak, meg jó adag fűrészpor, a fiókok pedig telvemindenféle szerkezetekkel és szerszámokkal. Celia élénken figyel, ahogyaz órásmester leírja neki az óra készítés folyamatát, és buzgón kérdezgeti

Herr Thiessent a dolog műszaki és kreatív részéről egyaránt.Az órás meglepődve tapasztalja, hogy Celia kitűnően beszél németül,holott levelezni mindvégig angolul leveleztek.

- Beszélni jobban tudok idegen nyelveken, mint írni és olvasni -magyarázza a lány. - Valahogy ráérzek a hangzásra. Megpróbálkozhatnék éppen az írással is, de biztos vagyok benne, hogy borzalmas lenne a vég-eredmény.

Amikor Friedrick elmosolyodik, fiatalabbnak tűnik, őszülő haja

ellenére. Celia nem tudja levenni a szemét a férfi kezéről, miközben az afinom mívű óraszerkezeteket mutogatja neki. Elképzeli, amint ugyanezek az ujjak papírra vetik a leveleket, amelyeket kapott tőle, és amelyeketolyan sokszor elolvasott, hogy már kívülről tudja, és nem érti, miért vanzavarban olyasvalakinek a társaságában, akit ilyen régóta ismer.

A férfi is ugyanilyen figyelmesen nézi a lányt, miközben végig-haladnak a polcok mentén, amelyeken a készülő órák sorakoznak, amunka különböző stádiumaiban.

- Kérdezhetek valamit? - szánja el magát az órás, miközben Celiaegy csomó finoman kidolgozott, apró figurát nézeget, amelyeket a mester még nem épített bele a megfelelő órába, hanem egyelőre türelmesenvárakoznak a faforgácsok között.

- Hát persze! - feleli Celia, bár attól tart, az órás arról fogjafaggatni, hogyan viszi véghez a mutatványait, és ő nagyon nem szeretnehazudni neki.

- Annyiszor megesett, hogy ugyanabban a városban voltunk, ésmaga mégis csak most először akart találkozni velem. Miért?Celia előbb vet még egy pillantást az asztalon heverő fafigurákra,

csak aztán válaszol. Friedrick megfog egy parányi balerinát, amelyik oldalra dőlt, és megigazítja, hogy újra szalagos papucsba bujtatott lábánegyensúlyozzon.

183




− Azelőtt nem akartam, hogy tudja, ki vagyok feleli Celia. – Azt hittem, másként gondol majd rám, ha rájön. De már olyanhosszú ideje levelezünk, hogy úgy éreztem, nem becsületes dologtovább titkolózni. Már régen meg akartam mondani magának azigazat, de most túl nagy volt a kísértés, hogy megnézzem a mű-helyét. Remélem, megbocsát!

− Nincs mit megbocsátanom mondja Friedrick. Van egy egyhölgy, akit jól ismerek (legalábbis ezzel hízelgek magamnak), ésvan egy másik, aki mindig is rejtély volt számomra, és mostkiderül, hogy a kettő egy és ugyanazon személy. Meglepődtem, az

igaz, de hát én szeretem a kellemes meglepettéseket. De azért,arra még mindig kíváncsi vagyok, miért írta meg nekem azt azelső levelet.

− Nagyon tetszett, amiket a cirkuszról írt – mondja Celia. Énnem vagyok képes abból a perspektívából nézni, mint maga, mertnekem... mást jelent az egész. De élvezem, hogy a maga szeménkeresztül láthatom. Amikor fölnéz a férfira, látja, hogy azok aszelíd kék szemek csak úgy ragyognak az ablakon át besütő dél-

utáni napfényben, amelynek fénykévéjében fűrészpor szemcsék táncolnak.

- Köszönöm, Miss Bowen! – mondja Friedrick.- Celia - helyesbít a lány.A férfi töprengve rábóhnt, aztán folytatják útjukat a műhelyen

keresztül.A hátsó falat kész vagy majdnem kész időmérő szerkezetek

borítják. Ezek az órák már csak végső fényezésre várnak, vagymás egyéb apró műveletet kell még elvégezni rajtuk. Az ablakhozlegközelebb lévő órák már járnak. Mindegyik a maga módján mo-zog, de ugyanabban a ritmusban, gondosan összehangolt ketye-gésük valóságos szimfóniában olvad össze.

Az az óra azonban, amely Celia figyelmét magára vonja, nem afalon függ, nem is a polcon sorakozik a többi mellett, hanem azasztalon hever. Gyönyörű darab, inkább szobor, mint óra. Bár az

órák többsége fából van, ennek nagy része sötét, oxidált fémbőlkészült. A nagy, kerek vaskalitka fatalapzaton ül, amely örvénylő,fehér lángokat formáz. A kalitkán belül egymásba érő fémkarikák lógnak le a tetőről, mindegyik karikát más szám és szimbólum

jelöli, körülöttük pedig ott van az óra látható szerkezete, és egysor csillag, amelyek a tetőn lévő, parányi kupakból hullanak lefelé.

184




De az óra nem jár: csöndesen és mozdulatlanul fekszik azasztallapon.

- Erről az óráról az örömtűz jut eszembe – mondja Celia. -Még nincsen készen?

- De igen, befejeztem, csak eltörött - feleli Friedrick. - Egy kísérletrésze volt, és az összetevőket nehéz egyensúlyba hozni. - Úgy fordítja azórát, hogy a lány láthassa, amint az óramű odabenn minden iránybankinyúlik, ás betölti az egész kalitkát. - A szerkezete nagyon bonyolult,mert a csillagok mozgását is követi. El kell távolítanom az alapzatát ésteljesen szét kell szerelnem, ha azt akarom, hogy újra járjon. Jó nagy

munka lesz, és még nem volt rá elegendő időm.- Megpróbálhatom? - kérdi Celia, és az óra felé nyúl. Amikor azórás bólint, a lány lehúzza a kesztyűjét, és a kezét ráteszi a kalitkafémrácsára.

Éberen figyeli a szerkezetet, de meg sem próbálja megmozdítani.Friedricknek úgy tűnik, mintha nem egyszerűen csak nézné az órát,hanem átnézne rajta.

Odabenn a szerkezet egyszer csak működni kezd, a csavarok és

fogaskerekek egy ütemre forognak, miközben a számokkal megjelöltkarikák a helyükre pördülnek. A mutatók is a helyükre csúsznak, és mosta pontos időt mutatják, a csillagászati beállítás is magától helyreigazodik.

A kalitkában minden forogni kezd, s az ezüstcsillagok fölszikráznak,ahogy a fény rájuk esik.

Amint az óra lassan, egyenletesen ketyegni kezd, Celia elveszi akezét.

Friedrick nem faggatja, hogyan csinálta.

Helyette elviszi vacsorázni. Bár a cirkuszt is alaposan megtárgyalják,az étkezés nagyobbik részében könyvekről, művészetről, jó borokról éskedvenc városaikról csevegnek. Ha néha szünet áll be a beszélgetésben,az sem kínos, bár mindketten igyekeznek, hogy megtalálják a beszédbenis azt a közös ritmust, amelyet a levelezésükben már kialakítottak, ésgyakran térnek át egyik nyelvről a másikra.

- Miért nem kérdezi meg, hogyan csinálom a trükkjeimet? - kérdi

Celia, amikor eljutottak egy pontra, amikor már biztos benne: a férfi nem puszta udvariasságból hallgat a dologról.Friedrick alaposan megfontolja a kérdést, mielőtt válaszolna.- Mert nem szeretném megtudni - feleli végül. - Jobb szeretném, ha

nem világosítana föl, így jobban élvezem a sötétséget.Celia nagyon megörül annak, hogy a férfi így érez, olyannyira, hogy

hirtelenjében nem is tud válaszolni neki egyik közös nyelvükön sem,csak rámosolyog a borospohara fölött.

185




- Ráadásul - folytatja Friedrick - gondolom, mindenki állandóan eztkérdezi magától. Én viszont úgy érzem, inkább a nőről szeretnék minéltöbbet megtudni, mint az illuzionistáról. Remélem, ez nem baj?

- Ellenkezőleg, egyszerűen tökéletes – feleli Celia.Vacsora után együtt sétálnak el a cirkuszig, alkony-fényben

izzó, vörös tetejű házak között, és csak akkor válnak szét, amikor az udvarra érnek.

Friedrick továbbra sem érti, hogy lehet az, hogy a lányt senkisem ismeri föl, amikor hétköznapi öltözékében átsétál a tömegen.

Amikor később az órás a lány műsorát figyeli, Celia csak

egyetlenegyszer kapja el a pillantását. Ekkor finoman elmoso-lyodik, de más jelét nem adja, hogy felismerte volna.Később, már éjfél után, egyszer csak felbukkan a férfi oldalán

az ösvényen. Krémszínű kabátot és sötétzöld sálat visel.- A saljának vörösnek kellene lennie jegyzi meg Friedrick.Én nem vagyok igazi revur mondja Celia. Nem érezném

helyesnek. De még be sem fejezte, a saája színe átváltozik, mély borvörösre. - Így már jobb?

- Tökéletes – felei Frederik bár továbbra is a lány szem-ébenéz, nem a sálra.A karját nyújtja Celiának, az belekarol, és együtt elindulnak a

tekergőző ösvényen a nézők fogyatkozó tömegén át.Ezt minden este megismétlik, bár a cirkusz nem marad már

sokáig Münchenben azután, hogy megjön a hír Londonból.

186




Tara Burgess temetéseG LASGOW , 1895. ÁPRLIS

ár sokan eljöttek, a temetés mégis csöndben zajlik. Senki nemzokog, senki nem törölgeti látványosan a szemét zsebkendővel.Itt-ott néhány színfolt is felvillan a hagyományos feketék

tengerében. Szemerkél az eső, de még ez sem taszítja az eseményt a

kétségbeesés birodalmába. Ehelyett a töprengő melankólia légkörébentörténik minden.

BTalán azért, mert senki nem érzi úgy, mintha Tara Burgess

mindörökre eltűnt volna az életükből, amíg a nővére épségben ott vanközöttük. A pár egyik fele még él és virul.

És mégis, mindenki, aki az életben maradt nővérre pillant, azonnalérzi, hogy valami nagyon nincs rendben, bár azt senki nem tudnámegmondani, hogy mi. Az egyensúly megbomlott.

Lainie Burgess arcán időnként legördül egy-egy könnycsepp, de azértminden részvétnyilvánítást mosollyal fogad, és megköszöni az illetőnek,hogy eljött. Még tréfálkozik is, azt mondja, Tarának most bizonyáralenne valamilyen csípős megjegyzése, ha nem feküdne történetesen afényezett fakoporsóban. Egyetlen családtagjuk sincs jelen, bár azok, akik nem túl jól ismerik a két nővért, feltételezik, hogy a fehér hajú asszonyés a szemüveges férfi, akik el nem mozdulnak Lainie oldaláról, az anyjaés a férje. Bár ebben tévednek, ez sem Madame Padvát, sem Mr. Barristnem zavarja.

Rengeteg a rózsa. Vörös rózsák, fehér rózsák és rózsaszínűek. Mégegy szál fekete rózsa is van a virágtengerben, bár senki sem tudja, kihozhatta. Chandresh azt állítja, tőle csak a fehérek származnak, egyszálat oda is tűzött a hajtókájába, és az egész szertartás alattszórakozottan babrálja.

Amikor Lainie a nővéréről beszél, szavaira mindenfelől sóhaj,

nevetés és mosoly a válasz.- Nem gyászolom a nővéremet, mert ő mindig itt lesz velem aszívemben mondja. - De azon kissé bosszankodom, hogy az én Tarámitthagyott engem, és most kénytelen vagyok egymagamban boldogulniveletek. Nélküle nem látok olyan jól. És nem is hallok olyan jól. És amegérzéseim sem működnek tökéletesen. Inkább lennék meg az egyik kezem vagy lábam nélkül, mint a testvérem nélkül. Mert akkor legalábbitt lenne, csúfolódna rajtam, és azt állítaná, most a változatosság kedvéért

187




ő a csinosabb kettőnk közül. Mindnyájan elveszítettük Tarát, de énönmagam egy részét is elveszítettem.

A sírt körüláiló artisták között van egy, akit még azok a gyászolók isfelismernek, akik nem tagjai a Cirque dcs Rêves3-nek, bár a tetőtől talpighófehérbe öltözött nő ezúttal egy pár tollas szárnnyal is kiegészítette a

jelmezét. A két szárny leomlik a hátán, és lágyan meg-megrebben aszélben, bár a nő most is olyan mozdulatlan, mintha kőszobor lenne. A

jelenlévők közül sokakat meglep, hogy ő is itt van, de azért igyekeznek példát venni Lainie-ről, aki szemlátomást örül neki, hogy egy valódiangyal áll a nővére sírja fölött.

Végtére is maguk a Burgess nővérek találták ki, hogy legyenek eleven szobrok a cirkuszban. Artisták, akik bonyolult jelmezekben,festett arccal, moccanás nélkül állnak a sátrak közötti, szűk terekbenfelállított emelvényeken. Ha valaki órákig figyeli őket, akkor látja, hogyidőközben teljesen megváltozott a testtartásuk, de olyan hihetetlenlassúsággal mozognak, hogy sok néző váltig állítja, ügyesen megszer-kesztett automaták, nem pedig eleven emberek.

Jó néhány ilyen eleven szobra van a cirkusznak. A csillagpettyes Éj

Királynője. A szénfekete Sötét Kalóz. Őt, aki most ott áll Tara Burgesssírja fölött, leggyakrabban Hókirálynőként szokták emlegetni.Valaki egészen halkan felzokog, amikor a koporsót leeresztik a sírba,

de nehéz lenne megállapítani, ki az. Az is lehet, hogy nem is zokogásvolt, hanem csak a sóhajok, szélzúgás és kavicson csúszkáló talpak egymásba olvadó zaja.

Egyre erősebben esik, és a sírok között itt is, ott is esernyők szökken-nek szárba, akár a gombák. A nyirkos földből pillanatok alatt sár lesz, és

a szertartás hátralévő részét már gyorsan lezavarják, tekintettel a rosszidőjárásra.

A szertartás voltaképpen nem is fejeződik be annak rendje és módjaszerint, inkább csak elhal, a gyászolók rendezett sora átalakulszabálytalanul kavargó tömeggé, bár senki nem tudná megmondani,melyik volt az a pillanat, amikor ez a változás bekövetkezett. Néhányanmég ott téblábolnak, hogy még egyszer részvétüket fejezzék ki Lainie-

nek, de a legtöbben sietősen elindulnak, hogy menedéket keressenek azeső elől, mielőtt még az utolsó lapát földet ráhajítanák a koporsóra.

188




Isobel és Cukiko egymás mellett állnak néhány lépésnyire Tarasírjától. Ketten osztoznak egy nagy, fekete esernyőn, amelyet Isobel tarta fejük fölé fekete kesztyűs kezével. Cukiko ugyan váltig állítja, hogy őtnem zavarja az eső, de azért Isobel továbbra is a feje fölé tartja az ernyőt,mert örül, hogy nincs egyedül.

- Hogyan halt meg? - kérdi Cukiko. Ezt a kérdést már mások isföltették suttogva a délután folyamán, és különféle válaszokat kaptak rá,amelyek ritkán voltak kielégítőek. Azok, akik ismerik a részleteket, nemmutatnak hajlandóságot rá, hogy elárulják.

- Én úgy hallottam, baleset volt - feleli Isobel csöndesen. - Elütötte

a vonat.Cukiko töprengve bólint, majd előhúz a kabátja zsebéből egy ezüstcigarettaszipkát és a hozzá illő öngyújtót.

- És hogyan halt meg igazából? - kérdezi.- Ezt hogy érted? - kérdezi Isobel, és körülpillant, nincs-e valaki a

közelben, aki kihallgatná a beszélgetésüket, de a gyászolók többségeesernyőjével a kezében, már szétszéledt az esőben. Csak néhányan ma-radtak, köztük Celia Bowen és Pixi Murray. A kislány Celia kabátujjába

kapaszkodik, és sötéten néz maga elé, de az arca inkább haragos, mintszomorú.Lainie és Mr. Barris ott állnak közvetlenül Tara sírja mellett, az

angyal ott álldogál a közelükben, olyan közel, hogy a kezét a fejükretehetné.

- Láttál már egy-két hihetetlen dolgot, nem igaz? - kérdi Cukiko.Isobel bólint.- No és nem gondolod, hogy ezekkel a dolgokkal nehezebben

tudnál megbékülni, ha nem lennél magad is része az egésznek?Olyannyira, hogy talán az őrületbe kergetnének? Az ember elméjeérzékeny jószág.

- Nem hinném, hogy szándékosan lépett volna a szerelvény elé -mondja Isobel, és megpróbál olyan halkan beszélni, amilyen halkan csak

bír.- Talán nem - feleli Cukiko.. - Mindössze annyit állítok, hogy ez is

egy lehetőség, szerintem. - Rágyújt, a cigaretta a nedves levegő ellenérekönnyedén meggyullad.- Lehet, hogy tényleg baleset volt - mondja Isobel.- Történt veled bármilyen baleset mostanában? Eltörted valamidet,

megégetted magad, vagy bármi hasonló? - kérdi Cukiko.- Nem - feleli Isobel.- És beteg voltál-e? Akár csak egy picit náthás is?

189




Nem. Isobel töri a lejét, mikor is fordult elő utoljára, hogy nemérezte jól magát, de mindössze egy megfázás jut eszébe, és ez mégazon a télen történt, mielőtt Marcót megismerte, vagyis tíz éve.

- Nem hinném, hogy bármelyikünk is lett volna beteg, amiótaa. cirkusz megnyílt mondja Cukiko. És nem is halt meg senkiegészen mostanáig. Igaz, nem is született gyerek sem, a Murrayikreket kivéve. Nem mintha nem lett volna alkalma megfoganniakár egy tucatnak is, ha meggondolom, némelyik akrobata milyenéletet él.

- Én... kezdi Isobel, de nem tudja folytatni. Ez az egész

kérdés túlságosan bonyolult ahhoz, hogy beeressze a gondolataiközé, és nem is biztos benne, hogy meg akarja érteni.- Díszhalak vagyunk egy akváriumban, drágám! – mondja

Cukiko, miközben a szipka ott fityeg az ajkai közt, veszedelmesenközel a leeséshez. – Gondosan őrzött halak méghozzá. Mindenlehetséges szemszögből figyelnek bennünket. Ha valamelyikünk felfordul, akkor az nem lehet, véletlen. Es ha mégis az, akkor,attól félek, az őrzőink nem elég gondosak.

Isobel nem felel. Azt kívánja, bárcsak Marco elkísérte volnaChandresht, bár kétli, hogy válaszolt volna a kérdéseire, ha egyá-ltalán hajlandó lett volna szóba állni. vele. Valahányszor a kártyák segítségével próbálja tisztázni a helyzetet, mindig nagyon,

bonyolult eredményt, kap, de az mindig egyértelmű, hogy vala-milyen erős érzelem mozgatja a férfit. Azt pedig Isobel amúgy istudja, hogy Marcónak fontos a cirkusz, ebben soha nem kétel-kedett.

- Jósoltál már úgy valakinek, hogy az illető sehogy se akartamegérteni, amit a kártyák üzennek, jóllehet neked az első perctőlfogva, egy rövid beszélgetés és néhány papírra festett kép

jóvoltából teljesen világos volt a helyzet? – kérdi Cukiko.- De még mennyire – feleli Isobel. Hányszor, de hányszor

előfordul, hogy az, aki jósoltatni jön hozzá, nem úgy látja adolgokat, ahogyan vannak. Nem akarja észrevenni az árulást és a

szívfájdalmat, és megmakacsolja magát, akármilyen finoman isigyekszik Isobel tudtára adni az igazságot.- Nehéz egy helyzetet helyesen megítélni, amikor te is benne

vagy mondja Cukiko. - Éppen azért, mert túlságosan ismerős.Túlságosan kényelmes.

Cukiko elhallgat. Cigarettájából a füstkarikák az esőcseppek közé siklanak, a feje körül örvénylenek, aztán fölszállnak anyirkos levegőbe.

190




− Talán a néhai Miss Burgess is többé-kevésbé kívülálló volt,és ezért látta a dolgokat másképpen – mondja.

Isobel összeráncolja a homlokát, és visszanéz Tara sírja felé. Lainie ésMr. Barris már hátat fordítottak a sírnak, és lassan lépkednek elfelé, aférfi átkarolja a nő vállát.

- Voltál te már valaha szerelmes, Kiko? - kérdi Isobel.Cukiko válla megmerevedik, ahogy lassan fújja kifelé a füstöt. Isobel

egy pillanatig azt hiszi, nem is fog válaszolni, de aztán mégiscsak felel.- Voltak szerelmeim, amelyek évtizedekig tartottak, és voltak,

amelyek órákig. Szerettem hercegnőket és parasztokat. És gondolom, ők

is viszontszerettek, ki-ki a maga módján.Ez a válasz jellemző Cukikóra: úgy felel a kérdésre, hogy igazábólnem is felel Isobel nem erőlteti a dolgot.

- Szét fog esni - jegyzi meg Cukiko hosszas hallgatás után.Isobelnek nem kell megkérdeznie, hogy mire érti. - Máris mutatkoznak rajta a repedések. Előbb vagy utóbb darabokra törik majd. - Elhallgat,hogy még egyszer, utoljára megszívja a cigarettáját. - Te még mindigmegpróbálsz beleavatkozni?

- Igen - feleli Isobel. - De nem hinném, hogy ez sokat segítene.- Tudod, nehéz felismerni ezeknek a dolgoknak a hatását. Te

végtére is belülről látod. Néha a legkisebb varázslat a leghatékonyabb.- Én nem vettem észre, hogy olyan hatékony lenne!- Talán nem a külső káoszt sikerül féken tartani vele, hanem a

belsőt.Isobel nem felel. Cukiko vállat von, és elhallgat.Egy perccel később ők is hátat fordítanak a sírnak, és némán

elindulnak együtt kifelé.Már csak a hófehér angyal marad Tara Burgess frissen megásott sírja

mellett. Egyetlen szál fekete rózsát tart a kezében. Nem mozdul, mégcsak a szempillája se rebben. Fehérre púderezett arcára ráfagy aszomorúság.

Egyre hevesebben esik, a esőcseppek magukkal sodornak egy-kéttollat a szárnyából, a tollak a földre hullanak és beleragadnak a sárba.

191




LABIRINTUS

Végigmész egy folyosón, amelyet kártyalapokkal tapétáztak ki,treffek és pikkek végtelen sorával. A mennyezetről függő, kör és káróformájú lámpák enyhén kilengenek, ahogy elhaladsz alattuk.

A folyosó végében lévő ajtó egy vas csigalépcsőre nyílik. A lépcsőfelfelé is, lefelé is halad. Te felfelé indulsz, és a lépcső végén rábukkanszegy csapóajtóra a mennyezetben.

A szoba, amelybe az ajtó nyílik, tele van tollal fentről lebegnek lefelé. Amikor áthaladsz a helyiségen, a tollak úgy hullanak, mint a hó,

beborítják a csapóajtót, hogy nem is látszik többé.A helyiségből hat egyforma ajtó nyílik. Találomra kiválasztasz egyet,

néhány rád tapadt tollat is magaddal viszel.

Amikor belépsz a következő szobába, átható fenyőillat csapja meg azorrod: egy örökzöldekkel teli erdőben találod magad. Csakhogy ezek afák mégsem zöldek, hanem ragyogó fehérek, és csak úgy világítanak asötétségben.

Nehéz tájékozódni. Ahogy elindulsz, a falak, eltűnnek az ágak ésárnyékok mögött.

Valami fura hangot hallasz, mintha egy nő nevetne valahol aközeledben, de talán csak az ágak ropogása az, ahogy áthatolsz közöttük a következő ajtót, a következő szobát keresve.

Egy lélegzet melegét érzed, a nyakadon, de amikor megfordulsz,nincs ott senki.

192




Macskavarázslat M ASSACHUSETTS , C ONCORD , 1902. OKTÓBER

mint kilép ajósnő sátrából, és elindul jobb felé, ahogyan a nő javasolta, Bailey szinte azon nyomban egy kisebbfajta csődületbeütközik, akik valamilyen műsorszámot figyelnek. Eleinte nem

látja, hogy mi az, mert az előadók nem emelvényen dolgoznak. Amikor

átkukucskál a nézők között támadt résen, egy karikát lát, nagyobbat, mintamekkorát a kígyónő használt, amelyet valaki feltart a levegőbe. Ahogyközelebb nyomul, látja, hogy egy fekete kismacska ugrik keresztül akarikán, de azt már nem láthatja, hol ér földet.

A

Az előtte álló, nagy kalapos nő elfordul, és ekkor Bailey egyfiatalembert pillant meg: nagyjából olyan korú lehet, mint ő, devalamivel alacsonyabb. A fiatalember a legkülönfélébb anyagokbólkészült fekete öltönyt visel, és hozzá illő fekete kalapot. A vállán két

hófehér kismacska ül. Ahogy felemeli tenyérrel fölfelé fekete kesztyűskezét, az egyik kismacska beleugrik, aztán visszapattan a tenyeréről ésátugrik a karikán, ráadásul amikor a legmagasabban van, látványos

bukfencet vet. A közönség nevet, néhányan, köztük Bailey, tapsolnak. Anagy kalapos nő odébb lép, így már semmi nem takarja el Bailey elől akilátást. A keze taps közben mozdulatlanná dermed, amikor meglátja afiatal hölgyet, aki éppen elkapta a fehér kismacskát, majd a vállához

emeli, és odaülteti a fekete kismacska mellé.Idősebb, mint volt, amire persze számítani lehetett, és a haját egyfehér sapka rejti. De a jelmeze ugyanolyan, mint amilyet akkor viselt,amikor Bailey legutóbb látta: a legkülönfélébb anyagokból készült, demindegyik hófehér, fehér kiskabát van rajta rengeteg gombbal, ésragyogóan fehér kesztyű.

A lány elfordítja a fejét, Bailey elkapja a pillantását, és ő rámosolyog. Nem úgy, ahogy egy artista mosolyog a közönség egy véletlenszerűen ki-

választott tagjára, amikor éppen végrehajt egy mutatványt pár szokatlanul tehetséges kölyökmacskával, hanem úgy, ahogy olyankor mosolyog valaki, amikor felismer egy régi ismerőst. Bailey pontosanérzékeli a különbséget, és kimondhatatlanul örül neki, hogy a lányeszerint emlékszik rá. Érzi, hogy a hideg éjszakai levegő ellenére égnikezd a füle.

Elragadtatott figyelemmel kíséri a mutatvány hátralévő részét, igaz, jóval inkább a lányra koncentrál, mint a kismacskákra, bár a kismacskák

193




produkciója is olyan lenyűgöző, hogy nem lehet nem venni tudomástróla, így időről időre újra magukra vonzzák a figyelmét. Amikor vége aműsorszámnak, a fiú és a lány (és a kismacskák is) kurtán meghajolnak,a tömeg pedig tapsol és éljenez.

Miközben a tömeg szétszéled, Bailey azon töpreng, mit mondjon alánynak, és mondjon-e neki egyáltalán valamit. Egy férfi elébe tolakszik,egy nő oldalról zárja el a kilátást, így teljesen szem elől veszíti a lányt.Megpróbál átfurakodni a tömegen, de mire sikerül neki, a fiúnak, alánynak és a kismacskáknak már csak hűlt helyét találja.

A tömeg körülötte pillanatok alatt szétszóródik, már csak néhány

ember járkál fel-alá az ösvényen. Amennyire Bailey meg tudja ítélni,innét semmilyen irányba nem lehet továbbmenni. Mindenfelé magas,csíkos sátrak állják el az utat, így hát lassan megfordul, és közben azt ahelyet keresi a szemével, amerre eltűnhettek: egy beszögellést vagy egyajtót. Keserű szemrehányásokat tesz magának, amiért olyan közei volt acéljához, és mégsem érte el, amikor valaki megkopogtatja a vállát.

- Helló, Bailey! - mondja a lány. Ott áll közvetlenül mögötte. Akalapját már levette, vörös haja hullámokban omlik a vállára, fehér

kiskabátját súlyos, fekete nagykabáttal cserélte föl, a nyakán élénk ibolyaszínű, kötött sál. Csak a ruhája fodros szegélye és fehér csizmájaárulkodik róla, hogy ugyanaz a lány, aki fellépett néhány pillanattalkorábban. Máskülönben egészen úgy fest, mint bármelyik néző.

- Helló! - feleli Bailey. - A nevedet sajnos nem tudom.- Ó, sajnálom! - mondja a lány. - El is felejtettem, hogy igazából

még be sem mutatkoztunk egymásnak! - Odanyújtja fehér kesztyűskezét, és Bailey észRêveszi, hogy ez a mostani kesztyű nagyobb, mint

amit kapott tőle annak idején, hogy legyen mivel bizonyítania,csakugyan járt a cirkuszban.

- Pénelopénak hívnak, de senki nem szólít így, és nem is bánom,mert úgyse szeretem ezt a nevet, úgyhogy az lesz a legjobb, ha te isPixinek szólítasz, mint mindenki más.

Bailey megfogja a lány kinyújtott kezét, és megrázza. Meglepi, hogymég a kesztyűn keresztül is érezni, milyen meleg.

- Pixi... - ismétli Bailey. - A jósnő is ezt a nevet említette, de nem issejtettem, hogy ez a te vagy...A lány rámosolyog.- Szóval jártál Isobelnél? - kérdi. Bailey bólint. - Ugye, milyen

kedves? - Bailey újra bólint, bár nem biztos benne, hogy a lány kérdésérea bólintás a megfelelő válasz. - No és mondott neked valami izgalmasat a

jövődről? - kérdezi a lány lehalkított hangon, drámai suttogással.

194




- Mondott egy csomó dolgot, amit nem nagyon értettem - vallja beBailey. Pixi sokat tudóan bólint.

- Szokott ilyeneket mondani - mondja Pixi. - De mindig jót akar.- Szabad neked ilyenkor itt járkálnod? - kérdi Bailey, és a nézők

folyamatosan áramló tömege felé int a fejével, akik elmennek mellettük,de ügyet lem vetnek rájuk.

- Ó, igen! - feleli Pixi. - Mindaddig, amíg inkognitóban vagyok! -Egy kézmozdulattal jelzi, hogy ezen a kabátját érti. - Így senki még csak egy pillantásra sem méltat. Igaz, Dixi? - fordul a közelükben állófiatalember felé, akiben Bailey mindeddig nem ismerte fel Pixi társát a

kismacskás műsorszámban. A fiatalember is felcserélte fekete kiskabátjátegy barna átmenetire, és a haja a hozzá illő sapka alatt ugyanolyanmegdöbbentően vörös, mint Pixié.

- Az emberek nemigen figyelnek oda semmire, hacsak nem adsznekik okot rá - mondja. - Bár a hajunk is sokat segít benne, hogy akilátja, annak meg se forduljon a fejében: mi is a fekete-fehér cirkuszhoztartozunk.

- Bailey, ez itt a fivérem, Dixon - mondja Pixi.

- Dixi - javítja ki a bátyja.- Magamtól is megmondtam volna - mondja Pixi, kissé durcásan. -

És Dixi, ez itt Bailey!- Örülök, hogy megismerhetlek - mondja Bailey, és a kezét nyújtja.- Úgyszintén - feleli Dixi. - Mi sétálni indultunk. Van kedved

velünk tartani?- Gyere, kérlek! - csatlakozik a kéréshez Pixi is. - Olyan ritkán van

társaságunk!- Hogyne, nagyon szívesen! - egyezik bele Bailey. Semmiféle

indok nem jut eszébe, amire hivatkozva elháríthatná a meghívást, és örül,hogy mind a két testvérrel ilyen könnyű társalogni. - Nem kell már több... öhm... ilyen cirkuszi dolgot csinálnotok?

- Egy pár óra hosszat még biztosan nem - feleli Dixi. - Akismacskáknak muszáj szundítaniuk egyet. A szerepléstől elálmosodnak.

- Nagyon ügyesek! Hogyan veszitek rá őket, hogy megcsinálják

azokat a trükköket? Még életemben nem láttam macskát a levegőben bukfencezni! – mondja Bailey. Hirtelen ráébred, bogy mind a hármanugyanabban a ritmusban lépkednek, és csöppet sem esik nehezükrelépést tartani. Bailey nincs ehhez hozzászokva, rendszerint ő vanlemaradva pár lépéssel.

- A legtöbb macska mindent megtesz neked, ha szépen kéred! – feleli Pixi. – De persze az is sokat segít, ha elég korán elkezded tanítaniőket.

195




- És ha jó sok jutalomfalatot adsz nekik - teszi hozzá Dixi. - A jutalom- falatoknak mindig megvan az eredménye.

- A nagymacskákat láttad már? - kérdi Pixi. Bailey megrázza afejét. - Jaj, azokat muszáj megnézned! A nagymacskákkal a szüleink lépnek fel: a sátruk arra van! - Valamerre jobb felé mutat.

- Ugyanazt csinálják, mint mi, csak nagyobb macskákkal - mondjaDixi.

- Sokkal nagyobbakkal! - teszi hozzá Pixi. - Fekete párducokkal ésgyönyörű hópárducokkal! Olyan aranyosak!

- És nekik sátruk is van! - teszi hozzá Dixi.

- És nektek miért nincs sátratok? – kérdi Bailey.- Nekünk igazából nincs is szükségünk rá! - feleli Pixi. Csak egyszer-kétszer lépünk föl éjszakánként, és nem kell hozzá más, csak akismacskák, pár karika, madzag és efféle. Akinek nincs igazán szükségesátorra, ott lép fel, ahol éppen van hely.

- Ez is hozzájárul a kellemes légkörhöz - magyarázza Dixi. - Ígytöbbet látnak az emberek a cirkuszból, úgy, hogy csak sétálgatnak,anélkül, hogy választaniuk kellene, melyik sátorba mennek be.

- A határozatlan emberek ennek biztosan nagyon örülnek – mondjaBailey, és elmosolyodik, amikor Dixi és Pixi kórusban fölnevetnek. - Nem is tudjátok, milyen nehéz sátrat választani, araikor annyi van belőlük!

- Ez igaz - mondja Pixi. Közben odaérnek az udvarhoz, ahol azörömtűz ég. Itt rengetegen vannak, és Bailey még mindig nem érti, hogylehet az, hogy senki ügyet sem vet rájuk. Nyilván azt hiszik róluk, ők iscsak egy átlagos, fiatalokból álló csoport, akik ma este eljöttek a

cirkuszba.- Éhes vagyok! - közli Dixi.- Te mindig éhes vagy! - vág vissza Pixi. - Menjünk és együnk

valamit?- Igen! - vágja rá Dixi. Pixi kiölti rá a nyelvét.- Én Bailey-t kérdeztem! – mondja. - Menjünk és együnk valamit,

Bailey?

- Igen, persze - feleli Bailey. Pixi és Dixi láthatólag sokkal jobbankijönnek egymással, mint ő és Caroline, állapítja meg magában, talánazért, mert nagyjából egykorúak. Azon töpreng, vajon ikrek-e. Eléggéhasonlítanak egymásra, de Bailey úgy érzi, udvariatlanság lennemegkérdezni töltik.

- Próbáltad már azt a fahéjas izét? - kérdi Pixi. - Még csak nemrégen kezdték árulni. Hogy is hívják őket, Dixi?

196




- Mit tudom én... mondjuk, fantasztikusan finom fahéjas izének! -mondja Dixi, és vállat von. - Nem hiszem, hogy minden új dolognak mindjárt nevet adnak.

- Még nem próbáltam, de jól hangzik - mondja Bailey.- És jó is - mondja Dixi. - Tészta, fahéj és cukor, rétegekben, aztán

az egészet összecsavarják és cukorréteggel borítják.- Hűha! - mondja Bailey.- Pontosan - helyesel Dixi. - És vehetnénk még kakaót is, meg pár

csokoládéegeret!- Nálam van csokoládéegér! - kiált fel Bailey, és előhúzta a zacskót

a zsebéből. - Még korábban vettem.- Aha, szóval előrelátó voltál! Nagyon helyes, ha az ember mindenlehetőségre felkészül! - mondta Dixi. - Igazad volt vele kapcsolatban,Pixi!

Bailey kíváncsi pillantást vet Pixire, de az csak rámosolyog.- Mit gondolsz, menjünk el Bailey-vel kakaóért, amíg te szerzel

olyan fahéjas izét? - kérdi, és Dixi helyeslően rábólint.- Oké, és találkozzunk az örömtűznél? - kérdi. Pixi bólint, Dixi

búcsúzóul megemeli a kalapját mindkettejük felé, aztán eltűnik atömegben. Bailey és Pixi továbbra is ott sétálgatnak az udvaron azörömtűz körül. Néhány pillanatig tartó barátságos csönd után Baileyösszeszedi a bátorságát, hogy föltegyen egy kérdést - egy olyan kérdést,amelyet, úgy érzi, nem lenne mersze feltenni Dixi jelenlétében.

- Kérdezhetek valamit? - mondja.- Hát persze! - feleli Pixi. Hosszú sor áll kakaóért, de az árus

észRêveszi Pixit, aki fölmutatja neki három ujját. Az árus elmosolyodik

és válaszként bólint.- Szóval... amikor a cirkusz legutóbb itt járt, és én, hát szóval... -

Bailey bosszúsan keresi a szavakat, pedig egy pillanattal előbb, amikor kigondolta, a kérdés még olyan egyszerűnek tűnt.

- Igen? - bátorítja Pixi.- Honnét tudtad a nevemet? - böki ki végre Bailey. - És honnét

tudtad, hogy egyáltalán ott vagyok?

- Hmmmm... - mondja Pixi, mintha neki is nehézséget okozna,hogy megtalálja a megfelelő szavakat. – Ezt nem könnyű meg-magyarázni – kezdi, – Szoktam látni dolgokat, mielőtt bekövetkeznek.Téged is láttalak jönni, mielőtt még megérkeztél volna. A részleteketugyan nem mindig látom tisztán, de mielőtt te megjöttél, márt tudtam,hogy hívnak, olyan biztosan, mim ahogy most tudom, hogy kék sál vanrajtad.

197




Mire a sor elejére érnek, a három kakaó már ott vár rájuk csíkoscsészében, még egy extra adag tejszínhab felhője is ott úszkál a tetején.Pixi odanyújt egyet Bailey-nek, aztán elveszi a másik kettőt, és Baileylátja, hogy az, árus csak int nekik, hogy mehetnek, anélkül, hogy fizettek volna a kakaóért. Lehet, gondolja, hogy a cirkusz tagjainak jár az ingyenkakaó.

- Szóval te mindent látsz előre, ami történni fog? - kérdezi Bailey. Nem biztos benne, hogy Pixi válasza pontosan az volt, amire számított,mármint ha számított egyáltalán valamire. De Pixi a fejét rázza.

- Nem, nem mindent. Néha csak egyes részleteket, mintha szavakat

vagy képeket látnék egy könyvből, de a könyvnek egy csomó oldalahiányzik, ráadásul beleejtették egy tóba, és egyes részei elmosódtak,mások viszont nem. – Így érthető? - kérdezi.

- Nem igazán - feleli Bailey.Pixi fölnevet.- Tudom, hogy furcsa – mondja.- Nem, nem az! - vág közbe Bailey. Pixi ránéz, és rá van írva az

arcára, hogy nem hisz neki. - No jó, mondjuk, tényleg furcsa. De csak

furcsán furcsa, nem rosszul furcsa.- Köszönöm, Bailey! - mondja Pixi. Megkerülik az udvart, és

elindulnak az örömtűz felé. Dixi már ott vár rájuk, fekete papírzacskóvala kezében, és a vibráló fehér lángokat nézi.

- Mi tartott ilyen sokáig? - kérdi.- Sorba kellett állnunk a kakaóért - mondja Pixi, és odaadja neki a

bögréjét. - Neked nem?- Nem. Azt hiszem, az emberek még nem jöttek rá, milyen finom

ez a fahéjas - mondja Dixi, és megrázza a zacskót. - Ennyi elég lesz?- Gondolom, igen - feleli Pixi.- Hová megyünk most? - kérdi Bailey.Pixi és Dixi összenéznek, mielőtt Pixi felelne:- Őrjáratot tartunk - mondja. - Teszünk pár fordulót a cirkuszban.

Hogy... hogy rajta tartsuk a szemünket a dolgokon. Velünk tartasz, ugye?- Hát persze!- feleli Bailey, fellélegezve, hogy nincsen terhükre.

Tesznek pár kört a cirkusz területén, közben a kakaójukat szürcsölik,és csokoládéegereket rágcsálnak, meg azt a cukrozott fahéjas észtát, amitényleg olyan jó, ahogy a két iker állította. Pixi és Dixi mesélnek Bailey-nek a cirkusztól, felhívják a figyelmét néhány sátorra, ahogy elhaladnak mellettük, és mindenfélét kérdezgetnek Bailey-től a városról, ahol lakik.Bailey nem is érti, hogyan érdekelhetik őket ennyire hétköznapi dolgok.Olyan meghitten beszélgetnek, mintha évek óta ismernék egymást,

198




ugyanakkor jelen van az új barátság minden izgalma is, amikor mégminden történetük újdonság a másiknak.

Lehet, hogy Dixi és Pixi csakugyan szemmel tartanak valamit akakaójukon és őrajta kívül is, de hogy mi lehet az, arról Bailey-nek sejtelme sincsen.

− Mi az a Csillagnéző? – kérdi Bailey, mert miközben kihajítják aszemétbe az üres zacskót és papírpoharat, meglát egy feliratot, amelyeteddig sose vett észre.

− Na, nézünk csillagokat, Pixi? – kérdi Dixi a húgát. A lány pár pillanatig hallgat, aztán bólint. – Pixi tud jósolni a csillagokból –

magyarázza Bailey. – Ott lehet a legkönnyebben látni a jövőt.− Mostanában már nem is olyan könnyű! – mondja Pixi és

csöndesen. – De megpróbálhatjuk. Csak derült éjszakákon van nyitva,úgyhogy ki tudja, lesz-e még alkalmunk, amíg itt vagyunk.

Belépnek, és csatlakoznak a sorhoz, amely fölfelé halad egycsigalépcsőn. A lépcsősor a sátor középpontja körül tekergőzik, amelyetsúlyos, fekete függöny választ el a sátor külső részétől. A falakatgrafikonok, fekete háttére festett fehér foltok és vonalak, valamint

bekeretezett cillagtérképek borítják.− Ezek olyasmik, mint a jósnő képes kártyái? – kérdezi Bailey.

Agya nehezen fogadja be a gondolatot, hogy rövidesen látni fogja a jövőt.

− Egy kicsit olyanok, de azért mégis mások – felei Pixi. – Tarot-kártyából én egyáltalán nem tudok jósolni, de Dixi igen.

− A tarot-kártyákon történetek vannak képekben – von vállat Dixi. – Csak meg kell nézni, hogyan illeszkednek egymáshoz az egyestörténetek, ez igazán nem olyan nehéz. Itt viszont mindig van egy csomólehetőség, különböző ösvényeken lehet elindulni. Pixi viszont olyandolgokat lát meg bennük, amelyek később tényleg bekövetkeznek.

− De nem látom őket elég világosan – magyarázza Pixi. – Kivannak szakítva az összefüggésükből, és többnyire csak később jövök rá,hogy mit jelent amit láttam. Néha csak akkor, amikor már túl késő.

− Jó, jó, értettük, nem kell mentegetőznöd, Pix! – mondja Dixi, és

megszorítja a húga vállát. – Akkor tegyünk csak egy kört, ha úgy akarod!Amikor felérnek a lépcső tetejére, egy fekete emelvényen találják magukat, ahol minden teljesen sötét, kivéve a cirkusz fehér öltönyösalkalmazottját, aki mutatja az utat a nézőknek befelé. A férfi rámosolyogPixire és Dixire, és kíváncsi pillantást vet Bailey-re, miközben asötétségen keresztül odavezeti őket valamilyen szán- vagy hintószerő

járműhöz.

199




Becsusszannak egy párnázott, magas háttámlával és oldallapokkalellátott padra. Az ajtó halk kattanással becsukódik mögöttük. Bailey Piximellett ül, Dixi a lány másik oldalán. A kocsi elindul és simán siklik velük, de Bailey nem lát semmi mást, csak sötétséget.

Aztán valami halkan kattogni kezd körülöttük, a kocsi egy pillanatrazuhanni kezd, de mindjárt meg is áll, ugyanakkor hátra is dől, úgyhogymost nem előre néznek, hanem fölfelé.

Ekkor Bailey rádöbben, hogy a sátornak nincs teteje. A felső végenyitott, és így tisztán látják a csillagos eget maguk fölött.

Egészen más érzés, mint amikor az ember egy mezőn, hanyatt fekve

nézi a csillagokat, amit Bailey számtalanszor megtett már életében. Ittnincsenek fák, hogy a lombjuk eltakarjon egy darabot a kép pereméből,és ahogy a kocsi szelíden hintázik velük, Bailey szinte súlytalannak érzimagát.

És hihetetlen csönd van. Bailey semmit sem hall, csak a kocsi halk nyikorgását, ahogy körbe-körbe siklik velük, és Pixi légzését közvetlenközelről. Mintha az egész cirkusz beleolvadt volna a sötétségbe.

Bailey Pixire pillant, és látja, hogy a lány is őt nézi az ég helyett.

Szélesen rámosolyog, aztán elfordul.Bailey azon töpreng, vajon megkérdezze-e tőle, lát-e valamit acsillagokban.

- Nem kell csinálnod, ha nem akarod - szólal meg Dixi, megelőzveBailey kérdését.

Pixi a fivére felé fordul, és grimaszt vág, de aztán újra fölfeléirányítja a pillantását a felhőtlen éjszakai égre. Bailey figyelmesen nézi alányt. Pixinek olyan az arca, mintha egy festményben gyönyörködne,

vagy egy messziről érkező jelet figyelne. Kicsit rnég kancsalít is.Hirtelen abbahagyja, és az arcához kapja a kezét, fehér kesztyűs ujjait

a szemére szorítja. Dixi a vállára teszi a kezét.- Jól vagy? - kérdezi Bailey.Pixi mély lélegzetet vesz, mielőtt rábólint, de a kezét még mindig az

arca előtt tartja.- Remekül - feleli fojtott hangon. - Csak éppen nagyon... fényes

volt. Megfájdult tőle a fejem.Elveszi a kezét az arcáról és megrázza a fejét. Bármi baja is volt azelőbb, láthatólag már túl van rajta.

A kocsi még egy darabig köröz velük, de többé egyikük sem néz föl acsillagokkal telehintett égre.

- Sajnálom - mondja Bailey halkan, miközben lefelé mennek egymásik csigalépcsőn a kijárat felé.

200




- Nem a te hibád - mondja Pixi. - Nekem lehetett volna több eszem,a csillagok mostanában mindig ezt csinálják: semmi értelmeset nem lehetkiolvasni belőlük, és megfájdítják a fejemet.

- Fel kell vidítanunk téged valamivel! - mondja Dixi, amikor ismételvegyülnek a cirkusz zsongó tömegében. - Mit szólnál a Felhő-labirintushoz?

Pixi bólint, és a tartásán látszik, hogy már egy kicsit megnyugodott.- Mi az a Felhőlabirintus? - kérdezi Bailey.- Úgy látom, a legjobb sátrak közül még egyiket sem sikerült

megtalálnod, mi? - mondja Dixi fejcsóválva. - Kénytelen leszel

visszajönni, egyetlen éjszaka alatt nem tudunk neked mindentmegmutatni. Talán pont ettől kapott Xi fejfájást, látta maga előtt, ahogyvégigvonszolunk téged minden egyes sátoron, hogy láss mindent, amirőleddig lemaradtál.

- Dixi a múltat látja - szólal meg hirtelen Pixi, hogy másra terelje atársalgást. - Ezért is olyan jók a történetei.

- A múltat könnyebb látni - mondja Dixi. - Az már ott van.- Hol, a csillagokban? - kérdezi Bailey.

- Nem - feleli Dixi - hanem az embereken. A múlt ottragad rajtad,mint ahogy a porcukor ottragad az ujjadon. Néhány embernek sikerülmegszabadulnia tőle, de azért mégiscsak ott van, az események ésdolgok, amelyek odáig löktek, ahol most vagy. És én tudok....mondjuk,olvasni belőle, bár nem ez a megfelelő szó rá, mint ahogy arra sem, amitPixi csinál a csillagokkal.

- Szóval rajtam is látod a múltamat? - kérdi Bailey.- Láthatnám - feleli Dixi. - Próbálom nem látni, hacsak nem kapok

rá kifejezetten engedélyt, és ha nem ugrik elő valami magától. Meg-engeded?

- Hát persze! - bólint Bailey.Dixi egy pillanatig rámered, nem elég hosszú ideig ahhoz, hogy

Bailey kényelmetlenül kezdje érezni magát tőle, de már majdnem.- Egy fát látok - mondja Dixi. - Ezen a vaskos tölgyfán ülve érzed

leginkább otthon magad, jobban, mint a házban, ahol laksz, de azért nem

is annyira, mint itt! - A sátrak és a cirkusz fényei felé int. Egyedül érzedmagad olyankor is, amikor másokkal vagy. Almákat is iátok. És anővéred.., nahát, az a lány valóságos kincs! - teszi hozzá gunyorosan.

- Talált, süllyedt - mondja Bailey nevetve.- Hogy kerülnek a dologba az almák? - kérdi Pixi.A családomnak van egy farmja, és ott van egy gyümölcsöskert ma-

gyarázza Bailey.

201




- Ó, ez csodálatos! – lelkendezik Pixi. Bailey-nek eddig még sohanem jutott eszébe, hogy bármi csodálatos lenne néhány sor göcsörtösalma fában.

- Itt vagyunk! – mondja Dixi, amikor befordulnak egy sarkon.Bailey eddig is tudta, hogy még nem sokat látott a cirkuszból, mégis

meglepi, hogy ezt a sátrat eddig soha nem vette észre. Nagyon magas,majdnem olyan magas, mint az akrobatáké, de keskenyebb. Megáll, hogyelolvassa a feliratot a bejárat fölött:

Felhőlabirintus

Kirándulás a sokadik dimenzióba Mássz föl a menny be! Nincs kezdete

És nincsen vége sem. Lépj be ott, ahol akarsz! Lépj ki ott, ahol jólesik!

És ne félj a leeséstől!

A sátor fala belül sötét, és a közepén valamilyen hatalmas,szivárványosan fénylő szerkezet áll, legalábbis Bailey nem talál rá jobbszót. Szinte a teljes sátrat elfoglalja, kivéve egy járdafélét, amelymagasabban van valamivel a sátor földjénél: a bejáratnál kezdődik, éskörbehalad a fal mentén. A járdán túl a földet fehér gömbök borítják, sok ezer fehér gömb egymás hegyén-hátán, akár a szappanbuborékok.

Maga a torony teraszok sorából áll, amelyek fura, átlátszóalakzatokban magasodnak egymás fölé, akár a felhők. Az egész szerkezet

rétegekből áll, akár egy torta. Amennyire Bailey lentről látja, egyesszintek között annyi hely van, hogy egy ember fölegyenesedvevégigmehessen rajta, míg más szinteken legfeljebb hason csúszva lehetátkúszni. Itt-ott némelyik terasz szinte elválik a toronytól, olyan messzirekinyúlik az űrbe.

És mindenütt emberek vannak. Ott kapaszkodnak a teraszok pere-mén, lépkednek az ösvényeken, följebb vagy lejjebb kúsznak. Némelyik

plató meginog a súlyuktól, mások láthatólag szilárdan tartják magukat.És az egész szerkezet egyfolytában mozog, de csak könnyedén, mint egylélegző test.

- Miért hívják ezt labirintusnak? - kérdi Bailey.- Várj csak, majd meglátod! - feleli Dixi.Végigmennek az ösvényen, amely enyhén inog alattuk, mint egy

móló a vízen. Bailey kis híján elveszíti az egyensúlyát, miközben fölfelenéz.

202




Némelyik terasz a magasból lóg le láncokon vagy köteleken. Azalsóbb szinteken széles oszlop hatol keresztül egy részükön, bár Baileynem tudná megmondani, az oszlop felér-e a sátor tetejéig. Néhol hálók csüggenek le, másutt kötelek lógnak, akár a szalagok.

Megállnak a bejárattal szemközti oldalon, ahol a járda elég közelhalad a szerkezethez, és fel tudnak ugrani az egyik alacsonyabb teraszra.Bailey fölemeli az egyik fehér gömböt. Könnyebb, mint amilyennek látszik, és olyan puha, mint egy kismacska. A sátorban az emberek mindenütt hajigálják egymást a gömbökkel, mintha hógolyóznának, de agömbök nem törnek el, hanem lepattannak a megcélzott személyről, és

puhán lelibegnek. Bailey visszahajítja a kezében tartott gömböt a többiközé, és követi Pixit és Dixit.Amint tettek néhány lépést a fura szerkezet középpontja felé, Bailey

már látja, miért hívják labirintusnak. Azt hitte, hogy falakat, fordulókatés zsákutcákat talál odabenn, de belül minden egészen más, mint amireszámított. Itt is teraszok függenek különféle magasságokban: néhányalacsonyan, térd- vagy derékmagasságban, mások felnyúlnak a feje fölé,és szabálytalan alakzatokban átfedik egymást. Ez a labirintus fölfelé és

lefelé is terjeszkedik, nemcsak oldalra.- Viszlát! - mondja Dixi, miköben felszökken a legközelebbi

teraszra, és onnét felmászik a fölötte lévőre.- Dixi mindig egyenesen fölmegy a legtetejére - magyarázza Pixi. -

Ismeri az odavezető legrövidebb útvonalat!Bailey és Pixi ráérősebben igyekeznek fölfelé, találomra választják ki

a soron következő platót, időnként felkúsznak egy fehér hálón, vagyügyesen átmanővereznek egy-egy szűk átjárón. Bailey-nek sejtelme sincs

róla, merre van a teraszok legszéle, vagy hogy milyen magasra jutottak már fel, de annak örül, hogy Pixi most korántsem tűnik olyanaggodalmasnak, mint a Csillagnézőben, és hogy nagyokat nevet, amikor átsegíti őt egy-egy nehezebb kanyarodón.

- És hogyan fogunk innét lejutni? - kérdi végül Bailey, miközbenazon töpreng, vajon hogyan fognak visszatalálni.

- A legegyszerűbben úgy, ha leugrunk! – feleli Pixi. Átsegíti

Bailey-t egy kanyarodón, amelyet addig nem vett észre, és a fiú hirtelenmegpillantja a terasz peremét.Jóval magasabban vannak, mint hitte, bár még mindig nem érték d a

legtetejét.- Ne aggódj! - mondja Pixi. - Nem veszélyes.- Az lehetetlen! - mondja Bailey, miközben átkukucskál a terasz

peremén.

203




- Semmi sem lehetetlen! - feleli Pixi. Rámosolyog a fiúra, ésleugrik, vörös haja csak úgy lobog utána, miközben lefelé zuhan.

Egy pillanatra eltűnik odalenn a fehér gömbök tengerében, amelyek teljesen elborítják, mielőtt újra előbukkanna. Vörös baja szinte világít anagy fehérségben, ahogy fölinteget a fiúnak.

Bailey csak egy pillanatig habozik. Keményen ellenáll a kísértésnek,hogy lehunyja a szemét ugrás közben. Ehelyett fölnevet, miközben lefelé

bucskázik a levegőben.Amikor leér a fehér gömbök tavába, az tényleg olyan, mintha egy

felhőbe zuhanna, puha, könnyű és megnyugtató.

Mire Bailey kimászik a gömbök közül, Pixi és Dixi már ott várják a járdán. Pixi ott ül a szélén, és a lábát lóbálja.- Vissza kellene mennünk - mondja Dixi, és egy órát húz elő a

zsebéből. – Még elő kell készítenünk a cicákat a következő számra, ésmindjárt éjfél.

- Tényleg? - kérdi Bailey. - Nem is sejtettem, hogy ilyen késő vanmár. Rég otthon kellene lennem.

- Elkísérhetünk a kapuig, Bailey? - kérdi Pixi. - Szeretnék valamit

odaadni neked.Elindulnak hármasban visszafelé a kanyargó ösvényen, átvágnak azudvaron, és elindulnak a kapu felé. Pixi megfogja Bailey kezét, ésmagával húzza az elfüggönyözött alagúton keresztül: könnyedén veszi asötét kanyarokat. Amikor átérnek az alagút túloldalára, Bailey látja, hogya kapun túl a mező már nincs teli emberekkel ezen a késő órán, bár néhány most érkező vagy távozó látogató még lézeng a közelben.

- Várj meg itt! - mondja Pixi. - Mindjárt jövök!

Azzal elrohan a jegyárusító bódé irányába, miközben Bailey az órát nézi,amelynek mutatója a tizenketteshez közeledik. Néhány pillanattal későbbújra felbukkan Pixi, és valami ezüstöset szorongat a kezében.

- Na, ez igazán remek ötlet, Pix! - mondja Dixi, amikor megpillantja ezt a valamit. Bailey zavartan néz egyikről a másikra. Pixiegy ezüstös papírdarabot tart a kezében, körülbelül akkorát, mint a

belépőjegy. A fiú kezébe nyomja.

- Ez egy különleges belépő - magyarázza. - A fontos vendégeink-nek. Arra való, hogy ne kelljen minden alkalommal fizetned, amikor acirkuszba jössz. Ezt csak felmutatod a jegyárusító bódénál, és be-engednek.

Bailey kerekre nyílt szemmel bámulja a belépőt.

Ez a kártya korlátlan számú belépésre jogosítja fel a tulajdonosát.

204




Ez áll az egyik oldalán fekete tintával, a túloldalán pedig:


És alatta, kisebb betűkkel:

Chandresh Christophe Lefivre, tulajdonos.

Bailey szólni sem bír, csak bámulja a fényes ezüstkártyát.- Azt hittem, örülsz majd neki! - mondja Pixi, láthatólag

elbátortalanodva attól, hogy Bailey nem szól egy árva szót sem. -Mármint ha egyáltalán vissza akarsz jönni a cirkuszba, amíg még ittvagyunk.

- Ez csodálatos! - mondja Bailey, és végre fölemeli a pillantását akártyáról. - Nagyon köszönöm!

- Szívesen! - feleli Pixi mosolyogva. - És meghagytam nekik, hogyszóljanak nekem meg Dixinek, amikor megjössz, úgyhogy tudni fogjuk,hogy itt vagy, és megkeresünk. Ha nem bánod...

- Az nagyszerű lesz - mondja Bailey. - Igazán, nagyon köszönöm.- Akkor rövidesen újra látjuk egymást! - mondja Dixi, és kezetnyújt.

- Arra mérget vehetsz! - feleli Bailey, miközben kezet ráz vele. -Már holnap este újra eljövök.

- Remek! - mondja Pixi. Miközben Bailey elengedi Dixi kezét, alány előrehajol, és gyorsan arcon csókolja. Bailey érzi, ahogyelvörösödik. - Jó éjszakát! - mondja még Pixi elmenőben.

- Nn... neked is! - dadogja Bailey. – Jó éjszakát!Integet utánuk, amíg el nem tűnnek a súlyos függöny mögött, aztán

sarkon fordul, és elindul hazafelé.Úgy tűnik neki, mintha évek teltek volna el azóta, hogy elindult

otthonról a cirkuszba, pedig mindössze néhány óra. Ráadásul úgy érzi,hogy az a Bailey, aki belépett a cirkuszba, egészen más valaki volt, mintaz, aki most kilép a kapuján, egy ezüst belépőjeggyel a zsebében. Azontöpreng, vajon melyik az igazi a kettő közül, mert annyi bizonyos, hogyaz a Bailey, aki mindennap órákat tölt egyedül egy fán, nem lehet azonosazzal a Bailey-vel, aki ingyen belépőt kapott a világ leglátványosabbcirkuszába, és aki olyan érdekes emberekkel barátkozott ott össze, pedigmég csak nem is tett különösebb erőfeszítést a dolog érdekében.

Mire a farmra ér, már biztos benne, hogy az új Bailey sokkalközelebb jár ahhoz a Bailey-hez, aki lenni szeretne, mint az a Bailey, aki

205




azelőtt volt. Azt nem látja tisztán, mit jelent ez az egész, de pillanatnyilagúgy érzi, hogy ez nem is olyan fontos.

Azt álmodja, hogy lovag, lóháton ül és ezüstkardot tart a kezében, ésezt most már nem is érzi olyan furcsának.

206




Négyszemközt LONDON , 1896. AUGUSZTUS

mai Éjféli Vacsora viszonylag csöndes. A cirkusz nemrégibentért vissza Dublinből, és most arra készül, hogy Londonközelében időzzön egy darabig, így ez alkalommal néhány artista

is van a vendégek között. A

Celia Bowen a vacsora idejének nagy része alatt Madame Padvával beszélget, aki a balján ül, türkizkék selyembe öltözve.

A ruhát, amelyet Celia visel, szintén Padva tervezte. Fellépőruhának szánták, de aztán másként döntöttek, mert az ezüstös anyag, ha fény esettrá, annyira kihangsúlyozta a test minden hajlását és domborulatát, hogyazzal elterelte a figyelmet magáról a mutatványról. Viszont olyan jól álltCeliának, hogy sajnálta volna kidobni, inkább megtartotta estélyinek.

- Van itt valaki, drágám, aki nem búja rólad levenni a szemét! -

mondja Madame Padva, és finoman megbillenti a pezsgős poharát az ajtóirányába, ahol Marco áll csöndesen az ajtófélfánál, és a kezétösszekulcsolja a háta mögött.

- Bizonyára az ön remekművét csodálja - feleli Celia, anélkül hogymegfordulna.

- Márpedig én akármibe lefogadom, hogy a ruhánál jobban érdekliaz, aki benne van!

Celia erre is csak nevet, de azért pontosan tudja, hogy MadamePadvának igaza van. Egész este érezte, ahogy Marco pillantása szinteégeti a tarkóját, és egyre inkább nehezére esik, hogy ne vegyen tudomástróla.

Marco csak akkor veszi le a szemét egy pillanatra Celiáról, amikor Chandresh véletlenül fellök egy súlyos kristálypoharat, amely kis híjánfelborítja az egyik gyertyatartót, és a vörösbor kiömlik belőle azaranybrokát asztalterítőre.

De mielőtt még Marco megmozdulhatna, Celia az asztal túloldalánfelpattan a helyéről, kinyújtja a kezét, és visszaigazítja a poharat állóhelyzetbe, és még csak hozzá sem ér, bár ezt az éppen szemközt ülőChandreshen kívül senki nem veszi észre. Amikor Celia elveszi a kezét, a

pohár ismét teli van vörösborral, az abroszon pociig nincs semmifélefolt.

207




- Jaj, de ügyetlen vagyok! – mormolja Chandresh, és óvatos pillantást vet Celiára, aztán visszafordul Mr. Barris félé, és folytatja amegkezdett be szélgetést.

- Jó lettél volna balerinának! - jegyzi meg Madame PadvaCellának. Olyan ügyesen használod a lábadat!

- Hát még akkor milyen ügyesen használom, ha levesznek róla – feleli Celia, és Mr. Barris kis híján felborítja a poharát, Madame Padva

pedig halkan kuncog.Az este hátralévő részében Celia éberen figyeli Chandresht.

Chandresh Mr. Barrisszal tárgyal valamilyen felújításról, amelyre

állítólag szükség lenne a házban. Időnként ismétli magát, de Mr. Barrisúgy tesz, mintha nem venné észre. Chandresh többé hozzá sem nyúl a borospoharához, még mindig érintetlen, amikor a fogás végén leszedik az asztalt.

Vacsora után Celia marad utolsónak. Miközben a többiek búcsúzkod-nak, elrejti valahová, a sálját, és nem engedi, hogy bárki is várjon rá,amíg megkeresi. Menjenek csak nyugodtan, hárítja el a kínálkozókat, ésazok el is tűnnek az éjszakában.

Nem könnyű megtalálni egy elefántcsontszínű csipkét a Lefevre-házsajátos káoszában... Celia végigmegy a könyvtáron és az ebédlőn, denem találja sehol.

Végül felhagy a kereséssel, és visszatér az előcsarnokba. Marco ottáll az ajtóban, Celia sálja hanyagul átvetve a karján.

- Ezt kereste, Miss Bowen? - kérdi.Mögé áll, hogy feladja a vállára, de a csipke szétmállik az ujjai

között, és porrá omlik.

Amikor újra felnéz a lányra, annak a vállán ott van a sál, csinosanmegkötve, mintha mindig is ott lett volna.

- Köszönöm! - mondja Celia. – Jó éjszakát!És mielőtt még Marco válaszolhatna, a lány elsurran mellette, kilép

az ajtón, és elindul lefelé a lépcsőn.- Miss Bowen! - kiált utána Marco, és a nyomába ered.- Igen? - Celia közben kiért a járdára, de most megáll és

hátrafordul.- Azt reméltem, talán nem lenne ellenére, ha most bepótolnánk,amire Prágában már nem volt alkalmunk. Meginna velem valamit? -kérdezi. Mélyen a lány szemébe néz, miközben a választ várja.

208




A pillantása most még sürgetőbb, mint akkor, amikor Celia a nyakánérezte, és bár a lány érzi, hogy ezzel kényszeríteni próbálja, az apjakedvelt módszere szerint, van benne valami igazi és őszinte is:majdhogynem könyörög.

És talán ez az oka, meg a kíváncsiság, hogy végül is rábólint.A férfi elmosolyodik, és elindul visszafelé a házba, de az ajtót nyitva

hagyja.Egy pillanattal később a lány is követi. Az ajtó becsapódik mögötte, a

zár bekattan.Odabenn az ebédlőben az asztalt már leszedték, de a csöpögő

viaszgyertyák még mindig ott égnek a gyertyatartókban.Az asztalon két teli borospohár várakozik.- Chandresh hová lett? - kérdi Celia. Fölveszi az egyik boros-

poharat, átsétál az asztal túloldalára, és szembefordul Marcóval.- Visszavonult az ötödik emeletre - feleli Marco, és fölveszi a

másik poharat. - Ott rendezte be a magánlakosztályát, mert szereti akilátást a folyóra, bár azt hiszem, amikor a Tower Bridge-et építették, aztmég érdekesebbnek találta. Reggelig le se jön. A személyzet többi tagja

már hazament, úgyhogy most szinte teljesen miénk a ház.- Gyakran fogadja itt a saját vendégeit, amikor Chandreshéi már

elmentek? - kérdi Celia.- Soha.Celia a borát kortyolgatja, és közben a férfit figyeli. Valami zavarja

rajta, bár nem tudná pontosan megmondani, mi.- Tényleg Chandresh ragaszkodott hozzá, hogy a cirkuszban a tűz

fehér legyen, hogy ne üssön el a fekete-fehér környezettől? - kérdi rövid

hallgatás után.- Mi az, hogy! - feleli Marco. - Rám parancsolt, hogy beszéljek egy

vegyésszel vagy valakivel. De én úgy döntöttem, inkább magam intézemel a dolgot! - Végigfuttatja az ujját az asztalon álló gyertyák fölött, és alángok meleg aranyszíne hirtelen hűvös fehérre változik, a közepén pedigezüstös kék lesz. Újra végighúzza a kezét fölöttük, csak most azellenkező irányban, és a lángok visszanyerik megszokott, sárga színüket.

- Maga ezt hogy nevezné? - kérdi Marco. Celiának nem kellmegkérdeznie, mire gondol.- Manipulációnak. Amikor fiatalabb voltam, varázslatnak hívtam.

Beletelt egy időbe, amíg leszoktam róla, bár az apám sose szerette ezt aszót. Ő maga bűbájolásnak nevezte, vagy az univerzum erőszakosmanipulációjának, amikor éppen nem volt kedve a rövidített változatothasználni.

209




- Bűbájolás? - ismétli Marco. - Eddig soha nem jutott eszembe,hogy az lenne.

- Ugyan már! - mondja Celia. – Hiszen pontosan ezt csinálja!Bűbájol! És szemlátomást igen jól. Egy csomó ember szerelmes magába.Isobel. Chandresh. És biztosan mások is.

- Hornét tud Isobelről? – kérdi Marco.- A cirkusz társulata ugyan elég nagy, de mindenki egyfolytában a

másikról pletykál - mondja Celia. - Isobel szemlátomást teljesen odavanvalakiért, de még soha egyikünk sem találkozott az illetővel. Azt isészrevettem, hogy engem valamiért állandóan szemmel tart, úgyhogy

még az is megfordult a fejemben, hogy talán ő az ellenfelem. Aztán magafelbukkant Prágában, pont akkor, amikor ő várt valakire és a többit már nem volt nehéz kitalálni. A Murray ikreknek egyébiránt van egyelméletük, miszerint Isobel egy álomképbe szerelmes, és nem egy létezőszemélybe.

- Milyen értelmes gyerekek! - mondja Marco. - De az nem mindigszándékos, ha valakit elbájolok. Igaz, ez a képességem sokat segítettabban, hogy megkapjam ezt az állást Chandreshtől, mivel mindössze

egyetlen ajánlólevelem volt, és igen kevés gyakorlatom. De úgy látom,magát mégsem sikerült elvarázsolnom...Celia leteszi a poharát: még mindig nem tud kiigazodni a férfin. Az

imbolygó gyertyafényben az arca még a szokottnál is kifürkész-hetetlenebbnek tűnik, úgyhogy a lány elfordítja a fejét, mielőtt válaszol,és a kandallópárkányon sorakozó díszeket tanulmányozza.

- Apám is valami hasonlót szokott csinálni - mondja. - Magáhozhúzta, elbájolta az embert. Az életem első pár évét azzal töltöttem, hogy

figyeltem, ahogy anyám állandóan utána sóvárog. Még akkor is szeretteés vágyakozott utána, amikor apámat már réges-régen nem érdekelte,még annyira sem, mint kezdetben. Aztán egy napon, amikor ötéveslettem, anyám végzett magával. Amikor idősebb lettem, megfogadtam,hogy én soha nem fogok így szenvedni senki miatt. Úgyhogy az énelcsábításomhoz egy kicsit többre van szükség a maga elbűvölőmosolyánál.

De mire fölnéz, az elbűvölő mosoly már eltűnt a férfi arcáról.- Sajnálom, hogy olyan korán elveszítette az édesanyját - mondjaMarco.

- Már nagyon régen történt - mondja Celia. Meglepi a férfihangjából kicsendülő, őszinte együttérzés. - De azért köszönöm!

- Mennyire emlékszik rá? - kérdi Marco.

210




- Inkább benyomásokra emlékszem, mint konkrét eseményekre.Arra, hogy állandóan sírt. És hogy úgy nézett rám, mintha valamiértfélne tőlem.

- Én nem emlékszem a szüleimre - mondja Marco. - Semmire nememlékszem, csak az árvaházra, ahonnét elhoztak, mert megfeleltemvalamilyen, számomra máig ismeretlen feltételnek. Aztán sokat kellettolvasnom, sokat utaztam és tanultam, és mindenféle módon felkészít-ettek rá, hogy részt vegyek egy titkos játékban. Így is tettem, de közbenaz időm nagy részében a könyvelést végeztem itt, meg mindenfélét,amivel Chandresh éppen megbízott.

- Miért ilyen őszinte hozzám most egyszerre? - kérdezi Celia.- Mert jólesik a változatosság kedvéért őszintének lenni valakivel -feláll Marco. - És mert azt remélem, hogy cserébe talán maga is őszintelesz hozzám.

Celia egy pillanatig töpreng, mielőtt válaszolna.- Maga egy kicsit az apámra emlékeztet - mondja.- Mármint miben? - kérdi Marco.- Abban, ahogyan manipulálja az emberek érzékelését. Ebben én

soha nem voltam különösebben erős. A megfogható dolgokkal jobbanelboldogulok. Mellesleg velem igazán nem kellene ezt csinálnia! - teszihozzá, mert végre rájött, mi nyugtalanítja a férfi megjelenésében.

- Mit nem kellene csinálnom? - kérdi Marco.- Így kinéznie. Nagyon hatásos, de én látom, hogy nem teljesen

valódi. Rettentő idegesítő lehet folyamatosan fenntartani.Marco bosszús képet vág, de aztán, nagyon lassan, az arca elkezd

megváltozni. A kis kecskeszakáll elhalványul és eltűnik. Határozottra

formált arcvonásai meglágyulnak, és most jóval fiatalabbnak tűnik.Szemének lenyűgöző élénkzöldje szürkészölddé halványul.

Igaz, azzal a másik, hamis arccal nagyon jóképű volt, talántúlságosan is. Mintha állandóan tudatában lett volna a vonzerejének, ésez Celiát határozottan taszította.

És volt benne még valami más is, valami üresség, talán azért, mertcsak illúzió volt, és amitől azt a benyomást keltette, mintha nem lenne

egészen jelen ott, ahol van.De most, most egy egészen más ember állt előtte, olyasvalaki, akisokkal inkább jelen van, mintha valamilyen válaszfalat mozdítottak volna el kettejük közül. Most közelebb érzi magához, bár a közöttük lévőtávolság nem változott, és még így is határozottan jóképű.

211




És most ezek a szürkészöld szemek még sürgetőbben néznek rá,most, hogy mélyebbre lát bennük, mert a színük nem vonja el afigyelmét.

Celia érzi, ahogy a nyakától fölfelé elönti a meleg, bár a pirulásátsikerül megfékeznie annyira, hogy ne legyen látható a gyertyafénynél.

És aztán rádöbben, hogy valahonnét ismeri már ezt az arcot.- De hiszen én már láttam magát így! - mondja, mert sikerült

felkutatnia az emlékezetében, hol találkozott, már Marco valódi arcával,ilyen volt akkor, amikor megnézte a műsoromat.

- Maga a közönsége minden egyes tagjára emlékszik? – kérdi

Marco.- Nem mindegyikre – feleli Celia. De azokra igen, akik így néznek rám.

- Miért, hogy néznek'?- Mintha nem tudnák eldönteni, hogy igazából félnek-e tőlem, vagy

meg akarnak csókolni.- Én nem félek magától - mondja Marco.

Némán nézik egymást egy darabig, körülöttük a gyertyalángok meg-

meg- lobbannak.- Úgy tűnik, nagy és fölösleges erőfeszítéseket tesz egy olyan külsőérdekében, amelyik nem is különbözik túlságosan az eredetitől - mondjaCelia.

- Azért megvannak az előnyei.- Szerintem az igazi arcával jobban fest mondja Celia. Marco olyan

meglepettnek látszik, hogy hozzáteszi: Megígértem, hogy őszinte leszek,nem igaz?

- Nagyon hízelgő a véleménye, Miss Bowen! – mondja Marco. -Egyébként hányszor járt már ebben a házban?

- Legalább egy tucatszor - feleli Celia.- De még soha nem nézett itt körül?- Eddig még senki nem kínálta föl, hogy körülvezet.- Chandresh nem örül neki, ha kíváncsiak a házára. Azt szeretné, ha

rejtély maradna. Ha a vendégek nem tudják, hol húzódnak a határok, az a

benyomásuk, hogy a ház a végtelenségig folyatódik. Valaha két épületbőlállt, ami kissé megkavarhatja az embert.- Ezt nem is tudtam - mondja Celia.- Két szomszédos ház állt itt, az egyik a másiknak a tükörképe.

Chandresh mindkettőt megvásárolta, és úgy alakíttatta át, hogy egyetlenépületet alkossanak, és sokkal komfortosabbá is tette. Azt hiszem, annyiidőnk nincsen, hogy az egész házat bejárjuk, de a legtitkosabb szobákbólmegnézhetünk néhányat, ha van kedve.

212




- Szívesen - mondja Celia. Az üres borospoharát leteszi a férfiémellé. - Gyakran viszi efféle tilos túrákra a vendégeket a munkaadójaházában?

- Eddig még csak egyszer történt meg, és akkor is csak azért, mertMr. Barris annyira akarta.

*

Kilépnek az ebédlőből, átvágnak a hallon az elefántfejű szobor árnyékában, áthaladnak a könyvtárszobán, és megállnak a festett üveg

alkonyat előtt, amely az egyik falat teljes magasságában elfoglalja.- Ez a játékszoba - mondja Marco. Meglöki az üvegfalat, azmegmozdul, és utat nyit nekik a szomszédos szobába.

- Milyen találó elnevezés!A szoba inkább valami játékkiállításnak látszik, semmint olyan

helyiségnek, ahol játszani szoktak. Van itt egy csomó sakktábla, de a bábuk egy része hiányzik, míg más bábuk tábla nélkül, magukbansorakoznak az ablakpárkányon és a könyvespolcokon.

Céltáblák lógnak a falon, de a hozzájuk való hajítódárdák nélkül, azasztalokon félbemaradt ostáblajátszmák.A szoba közepén álló biliárdasztalt vérvörös filc takarja.Az egyik falat mindenféle válogatott és párokba rendezett fegyverek

borítják. Szablyák, pisztolyok és vívótőrök, mindegyik párosával, minthatöbb tucat párbajra készülődne valaki.

- Chandresh bolondul a régi fegyverekért - magyarázza Marco,miközben Celia nézegeti őket. - Vannak még fegyverek más szobákban

is, de ez itt a gyűjteménye java.Éberen figyeli a lányt, ahogy az körbejár a szobában. Úgy tűnik, egy

mosolyt igyekszik elfojtani, miközben a művésziesen elrendezett játékokat nézegeti.

- Úgy mosolyog, mint akinek valami titka van - mondja neki.- Van egy pár titkom, az igaz! - feleli Celia, és a válla fölött

visszanéz fiúra. - Mikor jött rá, hogy én vagyok az ellenfele?

- Nem is sejtettem, egészen a meghallgatásáig. Előtte évekig rejtélyvolt a személye. Biztosan maga is észrevette, mennyire meglepődtemazon a meghallgatáson! - Egy pillanatra elhallgat. - Nem mondhatnám,hogy bármiféle előnyt jelentett volna, hogy tudom teszi hozzá. Magamikor jött rá, hogy én vagyok az,?

- Csak Prágában, ott az csőben, és ezt maga is pontosan tudja! -feleli Celia. – Egyébként hagyhatta volna, hogy hazamenjek azzal az

213




esernyővel, és ítéletnapig törjem a fejem a dolgon, maga mégis anyomomba eredt. Miért?

- Szerettem volna visszakapni az esernyőmet feleli Marco. Meg-szerettem, és ragaszkodom hozzá. Ráadásul arra is rá untam már, hogy

bujkáljak maga elől.- Én pedig az égvilágon mindenkit meggyanúsítottam korábban –

mondja Celia. - Bár azt hittem, az a legvalószínűbb, hogy olyasvalakilesz az, aki a cirkuszhoz tartozik. Pedig kitalálhattam volna, hogy maga.

- Mégis miből? kérdi Marco.- Abból, hogy maga állandóan úgy tesz, mintha kevesebb lenne,

mint ami. feleli Celia.Ez legalább napnál világosabb. Nekem példáulsoha nem jutott volna eszembe, hogy elvarázsoljam az esernyőmet.- Életem nagy részét Londonban töltöttem feleli Marco. Abban a

pillanatban, amint megtanultam, hogyan kell elvarázsolni a tárgyakat, ezvolt az első, amit megtettem.

Kibújik a zakójából, és ráhajítja az egyik sarokban álló bőrfotelre. Azegyik polcról leemel egy pakli kártyát. Nem biztos benne, hogy a lányhajlandó belemenni a játékba, de annyira kíváncsi, hogy mindenképpen

szeretné megpróbálni.- Kártyázni akar? – kérdi Celia.- Nem egészen - feleli Marco, és keverni kezdi a kártyákat. Amikor

úgy érzi, eleget keverte, leteszi a paklit a biliárdasztalra.Felüt egy kártyát. A pikk király az. Megkopogtatja a lapot, és a pikk

király átváltozik kőr királlyá. Felemeli róla a kezét, kinyújtóztatja azujjait a kártya fölött, és várja, mit lép erre a lány.

Celia elmosolyodik. Leoldja a sálat a válláról, és ráborítja a fiú

levetelt zakójára.Aztán megáll, a kezét összekulcsolja a háta mögött.A kőr király felpattan az asztallapról, és a peremén egyensúlyoz

függőleges helyzetben. Így áll egy pillanatig, aztán lassan, kiszámítottmozdulattal kettéhasad. A két darab egy pillanatig még állva marad,aztán ledől, a hátlapjával fölfelé.

Marco gesztusát utánozva Celia is megkopogtatja a kártyalapot, és a

két fél egy szempillantás alatt összeforr. Celia elhúzza a kezét, és akártyalap átfordul a képes felére. A káró királynő azAztán az egész pakli felemelkedik a levegőbe, és ott lebeg egy pil-

lanatig, majd a kártyalapok visszazáporoznak az asztalra, és szét-szóródnak a piros filcen.

- Maga jobban ért a tárgyak manipulálásához, mint én - ismeri beMarco.

214




- Ezen a téren előnyben vagyok - ismeri be Celia. - Ahogy apámszokta mondani, természet adta tehetségem van hozzá. Az esik nehezemre, hogy ne befolyásoljam a környezetemet. Gyerekkorombanállandóan eltörtem mindent, amire csak ránéztem.

- Élőlényekre mennyire tud hatni? - kérdi Marco.- Az attól függ - feleli Celia. - A tárgyakkal könnyebben

boldogulok. Évekbe telt, amíg sikerült valamilyen élőlényre is hatássallennem. És sokkal könnyebb a saját madaraimmal dolgoznom, minthacsak úgy összeszednék valami vén galambot az utcán.

- Velem mit tudna csinálni?

- Meg tudnám változtatni a haja színét, talán a hangját is - mondjaCelia. - Ennél többet viszont nem, hacsak nincs maga is tudatában, ésteljes mértékben bele nem egyezik, márpedig ezt a beleegyezéstnehezebb megadni, mint gondolná. Sérüléseket nem tudok begyógyítani.Ritkán érek el többet, mint pusztán átmeneti, felületes hatást. Olyanemberekkel, akik közelebb állnak hozzám, jobban boldogulok, bár velük sem igazán könnyen.

- És mi a helyzet saját magával?

Válaszként Celia odalép a falhoz, és leemeli az egyik jádemarkolatúkeleti tőrt a párja mellől. A tőrt a jobb kezében tartja, a balját pedigtenyérrel lefelé a biliárdasztalra fekteti, a szétszóródott kártyalapok fölé.Habozás nélkül belevágja a pengét a kézfejébe, az áthatol a bőrén, ahúsán, a kártyalapokon, és belefuródik az asztalt borító filcbe.

Marco összerezzen, de nem szól egy szót sem.Celia kihúzza a tőrt az asztallapból és fölemeli, úgy, hogy a keze és a

pikk kettes még mindig föl van rá nyársalva, és a vére csöpögni kezd a

csuklójára. Kinyújtja a kezét, és lassan forgatja ide-oda, kissé úgy,mintha cirkuszi mutatványt végezne, hogy Marco lássa, nem csalás, nemámítás.

A másik kezével kihúzza a tőrt a kezéből, a véres kártyalap lebegvelehull az asztalra. Aztán a vércseppek elkezdenek visszafelé gördülni, atenyerén tátongó lyuk beszippantja őket, aztán a lyuk is zsugorodni kezd,majd eltűnik. Végül már csak egy éles, vörös csík látszik a tenyerén,

aztán már az sem.Megkopogtatja a kártyalapot, és a vérfolt eltűnik róla. Eltűnik ahasadás is, amelyet a tőr okozott rajta. A kártya közben kőr kettesséváltozott át.

Marco fölemeli a kártyát, és végigfuttatja az ujját a szakadás helyén.Aztán finom mozdulatot tesz a kezével, és a kártya eltűnik. Most ottrejtőzik Marco zsebében.

215




- Örülök, hogy nem fizikai párbajt kell vívnunk egymással -mondja. Azt hiszem, magának komoly előnye lenne.

- Az apám annak idején egyenként felhasogatta az ujjhegyeimet, ésén egyszerre be tudtam gyógyítani mind a tízet mondja Celia, miközbenvisszaakasztja a tőrt a helyére. – De ez jórészt annak köszönhető, hogyérzem belülről, hogyan kell lennie a dolgoknak. Mással ezt nem tudtamsoha megcsinálni.

- Azt hiszem, a maga leckéi jóval gyakorlatiasabbak voltak, mintaz enyémek.

- Én jobban örültem volna, ha inkább többet kellett volna

olvasnom.- Szerintem elég furcsa, hogy ennyire gyökeresen különböző mód-szerekkel készítettek fel bennünket ugyanarra a párviadalra - mondjaMarco. Lenéz Celia kezére, de annak már szemmel láthatólag semmi

baja, semmi sem utal rá, hogy néhány pillanattal korábban egy tőrtszúrtak át rajta.

- Azt hiszem, éppen ez a lényeg! feleli Celia. - Két filozófia üt-közik meg egymással ugyanabban a környezetben.

- Bevallom - mondja Marco - én még ennyi idő után sem értem, mia célja ennek az egésznek.- Én sem - ismeri be Celia. - De azt gyanítom, párbajnak vagy

játéknak nevezni nem egészen pontos. Én egyre inkább úgy vélem,inkább arról van szó, hogy párhuzamosan mind a ketten bemutatjuk, mittudunk. Van még valami érdekes itt a házban, amit meg akar mutatni?

- Szeretne látni valamit, ami még csak alakulóban van? - kérdiMarco. Kellemes meglepetésként éri, hogy a lány csak afféle bemutató-

nak tartja, amit a cirkuszban tesznek egymással versengve. Ő maga már régen nem úgy gondol rá, mint az ellenfelére.

- Szívesen - feleli Celia. - Különösen, ha arról a tervről van szó,amiről Mr. Barris annyit beszélt a vacsora alatt.

- Igen, arról.Marco egy másik ajtón keresztül vezeti ki a játékszobából, gyorsan

átvágnak az előszobán, és belépnek a ház hátsó részében lévő jókora

bálterembe, ahová a hátsó fal mentén sorakozó üvegajtókon keresztülszűrődik be a holdfény.

*

Odakinn, azon a helyen, ahol a teraszon túl korábban a kertkezdődött, egy darabon kivájták a földet, és a gödör most jóvalmélyebben van a talajszintnél. Ebben a pillanatban még nem látni mást,

216




csak a kivájt föld kupacait és a magas, de kezdetleges falakkáföltornyozott köveket.

Celia óvatosan lemegy a kőlépcsőn. Marco követi. Amint leért, látja,hogy a kőfalak útvesztőt alkotnak, és minden lépésnél csak egy kis darablátszik a kertből.

- Arra gondoltam, jót tenne Chandreshnek, ha lenne valami terve,ami lefoglalja egy kicsit - magyarázza Marco. - És mostanában olyanritkán lép ki a házból, hogy úgy éreztem, legjobb lesz, ha a kertátalakításával kezdi. Szeretné látni, milyen lesz, amikor elkészül?

- Igen - feleli Celia. - Itt vannak magánál a tervek?

Válaszként Marco felemeli a kezét, és körbemutat.Ahol egy pillanattal előbb még durva, faragatlan kövek halmai álltak,most ugyanezek a kövek díszesen kifaragott boltíveket és átjárókatalkotnak, vadszőlővel befuttatva, és mindenütt apró lámpások ragyognak rajtuk. A lugasok boltíveiről rózsák csüggnek le, szirmaik között látszik az éjszakai ég.

Celia fölszisszen a döbbenettől, de gyorsan a szája elé kapja a kezét.Az egész jelenet, a rózsák illatától a lámpásokból sugárzó hőig

megdöbbentően valószerű. Valahonnét a közelből egy szökőkút csobo-gását hallja, és elindul az ösvényen, amelyet már benőtt a fű, hogymegkeresse.

Marco követi, ahogy a szökőkutat keresve egyik kanyarban a másik után fordul be a kacskaringózó ösvényen.

A labirintus közepén magasba szökkenő szökőkút vize faragott kőfa-lak mentén omlik alá egy díszhalakkal teli, kerek medencébe. A

pikkelyeik csak úgy ragyognak a holdfényben, fehér és narancsszínű

villanások a sötét vízben.Celia kinyújtja a kezét, ujjait a medence aljának hideg kövéhez

préseli, és engedi, hogy a szökőkút vize beborítsa.- Ezt maga mind az agyamban csinálja, igaz? - kérdezi, amikor

meghallja maga mögött Marco lépteit.− Igen, és maga engedi - feleli a fiú.− Tudja, valószínűleg meg tudnám akadályozni benne mondja

Celia, miközben megfordul, és szembenéz a fiúval. Az nekitámaszkodik az egyik kőboltív oszlopának, és a lányt figyeli.- Ebben biztos vagyok. Ha bármiféle ellenállást tanúsítana,

mindjárt nem sikerülne olyan jól, és lehet, hogy szinte teljesen leállítanáa képeket. És természetesen az a dolog kulcsa, hogy közel legyünk egymáshoz.

- A cirkuszban ezt nem tudná megcsinálni – mondja Celia.Marco vállat von.

217




- Ott sajnos túlságosan nagy a távolság - mondja. Ez az egyik specialitásom, de kevés alkalmam van rá, hogy használjam. Arra nemvagyok képes, hogy egyszerre több személy számára is létrehozzam ezt afajta illúziót.

-Bámulatos! – mondja Celia. A díszhalakat figyeli, amint odaúsznak a lábához. - Én soha nem tudnék ilyen bonyolult és részletes illúziótlétrehozni, pedig engem hívnak illuzionistának. Inkább magát kelleneannak hívni.

- Igen, csakhogy A Gyönyörű Nő, Aki Képes Manipulálni aKülvilágot az Elméjével egy kissé nehézkes elnevezés lenne.

- Csakugyan. Ráadásul nem hiszem, hogy elférne a táblán a sátramfölött.Marco halkan fölnevet, olyan melegen, hogy Celia kénytelen

elfordulni, hogy elrejtse a mosolyát, és inkább a lábánál örvénylő vizetnézi.

- Nekem is van olyan speciális képességem, aminek semmi hasznátnem veszem - mondja. Nagyon jó vagyok a ruhaanyagok átváltoz-tatásában, de ez olyan fölöslegesnek tűnik, ha meggondoljuk, Madame

Padva mire képes ezen a téren! - Pördül egyet, és ahogy az ezüstruháraráesik a fény, az egész lány úgy ragyog, akár a lámpások.- Azt hiszem, Madame Padva valóságos boszorkány - mondja

Marco. – És ezt a legnagyobb mértékben bóknak szántam.- Azt hiszem, ő maga is bóknak tekintené, ha hallaná – feleli Celia.

Mondja, maga is látja ezt az egészet, pontosan úgy, ahogy én?- Többé-kevésbé – feleli Marco. - A látvány az én számomra annál

gazdagabb árnyalatokban, minél közelebb vagyok ahhoz, aki látja.

Celia átkerül a tó másik oldalára, közelebb ahhoz a helyhez, aholMarco áll. A faragott köveket nézegeti, meg a kőfalra felkúszó vadszőlőt,de a pillantása újra meg újra visszatér Marcóhoz.

Megpróbál tartózkodónak mutatkozni, de kudarcot vall, mert a férfiminden alkalommal elkapja a pillantását. És egyre inkább nehezére esik elfordítania a magáét.

- Jó ötlet volt, hogy az örömtűzön keresztül befolyásolja a dolgokat

- mondja Celia, és megpróbál az egyik apró, izzó lámpásra koncentrálni.- Nem lep meg, hogy rájött erre - mondja Marco. - Muszáj voltkitalálnom valamit, hogy kapcsolatban maradhassak a cirkusszal, mertegyütt utazgatni vele nem állt módomban. Az örömtűz tökéleteslehetőséget kínált arra, hogy tartós kapcsolatot hozzak létre. Végtére isnem akartam, hogy mindent maga tartson a kezében.

- De vannak a dolognak előre nem látható mellékhatásai - mondjaCelia.

218




- Mire gondol?- Elég, ha annyit mondok, hogy a Murray ikrekben nemcsak a

hajuk színe különleges.- De azt már nem árulja el, hogy még micsoda, igaz? - kérdi

Marco.- Egy hölgy nem árulhatja el az összes titkát! - feleli Celia. Az arca

elé húzza az egyik lecsüngő rózsaágat, lehunyja a szemét, és beszívja arózsaillatot. Érzi a szirmok bársonyos puhaságát a bőrén. Az illúziókeltette érzéki benyomások olyan kéjesek, hogy szinte beleszédül. -Kinek jutott eszébe, hogy lesüllyessze a kertet? - kérdi.

- Chandreshnek. A ház egy másik szobája adta az ötletet. Szívesenmegmutatom azt is, ha akaija.Celia bólint, és elindulnak visszafelé a kerten keresztül. Ahogy

mennek, Celia ott lépked közvetlenül a férfi mellett, olyan közel, hogyösszeér a karjuk, bár Marco a kezét összekulcsolja a háta mögött. Amikor fölérnek a teraszra, Celia visszanéz a kertre: a rózsák és a lampionok helyén már csak köveket lát, és a puszta földet.

Odabenn Marco átkíséri Celiát a báltermen. A terem túloldalánál

megáll, elcsúsztatja a sötét faburkolat egyik deszkáját, és egy lefelévezető csigalépcső tárul föl előttük.- Ez itt a várbörtön? - kérdi Celia, miközben lefelé mennek.- Nem egészen - feleli Marco. Amikor leérnek a lépcső aljába,

kinyitja Celia előtt az aranyozott ajtót. - Vigyázzon, lépcső!A helyiség, amelybe belépnek, szűk, de a mennyezete magas, a köze-

péről kristály függőkkel díszített, aranyozott csillár lóg le. A kör alakúhelyiség falait és mennyezetét vibráló mélykékre festették és csillagok

díszítik.A terem szélén párkány fut körbe, de a padló nagy része mélyebben

van, és nagy, díszes selyempárnák borítják a szivárvány mindenszínében.

- Chandresh azt mondja, egy bombay-i kurtizán szobájáról vette amintát, mondja Marco. Szerintem meg remekül lehet itt olvasni.

Clelia fölnevet, egy hajfürtje az arcába hullik. Marco tétován

odanyúl, hogy kisimítsa az arcából, de mielőtt még az ujja a lány bőréhezérne, az leveti magát a párkányról, ezüstruhája dagadó felhőként veszikörül, ahogy lehuppan egy halom ékkőként ragyogó párnára. Marcoegy pillanatig csak nézi a lányt, aztán követi a példáját, ő is besüpped a

párnák közé a szoba közepén, közvetlenül a lány mellett. Ott fekszenek,és fölnéznek a csillárra: a kristályokban tükröződő fénytől olyan amennyezet, mint az éjszakai égbolt, nincs is szükség illúziókeltésre.

- Milyen gyakran tud eljönni a cirkuszba? – kérdi Celia.

219




- Nem olyan gyakran, mint szeretnék. Valahányszor itt van Londonközelében, természetesen mindig elmegyek. Megpróbálom másuttEurópában is utolérni, ha el tudok lógni Chandreshtől elég hosszú időre.

Néha úgy érzem, két helyen vagyok egyszerre. Olyan jói ismerem acirkusz nagy részét, és mégis mindig meglepetést okoz.

- Melyik a kedvenc sátra?- Őszintén? A magáé.- Miért? kérdi a lány.A férfi felé fordul, és a szemébe néz.- Azt hiszem, azért, mert úgy érzem, személyes közöm van hozzá.

Maga nyilvánosan tesz valamit, amit én titokban tanultam. Talán ezértmás szinten tudom értékelni, mint a legtöbben. De nagyon szeretem azútvesztőt is. Nem voltam biztos abban, hajlandó lesz-e együttműködni,

benne.- Alaposan meg is leckéztettek miatta – mondja Celia. Apám

züllött egymásba gabalyodásnak nevezte az együttműködésünket,gondolom, napokig törte a fejét, amíg egy igazán ütős sértést kigondolt.Ő valami ízléstelenséget lát abban, ha egyesítjük az erőinket, csak

tudnám, miért... Én imádom az útvesztőt! Annyira élveztem, hogy újszobákat adhatok hozzá! Különösen szeretem azt a folyosót, amit magacsinált, tudja, ahol havazik, és az ember látja a többiek lábnyomain,hogyan próbálnak üggyel-bajjal előrehaladni.

- Amikor kigondoltam, rneg se fordult a fejemben, hogy ilyen pajkos célokra is fel lehet használni mondja Marco. Most, hogy már tudom, alig váróm, hogy újra fölkereshessem. Egyébként eddig azt hit-tem, az édesapja nincs többé abban a helyzetben, hogy efféle

megjegyzéseket teliessen.− Apám nem halt meg mondja Cella, és újra a mennyezet félé

fordul. Egy kicsit nehéz megmagyarázni, igazából mi történt vele.Marco úgy dönt, nem próbálja faggatni, inkább visszatér a cirkuszra.- No és magának melyik a kedvenc sátra? - kérdi.- A Jégvirágok kertje - feleli Celia habozás nélkül.- És miért? - kérdi Marco.

- Azért, mert olyan fantasztikus érzést kelt - feleli Celia. - Olyan,mintha az ember besétálna egy álomba. Mintha egy egészen más világbakerülne, nemcsak egy másik sátorba. De az is lehet, hogy egyszerűencsak szeretem a havat. Honnét jött ez az ötlete?

Marco eltöpreng: hogyan is? Eddig még soha senki nem kérdeztemeg tőle, honnét veszi az ötleteit.

- Arra gondoltam, érdekes lenne csinálni egy üvegházat, csak hát persze ott sem lehetett semmi színes - mondja. - Sokáig törtem a fejem a

220




különböző lehetőségeken, és végül arra jutottam, hogy minden jégbőllesz benne, örülök, hogy úgy érzi, olyan, mint egy álom, mert az ötletmagja csakugyan egy álomból származik.

- Én is pontosan ezért csináltam a Kívánságfát - mondja Celia. -Arra gondoltam, hogy egy tűzzel borított fa tökéletes ellenpárja lesz egy

jégből készült fának.Marco gondolatban újrajátssza első találkozását a Kívánságfával.

Akkor egyszerre érzett bosszúságot, csodálkozást és vágyakozást, demost, visszatekintve mindez egészen másként fest. Akkor abban sem volt

biztos, meggyújthatja-e a tulajdon gyertyáját, hogy nem ellenkezik-e a

játékszabályokkal, ha ő is kíván valamit.- És azok a kívánságok tényleg mind valóra válnak? - kérdi.- Ebben nem vagyok biztos - mondja Celia. - Nem tudtam követni

minden egyes személy sorsát, aki ott járt és gyertyát gyújtott. Magakívánt valamit?

- Talán.- És teljesült a kívánsága?- Még nem vagyok benne egészen biztos.

- Ha teljesül, kérem, tudassa velem! - mondja Celia. - Remélem,hogy teljesülni fog. Azt hiszem, ha úgy vesszük, azt a fát magának csináltam.

- De hiszen akkor még azt sem tudta, ki vagyok! - mondja Marco,és ránéz a lányra. Az még mindig a csillárt figyeli, de az iménti csábító,titokzatos mosoly már megint ott dereng az arcán.

- Természetesen nem tudtam, hogy személy szerint kicsoda, de benyomásaim azért voltak az ellenfelemről, hiszen olyan dolgok vettek

körül, amelyeket ő hozott létre. Úgyhogy arra gondoltam, a Kívánságfatetszeni fog neki.

- Csakugyan tetszik. Nagyon is – feleli Marco.Elhallgatnak, de ez a csönd csöppet sem kínos. Marco szeretné

kinyújtani a kezét és megérinteni a lányt, de ellenáll a kísértésnek, mertattól fel, ezzel elrontja azt a törékeny bajtársiasságot, amely kezdkiépülni közöttük.

Ehelyett lopva vet csak rá egy-egy pillantást, figyeli, ahogy a fénymegcsillan a bőrén. Többször is rajtakapja Celiát, hogy ő is hasonló pillantásokat vet rá, és amikor a szemük találkozik, az a pillanatmennyei.

- Hogyan sikerül elérnie, hogy senki nem öregszik? - kérdi Celiaegy idő után.

221




- Nem könnyű - feleli Marco. - És igazából öregszenek, csak rendkívül lassan. No és magának hogyan tudja eljuttatni a cirkuszt egyik helyről a másikra?

- Vonaton.- Vonaton? – áimélkodik Marco. Az egész cirkusz elfér egyetlen

vonaton?- Ez egy igen nagy vonat feleli Celia. És ráadásul mágikus teszi

hozzá, mire Marco fölnevet.- Bevallom, Miss Bowen, maga egészen más, mint amire

számítottam.

- Biztosíthatom, hogy ez az érzés kölcsönös.Marco feláll, visszalép a párkányra, az ajtó mellé.Celia kinyújtja felé a kezét, és Marco megfogja, hogy felsegítse. Ez a

legelső alkalom, hogy hozzáér a lány csupasz bőréhez.A reakció azonnal bekövetkezik. Valami végig hullámzik a szobán, a

levegő frissebb és csípősebb lesz, a fény erősebb. A csillár himbálóznikezd.

Az érzés rendkívüli erővel száguld végig Marco testén, a tenyerén

kezdődik, ott, ahol a bőre érintkezik a lányéval, de aztán továbbterjed, ésmélyebbre hatol.Celia abban a pillanatban, amint visszanyerte az egyensúlyát, elhúzza

a kezét: odébb lép, és nekitámaszkodik a falnak. Az érzés azonnalalábbhagy, amint a lány elereszti a kezét.

- Sajnálom - mondja Celia csöndesen, és hallani lehet, hogy levegőután kapkod. - Ez váratlanul ért!

- Bocsánat! - mondja Marco is. A szívverése olyan hangosan lüktet

a fülében, hogy alig hallja, mit mond a lány. - Bár nem állíthatnám, hogyértem, mi történt.

- Nagyon érzékeny vagyok az energiára - magyarázza Celia. - Azok auz emberek, akik olyasmivel foglalkoznak, mint maga meg én, erősenérzékelhető energiatípussal rendelkeznek, és én még nem szoktam hozzáa magáéhoz.

- Csak azt remélem, hogy a maga számára is ugyanolyan kellemes

élmény volt, mint nekem.Celia nem felel. Nehogy kísértésbe essen, és újra a kezéhez érjen,Marco inkább kinyitja előtte az ajtót, és elindulnak fölfelé a csiga-lépcsőn.

Átmennek a hold sütötte báltermen, a lépteik visszhangja egybe-olvad.

222




- Hogy van Chandresh? - kérdi Celia. Megpróbál valamilyen témáttalálni, amely eltereli a figyelmét még mindig reszkető kezéről, éshirtelen eszébe jut a feldöntött pohár.

- Hol így, hol úgy - feleli Marco, és fölsóhajt. - Amióta megnyílt acirkusz, azóta egyre dekoncentráltabb. Én... én megteszek minden tőlemtelhetőt, hogy egyensúlyban tartsam, de attól félek, ezzel éppen azellenkező hatást érem el, legalábbis ami a memóriáját illeti. Nem ez volta szándékom, de azok után, ami a néhai Miss Burgesszel történt, úgydöntöttem, hogy így lesz a legokosabb.

- Tara különleges helyzetben volt: belekeveredett ebbe az egészbe,

de mégse tartozott igazából a cirkuszhoz - mondja Celia. - Biztos vagyok benne, hogy nem volt könnyű ebből a perspektívából nézi a dolgokat.Chandresh mellett legalább ott van maga.

- Valóban - feleli Marco. - Bárcsak lenne valamilyen módszer,amellyel azokat is meg lehet védelmezni, akik nem tartoznak acirkuszhoz, ugyanúgy, ahogy a cirkuszhoz tartozókat megvédi azörömtűz.

- Az örömtűz? - lepődik meg Celia.

- Igen, az örömtűz több célt is szolgál. Elsősorban azt, hogykapcsolatban maradjak a cirkusszal, de van valamiféle védelmezőszerepe is. Megfeledkeztem róla, hogy ez a védelem nem teljed kiazokra, akik kilépnek a kerítésen túlra.

- Nekem meg még csak eszembe se jutott mások védelmérőlgondoskodni - mondja Celia. - Azt hiszem, eleinte nem is voltamtudatában, milyen sok embert fog érinteni a mi párviadalunk.

Hirtelen megtorpan a bálterem kellős közepén. Marco is megáll, és

némán várja, hogy a lány megszólaljon.- Nem a maga hibája volt - mondja Celia csöndesen. - Mármint az,

ami Tarával történt. A körülmények összejátszásaképpen ugyanígy bekövetkezett volna, akármit csinálunk maga vagy én. Senkit nemtudunk megfosztani a szabad akaratától, ez volt az első lecke, amitmegtanultam.

Marco bólint, és egy lépést tesz a lány felé.

Kinyúl, hogy megfogja a kezét, ujjával lassan simítja végig a lányét.Az érzés ugyanolyan erős, mint az első alkalommal, valami mégismegváltozott. A levegőben érezhető a változás, de a csillár a fejük fölöttezúttal mozdulatlan marad.

- Mit csinál? – kérdi Celia.- Mondott valamit az előbb az energiáról - feleli Marco. - Most

összhangba hozom a magáét az enyémmel, nehogy eltörje a csillárt!

223




- Ha véletlenül eltörök valamit, alighanem meg is tudom javítani -mondja Celia, de azért nem húzza el a kezét.

Most, hogy nem kell azzal törődnie, milyen hatással lesz akörnyezetére, el tud lazulni, és nem kell többé ellenállnia az előbbi,

borzongató érzésnek, hanem teljesen átadhatja magát neki.Csodálatos. Ugyanaz, mint amit azokban a sátrakban szokott érezni,

amelyeket a férfi hozott létre, mintha valami varázslatossal és fantaszti-kussal lenne körülvéve, csak éppen most ez a valami személyesen őráösszpontosít.

Az érintése végigvisszhangzik az egész testében, bár Marco keze

továbbra is ott marad mozdulatlanul az kezébe kulcsolva. Fölnéz aférfira, pillantása újra elmerül a lenyűgöző szürkészöld szempár mélyében, és ezúttal Celia nem fordítja el a fejét.

Csak állnak, és nézik egymást csöndben, néhány örökkévalóságnak tűnő pillanatig.

A hallból óraütés hallatszik, és Celia összerezzen. Amint kirántja akezét Marcóéból, szeretné újra megfogni, de ez az este már így istúlságosan igénybe vette.

- Olyan ügyesen leplezi - mondja Marcónak. - Minden egyessátrában érzem az energiája sugárzását, de ha személyesen találkozik magával az ember, semmit sem vesz észre belőle.

- A figyelem elterelése az erősségeim közé tartozik - feleli Marco.- Nem lesz könnyű dolga most, hogy figyelek magára!- Örülök, hogy figyel rám - mondja Marco. - És köszönök mindent.

Hogy itt maradt velem!- Én meg megbocsátom magának, hogy elcsente a sálamat.

A férfi felnevet, Celia válaszként elmosolyodik.És a következő pillanatban eltűnik. Ezzel az egyszerű trükkel sikerül

elterelni a férfi figyelmét annyi időre, amíg kioson a hallból, bár továbbra is erős a kísértés, hogy maradjon még.

*

Marco a játékszobában rábukkan Celia sáljára: még mindig ott van azakója vállára terítve.

224




225




226




A SZERELMESEK

Az embergyűrű közepén, egy emelvényen, amely elég magas ahhoz,hogy minden szögből tisztán láthassák őket, két alak áll mozdulatlanul,akár a szobrok.

A nő öltözéke olyan menyasszonyi ruhára emlékeztet, amelyet egy

balerina számára terveztek: jeges fehér, és fekete szalagokkal vanösszefűzve, amelyek meg-meglebbennek az éjszakai levegőben.Lábszárán csíkos harisnya feszül, lábán magas szárú, gombos feketecipő. Sötét, hullámos haját feltornyozva viseli, és fehér tollak füzéredíszíti.

Társa jóképű férfi, valamivel magasabb a nőnél, és tökéletesenszabott, fekete halszálkás öltönyt visel. Ropogós ingmelle hófehér, feketenyakkendőjét a legjobb hagyományok szerint kötötte meg. Feje búbján

fekete keménykalap ül.Összefonódva állnak, mégsem érnek egymáshoz, a fejük egymás felé

hajlik, mintha közvetlenül egy csók előtt (vagy után) lennének.Bár már egy ideje figyeled őket, nem moccannak. Még az ujjuk

hegye vagy a szempillájuk sem rezdül. Még arra sem utal semmi, hogyegyáltalán lélegeznek.

- Nem létezik, hogy élő emberek lennének - jegyzi meg valaki aközelükben.

Sokan csak egy futó pillantást vetnek rájuk, amikor elhaladnak mellettük, de minél tovább figyeled őket, annál több az esélye, hogyészRêveszel valamilyen egészen finom mozdulatot. Ahogy megváltozik egy kéz görbülete, amely a másik karja fölött lebeg. Enyhén megváltozik a szög, amelyet az egyik tökéletes egyensúlyban tartott lábszár bezár amásikkal. Minden egyes mozdulat a pár másik tagja felé irányul.

Mégsem érintik meg egymást.

227




Tizenhárom LONDON , 1899. OKTÓBER 13., PÉNTEK

Cirque des Rêves megalapításának évfordulóját nem a tizedik évben ünnepelték meg, mint azt várni lehetett volna, és ahogy azta hagyomány is megkívánja, hanem akkor, amikor már

tizenhárom év telt el azóta, hogy a cirkusz megnyílt és utazgatni kezdett.

Egyesek szerint ez azért történt így, mert a tizedik évforduló jött éselmúlt, de senkinek nem jutott időben eszébe, hogy estélyt adjon azesemény tiszteletére, csak jóval később.

A

A fogadást Chandresh Christophe Lefèvre londoni házában rendezik 1899. október 13-án, egy pénteki napon. A rendezvény zártkörű:kizárólag a cirkusz tagjait hívták meg rá, és még néhány válogatott,különleges vendéget. Az estély hírét természetesen nem teszik közzé alapokban, és bár néhány embernek esetleg megfordul a fejében, hogy

valami köze lehet a dolognak a cirkuszhoz, biztos senki nem lehet benne.Ráadásul senki még csak nem is gyanítja, hogy a cirkusznak, amely híresarról, hogy minden fekete-fehér benne, köze lehet egy ennyireszínpompás eseményhez.

Márpedig roppant színpompás, mind a ház, mind a vendégek aszivárvány minden színében tündökölnek. Minden teremnek más és mása világítása, az egyiknek kék és zöld, a másiknak vörös és narancs. Az

ebédlőben a szanaszéjjel elhelyezett asztalokat élénk színekben vibrálótérítők borítják. Az asztalközépen díszelgő, művészi virágcsokrokat alegélénkebb színű virágokból kötötték.

A zenészek, akik különös, de dallamos táncmuzsikát játszanak, mindegy szálig vörös bársonyöltönyt viselnek. Még a pezsgőspoharak is mélykobaltkék üvegből vannak, nem egyszerű átlátszóból, és a személyzetuniformisa is zöld, nem pedig fekete. Maga Chandresh fényes bíborvörösöltönyt visel arany kasmírmellénnyel, és az est folyamán mindvégig

külön az ő számára készült szivarokat szív, amelyek az öltönyéhez jólillő, ibolyaszín füstöt eregetnek.Az előtérben, az elefántfejű szobor ölében heverő rózsacsokorban

minden színárnyalat képviselve van, amelyben ez a virág előfordul, atermészetestől egészen az elképzelhetetlenig: valahányszor valaki elhalada szobor mellett, szirmok záporoznak a földre.

A bárban a koktélokat a legkülönbözőbb, fura formájú és színű poha-rakba töltögetik. Van itt rubinvörös bor és homályos, zöld abszint.

228




Fényes selyem falikárpitok borítják a falakat, és egyáltalán mindent, amihajlandó egy helyben maradni. Színes üvegtartókban gyertyák égnek, éstáncoló fényt vetnek az estélyre és résztvevőire.

Pixi és Dixi a legfiatalabbak a vendégek között, egykorúak magával acirkusszal. Lángvörös hajuk most szabadon lobog, kitűnően érvényesül,és jól illik hozzá az öltözékük is: mélykék, mint az éjszakai ég, arózsaszín és a sárga különféle árnyalataival szegélyezve. Chandreshtőlegy-egy puha szőrű, kék szemű, vörös kismacskát kaptak ajándékba aszületésnapjukra, a macskák nyakán csíkos szalag ékeskedik. Pixi ésDixi azonnal beleszeretnek a kismacskákba, mindjárt el is nevezik őket

Kismedvének és Nagymedvének, de mert képtelenek megjegyezni,melyik melyik a két teljesen egyforma kismacska közül, ha csak lehet,mindig többes számban beszélnek róluk.

Akik részt vettek a cirkusz létrehozásában, mind itt vannak, kivéveaz időközben elhunyt Tara Burgesst. Lainie Burgess bő szoknyás,kanárisárga estélyi ruhában érkezik, Mr. Ethan Barris kíséretében, akitengerészkék öltönyt visel: ennél színesebb öltözék nem telik tőle, bár anyakkendője egy kissé élénkebb színű, mint az öltöny, és a gomblyukába

sárga rózsát tűzött.Mr. A. H— a szokásos szürke öltönyében érkezik.Madame Padva is eljött, igaz, Chandreshnek győzködnie kellett egy

darabig: pompás, vörös hímzéssel díszített aranyszínű selyemruhát visel,fehér hajába karmazsinvörös tollakat tűzött. Az este nagy részében a tűzmellett üldögél, és figyeli a körülötte zajló eseményeket, de résztnemigen vesz bennük.

Herr Friedrick Thiessen is eljött: őt külön meghívták, azzal a

feltétellel, hogy egy árva szót sem ír az újságokban erről az eseményről,de még csak nem is említi senkinek. Az órásmester ezt örömmelmegígérte: az öltözéke főként piros, egy kevés feketével, vagyis éppen afordítottja annak, amit általában a cirkuszban viselni szokott.

Az este nagy részét Celia Bowen társaságában tölti. Celia különlegesestélyi ruhája egyfolytában változtatja a színét, átmegy a szivárványösszes árnyalatán, és mindig annak az öltözékének a színét veszi fel,

akihez éppen a legközelebb áll.Műsor nincsen, a zenekar játékát kivéve, ugyanis nehéz lenne olyanművészeket találni, akik képesek lenyűgözni egy szinte kizárólagartistákból álló közönséget. A vendégek az este nagy részét csevegésselés barátkozással töltik.

A vacsora pontban éjfélkor kezdődik: minden egyes fogás, amikor behozzák, vagy fekete, vagy fehér, de amint beléhatolnak a villával vagya kanállal, színek kavalkádjában tör elő, minden feltáruló rétege más

229




színű és más ízű. Némelyiket nem is rendes tányéron, hanem kis tükrönszolgálják fel.

Pixi és Dixi le-lehajítanak egy-egy morzsát a lábukhoz törleszkedőkismacskáknak azokból az ételekből, amelyekről úgy gondolják, ízlenifog nekik, és közben odaadóan figyelnek Madame Padvára, aki azokrólaz időkről mesél, amikor még balett-táncosnő volt. Az ikrek anyjafigyelmezteti ugyan, hogy ezek a történetek nem éppen olyan személyek fülének valók, akik éppen csak betöltötték a tizenharmadik évüket, deMadame Padva zavartalanul folytatja, mindössze a legsikamlósabbrészeket ugorja át, bár Dixi ezeket is ki tudja olvasni az öregasszony

huncutul megvillanó szeméből.A desszert főként egy óriási emeletes tortából áll, amely cirkuszisátorra emlékeztet: a cukormázat csíkokban vitték fel rá, és a töltelékehatalmas mennyiségű, élénkvörös málnakrém. Vannak még miniatűr csokoládépárducok is, és csokoládéba mártott eperszemek, amelyeken asötét és fehér csokoládébevonat örvénylő mintázatot alkot.

Amikor a desszertestányérokat is eltakarították az asztalról,Chandresh hosszú beszédet tart: megköszöni az estély résztvevőinek ezt

a tizenhárom fantasztikus évet, a cirkusz csodáját, amely tizenháromévvel ezelőtt még nem volt több puszta ötletnél. Hosszan beszél valamitaz álmokról és a családról, és arról, hogy kivételességre kell törekednünk egy uniformizált világban. Elhangzik néhány mély értelmű mondat,máskor azonban elkalandozik és értelmetlenségeket fecseg össze, mégis,szinte minden jelenlévő úgy érzi, hogy ez a beszéd igazán kedves volttőle. Utóbb jó néhányan megragadják a lehetőséget, hogy személyesenmondjanak neki köszönetet a kellemes estéért és a cirkuszért. Páran

ahhoz is ragaszkodnak, hogy megjegyzéseket fűzzenek a beszédéhez.Kivéve persze azt a megjegyzését, miszerint úgy tűnik, a Murray

ikreket kivéve az estély egyetlen résztvevője sem öregedett az elmúlttizenhárom év alatt egyetlen napot sem: ezeket a szavakat kínos csöndköveti, amelyet kizárólag Mr. Barris köhécselése tör meg. Utóbb senkisem meri szóba hozni, és sokan szemmel láthatólag megkönnyebbülnek,amikor kiderül, hogy Mr. Chandresh szemlátomást már egy óra múlva

sem emlékszik jóformán semmire abból, ami elhangzott.Vacsora után tánc van a bálteremben, ahol színes, aranydíszesselymek omlanak le végig a falakon és az ablakokon, és csak úgyszikráznak a gyertyafényben.

Mr. A. H— nem vegyül a vendégek közé, csak néhányukkalelegyedik szóba, köztük Mr. Barrisszal, aki bemutatja Herr Thiessennek.A három férfi rövid, de izgalmas beszélgetést folytat az órákról és az idő

230




természetéről, aztán Mr. A. H— udvariasan kimenti magát, és ismét beleolvad a háttérbe.

A táncterembe be se teszi a lábát, csak egyszer, egyetlen keringőerejéig, amikor Cukiko erővel magával vonszolja a táncparkettre. Akígyónőn rózsaszín kimonóból átalakított estélyi ruha van, haját

bonyolult fonatokba csavarva, a feje búbjára feltornyozva viseli, szemétfeltűnő vörös festékkel rajzolta körül.

Az égkék ruhába öltözött Isobel mindhiába próbálja magára vonniMarco figyelmét. A férfi örökösen kitér a lány útjából, és nem is könnyűfelfedezni a tömegben, mert ugyanolyan öltözéket visel, mint a

személyzet többi tagja. Végül Cukikónak néhány pohár pezsgősegítségével sikerül meggyőznie Isobelt arról, hogy hagyjon fel azerőfeszítéssel. A kígyónő kiviszi magával a süllyesztett kertbe, hogyelterelje a figyelmét a férfiról.

Marco viszont, amikor éppen nem Chandresh ugráltatja és nemMadame Padvára vigyáz, aki megfenyegeti a botjával, amikor már vagyezredszer kérdezi meg tőle, nincs-e szüksége valamilyen segítségre,csakis és kizárólag Celiára figyel.

- Belepusztulok, hogy nem kérhetem fel táncolni! - súgja oda neki,amikor elhalad mellette a bálteremben. A férfi öltönyének sötétzöldjeúgy futja be a lány ruhájának fényes felületét, akár a moha.

- Akkor magát nem nehéz elpusztítani! - mormolja Celia lágyan, ésrákacsint, miközben Chandresh nagy lendülettel odalép hozzá, és a karjátnyújtja neki. A terjedő mohazöldet hirtelen sötétlila és szikrázó aranyszorítja ki, ahogy Chandresh magával vonja a lányt.

Chandresh bemutatja Celiát Mr. A. H—nak, mert képtelen

visszaemlékezni rá, találkoztak-e már korábban. Celia azt állítja, mégsoha, bár nagyon is jól emlékszik erre az úriemberre, aki most udvariasanmegfogj a feléje nyújtott kezét, és pontosan úgy fest, mint amikor Celiaelőször látta hatéves korában. Nem változott rajta semmi, csak azöltönye, amelyet átalakított, hogy megfeleljen a legújabb divatnak.

Többen nyaggatni kezdik Celiát, hogy mutasson valami trükköt.Először elutasítja őket, de később enged, és magával vonszolja a zavart

Cukikót a táncparkett közepére, hogy ott egy szempillantás alatteltűntesse, a körülöttük tolongó tömeg ellenére. Az egyik pllanatban mégkét nő áll a parkett közepén rózsaszín ruhában, a következőben már csak Celia egyedül.

Néhány pillanattal később sikoltozás hallatszik a könyvtárszobából,és Cukiko fölbukkan az egyik sarokban, a falnak támasztottlampionfüzérrel feldíszített szarkofágban. Cukiko elvesz egy pezsgős-

231




poharat a sóbálvánnyá vált pincér kezéből, elbűvölő mosolyt villant rá,aztán visszatér a bálterembe.

Elhalad Pixi és Dixi mellett: Pixi éppen arra tanítja a vöröskismacskákat, hogy fölmásszanak a vállára, miközben Dixi az egyik könyvet a másik után húzza ki a könyvtár zsúfolt polcain sorakozókötetek közül. Végül Pixi erővel magával rángatja, nehogy az egész estéta könyvtárszobában, olvasással töltse.

A vendégek színes csapatokban sodródnak a táncteremből a hallon ésa könyvtáron át, az örökké változó szivárványszínű csoportozatokbóinnen is, onnan is kacagás, és csevegés hangzik fe. A túláradó jókedv

még a kora hajnali órákban sem szűnik.Amikor celia egymagában átsétál az elülső hallon, Marco megragadjaa kezét, és behúzza magával a nagy aranyszobor mögött lévő, sötét

benyitóba. A rózsaszirmok a hirtelen légmozgástól őrült táncbakezdenek.

− Tudja, nem mondhatnám, hogy megszokott dolog volnaszámomra az ilyesmi – mondja Celia. Kihúzza a kezét a férfi kezéből, deazért nem hagyja faképnél, bár a szobor és a fal között meglehetősen

szűk a hely. Celia ruhájának színe megállapodik a mély, egyszínűzöldnél.

− Most pontosan olyan, mint amikor legelőször láttam – mondjaMarco.

− Ezt úgy értsem, hogy szántszándékkal választotta ezt a zöldszínt? – kérdi Celia.

− Nem, ez csak szerencsés véletlen. Chandresh regaszkodott hozzá,hogy az egész személyzet zöldet viseljen. És azt igazán nem tudhattamelőre, hogy maga ilyen eredeti öltözéket fog viselni.

Celia vállat von.− Nem tudtam eldönteni mit vegyek fel.− Maga gyönyörű – mondja Marco.− Köszönöm – feleli Celia, de a pillantása elkerüli a férfiét. – Maga

viszont túlságosan is jóképű. Jobban szeretem a valódi arcát.A férfi arca hirtelen megváltozik, visszaalakul azzá, amelyre Celia

olyan jól emlékszik arról az estéről, amelyet ugyanebben a házbantöltöttek kettesben, sokkal meghittebb körülmények között, három évvelkorábban. Azóta nemigen volt idejük egy két rövid, lopott közös percnéltöbbre.

- Nem túl kockázatos ezt az arcot viselnie ebben a társaságban? -kérdi – Celia.

- Csak a maga kedvéért teszem - feleli Marco. - A többiek ugyanolyannak fognak látni, mint mindig.

232




Állnak, és némán nézik egymást, miközben a szobor túloldalán egynevetgélő csoport halad át a hallon. Nagy zajt csapnak, amelyvégigvisszhangzik a helyiségen, de szerencsére elég messze vannak, ésnem veszik észre őket. Celia ruhája továbbra is mohazöld marad.

Marco felemeli a kezét, hogy kisimítson egy elszabadult hajfürtötCelia arcából. A lány füle mögé simítja, aztán az ujjbegyévelmegcirógatja a lány arcát. Celia szeme megrebben és lecsukódik,miközben a lábuknál heverő rózsaszirmok megmoccannak.

- Hiányoztál! - suttogja lágyan a férfi.A levegő vibrál közöttük az elektromosságtól, ahogy a férfi ajkával

gyöngéden súrolja a lány nyakát.A vendégek a szomszédos helyiségben a hirtelen beállt hőségre panaszkodnak. A színes táskákból előkerülnek a legyezők, és úgycsapkodnak, akár a tarka trópusi madarak szárnya.

Az elefántfejű szobor árnyékában Celia hirtelen elhúzódik Marcótól.Az egy pillanatig nem érti, mi történt, aztán meglátja a lány zöld ruhájánaz örvénylő szürke felhőket.

- Helló, Alexander! - mondja a lány, és üdvözlésként biccent a

szürke öltönyös férfi felé, aki olyan hangtalanul került mögéjük, hogymég csak a padlón szétszórtan heverő rózsaszirmok sem rezzentek meg aközeledtére.

A szürke öltönyös férfi udvariasan viszonozza a bólintást.- Miss Bowen, ha nem haragszik, szeretnék néhány szót váltani

négyszemközt a partnerével.- Természetesen! - feleli Celia. Hátra sem pillant Marcóra, amikor

kilép a benyílóból, miközben a ruhája szürkéből alkonyati ibolyaszínre

vált, ahogy el halad a Murray ikrek mellett, akik éppen csillogó ezüstkávéskanalakkal próbálják magukhoz csalogatni a kismacskákat.

- Nem állíthatnám, hogy helyeslem a viselkedésedet! - mondja aszürke öltönyös férfi Marcónak.

- Maga ismeri őt! - mondja Marco csöndesen. Szemével mégmindig Celiát követi, aki megáll a bálterem ajtajában, és a ruhája

bíborszínűre változik, mert Herr Thiessen odalép hozzá, és egy pohár

pezsgőt kínál neki.- Már találkoztam vele korábban. Azt nem állíthatnám, hogyismerem, a szó bármilyen értelmében.

- Maga pontosan tudta, ki ő, mielőtt ez az egész elkezdődött, éssoha még csak nem is említette nekem?

- Nem tartottam szükségesnek.Vendégek raja vonul ki az ebédlőből a hallba, és a rózsaszirmok újra

záporozni kezdenek. Marco a könyvtárszobába kíséri a szürke öltönyös

233




férfit, aztán elcsúsztatja a festett üveg falat, és belépnek az elhagyatott játékszobába, hogy ott folytassák a beszélgetést.

- Tizenhárom éven át jóformán egy szót sem szólt hozzám, és most beszélni akar velem? - kérdi Marco.

- Most sincs semmilyen különösebb mondanivalóm. Mindösszefélbe akartam szakítani a Miss Bowennel való... beszélgetésedet.

- Tudja a maga nevét!- Úgy látszik, igen jó a memóriája. Mit szeretnél megbeszélni

velem?- Tudni szeretném, meg van-e elégedve a teljesítményemmel -

mondja Marco halkan, hidegen.- Kielégítően haladsz - feleli a szürke öltönyös. - Az állásod itt biztos, így megfelelő pozícióból tudsz működni.

- És mégse lehetek önmagam. Mindenfélére megtanított, aztánidehelyezett, hogy úgy tegyek, mintha valaki más lennék, mint akivagyok, míg ő kinn áll a színpadon, és mindenki szeme láttára teheti azt,amit tesz.

- De a jelenlévők közül senki nem hisz neki. Azt gondolják, hogy

becsapja őket. Épp úgy nem tudják róla, hogy ki ő valójában, mintahogyan terólad sem tudják, csak éppen ő jobban szem előtt van. – De ezaz egész nem arról szól, hogy közönségetek legyen. Ezt szeretnémmegértetni veled. Pontosan ugyanannyit érhetsz el, mint ő, és nem kellsenkit meggyőznöd arról, hogy az egész csak trükk vagy pazar látványosság. Többé-kevésbé a háttérben maradhatsz, és ugyanolyanteljesítményt nyújthatsz, mint ő. Azt javaslom, tartsd tőle távol magad, éskoncentrálj a saját munkádra.

- Szerelmes vagyok belé.Mindeddig Marco bármit mondhatott, soha nem sikerült semmiféle

látható reakciót kiváltania a szürke öltönyös férfiból, még akkor sem,amikor egyik leckéje során véletlenül felgyújtott egy asztalt, de mostvalami átsuhan a férfi arcán, ami egyértelműen szomorúságról árulkodik.

- Ezt sajnálattal hallom - mondja. - Ez alaposan megnehezíti a párbajt a számodra.

- Már több mint tíz éve párbajozunk. Mikor lesz már ennek vége?- Amikor egyikőtök győz.- És az mennyi időbe telik még? - kérdi Marco.- Azt nehéz megmondani. A legutóbbi ilyen párbaj harminchét évig

tartott.- Aligha tudjuk harminchét éven át működtetni a cirkuszt.- Akkor neked nem kell annyi ideig várnod. Jó diák voltál, és jó

versenyző is vagy.

234




- Honnét tudja? - kérdi Marco emeltebb hangon. - Éveken át mégarra sem méltatott, hogy beszéljen velem. Semmit sem a maga kedvéértcsináltam. Mindent, amit tettem, mindent, amit a cirkuszon változtattam,minden lehetetlen trükköt és megdöbbentő látványt az ő kedvéértcsináltam.

- Az indítékaid nincsenek befolyással ajáték eredményére.- Nekem elegem van a maga játékából - mondja Marco. -

Kiszállok.- Nem tudsz kiszállni - feleli az oktatója. - Hozzá vagy láncolva. És

az ellenfeledhez is. A párbaj folytatódik. Egyikőtök veszíteni fog. Nincs

választási lehetőséged.Marco fölkap egy labdát a biliárdasztalról, és a szürke öltönyös férfifelé hajítja. Az könnyedén ellép a labda útjából, és az nekivágódik anaplementét ábrázoló, festett üveglapnak.

Marco szó nélkül hátat fordít az oktatójának. Kisétál a helyiségvégében lévő ajtón, és észre sem veszi Isobelt, aki ott állt a hallban, elégközel hozzá, hogy hallja a vitájukat.

Marco egyenesen a bálterembe siet, és meg sem áll a táncparkett

közepéig. Megfogja Celia karját, és elpenderíti a lányt Herr Thiessenközeléből.Magához húzza smaragdszín ölelésben, és úgy magához szorítja,

hogy többé nem látszik, hol végződik a férfi öltönye, és hol kezdődik alány ruhája.

Ahogy Marco a karjába zárja, Celia számára mindenki más ateremben megszűnik létezni.

De mielőtt hangot adhatna a meglepetésének, a férfi ajka az övére

tapad, és Celiát elborítja a szótlan, mennyei gyönyörűség.Marco úgy csókolja, mintha rajtuk kívül nem lenne más ember a

világon.A levegő hurrikánként örvénylik körülöttük, kivágja a kertbe vezető

üvegajtókat, a függönyök összegubancolódva hullámzanak.A bálteremben minden szempár feléjük fordul.Ekkor Marco elengedi a lányt, és kimegy a teremből.

Mire kiér az ajtón, szinte mindenki teljesen elfelejtette az iménti jelenetet. Csak valami átmeneti zavart éreznek, amelyért a hőségethibáztatják, no meg a túl bőségesen fogyasztott pezsgőt.

Herr Thiessen képtelen visszaemlékezni rá, miért hagyta abba Celiahirtelen a táncot, vagy hogy mikor változott át a ruhája színe ilyensötétzöldre, amilyen most.

- Valami baj van? - kérdi tőle, amikor észreveszi, hogy a lányremeg.

235




*

Mr. A. H— átviharzik az elülső hallon, és az utolsó pillanatban sike-rül elkerülnie, hogy rálépjen Pixire és Dixire, akik ott hevernek elnyúlvaa padlón, és éppen arra tanítják Kismedvét és Nagymedvét, hogy körbeforogjanak a hátsó lábukon.

Dixi Pixi kezébe nyomja Kismedvét (vagy Nagymedvét), és a szürkeöltönyös férfi nyomába szegődik. Nézi, ahogy átvág az előcsarnokon,visszaveszi szürke keménykalapját és ezüst sétapálcáját a komornyiktól,

és kilép a kapun. Amikor becsukódik mögötte a kapu, Dixi odanyomja azorrát a legközelebbi ablakhoz, és figyeli, amint a férfi elhalad azutcalámpák alatt, mielőtt beléveszne az utca sötétjébe.

Pixi odaáll mellé. A két kismacska a vállán ül, és boldogan dorombol.Chandresh átvág a hallban tolongó tömegen, és szorosan a kislány mögélép.

- Mi van? - kérdi Pixi. - Mi a baj?Dixi hátat fordít az ablaknak.

- Annak az embernek nincsen árnyéka - mondja, miközbenChandresh áthajol az ikrek feje fölött, és kikukucskál az üres utcára.- Mit mondtál? - kérdi Chandresh, de az ikrek a vörös

kismacskákkal már átrohantak a hallon, és belevegyültek a tarkatömegbe.

236




Esti mesék M ASSACHUSETTS , C ONCORD , 1902. OKTÓBER

ailey a kora este nagy részét azzal tölti, hogy Pixivel és Dixivelfölfedezi az útvesztőt. Szobák szédítő hálózata alkotja, köztük itt-ott egy folyosó, aszimmetrikus ajtókkal. Vannak forgó szobák, és

olyanok, amelyeknek a padlója világító sakktábla. Az egyik folyosó fala

mentén feltornyozott bőröndök állnak. A másikban havazik.

B- Ez meg hogy lehetséges? - kérdi Bailey. A kabátjára olvadó

hópelyhek tapadnak.Válaszként Pixi megdobja egy hógolyóval, Dixi meg csak nevet.Miközben az útvesztőben bolyonganak, Dixi elmeséli nekik a

Minotaurus történetét, olyan szemléletesen, hogy Bailey állandóan arraszámít, hogy a következő fordulóban szembe találják magukat aszörnyeteggel.

Belépnek egy szobába, amely hatalmas, fém madárkalitkáraemlékeztet, de a rácsai közt nem látni mást, csak sötétséget. Acsapóajtónak, amelyen át bejutottak, amint visszahullik a helyére,

bekattan a zárja, és nem lehet újra kinyitni. Úgy tűnik, másik kijáratnincsen.

Dixi abbahagyja a mesét, miközben megvizsgálják a rács mindenegyes ezüstrúdját, nincs-e valahol rejtett kijárat vagy ügyesen álcázott

forgópánt. Míg keresgélnek, Pixinek láthatólag elromlik a kedve.Amikor már elég hosszú időt töltöttek fogolyként a szobában, Baileytalál egy kulcsot, amelyet a kalitka közepében himbálózó madárhintaülésében rejtettek el. Amikor elfordítja, maga a hinta fölemelkedik, akalitka teteje kinyílik, és amikor kimásznak rajta, egy homályosanmegvilágított templomban találják magukat, amelyet egy albínó Szfinxőriz.

Bár a templomban legalább egy tucat ajtó van, Pixi azonnal

megtalálja azt az egyet, amelyiken keresztül visszajutnak a cirkuszba.A lány még mindig nyugtalannak tűnik, de mire Bailey megkér-dezhetné, mi baja, Dixi megnézi az óráját, és megállapítja, hogykésésben vannak, már meg kellett volna kezdeniük a következőműsorszámukat. A három fiatal megbeszéli, hogy később újratalálkoznak, és az ikrek eltűnnek a tömegben.

237




Bailey az elmúlt néhány estén annyiszor látta a kismacskákat, hogymár kívülről tudja minden egyes mozdulatukat, ezért most úgy határoz,hogy egyedül indul felfedezőútra, amíg az ikrek végeznek.

Az ösvényről, amelyen elindul, egyetlen sátor sem nyílik, csak kanyarog a csíkos sátorponyvák végeérhetetlen sora között, amelyek mögött fények hunyorognak.

Aztán egyszer csak észreveszi, hogy a váltakozó fekete-fehér csíkok egyformaságát valami megtöri.

Egy nyílást lát az egyik sátor oldalában. A hasadék mindkét oldalánezüsttel szegett kis lyukak sorakoznak, és pontosan a feje fölött fekete

szalag csüng, mintha eredetileg ezt a bizonyos nyílást szorosan összeakarták volna fűzni, hogy ne lehessen bejutni a sátorba. Bailey arragondol, talán a cirkusz valamelyik alkalmazottja megfeledkezett róla,hogy újra befűzze.

Aztán észreveszi a feliratot. Akkora, mint egy nagyobbfajta postailevelezőlap, és hozzáerősítették a fekete szalaghoz, úgy, ahogy azajándékok díszdobozához szokták az ajándékozó jókívánságait tartal-mazó kis kártyát. Ott fityeg a szalagon néhány lábnyival a föld felett.

Bailey megfordítja. A képes oldalán a fekete-fehér rézkarc kisgyereketábrázol: a gyerek ágyban fekszik, dagadó párnák közt, kockás takaróalatt, de nem a gyerekszobában, hanem a csillagokkal telehintett éjszakaiég alatt. A cédula másik oldala fehér, és fekete tintával, elegánskézírással ez áll rajta:

Esti Mesék Napszállati rapszódiák

Az Emlékezet Antológiái

Kérjük, óvatosan lépjen be! És nyissa ki nyugodtan, ami zárva van!

Bailey nem tudja eldönteni, vajon az utolsó mondat a sátor hasadékárautal-e, vagy a cédula véletlenül került ide egy másik sátorból. A sátrak

többségén festett fatáblák vannak a bejárat fölött, szembeszökő helyen,és az is egyértelmű, hogy hol van a bejárat vagy legalábbis a hozzávezető út. Ez itt viszont úgy fest, mintha nem is akarták volna, hogy azemberek megtalálják. Néhány látogató elhalad mellette, útban az egyik sátorból a másikba, de annyira elmerülnek a beszélgetésben, hogy észresem veszik Bailey-t, ahogy ott áll, és a levelezőlap nagyságú feliratot

böngészi az egyik sátor oldalánál.

238




Bailey habozva széthúzza a befűzetlen nyílást, csak annyira, hogy bekukucskáljon: látni szeretné, csakugyan egy külön attrakció van-eodabent, vagy ez csak az akrobaták sátrának hátsó része, esetlegvalamiféle raktárhelyiség. Nem lát semmit, csak hunyorgó fényeket, megvalamiféle alakzatokat, amelyek akár bútorok is lehetnek. Még mindig

bizonytalanul széthúzza annyira a hasadék két szárnyát, hogy beférjenrajta, és be is lép, óvatosan, ahogyan erre a felirat is figyelmeztette, ésmint utóbb kiderül, nem ok nélkül, mert amint belép, beleütközik egyasztalba, amelyen korsók, palackok és lefedett tálak sorakoznak, és azütközéstől összecsördülnek. Bailey megtorpan, és szívből reméli, hogy

nem vert le semmit.Hosszúkás szobában van, akkora, mint egy szálloda ebédlője, vagytalán csak az asztal miatt emlékezteti ebédlőre. Az asztal végignyúlik asátor teljes hosszában, bár oldalt van annyi hely, hogy óvatosanelevickéljen mellette. Minden egyes korsó és palack más és más.

Némelyik egyszerű üveg vizeskorsó, de vannak fényezett kerámiakorsók is, és olyanok, amelyek díszes tejüvegből készültek. Vannak boros-

palackok, viszkisüvegek és parfümös üvegcsék, ezüstfedelű cukortartók,

és olyanok, amelyek leginkább urnára emlékeztetnek. Láthatólagsemmiféle szabályos mintát vagy rendszert nem alkotnak: egyszerűencsak találomra lerakták őket az asztalra. Aztán vannak még továbbikorsók és palackok is a sátor peremén, néhány pedig a földön áll, vagyládákon és magas, fa könyvespolcokon.

Egyetlen dolog van a sátorban, ami a kint fityegő cédulán láthatóképre emlékeztet: a mennyezete. Az ugyanis fekete, és mindenfelé aprófények hunyorognak rajta. Csaknem egészen úgy hat, mintha az ember

fektéből felnézne az éjszakai égre.De mi köze mindennek az ágyban fekvő gyerekhez vagy az esti

meséhez? – töpreng Bailey, miközben körbejár a sátorban.Eszébe jut, mi állt a cédulán a csukott dolgok kinyitásáról, és furdalni

kezdi a kíváncsiság, mi lehet ebben a rengeteg korsóban. Azok, amelyek áttetsző üvegből vannak, úgy tűnik, üresek. Amikor elér az asztal túlsóvégéig, találomra fölemel egyet, egy kis kerek, csillogó fekete mázas

korsót, amelynek fedelén ívbe hajló fogantyú van. Leemeli a korsófedelét, és belenéz. A fedél alól kis füstgomoly szabadul ki, de a kancsóettől eltekintve üres. Ahogy befelé kukucskál, orrát megcsapja a lángolófahasábok, a hó és a sült gesztenye illata. Kíváncsian újabb, mélyebblevegőt vesz. Most már a forralt bor illatát is érzi, és kandiscukorét,

borsmetáét, pipafüstét. Egy fenyőfa tiszta, éles fenyőillatát. Csöpögőgyertyaviaszét. Szinte tapinthatóan érzi a havat, az izgalmat és avárakozást, a csíkos selyemcukor édes ízét. Ez az egész szédítő,

239




csodálatos és zavarba ejtő. Néhány pillanattal később lecsukja a fedőt, ésvisszateszi a korsót a helyére.

Végignéz a korsókon és palackokon: kíváncsi, de mégis tétovázik,kinyisson-e egy másikat. Végül fölemel egy tejüveg palackot, éslecsavarja róla az ezüstös fémkupakot. Ez a palack nem üres, egy kisfehér homok van benne, ami ide-oda csúszkál az alján. Az illat, amelyfölszáll belőle, összetéveszthetetlen tengerszag, egy ragyogó nyári napotidéz fel a tengerparton. Bailey hallja, ahogy a hullámok a homokos

partnak csapódnak, és hallja egy sirály kiáltását. De valami titokzatosatis érez, valami fantasztikust. Egy kalózhajó zászlaját a távoli láthatáron,

egy sellő halfarkának csapkodását, amint eltűnik egy hullám mögött. Azillat is, az azt kísérő érzés is kalandos és szívvidító, és közben érzi atengeri szellő sós leheletét.

Bailey becsukja a palackot, és az illat is, az érzés is elhalványul, ottmarad foglyul ejtve az üvegben a maroknyi homokkal együtt.

Ezután a falra erősített polcról emel le egy üveget, mert kíváncsi,van-e vajon valami különbség az asztalon lévő és a sátor oldalánálsorakozó korsók és palackok között, hogy van-e valami rendszer ezeknek

a különös tartályoknak az elrendezésében.Ez az üveg magas és keskeny, a dugóját ezüstdrót tartja a helyén. Némi üggyel-bajjal sikerül kinyitnia, és a dugó pukkanó hangot hallat,ahogy kiugrik a helyéből. Van valami az üveg alján, de Bailey nem tudjamegállapítani, mi az. Az üveg keskeny nyakából fényesség és virágillatszáll föl. Egy harmatos szirmokkal teli rózsabokor illata, és mohos kertiföldé. Bailey úgy érzi, mintha egy kerti ösvényen lépkedne. Méh-zümmögést hall, és énekesmadarak dalát a falomb közül. Mélyebb

lélegzetet vesz, és most már a többi virág illatát is érzi a rózsáké mellett,liliomokét, íriszekét és krókuszokét. A lombok susognak a lágy, melegszélben, és Bailey egy másik személy lépteinek zaját hallja, nem messzea sajátjától. Olyan elevenen érzi, ahogy egy macska oson el a lábánál,hogy lenéz, arra számítva, hogy meglátja a macskát, de persze semmitsem lát a sátor földjén, csak további korsókat és palackokat. Bailey

bedugaszolja az üveget, és visszateszi a polcra. Aztán kiválaszt egy

másikat.Az egyik polcon, eldugva, egészen a falnál, talál egy kis üvegcsét, anyaka kerek, és gömbölyű üvegdugóval van bedugaszolva. Óvatosanfölemeli. Nehezebb, mint amire számított. Kihúzza a dugót, és nem érti,mi történhetett, mert eleinte sem a szagok, sem az érzései nem változnak.Aztán égetett cukor szagát érzi, amint az őszi szél csípős fuvallata feléjesodorja. Gyapjú- és izzadságszagot érez, mintha nagykabát lenne rajta,még a sál melegét is érzi a nyaka körül. Az az érzése, mintha maszkot

240




viselő embereket látna. Az örömtűz szaga elkeveredik az égetettcukoréval. Aztán valami megváltozik, valami megmoccan előtte. Valamiszürke. Éles fájdalmat érez a mellkasában. Mintha zuhanna. Hevesszélzúgás, és egy lány sikolya.

Bailey egészen összezavarodva dugja vissza a dugót az üvegbe.Visszateszi a furcsa üvegcsét a helyére. Nem szeretné, ha ez maradna azutolsó benyomása erről a sátorról, és úgy dönt, még eggyel meg-

próbálkozik, mielőtt visszamegy, hogy megkeresse Pixit és Dixit.Ezúttal egy dobozt emel föl az asztalról: egy fényezett fadobozt,

amelynek fedelébe örvénylő mintát véstek. A doboz fehér selyemmel van

kibélelve. A belőle fölszálló illat tömjénre emlékeztet, nehéz és fűszeres,és érzi, ahogy a füst kavarog a feje körül. Meleg van, forró sivatagilevegő, perzselő napsütés és finom, puha homok. Az arca kipirul ahőségtől, de valami mástól is. Valami kéjes érzés szalad végighullámokban a bőrén, mintha selyem simogatná. Valahonnét zene szól,de nem jól hallja, miféle hangszeren játszanak. Talán furulyán vagyfuvolán. És nevetést is hall, csilingelő nevetést, amely harmonikusanelvegyül a zeneszóval. A nyelvén valamilyen édes, de fűszeres ízt érez.

Az érzés egész egyszerre fényűző és könnyelmű, de ugyanakkor titokzatos és érzéki is. Egy kezet érez a vállán, ijedtében összerezzen, ésvisszaejti a fedelét a dobozra.

Az illúzió azonnal eltűnik. Bailey egyedül áll a sátorban, a hunyorgócsillagok alatt.

Ebből ennyi elég, gondolja. Visszamegy a sátorfal nyílásához, ésgondosan ügyel, nehogy véletlenül meglökje valamelyik korsót vagyüveget.

Odakinn megáll még egy pillanatra, és úgy igazítja el a sátornyílásszalagjáról függő cédulát, hogy jobban lehessen látni, bár maga semtudja miért. Most a csillagos ég alatt ágyában alvó gyermeket ábrázolókép fordul kifelé, bár azt nehéz lenne eldönteni, vajon a gyermek álma

békés-e vagy nyugtalan.Elindul visszafelé, hogy megkeresse Pixit és Dixit, és közben azon

gondolkodik, vajon ők nem akarnak-e majd visszamenni az udvarra,

hogy harapjanak valamit.Aztán ahogy megy, a szél égetett cukor illatát sodorja felé, és Baileymegállapítja, hogy tulajdonképpen nem is éhes.

Szórakozottan lépeget a kanyargó ösvényeken, a feje teli van atitkokat rejtő üvegek emlékével.

Amikor befordul az egyik sarkon, egy emelvényhez ér, amelyen amozdulatlan, eleven szobrok egyike áll, de ez most más, mint a hóval

borított asszony, akit korábban látott.

241




Ennek a nőnek a bőre sápadtan csillog, hosszú, fekete hajábaezüstszalagok tucatjait fűzték, amelyek leomlanak a vállára. A ruhájafehér, és horgolt fekete csipke borítja, vagy legalábbis Bailey először annak nézi, de amikor közelebb lép, akkor látja, hogy azok a fekete jelek igazából szavak, amelyeket a ruha anyagára írtak.

Amikor elég közel ér hozzá, hogy el tudja olvasni őket, akkor ráébred, hogy kézzel írott szerelmes leveleket lát. Vágyakozó, sóvárgószavak szaladnak körbe a nő derekán, és lefutnak a ruha uszályára, amelyleomlik az emelvény peremén.

Maga a szobor mozdulatlan, de a kezét előrenyújtja, és Bailey csak

ekkor veszi észre a vörös sálat viselő, fiatal nőt, aki ott áll a szerelmeslevelekbe öltözött szobor előtt, és egyetlen szál skarlátvörös rózsát nyújtneki.

Olyan finom mozdulattal, hogy jóformán észre sem lehet venni, delassan, nagyon-nagyon lassan a szobor mégiscsak kinyúl a rózsáért. Azujjai szétnyílnak, és a fiatal nő, kezében a rózsával, türelmesen vár, míg aszobor keze fokozatosan, biztonságosan összecsukódik a virág szárakörül, és csak akkor engedi el.

Ekkor a fiatal nő odabólint a szobornak, sarkon fordul és elvegyül atömegben.A szobor tovább tartja a rózsát. A virágszirmok még élénkebbnek

vöröslenek a nő fekete-fehér ruhájának háttere előtt.Bailey még mindig a szobrot figyeli, amikor Pixi megkopogtatja a

vállát.- Ő a kedvencem - mondja Pixi, és Bailey-vel együtt felnéz a

szoborra.- Ki ez a nő? - kérdi Bailey.- Sok neve van - feleli Pixi - de többnyire úgy emlegetik, a Kedves.

Örülök, hogy ma este adott neki valaki virágot. Én is megteszem néha,ha éppen nincs virág a kezében. Szerintem anélkül nem egészentökéletes.

A szobor lassan, fokozatosan az arcához emeli a rózsát. A szemelecsukódik.

- Hát te mit csináltál, míg mi dolgoztunk? - kérdi Pixi, miközbenelindulnak a Kedves szobrától az udvar felé.- Találtam egy sátrat, teli üvegekkel, de nem vagyok biztos benne,

hogy szabad volt bemennem - feleli Bailey. - Az egész olyan... furcsavolt.

Nagy meglepetésére Pixi fölnevet.

242




- Az Dixi sátra - magyarázza. - Celia készítette neki, és arra való,hogy gyakorolja, hogyan kell lejegyezni a történeteit. Dixi azt állítja, ígykönnyebb neki, mintha le kellene írnia őket. Mellesleg az előbb aztmondta, most azt szeretné gyakorolni, hogy leolvassa az emberekről amúltjukat, úgyhogy jobb lesz, ha kicsit később keressük meg. Szokottilyet csinálni, témákat keres a történeteihez. Alighanem a Tükörterembenlesz, vagy a Rajzszobában.

- Mi az a Rajzszoba? - kérdi Bailey. Átfut a fején, hogy azt ismegkérdezi, ki az a Celia, mert nem emlékszik, hogy hallotta volna már Pixitől ezt a nevet, de aztán úgy dönt, inkább a Rajzszobára kíváncsi,

mert erről a sátorról még sose hallott.- Az egy olyan sátor, amelyiknek minden fala csupasz és fekete, ésvan benne pár vödörnyi kréta, úgyhogy bárhová rajzolhatsz velük.

Néhány ember csak a nevét jegyzi föl, de mások egész képeket rajzolnak. Néha Dixi is fölír egy-egy rövidebb történetet a falra, de rajzolni isszokott. Egész ügyesen rajzol.

Megkerülik az udvart: Pixi ragaszkodik hozzá, hogy Bailey meg-kóstoljon egy csésze fűszerezett kakaót, amely csodálatosan felmelegíti,

bár kissé meg is égeti vele a nyelvét. Azon veszi észre magát, hogyvisszatért az étvágya, ezért Pixivel megosztoznak egy tál gombócon ésegy csomag ehető papiroson. A lapokon részletesen kidolgozott képek láthatók arról az ételféleségről, amilyen ízű a papír.

Átsétálnak egy sátoron, ahol mindent elborít a köd, és ahol papírbólvaló lényekkel találkoznak. Tekergőző, fehér kígyók öltik rájuk feketenyelvüket, szénfekete madarak verdesnek a sűrű ködben.

Valamilyen azonosíthatatlan lény sötét árnyéka szalad végig Pixi

cipőjén, aztán eltűnik a ködben.A lány azt állítja, egy tűzokádó papírsárkány is rejtőzik valahol a

sátorban, és bár Bailey hisz neki, zavarba ejtőnek találja a gondolatot,hogy létezhet olyan lény, amely papírból van, és mégis tüzet fúj.

- Későre jár - jegyzi meg Pixi, miközben sátorról sátorra járnak. - Nem kell még hazamenned?

- Egy kicsit még maradhatok - feleli Bailey. Az utóbbi időben

tökélyre fejlesztette annak technikáját, hogyan csusszanjon be a házbaanélkül, hogy bárkit is felébresztene, úgyhogy minden éjjel egyre továbbés tovább marad.

A cirkuszban már csak néhány látogató lézeng ezen a késői órán, ésahogy Bailey elmegy mellettük, észreveszi, hogy közülük sokan vörössálat viselnek. Mindegyik sál más és más, van közöttük vastag, kötöttgyapjúsál és vékony csipkesál, de mindegyik mély skarlátvörös, és ez aszín a sok fehér és fekete háttere előtt még élénkebben virít.

243




Amikor már annyi vörös folt villant el mellettük, hogy Bailey biztos benne, ez nem lehet véletlen, megkérdezi róluk Pixit, és közben az iseszébe jut, hogy az a fiatal nő a rózsával szintén vörös sálat viselt.

- Ez olyan egyenruhaféle - mondja a lány. - Ők a rêveur ök. Akadköztük, aki mindenhová követi a cirkuszt. És mindig tovább maradnak,mint mások. A vörös sál arra való, hogy felismerjék egymást.

Bailey szeretne még többet is megtudni a rêveur ökről és a sáljukról,de mielőtt még tovább faggathatná Pixit, a lány behúzza egy újabbsátorba, és attól, amit ott lát, Bailey-nek azonnal torkán akad a szó.

Olyan érzése támad, mint télen, amikor első ízben esik a hó, azokban

az első órákban, amikor minden fehér, puha és csöndes.Ebben a sátorban minden fehér. Feketét sehol sem látni, még asátorfalak sem csíkosak. Minden csillogó, már-már vakítóan fehér. A fák,a virágok, a kanyargó, kavicsos ösvényeket szegélyező fű, minden egyesfűszál és szirom makulátlan fehér.

- Ez micsoda? - kérdi Bailey. Nem volt ideje elolvasni a feliratot a bejárat fölött, mielőtt beléptek.

- Ez? A Jégvirágok kertje - feleli Pixi, és magával húzza Bailey-t az

ösvényen. Az ösvény egy nyitott térre vezet, a közepén szökőkút fehér tajtékja bugyog a tisztán metszett jégmedencébe. A sátrat sápadt fák szegélyezik, ágaikról hózápor zúdul a földre.

Senki nincs rajtuk kívül a sátorban, semmi nem zavarja meg alátványt. Bailey közelebbről szemügyre veszi az egyik rózsát, és afagyos, hideg szirmok közül mintha alig érzékelhető illat szállna föl,ahogy közelebb hajol. Rózsa-, jég- és cukorillat. Bailey-t azokra avattacukor rózsákra emlékezteti, amelyeket az udvarban árulnak.

- Bujócskázzunk! - javasolja Pixi. Bailey igent int, mire a lánygyorsan kigombolja a télikabátját, és rádobja az egyik havas ágra. Fehér fellépőruhájában most jószerivel láthatatlan.

- Hé, ez így nem ér! - kiált utána Bailey, miközben a lány eltűnik egy fűzfa lecsüngő ágai mögött. Utánaveti magát: fák és formára nyírtsövények,vadszőlőindák és rózsák között űzi a felvillanó vörös fürtöket.

244




Könyvelés LONDON , 1890 MÁRCIUSA

handresh Christophe Lefevre a dolgozószobájában ül egy jókora,mahagóni íróasztal mögött, az előtte álló konyakosüveg már szinte teljesen üres. Az este valamelyik korábbi szakaszában volt

még pohara is, de azt már órákkal ezelőtt lerakta valahová. Az

álmatlanság és az unalom ösztökélésére rászokott, hogy éjszakánkéntszobáról szobára vándorol. A felöltőjét sem találja, valószínűlegotthagyta valamelyik szobában, amelyiken keresztüljött. Reggel majd adiplomatikus szobalány megtalálja és egyetlen megjegyzés nélkülátnyújtja neki.

C

A dolgozószobában, két korty konyak között megpróbál dolgozni. Ezfőként abból áll, hogy a töltőtollával irkál valamit különböző papír-szeletekre. Igazából nem dolgozott már évek óta. Nincsenek új ötletei,

nincsenek új előadások. A tervezésből, végrehajtásból és továbblépésbőlálló ciklus elakadt, és Chandresh nem érti, hogy miért.

Sehogy sem fér a fejébe ez a dolog. Sem ma éjszaka, sem máskor,akármennyi konyakot iszik is. Ennek nem így kellene működnie. Azember elindít egy tervet, kifejleszti, színpadra viszi, aztán elküldi avilágba, és ott ez az esetek többségében megáll a saját lábán. És akkor őrá többé nincsen már szükség. Ez a helyzet sem mindig kellemes, de

ezek a dolgok így működnek, és Chandresh ezt a folyamatot jól ismeri.Az ember büszke arra, amit csinál, begyűjti a dicsérő kritikákat, talán egykicsit bánatos, de azért továbblép.

A cirkusz hátrahagyta őt, kihajózott nélküle a nyílt tengerre, de ő mégmindig ott áll a parton és néz utána. Pedig volt már éppen elegendő ideje,hogy meggyászolja szellemi termékének önállósulását, és újra beindítsaaz alkotás folyamatát, de most semmiféle új terv szikráját nem sikerülkicsiholnia az agyából. Semmilyen új alkotás nem született már csaknem

tizennégy éve, semmi, ami nagyobb vagy jobb lenne, mint a korábbiak.Az is lehet, gondolja, hogy egyszerűen kiégett. Ez nem kellemes gon-dolat, úgyhogy megpróbálja konyakba fojtani és nem venni rólatudomást.

De a cirkusz nyugtalanítja.

245




Ilyenkor, az éjszaka csöndjében, amikor a konyakosüveg már jóformán kiürült, még jobban nyugtalanítja, mint máskor. Még nincsolyan rettenetesen késő, legalábbis cirkuszi időszámítás szerint, de acsönd máris teljes, és súlyosan nehezül rá.

Most, hogy a konyakosüveg is, a töltőtolla is kiszáradt, egyszerűencsak ül, szórakozottan beletúr a hajába, és különösebb cél nélkül

belebámul a szoba félhomályába. Az aranyozott kandallóban a tűz már kihunyófélben van, a homályos sarokban csak sejlenek a magas könyv-szekrény ritkaságokkal és emléktárgyakkal zsúfolt polcai.

Pillantása tovább vándorol a nyitott ajtón túlra, és megpihen a hall

túloldalából nyíló ajtón. Ez az ajtó, amely diszkréten elrejtőzik két perzsaoszlop között, Marco irodájába vezet. Mögötte van Marco lakosztálya,azért ott, hogy mindig kéznél legyen, ha füttyent neki, bár ma estetörténetesen nincs idehaza.

Chandresh alkoholködös agyában felmerül a gondolat, hogy Marcotalán az irodájában tartja a cirkusszal kapcsolatos iratokat. És hogy vajonmi lehet azokban az iratokban... Ő csak futólag szokott beléjük nézni,még sose vette a fáradságot, hogy részletesen megvizsgálja őket. Most

azonban felébred benne a kíváncsiság.Az üres konyakosüveget még mindig a kezében szorongatvaföltápászkodik, és kibotorkál a hallba. Biztosan zárva van, gondolja,amikor a fényezett, barna faajtó felé nyúl, de az ezüstös ajtógombkönnyedén elfordul, és az ajtó kinyílik.

Chandresh tétován megáll az ajtóban. A parányi iroda teljesen sötét,csak a hall felől esik be némi fény, és az utcai lámpák ködös világosságaszűrődik be homályosan az egyetlen ablakon.

Chandresh egy pillanatig habozik. Ha lenne még konyak az üvegben,alighanem becsukná az ajtót és továbbmenne. De az üveg üres, ésvégtére is, ez itt az ő háza! Tapogatózni kezd az ajtóhoz legközelebbifalikar kapcsolója után, a fény fellobban, és megvilágítja a helyiséget.

Megállapítja, hogy Marco irodája nagyon zsúfolt. A falak menténmindenütt iratszekrények és ládák állnak, dossziékkal teli dobozok tor nyosulnak rendezett sorokban. Az íróasztal, amely a helyiségnek

csaknem a felét elfoglalja, a dolgozószobában lévőnek kisebb ésszerényebb változata, bár ennek a lapján tintásüvegek, tollak és jegyzetfüzetek sorakoznak példás rendben, nem borítják el a szobrocs-kák, drágakövek és régi fegyverek, mint az övét.

Chandresh leteszi az üres konyakosüveget az íróasztalra, és kutatnikezd az iratszekrényekben és a dossziékban, fiókokat húz ki és belelapozaz iratokba, jóllehet maga sem tudja pontosan, mit is keres. Úgy tűnik, acirkusznak nincsen külön dossziéja: az iratok egy részére a színi-

246




kritikákat gyűjtő dossziékban és a jegyeladásból származó bevételek listái között talál rá.

Kissé meglepődve látja, hogy nem lehet megállapítani, milyenszisztéma szerint tartja nyilván Marco az iratokat. A dobozokonnincsenek címkék. Az irodában minden rendezett, de nem világos, mifélerendszer szerint.

Az egyik iratszekrényben Chandresh egy csomó tervrajzra és vázlatra bukkan. Némelyiken megtalálja Mr. Barris bélyegzőjét és monogramját,de vannak más személyek kezéről árulkodó tervrajzok is, amelyek tervezőjét Chandresh nem ismeri fel. Egyes esetekben még azt sem tudja

megállapítani, milyen nyelven írták rájuk a széljegyzeteket, bár a papír szélére mindenütt gondosan odaillesztették a Cirque des Rêves szavakat.Közelebb viszi a tervrajzokat a fényhez, kiteríti őket a padlón, ahol

talál egy kis szabad helyet, és gondosan áttanulmányozza mindegyiket:amit már megnézett, otthagyja összepöndörödve, egy kupacban, és áttér a következőre.

Még azokra a tervrajzokra is, amelyek egyértelműen Mr. Barrisművei, ráfirkált valaki. Hozzátoldott dolgokat más kézírással, további

szinteket rajzolt az eredeti terv fölé.Chandresh a papírokat otthagyja a földön, és visszatér azíróasztalhoz, az üres konyakosüveg mellett szép rendben tornyosuló

jegyzetfüzetekhez. Üzleti könyveknek látszanak, számok és számítások végtelen sora látható bennük, átírásokkal, összeadásokkal és dátumokkal.Chandresh félre tolj a őket.

Most magát az íróasztalt kezdi tanulmányozni. Sorra kihuzigálja asúlyos fafiókokat. Jó néhány közülük teljesen üres. Az egyikben pár tucat

üres jegyzettömböt és felnyitatlan tintásüveget talál. Egy másik tele vanrégi határidő-naplókkal, az egyes napokon esedékes találkozók valamifurcsa gyorsírással vannak följegyezve Marco takaros kézírásával.

A legutolsó fiók be van zárva.Chandresh továbblép egy másik, dossziékkal teli dobozhoz, de

valami visszahúzza ahhoz a bezárt fiókhoz.Az íróasztalon nincs kulcs. A többi fiókon zár sincs.

Chandresh már nem emlékszik rá, volt-e zár az íróasztalon néhányévvel azelőtt, amikor idehozták, és amikor az irodában még nem is voltsemmi más csak az íróasztal és egyetlen árva iratszekrény, úgyhogy ahelyiség szinte tágasnak tetszett.

Néhány perc ig a kulcsot keresi, de aztán türelmét veszti: visszamegya dolgozószobájába, kihúzza az ezüstkést a falon függő céltáblából, ésátviszi Marco irodájába.

247




Lefekszik a padlóra az íróasztal mögé, és addig feszegeti a zárat,amíg kis híján sikerül tönkretennie, de fáradozását végül is siker koronázza: meghallja a retesz kattanását, amint a zár enged a pengének.

A kést otthagyja a padlón, kihúzza a fiókot, de nem talál bennesemmit, csak egy könyvet.

Jókora, bőrbe kötött kötet. Amikor Chandresh kiveszi a fiókból, meg-lepődik, hogy milyen súlyos. Kiejti a kezéből, és a könyv nagy

puffanással landol az íróasztal lapján.Öreg és poros könyv. A bőrborítás elnyűtt, a kötés kirojtosodott a pe-

remén.

Chandresh egy pillanatig habozik, aztán felüti a könyvet.Az előzéklapon egy fa rendkívül finoman kidolgozott rajzát találja,az ágak között mindenütt jelek és szimbólumok, olyan sűrűn, hogy aliglátszik a lap a tintától. Chandresh semmit sem ért a jelekből, még azt semtudja eldönteni, vajon szavakat alkotnak-e, vagy mindössze motívumok folytonosan ismétlődő sorát látja.

Itt-ott észrevesz egy ismerősnek tetsző jelet. Némelyiknek a formájaaz egyiptomi hieroglifákéra hasonlít. Egy kissé a kígyónő tetoválására

emlékeztetnek.A könyv oldalait is hasonló jelek borítják, bár főként más dolgok vannak rajtuk. Többnyire papírdarabok, amelyeket más dokumentum-okból vágtak ki.

Chandresh csak a sokadik oldalnál döbben rá, hogy minden egyes papírdarabon szerepel valakinek az aláírása.

Még hosszabb időbe telik, amíg rájön, hogy ő ezeket a neveket mindismeri.

És csak akkor döbben rá, amikor rábukkan arra az oldalra is, amelyi-ken gyerekes macskakaparással a Murray ikrek neve áll, hogy akönyvben minden egyes személy neve szerepel, akinek valamilyenkapcsolata van a cirkusszal.

Amikor alaposabban szemügyre veszi a könyvet, látja, hogy mindenegyes névhez egy hajfürtöt is mellékeltek.

A legutolsó oldalakon a cirkuszt létrehozó kis csoport tagjainak a

neve szerepel, bár egy név feltűnően hiányzik, egy másikat pedig utólagtávolítottak el.A legutolsó oldalon aztán megtalálja a saját aláírását is, az

olvashatatlan, cikornyás C betűkkel, amelyet gondosan kivágtak valamilyen dokumentumból, talán egy számlából vagy levélből. Alattamindössze egyetlen, hollófekete hajfürt, szimbólumokkal és betűkkelkörülvéve. Chandresh fölemeli a kezét, és megtapogatja a tulajdon,gallérjára göndörödő haját.

248




Árnyék hull az íróasztalra, és Chandresh összerezzen meglepetés-ében. Elengedi a könyvet, és az becsukódik.

- Uram?Marco áll az ajtóban, és különös arckifejezéssel figyeli Chandresht.- Én... én azt hittem, elmegy itthonról ma este - mondja Chandresh.

Lepillant a könyvre, aztán újra Marcóra néz.- Így is volt, uram, de valamit itthon felejtettem. - Marco pillantása

végigsiklik a földön szétszórtan heverő írásokon és tervrajzokon. -Elárulná, uram, hogy mit művel itt?

- Ugyanezt én is megkérdezhetném - mondja Chandresh. - Mi ez az

egész?Újra felüti a könyvet, a lapok meglebbennek, aztán visszahullanak ahelyükre.

- Azok a cirkusszal kapcsolatos feljegyzések - feleli Marco, de nemnéz a könyvre.

De Chandresh ezúttal nem éri be ennyivel.- Miféle feljegyzések? - kérdi.- Ezt a rendszert én találtam ki - mondja Marco. - Tudja, igen sok

mindent kell észben tartanom a cirkusszal kapcsolatban.- És mióta csinálja ezt?- Mit mióta csinálok, uram?- Mióta tárolja itt ezeket a... bármi legyen is ez a hülyeség. -

Belelapoz a könyvbe, bár most már igazából nincs kedve megérinteni.- A rendszeremet azóta használom, amióta megnyílt a cirkusz -

feleli Marco.- Csinál valamit vele, igaz? Mindnyájunkkal csinál valamit!- Csak a munkámat végzem, uram! - mondja Marco. A hangja most

élesebb, mint máskor. - És ha nem haragszik, örülnék, ha nem nyitogatnáa könyveimet, mielőtt szólna nekem.

Chandresh megkerüli az íróasztalt, hogy szemben legyen Marcóval.Közben rálép a földön heverő tervrajzokra, imbolyog járás közben, de ahangja szilárd.

- Maga az alkalmazottam, és nekem jogom van tudni, mi folyik a

tulajdon házamban, hogy mi történik a saját vállalkozásommal. Maganeki dolgozik, igaz? És előttem meg titkolózott egész idő alatt, pedignincs joga hozzá, hogy az én hátam mögött...

- A maga háta mögött? - szakítja félbe Marco. - Maga még csak nem is sejti, hogy mi minden történik a maga háta mögött! Hogy miminden történt már akkor, amikor ez az egész még el se kezdődött!

- Én nem így képzeltem el ezt az egészet - mondja Chandresh.

249




- Magának soha nem volt itt semmi beleszólása semmibe - mondjaMarco. - Nem maga irányítja a dolgokat, és nem is irányította soha. Ésmég csak kíváncsi sem volt rá, hogy igazából mi történik. Úgy írta alá azelismervényeket, hogy még csak beléjük sem nézett. A pénz nem számít,mindig ezt mondogatta. És semmilyen más részlet sem számított,mindent énrám hagyott!

Az asztalon heverő papírlapok megrebbennek, ahogy Marco felemelia hangját. Marco elhallgat, és egy lépéssel eltávolodik az íróasztaltól. A

papírok rendezetlen kupacokban visszahullanak az asztallapra.- Maga szabotálta ezt a vállalkozást! - kiáltja Chandresh. - A

képembe hazudott! Isten tudja, miféle dolgokat őrizget ezekben akönyvekben!- Miféle könyvekben, uram? - kérdi Marco. Chandresh visszafordul

az íróasztal felé. Az asztallapon nincs semmiféle papiros, még kevésbéfőkönyvek. Mindössze egy tintatartó áll a lámpa mellett, egy egyiptomiistenséget ábrázoló kis bronzszobor, egy óra és egy üres konyakosüveg.De ezeken kívül semmi más nem látható az asztallap fényezett fáján.

Chandresh botorkálva megindul, az íróasztalra néz, aztán Marcóra,

de képtelen fókuszálni a pillantását.- Nem tűröm, hogy ezt csinálja velem! - Chandresh fölkapja a

konyakosüveget az asztalról, és meglóbálja Marco felé. - Ki van rúgva!Azonnal hagyja el a házamat!

A konyakosüveg eltűnik. Chandresh utánakap, de csak az üreslevegőt markolja.

- Nem mehetek el - mondja Marco. A hangja nyugodt ésfegyelmezett. Minden szót lassan ejt ki, mintha egy kisgyereknek

magyarázna. - Nem engedik. Itt kell maradnom, és folytatnom ezt ahülyeséget, ahogy az előbb igen találóan nevezte. Maga pedig szépenvisszatér az ivászathoz meg az estélyeihez, és nem is fog emlékezni errea beszélgetésre. A dolgok úgy fognak tovább folyni, ahogy eddig. Ez fogtörténni.

Chandresh kinyitja a száját, hogy tiltakozzék, de mindjárt zavartan beis csukja. Marcóra néz, aztán újra az üres íróasztalra. A tulajdon kezét

nézi, széttárja az ujjait, aztán ökölbe szorítja, mintha megpróbálnamegragadni valamit, ami nincs ott többé, bár arra már nem emlékszik, mivolt az.

- Sajnálom - mondja, és újra Marco felé fordul. - Elveszítettem afonalat. Miről is beszélgettünk az előbb?

- Semmi fontosról, uram - mondja Marco. - Mindössze néhány jelentéktelen részletet tárgyaltunk meg a cirkusszal kapcsolatban.

- Hát persze! - mondja Chandresh. - Hol is van most a cirkusz?

250




- Sydney-ben, uram. Ausztráliában. - Marco hangja megcsuklik.Kurta köhintéssel próbálja leplezni, aztán elfordul.

Chandresh válaszként mindössze szórakozottan bólint.- Erre már nincs szüksége, uram? Kivihetem? - kérdi Marco és az

üres konyakosüveg felé int, amely most újra ott áll az íróasztalon.- Ó... - mondja Chandresh. - Igen, igen, hát persze! - Odanyújtja az

üveget Marcónak, de nem néz sem rá, sem az üvegre, úgy tűnik, nincs istudatában, mit csinál.

- Hozhatok esetleg egy másikat, uram?- Igen, köszönöm! - feleli Chandresh. Kibotorkál Marco irodájából,

vissza a dolgozószobába, és leereszkedik az ablak mellett álló, bőr karos-székbe.Marco az irodában reszkető kézzel szedegeti fel a földről a lehullott

jegyzettömböket és papírlapokat. A tervrajzokat összegöngyöli, aziratokat és könyveket egymásra rakja.

Megtalálja a földön az ezüstkést, visszaviszi a dolgozószobába, és beleszúrja a céltábla kellős közepébe.

Aztán az irodájában kiürít minden egyes fiókot, kivesz belőlük

minden dossziét és iratot. Amikor mindent elrendezett, keres két bőröndöt az egyik szobában az iroda mögött, és beléjük préseli az összesiratot, míg majdnem szétrepednek, a nagy, bőrkötéses könyvet két

papírcsomó közé rejti. Átfésüli a szobáit, és minden személyes holmijáteltávolítja.

Leoltja a lámpát az irodában, és bezárja maga mögött az ajtót.Mielőtt bőröndökkel és összegöngyölt tervrajzokkal megrakodva

elhagyná a házat éjszakára, Marco bevisz egy teli üveg konyakot és egy

poharat a dolgozószobába, és lerakja őket az asztalra, Chandresh székemellé. Chandresh észre sem veszi, hogy bejött. Kibámul az ablakon azesőbe és a sötétségbe. Nem is hallja, hogy az ajtó becsukódik Marcoután.

- Nincs árnyéka... - motyogja, aztán tölt magának egy újabb pohár konyakot.

*Késő éjszaka Chandresh hosszú beszélgetést folytat egy régi

ismerősének kísértetével, akit Prospero, a Mágusként ismert valaha.Bizonyos gondolatok, amelyeket különben a konyak hullámai elsodortak volna, ottmaradnak érintetlenül a fejében, mert egy áttetsző mágusmegerősítette és rögzítette őket.

251




Három csésze tea Lainie Burgess-szel LONDON , B ÁZEL ÉS K ONSTANTINÁPOLY , 1900

adame Ana Padva műterme figyelemre méltó helyiség: ahighgate-i temető közelében fekszik, és padlótól plafonig érőablakaiból nagyszerű kilátás nyílik egész Londonra. A

rafináltan elegáns ruhákat bemutató próbabábuk csoportokban és

párokban álldogálnak, és egy olyan parti benyomását keltik, ahol avendégek többségének nincsen feje.

MLainie Burgess Madame Padvára várva ott sétálgat a fekete-fehér

ruhák gyülekezetében. Megáll, hogy megcsodáljon egy elefántcsontszínűszaténruhát, amelyre finom fekete bársonydíszítést illesztettek: kovács-oltvasra emlékeztető, hosszú hullámvonalakat és íveket.

- Megcsinálhatom neked ugyanezt színesben is, ha szeretnél egyilyet! – mondja Madame Padva, amikor belép a szobába. A botja a

lépteivel egy ütemben kopog a csempézett padlón.- Ez nekem túl elegáns, tánti - feleli Lainie.- Nehéz megtalálni a megfelelő egyensúlyt a színek nélkül -

mondja Madame Padva. Körbefordítja az estélyit viselő próbabábut, ésösszehúzott szemmel vizsgálja a ruha uszályát. - Ha túl sok bennük afehér, az emberek menyasszonyi ruhának nézik, ha túl sok a fekete, aznyomasztó és lehangoló. Erre itt még kellene egy kis fekete, azt hiszem.Csinálhatnám hosszabbra az ujját, de Celia azt ki nem állhatja.

Madame Padva körbevezeti Lainie-t, hogy megmutassa neki a többifrissen elkészült munkáját, egyebek közt a legújabb vázlatterveket,amelyek egy egész falat beborítanak, aztán leülnek teázni.

- Mindig új személyzeted van, valahányszor eljövök! - jegyzi megLainie, amikor a legújabb szerzemény behozza a tálcát, aztán újbóleltűnik.

- Beleunnak, hogy a halálomra várjanak, ezért amikor úgy dönte-

nek, hogy túl macerás lenne kilökni engem az ablakon, abban a remény- ben, hogy a domboldalon egyenesen belegurulok a mauzóleumba, inkábbodébbállnak és elszegődnek valaki máshoz. Végtére is öregasszony va-gyok, sok a pénzem és nincsen örökösöm, ezek pedig csinosan daueroltdögkeselyűk. Ez a mostani szerintem nem marad tovább egy hónapnál.

- Én eddig azt hittem, hogy mindenedet Chandreshre hagyod -mondja Lainie.

252




- Chandreshnek a pénzre semmi szüksége, és nem hiszem, hogy azüzleti részét tudná úgy irányítani, ahogyan én szeretném. Nincs hozzászeme. Nem mintha mostanában bármi egyébhez lenne...

- Olyan rossz bőrben van? - kérdi Lainie a teáját kavargatva.- Elveszített valamit önmagából - feleli Madame Padva. -

Régebben is volt már olyan, hogy egy tervének a megvalósítása teljesenlekötötte, de nem ennyire. Mintha csak a kísértete lenne egykoriönmagának, bár Chandresh-ről lévén szó, ebben a kísértetben is több azélet, mint a legtöbb eleven emberben. Megteszem, ami tőlem telik.Avantgárd balett-társulatokat keresek neki a színházaiba. Támasza

vagyok az operában, ahol pedig neki kellene támogatnia engem. -Kortyol egyet a teájából, aztán hozzáteszi. - És jobb szeretném ugyankerülni ezt a kényes témát, de igyekszem távol tartani a vonatoktól.

- Azt igen bölcsen teszed! - mondja Lainie.- Kisgyermek kora óta ismerem, hát ez a legkevesebb, amit

megtehetek érte.Lainie bólint. Lennének még kérdései, de úgy dönt, inkább majd

valaki másnak teszi fel őket, valakinek, akit szintén meg akar látogatni.

A délután hátralévő részében már kizárólag a divatról és az új művészetiirányzatokról csevegnek. Madame Padva ragaszkodik hozzá, hogyelkészítse Lainie-nek az elefántcsont és fekete ruha kevésbé ünnepélyesváltozatát barack- és krém színben. Fel is vázolja, milyen lesz, mind-össze néhány percébe kerül.

- Ha visszavonulok, ez az egész a tiéd lesz, drágám! - mondjaMadame Padva Lainie-nek, amikor az már menni készül. - Senki másranem merném rábízni!

*

Az iroda tágas ugyan, de olyan zsúfolt, hogy jóval kisebbnek látszik a valódi méreténél. Falának nagy része tejüvegből van ugyan, de szinteteljesen eltakarják az iratszekrények és a polcok. Az ablaknál állórajztáblát szinte elborítják a gondosan elrendezett papírok, grafikonok és

vázlatok. Alig látszik tőlük a rajzasztal mögött ülő, szemüveges férfi:szinte beleolvad a környezetébe. A papíron surlódó ceruzahegy hangjaugyanolyan ütemes és kimért, mint a sarokban álló óra ketyegése.

Az iroda, amely most Bázelben van, pontosan olyan, mint az elődjevolt Londonban, azután pedig Bécsben.

Mr. Barris leteszi a ceruzáját, és tölt magának egy csésze teát.Amikor fölnez, és meglátja az ajtóban álló Lainie Burgesst, kis híjánleejti a csészét.

253




- Azt hiszem, az asszisztensed kiugrott valahová - mondja a lány. - Nem akartalak megijeszteni.

- Semmi baj! - Mr. Barris leteszi az asztalra a teáját, aztán föláll aszékékéről. - Csak még nem számítottam rád, azt hittem, csak este jössz.

- Sikerült elérnem egy korábbi vonatot - mondja Lainie. - Éstalálkozni akartam veled.

- Minél hosszabb ideig lehetek veled, annál jobb! - feleli Mr.Barris. - Tölthetek egy kis teát?

Lainie bólint, és óvatosan átaraszol a zsúfolt irodán, majdleereszkedik az íróasztal túloldalán álló székbe.

- Amikor Tara meglátogatott Bécsben, miről beszélgettetek? -kérdi, még mielőtt elhelyezkedne.- Azt hittem, tudod - feleli a férfi. Nem néz a lányra, a teáskannára

ügyel, miközben tölt belőle.- Két különböző személy vagyunk, Ethan! Csak mert te soha nem

tudtad eldönteni, melyikünkbe vagy szerelmes, még nem vagyunk felcserélhetőek.

Mr. Barris leteszi a kannát, és hozzálát, hogy elkészítse Lainie teáját.

Meg se kell kérdeznie, pontosan tudja, hogy a lány hogyan szereti.- De hiszen megkértem a kezedet! De te nem mondtál se igent, se

nemet! - mondja, miközben a teát kavargatja.- Azután kértél meg, hogy Tara meghalt - mondja Lainie. - Honnét

tudhattam volna, hogy te választottál-e, vagy a körülmények döntöttek helyetted?

Mr. Barris átnyújtja neki a teáscsészét, és a kezét közben ráteszi alány kezére.

- Szeretlek - mondja. - Őt is szerettem, de az nem volt ugyanaz azérzés. Ti mindnyájan olyan kedvesek vagytok nekem, mintha a család-tagjaim lennétek. Némelyikőtök még kedvesebb is.

Visszaül a székébe, és leveszi a szemüvegét, hogy megtörölgesse azsebkendőjével.

- Nem is tudom, miért viselem ezt a vackot - mondja, és lepillant aszemüvegre. - Évek óta semmi szükségem rá.

- Azért viseled, mert jól áll - mondja Lainie.- Köszönöm! - feleli a férfi. Fölteszi a szemüvegét, és a lánytfigyeli, ahogy a teáját kortyolgatja. - Az ajánlatom még mindig áll!

- Tudom - mondja Lainie. - És gondolkodom rajta.- Csak nyugodtan! Van időd - mondja Mr. Barris. - Úgy veszem

észre, mindnyájunknak rengeteg ideje van.Lainie bólint, és visszateszi a csészéjét az asztalra.

254




- Mindig is Tara volt kettőnk közül az okosabb és a józanabb -mondja. - Jól kiegészítettük egymást, ezért is sikerült olyan jól minden,amibe belefogtunk. Nekem nagyon élénk a képzeletem, ő pedig szilárdalapokra helyezte az ötleteimet. Énnekem a részletekhez volt szemem, ő

pedig átlátta az összefüggéseket. Most is azért vagyok itt én, és nem ő,mert én nem látom át ezeket az összefüggéseket. Külön-külön mindenegyes elemet láttam, de sose jöttem rá, hogy nem illeszkednek igazánegymáshoz.

A beálló csöndben az óraketyegés feltűnően hangosnak tűnik.- Nem akarok veled erről beszélni - szólal meg Mr. Barris, amikor

az óraketyegés hangját már elviselhetetlennek érzi. - Vele se akartam, ésmost veled sem akarok.- Eszerint tudod, hogy mi folyik itt, ugye? - kérdi Lainie.Míg a válaszon töpreng, Mr. Barris egy papírhalmot igazgat az

íróasztalán.- Igen - feleli egy pillanattal később. - Tudom.- És megmondtad a nővéremnek?- Nem.

- Akkor most mondd meg nekem! - kéri Lainie.- Nem tehetem. Ahhoz meg kellene szegnem az ígéretemet, és ezt

nem akarom, még a te kedvedért sem.- Hányszor hazudtál már nekem? - kérdezi Lainie, és fölemelkedik

a székből.- Soha nem hazudtam neked! - vág vissza Mr. Barris, és ő is föláll.

- Csak nem mondtam el neked bizonyos dolgokat, amelyeket nincs jogom elmondani. Szavamat adtam rá, és nem áll szándékomban

megszegni, de soha nem hazudtam neked. És korábban nem is kérdeztélsemmit, mert föltételezted, hogy semmit sem tudok.

- De Tara megkérdezett - mondja Lainie.- Csak célzás formájában - mondja Mr. Barris. - Nem hiszem, hogy

tudta, mit kérdezzen, és én különben sem válaszoltam volna neki.Aggódtam érte, és azt javasoltam, beszéljen Alexanderrel, ha választ akar kapni. Gondolom, így került az állomásra is. Azt sem tudom, beszélt-e

végül Alexanderrel. Soha nem kérdeztem.- Szóval Alexander is tudja? - kérdi Lainie.- Azt hiszem, kevés dolog van a világon, amiről Alexander ne

tudna. Ha van olyan egyáltalán.Lainie fölsóhajt, és visszaül a székébe. Az ajkához emeli a

teáscsészét, de aztán újra leteszi, anélkül, hogy ivott volna belőle.Mr. Barris átmegy az asztal túloldalára, megfogja Lainie kezét, és

megvárja, míg a lány a szemébe néz, csak akkor szólal meg.

255




- Elmondanám neked, ha tehetném - mondja.- Tudom, Ethan - feleli a lány. - Tudom.Gyöngéden megszorítja a férfi kezét.- Engem nem zavar ez a dolog, Lainie - mondja Mr. Barris. -

Néhány évente átköltöztetem az irodámat, és lecserélem a személyzetet.A félbemaradt ügyeket levélben intézem. Nem olyan nehéz megbirkóznia helyzettel, különösen, ha meggondolom, mit kapok érte cserébe.

- Értem - feleli Lainie. - És most hol a cirkusz?- Nem tudom biztosan. Azt hiszem, nemrégiben jöttek el

Budapestről, de azt nem tudom, hogy merre tartanak. De kideríthetem:

Friedrick tudni fogja, és már úgyis tartozom neki egy távirattal.- És Herr Thiessen honnét tudja, merre tart a cirkusz?- Onnét, hogy Celia Bowen megírja neki.Lainie nem tesz föl több kérdést.Mr. Barris nagyon megörül, amikor a lány elfogadja a vacsora-

meghívását, és még jobban, amikor Lainie beleegyezik, hogy egydarabig még Svájcban maradjon, mielőtt a cirkusz után indul.

*

Amint megérkezik Konstantinápolyba, Lainie azonnal meghívjamagához Celiát a Pera Palace Hotelbe. A teázóban vár rá, az asztalon kétenyhén gőzölgő, tulipán formájú pohár a hozzájuk illő aljakon.

Amikor Celia megérkezik, melegen üdvözlik egymást. Celia megkér-di Lainie-t, hogy utazott, aztán a városról kezdenek beszélgetni, meg aszállodáról, külön kitérve rá, milyen elképesztő magasságban található a

teázója.- Akár az akrobaták sátra! - jegyzi meg Lainie és fölnéz a

mennyezetet szegélyező kupolákra, amelyek mindegyikét türkizkék üvegkarikák pettyezik.

- Olyan régen nem jártál már a cirkuszban! - mondja Celia. -Velünk van a jelmezed, ha szeretnél szobrot állni ma este.

- Kösz, de nem - mondja Lainie. - Ma nincs kedvem hozzá, hogy

olyan sokáig legyek mozdulatlan.- Bármikor szívesen látunk - mondja Celia.- Tudom - feleli Lainie. - Bár hogy őszinte legyek, most nem a

cirkusz kedvéért jöttem. Veled szeretnék beszélni.- Miről szeretnél? - kérdi Celia, és az aggodalom felhője suhan át

az arcán.- A nővéremet a Saint Pancras állomáson ütötte el a vonat. Előtte a

Midland Grand Hotelbenjárt. Te tudod, miért ment oda?

256




Celia szorosabban markolja a teáscsészéjét.- Azt tudom, hogy kit akart ott meglátogatni - mondja óvatosan

megválogatva a szavait.- Gondolom, Ethantól tudod - mondja Lainie.Celia bólint.- És azt is tudod, hogy miért akart találkozni azzal az emberrel?- Nem, azt nem tudom.- Azért, mert rosszul érezte magát - mondja Lainie. - A csontjaiban

érezte, hogy a világa megváltozott, de nem talált rá semmifélemagyarázatot, semmiféle fogódzót, hogy megértse, mi történik vele. Azt

hiszem, mi valamennyien ugyanígy vagyunk ezzel, és mindnyájan amagunk módján próbálunk megbirkózni a helyzettel. Ethannak ésMadame Padvának nem okoz gondot, hogy mivel üsse agyon az idejét,ott van nekik a munkájuk, és az leköti a figyelmüket. Én hosszú ideigegyáltalán nem is foglalkoztam a dologgal. Nagyon szerettem anővéremet, és mindig szeretni fogom, de azt hiszem, hibát követett el.

- Azt hittem, baleset volt - mondja Celia lágyan, és szemét az asztalmintás csempéjére szegezi.

- Nem akkor hibázott, hanem még azelőtt. Abban hibázott, hogynem a megfelelő kérdéseket tette fel, és nem a megfelelő embereknek.Ami engem illet, én nem szeretném ugyanezt a hibát elkövetni.

- Szóval ezért vagy most itt.- Igen, ezért - mondja Lainie. - Mióta is ismerjük egymást, Celia?- Több mint tíz éve.- Talán ennyi idő után már megbízol bennem annyira, hogy eláruld,

mi folyik itt tulajdonképpen? Nem hiszem, hogy képes lennél azt állítani,

semmi különös, vagy hogy azt tanácsolnád, nem üssem bele az orrom!Celia leteszi a poharát a csészealjra. Aztán amennyire tudja,

elmagyarázza Lainie-nek a helyzetet. A részleteket homályban hagyja,mindössze a legalapvetőbb dolgokat mondja el a párbajról, és arról, hogya cirkusz a párbaj helyszíne. És hogy minden szinten vannak emberek,akik többet tudnak a dologról, mint mások, bár úgy dönt, neveket nememlít, és igyekszik megértetni Lainie-vel, hogy ő, Celia sem tudja

minden kérdésre a választ.Lainie egy szót sem szól, de éberen figyel, és néha belekortyol a teá- jába.

- Ethan mióta tudja ezt? - kérdi, amikor Celia befejezte.- Nagyon hosszú ideje - feleli Celia.Lainie bólint, és az ajkához emeli a poharát, de nem iszik belőle,

hanem széttárja az ujjait és az üveget kiengedi a kezéből.A pohár csattanva vágódik neki a kistányérnak.

257




Az üveg recsegve széttörik, a hang végigvisszhangzik a termen. A teakiömlik a csempékre.

De mielőtt még bárki odafordulhatna, a pohár már újra egyben van.Az üvegcserepek összeállnak a folyadék körül, a csészealj érintetlen, acsempézett asztallap száraz.

Azok, akik odapillantanak az asztaluktól, úgy döntenek, csak képzelődtek, és ismét a saját teájukra koncentrálnak.

- Miért nem állítottad meg, mielőtt eltörött? - kérdi Lainie.- Nem tudom - feleli Celia.- Ha valaha a segítségemre lesz szükséged, fordulj hozzám

bizalommal - mondja Lainie, és föláll, mert távozni készül. - Bele-fáradtam, hogy mindenki addig őrizgeti a kis titkait, míg mások bele nemhalnak. Mindnyájan belekeveredtünk a játékotokba, és úgy tűnik, minketnem lehet olyan könnyen helyrehozni mint a teáscsészéket.

Lainie távozása után Celia még üldögél egy darabig, a poharakbanlassan kihűl a tea.

258




Viharos tengeren DUBLIN , 1901. JÚNIUS

z illuzionista meghajol, és eltűnik a tomboló közönség szemeelől, de azért ők csak tapsolnak tovább. Fölállnak a helyükről, ésmiközben néhányan a szomszédjukkal csevegnek az egyik vagy

másik bámulatos trükkért lelkesedve, libasorban kivonulnak az ajtón,

amely újra megjelent a csíkos sátor oldalán.

AEgy férfi azonban, aki a hátsó sorban ült, a helyén marad.

Keménykalapja karimájának árnyékából a szeme még most is arra a pontra szegeződik, ahonnét az illuzionista néhány pillanattal korábbaneltűnt.

Mindenki más kimegy.A férfi csak ül tovább.

Néhány perccel később az ajtó újra láthatatlanná válik.

A férfi továbbra is mozdulatlanul mered az illuzionista hűlt helyére.Még csak oda sem pillant az eltűnőfélben lévő ajtóra.

Egy pillanattal később Celia Bowen ott ül előtte, a fejét oldalrafordítja, karját végigfekteti a szék támláján. Még mindig ugyanaz a fehér ruha van rajta, amiben föllépett: a fekete minta olyan, mintha egy kirakós

játék szétszórt darabkái a szoknya szegélye mentén egyesülnének és sötétsávot alkotnának.

- Látogatóba jöttél! - mondja, és a hangja képtelen leplezni azörömét.

- Akadt pár szabadnapom - mondja Marco. - És te nem jártál Lon-don felé mostanában.

- Ősszel Londonban leszünk - mondja Celia. - Ez már olyanhagyományféle.

- Annyit nem tudtam volna várni rá, hogy viszontlássalak.- En is örülök, hogy itt vagy - feleli Celia lágyan. Odanyúl a férfi

kalapjához, és megigazítja.- Hogy tetszik a Felhőlabirintus? - kérdi Marco, és megfogja a lánykezét, mielőtt az visszahúzhatná.

- Tetszik - mondja a lány, és egy pillanatra elakad a lélegzete,amikor a férfi keze rásimul az övére. - Sikerült rávenned a mi Mr.Barrisunkat, hogy segítsen benne?

259




- Sikerült bizony! - mondja Marco, és a hüvelykujjával meg-cirógatja a lány csuklóját. - Úgy láttam, szükségem lesz némi segítségre,hogy föl ne boruljon az egyensúly. Különben is, neked ott van a körhinta,az útvesztőn meg ketten osztozunk. Szerintem úgy igazságos, ha nekemis van valamim, amit a nagy Barris tervezett.

Perzselő pillantásától és az érintésétől mintha egy hullám borítaná elCeliát: elhúzza a kezét, nehogy a hullám lerántsa a mélybe.

- Azért jöttél, hogy mutass nekem néhány újabb fantasztikusillúziót? - kérdi.

- Ez nem szerepelt a ma esti programomban, de ha ragaszkodsz

hozzá...- Te már megnéztél engem, úgyhogy így lenne igazságos.- Egész éjszaka tudnálak nézni - mondja a férfi.- Meg is tetted! - feleli Celia. - Ma este minden egyes előadásomon

ott ültél. Figyeltelek.Föláll, és odamegy a kör közepére. Ott megpördül, a szoknyája a

levegőben úszik körülötte.- Innen látom az egész közönséget - mondja. - Hiába ülsz a hátsó

sorba, nem tudsz elbújni előlem!- Attól féltem, ha az első sorba ülök, túl nagy lesz a kísértés, hogy

megérintselek! - mondja Marco. Feláll a helyéről, és odalép a kör alakú porond peremére, közvetlenül az első sorban lévő székek elé.

- Elég közel vagyok hozzá, hogy illúziót kelts bennem? - kérdi alány.

- Ha azt mondom, nem, akkor közelebb jössz? - vág vissza a férfi,és nem is próbálja elrejteni széles mosolyát.

Válaszként Celia tesz még egy lépést feléje, szoknyája szegélye mosta férfi cipőjét súrolja. Olyan közel vannak egymáshoz, hogy a férfifölemeli a kezét, és gyöngéden ráteszi a lány derekára.

- Legutóbb nem kellett hozzá megérintened! - jegyzi meg Celia, denem tiltakozik.

- Arra gondoltam, most valami különlegessel próbálkozom -mondja Marco.

- Hunyjam le a szememet? - kérdezi Celia pajkosan, Marco felelethelyett megpördíti: most háttal áll neki, de Marco keze még mindig ottvan a derekán.

- Figyelj! - suttogja a férfi a fülébe.A csíkos sátorfal megmerevedik, a puha felület megkeményedik, ahogy asátorponyva papirossá változik. A falakon szavak jelennek meg, géppelírt levelek kézírásos szövegek fölött. Celia felismeri néhány Shakes-

peare-szonett sorait, és egy-két töredéket különféle görög istennőkhöz

260




szóló himnuszokból. A versek betöltik az egész sátrat. Már teljesenelborították a falakat és a mennyezetet, lefolynak a padlóra.

És ekkor a sátor kinyílik, a papír összegyűrődik és szétszakad. Afekete csíkok szétterjednek az űrben, fehér társaik pedig fölragyognak,fölfelé terjeszkednek, majd ágakat bocsátanak ki magukból.

- Tetszik? - kérdi Marco, amint megáll a mozgás, és ők ott állnak egy sötét erdőben, halványan izzó, versekkel teleírt fák között.

Celia válaszként csak bólintani tud.Elindul a fák között, és az ágakra és fatörzsekre írt verseket olvassa,

Marco pedig, bár nem szívesen, elengedi a lány derekát, és a nyomába

szegődik.- Hogy jutnak ilyenek az eszedbe? - kérdezi Celia, és az egyik fa papírrétegekből álló kérgére teszi a kezét. A fatörzset melegnek ésszilárdnak érzi, amely belülről világít, mint egy lámpa.

- Mindenféléket látok képzeletben - mondja Marco. - És álmom- ban. Megpróbálom kitalálni, mi az, amit tetszene neked.

- Nem hinném, hogy helyes, ha azon töröd a fejed, hogyan tudnálaz ellenfeled kedvére tenni - teszi szóvá Celia.

- Még sose sikerült igazán megértenem a játékszabályokat - feleliMarco – úgyhogy inkább az ösztöneimre hallgatok.- Apám még most is szándékosan homályosan fogalmaz, ha a

szabályokról kérdezem - mondja Celia, miközben a fák között sétálnak. -Főként ha arról faggatom, mikor és hogyan fog eldőlni, melyikünk agyőztes.

- Ezt Alexander is elmulasztotta közölni velem.- Remélem, ő nem nyaggat téged annyit, mint engem az apám -

mondja Celia. - Bár az is igaz, hogy apámnak nincs jobb dolga.- Már jóformán évek óta nem találkoztunk - mondja Marco. -

Mindig is nagyon... távolságtartó volt, és nem valami közlékeny, de mégígy is ő jelent egyedül valami családfélét a számomra. És mégse árul elnekem semmit.

- Most féltékennyé tettél - mondja Celia. - Apám örökösen aztmondogatja, hogy csak csalódást okozok neki!

- Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy te bárkinek csalódástokozhatsz! – vágja rá Marco.- Az lehet, de neked még nem volt szerencséd találkozni az

apámmal.- Elárulod, voltaképpen mi történt vele? - kérdi Marco, - Nagyon

kíváncsi vagyok rá!Celia fölsóhajt, hátrasimít az arcából egy elszabadult hajfürtöt a füle

mögé, aztán megáll egy fa mellett, amelynek kérgébe szerelmes,

261




vágyakozó szavakat véstek, és belekezd. Még soha senkinek nem mondtael ezt a történetet, még soha nem volt rá lehetősége, hogy olyasvalakinek mesélje el, aki meg is érti.

- Apám mindig is túlságosan becsvágyó volt - kezdi. - És nemsikerült neki valami, amit eltervezett, vagy legalábbis nem úgy, ahogyszerette volna. Ki akart lépni a fizikai világból.

- És ez hogyan lehetséges? - kérdi Marco. Celia hálás neki, amiértnem nevezi azonnal őrültségnek az apja ötletét. Celia látja, hogy a férfimegpróbálja fölfogni, amit hallott, és ő maga is küszködik a szavakkal,amikor megpróbálja minél érthetőbben megmagyarázni.

- Tegyük fel, hogy van egy pohár borom - mondja. Abban a pillanatban már ott is van a kezében a vörösborral teli pohár. -Köszönöm. Mármost ha fogom ezt a bort és beleöntöm egy vízzel telimedencébe, egy tóba vagy akár a tengerbe, eltűnik-e akkor a bor?

- Nem, csak felhígul - mondja Marco.- Pontosan - mondja Celia. - Mármost apámnak támadt egy ötlete,

hogyan tüntetheti el a poharát. - Amint kimondja, a kezében lévő pohár eltűnik, de a bor megmarad, csak most ott lebeg a levegőben. - Csakhogy

ő mindjárt a tengerrel kezdte, nem egy medencével vagy éppenséggelegy nagyobb pohárral. És most szeretné újra összerakni magát, de nem boldogul vele. Képes rá persze, csak nehezen. Ha beérte volna azzal,hogy egy helyhez kötődjön, sokkal könnyebb lenne neki, de így csak sodródik az élete fontos helyszínei között. Kénytelen bizonyos dolgokba

belekapaszkodni.Visszajár a New York-i házába. Ott kísért a színházak- ban, ahol gyakran föllépett. Ha teheti, belém kapaszkodik, de már megtanultam, hogyan térjek ki előle, ha én nem akarom. Persze

borzasztóan dühös érte, főleg, mivel az ő egyik védekezési módszeréthasználom fel rá.

- És ezt meg lehet csinálni? - kérdi Marco. - Mármint azt, amivelapád próbálkozott. Úgy értem, elképzelhető, hogy valakinek ténylegsikerül?

Celia a szabadon lebegő borra néz. Fölemeli a kezét, hogymegérintse, és a folyadék megremeg, csöppjeire esik szét, aztán újra

összeáll.- Azt hiszem, igen - mondja - bizonyos körülmények között.Valamilyen próbakőre van szükség hozzá. Egy bizonyos helyre, egy fára,valamilyen fizikai elemre, amelybe az illető belekapaszkodhat. Valamire,ami megakadályozza, hogy elsodródjon. Azt hiszem, apám egyszerűenazt szerette volna, ha neki az egész világ jelenti ezt a bizonyoskapaszkodót, de szerintem ez csak akkor működik, ha az ember kiválaszt

262




egy bizonyos helyet. Hogy az töltse be a pohár szerepét, de azon belülmégis könnyebben tudjon mozogni.

Újra megérinti a lebegő bort, odalöki a fához, amelyik mellett áll. A papír beissza a folyadékot, lassan átitatódik vele, míg végül az egész famély karmazsinvörös színben ragyog, egyedül az egész hófehér erdőben.

- Hé, te beleártottad magad az én illúziómba! - mondja Marco, éskíváncsian nézegeti a borral átitatott fát.

- Csak mert engeded - mondja Celia. - Nem voltam biztos benne,hogy sikerül.

- Vajon te is meg tudnád csinálni? - kérdi Marco. - Azt, amivel

apád próbálkozott?Celia néhány pillanatig töprengve nézi a fát, csak azután válaszol.- Ha jó okom lenne rá, azt hiszem, meg - feleli - de az a helyzet,

hogy én kedvelem a fizikai világot. Úgy vélem, apámat kezdte zavarni akora. Igaz, sokkal idősebb volt, mint amennyinek látszott, viszont az agondolat sem volt ínyére, hogy eltemessék, és a földben rohadjon el. Azis lehet, hogy maga akart dönteni a sorsáról, de persze nem tudhatok semmi biztosat, mert nem beszélte meg velem a dolgot, mielőtt

megpróbálkozott vele. Engem meg itthagyott, hogy válaszoljak amindenféle kérdésekre, szervezzem meg a temetését, és tegyek úgy,mintha csakugyan meghalt volna. Ami könnyebb volt, mint bárkigondolná.

- De azért szokott beszélni veled? - kérdi Marco.- Igen, bár nem olyan gyakran, mint régen. Külsőre ugyanolyan,

mint volt. Azt hiszem, ez valamiféle visszhang, a tudata megőrizte azegykori testi formáját. De ez a forma nem szilárd, és ez rettentően

zavarja. Ha kicsit másként csinálta volna, akkor talán sikerül valamivelszilárdabbnak maradnia. Bár nem vagyok biztos abban, hogy én példáulszeretnék teljes hátralévő életemre egy fában rekedni... te igen?

- Az attól függ, miféle fában - feleli Marco.Odafordul a kárminpiros fához, és az hirtelen felizzik: ha eddig csak

vörösen parázslott, most úgy ragyog, mint a láng.A körülötte álló fákkal ugyanez történik.

A fák egyre jobban ragyognak, olyan erős fénnyel, hogy Celialehunyja a szemét.Lába alatt hirtelen megmozdul a föld, és ő kis híján elveszíti az

egyensúlyát, de Marco a derekára teszi a kezét, hogy el ne essen.Amikor kinyitja a szemét, ott állnak egy hajó fedélzetén az óceán

kellős közepén.

263




Csakhogy a hajó könyvekből van összerakva, a vitorláit egymásra boruló könyvoldalak ezrei alkotják, és a tenger, amelyen úsznak, feketetintából van.

Az égen parányi fényforrások függenek, mint sűrűn összezsúfoltcsillagok, és olyan fényesen ragyognak, mint a Nap.

- Annyit beszéltünk szűk helyekről, gondoltam, egy kis tágasság jól fog esni - mondja Marco.

Celia kisétál a fedélzet pereméig, és végigfuttatja a kezét a korlátotalkotó könyvek gerincén. Könnyű szellő játszik a hajával, régi, poroskönyvek illatát és nedves, maró tintaszagot sodor feléje.

Marco odalép hozzá és megáll mellette. Celia elnéz az éjfekete tenger fölött, amely a végtelenbe vész, és föld sehol nem látszik rajta.- Gyönyörű! - mondja.Lenéz Marco jobb kezére, amely ott pihen a korláton, és amikor nem

lát semmiféle jelet a férfi sima bőrén, a homlokát ráncolja.- Ezt keresed? - kérdi Marco, és lendületes mozdulattal a magasba

emeli a kezét. A bőre megváltozik, és láthatóvá válik a gyűrűsujjánkörbefutó sebhely. - Ezt egy gyűrű okozta tizennégy éves koromban. Volt

rajta valami latin fölirat, de hogy mi, arra már nem emlékszem.- Esse quam videri - mondja Celia. - Inkább lenni, mint látszani. Ez

a Bowen család jelmondata. Apám nagyon szerette mindenfélékbe belevésni. Nem vagyok biztos abban, hogy a mostani állapotábanméltányolja a benne rejlő iróniát. Az a gyűrű is ilyenféle lehetett, mint ezitt.

Odateszi a jobb kezét Marcoé mellé, a könyvek egymásba érőgerincére. Marco korábban azt hitte, az ujján viselt ezüstgyűrűbe valami

finom mintázatot véstek, de most látja, hogy az iménti mondás olvashatórajta lendületes kézírással.

Celia elforgatja a gyűrűt, lejjebb csúsztatja az ujján, hogymegmutassa Marcónak a saját sebhelyét.

- Ez az egyetlen olyan sebem, amit sose leszek képes egészen begyógyítani – mondja.

- Az enyém is ugyanilyen volt - mondja Marco. Szemügyre veszi a

gyűrűt, de a pillantása újra meg újra a sebhelyhez tér vissza. - Csak éppen aranyból. A tiéd Alexandertől van?Celia bólint.- Hány éves voltál akkor? - kérdi Marco.- Hat. Egyszerű ezüstgyűrű volt. Első alkalommal találkoztam

olyan valakivel, aki képes volt ugyanazokra a dolgokra, amikre az apám, bár egyébként úgy tűnt, egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Azt

264




mondta, egy angyal vagyok. Addig soha senki nem mondott nekem ilyenkedveset.

- Meg sem közelíti a valóságot - mondja Marco, és a lányéra teszi akezét.

Hirtelen könnyű szél kap bele a vitorla papírlapjaiba. Az oldalak meglebbennek, odalenn a tintatenger hullámokat vet.

- Ezt te csináltad! - mondja Marco.- Nem szándékosan - feleli Celia, de nem húzza el a kezét.- Engem nem zavar - mondja Marco, és a kezét a lányéba kulcsolja.

- Tudod, ezt én is meg tudom csinálni.

A szél fölerősödik, fölkorbácsolja a tintahullámokat, és azok nekivágódnak a hajó törzsének. A vitorlákból lapok szakadnak ki, és úgykerengenek körülöttük, mint a hulló falevelek. A hajó imbolyogni kezd,és Celia kis híján elesik, de Marco átöleli a derekát. Celia fölnevet.

- Ez igazán lenyűgöző, kedves Illuzionista úr! - kacag.- Szólíts a keresztnevemen, kérlek! - kéri a férfi. A lány még sose

szólította így, és most, hogy a karjában tartja, hirtelen vágyni kezd rá,hogy a lány szájából hallja a nevét. - Kérlek! - sürgeti, mert a lány

láthatólag habozik.- Marco... - suttogja a lány lágyan. Celia szájából hallani a nevét

még mámorítóbb érzés, mint képzelte. Előrehajol, hogy meg is ízlelje.Mielőtt az ajkuk összeérne, a lány elfordítja a fejét.- Celia! - sóhajtja Marco a lány fülébe. Beleleheli a nevébe mindazt

a türelmetlen sóvárgást, amit a lány maga is érez, forró lélegzete a lányarcát súrolja.

- Sajnálom - mondja a lány. - Ez... ez az egész már így is elég

bonyolult, nem szeretném még nehezebbé tenni.Marco nem felel. Továbbra is átkarolva tartja a lányt, de a szél

lassanként elül, a hajó testet ostromló hullámok lecsillapodnak.- Az életem nagy részét azzal töltöttem, hogy igyekeztem

megtanulni uralkodni magamon - mondja Celia, és fejét a férfi vállárahajtja. - Hogy kívül-belül megismerjem magam, hogy mindent a lehetőlegtökéletesebben irányítsak. Ha veled vagyok, elveszítem az irányítást

önmagam fölött, és ez megrémít...- Nem akartalak megrémíteni - vág közbe Marco.- Megrémít, hogy ez mennyire jólesik - fejezi be a mondatot Celia,

és az arcát újra Marco felé fordítja. - Hogy mekkora kísértést jelent,elveszíteni magamat benned. Elengedni magamat. Engedni, hogy tevigyázz rá, nehogy eltörjem a csillárt, hogy nem nekem kell folytonaggódnom minden miatt.

- Szívesen tenném.

265




- Tudom. Némán állnak egymás mellett, miközben a hajó a végtelen horizont

felé halad velük.- Gyere el velem! - mondja Marco. - Bárhová. Csak el a cirkusztól,

el Alexandertől és apádtól.- Nem tehetjük - mondja Celia.- Dehogyisnem! - erősködik Marco. - Ketten együtt bármire

képesek vagyunk.- Nem - mondja Celia. - Csak itt tehetünk valamit.- Nem értem.

- Gondoltál már valaha arra, hogy egyszerűen itthagysz csapot- papot? De igazán, komolyan, azzal a szent elhatározással, hogy meg isteszed, nemcsak álmodozol vagy futólag képzelődsz róla? - Amikor aférfi nem felel, a lány folytatja. - Képzeld el most! Képzeld magad elé,hogy itt hagyjuk ezt a helyet, kiszállunk a játszmából, és valahol új életetkezdünk együtt. Képzeld el, ahogy valóra válik!

Marco lehunyja a szemét, és felidézi képzeletben kettejük távozás-ának képét, nem mint ábrándképet, hanem a gyakorlati megvalósítását.

Eltervezi a legapróbb részletekig: hogyan rendezné el Chandreshkönyvelését, hogy egy új asszisztens vehesse át, hogyan csomagolnaössze a lakásán, még a jegygyűrűt is elképzeli, amelyet egymás ujj árahúznak.

És akkor a jobb keze hirtelen égni kezd, a fájdalom éles és egyre erő-södik, az ujján körülfutó sebhelynél kezdődik, aztán végigfut a karján, ésminden gondolatot kitöröl az agyából. Ugyanaz a fájdalom, mint amelyik annak idején a sebhelyet okozta, csak ezerszer erősebb.

A hajó mozgása abban a pillanatban megszűnik. A papír porrá omlik,a tintatenger eltűnik, és mire Marco a földre roskad, nem marad más,csak egy csíkos sátor, és benne a kör alakban fölállított székek.

A fájdalom lassanként enyhül. Celia letérdel Marco mellé, ésmegfogja a kezét.

- Aznap éjjel, amikor az az estély volt az évforduló tiszteletére -mondja -, aznap éjjel, amikor megcsókoltál. Akkor gondoltam rá. Nem

akartam többet játszani, semmit sem akartam többé, csak veled lenni.Arra gondoltam, megkérlek rá, hogy szökjünk meg, és komolyan isgondoltam. Abban a pillanatban, amikor meggyőztem róla magamat,hogy meg tudjuk tenni, olyan szörnyű fájdalom tört rám, hogy alig

bírtam elviselni. Friedrick nem értette, mi ütött belém, leültetett egycsöndes sarokba, fogta a kezemet, és olyan kedves volt, hogy nemfaggatott, mi van velem, pedig én semmiféle magyarázatot nem adtam.

266




Lenéz a Marco kezén húzódó sebhelyre, a férfi még levegő után kap-kod.

- Először azt hittem, csak miattad van az egész - mondja Celia. -Úgyhogy egyszer megpróbáltam nem fölszállni a cirkuszi vonatra,amikor elindult, és az is ugyanilyen fáj dalommal járt. Mi aztáncsakugyan a foglyai vagyunk ennek a játszmának!

- Szóval meg akartál szökni velem! - Marco elmosolyodik, bár afájdalom még nem múlt el egészen. - Nem voltam biztos benne, hogyekkora hatással lesz rád.

- Elfeledtethetted volna velem, kitörölhetted volna az emlékezet-

emből, ahogy a többiekkel tetted ott az estélyen!- Nem ment az olyan könnyen - feleli Marco. - És különben semakartam, hogy elfelejtsd!

- Nem is sikerült - mondja Celia. - Hogy érzed magad?- Vacakul. De maga a fájdalom már szűnik. Aznap este

megmondtam Alexandernek, hogy ki akarok szállni. De úgy látszik, nemgondoltam elég komolyan. Csak szerettem volna látni, hogyan reagál rá.

- Valószínűleg azt akarták, hogy ne érezzük úgy, mintha ketrecbe

zártak volna minket - mondja Celia. - Így addig nem vesszük észre arácsokat, amíg beléjük nem ütközünk. Apám azt mondja, talán könnyebblenne, ha kevesebbet foglalkoznánk egymással. Lehet, hogy igaza van.

- Én megpróbáltam - mondja Marco, és a két keze közé fogja alány arcát. - Megpróbáltalak elengedni, de nem sikerült. Minden hiába,folyton rád gondolok. Folyton rólad álmodom. Te nem így vagy velem?

- De igen - feleli Celia. - Mindig itt vagy körülöttem. Azértüldögélek annyit a Jégvirágok kertjében, mert ott mindig felsejlik

ugyanaz az érzés, mint amikor veled vagyok. Már akkor is éreztem,amikor még azt sem tudtam, hogy ki vagy, és valahányszor azt hiszem,hogy ennél erősebb már nem lehet, mindig kiderül, hogy de igen!

- Akkor mi akadályozhat meg bennünket abban, hogy itt és mostegyütt legyünk? - kérdi Marco. Lecsúsztatja a kezét a lány arcáról,végighúzza a ruhája nyakkivágásánál.

- Szeretnék - feleli Celia, és elakad a lélegzete, ahogy a férfi keze

lejjebb csúszik. - Hidd el nekem, szeretnék. De ez az egész nemcsak rólunk, kettőnkről szól. Olyan sok ember belekeveredett a játékunkba.Egyre nehezebb ügyelnem rá, hogy minden rendben legyen. És ez -mondja, és ráteszi a kezét a férfiéra - ez nagyon eltereli az ember figyelmét. Félek, hogy valami baj történik, ha nem koncentrálok állandóan.

- Mert nincsen erőforrásod - mondja a férfi. Celia értetlenül néz rá.- Erőforrásom? - ismétli.

267




- Mint nekem az örömtűz, amit afféle távvezetékként használok.Hogy energiát kölcsönözzek belőle. Te csak saját magadra támasz-kodhatsz?

- Nem ismerek semmilyen más módszert - mondja Celia.- Egyfolytában ellenőrzésed alatt tartod a cirkuszt? - kérdi Marco.Celia bólint.- Már megszoktam. Többnyire viszonylag könnyen megbirkózom

vele.- El sem tudom képzelni, milyen fárasztó lehet.Gyöngéden megcsókolja a lány homlokát, aztán elengedi, de olyan

közel marad hozzá, amennyire csak lehetséges anélkül, hogy hozzáéljen.Aztán mesélni kezd. Mítoszokról, amelyekről az oktatójától hallott.Fantasztikus történeteket, amelyeket ő maga gondolt ki más írások részletei alapján, amelyeket repedezett gerincű, ősrégi könyvekbenolvasott. Olyan kitalált cirkuszi mutatványokról, amelyeket nem lehetegy sátorba beszorítani.

Celia válaszként mesél a színházi öltözőkben töltött gyerekkoráról. Akalandjairól azokban a távoli városokban, ahová a cirkusz ellátogatott.

Mesél arról, mi minden megesett vele spiritiszta médium korában, és boldog, hogy a férfi ugyanolyan abszurdnak találja a dolgot, mint őannak idején.

Ülnek és beszélgetnek egészen hajnalhasadásig. Marco csak akkor hagyja magára a lányt, amikor a cirkusz már lassanként bezár.

Mellére vonja Celiát, és vele együtt áll föl.Egy névjegyet húz elő a zsebéből: mindössze egy nagy M áll rajta, és

egy cím.

- Mostanában kevesebb időt töltök Chandresh házában - mondja, ésa lány kezébe nyomja a névjegyet. - Ha nem vagyok ott, ezen a címenmegtalálsz. Szívesen látlak a nappal vagy éjszaka bármelyik órájában.Ha esetleg kedved támad elfeledkezni egy kicsit a cirkuszról.

- Köszönöm - mondja Celia. Megfordítja két ujja közt a névjegyet,és az eltűnik.

- Amikor ennek az egésznek vége lesz, bármelyikünk is győzzön,

nem foglak ilyen könnyen elereszteni. Rendben?- Rendben.Marco megfogja a lány kezét és az ajkához emeli. Megcsókolja az

ezüstgyűrűt, amely alatt a sebhely rejtőzik.Celia ujjhegyével végigsimítja a férfi állát. Aztán sarkon fordul, és

eltűnik, mielőtt a férfi utánanyúlhatna és visszahúzhatná.

268




Váratlan kérés M ASSACHUSETTS , C ONCORD , 1902. OKTÓBER 30.

birkák ma szörnyű engedetlen kedvükben vannak: Baileymindhiába próbálja átterelni őket egyik mezőről a másikra. Hiába

böködi és lökdösi őket, hiába szidja, mint a bokrot, ők úgytalálják, hogy azon a mezőn, ahol éppen most legelésznek, sokkal

finomabb a fű, mint az alacsony kőfalból nyíló kapu túloldalán, és ebbőlnem engednek, bárhogy próbálja Bailey meggyőzni őket az ellen-kezőjéről.

A

És ekkor megszólal egy hang a háta mögött.- Szia, Bailey!Pixi ott áll a fal túloldalán, de valahogy nem illik a képbe. A napfény

túlságosan ragyogó, a környező mező túlságosan zöld és közönséges,Pixi öltözéke túl elegáns, pedig az álcaruháját viseli, nem a cirkuszi jel-

mezét. A szoknyája túl fodros hétköznapi viseletnek: a cipője porosugyan, de túl kecses és kényelmetlen ahhoz, hogy egy farmonsétálgasson benne. Nem visel kalapot, vörös haja kibontva, szabadonlebeg a feje körül szélben.

- Szia, Pixi! - üdvözli Bailey, amikor magához tér a meglepetésből.- Mit csinálsz itt?

- Beszélnem kell veled - mondja a lány. - Vagyis hogy kérdeznemkell tőled valamit.

- És nem ért volna rá estig? - kérdi Bailey. Szokásukká vált, hogykivétel nélkül minden este találkoznak hármasban, szinte abban a

pillanatban, ahogy a cirkusz megnyitja a kapuit.Pixi megrázza a fejét.- Úgy gondoltam, jobb lesz, ha hagyok időt, hogy elgondolkozz

rajta - mondja.- Min kellene gondolkodnom?

- Azon, hogy eljössz-e velünk.Bailey döbbenten pislog a lányra.- Mi van? - Csak ennyit bír kinyögni.- Ma vagyunk itt utoljára - mondja a lány. - És én azt szeretném, ha

velünk jönnél, amikor továbbmegyünk.- Viccelsz, ugye? - kérdi Bailey. Pixi a fejét rázza.- Dehogy! Esküszöm, hogy nem. Várni akartam addig, amíg biztos

leszek benne, hogy helyes dolog-e téged erre megkérni, hogy tényleg ezt

269




kell-e tennünk, és most már biztos vagyok. Tudom, hogy ez nagyonfontos.

- Hogy érted, hogy fontos? Milyen szempontból? - kérdi Bailey.Pixi felsóhajt. Fölnéz az égre, összehúzott szemmel, mintha a

csillagokat keresné, amelyek ott rejtőznek a pelyhes bárányfelhők mögött.

- Tudom, hogy velünk kell jönnöd - mondja. - Ebben a részébenegészen biztos vagyok.

- De miért? Miért éppen én? És mit csinálnék ott, csak lézengenék körülöttetek? Én nem vagyok olyan, mint te meg Dixi, nekem nincsen

semmiféle különleges képességem. Én nem tartozom a cirkuszhoz.- De igen! Egészen biztos vagyok benne, hogy odatartozol. Aztmég nem tudom, hogy miért, de tudom, hogy hozzám tartozol. Márminthogy hozzánk... - Pixi mélyen elpirul.

- Én szeretnék, hidd el. Csak hát... - Bailey tekintete végigszalad a birkákon, a házon, a dombtetőn álló pajtán, amely körül almafák sorakoznak. Amit Pixi mond, az vagy végleg eldöntené a Harvard kontrafarm vitát, vagy még sokkal, sokkal nehezebbé tenné. - Nem jöhetek el

csak úgy - mondja, bár úgy érzi, nem egészen ezt akarta mondani.- Tudom - feleli Pixi. - Sajnálom. Nem kellett volna megkérjelek

rá. De azt hiszem... Nem, nem csak hiszem, hanem biztosan tudom!Tudom, hogy ha te nem jössz velünk, nem találkozunk többet, mert misose térünk vissza.

- Sose jöttök vissza ide? Miért?- Nemcsak ide, sehová nem megyünk többet - feleli Pixi. Újra az

égre emeli a tekintetét, haragosan, összeráncolt homlokkal mered rá,

aztán visszafordul Bailey-hez.- Ha nem tartasz velünk, akkor nem lesz többé cirkusz. És ne

kérdezd, hogy miért nem, mert azt nem mondják meg nekem. - Az égfelé int, a felhők mögött rejtőző csillagok felé. - Csak annyit árulnak el,ha azt akarjuk, hogy a jövőben is legyen, akkor neked is ott kell lenned.

Neked, Bailey. Neked, nekem és Dixinek. Nem tudom, miért olyanfontos, hogy mind a hárman ott legyünk, de ez van. Ha nem, így lesz,

akkor lassanként minden összeomlik. Már el is kezdte.- Ezt meg hogy érted? A cirkusznak nincs semmi baja.- Nem hiszem, hogy ez kívülről is látszik. Ez olyan, mintha...

mondjuk, ha az egyik birkád beteg lenne, gondolod, hogy énészrevenném?

- Valószínűleg nem - feleli Bailey.- De te, ugye, igen? - kérdi Pixi.Bailey bólint.

270




- Ugyanez a helyzet a cirkusszal is. Érzem, hogy valami nincsenrendjén, és érzem, hogy úgy morzsálódik, mint egy torta, amelyikre nemraktak elég cukormázat, hogy összetartsa, de nem tudom, hogy ez

pontosan miben mutatkozik meg. Érted valamennyire?Bailey csak némán bámul rá, és a lány felsóhajt, aztán folytatja.- Emlékszel arra az éjszakára, amikor az útvesztőben voltunk?

Amikor bennrekedtünk abban a madárkalitkaszerű szobában?Bailey bólint.- Még soha nem rekedtem benn az útvesztőben. Soha. Ha nem

találunk ki egy szobából vagy folyosóról, csak összpontosítanom kell, és

megérzem, hol vannak az ajtók. Azt is tudom, hogy mi van mögöttük.Próbálom nem tudni, mert akkor semmi érdekes nincs az egészben, deaznap éjjel, amikor sehogy se tudtunk rájönni, hogy jutunk ki,megpróbáltam koncentrálni, és nem működött. Kezd az egész cirkuszidegennek tűnni, és nem tudom, mit tehetnék ellene.

- De hát hogyan tudnék én ebben segíteni? - kérdi Bailey.- Végül is te találtad meg a kulcsot, nem emlékszel? - kérdi Pixi. -

Állandóan ezen töprengek, hogy mi a helyzet, és mit kellene tennünk, de

semmi sem világos, kivéve azt, hogy terád van szükség. Tudom, túl nagykérés, hogy hagyd el az otthonodat és a családodat, de nekem meg acirkusz az otthonom és a családom, és nem akarom elveszíteni.Legalábbis meg kell próbálnom megakadályozni. Sajnálom!

Leül a kőfalra, Bailey-nek háttal. Bailey lehuppan mellé, de arccalmég mindig az engedetlen birkák felé fordul. Egy darabig csöndbenülnek egymás mellett. A birkák lustán bóklásznak körbe-körbe és

békésen legelésznek.- Szeretsz itt élni, Bailey? - kérdi Pixi, és a farm felé néz.- Nem különösebben.- Soha nem vágyakoztál rá, hogy valaki érted jöjj ön és elvigyen

innét?- Ezt Dixitől hallottad? - kérdi Bailey. Azon töpreng, vajon olyan

erős volt-e benne a vágy, hogy tisztán kiolvasható volt a szeméből.- Nem - feleli Pixi. - Csak találgattam. Viszont Dixi rám bízta,

hogy ezt adjam oda neked! - Apró üvegcsét kotor elő a zsebéből, ésBailey kezébe nyomja.Bailey sejti, hogy bár az üvegcse üresnek látszik, valószínűleg nem

az, és olyan kíváncsi, mi lehet benne, hogy nem tudja megállni, kinyitjaott helyben. Kihúzza a miniatűr dugót, és megkönnyebbülten látja, hogyegy kis darab görbe dróttal az üveghez rögzítették.

271




Az üvegből áradó érzés olyan ismerős, olyan megnyugtató, könnyenazonosítható és valószerű, hogy Bailey szinte a bőrén érzi az érdesfakérget, orrában a makk illatát, még a mókusok makogását is hallja.

- Dixi azt akarta, hogy magaddal hozhasd a tölgyfádat - mondjaPixi - ha úgy döntenél, hogy velünk tartasz.

Bailey visszadugaszolja az üveget. Egy darabig mindketten némánülnek, miközben az enyhe szél meg-meglebbenti Pixi haját.

- Mennyi ideig gondolkodhatok rajta? - kérdi Bailey csöndesen.- Amikor a cirkusz bezár ma éjjel, elindulunk - mondja Pixi. - A

vonat hajnal előtt készen áll majd az indulásra, bár jobb lenne, ha egy

kicsit előbb ott tudnál lenni. Lehet, hogy az indulás egy kicsit...komplikált lesz.- Gondolkodom rajta - mondja Bailey. - De nem ígérhetek semmit.- Köszönöm, Bailey! - mondja Pixi. - Megtennél nekem még egy

szívességet? Ha úgy döntesz, nem tartasz velünk, megtennéd, hogy maeste már egyáltalán nem jössz el a cirkuszba? Hogy inkább mostvegyünk búcsút egymástól. Azt hiszem, így könnyebb lenne.

Bailey egy pillanatig értetlenül mered rá, még nem fogta fel egészen

a lány szavainak jelentőségét. Ez még sokkal borzasztóbb, mint az, hogykénytelen azonnal eldönteni, itthagyjon-e mindent. De azért bólint, mertúgy érzi, ezt kell tennie.

- Rendben - mondja. - Nem jövök el ma, csak akkor, ha úgydöntök, veletek tartok. Megígérem.

- Köszönöm, Bailey - mondja Pixi. Rámosolyog, de Bailey nemtudja eldönteni, vidám-e ez a mosoly, vagy sem.

És mielőtt még Bailey megszólalhatna, és megkérhetné, ha úgy

adódik, hogy nem tud már elbúcsúzni tőle, adja át az üdvözletét Dixinek,a lány előrehajol és megcsókolja. Nem az arcán, ahogy néhányszor már megtette, hanem a száján, és Bailey abban a pillanatban már biztosantudja, hogy bárhová követni fogja.

Pixi egyetlen szó nélkül sarkon fordul és visszaindul a cirkuszba.Bailey addig követi a szemével, amíg a hajkorona vörös foltja el nemtűnik a szeme elől, és még aztán is sokáig bámul utána, miközben a kis

üvegcsét a kezében szorongatja. Még mindig nem tudja, mit is érezvalójában, hogy mit kellene tennie, pedig már csak néhány órája van rá,hogy eldöntse.

Eközben egészen elfeledkezik a birkákról, akik most saját elhatározá-sukból úgy döntenek, mégiscsak átvonulnak a nyitott kapun a

szomszédos mezőre.

272




Meghívás LONDON , 1901. OKTÓBER 30.

mikor a cirkusz megérkezik Londonba, Celia Bowen erőskísértést érez ugyan, hogy azonnal elinduljon Marco lakására,arra a címre amely a férfitól kapott névjegyen áll (ettől a

névjegytől azóta sem vált meg egyetlen pillanatra sem), ehelyett azonban

mégis a Midland Grand Hotel felé veszi az irányt.

A Nem kérdezősködik a recepción. Nem szól senkihez egy árva szót sem.Megáll az előcsarnok kellős közepén, de a szálloda személyzete és a

vendégek, útban más találkozások és átmeneti helyszínek felé, észre semveszik.

Amikor már több mint egy órája áll ott, olyan mozdulatlanul, mint azeleven szobrok a cirkuszban, odalép hozzá egy szürke öltönyös férfi.

Némán meghallgatja, amit a lány mond, és amikor az befejezte, bólint.

Celia búcsúzóul kecsesen pukedlizik, aztán sarkon fordul és elmegy.Most a szürke öltönyös ember áll egy darabig egymagában a szálloda

előcsarnokában, de őt se veszi észre senki.

273




Metszéspontok I. Egy viharvert keménykalap LONDON , 1901. OKTÓBER 31. - NOVEMBER 1.

cirkuszban mindenszentek estéjén mindig különösen ünnepi ahangulat. Az udvarban kerek lampionok lógnak, és ahogy azárnyékok táncolnak a felületükön, olyanok, mintha fehér arcok

lennének üvöltésre nyíló szájjal. A kapunál és mindenfelé a cirkuszbanfekete-fehér, ezüstszalagokkal ellátott bőrmaszkokat helyeznek el

kosarakban, hogy a nézők föltehessék őket, ha úgy tartja kedvük. Ígynéha nem is könnyű megkülönböztetni az artistákat a nézőktől.

A

Merőben szokatlan érzés így, inkognitóban barangolni a cirkuszban.Beleolvadni a háttérbe, a környezet részévé válni. Sok néző roppantulélvezi ezt, mások viszont nyugtalanítónak találják, és jobb szeretik asaját arcukat megőrizni.

Éjfél elmúlt, már csak néhány néző lézeng a cirkusz területén,miközben az óramutató átcsúszik a tizenkettesen, és már a következő

napot mutatja. A halottak napját.Az a néhány itt maradt, maszkos néző úgy bolyong erre-arra, akár a

kísértetek.Ebben a késői órában már nem áll sor a jövendőmondó sátra előtt.

Sőt, igazság szerint senki sem áll ott. A legtöbb ember inkább kora esteszeretne hallani a jövőjéről. Ehhez a késői órához inkább a kisebb szel-lemi erőfeszítést igénylő szórakozások illenek. Régebben úgyszólvánállandóan kígyózott a sor a jósnő sátra előtt, de ahogy az október átmegynovemberbe, senki nem várakozik többé az előcsarnokban, senki nem üla gyöngyfüggöny mögött, arra várva, hogy a kártyák felfedjék a jövendőtitkait.

Ekkor a gyöngyfüggöny szétválik, bár Isobel nem hallotta a közeledőlépteket.

Amit Marcótól hall, nem kellene, hogy megrázkódtatást okozzon aszámára. Utóvégre is a kártyák már évek óta ezt bizonygatják neki, de

Isobel eddig nem hallgatott rájuk, kizárólag a többi lehetőséggel volthajlandó foglalkozni, csak a többi lehetséges útvonalat vette számításba.De most, hogy a férfi saját szájából hallja, ez már egészen más.

Amint Marco kimondja azokat a szavakat, egy elfelejtett emlék tör felIsobel tudatának felszínére. Két zöld ruhás alak egy elektromosságtólvibráló bálterem közepén, akik olyan nyilvánvalóan szerelmesek egymásba, hogy érzéseik hevétől felforrósodik az egész helyiség.

274




Arra kéri a férfit, húzzon a csomagból egy kártyát. De meglepi,amikor a férfi beleegyezik.

Az viszont nem, hogy a kártya, amelyet kihúz, a Főpapnő.Amikor Marco elhagyja a sátrat, Isobel leveszi aznap estére a táblát a

bejárat fölül.Máskor is előfordul, hogy korán leveszi, néha csak egy kis időre,

amikor belefáradt a jóslásba, vagy egy kis pihenésre van szüksége. Ezt azidőt gyakran Cukikoval tölti, de ezen az éjszakán nem keresi meg akígyónőt, hanem csak ül az asztalnál, és kényszeresen kevergeti akártyapaklit.

Fölüt egy kártyát, aztán még egyet, és még egyet.Minden egyes kártyán kardok. Hegyes kardpengék egész sora. Négy.Kilenc. Tíz. Egyetlen, éles penge: az ász.

Haragosan visszalöki őket a csomagba.Odébb teszi a kártyákat, és valami mással próbálkozik.Van egy kalapdoboz az asztala alatt. Ez volt a legbiztonságosabb

hely, amit talált neki, és itt fér hozzá a legkönnyebben. Néha el isfelejtkezik róla, hogy ott van, a leomló bársonytakaró elrejti. De mindig

ott lebeg közte és a kliensei között. Állandó, láthatatlan jelenlét.Most benyúl az asztal alá, és előhúzza a bársonytakaró sötétjéből azimbolygó gyertyafénybe.

Egyszerű, kerek kalapdoboz, fekete selyemmel bevonva. Nincs rajtaretesz vagy csat, a fedelét két, gondosan csokorra kötött szalag tartja ahelyén, egy fekete és egy fehér.

Isobel fölteszi a dobozt az asztalra, és lesöpri a fedeléről a vastag porréteget, bár a por nagy része ottmarad megtapadva a megcsomózott

szalagokon. Habozik, egy pillanatig arra gondol, talán jobb lenne békéthagyni a doboznak, visszarakni a rejtekhelyére. De többé mintha ez seigazán számítana.

Isobel lassan kioldja a masnikat, a csomókat a körmével bontja ki.Amikor már eléggé lazák, bizonytalanul leemeli a doboz fedelét, minthafélne attól, amit a dobozban talál.

A dobozban egy kalap rejtőzik.

Ugyanolyan most is, mint amikor beletette a dobozba. Egy feketekeménykalap, a karimáján látszik, hogy kissé viseltes. A kalap is fekete-fehér szalagokkal van átkötve, akár egy díszes ajándékcsomag.

A megcsomózott szalag alatt egyetlen tarot-kártya. A kalap és akártya között egy fehér, összehajtogatott csipkekendő, a széle fekete,kanyargó szőlőindákkal kihímezve.

Annak idején minden olyan egyszerűnek tűnt. Csomók és akaratkérdésének csupán...

275




Mennyit nevetett a leckéi alatt, a saját kártyáit sokkal többre tartotta.Hiába, hogy millióféle értelmezésük lehetséges, ezekkel összehasonlítvamégis nyíltnak és célratörőnek találta őket.

Puszta elővigyázatosságból tette. Márpedig elővigyázatosságraszükség van ilyen kiszámíthatatlan körülmények között. Semmivel semfurcsább, mint az, ha az ember esernyőt visz magával, amikor sétálniindul, mert úgy érzi, esni fog, jóllehet egyelőre ragyogóan süt a Nap.

Bár nem lehet igazán biztos benne, hogy ez a dolog itt használvalamit, nemcsak egyszerű porfogó. Nincs rá mód, hogy kiderítse, van-evalami hatása, nincs olyan barométer, amely képes lenne ennyire légies

dolgokat kimutatni. Nincs hőmérő, amelyikkel mérni lehetne a káoszt.Ebben a pillanatban olyan érzése van, mintha az üres levegőnek feszítenéa tenyerét.

Mintha a szélben próbálna megkapaszkodni.Isobel óvatosan kiemeli a kalapot a dobozból, a szalagok szabad vége

mint a vízesés omlik le a karima körül. Furcsa, milyen jól fest, ahhozképest, hogy csak egy viharvert öreg kalap, egy zsebkendő és egykirojtosodott szalagokkal átkötött kártyalap. Majdhogynem ünnepi

látvány.- Sokszor a legkisebb varázslatok a leghatásosabbak - mondja

Isobel, és megdöbben, amikor meghallja a saját hangját: úgy hangzik,mintha a következő pillanatban sírva fakadna.

A kalap nem felel.- Szerintem te nem is vagy hatással semmire - mondja Isobel.A kalap most sem felel.De hiszen ő semmi mást nem akart, csak egyensúlyban tartani a

cirkuszt! Megakadályozni benne a két küzdő felet, hogy kárt tegyenek egymásban vagy a környezetükben!

Hogy nehogy kettétörjön a mérleg...Újra meg újra felvillan az emlékeiből a kép, ahogy ők ketten egymást

átölelve állnak a bálteremben.Eszébe jutnak egy fél füllel hallott beszélgetés foszlányai. Ahogy

Marco azt bizonygatja, hogy mindent az ő kedvéért tett: akkor nem

értette, mire gondol, és aztán hamarosan el is felejtette.De most már minden világos.Azok az erős érzések, amelyeket a kártya mutatott, amikor

megpróbált a férfi jövőjében olvasni, azok mind Celiára vonatkoztak.És a cirkusz, az is az ő kedvéért van! Valahányszor Marco létrehoz

egy gyönyörű sátrat, válaszként a nő is épít egy másikat.És ő, Isobel, segítette ezt az egészet egyensúlyban tartani. Segített

Marcónak. Mindkettejüknek segített.

276




Lepillant a kezében tartott kalapra.Fehér csipke cirógatja a fekete gyapjút, a szalagok egymásba

fonódnak. Elválaszthatatlanul.Isobel agyát hirtelen elönti a düh: tépkedni kezdi a szalagokat, egy

rántással kioldja a szalagcsokrokat.A zsebkendő úgy libeg le a padlóra, mint valami kísértet, a hímzett

indák között jól olvasható a monogram: CNB.A tarot-kártya is leesik a padlóra, képes felével fölfelé. Az angyal

alatt a Mértékletesség szó olvasható.Isobel abbahagyja a szalagok tépkedését, és visszafojtott lélegzettel

vár. Valamilyen megtorlásra számít, válaszcsapásra, amit az iménticselekedete idézett elő. De minden csöndes. Körülötte lobognak agyertyák. A gyöngy-függöny mozdulatlan. Isobel hirtelen olyanostobának érzi magát, ahogy ott ül a sátrában egy halom össze-gabalyodott szalaggal és egy öreg kalappal az ölében. Bolond voltam,gondolja, hogy azt képzeltem, valamilyen hatással lehetek a dolgokra.Hogy számít, bármit is teszek...

Lenyúl a földre hullott kártyalapért, de mielőtt hozzáérne, a keze

mozdulatlanná dermed a levegőben, mert meghall valamit. Egymásodperc töredékéig úgy hangzik, mint egy fékező vonat sivítása.Beletelik egy-két pillanatba, amíg Isobel rájön, miféle zajt hall

odakintről: Pixi Murray sikoltását.

277




Hajnal előtt van a legsötétebb M ASSACHUSETTS , C ONCORD , 1902. OKTÓBER 31.

ixi és Dixi ott állnak a cirkusz kapujában, kissé félrehúzódva,hogy ne legyenek útban a jegyárusító bódé felé igyekvőknek, bár a jegyre várakozók sora már alaposan megfogyatkozott ezen a

késői órán. A csillagokkal teli alagutat már elpakolták, és egy csíkos

függönnyel helyettesítették. Mögöttük az Álom-óra hármat üt. Dixicsokoládéval bevont pattogatott kukoricát eszeget egy zacskóból.

P- Mimmontál neki? - kérdi Pixit teli szájjal.- Megpróbáltam elmagyarázni neki, amennyire csak tudtam - feleli

Pixi. - Azt hiszem, mondtam neki egy süteményes hasonlatot.- Hát, az biztosan hatott - mondja Dixi. - Ki ne örülne egy jó kis

süteményes hasonlatnak?- Nem vagyok biztos benne, hogy sikerült bármit is megértetnem

vele. Azt hiszem, nagyon fölzaklatta, amikor arra kértem, hogy ne jöjjönel ma este, ha nem tart velünk. Nem jutott eszembe semmi más, amitmondhattam volna, csak próbáltam valahogy megértetni vele, mennyirefontos ez a dolog! - Pixi felsóhajt, és nekidől a vaskerítésnek. - És aztánmegcsókoltam – teszi hozzá.

- Tudom - mondja Dixi.Pixi haragos pillantást vet rá, és mélyen ellpirul, az arca most

csaknem ugyanolyan vörös, mint a haja.- Nem akartam - közli Dixi, és vállat van. – Egyáltalán nem jól

leplezted. Többet kellene gyakorolnod, ha azt akarod, hogy ne lássammeg rajtad a dolgokat. Celia talán nem tanított meg rá, hogyan csináld?

- Miért van az, hogy te egyre tisztábban látod a dolgokat, én megegyre rosszabbul? - kérdi Pixi.

- Talán mert szerencsém van?Pixi égnek emeli a szemét.

- Elmondtad Celiának? - kérdezi.- Igen, el. És azt is megmondtam neki, hogy szerinted Bailey-nek velünk kellene jönnie. Mindössze annyit felelt, semmit nem fog tenniannak érdekében, hogy megakadályozza.

- Hát, ez is valami...- Másutt járt az esze - mondja Dixi, és kirázza a zacskóból az

utolsó néhány szem kukoricát. - Nem mondott semmit és arra is aligfigyelt, amikor megpróbáltam elmagyarázni neki, mire szeretnénk

278




megkérni. Akár azt is mondhattam volna, hogy egy repülő vízilovatszeretnénk magunkkal hozni háziállat gyanánt, és arra is azt felelte volna,hogy részéről rendben van a dolog. De Bailey nemcsak pusztaszórakozásból tart velünk, igaz?

- Nem tudom - feleli Pixi.- Hát akkor mit tudsz?Pixi fölnéz az éjszakai égre. Az ég nagy részét felhők takarják, de a

felhők résében azért fölbukkan néhány halványan hunyorgó csillag.- Emlékszel, amikor fölmentünk a Csillagnézőbe, és én láttam

valami nagy fényességet, de nem mondhattam meg, hogy mi az?

Dixi bólint.- Ez az udvar volt az. Az egész udvar, nemcsak az öröm tűz. Vakítóvilágosság volt, forróság és lángok. És aztán... nem tudom, mi történtaztán, de Bailey is ott volt. Ebben biztos vagyok.

- És ez hamarosan meg fog történni? - kérdi Dixi.- Igen, azt hiszem, nagyon hamar.- Próbáljuk meg elrabolni Bailey-t?- Ugyan már, Dix!

- No de most komolyan! Meg tudnánk tenni. Beosonhatnánk aházukba, fejbe kólinthatnánk valamilyen súlyos tárggyal, és aztánvisszavonszolhatnánk ide, lehetőleg úgy, hogy senki se vegye észre.

Nekitámaszthatnánk a falnak, és az emberek azt hinnék, egy részegesalak a városból. Mire magához tér, fölraknánk a vonatra, és akkor nemlenne már más választása, Ez gyors és fájdalommentes elintézése lenne adolognak. Vagy legalábbis fájdalommentes a mi számunkra. Márminteltekintve a cipekedéstől...

- Nem hinném, hogyjó ötlet, Dix! - mondja Pixi.- Ugyan már, szerintem rém mókás lenne! - feleli Dixi.- Hát szerintem meg nem. Azt hiszem, mi már megtettük, amit

kellett, és most nincs más hátra, várnunk kell.- Biztos vagy ebben? - kérdi Dixi.- Nem - feleli halkan Pixi.Egy idő után Dixi visszamegy a cirkuszba, hogy keressen valami

ennivalót, Pixi ottmarad a kapunál egyedül és vár. Néha hátrapillant azórára, hogy megnézze, mennyi az idő.

279




Metszéspontok II. Kármin düh és vörös végzet LONDON , 1901. OKTÓBER 31. - NOVEMBER 1.

ár minden egyes, a cirkuszban töltött éjszakáról joggalállíthatjuk hogy varázslatos - írta egy alkalommal Herr Friedrick Thiessen a mindenszentek éjszakája még ehhez képest is

különleges. A levegő szinte szikrázik a titokzatosságtól!B

Ezen a bizonyos mindenszentek éjszakáján a levegő hideg és csípős. Avidám, lármás tömeg nagykabátban tolong, sállal a nyakában. Néhányanálarcot is viselnek, az arcuk eltűnik a maszk fekete, fehér és ezüst foltjamögött,

A cirkusz világítása homályosabb, mint általában. Úgy tűnik, mindensarokból árnyak kúsznak elő.

Chandresh Christophe Lefèvre észrevétlenül oson be a cirkuszba.Kivesz egy ezüstmaszkot a kapunál lévő kosárból, és a fejére csúsztatja.

A jegyárusító bódéban ülő nő nem ismeri fel, és Chandresh kifizeti ateljes belépti díjat.

Úgy indul befelé a cirkuszba, mint egy alvajáró.A szürke öltönyös férfi nem visel álarcot. Ráérősen lépked, nyugodt,

csaknem lusta léptekkel. Nincs semmilyen különösebb célja, csak megysátortól sátorig. Némelyikbe be is tér, mások mellett elmegy. Veszmagának egy csésze teát, aztán egy darabig az udvaron álldogál, és az

örömtüzet nézi, mielőtt újra útnak indul a sátrak közötti ösvényen.Még soha nem járt a cirkuszban, és láthatólag jól érzi itt magát.Chandresh a nyomába szegődik, megáll, ha a másik is megáll, és

elindul, ha az elindul. Követi a sátrak között, és távolabbról figyeli,amint fizet a teájáért az udvaron. A földet bámulja a férfi szürke nadrágoslába mellett, nézi, van-e árnyéka, de az örökké változó fényben képtelenmegbizonyosodni róla.

Chandreshen kívül senki ügyet sem vet a szürke öltönyösre. Akik

elhaladnak mellette, pillantásra sem méltatják, szokatlanul magas termeteés az ősrégi szürke öltöny és keménykalap dacára sem. Még az a lány seigen vesz tudomást róla, akitől a teáját vásárolja, hanem azonnal akövetkező vevőhöz fordul. Árnyékként siklik át a cirkusz területén.Kezében ezüsthegyű botot tart, de nem használja.

Chandresh többször is szem elől téveszti, a szürke öltöny beleolvad afekete-fehér háttérbe, amelybe csak a nézők ruházatának foltjai visznek némi színt. Kisvártatva aztán újra fölfedezi a szürke keménykalapot, de a

280




közbeeső percekben Chandresht elfogja a nyugtalanság, olyannyira, hogyreszketni kezd és a kabátját meg a zsebében lévő tárgyakat babrálja.

És közben magában beszél. Azok, akik a közelében mennek el, ésmeghallják, mit motyog, furcsán néznek rá, és igyekeznek nagy ívbenelkerülni.

Chandresht egy fiatal férfi követi mindenhová, tisztes távolból, bár Chandresh akkor sem venné észre, ha szembetalálkozna vele. Chandresh-nek most mintha csőlátása lenne, kizárólag a szürke öltönyös férfit látja,és egyetlen pillantást sem vet arra az emberre, aki követi, és aki egykicsit hasonlít az asszisztenséhez.

Marco szürkészöld szemét egy pillanatra sem veszi le Chandreshről. Nem visel maszkot, de ezt az arcot legfeljebb Celia ismerné fel, azilluzionistának azonban jelenleg más dolga van.

Így megy ez egy darabig. Mr. A. H – ráérősen sétálgat a cirkuszban.Benéz a jövendőmondó sátrába, az nem ismeri fel, hanem udvariasankirakja a jóskártyákból a jövőjét, bár kénytelen elismerni, hogy vannak

bizonyos átfedések, és az eredmény zavarba ejtő. A szürke öltönyösmegnézi az illuzionista műsorszámát is. A lány egyetlen, finom

bólintással veszi tudomásul a jelenlétét. Végigmegy a tükörfolyosón, ésszámtalan, szürke öltönyt és hozzáillő keménykalapot viselő figuraköveti. Felül a körhintára. Úgy tűnik, a jégvirágok kertje különösentetszik neki.

Chandresh pedig követi sátorról sátorra, amelyikbe mégsem megy be,annak a bejáratánál várja, egyre növekvő nyugtalansággal.

Marco mindössze néhány percre veszíti szem elől mindkettejüket,amikor valamilyen más elintéznivalója akad.

A kapunál álló óra mutatója kérlelhetetlenül halad az éjfél felé, az órátdíszítő figurák felbukkannak, forognak és továbbhaladnak.

Az október átcsúszik novemberbe, de ezt jóformán senki sem vesziészre, csak azok, akik a legközelebb állnak az órához.

A tömeg megritkul. Az álarcokat visszaejtik az udvaron és a kapunálvárakozó kosarakba, üres szemnyílások és szalagok hevernek egymáshegyén-hátán. Gyerekeket rángatnak kifelé a kezüknél fogva, miközben

megígérik nekik, hogy másnap este visszajöhetnek, csakhogy másnapeste a cirkusznak már hűlt helyét találják, és a gyerekek úgy érzik majd,semmibe vették és becsapták őket.

Egy meglehetősen széles, a cirkusz hátsó kerítésének közelében húzó-dó ösvényen, ahol mindössze néhány néző lézeng, Mr. A. H— megáll.Chandresh néhány lépésnyi távolságból figyeli, nem látja tisztán, vajonmiért állt meg, bár lehetséges, hogy beszélget valakivel. Maszkjának szemnyílásán keresztül Chandresh mindössze a mozdulatlan szürke

281




öltönyt és a felette lebegő keménykalapot látja. Most éppen semmi nemtakarja el előle céltábláját.

Egy hang visszhangját hallja, amely biztosítja róla, hogy az az ember ott nem valóságos. Mindössze az ő képzeletében létezik. Csak egyálomkép.

Aztán rövid szünet áll be. Egyetlen pillanatra az idő lelassul, minthaegy zuhanó tárgy még küzdene a nehézségi erő ellen. A hideg szél, amelyeddig a cirkusz sátrai közt kerengett, most eláll. Egy pillanatig semmisem rezdül, sem a sátrak ponyvája, sem a soktucatnyi álarc szalagja.

A legmagasabb sátorban az egyik akrobata elveszíti az egyensúlyát, és

zuhanni kezd. Társa az utolsó pillanatban kapja el, amikor már hajszálhíján nekicsapódott a sátor földjének.Az udvarban az örömtűz sercegve felszikrázik, aztán hirtelen fekete

füstfelhő tör ki belőle, azok, akik a legközelebb álltak hozzá, köhögveugranak hátra.

A kismacska, amely Pixi kezéből éppen átugrik Dixiébe, megpördül alevegőben, aztán ahelyett hogy talpra esne, a hátán landol, ésméltatlankodó nyávogással hengeredik Dixi felé.

Az illuzionista mindeddig zökkenőmentes produkciója elakad, ahogya lány hirtelen kővé dermed és halálosán elsápad. Meginog, mintha akövetkező pillanatban elájulna. A közönség számos figyelmes tagjafölugrik, hogy a segítségére siessen, de Celia végül nem esik el.

Marco összegörnyed, mintha egy láthatatlan ellenfél gyomorszájonvágta volna. Egy mellette elhaladó néző elkapja a karját, nehogyfeldőljön.

És ekkor Chandresh Christophe Lefevre egy súlyos ezüstkést húz elő

a kabátzsebéből, és tétovázás nélkül elhajítja.A kés kirepül a kezéből, pengével előre, és tökéletes szaltót ír le a

levegőben.Habozás nélkül, egyenletesen repül a cél felé. Olyan biztos, hogy el

fogja találni, amilyen biztos csak lehet az ilyesmi.És ekkor a célpont elmozdul.A Mr. A. H— hátán feszülő jól szabott, szürke gyapjúöltöny odébb

mozdul. Mr. A. H— épphogy csak odébb húzódik egy lépésnyit. Amozdulat kecses és öntudatlan. Egy súlypont áthelyeződése a térben.És így a kés mindössze a kabátujját súrolja, és helyette annak az

embernek a mellébe fúródik, akivel beszélget. A penge könnyedénáthatol a kigombolt fekete kabáton, és olyan pontosan eltalálja a szívét,mintha mindig is az lett volna a kiszemelt célpontja, az ezüstnyél

pontosan a piros sál alatt áll ki a melléből.Mr. A. H— elkapja Herr Friedrick Thiessent, mielőtt összecsuklana.

282




Chandresh úgy bámul saját üres kezére, mintha nem emlékezne rá, mittartott benne egy pillanattal korábban. Imbolyogva elindul, az udvar felé

botladozik, ahol az örömtűz ég. Elfelejti levetni az álarcát, amikor elhagyja a cirkuszt, és másnap, amikor a házában megtalálja, nememlékszik rá, hogy került oda.

Mr. A. H— lefekteti Herr Thiessent a földre, és közben egyfolytában beszél hozzá, de olyan halkan, hogy senki nem hallja, mit mond. Akörülöttük lézengő nézők először semmit sem vesznek észre, bár néhányukat megzavarja, amikor látják, hogy a két fiatal artista tőlük néhány lépésnyire hirtelen félbehagyja a műsorszámát, és a feketébe

öltözött fiú gyorsan összeszedi a szemmel láthatólag nyugtalankismacskákat.Egy hosszú pillanattal később Mr. A. H— elhallgat, szürke kesztyűs

kezét végighúzza Herr Friedrick Thiessen arca fölött, és gyöngédenlezárja az órás csodálkozó szemét.

Az ezt követő csöndet Pixi Murray sikoltása töri meg, amikor a földönterjedő vérpatak eléri a lány fehér cipőjét.

Mielőtt a váratlan, megrázó esemény hatására kitörne a pánik, Mr. A.

H— gyöngéden kihúzza az ezüstnyelű kést Herr Thiessen melléből,aztán föláll és elmegy.Amikor elhalad a döbbent, még mindig szédelgő Marco mellett, a

kezébe nyomja a vérest kést, aztán egyetlen szó nélkül, hátra sem nézveeltűnik a tömegben.

Azt a néhány nézőt, aki a szemtanúja volt az eseményeknek, gyorsanodébb terelik. Később meg mernének esküdni rá, hogy ügyes trükk voltaz egész. Egy kis melodráma, hogy feldobják a már amúgy is ünnepi

hangulatú estét.

283




K ÖNNYEK TAVA

A sátor előtt álló tábla tövében egy kis doboz fekszik, teli sima, feketekövekkel. A felirat arra szólítja föl a belépőt, hogy vigyen egyet magávala sátorba.

A sátor belsejében sötét van, a mennyezetet nyitott, fekete esernyők takarják, az ernyők ívbe görbülő nyele úgy csüng lefelé, mint a jégcsap.A terem közepén egy medence van. A vizet fekete kőfal zárja körül,

körülöttük fehér kavics.A levegőben az óceán sós lehelete.Odamész a medence partjára, hogy lenézz a vízre. A kavicsok

csikorognak a talpad alatt.A medence sekély, de ki van világítva. Csillámló, mozgó fény tör föl a

víz felszínére. Gyöngéd ragyogás, éppen elegendő ahhoz, hogymegvilágítsa a medencét és az alján heverő köveket. Kövek százait, ésminden egyes kődarab ugyanolyan, mint az, amelyet a kezedben tartasz.Az alulról érkező fény a kövek résein átszűrődve hatol fölfelé.

Visszfények hullámzanak végig a helyiségen, amitől az az érzésedtámad, mintha az egész sátor víz alatt lenne.

Leülsz a kőfalra, a fekete követ újra meg újra megforgatod az ujjaidközött.

A sátor csöndje mélabús hangulatot áraszt.Emlékek kúsznak elő agyad rejtett zugaiból. Futó csalódások.

Elveszett lehetőségek és vesztett ügyek. Szívfájdalom, kín és borzalmaselhagyatottig.

Régmúlt bánatok, amelyekről azt hitted, már rég elfelejtetted őket,összevegyülnek a friss sebek okozta fájdalommal.

A követ a kezedben egyre súlyosabbnak érzed.

Amikor belehajítod a medencébe, a társai közé, egyszerre meg-könnyebbülsz. Mintha valami mástól is megszabadultál volna, nemcsak egy simára koptatott, fekete kődarabtól.

284




Búcsú M ASSACHUSETTS , C ONDORD , 1902. OKTÓBER 30-31.B

ailey fölkapaszkodik a tölgyfára, hogy még napnyugta előttvisszaszerezze a titkos dobozát. Lenéz a cirkuszra, amely odalennnarancsszín alkonyfényben fürdik, és a sátrak hosszú, csúcsosárnyékokat vetnek a mezőn keresztül. De amikor kinyitja a dobozt,

semmit sem talál benne, amit igazán magával akarna vinni.Egyedül Pixi fehér kesztyűjét veszi ki belőle, zsebre gyűri, aztán adobozt visszateszi a helyére.

Odahaza megszámolja a megtakarított pénzét - több, mint amireszámított! - aztán elővesz egy váltás ruhát és még egy szvettert.Elgondolkodik rajta, ne csomagoljon-e el még egy pár cipőt is, de aztánúgy dönt, szükség estén Dixitől is kölcsön kérhet. Mindezt belegyűri egyvedlett, öreg bőr hátizsákba, aztán vár, hogy a szülei és Caroline

lefeküdjenek.Várakozás közben kicsomagolja a hátizsákot, aztán újra össze-

csomagol, újra átgondolja, mit vigyen magával és mit hagyjon itthon.Amikor úgy gondolja, már mindenki elaludt, vár még egy órát, aztán a

biztonság kedvéért még egyet. Bár abban már nagy gyakorlatra tett szert,hogy képtelenül késői időpontokban lopódzzék be a házba, a kilopódzásmár egészen más ügy.

Amikor végül átoson az előszobán, maga is elcsodálkozik, milyenkéső van már. A keze a kilincsen van, de ekkor mégis megfordul, lerakjaa hátizsákját, és csöndben papír után kezd kutatni.

Amikor talál egyet, leül a konyhaasztalhoz, hogy írjon pár sort búcsúzóul a szüleinek. Amennyire tudja, elmagyarázza, hogy miért megyel, és azt írja, reméli, hogy meg fogják érteni. Egyetlen szót sem ír aHarvardról vagy arról, hogy mi lesz ezután a farmmal.

Eszébe jut, hogy amikor nagyon kicsi volt, az édesanyja azt mondta,

szeretné, ha ő, Bailey, boldog lenne, és sok kalandban lenne része.Márpedig ha az, amire most készül, nem számít kalandnak, akkor igazánnem tudja, mi számít annak.

- Hát te meg mit csinálsz itt? - szólal meg egy hang a háta mögött.Bailey megfordul, és látja, hogy Caroline ott áll az ajtóban

hálóingben, a haja a feje tetején haj csavarókra föltekerve szúrós össze-visszaságban meredezik, a kötött takaró a vállára borítva.

285




- Semmit, amihez neked bármi közöd lenne - feleli Bailey, ésfolytatja az írást. Aláírja a levelet, összehajtogatja, aztán otthagyja azasztal közepén, az almákkal teli fatálnak támasztva. - Szólj majd nekik,hogy olvassák el, jó?

- El akarsz szökni? - kérdezi Caroline, a hátizsákra pillantva.- Valami olyasmi.- Ezt nem gondolhatod komolyan! - mondja Caroline ásítva.- Nem tudom, mikor jövök vissza. Majd írok, ha tudok. Mondd

meg nekik, hogy ne aggódjanak miattam.- Bailey, azonnal menj vissza az ágyadba!

- Miért nem mész inkább te vissza az ágyba, Caroline? Rád férnemég egy kis alvás. Jót tenne a szépségednek!Válaszként Caroline csúfondáros grimaszt vág.- Mellesleg - folytatja Bailey - mióta törődsz te azzal, hogy mit

csinálok?- Egész héten úgy viselkedtél, mint egy kisbaba - mondja Caroline

emeltebb hangon, de még mindig suttogva, vagy inkább sziszegve. -Abban a buta cirkuszban játszadoztál, és egész éjszakára kimaradtál. Nőj

már föl végre, Bailey!- Éppen azt teszem! - feleli Bailey. - És nem érdekel, hogy te mit

szólsz hozzá. Ha itt maradnék, nem lennék boldog. Te boldog vagy itt,mert te szürke vagy és unalmas, és egy szürke, unalmas élet pontmegfelel neked. Nekem viszont nem. Nekem soha nem fog megfelelni,úgyhogy elmegyek. Tégy meg nekem egy szívességet: menj hozzávalakihez, aki rendesen fog gondoskodni a birkákról!

Kivesz egy almát a tálból, földobja a levegőbe, elkapja, és beledugja a

hátizsákjába, aztán egyetlen szó nélkül, kedélyesen búcsút int Caroline-nak.

A nővére még mindig ott áll az asztalnál, és hangtalanul, dühtől fuldo-kolva kinyitja, majd becsukja a száját, miközben Bailey csöndesen

becsukja az ajtót maga mögött.Ahogy távolodik a háztól, Bailey-t szinte szétveti az energia. Félig-

meddig arra számít, hogy Caroline utánaered, vagy azonnal felkelti a

szüleit, hogy figyelmeztesse őket az öccse szökésére. De minden egyeslépéssel világosabb számára, hogy tényleg elhagyja a szülői házat, éssemmi nem tarthatja vissza.

A távolság az éjszaka csöndjében nagyobbnak tűnik, most nem állnak az út mentén emberek hosszú sorban, arra várva, hogy beengedjék őket acirkuszba, mint más estéken, amikor rohannia kellett, hogy nyitásraodaérjen.

286




A csillagok még fönn vannak, amikor Bailey, hátán a zsákjával, odaér a tölgyfájához. Később ért ide, mint ahogy eredetileg tervezte, bár hajnalig még mindig van egy kis idő.

De a csillagos ég alatt a tölgyfáján túl elterülő mező teljesen üres,mintha soha nem is lett volna ott semmi más, csak fű, avar és köd.

287




Visszatekintés LONDON , 1901. NOVEMBER 1.

szürke öltönyös férfi könnyedén átsiklik a cirkusz nézőinek tömegén. Ahogy a kijárat felé igyekszik, az emberek öntudatlanul kitérnek az útjából, ahogy a víz válik szét a vízben

gázoló előtt.A

Egyvalaki azonban mégiscsak elállja az útját az udvar legszélén:áttetsző alak, csak káprázatnak tűnik a tűz és az enyhén ingadozólampionok fényében. A férfi megáll, bár akadálytalanul továbbhaladhatna varázslótársa kísértetén keresztül.

- Érdekes este, nem igaz? - kérdi tőle Hector, magára vonva ezzel aközelben elhaladó nézők kíváncsi tekintetét.

A szürke öltönyös férfi finom mozdulatot tesz egyik kesztyűs kezével,mintha egy könyvben lapozna, és a kíváncsi szemek elfordulnak tőlük,

más látvány vonja magára a figyelmüket.A tömeg továbbhalad, egy részea kapu felé tolong, más része a kaputól befelé, de többé senki ügyet semvet a két úriemberre.

- Kár a fáradságért - mondja Hector megvetően. - Ezeknek azembereknek legalább a fele arra számít, hogy itt minden sarkon egykísértettel találkozik.

- A dolog kezd kicsúszni a kezünkből - feleli a szürke öltönyös

férfi. - Ez a helyszín mindig is túlságosan szem előtt volt.- Éppen ez benne a mulatságos - mondja Hector, karjával a tömegfelé intve. A keze áthalad egy nő vállán, a nő meglepetten megfordul, deamikor nem lát semmit, továbbmegy. - Mintha bizony nem alkalmaztadvolna épp elég gyakran a rejtőzködési technikáidat, még azután is, hogy

behízelegted magad Chandreshhez, hogy te tarthasd irányításod alatt ahelyszínt!

- Nem tartok semmit az irányításom alatt - feleli a szürke öltönyös

férfi. - Csak megtaláltam a módját, hogyan maradhat minden titokban,egyszerű titokzatosságnak álcázva. Az én tanácsomat követik, amikor ahelyszín hol itt, hol ott bukkan fel, előzetes bejelentés nélkül. Ez mindkét

játékosnak hasznára van.- Megakadályozza benne őket, hogy találkozzanak. Ha kezdettől

annak rendje és módja szerint összeeresztetted volna őket, az enyém már régen porba zúzta volna a te versenyződet.

288




- Talán a szemed sem a régi már ebben a mostani állapotodban?Sült bolond voltál, hogy ilyen csapdába csaltad magad, és most is bolondvagy, ha nem látod, hogy ezek ketten teljesen belehabarodtak egymásba.Ha nem tartjuk őket távol egymástól, ez már korábban megtörtént volna.

- Neked valami nyavalyás házasságszerzőnek kellett volnamenned! - vágja rá Hector, összehúzott szeme eltűnik, majd újramegjelenik a hullámzó fényben. - Én ennél sokkal jobban kiképeztem a

játékosomat.- És mégis eljött hozzám. Ő hívott ide személyesen, mert te... - A

szürke öltönyös hirtelen elhallgat, mert megpillant valakit a tömegben.

- Figyelmeztettelek, hogy olyan játékost válassz magadnak, akinek az elvesztésébe bele tudsz nyugodni! - mondja Hector, és figyeli, amint atársa a kétségbeesett, keménykalapos fiatal férfit nézi, aki Chandreshtköveti a nézők tömegén keresztül, és észre sem veszi őket, ahogy elhaladmellettük.

- Mindig is túlságosan megkedvelted a diákjaidat. Milyen kár, hogyezt észre se vehették!

- És a te diákjaid közül hány döntött úgy, hogy véget vet a

játéknak? - kérdi a szürke öltönyös, es visszafordul a társa felé. - Hét?Lehet, hogy a lányod lesz a nyolcadik.- Nem lehet! - feleli Hector, és minden szava éles és súlyos, még ha

ő maga puszta káprázatnak tűnik is.- Ha ő nyer, egész életében gyűlölni fog miatta... ha ugyan nem

gyűlöl már most is.- Márpedig győzni fog. Ne próbáld elködösíteni a tényt, hogy ő az

erősebbik játékos, és mindig is az volt.

A szürke öltönyös férfi az örömtűz felé lendíti a kezét, fölhangosítvaaz udvaron túlról érkező hangokat, és most már Hector is hallhatja alányát, amint Friedrick nevét ismételgeti, újra meg újra, egyre nagyobbrémülettel.

- Szerinted úgy hangzik ez, mintha olyan nagyon erős lenne? -kérdezi, majd leejti a kezét, engedve, hogy Celia hangja beleolvadjon atömeg zsongásába.

Hector mindössze haragos grimaszt vág, a lángok fénye pedig még to-vább torzítja az arckifejezését.- Ma éjjel meghalt egy ártatlan ember - folytatja a szürke öltönyös

férfi. - Egy olyan ember, akit a te játékosod nagyon kedvelt. Ha eddigmég nem omlott össze, ettől biztosan össze fog. Ezt akartad elérni?Annyi verseny után még mindig nem tanultál semmit? Soha nem lehetelőre tudni, mi fog történni. Semmiféle garancia nincs, egyik oldalonsem.

289




- Még semmi nem dőlt el! - mondja Hector, és eltűnik, beleolvad atáncoló fény- és árnyékfoltokba.

A szürke öltönyös férfi továbbmegy mintha meg se állt volna, ésáthalad az udvart a külvilágtól elválasztó bársonyfüggönyön.

Egy darabig ott áll a kapunál és az órát nézi, aztán elhagyja a cirkuszt.

290




Gyönyörű fájdalom LONDON , 1901. NOVEMBER 1.

arco lakása valaha egyszerű és kopár volt, de most teli vanzsúfolva mindenféle, össze nem illő bútordarabokkal. Olyantárgyakkal, amelyekre Chandresh egyszer csak ráunt, és

ahelyett, hogy egyszerűen kihajította volna őket, ide kerültek, ebbe a

használt tárgyak purgatóriumába.

MRengeteg könyv van, annyi, hogy nem férnek el a polcokon, hanem

ott tornyosulnak az antik kínai székeken vagy a száriba burkoltdíszpárnákon.

A kandallópárkányon álló óra Herr Thiessen alkotása, parányikönyvek díszítik, a lapjaik úgy fordulnak át sorra egymás után, ahogy amásodpercek ketyegve haladnak a hajnali három óra felé.

Az íróasztalon heverő könyvek is mozognak, bár kevésbé egyen-

letesen: Marco ide-odajár a kézzel írott kötetek között, és jegyzeteketmeg számításokat irkál kitépett papírlapokra. Újra meg újra áthúzza a

jeleket és számokat, elhajít egy-egy könyvet, hogy egy másikat üssön föl,aztán visszatér ahhoz, amelyiket az imént elhajította.

A bejárati ajtó magától kitárul, a zárak kinyílnak, az ajtók vadulhimbálóznak sarokvasukon. Marco felpattan az íróasztalától, közbenvéletlenül fellök egy tintásüveget, a tinta végigfolyik a teleírt

papírlapokon.Celia ott áll az ajtóban, föltűzött hajából kiszabadult egy-egy kószahajfürt. Krémszínű kabátja kigombolva lóg a vállán, pedig különben istúl könnyű viselet ilyen hideg időben.

Csak amikor már belépett a szobába, és az ajtó magától becsukódottmögötte, a zárak sorra csattanva bezárultak, akkor veszi észre Marco,hogy a kabát alatt a lány ruhája csupa vér.

- Mi történt? - kérdi Marco, és a keze, amellyel a felborult

tintásüveg után kapott, megáll a levegőben.- Pontosan tudod, hogy mi történt - feleli Celia. A hangja nyugodt,de az íróasztalon szétömlött tinta fekete felülete hullámozni kezd.

- Jól vagy? - kérdi Marco, és megpróbál közelebb menni hozzá.- Egyáltalán nem vagyok jól - mondja Celia, és a tintásüveg

megrázkódik, tintát esőz a papírlapokra és befröcsköli Marco fehér ingujját, meg a fekete mellényét is, de azon nem látszik meg a folt.Marco keze is csupa tinta, de nem figyel rá, mert még mindig a lány

291




ruháján éktelenkedő vérfoltra mered, amely rikító skarlátvörösentegeszkedik az elefántcsontszínű szaténon, aztán eltűnik a fekete

bársonycsipke rácsa mögött.- Celia, mit tettél? - kérdi Marco.- Megpróbáltam - mondja Celia. A hangja elcsuklik szó közben,

úgyhogy meg kell ismételnie. - Megpróbáltam. Azt hittem, helyre tudomhozni: olyan régen ismerem. Hogy talán olyan lesz, mint újra elindítaniegy órát, amelyik megállt. Pontosan tudtam, hogy mi a baj, és mégsetudtam megjavítani. Olyan jól ismertem, de... de mégse működött adolog.

Az elfojtott zokogás most kitör belőle. A könnyek, amelyeket órák óta próbál visszatartani, most kibuggyannak a szeméből, és végigperegnek az arcán.

Marco odarohan hozzá, magához húzza, és a kagában tartja, miközbena lány zokog.

- Nagyon sajnálom - ismételgeti, míg a lány zokogása lassancsillapodni kezd, a vállizmai ellazulnak, és a lány elernyed a karjában.

- A barátom volt - mondja Celia csöndesen.

- Tudom - feleli Marco. Letörli Celia könnyeit, és közbenösszetintázza a lány arcát is. - Nagyon sajnálom. Nem tudom, mi történt.Valami kibillent az egyensúlyból, de nem tudok rájönni, mi okozta.

- Isobel - mondja Celia.- Tessék?- Isobel eddig valamilyen varázslat alatt tartotta a cirkuszt, és

kettőnket. Eddig azt hittem, nincs különösebb hatása, de úgy látszik,mégiscsak volt. Nem tudom, miért döntött úgy éppen ma éjszaka, hogy

abbahagyja.Marco felsóhajt.- Azért döntött így éppen ma éjszaka, mert végre megmondtam

neki, hogy téged szeretlek - mondja. - Már évekkel ezelőtt meg kellettvolna tennem, de csak ma éjjel tettem meg. Azt hittem, jól fogadja, deúgy látszik, tévedtem. Arról viszont fogalmam sincsen, mit keresett ottAlexander.

- Azért jött el, mert én hívtam - feleli Celia.- De miért? - kérdi Marco.- Döntést akartam - mondja Celia, és a szeme újra könnybe lábad. -

Azt akartam, hogy legyen már vége ennek, hogy veled lehessek. Aztgondoltam, ha eljön, és megnézi a cirkuszt, akkor végre eldől, ki nyert.Sejtelmem sincs róla, hogyan máshogy lehetne végre lezárni ezt azegészet. Hogyan jött rá Chandresh, hogy Alexander ott lesz?

292




- Elképzelésem sincs. Még azt sem tudom, mi ütött belé, hogy odaakart menni, méghozzá egyedül. Nekem megtiltotta, hogy vele tartsak,ezért csak távolról követtem, hogy rajta tartsam a szemem. Csak néhány

pillanatra hagytam magára, amikor betértem Isobelhez, hogy beszéljek vele, és mire újra a nyomába szegődtem, akkor már...

- Te is úgy érezted, mintha kihúzták volna a földet a lábad alól? -kérdi Celia.

Marco bólint.- Megpróbáltam Chandresht megvédeni önmagától - mondja. - De

az meg se fordult a fejemben, hogy másokra is veszélyes lehet.

- Mi ez az egész? - kérdi Celia, és az íróasztalon heverő könyvekre pillant. Végeérhetetlen oldalak, teli rovátkákkal és jelképekkel, másírásokból kitépett, bekarikázott szövegekkel, amelyeket nyilak kötnek össze, és újra meg újra átírták őket.

Az íróasztal kellős közepén jókora bőrkötésű kötet hever. Az elülső borító hátlapjára egy kivágott újságcikket ragasztottak, vagy legalábbisvalami olyasmit, bár Celia alig lát belőle valamit, mert egy fa részletesenkidolgozott rajza indázza körül. Páratlan, ez az egyetlen szó, amelyet ki

tud silabizálni.- Én így dolgozom - mondja Marco. - Ez a bizonyos kötet az,

amely összeköt egymással mindenkit, aki a cirkuszhoz tartozik. Nevezzük jobb híján „oltalmazó könyv”-nek. Egy példányt elhelyeztemaz örömtűzben is, mielőtt meggyújtották, de mindent, ami benne volt,átvezettem ebbe a másikba is.

Celia belelapoz a könyvbe: mindegyik oldalon egy-egy név. Megállannál az oldalnál, amelyiken egy papírdarabon Lainie Burgess lendületes

aláírása olvasható, mellette pedig egy körülbelül ugyanakkora papírdarabnyoma, de azt a lapot már eltávolították, és csak vakító fehér ürességmaradt a helyén.

- Ide kellett volna tennem Herr Thiessent - mondja Marco. -Sajnos, nem jutott időben eszembe.

- Ha nem ővele történik, akkor egy másik nézővel. Nem lehetmindenkit megvédeni. Lehetetlen.

- Sajnálom! - mondja Marco újra. - Én nem ismertem Herr Thiessent olyan jól, mint te, de csodáltam őt is, a munkáit is.- Az ő szemén keresztül úgy láthattam a cirkuszt, ahogy korábban

soha - mondja Celia. - Megtudtam, hogy látja egy kívülálló. Évekenkeresztül leveleztünk egymással.

- Én is írtam volna neked, ha szavakba tudtam volna foglalnimindazt, amit mondani akarok. Egy tintatenger sem lenne hozzá elég.

293




- Te álmokat építettél nekem helyette - mondja Celia, és felnéz rá. -Te viszont jóformán sose látod azokat a sátrakat, amelyeket én építettem.Olyan sok minden volt belőled körülöttem mindig, és én nem tudtamcserébe adni neked semmit, amit magadnál tarthatsz.

- Még mindig nálam van a sálad - feleli Marco.Celia lágyan elmosolyodik, és közben becsukja a könyvet. Mellette a

kiömlött tinta visszaszivárog a tintásüvegbe, az üvegszilánkok is ahelyükre ugranak.

- Azt hiszem, apám szerint ez a munkamódszer az, amikor valakikívülről befelé dolgozik, nem pedig belülről kifelé - mondja Celia. -

Mindig is óva intett tőle!- Akkor a másik szoba sem lenne ínyére - mondja Marco.- Miféle másik szoba? - kérdi Celia. A tintásüveg úgy áll a helyén,

mintha soha föl nem borult volna.Marco beljebb tessékeli Celiát, odavezeti a másik ajtóhoz. Kinyitja

előtte, de ő maga nem lépi át a küszöböt, és amikor Celia odalép mellé,már látja is, hogy miért.

A helyiség valaha dolgozószoba vagy nappali lehetett, nem túl tágas,

de talán barátságosnak lehetne nevezni, ha nem lenne ott az a rengeteg papír és madzag, amely minden szabad felületről lóg lefelé.Madzagok függnek a csillárról, és a könyvespolcok tetején átvetve

egymásba hurkolódnak, mintha egy hatalmas pókháló zúdulna alá amennyezetről.

Minden lapos felületen, az asztalokon, íróasztalokon és karosszékekenaprólékosan megmunkált, miniatűr sátrak modelljei. Némelyik újságpapírból készült, mások valamilyen textíliából. Tervrajzok, re-

gények és levélpapír darabkáiból kivágott és hajtogatott csíkos sátrak tömege, és valamennyi sátrat fekete, fehér és vörös madzagok kötik egymáshoz. A madzagok órarugókhoz, tükördarabkákhoz, gyertya-csonkokhoz vannak erősítve.

A szoba közepén, egy feketére festett, halvány gyöngyházcsíkokkal berakott, kerek asztal közepén apró vasüst áll. Az üstben vidáman loboga tűz, a lángok ragyogó fehérek, és hosszú árnyékokat vetnek a szobára.

Celia tesz egy lépést befelé, le-lehajol, nehogy beleütközzék amennyezetről lógó madzagokba. Ugyanolyan érzése van, mintha acirkuszba lépne be, még a karamell illata is ott úszkál a levegőben, de azegész mögött van valami mélyebb, valami súlyos és ősrégi titok rejtőzik a sok papír és madzag mögött.

Marco ottmarad az ajtóban, és Celia körbeindul a szobában, gondosankerülgeti a bútorokat, és ügyel, nehogy a szoknyájával lesöpörjön

294




valamit, miközben bekukucskál a parányi sátrakba, és finomanvégighúzza az ujját a madzagokon és az órarugókon.

- Ez egy nagyon régi varázslat, ugye? - kérdezi.- Ez az egyetlen fajta, amit ismerek - feleli Marco. Megránt egy

madzagot az ajtó mellett, és a mozdulat végighullámzik az egész szobán,az egész cirkuszmodell szikrázni kezd, ahogy a fémdarabkákonmegcsillan a tűzfény.

- Bár kétlem, hogy valaha is ilyen célokra szánták volna.Celia megáll az egyik sátornál, amelyben egy gyertyaviasszal borított

faág van. Onnét kiindulva eljut egy másikhoz, vigyázva belöki a

papírajtót, és odabenn megtalálja a kör alakban elhelyezett parányiszékeket, amelyek az ő saját színpadát jelképezik.A papírra, amelyből a sátrat hajtogatták, Shakespeare szonettjeit

nyomtatták.Celia elengedi a papírajtót, és az visszahullik a helyére.Befejezi óvatos körútját a szobában, és csatlakozik Marcóhoz az

ajtónyílásban, aztán halkan beteszi maga mögött az ajtót.Az az érzés, hogy a cirkuszban van, azonnal elhalványul, amint átlépte

a küszöböt, és most hirtelen tudatára ébred mindennek, ami az elülsőszobában történik. Érzi, ahogy a tűz melege küzd az ablakokon beáramlóhuzattal. Érzi Marco bőrének illatát a tinta és a férfi kölnijén keresztül.

- Köszönöm, hogy megmutattad! - mondja.- Gondolom, apád nemigen helyeselné? - kérdi Marco.- Már nem különösebben érdekel, mit helyesel az apám, és mit

nem.Celia elsétál az íróasztal előtt, és megáll a kandalló mellett, figyeli,

ahogy a kandallópárkányon álló órán a parányi könyvek lapjai el-fordulnak.

Az óra mellett egy magányos kártyalap hever. A kőr kettes.Semmilyen jel nem árulkodik róla, hogy valaha átszúrták egy török tőrrel, de azért Celia tudja, hogy ez ugyanaz a kártyalap.

- Megpróbálhatok beszélni Alexanderrel - veti fel Marco. - Talánmár eleget látott ahhoz, hogy döntésre jusson, vagy talán elérhetjük,

hogy diszkvalifikáljanak. Biztos vagyok benne, hogy most éppen úgyérzi, csalódott bennem, úgyhogy nyugodtan bejelentheti, hogy te nyertél.- Hagyd abba! - mondja Celia anélkül, hogy megfordulna. - Kérlek,

hagyd abba! Nem akarok most erről az átkozott játékról beszélni!Marco tiltakozni próbál, de nem jön ki hang a torkán. Megpróbál

küzdeni ellene, de hiába: képtelen megszólalni.Hangtalan sóhajjal leereszti a kaiját.

295




- Belefáradtam, hogy olyan dolgokat próbálok együtt tartani,amiket nem lehet - mondja Celia, amikor a férfi odalép hozzá.- Hogymegpróbálom irányítani, ami irányíthatatlan. Belefáradtam, hogymegtagadom magamtól, amit szeretnék, mert attól félek, hogy összetörök valamit, amit aztán nem tudok helyrehozni. És ami így is, úgy is összefog törni...

Ráhajtja a fejét a férfi mellére, Marco átkarolja, és tintafoltos kezévelgyöngéden cirógatja a lány tarkóját. Egy darabig így maradnak,mellettük halkan pattog a tűz, és ketyeg az óra.

Amikor Celia felemeli a fejét, a férfi tekintete a lányéba mélyed: egy

pillanatra sem ereszti el a lány pillantását, miközben lecsúsztatja aválláról a kabátot, és tenyerét végigsimítja Celia csupasz karján.Az ismerős szenvedély, amely mindannyiszor elfogja, valahányszor a

férfi bőre az övéhez ér, átsöpör Celián, és többé nem tud ellenállni neki,nem is akar.

- Marco! - mondja, miközben ujja a férfi mellényének gombjaival babrál. - Marco, én...

De nem fejezheti be a mondatot, mert a férfi szája forrón és sürgetően

az ajkára tapad.Miközben a lány egyik gombot a másik után gombolja ki, Marcovakon igyekszik kioldani a különféle kapcsokat és szalagokat, mert azajkát egy pillanatra sem akarja elvenni a lányéról.

A bonyolult estélyi öltözék gyűrött kupacban omlik a lány lábához.Marco a csuklójára csavarja Celia fűzőjének kibontott szalagjait, és

azoknál fogva húzza a lányt magával a padlóra.Réteget réteg után rángatnak le egymásról, míg végül semmi sem

választja el őket többé.Marco még mindig nem tud megszólalni: a csönd foglyaként néma

nyelvével és ajkával borítja el bűnbánata és elragadtatása jeleivel Celiatestét. Némán fejezi ki mindazt, amit hangosan nem tud kimondani.

Megtalálja a módját, hogyan mondja el mégis, ujjai halványtintanyomokat hagynak maguk után. Minden hang, amely a lány torkánfeltör, végtelen gyönyörűséggel tölti el.

Az egész szoba megremeg, amikor eggyé válnak.A helyiség teli van törékeny tárgyakkal, de egyetlenegy sem törik elközülük.

Fölöttük az óra tovább forgatja a parányi könyvlapokat, rajtuk atörténetekkel, amelyeket olyan parányi betűkkel írtak, hogy soha senkinem fogja elolvasni őket.

*

296




Marco nem emlékezett rá, mikor aludt el. Az egyik pillanatban Celiamég ott volt a karjában, szorosan hozzá bújva, a fejét a mellkasáradöntve, hallgatva a férfi szívverését, de a következő pillanatban már egyedül volt.

A tűz közben kialudt, már csak parázslik. Az ablakon át beszivárog aszürke hajnalfény, puha árnyékokat vet a szobára.

A kandallópárkányon, a kőr kettesen egy ezüstgyűrű hever, amelybelatin szavakat véstek. Marco mosolyogva fölhúzza Celia gyűrűjét a sajátgyűrűsujjára, a kör alakú sebhely mellé.

Csak jóval később veszi észre, hogy a bőrkötéses „oltalmazó-könyv”

eltűnt az íróasztaláról.

297




298




299




Foglalkozási ártalom LONDON , 1901. NOVEMBER 1.

hogy Marco szívdobogását hallgatja, és a háttérből az óraketyegését, Celia arra gondol, bárcsak meg tudná állítani azidőt. Bárcsak mindörökre itt maradhatna ebben a pillanatban,

megbújva a férfi kaijában, miközben Marco keze gyöngéden simogatja a

hátát. Ha soha nem kellene elmennie innen.

ADe mindössze Marco szívverését sikerül lelassítania annyira, hogy a

férfi mély álomba merül.Fölébreszthetné, de odakinn az ég már világosodik, és Celia retteg a

búcsú gondolatától is.Ehelyett gyöngéden megcsókolja, és csöndesen felöltözik, miközben

Marco tovább alszik. Celia lehúzza a gyűrűt az ujjáról, és leteszi akandallópárkányra, a kőr kettesre festett két piros szív közé.

Belebújik a kabátjába, aztán egy pillanatig csak áll, és az íróasztalonszétszórt könyveket nézi.

Talán ha jobban ismerné Marco rendszerét, eltanulhatná, hogyan tegyefüggetlenebbé magát a cirkusztól. Hogy levegye a teher egy részét a sajátválláról. Akkor talán többet tudnának együtt lenni néhány lopott óránál,anélkül, hogy megszegnék a játék szabályait.

Ennél jobb ajándékot nem is adhatna neki, ha esetleg nem tudnák kierőszakolni a döntést egyikük oktatójától sem.

Fölveszi az asztalról a kötetet, amelyikben a nevek vannak. Úgy véli,ez jó lesz indulásnak, ha úgy nagyjából sikerült megértenie, hogy milyencélt szolgál.

Amikor elmegy, magával viszi a könyvet.Celia, a bőrkötéses könyvvel a hóna alatt, átoson a sötét előszobán,

aztán becsukja maga mögött Marco lakásának ajtaját, amilyen halkancsak tudja. Mögötte a zárak halk, tompa kattanások sorával a helyükre

csusszannak.Észre sem veszi az árnyékban rejtőző alakot, pedig ott van a közvetlenközelében, amíg az meg nem szólal.

- Te csaló kis ribanc! - mondja neki az apja.Celia lehunyja a szemét, megpróbál koncentrálni, de sose volt könnyű

ellöknie magától az apját, ha egyszer az megkapaszkodott benne, és mostsem sikerül.

300




- Csak azért vártál itt a folyosón, hogy ribancnak nevezhess? -kérdi.

- Ezt a helyet annyira védelmezik, hogy az már abszurd - mondjaHector, és a bejárat felé int. - Semmi nem juthat be, csak akkor, ha az afiú kifejezetten kívánja, hogy bejöjjön.

- Helyes! - mondja Celia. - Semmi szükség rá, hogy a közelébemenj! És arra sem, hogy az én közelembe gyere!

- Ezzel mihez akarsz kezdeni? - kérdi az apja, és a Celia hóna alattszorongatott könyv felé int.

- Semmi közöd hozzá! - feleli Celia.

- Tudod, hogy nem avatkozhatsz bele a munkájába! - figyelmeztetiaz apja.- Tudom, úgy látszik, ez egyike annak a kevés dolognak, ami

ellentétes a szabályokkal. De nem áll szándékomban beleavatkoznisemmibe, mindössze tanulmányozni szeretném a rendszerét, hogy nenekem kelljen állandóan mindenre ügyelnem a cirkuszban.

- Még hogy az ő rendszerét! Talán inkább Alexander rendszerét!Amihez mellesleg neked semmi közöd. Fogalmad sincs róla, hogy mit

csinálsz! Túlbecsültelek, amikor azt hittem, képes leszel megbirkózni afeladattal.- Erre megy ki ajáték, igaz? - kérdi Celia. - Azt akarjátok tudni,

hogyan tudunk megbirkózni a mágia utóhatásaival egy nyilvános helyen,egy olyan világban, amelyik nem hisz benne? A lélekjelenlétünket és azönuralmunkat tesztelitek, nem a képességeinket.

- Ez egy erőpróba - mondja Hector. - Te pedig gyönge vagy.Gyöngébb, mint hittem.

- Akkor hadd veszítsek! - feleli a lány. - Kimerültem, papa. Nemtudom folytatni. Ez nem olyan játék, aminek a végén az ember vidámanünnepelhet egy üveg viszki mellett, miután bejelentették, hogy ki agyőztes.

- Nem fogják bejelenteni, hogy ki a győztes - jelenti ki az apja. - A játékot nem lehet leállítani, végig kell csinálni. Azt hittem, erre már magadtól is rájöttél. Régebben egészen értelmes lány voltál.

Celia sötét pillantást vet rá, de közben az apja szavait forgatja afejében, kezdi összerakni azokat a homályos, semmitmondó válaszokat,amelyeket az évek során a szabályokkal kapcsolatos kérdéseire kapotttőle. És most hirtelen kitisztul a kép, a hiányzó elemek a helyükrekerülnek, megvilágosodik a lényeg, a kulcsfontosságú tényező, amiről azapja mindeddig hallgatott.

301




- Az lesz a győztes, aki állva marad, amikor a másik már nem bírjatovább - szólal meg Celia. A kép most végre összeállt, de az eredménymegsemmisítő.

- Ez csak megközelítőleg igaz, de úgy nagyjából elfogadható.Celia visszafordul Marco lakása felé, kezét az ajtónak feszíti.- Ne játszd már meg magad, ne csinálj úgy, mintha szerelmes

lennél abba a kölyökbe! - mondja Hector. - Te fölötte állsz az ilyen banális dolgoknak!

- És te hajlandó lennél feláldozni engem ennek az ostoba párbajnak a kedvéért! - mondja a lány csöndesen. - Engednéd, hogy tönkretegyem

magam, csak azért, hogy bebizonyíts valamit! Belevittél a játékba, ésgondoskodtál róla, hogy ne tudjak kilépni belőle, pedig pontosan tudtad,mi forog kockán. Velem meg elhitetted, hogy semmi többről nincs szó,mint hogy összemérjük a képességeinket!

- Ne nézz így rám! - mondja az apja. - Mintha nem is tartanálemberi lénynek!

- Átlátok rajtad! - feleli Celia. - Még csak meg se kell erőltetnem afantáziámat.

- Semmin sem változtatna az sem, ha még mindig olyan lennék,mint amikor elkezdtük.- És mi történik a cirkusszal, ha vége a játéknak? - kérdi Célia.- A cirkusz csak egy helyszín - feleli az apja. - Olyan stadionféle.

Egy az átlagosnál vidámabb Colosseum. Ha megnyered a párbajt, és vankedved, tovább csinálhatod, bár akkor már nem szolgál majd semmilyencélt.

- És gondolom, a többi ember, akik részt vesz a játékban, szintén

nem szolgál semmilyen célt, igaz? - kérdi Celia. - Nincs jelentősége,hogy mi lesz velük?

- Minden cselekedetnek megvannak a mellékhatásai - mondjaHector. - Ez is része a párbajnak.

- És miért mondod el nekem most mindezt, holott korábban egyszót se szóltál róla?

- Mert korábban meg se fordult a fejemben, hogy te lehetsz az, aki

veszít.- Úgy érted, az, aki meghal - mondja Celia.- Ez velejár a szakmánkkal - feleli az apja. - Afféle foglalkozási

ártalom, hogy játéknak csak akkor van vége, ha egyetlen játékos marad.Semmilyen más módon nem lehet véget vetni. Úgyhogy ha aztképzelted, hogy amikor ez az egész véget ér, továbbra is a szajhájamaradhatsz ennek a senkinek, akit Alexander London csatornáiból

302




szedett föl, akkor jobb lesz, ha ezeket az ostoba álmokat mielőbb kivereda fejedből!

- És mi lesz azzal, aki megmarad? - kérdi Celia, ügyet sem vetveapja megjegyzésére. - Azt mondtad, legutóbb Alexander tanítványanyerte meg a párbajt. Ő mit csinál most?

Az árny testén gúnyos nevetés borzong végig, mielőtt Hector válaszolna.

- Hogy mit csinál? Csomókba köti a végtagjait a te drágalátoscirkuszodban!

303




JÁTÉK A TŰZZEL

Ebben a sátorban nincs más világítás, csak a tűz fénye. A lobogólángok vakító fehérek, akárcsak az örömtűz az udvaron.

Elhaladsz egy emelvény mellett, amelyen egy tűznyelő áll. Hosszú

botok végén apró lángokat táncoltat, miközben arra készül, hogyegészben lenyelje őket.Egy másik emelvényen egy nő két hosszú láncot tart a kezében, és

mindegyik lánc végéhez egy tűzgolyó csatlakozik. A nő hurkokat ésköröket ír le velük, nyomukban fénylő fehér ösvény marad a levegőben.Olyan gyorsan forgatja őket, hogy nem annyira egyetlen, hosszú láncvégéhez erősített lángnak, hanem inkább lángok egész füzérének tűnnek.

Egy sor további emelvényen zsonglőrök égő fáklyákat forgatnak meg

magasan a levegőben, és időnként nagy szikraeső kíséretében odahajítják őket egymásnak.

Másutt tüzes karikákat függesztettek fel különböző magasságokban,és az artisták könnyedén átcsusszannak rajtuk, mintha csak fémbőllennének, és nem lobogó lángok öveznék őket.

Itt pedig egy emelvényen az artistanő a puszta tenyerén tartja a tüzet,és kígyókat, virágokat, és mindenféle más alakzatokat formál alángokból. A hullócsillagok szikrákat vetnek, a madarak lángralobbannak a tenyerében, mint megannyi miniatűr főnix, aztán elrepülnek.

A nő rád mosolyog, miközben figyeled, ahogy ujjai egy mozdulattal alángokból csónakot formálnak. Könyvet. Lángoló szívet.

304




Útban Londonból Münchenbe,1901. NOVEMBER 1.

vonat senkinek nem tűnik föl, ahogy végigpöfög a tájon, szürkefüstfelhőket eregetve a levegőbe. A mozdony majdnem teljesenfekete. A hozzácsatolt vagonok ugyanígy egyszínűek. Némelyik

kocsinak van ablaka, ezeken a színezett üveg szürkéje megtöri a kocsi

oldalának feketeségét, másoknak nincsen, ezek teljes egészébenszénfeketék.

ACsöndben halad előre, nem sípol, nem is tülköl. Nem csikorognak a

kerekek, hanem zajtalanul, némán siklanak a síneken. Szinte észre-vétlenül száguld célja felé, sehol nem áll meg.

Kívülről nézve leginkább szénszállító tehervonatnak látszik. Teljesenérdektelen látvány.

Belülről nézve már egészen más a helyzet.

A vonat belseje fényűző, díszes és meleg. Az utasszállító vagonok nagy részét vastag, mintás anyaggal tapétázták ki, a bútorok kárpitozása

borvörös, ibolyalila és krémszínű, mintha csak megmártották volna őketa napnyugta fényében, és most megpróbálnák itt marasztani az alkonyatszíneit, mielőtt jönne a sötétség és a csillagok.

A folyosókat kristálycsillárok világítják meg, kristályfüggők vízeséseihullanak alá róluk, és ingásukkal kísérik a vonat mozgását. Békés és

megnyugtató látvány. Nem sokkal azután, hogy a vonat elindul, Celia ügyesen elrejti a bőrkötéses könyvet, méghozzá úgy, hogy az továbbra is szem előttmarad: egyszerűen becsúsztatja a többi könyv közé.

Leveti vérfoltos ruháját, és belebújik egy másik bő, holdfényszürkébe, amelyet a hátán fekete, fehér és szénfekete szalagok kapcsolnak össze: ez a ruha volt Friedrick kedvence.

Ahogy végigsiet a vonaton, a szalagok csak úgy lobognak utána a

levegőben.Megáll az egyetlen ajtónál, amelynek a névtábláján két kalligrafikusírásjel is szerepel a kézzel írott név mellett.

Udvarias kopogtatására odabentről azonnal kiszól a fülke lakója, és beinvitálja.

Bár a vonat fülkéinek többsége tobzódik a színekben, Cukiko kocsija belül szinte teljesen kopár. Papír spanyolfalakkal és nyersselyem függö-

305




nyökkel körülvett üres térség, amelyet megtölt a gyömbér és tejszínillata.

Cukiko a szoba közepén ül a földön. Vörös kimonót visel. Mintha asápadt helyiség élénkvörös, lüktető szíve lenne.

De nincs egyedül. Isobel ott fekszik a földön, a feje Cukiko ölében, éscsöndesen zokog.

- Nem akarok zavarni - mondja Celia. Habozva megáll az ajtóban,készen rá, hogy engedje újra becsukódni maga mögött a tolóajtót.

- Nem zavarsz! - feleli Cukiko, és int neki, hogy kerüljön beljebb. -Segíthetnél meggyőzni róla Isobelt, hogy pihenésre van szüksége.

Celia nem felel, de Isobel megtörli a szemét, föláll és odabólint Celiá-nak.- Köszönöm, Kiko! - mondja, és lesimítja a ruhája ráncait. Cukiko

a helyén marad, és Celiára szegezi a tekintetét.Isobel kifelé menet megáll Celia mellett.- Sajnálom, ami Herr Thiessennel történt - mondja.- Én is sajnálom.Celia egy pillanatig azt hiszi, Isobel át fogja ölelni, de a jósnő csak

biccent búcsúzóul, aztán a tolóajtó bezárul mögötte.- Az elmúlt néhány óra mindnyájunk számára kimerítő volt -

mondja Cukiko, amikor Isobel mögött bezárult az ajtó. - Rádfér egy jóerős tea - teszi hozzá, mielőtt még Celia elmondhatná, miért jött.

Cukiko hellyel kínálja az egyik párnán, aztán hangtalanul odamegy akocsi végébe, és az egyik magas spanyolfal mögül előveszi a teáhozszükséges dolgokat.

Nem hajtja végre a teljes teaszertartást, mint azt annyiszor tette az

évek során, de ahogy lassan elkészíti a két csésze zöld mateteát, az mégisszép és megnyugtató látvány.

- Miért nem árultad el soha? - kédezi Celia, amikor Cukiko leülvele szemközt a földre.

- Mit nem árultam el? - kérdi Cukiko, és elmosolyodik ateáscsészéje fölött.

Celia fölsóhajt. Átvillan az agyán, vajon Lainie Burgess is ugyanilyen

tehetetlen haragot érzett-e két másik csésze tea fölött Isztambulban. Nagykedve lenne hozzá, hogy ripityára törje Cukiko teáscsészéjét, csak hogylássa, a kígyónő mit szól hozzá.

- Megsebesültél? - kérdezi Cukiko, és a Celia ujján húzódó sebhelyfelé int.

- Majdnem harminc évvel ezelőtt belekényszerítettek egy pár-viadalba - feleli Celia. Iszik egy korty teát, mielőtt hozzátenné: - No és teis megmutatod nekem a sebhelyedet, most, hogy láttad az enyémet?

306




Cukiko elmosolyodik, és leteszi a teáscsészéjét maga elé a földre.Aztán megfordul, és leereszti a válláról a kimonóját.

A tarkóján, azon a kis helyen, amit a tetovált szimbólumok tengereszabadon hagyott, egy holdsarló görbületében megbújva egyelhalványult sebhely látható, akkora és olyan alakú, mint egy gyűrű.

- Látod, a sebhely akkor is megmarad, amikor a játéknak már végemondja Cukiko, és visszaigazítja a vállára a kimonóját.

- Azt a sebet az apám egyik gyűrűje okozta - mondja Celia, deCukiko nem felel sem igent, sem nemet.

- Hogy ízlik a tea? - kérdezi.

- Miért vagy itt? - kérdez vissza Celia.- Mert a cirkusz alkalmazott, mint kígyónőt.Celia leteszi a teáscsészéjét.- Nem vagyok tréfás kedvemben, Cukiko! - mondja.- Ha pontosabban tennéd fel a kérdéseidet, kielégítőbb válaszokat

kapnál.- Miért nem szóltál róla nekem soha, hogy tudsz a párviadalról? -

kérdi Celia. - Hogy te magad is játszottál korábban?

- Megígértem, hogy soha nem beszélek róla senkinek, hacsak nemkérdez rá egyenesen - feleli Cukiko. - És meg is tartom a szavamat.- És egyáltalán hogy jutott eszedbe idejönni?- Kíváncsi voltam. Nem volt ilyen párviadal azóta, amelyikben

részt vettem. De nem állt szándékomban itt maradni.- És hogyhogy mégis itt maradtál?- Megkedveltem Monsieur Lefévre-t. Az én párbajom helyszínén

nem volt ennyi ember, és ez tetszett. Ritkán van az embernek alkalma

megfordulni ilyen különleges helyeken. Azért maradtam, mert kíváncsivoltam, mi történik.

- Megfigyeltél minket - mondja Celia.Cukiko bólint.- Mesélj valamit a játékról - kéri Celia, azt remélve, most, hogy

Cukiko közlékenyebb lett, talán könnyebben szóra bírja így, hogy nemdirekt kérdéseket tesz föl neki.

- Több van mögötte, mint gondolnád - mondja Cukiko. - A magamidejében én sem értettem a szabályokat. Nem csak arról szól, amitvarázslatnak szokás nevezni. Azt hiszed, az számít lépésnek, hahozzáadsz néhány újabb sátrat a cirkuszhoz? Sokkal többről van szó.Minden, amit teszél, a nappalod és éjszakád minden pillanata egy-egylépés. A sakktábládat mindenhová magaddal viszed, nem hagyhatod itt acsíkos sátorponyva tokjában. Bár neked meg az ellenfelednek nincsolyan szerencséd, hogy egy szabályos, kockás táblán lépegethessetek.

307




Celia ezen eltöpreng, miközben a teáját kortyolgatja. Megpróbáljamegemészteni a gondolatot, hogy mindaz, ami eddig a cirkusszal - ésami Marcóval - történt, része volt a játéknak.

- Szereted? - kérdi Cukiko, és elgondolkodva néz Celiára. Az arcánnagyon halvány mosoly dereng fel, amely mintha együttérzésrőlárulkodna, de Celiának mindig is nehezére esett megfejteni Cukikoarckifejezését.

Felsóhajt. Semmi oka nincs rá, hogy tagadja.- Igen.- És azt hiszed, hogy ő is szeret téged?

Celia nem felel. Az, ahogy Cukiko megfogalmazta a kérdését, nyugta-lansággal tölti el. Néhány órával ezelőtt még biztos volt benne, hogy aválasz: igen.

Ahogy itt ül ebben az enyhén parfümillatú, selyemmel bélelt barlang- ban, az, amit korábban megkérdőjelezhetetlennek és szilárdnak érzett,most olyan illékonynak és anyagtalannak tűnik, mint a teája fölött lebegő

pára.Olyan törékenynek, mint egy illúzió.

- A szerelem állhatatlan és múlékony állapot - mondja Cukiko. -Ritkán bizonyul elég szilárdnak ahhoz, hogy rá alapozzunk egy döntést a játékban.

Celia lehunyja a szemét, azt remélve, akkor nem fog remegni a keze.Hosszabb időbe telik, mint szeretné, hogy visszanyerje az önuralmát.- Valaha Isobel is azt hitte, hogy az az ember szereti őt - folytatja

Cukiko. - Egészen biztos volt benne. Azért is jött ide, hogy segítsen neki.- De engem igazán szeret - mondja Celia, bár a szavak, amikor

kimondja őket, sokkal kevésbé tűnnek meggyőzőnek, mint amikor mégcsak a fejében voltak.

- Talán - feleli Cukiko. - Viszont egész ügyesen manipulálmásokat. Veled még sose fordult elő, hogy hazudtál, hogy azt mondtadnekik, amit hallani akartak?Celia maga sem tudja, melyik a rosszabb: az a tudat, hogy ahhoz, hogy a

játék véget érjen, egyiküknek meg kell halnia, vagy az a lehetőség, hogy

semmit sem jelent Marco számára. Hogy ő is csak egy figura asakktábláján. Aki csak arra vár, hogy mattot kapjon.- Nézőpont kérdése, hogy valaki az ellenfelünk-e vagy a

partnerünk - mondja Cukiko. - Ha kissé távolabbról nézed, ugyanaz aszemély lehet bármelyik, vagy mindkettő, vagy valami egészen más.

Nehéz eldönteni, melyik arca az igazi. És neked egy csomó mástényezővel is számolnod kell a partnereden kívül.

- Miért, neked nem kellett? - kérdi Celia.

308




- Az én helyszínem nem volt ilyen nagyszabású. Kevesebb embertérintett a dolog, és kevesebb mozgással járt. Magán a párbajon kívül nemvolt semmi, amit óvni kellett volna. Ma a helyszín nagy részét egy teázókerthelyisége foglalja el, legalábbis azt hiszem. Nem mentem visszaazóta, hogy a párbaj véget ért.

- A cirkusz tovább működhetne azután is, hogy ez a párbaj ... befejeződött - mondja Celia.

- Az kedves dolog lenne. Így őrizhetnénk meg méltó módon a teHerr Thiessened emlékét. Bár nem lenne könnyű a cirkuszt teljesenfüggetleníteni tőled és az ellenfeledtől. Te magadra vállaltad a felelősség

nagy részét. Nélkülözhetetlen vagy a működéséhez. Ha én most szívenszúrnálak egy késsel, a vonat azonnal kisiklana.Celia leteszi a teáscsészéjét, és figyeli, ahogy a vonat egyenletes

mozgása lágy hullámokat vet a folyadék felszínén. Gondolatban aztszámolgatja, mennyi időbe telne megállítani a vonatot, vajon verne-emég addig a szíve. Végül úgy dönt, ez a kés méretétől függ.

- Alighanem - ismeri el.- De az is problémákat okozna, ha kioltanám az örömtüzet, vagy az

őrzője életét, nem igaz?Celia bólint.- Ha azt akarod, hogy ez a cirkusz tovább működjön, meg kell

dolgoznod érte - mondja Cukiko.- Azt akarod mondani, hogy hajlandó vagy segíteni benne? - kérdi

Celia. Azt reméli, Cukiko talán segíteni tud majd Marco rendszerének megfejtésében, hiszen mindkettőjüknek ugyanaz volt az oktatójuk.

- Nem - feleli Cukiko, és udvariasan ingatja a fejét. Elmosolyodik,

hogy ezzel is enyhítse a kemény elutasítást. - Ha te már nem boldogulszvele, akkor közbelépek. Már úgyis túl hosszú ideje tart így, de adok neked még egy kis időt.

- Mennyit? - kérdi Celia.Cukiko belekortyol a teájába.- Az időt nem tudom irányítani - mondja. - Majd meglátjuk.

Némán, töprengve ülnek, nem érzékelik, mennyi telik el közben az

irányíthatatlan időből, a selyemfüggönyök lágyan hullámzanak a vonatmozgásától, a gyömbér- és tejszínillat mindkettejüket beburkolja.- Mi történt az ellenfeleddel? - kérdi Celia.Cukiko nem néz Celiára, a teájára szegezi a szemét, miközben

válaszol:- Az ellenfelemből egy hamuoszlop maradt egy Kyoto környéki

mezőn - mondja. - Hacsak a szél azt is el nem hordta azóta.

309




A szökésC ONCORD ÉS BOSTON , 1902. OKTÓBER 31.

ailey egy darabig körbejár az üres mezőn, mielőtt elhinné, hogya cirkusznak valóban csak a hűlt helyét látja. Nincs semmi, mégcsak egy letaposott fűszál sem, ami arról árulkodna, hogy

néhány órával korábban ott még sátrak álltak.B

Leül a földre, a fejét a tenyerébe hajtja, és teljesen elveszettnek érzimagát, jóllehet kisgyerek kora óta szokott játszani ezen a mezőn.

Eszébe jut, hogy Pixi mintha valami vonatot emlegetett volna.Márpedig annak a vonatnak előbb Bostonba kell mennie, ha tovább

akar indulni valamilyen távoli város felé. Néhány pillanattal azután, hogy ez a gondolat átsuhant az agyán,

Bailey talpra szökken, és teljes erejéből rohanni kezd a vasútállomás felé.Amikor odaér, levegő után kapkodva, és sajgó háttal, mert futás

közben a zsákja folyton a lapockáját verdeste, egy árva vonatot sem lát.Pedig azt remélte, hogy a cirkusz vonata, amelynek a létezésében semvolt egészen biztos, még mindig ott várakozik majd.

Ehelyett a pályaudvar szinte teljesen néptelen: csak két ember ül egy pádon a peronon, egy férfi és egy nő, fekete kabátban.

Beletelik egy másodpercbe, amíg Bailey-nek eljut a tudatáig, hogymindketten vörös sálat viselnek.

- Jól van? - kérdezi a nő, amikor Bailey lélekszakadva végigrohana peronon, és megáll előttük. Furcsa akcentusa van, Bailey nem tudjamegállapítani, milyen nemzetiségű lehet.

- Maguk is a cirkuszba jöttek? - kérdezi Bailey levegőértkapkodva.

- Oda bizony - feleli a férfi, a nőéhez hasonló, éneklő hanghordo-zással. - Csakhogy már továbbmentek, mint azt, gondolom, maga isészrevette.

- Ma éjjel korán bezártak, de hát ez sem olyan szokatlan - teszihozzá a nő.- Ismerik Pixit és Dixit? - kérdezi Bailey.- Kicsodát? - kérdezi a férfi. A nő kissé félrehajtja a fejét, mintha

nem jói értette volna a kérdést.- Az ikreket, akiknek az a macskás számuk van - magyarázza

Bailey. - A barátaim.

310




- Az ikrek! - kiált föl a nő. - És a csodálatos kiscicáik! Hogyan barátkozott össze velük?

- Hosszú történet - feleli Bailey.- Akkor elmesélhetné, amíg várakozunk - mondja a nő mosolyog-

va. - Maga is Bostonba tart, igaz?- Nem tudom - feleli Bailey. - Megpróbálom követni a cirkuszt.- Mi is pontosan ezt tesszük - mondja a férfi. - Bár nem tudjuk

követni a cirkuszt, amíg nem tudjuk meg, hová ment. Az pedig beletelik legalább egy napba.

- Remélem, nem valami teljesen lehetetlen helyen bukkannak föl

legközelebb - teszi hozzá a nő.- De honnét fogják megtudni, hová ment? - kérdi Bailey kisséhitetlen- kedve.

- Nekünk, rêveur eknek megvannak a módszereink - feleli a nőmosolyogva. - De most egy darabig várnunk kell, úgyhogy lesz időnk mesélni egymásnak.

A férfit Victornak hívják, a húgát Lorenának. Most éppen, mintmondják, hosszabb cirkuszi vakáción vannak, követik a Cirque des

Rêves-t mindenfelé, ahová csak tudják. Általában csak Európán belülszokták követni, de ez alkalommal úgy határoztak, hogy a kedvéértáthajóznak az Atlanti-óceán túloldalára. Korábban már voltak Kanadábanis.

Bailey némileg lerövidítve elmeséli, hogyan barátkozott össze Pixivelés Dixivel, csak a legfurcsább részleteket hagyja ki.

Ahogy lassan közeledik a hajnal, egy újabb rêveur csatlakozik hozzájuk, egy Elizabeth nevű asszony, aki a helyi vendéglőben vett ki

szállást, és most, hogy a cirkusz továbbállt, ő is Bostonba igyekszik. Amásik két rêveur melegen üdvözli, úgy tűnik, mintha régi barátok lennének, bár később Lorena megemlíti, hogy mindössze néhány napjaismerik egymást. Míg a vonatra várnak, Elizabeth előveszi a kötését ésegy gombolyag vörös fonalat.

Lorena úgy mutatja be neki Bailey-t, mint egy fiatal rêveur t, akinek még nincsen sálja.

- Én igazából nem is vagyok rêveur - mondja Bailey. Még mindignem egészen biztos benne, hogyjól érti, mit is jelent ez a szó.Elizabeth felnéz rá a kötése felett. Ahogy méregeti, összehúzott

szemmel, Bailey-nek egy régi, rettentő szigorú tanítónője jut róla eszébe, jóllehet most ő néz le magasabról az asszonyra. Elizabeth közelebb hajolhozzá, mint aki valamilyen titkot készül megsúgni.

- Csodálja a cirkuszt? - kérdezi.- Igen - feleli Bailey habozás nélkül.

311




- Jobban, mint bármi mást a világon? - folytatja a faggatózástElizabeth.

- Igen - mondja Bailey. Önkénytelenül elmosolyodik, pedig a nőroppant komoly arcot vág, ráadásul Bailey szíve még mindig összevisszaver az izgalomtól.

- Akkor maga rêveur - jelenti ki Elizabeth. - Nem számít, hogymilyen ruhát visel.

Míg várakoznak, történeteket mesélnek neki a cirkuszról és másrêveur ökről. Elmondják, hogy létezik egy hálózatféle, amely nyomonköveti a cirkusz mozgását, és értesíti róla a többieket. Victor és Lorena

már évek óta követi mindenfelé a cirkuszt, valahányszor egyébelfoglaltságaik engedik, míg Elizabeth csak a New Yorkhoz viszonylagközeli helyekre utazik el a kedvéért, bár ez a mostani kiruccanásahosszabb a szokottnál. Viszont van a városában a rêveur öknek egy nemhivatalos klubféléje, amelynek tagjai időről időre összegyűlnek, hogyaddig is tartsák a kapcsolatot egymással, amíg a cirkusz messze jár.

A vonat nem sokkal napkelte után érkezik, és míg Boston felétartanak, újabb történetek hangzanak el, miközben Elizabeth kötöget,

Lorena pedig álmosan a karjára hajtja a fejét.- Hol száll meg a városban? - kérdi Elizabeth Bailey-től.Bailey ezen eddig még nem gondolkodott, úgy vélte, elég, ha mindig

csak a soron következő lépésre gondol, és próbál nem tépelődni rajta,mihez kezd majd, ha megérkeznek.

- Azt még nem tudom biztosan - feleli. - Alighanem ott maradok azállomáson, míg ki nem derül, merre kell továbbutaznom.

- Szamárság - mondja Victor. - Velünk fogsz lakni. A Parker

Hotelben majdnem egy teljes szint a miénk. Megalhatsz Augustszobájában, ő tegnap visszament New Yorkba, de nem szoktunk szólni azigazgatónak, hogy van egy üres szobánk.

Bailey tiltakozni próbál, de Lorena félbeszakítja.- A bátyám borzasztóan makacs! - suttogja. - Ha egyszer a fejébe

vesz valamit, abból nem enged!És csakugyan, amint a vonat beér Bostonba, Bailey-t új ismerősei

valósággal magukkal sodorják a bérkocsiba, amely a hotelbe viszi őket.Amikor odaérnek, Bailey zsákját is kirakják a kocsiból Elizabeth bőröndjével együtt.

- Valami baj van? - kérdi Lorena, amikor Bailey tágra nyíltszemmel bámulja a hotel fényűző előcsarnokát.

- Úgy érzem magam, mint azok a mezítlábas leánykák a mesékben,akik egyszer csak egy bálban találják magukat a királyi palotában -

312




suttogja Bailey, mire Lorena olyan hangosan felnevet, hogy az emberek megfordulnak és rájuk bámulnak.

Bailey-t bevezetik egy akkora szobába, mint otthon a fele házuk, dehiába fedik vastag függönyök az ablakot, hogy elfogják a napfényt, nemtud aludni. Addig járkál a szobában fel-alá, míg csak aggódni nem kezd,hogy kárt tesz a szőnyegben. Ekkor leül az ablak mellé, és az odalennelhaladó embereket nézegeti.

Megkönnyebbül, amikor délután valaki bekopogtat a szobájába.- Tudják már, hogy hol a cirkusz? - kérdezi Bailey, még mielőtt

Victor megszólalhatna.

- Még nem, fiam - feleli az. - Néha előre jelzi nekünk valaki, hogymerre tartanak, de mostanában ez csak ritkán fordul elő. Azt hiszem,mire vége a napnak, kapunk valamilyen értesítést, és ha szerencsénk van,akkor holnap kora reggel már indulhatunk is. Van öltönyöd?

- Van, de nem hoztam magammal - feleli Bailey. Az öltönye otthonösszehajtogatva fekszik egy bőröndbe csomagolva, és csak különlegesalkalmakra veszik elő. Alighanem ki is nőtte már, mióta legutoljára rajtavolt, bár képtelen visszaemlékezni rá, melyik volt az az alkalom, amelyet

a szülei érdemesnek találtak rá, hogy öltönyt vegyen.- Akkor szerzünk egyet - jelenti ki Victor, mintha csak ez lenne a

legegyszerűbb dolog a világon, és csak annyiból állna, mint venni egynapilapot a sarki újságosnál.

Lorenával az előcsarnokban találkoznak, és a két testvér magávalcipeli Bailey-t a városba, ahol egy csomó dolgot elintéznek, többek között beugranak egy szabóhoz is, hogy öltönyt csináltassanak Bailey-nek.

- Nem, nem - mondja Lorena a mintadarabokat nézegetve. - Ezek egyáltalán nem illenek a szeméhez meg a hajszínéhez. Szürkére vanszüksége. Csinos sötétszürkére.

Hosszas méricskélés és gombostűzés után Bailey végül egyszénszürke öltöny tulajdonosa lesz, amely elegánsabb, mint bármelyik korábbi öltönye, elegánsabb, mint az apja ünneplő ruhája. Hiábatiltakozik, Victor vásárol neki egy pár nagyon fényes új cipőt és egy új

kalapot is.Amikor belenéz a tükörbe, a képmása annyira különbözik amegszokottól, hogy Bailey-nek nehezére esik elhinnie: csakugyan ő az.

Rengeteg csomaggal megrakodva térnek vissza a Parker Hotelba, dealig ülnek le a szobájukban, hogy kifújják magukat, már jön is Elizabeth,hogy vacsorázni hívja őket.

Bailey nagy meglepetésére odalenn, az étteremben csaknem egy tucatrêveur várakozik: egyesek követni akarják a cirkuszt, mások itt

313




maradnak Bostonban. Bailey-t eleinte nyugtalanítja, hogy olyan elegánsaz étterem, de aztán megkönnyebbül, a csoport olyan zajosan ésfesztelenül viselkedik. Nem meglepő módon mindnyájan szinte kizárólagfeketébe, fehérbe és szürkébe vannak öltözve, csak a nyakkendőjük vagya zsebkendőjük élénkvörös.

Amikor Lorena észreveszi, hogy Bailey-n nincs semmi piros, titokbanletép egy rózsát az egyik asztalt díszítő virágcsokorból, és agomblyukába tűzi.

Minden újabb fogás alatt újabb és újabb történetek hangzanak el a cir-kuszról, mesélnek sátrakról, ahol Bailey még sohasem járt, és

országokról, amelyeknek még a nevét sem hallotta. Bailey többnyireérdeklődéssel figyel: még mindig nem tért egészen magához ameglepetésből, hogy merő véletlenségből egy olyan csoportba botlott,amelynek tagjai ugyanannyira szeretik a cirkuszt, mint ő maga.

- Nem gondolják... maguk nem úgy látják, hogy valami baj van acirkusszal? - kérdezi Bailey csöndesen, amikor a történetmesélésnek vége szakad, és mindenki már csak a szomszédaival beszélget. - Úgyértem, mostanában?

Victor és Lorena összenéznek, mintha egymás szeméből akarnák kiol-vasni, melyiküknek kellene válaszolnia, de végül is Elizabeth szólal megelőször.

- Már nem ugyanaz, amióta Herr Thiessen meghalt - mondja.Victor hirtelen haragosan összevonja a szemöldökét, de Lorenaegyetértően bólint.

- Ki az a Herr Thiessen? - kérdi Bailey. Azok hárman minthameglepődnének rajta, hogy nem tudja.

- Friedrick Thiessen volt az első rêveur - mondja Elizabeth. - Órás-mester volt. Ő készítette azt az órát, amelyik a kapu belső oldalán szokottállni.

- Azt az órát olyasvalaki készítette, aki nem is volt tagja acirkusznak? Tényleg? - kérdi Bailey. Annak idején meg se fordult afejében, hogy az óra készítője felől érdeklődjék Pixitől és Dixitől.Föltételezte, hogy az óra a cirkusszal együtt született. Elizabeth bólint.

- Nemcsak órás volt, hanem író is - mondja Victor. - Így ismertük meg, sok-sok évvel ezelőtt. Elolvastuk az egyik cikkét, amit a cirkuszrólírt, erre levelet írtunk neki, mire ő válaszolt, és így tovább. Akkor mégnem is hívtak bennünket rêveur öknek.

- Készített nekem egy órát, amelyik olyan, mint egy kis körhinta -mondja Lorena vágyakozó hangon. - Kis figurákkal, amelyek felhők ésezüst fogaskerekek körül köröznek.

314




Csodálatos darab, bárcsak magammal tudnám hordani mindenfelé.Bár az is jó dolog, hogy az otthonomban is van valami, ami a cirkuszraemlékeztet.

- Én úgy hallottam, titokban szerelmesek voltak egymásba azilluzionistával! – jegyzi meg Elizabeth, és elmosolyodik a borospoharafölött.

- Ostoba pletyka! - mordul fel megvetően Victor.- A cikkeiből úgy tűnt, nagy hódolója - mondja Lorena töprengve,

mintha fontolóra venné ezt a lehetőséget.- Ugyan ki ne lenne az? - vág vissza Victor. Lorena feléje fordul, és

kíváncsi pillantást vet rá. - Borzasztóan tehetséges lány - motyogjaVictor, és Bailey észreveszi, hogy Elizabeth nehezen tudja elfojtani anevetését.

- És azt mondja, a cirkusz már nem ugyanaz, amióta Herr Thiessenmeghalt? - kérdi Bailey, és azon töpreng, lehet-e ennek valami közeahhoz, amiről Pixi beszélt.

- Igen, azóta minden megváltozott - feleli Lorena. Töpreng pár pillanatig, csak azután folytatja: - Maga a cirkusz is... Nincs semmi

különös baj vele, de mégis...- Valami kizökkent a rendes kerékvágásból - vág közbe Victor. -

Mintha egy óra nem járna egészen pontosan.- Mikor halt meg Herr Thiessen? - kérdi Bailey. Arra nem tudja

rászánni magát, hogy azt is megkérdezze, hogyan.- Ami azt illeti, ma lesz pontosan egy éve - mondja Victor.- Ó, tényleg már egy éve! Ez eddig eszembe se jutott - sóhajt

Lorena.- Igyunk Herr Thiessenre! - javasolja Victor olyan hangosan, hogy

az asztalnál mindenki meghallja, és fölemeli a poharát. Az asztalnál ülők valamennyien követik példáját, Bailey is.

A desszert alatt mindenki Herr Thiessenről beszél, a róla szólótörténetek sorát csak rövid időre szakítja meg egy kis vita arról, miértszerepel a desszert az étlapon piteként, amikor szemmel láthatólag torta.Victor nem hajlandó beszállni a vitába: megissza a kávéját, aztán

elnézést kér, amiért asztalt bont, és kimegy az étteremből.Amikor visszatér az asztalhoz, egy táviratot tart a kezében.- Barátaim, holnap indulunk New Yorkba!

315




Patthelyzet M ONTRÉAL , 1902. AUGUSZTUS

z illuzionista meghajol, és eltűnik a tomboló közönség szemeelől, de azért ők csak tapsolnak tovább. Fölállnak a helyükről, ésmiközben néhányan a szomszédjukkal csevegnek az egyik vagy

másik bámulatos trükkért lelkesedve, libasorban kivonulnak az ajtón,

amely újra megjelent a csíkos sátor oldalán.

AEgy férfi azonban, aki a hátsó sorban ült, a helyén marad.

Kemenykalapja karimájának árnyékából a szeme még most is arra a pontra szegeződik, ahonnét az illuzionista néhány pillanattal korábbaneltűnt.

Mindenki más kimegy.A férfi csak ül tovább.

Néhány perccel később az ajtó újra láthatatlanná válik.

A férfi továbbra is mozdulatlanul mered az illuzionista hűlt helyére.Még csak oda sem pillant az eltűnőfélben lévő ajtóra.

Egy pillanattal később Celia ott ül a kör túloldalán, a férfiévalszemközti széken. Még mindig ugyanazt az öltözéket viseli, mint aműsorszáma alatt, ugyanazt a finom fehér csipkével borított fekete ruhát.

- Általában a hátsó sorban szoktál ülni - mondja.- Jobban akartalak látni - mondja Marco.- Jó nagy utat tettél meg, hogy láthass...- Szabadságot kellett kivennem.Celia lenéz a tulajdon kezére.- Nem számítottál rá, hogy ilyen messze eljövök utánad, igaz? -

kérdi Marco.- Csakugyan nem.- Tudod, nem olyan könnyű elrejtőzni, ha az ember egy egész

cirkusszal utazik.

- Én nem is akartam elrejtőzni - mondja Celia.- Dehogynem - feleli Marco. - Megpróbáltam beszélni veled Herr Thiessen temetése után, de te elmentél, mielőtt még megkereshettelek volna, aztán meg áthoztad a cirkuszt az óceán túloldalára. Kerülszengem!

- Nem teljesen szándékosan - mondja Celia. - Időre volt szük-ségem, hogy átgondoljam a dolgokat. Köszönöm a Könnyek tavát - teszihozzá.

316




- Azt akartam, legyen egy hely, ahol nyugodtan kisírhatod magad,amikor nem vagyok veled.

Celia lehunyja a szemét, de nem felel.- Elloptad a könyvemet - mondja Marco egy pillanattal később.- Sajnálom.- Amíg biztos helyen van, nem számít, hogy én őrzöm-e vagy te.

De azért elkérhetted volna. Es el is búcsúzhattál volna.Celia bólint.- Tudom - mondja.Kis ideig mindketten hallgatnak.

- Megpróbálom függetleníteni a cirkuszt - mondja Celia végül. -Elüldözni a párbajtól, tőlünk, kettőnktől. Saját magamtól. Meg kelltanulnom a rendszeredet, hogy rendesen tudjam működtetni. Nemengedhetem, hogy egy ilyen hely, mint a cirkusz, amely ennyi ember számára fontos, egyszerűen szétessen és elpusztuljon. Amely egyszerre

jelenti számukra a csodát, a vigaszt és a titokzatosságot, amit seholmásutt nem találnak meg. Ha neked lenne ilyesmid, te nem akarnádmegtartani?

- Nekem mindez megvan, amikor veled vagyok - mondja Marco. -Hadd segítsek neked!- Nincs szükségem a segítségedre.- Egyedül ezt nem tudod véghezvinni.- Itt van nekem Ethan Barris és Lainie Burgess - mondja Celia. -

Vállalták, hogy ők fogják végezni az alapvető műveleteket. Később, haegy kicsit több gyakorlatra tettek szert, Pixi és Dixi is segíthet nekik adolog tudatmanipulációs részében, amivel Ethan és Lainie nem

boldogulnának - mondja Celia, de kerüli Marco tekintetét.- Nem bízol bennem! - mondja a férfi.- Isobel bízott benned! - Celia felemeli a tekintetét a földről. - És

Chandresh is. Hogy higgyem el, hogy velem szemben becsületes vagy,amikor velük nem voltál az, és engem pedig igazán jó okod lenne

becsapni?- Soha nem mondtam Isobelnek, hogy szeretem - mondja Marco. -

Fiatal voltam, és rettenetesen magányos, és talán nem kellett volnaengednem, hogy azt higgye, többet érzek iránta, mint amennyitvalójában, de amit iránta éreztem, az semmi ahhoz képest, amit irántadérzek. Ezt nemcsak azért mondom, mert félre akarlak vezetni: vagytényleg azt hiszed, ennyire kegyetlen vagyok?

Celia feláll a székéről.− Jó éjszakát, Mr. Alisdair! - mondja.

317




− Celia, várj! - Marco is felpattan a helyéről, de egy lépést sem tesza lány felé. - Összetöröd a szívemet.

Egyszer azt mondtad, hogy az apádra emlékeztetlek. Es hogy te nemakarsz úgy szenvedni, mint ahogy anyád szenvedett őmiatta, de velemmost pontosan ezt teszed. Újra és újra elhagysz. Elhagysz, pedig tudod,menynyire vágyom utánad, és bármit megadnék érte, hogy velemmaradj. Ebbe én belepusztulok.

- Valamelyikünknek bele kell pusztulnia - mondja Celia csöndesen.- Tessék? - kérdi Marco döbbenten.- Aki túléli, az lesz a győztes - mondja a lány. - A győztes életben

marad, a vesztes meghal. így végződik a játék.- Micsoda... - Marcónak elakad a szava, a fejét rázza. - Az nemlehet, hogy ennek az egésznek ez legyen a célja.

- Pedig az - feleli Celia. - Nem a képességeinket tesztelik, hanem atűrőképességünket. Ezért is próbálom a cirkuszt a saját lábára állítani,mielőtt...

Nem bírja kimondani, amire gondol, és még mindig alig mer a férfiranézni.

- Azt akarod tenni, amit az apád - mondja Marco. - El akarodtüntetni magadat a sakktábláról.

- Nem egészen - feleli Celia. - Azt hiszem, én mindig is inkábbanyám lánya voltam.

- Nem! - kiált rá Marco. - Ezt nem gondolhatod komolyan!- Csak így vethetek véget ennek a játéknak.- Hát akkor inkább folytatjuk!- Nem - mondja Celia. - Én már nem bírom tovább. Estéről estére

egyre nehezebb lesz. És én... én inkább engedlek nyerni.- De én nem nyerni akarok! - kiáltja Marco. - Én téged akarlak!

Celia, hát tényleg nem érted?Celia nem felel, néma könnycseppek gördülnek végig az arcán. Nem

törli le őket.- Hogy hihetted el, hogy nem szeretlek? - kérdi Marco. - Celia,

nekem te jelentesz mindent. Nem tudom, ki próbál meggyőzni az

ellenkezőjéről, de kérlek, higgy nekem!A lány fölnéz rá könnyben úszó szemmel, és most először mélyedhosszasan a férfi szemébe.

- Nézd csak, itt jöttem rá, hogy szeretlek - mondja Marco.Hirtelen egy mélykékre festett, csillagokkal telehintett kis kerek szoba

két ellenkező pontján találják magukat, egy drágakövek színeiben pompázó párnákkal teleszórt mélyedés peremén. Fölöttük szikrázócsillár.

318




- Abban a pillanatban elbűvöltél, amint megláttalak - mondjaMarco - de csak itt jöttem rá, hogy szeretlek.

A szoba körülöttük újra átváltozik, üres bálteremmé tágul. Azablakokon beszűrődik a holdfény.

- Én meg itt - suttogja Celia, halk hangja végigvisszhangzik az ürestermen.

Marco egy lépéssel mellette terem, előbb lecsókolja a könnyeit, aztánajka a lány ajkára tapad.

Miközben csókolóznak, az örömtűz hevesen fellángol. Visszfényefelizzik a levegőben pörgő akrobaták ruháján. Az egész cirkusz

valósággal szikrázik, szinte elvakítja a közönséget.De aztán ez a tökéletes összhang megszakad: Celia, bár vonakodva,elfordítja a fejét.

- Sajnálom - mondja.- Kérlek! - Marco nem hajlandó elengedni, ujjával szorosan fogja a

ruháját díszítő csipkét. - Kérlek, ne hagyj el!- Késő - mondja Celia. - Már akkor is késő volt, amikor

megérkeztem Londonba, és galambbá változtattam a noteszedet: már

akkor is túl sok embert érintett ez az egész. Bármit teszünk is, te vagy én,az itt mindenkire, hatással van, még a nézőkre is, amint egyszer beléptek a cirkusz kapuján. Emberek százaira, ha ugyan nem ezreire. Mindnyájan

pókhálóba akadt legyek, és ezt a pókhálót akkor szőtték, amikor én mégcsak hatéves voltam, most pedig alig merek moccanni, mert attól félek,hogy még valakit elveszítek.

Fölnéz Marcóra, és fölemeli a kezét, hogy megcirógassa az arcát.- Megtennél valamit nekem? - kérdi.- Bármit - feleli Marco.- Ne gyere vissza többet! - mondja a lány elcsukló hangon.Eltűnik, mielőtt Marco tiltakozhatna, olyan egyszerűen és elegánsan,

akárcsak a műsorszáma végén, a ruhája semmivé foszlik Marco ujjaiközött. Csak a parfümjének illata lebeg még kis ideig azon a helyen, aholaz imént volt.

Marco egymagában áll az üres sátorban, ahol nincs semmi, csak két

sor körbe állított szék és egy üres ajtó, amely arra vár, hogy ő kilépjenrajta.Mielőtt kimenne, elővesz egy magányos kártyalapot a zsebéből, és

lerakja arra a székre, ahol az imént Celia ült.

319




Látogatások 1902. S ZEPTEMBER

C

elia Bowen az íróasztalánál ül, könyvkupacokkal körülvéve. Már egyideje nincs elég hely a polcokon a könyvei számára, de ahelyett, hogy aszobát tágította volna ki, úgy döntött, hadd legyenek maguk a könyvek a

szoba. Némelyik könyvoszlop asztalként szolgál, mások a mennyezetrőlfüggenek le, azokkal a nagy, aranykalitkákkal együtt, amelyben Celia élőgalambok seregét tartja.

Egy másik kerek kalitkában, amely ott áll az asztalán, nem galambok vannak, hanem egy bonyolult óraszerkezet. Nemcsak az időt mutatja,hanem a csillagok mozgását is, ahogy kitartóan ketyegve jelzi a délutánmúlását.

Egy nagy fekete holló szabadon gubbaszt a Shakespeare-összes

mellett, és az igazak álmát alussza.Ezüstkandeláberekben különböző színű és méretű gyertyák égnek hár-

masával a szoba közepén álló íróasztal körül.Rajta egy csésze hűlőfélben lévő tea áll, mellette egy piros kötött sál

hever, amelyet részben már fölfejtettek és felgombolyítottak, egy néhaiórásmester bekeretezett fényképe, egy magányos kártyalap, amely már régen elszakadt a vele egy csomagba tartozó társaitól, és egy nyitottkönyv, tele jelekkel és szimbólumokkal és olyan aláírásokkal, amelyeketmás dokumentumokból vágtak ki.

Celia, kezében tollal és notesszel, próbálja megfejteni a titkosírást,amellyel a könyvet írták.

Megpróbál úgy gondolkodni, ahogyan érzése szerint Marco tehette,amikor ezeket a jegyzeteket készítette, maga elé képzeli, amint egyik lapot a másik után írja tele, vagy annak a fának a finoman formált ágaitrajzolgatja, amely végigindázik az egész könyvön.

Minden egyes aláírást újra meg újra elolvas, ellenőrzi, nem enged-e aragasztó, amellyel a hajfürtöket a laphoz rögzítették, hosszan vizsgálgatminden egyes szimbólumot.

Már annyi időt töltött ennek a műveletnek az ismételgetésével, hogyemlékezetből újra tudná írni az egész könyvet, de még mindig nem látjateljesen tisztán, hogyan működik a rendszer.

A holló megmoccan álmában, és rákárog valamire, ami az árnyékbanrejtőzik.

320




- Zavarod Huginnt - mondja Celia, de nem néz föl.A gyertyafényben apja alakjának csak a körvonalai látszanak, ahogy

előlebeg a sötétségből. A fény egy pillanatra megvillan a zakójagyűrődésein, az inge nyakán, mélyen ülő, sötét szemében.

- Szerezhetnél neki egy párt! - mondja, és az izgatott holló felé pillant. - Egy Muninnt, hogy teljes legyen a készlet.

- Jobban szeretem a gondolatokat, mint az emlékeket, papa! - feleliCelia.

- Hmmm.... - Az apja mindössze ennyit válaszol.Celia nem vesz róla tudomást, hogy az apja áthajol a válla fölött, és

figyeli, amint a teleírt könyvben lapozgat.- Ez az egész semmi egyéb, csak istenverte zűrzavar - mondja.- Az a nyelv, amelyet történetesen nem beszélsz, nem feltétlenül

istenverte zűrzavar - feleli Celia, miközben átmásol egy jelsort anoteszába.

- Ez nem tiszta munka, mindenféle kötések és varázslatok - mondjaHector, miközben átlebeg az asztal túloldalára, hogy jobban lássa a köny-vet. - Rávall Alexanderre: túlbonyolított és titokzatoskodó, ez az ő

stílusa.- És mégis, ezt bárki elsajátíthatja, ha elég időt szentel neki.

Ellentétben a te tanításoddal, amely abból állt, hogy azt ismételgettednekem, milyen különleges vagyok.

- Mert az is vagy. Te fölötte állsz ennek az egésznek... - Áttetszőkezével a könyvhalom felé int. - Annak, hogy eszközöket és konstruk-ciókat használj. Annyi mindent el tudnál még érni a képességeiddel!Annyi mindent fölfedezhetnél még!

- Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcs-elmetek álmodni képes! - idézi Celia.

- Csak semmi Shakespeare, kérlek!- Éppen az apám szellemével társalgok. Gondolom, ez följogosít

rá, hogy idézzem a Hamletet, ahányszor csak kedvem tartja. Egyébkéntrégebben te is szeretted Shakespeare-t, Prospero!

- Te túl intelligens vagy ahhoz, hogy így viselkedj! Többet vártam

tőled.- Sajnálom, hogy nem sikerült megfelelnem a képtelen elvárásaid-nak, papa! Nem zaklathatnál a változatosság kedvéért egy kicsit valakimást?

- Nagyon kevés ember van, akivel ebben az állapotomban beszélgetni tudok. Alexander mindig is rettentően untatott. Chandreshelég érdekes volt, de aztán az a fiú annyi mindent kitörölt azemlékezetéből, hogy most már alig valamivel különb vele társalogni,

321




mintha saját magammal beszélgetnék. Bár talán tényleg jót tenne egy kiskörnyezetváltozás.

- Te beszélgetni szoktál Chandreshsel? - kérdi Celia.- Időnként - feleli Hector, miközben a kalitkájában körbeforgó órát

vizsgálgatja.- Akkor te árultad el Chandreshnek, hogy Alexander ott lesz a

cirkuszban! Te küldted őt oda!- Holtrészeg volt, amikor megemlítettem neki a dolgot. A

részegeket könnyű befolyásolni. És abban sem találnak semmi kivetni-valót, hogy egy halott emberrel társalogjanak.

- De hát tudnod kellett, hogy nem tehet kárt Alexanderben - vetiellene Celia. Úgy érzi, semmi értelme annak, amit az apja az előbbmondott, bár ez máskor is gyakran előfordult már.

- Gondoltam, nem árt, ha a változatosság kedvéért most a jó öregAlexandernek döf valaki kést a hátába. A tanítványa már majd megőrült,annyira szerette volna ő maga megtenni, olyannyira, hogy a gondolatmár gyökeret vert Chandresh fejében, az a rettenetes düh már

beszivárgott a tudattalanjába, mert egész idő alatt ott volt a közelében.

Mindössze annyit kellett tennem, hogy adok neki egy kis lökést.- Nekem azt mondtad, tiltják a szabályok a beavatkozást - mondja

Celia, és leteszi a tollát.- Tilos beavatkozni a te érdekedben vagy az ellenfeledében -

magyarázza az apja. - Másokkal szemben viszont annyiszor avatkozom be, ahányszor csak akarok.

- A te beavatkozásod miatt halt meg Friedrick!- Van még órás rajta kívül a világon - feleli Hector. - Bármikor

találhatsz egy másikat, ha újabb órára van szükséged!Celia reszkető kézzel lekap egy Shakespeare-kötetet egy könyvtorony

tetejéről és az apja felé hajítja. Az Ahogy tetszik akadálytalanul átsüvítHector mellkasán, nekiütközik a sátor szemközti falának, és leesik aföldre. A holló károg, és felborzolja a tollát.

A galambok kalitkái csakúgy, mint az óráé, megremegnek. A bekeretezett fénykép üvege megreped.

- Menj innét, papa! - sziszegi Celia összeszorított foggal. Csak nehezen sikerül fékeznie magát.- Nem lökhetsz el örökösen magadtól - mondja az apja.Celia az íróasztalán álló gyertyák felé fordul, pillantását az egyik

táncoló lángra szegezi.- Azt képzeled, hogy személyes kapcsolatba kerültél ezekkel az

emberekkel? - folytatja Hector. - Azt hiszed, jelentesz számukra valamit?

322




És különben is, előbb-utóbb valamennyien meghalnak. Nem kelleneengedned, hogy az érzéseid fölébe kerekedjenek a képességeidnek!

- Gyáva vagy! - kiáltja Celia. - Mind a ketten gyávák vagytok!Másokkal vívatjátok meg a saját harcotokat, mert ahhoz túl gyávák vagytok, hogy személyesen álljatok ki egymás ellen. Attól féltek, ha úgyveszítetek, senkit nem hibáztathattok, csak saját magatokat!

- Ez nem igaz! - tiltakozik Hector.- Gyűlöllek! - mondja Celia, de még mindig a gyertyalángba

bámul.Apja kísértete megrázkódik és eltűnik.

*

Marco lakásának ablakát nem borítják jégvirágok, így tintával írja fölrá a nagy A betű alakú szimbólumok sorát, betintázott ujját nyomja azüveglapra. A tinta úgy csöpög végig az ablaküvegen, akár az esőcseppek.

Marco meg csak ül, és az ajtót bámulja, miközben idegesen forgatja azujján az ezüstgyűrűt, míg végül másnap kora reggel fölhangzik a rég várt

kopogtatás.A szürke öltönyös férfi nem tesz szemrehányást neki, amiért odahívta.Csak megáll a folyosón az ajtónyílásban, kezét a sétabotján nyugatja, ésvárja, hogy Marco megszólaljon.

- Celia úgy gondolja, kettőnk közül az egyiknek meg kell halniaahhoz, hogy a játék véget érjen - mondja Marco.

- Jól gondolja.Alexander szájából hallani Celia gyanújának megerősítését rosszabb,

mint Marco hitte volna. Ez a két egyszerű szó kioltotta a reménynek azt akis szikráját is, ami eddig még élt benne.

- Akkor ezt a játékot rosszabb megnyerni, mint elveszíteni – mondja.

- Én figyelmeztettelek, hogy Miss Bowen iránti érzelmeid megfogják nehezíteni számodra a játékot - feleli az oktatója.

- Miért tette ezt velem? - kérdi Marco. - Miért töltött annyi időt a

tanításommal, egy ilyen szörnyű dolog kedvéért?Súlyos csönd nehezedik rájuk, aztán Alexander megszólal:- Úgy gondoltam, ez az élet még így is jobb lesz számodra, mint

az, amit különben éltél volna. Függetlenül attól, mi lesz a végeredménye.Marco bevágja az ajtót, és kulcsra zárja.A szürke öltönyös férfi fölemeli a kezét, hogy újra kopogtasson, de

aztán inkább leereszti, sarkon fordul, és elmegy.

323




ELBŰVÖLŐ, DE ÉLETVESZÉLYES

Egy fuvola hangját követve eljutsz egy rejtett sarokba, a hipnotikusdallam egyre hívogat.

Egy csíkos selyempárnákkal bélelt benyílóban két nő ül a földön. Az

egyikük játszik a fuvolán, amelynek szava idáig csalogatott. Kettejük között parázsló füstölő és egy nagy, fekete fedeles kosár. Néhány további néző gyűlik a két nő köré. A másik nő óvatosan

leemeli a kosár fedelét, aztán ő is előveszi a fuvoláját, és játszani kezdegy másik dallamot, amely az első ellenpontja.

A fonott kosárból két fehér kobra emelkedik ki, és lassan egymás körétekerednek, tökéletes összhangban a zenével. Egy pillanatig egyetlenkígyónak tűnik a kettő, aztán szétválnak újra, lecsusszannak a kosár két

oldalán a földre: ott siklanak el közvetlenül a lábadnál.A kígyók egymással összhangban mozognak ide-oda, a mozgásuk

meglepően szabályos táncra emlékeztet. Elegáns és kecses.A zene felgyorsul, és most mintha a kígyók mozgása is vadabb lenne.

A valcer harccá alakul. Egymás körül köröznek, és minden pillanatbanarra vársz, mikor támad valamelyikük a másikra.

Az egyik halkan sziszegni kezd, és a másik ugyanígy válaszol. Továbbköröznek egymás körül, miközben a zene és a tömjénfüst fölszáll acsillagos ég felé.

Nem tudnád megmondani, melyik kígyó sújtott le először. Végtére isteljesen egyformák Miközben hátrálnak, sziszegnek és egymásnak ugranak, a te figyelmedet eltereli a küzdelemről az a tény, hogy többéegyik kígyó sem hófehér, hanem mindkettő ébenfekete.

324




Előérzetek Ú TBAN BOSTONBÓL N EW Y ORKBA , 1902. OKTÓBER 31.

vonat utasainak többsége már letelepedett a fülkéjében vagy ahálókocsijában, hogy olvasással, alvással vagy valami mássaltöltse az utazás hátralévő részét. Csaknem teljesen kiürültek a

folyosók, ahol az indulás idején még nyüzsögtek az emberek, így Pixi és

Dixi észrevétlenül tudnak átlopózni egyik kocsiból a másikba, olyancsöndesen, akár a macskák.

AMinden egyes fülke oldalán ott lóg a névtábla, rajta a kézzel írott név.

Megállnak annál az ajtónál, amelyen a C. Bowen név áll, és Dixifölemeli a kezét, hogy halkan bekopogtasson a tejüvegen.

- Gyertek be! - szól ki egy hang odabentről, és Pixi kinyitja atolóajtót.

- Zavarunk? - kérdi.- Nem - feleli Celia. - Gyertek csak be!Becsukja a fura jelekkel teleírt könyvet, amelyet olvasott, és leteszi az

asztalra. Az egész fülke úgy fest, mint egy felrobbantott könyvtár, a bár-sonnyal bevont üléseken és a fényezett faasztalokon mindenütt könyv- és

papírhalmok. Ahogy a vonat mozog, a fény ide-oda táncol a szobában, afalak visszaverik a mennyezeten sorakozó csillárok fényét.

Dixi is becsusszan, és beteszi maguk mögött az ajtót.

- Kértek egy kis teát? - kérdi Celia.- Nem, köszönjük! - feleli Pixi. Nyugtalan pillantást vet Dixire, deaz egyetértően bólint.

Celia nézi az ikreket, ahogy ott állnak, Pixi az ajkát harapdálja, éskerüli Celia pillantását, míg Dixi az ajtónak támaszkodik.

- Ki vele! - mondja nekik.- Nekünk... - kezdi Pixi. - ...lenne egy problémánk...- Miféle problémátok? - kérdi Celia. Lesöpör egy halom könyvet

az ibolyaszínű ülésekről, hogy legyen hová ülniük, de az ikrek állvamaradnak, és nem moccannak.- Azt hiszem, valami, aminek meg kellett volna történnie, nem

történt meg - mondja Pixi.- És mi lenne az a valami? - kérdi Celia.- Bailey-nek, a barátomnak velünk kellett volna jönn ie.- Ó, igen, Dixi említett valami ilyesmit - mondja Celia. De ha jól

értem, mégse jött velünk?

325




- Nem - mondja Pixi. - Vártunk rá, de nem jött, és most nemtudom, hogy azért, mert nem akart, vagy azért, mert mi koránelindultunk.

- Értem - feleli Celia. - Nekem úgy tűnik, ez igen súlyos döntés:elhatározni, megszökjön-e otthonról, hogy a cirkusszal tartson, vagysem. Talán nem volt elegendő ideje rá, hogy megfontolja.

- De jönnie kellett volna - mondja Pixi. - Én tudom, hogy jönniekellett volna.

- Láttál valamit? - kérdi Celia.- Többé-kevésbé.

- Hogy lehet valamit többé-kevésbé látni?- Nem volt olyan tiszta, mint régebben - mondja Pixi. - Többé nemlátom a dolgokat olyan tisztán, mint azelőtt. Csak mindenféle részleteketés töredékeket, amiken nem tudok kiigazodni. De hát itt már egy évenem lehet semmin kiigazodni, és ezt te is tudod.

- Azt hiszem, ez azért túlzás, de megértem, amiért így látod -mondja Celia.

- Egyáltalán nem túlzás! - csattan fel Pixi.

A csillárok megrázkódnak, Celia lehunyja a szemét, mély lélegzetetvesz, és megvárja, amíg újra szelíden, egyenletesen himbálóznak, és csak azután szólal meg.

- Hidd el, Pixi, nincs itt senki, akit nálam jobban fölzaklatott volna,ami tavaly történt. És már megmondtam neked, hogy nem a te hibád volt,és semmit nem tehettünk volna, hogy megakadályozzuk. Se te, se én, se

bárki más. Érted?- Igen - feleli Pixi. - De mi haszna látni a jövőt, ha az ember nem

tehet semmit, hogy megakadályozza?- Nem akadályozhatjuk meg a dolgokat - mondja Celia. -

Mindössze annyit tehetünk, hogy felkészülünk rájuk.- Te megakadályozhattad volna - mormolja Pixi, és körülpillant a

töméntelen könyvön. Celia odalép, és fölemeli Pixi állát, hogy a szemébenézhessen.

- Csak néhány ember akad ezen a vonaton, akinek van némi

fogalma arról, milyen sokat teszek én a cirkusz zökkenőmentesműködése érdekében – mondja. - És bár ti közéjük tartoztok, ésmindketten borzasztóan okosak vagytok, azért még ti sem látjátok átteljes egészében, mi történik itt, és ha átlátnátok, nem hiszem, hogykülönösebben tetszene nektek. No és most légy szíves, meséld el, mi az,amit többé-kevésbé láttál!

Pixi lehunyja a szemét, megpróbál koncentrálni.

326




- Nem tudom - mondja. - Nagy fény volt, minden lángolt, és Baileyott volt.

- Ennél valamivel többre lenne szükség - feleli Cellia.- Sajnálom, nem megy - mondja Pixi. - Semmit nem láttam tisztán,

azóta, hogy...- És ez valószínűleg azért van, mert nem is akartál azóta semmit

sem tisztán látni, és én nem is hibáztatlak érte. De ha azt akarod, hogymegakadályozzak valamit, bármi legyen is az, akkor több információralesz szükségem.

Kikapcsolja a nyakában lógó, hosszú ezüstláncot, megnézi az időt a

rajta függő zsebórán, aztán odatartja Pixi szeme elé.- Kérlek, Pixi! - mondja Celia. - Ehhez nincs szükséged acsillagokra! Csak összpontosíts! Még akkor is, ha nem akarsz!

Pixi a homlokát ráncolja, aztán a himbálózó ezüst zsebórára szegezi a pillantását, amely a vonat lágy fényében lassan leng ide-oda.

A szeme elkeskenyedik, az óra szegélyén tükröződő visszfényekreösszpontosít, aztán a pillantása elködösül, mintha olyasvalamit látna, amitúl van az órán és a vonaton.

Pixi maga is ringatózni kezd, a szemhéja megrebben és lecsukódik, ésa lány hátrahanyatlik. Dixi odaugrik és elkapja, mielőtt a padlórazuhanna.

Celia segít Dixinek lefektetni Pixit az egyik bársonyülésre az asztalmellett, miközben az egyik polcon egy teáskanna magától kitölt egycsésze teát, és az most ott forr és gőzölög egy virágos porcelánbögrében.

Pixi hunyorog, fölnéz a csillárokra, mintha életében először látná őket,aztán Celiához fordul, és elveszi a kezéből a teáscsészét.

- Ez fájt! - mondja Pixi.- Nagyon sajnálom, drágám! - mondja Celia. - Azt hiszem, ajövőbe

látó képességed erősödik, és így még nehezebben tudod elfojtani.Pixi bólint, és a halántékát dörzsöli.- Mondd el, hogy mit láttál! - kérleli Celia. - Mindent! Nem számít,

ha úgy érzed, nincs értelme. Csak próbáld meg leírni.Pixi a teásbögréjébe mered, mielőtt megszólal.

- Tüzet látok - mondja. - Az örömtűzzel kezdődik, de aztán... egyrenagyobb, és nincsen semmi, ami az útját állná. - Lehunyja a szemét,megpróbál a fejében lévő képekre koncentrálni. Aztán kinyitja a szemét,és újra Celiához fordul. - Te is ott vagy. Te és valaki más, és azt hiszem,esik az eső, és aztán mintha nem lennél ott többé, de mégis ott vagy, nemtudom megmagyarázni. És aztán Bailey is ott van, nem akkor, amikor aza tűz van, hánem utána, azt hiszem.

- És milyen az a másik valaki? - kérdi Celia.

327




- Egy férfi. Magas. Öltönyben van, és keménykalapban, azthiszem. De nem láttam igazán jól.

Celia egy pillanatra a tenyerébe temeti az arcát, mielőtt megszólal.- Ha az az illető, akire gondolok, akkor biztosan tudom, hogy most

Londonban van, úgyhogy talán nem olyan hamar fog mindez bekövetkezni, ahogy te gondolod.

- De igen, ebben biztos vagyok! - tiltakozik Pixi.- Az időpont meghatározása sose volt erős oldalad. Te magad

mondtad, hogy az a bizonyos barátod is jelen van ennél a jelenetnél, pedig éppen az előbb panaszkodtál, hogy nincs itt. Lehet, hogy mindez

csak hetek, hónapok vagy akár évek múlva fog bekövetkezni, Pí.- De valamit tennünk kell! - mondja Pixi, és lecsapja a teás-csészéjét az asztalra. A tea a magasba lövell, de megáll a levegőben,mielőtt ráfröccsenne az egyik nyitott könyvre, mintha csak egyláthatatlan fal venné körül. - Föl kell készülnünk rá, ahogy te mondtad!

- Amennyire tőlem telik, megpróbálom megakadályozni, hogy acirkusz porrá égjen. Tűzállóvá teszem, amennyire csak bírom. Beéredennyivel?

Pixi egy pillanatig gondolkodik, aztán bólint.- Helyes! - mondja Celia. - Még pár óra, és odaérünk, ott majd

alaposabban megbeszéljük ezt az egészet.- Egy pillanat! - szólal meg hirtelen Dixi. Eddig ott ült az egyik

bársonyülés támláján, és nem szólt közbe. - Lenne még egy kérdésem,mielőtt kizavarsz bennünket.

- És mi lenne az? - kérdi Celia.- Azt mondtad, nem látjuk át teljes egészében, mi folyik itt -

mondja.- Azt hiszem, ennél pontosabban nem állt módomban fogalmazni.- Ez valami játék, igaz? - kérdi Dixi.Celia ránéz, és az ajka lassú, szomorú mosolyra húzódik.- Tizenhat évedbe telt, míg erre rájöttél - mondja. - Tőled többet

vártam volna, Dí!- Ennyit már régen sejtek - feleli a fiú. - Nem könnyű látni azokat a

dogokat, amiket titkolni akarsz előlem, de az utóbbi időben sikerültelcsípnem egy-két részletet. Nem vigyáztál annyira, mint szoktál.- Játék? - kérdi Pixi, és a szeme ide-odajár a fivére és Celia között.- Olyasmi, mint egy sakkjátszma - mondja Dixi. - És a cirkusz a

sakktábla.- Nem egészen - mondja Celia. - Nem olyan egyértelműek a

szabályok, mint a sakkban.- Mi mindnyájan valamilyen játékot játszunk? - kérdi Pixi.

328




- Mi nem - mondja Dixi. - Csak Celia és még valaki. Mi többiek,csak afféle fölösleges bábuk vagyunk.

- Ez nem így működik - mondja Celia.- Hát akkor hogyan? - kérdi Dixi.Válaszként Celia csak ráemeli a tekintetét, és farkasszemet néz vele.Dixi egy darabig némán viszonozza a pillantását, miközben Pixi

kíváncsian figyeli őket. Végül Dixi pislogni kezd, és arcára kiül ameglepődés. Aztán a cipőjére szegezi a pillantását.

Celia felsóhajt, és amikor megszólal, mindkettejükhöz beszél.- Csak azért nem voltam teljesen őszinte hozzátok, mert tudok egy

csomó dolgot, amit ti jobban szeretnétek nem tudni. Arra kérlek benneteket, hogy higgyetek nekem, amikor azt mondom, én mindentőlem telhetőt megteszek, hogy javítsak a helyzeten.

Roppant nehéz a dolgokat egyensúlyban tartani, és nagyon sokféletényező játszik szerepet bennük. Ebben a pillanatban mindössze annyittehetünk, hogy úgy vesszük a dolgokat, ahogy jönnek, és nemtépelődünk azon, ami már megtörtént, vagy azon, ami még csak ezutánfog megtörténni. Rendben?

Dixi bólint, és rövid habozás után Pixi is követi a példáját.- Köszönöm! - mondja Celia. - Most pedig, kérlek, menjetek, és

próbáljatok aludni egy kicsit!Pixi némán megöleli, aztán kicsusszan az ajtón át a folyosóra.Dixi még marad egy pillanatig.- Sajnálom - mondja.- Neked nincs mit sajnálnod! - feleli Celia.- De azért sajnálom.

A választ nem várja meg, arcon csókolja Celiát, és követi a húgát a fo-lyosóra.

- Mi volt ez az egész? - kérdi Pixi, amikor Dixi csatlakozik hozzá.- Engedte, hogy olvassak a gondolataiban - feleli Dixi. - Mindent

megmutatott, semmit sem rejtett el előlem. Ezt korábban sose tette. -Ennél többet azonban nem hajlandó mondani, csöndben mennek végig avonaton, vissza a saját fülkéjükbe.

- Mit gondolsz, mit kellene tennünk? - kérdi Pixi, amint visszaértek a helyükre, és a vörös macska az ölébe kúszik.- Szerintem várjunk - feleli Pixi. - Azt hiszem, most ennél többet

nem tehetünk.

*

329




Ahogy magára marad a könyvekkel zsúfolt lakrészében, Celia elkezdicsíkokra hasogatni a zsebkendőjét. Aztán a selyem- és csipkecsíkokategyenként beledobálja egy üres teáscsészébe, és meggyújtja őket. Ezt aműveletet újra és újra megismétli, mindaddig, amíg végül az anyaglángra lobban ugyan, de nem pörkölődik meg, hanem vakítóan fehér marad a lángok közt is.

330




ÜldözésÚ TBAN BOSTONBÓL N EW Y ORKBA , 1902. NOVEMBER 1 .

ideg a reggel, és Bailey kopott, halványszürke kabátja, amelyetaz új, szénszürke öltönye fölött visel, nem hat különösebbenelegánsnak, ráadásul azt sem tudja eldönteni, illik-e egymáshoz

ez a két szín, de az utcák és a vasútállomás olyan mozgalmasak, hogy

nem sok ideje van a saját külsejével törődni.

HMás rêveur ök is New York felé igyekeznek, de ők már csak a

következő vonatra tudnak jegyet váltani, úgyhogy beletelik egy kis időbeés jókora zűrzavarba, míg elbúcsúznak tőlük és a többtucatnyi bőröndbőlkiválogatják a magukét, csak azután szállhatnak fel a vonatra.

A vonat lassan halad, Bailey kibámul az ablakon, nézi a változó tájat,és szórakozottan rágja a körmét.

Victor leül mellé, kezében piros bőrkötésű könyvet szorongat.- Gondoltam, szívesen olvasnál valamit, hogy gyorsabban teljék az

idő - mondja, és a könyvet Bailey kezébe nyomja.Bailey felüti a könyvet, és gyorsan átlapozza: meglepődve látja, hogy

az egy nagy műgonddal összeállított album. A fekete oldalak legtöbbjérekivágott újságcikkeket ragasztottak, de vannak benne kézzel írott levelek is, a dátumok tanúbizonysága szerint egy részüket mindössze néhány éveírták, másokat több mint tíz évvel azelőtt.

- Nem mindegyik levél van angolul - mondja Victor - de legalább acikkeket el tudod olvasni.- Köszönöm - feleli Bailey.Victor bólint, és visszatér a helyére a kocsi átellenes részébe.Ahogy a vonat tovább vánszorog, Bailey teljesen elfeledkezik a tájról.

Újra meg újra elolvassa Herr Friedrick Thiessen szavait, és egyszerreérzi őket ismerősnek és elbűvölőnek.

Bailey fél füllel hallja, amit Lorena megjegyzi a bátyjának:

- Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen hirtelen érdeklődni kezdtélvolna valamelyik új rêveur iránt! Annyira meg semmiképpen, hogy méga könyvedet is odaadd neki!

- Friedrickre emlékeztet... - Victor mindössze ennyit felel.Már majdnem New Yorkban vannak, amikor Elizabeth leül a Bailey-

vel szemközti székre. Bailey megjelöli, hol tart - éppen egy olyan cikket

331




olvasott, amely egy bizonyos sátor árny- és fényhatásait hasonlítottaössze az indonéz bábszínházéival - aztán leteszi a könyvet maga mellé.

- Furcsa életet élünk mi: városról városra hajszoljuk az álmainkat -mondja Elizabeth csöndesen, és kifelé bámul az ablakon. Még sosetalálkoztam olyan fiatal rêveur rel, aki ugyanolyan erősen kötődött volnaa cirkuszhoz, mint mi, akik már évek óta nyomon követjük. Szeretnémezt magának adni!

Azzal Bailey kezébe nyomja a vörös gyapjúsálat, amelyet idáig kismegszakításokkal egyfolytában kötögetett. A sál hosszabb, mintamilyennek Bailey készülőfélben látta, és mindkét végét megcsomózott

rojtok bonyolult mintázata díszíti.- Ezt nem fogadhatom el - mondja. Lelkének egy részemélységesen megtisztelve érzi magát, másik része azt kívánja, bár fölhagynának vele az emberek, hogy mindenféléket ajándékozzanak neki.

- Ugyan már - mondja Elizabeth. - Egyfolytában kötögetek. Vanannyi fonalam, amennyi csak kell. Amikor ezt elkezdtem, még magamsem tudtam, melyik rêveur nek szánom, szóval teljesen világos, hogy a

tiéd kell legyen.- Köszönöm! - mondja Bailey, és a nyaka köré tekeri a sálat, bár a

vonatban meleg van.- Nagyon szívesen - feleli Elizabeth. - Most már elég hamar

beérünk, és akkor már nincs más dolgunk, csak megvárni, hogy a Naplenyugodjék.

Azzal faképnél hagyja Bailey-t, aki tovább ül a helyén az ablak mellett, és kibámul a szürke égre, miközben egyszerre érzi magát

nyugodtnak, izgatottnak és idegesnek, jóllehet ezeket az érzéseket nehézösszeegyeztetni.

Amikor megérkeznek New Yorkba, Bailey-nek azonnal feltűnik, mi-lyen furcsa itt minden. Bár olyan nagyon nem is különbözik Bostontól,ott mégiscsak volt valami halványan ismerős. Most, hogy nem érzi többéa vonat megnyugtató ringását, hirtelen rádöbben, milyen messzire kerültaz otthonától.

Victor és Leona láthatólag éppolyan elveszettnek érzik magukat, mintő, de Elizabeth szerencsére ismerős terepen mozog. Áttereli őket azútkereszteződéseken, feltuszkolja a megfelelő villamosra, míg végülBailey már-már úgy érzi magát, mintha a saját birkáinak egyike lenne.De nem tart sokáig, amíg elérik útjuk célját, egy bizonyos helyet a városszélén, ahol egy másik helyi rêveur rel kell találkozniuk, Augusttal. Ő az,akinek a szobáját Bailey megörökölte Bostonban, és most nagylelkűen

332




meghívta őket, szálljanak meg nála mindaddig, amíg nem sikerül másmegoldást találniuk.

August kedves, zömök fickó, és Bailey-nek az az első benyomása,amikor meglátja, hogy a férfi saját házára emlékezteti: egy alacsony,szögletes épületre, amelynek külső falán veranda fut körbe, és amelyéppoly barátságos és vendégszerető, mint a gazdája. August Elizabethetüdvözlésképpen a szó szoros értelmében felkapja a földről, és amikor Bailey-t bemutatják neki, olyan lelkesen szorongatja a kezét, hogy Baileyujjai utána még jó ideig sajognak.

- Van egy jó hírem meg egy rossz - jelenti ki August, miközben

segít nekik fölcipelni a bőröndjeiket a verandára. - Melyikkel kezdjem?- A jóval - vágja rá Elizabeth, még mielőtt Bailey-nek ideje lennemegfontolni, melyik változat lenne a jobb. - Túl nagy utat tettünk megahhoz, hogy itt a célnál mindjárt egy rossz hírrel fogadjanak!

- A jó hír az - mondja August - hogy sikerült pontosan eltalálnom,hol üti fel a sátrait a Cirque: alig egy kilométernyire innét. Hajólkihajolnak, a tornác végéről látni lehet a sátrakat is. – A lépcsőről, aholáll, a tornác bal oldala felé mutat.

Bailey a tornác végébe rohan, Lorena szorosan a nyomában. A csíkossátrak csúcsát csakugyan látni lehet a fák között, nem messze tőlük,fehéren világít a szürke ég és a barna lombok háttere előtt.

- Nagyszerű! - mondja Elizabeth, és nevetve nézi, ahogy Lorena ésBailey derékig kihajolnak a tornác korlátján. - És mi a rossz hír?

- Nem vagyok egészen biztos benne, hogy rossz hírnek lehetnevezni - mondja August, mintha maga sem tudná, hogyan magyarázzameg, mire gondol. - Inkább kellemetlennek mondanám. A cirkusszal

kapcsolatos.Bailey hátat fordít a korlátnak, és visszatér a beszélgetőkhöz. Az

iménti lelkesedésének már nyoma sincsen.- Kellemetlennek? - kérdi Victor.- Hát szóval az időjárás nem éppen ideális, mint azt gondolom, ti is

észrevettétek - mondja August, és fölmutat a súlyos, szürke felhőkre. -Múlt éjjel jó nagy vihar volt itt. A cirkusz természetesen zárva volt, ami

már önmagában is elég furcsa, mivel amióta megismertem, még sosefordult elő, hogy az első éjszaka, amint felütötték a sátrakat, mindjárt beis zárjanak a rossz időjárás miatt. Ennek ellenére, mégis volt ottvalamiféle, nem is tudom, hogyan nevezzem... valami zaj éjfél körül.Egy nagy reccsenés, amitől valósággal megrázkódott a ház. Azt hittem,talán valamibe belecsapott a közelben a villám. Aztán jó nagy füstfelhőtláttam a cirkusz fölött, és az egyik szomszédom megesküszik rá, hogy őegy hatalmas villanást is, amitől egy pillanatra nappali világosság lett.

333




Ma reggel lesétáltam oda, és úgy láttam, minden rendben van, bár aZárva felirat még mindig ott van a kapun.

- Milyen furcsa! - jegyzi meg Lorena.Bailey egyetlen szó nélkül átugrik a tornác kerítésén, és lélekszakadva

rohanni kezd a fák közt. A csíkos sátrak felé fut, amilyen gyorsan csak bír, a vörös sál lobog utána.

334




Régi kísértetek LONDON , 1902. OKTÓBER 31 .

éső van, a járda már sötét, bár a szürke kőépületek vonalát itt-ottutcai lámpák pettyezik. Isobel ott áll az egyik épület feketelépcsője előtt - ezt az épületet majdnem egy teljes évig nevezte

otthonának valamikor réges-régen, legalábbis most így érzi, mintha

mindez évtizedekkel ezelőtt történt volna. Ott áll, és várja, hogy Marcohazatérjen, a vállára borított halványkék sál olyan, mint egy napsütötteégdarab a sötét éjszakában.

K Órák telnek el, mire Marco végre felbukkan a sarkon. Amikor

meglátja a lányt, szorosabban megmarkolja az aktatáskáját.- Hát te mit keresel itt? - kérdezi. - Úgy tudom, neked most az

Államokban kellene lenned.- Otthagytam a cirkuszt - mondja Isobel. - Egyszerűen eljöttem.

Celia azt mondta, megtehetem.Megfakult papírdarabot húz elő a zsebéből, amelyen a saját neve áll,

az igazi neve. Marco annak idején rávette, hogy árulja el neki, aztánmegkérte, hogy írja bele az egyik jegyzetfüzetébe.

- Hát persze, hogy azt mondta - mondja Marco.- Fölmehetek? - kérdezi a lány, és a sálja végével babrál.- Nem - feleli Marco, és felpillant az ablakára. Halvány, izgő-

mozgó fény világítja meg az üveget. - Kérlek, mondd el itt, hogy miért jöttél!Isobel a homlokát ráncolja. Körülnéz az utcán, de az sötét és elhagya-

tott, csak a csípős szél fúj rajta keresztül, megzörgeti a lehullott leveleketa csatornában.

- Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom - mondja csöndesen. -Sajnálom, hogy nem szóltam neked, hogy én is beleártottam magam adolgaitokba. Tudom, hogy részben az én hibám volt, ami tavaly történt.

- Ezért Celiától kell bocsánatot kérned, nem tőlem.- Már megtettem - feleli Isobel. - Tudtam, hogy szerelmes valakibe,

de azt hittem, Herr Thiessen az. Csak azon a bizonyos éjszakánjöttem rá,hogy te. De őt is nagyon szerette, és én vagyok az oka, hogy elveszítette.

- Nem a te hibád volt - mondja Marco. - Sok tényező szerepet játszott a dologban.

335




- Mindig is sok tényező játszott szerepet a dologban - mondjaIsobel. - Én nem akartam belekeveredni. Csak segíteni szerettem volna,azt akartam, hogy jussunk túl valahogy... ezen az egészen, és legyenminden úgy, mint azelőtt.

- Nem lehet visszatérni a múltba - mondja Marco. - Nagyon sok minden megváltozott azóta.

- Tudom - feleli Isobel. - És én nem tudom gyűlölni Celiát.Megpróbáltam, de nem megy. Még csak nem is ellenszenves.Megengedte, hogy ott dolgozzam a cirkuszban éveken át, miközbenvilágosan látta, hogy szimatolok utána, de mindig kedves volt hozzám.

És én szerettem a cirkuszt. Úgy éreztem, végre van otthonom, van egyhely, ahová tartozom. Egy idő után már nem azt éreztem, hogy meg kellvédjelek tőle, inkább azt, hogy mindenki mást kell megvédenem tőletek,és titeket egymástól. Akkor kezdtem el, amikor eljöttél hozzám Párizsba,és olyan zaklatott voltál a Kívánságfa miatt, de attól fogva, hogyCeliának kártyát vetettem, már tudtam, hogy mindenáron folytatnomkell.

- Ez mikor történt? - kérdi Marco.

- Azon az éjszakán Prágában, amikor téged vártalak - mondjaIsobel. - Te sose engedted, hogy kártyát vessek neked, még egyetlenkártyalapot sem nézhettem meg egészen tavalyig. Erre is csak mostébredtem rá. Nem tudom, engedtem volna-e, hogy ez a dolog idáigeljusson, ha korábban lett volna lehetőségem a beavatkozásra.

Az is egy örökkévalóságig tartott, míg megértettem, mit mondtak akártyák Celiának. Nem vettem észre, pedig ott volt az orrom előtt. Olyansok időt elvesztegettem. Ez a dolog mindig is kettőtökről szólt, már

akkor is, amikor még nem is találkoztatok. Én csak egy kis ki-kapcsolódás voltam a számodra.

- Nem kikapcsolódás voltál - mondja Marco.- Szerettél te valaha is engem? - kérdi Isobel.- Nem - ismeri be Marco. - Azt hittem, talán tudnálak, de aztán...Isobel bólint.- Én meg azt hittem, szeretsz - mondja. - Egészen biztos voltam

benne, bár sose mondtad. Nem tudtam megkülönböztetni az igazságotattól, amit hinni szerettem volna. Azt gondoltam, ez a dolog kettőtök között csak átmeneti, bár sehogyan sem akart vége szakadni. De nem az.Sose volt az. Én voltam pusztán átmeneti. Régebben azt hittem, ha őeltűnne, akkor te visszajönnél hozzám.

- Ha ő eltűnne, én nem lennék többé senki és semmi - feleli Marco.- Többre kellene tartanod magad, mint hogy ezzel is beérjed.

Némán állnak a néptelen utcán, átfúj köztük a fagyos éjszakai szél.

336




- Jó éjt, Miss Martin! - mondja Marco, és elindul fölfelé a lépcsőn.- A legnehezebben az idő hatását lehet kiolvasni a kártyákból -

mondja Isobel. Marco megtorpan, és visszafordul felé. - Talán mert azannyi dolgot megváltoztat. Számtalan embernek jósoltam rengetegdologgal kapcsolatban, és mindig azt volt a legnehezebb kiolvasni akártyákból, mennyi ideig tart valami. Ezt mindig is tudtam, és mégismindig újra meglepődöm rajta. Hogy én mennyi ideig hajlandó voltamvárni valamire, ami nem volt több puszta lehetőségnél. Mindig azthittem, csak idő kérdése a dolog, de tévedtem.

- Én sem számítottam rá, hogy ez az egész addig fog tartani, amíg

nem... - kezdi Marco, de Isobel félbeszakítja.- Mindez időzítés kérdése volt - mondja. - Aznap késett a vonatom.Tudod, amikor elveszítetted a noteszedet, és én megtaláltam. Ha

pontosan érkezett volna, mi ketten soha nem találkozunk. Talán sohanem is kellett volna találkoznunk. Csak egy lehetőség volt, egy a sok ezerből, és nem szükségszerű, mint bizonyos dolgok.

- Isobel, nagyon sajnálom! - mondja Marco. - Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe. Sajnálom, hogy nem mondtam meg

neked korábban, mit érzek Celia iránt. Nem tudom, mit kívánhatnál mégtőlem, amit módomban áll megadni neked.Isobel bólint, és szorosabbra húzza a sálját a vállán.- Egy héttel ezelőtt jósoltam valakinek - mondja. - Nagyon fiatal

volt, fiatalabb, mint én, amikor találkoztunk. Magas volt, de látszottrajta, hogy még nem szokta meg, hogy ilyen magas. Őszinte volt ésnagyon kedves. Még a nevemet is megkérdezte. És minden ott volt akártyáiban. Minden. Olyan volt, mintha magának a cirkusznak jósolnék,

és ez eddig még csak egyszer történt meg velem. Akkor, amikor Celiának jósoltam.

- Miért mondod ezt el nekem? - kérdi Marco.- Mert úgy láttam, hogy az a fiú megmenthetett volna téged. Akkor

nem tudtam, mit gondoljak a dologról, és még most sem tudom. A kár-tyái megmondták ezt is, mint minden egyebet, világosabban, mint

bármit, amit valaha láttam. Akkor még azt hittem, ez az egész másképpen

végződik. Tévedtem. Úgy látszik, elég gyakran tévedek. Talán ideje másfoglalkozás után néznem.Marco megtorpan, az arca halálsápadtnak tűnik a lámpafényben.- Mit mondtál az előbb? - kérdi.- Azt mondtam, hogy volt egy esélyed! - mondja Isobel. - Esélyed

arra, hogy ővele legyél. Arra, hogy minden jól végződjék. És én már-már kívántam is neked, hogy így legyen, mindennek ellenére. Még mindig aztszeretném, ha boldog lennél. És a lehetőség ott volt! - Szomorú

337




mosollyal néz a férfira, miközben kezét a kabátja zsebébe süllyeszti. - Deaz időzítés nem stimmelt!

Előhúzza a kezét a zsebéből, és kinyitja az öklét. Egy kis kupac szik-rázó, fekete kristálytörmelék van a tenyerében, olyan apró szemcsék,akár a hamu.

- Mi ez? - kérdi Marco, miközben Isobel az ajkához emeli atenyerét.

Válaszként Isobel finoman ráfúj a tenyerére, és a hamu Marco felérepül, mint egy szúrós fekete felleg.

Amikor a porfelhő leülepszik, Marco aktatáskája magányosan kever a

járdán Isobel lábánál. Isobel fölveszi a földről, és elmegy.

338




Utójáték N EW Y ORK , 1902. NOVEMBER 1.

ár most más környezetben látja, a cirkusz pontosan ugyanúgyfest, mint odahaza a mezőn, gondolja Bailey, amikor végreodaér a kerítéshez. Erősen szúr az oldala, és hevesen zihál a

futástól, ráadásul most nem is mezőn, hanem erdő borította terepen

kellett átrohannia.

BDe valami más is megváltozott. Egy pillanatig levegő után kapkodva

áll a kapu előtt, és a táblára mered, amely ott függ a megszokott feliratfölött, amelyen a cirkusz nyitva tartásának ideje olvasható, és ez áll rajta:

Rossz idő miatt zárva!

A szag változott meg, döbben rá hirtelen. Többé nem az égetett cukor il-

lata száll a levegőben, égő fahasábok füstjével keveredve. Helyettetömény égésszagot érezni, és valami nedvesét, amibe édeskés, undorítóárnyalat is keveredik.

Bailey-nek hányingere támad tőle.A kovácsoltvas kerítés indáin túlról semmilyen hang nem hallatszik. A

sátrak teljesen némák. Csak az óra ketyeg lassan a kapu mögött, mutatvaa délutáni órák múlását.

Bailey hamar rájön, hogy többé nem tud olyan könnyen becsusszannia kerítésrudak között, mint annak idején, tízéves korában. Túl szűk ahely, nem fér át rajta a válla, akárhogy mozgatja. Félig-meddig azt remél-te, hogy Pixi ott lesz és várni fogja, de sehol egy lélek.

Ahhoz túl magas a kerítés, hogy átmásszon rajta, és Bailey már-már arra gondol, egyszerűen leül a kapu elé, és megvárja a naplementét,amikor észrevesz egy ívbe hajló faágat, amelynek vége nem éri el ugyana kerítést, de nagyon közel van hozzá, kinyúlik a csavart, dárdákban

végződő vasrudak fölé.Onnét le tudna ugrani. Ha jól számítja ki az esés szögét, akkor a sátrak közötti ösvényen landol, ha rosszul, akkor eltöri a lábát, de ez a kisebbik

baj, törött lábbal valahogy azért elboldogulna, és legalább végre bejutnaa cirkuszba.

A fát könnyedén megmássza, és az az ág, amelyik a legközelebb van acirkuszhoz, elég vastag ahhoz, hogy megtartsa, amíg közelebb kúszik akerítéshez. De egyensúlyozni rajta már nem sikerül, és amikor

339




megpróbál kecsesen leugrani róla, a dolog inkább zuhanásra emlékeztet. Nagy puffanással ér földet az ösvényen, aztán odagurul a sátor oldalához,miközben egyjó adag fehér por tapad a kabátjára.

A lába fáj, de azért úgy tűnik, tudja használni, a vállát azonbanalaposan lehorzsolta, és a tenyere csupa karcolás, sár és fehér por. Atenyeréről könnyen leveri a port, de a kabátjához és az új öltönye nadrág-szárához úgy hozzátapad, mint a festék. És most újra itt áll a cirkuszbanegy szál egyedül.

- Igazságpróba vagy bátorságpróba! - mormolja magában.Száraz, törékeny levelek táncolnak a lába körül. A szél a kerítés résén

fújta be őket, tompa őszi színükkel megtörik a fekete-fehér egy-hangúságot.Bailey nem tudja, merre induljon. Nekivág az egyik ösvénynek, aztán

rátér egy másikra, és valahányszor befordul egy sarkon, mindig aztreméli, meglátja Pixit. De nem lát semmit, csak csíkos sátorponyvákat ésürességet. Végül megindul az udvar és az örömtűz felé.

Amikor befordul egy újabb ösvényre, amely arra a nyitott térségrevezet, ahol az örömtűz volt, jobban meglepődik azon, hogy nem ég a tűz,

mint azon, amikor észreveszi, hogy valaki csakugyan vár rá.De a női alak, amely ott áll a kovácsoltvas üst mellett, nem Pixi. Ez anő alacsonyabb nála, a haja is sötétebb. Amikor megfordul, Bailey látja,hogy ezüst cigarettaszipkát tart az ajkai között, és a füst úgy tekereg afeje körül, mint a kígyók.

Beletelik néhány pillanatba, amíg rájön, hogy a kígyónő az, merteddig sose látta másként, mint az emelvényén, amint lehetetlen pózokbahajtogatta össze a végtagjait.

- Te Bailey vagy, igaz? - kérdi a kígyónő.- Igen - feleli Bailey, és egy pillanatra eltöpreng rajta, vajon csak-

ugyan kivétel nélkül mindenki tudja-e a cirkuszban a nevét.- Elkéstél - mondja neki a kígyónő.- Miről késtem le? - kérdi Bailey egészen összezavarodva.- Nem hiszem, hogy még sokáig kitart.- Kicsoda? - kérdi Bailey, bár átvillan az agyán a gondolat, hogy a

kígyónő talán magára a cirkuszra utal.- És persze - folytatja a kígyónő - ha korábban érkezel, talánminden másként alakul. Az időzítés roppant kényes dolog.

- Hol van Pixi? - kérdi Bailey.- Penelope kisasszony pillanatnyilag indiszponált.- Hogy lehet az, hogy nem tudja, hogy itt vagyok? - kérdi Bailey.- Talán nagyon is jól tudja, hogy itt vagy, de ez mit sem változtat

azon, hogy pillanatnyilag, mint már említettem, indiszponált.

340




- Maga kicsoda? - kérdi Bailey. A válla most már erősen sajog, ésnem tudná megmondani, melyik is volt az a pillanat, amelyiktől fogvamintha semminek nem lenne értelme többé.

- Szólíthatsz Cukikonak - mondja a kígyónő, és hosszan megszívjaa cigarettáját.

Mögötte a hatalmas, kovácsoltvas üst némán, üresen tátong. A föld kö-rülötte máskor fekete-fehérre van festve spirál alakban, de most nincs ottsemmi, csak sötétség, mintha az üres tér magába nyelte volna.

- Azt hittem, ez a tűz soha nem alszik ki - mondja Bailey, ésközelebb lép az üsthöz.

- Azelőtt így is volt - feleli Cukiko.Bailey odaér a még mindig forró vastölcsérhez, lábujjhegyre áll, és belekukkant. Az üst szinte teljesen megtelt esővízzel, sötét felszínefodrozódik a szélben. Lába alatt a föld merő fekete sár, és amikor hátrábblép, véletlenül odébb taszít a lábával egy fekete keménykalapot.

- Mi történt? - kérdi Bailey.- Azt nehéz lenne elmagyarázni - feleli Cukiko. - Hosszú és

bonyolult történet.

- És maga nem hajlandó elmesélni, igaz?Cukiko kissé félrehajtja a fejét, és Bailey látja, hogy az ajka halványmosolyra húzódik.

- Nem, csakugyan nem - mondja.- Remek! - mormolja Bailey az orra alatt.- Látom, te viszed tovább a zászlót! - mondja Cukiko, és a

cigarettájával a vörös sál felé mutat. Bailey nem tudja eldönteni, mitfeleljen erre, de Cukiko nem is vár választ, hanem folytatja: - Azt

hiszem, talán leginkább azt mondhatnánk, hogy robbanás történt.- Az örömtűz felrobbant? De hát hogyan?- Nem emlékszel? Az előbb már mondtam, hogy bonyolult történet.

Azóta semmi sem változott.- Miért nem égtek le a sátrak? - kérdi Bailey, és végignéz a csíkos

sátrak végtelennek tűnő során. A közelebbi sátrak közül néhányonsárfoltok éktelenkednek, de még csak meg sem pörkölődött egyik sem,

pedig körülöttük a föld feketére égett.- Ez Miss Bowennek köszönhető - mondja Cukiko. Gondolom, hanem tesz meg bizonyos óvintézkedéseket, sokkal nagyobb lenne a kár.

- Ki az a Miss Bowen? - kérdi Bailey.- Kicsit túl sok kérdést teszel föl - mondja Cukiko.- Maga meg elég kevésre válaszol közülük! – vág vissza Bailey.Cukiko ezúttal szélesen elmosolyodik, és a mosolyát Bailey zavarba

ejtően barátságosnak találja.

341




- Én csak követ vagyok - mondja Cukiko. – Azért vagyok itt, hogyelkalauzoljalak egy találkozóra, ahol megbeszélhetitek a dolgokat.Gondolom, azért, mert ebben a pillanatban én vagyok itt az egyetlen élőember, akinek van némi fogalma arról, mi történt, és hogy te miért vagyitt. Jobb lesz, ha a kérdéseidet valaki másnak tartogatod.

- Kicsodának? - kérdi Bailey.- Majd meglátod! - mondja Cukiko. - Erre gyere!Int neki, hogy induljon előre, megkerüli vele az örömtüzet, és átvezeti

az udvar túloldalára. Rövid ideig az udvarba torkolló ösvények egyikénhaladnak, miközben Bailey nemrég még ragyogóan tiszta cipőjére

rétegekben tapad a sár.- Itt vagyunk - mondja Cukiko, és megáll egy sátor bejárata előtt.Bailey közelebb lép, hogy elolvassa a feliratot. Amint meglátja, már tudja is, melyik sátornál vannak:

Félelmetes Vadállatok és Különös Lények Csodák papírból és ködből

- Maga is bejön velem? - kérdi Bailey.- Nem - feleli Cukiko. - Én csak a küldönc vagyok, nem

emlékszel? Itt leszek az udvarban, ha szükséged lenne rám.Azzal udvariasan odabiccent Bailey-nek, és visszamegy ugyanazon az

úton, amerről jöttek. Bailey utánanéz, és észreveszi, hogy Cukikocipőjére nem tapad rá a sár.

Amikor a kígyónő eltűnik egy sarok mögött, Bailey belép a sátorba.

342




Gyújtogatás N EW Y ORK , 1902. OKTÓBER 31.

arco háta nekicsapódik a földnek, mintha valaki durvánfellökte volna. Részben az ütközéstől, részben a körülötteszállongó fekete hamufelhőtől köhögni kezd.M

Miközben föltápászkodik, szemerkélni kezd az eső, és amikor a

levegő kitisztul körülötte, parányi fák és csillagok sorát látja, amelyeketezüstrugók és fekete-fehér sakkfigurák vesznek körül.Beletelik egy másodpercbe, amíg rájön, hogy az Álom-óra mellett áll.Az óra már majdnem éjfélt mutat, a bohócruhás zsonglőr a tetején

tizenegy labdát egyensúlyoz a hunyorgó csillagok és mozgó sakkfigurák között.

A tábla, amely tudtul adja, hogy a cirkusz aznap rossz idő miatt zárvatart, csattog a szélben, pedig az eső egyelőre még alig több sűrű ködnél.

Marco ledörzsöli a fényes port az arcáról: az eredeti arcát viseli, éstúlságosan össze van zavarodva ahhoz, hogy megváltoztassa. Meg-

próbálja jobban szemügyre venni az öltönyére tapadt, fekete hamut, de azmáris kezd eltűnni.

A jegyárusító bódén túl a csíkos függönyt valaki félrehúzta, és ahogyMarco benéz, a ködön keresztül egy emberi alakot lát a sötétségben,amelyet egy öngyújtó éles fénye világít meg.

- Bonsoir! - mondja Cukiko kedélyesen, ahogy Marco elindulfeléje, és visszasüllyeszti az öngyújtót a zsebébe, miközben a cigarettájáthosszú ezüstszipkában egyensúlyozza. Szélroham süvít végig acirkuszon, megrázza a kapuszárnyakat.

- Ezt meg... hogyan csinálta? - kérdi Marco.- Isobelre gondol? - kérdez vissza Cukiko. - Ezt a trükköt speiel én

tanítottam neki. Nem hiszem, hogy mindent pontosan megértett volna,amit magyaráztam, de ezzel együtt, úgy látom, jól csinálta. Nem szédül

egy kicsit?- Jól vagyok! - feleli Marco, bár a háta sajog az eséstől, és a szememég mindig szúr. Kíváncsian figyeli Cukikót. Még soha nem beszélgetetthosszabban a kígyónővel, és az, hogy most Cukiko itt van, majdnemugyanolyan zavarba ejtő, mint az a tény, hogy ő néhány pillanattalkorábban még valahol egészen másutt volt.

- No de jöjjön beljebb, ne álljon itt a szélben! - Cukiko a szabadkezével az elfüggönyözött alagút felé int. - Ez az arca jobban tetszik,

343




mint a másik - mondja, miközen Marco arcvonásait fürkészi a ködön ésfüstön keresztül. - Illik magához. - Amikor Marco belép, elengedi afüggönyt, és most ott állnak a halványan izzó fényekkel pettyezettsötétségben, Cukiko cigarettájának parazsa az egyetlen színes folt a fehér fénypontok között.

- Hol vannak a többiek? - kérdi Marco, és ki rázza a vizet akeménykalapjából.

- A rossz idő tiszteletére rendezett partin - magyarázza Cukiko.Mint általában, most is az akrobaták sátrában tartják, mert az alegnagyobb. De hát maga ezt honnan is tudná... hiszen igazából nem is

tagja a cirkusznak, nem igaz?Marco nem látja elég tisztán Cukiko arckifejezését ahhoz, hogy bármitis kiolvasson belőle, de azt azért érzékeli, hogy a kígyónő szélesenmosolyog.

- Nem, azt hiszem, tényleg nem - feleli. Követi Cukikót alabirintusszerű alagúton keresztül, ahogy egyre beljebb haladnak acirkuszba. – Miért vagyok itt? - kérdezi.

- Majd erre is rátérünk a maga idejében - feleli Cukiko. Isobel

mennyit árult el magának?Marconak jóformán teljesen kihullott az emlékezetéből, miről is beszélgettek Isobellel a lakása előtt az utcán, bár ez alig néhánymásodperccel korábban történt. Csak néhány futó benyomás maradt

belőle, de ezek olyan összefüggéstelenek, hogy nem tudna beszélniróluk.

- Nem érdekes - mondja Cukiko, amikor néhány másodpercighiába várja a választ. - Néha nehezére esik az embernek összeszednie

magát egy ilyen utazás után. Azt említette, hogy kettőnkben van valamiközös?

Marco csak arra emlékszik, hogy Isobel említette Celiát, és mégvalaki mást is, de arra már nem, hogy ki volt ez a bizonyos személy.

- Nem - feleli.- Mi mind a ketten ugyanannak a mesternek a tanítványai voltunk -

mondja Cukiko. A cigarettája parazsa felizzik, ahogy erősen megszívja a

majdnem teljes sötétségben. - Sajnos, csak átmeneti védettséget biztosít!- teszi hozzá, amikor elérik a következő függönyt. Cukiko félrehúzza, ésaz alagutat ragyogó fény önti el az udvar felől. Int Marconak, hogylépjen ki az esőbe, és megint hosszan megszívja a cigarettáját, mialatt aférfi engedelmesen kilép a függöny résén át, és közben azon töpreng,vajon mit jelenthetett Cukiko utolsó megjegyzése.

344




A sátrakat díszítő fények nem égnek, de az udvar közepén az örömtűzizzó fehéren ragyog, és megvilágítja a körülötte szemerkélő eső-cseppeket.

- Milyen szép! - mondja Cukiko, amikor Marco oldalán kilép azudvarra. - Ezt jól csinálta, azt meg kell hagyni.

- Maga is Alexander tanítványa volt? - kérdi Marco, mert nem biztos benne, hogy az előbbjól értette.

Cukiko bólint.- Én egy idő után belefáradtam, hogy noteszekbe irkáljak

mindenfélét, úgyhogy elkezdtem helyette inkább a testemre írni - mondja

Cukiko, és egy pillantást vet Marco tintás ujjára. - Nem szeretem bepiszkítani a kezemet. De azon csodálkozom, hogy Alexander beleegyezett, hogy ilyen nyilvános helyen tartsátok ezt a párbajt. Mindigis jobban szerette a magányt és a rejtőzködést. Az a gyanúm, nemnagyon tetszik neki, ahogy a dolgok alakultak.

Míg beszél, Marco észreveszi, hogy a kígyónő teljesen száraz maradt.Minden esőcsepp, amely ráhullik, azonnal elpárolog, sziszegve gőzzéalakul, amint a bőréhez ér.

- Maga nyerte meg az előző játszmát! - mondja Marco.- Én éltem túl az előző játszmát! - helyesbít Cukiko.- Mikor? - kérdi Marco, miközben az örömtűz felé lépkednek.- Pontosan nyolcvanhárom éve, hat hónapja és huszonegy napja.

Éppen cseresznyevirágzás napja volt.Cukiko hosszan megszívja a cigarettáját, aztán folytatja.- A mestereink nem értik, hogy is van ez - mondja. - Hogy milyen

az, amikor ilyen erősen hozzá vagyunk láncolva valakihez. Túl öregek

hozzá, túl régen elveszítették a kapcsolatot az érzéseikkel. Már elfelejtették, milyen érzés elevennek lenni, a világ részének lenni. Azthiszik, elég, ha egyszerűen kiállítanak két embert egymás ellen -

bármelyik kettőt. De ez sose ilyen egyszerű. Mert idővel a másik személyen keresztül határozod meg az életedet és önmagadat. Lét-szükséglet lesz számodra, akár a levegő. Arra számítanak, hogy a nyertesaztán tovább él e nélkül a másik személy nélkül. Pedig ez olyan, mintha

elválasztanánk egymástól a Murray ikreket, aztán azt várnánk tőlük,hogy ugyanolyanok maradjanak, mint voltak. Továbbra is egész emberek lennének, az igaz, de nem teljes emberek. Nagyon szereti, ugye?

− Jobban, mint bármit a világon - mondja Marco.Cukiko elgondolkodva bólint.- Az én ellenfelemet Hinatának hívták - mondja. A bőrének

gyömbér- és vaníliaillata volt. Én is jobban szerettem őt mindennél avilágon. Aztán egyszer, éppen cseresznyevirágzás napján, felgyújtotta

345




magát. Tűzoszlopot gyújtott, és belelépett, mintha csak vízbe gázoltvolna.

- Nagyon sajnálom - mondja Marco.- Köszönöm - feleli Cukiko, arcán felsejlik szokásos, ragyogó

mosolyának halvány visszfénye. - Miss Bowen is ezt akarja tennimagáért . Engedni akarja, hogy nyerjen.

- Tudom.- Senkinek nem kívánnék ekkora fájdalmat. Hogy ő legyen a

nyertes. Hinata hogy imádta volna ezt! - mondja, amikor odaérnek azörömtűzhöz, és figyelik, hogyan táncolnak a lángok az egyre jobban

zuhogó esőben. Nagyon szerette a tüzet. Az én elemem mindig is a vízvolt. Azelőtt.Kinyújtja a kezét, és figyeli, ahogy az esőcseppek visszapattannak a

bőréről.- Ismeri a fába zárt varázsló történetét? - kérdi.- Merlinét? - kérdi Marco. - Több változatban is.- Jó néhány változata van - bólint Cukiko. - Az ilyen régi

történeteket általában olyan sokszor elmesélik újra és újra, hogy közben

megváltoznak. Az egymást követő mesemondók mind rajta hagyják anyomukat. Ha volt is valami igazságmagja a történetnek, azt már régen betemették a különféle vélemények és a sok csiszolgatás. A lényeg nemszámít többé, csak maga a történet.

Az eső egyre sűrűbben zuhog, nagy, súlyos cseppekben.- Néha barlang szerepel a történetben - folytatja Cukiko - de én

jobban szeretem azt a változatot, amelyikben fa van. Talán mert a faromantikusabb, mint a barlang.

Kiveszi a szipkából a még mindig égő cigarettát, és kecsesenegyensúlyozza finom, keskeny ujjai között.

- Bár van itt jó néhány fa, amelyet föl lehetne használni - mondja -azt hiszem, ez itt jobban megfelel a célnak.

Marco az örömtűzre néz. A tűz megvilágítja a fölötte hulló esőt, azesőcseppek úgy szikráznak a fényében, akár a hó.

A Merlin-történet valamennyi változatában, vagy legalábbis azokban,

amelyeket ő ismer, a varázslót egy fába, egy barlangba vagy egy sziklába börtönzik be.És mindig büntetésképpen, egy őrült szerelem miatt.Újra Cukikóra néz.- Megértette? - kérdi Cukiko, mielőtt Marco megszólalhatna.Marco bólint.- Tudtam, hogy meg fogja érteni - mondja a kígyónő. A fehér

lángok fényében az eső függönyén át is látszik, hogy mosolyog.

346




- Mit csinálsz itt, Cukiko? - szólal meg egy hang a háta mögött.Amikor Cukiko megfordul, Marco meglátja Celiát: ott áll az udvar szélén. Halvány holdfényszínű ruháját sötétszürkére áztatta az eső, hátána keresztbe fűzött szalagok fehéren, feketén és szénszürkén lobognak aszélben, és belekeverednek a hajába.

- Menj vissza az estélyre, drágám! - mondja Cukiko, és a zsebébesüly- lyeszti az ezüstszipkát. - Nem lenne jó, ha a tanúja lennél annak,ami most következik.

- Miért, mi következik? - kérdi Celia, és Marcóra mered.Amikor Cukiko megszólal, mindkettejükhöz beszél egyszerre,

- Éveken át úgy éltem, hogy körülvettek a ti egymásnak címzettszerelmes leveleitek, amelyeket sátrak alakjába öltöztettetek. Mindezarra emlékeztet, milyen volt annak idején ővele lenni. Csodálatos ésrettenetes egyszerre. Én még nem készültem fel rá, hogy lemondjak róla,de ti ketten engeditek elhalványulni és elkopni az egészet.

- De hiszen azt mondtad nekem, a szerelem állhatatlan ésmúlékony - mondja Celia összezavarodva.

- Hazudtam. - Cukiko az ujjai közt forgatja a cigarettáját. - Azt

hittem, könnyebb lesz neked, ha kételkedsz benne. És egy évet adtam rá,hogy megtaláld a módját, hogyan működhetne tovább a cirkusz nélküled.De nem találtad meg. Úgyhogy most közbe kell lépnem.

- Én megpróbá... - kezdi Celia, de Cukiko félbeszakítja.- Folyton megfeledkezel egy egyszerű tényről - mondja. - Te

magadban hordozod az egész cirkuszt. Ő viszont csak eszköznek használta a tüzet. Te jelentenéd a nagyobb veszteséget, de túl önző vagyhozzá, hogy ezt belásd. Azt képzeled, nem tudnál együtt élni ekkora

fájdalommal. De az ember a fájdalommal nem él együtt, hanem csak elviseli. Sajnálom.

- Kiko, kérlek! - eseng Celia. - Még egy kis időre van csak szük-ségem!

Cukiko a fejét rázza.- Már megmondtam neked - feleli - hogy az időt én sem tudom

irányítani.

Marco le nem veszi a szemét Celiáról, mióta kilépett az udvarra, demost elfordul.- Rajta! - mondja Cukikonak, megpróbálva túlkiáltani az eső egyre

erősebb zúgását. - Tedd meg! Inkább égek örök időkig mellette, minthogy nélküle éljek!

Celia csak annyit kiált: „Ne!”, de a szél fölkapja a hangját és velőtrázósikollyá torzítja. A hangjából áradó gyötrelem úgy hasít Marco

347




szívébe, mintha Chandresh gyűjteményének összes tőre egyszerre fúródna bele, de azért továbbra sem fordítja el a pillantását a kígyónőről.

- Ez a játszma végét is jelenti, igaz? - kérdi. - Vége lesz akkor is, ha

én nem halok meg, csak be leszek zárva a tűzbe?- Nem fogod tudni folytatni - mondja Cukiko. - Egyedül ez számít.- Akkor tedd meg! - mondja Marco.Cukiko rámosolyog. Összeteszi a kezét, cigarettájából füstkarikák száll-

nak az ujjai fölé.Mélyen, tiszteletteljesen meghajol Marco előtt.Egyikük sem veszi észre, hogy Celia feléjük rohan a zuhogó esőben.Cukiko belepöccenti még égő cigarettáját a tűzbe.

A cigaretta még a levegőben van, amikor Marco rákiált Celiára, hogyálljon meg.

Még éppen csak érinti az örömtűz lobogó, fehér lángját, amikor Celia egyszökkenéssel Marco karjában terem.

Marco tudja, hogy már nincs ideje ellökni a lányt, így hát szorosan ma-gához húzza, az arcát a hajába temeti, miközben a keménykalapját letépi afejéről a szél.

És ekkor elkezdődik a fájdalom. Éles, szaggató fájdalom, amitől Marco

úgy érzi, mintha darabokra tépnék.- Bízzál bennem! - suttogja Celia a fülébe, és Marco többé nem küzd a

fájdalom ellen, mindenről megfeledkezik Celián kívül.Egy másodperccel a robbanás előtt, mielőtt a fehér fény olyan vakító

lenne, hogy már szinte nem látni semmit, mindketten köddé válnak. Azegyik pillanatban még ott vannak, Celia ruhája lobog a szélben és esőben,Marco a lány hátához szorítja a kezét, a következő pillanatban már csak egyelmosódó fény- és árnyékfolt látszik ott, ahol az előbb álltak.

Aztán mindketten eltűnnek, és a cirkusz lángba borul, lángnyelvek nyaldossák a sátrakat, lángok szökkennek magasba és kavarognak azesőben.

Cukiko egyedül marad az udvaron. Felsóhajt. A lángok úgy siklanak elmellette, hogy hozzá sem érnek, örvény alakban kavarognak, ésvalószínűtlen fénnyel világítják meg a kígyónő alakját.

Aztán amilyen gyorsan keletkezett a tűz, ugyanolyan gyorsan ki is alszik.Az örömtűz tölcsér alakú tartálya teljesen üres, még füstölgő parázs sem

maradt az alján. Az eső tompán kopog a fémen, az esőcseppek párává válvaoszlanak szét ott, ahol a vas még forró.

Cukiko újabb cigarettát húz elő a kabátzsebéből, előveszi az öngyújtóját,és lusta, gyakorlott mozdulattal rágyújt.

A cigaretta könnyedén meggyullad, pedig továbbra is zuhog az eső.Cukiko nézi, ahogy az üst megtelik esővízzel, miközben várakozik.

348




Átváltozás N EW Y ORK , 1902. NOVEMBER 1.

a Celia ki bírná nyitni a száját, sikoltana. De annyi mindenrekell ügyelnie egyszerre, miközben egyre nagyobb a hőség,zuhog az eső, és Marcot ott tartja a karjában.H

Egyedül őrá ügyel, hogy mindent, ami hozzá tartozik, magával

húzzon, ahogy elrugaszkodik. Szorosan tartja minden egyes érintésének emlékét, minden pillanatét, amelyet együtt töltöttek. Magával ragadja aférfit.

Hirtelen nincs ott semmi. Nincs eső. Nincs tűz. Csak egy sávnyinyugodt, fehér semmi.

Valahol, a semmiben egy óra elkezdi ütni az éjfélt.- Hagyd abba! - gondolja Celia.Az óra tovább üt, de Celia érzi, amint leszáll a csönd.

A felbontás volt a könnyebbik része, döbben rá.Az összerakás lesz a nehezebb.Olyan, mint amikor gyerekkorában be kellett gyógyítania a megvágott

ujjbegyeit, csak sokezerszeres nagyításban.Olyan sok mindent kell egyensúlyban tartania, míg megtalálja újra a

körvonalait...Olyan egyszerű lenne abbahagyni az egészet....Annyival egyszerűbb...Annyival kevésbé fájdalmas...Celia küzd a kísértés ellen, a fájdalom és a káosz ellen. Küszködve

próbál úrrá lenni önmagán és a környezetén.Kiválaszt egy helyet, hogy arra összpontosítson, azt a helyet, amit a

legjobban ismer a világon.És ekkor lassan, gyötrelmesen lassan, újból összerakja önmagát.Míg végül ott áll a saját sátrában, egy üres székekből álló kör

közepén.Könnyebbnek érzi magát. Mintha felhígult volna a teste. És kicsitszédül.

De nem pusztán a visszhangja egykori önmagának. Újra teljes egész,újra lélegzik. Érzi, hogy ver a szíve, gyorsan, de egyenletesen. A ruhájais ugyanolyannak érződik, ahogy leomlik a földig, és még csak nem isnedves az esőtől.

Megpördül a lábujja hegyén, és a ruha körülötte úszik a levegőben.

349




Már nem is szédül annyira, ahogy lassan összeszedi magát, mégmindig ámulva azon, hogy sikerült!

Aztán észreveszi, hogy körülötte a sátorban minden átlátszó. Aszékek, a csillár a feje fölött, még a sátorfal csíkjai is anyagtalannak tűnnek.

Es egyedül van.

*

Marco számára a robbanás sokkal hosszabb ideig tart.

A hőség és a fény a végtelenbe nyúlik, akárcsak a fájdalom, miközbengörcsösen kapaszkodik Celiába.Es ekkor a lány eltűnik.

Nem marad semmi. Se tűz, se eső. Se föld a lába alatt.A szeme előtt folytonosan változik a fény és az árnyék, a sötétséget

mindent elborító fehérség váltja föl, amelyet aztán újra elnyel a sötétség.Újra meg újra, szünet nélkül.

*

A cirkusz olyan folyékonyan áramlik Celia körül, mintha a Marco-féleillúziók egyike lenne.

Elképzeli, melyik sátorban szeretne lenni, és már ott is van. Azt semtudná megmondani, vajon ő maga mozog-e, vagy a cirkuszt mozgatjamaga körül.

A Jégvirágok kertje néma és mozdulatlan, csak csípős, hideg fehérség

terjeszkedik minden irányban.A Tükörfolyosón a tükröknek csak egy töredéke veri vissza az arcát,

néhány pedig semmi egyebet nem mutat, csak világosszürke ruhájának halványan csillámló foltját, vagy a hullámzó szalagok mozgását, ahogyott lebegnek mögötte.

Úgy tűnik neki, hogy mintha egy-egy pillanatra Marcot látnámegvillanni a tükörben, a zakója szegélyét vagy ingének vakító fehér

villanását, de nem biztos benne.És egy csomó tükör vakon és üresen sötétlik díszes aranykeretében.Az Állatsereglet sátrában a köd lassan eloszlik, ahogy átkutatja a

sátrat, nem talál semmi egyebet, csak papirost.A Könnyek tava még csak nem is fodrozódik, a felszíne sima és

nyugodt, és Celiának nincs elég ereje hozzá, hogy fölemeljen egy követés a vízbe hajítsa. Nem bír gyertyát gyújtani a Kívánságfán, bár azok akívánságok, amelyek már ott sorakoznak az ágain, még mindig égnek.

350




Szobáról szobára halad az útvesztőben. Átmegy egy szobán, amelyet őmaga alkotott, belép egy másikba, amelyet Marco hozott létre, aztánvisszatér a sajátjába.

Érzi Marco jelenlétét. Olyan közel, hogy valahányszor befordul egysarkon, vagy kinyit egy ajtót, arra számít, hogy a következő pillanatbanmeglátja.

De nincs ott semmi, csak lágyan hulló tollak és lefelé lebegőkártyalapok. Vak ezüstszobrok. Sakktáblaszerűen festett padlók, aholegyetlen bábu sem áll a kockákon.

Mindenütt ott vannak Marco jelenlétének nyomai, de nincs semmi,

amire összpontosíthatna. Semmi, amibe belekapaszkodhatna.A folyosón, amelyet különféle nagyságú ajtók szegélyeznek, a frissenhullott hóban mintha lábnyomok derengenének, de az is lehet, hogy csak árnyékok.

És Celia azt sem látja, hová vezetnek.

*

Marco zihálva lélegzik, miközben a levegő megtölti a tüdejét, minthaeddig víz alatt lett volna, csak éppen nem volt tudatában.És az első összefüggő gondolata az, hogy amikor eldöntötte, hogy

engedi magát bebörtönözni a tűzbe, nem gondolta volna, hogy ott ilyenhideg lesz.

A hideg levegő szinte belé mar, és bármerre néz, nem lát mást, csak fehérséget.

Amikor a szeme hozzászokik, már ki tudja venni egy fa árnyékát. Egy

dérrel borított, fehér fűzfa ágai omlanak le a földig körülötte.Tesz egy lépést előre, a talaj ijesztően puha és süppedős a lába alatt.A Jégvirágok kertjének közepén áll.A szökőkút a sátor közepén nem működik, a máskor bugyborgó

vízfelület most sima és csöndes.És bár a mindent beborító fehérségben nem könnyű megállapítani, de

mintha az egész kert áttetsző lenne.

Lenéz a kezére. Kissé reszket, de szilárdnak és átlátszatlannak tűnik.Akárcsak a sötét öltönye.Marco fölemeli a kezét, hogy megérintsen egy közeli rózsát, és az

ujjai áthaladnak a szirmokon. Érzékelnek ugyan valami csekélyellenállást, de csak annyit, mintha a rózsaszirmok vízből lennének, nem

pedig jégből.Még mindig a rózsát nézi, amikor meghallja, hogy valaki felszisszen

mögötte.

351




*

Celia az ajkához kapja a kezét: nem mer hinni a szemének. Ezt alátványt, ahogy Marco ott áll a Jégvirágok kertjében, már olyan sokszor elképzelte, amikor egyedül járkált itt a jégvirágok között, hogy most nemérzi valóságosnak, pedig a férfi sötét öltönye tisztán kirajzolódik arózsalugas sápadt hátterén.

Aztán a férfi megfordul, és észreveszi Celiát. Abban a pillanatban,amint Celia meglátja a szemét, minden kétsége eloszlik.

Egy pillanatra Marco olyan fiatalnak tűnik, hogy Celia azt hiszi, azt afiút látja, aki évekkel a megismerkedésük előtt volt, amikor már összekapcsolódott a sorsuk, de még nagyon távol éltek egymástól.

Annyi mindent szeretne mondani neki, annyi mindent, amiről már azthitte, soha nem lesz alkalma újra elmondani. De ezek közül csak egyetlenegy tűnik igazán fontosnak.

- Szeretlek - mondja.A szó végigvisszhangzik a kerten, lágyan megrezzenti a fagyott

leveleket.

*

Marco a közeledő lányra bámul, azt hiszi, csak álmodik.- Azt hittem, elveszítettelek - suttogja Celia remegő hangon,

amikor odaér hozzá.A teste éppolyan szilárdnak tűnik, mint Marcóé, nem olyan átlátszó,

mint minden más a kertben. Élénk színekben vibráló látvány a fehér háttér előtt, az arca kipirult, sötét szeme könnyektől ragyog.

Marco a lány arcához emeli a kezét, dermedten a félelemtől, hogy azujjai azon is olyan könnyedén áthatolnak, mint a rózsán.

Kimondhatatlan megkönnyebbülés, amikor érzi, hogy a lány arcameleg és eleven az ujjai alatt.

A karjába zárja, könnyei a lány hajába hullanak.

- Szeretlek - mondja, amikor végre meg tud szólalni.*

Aztán csak Állnak összeölelkezve, egyik sem bírja elengedni amásikat.

- Nem engedhettem, hogy megtedd! - mondja Celia. - Nemengedhettelek el!

352




- Mit csináltál? - kérdi Marco. Még mindig nem biztos benne, hogyérti, mi történt.

- Próbakőnek használtam a cirkuszt - mondja Celia. - Nem voltam biztos benne, hogy működni fog, de nem akartam, hogy elmenj, megkellett próbálnom. Megpróbáltalak magammal vinni, de aztán nemtaláltalak, és azt hittem, elveszítettelek.

- De itt vagyok - mondja Marco, és a lány haját simogatja. - Ittvagyok.

Nem erre számított, amikor elvállalta, hogy kiszakad a világból és egy bizonyos helyhez kötve kezd újra élni. Egyáltalán nem érzi úgy, hogy be-

börtönözték, inkább csak mintha el lenne választva a többiektől, minthaő és Celia tartalmaznák a cirkuszt, nem pedig az őket.Végighordozza tekintetét a fákon, a hosszú, dérrel borított, földre haj-

ló füzfaágakon, az élősövény bokrain, amelyek úgy állnak a közeliösvény mentén, akár a kísértetek.

Csak ekkor veszi észre, hogy a Jégvirágok kertje olvadni kezd.- Kialudt az örömtűz - mondja Marco. És már érzi is, az ürességet a

tűz helyén. Érzi maga körül az egész cirkuszt, mintha ködfelhőként

gomolyogna körülötte, úgy érzi, ha kinyújtaná a kezét, meg tudnáérinteni a vaskerítést, bármilyen messze van is tőle. Nem kerül erőfeszítésébe, hogy megpillantsa a kerítést, megállapítsa,

milyen messze van minden irányban, melyik sátor hol áll pontosan, mégaz elsötétült udvart és a közepén álló Cukikót is érzékeli. Érzi az egészcirkuszt, olyan egyszerűen és közvetlenül, mint ahogy az ingét érzi a bőrén.

És az egyetlen, ami fényesen lángol az egész cirkuszban, az Celia.De ez a fény nem egyenletes: úgy hunyorog, akár a gyertyaláng.

- Te tartod egyben a cirkuszt - mondja neki Marco.Celia bólint. Csak most kezd ráébredni, mennyivel nehezebb dolga van

az örömtűz nélkül. Nem tud eléggé koncentrálni, hogy megóvja a részlete-ket. Egyes elemek máris kezdnek szétcsúszni, megolvadnak, akár a

jégvirágok körülöttük.És tudja, hogyha egyszer széttörik, nem fogja tudni újra összerakni.Remegni kezd és meginog. Amikor Marco erősebben szorítja magához,

szilárdabban áll a lábán, de továbbra is reszket a férfi karjában.

- Engedd el, Celia!- Nem tehetem - mondja. - Ha elengedem, összeomlik.- Mi történik velünk, ha összeomlik? - kérdi Marco.- Nem tudom - mondja Celia. - Most én tartom felfüggesztve.

Nélkülünk nem tud létezni. Gondviselőre van szüksége.

353




Felfüggesztve N EW Y ORK , 1902. NOVEMBER 1.

mikor Bailey legutóbb lépett be ebbe a sátorba, Pixi is vele volt,és a sátrat sűrű, fehér köd töltötte meg. Akkor - Bailey alig tudjaelhinni, hogy mindez csak néhány napja történt – a sátor

végtelennek tűnt. De most, hogy a köd eloszlott, Bailey tisztán látja a

sátor fehér falát, és benne az összes lényt, bár most egyik sem mozog.

AMadarak, denevérek és pillangók lebegnek a térben, mintha madzag-

ról lógnának, de teljesen mozdulatlanok. Nem hallani a papírszárnyak zizegését. Semmi sem moccan.

Más lények a földön ülnek Bailey lába körül, köztük egy feketemacska ugrásra készen, követlenül mellette egy fehér róka, amelynek ezüstös a farka hegye. De vannak itt nagyobb állatok is. Egy zebra,teljesen egyenletes fekete-fehér csíkozással. Egy fektében elnyújtózó

oroszlán hófehér sörénnyel. Egy fehér szarvas hatalmas aganccsal.A szarvas mellett egy sötét öltönyös férfi áll.A férfi szinte teljesen átlátszó, mint egy kísértet vagy egy tükörkép az

ablaküvegen. Az öltönyének némelyik része nem több puszta árnyéknál.Bailey tisztán látja a szarvast a kabátujján keresztül.

Bailey éppen azon tépelődik, vajon nem csak képzeli-e ezt a sötétöltönyös alakot, amikor a férfi ráemeli a tekintetét, a szeme meglepőenfényes, bár azt nem tudja Bailey megállapítani, milyen színű.

- Megkértem, hogy ne ezen az útvonalon küldjön ide - mondja aférfi. - Bár kétségkívül ez a legrövidebb.

- Kicsoda maga? - kérdi Bailey.- Marcónak hívnak - mondja a férfi. - Te pedig bizonyára Bailey

vagy.Bailey bólint.- Bár ne lennél ennyire fiatal - mondja Marco. Van a hangjában

valami mélységesen szomorú, de Bailey figyelmét még mindig a férfikísértetszerű megjelenése tartja fogva.- Maga halott? - kérdi, és közelebb lép hozzá. Ahogy más és más

szögből látja, Marco az egyik pillanatban szinte szilárdnak tűnik, aztán akövetkezőben megint teljesen átlátszónak.

- Nem egészen - mondja Marco.- Cukiko azt mondta, ő az egyetlen élő ember itt, aki tudja, mi

történt.

354




- Az a gyanúm, Cukiko kisasszony nem mindig a színtiszta igazatmondja.

- Pedig maga olyan, mint egy kísértet - mondja Bailey. Úgy érzi,még mindig ez a leírás közelíti meg a legjobban azt, amit lát.

- Én meg téged látlak olyannak. Akkor melyikünk a valódi?Bailey-nek fogalma sincs, erre mit válaszoljon, úgyhogy inkább

kiböki az első kérdést, ami az eszébe ötlik:- A maga keménykalapját láttam az udvaron?

Nagy meglepetésére Marco elmosolyodik.- Bizony, az enyémet - feleli. - Leesett a fejemről, még mielőtt

megtörtént ez a dolog, úgyhogy kénytelen voltam hátrahagyni.- Mi is történt pontosan? - kérdi Bailey.Marco néhány pillanatig töpreng, mielőtt felelne.- Ez nagyon hosszú történet...- Cukiko is pontosan ezt mondta! - sóhajt lemondóan Bailey. Azon

töpreng, megtalálja-e vajon Dixit: láthatólag ő itt az egyetlen ember, akiképes rendesen elmondani egy történetet.

- Akkor ebben az esetben igazat mondott - feleli Marco. - Cukiko

be akart engem börtönözni az örömtűzbe, hogy miért, azt hosszabb lenneelmondani, mint amennyi időnk van rá, aztán megváltozott a terv, ésennek a változásnak az eredménye ez a mostani helyzet. Elemeimre

bontottak, aztán újra összeraktak ebben a kevésbé tömör formában.Marco felemeli a kezét, és Bailey előrenyúl, hogy megérintse. Az ujjai

könnyedén átsiklanak rajta, de azért érez valami gyönge ellenállást, az azérzése, hogy van valami azon a helyen, még ha ez a valami nem teljesentömör és szilárd is.

- Ez nem valami illúzió vagy trükk - mondja Marco.Bailey a homlokát ráncolva töpreng, de egy pillanattal később bólint.

Pixi azt mondta, semmi sem lehetetlen, és most már ő is kezd egyetértenivele.

- Én nem tudok olyan közvetlenül kapcsolatra lépni a kör-nyezetemmel, mint te - folytatja Marco. - Az én szemszögemből nézve teés minden egyéb itt ugyanolyan anyagtalan, mint amilyennek te látsz

engem. Erről egy más, kedvezőbb alkalommal talán hosszasabban iselbeszélgethetünk. De most gyerünk! Azzal megfordul, és elindul a sátor hátulsó fala felé.

Bailey követi, közben óvatosan kerülgeti az állatokat, Nem könnyűszabad helyet találni, ahová leteheti a lábát, bár Marco minden nehézségnélkül siklik előtte.

355




Miközben megpróbál kikerülni egy hason fekvő jegesmedvét Baileymegbotlik. A válla beleütközik egy levegőben lebegő hollóba. A hollólezuhan a földre, a szárnya elgörbül és eltörik.

Mielőtt Bailey megszólalhatna, Marco lenyúl a hollóért, fölemeli ésmegfordítja. Benyúl a törött szárny alá, halk csattanással elcsavar valamit. A holló elfordítja a fejét, és éles, fémes károgást hallat.

- Ezt hogy csinálta? - kérdi Bailey.- Próbálom megtalálni a módját, hogyan manipuláljam a fizikai

tárgyakat - mondja Marco. Kiegyengeti a holló szárnyát, és engedi, hogya madár végigbicegjen a karján. A holló megrebbenti papírszárnyát, de

nem tud felrepülni. - Talán az is számít, hogy én készítettem őket. Acirkusznak azokkal a részeivel, amelyeknek a létrehozásában nekem isrészem volt, könnyebben boldogulok.

A holló leszökken egy óriási papírpikkelyhalomra, amelynek kígyózófarka van, és úgy fest, mintha valaha sárkány lett volna.

- Fantasztikusak - mondja Bailey.- Ez csak papír meg mindenféle rugók viszonylag egyszerű

varázslatokba csomagolva. Ezt te is meg tudod csinálni, ha egy kicsit

beletanulsz.Bailey-nek idáig meg sem fordult a fejében, hogy ő maga is képeslenne ilyesmire, de most, hogy valaki ezt ilyen egyszerűen és nyíltanközölte vele, furcsa módon úgy érzi, talán csakugyan képes rá.

- Hová megyünk? - kérdi Bailey, amikor már majdnem elérték asátor legtávolabbi végét.

- Valaki szeretne beszélni veled - feleli Marco. - Ott vár rád aKívánságfánál, az tűnt a legstabilabbnak.

- Nem hiszem, hogy láttam volna már a Kívánságfát - mondjaBailey, miközben nagyon ügyel minden lépésére.

- Nem az a fajta sátor, amelyikbe az ember csak úgy véletlenül belebotlik - mondja Marco. - Akkor találod meg, amikor szükséged vanrá. A bejáratnál veszel egy gyertyát a dobozból, és meggyújtod egymásikról, amelyik már ott ég a fán. A te kívánságodat valaki másnak akívánsága lobbantja lángra. - Eközben elérték a sátor falát, és Marco egy

hasadásra mutat a sátorponyvában. Szalagok alig látható sora fűzi össze,és Bailey-nek eszébe jut Dixi sátrának bejárata, amelyikben azok a furaüvegek voltak. - Ha itt kimész, az akrobaták sátrának bejáratát fogodlátni szemközt. Ott leszek közvetlenül mögötted, bár lehet, hogy nemfogsz látni, amíg benn nem leszünk újra a sátorban. Légy... légy óvatos!

Bailey kibontja a szalagokat, könnyedén kicsusszan a sátorból, és otttalálja magát a sátrak közt kígyózó ösvényen. Fölötte az ég szürke, deragyogó, pedig az eső is szemerkélni kezd.

356




Az akrobaták sátra magasan kiemelkedik a többi közül, bejárata fölötta tábla, amelyen ez áll: Fittyet hányunk a gravitációra!, ott himbálózik alig néhány lépésnyire.

Bailey már sokszor járt ebben sátorban, jól ismeri a porondot, amelyfölött az akrobaták védőháló nélkül himbálóznak.

De amikor belép, nem azt a nagy, nyílt teret látja, amelyre számított.Egy estély kellős közepébe csöppen. A társaság valamit ünnepelhetett,

de aztán ugyanúgy mozdulatlanná dermedtek, ahogy a papírmadarak alevegőben.

Artisták tucatjai ülnek és állnak mindenfelé a sátorban, kerek

izzólámpák fényében fürödve. A lámpák a magasban lógnak kötelek,székek és kerek ketrecek között. Néhányan csoportokban vagy párokbanálldogálnak, mások párnákon, dobozokon vagy székeken kuporognak,melyek tarkasága megtöri a többnyire fekete-fehérbe öltözött figurák egyhangúságát.

És minden egyes emberi alak teljesen mozdulatlan. Annyira, hogy úgytűnik, mintha nem is lélegeznének. Olyanok, akár a szobrok.

Bailey-től nem messze áll egy férfi, aki fuvolát szorít az ajkához, de a

hangszer néma az ujjai alatt.Egy másik éppen tölt magának egy borosüvegből, a bor ott lebeg alevegőben a pohara fölött.

- Inkább kerülnünk kellett volna - mondja Marco, ahogy hirtelenfölbukkan Bailey könyökénél, csöndesen, mint az árnyék. - Én már órák óta szemmel tartom őket, de még mindig ugyanannyira fölzaklat alátvány.

- Mi bajuk van? - kérdi Bailey.- Semmi, amennyire meg tudom állapítani - feleli Marco. - Az

egész cirkusz fölfüggesztődött, hogy legyen még egy kis időnk, így hát...- Fölemeli a kezét, és a mozdulatlan alakok felé int.

- Cukiko is része a cirkusznak, és ő mégse lett ilyen - mondjaBailey összezavarodva.

- Azt hiszem, ő a saját szabályai szerint játszik - mondja Marco. -Erre! - teszi hozzá, és elindul a mozdulatlan alakok felé.

Az estély résztvevői közt ellavírozni keményebb diónak bizonyul,mint a papírállatok kerülgetése, és Bailey minden egyes lépést végtelenóvatossággal tesz meg, mert rágondolni is rossz, mi történne, havéletlenül beleütközne valakibe, mint ahogyan a másik sátorban leverte ahollót.

- Mindjárt ott vagyunk - mondja Marco, ahogy óvatosan meg-kerülnek egy csomó félkör alakban álló embert.

357




De Bailey megtorpan, és rámered arra az alakra, akivel szemben acsoport fölsorakozott.

Dixi a szokásos fellépőkosztümjét viseli, de a foltokból összevarrt kis-kabátot ledobta magáról, a mellényét kigombolta fekete inge fölött. Akeze a levegőben maradt, olyan ismerős tartásban, hogy Bailey rögtöntudja: éppen egy történet közepén tarthatott.

Pixi ott áll mellette. A fejét elfordítja, az udvar felé néz, mintha valamielterelte volna a figyelmét a bátyjáról éppen abban a pillanatban, amikor az estély kővé dermedt. Hajának vörös hullámai a levegőben lebegnek aháta mögött, mintha vízen úsznának.

Bailey odalép hozzá és megáll vele szemben, aztán óvatosan kinyúl,és megérinti a haját. A haj fürt megrebben az ujjai alatt, lassan hullámzik,aztán visszadermed az előbbi, mozdulatlan állapotába.

- Lát engem? - kérdi Bailey. Pixi szeme még most is ragyog. Baileyarra számít, hogy bármelyik pillanatban pisloghat, de nem teszi.

- Nem tudom - feleli Marco. - Talán igen, de...Mielőtt befejezhetné a mondatot, az egyik széknek, amely ott függ a

levegőben, elszakad a tartószalagja, és a szék lezuhan. Csaknem eltalálja

Dixit, amikor földet ér, és ott szilánkokra hasad.- A rohadt életbe! - tör ki Marco, miközben Bailey hátraugrik, és

majdnem beleütközik Pixibe. A mozdulattól a lány haja egy pillanatraújra meghullámzik. - Erre! - mondja Marco, és a sátor oldalára mutat,nem messze tőlük. Aztán eltűnik.

Bailey visszanéz Pixire és Dixire. Pixi haja már újra mozdulatlanul álla levegőben. Dixi cipőjén ott hever a törött szék néhány darabkája.

Bailey elfordul, és óvatosan elindul a mozdulatlan alakok között, hogy

elérje a sátor falát. Közben ideges pillantásokat vet fölfelé, a maradék székekre és a kerek vasketrecekre, amelyeket mindössze szakadozószalagok tartanak a levegőben.

Reszkető ujjakkal fűzi ki a sátorfal nyílását záró szalagokat.Amint átbújik a résen, úgy érzi, mintha egy álomba sétált volna bele.A szomszédos sátorban toronymagas fa áll. Akkora, mint az ő régi

tölgyfája, és egyenesen a földből nő ki. Az ágai kopárak és feketék, de

mindenütt csöpögő fehér viaszgyertyák borítják őket, a fa kérgéreáttetsző viaszréteg dermedt.A gyertyáknak csak egy kis töredéke ég, de azért a látvány így is

szemkápráztató, mert ez a néhány gyertya megvilágítja a feketéntekergőző faágakat, és táncoló árnyékokat vet a csíkos sátorfalra.

A fa alatt ott áll Marco, és egy nőt tart a kaijában, akiben Baileyazonnal felismeri az illuzionistát.

358




A nő ugyanolyan átlátszó, mint Marco. A ruhája fehér ködnek látszik agyertyafényben.

- Helló, Bailey! - mondja a nő, amikor a fiú közelebb lép hozzá. Ahangja lágyan visszhangzik körülötte, olyan közelről hallja, mintha a nőott állna mellette, és a fülébe suttogna. - Tetszik nekem a sálad! - teszihozzá a nő, amikor Bailey nem válaszol azonnal. A szavai melegen ésfurcsán megnyugtatóan csengenek a fülében. - Engem Celiának hívnak.

Nem hiszem, hogy valaha is rendesen bemutatkoztunk volna egymásnak.- Örülök, hogy megismerhetem - feleli Bailey.Celia elmosolyodik, és Bailey meglepődik, mennyire másnak tűnik

most, mint akkor, amikor a nézőtérről figyelte a műsorát, főleg haeltekint attól, hogy most látja rajta keresztül a fa ágait.- Honnét tudta, hogy jövök? - kérdezi.- Pixi említette, hogy te is része leszel annak az eseménysornak,

amely korábban lejátszódott itt, így hát reméltem, hogy előbb-utóbb csak megérkezel.

Amikor a nő kimondja Pixi nevét, Bailey hátrapillant a válla fölött asátorfalra. Úgy érzi, mintha a kővé dermedt társaság jóval messzebb

lenne, holott mindössze két csíkos sátorfal választja el tőlük.- Szükségünk van a segítségedre - folytatja Celia, amikor Bailey

visszafordul. - Át kell venned a cirkuszt.- Micsoda? - kérdi Bailey. Már maga sem tudja, mire számított, de

erre biztosan nem.- A cirkusznak új gondviselőre van szüksége, minél előbb - mondja

Marco. - Most csak sodródik, mint egy horgony nélküli hajó. Szükségevan valakire, aki lehorgonyozza.

359




- És én lennék ez a valaki? - kérdi Bailey.- Igen, mi azt szeretnénk - feleli Celia. - Ha hajlandó vagy

elkötelezni magadat. Akkor mi is melletted állnánk, és Pixi és Dixi istudnának segíteni, de a fő felelősség rajtad lenne.

- De hát én nem vagyok semmi... különös - mondja Bailey. - Nemvagyok olyan, mint ti. Nem vagyok fontos személy.

- Tudom - mondja Celia. - Nem vagy kiválasztott, nem a végzetszemelt ki erre a feladatra. Bárcsak azt mondhatnám neked, hogy deigen, hátha ez megkönnyítené számodra a döntést, de nem lenne igaz.Egyszerűen csak a megfelelő helyen vagy a megfelelő időben, és elég

fontos számodra a cirkusz ahhoz, hogy megtedd, amit meg kell tenni. Néha ennyi is elég.Ahogy Celiát figyeli az imbolygó gyertyafényben, Bailey-nek az

eszébe villan, hogy valószínűleg ő is, Marco is jóval idősebb, mintamennyinek látszanak. Olyan, mint amikor az ember egy fényképet néz,és rádöbben, hogy a képen látható személy többé nem olyan fiatal már,mint akkor volt, amikor a fénykép készült, és ettől valahogy távolibbnak tűnik. Hirtelen a cirkusz is távolinak tűnik, pedig ott áll a kellős közepén.

De mintha sebesen távolodna tőle.- Rendben van - mondja Bailey, de Celia föltartja egyik átlátszó

kezét, hogy elhallgattassa, mielőtt még elvállalná, amire kérték.- Várj! - mondja Celia. - Ez fontos dolog. Azt akarom, hogy neked

legyen választási lehetőséged, ami nekünk igazából sohasem jutott.Elvállalhatod, vagy faképnél hagyhatsz minket. Nem kötelességedsegíteni, és nem is szeretném, ha úgy éreznéd!

- Mi történik akkor, ha egyszerűen csak elmegyek? - kérdi Bailey.

Celia Marcóra néz, mielőtt válaszolna.Csak néznek egymásra, és nem szólnak egy szót sem, de ebben a pil-

lantásban annyi meghittség van, hogy Bailey elfordítja róluk a szemét, éshelyettük inkább a göcsörtös faágakat nézi.

- Akkor vége - mondja Celia egy pillanattal később. Többet nemmond. Bailey felé fordul, úgy folytatja: - Tudom, hogy ez nagyon nagykérés, de nincs senki más, akit megkérhetnék rá.

A fán a gyertyák hirtelen szikrázni kezdenek. Néhány gyertya kialszik,a ragyogó lángok helyén füst kígyózik, aztán néhány pillanattal később afüst is eltűnik.

Celia meginog, és Bailey egy pillanatig azt hiszi, össze fog esni, deMarco átkarolja, és megtartja.

- Celia, drágám! - mondja Marco és a lány haját simogatja. - Tevagy a legerősebb ember, akit valaha ismertem. Csak még egy kis ideigtarts ki! Tudom, hogy meg tudod tenni!

360




- Elnézést - mondja Celia.Bailey nem tudja eldönteni, ezt melyiküknek mondta.- Nincs miért elnézést kérned! - mondja Marco.Celia a férfi kezét szorítja.- Mi történne magukkal, ha a cirkusz... megszűnne? - kérdi Bailey.- Az az igazság, hogy nem tudom biztosan - mondja Celia.- Semmi jó - mormolja Marco.- És nekem mit kellene tennem? - kérdi Bailey.- Arra lenne szükség, hogy befejezz valamit, amit én elkezdtem -

mondja Celia. - Én... én meglehetősen elhamarkodottan cselekedtem, és

nem a megfelelő sorrendben játszottam ki a kártyáimat. És most ott vanmég az a dolog az örömtűzzel.- Az örömtűzzel? - lepődik meg Bailey.- Gondolj úgy a cirkuszra, mintha egy gépezet lenne - magyarázza

Marco. - Az örömtűz volt az egyik dolog, ami hajtotta.- Két dolognak kell feltétlenül megtörténnie - mondja Celia. -

Először is meg kell gyújtani az örömtüzet. Az fogja... működtetni acirkusz egyik felét.

- És mi a helyzet a másik felével? - kérdi Bailey.- Az egy kicsit komplikáltabb - mondja Celia. - Azt én hordozom

magammal. És át kell majd adnom neked.- Ó...- Attól fogva te hordoznád magaddal - mondja Celia. - Mindvégig.

Nagyon szorosan kötődnél a cirkuszhoz. Néha elhagyhatnád ugyan, decsak rövid időre. Nem tudom, odaadhatnád-e valaki másnak. A tiédlenne. Örök időkre.

Bailey csak most döbben rá, mekkora elkötelezettséggel jár, amit kér-nek tőle. Ez nem olyan, mintha néhány évre beiratkozna a Harvardra.Még annál is komolyabb elkötelezettséget jelent, gondolja, minthamegörökölné a családi farmot és a velejáró felelősséget.

Marcóról Celiára néz, és a lány szeméből látja, hogy az elengedné, haő menni akarna, bármit jelentsen is ez kettejük és a cirkusz számára.

Kérdések egész sora jut az eszébe, de csak egy van közöttük, ami

számít.És arra az egyre már tudja a választ.Már akkor döntött, amikor még csak tízéves volt, és egy másik fa alatt

ült, makkok és bátorságpróbák voltak körülötte, és egyetlen, fehér kesztyű.

És mindig is a cirkuszt fogja választani.- Megteszem - mondja. - Itt maradok. Megteszek mindent, amit

kívántok tőlem.

361




- Köszönöm, Bailey- sóhajtja Celia. A fülében visszhangzó szavak mintha minden idegszálán végigsimítanának, nyugalommal töltik el éseloszlatják utolsó kétségeit is.

- Ami azt illeti - mondja Marco - szeretném, ha az egyezségünkethivatalos formában is megpecsételnénk.

- Gondolod, hogy erre feltétlenül szükség van? - kérdi Celia.- Ezen a ponton nem érhetem be szóbeli megállapodással - mondja

Marco. Celia egy pillanatra összevonja a szemöldökét, de aztán beleegyezően bólint, és Marco óvatosan elengedi a kezét. De Celia szilárdanáll a lábán, átlátszó alakja egy pillanatra sem inog meg.

- Azt akarjátok, hogy írjak alá valamit? - kérdi Bailey.

- Nem egészen - feleli Marco. Egy ezüstgyűrűt húz le az ujj áról. Agyűrűbe valamit belevéstek, de hogy mit, azt Bailey nem látja az imbolygógyertyafényben. Marco fölnyúl az egyik ágra a feje fölé, és végighúzza agyűrűt az egyik égő gyertyán, míg az ezüst forrón, fehéren föl nem izzik.

Bailey azon töpreng, vajon milyen kívánságot jelenthet ez a bizonyosgyertyaláng.

- Három évvel ezelőtt kívántam valamit ennél a fánál - mondja Marco,mintha csak olvasna Bailey gondolataiban.

- Mit kívánt? - kérdi Bailey, azt remélve, hogy nem túlságosanszemtelen a kérdése, de Marco nem válaszol.

Ehelyett az öklébe szorítja az izzó gyűrűt, aztán odakínálja Bailey-nek.Bailey tétován odanyúl, arra számít, hogy az ujjai most is ugyanolyan

könnyen áthaladnak Marco kezén, mint előző alkalommal.De nem: most akadályba ütköznék, és ahogy megfogja Marco kezét, az

majdnem szilárdnak tűnik. Marco odahajol Bailey füléhez.- Őt kívántam! - suttogja.

Ekkor Bailey keze fájni kezd. Forró, izzó fájdalommal, ahogy a gyűrű beleég a bőrébe.

- Mit művel? - Ennyit bír kérdezni, amikor végre nagy nehezenlevegőhöz jut. A fájdalom éles és izzó, végigsöpör az egész testén, és Baileyúgy érzi, a lába mindjárt összecsuklik alatta.

- Kötést hozok létre - mondja Marco. - Ez is egyike a speci-alitásaimnak. Elengedi Bailey kezét, és a fájdalom abban a pillanatbanmegszűnik, bár Bailey lába még mindig remeg.

- Jól vagy? - kérdi Celia.Bailey bólint, és lenéz a tenyerére. A gyűrű eltűnt, de a helyén élénkvörös

kör égett a tenyerébe. Bailey-nek nem is kell megkérdeznie, biztos benne,hogy ez a sebhely élete végéig megmarad. Ökölbe zárja a kezét, és újraMarcóra és Celiára néz.

- Mondják meg, mit kell tennem!

362




Másodszor gyullad meg az örömtűz N EW Y ORK , 1902. NOVEMBER 1.

ailey minden nehézség nélkül megtalálja a könyvekkel zsúfoltkis szobát. A sarokban gubbasztó, nagy fekete holló kíváncsian

pislog rá, amíg Bailey az íróasztalon heverő tárgyak köztkeresgél.B

Nyugtalanul lapozgat a nagy, bőrkötésű könyvben, míg meg nemtalálja azt az oldalt, amelyiken Pixi és Dixi aláírása van. Gondosan kitépia könyvből, hogy nyoma se maradjon.

Talál egy tollat a fiókban, és az oldalon keresztben odaírja a sajátnevét, ahogy Celia és Marco meghagyták neki. Amikor a tintamegszárad, összeszedi a többi dolgot, amire szüksége lesz, miközbenújra meg újra felmondja a listát, nehogy megfeledkezzék valamiről.

A fonalat könnyen megtalálja, ott egyensúlyoz egy gombolyag a

könyvhalom tetején.A két kártyalapra is rábukkan - az egyik egy ismerős játékkártya, a

másik egy angyalt ábrázoló tarot-kártya - az íróasztalon a többi papírok között. Bedugja őket a könyv elülső borítója alá.

A feje fölött a kalitkában a galambok mocorognak álmukban, a tolluk könnyedén meglebben.

A hosszú, ezüstláncon lógó zsebórát találja meg a legnehezebben. Vé-

gül a földön bukkan rá az íróasztal mellett, és amikor megpróbálja kicsitletörölni róla a port, meglátja a hátlapjába vésett H.B. kezdőbetűket. Azóra már nem jár.

Bailey a kitépett lapot ráteszi a könyvre, a könyvet pedig a hóna alácsapja. Az órát és a gombolyagot zsebre vágja, a gyertya mellé, amelyeta Kívánságfáról tört le.

A holló félrehajtott fejjel néz utána, amikor kimegy. A galambok tovább alszanak.

Bailey áthalad a szomszédos sátron, megkerüli a két sor félkörbeállított széket, mert valahogy nem tűnne helyesnek, ha egyszerűenátgyalogolna rajtuk.

Odakinn még mindig szemerkél az eső.Siet vissza az udvarba, ahol Cukiko már vár rá.- Celia azt mondta, kérjem kölcsön az öngyújtóját - mondja.

363




Cukiko kíváncsian, félrehajtott fejjel méregeti: furán fest, olyan,mintha egy madár úgy mosolyogna, mint egy macska. Egy pillanatighallgat.

- Gondolom, ennyi még belefér... - mondja aztán. Előhúzza azezüst öngyújtót a kabátzsebéből, és odadobja Bailey-nek.

Nehezebb, mint amire számított, fogaskerekek bonyolult rendszere,egy részük kopott, megfeketedett ezüstfoglalatban, melybe számáraismeretlen jeleket véstek.

- Vigyázz vele! - mondja Cukiko.- Miért, mágikus? - kérdi Bailey, miközben a kezében forgatja.

- Nem, de nagyon régi, és olyasvalaki készítette nekem, akitnagyon szerettem. Hajól értem, újra meg akarod gyújtani azt ott? - És amagas, hajlított vasüstre mutat, amelyben azelőtt az örömtűz égett.

Bailey bólint.- Szükséged van segítségre?- Miért, segíteni akar?Cukiko vállat von.- Nem mondhatnám, hogy túlságosan érdekel a végkifejlet -

mondja, de ahogy végignéz a sátrakon és a sáros földön, van valami a pillantásában, amitől Bailey kételkedik benne, hogy komolyan gondolja.- Nem hiszek magának - mondja. - Viszont engem nagyon is

érdekel, és azt hiszem, inkább egyedül csinálom.Cukiko rámosolyog, ez az első olyan mosolya, amelyet Bailey

őszintének érez.- Akkor magadra hagylak vele - mondja. Végigfuttatja a kezét a

vasüst peremén, mire a benne fölgyűlt esővíz nagy része gőzzé alakul,

puha fellegként fölemelkedik és eloszlik a ködben.Más tanácsot vagy utasítást már nem ad, hanem elindul az egyik

feketefehér csíkos ösvényen, vékony füstpászma úszik utána, és Baileymagára marad az udvaron.

Eszébe jut, mit mesélt neki Dixi arról, hogyan gyújtották meg azörömtüzet első alkalommal. Olyan részletesen elmesélte, hogy Baileyúgy érzi, mintha maga is jelen lett volna.

Mintha a saját szemével látta volna az íjászokat, a lángok színének változását, az egész látványosságot.És most itt áll, és megpróbálja elérni ugyanazt az eredményt

mindössze egy könyv, egy gombolyag fonál és egy kölcsönkért öngyújtósegítségével. Egyes-egyedül. Az esőben.

Magában motyogva ismétli, amire emlékszik Celia utasításaiból, bár ezek jóval bonyolultabbak, mint amikor egy könyvet kellett megtalálnia

364




vagy madzagokat összekötöznie. Mondott valamit az összpontosításrólés az akaratról, amit Bailey nem egészen értett.

A könyvet átköti egy hosszú, kárminpirosra festett, finom gyapjúfonáslal. A fonál egyes részei sötétebbek a többinél, valami barnásvörös anyagfoghatta meg.

A fonalat háromszor megcsomózza, nehogy a könyv kinyíljon, éskiessen belőle a két kártyalap, egyúttal hozzákötözi a borítójához akitépett lapot is.

A zsebórát is ráakasztja, a láncot hurokra köti, amennyire tudja.Aztán az egészet belehajítja az üres üstbe. Tompa, nedves puffanással

landol, az óra nagy csattanással nekiütődik a fémnek.Marco keménykalapja ott fekszik a sárban a lábánál. Fölveszi, és azt isa könyv után hajítja.

Hátranéz az akrobaták sátra felé: a csúcsát innen, az udvarból is látja,mert kimagaslik a környező sátrak közül.

Aztán hirtelen ötlettől hajtva előkotorja mindazt, ami még a zsebébenvan, és azt is belehajítja az üstbe. Az ezüst belépőjegyét. Az elszáradtrózsát, amelyet a rêveur ok vacsoráján viselt a gomblyukában. Pixi fehér

kesztyűjét.Egy pillanatig habozik, a kezében forgatja az üvegcsét, amelybe Dixiaz ő tölgyfájának emlékét zárta, de aztán ezt is beledobja az üstbe, bár összerezzen, amikor az üvegcse nekiütődik a vasnak és darabokra törik.

Egyik kezében egy szál fehér gyertyát tart, a másikban Cukikoöngyújtóját.

Egy darabig ügyetlenkedik, mire az öngyújtó végre meggyullad.Aztán a ragyogó, narancsszínű lánggal meggyújtja a gyertyát.

Az égő gyertyát az üstbe hajítja.De nem történik semmi.- Ezt én választottam! - gondolja Bailey. - Akarom! Szükségem van

rá! Kérlek! Kérlek, hadd sikerüljön!Kívánja, erősebben, mint ahogy bármit is kívánt valaha életében, ami-

kor elfújta a születésnapi torta gyertyáit, vagy amikor hullócsillagotlátott.

Kívánja önmaga kedvéért. A piros sálas rêveur ök kedvéért. Azórásmester kedvéért, akivel soha nem találkozott. Celia és Marcokedvéért, Pixi és Dixi kedvéért, még Cukiko kedvéért is, pedig a kígyónőazt állította, hogy őt az egész nem érdekli.

Bailey lehunyja a szemét.Egy pillanatig teljes csönd van. Még az eső is eláll hirtelen.Érzi, ahogy két kéz nehezedik a vállára.Valami súlyt érez a mellében.

365




Valami megmoccan a hajlított vasüst mélyén.Amikor a lángok föllobbannak, ragyogó kárminpiros a színük.Aztán vakító fehérré változnak, és szikrák záporoznak, akár a

hullócsillagok.A forróság valósággal hátralöki, úgy zúdul át rajta, mint egy hatalmas

hullám, a levegő égeti a tüdejét. Lezuhan a földre, amely többé nem égettés sáros, hanem szilárd és száraz, és fekete-fehér csíkok díszítik spirálalakban.

Körülötte mindenütt fények gyulladnak ki a sátrak mentén, és úgy hu-nyorognak, akár a szentjánosbogarak.

*

Marco ott áll a Kívánságfa alatt, és figyeli, ahogy a gyertyák sorragyulladnak meg az ágakon.

Egy pillanattal később Celia is ott áll mellette.- Sikerült? - kérdi Marco. - Kérlek, mondd azt, hogy sikerült!Válaszul Celia megcsókolja, úgy, ahogy a férfi csókolta meg őt

egyszer régen, egy zsúfolt bálterem kellős közepén.Mintha rajtuk kívül senki más nem létezne a világon.

366




367




368




JÓSLATOK

Későre jár, már nem kanyarog hosszú sor a jósnő sátra előtt.Bár odakinn a hűvös éjszakai levegőben karamell- és füstszag úszkál,

ebben a sátorban meleg van, tömjén-, rózsa- és méhviaszillat.

Nem kell hosszasan várakoznod az előtérben, azonnal beléphetsz agyöngyfüggönyön keresztül.Ahogy a gyöngyök egymásnak ütődnek, olyan hangot adnak, mint az

esőkopogás. Odabenn a szobát gyertyák szegélyezik.Leülsz egy asztalhoz a szoba közepén. A széked meglepően

kényelmes.A jósnő arcát finom, fekete fátyol rejti, de ahogy elmosolyodik, a

gyertyafény megvillan a szemében.

Nincs kristálygömbje. És jóskártyája sincsen.Ehelyett egy maréknyi ezüstcsillagot szór szét a bársonnyal bevont

asztalon, és úgy olvas belőlük, mint a rúnákból.Hátborzongató pontossággal beszél olyan dolgokról, amelyekről

elvben nem tudhat semmit.Olyanokról, amelyekről eddig is tudtál. Olyanokról, amelyeket

legfeljebb sejtettél. Lehetőségekről, amelyekről sejtelmed sem volt.Az asztalon a csillagok mintha mozognának a hullámzó gyertya-

fényben. A csillagkép, amelyet alkotnak, a szemed láttára alakul át.Mielőtt elhagynád a sátrat, a jósnő még figyelmeztet rá, hogy a

jövendő soha nincsen kőbe vésve.

369




Tervrajzok LONDON , 1902. DECEMBER

ixi Murray ott áll a Lefévre-ház bejárata előtt a lépcsőn,kezében bőr aktatáskát tart, a lábánál jókora hátizsák hever.Vagy egy tucatszor megnyomja a csengőt, és két csengetésközött hangosan kopog, bár idekinn is hallja, ahogy a

csengőszó végigvisszhangzik a házon.

PAmikor az ajtó végre kitárul, Chandresh ott áll az ajtónyílásban, lila

inge kilóg a nadrágjából, a kezében gyűrött papírlapot tart.- Amikor legutóbb láttalak, még sokkal kisebb voltál - állapítja

meg, és végigméri Pixit a cipője orrától kócos vörös hajáig. - És akkor még kettő volt belőled.

- A bátyám Franciaországban van - mondja Pixi. Fölkapja ahátizsákot a földről, és követi Chandresht a házba.

Az arany elefántfejű szoborra a hallban ráférne egy alapos tisztogatás.A házban nagy a rendetlenség, már amennyire egy olyan ház, amely a

pincétől a padlásig zsúfolva van régiségekkel, könyvekkel és műalkotás-okkal, rendetlen lehet a maga barátságos, zűrzavaros módján. Most nemragyog úgy minden, mint amikor legutóbb Dixivel a vörös kismacskákathajkurászták a hallban, a szivárvány minden színében pompázóvendégek között.

- Hová lett a személyzete? - kérdi Pixi, miközben fölfelé mennek alépcsőn.- Többségüket szélnek eresztettem - feleli Chandresh. - Semmi

hasznukat nem vettem, képtelenek voltak rendet tartani. Csak aszakácsokat tartottam meg. Már jó ideje nem adtam vacsorát, de ők legalább értenek ahhoz, amit csinálnak.

Pixi követi Chandresht az oszlopokkal szegélyezett előcsarnokon át adolgozószobájába. Ebben szobában még soha nem járt, de nem hinné,

hogy mindig is tervrajzok, vázlatok és üres konyakosüvegek borították volna az üres felületeket.Chandresh bizonytalan léptekkel átmegy a szobán, és a kezében

tartott, összegyűrt lapot lehajítja egy székre, ahol már egész kazal papír hever, aztán szórakozottan bámul egy csomó tervrajzra, amely az ablak előtt függ.

370




Pixi odébb tol néhány könyvet, agancsot és faragott jáde teknősbékátaz íróasztalon, hogy helyet csináljon az aktatáskájának. A hátizsákototthagyja a lábánál a padlón.

- Miért jöttél? - kérdi Chandresh. Megfordul, és úgy méri végigPixit, mintha csak most ébredt volna rá a jelenlétére.

Pixi felnyitja az íróasztalon heverő aktatáskát, és nagy halom papírtvesz elő belőle.

- Arra kérném, tegyen meg nekem egy szívességet, Chandresh! -mondja.

- Na és mi lenne az?

- Szeretném, ha átruházná valakire a cirkusz tulajdonjogát! - Pixielőhalász egy töltőtollat az íróasztalt borító rendetlenségből, éskipróbálja egy papírdarabkán, nem száradt-e még ki belőle a tinta.

- Kezdjük azzal, hogy a cirkusz igazából soha nem is volt azenyém - motyogja Chandresh.

- Dehogyisnem! - mondja Pixi, miközben próbaképpen lendületesP betűt kanyarít a papírdarabra. - A maga ötlete volt! De tudom, hogynincs többé rá ideje, és arra gondoltam, talán az lenne a legjobb, ha

lemondana a tulajdonjogáról.Chandresh ezen eltöpreng egy pillanatig, de aztán bólint, és odalép azíróasztalhoz, hogy elolvassa a szerződést.

- Megemlíted Ethant és Lainie-t, de Padva tánti hiányzik a listáról -mondja, miközben a szerződést böngészi.

- Már beszélem mindegyikükkel - mondja Pixi. - MadamePadvának az volt a kívánsága, hogy őt ne említsem, de bízik benne, hogyMiss Burgess képes lesz képviselni az érdekeit.

- És ki az a Mr. Clarke? - kérdi Chandresh.- Egy nagyon kedves barátom - mondja Pixi, és halványan elpirul. -

És nagyszerűen fog gondoskodni a cirkuszról.Amikor Chandresh végigolvasta a szerződés szövegét, Pixi a kezébe

nyomja a tollat.Chandresh dülöngélő, cikornyás betűkkel aláírja a szerződést, aztán

leejti a tollat az íróasztalra.

- El se mondhatom, milyen hálás vagyok! - Pixi ráfúj a tintára,hogy mielőbb megszáradjon, aztán elrakja a szerződést az aktatáskájába.Chandresh hanyag legyintéssel söpri félre a szavait, aztán visszamegy azablakhoz, és újra a fölötte függő rengeteg tervrajzra bámul.

- Miféle tervrajzok ezek? - kérdi Pixi, amikor becsukta azaktatáskáját.

371




- Itt van ez a rengeteg... terv, amit Ethan készített, és fogalmamsincs, mihez kezdjek velük! - mondja Chandresh, és a töméntelen papirosfelé int.

Pixi leveti a kabátját, fölakasztja az íróasztal mellett álló székre, aztánközelebbről szemügyre veszi a polcokról lógó, a tükrök, festmények ésablakok sarkához tűzött tervrajzokat. Némelyik egy teljes szobát ábrázol,mások egy épület külsejének részleteit, vagy pontosan kidolgozott,

boltíves átjárókat és folyosókat.Pixi egy céltáblához ér, amelynek festett parafájába egy ezüstkést

döftek, pengéjét rászáradt, sötét foltok éktelenítik. Amikor Pixi

továbbmegy, a kés már nincs a parafában, de Chandresh nem veszi észre.- Úgy terveztem, átalakításokat végzek a házon - mondja,miközben Pixi körbesétál a helyiségben - de a részletek sehogyan semakarnak összeállni.

- De hiszen ez egy múzeum! - mondja Pixi. Képzeletben sorraveszi az egyes tervrajzokat, és összehasonlítja őket azzal az épülettel,amelyet már látott a csillagokban. A terveken látható részletek közöttteljes a zűrzavar, de az összkép összetéveszthetetlen. Leemel a helyéről

néhány tervrajzot, kicseréli őket egy másik csoporttal, emeletről emeletrehalad.- Ezek a rajzok nem ezt az épületet ábrázolják - magyarázza,

miközben Chandresh kíváncsian figyeli. - Hanem egy egészen újat!Fog egy csomó rajzot, amelyek ajtókat ábrázolnak, ugyanannak a

lehetséges bejáratnak a különböző változatait, és sorra kirakja őket a padlón, úgy hogy mindegyik más és más szobához tartozzék.

Chandresh figyeli, ahogyan újrarendezi a terveket, és amikor rájön,

mit is csinál Pixi, az arca széles mosolyra húzódik.Ő maga is rendezgetni kezdi a berlini kék papirosok áradatát,

alkalmazkodva ahhoz, amit Pixi már kirakott, ívelt könyvespolcok oszlopaival veszi körül ókori egyiptomi templomok másolatát. Ott ülnek egymás mellett a padlón, és a szobák, folyosók és lépcsők különfélekombinációit rakosgatják ki.

Chandresh kis híján Marcóért kiált, de még idejében észbe kap.

- Mindig elfelejtem, hogy Marco nincs már itt - mondja Pixinek. -Egy nap faképnél hagyott, és soha többé nem jött vissza. Még csak egycédulát sem hagyott. Az ember azt hinné, hogy valaki, aki örökkécédulákra irkált, legalább egyet itt is hagy, mielőtt elmegy.

- Azt hiszem, nem tudta előre, hogy el kell mennie - mondja Pixi. -És történetesen tudom: nagyon bántja, hogy nem állt módjában annak rendje és módja szerint lezárni az itteni feladatait.

372




- Te tudod, hogy miért ment el? - kérdi Chandresh, és fölnéz alányra.

- Azért, hogy Celia Bowennel lehessen - mondja Pixi, és nem tudelfojtani egy mosolyt.

- Hah! - kiált fel Chandresh. - Ezt ki se néztem volna belőle! Jóltették! Igyunk az egészségükre!

- Az egészségükre?- Igazad van, nincs itthon pezsgő! – mondja Chandresh, és félrelök

pár üres konyakosüveget, miközben újabb sor vázlatot rak ki a padlón. -Egy szobát nekik szentelünk, szerinted melyik tetszene nekik?

Pixi véginéz a tervrajzokon és vázlatokon. Jó néhány akad közöttük,amelyikről úgy gondolja, hogy tetszene egyiküknek vagy másikuknak,vagy mindkettejüknek. Végül megáll egy kerek, ablaktalan szobarajzánál, amely csak a mennyezetén lévő, üvegbe zárt, aranyhalasmedencéből kap fényt. Derült, nyugodt és elbűvölő.

- Ez! - mondja.Chandresh fölkap egy ceruzát, és ráírja a papír szélére: M. Alisdairnek

és C. Bowennek ajánlva.

- Ha akarja, segíthetek magának új asszisztenst találni! - ajánlja felPixi. - Egy darabig most Londonban maradok.- Azt megköszönném, kedvesem!A nagy hátizsák, amelyet Pixi lerakott maga mellé a padlóra, most

hirtelen halk puffanással az oldalára dől.- Mi van abban a zsákban? - kérdi Chandresh kissé nyugtalanul.- Ajándék! Magának hoztam! - közli Pixi ragyogó mosollyal.Fölállítja a zsákot, óvatosan kinyitja, és elővesz belőle egy apró,

fekete macskát, amelynek fehér foltok vannak a lábán és a farkán. Olyan,mintha belelépett volna a tejszínhabba.

- Arának hívják! - közli Pixi. - Ha hívják, odajön, és tud egy-kéttrükköt is, de legjobban azt szereti, ha dédelgetik, és ha az ablakbanülhet. Arra gondoltam, talán örülne, ha lenne társasága.

Gyöngéden lerakja a kismacskát a padlóra, és föléje tartja a kezét. Amacska kinyújtóztatja a hátsó lábát, halkan nyávog, megnyalja Pixi ujját,

aztán Chandresht veszi szemügyre.- Helló, Ara! - mondja Chandresh.- Nem adom vissza magának az emlékezetét - mondja Pixi, és

figyeli Chandresht, amint a kismacska megpróbál fölmászni az ölébe. -Lehet, hogy akkor sem tudnám, ha megpróbálnám, bár Dixinek

bizonyára sikerülne. Azt hiszem, ebben a pillanatban nem lenne jó, haekkora súlyt venne magára. Szerintem jobb, ha most előrenéz, nem pedighátra.

373




- Miről beszélsz? - kérdi Chandresh. Fölveszi a kismacskát, ésvakargatni kezdi a füle tövét, amit az állat dorombolással hálál meg.

- Semmi, nem érdekes! - mondja Pixi. - Köszönöm, Chandresh!Azzal előrehajol, és arcon csókolja a férfit.Abban a pillanatban, amint a lány ajka a bőréhez ér, Chandresh sokkal

jobban kezdi érezni magát, mint évek óta bármikor, mintha a köd utolsómaradványai is fölszálltak volna a lelkéről. Az agya tiszta, a múzeumtervei összefüggő egészet alkotnak, az eljövendő munkákra vonatkozóötletei csak úgy nyüzsögnek a fejében, és érzi, hogy meg tud birkóznivelük.

Chandresh és Pixi órákig ülnek a földön, és a tervrajzokat rendezgetik,mindig újakat társítanak azokhoz, amelyeknek már megtalálták a helyét,hogy új tereket teremtsenek, teli régiségekkel és a jövő látomásaival.

Míg ők dolgoznak, a fekete-fehér kismacska vidáman pofozgatja azegyik összepöndörödött papírlapot.

374




Történetek P ÁRIZS , 1903. JANUÁR

történetek megváltoztak, kedves fiam mondja a szürkeöltönyös férfi, hangjában alig észrevehető szomorúság

bujkál. Nincsenek többé csaták a jó és rossz között, semelpusztítandó sárkányok, sem megmentőjükre váró leányzók.

A legtöbb leány, legalábbis én úgy tapasztalom, manapság tökéletesenalkalmas rá, hogy megmentse saját magát. Legalábbis azok, akik érnek valamit. Nincsenek többé egyszerű mesék kalandokkal, szörnyetegekkelés boldog befejezéssel. A kalandoknak többé nem világos sem a célja,sem az, hogy merre kell haladnia a hősnek. A szörnyetegek különféleformákat öltenek, és nehéz felismerni őket. És befejezés sincsen már,sem boldog, sem másmilyen. A dolgok csak megtörténnek, egyik a másik után, néha egymásba csúsznak és elmosódnak a körvonalaik, a te

történeted része a húgodénak, az meg egy sor másik történetnek, és nemlehet megmondani egyikről sem, végül is hová vezetnek. A jó és a rosszsokkal bonyolultabb manapság, mint amikor még az egyiket egyhercegnő képviselte, a másikat egy sárkány, vagy az egyiket egy gonoszfarkas, a másikat egy piros sapkás kislány. És vajon a sárkány nem hőse-e a saját történetének? És a farkas nem egyszerűen azt teszi-e, amit afarkasok szoktak? Bár azért talán nem minden farkas menne el odáig,

hogy beöltözzön nagymamának, csak azért, hogy kicsit eljátszadoz-hasson a zsákmányával.

A

Dixi belekortyol a borába, és közben az imént hallottakon töpreng.- De akkor ez nem azt jelenti - kérdezi végül - hogy többé nem is

léteznek egyszerű mesék?A szürke öltönyös férfi vállat von, aztán fölemeli az asztalról a

borosüveget, és újratölti a poharát.- Bonyolult dolog ez. A mese lényege és a mögötte rejlő

gondolatok egyszerűek. Az idő megváltoztatta és összesűrítette őket,többé tette egyszerű történeteknél, nagyobbá a részeik összegénél. Deehhez időre van szükség. Az igazi meséknek időre és sokszorimeghallgatásra van szükségük ahhoz, hogy azzá váljanak, amik.

375




A pincér megáll az asztaluknál, és vált néhány szót Dixivel. A szürkeöltönyös férfira ügyet se vet.

- Hány nyelven is beszélsz? - kérdezi a férfi, amikor a pincér már továbbállt.

- Még sose számoltam meg - feleli Dixi. - Bármilyen nyelventudok beszélni, amint elég ideig hallottam, hogy megértsem az alapvetőtulajdonságait.

- Lenyűgöző...- Elég sok mindent fölszedtem csak úgy, magamtól, aztán Celia

megtanított rá, hogyan találjam meg a mintázatot, hogyan illesszem

össze a hangokat teljes mondatokká.- Remélem, Miss Bowen jobb tanár volt, mint az apja.- Annak alapján, amit az apjáról tudok, szerintem semmiben nem

hasonlítanak egymásra. Kezdjük azzal, hogy Celia semmiféle bonyolult játszmába nem kényszerített bele bennünket Pixivel.

- Tudod te egyáltalán, miféle játszma volt az, amire célzol? -kérdezi a szürke öltönyös férfi.

- Miért, maga tudja? - kérdi Dixi. - Nekem úgy tűnt, a szabályok

nem voltak teljesen világosak.- Ezen a világon kevés dolog akad, ami teljesen világos. Valamikor

régen, gondolom, akár azt is mondhatnánk, hogy „egyszer volt, hol nemvolt”, ha jelentősebb történetnek akarnánk feltüntetni, mint amilyenvalójában; az egyik legelső tanítványommal nézeteltérésem támadt avilág természetét illetően. Mindketten mást gondoltunk arról, mi azállandóság, a kitartás és az idő. Úgy vélte, az én rendszerem már elavult.Kifejlesztette a maga módszerét, amelyről azt hitte, különb az enyémnél.

Nekem az volt a véleményem, hogy semmilyen módszernek nincsértelme, ha nem lehet másoknak megtanítani, ezért hát tanítani kezdett.Amikor először állítottuk szembe egymással a tanítványainkat, még csak egyszerű próbáról volt szó, de később a dolog egyre bonyolultabb lett.Alapjában véve minden alkalommal a káosz és a rend álltak ki egymássalszemben, hogy eldöntsük, melyik módszer az erősebb. Az egy dolog,amikor kiállítunk két versenyzőt egymagukban a ringben, és várjuk,

melyik fekteti két vállra a másikat. Az már egészen más helyzet, amikor azt akarjuk látni, hogy boldogulnak akkor, ha a ringben más tényezők isott vannak velük együtt. Ha minden lépésüknek megvan a mellékhatása.Ez a legutóbbi párbaj különösen érdekes volt. Beismerem, hogy MissBowen roppant leleményes módot talált rá, hogyan kiszálljon aversenyből. Azt viszont nagyon sajnálom, hogy eközben a sajáttanítványomat is elveszítettem. - Kortyol egyet a borospoharából. -Valószínűleg ő volt a legjobb diák, akit valaha tanítottam.

376




- Maga azt hiszi, hogy meghalt? - kérdi Dixi. A férfi leteszi a poharát.

- Miért, te azt hiszed, hogy nem? - kérdezi jelentőségteljes szünetután.

- Tudom, hogy nem halt meg. Mint ahogy azt is tudom, hogy Celiaapja, aki szintén nem halt meg igazából, most ott áll annál az ablaknál. -Dixi fölemeli a poharát, és kissé megdönti az ajtónál lévő, elsötétítettablak felé.

Az üvegben tükröződő kép, amely talán egy ősz hajú férfit mutat jólszabott kabátban, de az is lehet, hogy csak a vendégek, a pincérek és az

utcáról beszűrődő, elgörbült és megtört fények tükörképének összjátékából állt össze, hullámzik egy kicsit, aztán végképp felismer-hetetlenné válik.

- Egyikük sem halt meg - folytatja Dixi. Az ablak felé int a fejével.- A cirkuszban vannak. Nem is: ők maguk a cirkusz. Sokszor halljuk Marco lépteit az Útvesztőben. Érezzük Celia parfümjét a Felhő-labirintusban. Csodálatos dolog!

- Szerinted csodálatos dolog, ha börtönbe zárják az embert?

- Ahogy vesszük - mondja Dixi. - Ott vannak egymásnak. Igaz,hogy nem léphetnek ki a cirkuszból, de egy olyan érdekes térbe vannak bezárva, amely nőhet és változhat körülöttük, és ezt meg is teszi.Tulajdonképpen övék az egész világ, csak Marco képzeletének határai

jelenthetnek korlátot. Marco megpróbálta megtanítani nekem azillúziókeltés technikáját, de még nem sikerült egészen elsajátítanom.Szóval igen, úgy gondolom, hogy ez csodálatos. Tudja, Marco magát azapjának tekintette.

- Ezt mondta? - kérdez vissza a szürke öltönyös férfi.- Szavakkal nem mondta ki - feleli Dixi. - De engedte, hogy

olvassak a gondolataiban. Én látom az emberek múltját, gyakran egészenrészletesen, ha az illető megbízik bennem. És Marco megbízik bennem,mert Celia is ezt teszi. Azt hiszem, már nem hibáztatja magát. Végtére ismagának köszönheti, hogy Celiát megismerte.

- Azért választottam éppen őt, hogy Miss Bowen ellentéte és

kiegészítője legyen. Úgy látszik, túlságosan is jól választottam. - Aszürke öltönyös férfi rákönyököl az asztalra, és előrehajol, minthacinkosan súgni akarna valamit Dixinek, de nem halkítja le a hangját. -Tudod, ez hiba volt. Túlságosan is jól illettek egymáshoz. És mert

belehabarodtak egymásba, már nem akarták legyőzni a másikat. És mostmár soha többé nem lehet elválasztani őket egymástól. Kár...

377




- Úgy látom, maga nem valami romantikus alkat - mondja Dixi, ésfölemeli az üveget, hogy újratöltse a poharát.

- Valaha, fiatal koromban az voltam. De az már nagyon-nagyonrégen volt.

- Azt látom - mondja Dixi, és visszateszi az üveget az asztalra. Aszürke öltönyös férfi múltja réges-régi időkig nyúlik vissza. Hosszabb,mint bárkié, akivel Dixi valaha találkozott. Csak egy-két részletet tudkiolvasni, mert a nagy része már megkopott és elhalványult. A cirkusszalkapcsolatos emlékek a legvilágosabbak, azokat érti meg a legköny-nyebben.

- Olyan öregnek látszom?- Nincsen árnyéka.A szürke öltönyös férfi ajka mosolyra húzódik. Az egész este

folyamán mindössze most az egyszer változott valami az arckifejezésén.- Igen jó megfigyelő vagy - mondja. - Száz, vagy talán ezer ember

közül egy ha akad, aki észreveszi. Igen, meglehetősen előrehaladottkorban vagyok. Sok mindent láttam a magam idejében. Egy részétszívesen elfelejteném. Utóvégre is az ilyesmi megviseli az embert. Bár

tulajdonképpen minden megviseli. Mint ahogy minden el is halványulidővel. Én sem vagyok kivétel a szabály alól.- Maga is úgy végzi majd, mint ő? - kérdezi Dixi, és az ablak felé

int.- Nagyon remélem, hogy nem. Én beérem azzal, hogy elfogadjam,

ami elkerülhetetlen, még ha meg is vannak rá a módszereim, hogyankésleltessem a dolgot. Ő a halhatatlanságot kereste, márpedig ahalhatatlanságot keresni borzalmas dolog. Olyankor nem is valamit

keresel, hanem inkább megpróbálod elkerülni az elkerülhetetlent. Idővelmegutálja majd ezt az állapotot, ha ugyan meg nem utálta máris.Remélem, hogy a te tanítónőd és az én tanítványom szerencsésebbek nála.

- Ezt úgy érti... azt reméli, hogy ők meg tudnak majd halni? - kérdiDixi.

- Remélem, hogy megtalálják májd a sötétséget vagy a Paradi-

csomot anélkül, hogy félnének tőle... - Egy pillanatra elhallgat, aztánhozzáteszi. - És ugyanezt kívánom neked és a társaidnak is.- Köszönöm - mondja Dixi, bár nem egészen biztos benne, hogy

érti, mire gondol a férfi.- Én küldtem annak idején a bölcsőtöket, amikor megszülettetek,

hogy üdvöljelek téged és a húgodat ebben a világban. Úgyhogy alegkevesebb, amit megtehetek, ha azt kívánom, hogy a távozásotok iskellemes legyen majd, mivel erősen kétlem, hogy én még ott leszek,

378




hogy személyesen kísérjelek ki benneteket. Ami azt illeti, remélem, hogynem így lesz.

- A mágia nem elég ahhoz, hogy érte éljen az ember? – kérdeziDixi.

- A mágia... - ismétli a szürke öltönyös férfi, de a szó végenevetésbe torkollik. - Ebben az egészben nincsen semmi mágikus.Egyszerűen ilyen a világ, csak nagyon kevés ember veszi a fáradságot,hogy fölfedezze. Nézz csak körül! - mondja, és egy kézmozdulattalkörbemutat a körülöttük lévő asztalokon. - Nincs itt egyetlen ember sem,akinek legalább valami halvány sejtelme volna arról, mi minden

lehetséges ebben a világban, és ami még rosszabb, nincs senki, akiodafigyelne rád, ha megpróbálod felvilágosítani róla. Azt akarják hinni,hogy a mágia semmi egyéb, csak ügyes csalás, mert ha elhinnék, hogymindez igaz is lehet, éjszaka nem tudnának aludni a félelemtől:megrémítené őket a tulajdon létezésük.

- De néhány embert mégiscsak föl lehet világosítani róla - feleliDixi.

- Csakugyan, ezeket a dolgokat meg lehet tanítani. De fiatalabb

elmékkel könnyebb dolga van az embernek, mint amilyen ezeké itt.Vannak aztán trükkök is persze, nem az olyan ostobaságok, mint amikor valaki nyulat varázsol elő a cilinderéből, de megvan a módja, hogyanlehet a világegyetemet hozzáférhetőbbé tenni.

Manapság azonban, sajnos, nagyon kevés ember akad, aki hajlandólenne megtanulni ezeket a módszereket, és még kevesebb, akinek természet adta képessége lenne rá, hogy alkalmazza őket. Neked és ahúgodnak megvan a képességetek, ez volt az egyik előre nem látható

mellékhatása a cirkusz megnyitásának. No és mit kezdesz ezzel atehetséggel? Milyen célt szolgálsz vele?

Dixi egy darabig fontolgatja a választ. Úgy érzi, a cirkuszban nagyonkevés lehetősége van ezeknek a képességeknek a kibontakoztatására, bár a szürke öltönyös férfi talán részben éppen erre célzott.

- Történeteket mesélek - mondja végül. Úgy érzi ez a válasz jár alegközelebb az igazsághoz.

- Történeteket mesélsz? - kérdezi a férfi, és szinte tapintható, ahogyhirtelen megnő benne az érdeklődés Dixi iránt.- Történeteket, meséket, krónikákat - feleli Dixi. - Nevezze őket,

ahogyan akarja. Olyasmiket, amikről korábban beszélgettünk, és magaazt állította róluk, hogy bonyolultabbak, mint valaha voltak. Fogom amúltnak, amit láttam, egyes darabkáit, és történetekké rakom őket össze.Ez az egész nem olyan fontos, és nem ezért vagyok most itt...

379




- De igenis fontos! - szakítja félbe a szürke öltönyös férfi. -Valakinek el kell mondania azokat a történeteket! Amikor a csatákatmegvívják, megnyerik és elveszítik, amikor a kalózok megtalálják azelásott kincset, amikor a sárkányok megeszik reggelire az ellenségeiket,és isznak hozzá egy csésze finom Lapszang Szucsong teát, mindig kellott lennie valakinek, aki elmondja ezeknek az egymásba bonyolódótörténeteknek a rá eső részét! Ez mágikus dolog. De a mágia ahallgatóban van, és minden egyes fül mást fog hallani, és mindenkiremásként fog hatni, de soha nem lehet előre tudni, hogy hogyan.

Mindenféle hatás lehetséges, az egészen hétköznapitól a nagyon

mélyig. Megeshet, hogy a történet, amit elmesélsz, beköltözik valakinek a lelkébe, a vérévé válik, része lesz a személyiségének és az életecéljának. Ez a mese mozgatja majd, ez hajtja előre, és ki tudja, mimindent fog tenni miatta, a te szavaid miatt. Ez a te szereped, a tetehetséged! A húgod talán látja a jövőt, de te formálni tudod, fiam. Eztsoha ne felejtsd el! - Újra kortyol egyet a borospoharából. - Utóvégre is amágiának sok fajtája van!

Dixi néhány percig nem felel, mert észreveszi, mennyire másként néz

rá most a szürke öltönyös férfi. Azon töpreng, hogy talán mindaz, amit aférfi korábban mondott, azok a nagy szavak arról, hogy a történetek többé nem olyanok, mint régen, mindez csak színjáték volt-e, olyasmi,amiben a szürke öltönyös maga sem hisz igazán.

Míg korábban majdhogynem közönyösen hallgatta, amit Diximondott, most úgy néz a fiúra, mint egy gyerek, aki új játékra tett szert,vagy ahogyan egy farkas nézegethet valami roppant ígéretes zsákmányt,ha van piros sapkája, ha nincs.

- Maga megpróbálja elterelni a figyelmemet a lényegről - mondjaDixi.

De a szürke öltönyös nem felel, némán kortyolgatja a borát, és a pohár karimája fölött Dixit nézi.

- Akkor tehát befejeződött a játszma? - kérdi Dixi.- Igen is, nem is - feleli a férfi. Leteszi a poharát, mielőtt folytatná.

- Gyakorlatilag előre nem látható módon letért a pályájáról. De nem

fejeződött be rendesen.- És mi a helyzet a cirkusszal?- Gondolom, erről akartál beszélni velem.Dixi bólint.- Bailey megörökölte a cirkuszt a maguk játékosaitól. A dolog

üzleti részét Pixi már elrendezte Chandreshsel. Papíron és elvben acirkusz a miénk, mi működtetjük. Én vállalkoztam rá, hogy lebonyolítomaz átadáshoz még szükséges lépéseket.

380




- Én se szeretem az elvarratlan szálakat, de félek, ez a dolog azértnem ennyire egyszerű.

- Én sem állítottam, hogy az lenne - mondja Dixi.A beállott csöndben kacagáshullám söpör végig néhány távolabbi

asztalnál, végigteljed a termen, aztán elül, beleolvad a beszélgetés és pohárcsörgés halk, állandó morajába.

- Fogalmad nincs róla, mit veszel a válladra, fiam - mondjacsöndesen a szürke öltönyös férfi. - Hogy milyen törékeny ez az egészvállalkozás... Milyen bizonytalanok a következményei. Mert mi lenne eza ti Bailey-tek, ha nem adoptálja a cirkusz? Csak egy álmodozó, semmi

más, aki olyasvalamire vágyakozik, amit még csak nem is ért.- Szerintem semmi baj nincs azzal, ha valaki álmodozik.- Nincs is. Csak éppen az álmoknak megvan az a tulajdonságuk,

hogy hajlamosak átfordulni rémálomba. Úgy sejtem, Monsieur Lefévretudna erről mesélni egyet s mást. Jobban tennéd, ha engednéd, hogy ezaz egész vállalkozás lassan elhaljon, mítosz legyen belőle vagy átadjamagát a feledésnek. Végül minden birodalom elbukik. Ez a dolgok rendje. Talán itt az ideje, hogy a ti cirkuszotokkal is ez történjen.

- Attól tartok, ebbe nem egyezhetek bele - mondja Dixi.- Még nagyon fiatal vagy.- Az igaz, hogy Bailey meg én a húgommal nagyon fiatalok

vagyunk, de fogadni mernék, hogy ha összeadnánk mindazoknak azéletkorát, akik támogatják a javaslatomat, ez a szám magasabb lenne,mint az ön éveinek száma.

- Talán igen.- És bár nem ismerem pontosan a maguk párbajának a szabályait,

az az érzésem, ennyivel tartozik nekünk, ha már valamennyiünk életétkockára tette ebben ajátszmában.

A szürke öltönyös férfi fölsóhajt. Gyors pillantást vet az ablak felé, deHector Bowen árnyát sehol sem látja.

Ha Prosperónak, a Mágusnak van is valami véleménye az ügyről,láthatólag nem kíván neki hangot adni.

- Azt hiszem, meggyőztél - mondja a szürke öltönyös férfi némi

gondolkodás után. - De tartozni nem tartozom neked semmivel,fiatalember!- Akkor miért van itt? - kérdi Dixi.A férfi elmosolyodik, de nem válaszol.- Az, amiről tárgyalunk, a maga számára lényegében semmi egyéb,

csak egy régi sportpálya - folytatja Dixi. - Aminek már semmi hasznátnem veszi. Nekem viszont nagyon is fontos. Úgyhogy nem tud lebeszélniróla. Mondjon egy árat!

381




A szürke öltönyös férfi elmosolyodik, szélesebben és sugárzóbban,mint eddig bármikor.

- Egy történetet akarok - mondja.- Történetet?- Ezt a történetet. A te történetedet. Azt, amelyik ide hozott

bennünket erre a helyre, amelynek jóvoltából éppen ezeken a székekenülünk most, és éppen ezt a bort isszuk. Nem olyan történetet akarok,amelyik itt születik - mondja, és megkopogtatja az ujjával a halántékát. -Hanem olyat, amelyik itt! - Egy pillanatra a szíve fölé teszi a kezét, aztánhátradől a székén.

Dixi töpreng egy pillanatig.- És ha elmondom ezt a történetet, akkor nekem adja a cirkuszt? -kérdi.

- Igen, akkor átadom azt a keveset, ami még az enyém belőle.Amikor felkelünk ettől az asztaltól, többé semmi jogom nem lesz acirkuszodhoz, és semmiféle kapcsolat nem fűz majd hozzá. Mire ez a

borosüveg kiürül, véget ér a párviadal, amely akkor kezdődött, amikor temég meg sem születtél, és a végeredményt hivatalosan döntetlennek

nyilvánítjuk. Ennyi talán elég lesz. Megegyeztünk, Mr. Murray?- Megegyeztünk - vágja rá Dixi.A szürke öltönyös férfi kitölti a maradék bort. Az imbolygó

gyertyafény visszatükröződik az üres üvegen, amikor visszateszi azasztalra.

Dixi ide-oda lötyögteti a bort a poharában. A bor palackozottköltészet, gondolja. Ezt a gondolatot Herr Thiessentől hallotta először, detudja, hogy igazából valaki mástól származik, bár hogy ki volt az az író,

aki először leírta, arra nem emlékszik pontosan.Olyan sok helyen el lehetne kezdeni.Olyan sok részletet kell végiggondolnia.Azon töpreng, vajon a cirkuszról szóló költeményt be lehet-e zárni

egy palackba.Dixi kortyol egyet a borából, aztán leteszi a poharát az asztalra.

Hátradől a székén, és rezzenéstelen arccal viszonozza a szürke öltönyös

férfi pillantását. Csöppet sem siet, mintha rengeteg ideje lenne, mintha azövé lenne a világ, az univerzum minden ideje, azoktól a napoktól fogva,amikor a mesék még többet jelentettek, mint manapság, ele talánkevesebbet, mint amennyit egy szép napon fognak. Mély levegőt vesz,hogy kioldja a szavak kusza fonalának csomóját, amely ott pihen aszíven, és a szavak minden erőfeszítés nélkül hullani kezdenek azajkáról.

„A cirkusz váratlanul érkezik.”

382




SZÉP ÁLMOKAT

Ezekben a hajnal előtti órákban már csak néhány látogató lézeng aCirque des Rêves ösvényein. Néhányan vörös sálat viselnek, amelynek színe még élénkebbnek tűnik a fekete-fehér háttér előtt.

Már nincs sok időd, a Nap nemsokára elkerülhetetlenül fölkel. Megkell oldanod a rejtélyt, hogyan töltsd el az éjszaka hátralévő néhány percét. Talán térj be még egy utolsó sátorba? És ha igen, abba,amelyikben már jártál, és különösen tetszett, vagy egy olyanba,amelyiket eddig még nem derítettél föl, amelyik még titok számodra?

Vagy talán keresd meg az árust, és egyél meg még egy utolsókaramellel bevont almát reggeli előtt? Az éjszaka pár órával ezelőtt mégvégtelennek tűnt, de most kicsúszik az ujjaid közül, kattogva elhúz

melletted a múltba, téged pedig előretol a jövő felé.Úgy töltöd utolsó perceidet a cirkuszban, ahogy neked tetszik, mivel

ez még a te időd, egyedül csak a tiéd. De nemsokára itt az ideje, hogy aCirque des Rêves bezárjon, legalábbis mára.

A csillagokkal teli alagút már nincs a helyén, most csak egyetlenfüggöny választja el az udvart a bejárattól.

Amikor összecsapódik mögötted, úgy érzed, hosszú utat tettél meg,holott mindössze néhány lépésbe került, hogy átjuss a csíkos függönytúloldalára.

Még tétovázol, mielőtt végleg távoznál, megállsz, hogy figyeld az óra bonyolult, táncoló figuráit, amelyek egyfolytában mozognak, miközbenaz óra ketyegve jelzi a másodperceket. Most jobban szemügyre tudodvenni, mint amikor megérkeztél, mert most nem takarja el a belépésrevárakozók tömege.

Az óra alatt kis ezüst emléktábla húzódik meg szinte észrevétlenül. Le

kell hajolnod, hogy kibetűzd a fényes fémbe vésett feliratot.

In Memoriam

Ez áll a tetején, alatta pedig, kisebb betűkkel, nevek és dátumok következnek.

383




Friedrich Stefan Thiessen1846. szeptember 9. - 1901. november 1.

és

Chandresh Christophe Lefevre1847. augusztus 3. - 1932. február 15.

Valaki figyel, miközben az emléktábla feliratát silabizálod. Egyszer csak megérzed a hátadban a tekintetét, még mielőtt rájönnél, honnan jön.

Meglepődve látod, hogy a jegyárusító bódé még mindig nyitva van. A benne ülő nő figyel téged, és rád mosolyog. Nem tudod eldönteni, mittegyél. A nő kurtán, barátságosan odaint neked, mintha csak azt akarnámondani, hogy minden rendben van, a látogatók sokszor megállnak,hogy megcsodálják a kapunál álló óracsodát, mielőtt távoznának aCirque des Rêves-ből. Sőt, néhányan még az emléktáblát is elolvassák,amely két sok-sok éve halott ember emlékét őrzi. Hogy azon a helyen,ahol most állsz, nagyon sokan álltak már előtted az éppen halványulni

kezdő csillagok és a sziporkázó égők alatt.Az asszony odaint a bódéja ablakához. Miközben feléje lépkedsz,keresgél valamit a papírhalmok és aj egy tömbök között. A hajábanezüstcsillámok és fekete tollak díszlenek, és meg-megrezzennek, ahogymozog. Aztán megtalálja, amit keresett, odanyújtja neked, és te elveszeda névjegyet a fekete kesztyűs kézből. A kártya egyik fele fekete, a másik fehér. A fekete oldalára, csillámló ezüstbetűkkel, ezt nyomtatták:


A másik, fehér oldalára fekete tintával ezt írták:

Mr. Bailey Alden Clarke, [email protected]

Miközben a kezedben forgatod a kártyát, azon töprengsz, vajon mit is

írhatnál Mr. Clarke-nak. Talán az is elég lesz, gondolod, ha egyszerűenmegköszönöd neki ezt a nagyon különleges cirkuszt.

Megköszönöd a nőnek a kártyát, és ő válaszul rád mosolyog.Miközben a kijárat felé haladsz, újra elolvasod a kezedben tartott név-

jegyet. Mielőtt kilépnél a kapun túl elterülő mezőre, még visszafordulsza jegyárusító bódé felé, de az már üres, az ablak előtt lehúzták a feketerácsot.

384




A kártyát gondosan a zsebedbe süllyeszted.Az az egy lépés, amelyet meg kell tenned, hogy a csíkosra festett

földről a puszta fűre lépj, nagyon nehéznek tűnik.Miközben magad mögött hagyod a Cirque des Rêves-t, és belesétálsz

a lassan közelgő virradatba, arra gondolsz, hogy amíg odabenn voltál, acirkusz kerítésén belül, sokkal éberebbnek érezted magad.

Többé nem vagy biztos abban, hogy a kerítés melyik felén van azálom, és melyiken a valóság.

385




Szószedet

A SZÖVEGBEN VALÓ FELBUKKANÁSUK SORRENDJÉBEN

Le Cirque des Rêves (ejtsd: lö szirk de rév): Álmok cirkusza

Prospero: Milánó fejedelme Shakespeare A vihar című darabjában.Prospero fejedelmet a testvére, Antonio taszította le a trónról és száműzteegy mediterrán szigetre lányával, Mirandával együtt. Vagyonából csupánhatalmas könyvgyűjteményét vihette magával. Könyvei révén különleges

bölcsességre tett szert, urakodott az elemek és a sziget szörnyei felett.Mikor Antonio és társai a sziget közelében hajóztak, Prospero elemierejű vihart bocsátott rájuk, foglyul ejtette őket, hatalmát azonban azemberi gyarlóság szemléltetésére és megértésére használta csupán.Megbékélt ellenségei és hívei körében, haszontalanná vált könyveit

pedig a tengerbe vetette, és kettétörte varázspálcáját.

La Roue de Fortune (ejtsd; Iá rú döfortün): a tarot-kártyák egyike, A

Szerencsekerék Le Bateleur (ejtsd: lö bátölőr): a tarot-kártyák egyike, A Mágus

Cartes du Diable (ejtsd: kárt dü diábl): az ördög kártyái

Plats principeaux (ejtsd: pláprenszipó): főételek

Das Meisterwerk (ejtsd: meiszterverk): mestermunka, remekmű

L’Amoureux (ejtsd: lámuro), a tarot-kártyák egyike, A Szerelmesek /A Szeretők / A Választás

La Maison Dieu (ejtsd: Iá mezon dió):a tarot-kártyák egyike, Az IstenHáza, másféle tarot- kártyában: A Torony

Radcliffe Egyetem (ejtsd: redklif), 1879-ben hozták létre Masset-chusettsben, hogy nők is járhassanak felsőoktatási intézménybe. 1977-

ben a Harvarddal egybeolvadva koedukálttá vált.

Faux pas (ejtsd:fopá): tévedés, hiba, ballépés

Der Wunschtraum (ejtsd: vunstraum): vágyálom

Rêveur (ejtsd: revőr): álmodó, álmodozó

386




La Papessa (ejtsd: lápápessza): a tarot-kártyák egyike, A Főpapnő / A Nőpápa / A Papnő

Cavalier d’Epèes (ejtsd: káveliédépé): a tarot-kártyák egyike, AKardok Lovagja

Esse quam videri (ejtsd: esszé kvám videri): inkább lenni, mintlátszani Cukikó

Huggin és Munnin (más írásmód szerint Hugin és Munin, ejtsd: háginés mánin): két fekete holló, Odin, az északi isten segítői. Minden

hajnalban útra kelnek, hogy körberepülve a földet híreket gyűjtsenek Odinnak. Estére visszaérvén rátelepszenek Odin vállára, és a fülébesuttogják, amit megtudtak. Hugin a „gondolkodó”, Munin az„emlékező”.

Bonsoir (ejtsd: bonszoár): Jó estét!

ejszakai cirkusz

Documents