Emlékek Franz Bardonról

Fordította:

Nagyfügedi Gergely

Tartalom

Dr. Lumir Bardon Emlékek édesapámról

Dr. M. K.: Emlékek Frabato mesterről

Dr. M. K.: A hermetikáról

Előszó

Életrajz

A mester: Szokások – Megtestesülés

Kitartás – Türelem – Szellemi önuralom – Lelki béke

Lelkiismeret

Sietség

Kíváncsiság

Introspekció – önismeret

Koncentráció

Jóga

A szellem- Szellemi állapotok – A szellem fejlődése

Kívánságok

A személyes Isten

Test – aszkézis- sport

Sors – Karma

Képek és dokumentumok

Dr. Lumir Bardon

Emlékek édesapámról

„Ó, a papám”. Egy bohócról szóló német dal kezdődik így, amelyet édesapám nagyon szeretett, és gyakorta hallgatott hanglemezen. Édesapám, Franz Bardon 1909.12.01-én Troppauban/Opavában, Viktor Bardon és felesége Hedwika (leánykori nevén Heroldkova) első szülött fiaként született. Édesapja Troppauban/Opavában, a Juta Textilüzemben dolgozott fonógépkészítőként. Szabad idejében a hermetikával is foglalkozott. Erről a nagyapámról nincsenek emlékeim. Alig voltam hat éves mikor meghalt: lezuhant egy hársfáról, mikor annak virágjait szedte. Az egyetlen emlékem róla a temetése, melyen én is részt vettem. A második világháború idején történt.

Édesapámnak, mint elsőszülöttnek gondoskodnia kellett az összes többi testvéréről is. Összesen tizenketten voltak, de legtöbbjük már gyermekkorában meghalt. Felnőtté csak négy húga válhatott, Stefanie, Anna, Marie és Beatrix. Édesapám az általános iskola elvégzése után varrógépszerelőnek tanult a Minerva Üzemben. Tanulóideje alatt nagy változásokon ment keresztül melyet „Frabato” című életútjáról szóló regényében megírt. A személyiségében és írásaiban bekövetkezett változások minden tanárját meglepték. Apja ekkor ismerte fel az isteni gondviselés küldötte saját őrangyalát. Édesapámban hamarosan megmutatkoztak látnoki képességei. Ismerté vált közel s távol, és rengeteg sok barátja és ismerőse volt. A nyilvánosságnak „Frabato” álnéven tartott előadásokat a természetfeletti erőkről. A Frabato szó a Franz (FRA), Bardon (BA), Troppau (németül)-Opava (csehül) (TO) szavak összefoglaló rövidítéséből áll. Hozzá szeretném még tenni egy tanítványa, M. K. édesanyám és édesapám kapcsolatát illető visszaemlékezését. Édesanyám hallott apám különleges képességeiről, és mivel akkortájt két férfi is közeledett hozzá Frabatohoz fordult, hogy megkérdezze melyikük lesz majd a férje. Ezek után minden úgy történt, ahogy M. K. leírta.

Édesapám nem akart gyermekeket, hogy fontos feladatait akadály nélkül végezhesse. Édesanyám viszont nem akart gyermek nélkül maradni, és végül édesapám azzal a feltétellel egyezett bele a dologba, hogy anyámnak egyedül kell majd gondoskodnia a gyerekekről, amit ő el is fogadott. A születésem napját egy ismert német asztrológus számolta ki, mely szerint 1937.02.04-én kellett volna világra jönnöm. De koraszülöttként egy hónappal előbb születtem, azaz 1937.01.04-én. Édesapám egyik ismerősének felesége édesanyámmal egy időben esett teherbe és az ő fia 1937.02.04-én született, és különleges nyelvérzékkel rendelkezett. Mikor édesapám születésemkor elment a troppaui kórház szülészetére a szülésznő meg akarta viccelni és azt mondta, hogy leánya született. De édesapám biztos volt benne, hogy fiú gyermeke van. A szülészeten az orvos azt állította, hogy nem vagyok életképes. Ezen felül a bal lábfejem a bokámnál teljesen ki volt csavarodva. Ebből a szempontból viszont igen előnyös volt az idő előtti születésem, mert ilyenkor az izmok, szalagok és csontok még nagyon hajlékonyak. Édesapám sokat tornásztatta a lábam és kezelte gyógynövény-főzetekkel. Egy hónap múlva már olyan természetesen állt a lábfejem, hogy meg sem lehetett állapítani, hogy a bal, vagy a jobb volt a sérült. Gyermekkoromat, fiatal éveimet édesanyámmal és nagymamámmal töltöttem Troppau egyik elővárosában Gillschwitzben,

2

csehül Kylesovicében. A háborúra nem igen emlékszem. Inkább csak a végére, mikor édesapám visszatérhetett a koncentrációs táborból. A háborúból hátralévő időt a pincében töltöttük édesapámmal Gillschwitzben, körülbelül két hetet töltöttünk lent, répa és krumpli társaságában. Aztán, mint minden magam korú srác, én is rengeteg lőszert és lőport gyűjtögettem. Emlékszem, egyszer felrobbant a kezemben egy tüzérségi akna gyutacsa, mikor egy kővel szét akartam szedni. Az ekkor elszenvedett sérüléseimet édesapám lekezelte és csipesszel kiszedegette a szilánkokat a különböző testrészeimből. Két hónappal a gyógyulásom után másodfokú égési sérüléseket szenvedtem az arcomon, a nyakamon és a végtagjaimon, amikor felrobbant a lőpor, amivel barátaimmal tüzet akartunk gyújtani egy lövészárokban. Az égési sérüléseimet édesapám megint bekötözte, bár eleinte nem akart segíteni, mivel az első esetből semmit sem tanultam.

A háború után édesapám rövid ideig Troppauban tartózkodott, ahol orvosokból nagy hiány volt. A Rittern Kórház igazgatója volt, de a betegek ellátásában is segített. Emlékszem, hogy egy, közvetlenül a kórház melletti házban lakott. Miután édesapám befejezte igazgatói pályáját Troppauban, az Obloukova (Íj utca) 22 alatt vett egy házat, ahol élete végéig lakott.

Édesapám felajánlotta édesanyámnak, hogy költözzön hozzá Troppauba, mivel ott praktizált, de visszautasította, mert a gillschwitzi telektől és anyjától nem akart megválni. Így kénytelen volt édesapám házvezető után nézni, aki a háztartást vezette. Édesapám abszolút nem értett a földműveléshez, pedig amikor még Gillschwitzben lakott édesanyámnak nagyon hasznos lett volna, de mivel neki más feladata volt az életben ezért nem segített.

Néha-néha meglátogattam édesapámat mikor édesanyám Gillschwitzből elküldött hozzá, vagy amikor el kellett hoznom tőle valamit. Általában biciklivel mentem. Édesapám rendszeresen heti kétszer látogatta meg a családot Gillschwitzben: szerda esténként és szombatonként, amikor már ebédre itt volt. Ilyenkor kimenőt adott a házvezetőnőjének, hogy meglátogathassa Penkovicban élő szüleit. Szerda esténként együtt mentünk moziba vagy színházba. Nyáron a szombati ebéd után gyakorta kirándulni mentünk, néha hosszabb útra keltünk, például Gräfenbergbe, Jesenikbe vagy más tájra. Édesapám gyakran meglátogatta cseh, morvaföldi és szlovák rokonait, kik közül sokakat meg is gyógyított. Igen fontos személyiségek is ide tartoztak, mind a művészet mind a politika területén: például komponisták, vagy egy miniszterfeleség.

A háború után Frabato több előadást is tartott az NDK különféle tájain, melyek során különleges trükköket is bemutatott, hogy a nézők figyelmét a természetfeletti erők létezésére felhívja. Emlékszem, egyszer kisfiúként elkísértem egy ilyen előadására, és én szedtem be a belépőpénzt, mivel a férfi, akinek ez lett volna a feladata megbetegedett. Ebből az előadásból sok jelenetre emlékszem: például édesapám hipnotikus mutatványaira, arra, ahogy lezárt borítékban lévő leveleket olvasott fel vagy bekötött szemmel talált meg elrejtett tárgyakat, és más mutatványokra.

Télen sokat utazott édesapám vonattal, ha melegebbre fordult, akkor a motorján. Először csak egy kisebb motorja volt, egy Jawa 100-as, később egy 250-es, amit érettségi

3

ajándékként örököltem meg, ezzel egy időben vett magának egy még erősebbet, egy 350-est. A háború után rövid ideig két autója is volt, de a gyártóra már nem emlékszem. Később vett egy régebbi autót, amit sokáig használt. Lassú volt ugyan, de a célra megfelelt. Édesapám sokszor kocsival vitt magával nővéremet és engem, gyógynövényeket szedni. Ilyenkor orbáncfüvet (hypercium perforatum), mocsári zsurlót (equisetum palustre), réti útifüvet, kamilla virágot, csalánt, nyírfa levelet, pongyola pitypangot, pásztortáskát, galagonyát és más növényeket gyűjtöttünk. Nagyanyám is ültetett gyógynövényeket a pajta mögötti földrészen, többek közt rutát, citromfüvet, fehér ürömöt, melyeket édesapám arra használt fel, hogy gyógyszert készítsen belőlük. A gyógyhatásairól általánosan ismert növényeken kívül más fajtákat is gyűjtöttünk amelyek gyomnak számítanak, mint a keserűfű. Édesapám azt állította, hogy a gyomnövényekben is gyógyerő rejlik, még a zabszalmában is, és, hogy minden növény tartalmaz valamit, ami hasznos lehet az embernek. Havonta egyszer rendszeresen Prágába utazott, télen vonattal, később autóval. Egy régebbi típusú Tatra 74b-t vett. Ez aztán a legjobb tanítványának ajándékozta, miután Németországból szerzett egy Volkswagent (bogárhátút). Prágában is pácienseit gyógyította és előadásokat tartott diákjainak. Utolsó éveiben írta meg könyveit Votavovával, aki a titkárnőként szolgált neki. Szünidőben néha-néha én is elkísértem Prágába. Prágában éjszakánként gyakran elment, mindig egyedül; állítólag Vysehradba, a várhoz, és a leghíresebb cseh személyek temetőjébe. Itt végezte mágikus szertartásait, de senki sem tudta pontosan, hogy hova mnet és nem is árulta el senkinek. Amikor Opavába jártam gimnáziumba gyakran meglátogattam. Ekkortájt adott nekem édesapám először jógaszövegeket cseh fordításban, hogy olvassam el, de éreztem, hogy nem a legjobb fordítás; megfogalmazása európai ember számára nehezen érthető volt. Csak mikor már az egyetemen gyógyszerészetet tanultam, kaptam meg édesapám cseh nyelvű verzióját, melyet „Az igazai beavatás útja” című könyvében írt meg. Az eredeti cím „A beavatás kapuja” lett volna, de a kiadó kénytelen volt megváltoztatni, mert egy másik könyv, mely egy színházi darab címe is egyben már ezt viselte. (Rudolf Steiner: „A beavatás kapuja” német kiadás).

Édesapám közel s távol közismert volt, hogy természetfeletti erőkkel bír. Segített például egy vízbefulladt ember felkutatásában, mely során egy fotó segítségével megmutatta hol található a holttest. Sok egyéb módon is segített hasonlóan a háborúban eltűntekkel kapcsolatban. A jövőt is megjósolta. Különleges képességeiről a diáktársaimnak és tanáraimnak is tudomásuk volt a troppaui gimnáziumban. Emlékszem egy esetre, amely ekkortájt történt. Az osztályomból az egyik lánynak eltűnt a pénze, és sehol sem találta. Azt feltételezték, hogy valaki ellopta. Diáktársaim elküldtek édesapámhoz, hogy kérdezzem meg tőle, hol lehet a pénz. Amikor megérkeztem hozzá azt mondta, hogy már mindenről tud, és visszaküldött, mondván, hogy már minden megoldódott. Mást nem mondott. Amikor visszaértem az osztályomba, már meg volt a pénz, de, hogy ez hogyan is történhetett, azt a mai napig nem értem. Kiegészítésként meg szeretném említeni a tanítványa leírását a troppaui ház szobáit illetően. Édesapám dolgozószobájában egy titokzatos, szúrós szemű férfi arcképe lógott. Amikor kérdeztem, hogy ki az édesapám azt felelte, hogy egy Mahum-Tah-Ta nevű hegyi bölcs. Más közelebbit nem árult el róla. Később két nagy tábla lógott a falon, melyek az emberi testet elölről, hátulról, akupunktúrás jelölésekkel ábrázolták. Egyszer talizmánok készítéséhez való fém lapocskát, pecsétviaszt, tűket láttam az asztalán. A várószobában, (melyet

4

tanítványai írtak le), az asztalon ott állt egy cseh televíziók, az elsők közül való: egy nagy doboz, kis képernyővel.

Mikor elkezdtem gyógyszerész tanulmányaimat Brünnben, mindig szombat esténként látogattam meg édesapámat. Vacsora után mindig tévéztem egy kicsit, ami akkoriban igen nagy ritkaságnak számított. De édesapámat sohasem láttam, hogy akár egyszer is nézte volna a műsort. Az adás után mentem lefeküdni, de édesapám ilyenkor még mindig dolgozott. Másnap korán reggel ismét talpon volt. Hogy mikor feküdt le aludni, és, hogy mennyit aludt nem tudom pontosan, de biztosan nagyon keveset.

Vasárnap reggel aztán visszautaztam Gillschwitzbe édesanyámhoz, és édesapám aztán utánunk jött ebédre. A konyhát Dr. M. K. alaposan leírta. Itt végezték a gyógyszerkészítéshez szükséges lepárlásokat, re-desztillációkat, szűréseket, szűréseket, leszűréseket, és más eljárásokat. Illatok és színek kész paradicsoma volt ez. Mindig csodáltam, ahogy a párlat, az ismételt párologtatás során a színét változtatta, áttetsző rubinvörösből kékre, vagy aranysárgára. Édesapámnak még volt egy kisebb lakása egy hálószobával, ahol a vendéit szállásolta el. Ezek többsége Németországból, Svájcból vagy Ausztriából érkezett hozzá. Ebben a lakásban a falakon vegyjeltáblázatok lógtak, az asztalon pedig egy élénk ibolyakék hamutartó, és egy azonos színű lámpa állt. Édesapám nagyon szerette az ibolyakék színt.

Ahogy Dr. M. K. említette, gyakran szívott „Femina” márkájú cigarettát, néha napi 40-60 is. Ezek a fajta cigaretták dohánygyökérből készültek és finom kumarin illatuk volt, de igen gyorsan végigégtek. De jól megjegyeztem, hogy egyik szilveszter estéjén éjfélig cigarettázott, majd egyszer csak leszokott, és egész évben nem dohányzott. Azt mondta, azért teszi, hogy akaraterejének fejlessze. A következő évben aztán megint dohányzott.

A feketekávét is nagyon szívesen ivott. Emlékszem, egyik este belenézett a kávéjába, és elmondta, hogy éppen akkor mit csinált az egyik ismerőse. Ekkor úgy használta a kávét, mint egy mágikus tükröt. Ami az étkezést illeti, teljesen szokványosan élelmiszereket fogyasztott. Édesanyám mesélte, hogy mikor még nem éltem, egyetlen egyszer előfordult, hogy egy mágikus szertartáshoz 40 napig igen szigorú vegetáriánus étrendet követett.

Fiatal korában egy lemezes fényképezőgéppel fényképezett, amire fényszűrők is fel voltak szerelve. Természetfeletti dolgokat is megörökített. Egyik képen egy szellem látható egy erdei úton, a másikon egy vízisellő egy pataknál. Az utóbbi képen a sellő körül tojás alakban sűrű anyagmező látszódott. Azon kívül édesapám még mutatott egy fényképet egy vízi emberről, ami igen kicsiben látszódott, márt a fotó távolról készült.

Édesapám troppaui házában padlásrész is volt, mely dugig volt mindenféle szárított gyógynövényekkel. Borókabogyó mellett sok olyan kacatot tárolt ott, amit ilyen helyeken szokás. De számomra a pince még érdekesebb volt, ahol a polcokon mindenféle nagy üveg állt, melyekben minden elképzelhető színű tinktúrák, eszenciák, spagírikus eszenciák, kvinteszenciák voltak. Azon kívül üvegcsék is voltak itt, csiszolt dugókkal

5

lezárva; ezekben különböző kémiai sók voltak. A bádogdobozokban tiszta fémeket láttam, mint antimon az ötvözéshez és mágneses eljárásokhoz. Más üvegekben higany és metalloidok voltak, mint kén és foszfor. Itt keverte ki édesapám a megfelelő anyagokat páciensei számára. Mivel tizennégy éves korom óta méheket neveltem, édesapámnak én szolgáltam mézzel a gyógyszerek elkészítéséhez.

A Karácsonyt mindig édesapám társaságában töltötte a család Gillschwitzben. Vacsora előtt érkezett, és mindenkinek hozott ajándékokat, amiket édesanyám titkon az ablakon keresztül vett át, hogy mi, gyerekek ne vegyük észre. A nagy meglepetés előtt aztán a karácsonyfa alá helyezték az ajándékokat. Amint felragyogott az első csillag az égen már terítve volt az asztal. Mi gyerekek nagy ámulattal csodáltuk az eget Amíg még tiszta volt, ami igen ritkán fordult elő. Vacsora előtt édesapám mindig felállt, majd mi is mindannyian és közösen imádkoztunk egy miatyánkot. Ezután édesapám hálát adott Istennek minden jóságáért, és erőt, egészséget kívánt mindannyiunk számára a következő évre. Csak ezek után láttunk hozzá az evéshez. A második fogás hagyományosan sült ponty volt burgonyasalátával, majd cseh gombóc wilja szósszal. Ez egy édes Powidle szósz volt szilvalekvárból, mazsolából, mandulából, dióból és szárított gyümölcsökből. Evés után feltörtük a diókat, az almát pedig hosszában kettévágtuk, és megnéztük, hogy a magháza szép, szabályos; ha igen, az azt jelentette, hogy jövőre is egészségesek maradunk és ismételten együtt lehetünk majd a karácsonyfa alatt. Ezek után édesapám átvonult az egyik szobába, hogy szóljon a Jézuskának. Egy kis csengővel csilingelt, és kérte a Jézuskát, hogy jöjjön el, és hozzon a gyerekeknek sok ajándékot is, mert bizony igen jók voltak egész évben és kiérdemelték.

Rendszerint még a karácsonyi vacsora előtt készítettünk pár fotót, kezdetekkor még édesapám lemezes fényképezőgépével, később egy „Eta-Retar” géppel, magasabb szintű filmtekerccsel, ami javította a felvétel minőségét. Ekkor készültek első fényképeim édesapámról, úgy 12 éves lehettem. Ekkor még nem volt fényerősség mérőm, így sok fényképem túl világos, vagy túl sötét lett. De Karácsonyra beszereztünk egy vakut. Édesapám 1956-ban egyik svájci barátjától kapott egy Leica F3-mas gépet ajándékba, amivel édesapám haláláig fényképeztem. Mikor édesapámat letartóztatták a fényképezőgépet nem foglalták le, így az Gillschwitzben maradt. Édesapám emlékére megőriztem, és mai napig jól működik. A másik ilyen emlékem, ami még fennmaradt, az édesapám öreg „Mercedes” írógépe. Egyszer nekem ajándékozott egy német nyelvű könyvet, melyet kifejezetten nekem dedikált. Emlékszem egy erdei sétára Hradetzben, melyre elkísértem édesapámat. Egy erdei rét mentén sétáltunk végig, amikor édesapám egyszer csak megtorpant és egy forrás felé tekintett. Kérdésemre, hogy mit látott; azt felelte, hogy egy erdei lényt, de bővebben nem beszélt róla. Én természetesen semmit sem láttam. Egyszer, mikor egy bányába mentünk le azt mondta édesapám, hogy odalent élnek a gnómok. Egy másik alkalommal azt is elmesélte, hogy egyszer egy sellő az által mutatkozott meg, hogy villámmal sújtotta azt a villamost, melyen éppen ült, mert elfelejtette megköszönni a szolgálatokat, melyeket a sellő tett érte.

Egy 1957-ben történt Karácsony utáni beszélgetésünkre kifejezetten jól emlékszem: azt kérte, hogy mindig, csakis jó emlékeket őrizzek róla, és soha el ne higgyek semmiféle rossz hírt, amit más vele kapcsolatban terjeszt. Nagyon jól tudta, hogy

6

közeleg a letartóztatása, hogy közeleg a vég. Eleinte azt hittem, hogy az még várat magára, és, hogy még sokáig élhet. De sejtése rövidesen beigazolódott. Egy napon, mikor Brünnből, az egyetemről jöttem haza, (1958 április elején), mint mindig meg akartam látogatni édesapámat. A lenti ajtón csöngettem, de csak édesapám házvezetőnője nyitott ablakot, és mondta, hogy édesapámat letartóztatták, és most előzetes őrizet alatt áll, a ház pedig pecséttel le van zárva. A bejárat előtt még találkoztam egy ismerősével a Német Szövetségi Köztársaságból, aki ugyancsak meg akarta látogatni. Gerlinda R…..-nek hívták. Még elkísértem a pályaudvarig.

Míg édesapám letartóztatás alatt állt, a titkos rendőrség embereitől mindenféle rágalmazást voltam kénytelen végighallgatni. Rossz embernek mondták, és ekkor visszaemlékeztem szavaira, hogy nem szabad hinnem nekik. Utoljára 1958 júniusában láttam édesapámat. Ekkor Ostravában látogattuk meg édesanyámmal, ahol kihallgatták. Akkoriban a nővérem édesanyámmal együtt foglalkozott borjak gondozásával a Termelőszövekezetnél. Ezektől a borjaktól kapott el egy penészes betegséget, a Trichophytumot, mellyel az állatok megfertőzték az embert. Ez a betegség nagy foltokban terjeszkedett nővérem teljes bőrén, az egész testén, olyannyira, hogy már emberek közé sem mehetett, és már egyetlen orvosság sem segített rajta. Ezért megkérdeztük édesapámat, hogy mit lehet tenni? Azt felelte, hogy szárított, majd leforrázott csalánnal borogassuk, és valóban egyre jobban gyógyult a bőrkiütés, majd végül teljesen megszűnt. Így a nővérem volt édesapám utolsó páciense, ha a kezelés közvetett volt is.

Az utolsó alkalommal mikor találkoztunk édesapámmal azt kérte édesanyámtól, hogy küldessen neki a börtönbe egy kis füstölt szalonnát, mert jól igen jól esne neki. Édesanyám teljesítette ezt az utolsó kívánságát, és küldetett neki. A szalonnától aztán édesapámnak komoly akut hasi görcsei lettek, de az őrök azt gondolták, hogy csak szimulál. Csak három nap múltán, mikor már iszonyatos fájdalmai voltak szállították át az ottavai fegyházi kórházba Brünnbe, ahol 1958 július 10-én hasnyálmirigy-gyulladásban meghalt.

Halála után egyetlen hozzátartozója sem láthatta. Holttestét lezárt koporsóban küldték Ostravába, ahol a temetése volt. Csak a legközelebb álló családtagok és barátok jöhettek el, akiket telefonon értesítettünk. Nem adhattunk fel gyászjelentést, mert a rendőrség attól tartott, hogy esetleg túl sokan jönnének a temetésre, és ezáltal valamiféle váratlan esemény következhet be. A temetés után megkaptuk a hagyatékait, de csak az öltönyét, a személyes dolgai közül pedig az óráját és a jeggyűrűjét. Minden mást, többek között az arannyal és ékkövekkel díszített gyűrűjét, arany talizmánjait, melyeket a nyakában viselt az állam lefoglalta, annak ellenére, hogy édesapámat el sem ítélték. Azzal a váddal idézték volna bíróság elé, hogy nem fizetett adót az alkohol után, amit a gyógyszerek tartósításához használt. Azonkívül hazaárulás is megvádolták, mert egyik Ausztráliába írt levelében valami negatívat merészelt írni az államról, amivel bemocskolta szocialista országunkat. Mikor a rendőrségen Ostravában átadták a személyes holmiait a vizsgálatot vezető rendőr azt kérdezte, hogy tudtunk e róla, hogy kétszer is felboncolták, és ha igen, akkor, hogy kitől származik az erre vonatkozó

7

utasítás. Természetesen nem tudtunk róla. De az a hír is terjedni kezdett, hogy Oroszországba hurcolták, hogy ott tanítsa a gyógyszer-előállítás fortélyait.

Hagyatékai közt volt egy kis doboz is, melyben relikvia volt, melyet egy fekete mágustól lopott el, kinek gazságát már nem nézhette szótlanul.

Édesapám halála után sok megbeszélni valónk volt édesanyámmal és nővéremmel, mert nekem még három és fél évem hátra volt az egyetemből. Rendkívül keményen és embertelen körülmények között kellett dolgozniuk, foglalkozniuk a borjakkal a gillschwitzi szövetkezetben. A munkabérük igen alacsony volt, napi 10 Centet (kb 0.5 Márkát) kerestek naponta. Az ösztöndíj pályázatomat elvetették, mondván, akinek hiányosak a képességei, az ne legyen még az egyetem hallgatója se. Mindezek ellenére nagyon örültem, hogy be tudtam fejezni a tanulmányaimat, pedig végig nagyon féltem, hogy politikai okok miatt kirúgnak. Ezért hát hálát adtam az isteni gondoskodásnak, hogy nehéz idők ellenére be tudtam fejezni a stúdiumom.

Édesapám halála után mesélte a nővérem, hogy egyszer apám odalépett hozzá, mikor aludt, és azt mondta, hogy meg fog házasodni és öt gyermeket szül majd, ami valóban bekövetkezett. Hogy ezen felül mit mondott még neki, azt nem mesélte el. 1990.06.23-án a volt troppaui gimnáziumom 36. osztálytalálkozóján találkoztam egy osztálytársnőmmel, aki azt mesélte, hogy 1957 decemberében elkísérte egy ismerősét édesapámhoz, hogy jósoljon neki. Ő ugyan nem azért ment, hogy a jövőjéről tudakoljon, de őt is behívta édesapám a dolgozószobájába és ötven éves koráig bezárólag jósolt neki. Az egyik kritikus évéről viszont nem beszélt részletesebben. De azon kívül minden, az elsőtől az utolsó szóig úgy történt, ahogyan megjósolta neki, és ezért mind a mai napig nagy-nagy tisztelettel és csodálattal emlékezik vissza édesapámra.

Abban az időben, mikor még édesapám velünk élt, valahogy máshogy tekintettem rá, minta a többi emberre, és ezzel a környezete is így volt. Külsőre, és fellépésében nem volt más, mint egy egyszerű, jóravaló gazda; ebben a formában teljesítette feladatát a földön, hogy megvilágosítsa az embereket, hogy felszabadítsa őket a tudatlanság sötétjéből, hogy ezzel közelebb kerülhessenek Istenhez. A mellékletben csatoltan pár képet édesapám életéből. Édesanyámnak is saját kezűleg dedikált egy könyvet; azt mondta, úgy írta alá, ahogy egykor, az előző életében szokta: a rózsakeresztesek egyik tagjaként.

***

8

Dr. M. K.

Emlékek Frabato mesterről

„Az egyesület zsúfolásig telt előadóteremben izgatott morajlás volt.” Így kezdődik a Frabato című regény, és valóban így történt, amit én is bizonyíthatok. Ostravában (Morvaországban) 1947 októberében történt, a népszínházban, ahol Frabato előadást tartott, és ahol először láttam. Az előadását követően felmentem az Imperial Hotelbe, ahol lakott, hogy megkérjem: fogadjon tanítványául. Mivel csak 16 éves voltam azt mondta, hogy jelenleg több emberrel már nem foglalkozik. Egyébként is, túl fiatal vagyok, nincsenek bűneim, nincsenek szenvedélyeim, ezért nem rendelkezem azon erőkkel, melyek a fejlődéshez szükségesek. Szomorúan mentem haza. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy egy nemes célok érdekében tisztátalanná kell válnom, hogy aztán megtisztulhassak.

Addigi életem jelentéktelen volt. Úgy éltem, ahogy az egy igazi hívőhöz illett. Minden nap jártam a közösségbe, gyóntam, és csakis helyes dolgokat tettem, ahogy az a cserkész szabályok szerint helyes, és egyszeriben mindez helytelenné vált. Ekkor alaposan elgondolkodtam, és végül Frabatonak adtam igazat. Ugyanakkor szentül hittem benne, hogy a nélkül is hermetikadiákká lehet válni, hogy az ember helytelenül viselkedne, vagy különböző szenvedélyeket fejleszt ki magában.

Egy ismerőstől, aki felhívta a figyelmem Frabatora, megtudakoltam a lakcímét, és egyik szombat este teljes felszerelésemmel leutaztam Troppauba. Szó szerint, mert teljesen tömve volt a cserkésztarisznyám, mert a találkozás után még a szabadban kirándulni akartam. A házvezetőnője majdnem halálra röhögte magát, amikor egészen kurta rövidnadrágban, cserkészviseletben beállítottam, és mint a mester tanítványa mutatkoztam be. De aztán komolyra fordult. A mester persze azonnal átlátott a szitán, mégis fogadott. Hogy leteszteljen, és valószínűleg, hogy megszabaduljon tőlem, azonnal adott is egy koncentrációs feladatot: minden alapszínre minimum 10 perc koncentráció, majd fél óráig az semmis gondolat állapotának megőrzésére mindennemű külső vagy belső hatástól. Ha sikerül, újra visszajöhetek. Egy hónap múltán ismét ott voltam. Aztán minden úgy folyt tovább, mint ahogy az „Az igazi beavatás útja” című könyvben áll. De ekkor még nem létezett a könyv. Minden csak szájról szájra szállt nagy-nagy titoktartás mellett.

Mivel messze laktam Opavától, mindig előbb bejelentkeztem, és a mester időbontott adott a találkozásra, általában a hétvégére. Mikor a házvezetőnője szabadságon volt, akkor magunk gondoskodtunk magunkról. A mester maga főzött, méghozzá nem is rosszul. Emlékszem az egyik ebédre, kecske-húsleves volt és sült kecskehús, amit még sohasem ettem azelőtt, és egyáltalán nem kívántam. A mester lisztesgombócot készített hozzá, és már kész is volt az ebéd. Kész megmérettetésnek vettem az elején, de végül rendkívül ízlett.

Az opavai ház (Obloukova u. 22.), ahol praktizált, még ma is áll. A lenti, zöldre festett ajtón a következő feliratú réztábla állt: „Frantisek Bardon, Grafológus”, ami

9

ugyancsak a hivatása volt. A bíróságon felesketett bírósági írásszakértőként dolgozott. Ha becsöngetett az ember mindig kinyílt a fenti ablak, a mester kihajolt és azt kérdezte: „Ki az és mit szeretne?”. Ha valami kényes dologról volt szó, azt jövőbelátón előre tudta, és ilyenkor csak leszólt a vendégnek, hogy nem akar találkozni senkivel. Rögtön az ajtó mögül ezernyi illat érződött. A verandán üvegek álltak bennük erjedő gyógynövények. Ezekből készítette a mester a tinktúrákat, gyógycseppeket, kivonatokat, árkánumokat, kvinteszenciákat, és spagírikus elikszíreket. Az erjedéshez a mester valódi méhmézet használt, mellyel fia szolgált, aki méheket is tenyésztett. Az erjedés után a masszát átszűrte, desztillálta, majd alkimista módon felhasználta. A részletek kívül esnek e leírás keretein. „A dolgok olyan egyszerűek” ahogy azt a mester sokszor mondta, és ma már tudom, hogy valóban így van. Azt tervezte, hogy mindent leír az ötödik Tarotkártyába. Ez sajnos Otti Votavova lelki fejlődésével összefüggő sorsszerű körülményekből fakadóan nem valósulhatott meg.

Mint ismeretes, sok-sok ember által látogatott gyógyító volt. A müncheni egyetemen tanult, és ott végezte vizsgáit is, mely viszont semmit sem számított se a környéken, se a korban, melyben élt.

Említette annak a professzornak a nevét is, aki az iskolát vezette, de a nevére már nem emlékszem. A mellékletben található egy fotó, mely erről az iskoláról készült, ahol fehér köpenyben áll munkatársai mellett.

Jómagam láttam egy fiatal, diplomás ápolónőt októberben, aki sklerosis multiplexben (MS) szenvedett, egy betegségben mely igen nehezen gyógyítható, pontosabban szólva gyógyíthatatlan fájdalmakkal jár. Mégis azon év szilveszterén, mikor orvosságot kapott, újév hajnaláig táncolt a férjével. A mester legtöbbször azokat a szerencsétleneket gyógyította meg, akiken a hétköznapi (tanult) orvosok nem tudtak segíteni. Európa minden elképzelhető országából érkeztek páciensek hozzá, és segítségét kérték. Így arról lett híres, hogy mindenkit a legjobb gyógyszerekkel kezel.

Egy szinttel följebb egy falépcsőn lehetett följutni a lakásba. A konyhában egy gázkályha állt és egy szénkályha, amivel a desztillációkat végezte. A konyha mögött volt a mosdó. Vasárnap esténként előfordult, hogy lefeküdt egy kicsit, miután megfürdött. Éjfélkor aztán felkelt, megivott egy erős kávét, rágyújtott egy jó hosszú cigarettára –melynek illatát még most is érzem- aztán készülődött az indulásra, és, hogy idézéseket hajtson végre. Jól felöltözött, magához vett egy távcsövet, egy botot, melybe egy tőr volt beszerelve, feltette a bundás sapkáját, és elment egy eldugott helyre, ahol senki sem láthatta, ami talán gondoskodott a kellő feszültségről. Hogy hova járt nem mondta el soha, csak egyszer beszélt valami őrökről… Hogy mikor tért haza nem tudom, mert ilyenkor már rég aludtam. Általában a vendégszobában aludtam, ami napközben a váró volt. Itt volt a könyvtára is, jól elzárva amit igen sajnáltam, igaz nem panaszkodhattam, mert szinte minden könyvét odaadta, hogy elolvashassam. De azért voltak ott szigorúan titkos írások, arkánumok, amik nagyon veszélyesek is lehettek. Mint például a recept, mely alapján elő lehetett állítani a „bölcsek kövét.”

10

A szobában állt még egy nagy, mágikus tükör, vagy egy méteres átmérőjű, forgatható fa állványra volt szerelvi, és általában fekete bársonnyal volt lefedve. Néha, mikor felkeltem fedetlenül is láttam. Funkciójáról és használatáról „A mágikus idézés gyakorlata” című könyvében ír részletesebben a mester. Kivált teliholdkor ragyogott az aranypor és játszódtak le furcsaságok.

A mester már korán reggel talpon volt, miután én is felkeltem megreggeliztünk. Általában vajaskenyérből, kávéból, tejből állt. Aztán segítettem neki a házimunkában, vagy elkísértem mindennapi dolgaira, bevásárolni a csarnokba, amely ma már nem áll. Volt amikor ablakkeretet festettem, máskor elkísértem a bordélyhoz, vagy máshova, ahova mennie kellett. Néha elvitt az előadásaira is a kocsijával, ami olyan kicsi volt, hogy ketten alig fértünk el benne, nemhogy még az előadáshoz szükséges kellékek. Ha kisebb településekre mentünk én árultam a belépőket, és estefelé a hazaúton sok mindenről beszéltünk. Mindazt bemutatta, amit „Frabato” című könyvében megírt, néha még többet is. Jógaruhában üvegszilánkokra feküdt, majd egy férfi a mellkasára állt, de ő nem sérült meg, vagy puszta akaratával leállította a karjában a vérkeringést, és egyéb más mutatványokat is bemutatott, ahogy az egy képzett mágustól várható.

Ha egész hétvégére maradtam, ebédre leutaztunk (kezdetben motorral, aztán busszal, vagy vonattal) a feleségéhez Mariahoz, gyermekeihez Marie és Lumirhoz, és anyósához. Opava-Kylesovic városában, németül Troppau-Gillschwitzben laktak. Az ebédet Maria, az anyósa csodálatosan készítette. Még most is szívesen emlékszem vissza a specialitására: panírozott disznósültre hagymás krumplival és savanyú káposztával sziléziai módra. Franzot igazán jól tartotta az anyósa. A házuk mellett volt egy gazdaságuk is három és fél hektárnyi földdel, marhákkal, tehenekkel, két kecskével, két disznóval, szárnyasokkal, és egy pajta mögötti kerttel a takarmányhoz.

Felesége így emlékezett vissza egyik aratáskori élményére: mikor épp az utolsó szekérnyi gabonát akarták fedél alá vinni, nagy zivatar közelgett. Nagy fekete felhők gyülekeztek, mintha csak hamarosan nagy eső, akár zápor törne ki. Majd a nagymama folytatta: „Ekkor Franz az akarata alá vonta a felhőket, komor tekintettel mormolt valamit magában, és különféle kéz és ujjmozdulatokat tett. Először nem történt semmi, aztán a felhők megtorpantak, felszakadoztak, a szél egyre csak gyengült és gyengült, a fülledt levegő is frissebb lett és hamarjában a nap is kisütött. Csak a távoli mennydürgés hallatszott, melynek velejáróitól tartottunk.

A vasárnapi ebéd után köszönetet mondtam és hazautaztam, a mester pedig a családjával maradt. Este moziba vagy színházba ment a feleségével majd vissza a lakására, ahol egyetlen percet sem töltött tétlenül. Az esti idézés után élményeit, tapasztalatait diktafonra diktálta prágai tanítványának és titkárnőjének Votavovának. Az ő nevét is, ahogyan felesége, fia, Lumir nevét is megemlítette a könyvei dedikációjában.

Prágában is volt egy diákköre. Közülük az egyik diáklány rajzolta meg a könyvéhez szükséges Tarotkártyákat. Gyakorta úton volt, hogy gyógynövényeket gyűjtsön. Néha különleges gyökerekre volt szüksége, ilyenkor fia és tanítványa Lumir és én a távolabbi környéken is keresgéltünk. Az egyik gyógynövényre emlékszem: Bryonia

11

a neve, és Opavától messze, egy elhagyatott kőfal oldalán találtunk rá hosszú kutatás után. Egyes ritka gyógynövényeket, mint a harmatfüvet a patikában kellett megvennünk. A mester kvinteszenciát készített belőle, magas vérnyomás kezeléséhez. A gyógynövények gyűjtésében fia, leánya de még a házvezetőnője is segített. Legtöbb gyógyszere többnyire homeopátiás, volt egy vékony könyve receptekkel, diagnózisokkal, a hozzájuk tartozó gyógyszerekkel, oldószerekkel. Ezt aztán a rendőrség lefoglalta. Amikor a kihallgatás után a könyv sorsa felől kérdeztem, azt mondták, hogy iratmegsemmisítővel megsemmisítették, mint minden más könyvét.

Feleségét akkor ismerte meg (véletlen, vagy a sors folytán), mikor két férfi fényképével kereste fel őt, akik közül az egyikhez hozzá akart menni. Azért látogatott el tehát a mesterhez, hogy megkérdezze, hogy kettőjük közül melyikük lesz majd a férje. Kitérően csak annyit mondott neki, hogy jövendőbeli férje olyan magas lesz, mint ő, hasonló az orra és szeme, és hogy alapvetően külsőre nagyjából úgy fog kinézni, mint ő. Többet nem mondott. Ekkor kért lakhelyet a családtól Gillschwitzben. Eleinte közvetlenül a padlás alatt lakott egy 2 x 2 méteres kis szobában, ami felszabadult. Egy ágy, egy asztalka, sámli és egy polc, amire a könyveit tette, más amúgy sem fért volna be.

A mai napig vannak ott dolgai, például eszközök az elektrizáláshoz, mágnesezéshez és más berendezések, melyeket akkoriban a gyógyítók használtak, és melyek akkor még modernnek számítottak. Egyszer láttam, illetve mutatta, hogyan kell az orvosságokat besugározni.

Szinte elképzelhetetlen, mennyi-mennyi csodát vitt véghez ezen a kis helyen. A felesége emlékezett rá mikor a mesternek jegyzetelt; félhangosan diktált neki valamiféle varázsigéket. Egyszer egy fekete kakas meg a kis szobába, és a szárnyaival verdesett. Szinte halálra rémült, de aztán eszébe ötlöttek a mester szavai és alázattal kiálltotta: „Adonai”, és a kísértet azon nyomban eltűnt. Egy másik alkalommal, kora este, amikor a férjével sétált, egy szerzetes jött vele szemben az utcán. A mester megkérdezte tőle: „Láttad?” Mikor igennel válaszolt, a szerzetes rögvest eltűnt.

Bardonné gyakorta elkísérte férjét az útjaira, Drezdába is például, Radebeul-be, ahol a rúnaírás kultuszát tanulmányozta. Egy másik alkalommal felesége is vele volt Bécsben, mikor a híres írót és tibetszakértőt Alexandra David-Néel-t személyesen felkereste.

Letartóztatása alatt olyan könyvek is a birtokában voltak, melyeket Drezda és Berlin könyvtáraiból kölcsönzött ki. Halála után Bardonné ezeket a könyveket visszakövetelte a rendőrségtől, és visszaküldte a könyvtáraknak. Egyes kéziratokat „Arion” néven gyűjtött össze.

Had térjek még vissza a házához, ahol praktizált. Dolgozószobája a konyha mellett volt. Az ablakokból a szomszéd kertjére nyílott kilátás. Alattuk volt egy falakkal körülvett kis udvar, és a ház falánál állt egy kis pad, melyen szépen el lehetett beszélgetni például az Akasha titkairól. A pincében is voltak ablakok, amik a kertre néztek. Itt folytak az előkészületek a gyógynövényekkel: szárítani, metszeni, préselni kell őket,

12

hogy aztán megfelelő állapotban lehessen üvegekben tárolni őket. Volt a pincében egy előszoba, ahova be volt szerelve egy gázkályha; itt a mester saját kezűleg mutatta meg, hogy hogyan lehet arannyal folyékony kondenzátort készíteni, ami még akkor a beavatottak titka volt mivel „Az igazi beavatás útja” című könyv még nem érett meg a kiadásra.

A dolgozószobájában az ablaknál egy kipárnázott támlásszék állt. Az ablak előtt egy kör alakú asztal volt üveglappal a tetején, az asztal alatt egy kis haromlábú asztalka volt állatövi jelekkel és az ábécével. Az asztal közepén egy kristálygömb állt, melyet a jövendölésre használt. A szék fölött egy kép lógott a falon, mely legtöbbször Maha Lakshmit, néha Maha Devit vagy másokat ábrázolt. A többi falra polcok voltak felszerelve, melyek tele voltak zsúfolva különféle tárgyakkal és könyvekkel. A széknél, a sarokban egy dobozka állt, benne jegyzettömbbel, erre jegyzetelt a mester, és ezeken állított össze horoszkópokat. Az asztal másik oldalán, a székkel szemben egy párnázott pad volt a vendégek számára és páciensek számára. Itt ültem, mikor elmagyarázta, hogyan kell bánni a háromlábú asztalkával és a pentagrammákkal, mikor asztrális írást végzek, holtakkal vagy saját, személyes védőangyalommal szeretnék kapcsolatot teremteni.

Ekkortájt kezdtem gyógyszerészetet hallgatni az egyetemen. Van még egy emlékem a dolgozószobámat illetően, mégpedig mikor az Akasha alapján tanított meg egyes gyógyszerek feldolgozására. Gondolom szükségtelen megemlítenem, hogy nem az ehhez szükséges eszközök voltak a legfontosabbak. A dolgozószoba mellett volt a hálószoba, ahova néha-néha bepillantottam, mikor a mester aludt. Akkor, mint egy kis hermetikus embrió, nem tudtam felfogni, hogy a mester önmagát miért nem tudta meggyógyítani, annak ellenére, hogy már sokszor elmondta. Mivel az inkorporáció, a sors, és a karma által lelt rá a helyes Franz Bardon énjére, már nem szabadott e sorsot mágikus erőkkel befolyásolnia.

Túlsúlyos volt és epekövek gyötörték, ezen kívül pedig előrehaladott hasnyálmirigy gyulladásban szenvedett, melynek lebomlása a legnagyobb fájdalommal jár, ami csak az embert érheti, és ami vele is végzett. Ezen felül lelassult pajzsmirigy-működése volt, melynek a hatása normál esetben fáradság, levertség, aluszékonyság, csökkent akaraterő és a koncentráció hiánya. Hihetetlen milyen erős akaraterővel kellett rendelkeznie, hogy mindezeken felülkerekedjék, és tegye mindazt, amit tett. Egyetlen halandó sem tudja ezt még elképzelni sem, nem hogy megtenni.

Fájdalmai enyhítésére szokványos gyógyszereket vásárolt a patikából, mert sajátjait nem használhatta. Egyik beszélgetésünk alkalmával mesélte, hogy vétett a szabályok ellen, s egyszer kíváncsiságból saját kvinteszenciáját vette be magas vérnyomás ellen, és azóta alacsony vérnyomásban szenved, mely még fáradékonyabbá tette, mint amilyen azelőtt volt. Az erős kávét, és a cigarettákat ellenszerként használta a fáradság ellen. Más egyéb tünete nem igen volt. Mindig életerős és jó kedvű volt, kivéve utolsó napjait, mikor az emberek hálátlanságának terhe alatt szenvedett, holott oly sok évig nekik szentelte életét. Ezt személyesen jegyezte meg nekem. Sohasem láttam haragosnak, soha sem szitkozódott vagy átkozódott, csak akkor mikor színjátékból

13

utánzott valakit. Amikor ezen csodálkoztam, elmesélte, hogy egyszer már kicsúszott a száján egy átok. Egy paraszt, ki nem kedvelte őt, rendszeresen úgy száguldott el mellette lovaskocsijával, hogy teljesen összesarazta őt. Miután a mester kimondta az átkot a lovak azon nyomban elpusztultak. A parasztnak így okozott kárt jó minőségű terménnyel kellett kifizetnie. Ezért hát mind untalan figyelmeztetett, hogy legyek tudatában saját erőimnek, és alaposan fontoljam meg, hogy mikor hogy, mint átlagos ember, vagy mint hermetikus beszéljek. Ennek függvényében kell aztán a felelősséget is vállalnom.

Alapvetően kifejezetten kedvelt engem, mert állandóan viccelődtem, és őt is gyakorta meg-megnevettettem. Azt mondta, hogy egy barátjára emlékeztetem, aki hozzám hasonlóan vicces volt, aminek aztán rossz vége lett. Ez a férfi, mikor a Gestapo emberei a börtönében ütlegelték, egyiküket egy kabalaszóval megdermesztette, mire egy másik agyonlőtte őt. Ez a történet a „Frabato” című könyv utószavában is megemlíti. Hogy valóban Quintscher úrról volt e szó nem tudom, mert a mester nevet nem említett. Mesélte a mester, hogy a náci fogsága alatt megverték, és a keresztcsontja tájára sokat kapott, és, hogy az a terület egészen érzéketlenné vált neki. Azt is elmesélte, hogy elutasította az együttműködést a „99”-es fekete mágusokkal; erre egy olyan csapatba osztották be, melynek az volt a feladata, hogy a nyaktilóval kivégzett emberek fejeit összegyűjtsék és eltávolítsa. Miután a börtönt bombatámadás érte ki tudott szökni onnan. Ez nem sokkal a második világháború előtt történt.

A háború után, 1949-ben Opavában másodszor is letartóztatták, a különbség csak annyi volt, hogy ekkor a kommunisták voltak hatalmon. Sarlatánmód, mindennemű bizonyíték nélkül vádolták meg, és ítélték kényszermunkára. De aztán epilepsziát színlelve sikerült elérnie, hogy kb. két hónap múltán hazaengedték. A lágerből kaptam tőle egy kicsempészett levelet, melyben megírta feleségének, hogy hol tartózkodik, és hogy mire volt szüksége. Ekkoriban iszonyatosan féltem, mert gyógyszerésznek tanultam, és csak a tény, hogy tudtam minderről, könnyen a stúdiumom végét jelenthette volna. Amikor a második alkalommal 1958.03.26-án Opavában, az Obloukova utcai lakásában letartóztatták, engem is ugyanaz a sors sújtott. Alapvetően illegális gyógyszerkészítmények előállításával vádolták, mivel sok orvosságot saját alkimista receptjei alapján készített. De mielőtt még a bírósági tárgyalásra sor kerülhetett volna, a mester meghalt annak a kórháznak a foglyok számára elkülönített részlegében, melyben én is dolgoztam, csak sajnos nem tudtam a jelenlétéről. Mégis elítéltek, méghozzá azzal a váddal, hogy bűnrészes voltam „illegális gyógyszerkészítmények előállításában”, mivel különböző hozzávalókat szereztem be Franz Bardon számára. Büntetésemet el kellett szenvednem, pedig ő már halott volt.

Orvosi diplomámat visszavonták, és ezen felül kényszermunkára küldtek bányászni. A feleségem mindezen események folyamán életét vesztette, de engem mégis megóvott az isteni gondviselés, továbbkísért a számomra legnagyobb mester nyomdokain. Boldog és hálás vagyok, hogy nekem is, mint pár kiválasztottnak megadatott a lehetőség, hogy mind a mai napig az ő vezetése és oltalma alatt növekedhessek, mert az út sohasem ér véget. Jelenleg többet nem mondhatok, mert a titoktartási kötelezettségem alól, mindenre vonatkozólag még mindig nem mentesültem.

14

Több olyan rendszer is létezik, mellyel az ember eljuthat Istenhez. A mester, mint nyugati ember, a legtisztább, legvilágosabb, legérthetőbb és legrövidebb, ezáltal a legfárasztóbb utat választotta. Minél csúcsosabb, meredekebb, magasabb a hegy, annál fárasztóbb, nehezebb feljutni rá. A mester három könyvére, melyeket élete folyamán megalkotott mégis „fel lehet mászni”, és ezt ő is tudta mikor két könyvemet, „A mágikus idézés gyakorlata” címűt, és a „Igazi kabala kulcsa” címűt így dedikálta „Barátomnak és tanítványomnak emlékként”. Egyes leveleiben, melyeket letartóztatásunkkor lefoglaltak olyan aláírást használt, amit a rózsakeresztes rend tagjai. Megtanított rá, hogy életem minden egyes pillanatát, az isteni gondviselés felé a lehető legnagyobb alázattal teljes egészében ki kell használnom. Az igen nehéz pillanatok ellenére sohasem kételkedtem, hanem hittem neki és megbíztam benne. Az élet nehézségei nem büntetések, hanem tanítások, néha vizsgák, hogy valóban, őszintén vágyik e az ember a szellemi fejlődésre. Ha a beteljesedés eléréséhez valóban képesek vagyunk feláldozni azt, ami számunkra a legfontosabb, mint ahogy azt Ábrahám a saját fiával, Isaakkal tette a Bibliában, akkor készen kell állnunk minden pillanatban, hogy szembenézzünk a lehető legnehezebb problémákkal is. Sohasem olyan rossz a helyzet, hogy annál rosszabb ne lehetne. De nem létezik olyan feladat, melynek végrehajtásához ki ne lehetne fejleszteni a megfelelő erőt, hiszen máskülönben nem is állítaná az embert ilyen megmérettetések elé az isteni gondviselés.

***

15

A hermetikáról

Előszó

A hermetika hobbi. Segít közelebb jutni a beteljesedéshez. Nem jelent se többet se kevesebbet. Mivel csak egy hobbi, tehát se nem kötelezettség, se nem szükségszerűség, ezért hát örül az ember, ha hódoltan e kedvtelésének, már ha valóban örömét leli benne. Aki szereti a hobbiját, az minden szabat percét rászánja, és annyi időt spórol meg amennyit csak tud, hogy aztán arra fordíthassa. A hermetikához ugyanakkor igen nagy türelem szükségeltetik, mely a különböző feladatoknál lelkesedéssel és érdeklődéssel érhető el, mely során sohasem szabad elbátortalanodni.

Az akadályok láttán nem szabad elbizonytalanodni, sokkal inkább örömmel kell fogadni őket, hiszen ezek annak a jelei, hogy az isteni gondviselés gondoskodik rólunk, és lehetőséget teremt számunkra, hogy képességeinket, erőinket próbára tegyük és megszilárdítsuk. Az introspekció során magunknak kell rájönnünk, hogy hogyan győzhetjük le ezeket az akadályokat, hogy mi szükséges hozzá. Pont olyan ez, mint egy sportoló esetében, aki tréningezéssel fejleszti a képességeit. Igen, a beteljesedés felé vezető utat megközelíthetjük egy sportoló szempontjából is, aki például távolugrásban akar a legjobb lenni, és erre készül, még táplálkozását is ehhez igazítja, és örül minden egyes elért plusz centiméternek amit sikerült megugrania. Tudja ugyan, hogy nem lesz azonnal világbajnok, és első ugrása mindössze 8 méteresre sikerült. De szentül hisz benne, hogy egy napon ő nyer majd, és soha de soha, senki véleménye el nem téríti, hiába vágják a fejéhez, hogy „a sport haszontalan, megerőltető és időpocsékolás”. Azért van az embernek hobbija, hogy értelmesen töltse az idejét, ahelyett, hogy vég nélkül a televízióra meredjen, és mindennapjait a tv-programtól tegye függővé. Olyan szélsőséggé fajulhat ez, hogy akár az étkezési szokásainkat is az adásokhoz igazítjuk, mert attól tartunk, hogy valamiről (akár csak a reklámról) lemaradjunk. Mint ahogy barátom, a nagymester fia, Dr. Lumir Bardon emlékei is bizonyítják, hogy a mesternek volt ugyan televíziója, de soha egy műsort sem nézett meg benne.

Gyermekkorban fontos, hogy a képzelőerő fejlődjék, hogy egyes meséknél megtanuljon a gyermek arra koncentrálni, hogy a megfelelő példákat és tanulságot levonja, és hogy meg tudja különböztetni a jót a rossztól. Ahogy a mester mondta: „A jónak örülni kell, a rosszból pedig tanulni.”

A beteljesedés utáni vágy, illetve a beteljesedéshez a lehető legközelebb kerülés egy veleszületett tulajdonság. Ezen elhatározás tehát ez előző életünkből származik. E tulajdonság többnyire serdülőkorban kerül felszínre. Kedvet kap az ember, hogy megismerje önmagát, és, hogy erejét próbára tegye, mely során odáig juthatunk, hogy már teljesítőképességünk szélső értékeit igyekszünk kiismerni. Éppen úgy, ahogy röplabdajátékosok lábsúllyal próbálják túlszárnyalni önmagukat. Ez a helyes út!

Ha ezen lelkesedés még idős korban sem lankad, akkor az áldás sem marad el. Arra kell törekedni, hogy életünket örömmel töltsük el, és hogy a munka során is megőrizzük humorérzékünket, mert azzal sokkal többre lehet vinni, mint a

16

mogorvasággal. Nem azért nem játszunk már, mert öregek vagyunk, hanem az által válunk öreggé, hogy már nem játszunk. Az egész élet során meg kell őrizni a gyermeki tulajdonságot: a világra, mint egy nagy csodára kell tekinteni. Senkinek sem szabad elmulasztania a lehetőséget, hogy megtapasztalja ezt a csodát. Az élet a miénk, ezért hát teljes mivoltában élvezzük azt, töltsük el minden pillanatát örömmel. Ezzel a meggyőződéssel kell mindenen fölülemelkednünk, azzal a biztos tudattal, hogy semmi olyan nem történhet velünk, melynek leküzdéséhez ne rendelkeznénk a megfelelő erőkkel.

Miről lehet felismerni egy hermetikust – legyen szó gyakornokról, beavatottról, vagy már teljes fejlettségű mágusról? Külsőre semmiről sem. Él, dolgozik, eszik, alszik, úgy viselkedik mint minden más ember – de száz százalékig tudatosan! Minden pillanatot felhasznál fejlődéséhez és/vagy ahhoz, hogy az isteni gondoskodás által segítsen a másiknak, vagy a rászorulónak.

Örömmel, érdeklődéssel, sőt, lelkesedéssel végzi gyakorlatit, és mágikus szertartásait. Minden, amit hétköznapjai során tesz, azt analóg módon teszi, mintha csak mágikus tevékenységről lenne szó. Ha csak sétál, cukrot tesz a kávéba, fűszert, vagy más hozzávalót ad az ételhez, úgy teszi, mintha mágikus tevékenységet folytatna, mely során tekintettel van a mágikus számokra is. Tudatában van, hogy minden anyag minden cseppje adott tulajdonságokkal bír, melynek hatásaiban nem kételkedik. Így játszik gyermeki mód, de tudatosan minden egyes gondolattal, minden mozdulattal, minden lépéssel, még lefekvés előtt is arra törekszik, hogy magát vagy mást lelki békére tereljen. És őszintén, és lelkesen örül a legkisebb eredménynek is, melyet elért.

Így tettünk mi is, a mester és én, mikor még együtt voltunk. Gyakran nevetett, a buta felvetéseimen, pedig komoly dolgokról volt szó. Hol áll, hogy sírni kell a gyakorlásnál? – Vagy saját magunkkal szemben haragosan kellene értékelnünk eredményeinket? Vagy netalán félelemmel? NEM! Soha, egyetlen alaklommal sem szidott meg a nagymester. Legfeljebb csak elmesélt egy allegorikus történetet „egy mágusról”, aki erre vagy arra nem figyelt kellően, és ezért nem érte el a kívánt eredményt. Vagy azt mesélte el, hogy ő maga milyen hibákat vétett, hogy azok milyen következményekkel jártak, és hogy azokat aztán hogyan kellett helyrehoznia. Ekkor még nem sejtettem, hogy valójában rólam volt szó, és a történetek a jövőmre vonatkozó figyelmeztetések voltak. Sohasem mondta közvetlenül, hogy ezt vagy azt nem szabadna, vagy éppen meg kellene tennem. Ha kérdeztem, mindig csak azt mondta el, hogy mit hogyan kell csinálnom, és hogy mire kell figyelnem, de a kivitelezést rám hagyta. Ezáltal megtanultam, nem félni saját hibáimtól; és az isteni gondviselés által vezetve, a hibákból és a meg-megismételt gyakorlatokon keresztül ismeri meg az ember a helyes feladatvégrehajtást. Ismétlés a tudás anyja.

Ezért hát sohasem szabad csüggedni, és túlságosan önmagunkra hagyatkozni sem, mint ahogy a franciák mondják: ”segíts magadon, és Isten is megsegít”. Csakis azok a gyengék, akik saját erőiket hitüket vesztve túlságosan alulbecsülik, és csak kis feladatok végrehajtására látják elégségesnek. De ez nem így van, nagy céljaink vannak! Már csak az a tény, hogy Ön most ezeket a szavakat olvassa, arról tanúskodik, hogy Ön, ha tudat

17

alatt is, a szívében hordozza a beteljesedés utáni vágyat. Ez az értekezés is azt szolgálja, hogy Önt a helyes irányba terelje, támogassa, méghozzá mindezt örömmel és lelkesedéssel.

Életrajz

Kilenc éves koromban, harmadikosként az általános iskolában, olyan érzésem volt, mintha egy másik lény is élt volna bennem, mert a tanítónőm kérdéseit már előre tudtam, és rögtön utána a helyes válaszokat is. Ez odáig fejlődött bennem, hogy már azt is azonnal észrevettem, ha hibázott a tanítónőm, mikor a táblára írt. Alaposan magamba kellett rejtenem e képességeimet, hogy ne lógjak ki a sorból, és hogy ne kerüljek bajba.

Ekkortájt édesanyám igen megbetegedett, és én viseltem gondját. A segítségnyújtásom még a vizelettartási gondjaira is kiterjedtek, mert agytumorban szenvedett, és néha-néha elvesztette az eszméletét. Szegények voltunk, és mire egy alaposabb klinikai vizsgálatra összegyűjtöttük a pénzt már késő volt. Bár kétszer is megoperálták, de a hegei mentén kialakult egy daganat, és a harmadik operáció előtt egy nappal a tumor felszakadt és 31 évesen, pontosan a születésnapomon meghalt. Így vette kezdetét a tizenharmadik, földi életévem.

Öcsém nyolc éves volt, és ugyancsak súlyos beteg. Skarlát fertőzést kapott ami komolyan megtámadta a veséjét, belső vérzéseket, vérszegénységet, ödémát és gennyes arcüreggyulladást okozott. Édesapámnak minden héten vért kellett adnia neki.

Javában folyt a második világháború. Édesapám kohászként dolgozott egy acélgyárban, ahol tankalkatrészeket készítettek a német Gestapo felügyelet alatt, napi 16 órában. Esténként sohasem tudtunk, hogy haza tér e, mert minden nap letartóztattak és elhurcoltak valakit szabotázs vádjával. Az egész háztartást nekem kellett vezetnem, főzni, mosni, ablakot tisztítani és sorban állni az élelmiszerért. Ekkor már középiskolás voltam, de mivel energiatakarékos okokból nem fűtöttek, csak hetente egyszer kellett bejárni, hogy leadjuk az elkészített házi feladatokat, és újakat kapjunk. Mikor véget ért a háború, és tizennégy éves voltam, édesapám azt mondta, hogy már nem tud ingyen eltartani engem, ezért hát elküldött dolgozni a szénbányába. Viszont én könyörögtem neki, hogy engedjen tovább járni az iskolába, és megesküdtem neki, hogy ugyanannyi pénzt fogok hazahozni, mint amennyit a szénbányában keresnék. Ezentúl hajnali fél négytől a tejgazdaságba jártam tejeskannákat cipelni, amiért reggelit kaptam. Ezen felül élelmiszerjegyeket is kaptam, ugyanis akkoriban szűkösen állt az ember az élelemmel. Az iskolában, a szünetekben írtam a leckémet, hogy az iskola után maradjon elég időm a gyengébb diákok korrepetálására. A boltok zárása után segítettem a kirakatok dekorálásában, egyik másik helyen a számlákat és adónyilatkozatokat is töltöttem ki, amire persze csak éjszaka volt időm. Így aztán hozzászoktam, hogy csak napi 3-5 órát aludtam, hogy aztán másnap reggel fél négy kor ismét frissen fel tudjak kelni. Így készített fel engem az isteni gondviselés életem jövendőbeli feladataira. Megtanított a szorgos, kitartó munkára, arra, hogy könnyedén leküzdjek minden nehézséget, a szívósságra, hogy soha vissza ne tántorodjak, és mindig megvalósítsam a céljaimat.

18

Mikor teljesen tehetetlenül voltam kénytelen öcsém és édesanyám szenvedését nézni, megfogadtam, hogy orvos leszek ami édesanyám leghőbb vágya is volt egyben.

Még a nyári szünetben is dolgozni jártam a szénbányába, mintegy 800 méteres mélységbe. Egyszer betemetett minket az alagút, és a szén mai napig látható elméket hagyott a bal térdemen; nyolc órán át tartott, míg a többieknek sikerült félholtan kiásniuk minket. Ha csak fél órát késtek volna, végünk, ugyanis meghaltunk volna az oxigénhiány miatt. De már ekkor sem voltak félelmeim, mert megbíztam az isteni gondviselésben, hiszen jól tudtam, hogy még sokat kell tanulnom és tennem az emberiség megsegítéséért. Úgy tekintettem önmagamra mint egy idegenre, külső szemmel figyeltem gondolataimat, felmértem, rendeztem őket és újabb és újabb célokon törtem a fejem. Tizennyolc évesen már egyáltalán nem voltak félelmeim. Így a balesetem egy remek tapasztalat volt, emlékeim tartóoszlopa, mely biztosított róla, hogy ki tudok tartani, képes vagyok megőrizni a hidegvéremet, átlátni a dolgokat és nem pánikba esni. Ez a tulajdonságom többször is megmutatkozott, mint például, amikor letartóztattak, vagy mikor a munkatáborban voltam. Mindig a céljaim napos oldalán haladtam, és minden sötét árnyat magam mögött hagytam. És mikor találkoztam a mesterrel, ő csak vállonveregetett és annyit mondott: megfelelt! Ezt azért meséltem el kissé a részletekbe bocsátkozva, hogy bebizonyítsam: az életben semmi sem történik hiába. Ahogy a mester szokta mondani: „Az élet nem vidámpark, hanem iskola. A jónak örülj, a rosszból pedig tanulj!”. Nem minden büntetés, hanem inkább próba, sokszor egy remek lehetőség, hogy jó képességeinket megerősítsük, stabilizáljuk.

A mester: Szokások – Megtestesülés

A mester igen erős dohányos volt, mint ahogy azt már a fia is ecsetelte, és erős kávét ivott. Néha-néha sört is ivott, de egyébként semmi alkoholt. Csak a napokban értettem meg, hogy erőinek minden egyes cseppjét szó szerint ki akarta facsarna testéből, hogy rendelkezésre álló szabad idejében mindazt teljesíthessen minden feladatot, ami neki rendeltetett. Keményen és megszakítás nélkül dolgozott. Éjszakánként csak egy kevés alvást engedett meg magának. Mivel saját maga részére nem alkalmazhatott semmi nemű mágikus erőt, ezért nem is tette. Lelassult pajzsmirigy-működése fáradékonysággal, aluszékonysággal, gondolatai akadályoztatásával akaraterő-csökkenéssel járt. E betegség ellen pajzsmirigy-hormonokat szedett, amit én írtam fel neki. Ezen kívül epekövek is gyötörték. De a diétát szinte egyáltalán nem tartotta be, hanem inkább szokványos, allopatikus gyógyszereket szedett, mint minden más halandó. Meglehetősen kövér volt, de soha nem mondta egy szóval sem, hogy le kívánna fogyni; inkább úgy tartotta: „a jó, isteni gondviselés talán úgy segít a lefogyásban, ahogy azt a legkevésbé sem akarom.” Ezzel rosszindulatú daganatokra vagy egyéb más veszedelmes betegségre gondolt. Eleinte nem igen tudtam ezeket az összefüggéseket értelmezni, de aztán lassan-lassan világossá vált minden. Azután, mindent megtettem az egészségéért, hogy segítsek neki a sorsa beteljesítésében, azaz, hogy Franz Bardon-ként megtestesülve véghezvihesse gigantikus feladatait. Majd én voltam a soron következő, ugyanazon betegség ért utol, mely vele is végzett. Szégyenletes módon abban a kórházba, ahol ekkoriban én is dolgoztam, csak éppen a fegyenceknek fenntartott részben, ahová civil egyáltalán nem tehette be a lábát. Még csak nem is sejtettem, hogy ott volt, talán csak éreztem. Mindez

19

annak ellenére, hogy én magam jósoltam meg, hogy le fogják tartóztatni a mestert; senki más nem tudta. Volt egy látomásom: a mestert láttam búváröltözékben, a sisaküveg előtt feltűnő ketrec rácsai, melyből szemlátomást nem tudott kiszabadulni. Amikor elmeséltem neki megdöbbent (vagy csak úgy csinált), és elkeseredett. Őszintén szólva ekkor még egyáltalán nem voltam tisztában a látomásom jelentésével. Amikor megkérdeztem, hogy miért kesereg, miközben mindig olyan vidám szokott lenni, azt felelte: „Csak nem gondolja, hogy nekem nem fáj mindazoknak a hálátlansága, kiknek segítettem?” Ekkor még azt gondoltam, hogy egy ilyen nagy mester ezeken fölül tud emelkedni. De ma már világosan látok, és gyakorta vissza-visszaemlékezem Jézus hasonló szavaira, miket halála előtt mondott. Egyébként előfordult már egyszer korábban is, egész búskomor volt, és amikor annak oka felől érdeklődtem, azt felelte, hogy sok gondot okoz neki az általa pillanatnyilag megtestesített Franz Bardon másodlagos sorsa. Akkoriban ilyen nemű gondokkal egyáltalán nem foglalkoztam, mert, kis, hermetikus embrióként azt gondoltam, hogy hasonló problémákkal nekem sohasem kell majd szembesülnöm. Ma pedig legszívesebben azt kívánnám, bár csak lehetőségem lett volna rá, hogy részt vállaljak e gondjából, hogy alaposabban elmélyülhessek a problémával.

Egy zarándok ezer évig ült és várt a paradicsom kapujában, mikor is egy pillanatra legyűrte a fáradság, és lehunyta a szemét. Éppen ebben a rövidke pillanatban az ajtó halkan kinyílt, majd újra bezáródott.

Kitartás – Türelem – Szellemi önuralom – Lelki béke

Egyik alkalommal a mesternél jártam, és épp ki akartam nyitni egy üveg sört. De mivel lusta voltam megkeresni a sörnyitót, és egy kicsit nagyzolni is akartam, az ajtózáron akartam leütni a kupakot, annak ellenére, hogy a mester előre figyelmeztetett. Természetesen az üveg nyaka letört, és a sörnek majdnem a fele kiömlött a padlóra. A legszívesebben menten a föld alá sűlyedtem volna, csak, hogy megússzam ezt a szégyent. De a mester és a házvezetőnője csak nevettek rajtam, miközben a kiömlött sört törölgettem a földről.

Azután elmesélte a mester, hogy milyen volt mikor Tibetben volt Tschela, azaz tanítvány. Egyszer a guruja egy tűvel küldte el egyik barátjához. Mikor megérkezett, a barát anélkül, hogy a tűt közelebbről megnézte volna, visszaküldte őt. Ezen elcsodálkozott, megvonta a vállát, és visszaszaladt. Mikor megérkezett a mester folyton folyvást visszaszalajtotta, és a barát is ugyanígy tett. Mivel már fáradt volt, mérges lett, hogy ide-oda kell rohangálnia egy tűvel, ami senkit sem érdekel. Csak miután haragja alázattá, kitartássá és megnyugvássá formálódott hagyhatta abba a gyakorlatot a tizenhatodik oda-vissza út után. „Ezen a világon semmi sem történik ok nélkül.”, fejezte be a történetet a mester, és erre, az vetődött fel benne, hogy a mester nem e maga készítette elő ezt a sörös esetet, hogy alkalma lehessen erre a hasznos tanításra.

Lelkiismeret

A lelkiismeret az Akasha, az isteni gondviselés egyik aspektusa. Ha lelkiismeret furdalásunk van, az azt jelenti, hogy valami nincs rendjén. A gondolatainkban

20

tudatosodnak mindazon tetteink, melyek helytelenek voltak. Néha a magyarázat álom formájában érkezik, esetenként figyelmeztetésként idő előtt, amire hallgatni kell. Figyelem: az álmok nem időhöz kötöttek, egy adott eseménynek nem feltétlenül fog az álom utáni napon bekövetkezni. Az álmok a munkánkat, álmodozásaink, és tudatalatti vágyaink tartalmát tükrözik, így azok komoly figyelmeztetések. Tehát alaposan mérlegelni kell őket. Azon felül minden este gondolatban át kell tekinteni az aznapi élményeket, hogy ne szalasszuk, az autoszuggesszió lehetőségét: a megfelelő részletek tudat alatti elmélyítését. Ilyenkor a legőszintébbnek kell lennünk önmagunkhoz, mert annál nagyobb hazugság nincs, mikor saját magunkat csapjuk be. Ha az ember rosszindulatú, vagy csupán helytelen tetteit megbocsátja magának, eltussolja, vagy elbagatellizálja magában, akkor jelentkezik a lelkiismeret-furdalás. Hozzá kell szoknunk, hogy minden nap tiszta lelkiismerettel feküdjünk le aludni.

Sietség

Röviden szólva: a sietség teljesen hasznavehetetlen. Ahogy a régi közmondás is úgy tartja: „Lassan járj, tovább élsz.” Legtöbbször újra el kell végeznünk azt, amit már egyszer kapkodva megtettünk, mert valamit elhibáztunk. Ha valamire nincs elég időd, akkor inkább bele se kezdj. Úgy táblázd be a napod, az ügyleteidet, hogy tudatosan minderre elég időt szánsz, úgy, hogy egy pillanatod se vesszen kárba. Csak gyengék várnak a lehetőségekre, miközben az erősek célirányosan, alkotóian maguk teremtik meg a lehetőségeket. Csak az lehetetlen, amit nem mertünk megtenni.

Nem hiába kezdődik a legtöbb mágikus munka éjféltájt. Elsősorban a nyugodt környezet miatt és nem az éjféli kísértetjárás végett. A mester néha vett egy fürdőt, után aludni ment, hogy aztán a kis pihenő után jó hangulatban és szigorú terv alapján éjszaka végezhesse az idézéseit vagy más mágikus tevékenységet. Ha otthon túlságosan zavarják az embert, akkor keresni kell egy eldugott, nyugodt helyet. A temetők erre igen alkalmasak, de nem feltétlenül szükségesek. A hétköznapi ember félelemből, vagy kegyeletből éjszakánként kerüli az ilyen helyeket, ezért zavartalanságot biztosítanak. A mágusnak e hely céltudatos felkeresése talán még extra feszültséggel is szolgál, mely erőit növelheti. Tehát, ismételten: a temető nem szükségszerű, ezért gyengébb természetűek jobb, ha el is felejtik. Bizonyára, még egy négytagú családban is akad a megszokott lefekvés után egy fotel, amiben ülve meditálni és gyakorolni lehet. Ha valaki mégis elsétál arra, az növeli a feszültséget, ilyenkor annyit mondok, hogy csak nyújtózkodtam egyet. Tibetben hajnali négykor kezdődik a nap. Ilyenkor az ember kialudt, friss, jó kedvű és a környezet is nyugodt még.

Ha csak kevés időnk van, akkor az eltervezett munkát vagy gyakorlást alaposan át kell gondolni, és dolgok egymásutánját pontokba szedve lejegyezni, oly módon, hogy ha valaki véletlenül megtalálná, ne értse azt. Ezzel a módszerrel teljesen hibátlan tervet lehet előkészíteni. Ezáltal tudatunkban szilárd gondolati köveket fektetünk le, és ha elkezdődik a nap, gondolataink úgy követik egymást, mint egy tökéletes számítógépes program. Ez nem más, mint az emberi gondolkodás hitvány másolata, még akkor is, ha itt egyes folyamatok egy időben történő lejátszódásáról, és az emberi gondolkodásban előforduló mellékes gondolatok és hatások elhagyásáról is szó van.

21

Kíváncsiság

Egyszer, mikor a mester esti idézésre ment, és elhagyta a házat, segítettem a házvezetőnőnek elpakolni a tányérokat. Közben mindenfélét kérdezgettem tőle a mesterről, hogy miket szokott csinálni, mikor nem vagyok ott, és hasonlókat; mindenesetre olyanokat, amiket sohasem mertem volna szemtől szemben megkérdezni tőle. Önmagában véve nem voltak különösebben fontos kérdések, csak a kíváncsiságomat csillapították, és hozzájárultak, hogy alaposabb képet kaphassak mesteremről. Az asztalt már leszedtük, és csak egy gyufásdoboz volt rajta. Egyszer csak, buzgó kérdezősködésem közben, a gyufásdoboz a kezdett, olyan tíz cm magasra a levegőbe emelkedni. Csak mikor elhallgattam szűnt meg a jelenség. „Na látja!” vetette a szememre a házvezetőnő, „most megkapta, és én sem úszom meg ha, hazajön”. Ekkor lefeküdtem aludni. Másnap reggel megrovást vártam a mestertől, de ő csak annyit kérdezett „Jót beszélgettetek?” Közben mosolygott, és úgy tűnt, hogy nem is vár választ. Ennek örültem, és csendben maradtam, mint egy kisegér. Az is lehet, hogy az esetben a mester, maga nem is vett részét, hanem csak a védőszellemei vetett gátat a kíváncsiságomnak. Elővigyázatosságból nem kérdeztem meg a házvezetőnőt, hogy mondott e valamit neki a mester. „Aki hallgatag, az semmire sem viszi, de beszélni ezüst, s hallgatni arany.”

Intospekció- Önismeret

Az introspekció - önismeret csak kevés vallásban található meg. Hagy említsem meg például a gyónást. Abból áll, hogy tudatosítjuk magunkban saját tulajdonságainkat. Azért tesszük, hogy eltávolodjunk azon tulajdonságainktól, melyek akadályozzák életünket, a pozitívakat megőrizzük, és öntudatunkat azokra alapozzuk. Ha valami nem sikerül, akkor azért nem mindig a 13-mas felelős, hanem mi magunk, mert tulajdonságainkat nem is mertük fel helyesen.

Egy időben szégyelltem magam a sok negatív tulajdonságom miatt, de aztán a mester felvilágosított: nem a negatív tulajdonságok száma a döntő, hanem hogy az őselemeken belül milyen kapcsolatban állnak egymással. Például 21 tűzben, 20 levegőben, 19 vízben és 18 a földben. Még jobb eset áll fenn, ha ugyanannyi negatív és pozitív tulajdonságunk van. Támaszkodjon a pozitív tulajdonságaira, ás lefekvés előtt autoszuggesszióval a következőként befolyásolja tudatalattiját: tárolja ezeket a tulajdonságokat ételben, italban, lélegezze be őket, építse be a már automatizálódott cselekedeteibe, mint a sétálásba. A negatív tulajdonságaitól pedig képzeletben szabaduljon meg, borotválkozásnál, kiválasztódási folyamatoknál, stb.: semmi se szabjon gátat képzelőerejének!

A mester egyszer azt kérdezte tőlem, hogy a boldogság hány forrását tudnám felsorolni. Ő maga vagy 36 forrást említett. Olyan dolgok ezek, melyekkel az ember a hermetikában is eljátszadozhat. Játszani és játszani, örömmel és lelkesedéssel annak ellenére is, ha komoly dolgokról van szó.

Had jegyezzem meg ismételten: a pozitív tulajdonságunkra kifejezetten nagy hangsúlyt kell fektetni. És még valami: ha kimondja azon kívánságát, hogy egy adott

22

tulajdonságát megformálja, és ebbe az irányba erőfeszítéseket tesz, akkor az isteni gondviselés lehetőségekkel szolgál majd Önnek egyes megmérettetéseken formájában, melyekkel Ön majd szembesül fog, hogy a megfelelő tulajdonságai ezek által megerősödjek. Az Akasha, az okok világa, olyan mint a nyilas íja, a húr megfeszíti ugyan, de ha nincs felajzva akkor nyugalmi állapotban van. Ha kimondjuk egy kívánságunkat, akkor az úgy viselkedik, mint nyílvessző, melyet a felajzott húr keltette feszültséget felhasználva egy adott irányba lövünk. A mentális kívánság dinamikájától függően jön létre egy adott szituáció az asztrális világban, hogy az aztán a materiális világban realizálódhasson. Az érzékeny, nyíltszívű mágus nyomban felismeri a megmérettetésekben, hogy azok az teljesítőképességünktől függő, az isteni gondviseléstől eredő lehetőségek, melyek a fejlődést szolgálják. Mosolyogva ragadjuk meg ezt a segítő jobbot, és nagy örömünkre van, hogy megint egy lépéssel közelebb kerültünk a beteljesedéshez. Az átlagos ember általában ezernyi kívánságot fogalmaz meg magában. De mikor lehetősége nyílik azok egyikének megvalósítására, csak neheztel, ha esetleg igazságtalanul elé gördülő nehézségekkel kell szembenéznie.

Ne így imádkozzunk „Urunk, ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!” Egy mágus így fogalmazza meg kívánságát: „Meg szeretném szerezni az erőt és a tudást, hogy legyőzhessem a gonoszt!” És tudja, hogy mindezért mit kell tennie. Mert semmitől de semmitől visszarettennie nem szabad. Barmi, ami vele történik okkal történik és a fejlődését szolgálja. Mer akkor dicsőség a dicsőség, ha azt a kísértés lángnyelvei már megnyaldosták.

A mester mindig elégedett volt, ha megmérettetések állták útját, mert tudta, hogy az isteni gondviselés nem hagyja magára. Ahogy érettebbek leszünk, kívánságaink gyorsabban realizálódnak. Mivel egy beavatott ezzel tisztában van, ezért semmilyen körülmények között, még gondolati síkon sem mond ki olyan kívánságokat, melyek bárkire is ártalmasak lehetnének, vagy az univerzális harmóniát megzavarhatnák. Teljes felelősséggel tartozik ugyanis minden kívánságáért. E célból van szükség a gondolataink kontrolálására, az introspekcióra, mely már automatikusan kell, hogy működjön bennünk. Minden egyes gondolatnak, szinte kézzel foghatónak kell lennie.

Koncentráció

Egy művész, egy virtuóz nem kezdi el azonnal a legmesteribb műveit zongorázni, hanem előtte csak kilazítja az ujjait, egyes etűdöket és nehezebb részeket újra átismétel. A fő koncentrációs feladatot is először a semmis gondolat állapotával kell kezdeni. A spontán előtörő gondolatainkat ignorálnunk kell, anélkül, hogy állást foglalnánk mellettük, vagy teljesen idegenkedve tekintenénk rájuk. Egyes gondolatok többször előjönnek –ezek a tudatalattink tükrei, azon kívánságainkból, félelmeinkből, álmainkból állnak, melyek éber állapotban foglalkoztatnak, terhelnek minket, erőt szipolyoznak ki belőlünk és a gyümölcsöző tevékenységeinket akadályozzák. A semmis állapot révén elkerülhetjük ezt az erőveszteséget, a gondolatok kimerülnek, egyre halványabb és halványabbak lesznek, míg végül úgy felmorzsolódnak, oly kis elemekre esnek szét, hogy hatalmuk megszűnik felettünk. Ezt, a semmis állapotot, a gondolati némaságot negatív állapotnak is nevezik.

23

Általában 10 perc elég, és elérjük a semmis gondolat állapotát, mely során nem érzékelünk, nem látunk, nem érzünk semmit, se ízt se illatokat. A test felveszi az Asanát, egy ellazult egészen oldott ülő tartást. Ekkor már mindennemű behatásoktól mentesülve, egészen célirányosan, zavartalanul koncentrálhatunk. Magunktól minden külső ingert távol tartva koncentrálhatunk például egyetlen színre, mely során az időtartam méréséhez (igény szerint) vekkert is használhatunk.

Ha esetleg a tudatalattinkból bármilyen gondolat megpróbálna felszínre törni, azt hárítsuk el magunkról anélkül, hogy az figyelmünket az adott színről elvonná, mintha csak egy mágikus szívóerő ölelné körül a színt, mely minden zavaró tényezőt magába szív. Az egész tevékenység titka tehát abban rejlik, hogy ne engedjük, hogy a zavaró tényezők elvonják a figyelmünket, azaz az erőnket, az energiánkat; teljes energiánkat az adott szín irányába kell fókuszálnunk. Játékosan addig tömörítsük az energiát, míg az, gömb alakot nem ölt, mint egy sokszínű nap, míg csillogni, sőt fluoreszkálni nem kezd, mint egy neoncső, vagy az opál, mely során a szín eltompulva tovább sűrűsödik. A gömböt tovább formálhatjuk, és mikor a vekker 5-10 perc után felcsörren, eltűntetjük a színt. Az eltüntetés lehet gyors, denotációszerű, melyet követően azonnal újraidézzük a semmis állapotot, vagy engedhetjük, hogy az összegyűjtött energia szétáradjon az univerzumban, illetve töltés nélkül átsugározhatjuk egy őselemnek. Az adott tulajdonságot legkönnyebben úgy tudjuk megszilárdítani, ha szimbólumokat felhasználva koncentrálunk. Meg kell határoznunk az erő forrását, majd kapcsoljuk össze az adott tulajdonságot egy bizonyos színnel, hanggal, érzéssel, ízzel, illattal, személytől függően minden tulajdonságot egyel – egyel, vagy akár többel. A színeket elképzelhetjük például tűzszerű ködként, felhőként, cseppalakként, szétszóródó, vagy csóvaszerű fényként. Az egyes őselemeket a bal kéz különböző ujjain át duzzaszthatjuk fel, szívhatjuk magunkba, (kisujj = levegő,gyűrűsujj = föld, középső ujj = Akasha, mutatóujj = tűz, hüvelykujj = víz), majd az egyéntől függő testrészbe befoghatjuk, például a fejbe a tüzet, mellkasba a levegőt, hasba a vizet, lábakba a földet. De más formában is tárolhatjuk a testünkön kívül: más síkon (az Akasha, a mentál, asztrál vagy fizikai síkon). Ha megszakítjuk az energia összegyűjtését, akkor kiszűrjük az adott őselemet az adott testrészből, melybe befogtuk és a jobb kéz megfelelő ujján át, a szabadba bocsátjuk, hogy az, az univerzumban szétáramolhasson.

Ezt az eljárást váltsuk szokássá magunkban, mely például a következőképpen épülhet fel: 1. Energiaforrás, 2. Sík, 3. Erő összegyűjtése, 4. Az őselemek testrészekben történő tárolása, 5. Felmondás, 6. Feloldás, 7. Szétáramoltatás, - így kevés hibát véthetünk. Ne halogassunk semmit, de mit már kétszer megtettünk, az már szokás. Érdemes hasonló kis rituálékhoz szoknunk, mert minél intenzívebben kezeljük az energiát, annál nagyobb figyelemmel kell lennünk az analógiára. Ha ugyanis például adott energiát tömörítünk össze, és azt elfeledjük szerteoszlatni, akkor az akár még az egészségünkre is káros lehet, méghozzá annál nagyobb mértékben, minél intenzívebben az energia összesűrítése történt. Ismételten el kell hogy hangozzék, amit már az előszóban írtam: amennyiben az energiát nem önmagunk számára használjuk fel, hanem más számára, akkor ne engedjük, hogy az energia kapcsolatba léphessen saját testünkkel, ilyenkor azt a testen kívül duzzasszuk fel. Tanácsos minden egyes koncentrációt, gondolati gyakorlást stb., mindig ugyanott, ugyanabban az ülő tartásban

24

(Asana), és ugyanabban az időpontban végezni. Ezáltal e tér folyamatosan megtisztul a fölös gondolatoktól, magában hordozza a gyors siker töltését, melyet természetesen készakarva is megvalósíthatunk.

Jóga

A mester is híve volt egy időben a Hatha-Jógának. Sohasem határozta meg egyetlen tanítványánál sem, hogy melyik jóga stílusban gyakoroljon. Én is a mester kölcsönkapott kézirataiból választottam ki ülőtartásokat (Asanákat), és sokakat a mai napig alkalmazok. Felhívta rá a figyelmemet, hogy az Asana segítségével kiegyensúlyozhatók a test azon belső feszültségei, melyek a koncentrációs gyakorlatok során jönnek létre. A nyugati ember számára elegendő egy szék, és egy közönséges ülőtartás egyenes gerinccel, ahogy azt az elő könyvében megírta. Ha egy adott asana-ülőtartást megfelelőnek találunk, akkor abban kivetni való nincsen, de azt mindenkor úgy kell megválasztanunk, hogy hosszú időn át is meg tudjuk őrizni. Egyébiránt minden egyes jóga típushoz egyetlenegy őselem aspektusa rendelhető, a megfelelő hozzárendelés: Hatha-Jóga : (az akarat jógája) = tűz, Gnana-Jóga (a megismerés jógája) = levegő, Bhakti-Jóga (szerelem) = víz, és a Radja-Jóga (öntudat) = föld. A jóga rendszerek tehát egyirányúak: ugyan elérhetjük általuk a megvilágosodást, de a négypólusú, teljes Jod-He-Vau-He szellemében nem. Csak egyfajta kiegészítést testesítenek meg.

A szellem- Szellemi állapotok – A szellem fejlődése

A szellemnek, a gondolkodásnak különféle megnyilvánulási formái vannak. A szokványos gondolkodás úgy történik, hogy a gondolatok rendezetlenül áramolnak, csaponganak egyik tárgyról, vagy problémáról a másikra, mint a pillangó; az akarat csak ritkán szakítja meg e folyamatot döntéseken, elhatározásokon keresztül. Hogy az iménti rendezetlenségnek elejét vegyük, a következő tulajdonságokat kell kifejlesztenünk:

Koncentráció: összesűrítés, összegyűjtés, raktározás, fenntartás.

Meditáció (gondolkodó megfigyelés): töprengés, megfontolás, átgondolás. Úgy szemléljen egy adott tárgyat, vagy problémát annak minden oldaláról, hogy azt végül megismerje, és tökéletesen értelmezni tudja.

Kontempláció: egyesülés, egybeolvadás, fúzió, azonosulás, együttérzés, beleélés, eggyéválás.

Egy tibeti tanítvány (Tschela) azt a feladatot kapta mesterétől, hogy lépcsőzetesen, koncentrációval, meditációval, és kontemplációval azonosuljon egy általa jól ismert objektummal. Mivel a tanítvány korábban pásztor volt, ezért egyik kedvenc állatát, az egy bikát választotta ki a gyakorlat tárgyául. Néha meglátogatta a mester, hogy megnézze milyen előrelépéseket tett. Ez igen sok ideig történt így, míg nem egy napon a mester felkereste a tanítványt a pusztában, és azt parancsolta neki, hogy jöjjön ki a kőkunyhójából. A tanítvány azonban azt felelte, hogy nem tud kijönni, mert szarvai olyan nagyra nőttek, hogy már nem fér ki az ajtón, végül még a bika hangját is utánozta.

25

Itt látható tehát a sikeres kontempláció egy remek példája, de nagyon fontos ugyanakkor, hogy ebből az állapotból bármikor visszatérhessünk a valós világba, mely által teljesen a markunkban tartjuk e folyamatot. A következő szellemi állapotokat kell még megemlítenünk:

Az eksztázis (önkívület) – az akarat, a hit (tűz), az értelem (levegő), az érzelem (víz) és az öntudat (föld) alaptulajdonságainak megtestesülése.

Transz – Az öntudat egyes objektumokra, vagy síkokra történő nem csak passzív, tehát külső szemlélőként, hanem aktív, alkotó, kreatív módon történő átvetítése.

A szokványos gondolkodást a szokványos fényhez hasonlatos, melynek fényrészecskéi, a fotonok, ezernyi irányba fénylenek, ragyognak és áradnak. Ugyan tartalmazzák az összes elemet, de egy prizma segítségével felbonthatók az egyes színekre (elemekre). Továbbá, egy izlandi mészkő-kristály segítségével akár a fény polarizációját is előidézhetjük, azaz a fény a prizmán megtörve egy adott síkra, vagy irányba vetül. Ekkor a fény már nem szétáradó, hanem fókuszált. Ha a fényt megfelelő módon felerősítjük, akkor különböző hatásokat érhetünk el. Ha például egy igen erősen fókuszált fénysugarat keresztülbocsátunk egy drágakövön, mondjuk rubinon, akkor jóformán lézersugár keletkezik, mely, az energia megfelelő felerősítésével bármilyen anyagra befolyást gyakorolhat. Ezen változások segítségével olyan alkímikus folyamatok is előidézhetők, melyeket a maghasadással kapcsolatos atomerőműveket, tömegpusztító eszközöket illetően ismerünk.

A mester szerint a csodálatos Atlantisz idején azért következett be a világméretű katasztrófa, az özönvíz, mert pár felelőtlen mágus a kísérleteivel elmozdította földet annak eredeti tengelyéről, és ez által kizökkentették egyensúlyából. Ez aztán vibrációt, és mágneses elhajlást idézett elő, mely kiváltotta a világméretű katasztrófát: a kontinensek szétszakadását, új hegységek feltorlódását, újabb tengerek létrejöttét és az Atlantisz elsüllyedését. Tehát mindig mindent figyelmesen, átgondoltan! „Minden olyan végtelen egyszerű” szokta mondani a mester nevetve.

Kívánságok

Ha van egy kívánságunk, akkor mérlegelnünk kell, hogy miért hasznos annak beteljesülése, hogy ki profitál belőle, és legfőképpen, hogy bárkinek is kára származhat e belőle. Mert akiben megfogalmazódik a kívánság, annak aztán felelősséget is kell vállalnia érte, és mindent helyre kell hoznia, ha esetleg hibát vétett. Bizonyára mindenki meg tudna nevezi egy-két ilyen példát saját életéből. Mint ahogy már említettem, a mester is elveszítette egyszer a fejét, és egy olyan átkot mondott ki, melynek negatív hatását aztán jóvá kellett tennie. Erre utalva a mester felhívta a figyelmemet, hogy mindig határozottan szem előtt kell tartani, hogy átlagos emberként vagy hermetikuskent viselkedünk, mert annak megfelelően teljesülnek kívánságaink, de a felelősséget is ugyanolyan mértékben kell majd vállalni. A „Frabato” című regényében írta, hogy Urgaya figyelmeztette, mert esetenként az isteni gondviselést „segítve” a bűnösöket

26

különféle akadályokkal, sőt, büntetésekkel sújtotta, annak ellenére, hogy annak ideje még nem jött volna el.

A hermetikusnak a következő mottó tükrében kell megfogalmaznia kívánságait: „Jobb és tökéletesebb akarok lenni, hogy minél többet segíthessek a többi embertársamon.” Ez lebegjen előttünk! Az önző kívánságok mindig negatív következményekkel járnak – ami önmagában nem fenyegetés, hanem csak figyelmeztetés. Egy másik példa: vegyünk egy szükségállapotot, ahol a segítségünkre szorul ( legyen az testi-lelki vagy fizikai segítség). A döntés a mi kezünkben van, azt a következők mérlegelése után hozhatjuk meg:

1. Ha nem érintene minket ez az esemény, nem is találkoztunk volna a bajbakerülttel.

2. Hermetikusként képeseknek kell lennünk felismerni, hogy nem e a sors akaratáról van e szó. Ha ez az eset áll fenn, és segítünk a bajbajutott személyen, akkor egyúttal meg kell kérnünk az isteni gondviselést, hogy a sors által egy másik megmérettetésben részesüljön.

Egyszer mesélte nekem a mester, hogy meggyógyított egy kislányt, akinek már szinte teljesen felemésztette a tüdejét a tuberkulózis. De mivel a betegség a karmától eredt, sorsszerű volt, ezért, hogy tettéért felelősséget vállaljon, hatalmas nehézségei támadtak, míg nem kénytelen volt a gyógyulási folyamatot újra visszafordítani. Amikor ezt meghallottam nagy alázatot éreztem. Szinte elképzelhetetlennek tűnt, de megtörtént, mert egy igazi beavatott akár tejhatalmúvá is válhat, ha minden univerzális szabályt betart, és tetteit megfelelően indokolja.

Ha elérjük a fejlődés egy bizonyos fokát, döntést kell hoznunk, azaz meg kell fogalmaznunk a további életünket meghatározó kívánságunkat, majd annak teljesítésért másodperceket, perceket, órákat, napokat, hónapokat és éveket kell munkálkodnunk. Minél több tudással és tapasztalattal rendelkezik valaki, annál bonyolultabb feladatokat kell teljesítenie, ha egyszer majd olyan jellegű döntést hoz. Természetesen ki fognak benne fejlődni az ehhez szükséges tapasztalatok, gondolatok, intuíciók, az erő és a hatalom felhalmozásának képessége, mely egy átlagos ember korlátait messze túlhaladja. Ezen feladatairól sohasem fog beszélni, azokat nem tűnteti fel fontosnak, mert az oda vezethetne, hogy kívánságainak hatásai meggyengülnének, másrészt időlegesen a hatalmából is veszítene (ami a szenvedőkön segít), ami számára az a lehető legnagyobb büntetést jelenti, ha már nem tudja teljesíteni élete fő feladatát. Megfelelő fejlettségi szintnél azonban már nem esik áldozatul az ember efféle csábításnak. Természetesen lehet beszélni ezekről a dolgokról a tanítványoknak a beavatás során, hogy motiváltak, lelkesek legyenek, és hogy útjuk során segítségükre legyen, a mester is pont így tette ezt velem. A nyilvánosság számára viszont nem alkalmas minden példa, mert azok az átlagos értelem, és ítélőképesség korlátain kívül esnek.

3. Nem szabad egyszerre túlságosan sok kívánságra koncentrálni. Ekkor a megvalósításhoz szükséges erő felmorzsolódik, és a beteljesítésre szánt idő jelentősen

27

elhúzódik, vagy akár be sem következik. Ebben az esetben az introspekcióban vétünk egy komoly hibát. A leghelyesebb csupán egy negatív tulajdonságunkat kiválasztani, hogy azt majd pozitívvá formáljuk, teljes erőbedobással arra kell fókuszálnunk, hogy a negatívat elfojtsuk és a pozitívat egyszer, és mindenkor megszilárdítsuk. Biztosak lehetünk benne, hogy az isteni gondviselés a legkülönfélébb próbatételeken keresztül igyekszik erősíteni a jó tulajdonságainkat, méghozzá annál nagyobb mértékben, minél nagyobb a vágyakozásunk egy adott tulajdonság birtoklására. Ezért hát nyájasan mosolyogva fogadjunk minden megmérettetést, mely beteljesedésünk elérésében hivatott segíteni bennünket. Meg kell tanulnunk számolni velük, meg kell ismernünk őket, sőt örömmel tekinteni rájuk – és nem nyavalyogni, átkozódni, vagy bántva érezni magunkat.

4. Külön alpont a tudatalatti kívánságaink, pontosabban álmaink, melyek gyorsan és nagy vehemenciával törnek a teljesülés felé. Ezek egyes gondolati árnyak, álarcok mögött bújnak meg, és valamelyest saját önfenntartó ösztönnel rendelkeznek, és hasonló lelki állapotú emberek körül mozognak, hogy erőt szipolyozzanak ki belőlük. Egy napon talán meglepődve tapasztaljuk, hogy találkozunk az álmunkban kívánt fizikai személlyel, kit még sohasem láttunk; a kívánság szó szerint beteljesedik, és egy napon előttünk fog állni. Eleinte nem tudatosul ez bennünk, aztán lassan-lassan megértjük, hogy mi történt. A magasabb fejlettségi szinten lévők például maguk elé képzelhetnek egy kellemes megjelenésű sellőt, (akinek tulajdonságait maga az álom határozza meg) hogy kívánságainkat teljesítse. Ez természetesen meggátol minket a fejlődésben, sőt, le is téríthet minket a helyes útról, mint ahogy azt a mester a „Frabato” és a „Mágikus idézés gyakorlata” című könyveiben megfogalmazta. Egyik barátommal is megesett ez, és éppen olyan végzetes volt számára, mint ahogy azt a mester felvázolta. Egy ilyen lény belelát a gondolatainkba, és ezért titkos elvárásainkhoz alkalmazkodni tud, nem válik sohasem negatív töltésűvé, mindig teljesíti kívánságainkat, és lassan-lassan szinte észrevehetetlenül lecsábítja a mágust a helyes útról, melyen alapvetően elindult, és melyen a szabályok szerint a továbbiakban is előre kellene haladnia.

Az egyik görög mondában volt egy varázslónő Circe, aki Odüsszeuszt egy örömökkel teli szigeten kényeztette, hogy megakadályozza a hazatérését.

Tanultam a leckéből, és az összes gondolatom átfürkésztem, hogy megtisztítsam, és megszabadítsam magam a tudatalatti kívánságaimtól. Azóta nagyon figyelmes vagyok, és háromszor is meggondolom, mielőtt megfogalmazok egy kívánságot. Lehet, hogy esetleg azt gondoljuk „Ez velem úgysem fordulhat elő”, ahogy én is feltételeztem, de a mester nem hiába írt ezekről a könyveiben.

A mester mesélte, hogy ismert egyszer egy sellőt, aki igen jó volt őhozzá, de a partnere, egy vízi ember, roppant féltékeny volt a mesterre, és folyton folyvást kellemetlenségekkel szembesítette, ezért aztán véget kellett vetnie a kapcsolatnak. Többet nem árult el. Ekkortájt kezdtem látogatnia a vénuszi szférát, és annak lényeit, aminek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Meg voltam róla győződve, hogy nem is kell, míg nem úgy jártam, mint a mester egyik tanítványa, akinek a fejére esett egy tetőcserép: „Ötven éve, minden nap annál a saroknál sétálok el, soha semmi bajom nem esett, de éppen ma, egyszer csak… Doktor Úr, meg tudná magyarázni, kérem?”

28

A személyes Isten

Egyik nagyári este együtt utaztam a mesterrel az autójában. Nem sokkal napnyugta előtt járt az idő, a természet végtelen nyugodt, harmonikus volt, amit csendben élveztünk. Gondolataimban mélyen elmerülve ültem a mester mellett. Egyszer csak – mint derült égből a villámcsapás- így szólt a mester: „Találja meg a személyes istenét!” Teljesen letaglózott. Nem egész egyetlen perc alatt végigpergett a fejemben az eddigi életem, és jövőképeim – és egy pillanat alatt sikerült meghoznom a döntésemet: energiaforrás, név, tartalom/tulajdonság, forma, időkorlátok, a megfelelő ujjak… A mester némán bólintott, és békésen folytattunk utunkat.

Test - aszkézis- sport

Az egyik tanítványtól a következő hangzott el: „Gyűlölöm a testemet!” Csak akadályozza a hermetika felé vezető gyors haladásomat. Tele van kívánságokkal, és arra kell pazarolnom az időmet, hogy tápláljam és ápoljam, hogy életben maradjon. Ezt az időt sokkal szívesebben szánnám a mentális fejődésre!” E világon semmi sem történik ok nélkül. A test hozzájárul, az emberi lény beteljesedéséhez. Benne játszódik le a teljes fejlődési folyamat. Nélküle nem is sikerülne. A gondolkodás az agytekervényekkel áll kapcsolatban, az élet tüdő és légzés nélkül lehetetlen, a kar és más testrészek a materiális világban való léthez szükségesek. Ennek megfelelően foglalkoznunk kell testünkkel, tíz lépcsőn át, ahogy az a mester művében, meg van írva. Úgy kell tekintenünk a testünkre, mint az öcsénkre vagy a húgunkra. Szeretettel kell táplálnunk, hogy egészséges maradjon, de nem szabad elkényeztetni, vagy túl sokat megvonni tőle, ami az egészségre esetleg káros lehet. Aki örömét leli a sportban, az nyugodtan űzze azt, a megfelelő keretek közt. Nem csúcsteljesítményekre kell törekedni, melyek magukban hordozzák a sérülés veszélyét, hanem a teste-lelki feszültség kiegyenlítésére. Célja legyen az egészség stabilizálása, az ellenálló képesség, állóképesség, szívósság, elszántság, bátorság fejlesztése, az öröm, elégedettség, az akadályok legyőzése általi elragadtatás és öröm.

Sors – Karma

Egy latin közmondás úgy tartja: „Astra inclinant, non necessitant” (Befolyásolni a csillagokat, de nem kényszeríteni őket.) A mentális síkon már születésünk előtt megválasztottuk családunkat, annak helyét, idejét és jövendőbeli életünk minden körülményét, azaz egy megfelelő sorsot, karmát, annak érdekében, hogy eleget tehessünk küldetésünknek, fejlődésünknek. Előre meghatározott csillagjegyekben születünk, de ez nem azt jelenti, hogy ezért passzívan kellene viszonyulnunk hozzá, azzal a kifogással, hogy „Ez van, nem tehetek róla.”. Éppen ellenkezőleg, igyekeznünk kell a lehető legtöbbet kihozni magunkból, a szabad akaratunk segítségével, a tudás birtokában, hogy jól ismerjük a tulajdonságainkat melyekben részesültünk. Ahogy Beethoven mondta: „Megragadom a sorsot, de ennél jobban meghajolni előtte már nem tudok.” Bármi történjék is velünk, az az isteni gondviselés ajándéka, azt hálával és alázattal kell fogadnunk, hogy aztán a legtöbbet hozzuk ki belőle, legyen szó az életről, erőinkről, tapasztalatunkról, fejlődésünkről. A jónak örülni kell, de rosszból pedig tanulni, mint már említettem. Meg kell tanulnunk helyesen kérdezni, és a válaszok után kutatni, hogy ez

29

vagy az miért történik, kivel miért találkozunk, milyen jelentéssel bír, mit tehetünk másokért, és mit tanulhatunk másoktól? Így találjuk majd érdekesnek életünket, és éljük azt, így fogjuk örömmel elfogadni. Minden nap nyugodt, tiszta lelkiismerettel lefeküdni aludni, azzal a gondolattal, hogy holnap csak még jobban mennek majd a dolgok. Nem szabad szomorkodni a múlton és a nehézségeken, melyekkel szembe kell néznünk, nem kell tartani a jövőtől, hanem nagy-nagy örömmel kell élnünk örökéé a mindenkori MOSTBAN. Ne legyen lelkiismeret furdalásunk, legközelebb majd helyesebben cselekszünk, ez legyen a jelszó. Egyszer biztosan sikerülni fog –ha csak ötödik nekifutásra is. Töretlenül hinnünk kell benne, hogy elérjük mindazt, amit kitűztünk magunk elé. Tudni, akarni, merni, hallgatni, ez a siker négy fő tartópillére. Nem szenvedni kell, hanem tenni!

***

30

Képek és dokumentumok

Könyv 59. o. (Franz Bardon: Az igazi beavatás útja) Franz Bardon dedikációja fiának Lumir Bardonnak a „Az igazai beavatás útja”című könyvében Könyv 60. o. (Franz Bardon: A mágikus idézés gyakorlata) Franz Bardon dedikációja feleségének Marienak a „A mágikus idézés gyakorlata”című könyvében. Könyv 61. o (Franz Bardon: Az igazi kabbala kulcsa) Franz Bardon dedikációja fiának Lumir Bardonnak a „Az igazi kabbala kulcsa”című könyvében Könyv 65. o. Franz Bardon 1930 körül Könyv 67. o. Franz Bardon és felesége Marie Könyv 69. o. Franz Bardon 1935 körül Könyv 71. o. Franz Bardon 1946 Könyv 73. o. Franz Bardon 1946 Könyv 75. o. Franz Bardon 1947 Könyv 77. o. Franz Bardon 1948 Könyv 79. o. Franz Bardon, ballról a második Könyv 81. o. Franz Bardon 1950 Könyv 83. o. Franz Bardon 1951 Könyv 85. o. Franz Bardon és felesége Marie 1950 Könyv 87. o. Franz Bardon és leánya Marie 1950 Könyv 89. o. Franz Bardon 1950 Könyv 91. o. Franz Bardon és felesége Marie 1952 Könyv 93. o. Franz Bardon 1952 Könyv 95. o. Franz Bardon és Dr. M. K. 1953 Könyv 97. o. Franz Bardon 1954 Könyv 99. o. Franz Bardon 1955 Könyv 101. o. Franz Bardon 1956 Könyv 103. o. Franz Bardon és fia Lumir 1956 Könyv 105. o. Franz Bardon és Dr. M. K. 1956 Könyv 107. o. Ballról: Maria Bardon, Franz Bardon, leánya Marie Bardon, Maria Pravica, bal szélső Otti Votavova (1957) Könyv 109. o. (Franz Bardon: A mágikus idézés gyakorlata) Franz Bardon dedikációja Dr. M. K.-nak a „A mágikus idézés gyakorlata”című könyvében. Könyv 111. o (Franz Bardon: Az igazi kabbala kulcsa) Franz Bardon dedikációja Dr. M. K.-nak a „Az igazi kabbala kulcsa”című könyvében

31