NNCL421-33Av2.0 FÖLDES PÉTER

Vallanak az ısi krónikák A 900 ÉVES İSFORRÁSOK KOZMOSZ KÖNYVEK

ISBN 963 211 709 3 Kozmosz Könyvek, Budapest Felelıs kiadó: Sziládi János igazgató Szedte a Nyomdaipari Fényszedó Üzem (868204/8) Felelıs szerkesztı: Székely Ida Szakmailag ellenırizte: Bartha Antal Mőszaki vezetı: Szakálos Mihály Képszerkesztı: Gáspár Imre Mőszaki szerkesztı: Deák Ferencné 15400 példány Terjedelem: 23,37 (A/5) ív. IF 5623

A fedelet és az illusztrációkat Gyurcsek Ferenc készítette Földes Péter, 1986

I. rész

NYOMOZUNK, HOGY REKONSTRUÁLHASSUNK

ELSİ FEJEZET Terv, módszer, „tényállás” MIÉRT KELL A KRÓNIKÁT VALLATNI? 895-ben volt a honfoglalás. Kerek száz év múlva kezdıdött nálunk a

kereszténység diadalútja. Alig több mint újabb fél évszázad múltán megszületett a legelsı krónikás mő. Pogánylázadások jelzik, elevenen éltek, nem felejtıdhettek még el a pogány hagyományok: a legrégibb krónika létrejötte idején a magyarság múlt és leendı világa még érintkezett. Megvolt tehát rá a történeti lehetıség, hogy e híradás ısi üzenetet is közvetítsen. Élt-e, élhetett-e vele, nem tudhatjuk, mert a mő eltőnt, elveszett. S nemcsak ez. Legelsı gesztáinkat – a régebbi krónikákat gesta (lat.: cselekedetek) néven hívták – csak két-háromszáz esztendıvel késıbbi fogalmazásukban tudjuk utolérni. Van, aki úgy véli, ennél jóval rövidebb idı alatt a tiszta víz is összezavarodik.

Képzeljük el, történik valami igen nagy horderejő dolog, esemény, mindenáron tudnunk kellene, hogyan történt, és – szerencsére! – van rá tanú, de – szerencsétlenség! – csak írott beszámolójával rendelkezünk, az pedig korántsem egyértelmő. Most hát mit tehetünk? Ha nem hiszünk a tanúnak, a helyzet olyan, mintha tanú se volna. Viszont hogyan higgyünk neki, ha ugyanazt többféleképpen mondja el? Marad az a szegényes megoldás, hogy hiszünk is a tanúnak, meg nem is.

Mint ahogy tudományunk teszi krónikai mőveinkkel. Hisz is nekik, meg nem is. Pontosabban: olykor igen, általában nem. Ez kínos, zavaró bizonytalanság. És kellemes, kényelmes gyakorlat. Ki-ki arra a krónikás helyre hivatkozhat, amely fedi elképzelését, vagy rádöbbentette valamely problémára, a többire rá se hederít, még ha felfogásának ellentmond is, hiszen krónikáink, úgymond: megbízhatatlanok. Ezért is járunk még mindig süppedékes zsombékokon ıstörténetünket illetıen.

Keresnünk kell tehát a módját, hogy tanúnkat megvallassuk. Hogy megismerhessük ısi krónikáink közül – minden krónikánk ısi, maga a mőfaj is régen letőnt – a legısibbeket. Azokat, amelyek legkorábban, tehát a legnagyobb hitellel fogalmazták meg mondanivalóikat a honfoglalás, a pogány kor és elsı királyaink történetérıl. XIII., XIV. és XV. századi krónikáinknak az említett idırıl szóló részei valami módon szoros

kapcsolatban állnak az eltőnt, elveszett korábbi mővekkel. Azok itt hagyták igen bıséges, de nehezen kivehetı nyomaikat.

E rendelkezésre álló késıi krónikaváltozatok nagyjából azonos tartalmúak, ezért a „krónikáknak” vagy még egyszerőbben: a „krónikának” szokták nevezni együttesüket.

Az úgynevezett krónika legteljesebb és legkönnyebben megközelíthetı reprezentánsa a Képes Krónika. Noha ugyanarról a tırıl fakad, nem sorolják a „krónikához” Kézai gesztáját, mert a teljesebb krónikák anyagát valamelyest rövidítve adja elı. Továbbá van benne egy nevezetes részlet, ami a krónikában eredetileg nem szerepelt (késıbb azonban átvette), ez az úgynevezett hun történet. E Kézai teremtette résznek nincsen közvetlen köze az általunk keresett ısi krónikatartalmakhoz, szerzıjük a XIII. században állította össze különféle, zömében nem magyar hagyományból származó elemekbıl. Errıl a maga helyén még beszélünk.

A krónikának kevéssé hangsúlyozott, érdekes és igen fontos tulajdonsága, hogy korántsem egyértelmő szövegében bizonyos következetesség nyilvánul meg. A szó szoros értelmében kétarcú. Jóformán minden dologról, amit elıad, kétféleképpen beszél. Nem egyféleképpen és sohasem háromféle változatban, hanem úgyszólván mindig: kétféle módon. Egy, a magyar öntudatnak jobban megfelelı és egy másik, egyháziasabb szemlélető formában. Ebben is eltér tıle az a gesztánk, amelyet szintén nem sorolnak a krónikához: Anonymus mőve. Ez tartalmában, szemléletében egyöntető. S amennyiben van – mert van – összefüggése a krónika bizonyos tartalmaival, a krónikának csak egyik, a magyar öntudatnak jobban megfelelı arcával érintkezik. Vagyis az egész krónikairodalom – Anonymust is beleértve – nem mutat fel harmadik változatot.

A rendelkezésre álló krónikák tehát – legalábbis részben – tartalmazzák, ám el is fedik a valaha volt tényeket. De miért ne tudhatnánk meg, hogy e régi-régi historikus mővek mit ıriztek meg igazában? A krónikák ellentmondása és annak következetessége nyújt némi reményt. Szellemi tornára hív. Olyan kiindulópont, amelyen lábunkat megvetve, a logika, a következtetés eszköze alkalmazható.

Mindjárt itt egy következtetési lehetıség: Anonymus elég késıi mőve egy homogén ısi forráson alapulhat; egyik-másik híradása egybeesik a krónikáéval, tehát a krónika is támaszkodik ugyanarra az ısi forrásra, de még inkább egy másik, hasonlóképpen ısire, s épp ez okozza kétarcúságát, íme, a nyomozási stratégia (ami azonban még erıteljes megalapozásra szorul).

De ha nyomozunk, hát nyomozzunk együtt. Mármint mi ketten: jómagam, aki regényíró létemre tettem már hasonló

regényen kívüli kitérıt, és az olvasó. Feltéve, hogy a nagyra becsült utóbbi

szintén szereti következtetıkészségét próbára tenni. Továbbá, hogy tisztában van vele: bár módszerünk, a nyomozás – sıt magánnyomozás – szórakoztatónak ígérkezhet, komolyabb felismerésekért több-kevesebb fáradsággal, összpontosított figyelemmel is fizetni kell. Legutóbb, Ha az ısi krónikák igazat mondanak címú könyvem logikai játékának segítségével már sikerült olyan magánnyomozásba fogni, amelynek kacskaringós fordulataiban számosan követtek, azaz együtt nyomoztak velem.

Sajátos krimit ütöttünk akkor nyélbe csendes nyomozótársammal, az olvasóval együtt. Azért mondom, hogy sajátosat, mert több volt kriminél: valóságos ügyben, valóságos tétért, valódi nyomozást folytattunk. Igaz, nem bőnügyit, hanem történetit.

Egy kísérlet erejéig akkor arról igyekeztünk meggyızıdni, igazat akartak-e mondani a krónikások, vagy képzeletükre avagy alaptalan mendemondákra hagyatkoztak. Saját elképzelésük szerint állították-e össze például a vezérnévsorokat, vagy az ısi emlékezetbıl merítették ıket? Valóban létezett-e olyan hagyomány, hogy Árpád Attilától származott, vagy ez csak késıbbi kitalálás? Olyan volt-e a pogány kori magyarság politikai berendezkedése, amilyenre a krónikákból következtethetünk? És így tovább. Úgy találtuk: a krónikások a maguk igazságát írták. Természetesen elfogultságaik, érdekeik befolyásolták tudatukat, de ezek a tényezık nyomon követhetık, tanúvallomásuk nyomán a valóság felderíthetı. Akkori magánnyomozásunk során, vagyis a „H”-ban (Ha az ısi krónikák igazat mondanak hosszú címő könyvünket ezután röviden így fogjuk nevezni) figyeltünk fel arra is, amit az imént kifejtettünk. Hogy tudniillik az egész magyar krónikai anyag régi idıkre vonatkozó részében a sorra kerülı témáknak véges-végig kétféle, egymással ellentétes szemlélető és tartalmú változata található1. Következtetésünket ott így foglaltuk össze: legrégibb, ısi hagyományokat is fenntartani akaró „ısgesztánkat” még ugyanazon az emberöltın belül – nyilván az erısödı egyházi szemlélet befolyására – egy ellentétes felfogású geszta követte, az „ellenısgeszta”. Egy újabb emberöltınél alig hosszabb idı múlva pedig a kétféle ısgesztát igen alapos történeti okok folytán, megrostált tartalommal egyetlen mőben szerkesztették össze, így jött létre az az „egyesített krónika” (anyagát rárakódott késıbbi kiegészítésekkel együtt például a Képes Krónika 3-6. és 26-99. fejezete tartalmazza), amelyet az egyház mintegy végleges magyar krónikaként kanonizált. A két ısforrást ekkor érvénytelennek nyilvánították, hiszen éppen az volt a cél, hogy ezután a két eredeti mő válogatott tartalmát egyesítı – és még ki is egészített – krónika legyen az egyedül irányadó. A „H”-ban lejegyzett magánnyomozás során idáig jutottunk.

Most pedig arra gondolunk, hogy amit egyszer összetettek, az elvileg

megint szétválasztható. A kérdés az: találunk-e hozzá megfelelı módszereket? Az ısi, eredeti geszták szerencsére nem úgy vesztek el, mint egy lepattant

és elgurult gomb az utcán. Romba dılt ısi épületek módjára tőntek el, amelyek alapzatát, alsó falrészeit a pusztulás után befedte a föld és az aláhullott tetızet törmeléke; ezek nagy részét azután kiásták, s beépítették ma is meglévı házakba. A mi esetünkben a „házak” a krónika, Kézai és Anonymus. A hajdanvolt épületeket régészek, restaurátorok úgyszólván törmelékekbıl is össze tudják állítani. Nekünk azonban nem földben, hanem a régi híradások rétegei között kell kutatnunk, és ritka kivételektıl eltekintve, nem törmelékekkel, szövegrészekkel, egyes szavakkal lesz dolgunk, nem a mozaikszerő összeállító munkával. Olyan feltételek járnak a kezünkre, mint amikor mikroszkópos vizsgálatnál egysejtőek két csoportját kell különválasztani, noha azok sem egymástól, sem az oldattól, amelyben úsznak, nem megkülönböztethetık, ám rendelkezésünkre áll a festıanyag, mely csak a baktériumokat színezi meg, mégpedig a kétféle csoportot kétféleképp, s így a megfigyelés tárgyai máris láthatók.

Az ısgeszta és az ellenısgeszta eltérı jegyeit motívumaik tartalma, célja, szemlélete felismerhetıen magán viseli. Ez a mi „festıanyagunk”. Dolgunk tehát részben az lesz, hogy az egyesített krónika „oldatában úszó”, megkülönböztetı jegyeik által egymástól elkülöníthetı motívumokat szétválasszuk, s így ismét napvilágra hozzuk a két eredeti forrásnak a krónikában felhasznált alkotóelemeit.

De az sem pótolhatatlan, amit a krónika nem használt fel. Ennek feltárása lesz másik feladatunk. Az összeszerkesztéskor az ısgesztát érték nagyobb tartalmi veszteségek, mivel az egyesítık célkitőzéséhez az ellenısgeszta szelleme állt közelebb. Minden reményünk megvan, hogy e kihagyott részek zömét megleljük Anonymus mővében. A Névtelen Jegyzıt ugyanis a „H”-ban részletesen kifejtett véleményünk szerint az ısgeszta átmentésének célja vezette2, amit egyébként a mostani magánnyomozás is igyekszik majd sokoldalúan kimutatni. Ám az ellenısgeszta szintén szenvedett veszteségeket. Kézai ismerte az ısgesztát és az ellenısgesztát is, és mindkettıbıl pótolt valamit. Az ısgesztából egy-két adatot, az ellenısgesztából néhány részletet. (Az ellenısgesztának egy, a krónikában elhomályosult mondáját majd egy más tekintetben nem nagyon megbízható forrásból fogjuk rekonstruálni.)

Le kell szögezni azonban: 1. Az egyesített krónika csak nagyjában-egészében maradt fenn a Képes

Krónika jelzett fejezeteiben. E mőnek a XIV. század közepén, Nagy Lajos idején dolgozó szerzıje a régmúltra vonatkozó részt a krónikások szokásának megfelelıen ugyanúgy kimásolta a korábbi krónikából, mint elıdei. Stiláris változtatásokon kívül hozzátoldások azonban idıközben és ekkor is történtek.

Ám ezek a módosítások – kísérletünkben bizonyos hibahányadot szükségszerően vállalva – az egyesített krónika tartalmaitól általában elkülöníthetık. Ezzel a figyelemmel és ellenırzéssel használjuk majd tehát az eltőnt egyesített krónika – mondhatjuk úgy is: a krónika ısszövege – helyett a belıle kifejlıdött Képes Krónikát.

2. Anonymusnak az ısgesztát átmenteni akaró mőve nem helyettesíthetı be egyszerően az ısgesztával. A Névtelen Jegyzı az ısidıktıl Géza fejedelem születéséig kíséri végig az eseményeket, míg az ısgeszta elsı királyaink történetét is tartalmazta. Ennél is nagyobb különbség, hogy Anonymus csak kivételesen vesz fel mővébe olyan ısgesztarészletet, amely a krónikában megtalálható (az ı korában az egyesített krónika, sıt annak már egy vagy két folytatása is létezett). Talán azért járt el így, hogy munkája ne csak „modern” formájával – valóban nagyon korszerő formát adott neki – üssön el eredeti forrásától, hanem látszólag tartalmilag is különbözzék tıle. Hiszen mindkét ısforrás apokrifnak minısült, titkolnia kellett, hogy tilos mő mondanivalóit igyekszik megközelíthetıvé tenni. De Anonymus szerepeltet ısgesztán kívüli elemeket is. Olyan mondák, regösénekek tartalmát, amelyek fıforrásában nem voltak jelen. Azzal is eltért az eredetitıl, hogy egyes eseményeket a maga következtetése szerinti összefüggésekbe csoportosított, egyéni koncepciói voltak. Végül, amit az ısgesztából átvett, azt elképzeléseinek megfelelıen ki is színezte. Tehát minden esetben elemzı munkával kell eldöntenünk, vajon Anonymus közlése valóban az ısgesztára támaszkodik-e. De hát egy nyomozásnál a tanúvallomások szavahihetıségét mindig mérlegre kell tenni.

Az ısi krónikák históriájának ezeket az összefüggéseit a jobb oldali ábra igyekszik áttekinthetıen érzékeltetni. Vessünk rá egy pillantást, mielıtt folytatnánk.

Akad még sok más tanúnk. És bıséggel szolgáltathat majd nyomokat az,

hogy a krónikás adatokat egybevethetjük a történelmi körülményekkel, illetve azokkal a társadalmi érdekekkel, amelyek a kétféle ısforrás szerzıit, késıbb meg az összeszerkesztıt – és természetesen megbízóikat – e munkákra ösztönözték. A „bőnügyi nyilvántartónak” a rendıri nyomozásnál annyira nélkülözhetetlen adattára pedig nekünk is rendelkezésünkre áll majd, persze korántsem a „bőnügyi” jelzıvel, minthogy nem vétkesek tettei, hanem egy elsüllyedt történeti korszak tényei után nyomozunk. Problémáinknál ilyen tekintélyes „nyilvántartó”-ként keressük majd meg a szaktudomány képviselıit. Véleményük persze nem mindig egyezik, amin nem csodálkozhatunk, hiszen a tudományos haladásnak nélkülözhetetlen elırelendítıje a vita. A szemben álló érvek közül természetesen azt fogjuk

elfogadni, amelyeket saját nyomozásunk megfigyelései, tapasztalatai támogatnak. Sıt, az is elıfordulhat, hogy ugyanez okból hivatásos kutatóknak még általánosan elfogadott nézeteivel is vitába szállunk. Mi saját felfogásunk és sajátos módszerünk nzomozunk. Éppen ezért nevezzük szellemi tornánkat magánnyomozásnak, amelynek eredménye is magánvélemény, hiszen a végsı szót e téren csak a szaktudomány mondhatja ki.

Ezzel el is indíthatjuk nyomozásunkat... – És ennek érdekében tehát, hogy megkíséreljük rekonstruálni az elveszett,

de alkotóelemeiben szétszórtan meglévı ısgesztát és ellenısgesztát. No de úgy, hogy számomra is valóban érthetı lesz minden?

Máris jelentkezik nyomozótársam, az olvasó, aki létével, figyelmével, idegeimben érzett reagálásával pótolhatatlan segítséget nyújt munkámban.

Módszerünk alkalmazása – felelhetem neki – most még aligha elég érthetı annak, aki csak az imént csöppent bele ebbe a világba.

Az elvi felvázolásnál ezerszer szívderítıbb néhány közvetlen példa. MÓDSZERÜNK GYAKORLÁSA Elsı példa: A mélyen vallásos középkorban az egyes népek származását az özönvízbıl

megmenekült bibliai Noéig igyekeztek visszavezetni. Hiszen a hit szerint ı és családja akkor egyedül maradt meg a Földön. De nem volt mindegy, hogy Noé melyik fiát tekintették ısatyának. A megbecsült keresztény népeket Jafettól eredeztették, míg mélyen elítélınek számított az atyja által elátkozott Khámtól való származtatás. A magyarok történetérıl író legelsı krónikásnak igazolnia kellett, hogy népe jó házból való. Anonymus a magyarokat Jafet fiától, Magógtól eredezteti, akit a keresztény szerzık a szkíták ısének tartottak, s akinek a neve hasonlít a latinban Magornak írt Magyarhoz.

Ezzel szemben a krónika Nimródot jelöli meg a magyarok ıseként. Márpedig Nimród a bibliai nemzedékrend szerint Kusnak a fia, akinek apja éppen a rossz emlékő Khám volt. Kiválasztására eredetileg éppen azért kerülhetett sor, mert a Magyarországon mőködı legelsı papok e nép pogányságát és a keresztény Nyugatot sanyargató kalandozásait tartva szem elıtt, meg voltak gyızıdve a magyarok sötét származásáról. Csakhogy egy krónikaváltozat tanúsága szerint az írott forrás Khám népszerőtlen nevét már elkerülte. Az egyesített krónika pedig a Magógtól való helyett a nimródi eredeztetést fogadván el, a magyar öntudat érdekében erıszakot tett a Biblián,

s egyenesen Jafet fiának jelentette ki Nimródot. (Csak évszázadok múlva a Képes Krónika szerzıje hozta helyre a bibliai nemzedékrenddel ellentétben álló eredeztetést, mondván: a magyarok nem származhatnak Nimródtól, hiszen akkor Khám ivadékai volnának, tehát Magóg, Jafet fia volt az ısük.)

Egy másik példa: Krónikáink hitelét látszólag nem nagyon öregbíti, hogy két honfoglaló

vezérnévsorunk van – az egyik Anonymusnál olvasható, a másik az egyesített krónikán alapuló krónikában –, s a kétféle vezérnévsor a hét név közül csupán egyetlenegynél fedi egymást. A „H”-ban kimutattuk, hogy a két névsor valójában nem azonos természető.3 Anonymusé az etelközi vérszerzıdést megkötı törzsfık nevét tartalmazza, valóban honfoglaló vezérnévsor tehát, míg a krónika listája a törzsfık törzsszövetségi tisztségeit, vagyis méltóságneveiket sorolja fel. A közös „Kend” személynévként is használt méltóságnév, és e két különbözı minıségében van jelen a két eltérı természető lajstromon.

Most hát azt gondolhatnánk: két vezérnévsor lévén, és két ısgeszta, az egyik az egyikbıl, a másik a másikból való. De végtére logikai játékot játszunk, s mi volna ebben a logika? Lett légyen a két ısforrás egymással ellentétes felfogású, ebbıl még nem következik, hogy az egyik névsort, a másik pedig címlistát adjon. Sıt a „H”-ban kinyomoztuk, hogy a két névsorban egy név (Szabolcsé) helyet cserélt a hozzá tartozó méltóságnévvel (az elıddel)4, ami pedig csak úgy történhetett meg, ha eredetileg mindkét névsor együtt szerepelt, vagyis ugyanabban a forrásban.

A másik ısforrásban egyáltalán nem volt vezérnévsor. A Képes Krónikában azt olvassuk, hogy nem a hét vezért hívták hét magyarnak, hanem az eisenachi vereségbıl fületlenül hazaküldött hét gyászmagyart. S hogy ez az ısgeszta vagy az ellenısgeszta beállítása volt-e, azt könnyő megállapítani. Kitőnik a másik, tehát a korábbi állásponttal vitázó fogalmazásból. A két vezérnévsort tehát a korábbi mő, az ısgeszta tartalmazta, a késıbbi, az ellenısgeszta pedig igyekezett velük szembeállítani a gyászmagyarokat.

Egyébként ugyanez a munka, tehát az ellenısgeszta, azt is állította, hogy csak Pannónia királyának leverése után, e hazában szerveztek a honfoglalók hét sereget, s választottak azok élére katonai vezetıket. Az egyesített krónika az ısgesztából átvette a két vezérnévsor közül az egyiket, mégpedig a másodikat, a méltóságnévsort, s azt az ellenısgeszta e seregvezetıinek névsoraként tüntette fel. Magukat a seregvezetıket pedig már egy késıbbi krónikás nevezhette (úgy, ahogy a Képes Krónikában olvashatjuk) „kapitányok”-nak, mivel az egyesített krónika keletkezésekor ez a kifejezés még aligha volt elterjedve.

Ha most az ellenısgeszta itt tapasztalt, a pogány hagyományokat megvetı

(hétmagyar = hét gyászmagyar) megnyilvánulásából eszünkbe jut megint a Khám unoka Nimródtól való származtatás, ugyanarra a – nemrégi pogányság bőnét felrovó – szellemre és törekvésre ismerünk. Aligha lehet kétségünk afelıl, hogy ez is az ellenısgesztából való, míg az Anonymus által közvetített, magyar öntudatot kifejezı Magóg-Jafet eredeztetés az ısgesztából. Az egyesített krónika pedig – inkább az ellenısgeszta felé hajolva – mindkét esetben a „józan kiegyenlítı” szerepét igyekezett játszani: a két vezérnévsor közül átvette az egyiket, és szándékos tévedéssel a bibliai Nimródot Jafet leszármazottjának tette meg.

Már ezekbıl a példákból is felsejlik, hogy az ısgeszta a magyarság presztízsének folyamatosságát hirdette, amelyet az áttérés az új hitre, szerinte, nem tört meg. Az egyházias szellemő ellenısgeszta pedig ennek az öntudatos, világias – az egyház értelmezésében: pogány íző – szemléletnek hitvédı reakciójaként jelentkezett.

Még egy utolsó példa. Mint az elıbb mondtuk, a Képes Krónika a honfoglalás kori vezérekrıl

„kapitányok”-ként beszél. Anonymus „vezérek”-nek nevezi ıket, és megjegyzi róluk, hogy „fejedelmi személyek”. Felmerül tehát a kérdés: mi lehetett az elnevezésük az ısgesztában?

Hogy a pogány kori magyar törzsfık valóban fejedelmek voltak, s így Anonymus megjegyzése az ısi hagyományból való, azt Bíborbanszületett Konstantin mőve igazolja. A 948 körül Konstantinápolyban járt magyar követségtıl nyert hiteles értesülés alapján áll ott, hogy a magyar „törzsek fejei is mind fejedelmek”. Az sem lehet kétséges immár, hogy fejedelem voltuk hagyományát csakis az ısgeszta tarthatta fenn, abban tehát honfoglaló „fejedelmek”-rıl volt szó. A pogány kori berendezkedés említésétıl irtózó mő, az ellenısgeszta tette ıket seregvezetıkké, pusztán katonai kötelékek parancsnokaivá. Anonymus pedig, mivel a már említett okból óvatosan kellett eljárnia, és fejedelmekrıl szólva arra is gondolnia kellett, hogy dinasztikus érdeket sérthet – ha írása alapján például egy Csák-nembeli elıkelı (Szabolcs vezér leszármazottja) vagy egy Kaplony-nemzetségbıl való (Kend kende ivadéka) azt hangoztathatná: ı is egy egykori magyar fejedelem utóda-; ezt a kényes címet a „vezérek” elnevezéssel kerülte meg, s mintegy a hátsó ajtón lopta be annak eredeti értelmét, a „fejedelmi személyek” utalással.

Példáink felfedtek néhányat a két ısforrást megkülönböztetı jegyekbıl, az egyesített krónika karakterérıl és Anonymus gyakorlatáról is sikerült valamit megtudnunk. Elsısorban azonban arról nyerhettünk benyomást, miként tájékozódhatunk az ellentmondó motívumok között, mint válik be nyomozói módszerünk.

Két ısgeszta volt, s így nekünk mindkettıt rekonstruálnunk kell, ami

megkönnyíti dolgunkat, mivel a két ısforrás jól elválasztható különbözıségével kölcsönösen segíti egymás meghatározását. Az újjáélesztés azonban csak a két mő tartalmaira, bekezdésrıl bekezdésre nyomon követhetı mondanivalóira korlátozódhat. Tartalmuk, szellemük és szerkezetük felidézhetı. Hangulatuk is. Pontos szövegük, stílusuk azonban többé nem támasztható fel. Latinul írt szövegeiket jóval késıbbi krónikák nyilván nem is szó szerinti továbbadásában és csak fordításban közvetíthetjük. Némely részleteket – Anonymus túldíszített textusát például csaknem mindig – egyszerősítenünk, tömörítenünk kell. (Ehhez járul még az, hogy bizonyosan voltak olyan szövegrészek, amelyeknek nyomuk sem maradt.) Az elveszettet sohasem lehet teljesen visszanyerni. Minden rekonstrukciónak tulajdonsága, hogy azonos is az eredetivel, meg nem is. Pompei hamuesıjének elégett áldozatait a lávában maradt őr kitöltésével rekonstruálni lehetett, ám csak az alakjukat, nem a testüket magát.

– De hát mikor, miért, hogyan jött volna létre ilyen ısgeszta, olyan ellenısgeszta, amolyan egyesített krónika?

A „H”-ban ezt nyomozva az ıskrónikák története mellékesen vetıdött fel5, most pedig elkövetkezı operációink vezérfonala lesz. Igaza van nyomozótársamnak, erısen alá kell támasztanunk, reálissá és megalapozottá kell tennünk feltevésünket, hogy „tényállásnak” tekinthessük, nyomozásunk megbízható kiindulópontja legyen.

Hiszen könyvünk mőfaját ezúttal is úgy határozzuk meg: „egy magánnyomozás jegyzıkönyve”.

AZ ÚJ REND KEZDETEI (TÉNYÁLLÁS I.) 1. Kultúrtörténeti tapasztalat, hogy az állam létrejötte, az írásbeliség

kezdete idején írásba foglalják az ısi szájhagyománynak azt a részét, amely nem sérti az új társadalmi rend érdekeit. Egy nép vagy vezetı rétegének identitásigénye fejezıdik ki ebben. Nem mindenütt, nem azonnal s nem is csupán önmagában, egyéb érdekek híján ható törvényszerőség ez. Nálunk érvényesült; írásban fennmaradt pogány kori mondák jelzik, hogy az ısgeszta vállalta ezt a feladatot. De aligha a magyar kora feudális állam létrejöttével egyidejőleg. Szent István uralkodása alatt teremtıdött ugyan irodalom (kormányzásbölcseleti mő – az Intelmek –, törvénykönyv, Gellért püspök teológiai mővei), a pogány múlt felemlegetése azonban az új rend számára veszélyt hordozott magában.

2. Az új rend csak részben nyilvánult meg a kereszténység felvételében, amit leginkább szokás emlegetni. A „kereszténység felvétele” egyáltalán nem fejezi ki a lényeget, hiszen ez a hit már jó ideje jelen volt az országban (itt talált keresztény szlávok, avarok, onogurok, a kalandozások során behurcolt nyugati és déli keresztények, de még a honfoglalóknak a krími térítı püspökség erıfeszítéseinek eredményeként megtért némely csoportjai révén is), és vagy fél évszázad óta bizánci kezdeményezésre tudatos térítés folyt a görög rítus jegyében, ha nem is átfogó szervezettséggel. Az új hitre térés belsı feltételei szintén megértek, hiszen a magyarság tudatvilágában már a keleti pusztákon átalakulás indult meg, s az anyagi és szellemi fejlıdés meg a fejlett kultúrákkal (Bizánc, arab világ, frankok, Itália) való érintkezés hatására jelentkezı új tudattartalmak és az ısközösségbıl örökölt tudati elemek között mind nagyobb feszültség keletkezett.6

3. Az osztálytársadalom kibontakozása sem elsısorban jelentette az István kori új rendet. A magyar nemzetségi társadalom is már rég kettészakadt bıkre és ínekre; a nép tagjainak szabadsága, egyenjogúsága a honfoglalás elıtt se volt teljes, a honfoglalás óta pedig mind szőkebbre szorult a vezetı rétegbeliek egyre növekvı hatalma és a magántulajdon terjeszkedése folytán. E megállíthatatlan folyamat következményeképpen a törzsszövetség megszőnésével az állam valószínőleg már a pogány kor végén, Taksony fejedelemsége idején kialakult, egyrészt a fejedelem, másrészt a vezetı rétegbeliek fegyveres kíséreteinek erıszakszervezetére támaszkodva. Ez pedig eleve több belsı hatalmi terület kialakulásának veszélyét hordozta magában. A korai államot a szomszédaitól való fenyegetettség tartotta össze, valamint – de már csak ideig-óráig – a leghatalmasabbak és a legelıkelıbbek közötti rokoni szálak számítottak kohéziós erınek.

A pogány kori államalakulat közel fél évszázados létezésekor azt látjuk, hogy legalább hárman a fejedelemével vetekvı hatalomra tettek szert: a) Koppány, Somogyország ura, Tormás Árpád-házi herceg ivadéka, Árpád elsıszülött fiának leszármazottja; b) az erdélyi Gyula; c) Ajtony, a Maros mente és Dél-Erdély feje. Valamennyien keresztények, és valamennyien a görög rítus szerint. Az elsı kettı már két vagy három nemzedék óta, bizánci térítés nyomán, a harmadik nemrégen, bolgár kapcsolatai révén lett keresztény. Keresztény voltuk nemcsak hitbeli hovatartozásuk miatt lényeges, legalább annyira vagyont és hatalmat gyarapító összeköttetéseik és neveltetésük mővelıdési lehetıségei szempontjából. Nyilván már Géza fejedelem is arra kényszerült, hogy elismerje ıket legalábbis tartományuraknak. Uralma fenntartásához Taksony tekintélyi többlete is alighanem „örsúri” méltóságából származó táltosfejedelmi voltában rejlett.7 A nép többsége még mindig a pogány szellemekkel szövetségben álló fejedelmet

tisztelte és félte benne. Úgy látszik azonban, még saját másodszülött fia is felvette a görög rítusú keresztséget, nyilván házassággal szerzett külföldi fejedelmi rokonságának befolyására, mint a Taksony e fiának ágán használt, a görög kereszténységben közkedvelt Mihály, Vazul (Vaszili) és László (Vladiszláv) nevek sejtetik. Gyırffy György szerint Mihály talán Sámuel bolgár cár lányát vette feleségül.

4. Taksony elsıszülöttje és utóda, Géza is táltosfejedelemként kezdi, de belátja, hogy elszigetelıdött helyezetébıl ki kell törnie, és hogy országának jövıjét is csak a Nyugat felé való közeledés, az Európába való beilleszkedés révén keresheti (quedlinburgi béke). İ az elsı a magyar nagyurak közül, aki a nyugati kapcsolatok érdekében a római rítusú kereszténységre tér. Közben – a kazár állam története is mutat erre példát – egy ideig még megmarad a nép táltosfejedelmének is („két istent szolgál”). De mert a régi hiedelmek egyre jobban kopnak, s mert a „tartományurak” a népnek egyre nagyobb tömegei felett gyakorolnak mind feltétlenebb hatalmat, s azért is, mert a nyugati harcos egyház aligha tőrheti hitbeli kettısségét, döntı lépésre szánja el magát. Örsúri tisztét leteszi, illetve egy hívére ruházza át (Örsúr-nemzetség), és a római rítusú kereszténységnek országában való elterjesztését tőzi ki céljául, amihez a Nyugat nemcsak papokat bocsát rendelkezésére, hanem fegyveres szolgáik élén beköltözı, harcedzett, hitterjesztı elszántságú lovagokat is. Kíséretén s a fejedelmi családhoz mindvégig hő kabarokon kívül ez utóbbiakra, valamint a görögkeletieknél sokkal mozgékonyabb katolikus egyházi szervezésre támaszkodva erısíti meg hatalmát belsı vetélytársaival szemben, és saját hatalmi területén hozzáfog a feudális berendezkedés következetes felépítéséhez. Az új hitben és a feudális eszmék jegyében nevelt Istvánra (nemzetségbeli neve szerint: Vajkra) a vetélytársak végleges megtörése, az ország egyesítése és a feudális államrendbe való – csakugyan egyedüli kiutat jelentı – belekényszerítése vár.

5. Egy emberöltıvel az egyházszakadás elıtt a kereszténység még elvileg egységes. István király nem tanúsít türelmetlenséget a görög rítusú egyházzal szemben, olykor támogatja is. A görög vagy a római egyházhoz tartozás az ı szemében sem a pogányság vagy a kereszténység kérdése, inkább a politikai orientációé. S ahol a különbség így vetıdik fel, ott kérlelhetetlen. Idehaza a görög rítust követı nagyurakat majdhogynem a pogányok közé sorolja, teljességgel bizalmatlan irántuk. Nyilván nincs ínyére, hogy családi kapcsolataik, egyházuk révén déli és keleti hatalmak támogatására számíthatnak. Ezért, ha sikerül római rítusra téríteni ıket, azon nyomban teljesen megváltozik irányukban. E magatartásának más oka is van. Az új rendet elfogadni nem akarók – hithez tartozásuktól függetlenül – a Taksony kori berendezkedést sírják vissza, s a tényleges, sıt a legmegrögzöttebb

pogányok is az ı elıkelı ellenfelei mögött állnak, mit sem törıdve vele, hogy azok görög rítusú keresztények.

Az országban diadalmaskodó katolikus egyház az 1054-es egyházszakadás után kizárólag magának követeli a magyar nép megtérítésének érdemét; a jóval korábban megindult görögkeleti térítést, az innen eredı kereszténységet igyekszik elfelejteni. Amikor olyasmit olvasunk a krónikában vagy a legendákban, hogy a Bizáncban megkeresztelkedett és új hitéhez bizonyítottan hőséges Gyulának unokaöccse, a „kisebbik” Gyula „keresztény lenni átallott”, ez tulajdonképpen csupán azt jelenti, hogy a római rítusra nem akart áttérni, és amikor Géza feleségével (a Bizáncban megtért Gyula lányával) együtt felveszi a keresztséget, akkor valójában az történt, hogy pogány férjének megkeresztelkedésekor Sarolt a görög rítust a rómaira cserélte fel.8

E krónikai jelenség felismerése révén máris rendelkezésünkre áll egy évszám, amelynél korábban az ısgeszta nem keletkezhetett, ez a szkizma 1054-es dátuma.

6. Az igazán, a teljesen újat a feudális új rend szempontjából maga a „rend” jelentette. Az a rend, amely a királyt tekinti minden földtulajdon és minden jog birtoklása forrásának. Az a szigorú kötöttség, amely a királytól lefelé minden ember helyét pontosan megszabja, amely a szabad parasztokon kívül – akiknek viszont védelmet nem nyújt – mindenkit alárendel valakinek vagy valaminek, a föld ısi birtoklóitól pedig azt követeli, hogy javaik egyharmadát adják a királynak, másik egyharmadát a várnak, vagyis a közigazgatást gyakorló ispánságnak, és eddigi földtulajdonuknak és az ott lakó alávetett népnek csupán harmadik harmadát tarthassák meg, azt is úgy, mint a király adományát.

Az ellenkezésnek, ellenszegülésnek ez az igazi oka – nem pedig általában a kereszténység vagy a római rítusú kereszténység felvétele avagy a magántulajdon megszilárdulása. Ez az, ami húsába vág a társadalom jóformán minden rétegének. Viszont a feudalizmus, ha más módon is, nem hagyja érintetlenül a tartományurak országrészeit sem, az alsóbb rétegek itt is a réginél kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek, esetleg rosszabba is, mint Géza vagy István fejedelmi körzetében. Elsısorban a tartományurak és elıkelıik, a birtokokkal rendelkezık miatt kell véres erıszakot alkalmazni.

Az ısi vezetı réteg tagjainak többsége megpróbálja kivárni, hogyan alakulnak a dolgok: Koppány, majd Ajtony gyızelmére számítanak. De aki nem hódol be idıben és önként, az személyes szabadságán kívül mindenét elvesztve (elvben), a két kezük munkájára utalt közrendbeliek, szabad parasztok sorsára jut. Olyanok fosztatnak meg vagyonuktól és fényes születésüknek kijáró, elıkelı helyzetüktıl, akiknek elıdeirıl országszerte ismert, kedvelt regösénekek, hısi mondák szólnak, és olyanok is, akiknek

családja keresztény templomokat alapított akkor, amikor Géza még pogány volt. Aki pedig ısi jogaira hivatkozva egyenesen ellene szegül az új rendnek, az elveszti életét is.

Az ısi vezetı réteg hatalomból kiesett részének tagjait a továbbiakban nevezzük „régiek”-nek, ellentében a fejedelmi család feltétlen híveivel és a behódolókkal, akik a külföldrıl jött lovagokkal együtt most az „új” vezetı réteget alkotják.

Géza a „latin hitet” talán országszerte igyekszik terjeszteni, de az új rendre csak a saját hatalmi területén birtokló fıembereket szorítja rá. A tartományurakkal még nem kockáztathatja meg a szembefordulást. A legtöbbjükhöz rokoni kötelék is főzi, s ez visszatartja, mivel azok még szintén tisztelik benne a magasabb rangú és idısebb rokont. Az ı halála után azonban a szakadás e túlfeszített helyzetben végképp elkerülhetetlen.

NEHÉZ KIBONTAKOZÁS (TÉNYÁLLÁS II.) 1. Az új renddel szemben állók mennek át elıször támadásba. Géza

halálakor Koppány a levirátus jogát szeretné érvényesíteni. İsi szokás, hogy az elhunyt férj közeli férfi rokona vagy nemzetségének új feje feleségül veheti az özvegyet, s ezzel megszerzi a volt férj vagyona, hatalma feletti rendelkezést. Koppány tehát magának követeli Géza özvegyét, hogy megkaparinthassa az uralmat István elıl. Annak a számára nincs is más kiút, mint hogy máris megvívjon a nagy hatalmú tartományúrral. Hívei és idegenbıl jött lovagjai segítségével, akiket a német Vencellin vezet, sikerül legyıznie a fél Dunántúl urát, s még a népét is szolgaságra veti. Koppányt – vagy csak a tetemét – felnégyelik, és a részeket négy vár fokára tőzik. Három ezek közül a fejedelem hatalmi területén áll, a negyedik Erdélyben, a kisebbik Gyula országában. Ide István nyilván azért küldi el a véres csonkot, mert anyja, Sarolt, akinek Koppány a kezére áhítozott, a gyulacsalád lánya. Gyula, ha teljesíti a kitőzésre a parancsot, legilletékesebb rokonként az ı igazát tanúsítja, ha nem, háborúra szolgáltat ürügyet. De ha talán Gyula teljesítette is, másodjára ırá került a sor a leszámolásban, mert ezt kívánta az ország egységének, a római típusú kereszténységnek és a nyugati jellegő feudalizmusnak az érdeke. De errıl késıbb.

A tartományurak közül Ajtony a legerısebb, leghatalmasabb. Vele csak akkor lehet végezni, amikor Bizánc megszorítja a vele szövetséges bolgárokat, tehát harmadikként. Tudomásunk szerint Ajtony nem állt rokonságban az

Árpádokkal, de valami házassági kapcsolata mégis lehetett velük, hiszen fóembere, hadvezére, Csanád, unokaöccse István királynak. De ha Doboka fia Csanád éppen Ajtonynak – Géza, majd István vetélytársának – volt a jobb keze, akkor ezt a két embert egyvalami köthette össze: ugyanaz, ami Csanádot elválasztotta nagybátyjától: a görög rítushoz tartozás. (Ajtony Marosvásáron görögkeleti kolostort alapított.) Csanádnak tehát fiágon vagy leányágon Mihály görög rítusú ágához kellett tartoznia.

Koppány, majd Gyula végzetébıl Csanád elıre láthatta saját ura sorsát. De látta maga Ajtony is, és ha hihetünk a legenda elfogulatlanságában, nem bízott többé leendı ellenfele unokaöccsében, el is akarta tétetni láb alól. Csanád errıl tudomást szerezve, Istvánhoz pártolt. A király elıször alighanem a legnagyobb gyanakvással fogadta, aztán meg egyenesen ırá bízta az Ajtony elleni háború vezetését; ki ismerhette volna jobban a Maros mente urának és seregének gyengéit? Hogy István egyszerre csak nem tartotta kockázatosnak ezt az elhatározást, annak megint csak egy dolog adhatja magyarázatát: „megkeresztelte Csanádot”, mint a legenda mondja: vagyis Csanád a római rítus felvételével bebizonyította készségét: vállalja az új rendet. Az új hadjáratnak az volt az ürügye, hogy Ajtony vámolja a királynak az ı „országán” át szállított sóját, pedig ezt Géza fejedelem idején bízvást ugyanúgy megtette. Ajtonyt leverik, és meg is ölik a csatában vagy talán utána.

Magánnyomozásunk számára a „kisebbik” Gyula története a legfontosabb, ezért hagytuk utoljára. Detronizálásának – a krónikák és a legendák szerinti – magyarázata nemcsak az, amit ilyen formában István még aligha hangoztatott, hogy tudniillik „keresztény lenni átallott”, arra is hivatkoznak: sokszor zaklatta a magyarországi magyarokat. De Gyula ekkor még ezt sem tehette. István, nem tudni, mire hivatkozva, sereggel ment ellene Erdélybe, Gyula pedig nem szállt szembe vele, behódolt. A krónika közli: „Szent István király elfogta Gyulát, feleségével és két fiával együtt, és átküldte ıket Magyarországba”, s arról is hírt ad, hogy István megkereszteltette Gyulát és családját. Vagyis „országát” Gyula ugyan elvesztette, s családjával együtt valóban a Dunántúlra vitték, de itt minden bizonnyal megkaphatta az erdélyi javai egyharmadának megfelelı birtokokat és helyét az ország elıkelıi között. A Gellért nagy legendájában megırzött Ajtony-monda szerint részt vett az Ajtony elleni hadjáratban is.

A legenda azt állítja, hogy a gyıztes Csanád éppen Gyulával küldte István táborába a Maros mente urának levágott fejét. Gyula ott azt lódította: ı maga szerezte ezt a szomorú trófeát, s így a csata hısének hitték. A másnap érkezı Csanád azonban leleplezte hazugságát.

A valóságban az történhetett, hogy István az ı rítusára térített Gyulának is

egy seregrészt bízott a kezére, de az reménykedve a Maros mente urának gyızelmében, a csatában nem mutatta magát. Az ütközetnek számára kedvezıtlen kimenetele után másvalamit tett, ami az alamusziság hírébe keverte. Thietmar ugyanis megírja, hogy Boleszló lengyel herceghez menekült, évek múltán pedig, amikor István király háborúba keveredett a lengyelekkel, egy lengyel kézre került magyar határvár parancsnokaként még harcolt is a magyar sereg ellen.9 A krónika állítása tehát Gyula zaklatásairól, amiért Erdélybıl elhurcolták a Dunántúlra, olyan mondái tömörítése a valóságnak, amely az okozatból csinál okot.

2. Minket most tulajdonképpen az érdekel, mi történhetett ezek után Gyula vagyonával, családjának eddig még kitüntetett helyzetével, Magyarországon maradt fiaival, Bolyával és Bonyhával.

Erre István király törvénye válaszol, amely szerint a) a király halálára összeesküvı, az országáruló és az idegen országba menekült javai a király birtokába jutnak, b) a király halálára összeesküvı és országáruló büntetése halál, de javai ártatlan gyermekeire szállnak, akiknek nem történhet bántódásuk.10 Ne kerülje el figyelmünket, hogy a második eset az idegen országba menekültre nem vonatkozik.

A fıemberek öröklésérıl rendelkezı törvénybıl tehát az derül ki, hogy e korban a legnagyobb bőnhıdés a vagyon elvesztése, s elvben még fıbőnök esetében is ez a legsúlyosabb megtorlás. Ezért az ártatlan gyermekeket nem szabad vagyonelkobzással sújtani, öröklésük érdekében a bőn megtorlása „csak” halálos ítélet. Az idegen országba menekültre azonban – természetesen – ezt nem lehet alkalmazni, viszont élıtıl sem lehet örökölni, így ebben az esetben a vagyonvesztés a gyermekekre is kiterjed. A krónika egyik helyébıl kiderül, hogy István csakugyan elvette Gyula vagyonát, mert az áll ott: kincseinek egy részét a székesfehérvári bazilikának adta.

Bolya és Bonyha tehát nem részesültek apjuk javaiból, így elıkelı helyzetüket, nemességüket is el kellett veszteniük. Elvileg közrendőekké lettek, más szóval: nemtelenné; társadalmilag a szabad parasztok szintjére süllyedtek. E „hivatalos” helyzetük ellenére számos vezetı ember és az ország népe elıtt oly nagy maradt a tekintélyük, hogy Péter király idején egy, az egész országra kiterjedı – és kínhaláluk után gyıztes – összeesküvésnek lehettek vezérei.

3. István király következetesen, kemény kézzel vitte tovább s fejezte be azt, amit Géza fejedelem – a krónika szerint nem kevésbé kemény kézzel – elkezdett. S amit – tegyük hozzá – az ország jövıjének érdekében mindenáron meg is kellett tennie. Uralma alatt a keresztény feudális állam hatalma kiterjedt az ország egész területére. Mőködött az ispáni szervezet, az egyház hierarchiája, és szilárd volt a király uralma, jól megtámasztva az új hit erkölcsi

ereje, a királyi birtokok hozama és a ruszokból, németekbıl és olaszokból álló királyi sereg fegyverei által.

De ebben a még meg nem szokott, múlt nélküli, kényszerekkel átitatott berendezkedésben a királyon és a püspökökön kívül tekintélyt még kinek-kinek csak hivatala adhatott. Változatlan személyes tekintélyük – mint Bolya és Bonyha esetében is láthatjuk – azoknak volt, akiknek egyedül ez maradt meg az ısi arisztokrácia és a köznép által is dicsıségesnek tekintett és visszavágyott múltból, tehát a „régiek”-nek. Mit sem változtatott ezen, hogy birtokukat, hatalmukat vesztett, úgyszólván paraszti sorba taszított emberek lettek. Nyilván az „újak” közé tartozó közeli rokonaik birtokain húzódtak meg, s azok vezetésében segítettek. Sıt e helyzetük miatt a nép elfelejtette, hogy tegnap még fokozni igyekeztek alávetettségét, és ıket tekintette „mindigvolt”, „természetadta” urainak. Tılük várt fordulatot még a kényszerbıl behódolt fıemberek, az „újak” tekintélyes része is.

István király tudta, hogy alkotásának látszólag erıs épülete a hagyományok szívós gyökérzetével sőrőn behálózott talajon áll, s hogy ezek a sőrő, kemény és vastag gyökerek áttörhetik az alapzatot. Ezért nem lehettek a legkevésbé sem kedvesek az ı szemében az ısi múlt legszebb emlékei sem. Ezért kerülhetett csak jóval István után sor arra, hogy az ısgeszta megszülessen.

4. 1030 táján az új rend helyzete megnyugtatónak látszik, legalábbis jól meg van támasztva. A királyi sereg élén ekkor István fia és kiszemelt trónörököse, Imre herceg áll. Hitében szilárd ifjú, nyilván az élet és a kormányzás világi dolgaiban is jártas, mindenesetre egy késıbbi szenttıl kevéssé várhatóan, vadkanvadászaton fogja életét veszteni. (Amikor is feltőnik az országban Orseolo Péter, a nemrég hatalmát vesztett velencei dózse fia, nyugati mőveltségő, a német császári udvarba bejáratos férfi. Egyébként unokaöccse a királynak: István nénjének gyermeke, vagyis Géza fejedelem unokája. Ráadásul nıtestvérének házassága folytán a bajor származású Gizella királynénak is rokona. Kiválóan alkalmasnak látszik arra Imre elhalálozása után, hogy a királyi sereg élén ı váltsa fel a herceget, és még többre is.)

Ugyancsak megbízható rokoni kezekben van a király udvartartása, amelynek vezetéséhez az együttesen derekas, országrész nagyságú királyi birtokok irányítása szintén odatartozik, márpedig ez a királyi hatalom egyik fı gazdasági alapja.

A „nádorispán” – ez a tisztség ekkor még udvarispánt jelent – Aba Sámuel, kabar fıember. A krónika szerint István nıtestvérének férje, a király sógora, Györffy szerint viszont István nénjének a fia, tehát Géza fejedelem unokája. Aba Sámuel a kabar néprész nagyura lehet, ha apja vagy éppenséggel ı maga beházasodhatott a királyi házba.

A krónika elmondja, István ekkor egyenesen azon gondolkodik, hogy koronáját letéve kolostorba vonul. Öregember lévén érthetı, ha most már elsısorban lelki üdvével szeretne törıdni, elég világi vétke gyülemlett fel ahhoz, hogy bőnbocsánat kieszközlésére fordítsa utolsó esztendeit. Az is valószínő, hogy a bolgárok kereszténységre térítıjének, Borisz kánnak a példájára gondol, aki öregkorában kolostorba vonulva, államának ügyein rajta tartotta szemét, s amikor szükség volt rá, bele tudott avatkozni az ország, a trón sorsába, méghozzá igen keményen.

Felmerülhet még, hogy István ekkor már – uralkodásának negyedik évtizede közelében járva – aligha akarhat olyan megrázkódtatást, amely akkor következhet be, ha ellenfeleit Koppány levirátusi akciójához hasonlóan most még egy ısi szokás alkalmazására készteti. A kazár kultúrkörben ugyanis, ahonnan a nép a Kárpát-medencébe költözött, a kiöregedett, súlyosan beteg, csatát vesztett vagy negyven esztendeje uralkodó fejedelemrıl azt tartották: meggyengült uralkodói varázsereje, a nép jósorsát immár nem képes szavatolni, s ezért „szent halállal” átsegítve ıt a túlvilágra, uralmát átadták utódának.

5. Nem volt azonban ideje rá, hogy ezt megelızze. 1031-ben Imre herceget halálos baleset kiragadta az élık sorából, s ez a váratlan eset felborítja a vajúdó társadalom kényes egyensúlyát. Az utódlás ezzel a király Mihály nagybátyjának ágán való unokatestvérére, Vazulra vár, a görög rítusú ág tagjára, akit az új rend minden ellenzıje vezérének, leendı igazi urának tekint. Óriási csapás ez István király elképzeléseire, szó sem lehet róla, hogy félrevonuljon.

A merénylet kétségtelenül megtörtént. István kis legendája is tud róla, az Altaichi Évkönyvek összeesküvésrıl beszél. István leveri a megmozdulást, Vazult megfosztja szeme világától és hallásától, s ezzel alkalmatlanná teszi a trónra, három fiát pedig számőzi az országból. A hercegek trónra való jogosultságát is sommásan kétségbe vonják azzal a váddal, hogy „nem származtak igaz házasságból”, s így nemességük csak anyjuk Tátony-nemzetségétıl való, értsd: nem az Árpádoktól. E korban valóban elterjedt szokás volt még a magyar keresztények között, hogy csak hagyományos (az ısi, pogány szokás szerinti) esküvıt tartottak, így aztán a trón betöltésére képes fiági leszármazott hiányában István Orseolo Pétert – mint Árpád házának leányági ivadékát – jelölhette ki örököséül. Aggodalmai ugyan nem voltak alaptalanok, de e lépésével féltett új rendjét nemhogy megerısítette volna, egy évtized viharait zúdította rá.

Amíg él, további éveken át, még semmi sem rezdül. A puszta léte, tekintélye, személyisége csendet parancsol. 1038-ban hunyja le a szemét, Orseolo Péter l. Péterként ekkor lép trónra.

S megint olyan kiélezett a helyzet, mint Géza fejedelem halálakor. De most az ellentét sokkal bonyolultabb. Akkor az új fejedelem és a

vetélytárs tartományurak szembenállása mögött a régi rend és a keresztény feudalizmus ellentéte húzódott meg. Most a feudalizmusellenesség a nép mélyrétegeiben lappang, s ennek nyomása emeli, támogatja a régi vezetı réteg hatalomból kiesett tagjait, akiket pedig valójában egyre kevésbé érdekel a múlthoz való visszatérés, mindinkább a jelenlegi feudális uralkodó osztályba szeretnék magukat visszavívni.

AZ ÖSGESZTA SZÜKSÉGES LESZ (TÉNYÁLLÁS III.) Még a múlt században Toldy Ferenc vetette fel, hogy a legelsı krónika I.

Endre idejében jöhetett létre. Azóta több kitőnı tudósunk helyezkedett ugyanerre az álláspontra. Egyéb érvek mellett e kutatók – legutóbb Horváth János – a krónika egyik részletét, az úgynevezett királykronológiát tekintették bizonyító erejőnek. A krónika e helyén arról van szó, mennyi idı telt el István király halálától I. Endre uralkodásának elsı évéig, és hogy hány évig uralkodtak a közbensı királyok. Olyan összefoglaló idırendi áttekintésnek tetszik ez, amelynek egy krónikás mő befejezésében volna a helye. Vagyis arra lehet következtetni belıle, hogy a magyarok történetét elıadó legelsı krónika (az ısgeszta) Endre király uralkodásának elsı évével zárult; ami utána olvasható, az már a rákövetkezı krónikások munkája.

Láttuk, István király kora semmiképpen sem volt alkalmas ısi hagyományok írásba foglalására. Olyan korszaknak kell eljönnie, amikor az uralkodó osztálynak 1. nem feltétlen érdeke ellenére való a hagyományok egy részének átmentése, 2. valami okból fontos is, hogy bizonyos hagyományokat írásban rögzítsenek. E körülmények Péter uralomra lépte után kezdtek formálódni, s majd meglátjuk, vajon Endre idejére értek-e meg.

1. István király halálával a hatalom fıpillére dılt ki. Péter idegen volt, mindössze hat esztendeje élt itt. Nyilván fülébe jutott annak hánytorgatása, hogy hamis módon került uralomra, s ez is bizalmatlanná és türelmetlenné tette a magyarokkal szemben. A krónika szerint az országot „ádáz törvényekkel és adókkal sújtotta” – a feudális átalakulást akarhatta siettetni velük, de idegen létére nem érzékelte eléggé a magyar viszonyok által megszabott határt. Nyilván fıembereinek gárdája, az „újak” sem akarták e törvényeit végrehajtani, s ezért helyezett számára megbízható németeket és

olaszokat fontos, köztük ispáni tisztségekbe, és új püspököket is kinevezett. Mint a krónika mondja: „Magyarország nemeseit megvetette.” Uralkodásának harmadik évében az új vezetı réteg többsége, köztük egyházi személyiségek, elhatározták, hogy megszabadulnak tıle.

Már ekkor felmerülhetett a trón jogos örököseinek, Vazul számőzetésben lévı fiainak visszahívása, hiszen a Péter elleni felkeléskor elsınek Vazul megkínzóin álltak kegyetlen bosszút. Ám az újak többsége alighanem veszélyesnek tartotta István emlékének ilyen nyílt megsértését, s e keresztény urak szemében még mindig kétséges lehetett, vajon Vazul fiai valóban Árpád-házi hercegeknek tekinthetık-e az új hit szellemében, így aztán egyedül lehetséges kompromisszumként választották meg István rokonát, hívét, bizalmas fıemberét, Aba Sámuelt. A kétarcú krónika egy helyütt azt mondja: gondosan kutatták az erre alkalmas embert, és így emelték István sógorát királlyá, másik helyén meg azt: választottak maguk közül egy ispánt, Aba nevezetőt, azt tették királlyá. Nem vitás: az egyik fogalmazás az egyik, a másik a másik ısforrásból való.

Nem lévén kéznél fiági leszármazott, Aba Sámuel a szeniorátus alapján lett Péter utóda, s tudva, hogy ennek megfelelıen úgysem örökölhetik tıle a trónt saját utódai, uralkodásával a jogos fiági utód Vazul-fiak hazatérését igyekezett elıkészíteni. A krónika ugyanis megnevezve Viskét, Tojszlánt és Peszlit, mint Aba király elképzeléseinek végrehajtóit, azt mondja róluk: „nemzetük szabadságát keresték, és hívséggel törekedtek arra, hogy az országot visszaszerezzék a királyi magnak”. A „nemzet” itt a számon tartott, vagyis elıkelı nemekbıl eredık összességét jelenti, amelynek ezek szerint a szabadságát kellett keresni, s ezzel az ısforrás alighanem a régiek problémájára céloz, a mondat másik fele pedig nyíltan utal a Vazul-fiak rehabilitálására.

2. Az előzött Péter azonnal Henrik császárhoz futott, felajánlotta neki Magyarországot hőbérül, ha visszahelyezi trónjára. Aba Sámuelnak a császár elsı támadását sikerült kiállania, de az újak hamarosan már ıvele is elégedetlenek voltak. „Megvetette az ország nemeseit”- mondják a krónikában most ıróla is. De mi már értjük: az egyik ısforrás Pétert vádolta ezzel, az ellentétes szemlélető meg Péter híveit idézi, akik ezt a vádat Aba Sámuel ellen fordították vissza azon a címen, hogy: „úgy ítélt: mindenki egyforma, az urak a szolgákkal; mindig a parasztokkal, nemtelenekkel tartott...”.

A nemzetségi társadalomnak az az egyenlısége, amelynek újjáélesztési kísérletére gondoltak némelyek ebbıl a fogalmazásból, már Géza elıtt sem létezett, sıt a honfoglalást is jóval rétegzettebb társadalom vitte véghez. Sámuel király monostort alapító keresztény, büszke nagyúr, és már csak István király iskolájából kikerülve is az új rend feltétlen híve: esze ágában sem

lehetett ennyire visszafordítani az idık kerekét. Csak a vádaskodás általánosít; nem általában a parasztok, nemtelenek azok, akiknek a pártjára állt, hanem bizonyos „parasztok”, „nemtelenek”, akik korántsem voltak mindig azok.

Aba Sámuel Péter hívein kívül a császárral állt szemben, ez is sürgethette, hogy szabaduljon az alulról jövı nyomástól, rendezze a régieknek a nép többsége által támogatott ügyét. Különösen, hogy azok jó része már hajlandó volt alávetni magát az új rendnek, ha egykori birtokai harmadát visszakapja, és visszakerülhet az elıkelık sorába. (Rehabilitálásuk különben hozzátartozott a Vazul-fiak visszatérésének elıkészítéséhez, hiszen azoknak a régiek voltak legfıbb híveik.) Az újak legszélsıségesebb rétege azonban a régiek benyomulásában az új rend bástyáinak megbontását látta, attól tartott, hogy ez az elsı lépés visszafelé, amelyet gyorsan követnek majd a továbbiak, s ezért összesküvést szıtt az új király meggyilkolására. Amikor pedig ez keményen rajtaütött a lázongókon, aki csak közülük ép bırrel tehette, visszafutott a Henrik császár udvarában tartózkodó Péterhez, és annál hangosabb vádaskodással igyekezett rávenni a császárt a nemrég maguk választotta Aba Sámuel elkergetésére. „Az esküszegést semmibe veszi...” Hogy miféle esküszegésrıl van szó, kiderül a mondat folytatásából: „...megveti a nemeseket, akik királlyá emelték maguk fölé.” Vagyis a visszapártoltak szerint nem ıket részesíti elınyben, akik királlyá tették, holott koronázásakor Aba Sámuel nyilván esküt tett a nemesek jogának megvédelmezésére, ami várható is Péter idegenpártoló politikájának felváltásakor. Csakhogy a király a régieket szintén nemeseknek tekinti, s a vádból: „nemtelen parasztokkal lakomázik, lovagol és társalog mindszüntelen”, az is kiderül: a régiek legelıkelıbbjeit visszafogadta udvarába. Éppen ez keserítheti el az újak még szélesebb rétegét, olyanokat, akik Gézától vagy Istvántól szolgálataik jutalmaként a most visszafogadottak birtokaiból is részesültek, és mindazokat, akiknek nincs ínyére, hogy ilyen tekintélyes új versenytársakkal kelljen osztozniuk a hatalomban.

A Henrik császár hadaival vívott ménfıi csatát az dönti el a németek javára, hogy a magyar nemesek egy része ütközet közben átáll az ellenséghez. Ha Sámuel király általában a parasztokkal, a nemtelenekkel, a szolgákkal tartott volna, akkor nem hő és hőtlen nemesek harcolnak az oldalán, hanem az alávettetésbıl általa szabadultak élethalálharcra elszánt tömegei.

3. A megvert és utána orvul meggyilkolt Aba Sámuel ügye nem vész el akkor sem, amikor Henrik császár Pétert hőbéreseként visszahelyezi a trónra. A „királyi mag”, a Vazul-fiak hazahívására és Péter újabb előzésére esküszik össze a krónika tanúsága szerint Viska, Aba Sámuel politikájának említett fı intézıje, továbbá Bolya és Bonyha, akiknek megnevezése most igazolja is, kik voltak a megölt király dédelgetett „nemtelen parasztjai”, lám, például Gyula

két fia, a pogány korszakbeli „második fejedelem” leszármazottai. Mögöttük pedig kétségtelenül ott áll a régi vezetı réteg meg mindenki, akit csak annak befolyása, tekintélye mozgósítani tud. Amikor ezt a mozgalmat is elárulják, és fı vezetıit Péter kivégezteti, a régiek végsı eszközként a néptömegeket állítják csatasorba, szabadjára engedve még a pogányság visszaállítására áhító szenvedélyeket is. A kirobbanó lázadás elsöpri Pétert, ispánokat, püspököket gyilkol, templomokat, kolostorokat rombol le, úgy tetszik, az új rend egész épülete belerendül.

4. A három Vazul-fiú – ahogy a krónika elsorolja: Endre, Béla és Levente – közül Endre és Levente érkezik haza a felkelık hívására. Jaroszlav kijevi nagyfejedelemnek, Endre apósának egyik serege van velük.

A krónika két elejtett megjegyzése Leventérıl: 1. Együgyően átengedte a koronát Endrének, 2. „ha tovább élt volna, és hatalmat nyer az országon, kétségtelenül egész Magyarországot megrontja a pogány bálványozással”.

A legidısebb testvér s így a trónkövetelı tehát nem Endre, hanem Levente volt. Csakhogy Levente megérkezve, a pogánykodó népmozgalom élére állt. Ezt a tényt akarta elsinkófálni az egyesített krónika, amikor az ısforrásokkal szemben „Endre, Béla és Leventét” írt a testvérek valóságos életkori és rangbeli sorrendje, a Levente, Endre és Béla helyett.

Endre késıbbi melléknevei: „Fehér” és „Katolikus”. A „fehér” az ısi szent fém, az ezüst színe, helyneveknél vezéri központot, elnevezésben a legelıkelıbbet jelenti. Itt nyilván azt, hogy utóbb Levente helyett ıt tekintették István király trónján igazi utódnak, mert a keresztény államot állította helyre. A „katolikus” jelzı egyértelmő: hő maradt hitéhez. A krónika következetes kétarcúságával néhány szövegrész mégis azzal vádolja, hogy hazatérésükkor Leventével együtt ı is jóváhagyta a pogánykodást, mert különben a nép nem harcolt volna értük Péter király ellen.

A vádból sokat elvesz Levente elsıszülött volta. A tényleges trónkövetelıvel Endre csak leendı trónörökösként jött haza (Béla meg távol maradt, mert mint legifjabbnak, végleg nem lehetett szerepe). Nem az ı parancsait lesték, Levente volt az uralomra hivatott. Amikor Gellért püspököt és egyházfıi kíséretét megrohanják és lemészárolják a pogánykodó magyarok, az egyik püspököt ı maga menti ki a kezükbıl, majd 1047-ben a három megmaradt püspökkel megkoronáztatja magát, utána elrendeli, hogy fejvesztés terhe alatt mindenki térjen vissza a kereszténységre. Abból, hogy Levente átengedte neki a koronát, arra következtethetünk: Endre kezdettıl fogva a keresztény feudális állam megmentésére törekedett Levente formátlan pogány rendszerével szemben, s bátyja végül kénytelen volt elismerni irányzatának felülkerekedését. Hogy békésen vagy összeütközés után-e? A krónikából csak azt tudni, hogy Levente meghalt, és éppen ekkor.

5. De hát beszélhetünk-e arról, hogy a hazatért trónkövetelı, Levente, miután a felkelık Pétert megvakítva alkalmatlanná tették az uralkodásra, ha ideig-óráig is, elfoglalta – éspedig pogány fejedelemként – annak helyét?

A legrégibb krónika végének gyanított krónikarészlet, az említett királykronológia szerint Péter uralkodásának két szakasza együtt öt és fél esztendeig tartott, Aba Sámuel pedig három évig volt hatalmon. Ez nyolc és fél év. Mégis azt állítja: „István király halála óta tizenegy esztendı és négy hónap telt el András (értsd: Endre) király uralkodásának elsı évéig.” Kutatóink felvetették annak valószínőségét, hogy a krónikában a római számú IX-et írták el XI-nek. De ha István király elhunytától kilenc évrıl és négy hónapról van szó, és a közben levık nyolc és fél évig ültek a trónon, akkor Endre uralma elıtt tíz hónapig interregnumnak kellett lennie.

Péternek a trónról való eltávolítása és Endre trónra lépte messze nem esett egybe, több hónapi őr tátongott közte. Ha azonban hónapokon át anarchia uralkodik, a hőbéresét, Pétert megbosszulni akaró német császárnak csekély erıfeszítéssel ölébe hullhatna a zőrzavarba süllyedt Magyarország, de még egy csapatot se küld, hogy kipuhatolja az ellenállást. Aligha volt interregnum, olyan uralom inkább, amelyet a keresztény krónika átallott emlegetni, de fogalmazásával azért érezteti: Levente próbált az ország felett hatalmat nyerni. Az se hihetı, hogy az öldöklı, romboló népmozgalomnak megkoronáztatása után Endre egyetlen rendelettel véget vethetett volna. Hacsak a helyzet közben nem ért meg politikailag.

Az utóbbi történhetett. Levente több hónapos pogány fejedelemkedése alatt a helyzet kiforrott. A legidısebb herceg kísérlete kudarcra volt ítélve. A több mint fél évszázaddal azelıtti pogány intézményeket már nem lehetett feltámasztani, egy sem volt köztük, amely az új rend jól szervezett és hatékony, még a zőrzavarban is többé-kevésbé mőködı intézményeinek bármelyikét felválthatta volna. Leventének a legszélsıségesebb elemekre alapozott uralma csak addig tarthatta itt-ott helyileg magát, amíg az uralkodó osztály különbözı érdekő csoportjai nem kötöttek egymással kompromisszumot.

A kiegyezés azonban nem lehetett könnyő. A Géza-István kori új vezetı rétegnek – köztük a betelepült idegen lovagok elmagyarosodott utódainak – a legelszántabb elemei, Aba Sámuel elárulói, a Péterhez visszaszegıdöttek tarthattak Endre és a régiek bosszújától. A régiek attól, hogy az elıbbiek a hatalmát visszanyerı egyházzal szövetkezve ismét letaszítják ıket, a felkelésben betöltött szerepüket is felhasználva ellenük. Az egyháznak számításba kellett vennie: ha a régiek kaparintják meg a világi hatalmat, a kereszténység puszta megvédése ellenében alaposan megnyirbálják István király mővét, s az egyházat másodrendő szerepre kárhoztatják. Endrét viszont

az aggaszthatta, hogy ha Istvánt továbbra is csalhatatlannak tekintik, nem vonják-e kétségbe az ı Árpádtól való származását s ezzel jogát a koronához. S nem kéri-e majd az egyház – Péter hőbéres voltát felhasználva – a német császártól, hogy az ország élére ı állítson királyt?

De a helyzet urai ezekben a hónapokban mégis a régiek, akik már elfogadják a római rítusú keresztény államot, ha nem is istváni, inkább az Aba Sámuel által képviselt, engedékenyebb formában. A régi és az új vezetı réteg, az egyház és a király megegyeznek abban, hogy a hatalom gyakorlásában mindannyian részt vesznek, és egyik fél sem torolja meg a másik féltıl elszenvedett sérelmeit. A régiek azok, akik az alku ellenében le tudják csillapítani az István ideje óta csakis ıbennük bízó tömegeket. Ami most meg is történik, és ez az a pillanat, amikor Levente néhány, erdı mélyébıl elıbújt táltoson és nagyszájú vitézkedın kívül többé nem támaszkodhat senkire.

6. Az új rend ezzel lényegében helyreállt. Valami más rendült meg sokkalta inkább. A bizalom. Az uralkodó osztály minden rétege ugyanannak a sokknak a hatása alatt áll. Alig két nemzedék élete folyamán elévülhetetlennek látszó szokások, érdemek, jussok dıltek meg, s nem is csak egy irányban. Az ısi családok szerzett joga, a keresztény egyházé, az új renddel közösséget vállalt új vezetı rétegbelieké, a keresztény térítést támogató beköltözött lovagoké. A trónutódlás ısi rendjét szintén sérelem érte, de még a megkoronázott és felkent király érinthetetlenségének teóriáját is. A vezetı réteg különbözı csoportjai nem bíznak egymásban (a nép csak ezután fog csalódni). Sem a régi, sem az új erkölcs – ki tudja, a másik szemében melyik érvényes – nem szavatolhatja eléggé a kölcsönös fogadalmak betartását. Mindehhez hozzájárul a félelem a német császár bosszútámadásától, amely ismét szembeállíthatja Endre és a régiek szövetségét az egyház és az újak összefogásával. A még mindig ingatag helyzetben Endre király trónörököséül hazahívja Béla öccsét, a lengyel király vejét, elsısorban az ország védelmének megerısítése érdekében. „Örvendezett nagy örvendezéssel – mondja a krónika, ecsetelve, mit érzett Endre annak megérkezésekor –, minthogy öccsének ereje is támogatta.” Béla lengyel sereget hozott magával.

A szerzett jogok értékvesztésének e válságából kiutat kellett találni. Az egyház kezdettıl fogva ismerte a módját nyert jogai megörökítésének, a számára történı adományozásokat írásba foglaltatta. István is élt az írás maradandóságával, törvényeit, fiának szóló intelmeit leíratta. De hát ennyi elıkelı jogait mind külön-külön írásba önteni? Számtalan okirat helyett erre egyetlen terjedelmesebb írott mő tetszhetett a legalkalmasabbnak: a magyarok történetének megörökítése egy, a fıemberek által jóváhagyott, király és egyház szentesítette krónikai mőben, ahogy ekkor nevezték: gesztában. Megörökíteni – tartozzanak bár utódaik a régiek vagy az újak táborába – az

ısök tetteit, honfoglalási érdemeikért nyertnek tudott elsı foglalású birtokaikat, mégpedig a feudális rend által meghagyott formában, valamint a Géza-István korában beköltözött lovagok érdemeit és értük jutalmul kapott birtokaikat, a római rítusú kereszténység és egyház egyedülvalóságát s az új király és ágának trónhoz való feltétlen jogát.

I. Endre korában az ısgeszta létrejötte immár nemcsak lehetséges, hanem égetıen szükséges is. A belsı béke megszilárdításának érdeke főzıdik hozzá. Aligha kétséges, hogy eredetileg valóban I. Endre uralkodásának kezdetéig kívánták elmondani benne az eseményeket, s olyan szellemben, amilyent az e pillanatban legnagyobb erı, az ısi jogaikat – bár korlátozottan – ismét érvényre juttató régiek saját hagyományaikhoz főzıdı érdeke és megerısödött öntudata diktált.

Az ısgeszta Endre korában tehát megszülethetett. De kérdés, hogy valóban meg is született-e?

KRÓNIKA KRÓNIKÁT KÖVET (A TÉNYÁLLÁS BEFEJEZÉSE) 1. A legelsı krónikai mővet az egyház nyelvén, latinul, az egyház bizonyos

alapvetı követelményeinek megfelelıen és minden érdekelt csoportot kielégítı módon létrehozni, nagy körültekintést, bıséges elımunkálatokat, sok megvitatást, egyezkedést igényelt. Tanulmányozni kellett az egyházi irodalmat, találni a magyar honfoglalásról és a kalandozásokról szóló nyugati évkönyvet, átnézni a magyarországi kolostorok bizonyos évszámokra vonatkozó feljegyzéseit. Összegyőjteni, kiválogatni és keresztényi módon átdolgozni a közlésre szánt hagyományt tartalmazó mondákat, regösénekeket; számba venni az elıkelı nemzetségek leszármazási és birtokadatait. E kutatómunka eredményeit valamiféle, az érdekelteket képviselı testület vizsgálhatta felül, ez dönthette el, hogy mi és milyen formában kerüljön bele a gesztába. Nagyobb vitáknál nyilván a királyhoz és az egyház fejéhez fordultak, s némely kérdésben talán ezek ketten is gyürkıztek egymással. Ám a pogánylázadásban megtépázott egyházzal szemben eleinte a világi fıemberek és a király lehetett elınyben.

Az anyag irodalmi feldolgozására is olyan egyházi férfiút választhattak, aki kiváló felkészültsége ellenére származása, családi összeköttetései és egyéni meggyızıdése folytán a régiekkel vallott egy nézetet, akinek a szemében a hagyományok, sıt a pogány szokások emléke is elszakíthatatlan volt az ısök megbecsülésétıl.

2. Hogy az Endre trónra lépte után hét évvel bekövetkezett egyházszakadás elıtt az ısgeszta nem készült el, azt már tapasztaltuk. Elıbb helyre kellett állítani az országban a rendet, 1051-ben és 1052-ben kivédeni a német császár két súlyos és veszélyes hadjáratát. A védelemben nagy területen a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, tehát ezután is volt bıven helyreállítani való. Mire ezek a gondok enyhültek, az idıközben megerısödött egyház nyilván megszigorította cenzúráját. Majd 1058 körül az országot újabb súlyos belsı ellentét osztotta meg, ezúttal Endre király és fivére, az ország egyharmadát kormányzó Béla herceg között. Habár közben – mint valószínő – az ısgeszta szerkesztési munkája erısen elırehaladt, sıt már a befejezı királykronológia is készen állt, nem volt remény arra, hogy a világi és egyházi nagyok legfıbbjeinek egyetértését elnyerje, mivel az egyháziak nagyobb része Endre, a világiaké meg Béla táborába tartozott. Béla uralomra kerüléséig az ısgesztát aligha lehetett tetı alá hozni.

3. A krónika elmarasztalja Endrét a pogánylázadás támogatásában, ilyet pedig nem írhattak le Endre életében. Erre a vádra l. Béla királynak volt szüksége, hogy Endre elleni testvérharcának ódiuma alól fivére megalkuvó magatartásának bizonygatásával könnyebben tisztázza magát. A testvérharcban gyıztes Béla király számára éppen e tisztázás miatt válhatott sürgetıvé az ısgeszta befejezése. Amit bizonyára azzal is megkönnyített, hogy maga mögött tudva a világi fıemberek javát, s legalább annyira érezve a vele szemben gyerekként megkoronázott Salamont, Endre kisfiát támogató egyház ellenszenvét, elejét vette a kézirat feletti alkudozásnak, vitának. Mindebbıl az is valószínő, hogy megtartotta annak eredeti szerkesztıjét, s azt kell hinnünk: megtette nótáriusának.

Egyszóval a jelek arra mutatnak, hogy röviddel az 1060-as év, I. Béla trónra lépése után Béla nótáriusa öntötte végsı formába a mővet, az új követelményeknek megfelelıen itt-ott újrarendezve, átdolgozva az anyagot. Például az új király népszerősítése érdekében egy Béla lengyelországi számőzetésére vonatkozó betoldással, az Endre uralkodásáról szóló rész pozitív hangsúlyainak törlésével és végül a Béla uralkodásának kezdeti idejében történtekkel egészítve ki a gesztát. Az így elkészült kéziratot az egyház is szentesítette.

Ez utóbbin az elsı pillanatban csodálkozhatunk. Az ısgeszta a türelmetlen új hit képviselıinek szemében sok nemkívánatos elemet tartalmazott: jól-rosszul keresztényiesített pogány mondákat; a mő a legnagyobb történeti jelentıséget nem a kereszténység felvételének, hanem a honfoglalásnak tulajdonította és így tovább. Az egyház nyilván azt is nehezen viselte el, hogy az ısgeszta a keresztény feudális államot helyreállító Katolikus Endrét úgy ábrázolta, mint aki a pogánykodókkal ideig-óráig együttmőködött. Azt

várnánk, hogy az ısgeszta kézirata az egyházfık vétóját váltotta ki. Csakhogy közben történt valami. 4. Egy váratlan esemény gyökeresen megváltoztatta a klérus magatartását.

Béla király azzal a megokolással, hogy a nép kívánságait akarja meghallgatni, a falvak véneit népgyőlésre hívta Székesfehérvárra. Azokkal együtt a köznép sokasága tódult oda, s a tömeg a püspökök, papok, dézsmaszedık pusztulását, a templomok lerombolását követelte. Ezt a megmozdulást, amit aztán Béla szétveretett katonáival, nevezték el „második pogánylázadásnak”, holott a tömeg jelszavai hangoztatásán túl nem tett semmiféle erıszakot.

Béla király valóban népgyőlést akart? Nem gondolt volna rá, hogy mindössze tizennégy esztendıvel a nagy pogánylázadás után az azóta sem jobb sorsú tömegek ugyanazokkal a követelésekkel állhatnak elı? Vagy éppen jól tudva a békétlenkedésról és a lappangó pogányvonzalmakról, így akart végleg leszámolni velük? Utóbbi tervéhez netalán az is hozzátartozott, hogy megmutatva a tömegek egyházellenességét, a klérust némi engedékenységre bírja? Ki tudná ma már megmondani. De a „második pogánylázadás” megfékezése az egyház szemében fontos keresztényi cselekedethez juttatta a királyt; ı is, mint Endre, a kereszténység megmentıje lett, s a klérus egyelıre igyekezett a leckéhez tartani magát. E pillanatban valószínőleg semmilyen kérdésben sem óhajtott összetőzni a királlyal és a világi fıemberekkel. Elfogadta az ısgesztát is, mindazzal együtt, amit nemrég még teljes tekintélyével feledésre ítélendınek tekintett benne, s amit nemsokára újra annak tart majd.

5. Az ısgeszta tehát 1062 körül készen állt, és szentesítést nyert. Élére az új király dicsıségére az kerülhetett, hogy Béla király jegyzıje írta. Lesz ugyanis, amivel ezt valószínősítsük.

E pillanatban Magyarország „boldog” lehetett „deákjának ajándékán”, hogy nemesei és királyai származásának megírásával11 az uralkodó osztály szerzett jogai megörökíttettek. Vagyis hogy a belsı megbékélés zálogául megszületett a magyarok cselekedeteirıl szóló geszta, az ısi érdemek elévülhetetlenségének okmányaként.

6. Persze hiú ábránd volt örök érvényt tulajdonítani akár a latinul írott szónak is. Hát még hogy a pillanatnyilag engedményekre kényszerült, de visszavágásra kész és ismét egyre tekintélyesebb egyház járult hozzá. A klérus alkalomra várt, hogy új, saját szellemében készült krónikai mővet szögezhessen az ısgesztával szembe. Hogy megírathassa az „ellenısgesztát”.

Említettük, hogy az egyház presztízsének nem kedvezhetett Endre király ısgesztabeli ábrázolása. Hasonlóképpen sérelmes volt ez Endre fiának, a Béla rövid uralkodása után trónra került Salamonnak is. S amint ezt kívánták egyéb érdekei is, létrehozatta az egyház óhajának megfelelı mővet.

A „H”-ban más kiindulópont nyomán ugyanide jutottunk. Az Aba Sámuel uralkodásáról szóló hosszabb krónikarészlet szövegében különválasztottuk a felváltva jelentkezı Aba Sámuel-ellenes és Aba Sámuellel rokonszenvezı sorokat, s ekkor két külön, önmagában összefüggı, „Aba király” történetét teljes egészében elbeszélı, csakhogy ellentétes szemlélető krónikaszöveg állt elı.12 Az egyikben a Péter érdekében Magyarországra támadó Henrik császár gyızelmét a ménfıi csatában isteni beavatkozás segíti, ami után már azon sem csodálkozhatunk, hogy rokonszenvvel adja elı Magyarország német hőbérbe adását. A párhuzamos szövegben viszont az összeesküvés és rágalmak ellen harcoló, majd árulással elbuktatott és orvul meggyilkolt Aba Sámuelrıl azt olvassuk: amikor sírjából kihantolták, ruháit épen, sebeit begyógyulva találták. A csodás elem ezúttal Aba törekvései nemes, igazságos és keresztényi voltának adja igazolását. Aligha lehet vitás, hogy ez utóbbi az ısgesztában állt a régiek és a Vazul-fiák ügyének elsı és vértanú pártfogójáról, a másiknak meg az ellenısgesztában kellett lennie.

Mi más következhet azonban ebbıl, mint az, hogy az országnak Péter által való idegen hőbérbe adását elégtétellel elıadó szöveg olyan uralkodónak az idejében születhetett, aki trónja megtartása érdekében Péterhez hasonló módon cselekedett. Ez pedig Salamon volt, aki I. Béla fiai, elsısorban a vetélytárs Géza által szorongatva fordult a német császárhoz ajánlatával.

Salamonnak más oka is volt rá, hogy közösséget vállaljon Péterrel! Géza herceg túlerejével szemben ı csak legalitására, azaz felkent voltára hivatkozva követelhette magának az uralmat, így a hasonlóképp felkent Péter sem elsı, sem második eltávolításával nem érthetett egyet. S ezt ki is fejezhette, hiszen Pétert nem apja, Endre, hanem Levente fosztotta meg hatalmától.

Az ellenısgesztát közvetlenül a mogyoródi csata (1074) után írhatták vagy fejezhették be. Abban az idıben, amikor Salamon királynak az országban már csak Moson és Pozsony volt a birtokában, és császári sógorához, IV. Henrikhez folyamodott uralma megmentéséért. Hogy a magyar egyház tekintélyes körei számon tartották – nyilván többek között – az új krónika megíratásának érdemét, az is jelzi, hogy Salamon, akivel szemben a IV. Henrikkel éles ellentétben álló pápa Gézát támogatta, a hazai egyháztól továbbra is nemegyszer kapott segítséget.

A magyarok történetét egyházias szellemben elmondó új geszta a Salamon uralma kezdetén történt eseményekkel fejezıdhetett be. Annak elbeszélésével, hogy Béla király halála után a trónját elfoglaló ifjú Gyırben kiegyezett Béla fiaival – akik elismerték ıt királynak –, majd pedig velük együtt segítette meg sereggel Géza herceg sógorát. Azt fejezte ki ezzel a befejezéssel, hogy ı, Salamon, kezdettıl fogva csak a békét kereste, nem oka a késıbbi, a geszta megírásának idejére tragikussá fordult szembenállásnak. Rejtetten kifejezésre

juttatta hajlandóságát is egy esetleges újabb kiegyezésre. Itt sejti az általa szintén feltételezett Salamon kori krónikának a végét az

elsı geszták keletkezésrendjét szövegkritikai elemzések és forrásegyeztetések alapján vizsgáló Gerics József is.

7. Salamon I. László (a késıbbi Szent László) uralkodásának idején tőnik el a magyar történelembıl. Az ı és az uralmi harctól magát távol tartó Dávid öccse halálával kihal az Endre-ág. Lászlónak példaképe István, ı igazítja az országot vissza az istváni alapokra. István király, Imre herceg és Gellért püspök szentté avatását is ı kezdeményezi, valósítja meg. Utódának, Kálmán királynak többek között László hısi alakjának krónikai bemutatása is törekvése. Az pedig a Béla-ág reputációja szempontjából egyenesen nélkülözhetetlen, hogy Salamon és Géza korszakáról a jelenlegi dinasztia érdekeinek megfelelı képet adasson.

Megíratni a magyar krónika folytatását? De hisz két egymásnak ellentmondó geszta van! Ami felveti az egységes hagyomány megteremtésének gondolatát. Ez pedig ráébreszt arra is, hogy Szent Istvánt végleg fel kell menteni Vazul megvakíttatásának ódiuma, a Vazul-ági dinasztiát pedig annak a súlyos emléke alól, hogy a szentté lett István király éppen az ı kezükbe nem akarta adni az uralmat. Az ellenısgeszta mellett szól egyházias szelleme, s hogy a nemrég szentté avatottakról ez a geszta beszél méltó módon. (Ekkor maga a király is egyházi mőveltségő férfiú, kit nagybátyja, László király Várad püspökének tett meg.) Az ısgesztának viszont a magyar származású fıemberek szemében különösen becses néhány ısi hagyományát – például a Fehérló-mondát – nem lehet mellızni. Aktuális részei pedig – ahogyan Endre szerepét, Salamon gyermekkori megkoronáztatását, Bélának a pogánykodók elleni kemény fellépését tárgyalja – egyenesen nélkülözhetetlenek most, amikor a Béla-ág presztízsét már Gézának és Lászlónak a felkent Salamon elleni harca, a koronás király ellenében való trónra lépése is terheli. Kézenfekvı megoldás volt, hogy a két ıskrónikából összeolvasztásuk révén egyet teremtsenek; ezt az egyesített krónikát egészítsék ki a dinasztia számára fontos elemekkel, s folytassák Salamon további történetének, Géza majd László uralkodásának elbeszélésével.

Az összeszerkesztést úgy hajtották végre, hogy a régi idıkrıl szóló részben – csak kissé enyhítve annak hagyományellenességén – fıleg az ellenısgesztát érvényesítették, az újabb idıkre nézve pedig az ısgeszta szövegét részesítették elınyben. Az elsı részben tehát a hit okából elfogultat, a másodikban pedig a politikailag elfogultabbat. Fordítva, mint ahogy a történeti igazság érdeke kívánta volna.

– A történelem fintora! – csóválja fejét nyomozótársam.

Igen. Azaz nem egészen. Az összeszerkesztés gyakorlati keresztülvitelében érdekes módon nem érvényesült az ellentétes híradások mindenáron való elhallgatása, így aztán az egymásnak ellentmondó ısgeszta- és ellenısgeszta-elemek – szerencsénkre – alig homályosultak el. A történelem fintora, hogy úgy mondjam: átment a történelem megbocsátó, kissé rejtélyes mosolyába...

8. Hogy mi lehet a magyarázata? Találgathatunk. Az összeszerkesztés felületessége semmiképpen, mert mégiscsak az

ellentmondó részletek tudatos fenntartására vall, hogy a krónikás néhány kényes híradást eredeti összefüggésébıl arrébb tolt, olyan helyekre, ahol kevésbé hívják fel a figyelmet magukra. A krónikás igazat akart mondani? Bizonyos. De ez a törekvése aligha állt éles ellentétben az utasításokkal. Láttuk, az egyesített krónika az átalakulással szembeni dac és a neofita túlzások szélsıségei közötti kiegyenlítésre törekedett; a társadalmi béke érdeke elutasította az egyoldalú idealizálást. Az írott szó rendkívüli tekintélye is szerepet játszhatott. S az is, hogy a két eredeti mővet csak azon az elvi alapon lehetett az egyesített krónikával helyettesíteni, hogy ez tartalmazza azok fı mondanivalóit.

Az ısforrások rekonstruálása után majd ebben a kérdésben is tisztábban láthatunk.

Azt azonban máris elılegezhetjük, hgy az okok között szerepelt bizonyos ellentételezés is. Némely, a dinasztia és az egyház álláspontjával ellentétes híradások nem kiélezett fenntartásával, mintegy a krónika „ıszinteségének”, „tárgyilagosságának” hangsúlyozásával igyekezték ellensúlyozni néhány dolog új, kényszerően önkényes beállítását. Nem vitás, hogy az utóbbiak csak a király egyenes utasítására kerülhettek bele az egyesített krónikába.

Az Endre-ág kihalása folytán, de fıleg azért, mert a Béla-ág keresztényi szempontból kifogástalan magatartásának elismertetése most már az egyháznak is érdeke, a klérus nem ragaszkodott többé I. Endre rehabilitálásához, így került be az egyesített krónikába egyenesen az, hogy Salamon királynak és Dávid hercegnek nem születvén gyermeke, „azért hisszük, hogy ez isteni végzésbıl történt, mert... (s Endrével szemben a pogánykodókkal való kezdeti együttmőködés vádját jócskán megtoldva:) hagyta, hogy a szentségtelen Vata és más gonoszok megöljék Szent Gellértet és a sok keresztényt”. Hogy pedig az isteni végzés az Endre-ággal szemben álló Béla-ág – s ott is Géza leszármazottai – javára még nyilvánvalóbb legyen, a Kálmán kori krónikás sietve hozzátette: „Géza herceg pedig nemzette Kálmánt és Álmost meg leányokat.”

Az „isteni végzés” tehát végleg igazolja a testvérharcban, a korona és a kard összeütközéseiben a Béla-ágiak feddhetetlen voltát. De ez még csak a meggyızıdöttség és gátlástalanság keveréke. Az önkényesség az, ahogyan a

pap elıtti házasságkötést elrendelı Kálmán király megszabadítja dinasztiáját a Tátonyoktól való származás vádjától, Vazul helyett annak fivérét, Szár Lászlót íratva be a krónikába – s nem Levente, Endre és Béla, hanem – Endre, Béla és Levente apjának, mivel Szár Lászlóról senki sem állította, hogy nem élt igaz házasságban.

Bizonyos-e azonban, hogy az egyesített krónikához, nem pedig a két ısforrás valamelyikéhez főzıdik a sommás megoldás? Nos, gondolkodjunk egy kicsit. Vazul Bélának apja, Salamonnak nagyapja volt. Kálmán idejében viszont már a dédapáról van szó, s e távolabbi nemzedék tagjához főzıdı rokoni szálakra a kortársak kevésbé emlékeznek. De pontosabb idızítésre is van lehetıség: Gellért nagy legendája a XI. és XII. század fordulója idején még Vazult nevezi meg a három herceg apjaként. A „Szár” melléknevet pedig a krónika azért teszi László neve mellé, hogy megkülönböztesse ıt László királytól, aki csak 1192-ben lett „Szent László”. Vagyis az ısváltás e két idıpont között, leghamarabb Kálmán korában történhetett13, utána pedig, más megrázkódtatások miatt, már nem is lett volna aktuális.

E változtatásokat és az ellentmondásokat valami feledteti a krónikában. Az egyesített krónika szerkesztıjének leleménye. Már Endre és Béla korának történetétıl kezdve újabb, a keresztény korszakban keletkezett kerek magyar mondák behelyezésével mővészien színezi és egészíti ki az egyesített részt, mint ahogy annak általa írt folytatását meg a László királyról ekkor legfrissebben termettekkel ékesíti fel.

9. Létrejött tehát az egyesített krónika, vagyis a krónikák, illetve a krónika ısszövege. 1112 körül láthatott napvilágot. Megteremtése a társadalom egységét és az új rend végsı megszilárdítását szolgálta. Kanonizálása az ısgeszta és az ellenısgeszta apokriffá nyilvánításával volt egyértelmő. Ami azt jelenti, hogy ezeknek csupán egyetlen példányát ırizték meg, egyedül az udvarban tisztséget viselı, magasabb rangú egyházi személyek számára megközelíthetıen.

Erre mutat, hogy a késıbbi krónikaváltozatok az egyesített krónikát követik. De az is, hogy azért az Anonymusnak mondott – talán domokos rendi atya – királyi jegyzı több mint két évszázad múltán még igen jól ismeri az ısgesztát, Kézai Simon páter, királyi gyóntató pedig az ısgesztán kívül az ellenısgesztát is forgathatja. Meg az – mint majd rátérünk –, hogy Anonymus és Kézai az ısgesztának ugyanazt a példányát használta, míg eredetileg az egyesített krónika még egy másikat.

A Kálmán kori krónikaszerkesztést a szaktudomány is a krónika ısszövegének tartja. Hogy azonban ez egyesített, tehát az említett két ısforrásból való, az a mi magánnyomozói véleményünk. Íme, ez a tényállás, amelyre krónikái nyomozásunk épül.

De elıbb még tegyük fel a kérdést: történhetett-e a krónika kialakulása más módon is?

MÁSODIK FEJEZET Ellenırizzük magunkat EGYESÍTETT-E A KRÓNIKA, VAGY JAVÍTGATOTT? A szaktudomány a krónika kialakulását – kifejezı szakszóval:

keletkezésrendjét – jelenleg másképpen képzeli el. Egyszerő krónikafejlıdést feltételez. Kialakult – mondja – a legrégibb

geszta, s tartalmában eljutott bizonyos idıpontig. Majd valaki folytatta az újabb idık eseményeinek elmondásával a maga koráig, de egyben kihagyásokkal és betoldásokkal változtatott elıdje szövegén is. Hasonlóképpen jártak el a további folytatók. E felfogás szerint az ısgeszta tulajdonképpen megvan, „szüntelenül változva ırzıdött meg”. Reá épült a további évszázadok krónikaépítménye, hosszú idın át úgy, hogy minden folytató a múltban is elhelyezte a maga jelenének gyökereit.

Az egyenes vonalú fejlıdés természetesnek, tipikusnak látszik. A szöveg kétségtelen ellentmondásait pedig, lám, megmagyarázhatják az utólagos javítgatások. Visszamenıleg történt kihagyásokra, betoldásokra a krónika történetében csakugyan számos példát találni. A tudományos kutatásnak szinte varázsszava lett a betoldást jelentı szakkifejezés, az „interpoláció”.

Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy az egyenes vonalú krónikafejlıdés elképzelését az elmélet a krónikafolyamat egészére vonatkoztatja, amit a késıbbi krónikaalakulást illetıen mi sem vitatunk, csupán a Kálmán kori krónika kialakulására vonatkozóan vagyunk különvéleményen. Az elméletet, aláhúzva, hogy a szaktudomány 60-as években kialakult álláspontját közvetíti benne, Mályusz Elemér részletesebben is kifejti A Thuróczy-krónika és forrásai címő könyvében.

Minthogy a legelsı geszta a keresztény korszakban jött létre – így a tudományos álláspont –, az új hit féltékeny türelmetlensége kellett, hogy jellemezze. Mivel erre utaló jelek csakugyan vannak a krónikában, eleve azokat az elemeket tartja az ısgesztára jellemzıknek, amelyekben mi az ellenısgeszta karakterét ismertük fel. Vagyis az elképzelés nem számol az ısgeszta születése idején olyan sajátos helyzettel, amelyben az egyház pillanatnyilag kénytelen lett volna a keresztényiesített formán is átütı pogány hagyományoknak engedményt tenni. De ilyenek mégis szerepelnek a krónikában, úgy hát ezeket – az elmélet szerint – csak a XII-XIII. században iktathatták be még élı szájhagyományból, így aztán Toldy Ferenc,

Domanovszky Sándor, Györffy György, Horváth János és más kutatóknak azzal a felfogásával szemben, hogy az ısgeszta I. Endre idejében keletkezett (amivel a munkálatok kezdetét illetıen mi is egyetértünk), Gerics József véleményét fogadja el, aki az ısgesztát Salamon korinak tartja. (Vele meg abban egyezünk, hogy az ısgesztát egy valóban Salamon idei geszta követte, amit mi ellenısgesztának neveztünk el.)

Hogyan mőködik ez az elmélet a legısibb krónikarészre vonatkozóan a gyakorlatban?

Azt olvassuk itt: az „egyházias szellemő ısgeszta” írója számára a kereszténnyé válás jelentette a magyarság legfıbb problémáját, s ezért átvett, sıt meg is tetézett minden becsmérlést, amit csak a pogány kori magyarok dolgairól nyugati forrásokban talált. (Ez szerintünk is áll, de az ellenısgeszta szerzıjére.) „Szinte arra kellene gondolnunk, hogy a szerzı nem volt magyar származású, hanem egyike a külföldrıl beköltözött klerikusoknak. A feltevésnek azonban ellene mond a meleg együttérzés, amellyel a kereszténnyé lett magyarság sorsát követi, fıleg pedig a győlölet, amellyel a német birodalom XI. századi magyarellenes hódító politikáját s annak eszközeit jellemzi.”14

Csendes nyomozótársam, az olvasó nyilván csodálkozik. Hiszen ennek homlokegyenest ellenkezıjével találkozott az imént, amikor az Aba Sámuelrıl szóló krónikarészrıl elmondtuk, hogy a ménfıi csata leírásánál a krónikás éppen Henrik császárról, majd utána Magyarország német hőbérbe adásáról beszél meleg együttérzéssel. Igaz, az idézett könyvbıl utóbb kiderül, hogy a fenti megjegyzés csak globális megállapítás volt, mert pár oldallal odébb az említett németpárti részletet már igenis német származású krónikásnak tulajdonítja, ezúttal a Kálmán kort folytató utólagos betoldásaként, íme: „Ilyen a ménfıi csatáról (1040) szóló szakasz, amely Péterrıl, noha elıbb győlölettıl főtött támadás célpontja volt, meleg együttérzéssel emlékezik meg, s még isteni jel birtokosává is teszi, hogy a szerzı kifejezze iránta való vonzalmát. Az író német származása jutott kifejezésre ebben a betoldásban, amely kétségtelenül megtöri az ısgeszta szellemét.”15 Mármint az egyenes vonalú krónikafejlıdés elve szerinti egyházias szellemő ısgeszta szellemét is.

Hogy egészen pontosak legyünk, ez az „isteni jel”, bár Péternek szintén javára van, elsısorban Henrik császárnak szól, s a krónikában ı is köszöni meg, ciliciumot kötve derekára. Cerics József ezt a részt az eredeti krónikaszerzınek tulajdonítja; szerinte a krónikás németellenesbıl azért lett Péterrel és Henrik császárral rokonszenvezı, mert az ellenségeivel kegyetlenül elbánó Aba Sámuelt hirtelen meggyőlölte.16 Mivel azonban a krónikások nem naplót írtak, hanem az események megtörténte után bizonyos idı elteltével, távlatból fogalmazták meg híradásukat, a spontán érzelemváltás feltételezése

aligha meggyızı. Mi pedig a „H”-ban – mint említettük –, szétfejtve ezt a krónikarészt, nem betoldást találtunk, sem pedig azonos szerzı kétféle véleményét, hanem két merıben ellentétes krónikai leíráshoz jutottunk (bennük egyrészt egy Henrik és Péter, másrészt egy éppenséggel Aba Sámuel javára mutatkozó „égi jelet” leltünk), úgyhogy aligha lehet kitérni az elıl, hogy itt két szerzınek azonos témával kapcsolatos, de eltérı szellemő szövegét szerkesztették össze.

Nem szabad elsiklanunk a Kálmán kori krónikás állítólagos német származása fölött sem. Mályusz könyve szerint is szerzıként – vagyis amikor nem elıdjének a szövegébe való feltételezett beleavatkozással foglalkozott – e krónikaíró „a László király emlékét ırzı népi hagyományból merítette anyagát. Azokból a magyar nyelvő énekekbıl, amelyeket hivatásos énekszerzık már megszokottá lett, népiessé vált fordulatokkal és hasonlatokkal fogalmaztak meg, költıien motiválva a fejleményeket.” A Kálmán kori krónikás – szerintünk már Endre uralkodásának elbeszélésétıl kezdve jelentkezı – újabb kelető, kerek magyar mondákat közvetítı módszerérıl mi is beszámoltunk az imént. Csakhogy ennek a mondavilágnak alapos ismerete és szeretete nem éppen vall idegenre. Német származására Mályusz könyve írásának idején csak azért gondoltak, mert arra következtettek, hogy a Kálmán kori krónikás a Vencellin által alapított Jak-nembıl való. Ám Vencellin Kálmán kori utódára sem lenne eleve jellemzı, hogy családjának több mint száz esztendıvel azelıtti német volta miatt oly melegen együttérzó legyen Péter és a német császár iránt, de a krónikában, ott, ahol részletesebben beszél Vencellin leszármazóiról, más dédunokák szerepelnek, Jakról nem esik szó. A tudomány ma az utóbbi krónikai említést tartja hitelesnek, sıt az is felmerült – Gyırffy György részérıl –, hogy a Jak-nem az ısi magyar Csákok oldalága.

A krónika ısszövegének egyenes vonalú fejlıdés révén való létrejötte a gyakorlatban mégsem bizonyul olyan egyszerőnek, természetesnek, mint amilyennek elvileg – és a késıbbi krónikás gyakorlatból visszavetítve – látszik. Erıltetett magyarázatokra kényszeríti képviselıit. A legısibb rész váratlan hang- és szemléletváltásai kifognak az utólagos javítgatással való megokoláson is.

S hogyan ítéli, ítélheti meg ez az elmélet a krónikásokat? A legrégebbieket, a maguk idejében még ritka írástudókat, akiktıl éppen ezért fokozott küldetéstudatot várnánk?

Uralkodóik érdekeinek megfelelıen számoltak be az eseményekrıl – tudjuk meg –, amivel természetesen mi is egyetértünk. „Bonyolulttá lesz azonban számukra a probléma, ha olyan ág kerül uralomra, amelynek ıse valamikor alulmaradt, s így megbélyegzetten halt meg. Ilyenkor visszamenıen

korrigálni kellett az eseményeket, átalakítva és megszépítve azokat. Oly gyakran nyílott erre alkalom a gesztaszerkesztések alakulása során, hogy valósággal történetírói gyakorlattá lett a tendenciózus átfogalmazás. Annak jeléül is, hogy az íróknak nem esett nehezükre meghazudtolni elıdeiket.”17 Szerintünk a visszafelé toldozás gyakorlatként legelıször a Kálmán által megvakíttatott Álmos ágának uralomra kerülése után jelentkezik. Ekkortól kezdve a krónikásoknak ez a jellemzése igaz lehet. A miáltalunk vizsgált geszták szerzıire azonban nem áll.

Ezek igenis rendelkeztek küldetéstudattal. Természetesen nemcsak a hagyományok megırzését érezhették küldetésnek – az egyház és a felkent király szolgálatát éppúgy. Nem elfogultságukat kérdıjelezzük meg – sıt pártos elfogultságuk eleve adott –, ha nem azt, hogy amit a maguk nézıpontjából leírtak, ne tartották volna a méltó ügy érdekében valónak, képviselni érdemes igazságnak. Mi nézetek, ha úgy tetszik: pártok küzdelmét látjuk. A maguk korában és helyzetében ıszintén átélhetı volt az, amit a pártok képviseltek. Mindkét oldalon. Cinizmus vagy szervilizmus nélkül lehetett az egyház szellemében és érdekében nézni a világot, s ugyanígy az ısi hagyományok szellemében, fenntartásuk érdekében. İszintén lehetett Endre- vagy Béla-pártinak is lenni. A hangsúly a vagy-on van.

Hiábavaló bizonygatás, hogy ugyanaz a krónikás lenne egyszerre németpárti és a német hódító politikát győlölı, vagy hogy a népies fordulatokkal ékes magyar mondákat kedvelı tollforgató mutatkoznék a Magyarországot hőbérbe adó király és a német császár iránt vonzalmat érzı betoldónak. De akkor téves feltételezés a korai írástudók, a korai geszták íróira vonatkoztatva az is, hogy gyakorlatukká vált volna a tendenciózus átfogalmazás. És akkor már ezzel is odajutottunk, hogy mégis két krónikás volt, tehát két ıskrónika. A gesztaírók a maguk, úgylehet, elfogult igazságát képviselték, s nem volt szükségük rá, hogy átfogalmazzák a másét. Mint láttuk, ezt még az egyesített krónika összeszerkesztıje sem tette ilyenformán; ellentételezésül a másik fél álláspontjának megpillantására alkalmas réseket hagyott.

A hagyományırzı ısforrás lehetıségének felismerése azáltal maradt kívül a látókörön, hogy a tudomány képviselıi az egyház hatalmát, befolyását Szent István korszakától kezdve egyformán erısnek, töretlennek vélik. A pogánylázongást – mert történeti szempontból valóban az – jelentéktelen epizódnak tartják. De a távlatból jelentéktelen epizódok a maguk évtizedein jelentékeny nyomokat hagytak, és az egyház befolyása Aba Sámueltıl Géza király uralkodásáig nem volt ugyanaz, mint Szent István idejében, majd Szent László idejétıl.

A Salamon uralma kezdetéig tartó egyesített krónikaanyag a késıbbi

visszafelé változtatók érdekeit aligha érintette. Ebben a részben többnyire más okokból is jól elkülöníthetı, kisebb jelentıségő kiegészítések történtek. Ami azért arra is mutat, hogy ennek a két ısforrásból összevegyített textusnak hagyományos tekintélye volt, eleve kíméletet élvezett, tehát konzerválódhatott. Sıt ami az e résszel kapcsolatos változtatásokat illeti, éppen ellenkezı tendenciának lehetünk tanúi. A krónikaváltozatokban olykor a még meglévı ısgeszta vagy ellenısgeszta egyes kihagyott elemeinek a visszalopása érvényesült.

Irodalomban, mővészetben a dogmatizmusnak ellentmondó életigazságok kifejezése szintén hozzátartozott a középkor világához. Nyugati templomok magas oszlopfıi között olykor obszcén taglejtéső szerzetesfigurákat bújtattak el a kıfaragó mesterek. Nálunk a Képes Krónika írója és miniátora együtt jár túl az éber egyházfık eszén. A Szvatopluknak küldött ajándékot – lévén a fehérló köztudottan az ısi pogány szertartás tartozéka – a szöveg csupán „egy ló”-ként említheti, a jelenet ábrázolásában a kódex miniátora azonban a lovat fehérnek festi.

Szövegrészek visszalopásának – hiszen az illusztrációban visszamentett fehérló is szövegelem – még számos példája van. De e gyakorlat legnagyobb mővészének kétségtelenül Anonymus bizonyul.

Az egyenes vonalú krónikafejlıdés elméletének gyengéje az is, hogy Anonymusszal nem tud mit kezdeni. Nem tudja elhelyezni a krónikák fejlıdéstörténetében. Ezért aztán az ısi krónikarész következetes, véges-végig vonuló kettıssége is kevésbé szembeszökı az Anonymus által megırzött hagyományok nélkül. Az általunk megfogalmazott tartalmú ısgeszta törzse vész el így szem elıl.

AZ ANONYMUS-REJTÉLY Az idézett krónikatörténeti elemzés szerint Anonymus nem állt be a

gesztafolytatók sorába, másféle krónikát akart írni, mint elıdei, oldalt áll a krónikafejlıdés vonalától. Mőve inkább születése idejérıl, a XIII. századról ad híradást, semmint a IX-X. század fordulójáról, bár ebbıl az idıbıl is ismert és megırzött hagyományokat. Ha a tudomány jelenleg nem hisz a hagyományırzı ısgesztában, természetesen fel sem merülhet képviselıi elıtt, hogy Anonymus ezt az ısgesztát közvetítené.

„A legfıbb forrás Anonymus számára önmaga teremtı, alkotó fantáziája volt... A honfoglaló hısök alakjának megformálásában támaszkodhatott ugyan a családok és nemzetségek eredethagyományára, de azzal, hogy ıseiket a

honfoglalás koráig vezette vissza, a torzult vagy torzított hagyománynak engedett teret” – vélekszik Kristó Gyula.18 Bár ugyanı késıbb Anonymus forrásai között feltételez „egy bizonytalan korú, talán éppen a XII-XIII. század fordulójáról való és felfogásával rokon magyar krónikát” is.19 A nem tudni, hova helyezhetı, a másféle krónikát írni akaró Anonymus tehát kitaláló is meg nem is. A leghatározottabb ellenérvelésnek is vannak pozitív felhangjai.

Az egyenes vonalú krónikafejlıdés elmélete a XIII. század elején kialakult nagybirtokrendszerrel magyarázza Anonymus célját. „Vagyon, gazdagság s nyomukban fokozódó fényőzés, származásra büszke rátartiság, párosulva a jobbágyok feletti uralom érzésével, elismertetésre és arra vágyott, hogy jogosnak tőnjék fel a világ elıtt. Az erkölcsi biztonság ily érzését kívánta Anonymus megadni azzal, hogy korának nagybirtokosait úgy tüntette fel, mintha ıseik a honfoglalás alkalmával szerezték volna uradalmaikat, mégpedig foglalás jogán.”20 Ezek után nincs más hátra, mint elképzelni a legbefolyásosabb osztály leghıbb vágyait ennyire kielégítı Anonymus mővének hallatlan sikerét. E nagy hatalmú urak s közöttük magas rangú egyházi férfiak (Anonymus egy helyen Torda püspök honfoglalás idei ısérıl ír) hogyne tudták volna elérni, hogy a számukra fényes erkölcsi alapot nyújtó mőnek tekintélyt és számtalan hívıt szerezzenek...

Csakhogy semmi ilyen nem történt! Elkészülte után a Gesta Hunga(ro)rum egyszerően eltőnt, és csak a XVIII. század közepén került elı egyetlen példánya idegenbıl. Ez pedig eleve kétségessé teszi, hogy Anonymus célja csakugyan az lett volna, amit az elmélet feltételez, illetve hogy a kortárs – tudniillik az Anonymusszal csakugyan kortárs – arisztokrácia az ı mővében azt láthatta volna, amire vágyott. A III. Béla jegyzıjének vélt Anonymus az a gomb, amihez ezt a szándékáról s a kor körülményeirıl szóló ruhát varrták, s az egész feltételezés alaptalan, ha Anonymus IV. Béla jegyzıje volt, amirıl mi Süpek Ottó felismerései alapján meg vagyunk gyızıdve.

Mik a tudomány legkonkrétabb ellenérvei Anonymus ellen, miért gondolják kitalálónak?

Anonymus mőve – véli Mályusz Elemér – prózában írt epikus költemény; mások is felvetik: a regényes geszta mőfajába tartozik, amibıl arra következtetnek, hogy szerzıje nem is törekedett történeti hőségre. Gyırffy György szerint: „a személyneveken és a birtokok megjelölésén kívül mindenestül kitalált az a történet, amelybe Anonymus a neveket beágyazta”.21 A birtokokról Gyırffy valószínősíti, hogy azok Szent István koriak. Kristó Gyula pedig elıadja: Anonymus a vele egykorú eseményeket, politikai viszonyokat, történeti, földrajzi helyzetet vetíti vissza a múltba, gesztájából jobbára hiányoznak a IX–X. század fordulójára valló etnikumok, ugyanakkor saját korának népei és államai bukkannak fel a magyar honfoglalás

idıszakában a Kárpát-medencében.22 Ezt a gondolatot még pontosítja: „az anonymusi visszavetítés nem a XIII. század eleji Magyarország etnikai viszonyain, hanem a XIII. század eleji Magyarországgal határos területek etnikai viszonyain alapult”.23

Minden félreértés elkerülésére hangsúlyozni kell, hogy sokak sokszorosan végiggondolt tudományos véleménye mindez. Már csak azért is, mert elızıleg, a két világháború közötti korszakban volt egy nemkívánatos Anonymus-kultusz, s az újabb Anonymus-kritika a tudományosság helyreállítását célozta. „Amióta – írja Kristó Gyula – Hóman Bálint a XIV. századi krónikakompozíció (és Anonymus) híradásainak jelentıs részét, általában bizonyítás nélkül, a XI. századi elveszett gesztára vezette vissza, eljárása széles körben alkalmazott gyakorlattá vált. Pedig Mályusz Elemér joggal bírálta Hómannak az ısgeszta szerzıjét idealizáló és az ısgesztát grandiózus alkotásnak ábrázoló felfogását.”24

A káros gyakorlatot nemhiába vették célba. S a bírálatban felsorakoztatott jelenségekkel valóban találkozik Anonymus mővének tudós olvasója. Nem bizonyos azonban, hogy e kifogástalan – korábban semmibe vett – premisszákból csak azok a következtetések vonhatók le, amelyekkel a tudomány jelenleg számol.

Ha ugyanis – és ebbıl már adtunk egy kis ízelítıt, s még majd bıségesen kimutatjuk – volt XI. századi hagyományırzı ısgeszta, és Anonymus mővének nagy részében azt tolmácsolja, akkor váratlanul megváltozik, merıben más értelmet nyer minden elıbbi, jogosnak és megalapozottnak látszó kifogás.

Ez esetben Anonymusnak nem a IX-X. század fordulójára, hanem a XI. századi ısgesztára nézve kell forrásértékkel bírnia. A XIII. század eleji Magyarországgal határos etnikumokról kiderül, hogy ezek legalább annyira a XI. századi Magyarországgal határos népek. Hogy a honfoglalási birtokokat a fejedelem ajándékozza, mint egy feudális uralkodó, most nem XIII., hanem XI. századi beállításra vall, s az új rend helyreállításának idején éppúgy érthetı visszavetítése ez – nem Anonymusnak, hanem – az ısgesztának, mint az István kori birtokviszonyokéi. S így az is érthetıvé válik, hogy a több mint kétszáz esztendıvel késıbben élı Névtelen Jegyzı miképp ismerheti – sok egyéb mellett – az új rendre való átállás birtokfeltételeit, mégpedig hitelesen. Amit a XIII. századi Anonymus anakronizmusának hittünk, az ebbıl az új perspektívából a pogány hagyományok jelrendszerére utal, a szakrális monda mágikus megkötöttségeire, amelyrıl beszéltünk a „H”-ban, s itt is beszélni fogunk.25 Arról nem is szólva, hogy a tudomány például tévesen azonosítja Anonymus és Kézai valóban honfoglalás kori blakjait a Magyarországon csak a XIII. század elején jelentkezı vlach néppel. Ami pedig a „regényesítést”

illeti, az egyrészt a kész adatokkal dolgozó, vérbı tehetségő író továbbdíszítése, megjelenítı igénye, és valóban XIII. századi reneszánsz felfogásmódja, másrészt Anonymusnak az az igyekezete, hogy a külföldön divatos „könnyő mőfaj” mímelésével is elterelje a figyelmet a nagyon is archaikus, tiltott geszta merész újjáélesztésérıl.

Megint más lapra tartozik s valóban megtévesztı az, hogy a XI. századi ısgesztát Anonymus XIII. századi tudattal közvetíti. Hogy például a „kunok”-nak nevezetteket nyilván a korabeli kunok ısei egy csoportjának hiszi, hogy a blakokat alighanem csakugyan vlachoknak gondolja. Valóban XIII. századi adat viszont Anonymus mővében nagyon kevés akad. (Halics és Lodoméria szerepeltetése, Buda Ecilburg neve.)

Kristó Gyula Anonymus szavaival kívánja alátámasztani azt a feltételezését, hogy a szerinte korábban írásba foglalhatatlan ısi mondákat a jokulátorok szóbelisége tartotta életben a Névtelen Jegyzı idejéig: „P. mester (Anonymus) ugyanis azzal indokolja saját vállalkozását, hogy: «ha az oly igen nemes magyar nemzet az ı származásának kezdetét és az ı egyes hısi cselekedeteit a parasztok hamis meséibıl vagy a regösök csacsogó énekébıl mintegy álomban hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna,”26 Anonymus szövege azonban így folytatódik: „Ezért most már inkább az iratok biztos elıadásából meg a történeti mővek világos értelmezésébıl nemeshez méltó módon fogja fel a dolgok igazságát.” Ezért a magunk részérıl ezt a szövegrészt inkább úgy értelmezzük, mint amely P. mester célozgatásában a mi felfogásunkat igazolja. A keresztény urak csak erısen borközi állapotban igyekezhettek a regösöket a tilos pogány kori énekek elıadására bírni, vagyis az ısök cselekedetei legfeljebb mámorban, mintegy álomban voltak hallhatók (s a szóhagyományban eddigre torzulásokat szenvedtek, és álomszerően homályosakká is váltak azok). De hisz le vannak írva! – kacsint Anonymus, s nemeshez méltóbb, ha végre a leírásnak általa való elıadásából, világos fejjel ismerik meg. Az „iratok”, „történeti mővek” emlegetése csak arra való, hogy el ne árulja: az egyetlen, de tilos írásmő tolmácsolására gondol.

Most pedig fordítsunk a dolgon. Induljunk ki abból: a Gesta Hunga(ro)rum27 – akár a XIII. század elejérıl vagy annak harmadik negyedébıl való – mindenképpen nagyon késıi krónika ahhoz, hogy a 20-25 keresztény évtized után már csak pislákoló pogány kori szájhagyományból juthasson egész mővet kitöltı, autentikus és összefüggı anyaghoz. Tehát vagy volt egy minden krónikamotívumot felvetı, írott forrása, vagy a mő zöme csakugyan kitalálás. Ha most elıvesszük az egyenes vonalú krónikafejlıdés elméletének azt az állítását, hogy Anonymus „nagyon is önálló írói egyéniség volt... nem érte be az átdolgozással (tudnillik a korábbi krónikáéval), hanem merıben új munkát akart írni”28, akkor a kérdés az: mennyiben, miben új

Anonymus? Lehet-e ezt körvonalazni? Tekintsük végig Anonymus mővének témáit, utána pedig a krónikáét

(mielıtt hozzátoldották a hun történetet): Anonymus: a magyarok eredete, Szkítia leírása, vezérválasztás, vérszerzıdés, a hét

vezér, honfoglalás, Zolta, kalandozások, Taksony, beköltözı idegenek, Géza születése

Krónika: a magyarok eredete, Szkítia leírása, honfoglalás, vezérválasztás, a hét

kapitány, beköltözı idegenek, Taksony, kalandozások, Géza A párhuzam tagadhatatlan. A témákat illetıen egyenes megfelelés áll fenn.

A szerkezet szinte azonos. Eltérése a kalandozások és a beköltözı idegenek sorrendjében igen tanulságos. Anonymus a beköltözı idegeneket a kalandozások után említi, ami nála az ısgeszta sorrendjére utal, amelyben nemcsak a Zolta és Taksony idejében beköltözöttekrıl, hanem a Géza-István ideiekrıl is szó volt. A krónika – bár éppen az utóbbiakkal kezdi – erıszakot tesz a reális sorrenden azért, hogy az idırendbıl kilépve, a beköltözött keresztény lovagokat közvetlen párhuzamba állítsa a kapitányokkal, azaz a pogány kori vezérekkel, s így jelentıségükben egyenrangúaknak tüntethesse fel ıket. Anonymus tehát nem a krónikából merítette mőve szerkezetét, hanem az ısgesztából.

Ezen túl: a lényegi különbség Anonymus és a krónika között tartalmi. A fımotívumok ellentétes felfogása. Anonymus nem egyszerően új, másféle krónikát ír, hanem ugyanannak a krónikavilágnak egy más elıjelú beállítását kívánja – most az a kérdés:kitalálni-e vagy nyilvánosságra hozni. A kitalálás feltételezése azonban eleve megdıl, hiszen foltokban magában a krónikában is ott van az ellentétes krónikavilág. (Például Szkítia és a szkíták negatív és pozitív attribútumai; a hét kapitány vagy a gyászmagyarok-e a hétmagyar; a kalandozásokat dicsıségesnek, illetve elítélendınek leíró részletek.) S amit a krónika régi részében saját alapállásától eltérı másik alternatívaként találunk, az konkrétan egybevág Anonymusszal. (Például Szkítia és a szkíták pozitív jellemzése, a kalandozásokat dicsıségesnek érzékeltetı részletek vagy akár Aba Sámuel megítélésének pozitív tendenciái.) Anonymus ellentartalmai olyan forrásból származnak tehát, amelyet ı jóval teljesebben használt ki, mint az e másik forrással is rendelkezı krónika. A témák párhuzamossága és a szerkezet csaknem tökéletes megfelelése arra mutat, hogy a krónika is és Anonymus is az ısgesztából merítette e témákat és a szerkezetet. A krónika másik ısforrása pedig – ellenısgeszta lévén – a dolog természeténél fogva

sorakoztatta fel az ısgesztával azonos sorrendben a maga „válasz”-tartalmait. Ez a tény egyébként a krónikaegyesítést már magában véve is szuggerálta, s nagyon megkönnyítette.

Anonymus és az ısgeszta szoros kapcsolatát magánnyomozásunk még sokrétően valószínősíti majd, egyelıre ennyi is elég, hogy a krónika ısszövegét illetıen az egyenes vonalú krónikafejlıdés elvét a magunk számára ne tartsuk meggyızınek, s hogy éppoly kevéssé tekintsük sérthetetlen dogmának a Gesta Hunga(ro)rum tartalmainak kitalált vagy a XIII. század viszonyaiból visszavetített voltát.

Inkább úgy gondoljuk, Anonymus mővét azért nem olvashatták öt évszázadon át, mert a „visszalopási” gyakorlat különleges megnyilvánulása lévén, a tilalmas ısgeszta feltámasztási kísérletét megilletı módon bántak el vele. A Gesta Hunga(ro)rum éppúgy rendkívüli történeti körülmények közt született, mint maga az ısgeszta. Ahogy az a második pogánylázadás után, ez – szerintünk – IV. Béla volt jegyzıjének tollából, Kun László egyházzal való viszályainak idején. Említettük, milyen eszközöket igyekezett Anonymus felhasználni ahhoz, hogy mővének az ısgesztával való párhuzamosságát színleg elfedje, elhomályosítsa. Ezek elsısorban arra szolgálhattak, hogy legalább a néhány, uralkodójának engedelmeskedı egyháznagy szemet hunyhasson a tiltó rendelkezés fölött. Kun László váratlan pusztulása azonban a Névtelen jegyzı reményeinek pusztulását is jelentette. A mő éppúgy tiltott irat lett, mint az eredetije.

S talán még annak feltételezését is megkockáztathatjuk itt, hogy az ısgesztát ekkor, mint a kaland „felbujtóját”, megbüntették. A középkorban szokás volt a tárgyak felett is ítélkezni. Alátámaszthatja ezt az elképzelést valami. Késıbbi krónikaváltozat forrásként hivatkozik egy úgynevezett a régi krónikaszerkesztésrıl szóló „jelentés”-re, amelyrıl például tudni, hogy a honfoglalás Regino évkönyvébıl származó téves, 889-es évszámát tartalmazta. Márpedig Regino kétségtelenül a krónika Anonymussszal közös tartalmú részletének a kútfıje volt. Nem elképzelhetetlen, hogy az elítélt ısgeszta legfıbb adatairól a mő egyetlen meghagyott példányának megsemmisítése, máglyahalála elıtt kivonat készült. (A Képes Krónikában váratlanul feléledı Magógtól való származtatás is ezzel magyarázható.)

Ami megint csak azt mutatná – mint láttuk az egyesített krónika szándékos réseinél –, hogy a szélsıséges megoldásokkal párhuzamosan azért a mégoly hátrányban lévı józan ész is mindig megkísérel valamit cselekedni.

HARMADIK FEJEZET A fı szálak (Az ısgeszta) ANONYMUS CSÍNYJEI ÉS IGAZSÁGA A nyomozás fontos apróságokkal kezdıdik: ujjlenyomatok vizsgálatával.

Próbáljunk a magunk területén olyan jeleket keresni, amelyeknek hasonló szerepük lehet.

Egyet már ismerünk. Említettem, hogy a két úgynevezett vezérnévsorunk közül az, amelyiket Anonymusnál olvashatunk, valóban a honfoglaló törzsek fejének nevét tartalmazza, míg a krónika és Kézai gesztája által megırzött másik névsor tulajdonképpen e törzsfık törzsszövetségi tisztségeinek elnevezéseit sorolja fel, tehát méltóságlista. Azt is megjegyeztem, hogy a két névsornak az ısgesztában együtt kellett szerepelnie, mert az egyik vezér neve és méltóságneve csak így cserélıdhetett el a két névsor között. Most hozzátehetem: e csere nem véletlenül, hanem dinasztikus érdekbıl történt, azért, hogy az akkor „elsı”-nek is érthetı „elıd” elkerüljön Árpád neve mellıl.

Ennek a változtatásnak célja is, módja is keresztény kori írott forrás mesterkedésére vall.29

Valóban, szinte csak egy ujjlenyomat ez. De mi következik belıle? Egy: Anonymus eredeti, hiteles névsort közölt. Pontosabban: nem ı találta ki (vagy ahogy szeretik fogalmazni), állította össze. Kettı: az ısgeszta azért folyamodott ilyen mesterkedéshez, mert a régi hagyományok megörökítése érdekében bizonyos részletkérdésekben kénytelen volt engedményeket tenni. Három: A pogány kori berendezkedést idézı méltóságnévsor az egyház szemében ellenszenves lehetett, ezért az ısgeszta ezt is személynévsornak volt kénytelen álcázni. Négy: Mivel eredetileg mindkét „vezérnévsor” egy kéziratban szerepelt, a krónikákban pedig csak az egyik van benne, a krónika nem elsıdleges forrása ennek a névsornak (nem a krónika szerkesztıje „állította össze”), hanem onnan vette, ahol mindkét névsor együtt volt található. Öt: Anonymus a másik névsor közlésével nem újat, mást akart mondani, csupán egy régi adatot átmenteni, amit már nem lelt meg a krónikában, s ami vagy másfél száz esztendı óta rejtve volt a nyilvánosság elıl. Hat: A krónika azzal, hogy a maga vezérnévsorát a németországi kalandozásból megcsúfoltan hazakerült hét gyászmagyarral állítja

párhuzamba, klasszikus példáját nyújtja a hagyományırzı ısgeszta és a hagyománytagadó ellenısgeszta motívumainak egyesítésére irányuló törekvésnek. Hét: A Képes Krónikában a „kapitányok” névsorának közlése után azt is olvashatjuk: „Honnan jött hát Ákos, Bor, Aba és a többi nemes magyarság nemzetsége?” Mivel az egyesített krónika szerkesztıje elıtt ott volt az ısgeszta, abban pedig szerepelt Ed és Edömén, mint az Abák ısei, és ugyancsak szerepelt Ond és fia, Eté, a késıbbi Bor-Kalán-nemzetség elıdei, ez a drámai kérdés csak Kálmán koránál jóval késıbb kerülhetett be a krónikába, olyan krónikás idejében, akinek számára az ısgeszta többé már nem volt megtalálható.

„Daktiloszkópiai” vizsgálatunk folytatható, mert a vezérnévsorokról még további ujjlenyomatokat is vehetünk.

Az ısi, úgynevezett „nomád rangsor” szerint, amelyet egy pogány kori névsornak tükröznie kellett, a szakrális fejedelem neve vagy méltóságneve nem az élen, hanem a hét nevet tartalmazó névsor közepén, a negyedik helyen állott. Az ısi magyarok szakrális fejedelme eredetileg a kende volt. Árpád eltörölte a kende intézményt, s ezután az ırs (örsúr) méltóságnevő vezér tölthetett be korábbi funkcióját kiterjesztve bizonyos fıtáltosi tisztet, mert ez a tisztség az idık folyamán odáig fejlıdött, hogy Taksony az „örsúr” méltóságnevet már mintegy táltosfejedelmi címként viselte.30 Taksony idején vagy közvetlen megelızıen terjedhettek el tehát a regösök között olyan vezérnévsorok, amelyek méltóságlistájában a fı – vagyis a negyedik – helyre „kend” helyett az „ırs” került.31 A szájhagyomány írásba foglalásakor így „kend-központú” és „ırs-központú” névsorok egyaránt voltak forgalomban. A kendközpontú méltóságnévsornak, amilyen a krónikáé, Kurszán-központú személynévsor felelt volna meg, ı volt ugyanis az utolsó kende. Ilyennel sajnos nem rendelkezünk. Az ırs-központú méltóságnévsor – amilyen Kézaié – személynévsorában Ond nevének kellett középen állania, minthogy a honfoglaláskor az örsúr tisztét ı töltötte be, s Anonymus vezérnévsorában valóban Ond áll a fıhelyen.

Szemben tehát a krónikával, amelynek vezérnévsora kendközpontú, Anonymus és Kézai ırs-központú vezérnévsorai ugyanabból a forrásból származnak, de ez a forrás még a szintén méltóságnévsort közlı és a krónikát általában szorosan követı Kézai számára sem a krónika volt, és nem is közvetlenül a krónika forrása. A krónika ısszövegének létrejötte után még jóval késıbb is létezı egy és ugyanaz a forrás, amelybıl Anonymus a maga névsorát merítette, s amelynek alapján Kézai a krónika névsorának sorrendjét kijavította, csak az apokrifnak nyilvánított ısgeszta egyetlen megmaradt példánya lehetett. Ez tehát e tekintetben eltért az ısgesztának attól a példányától, amelyet az egyesített krónika szerzıje forgatott. Nagyon

valószínő, hogy a Kálmán kori krónikás a két gesztából való összeállításkor kivágásos módszerrel dolgozott, s keze alatt az ısgeszta általa használt kódexe tönkrement; ezért ıriztek meg egy másikat – annak másolója pedig az ırs-központú névsorokat tartotta hitelesebbnek. Egyébként tévesen. Ami viszont nem jelenti azt, hogy ez a másoló másvalamit ne korrigált volna helyesen. Kézai például nyilván szintén az ı kézirata alapján helyesbítette a krónikában szereplı Cupan (Kupán) nevet Cupianra (Kúpján), amely késıbb Kaplyonná, Kaplonnyá alakult.

És még egy ujjlenyomat. Amikor néhány tucat oldallal ezelıtt az ısgeszta létrejöttének körülményeit

körvonalaztuk, valójában Anonymus mővének élıbeszédére alapozva idéztük az ısgeszta jelentıségét kifejezı mondatokat. Ha ugyanis Anonymus mővére vonatkoztatnánk ıket, némiképp értelmetleneknek és vaskosan nagyotmondóknak kellene tartanunk, míg az ısgesztára visszavezetve helyénvalóak, meglelik reális értelmüket.

Most pontosan idézzük Anonymus e sorait: „Magyarország tehát boldog, jutott neki adomány sok; hisz örülhet minden órán deákjának ajándékán, mivel megvan íme neki királyai és nemesei származásának a kezdete.” Ekkora jelentıséget tulajdonítana a maga munkájának? Amely különben nem is tesz eleget annak, amiért e sorok szerint Magyarországnak „minden órán” örülnie kellene. Hiszen Magyarország nemesei közül csak az egyik réteg, a honfoglalóktól származók eredetérıl beszél, a Géza és István korában betelepedett lovagokról hallgat. Elıadásában Géza fejedelemnek is csak a születéséig jutva el, királyaink származására sort sem kerít. De ha mindez benne volna mővében, a XIII. században aligha szerezhet vele boldoggá tévı ajándékot, mivel az elıjogok történeti eredetének tisztázásán ebben az idıben már semmi sem múlott. S ami minderre felteszi a koronát: e kezdetek a Gesta Hunga(ro)rum elıtt már régen olvashatók voltak a Kálmán kori s azóta folytatott krónikában, tehát nem Anonymusra várt, hogy felfedje ıket. Ellenben I. Endre és I. Béla idején az ısgeszta megírásának éppen az volt a célja, hogy a nemesek és a királyok származásának elismertetésével – az utóbbiba beleértve a dinasztia új ága legalitásának bizonyítását is – az ország belsı békéjét végre megteremtse.

Ezért elılegezhettem, hogy a Gesta Hunga(ro)rum élıbeszédének ez a nyilvánvaló – és szerintem tudatosan a legrégibb gesztára célzó – kakukktojása az ısgesztából való. Mégpedig annak kolofonjából, mert a XII. század elıtti gesztáknak még nemigen volt prológusuk.

– Egyáltalán nem hiszem – válaszolok nyomozótársam szótlan ellenvetésére –, hogy tudatos célzásról beszélni itt merész állítás volna.

Anonymus mővének élıbeszéde, szellemes ködösítéssel, az ısgesztára való

több utalást tartalmaz, amelyet a tiltott krónikáról keringı szóbeszéd ismerıi bízvást megértettek. Kihasználva például a Béla kori geszta szerzıjével a véletlen párhuzamot, Anonymus szintén – ámbár a „néhai” – „Béla király jegyzıjé”-nek mondja magát. Éppen ez okból említi régebbi, már nem fennálló tisztségét, s hallgatja el, hányadik Béla királynak volt a jegyzıje.

Talán célzás még az élıbeszéd címzettje is. Ha igaz, amit tudósaink egy része feltételez, hogy tudniillik a legelsı geszta szerzıje az a Miklós – azaz latinul: Nicolaus püspök – királyi jegyzı lehetett, aki I. Endre idején a Tihanyi Alapítólevél magyar nyelvő adatokat is tartalmazó birtokösszeírását fogalmazta. Mert akkor kézenfekvı, hogy „N.”, akihez Anonymus az élıbeszéd szavait intézi, senki más, mint az ısgesztának tolmácsolója által „régi jó barátnak” tekintett szerzıje, kit a Névtelen Jegyzı itt mintegy élı lelkiismereteként idéz meg. Játék ez természetesen. Mint ahogy játék az is, hogy miután az élıbeszéd elején az ısgeszta kezdı soraira célzott, az élıbeszéd végén a kolonfonszöveggel céloz annak befejezésére. E játékosság szorosan hozzátartozik Anonymus nagy csínyjéhez, az egyházi tilalom kijátszásának nemzeti érdekő, mővészi, nagy kalandjához. A Gesta Hunga(ro)rum szövege véges-végig bıvelkedik kitőnı formaérzékrıl tanúskodó stiláris játékokban.

Most pedig irányítsuk figyelmünket szélesebb tartalmi összefüggésekre. EGY FONTOS TANÚVALLOMÁS A magánnyomozás közvetlen tanúkihallgatással folytatódik. A beidézett:

egy tanulmány. Dümmerth Dezsı Álmos fejedelem mítosza és valósága címő írása.32 A jeles kutató azt térképezte fel, mit tud írott hagyományunk Álmosról, Árpád apjáról, és mennyi hitelt adhatunk Anonymus e témában leglogikusabbnak látszó és legbıvebb tudósításának. Anonymus és Kézai mővén kívül Dümmerth még további három krónikaváltozatra terjesztette ki vizsgálatát.

A tanulmány összegezését idézzük. „Egyezések: a) valamennyi (megvizsgált krónika) azt állítja, hogy Álmos és fia, Árpád, Attilától és a Turul-nemzetségbıl származott. Kivétel a Zágrábi és Váradi Krónika, mely Álmos ıseirıl semmiféle említést nem tesz. De ez a szöveg is tud az «örökségi jogon» való honfoglalásról.” Itt közbe kell vetnünk, hogy egyedül Kézai említi közvetlenül a Turul-nemzetséget, a többiek csak az Emese-mondának a turullal azonosítható madaráról írnak. ,,b) Valamennyi szöveg azt állítja, hogy a magyarokat nem Árpád vezette az új hazába, az ı fejedelmi szerepe csak a

honfoglalással kezdıdött. Kiegészítı egyezések: A magyarok elsı fejedelme Álmos volt. Ezt két szöveg: Anonymus, valamint a Zágrábi és Váradi Krónika adatai mondják. Anonymus még hozzáteszi, hogy Álmos volt, aki az új haza határáig vezette a magyarokat.” Mindez mutatja tehát, hogy egységes hagyományról van szó, ami különösen figyelemreméltóvá teszi az összegezésnek az eltérésekrıl szóló utolsó pontját. „Ellentmondások: Anonymus szerint Álmos a hatalmát önként adta át Ungváron Árpádnak. A krónikák szövegei szerint viszont Erdélyben megölték. A Pozsonyi Krónika szerint Árpádot is Erdélyben választották fejedelemmé, ott, ahol apját megölték.”

Hadd tegyük hozzá a tanulmány szerzıjének megállapításaihoz: Álmos fejedelem voltáról és arról, hogy csupán az új haza határáig vezette a magyarokat, nemcsak azok a szövegek tanúskodnak, amelyek ezt kifejezetten elmondják, hanem közvetve mindazok a krónikaváltozatok, amelyek Álmos Erdélyben való megöletését közlik, mégpedig azzal a lapidárisnak tetszı magyarázattal: „nem mehetett be ugyanis Pannóniába”. Ami az úgynevezett szakrális királyölés sok ısi népnél, köztük a kazároknál is meglévı szokására utal. A nép szent fejedelme a jólét és a termékenység letéteményese, annak folyományaként, hogy fejedelemmé tételekor mágikus szövetséget kötött a helyi szellemekkel, az új haza szellemeivel már nem szövetkezhet, azt csak megöletése révén utóda teheti meg. Ha tehát Álmost ezért ölték meg, fejedelemnek kellett lennie, és mint ilyen, népét csak az új haza határáig vezethette el. Érdekes módon tehát az utóbbi két tényt, amelyet Anonymus direkt közlés formájában szögez le, éppen azok a szövegek igazolják, amelyek a halál körülményeinek ténykérdésében ellentmondanak neki.

De térjünk vissza a tanulmányhoz. Szerzıje Gyırffy Györggyel vitázik, aki az Emese-mondát Anonymus kitalációjának tartja. Azt persze Gyırffy jól tudja, hogy a monda a krónikában is megtalálható, de szerinte oda szintén Anonymustól való átvételként került. E véleményével eléggé egyedül áll, mert kutatóink általában nem tételezik fel, hogy krónikáink ismerték volna Anonymust. Éppen ennek a vitának a szempontjából döntı, hogy a krónikaváltozatok mind ellentmondanak Anonymusnak Álmos halálának mikéntjében. Ez ugyanis eleve kétségessé teszi, hogy a monda forrása Anonymus lehessen. Annálfogva pedig, hogy az ellentmondás tárgyának – Álmos mágikus okból való halálának – oly széles és hiteles háttere van a pogány szokásokban, az egyöntető eltérést még az átvevık önkényes variánsának sem gondolhatjuk. A kétség Gyırffy elképzelésével szemben bizonyossággá válik: a krónika és a vizsgált krónikaváltozatok semmiképpen sem Anonymustól vették Álmosról szóló híradásaikat, hanem Anonymus is, a krónikák is, Kézai is egy közös ısforrásból. Az pedig csakis az ısgeszta

lehetett. Ugyancsak Gyırffy feltevése szerint Anonymus alapozta meg a hun

történetet, mégpedig Álmos Attilától való származásának kitalálásával, hogy mővében a magyarok Attila örökségeként foglalhassák el Pannóniát. Dümmerth krónikái vizsgálata ennek is ellenbizonyítékát szolgáltatja: „A Zágrábi Krónika XIV. századi szövege... bár a regényes hun történetet mellızi, a «jure haereditaria» kifejezéssel az Attila örökségi jogán való honfoglalás hagyományát fenntartotta.”

Itt egy kicsit tovább is mehetünk Dümmerthnél. A hun történettel kapcsolatban ugyanis a krónikában a magyarok „visszatérésérıl”, „második bejövetelérıl” esik szó, de a krónikának már a hun történet beiktatása elıtt meglévı ısi szövegrészében, a Fehérló-mondában is olvashatjuk: „Árpád a hét vezérrel együtt bejött Pannóniába... hogy elfoglalják, mint igaz örökségüket”, márpedig Anonymus a Fehérló-mondának ezt a változatát nem közli, így az Attila öröksége jogán való honfoglalás gondolata nem Anonymustól, hanem Anonymus, a krónika és a Zágrábi és Váradi Krónika közös forrásából, az ısgesztából ered. (Az utóbbi krónikaváltozatnál bizonyára oly módon, hogy ez a krónika ısszövegét használta, amelyben a hun történet még nem szerepelt.)33

Dümmerth végül kiemeli, hogy Anonymus logikus eseménysorozata világossá teszi az összefüggést Emese álma, Álmos fejedelemmé választása és az új haza megtalálása között, a krónikákból pedig az összefüggések tőntek el. „Az Álmos-hagyomány csonka elemeinek jelenléte a krónikákban – foglalja össze vizsgálatának eredményét – nem Anonymus másolása, egy friss irodalmi ötlet tovább-burjánzása mellett bizonyít a késıbbi kelető fennmaradt szövegekben, hanem egy valaha egységes szóhagyomány széttöredezését mutatja, melynek elemeit még akkor is híven ırizték a krónikások, mikor összefüggés híján már-már értelmüket vesztették.”

De szóhagyományra s nem Anonymus elıtti írott forrásra Dümmerth csak jobb híján gondol. „Krónikáink szövegének egymáshoz való viszonyában – írja – bizonyára még sok új megállapítás várható. De az eddigi kutatások is nyilvánvalóvá tették, hogy a krónika-családok nem egymást másolták, hanem közös ısforrásra vezethetık vissza. A régebbi kutatás ısforrásukat a XI. századi elveszett gesztában látta. Újabb vizsgálódások viszont arra mutattak rá, hogy már a XI. századi geszta keletkezése is a pogány hagyomány irtása korára esik. İstörténetünk tekintetében tehát az írott források mellett jelentısebb szerepe lehetett a még élı hagyománynak.”

Mi azonban arról gyızıdtünk meg – amit az elmondottak is csak alátámasztanak –, hogy a XI. századi hagyományırzı geszta éppúgy létezett, mint a szintén XI. századi hagyományirtó ellenısgeszta. A hagyomány fennmaradását tehát mégsem szükséges avval magyarázni, hogy háromszáz

meg négyszáz évvel a honfoglalás után a krónikások szájhagyományból pótolták volna azt, aminek a honfoglalás után másfél száz évvel született legelsı krónikából állítólag hiányoznia kellett. A krónikák együttesében mégsem az ısi szóhagyomány széttöredezettségének lehetünk tanúi, hanem Anonymus átmentı kísérletének és némely krónikások ennél szerényebb – de számunkra roppant értékő – „visszalopásainak”. A szájhagyományból pótlás elképzelésének nemcsak az a gyengéje, hogy hosszú évszázadok múltán eleven szájhagyomány egyre valószínőtlenebb – töredékek pedig önmagukban alig, leginkább újabb idei szövegképzıdményekbe beágyazódva maradnak fenn –, hanem az is, hogy nagy kérdés, vajon keresztényi szempontból a késıbbi századokban inkább közölhetı volt-e az, amit 1062 körül, I. Béla idején állítólag nem lehetett írásba foglalni.

Az ısgesztának is volt egyházi cenzúrája, de kényszerően engedékenyebb, olyan, amely a mő céljának, vagyis a „régiekkel” való kiegyezésnek érdekében az identitás fenntartását eltőrte. Láttuk: Álmos megöletésének híradásában velejéig pogány szokást ırzött meg, csakhogy a Biblia Ótestamentuma is konzervált nem egy pogány gyökerő elképzelést; ugyanezzel a mágikus gondolatvilágú logikával került bele – de már az Úr, az Egyisten kinyilatkoztatásaként –, hogy Mózes is csak megláthatja Kánaánt, ám nem vezetheti be oda népét. Az egyház Álmos megöletésének motívumát nyilván e bibliai párhuzam jóvoltából találta keresztényi szempontból elfogadhatónak, s ezért vehette át azt az egyesített krónika is.

E közlés szövegkörnyezetét szintén ilyennek ítélhette. A híradás Álmos haláláról a Fehérló-monda bevezetésében található, amely azzal kezdıdik, hogy mindent ellepı sasok kényszerítették a vándorló magyarokat továbbhaladásra, „azt akarta ugyanis az Isten, hogy minél hamarább szálljanak le Magyarországba”. A mágikus értelmő mondából a cenzor – a hagyományt átmenteni akaró ısgeszta szerzıjének ügyes tolmácsolása folytán – egyrészt a keresztényi értelemben vett isteni gondviselés kifejezıdését érezte, másrészt – a monda folytatásában, a felékesített ló ellenében való fortélyos országvásárlásban – a pogányságban tévelygı magyarság csalárdságának, az egyházi megvetést megérdemlı alacsony erkölcsiségének bizonyságát. Lényegében csak a lónak a pogány szertartásra utaló „fehér” jelzıje ütközött falakba.

Most az a kérdés, miért nem szól Anonymus Álmos szent haláláról? İ a krónikában meglévıt nem akarván ismételni, az erdélyi beköltözés

Fehérló-mondáját kihagyta, e mondának az Ung felıli (vereckei) bevonulást elbeszélı változatát vette át. Elhatározásával az elé a szerkesztési probléma elé került, hogy a vérszerzıdéskor az egész nép urává megválasztott Álmost nem veszítheti szem elıl, de más színhelyen sem szerepeltetheti, mint amit a

magyarok honfoglalásának kiindulópontjaként bemutat. Ha azonban Álmos megöletését azon a helyen beszéli el, ahol Árpád is jelen van, lehetetlen megérteni, miért nem védte meg a seregvezér fiú fejedelmi apját. Ezért aztán alkalmasabbnak – de kétségkívül méltóbbnak is – érezte, ha ezen a motívumon egyszerően túlteszi magát, és Álmossal még életében – és az Ung folyónál – átadatja a fejedelemséget Árpádnak. De nem is beszél többé Álmosról s annak halála körülményeirıl.

Itt már kitetszik Anonymus írói egyénisége: fı forrását szuverén módon közvetíti. Ez is fontos oka annak, hogy téves optikába helyezıdött mőve értelmezése. İ ugyanis nem egyszerő átvevı-átadó, mint általában a krónikások, és nem kompilátor, mint még a hun történetet megalkotó Kézai is, hanem írói, költıi tehetséggel megáldott, széles kedvő elbeszélı. A ısgeszta adatait nemcsak megjelenítve, hanem itt-ott ezzel-azzal, a nem egyenértékő, maga szerezte adatával is kiegészítve, saját értelmezésében, vagyis történetírói szellemben dolgozza fel. Ezért tőnik mőve a többé-kevésbé száraz elıadásmódú krónikásoké mellett oly „regényesnek” s – gyors általánosítással – olyannak, amely szıröstül-bıröstül a „regényes geszta” mőfajába tartozik. Pedig éppen nem regényesít, vagyis élénk elıadású cselekményét nem rendezi központi figura köré, nem domborít ki a többi részlet fölé emelkedı fıcselekményt, a honfoglalás vezérének, Árpádnak még egy hıstettet sem kerekít. A külföldi regényes gesztákat, amelyek Anonymusnak példaként szolgálhattak, az jellemezte, hogy éppen nem latinul, hanem nemzeti nyelven íródtak, így a Gesta Hunga(ro)rumot eleve nem lehet e mőfaj jellegzetes képviselıjének tekintve arra hivatkozni, hogy az efféle mővek nem törekedtek történeti hőségre. Anonymus írói tehetsége folytán „egyszerően” képtelen volt rá, hogy kész anyagát átélés, azaz továbbgondolás nélkül adja közre.

De térjünk vissza Álmosra és az egyházi mérlegelésre. A Fehérló-monda tehát Béla király, majd Kálmán király idejében is átcsúszott a cenzúrán. Az ısgeszta szerkesztésekor ugyancsak átcsúszott az Álmos utódai nagyrahivatottságát jövendölı Emese-monda, de az egyesített krónika ezt már jobban megnyirbálta. Ha összehasonlítjuk anonymusi és krónikabeli elıadását, megértjük, a Névtelen Jegyzı miért mond el ezúttal – szokása ellenére – egy olyan mondát, amelyet a krónikában is meg lehet találni.

Szerinte – az ısgeszta nyomán – Álmos anyja, Emese Önedbelia vezérnek volt a lánya, akit Ügyek vett feleségül. A krónika viszont azt mondja: Ügyek fia, Elıd „Onedbeli (nevő) leányt” vett feleségül, s ettıl nemzette Álmost. Az Ügyek vagy Elıd problémával most ne törıdjünk, mert ez nem a cenzúra kérdése. Az azonban igen, hogy a krónika Önedbeliából saját maga leányát csinálva, elsikkasztotta az apa nevét is meg Emeséét is.

A nagy tiszteletnek örvendı s ezért különösen hatalmas varázserıvel

rendelkezı neveket mintegy a varázserı elleni mágikus védekezésül volt szokás megfordítani. A legendás nagyapa, Önedbelia neve minden bizonnyal megfordított név, annak az Álmos sorsa alakulásában döntı szerepet játszó kendének a megjelölése, akinek eredeti – még megfordítatlan – neve görög forrás említése nyomán a szaktudományban „Levedi” névalakban rögzült. Képes Géza szószármaztatása szerint tévesen, mert valójában „Elbedüá”nak hangozhatott.34

Ami az Emes nevet illeti, lehetséges, hogy totemnév volt, minthogy mondabeli párja, az ıt álmában megtermékenyítı „héjaszerő madár” eredetileg a szintén totemisztikus Turul volt. Ez esetben az Emes az emse (= vaddisznóanya) megfordítása volna. Van azonban a névnek más etimológiája is. „Az Emese nıi név eme- tagjának ısi jelentése: emberi nı; a vogul nyelvjárásokban nı, anya értelmezése van... A becézı képzıs magyar Emese, Emesü jelentése: emberi anyácska.”35 Ha az egyházi cenzúra Kálmán korában fennakadt rajta, akkor a pogány tiszteletnek örvendı ısanya-szellem nevét érzékelte benne. A kendék valóban égi származásúaknak tekintették magukat.

A pogány mítosz kezdeti formája szerint két nagy, ısi nemzetség, a Turul-nemnek és az Emes-nemnek az egyesülése Álmos személyében nagyra hivatott dinasztiát alapító fiat hozott a világra. Ez a kezdeti motívum még a pogány kori mondaalakulás során az Alumus (= türk. „fenséges” vagy Almucs, törökbıl „hódító”) és az Álmos (= magy. „álomos”, „megálmodott”) szójáték révén Levedi lánya, Emese álmává, illetve álombéli látomásává változott, s mint ilyen, a felsıbb szellemek kinyilatkoztatásává. Mivel pedig az isteni kinyilatkoztatás nem ellenkezett a keresztény teológia elveivel, az Árpád-ház eredetmondája helyet kaphatott az ısgesztában. A Turult azonban törölni kellett belıle, illetve csak körülírni volt szabad, héjaszerő madárként. A kifogás oka nyilvánvaló: az ısgesztában benne volt az, amit aztán Kézai mentett vissza onnan, hogy Álmos „a Turul-nemzetségbeli Ügyek” családjából származott, ami ebben a formában csupán egy vadászmadárról elnevezett nemzetséget jelentett, az Emest álombéli látomásában teherbe ejtı Turul azonban a nemzetség pogány elképzelés szerinti madárısét személyesítette meg, arra célzott, hogy Álmos ısapja volt turul. A látomás madarát tehát külön kellett választani a királyi család nemzetségnevétıl.

De az ısgesztával kapcsolatos csak enyhe cenzúra volt. Az egyesített krónika már Álmos leszármazásából is kihagyta a Hunor-Magor mondába nem illeszkedı Turul nevet. Emes ısanya szellem értelmő neve sem maradhatott, s ezért a megfordított nevével pogány gyakorlatról árulkodó Önedbeliából faragtak neki ártatlanabbnak tőnı leánynevet.

Amikor Anonymus a XIII. században a tilalmazott ısgesztából át akarja menteni Álmos anyjának (valójában a kendenemzetség vélt ısanyjának

nevérıl van szó) és anyai nagyapjának nevét, tisztában van vele, hogy ezzel a pogány vonatkozásokat erısíti. Ellensúlyozásképpen a monda magyarázatába tüntetıen keresztényies elemet kever, azt az értelmezést konstruálja, hogy Álmos ivadékaitól „szent királyok” származnak majd. Ami természetesen már semmiképpen sem az ısgesztából való, hiszen I. Béla trónra lépte után közvetlenül semmiképpen sem gondolhattak arra, hogy István király és Imre herceg rövidesen szent lesz, s hogy az ekkor még ifjú László hercegre is ez a megtiszteltetés vár majd. Ez valóban Anonymus XIII. századbeli hozzáadása.

A pogány kori hagyományok megırzésében – egyrészt a szóhagyomány elevensége, másrészt az egyházi cenzúra pillanatnyilag engedékenyebb magatartása miatt – legmesszebb az egész középkoron át kétségtelenül az ısgeszta mehetett. Ezért is lett tilalmas.

Az ellenısgeszta hagyományellenessége a Fehérló- és az Emese-mondát eleve elvetette. Bár az egyesített krónika kevésbé tartott a hagyományoktól, a hit szempontjából szigorú mércét alkalmazott. Látni fogjuk, hogy mágikus megfordítású nevet az ellenısgesztából sem vett át. Kézai talán azért hagyta el az Emese-mondát, mert úgy érezte, hogy a Turul nemzetségnév visszamentésével az egyházi megítélés szempontjából így is elég messzire ment.

Dümmerth vizsgálatának tanúvallomása az Álmos-monda krónikákbeli fejlıdéstörténetének megrajzolásával igazolja Anonymusnak az ısforráshoz való közelségét, a krónikaváltozatoknak pedig periferikus távolságát tıle. Azzal a tétellel szemben tehát, hogy a pogány kori mondákat az egyház ellenállása miatt csak a XII-XIII. században lehetett írásba foglalni, éppen ellenkezı irányú alakulás bontakozik ki a szemünk elıtt.

S a Pozsonyi Krónika állítása arról, hogy Árpádot Álmos megölésének helyén, tehát Erdélyben választották fejedelemmé? Ezt szerzıjének csak saját elképzelése sugallhatta. Ilyen az ısgesztában nem állhatott, mert Álmos Erdély felıl, Árpád pedig az Ung felıl tartott az új hazába, s nem is egészen azonos idıben. Errıl Fehérló-mondáink vallanak.

Ezek száma egyébként – látni fogjuk – nem is csekély. A HONSZERZİ MÍTOSZ A krónikában olvasható Fehérló-monda erdélyi, és Anonymus Fehérló-

mondájának Ung folyó felıli bejövetele történeti szempontból egyaránt reális. Álmos a határig elvezetı fejedelem volt, Árpád pedig ez idıben még a trón örököse, akirıl a krónika azt is megırizte, hogy „a hadba indulóknak elıtte, a

visszavonulóknak mögötte” járt. Ez a híradás ismét valóban létezı ısi szokásra, berendezkedésre utal. Türk rendszer szerint a trónörökös a vezére a törzsszövetséghez csatlakozott, de abba bele nem tartozó, úgynevezett katonai segédnépeknek, amelyeknek a hadi terhek nagyobb részét kellett viselniük: békében határırszolgálatot teljesítettek, háborús elónyomuláskor legelöl, visszavonuláskor pedig utóvédként, leghátul harcoltak.

Az elıvédsereg jött be tehát Árpád vezérletével észak felıl elsınek a Kárpát-medencébe, hogy a területet elfoglalja. Elıbb tehát, mintsem Álmos fejedelem a beköltözı népet fedezı törzsszövetségi seregekkel megjelenhetett Erdély keleti határán. Ez megfelel a jelenlegi történeti elképzelésnek is.

De idézzük a krónikai mőveket: Krónika: A magyarok

„áthaladtak a besenyık, fehér-kunok országán, Szuzdálián és Kijev nevő városon, majd átkeltek a havaso-kon... és eljutottak Magyarország, ill. Erdély határára. Nem tetszett ez az említett népeknek. Itt hét földvárat építettek, ott ırizték feleségeiket és jószágaikat, azért nevezik azt a részt a németek a mai napig Siebenburgnak, vagyis Hétvárnak.”

Anonymus: A magyarok útja

részletes elbeszélés folyamán az Etel folyótól Szuzdalon, Kijeven, Ladomér városán, Halicson és a Havaserdın át a „hungi határig” visz. „Bevonulva Hung várába... Álmos ve-zér még életében vezérré és parancso-lóvá tette fiát, Árpádot. Ezért hív-ták Árpádot Hung-vária vezérének; összes vitézeit pedig Hungról Hungváru-soknak nevezték el az idegenek nyelvén, és ez az elnevezés mostanáig él az egész világon.”

Kézai: A magyarok

„átkelvén a bese-nyık és fehérkunok országán, Kijev városán, megszál-lottak az Ung folyónál, ahol várat építettek. Errıl a folyóról nevezik a nyugati nemzetek a magyarokat hunga-rusoknak. Miután ezenkívül más hat várat is alapítottak, egy ideig azon a vidéken maradtak.”

A szövegek és adataik rokonsága az eltérések ellenére is kirajzolódik. Az

útvonalak a Kárpátokig (Havaserdı) vezetı része Kézainál megegyezik a XI. század közepén, az ısgeszta létrejöttének idején fennálló helyzettel. Az ısgeszta szerzıje tehát az ısök kelet-európai útját saját kora politikai, földrajzi viszonyainak megfelelıen írta le. Ez az útvonal a krónikában Szuzdallal egészült ki: Könyves Kálmán elsı felesége halála után a szuzdali fejedelem lányát vette el. Anonymus pedig az Etel folyó, továbbá Ladoméria és Halics említésével az egyesített krónika útvonalát egészítette ki a maga kora viszonyainak megfelelıen, valóban a XIII. századra jellemzıen. (Az általa konstruált itteni hódítások az ısgeszta „nem tetszett ez az említett népeknek” mondatából virágzottak ki.) A krónikában a hét földvárral kapcsolatban az Erdély német nevére való utalás késıbbi névmagyarázó monda beszüremlésére vall. Kézai, bár elhagyja az erdélyi bevonulás mondáját, mégis igyekszik az ungi útvonalat egyeztetni vele oly módon, hogy Hung várát (Ungvárt) az (erdélyi) hét vár legelsejének tünteti fel. Anonymus és Kézai adatának megegyezése az Ungot és a magyarok idegen nevének innen való (népetimológia jellegő) származtatását illetıen arra mutat, hogy az ungi bevonulás, párhuzamosan az erdélyivel, jelen volt már az ısgesztában is, tehát nem Anonymus egyéni leleménye. Ezt csak megerısíti, hogy az Ungról a krónikában szintén szó esik.

Az Ung felıl az út a Duna-Tisza közére vezet. Ha az ungi bevonulás szerepelt az ısgesztában, joggal feltehetjük, hogy az ısgesztából származik az is, amit errıl Anonymus a továbbiakban mond el. Hogy tudniillik az Ungvárból való továbbvonuláskor Árpád serege a bolgár „Salán” vezér katonáira támadt, s ıt végül, hadait tönkreverve, Titelnél őzte ki az országból. Hiszen ezen a területen csakugyan bolgár katonák voltak, akiket ki kellett őzni, s errıl az ısgeszta aligha hallgatott.

A Salán elleni hadjárat mindenekelıtt azért kelt bizalmatlanságot, mert Anonymus részérıl a Fehérló-monda írói adaptációjának látszik. Kétségtelen, hogy Salán kiőzetését ugyanúgy a Fehérló-monda motívumainak felhasználásával adja elı (bizonyos fokig egyszerősítve, néhol meg túldíszítve), mint ahogy a krónika is a Fehérló-monda keretében beszéli el az Erdély felıli bejövetelt és Szvatopluk morva fejedelemnek a Duna partján való megveretését. Ugyanannak a mondának két változata szerepelt volna csakugyan az ısgesztában? Talán még egy harmadik is – felelhetjük. Bihar elfoglalásáról szólva Anonymus megjegyzi, hogy Mén-Marót vezérnek ugyanazt az ajándékot küldték, mint Salánnak (vagyis mint a krónika szerint Szvatopluknak), azaz a mágikus jelentıségő, feldíszített fehérlót. Ez így Anonymusnál már a második (egészen leegyszerősített) Fehérló-

mondaváltozat, krónikairodalmunkban pedig immár a harmadik. Anonymus mővének 25. fejezetében egy újabb változat töredékét is megırizte, de ez honfoglalás utáni, minthogy a blakok Erdélyének elfoglalásával kapcsolatos; töredék volta és egyéb jelek is ezúttal késıi szájhagyományra utalnak, nem pedig írott forrásra.

Elképzelhetı, hogy egy mő alternatívákként valamely mondának több változatát ismertesse, itt azonban szó sincs ilyesmirıl. Különbözı helyeken, különbözı személyekkel történı, némiképp azonos lefolyású külön mondák ezek, tehát nem változatok. Korábbi magánnyomozásunk során kimutattuk, hogy a Fehérló-monda eredetileg nem a magyar honfoglalás mondája volt, hanem olyan monda, amely a honfoglaló széttartás elbeszélésébıl keletkezett.

Mi inkább mítosznak neveznénk. Hiszen arról van szó, hogy a fejedelem miként állítja a magyarok mellé mágikus szövetségkötéssel a meghódítandó terület természetfeletti urait annak földi urai ellenében. Kialakulását a magunk részérıl így képzeljük el: a pogány szertartás abból állt, hogy a honfoglalók mágikus követet küldtek a megszerzendı területre, mintát hozattak vele a rétek füvébıl, a legnagyobb folyó vizébıl és a termıföldbıl. Ezek a mutatók a helyi Fő-, Víz- és Földszellem jelképei voltak. (Víz- és Földistenség az orkhoni türk feliratokban is szerepel.) Amikor tehát a mustrát – élükön a fejedelemmel – a nép vezérei megtekintették, megízlelgették és dicsıítették, magukkal a szellemekkel teremtettek kapcsolatot. Ezután a szokott módon fehérló-áldozatot mutattak be az Ég istenének, s az áldozati állat megsütött húsából a jelenlévık mind fogyasztottak egy darabot. Majd a fejedelem ivókürtjébıl vízáldozatot mutatott be: kérlelte a fıistent, vegye rá a helyi szellemeket, hogy vele mint népe megszemélyesítıjével kössenek szövetséget. E szövetségkötés jelképeként egy gondosan kiválasztott fehér ló díszes fékjét a fő közé, ékes nyergét pedig a vízbe vetették, magát a lovat a földre döntve agyonütötték és eltemették, így kapta meg a Fő-, a Víz- és a Földszellem a maga mágikusan elkötelezı ajándékát. (Amelynek eredményeként a szertartás mondájában a megszerzendı terület régi urának az elkövetkezı csatában a helyi szellemek pártfogását elnyert magyaroktól országának földjén vereséget kell szenvednie, rétjének füvén meg kell futnia, és amikor menekülni akarva beugrat országa nagy folyamába, annak vizébe kell vesznie. Ezért fullad a Dunába Szvatopluk, ezért vesznek a Tiszába Salán bolgárai és görögjei e mondákban.)

A szertartást Árpád celebrálta. A bolgár kézen lévı terület megszerzésének rítusán még mint trónörökös vezér, a csatlakozott népek ura, Álmost helyettesítve tette ezt. A morva terület és a bihari rész szertartásán már nagyfejedelemként. A mágikus követ a morva vidék honfoglaló szertartásakor Kusid (Kurszán), a bolgároktól meghódítandó terület ünnepsége alkalmával

Ond, a bihari szertartásé – úgy tőnik – Vélek volt. Érthetı, ha a léte, boldogulása szempontjából sorsdöntınek látszó

szertartás emléke mélyen beleivódott a magyarság tudatába, s még a pogány korszak elmúltával is úgy tekintettek rá, mint a haza megtartásának természetfeletti hatalmak által adott biztosítékára. Hát még hogy annak lefolyását a pogány kor regösei drámai és költıi mítosszá formálták.36 Erejébıl és ízeibıl azonban az ısgeszta, hogy a keresztényi felfogás számára elfogadhatóvá tehesse, sok mindent elvett. Elhagyta a fıistenségnek szóló lóáldozást; a fehér lóból egyszerően csak feldíszített ló lett, miáltal a történtek elvesztették mágikus jellegüket, az ékes szerszámú ló közönséges ajándékká változott. Árpád a Duna vizét kóstolgatva nem pogány vízáldozatot hoz, csupán ivókürtjét fölemelve a keresztény Urat kéri, hogy ezt a hazát adja a magyaroknak és így tovább. Abból, hogy földje, füve, vize most már a magyaroknak engedelmeskedik, csak a terület volt urának (vagy csatlósainak) vízbefúlása maradt.

Hogy a már keresztény magyarok mennyire ragaszkodtak még a hajdani mítosz elhalványult másához is, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Istvánból már Szent István lett, amikor az egyesített krónika nélkülözhetetlennek tartja a legteljesebb, az úgynevezett erdélyi Fehérló-monda átmentését.

Az ısgesztában – elvileg – az ország minden külön meghódított részével kapcsolatos Fehérló-monda szerepelt. Egy a morvák, egy a bolgárok, egy pedig a bihari részre nézve. Szinte ezeknek a keretében mondta el az ország elfoglalását.

– Hát volt bihari hadjárat is? Létezett volna a meseszerően hangzó Mén-Marót és országa?

Az ısgeszta szerint volt – felelhetem. S hogy valóban lehetett-e, majd meglátjuk. S azt is, volt-e – ami még hiányzik – dunántúli Fehérló-mondánk. Ez utóbbi az ısgesztában mindenesetre nem szerepelt.

De kérdés az is, méghozzá nem érdektelen, mi az oka annak, hogy az erdélyi beköltözés Fehérló-mondája adja elı a Kárpát-medencébe vezetı utat, az erdélyi megpihenést, majd annak közvetlen folytatásaképpen a morva fejedelem megveretését, ami pedig éppenséggel a honfoglalás legvégén történt. Pedig Árpád az elıhadakkal – mint a krónika éppen csak utal rá – még elıbb bejött, és a terület nagyobb részét ı foglalta el.

Ez nem is egy kérdés, hanem kettı. Az egyik sorrendi. Érthetı, hogy mivel Erdély és Magyarország határának eléréséig Álmos a fejedelem, az ısgesztában az ı szerepeltetésének és halála történetének meg kellett elıznie a másik, az ungi bejövetel Fehérló-mondájának elıadását. Hogyan került azonban az erdélyi bejövetel és a morvák elleni, tehát a végsı küzdelem

ugyanabba a mondába? Ez a másik kérdés. Árpád – ekkor még „vezér” – a csatlakozott népek hadaiból álló

„rohamcsapatokat” vezette. Álmossal a törzsek fegyverforgató korosztályaiból rekrutálódott seregek jöttek, amelyek útközben a beköltözı népet kísérték és fedezték. Ezek a törzsszövetségi erık átlépve a határt pacifikálták a katonai segédnépek által meghódított területeket, hogy a betelepedı asszonyok, gyerekek, öregek, a jószág meg a poggyász megfelelı védelem alatt helyezkedhessen el. A morvák elleni hadjáratot azonban már elsısorban a törzsszövetségi erık, a törzsi seregek vitték véghez. Vagyis az erdélyi monda volt a törzsszövetség honszerzı mítosza, amelyet annak regösei szoktak elıadni. A többi Fehérló-monda – az ungi bizonyosan – a kabarok és más csatlós népeink közösségeiben hagyományozódott, lévén az ı ıseik küzdelmének emléke, továbbá Árpád házának regösei között, minthogy a csatlakozott népek a fejedelem hatalma alatt állottak, s maga Árpád vezette ıket.

Ennyit általában a Fehérló-mondákról. De van még több fontos részletkérdés. SZVATOPLUK VAGY MARÓT. HELYETTESÍTİ NEVEK 892-ben Szvatopluk morva fejedelem még valóban a magyarok ellenfele,

mivel a vele harcban álló keleti frankok hívására magyar kalandozó sereg tör be országába. 894-ben, a honfoglalás küszöbén azonban a magyarok és Szvatopluk között éppenséggel szövetség jött létre.

Minden jel szerint ez már a leendı honfoglalás stratégiájának része volt. Ez évben ugyanis egy másik szövetség is létesült, mégpedig Bizánccal, a görögöket szorongató Bolgárország ellen. Ez utóbbi hadjáratot a kabar törzsek élére állított vezér, Levente (szerintünk Árpád másodszülött fia37) vezette. Levente serege a Duna vonalától déli irányba szorította vissza a bolgár hadakat, miáltal 1. a bolgár fıerıket elvágta a Pannónia keleti részét (Duna-Tisza köze, Temesköz, Dél-Erdély) megszállva tartó bolgár helyırségektıl, 2. szabaddá tette azt az utat, amely az Al-Duna mentében, Orsován keresztül vezetett Pannóniába. Miközben a görögöknek nyújtott segítséget a magyarok jó taktikával így használták ki a saját javukra, a morvákkal kötött egyezség lehetıvé tette, hogy Árpád a csatlakozott népeknek a kabarokon kívüli erıivel átléphette a Kárpátok északkeleti szorosait, és felvonulhatott a XIII-XIV. században Hungnak, ma pedig – csakúgy, mint a X-XI. században – Ungnak

nevezett folyó mögötti területen. Szvatopluk arra kötött szövetséget a magyarokkal, hogy dúlják fel a

morvákkal ellenséges keleti frankok országának határvidékét képezı Dunántúlt. S a morva fejedelem nyilván azt várta Árpád seregeitıl, hogy ezek fognak a Duna északi szakaszán oda átkelni. Ha azonban a honfoglalás stratégiájáról alkotott elképzelésünk helytálló, az elért pozíciókból annak kellett következnie, hogy Levente kabarjainak egyik serege sietett a Dunántúlra (az Al-Duna mentében), eleget téve a morvákkal kötött szerzıdésnek, míg Árpádnak látszólag emiatt északon gyülekezett hadai az Ung folyón átkelve – nagyjában az Anonymus megjelölte útvonalona Duna-Tisza közi és a temesközi bolgár erıkre zúdultak.

Ez nem kis és nem is örvendetes meglepetést okozhatott Szvatopluknak. Nem volt ugyan közvetlen érdekei ellen való, mert a bolgárok az ı ellenségeinek, a keleti frankoknak a szövetségesei voltak, és kívánságukra azzal, hogy az erdélyi kısó morva földre szállítását megakadályozták, éppen sóháborút folytattak országa ellen. Árpád váratlan irányú támadása a morva fejedelem távolabbi terveit keresztezte. Legújabban ugyanis sokasodnak az arra utaló történeti bizonyítékok, hogy a honfoglalást megelızı években Szvatopluk érdeklıdése a Garam folyótól délkeletre is kiterjedt, szemet vetett a déli bolgár-szláv, úgynevezett Nagy Moráviára.38 A magyarok tehát a Szvatoplukkal kötött szövetséget felhasználva, olyan területet készültek elfoglalni, amelyre ı is igényt tartott.

A harc tehát dúlt Bolgárországban és a Dunántúlon, ami miatt a Duna-Tisza közén és a Temesközben Árpád hadai által szorongatott bolgárok nem kaphattak segítséget sem hazulról, sem keleti frank szövetségesüktıl. S amikor Szvatopluk váratlanul meghalt (ami a vele kötött szövetség megszőntét jelentette), a Dunántúlt sarcoló kabar seregrész szintén Árpád seregéhez csatlakozott, amely egykettıre meg is döntötte a bolgárok pannóniai uralmát.

De bármint is jártak túl a magyarok a honfoglalás kezdetekor Szvatopluk eszén (amelyet a honszerzı mítosz más, mondaszerő fortéllyal helyettesített), 900-ban, a morva részek elfoglalásakor már semmiképpen sem ı, hanem itteni utóda, Mojmir nevő fia volt az ellenfelük.

Maga az ısgeszta nem is beszélt Szvatoplukról. Kézai ugyanis így ír (s ez késıbb a hun történettel együtt bekerül a krónikába): „Egy tudósítás szerint a magyarok... nem Szvatoplukot, hanem Marótot találták itt a fejedelemségben.” A „Marót”, mint ezt kutatóink megállapították, a morvák népnevének ısi magyar megszemélyesítése, értelme: „a Morva”, tehát a morvák fejét, fejedelmét jelenti.

Kézai kétségkívül magyar tudósításra hivatkozik, és csöppet sem csodálkozhatunk, ha nem nevezi meg közvetlenül a tiltott ısgesztát

forrásaként. Hogy pedig az ısgesztában valóban így nevezték a morvák honfoglalás idei fejedelmét, azt Anonymus közvetlenül bizonyítja. Mivel ı a bolgár front honfoglaló szertartásának mondáját adja elı, eleve nem említheti Marótot a maga Fehérló-mondájában, másutt azonban arról beszél, hogy egykor „Marót vezér” foglalta el Bihar földjét, amely fölött a honfoglalás idején unokája, Mén-Marót uralkodik. S hogy ez a Marót vezér nála is a morvák fejedelmét jelenti, az azon túl, hogy a név értelmébıl következik, ma már azért sem lehet vitás, mert Szvatopluk éppen elıbb említett terjeszkedési kísérletére utal, a Garamtól délkeletre esı területek elfoglalására, hogy közelebb kerülhessen Nagy Moráviához.39

Gyırffy György nyelvtörténeti érvvel támasztotta alá, hogy az ısgesztában Szvatopluk helyett a morvák megszemélyesített népnevének, a Marótnak kellett állania. Arra hivatkozott, hogy a krónikában olvasható „Zuatoplug” nem szerepelhetett a XI. századi ısgesztában, mert az idıben még nem így ejtették, írták ezt a nevet, s ha az a korabeli kiejtés szerint állott volna ott, a késıbbi krónikások csak „Sentepolug” vagy „Sentapolug” formában vehették volna át. A név elsı szótagjának a szláv kiejtésfejlıdés folytán késıbb eltőnt n hangjáról van szó.40 Ezt az érvelést más kutatók cáfolták, mondván: a morva–szláv „Szventeplk” alak például a csehben már a X. század folyamán n-jét elvesztve Szvatoplk-ra változott. De véleményem szerint ezzel csak az dılt meg, hogy a XI. században kizárt lehetne a Zuatoplug forma, ami az elıbbi kritériumnak csupán a megfogalmazását érinti, nem a lényegét. Hiszen az ısgeszta másfél évszázadra visszatekintı szájhagyományból vette a nevet, s ha ez Szvatopluké lett volna – kivel a magyarok a IX. század végén küzdöttek, majd szövetkeztek, kinek nevét ekkorról ismerték és jegyezték meg (ha meg akarták jegyezni egyáltalán) –, annak honfoglalás korabeli, vagyis mindenképpen az úgynevezett szláv „denazalizálódás” elıtti alakjában kellett volna nyelvünkön rögzıdnie, és az ısgesztába is ennek megfelelıen bekerülnie.41 A krónika denazalizálódott névformája tehát valóban arra mutat, hogy a monda és az azt írásba foglaló legelsı krónika még nem Szvatoplukról beszélt.

Az ellenısgeszta nem szólt a számára pogány íző hagyományokról, természetesen a Fehérló-mondáktól is ırizkedett. Ott eleve sem Szvatopluk, sem Marót neve nem volt jelen, s látni fogjuk, megvolt az oka rá, hogy csak „Pannónia királyá”-nak megveretésérıl beszéljen. Tehát az egyesített krónika XII. századi szerzıje cserélte fel a monda eredeti Marótját Szvatoplukra. Azért, mert még az ellenısgesztánál is nagyobb figyelmet fordított a mágikus okból megváltoztatott nevekre.

Egy népnév megszemélyesítését tekintette volna mágikus megváltoztatásnak? Pogány manipulációnak?

Van erre másik példa is. İsi eredetmondánk Belárját (Bolgár) az egyesített krónika Berekára42 cserélte fel, s csak Kézai lopta vissza az ısforrásban szereplı mondabeli nevet. Nem maga a megszemélyesítés érzıdött pogány mesterkedésnek. Az ok mélyebben fekvı.

Éppen itt jutunk az Anonymus hitelességének megítélése szempontjából is annyira fontos és érdekes probléma tisztázásához, amit már a váddal szemben, hogy a honfoglalás idején nem itt élı etnikumokat szerepeltet, beígértünk. S ez annál alkalmasabb pillanat általánosítható következtetés levonására, mert Anonymusnak sem Szvatoplukhoz, sem Belárhoz nincs köze.

Igen, Anonymus a honfoglalás kori Kárpát-medencében rómaiakat említ ott, ahol keleti frankokról vagy bajorokról kellene szólnia, vagy például cseheket említ morvák helyett. Az is vád, hogy konstruált nevő idegen vezéreket gyızet le Árpád vitézeivel, például Salánt, Mén-Marótot, Zobort. Az utóbbiak közé sorolnák minden bizonnyal Marót vezért is, ha ıt véletlenül nem hitelesítené az, hogy Kézai és a krónika is említi. De ha Marót (vagy Belár) nem Anonymus kitalálása, akkor a hasonlókról miért kellene eleve azt gondolnunk, hogy Anonymus találta ki ıket?

Az szinte közhelynek számít, hogy szarvas, farkas, sertés szavunk körülírás, medve szavunk pedig szlávból való átvétel, mert a szarvas, farkas, sertés, medve a magyar ısidıkben totemállatok voltak, nevüket nem volt szabad kiejteni, s ezért e szavaink elfelejtıdtek. Hasonlóképpen közismert a bibliai párhuzam, Isten nevének kimondhatatlansága. Mindez a mágikus tudatvilág hiedelme. Ebben a tudatvilágban, annak valamelyest magasabb fokán éltek a honfoglalás kor magyarjai. Ez idık énekmondói a táltosok rendjébe tartoztak, a regös elnevezés a táltos eksztázisban (transzban) való, nem e világi tartózkodásával, „rejtezkedésével” függ össze („Haj, regö rejtem...”). A pogány kori regösének, hısmonda tehát a kultusz körébe tartozó, szakrális jellegő alkotás volt. Akkor pedig a mágikus követelményeknek meg kellett felelnie. İsi mondáinkban nyoma sincs honfoglalás kori ellenségeink nevének:

besenyı, bajor, morva egy mondánkban sem szerepel, s a bolgárokat Anonymus olykor a görögökkel keveri össze, mintha valamiképp a görög bolgárt is jelentett volna, aminthogy az eredeti pogány mondákban még bizonyára azt is jelentette. Marót említésénél, nem vitás, egy ellenséges személy igazi nevének megkerülésével állunk szemben, mesterségesen képzett névvel való elcserélésével. Kézenfekvı most már: a nép- és személynevekben megnyilvánuló varázserıvel szemben kell védekezni. A legendás hírő (értsd: fokozott varázserejő) bolgár kagán megszemélyesítésénél még némi alakváltoztatással (Belár), az ellenséges személyek neveinél helyettesítı név használatával (Marót, Mén-Marót, Zobor), amelyek azért valami módon

jellemzıek az adott személyre. Ellenséges nép nevét egy másik, lehetıleg távolabb, de földrajzilag abban az irányban elhelyezkedı népével helyettesítették. A „ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik” félelme annyi idıs, mint az emberiség, és még a ma emberét is környékezi a babona ısi hiedelmeket fenntartó erejével.

Nem szerepelhetett a pogány Fehérló-mondában Sentepolug, mert helyette (pontosabban Mojmir helyett) csak egy helyettesítı név: Marót volt kimondható. Salánt – Sebestyén Gyula szerint jelentése „Sós”, vagyis aki a só felett parancsol – sem tekinthetjük a morvákkal sóháborút folytató pannonjai bolgár vezérként, helytartóként Anonymus által kitaláltnak, aki méghozzá e furcsa háborúról már mit sem tudhatott. És így tovább... Ezeket Anonymus az ısgesztából merítette, az pedig az eredeti mondával együtt vette át. E neveket a legrégibb krónika keresztény létrehozói megtartották, részben hagyománytiszteletbıl, részben mert legtöbbjük valódi nevére már nem is emlékeztek. Az egyesített krónika – mélyen megvetve a pogány babonaságot – törülte Marótot a Fehérló-monda szövegébıl (ezzel is alátámasztva, hogy valóban pogány gyakorlat teremtette az ilyen neveket), helyére – természetesen a maga korabeli kiejtés szerint immár n nélküli formájában – Szvatopluk nevét írta; vagy rosszul rekonstruálva a helyettesítı nevet, vagy mert a híres Szvatoplukot dicsıbb dolog volt megveretni, mint az úgyszólván névtelen Mojmirt.

De arról se feledkezzünk meg, hogy Anonymus nem ismerte a helyettesítı névadások okát, mágikus logikáját, egyáltalán, azt sem tudta, hogy helyettesítı nevekrıl van szó. Tolla alól helynévmagyarázó népi mondák nyomán meg a fantáziáját megmozgató földrajzi nevek alapján nem ısgesztából való nevek (mint például Laborc, Tarcal) is teremtek. A Névtelen Jegyzı számos, valóban fiktív alakja, fordulata helyenként tisztes vastagságú salakrétegként fedi az átmentett örökség nyers gyémántjait, s nem csoda, ha ez kétségeket is ébreszt hitele iránt. Ámbár azt sem tudhatjuk egészen bizonyosan, vajon nem az egyház éberségének megtévesztésére szolgáló, terepszínú takaróul volt szüksége rájuk, mímelendı, mintha más, a tilalmas ısgeszta tartalmát csak részben érintı forrásból merítene.

AZ „ÖREG” MARÓT Kézai megjegyzése, hogy tudniillik egy tudósítás szerint a magyarok nem

Szvatoplukot, hanem Marótot találták itt, még folytatódik. „Ez onnan ered – írja –, hogy atyja (azaz Szvatopluké), Marót nagyobb hírő volt.” Ezért aztán ı

egyenesen „Marót fia Szvatopluk”-ról beszél. Ahelyett tehát, hogy a krónika Szvatoplukját az ısgeszta Marótjára helyesbítette volna, Marótot megtette Szvatopluk apjának. Kitőnik azért: valamit tud arról, hogy a magyarok a híres morva fejedelem rövid idı óta uralkodó utódát verték meg. Szerinte ugyanis Marót: „Mint elaggott öreg, Veszprém várában nyugodott. Meghallván a szerencsétlenséget, ami fiával történt, fájdalmában gyors halállal végezte életét. Fia pedig az uralkodásban új ember volt.”

Most hát gondolkodjunk. Mi okból lett a valóban nagy hírő Szvatoplukból kevésbé híres fejedelem, és nemrégen uralkodó fia önmagának? A szövegbıl az következik: Kézai nem Szvatopluk fiáról tudott, hanem Marót fiáról. Az ısgeszta tehát még azt is tartalmazta, hogy nem a nagy hírő – Maróttal helyettesített – Szvatopluk volt a Fehérló-monda kárvallottja, hanem annak szintén Marót nevő (hiszen a „Marót” a morvák fejedelmét általában jelképezte) fia.43 Ami még kiegészült azzal is, hogy az uralkodástól Veszprémbe visszavonult híres-neves Marót szörnyethalt fia megveretésének hírére, minthogy valamiképp – azaz mondai furfanggal – a nagy hírő Marótot is le kellett gyızni. Az ısgeszta mondája tehát számon tartotta a történeti tényt, miszerint nem maga Marót (= Szvatopluk) volt a honfoglalók ellenfele, hanem a fia (= Mojmir). S hogyan került ezek szerint Szvatopluk éppen Veszprémbe? Erre majd a Mén-Marót-történet kapcsán leljük meg a feleletet.

A témát még nem merítettük ki, de azért álljunk meg egy szemvillanásnyira. Vegyünk egy mély lélegzetet. Kedves nyomozótársamnak ajánlom, gyújtson rá (ha manapság egyáltalán illik ilyet ajánlani), vagy igyék egy korty üdítıitalt, avagy kapjon be egy rágógumit. Tegye azt, ami pillanatnyi felüdülést jelent a számára, mert most néhány percig oly finom élő szikével kell dolgoznunk, vagy közönségesebben mondva: olyan bogarászó munkát kell végeznünk, amelyhez kivételes türelemre és figyelemre van szükség.

Ha megtörtént, térjünk vissza arra a kérdésre, hogy volt-e dunántúli Fehérló-mondánk, s ha igen, az ısgesztában miért nem szerepelt.

„Marót fia Szvatopluk”-ról Kézai egy újabb honfoglalási mondát is elıad, illetve tulajdonképpen csakis ez az ı honfoglalási mondája. Azután, hogy Árpád magyarjainak pannóniai bejövetelét, mint láttuk, az ısgesztában talált leírásból indítja, ugyanúgy kezdve el, mint Anonymus – a magyarok megszálltak az Ungnál, ezért nevezik ıket az idegen népek ungarusoknak –, ı is, mint Anonymus (de ı csak végeredményben), Fehérló-mondával folytatja. Két okból hangsúlyozzuk, hogy „végeredményben”. Elıször azért, mert ez nem a Salán elleni hadjárat Fehérló-mondája, hanem az erdélyi bevonulásé. Másodszor azért, mert itt a mítoszt teljesen kicsontozva, puszta tárgyára csupaszítva olvashatjuk, a honfoglaló szertartás elemeitıl teljesen

megszabadítva, így: „A magyarok a Hung folyó mellıl különféle ajándékokat küldtek (tudniillik Szvatopluknak), és miután a követekkel kikémlelték, és katonaságát gyengének ítélték, megtámadták... (s most a különösen figyelmet érdemlı folytatás:) és a Rákos folyó közelében, Bánhida mellett egy városban, amelynek romjai máig láthatóak, Szvatoplukot egész seregével együtt megsemmisítették.”

A Rákos folyó és Bánhida? Aligha tudnánk mit kezdeni ezzel a fordulattal, ha nem ismernénk e híradásnak pontosabb változatát a krónikából, ahol Szvatopluk veszte „Bánhida táján, valami városban Tata mellett” történik. (Illetve ott is.) Egyszerre megértjük Kézai változtatását: azért hagyta el Tatát, s helyezte Bánhidát a Dunába ömlı Rákos mellé, hogy ne kerüljön szembe az (általa mellızött) erdélyi Fehérló-mondával, hanem éppen hogy kiegészítse, hiszen ott Marót a Dunába veszett. Most az a kérdés, miért ırizte meg a krónika hívebben ezt a tatai-bánhidai mondát, mint Kézai? A magyarázat nyilvánvaló, a bánhidai monda már az egyesített krónikában is benne volt, s nem Kézai hun történetének szövegével együtt került a krónikába, mint a Maróttal kapcsolatos, Kézaitól való átvételek. Máris hevesen tolakodik elı a következı kérdés: hát a Kálmán kori krónikában az erdélyi Fehérló-monda kétszer szerepelt? Egyszer az ısgesztától átvett eredetiben, egyszer meg minden mágikus elemét kilúgozva? S a még újabb kérdés: a krónika ısszövegében Szvatopluk kétszer halt volna meg, méghozzá két különbözı színhelyen?

A magyarázat az, hogy az egyesített krónika ezt a mondát az ellenısgesztából vette át, az lúgozta ki belıle a pogány elemeket (gyanútlanul egyetlenegynek a nyomát azért bennehagyva, azt tudniillik, hogy Szvatopluk – mint mindjárt rámutatunk – a bánhidai monda szerint is értelemszerően vízben halt meg). Az egyesített krónika szerzıje nem vette észre a racionálissá tett szövegnek a Fehérló-mondával való azonosságát, s éppen az ısgesztából vett Marót-monda pogány íző elemeinek ellensúlyozására, alternatívaként adta elı az ellenısgeszta „Pannónia királyának” vereségérıl szóló elbeszélését.

Most pedig, mielıtt folytatnánk, vizsgáljuk meg a bánhidai kicsontozott Fehérló-monda történeti hitelét. A keleti frank és pannon-szláv kézben levı Dunántúlra a morvák is igényt tartottak. 899 ıszén egy Ostmarkban kiütött Arnulf elleni puccs folyományaként Mojmir morva csapatai megjelentek a Dunántúlon. Ezekkel találta szemben magát az a magyar sereg, amely az Arnulf ösztönzésére véghezvitt lombardiai kalandozásról tért vissza. A hazatérık erre (Arnulf halála miatt a frankokkal kötött szövetség is megszőnt) hozzáfogtak a terület megszállásához. Mojmir összevont seregére pedig a Dunán sebtében átkelt magyar hadak csaptak le, s kiőzték onnan.44 Útirányukat a Dunántúl északkeleti csücskében, úgy tetszik, a Nyék törzs

honfoglalási ırhelyei jelzik.45 A bánhidai monda regöse megtörtént és fontos ütközetet választott a

Dunántúl elfoglalásának jellemzésére. Ezt azonban az ısgeszta szerzıje eleve nem használhatta fel, mert az erdélyi bejövetel Fehérló-mondája is Marót személyéhez főzıdött, ámbár nyilván azzal kapcsolatban, hogy Marótot a Felvidék nyugati részének elfoglalásakor gyızték le, amit különben az erdélyi monda nem pontosít. Ezenkívül a Dunántúl elfoglalásának Fehérló-mondája ellentétben állt azzal is, hogy Marót a Dunában lelte halálát.

A dunántúli honfoglaló szertartás mondájában eredetileg Bánhidának mint az Által-ér átkelıhelyének lehetett szerepe, vagyis hogy Marót menekülés közben ennek közelében veszett a vízbe. Az ellenısgeszta természetesen ezt is elhallgatta, sıt hangsúlyozta, hogy „Bánhida táján, valami városban Tata mellett” semmisítették meg seregével együtt, de a Bánhidára hivatkozás egyértelmően áruló. A Fehérló-monda elemeitıl való megfosztáshoz tartozott az is, hogy az ellenısgeszta óvakodott Pannónia királyának nevét megemlíteni.

És még mindig nem vagyunk a végén. A Szvatopluk-Marót zavar folytán Kézai további olyan mondára utal,

amelyben szintén az „öreg Marótról” van szó, mintegy az elıbbi tatai-bánhidai monda folytatásaként. A beköltözı magyarok „átkeltek a Dunán Pestnél és a szobi réven, ahol megvívtak egy várat a Duna közelében, melyben Szvatopluk katonái győltek össze, akik ide menekültek, amikor uruk meghalt. Ebben többek között Marótnak egy igen öreg atyafiát is megölték, s máig azt mesélik, hogy az maga Marót volt.” Errıl a töredékrıl kutatóink azt állapították meg, hogy Pilismarót nevébıl keletkezett helyi névmagyarázó mondáról van szó. De közlése jelzi, Kézai az ısgeszta híradása nyomán nagyon is tudatában volt annak: a magyarok nem magát Marót vezért, hanem a fiát verték le.

Fentebb idéztünk tudós megjegyzést arról, hogy Anonymusnak nincsen forrásértéke a honfoglalással kapcsolatban. A történész a honfoglalásról szóló gesztában külföldi forrásokkal ellenırizhetı történeti eseményeket keres, ilyeneket vár el. S ha ehelyett – mert még a XI. századi keresztény magyar szemében is a hon birtoklása zálogának számított – egy elfoglalt területenként külön mondákban variált ısi mítoszt talál? A honfoglalás kora, de még a XI. század embere sem tudta a történelmet és a mítoszt pontosan különválasztani, ami köztudott. De a mítosz is tartalmaz – ámbár közvetve – fontos történeti tényeket, és még inkább: közvetíti a kor szellemét. A továbbadók forrásértékét ez csökkentené?

Az a forrás, amelynek révén – többek között – egykor oly csodálatosan kedvelt honszerzı mítoszunk párhuzamos mondái is így felbuzognak,

mindenesetre szerencsés, gazdag és eléggé alig becsülhetı kútfı. Ne késlekedjünk tanulni attól, akinek hétszáz évvel ezelıtti híradásaiban

sokáig kételkedtünk. A TITOKZATOS MÉN-MARÓT Marótnak még egy rokona szerepel Anonymusnál. Unokája, a hírhedt Mén-

Marót bihari vezér. Ha van valaki, akit tudományunk feltétlenül Anonymus által kiötlött

figurának tart, ez éppen ı. Neve is különös, bihari „országa” sem látszik reálisnak. Pedig ha jobban meggondoljuk, az volna sajátságos, ha Anonymus éppen ıt merte volna kitalálni. A dinasztia szempontjából ugyanis igen exponált személyrıl van szó, hiszen Anonymus azt állítja, hogy Zolta fejedelem, Árpád fia Mén-Marót lányát vette feleségül, ez tehát senki más, mint Taksony édesanyja; így Mén-Marót Taksonynak anyai nagyapja. Márpedig Árpád házát, Szent Istvánt éppúgy, mint Anonymus uralkodóját, a honszerzı Árpáddal Zolta és Taksony kötötte össze. E fontos kapocs tagjainak – Zoltának és Taksonynak – aligha lehet a magyar középkorban, az Árpád-ház uralkodása idején hamis apóst, feleséget, anyát, nagyapát kitalálni. Ekkora – és teljesen céltalan – merészségre Anonymus aligha vetemedhetett.

Kiderült fentebb, hogy eredetileg a Mén-Marót-történet is Fehérló-monda. Ami nemcsak az ısgesztában való meglétét, hanem Bihar külön elfoglalásának tényét is valószínősíti. Anonymus azt mondja errıl a titokzatos figuráról – s ez kétségkívül igaz –, hogy a magyarok nevezték Mén-Marótnak, és a „mén” szó régi, „parázna” átvitt értelmére utal. Bihari országáról pedig azt állítja, hogy eredetileg Marót vezér (vagyis Szvatopluk) hódította meg. Aventinus bajor történetíró is említi, hogy Szvatopluk hatalma kiterjedt a Tiszán túlra. Ha pedig ideig-óráig ez a helyzet állt fenn, a morva hatalom Garamon inneni terjeszkedésének fı elıırsállása – vagy központja – Pásztón lehetett. Pásztó nevét a szláv Pasztuh-ból kapta, amely pásztort jelentett, de átvitt értelemben a szlávban ugyanúgy „paráznát”, mint a magyarban a mén. Említettük, hogy a jelek szerint Szvatopluk szemet vetett a déli, a Temesköztıl a Szerémségig terjedı úgynevezett Nagy Moráviára (sıt talán el is foglalta, és ideig-óráig, vagyis a bolgárok visszavágásáig kezében tartotta), így hát érthetı, ha elsı lépésként a morva birodalom uralmát a Duna-Tisza közére és a Tiszántúl északi részére terjesztette ki. Ennek az új tartománynak az élére állíthatta családja egyik hercegét (az „unoka” mondai nyelven rokont is jelenthet), ıt hívhatták a vidék nem szláv lakói „pásztói morvá”-nak.

Amikor aztán Szvatoplukot a német király keményen szorongatni kezdte, úgyhogy nem nyújthatott rokonának segítséget, és éppen ezt tudván, Simeon bolgár kán – mint ez valószínő – a veszélyes új szomszédság felszámolását tőzte ki, a pásztói morva vezér könnyedén engedett a kényszerítı körülményeknek: behódolt a bolgároknak. Ekkortól nevezhették szláv szójátékkal „pasztuh (parázna) morvának”. A magyarok már bolgár vazallusként ismerhették, mert Anonymus szerint „bolgár szívvel” cselekszik, Görögországba akar távozni, a konstantinápolyi császár alattvalójának mondja magát, ami ez esetben szintén bolgár vonatkozás, mert mint utaltunk rá, a honfoglalás szakrális mondáiban a bolgárok nevét helyettesítették a görögökével.

Amikor 894-ben Árpád az Ungtól délnek, a Duna-Tisza közére vezette seregét a pannóniai bolgárok ellen, e hadmozdulattal a nemrég bolgár zsoldba szegıdött volt morva vezért beszorította tartományának keleti szögletébe, a Tiszán túli Biharba. Viszont 895-ben ahhoz, hogy a besenyık elıl Etelközbıl sietve visszavonuló magyar törzsszövetség népe poggyászával és nyájaival együtt Erdélybıl kijusson az Árpád és a csatlakozott népek seregei kezén lévı Alföldre, meg kellett teremteni a békés átvonulás lehetıségét a bolgároktól most már teljesen elvágott „Biharországon” keresztül, melyet keletrıl az Igyfon-erdı, északról és nyugatról a Tisza folyam, délrıl pedig a Maros folyó határolt. A magyarok, úgy látszik, a korabeli diplomácia eszközét, a fejedelmi házasságkötést vetették latba. Gyermekházasság jött létre Árpád legkisebb fia, a még kisded Zolta és a „pasztuh-morva” bolgár vezér hangsúlyozottan hasonló korú lánykája között.

A magunk részérıl így próbáljuk rekonstruálni a monda történeti hátterét.46 Ha azonban e vezérrel kapcsolatban az események befejezıdtek volna

azzal, hogy Bihar szövetséges ország lett, Zolta leendı öröksége (mint Anonymusnál olvassuk), nem kerül sor a honfoglalók bihari hadjáratára, nem születik bihari Fehérló-mondaváltozat sem, Mén-Marótnak pedig nem helyettesítı, hanem valódi nevét ismernénk. Az ısgeszta Mén-Marót-elbeszélésének alapját Zolta házasságán kívül elsısorban az ezutáni események szolgáltatták.

Mén-Marót ugyanis – talán arra számítva, hogy a költözıben lévı magyarok üldözését a besenyık Erdélyen át is folytatják majd – fellázadt, hátba támadva legújabb szövetségeseit. Éppen ezzel érdemelte ki most már a magyaroktól is a „mén” jelzıt. Ekkor indult ellene a megtorló hadjárat az Alföld irányából. Seregét a magyarok leverték, ı maga az Igyfon erdejében bujkált, majd megadta magát. Leverése után országa már nem lehetett Zolta leendı öröksége, csak a Hétmagyar törzsszövetség meghódított földje.

A szakrális monda mágikus kötöttségei a Mén-Marót-történet

regösénekben való megfogalmazására különösen torzítóan hatottak. A pogány kori monda nem beszélhet olyan baljós fordulatról, amilyen egy lázadás, és Zolta apósát sem kívánta lázadó rokonként felmutatni. Ezért az eseményeket fordított sorrendben adta elı. Egyszerő honfoglalási hadjáratként, ami azzal az ésszerőtlen befejezéssel zárult, hogy Árpád a tönkrevert és elfogott ellenséges fejedelemmel azért egyezett ki, mert az a lányát feleségül kínálta fel az ı fiának. A helyettesítı név azonban árulkodik arról, hogy Mén-Marót a békekötés, a házassági kapocs létrejötte után lett ellenség.

Azt pedig már csak Anonymus gondolja és teszi hozzá, hogy a magyarok meghagyták Bihar várában. Ami ezután Mén-Maróttal valóban történt, az egy félreértés miatt már az ısgesztában is torzulást szenvedett. De ennek a torzulásnak köszönhetjük, hogy bizonyítékunk is van rá: a Mén-Marót-monda igenis valóságos eseményt megırzı, eredeti pogány hagyomány, és szerepelt az ısgesztában.

Anonymustól – minden bizonnyal az ısgeszta nyomán – arról értesülünk, hogy İsbı a bihari hadjárat vezetéséért Veszprém várát kapta jutalmul. Tiszántúli hódításért dunántúli birtokot! Ez az egyetlen eset, amikor az ısgeszta szerint valakit a honfoglalás valamely területi szakaszának jutalomosztásakor ilyen távoli, ennyire logikátlan birtokadományban részesítenének. Mindjárt megértjük azonban a konfúziót, ha az „öreg” Marót veszprémi halálára gondolunk. İsbı a dunántúli hadjáratoknak is egyik vezére volt, Veszprém földvárához nemzetsége még ekkor jutott. İsbıre tehát Mén-Marót elfogatása után azt bízhatták, hogy a levert lázadót, akit nem öltek meg, lévén mégiscsak Zolta apósa, Veszprém várában ırizze. Itt halt meg aztán két esztendıvel késıbb. Veszprémi halála azonban a névhasonlóság miatt még a pogány kor idején átszüremkedett az erdélyi Fehérló-mondának az „öreg” Marótról szóló befejezésébe. Ezért halt meg abban Marót állítólagos apja, az „öreg” Marót (értsd: Szvatopluk) éppen Veszprémben. Az ısgeszta is minden bizonnyal a Mén-Marót-monda keretében mutatta be a székelyek honfoglalási szerepét. Mint olyanokat, akik Árpád seregeihez csatlakoztak, az ısforrás természetesen igazi népnevükön nevezte ıket. Mén-Marót kazárjai viszont uruk ellenséges cselekedetében való részvételük miatt a mondában valószínőleg helyettesítı nevet viseltek. Tehát valójában más pannóniai keleti eredető – talán avar? – etnikum lehetett Mén-Marót „kazár” népe.

AZ İSGESZTA AZNAPISAGA Nem szorul magyarázatra, hogy minden mő valamiképpen magán viseli

létrejötte idejének jelét, azt, hogy „aznapi”. Történeti mővek, geszták, krónikák különösen, hiszen aktuális politikai mondanivalók hordozói. Jó volna az ısgesztát ilyen jegyeinek alapján vallatóra fogni. De hogyan? Amikor még csak most ismerkedünk vele, sıt éppen azt tőztük magunk elé, hogy nem ismert voltából feltámasztva, megpróbáljuk rekonstruálni.

Csendes nyomozótársam, az olvasó, természetesen máris rájött, hogy az ısgeszta aznapiságát Anonymus mővének megvallatásával fogjuk nyomon követni. Mert ha igaz az – aminthogy egyre jobban igazolódik –, hogy a Gesta Hunga(ro)rum szerzıjének célja az ısgeszta átmentése volt, akkor e munka legtöbb híradása az ısgeszta létrejötte korának nyomait kell viselje, a XI. századra jellemzıeket, az ısgeszta születésének korszakáról tanúskodókat.

Igen ám, de Anonymus nemcsak az ısgeszta tolmácsolója, hanem saját kora mondanivalóié is. És még az is saját, azaz az ı korának mondanivalója, ha aktuálissá vált az ısgeszta újjáélesztése.

Tehát elıször is mit árul el Anonymus a saját koráról? Nagyon keveset. Hiszen ha többet árulna el, nem történhetett volna meg,

hogy több mint kétszáz éven keresztül oly sok kiváló tudósunk a Névtelen Jegyzı kilétét illetıen mind a négy Béla királyunk jegyzıjét gyanúba vegye. Mi természetesen Anonymusnak ebben a kevéssé markáns aznapiságában is annak jelét látjuk, hogy mőve zömének más korra – az ısgesztáéra – vonatkozó aznapisága van.

A Gesta Hunga(ro)rum egy nevezetes helye mintha mégis árulkodna saját koráról. „Attila király halála után a rómaiak Pannónia földjét legelıknek hívták azért, mivel nyájaik Pannónia földjén legeltek. És joggal mondhatták Pannónia földjérıl, hogy az a rómaiak legelıje47 – s most következik a korjelzınek látszó mondat –, hiszen éppen most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból.” Kristó Gyula véleménye szerint Anonymus e megjegyzése a II. Endre idején Gertrúd királynéval bejött meráni elıkelıkre utal, mivel a Hohenstauf császárok Romanorum Imperatornak nevezték magukat, azaz „római császároknak”.48 Eszerint Anonymus III. Béla mellett lehetett királyi jegyzı. Az idızítés ilyen egyszerő volna? Sajnos nem. Vegyük elı a Képes Krónikát. 56. fejezetében a kalandozásokkal kapcsolatban beszélt a német császár birodalmáról „rómaiak” néven, a 97. fejezetben pedig Salamon király trónra helyezésérıl szólva IV. Henrik hadairól, mint a „római birodalom nemes seregérıl”, I. Ottó óta létezett a magát „németrómainak” nevezı birodalom, s megvolt még a Hohenstaufok után is.

A Gesta Hunga(ro)rum aznapiságát szerintünk az jelzi, hogy olyan korszak szülötte, amikor együtt és egyszerre volt aktuális mindaz a mondanivaló, amit a mő képvisel. Amikor aktuális volt a honfoglalás kori „kunok” és a honfoglalás kori „rómaiak” emlegetése, mert a hatalom fı ellenségei – Süpek Ottó megfogalmazása szerint – : „a pápa, illetve a német-római császárság hívei, akik Magyarország javaiból legelnek... s akiket csak kemény harccal lehet kiőzni.”49 Amikor a többségében nem honfoglalás kori nemességbıl kikerült oligarchia hatalmaskodásai közepette érthetıen merülhetett fel a vágyálom, hogy a hatalom gyakorlása a honfoglalóktól származó nemesi réteget illesse meg. Amikor szükséges kimondani, hogy csak erıs központi hatalom, következetes és hőséggel szolgált uralkodók tehetik naggyá és erıssé népüket, olyanok, mint Álmos volt, és fia, Árpád. S hogy az uralkodó hívei meghallgatásával csupán a célokat tőzze ki, elérésük becsülendı és bıséggel jutalmazandó elıkelıinek dolga (tudniillik, hogy elkerülhetık legyenek a koronás fı ötletszerő kapkodásai). Amikor a megbolydult rend és zilált viszonyok közepette a múlt dicsıségének felidézése, az egykori hısi erényekre való emlékezés leginkább éleszthette fel a jobb jövıbe való, már-már kihunyó reménységet.

Mindez együtt IV. Béla egykori jegyzıje számára Kun László zőrzavaros korszakában lehetett érvényes mondandó. Amit alátámaszt az is, hogy Süpek Ottó a Gesta Hunga(ro)rum iniciáléjában a P.O.V. – Predica Orbi Vadé: „Prédikálj a világnak, eredj!”domonkos rendi jelszó kezdıbetőit és egyéb jelképeit fedezte fel. E rendnek pedig csupán a megalapítása is 1221-ben, évtizedekkel III. Béla halála után történt. S ezt még kiegészíthetjük azzal, hogy bár az Etel folyó III. Béla korában sem volt Magyarországon ismeretlen, de az a tény, hogy Anonymus az Eteltıl, tehát a Volga menti ıshazából indítja el a honfoglalókat, nem pedig, mint a krónika, a Meotisz mellıl, Julianus barát IV. Béla idei expedíciója eredményének ismeretére vall. Végül pedig Kun László korszakára mutat az is, hogy Anonymus az egyház által tiltott ısgeszta felélesztésével egyáltalán megpróbálkozott. Ez a vállalkozás máskor, mint az egyházzal viaskodó király esztendeiben, aligha elképzelhetı.

És mit árul el Anonymus mőve az ısgeszta megírásának idejérıl? Hiszen ez a fı vizsgáinivalónk.

Felsorol például számos – szerinte a honfoglalással kapcsolatos – birtokadományozást. Árpád idején, a nemzetségi társadalomban azonban a területet a törzsek és azokon belül a nemzetségek között felosztották, nem a fejedelem adományozta a szálláshelyeket. Csak István király korától szerveztek comitatusokat, azaz vármegyéket. „Anonymus helyenként anakronisztikusán úgy tüntette fel – mint Gyırffy rámutat –, hogy Árpád vezér comitatusokat adott a vezéreknek, vagy egy-egy várban ispánná, comessé tette

ıket. Ugyancsak hagyományra megy vissza (Gyırffy itt kizárólag családi hagyományokra gondol) az a megjegyzése, hogy az egy-egy várat birtokló vezér népének kétharmad részét engedte át a fejedelemnek.”50 De akár a XIII. század legelején, akár e század harmadik negyedében írta is mővét Anonymus, mint már említettük, igen meglepı dolog, hogy pontosan, hitelesen tudja, miként ment végbe kétszázötven, de legalább kétszáz évvel azelıtt, István király korában a pogány kori birtokok feudális átszervezése, még ha ı ezt Árpád korára teszi is. E meglepı tényt Gyırffy azzal magyarázza, hogy Anonymus a királyi udvarhoz és a kancelláriához közelálló fıurakat és fıpapokat kérdezett ki ısi nemzetségi birtokaik eredetérıl.

Örvendetes, hogy Anonymus legkövetkezetesebb bírálója ez esetben az állítólag mondákat kitaláló, ısi névsorokat önkényesen összeállítgató krónikásról egyszerre fölöttébb módszeres, aprólékos és hitelességre törekvı kutatómunkát tételez fel. No de a megkérdezettek – több mint harmincan – egyöntetően anakronisztikusán nyilatkoztak volna, birtokaik Szent István kori adatait Árpádnak tulajdonítva? Egy sem emlékezett volna például arra, hogy Árpád kori ısüknek nem adományozott, hanem elsı foglalású földje volt, amelynek tekintélyes részérıl István király korában kellett lemondaniuk?

A Gesta Hunga(ro)rumból szerintünk inkább az olvasható ki, hogy Anonymus Szent István, Aba Sámuel és I. Endre kori birtokadatokat ismert, anélkül hogy ezek igazi idejérıl s az itt-ott említett birtokegyharmadok korjelzı jelentıségérıl tudott volna. Illetve abban a tudatban volt, hogy ezek csakugyan Árpád adományai és Árpád korában fennálló birtokviszonyok. István idején földjük egyharmadát a pogány kori elıkelıknek a keresztény feudális rendhez csatlakozó leszármazottai tarthatták meg, akik az ekkor kialakult „új” vezetı rétegnek is tagjai maradtak; Aba Sámuel és I. Endre idejében meg – szerintünk – a régi vezetı réteg István által eltaszított leszármazottai, a „régiek” nyerték vissza családjuk hajdani földjeinek egyharmadát. Egyáltalán nem valószínő, hogy az Anonymus felsorolta „megajándékozottak” utódai mind az Istvánhoz csatlakozottak sorába tartoztak, vagyis hogy a családok emlékezetében István és Árpád kora általában összekeveredett volna.

A kikérdezésnél sokkal valószínőbb, hogy Anonymus e saját korához képest roppant ısi adatokat az ısgesztából vette át, s az anakronizmus I. Endre és I. Béla századának nyoma az ısgesztán.

Annak a nyoma, hogy az ısgeszta csak az új rend szellemében nyilatkozhatott meg. A „régiek” és a honfoglalás kori ısöktıl származó „újak” szerzett jogait kellett megörökítenie, ezért az ısi birtokokból mintegy a honfoglalási érdemeknek a feudális rend formáinak megfelelı jutalma lett. Engedhette-e az új rend – egyház és király –, hogy e birtokok valóban a

honfoglalás idei szállásföldek eredeti kiterjedésében kerüljenek rögzítésre, amikor az új rendbe való beilleszkedés egyik fı kritériuma a feudális birtokviszonyok elfogadása volt? A jogszerzı ısök írásba foglalt hagyatéka csupán annyi lehetett, amennyit az új rend szerint az utódok megtarthattak. Honfoglalási érdemek folytán szerzett jogok fikciójáról lévén szó, Árpád idejébe kellett visszavetíteni a feudalizmusnak azt az alapelvét is, hogy minden birtok az uralkodótól származik. De azért az ısgeszta – ámbár rejtetten – megırizte a Béla király korában még mindig friss keserőséget is, egy-egy esetben megemlítve a kétharmad leadatását, természetesen úgy, mintha a fejedelem részérıl kitüntetı gesztus lett volna. Azt is megırizte, hogy akadtak néhányan – s az ilyenek valóban István hívei közül kerülhettek ki –, akik maguk lettek ispánok a várnak leadott terület és népek fölött. Természetes, hogy ezt is Árpád idejébe visszavetítve fejezte ki.

– Természetes? Hát nem fantasztikus eltorzítása volt ez a történeti tényeknek?

Nyomozótársam annyira különösnek találja? Az a tény nem tőnik fantasztikus anakronizmusnak, hogy Árpád a krónika Fehérló-mondájában a keresztény Úristennel köt szövetséget? Az meg felfoghatatlan korszerőtlenség, ha Árpád feudális uralkodóként oszt birtokokat? Mind a kettı ugyanaz az anakronizmus. Ugyanannak a kornak, az átalakulás korának terméke, kényszerő megoldása. Sıt az ısgeszta létrehozói, olvasói és hallgatói számára valamiképp így is tőnhetett igaznak. Mert így simult a kor levegıjéhez, mert az igaznak tekintettbe mindig belejátszanak az érdekek. Mert az ısgeszta s a kor elıkelıinek élete maga volt a kompromisszum. Mert igaziak voltak a mégiscsak érdemszerzı ısök, és igaziak az ekkori leszármazottak hatalmának, elıkelıségének, kiváltságainak alapjául szolgáló, még mindig igen kiterjedt ısi birtokmaradványok. Mert az utódok számosa maga is elıbb-utóbb ispánja lett valamely ısi birtok második harmadával lehasított várának, népébıl való várnépnek, földjébıl való várbirtoknak, s a király, a királyi hatalom helyi képviselıjeként ott is hatalmat gyakorolhatott. Aki pedig nem lett ispán, bármely utóda az lehetett. (Ezért volt oly elementáris erejő az újak felháborodása, amikor Péter király németeket és olaszokat tett meg ispánokká.)

Keletkezésének körülményei azért az ısgesztát nem általában késztették torzításra. Láttuk már, hogy Aba Sámuelrıl pozitív képet festett, hiszen ı a régiek ügyének elsı pártfogója s Endre és Béla szemében is a „királyi mag” rehabilitálására törekvı mozgalom mártírja volt. Ez az értékelése is az ısgeszta aznapisága tehát. Aba Sámuel negatív beállítása az ellenısgesztában fogalmazódott meg, mivel Salamon király Péter-párti álláspontot foglalt el, hiszen maga is egyedül legitim, azaz megkoronázott voltára hivatkozhatott.

Könyves Kálmán idejében meg már Aba Sámuel a trónra feltolakodott, idegen családbelinek tőnt fel Árpád háza leszármazottai szemében, s így az egyesített krónika ebben a kérdésben szintén az ellenısgeszta álláspontját állította elıtérbe. Anonymus annyi idıvel késıbb mégis Aba Sámuel-párti, holott a maga korában létezı krónikában és a legendákban csakis rossz hírét olvashatta.

Az ısgeszta nemcsak a kabar származású, mártír Aba Sámuel jó emlékére fektetett súlyt, hanem általában a kabarság érdemeire. Láttuk, azt a Fehérló-mondát is írásba foglalta, amely a kabarok és más katonai segédnépeink körében élt. Anonymusnak az ısgesztából származó birtokfelsorolása szerint éppen a „kun” (vagyis kabar) vitézek az elsık, akik az új hazában birtokot (szállásföldet) nyernek. Ami egyébként az ungi rohamcsapat akciójának az általános betelepedés kezdeténél korábbi idıpontja folytán történetileg reális.

Az azonban gondolkodásra késztet, hogy Anonymus jóval több kabar elıkelı birtokszerzésérıl beszél, mint ahány magyaréról. Az ısgeszta birtokjegyzéke sokkal, de sokkal terjedelmesebb lehetett, mint amennyi Anonymus révén fennmaradt belıle. Ezt alátámasztja a Mén-Marót országának elfoglalása utáni birtokadományozásnál az a megjegyzés is, hogy Árpád „hasonlóképpen a többi nemeseknek szintén tisztségeket meg helységeket adományozott”, vagyis forrása alapján a Névtelen Jegyzı beszélhetett volna jóval több birtokról. Ezek szerint nem vette észre, hogy válogatása e tekintetben aránytalanságra vezet. Annyi azonban bizonyos, hogy az ısgeszta a hajdani kabarokat a többi magyar elıkelıvel egyenrangúan kezelte, s hagyományaikat tiszteletben tartva még a honfoglalás kori kabar vezérnévsort is megırizte.

Bár a magyarok a székelyeket, a szászokat és a betelepült kunokat is hetes szervezetbe rendezték (sıt még a nagyobb kalandozóseregeket is, úgy látszik, hét fıembernek vetették alá51), a kutatás a hét kun vezér anonymusi névsorát mindig kétkedéssel fogadta, annál is nagyobbal, mint a magyar vezérekét. Fel szokták hozni e névsor ellen, hogy Bíborbanszületett Konstantin mőve mindössze három kabar törzsrıl beszél, ami igaz, de még Etelközbıl. S mi, nyomozótársammal, tudva, hogy 894-ben a bolgárok ellen a kabarok vezére Levente volt, s ugyanez évben Árpád trónörökös a csatlakozott népek fıvezéreként vonult fel az Ungnál, továbbá figyelembe véve, hogy a „kun” az ısi magyar nyelvben „keleti nomád népet” jelentett52, joggal gondolhatunk arra: Anonymusnál a kabarokat is rejtı „kun” a honfoglalás idejére valamennyi csatlakozott néptöredékünk összefoglaló neve lett. A honfoglalás küszöbén, a törzsek fejei vérszerzıdésének megkötésekor rendezhette Álmos a katonai segédnépeket hadi érdekbıl hetes szervezetbe, a „kun” vezérek névsora ugyanis többségében a honfoglalás után még szereplı személyek

nevét tartalmazza. A névsor ısi hitelét alátámasztja, hogy még az eredeti nomád rangsor

tükrözıdik benne. A középen, negyedik helyen álló Böngér lehetett a „kunok” feje, amit fiának, Borsnak a szerepe hitelesít.

Bors az, aki az északi határvidéken – tehát ott, ahol a kabarok jó részét letelepítették – létesíti a határzárakat, az ı nevét viselik az ezt a gyepővonalat szemmel tartó fı erısségek is. Kiemelkedı vezérszerepét azonban legjobban mitikus szarvaskalandjának elbeszélése mutatja. Böngér, majd utána Bors volt tehát a katonai segédnépek fölött közvetlen hatalmat gyakorló Árpád trónörökös „kunok” közül való alvezére.

De nem kell-e a kabarok jelentıs szerepére gondolnunk az átalakulás korszakában is, csupán abból, hogy egy közülük való fıember Géza fejedelem lányát vehette feleségül, hogy Aba Sámuel István király udvarispánja, majd az előzött Péter helyett egyenesen Magyarország harmadik királyává lehetett? A hagyomány megırizte Aba Sámuel khorozmin, vagyis káliz, tehát valóban kabar származását. İsei, Ed és Edömén (látni fogjuk: ikertestvérek) a honfoglalás idején a „kunok” hét része közül kettınek a fejei. Ennek is lehetett szerepe abban, hogy utóbb ez a család került a „kunok” – vagy talán csak a kabarok? – élére. Ha ugyanis István király (vagy már Géza) Aba Sámuellel (vagy – Gyırffy szerint – még apjával) szoros rokonságba lépett, akkor a „kunok”, de legalábbis a Duna-Tisza közétıl északra és a Tiszántúlon telepedett kabarság nagyurának kellett lennie, hiszen a házasság éppen azt célozta, hogy Árpád háza ezt a népességet, annak katonai erejét uralmi érdekeihez kösse.

A keresztény feudális új rend felszámolta a pogány kori intézményrendszert s vele a régi csatlakozott népek abban való elhelyezkedését. Az újabbak, a székelyek és a betelepült besenyık kivételével, akik talán még nem értek meg erre, vagy maguk akarták fenntartani régi szervezetüket, a volt katonai segédnépek helyzete a magyarokéval egyforma jogok és szervezeti formák irányában változott meg. A kabarok, úgy látszik, a hagyományok erejénél fogva azért továbbra is erıs összetartozásban éltek, és korábbi fejeik leszármazottait tartották vezetıiknek. Ez indokolhatja, hogy a királyi háznak új kapoccsal kell magához főznie a másfél évszázad óta hozzá hő kabarokat. Azok nagyobb része alighanem már Géza korában keresztény. A honfoglalás idején is voltak közöttük még a krími térítı püspökség tevékenységének folyományaként megkeresztelkedettek; a honfoglalás után olyan területen helyezkedtek el, ahol keresztény morva, szláv lakossággal éltek szoros kapcsolatban. Bár a honfoglalás után a még friss keresztény szlávok közül sokan tértek vissza a pogányságra, ugyanakkor morva papok Rómában magyar fövegben jártak, ami azt mutatja, hogy a keresztény szlávok

és az elmagyarosodott kabarok között jó és bensıséges viszony alakult ki. Ez pedig a keveredést és a hit terjedését is feltételezi.

Géza halálakor István – még mint fejedelem – elvileg csupán egy kisebb észak-dunántúli területtel rendelkezik. Abból, hogy gyızelme után Koppány egész népét szolgaságra adta, arra következtethetünk, hogy ez a maga tartományának minden fegyverfogható emberét lóra ültette ellene. De Koppány zászlaja alá győltek még számtalanok, akik a régi világ megtartásáért akartak küzdeni. S bár István az idegenbıl jött lovagok páncélos seregében modernebb, hatékonyabb haditechnikát állított e vadul haragvókkal szembe, a gyors és gyökeres gyızelemhez a tömeg ellenében tömeget is fel kellett sorakoztatnia. Ezt pedig nagyrészt a rokonná lett Aba Sámuel keresztény kabarjai adták. Csak hát az Aba Sámuel-ellenes egyesített krónika az errıl szóló híradást akkor sem veszi át, ha az ısgesztában benne lett volna. De nem volt benne, mert ez az ısforrás egyenesen avval vádolta István királyt, idegen ispánjairól beszélve, hogy „az ı tanácsukkal és segítségükkel kerekedett a magyarok fölé”. Vagyis a határokon is túlérı keresztényi összefogás propagandájának és a „pogány” dacnak egyaránt az a hírverés felelt meg jobban, hogy István kizárólag az idegen lovagok segítségével aratott gyızelmet.

Pedig a „kunok” alighanem annak is köszönhették az ısgesztában tükrözıdı hallatlan rangemelkedésüket, hogy az új rend elıharcosai és védıi lettek, így jutottak magyarnak való elismertetésükhöz, vezéreik leszármazottainak az ország elıkelıi sorába lépéséhez. Aba Sámuel István király nádorispánjaként kétségtelenül a keresztény állam világi hatalmasságainak elsı sorába lépett. (Az ı majordómuszi tisztéhez hasonló, de e korban még jóval szőkebb értelmő funkciót a pogány korszakban a fejedelem lovászmestere töltött be, s talán párhuzamként célzott rá az ısgeszta – mint Anonymustól tudjuk –, hogy Árpád lovászmestere, Csepel is „kun” volt. Ami, ismerve Árpád és a „kunok” sajátos, bensıséges kapcsolatát, igen valószínő. Maga a név azonban talán csak Anonymus következtetése, Árpád szálláshelyének, a Csepel-szigetnek az elnevezésébıl.)

Péter király ellen az új vezetı réteg magyar származású többségével együtt a „kun” elıkelık is felkeltek, ugyanaz a sérelem, ugyanaz az érdekféltés hajtotta ıket. Az „újak” pedig, minthogy a „királyi mag” hazahívása a „régiek” malmára hajtaná a vizet, ki mást választhatnának királlyá, mint István rokonát, az Abasáron monostort alapító régi keresztényt, az új rendnek a maga és övéi érdekében feltétlen hívét, Aba Sámuelt, aki mögött – nem utolsósorban – a Péternek engedelmeskedı királyi sereggel szemben a „kunok” fegyveres ereje is áll. Csakhogy Aba Sámuel személyében családjának hatodik nemzedéke védi az ısi fejedelmi – most királyi – ház érdekeit, így ı a kabar

hőséghagyomány nyomán is igyekszik a Vazul-fiak rehabilitálását elıkészíteni, s ehhez meg az új rend konszolidálásához egyaránt nélkülözhetetlen a „régiekkel” való kiegyezés politikája, amit a német fenyegetés csak siettet. E kiegyezés – húzzuk alá – a „kunok” új helyzetének megerısítését is szolgálta. Pétertıl, aki a magyar elıkelıket „megvetette”, még kevesebb várnivalójuk lehetett a „kun” elıkelıknek, a magyarok körébıl meg még hiányzott nekik a nagy befolyású „régiek” elismerése. Minthogy ezek inkább arra voltak hajlamosak, hogy a pogány korszak szellemében továbbra is egy segédnép vezetıit lássák ıbennük, meg kellett ıket nyerni, magukhoz főzni, ami Sámuel király politikájának sikerül. A „kunoknak” ebbıl az érdekébıl következett, hogy Aba Sámuel elbukta után a régiekkel vállvetve tovább küzdjenek Péter ellen, s nemhiába, hogy a számőzetésbıl hazatérı Levente és Endre éppen Abaújváron bontja ki zászlaját. Bár az ellenısgeszta az abaújvári fogadtatás hangsúlyozásával rejtett célzás erejéig „Aba király” volt híveinek a pogánykodásban való bőnrészessége látszatát igyekszik kelteni, valójában a kabaroknak a magyarok többségénél régebbi keresztény voltuknál és szervezett erejüknél fogva jelentıs szerepük lehetett abban, hogy a megbolydult országban Endrének rövid tíz hónap leforgása alatt sikerült keresztény és feudális alapon helyreállítania az államot. A „kunok” jelentıs szereplése a Gesta Hunga(ro)rum lapjain szintén az ısgeszta Endre-Béla-koriságának jegye Anonymusnál.

Az ennyi érdemet szerzett és ekkorra már rég magyarrá lett „kunok” hamarosan annyira összekeveredtek a magyarság régi és új elıkelıivel, hogy az ısgeszta idejével szemben, Kálmán korára már inkább egykori különbözıségük kiemelése lett volna érdekeik ellenére, s így aztán az egyesített krónikából a „kunok” vezérnévsorával együtt a legelsı krónika összes „kun” vonatkozásai kimaradtak. Hogy a Péter-párti, Aba Sámuel-ellenes ellenısgeszta semmit se szólt a „kunok” érdemeirıl, nemigen szorul magyarázatra. Annál kevésbé, mert az egykori kunok jelentıs része Béla, majd Géza hercegi országrészén élt, s eleve azok pártján állt Salamonnal szemben.

A XI. SZÁZADI HAGYOMÁNY İRZİK ÉS A GYULACSALÁD Most fordítsuk meg eddig követett módszerünket. Kiindulópontunk a

következtetésben ezúttal ne az legyen, mit árul el a XI. századra jellemzıt

Anonymus, hanem az, hogy milyen korabeli jegyeket kellett viselnie az ısgesztának, amikor a gyulacsalád tetteivel foglalkozott.

A régiek gyıztes mozgalma minden bizonnyal nagy tiszteletben részesítette a gyulacsalád emlékét. Hagyományırzı elkötelezettsége folytán is: az ısi „második fejedelem” nemzetségérıl volt szó, és még inkább saját mozgalma szempontjából, hiszen e család leszármazottai, Bolya és Bonyha vették kezükbe a trónjára visszakerült Péterrel szemben a Sámuel király halálával lehanyatlott zászlót. Endre és Béla király sem felejthette el, hogy az ı hazatérésük érdekében áldozták életüket. Eleve nyilvánvaló: az ısgeszta azonkívül, hogy elıadta Bolya és Bonyha összeesküvésének és kivégzésének történetét, több helyen és többféle módon igyekezett e nemzetség nevezetesebb tagjainak az emlékét fényessé tenni, ahol meg arra volt szükség, kivédeni az ellenük felhozhatókat.

Ha például a vezérnévsorban a törzsi fejedelmek mindegyikének nevét, továbbá közvetlen utódát és végül a tılük származó Endre-Béla kori nemzetséget örökítette meg, akkor az ı esetükben látványos kivételt tett, és a gyula méltóságot elnyerı honfoglalás kori Téténytıl az ötödik nemzedékhez tartozó Bolyáig és Bonyháig a család valamennyi rangos tagját felsorolta itt. Így kívánta nyilván Endre és Béla király is, hadd láthassa bárki: azoknak emléke, akik dinasztiájukért adták életüket, felmenıikével együtt örökre megırzıdik. (Hogyan sejthették volna, hogy már az unokák, vagyis Kálmán korának idején a honfoglaló fejdelmek egész személynévsorát dinasztikus féltékenységbıl kihagyják az egyesített krónikából, és csak a személynévsornak álcázott méltóságnévsorukat veszik át?) Úgy látszik azonban, Anonymus arányérzékét sérthette, hogy az elsı hat „fejedelmi személyre” vonatkozó, egyformán rövid közlések után a hetediknél ilyen hosszú leszármazási felsorolásba bocsátkozzék, ezért itt annak csak elsı részét közölte, másik felét egy késıbbi szövegrészbe tette át.

A gyulacsalád névsorának két részletben való közlése kutatóinkban gyanút keltett. S minthogy a XIII. századi Erdélyben ismert egy Zsombor nevő család, amelynek Gyula nevő ıse van, felvetették azt a gondolatot, hogy a vezérnévsorban Anonymus még Tétény leszármazottairól beszél, késıbbi közlésében pedig az erdélyi Zsombor család tagjait tünteti fel az elıbbiek leszármazottaiként. Vagyis a Tétény-Horka-Gyula/Zombor leszármazás a Pest megyei Maglód- (más néven: Gyulazombor-) nemzetség ıseire, egy Zsombor – kisebbik Gyula-Bolya/Bonyha leszármazás pedig a feltételezett erdélyi gyulacsaládra (Gyula-Zsombor) vonatkoznék. A pannóniai gyulacsalád azonosítása az erdélyivel ezek szerint Anonymus félreértése, illetve kitalálása volna.53

Igen ám, de mit ment át az ısgesztából Kézai? Azt, hogy: „Gyula... jóllehet

a többiekkel Pannóniába nyomult, utóbb Erdélyben lakott.” Tehát nem Anonymus, hanem a Kézaiéval közös forrás, az ısgeszta szögezte le a Pest (és Zemplén) megyei meg az erdélyi gyulacsalád azonos voltát. A krónika is világosan beszél róla, hogy Géza fejedelem Gyulának (nem pedig az úgynevezett kisebbik Gyulának) a lányát vette feleségül. Azt pedig, hogy a kisebbik Gyula, akit István király megfosztott országától, Saroltnak oldalágról való szoros rokona volt, Anonymuson kívül a krónika és a külföldi kortárs Thietmar is54 egyöntetően állítja. Nem kétséges tehát, hogy ugyanarról a családról van szó, amelynek adatai hitelesen erednek az ısgesztából.

Különben a két részletben közlés már csak azért sem gyanús, mert a vezérnévsorban a többi vezér kétnemzedékes megjelölésével szemben Téténynél Anonymus eleve három nemzedékrıl beszél, majd (mőve 24. fejezetében) közli a kiegészítést, három fejezettel ez után pedig együtt is felsorolja az egész családi listát (amellyel könyvünkben még majd találkozunk). A problémának az a nyitja, hogy a Zsombor nem különálló név, hanem a Zombornak egyik kiejtési változata. Továbbá, hogy a nemzetséget a Géza-Sarolt házasság idejétıl fogva – amikor is a fıág pannóniai birtokairól Erdélyben kapott országrészébe költözött – erdélyi családként tartották számon.

Az ısgeszta valóban teljesítette azt, ami kikövetkeztethetı az Endre-Béla kori (és az azt megelızı) körülményekbıl. A krónikában található méltóságnévsorában is kiemelten emlékezett meg a gyulacsaládról. Itt – leszámítva egy XIII. századi betoldást55 – hangsúlyozódik a gyula tisztség jelentısége: „nagy és hatalmas vezér volt”; értesülünk továbbá az említett Géza-Sarolt házasságkötés bizonyos – számunkra azonban már elég homályos körülményeirıl –, vagyis az ısgeszta aláhúzza a házasság különös fontosságát, az István királlyal való szoros rokonságot, s végül hozzáteszi: „De ez nem az a gyula kapitány volt – vagyis a honfoglaló vezér –, hanem utána a harmadik.” A honfoglalás gyulája: Huba a szóban forgó gyulacsalád alapítója, Tétény ez idıben még a karcha tisztet tölti be, innen a szokatlan fogalmazás, hogy „utána a harmadik”. Vagyis a honfoglalás nem Tétény családjába tartozó gyulája után – Tétény, Horka, Gyula – Sarolt apja volt a harmadik.

Ami ez után áll a krónikában, tudniillik, hogy „Gyula sokszor ellenségeskedett a Pannóniában lakó magyarokkal, ezek megnehezteltek rá, majd Szent István király Pannóniába vitette”, mivel ilyen elmarasztalás Bolya és Bonyha apjáról az ısgesztában nem szerepelhetett, a hét magyart a gyászmagyarokkal azonosító ellenısgesztában pedig a méltóságnévsor sem volt jelen, csak az egyesített krónika szerkesztıjének beszúrása lehet, és a kisebbik Gyulára vonatkozik. A Kálmán kori krónika szerkesztıje Tétényt gondolva a honfoglalás gyulájának, a kisebbik Gyulát számította „utána a

harmadiknak”, és Szent István pártján állva, itt is szükségesnek tartotta, hogy szót ejtsen a családnak arról a tagjáról, akit István megfosztott hatalmától.

Éppen ez a szövegrész az oka annak, hogy ezúttal megfordítottuk logikai játékunk kiindulópontját. Mert a gyulacsalád históriájának ısgesztabeli elbeszélésében megtalálva azokat a jegyeket, amelyek az Endre-Béla kornak megfelelnek, módunk van elkülöníteni az ide nem tartozó elemeket. Anonymust is kijavíthatjuk ott, ahol szövege nem simul eléggé ahhoz a felfedett tényhez, hogy az ısgeszta a gyulacsalád tagjairól csakis dicsérıen vagy mentegetve beszélt. Amihez az is hozzátartozik, hogy az ısgeszta szerzıjének még tudnia kellett görög rítusú keresztény voltukról, tehát nem állíthatta be ıket egyértelmően pogánynak. „...Szent István uralma alá vetette az erdıntúli földet – így Anonymus – ; magát Gyulát akkor megkötözve Magyarországra hozta, s egész életén át börtönben tartotta (a börtönben tartás ugyan valótlan, de megfelel az ısgeszta alapállásának), minthogy a hitben hiú volt (ez is még nyilván ısgeszta-fogalmazás, mivel a pogányságot nem hitként, hanem tévelygésnek jellemezték), s keresztény lenni átallott (ami ebben a formában nem igaz, s már az ısgeszta szellemének sem felel meg), aztán még sok mindent cselekedett Szent István király ellenére, noha az anyja rokonságához tartozott." Az ısgesztával az sem összeegyeztethetı, hogy pártfogoltjának a szigorú királlyal való rokonságát Gyula rovására említse meg.

A XIII. század magyarjainak tudatában a Szent István által „megfékezett” kisebbik Gyula régi idık óta egyértelmően negatív figurának számított, de akár befolyásolta ez Anonymust, akár nem, annyi bizonyos: eleve nem akarhatott olyasmit átvenni, amely a királya pártján álló egyházi férfiakat is egy részletkérdés kapcsán mőve ellen hangolhatná, hiszen hogy Szent István csakis pogányokat üldözött, az ı korában nem volt vitatható. (Egyébként ugyanígy jár el Anonymus, amikor a dinasztia iránti tapintatból, szemben az ısgesztával, a királyi házat nem Vazultól, hanem a krónikának megfelelıen Szár Lászlótól származtatja.) Rekonstruálási kísérletünkben meg kell tehát majd keresnünk a Gyulával kapcsolatban idézett anonymusi szövegnek azokat az elemeit, amelyekbıl következtethetünk az ısgeszta fogalmazására.

Az ellenısgeszta – láttuk – úgy állította be, mintha Gyula annak elıtte ellenségeskedett volna a magyarokkal, hogysem István király elfogatta. A tények sorrendjének e megfordítása után Gyula lengyelországi ellenségeskedésérıl már nem is beszélt. (Az ısgeszta pedig a gyulacsalád védelmében egyszerően elhallgatta.) Az ellenısgeszta a lengyel ügy helyett valami mást mondott, amit a krónika megırzött. Az István által alapított székesfehérvári bazilikáról olvassuk: „Ebben az egyházban kereszteltette meg (tudniillik István király Gyulát, mégpedig egész családjával együtt) akarata

ellenére... de aztán oly tisztességgel tartotta, mintha apja lett volna.” Vagyis a kisebbik Gyulát a római rítusra térítették, ami, mint már beszéltünk róla, igaz lehet. De miért hangsúlyozza éppen az ellenısgeszta, hogy a dolog Gyula „akarata ellenére” történt, kiváltképp, hogy utána, szerinte, a megbékélés következett?

Közvetlenül ez elıtt egy különös mondat áll: „És minthogy ez a Gyula gonoszul szerezte a pénzét, az egyház (tudniillik a székesfehérvári bazilika) sok tőzvészt szenvedett.” Különös a mondat, mert az „és minthogy”-nak semmi összefüggése sincs a korábbi szöveggel, ehelyett a folytatását képezı fenti szövegre utal. De hát akkor miért nem fogalmazta a krónikás fordított sorrendben? Az a kérdés is felmerül: ugyan miért okozta volna a bazilika szomorú végzetét éppen Gyula gonoszul szerzett pénze? Hacsak – mivel e szövegrészben a templom kincseirıl van szó – nem abból származnak a bazilika István által adományozott kegytárgyai. Azonban éppen ezek eredetérıl itt más a magyarázat.

A krónikának az a része, amelyrıl most beszélünk (Képes Krónika 66.), feltőnıen zavaros. István királynak a bolgár Keán elleni hadjáratáról van szó, amely azonban elızményében össze van vegyítve Erdéllyel és Gyula elfogatásával, a fehérvári egyház kincseivel és még más egyébbel. Ami pedig az egyházi kincseket illeti, úgy érthetı, hogy azok a bulgáriai hadjárat zsákmányából valók. Egyet azonban ne felejtsünk el: a bolgár templomok ugyanúgy görög rítusúak voltak, mint Gyula erdélyi „országának” az ı családja által emelt egyházai. S most felütve a Mátyás korabeli Thuróczy-krónikát – amely régi, számunkra már ismeretlen krónikaváltozatokra is támaszkodott –, ugyanebben a szövegrészben a krónikából idézettet ilyen formában találjuk: „Mivel azonban Gyulának a vagyonát erıszakkal szerezte meg (tudniillik István király), azért ez az egyház gyakran szenvedett tőzvésztıl.”

Csak az ısgeszta tartalmazott olyan beállítást, hogy István erıszakosan bánt Gyulával („egész életén át börtönben tartotta”), tehát ez jegyezte fel a szóbeszédet, miszerint a templom azért égett le annyiszor, mert a király erıszakkal vette el Gyula vagyonát; értelemszerően célozva a régi pletyka folytatására is: tudniillik Gyula vagyonát... akitıl a templom kegyszerei származtak. Az ellenısgeszta a „pogány” Gyula áttérítésérıl beszámolva, az „akarata ellenére” hangsúlyozásával olvasójára bízta, ha tud az ısgesztában szellıztetett szóbeszédrıl, gondolja, hogy a király bocsánatos erıszaktétele a tiltakozó pogány megkereszteltetése volt. Az egyesített krónika pedig – az ısgeszta és az ellenısgeszta szövegét összevegyítve – Gyula rovására dolgozta át az ısgesztának a templom sorscsapásaira vonatkozó utalását. Más szövegösszefüggésbıl kiemelve tette ide és azért a szövegnek éppen erre a

helyére, hogy utána Gyula „hivatalos” kereszténnyé tételét közölve, már ne értıdjék Gyula korábbi keresztény voltára. Mert hisz a szóbeszéd feljegyzésével az ısgeszta szándéka éppen az, hogy érzékeltesse Gyula eleve keresztény létét, s leleplezze a Gyula pogányságára vonatkozó vád alaptalanságát.

Említettük, hogy a fölöttébb zavaros krónikarészletben még egyéb témák is keverednek. A bolgár „Keán” (= kán) elleni küzdelem, vagyis Szent István bolgárországi hadjáratának említése valójában Ajtony leveretését is magában rejti. Eleve különös, hogy az egyesített krónika ne szólt volna az Ajtony elleni küzdelemrıl. Keán itt alighanem a „bolgár” Ajtonyt jelenti (így értelmezhette a krónika az ısgesztának Ajtony felmenıjére, a Bolgáriából jött Galádra vonatkozó megjegyzését, aminek nyomát – széles történetté kibontva – Anonymusnál találjuk). Ez annál valószínőbb, mert a bolgárok uralkodóját ekkor már régen cárnak hívták. S hogy miért kellett Ajtonyt a bolgár hadjáratba, s ott is kánnak mondva, szándékos félreértéseket teremtve beledugni? Azért, mert az ısgesztának Gyula kegyszereire (tehát keresztény voltára) vonatkozó rejtett célzását tulajdonképpen az tette érthetıvé, hogy a Gyulától elvett és az István által a bazilikának adott kincseket – nyilván a valóságnak megfelelıen – együtt említette Ajtonyéival.

Róla pedig nyíltan meg is írhatta, hogy görög rítusú keresztény volt, mivel hozzátehette az István kori célzatos mesét: hét asszonyt tartott, mert a hitben nem volt tökéletes. (Úgy, ahogy ezt minden bizonnyal Ajtony leveretésének ısgesztabeli történetére alapozva a Gellért-legenda megırizte.) Most tehát érthetjük: a bolgárföldi hadjáratban zsákmányolt kincsek olyan beállítása az egyesített krónikában, miszerint a székesfehérvári bazilikába kerültek volna, arra szolgált, hogy a templom görög rítusú kegytárgyainak eredetét megmagyarázza azoknak, akik ismerve a mendemonda formájában még mindig élı igazságot, kétkednének Gyula megrögzött pogányságában. Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a krónikának ez az egyedülállóan zavaros és manipulált része alighanem egy késıbbi krónikás beavatkozását, takargató ügyeskedését is magán viseli.

A krónikák rejtett csatájának áttekintése után beszéljünk azért a valóságról is. Gyula igazi történetét már korábban megismertük. Ami Istvánt illeti, ı az országegyesítés és fıembereinek a római rítusra kényszerítése dolgában hajthatatlan volt. De az igazsághoz tartozik az is, hogy ha ügye nem kívánta, nem járt el a kelleténél keményebben. Az országból megszökött Gyulának például utánaküldte Lengyelországba a feleségét. Hiteles adat van rá, hogy a bolgár hadjárat alkalmával az elıtte járt görögök fosztogatásának látványa felháborította, és nem zsákmányolt a bolgár templomokból kegyszereket, csupán ereklyét hozott onnan székesfehérvári egyháza számára.56 Ami kegyes

cselekedetnek számított, minthogy templomalapításhoz ereklye kellett, ám nagyon nehéz volt hozzájutni.

Éppen az ısgeszta Endre és Béla korának annyira megfelelı Gyula-pártisága kényszerítette a krónikát a kisebbik Gyula históriájával kapcsolatban ekkora zőrzavarra, rejtett magyarázkodásra. S lám, Anonymus, aki ugyan nem mondott ellent annak, hogy Gyula „kereszténynek lenni átallott”, megtérítését már nem vette át a krónikából, Ajtony és a krónikából kihagyott Csanád történetét pedig visszamentette, azzal együtt, hogy István király Csanádot Ajtony megöléséért bıven megjutalmazta. Láthattuk, a legelsı krónika István királyt bíráló szavakkal sem fukarkodott. Az ısgeszta létrejöttekor István még nem volt Szent István, nem volt csalhatatlan, embernek, méghozzá igen keménykező férfiúnak ábrázolhatta. (Anonymus ezt már nem veheti át, de például Tanuzaba sorsának átmentésével, amennyire lehet, mégis érzékelteti.) A Vazul-fiak, akik az ısgeszta létrejöttének idején uralkodtak, bár elismerésüket és tiszteletüket színleg nem vonhatták meg az új rend megteremtıjétıl, azt sem felejthették el egészen, hogyan bánt István apjukkal és velük. Ennek jegye szintén vitathatatlan aznapisága az ısgesztának.

A legrégibb krónika szerzıjének a bazilika tüzeivel kapcsolatos célozgatása pedig jól mutatja, amit mindannyian tudunk: sokszor milyen nehéz elmondani az igazságot. De az egyesített krónika leleplezett manipulációja azt is bizonyítja, hogy olykor az igazságot eltitkolni se könnyő.

NEGYEDIK FEJEZET A fı szálak (Az ellenısgeszta) A CSODASZARVAS-MONDA TÖRTÉNETI DOKUMENTUM Eddig jóformán csak az ısgesztáról beszéltünk, és csendes nyomozótársam

bizonyára már valami olyasmit könyvelt el, hogy az ısgeszta mindenestül pozitív, az ellenısgeszta pedig negatív jelzıt érdemel. Szó sincs róla. Az ısgeszta a történelmi fejlıdés szempontjából a haladásellenesség XI. századi utóvédharcának megnyilvánulásai közé sorolható, az ellenısgeszta erıfeszítései meg a haladás irányával esnek egy vonalba. Persze ezek a meghatározások egy kicsit azért feszesek. Hiszen az ısgeszta létrehozói – itt-ott nehezen rejtve ellenérzésüket is – már az új rendhez tartoztak, annak valamiféle mérsékeltebb irányzatát képviselve, míg az ellenısgeszta a távoli utókor vélt tárgyilagossága lupéján át nézve, a kelleténél türelmetlenebbet. Az aznapi, vérre menı küzdelem – s ez a történelem meg-megújuló jelensége – két ellenkezı irányba tolta a korabeli emberek gondolkodását, a két, éppen lehetséges szélsıség felé.

Az ısgeszta valójában azért rokonszenves nekünk, mert igyekezett megırizni a letőnt pogány kor némely hagyományát, amelyek enélkül számunkra végleg elvesztek volna. Az ellenısgeszta ezzel szemben – bár kétségtelenül a jövı még zsenge palántájának védelmében – eltüntetni igyekezett ıket. A hagyományokat azonban, mint mindent a világon, nemcsak megırizni, hanem kiirtani is nehéz. Az ellenısgesztának sem sikerült teljesen. Lám, a tataibánhidai Fehérló-mondát – ámbár jóformán megaszalva – fenntartotta, hiszen a honfoglalásról mégis beszélnie kellett, és az ısgeszta honfoglalási mondáival szemben olyat odaállítania, ami azok hitelét megnyirbálni látszik. Nemhiába, hogy éppen a Marót vezér megveretését másképp elbeszélı mondát választotta.

S ha az derülne ki, hogy a mi ısi múltat kutató törekvéseink szemszögébıl van az ellenısgesztának ennél sokkal jelentısebb pozitívuma is? Nemcsak hogy egy kizsigerelt mondát, hanem egy további egész mondakört is megırzött, méghozzá elevenen? És hogy azon belül éppenséggel legrégibb mondánk átmentését köszönhetjük neki? Mindennap elmondjuk: az élet sokrétő, nem lehet sémákba gyömöszölni. De azért a valóság fı elemeit tartalmazó sémák nélkül egyszerően nem boldogulhatunk, és ha valami kilóg

belılük, mégis csodálkozunk. Persze csupán addig, amíg hosszú hitetlenkedés után szögre akasztva elıítéletünket, ki nem jelentjük: nincs is ebben semmi meglepı.

Most hát az a kérdés, csakugyan vár-e ránk olyan meglepetés, ami ezek szerint igazában nem az.

A Csodaszarvas-monda – eredetmondánk – kétségtelenül minden más mondánkénál régebbi idıbıl való üzenet. Eleve feltőnı és sémánk szerint nehezen elfogadható, hogy éppen ez a legısibb, közel ezernégyszáz esztendıre visszanyúló mondánk az ısgesztát közvetítı Gesta Hunga(ro)rumban nem szerepel.

Gyırffy György ugyan úgy magyarázza, hogy az ott olvasható hosszú név, az Emese apjának mondott „Eunedubelianus”, Anonymus mesterséges névalkotása a Csodaszarvas-mondában szereplı Enéh, Dula, Belar nevek elsı tagjaiból és az –ianus latinosított végzıdéssel, amely utóbbi a fiai jelentést adná. A magunk részérıl – mint már említettük – ebben a „hosszú névben” Levedi kende valódi, türk eredető nevét, az Elbedüát látjuk, mágikus megfordításban. Már az is erısen gyengíti Gyırffy szellemes, de kevéssé valószínő magyarázatát, hogy a krónikában a teljes monda és állítólagos összevonása, az „Onedbili” egyaránt megvan. S az még jobban, hogy ha Anonymus valóban a Csodaszarvas-mondára annak elemeibıl konstruált névvel kívánt célozni (bár miért csak célzott volna rá?), hogy hagyhatta ki épp a Magor névre utalást?

Nem, a Csodaszarvas-mondának semmiféle eleme sincs meg Anonymus mővében. Legfeljebb arra lehetne okokat találni, mi késztethette a Névtelen Jegyzıt az elhagyására, mint ahogy még madártávlatból tekintve a problémára, elızı magánnyomozásunkban ezt meg is kíséreltük. De még ha szaporítanánk is az elhagyás feltételezhetı okait, azt, ami elsısorban lenne bizonyítandó: hogy az ısgeszta valóban tartalmazta is legrégibb mondánkat, akkor sem igazolnánk velük. Meg kell tehát fordítanunk a dolgot. Kíséreljük meg elfogadni, hogy az ellenısgesztában volt benne, s ha jó nyomon járunk, annak is ki kell derülnie, miért éppen ez az ısforrás ırizte meg.

S most mélyedjünk el kicsit e nagyszerő ıskori híradásban. Csodaszarvas-mondánk a kutatás szerint totemisztikus eredető. Enéh (=

ünı) eredetileg nem név, hanem állatıs: anyaszarvas. „Fiainak”, Hunornak és Magornak a felemelkedés útját mutatja meg azzal, hogy egy vadászatuk alkalmával megjelenik elıttük, majd jövendı sorsuk szempontjából meghatározó helyre, a Meotisz ingoványai közé csalva ıket, eltőnik ugyanolyan váratlanul, ahogy megjelent. A nemzetség totemıse vezeti tehát nagyra hivatott leszármazottait oda, ahol szerencsés alkalom kínálkozik számukra. Az alkalom nem azonnal jön el. Elıbb még nyilván gyarapodniuk

kell ügyességben, vagyonban és varázserıben, hogy méltóvá váljanak a nemzetség felvirágoztatásához végzendı feladatra. Ebben öt esztendı telik el.

Megjegyzendı, nem bizonyos, hogy a monda – azazhogy pogány mítosz – e legrégibb rétegének a ma ismert történet a legelsı formája. Lehetett az ısanyának korábbi útmutatása is olyan hısök számára, akik a nép felfogása szerint életének, történetének egy hajdanibb, döntı fordulatát nyitották meg. Abban az elbeszélésben talán még azt is elmondták, amit itt most csak sejteni véltünk, hogy mi történt a felkészülést szolgáló öt év várakozási idı alatt. A türk eredető enéh-ünı szót rejtı ısanyanév megjelenhetett a türk szavárdsághoz tartozó néptöredékkel való kapcsolat idején, akkor, amikor a magyarság a Rettenthetetlen Szavárd törzsszövetség tagjaként elıször jelentkezik a történelem színpadán, de létezhetett már korábban is.

A monda máig fennmaradt változata azonban éppen a szavárdokkal való törzsszövetségnek a felbomlását követı idıre utal. Kézai ugyanis beszél a perzsiai rokonságról, amelyre Bíborbanszületett Konstantin tanúsága szerint úgy tettünk szert, hogy a kangároktól elszenvedett vereség következményeként szavárd törzseink a Kaukázustól délre lévı szállásföldre költöztek, azaz Perzsiába. Konstantin mőve még azt is hírül adja, hogy az ısi magyarok a leszakadt néprésszel sokáig fenntartották a kapcsolatukat. Már csak azért is – véljük –, mert addigra már finnugor eredető nyelvük mellett a szavárdok türk beszédét is tőrhetıen elsajátították, s a rokoni szálakon kívül egy ideig ez is összetartotta velük ıket. Ugyanis a nyelvi érintkezés zavartalansága épp ekkor különös jelentıségő lehetett. Gondoljunk csak arra, hogy az együtt és egyedül maradt néhány magyar törzs új törzsszövetség részévé vált, ami új, más nyelvő népelemekkel való együttmőködést, együttélést, vagyis a nyelvi érintkezésnek egy-két nemzedéken át tartó igen nagy nehézségeit jelentette. Különösen azért, mert – mint valószínő – a politikailag testvérekké vált új törzsek többsége onogur volt ugyan, de akadt közöttük alán és egyéb, más nyelvő néptöredék. Keresztényi hasonlattal élve, a törzsszövetség nyelvi sokfélesége néhány évtizeden át „bábeli nyelvzavarra” emlékeztetett. S ez is hozzájárult ahhoz, hogy a szavárdokkal való törzsszövetség felbomlásának megrázó élményén túl az új törzsszövetség életének kezdeti nehézségei hosszú idın át megmaradtak a nép emlékezetében és a hivatásos énekmondók nemzedékek hosszú során át szájról szájra adott híradásában.

A totemıs, a nép pártfogó szelleme válságos pillanatokban szokott megjelenni, pontosabban: az ısi népek a válságos pillanatokból való kilábalást szokták pártfogó szellemük segítségének, útmutatásának tulajdonítani. A Csodaszarvas-monda arról szól, hogy amikor már a rokonok Perzsiában éltek, a magukra maradt magyar törzsek hogyan tettek szert új törzsszövetségre azon

a területen, amelyet a mondai elképzelés a Meotisz ingoványai (az Azovi-tenger, és a Don folyó deltája) mitikus hagyományú nevéhez főzött. Abban az ıshazában, amelyet Dentü – Donocska (?) – néven hívtak az ısi magyar nyelven.

Minderre azáltal került sor, hogy csatlakoztak Kovrat (Kürt) kagán bolgár („óbolgá”", „nagy bolgár”) birodalmához. Ez számos népelembıl állt, nagy és kisebb törzsszövetségekbıl s a hatalmuk alatt álló vagy lazán hozzájuk kapcsolódó néptöredékekbıl; a bolgár „kevertél” jelent. E kevert népesség fıeleme azonban a bolgár-török nyelvet beszélı onogurok kiterjedt népcsaládja volt.

Kovrat Attila legkisebb fiától, Imiktıl származtatta magát. Dinasztiáját, melynek leszármazási listáján Imik szerepelt, Dulónak nevezték, s ezt a nevet elıkelı alattvalói olykor méltóságnévként viselték. (Vö. a Caesar név és a cézár méltóság, sıt a belıle származó Kaiser = császár párhuzamával.) A nem kis erıt képviselı alánok fejedelmét például ez idıben Dulának hívták, amely egyaránt lehetett személyneve vagy címe, de mindenképpen a kagán családjához főzıdı szoros kapcsolatára vall. A magyar „gyula” méltóságnév szintén „dulá”-ból ered. Más pusztai népeknél is volt ilyen nevő tisztség, amely még törzsnévre is átszármazott, mint a Jula a besenyıknél.

Országalapítónak tehát Imiket tekintették, ki Attila széthullt világbirodalmának legkeletibb részében vetette meg a lábát. Késıbb azonban Imik hatalmas pusztai országát az avarok hajtották uralmuk alá, akiktıl bolgár népét Kovrat szabadította meg. Kovrat tehetségén és erélyén túl nagy mőveltségő, Bizáncban nevelkedett, ott meg is keresztelkedett és fényes pályáján Bizánc mellett mindvégig kitartó uralkodó volt.

Gondolhatjuk, hogy a magyarok Kovrat kagánnak nem kis „varázserıt” tulajdonítottak, s ezért a szakrális mondában neve helyett – mint már említettük – tisztelettel és szent borzongással népe nevét megszemélyesítve, de még ezt is kissé megváltoztatva: „Belár”-ként emlegették.

A csatlakozásnak természetesen megvoltak a feltételei. A pusztai népeknél a nomád birodalmak hierarchiájában való elhelyezkedés az uralkodó dinasztia családi hierarchiájába való behelyezkedést is jelentett.57 A Csodaszarvas-monda éppen arról tudósít, hogy egy új törzsszövetség részeként milyen meghatározott alárendeltségben fogadta be a magyarokat Kovrat birodalma. Figyeljük csak!

Hunor és Magor öt év után kitörve a Meotisz ingoványaiból a szomszéd pusztaságba, ott Belár fiainak feleségeire és gyerekeire talált, „amint férjeik nélkül a kürt ünnepét ülték”. Elrabolva ıket, Dula alán fejedelem közöttük lévı két lányát elvették feleségül. Tudnunk kell: a leányrablás itt nem erıszakos cselekedet, hanem mint késıbb is a magyar pogány korban, a békés

megegyezéssel történı házasságkötés ısi, nélkülözhetetlen szertartása, az esküvı részét képezı jelképes játék. Hunor az onogurok, Magor pedig természetesen a magyarok megszemélyesített neve, de egyszersmind az új törzsszövetség két fıfejedelmét is jelentik, a szakrális fejedelmet, afféle „papkirály”" (Hunor) és a világi fejedelmet (Magor). Vagyis a kagán az onogurokból (a birodalom népeibıl kikerült néhány s nem is csak onogur törzs) és a magyarokból álló új törzsszövetség élére egyik fıemberét állította. İt, valamint a törzsszövetség magyar fejedelmét az alánok urává megtett családtagjának lányaival való házassággal kötötte magához. De ezzel aztán alá is vetette ıket az alánok közvetlenül ıneki alárendelt fejedelmének.

Hogy a mondabeli házasságkötés és az új törzsszövetség létrejötte összefügg, azt a „kürt ünnepé”-nek említése valószínősíti. Egyes kutatóink a Kürt-ünnepet kazár hatásként a zsidó újévi ünneppel azonosítják, amelynek során szarvkürtöt fújnak meg. A monda azonban a kazár kapcsolatok elıtti idıben született, amikor még maguk a kazár fırangúak sem vették fel a zsidó hitet. Ellenben láttuk: amikor a Fehérló-mondában Árpád az új haza szellemeivel szövetséget köt, ivókürtjével végez vízáldozatot. Nyilván ugyanilyen funkciójú kürtrıl és ugyanilyen célú, vagyis szövetségkötı szertartásról van szó. E korban és kultúrkörben férfiak és nık nem vehetnek részt egymás rítusain. A helyi szellemeknek szóló fehérló-áldozásból és az égi fıistenség segítségét kérı vízáldozásból álló szertartáson csak férfiak lehetnek jelen, a nık külön ülik az ünnepet, saját körükben, a maguk szokásai szerint. Az ı számukra a rituálé tartalma nem a szellemekkel való mágikus kapcsolatfelvétel, hanem a nép jólétének, a termékenységnek ígérete feletti örvendezés és hála: táncolnak, énekelnek, muzsikálnak tehát. S ezért vannak – mint a monda megjegyzi – férjeik nélkül. Az persze nem bizonyos, hogy az új, az onogur-magyar törzsszövetségnek a szellemekkel való szövetségkötési szertartása és a két fejedelem esküvıje (a színlelt leányrablással egybekötve) valóban egy és ugyanazon a napon történt volna. A monda szoros összefüggésüket jelezve tömöríti így az eseményeket.

A Csodaszarvas-mítosz csodálatos dokumentuma a hajdan megtörténtnek, annak a mágikus képzetekkel teli, ısi világnak, ahonnan a magyarok eredtek, és az e világ emlékét fenntartó, évezreden át sem változó szövegő szakrális költészetnek!

HUNOR ÉS A HUNOK Mítoszunk elemeit egybevetve az óbolgár birodalom viszonyaival,

nyilvánvaló, hogy a mondában Hunor csakugyan az onogurok megszemélyesítıje. Az onogur-magyar törzsszövetség ekkori létezését az idegen népeknél már a keleti pusztákon elterjedt, az onogur szóból származó, máig használatos elnevezésünk, a hungarus és társai (ugri, ungar, hongrois stb.) is igazolja. Mégis fel kell tennünk a kérdést: van-e, lehetett-e köze a hunor szónak a hunok népnevéhez, mint Kézai feltételezte? Ám ez a kirándulás már az ısi múlt homályában összegubancolódott szálak mentén vezet; a probléma annyira csak tapogatózások tárgya, hogy legfeljebb kísérletet tehetünk a tájékozódásra.

Mielıtt még nyomozótársam kérdezné, sietve mondom: a hunornak a hunokkal való esetleges kapcsolata sem igazolhatná a XIII. században konstruált hun történet fı mondanivalóját. Mert hun bejövetel – a nép letelepedése értelmében – nem volt Pannóniában, hát még magyarok bejövetele Attila hunjaiként!58 A hunok meghódították Pannóniát, uralmuk alá vetették az itt lakókat, volt népesség, amelyet eladtak rabszolgának, másokat áttelepítettek, hogy lakóhelyüket gyepővé változtassák. A szövetségre kényszerített vagy leigázott népek katonai erejét általában beolvasztották a magukéba, további hadjáratukat már ezek részvételével vitték véghez, mintegy a hógörgeteg elve alapján növelve seregüket. A hunok – kivéve az itteni vezéreket – nemigen hozták magukkal családtagjaikat és ingóságaikat Pannóniába. A hun nép igazában nem költözött be ide, mint annyi más nép, mint például késıbb az avarok vagy éppen a 895 körül csakugyan „bejött” magyarok. A tengernyi népelemet megszervezı, vezetı, összetartó, igába kényszerítı hódító hun réteg az idegen etnikumokhoz képest a nagy tömeg kisebb és szétforgácsolódott eleme lett. A hun kori pannon régészeti leletek a legelıkelıbbek hagyatéka, a hun divatot követı, de többnyire nem is ehhez az etnikumhoz tartozó hatalmasoké.

Marad tehát kérdésként a hunokkal való esetleges rokonság. Hunor nevét XIII. századi közvetítésbıl ismerjük. Korrekt, más szavaink

hangalakulásával is egybevetett nyelvészeti fejtegetés mutatja ki, hogy nyelvünkben az „onogur” szó a sok évszázados kiejtésfejlıdés folytán a XIII. századra törvényszerően vált – válhatott – „hunorrá”. A XI. században – tehát az ellenısgeszta lapjain – még „Unohur”-féle alakja lehetett.59 Akár bele is nyugodhatnánk ebbe. Aminthogy tudományunk sokáig bele is nyugodott. Ma azonban óvatosabb, mert úgy látja, valószínőtlen, hogy a magyarságnak ıstörténete folyamán a hunokkal ne lettek volna kapcsolatai.

Nem egészen bizonyos például az idézett nyelvészeti fejtegetés kiindulópontja. Az, hogy az „onogur” szónak eredeti formája-e az onogur. A kiváló turkológus, Németh Gyula az „on” (tíz) és „ogur” (nyíl, átvitt értelemben: törzs) szavakból eredeztette. Egy tíz törzsbıl álló „Tíznyíl” törzsszövetség nagyon valószínő. Az sem kizárt, hogy az egykori törzsszövetség hatalmas néppé, sıt népekké fejlıdve, megtartsa hosszú századokkal azelıtti viszonyaiban gyökerezı nevét, s már egész népcsaládként is azt használja. Ámbár azért ez felvet kétségeket. Meg aztán egy-két nyelvben már igen korán az onogur népnév h kezdettel jelentkezik (akárcsak a latinban a hungarus). Tény az is, hogy Imik a birodalmát ogur népekre és hun töredékekre alapozta. Ami talán elképzelhetıvé teszi, hogy a szó eredeti formája „hunogur” volt; összetételes népnévre akad más példa is. S ha ez igaz, az ısi magyarok a hunogurt talán hunugorként vették át, ami elég hamarosan hunorrá rövidülhetett. Volt ennél szeszélyesebb alakulás is nyelvünkben, például ahogyan a dunai bolgárok onogundur neve változott nándorrá.

Ez tehát egy másik lehetıség. De csak azt jelentené, hogy az új törzsszövetség bolgárokból kikerült népességében onogurokon és alánokon kívül bizonyos számú hun elem is jelen volt. Ami semmiképp sem jelentené a magyarság számára az ekkor már régen nem létezett Attila hunjaival való rokonságot, kivált azonosságot, csak egy hun színfoltocskát az ısi magyarság etnikai képének színekben gazdag palettáján.

De évszázadokkal elıbb a keleti pusztákon a virágkorukat élı hunokkal is találkozhattak a magyarok. Németh Gyula szerint például Hunor nevének eredeti formája ez volt: „Hun-éri”. Az eri, erj = ember, férfi szó a finnugor és a türk alapnyelvben egyaránt megvolt. A „Hun-erj” tehát hun embert, hun férfit, átvitt értelemben hun hıst jelentett. Ez megint egy lehetıség.

Az imént feltételezhetınek tartottuk a Csodaszarvas-mondának egy évszázadokkal korábbi változatát, amelyben sokkal régebbi sorsfordulójának emlékét ırizhette meg az ısi magyarság mindaddig, amíg az onogurokkal való törzsszövetség élménye ezt a korai mondát el nem homályosította. A türk eredető enéh magyarul kimondani tilos totemnevet helyettesített, s legrégibb türk szókincsünket akár a hunok nyelvébıl is meríthettük. A keleti puszták valamely térségein az ı uralmuk alá kerülve állíthatott ez a hódító nép a magyarok saját fınöke mellé – helyesebben elé, fölé – hun helytartót, aki az ide visszanyúló eredetmondában aztán a Hun-erj nevet kapta. De nyilvánvalóan párhuzamaként annak, ahogyan a magyarok saját nevüket megszemélyesítve a magyar fınököt nevezték, népnevünk pedig ekkor még Moserjnek hangzott.60 A monda tehát Hun Hısrıl és Mos Hısrıl szólhatott. A Hunor név „hun” töve eszerint jóval Attila elıtti korról tanúskodik, arról az idırıl, amikor a magyarok még ismerték, értették, számon tartották saját

népnevük összetett elemeit. Hogy a magyarok ekkor össze is keveredhettek a hunok számba jöhetı

csoportjával? Finnugor nyelvünk mutatja: azért semmiképp nem lettünk hunná. S valószínőbb, hogy ekkor is a magyarságnak a hun szokás szerinti alávetésérıl, a hun érdekek szolgálatába állításáról volt szó, amelyet a hun helytartó és kísérete, valamint a növekvı hun hatalom fenyegetı árnyéka kényszerített népünk ıseire.

Mindazonáltal, ha így volt, az ısi magyarság e hun idıket aligha vészelte át rosszul, mert hisz Hun Hıs részt kapott az eredetmondában, és ıssé válhatott. Három-négy évszázad telhetett el, benne a hunok bukásától is tizenötnél több évtized. Idıközben a Hun-erj szóösszetétel önállósult, elemei elfelejtıdtek, csakúgy, mint a magyarok saját nevének elemei. A Hunorból a „hun” tövet már nem lehetett kiérezni, mint ahogy a magyar népnév fejlıdöttebb formájából sem a „hıst”. Mire a magyarok a VII. században Kovrat birodalmába kerültek, s a monda tanúsága szerint magukat „Magor”-nak (vagy Mogyernek, Mogyornak) nevezték, az„onogur”-hoz (vagy hunogurhoz) a magyar fül számára mindenképp hasonló „Hunor” már azonosulhatott az onogurok népnevével. Értelmet változtatott, mint vas szavunk, amely eredetileg rezet jelentett. Ennek egy bizonyítékára csak késıbb tudunk sort keríteni.

A hunokkal való e réges-régi érintkezés feltételezését talán alátámaszthatja az úgynevezett hun Csodaszarvas-monda.

E történet szerint a hunok a gótoktól származtak. A gótok névadó vezére, Gotha, nagy csoport bőbájossággal vádolt nıt elkergetett seregébıl a Meotisz környéki megközelíthetetlen erdıkbe. Többen közülük ott szülték meg gyermeküket, s azok leszármazottai rendkívül elszaporodtak. Hatalmas nép lett belılük, amely vadállat módjára élt, mőveletlenül és féktelenül. A világba kivezetı utat végül egy vadászat alkalmával szarvasünıt őzve találták meg. De külsejük és viselkedésük láttán az emberek ördögöknek képzelvén ıket, elmenekültek elılük. Ellenállást így nem tapasztalva, végül is öldökölni és rabolni kezdtek, s a környék népeinek kifosztása után feleségeikkel és gyermekeikkel Pannóniába telepedtek. E mondát elıször a gótok történetét megíró Jordanes ravennai püspök jegyezte fel a VI. században.

A hunok azonban aligha tekintették magukat a gótoktól származóknak, s nem ábrázolták visszataszítónak ıseiket. E formájában a monda azt a döbbenetet árasztja, amelyet a más népek érezhették, amikor a hunok, szinte azt se tudni, honnan, váratlanul lecsaptak rájuk. De ugyanezekbıl a népekbıl kerültek ki leigázottként vagy kényszerszövetségesként a hun seregek, s ennyiben tekinthetjük ezt hun mondának. Az eredeti monda, amelyen emez alapult, arról beszélhetett, hogyan kerekedtek a hunok, a világtól hosszú idıre

elvonulva s megedzıdve, végül is a gótok fölé. A magyar monda archaikusabb. A nép mitikus ıseirıl szól, és a nép

boldogulásáról. A magyar monda saját monda. A hun monda ugyanis nem mítosz.

A hun monda eredeti rétegéhez két, a magyar mondával kapcsolatba hozható elem tartozik: az utat mutató szarvasünı és Meotisz. Archaikusabb a magyar monda, mert a hun monda szarvasa nem totemıs, hanem úgynevezett vezetı állat, ami a mondaképzıdések késıbbi, a mitikustól távolodottabb fejleménye. Vezetı állatként a szarvas a késıbbi magyar hagyományban is elıfordul, Böngér fia Bors mondájában, és talán az erdélyi gyulát is eredetileg szarvas vezette a krónikában említett római romokhoz. Meotisz a hun mondában varázserejő helyként (a bőbájos asszonyoktól itt származik nagy nép) és az erıs népek bölcsıjeként jelentkezik. Az utóbbira alkalmassá is tette a Krím és a Fekete-tenger közelsége, a magaskultúrákkal való érintkezés lehetısége. E sőrő, bozótos, ligetes vidék ugyanakkor a pogány szertartások és az ısökkel való érintkezés kedvelt színhelye, ahol az élık a holtak számára leteszik ajándékaikat. A magyar mondáéval közös mindkét elem a keleti puszták népei kultúrájának kedvelt vándormotívumaként is eljuthatott a magyarokhoz. „A sztyepp népeinek körében a szellemi javak érintkezése csakhamar e javak egybeforradásával járt. A dicsıséges vélt elıdöktıl való származtatás a sztyeppi mondaképzés egyik szabálya.” 61 De az sem kizárt, hogy ezek az elemek valóban a hunokkal való érintkezés folyamán kerültek a magyarsághoz. Az, hogy a magyar monda archaikusabb a hunokénál, nem feltétlenül jelenti annál régebbi voltát, csupán eredetibb formában maradt meg a Jordanestól ismert változatnál.

Elemzésünkkel ugyanoda jutottunk, mint amit a Magyarország története leszögez. „A honfoglalás elıtti magyar, bolgár-török, alán és talán hun érintkezések valóban léteztek.”62

Hunor nevének vizsgálatából azt a következtetést azonban mindenesetre levonhatjuk, hogy a VII. században keletkezett avagy átalakult Csodaszarvas-mítoszunkban onogurt jelentett, továbbá: Hunor és Magor nevén kívül formailag leszármazottaik neve is párhuzamos maradt, vagyis a monda „hunorok”-nak és „magyarok”-nak hívta ıket.

A hun mondával foglalkozó vizsgálódásunkból pedig azt az érdekes tanulságot vonhatjuk le, hogy Meotisz (Dentü-Mogyer) nagyon valószínően csupán mitikus, képzeletbeli ıshazája volt mind a hunoknak, mind a magyaroknak. Ami igen fontos felismerés, mert az következik belıle, hogy a magyarok Kovrat birodalmán belül a Meotisztól jóval távolabb, annak keleti határán is elhelyezkedhettek, valahol a Kaukázus – szélesebb értelemben vett – északi elıterében. Ez pedig megszüntetheti a krónikai hagyomány és a

magyarok útvonaláról alkotott régészeti megfigyelések, történészi elképzelések közötti, jelenleg fennálló földrajzi ellentmondást.

MENROT – NEMROT – NIMRÓD Csodaszarvas-mítoszunk pogány kori, archaikus része az, amit a

hagyományırzı ısgesztától várhatnánk. Illetve Anonymustól, hogy – mint az Emese-monda esetében – az eltérést helyesbítve ismételje meg a krónikában meglevıt is, ha az ısgeszta ezt az ısiek közül a legısibb szájhagyományt megırizte. A krónikabeli monda ugyanis nem keresztényiesített, hanem keresztény beavatkozással erısen továbbalakított változat.

A totemisztikus szarvasünıbıl (enéh) a bibliai Nimród Enéh nevő felesége lett. Nimród szerepeltetését már tisztáztuk, az ellenısgeszta tette ıt, a rossz emlékő Khám unokáját a magyarok ısévé, szemben az ısgeszta szerinti bibliai ıssel, Magóggal, Jafet fiával. Talán emlékszünk rá, hogy ebbıl egyházi szempontból súlyos ellentmondás támadt, amelyet csak Magóg ıs voltának visszaállításával a Képes Krónika tudott rendbe hozni.

De vajon az ellenısgesztában csakugyan Nimród neve állt-e? Kézai ugyanis ıhelyette az óriás Ménrótot (Menrot), a Bibliában nem létezı Thana fiát szerepelteti; jelenlegi magánnyomozásunk pedig megismertetett bennünket Kézai visszalopási gyakorlatával. Azzal, hogy nem csupán a hun történet megkonstruálása az ı nevezetessége, hanem az is, hogy a korában olvasható krónikaszöveg számos helyét igyekezett az ısforrások adatainak megfelelıen kiigazítani. Felmerül tehát annak valószínősége, hogy Ménrót óriást, Thana fiát sem ı találta ki, hanem az ellenısgesztából merítve alakját, helyesbíti a krónikát. Teszi ezt azért is, mert így könnyebben veheti át a krónikától, hogy Thana fia Jafettıl ered (tudniillik nem Khámtól, mint Nimród valójában), így érthetıbb az is, amit egy krónikaváltozatból tudunk, hogy tudniillik az ellenısgeszta egyáltalán nem beszélt „Nimródnak” Noétól való származásáról, mert hiszen a fiktív Ménrót nem szerepelt a Biblia nemzedékrendjében.

Valószínőségrıl és nem csupán lehetıségrıl azért beszélünk, mert valami meg is erısíti mindezt: maga a Ménrót névforma, a korabeli „Nemrot” mágikus megfordítása. Ez a pogány jegy az ellenısgeszta létrejötténél jóval korábbi idırıl tanúskodik. Arról, hogy a monda e változata a pogány korszak kezdeti keresztény közösségeiben születhetett. Keresztény penitencia és pogány babonaság keveredik benne.

Még mélyen pogány kori térítı papoknak kellett azoknak lenniük, akiknek – felfigyelve a Csodaszarvas-mondában a perzsiai rokonokra, s hogy a tılük való elválás után valami nyelvzavarféle következett – Nimródnak, a nagy vadásznak és a „népek elnyomójának” alakja jutott eszükbe. A pogány magyar földön, ahol a fıemberek dúvadak elejtésével edzették harckészségüket, a növendék vitézek is vadászatokon készültek a hadimesterségre, s ahol a kalandozások során behurcolt keresztények rabokként éltek, érthetıen ötlött fel bennük: Nemrot lehetett az ısük, „aki kezdett elhatalmasodni a földön”. Csak meg kellett tenni Nemrotot Enéh férjének – hiszen a keresztény szemlélet szerint népek nem származhatnak nıktıl –, és a legrégibb magyar mítosz talaján beköszöntött a legelsı magyar keresztény monda. Nemrottól és Enéhtıl született Hunor és Magor, és Nemrotnak más felesége is volt, ezektıl való a perzsiai rokonság.

A pogány kori elsı magyar keresztények között nem ellentmondásnak, hanem egyenesen evidenciának tőnt, hogy ezek szerint a pogányságban tévelygı magyarság a kegyetlen Nemrot révén az elátkozott Khám leszármazottja, ezért rabolja, gyújtogatja a külföldi egyházakat, főzi rabláncra a nyugati hittestvéreket, de ık, a megkeresztelkedettek, Krisztus révén megtisztulhatnak e szörnyő, bőnös örökségtıl.

A Géza és István idejében tömegesen keresztelkedı nép elfogadta az ısi mítoszt is konzerváló, újfajta változatot, de Nemrotot nem bibliai ısatyának képzelte el, hanem a mitikus, doni ıshazában élt óriásnak, varázserejő hısnek, és borzongó áhítattal kiejtett nevét a régi védekezı szokásnak megfelelıen átforgatta Menrotra. Ekkor már – pogányság és kereszténység határán – nem volt kívánatos az újdonsült hívek rajainak azt magyarázni, hogy az ı ısapái rangra emelt óriás Menrotjuk voltaképpen Nemrot, a megátkozott és megvetett Khám unokája. Agilis hittérítık szokása szerint okosan megalkudtak Ménróttal, és a bibliai leszármaztatás helyett a „doni” ısapát megtették a Don folyó fiává. Valóban papok tehették meg, mert Ménrót óriás apjának, a Donnak a nevét az egyház nyelvén mondhatták „Thanais”-nak, amit aztán a magyar hívek szépen megszelídítettek Thanává. Ugyancsak a hittérítı papok nevezték el, ugyancsak az egyház nyelvén a Don mocsarait is a Meotisz ingoványainak.

A monda e „népies” formájának fenntartása nélkülözhetetlen volt Salamon király korában is, a két pogánylázadás után még mindig tömeges térítésre kényszerült Magyarországon. Egyben felmentette az ellenısgeszta szerzıjét a Khámtól származással való kényelmetlen szembenézés alól.

Ezek szerint csak az egyesített krónika szerzıje változtatta vissza Ménrótot Nimróddá. Ménrót óriás mögött könnyő volt felismernie a Csodaszarvas-mondához ragadt nimródi elemeket. Nagyon jól tudta ugyan, milyen bibliai

ellentmondást kell majd emiatt erıszakkal áthidalnia, de ez bocsánatos vétek volt ahhoz képest, hogy megtőrje a pogány varázsolásnak érzett, mágikusan megfordított nevet.

Ha azonban a Csodaszarvas-mondának keresztény változata is már ilyen régen létezett, bizonyosra vehetjük, hogy az ısgeszta szerzıje munkájának elıkészületei idején tudatos választás elıtt állt: ezzel a mondával magyarázza-e a magyarok eredetét, vagy más kiutat keressen. A Biblia nemzedékrendjével való szembekerülés is figyelmeztetı lehetett, de más oka is volt rá, hogy emezt elutasítsa. A monda egyik elemére még nem fordítottunk kellı figyelmet. Ha elgondolkodunk rajta, rájövünk, a Fehérló-mondánál is régibb mítoszunk nem lehetett az ısgeszta mögött álló réteg tagjainak ínyére való.

A mondának ez az eleme arról szól, hogy Hunortól és Magortól a „hunok és magyarok” származtak. De a „hun” itt már a hun történetet teremtı Kézai átfogalmazása. Hogy ı a Hunortól eredeztetett népet a XIII. században miért gondolta hunnak, azzal most még ne foglalkozzunk. Egyelıre használjuk a hun elnevezést, mert a monda ebben az értelmezésben maradt ránk, de ne feledjük, az eredetiben a Magortól származó magyarok mellett a Hunortól származó hunorokról volt szó.

Hogy testvérektıl két népet származtassanak, arra számos példa akad az ısi magyarokhoz hasonló pusztai népek mondáiban. Csakhogy a mi mítoszunk nem egyértelmően állítja, hogy Hunortól a hunok, Magortól pedig a magyarok származtak volna. Abból, ahogyan kifejezi magát, úgy is lehet érteni, hogy e kettıtıl egy mindkét nevet együtt viselı, tehát hunor-magyar nép vagy egy kétféle néven, hunnak és magyarnak egyaránt nevezett, de azonos nép származott.

Születése idején eredetmondánk a két elembıl alakult onogur-magyar, vagyis hunor-magor törzsszövetségrıl beszélt, tehát a kettıs származású egy néprıl. De a fogalmazásban hosszú-hosszú évszázadokon át ott lappangott a másik két értelem is. Csak a történeti körülményektıl függött, hogy mikor melyik értelmezés éledt fel, került elıtérbe.

Az egykori törzsszövetségben az „onoguroknak” nevezettekrıl láttuk, hogy onogurokon kívül alánok, egyéb néptöredékekhez tartozók s talán hunok is voltak. Ez a nyelvi, szokásbeli megosztottságuk is hozzájárulhatott, hogy végül is a magyarság nyelve s általában annak szokásai kerekedtek fölül, s a törzsszövetség, mire magát egységes népnek érzı közösséggé lett, magyarnak vallotta magát. Az onogur birodalomból kikerülve, a nép Hunor leszármazottak nyilván a törzsszövetségen kívüli onogurokban vélte felfedezni. A két ıstıl két nép értelmezés vert gyökeret. S minthogy a nevek sorrendje rangsort jelentett, az onogurokban a magyarok idısebb testvérnépét látták. A kazároktól való függés idején egy „idısebb testvérnép” létének

tudata némiképp ellensúlyozhatta a kiszolgáltatottság érzését. Etelközben a frissiben függetlenedett nép még vállalhatta az eredetmondát, mivel nem a kazárok „öccseként” tüntette fel, akiktıl az imént szabadult. A Duna menti új hazában azonban a magát szabadnak tudó és mindinkább erısnek érzı nép gondolatvilágától egyre idegenebb lehetett a más nép kisebb testvérekénti eredeztetés, mely a múlt kiszolgáltatottságaira emlékeztetett. Egybeesik ez azzal az idıvel, amikor az elıkelı családokban a családi vagyon feletti rendelkezés és a családi méltóság utódlása egyes-egyedül az elsıszülöttek privilégiumává alakul, s még a szeniorátusi öröklésnél is csak az elsıszülöttek számítanak. Ebben a társadalmi képletben már egyenesen kínossá válhatott a Hunor és Magor közötti, éppen Magor, tehát a magyar fejedelem és a magyar nép ısének rovására mutatkozó rangkülönbség (mint ahogy látni fogjuk, az emiatti kétség és elégedetlenség századok múltán is újból felmerül). S ha eddig az eredetmondát minden férfivá avatása elıtt álló ifjúnak ismernie kellett, most az errıl szóló ének még a törzsszövetség regöseinek hejgetıjén-hegedıjén is lassanként elhallgatott. Ezért veszik át a mondát a késı pogány kori társadalom süllyedı rétegeibıl toborzódó legelsı magyar keresztények. İk nemhogy restellenék – mellüket verve, kegyelmet szerzı vezeklésnek, menekvést nyújtó bőnbánatnak tartják megvallani és ébren tartani, hogy alárendelt helyzetbıl és bőnös ıstıl való az ı népük.

Endre korában a pogány kori ısökkel azonosságot vállaló, érdemeiket, dicsıségüket szem elıtt tartó s ezért hagyományırzı régi vezetı réteg és királya számára a Magort kisebbik testvérként feltüntetı Csodaszarvas-monda túlhaladott, megırzésre nem méltó hagyomány. Tartalma az ı hatalomba visszakerült, nagy öntudatú rétegük helyzetével immár semmiképpen sem összeegyeztethetı.

Most már biztonsággal állíthatjuk: az ısgeszta nem tartalmazta a Csodaszarvas-mondát, s azt valóban az ellenısgeszta tartotta fenn. Ennek keresztényi alázata elfogadta az ısidıkbeli kisebbik testvér helyzetét, és nem volt ellene kifogása Salamon királynak sem, hiszen például a német császárral szemben ı maga is alárendeltséget vállalt.

Ide jutva azonban alighanem akad valaki, aki nyomozótársammal azt szeretné közölni: tévesen tájékoztatjuk, hiszen az, hogy Hunortól és Magortól népek származtak, már nem az eredeti monda része, ez is Kézai hun történetének leleménye csak, s az ı jóvoltából került be a krónikába. Állunk a vita elébe!

Fontos, érdemleges gyürkızés ez. A Csodaszarvas-mondakör felderítésének egészen új fejezete kezdıdik vele.

EGY MOTÍVUM FEJLİDÉSE Nyomozótársaknak olykor tisztázniuk kell egymással bizonyos

alapfogalmakat. Most éppen erre van szükség. A krónikáról beszélve eddigi vizsgálódásaink során gyakorlatilag a krónika

ısszövegére, azaz az egyesített krónikára gondoltunk, jelenlegi problémánk szempontjából azonban nem dolgozhatunk a krónika egységes fogalmával. Kézai idejéig az egyesített krónika néhány folytatója által továbbépült, de az ıskrónikarész maga, néhány betoldástól eltekintve, alig változott. Kézai erısen támaszkodott rá, alapanyagát merítette belıle, s mint láttuk, gesztájában itt-ott az ısforrások egy-egy adata alapján áldásosan javítgatta is. Közben azonban megteremtette a maga külön elbeszélését Pannóniának a hunok által való elfoglalásáról, az úgynevezett „elsı bejövetelrıl”, továbbá Attila uralkodásáról és hódításairól, haláláról, állítólagos fiainak, Aladárnak és Csabának testvérharcáról, Csaba kivonulásáról Pannóniából, majd az ı utódainak Árpád idejében való visszatérésérıl, az úgynevezett „második bejövetelrıl”. Vagyis megalkotta az itt már sokszor emlegetett hun történetet, amelyet egyenesen a Csodaszarvas-mondára építve, annak folytatásaként iktatott be gesztájába.

Ezt az izgalmas sztorit – illik rá ez a mai kifejezés – a krónika egy újabb folytatója átvette. Úgy tőnik azonban, nem egyenesen Kézai mővébıl, hanem egy, a Kézai elgondolásait rövidesen még továbbfejlesztı krónikás (nevezzük Kézai követıjének) írásából, s beillesztette a krónika elejére, szintén az eredetmondát és Szkítia leírását követıen. Amikor tehát most a krónikát említjük, felmerül a kérdés: az eredeti krónikára gondolunk-e, vagy pedig a krónikának a hun történetet magában foglaló „új” változatára?

Megpróbáljuk rajzban érzékeltetni az összefüggést Kézai és az ısforrások, továbbá Kézai, a krónika és a krónikának a hun történetet tartalmazó folytatása (Krónika F.) között.

Csendes nyomozótársam, az olvasó, tehát

vizsgálja át tüzetesen a jobboldalt lévı ábrát...

Most már rátérhetünk a vitára. Arról van tehát szó: a Csodaszarvas- mondának azt az elemét, amely

szerint Hunortól és Magortól (mondjuk még mindig így) a „hunok” és a magyarok származtak, Kézai vette-e át az ı idején volt krónikából, vagy pedig a krónika késıbbi folytatása vette-e át a hun történettel együtt (közvetetten) Kézaitól?

Mit mondanak errıl maguk a szövegek? A krónika is, Kézai is kétszer említi ezt a leszármazást. A krónika elıször:

„Nimród...feleségétıl, Enétıl nemzette Magort és Hunort; róluk a magyarok és hunok nevezete.” De ez csak a Képes Krónikának a Magóg-származtatást helyreállító és azt a két testvér ıssel egyeztetni igyekvı bevezetésében áll így, másodszor már az ısibb szöveghez visszatérve, itt is az eredeti sorrend szerepel: Dúl alán fejedelem két lányát is elragadták; az egyiket Hunor, másikat Magor vette feleségül: ezektıl az asszonyoktól erednek mind a hunok, mind a magyarok.” Kézai elıször: „feleségétıl, Enethtıl két fia született, tudniillik Hunor és Magor, akiktıl a hunok, vagyis magyarok származtak.” Másodszor: „...ezek egyikét Hunor, másikát Magor vette feleségül. Ezektıl az asszonyoktól származnak a hunok valamennyien.”

A krónika tehát „hunok és magyarok”-ról beszélt, Kézainál elıször „hunok, vagyis magyarok” a fogalmazás, másodszor pedig magyarokat már nem is

említ. A krónika kifejezésmódja magán viseli, hogy eredetileg „hunor-magor” kettıs származású néprıl volt szó, Kézai viszont azonosítja a kettıt: a hun és a magyar ugyanannak a népnek kétféle elnevezése. Ez éppen a hun történet legfıbb mondanivalója: a magyarok is hunok, és a hunok magyarok, egy nép, amelyet régebben hunnak, most magyarnak neveznek. Kézai korának körülményei között szárba szökkent a lehetséges harmadik értelmezés.

Az a tendencia, amelyet Kézai elindít, pár esztendı múltán, említett követıjénél még egyértelmőbbé válik. Kézai csupán a hunok és magyarok azonosításáig megy el, és a Turul-nemzetségbıl származó Árpád házának Attilától való eredeztetését azzal támasztja alá: Attila pajzsát koronás madár ékesítette, tehát a „hunok királyának” mintegy a Turul volt a címere, míg követıje megkonstruálja Álmos tételes genealógiáját, amelyben egy részrıl a Kézai által Attila fia Csabának utódaiként említett Ed és Edömén közül Edét közvetlenül megteszi Ügyeknek, Álmos nagyapjának atyjává, más részrıl pedig Álmos távoli ısei Hunoron, Nimród fián át erednek Jafeten keresztül Noétól. (Noé – Jafet – Thana – Nimród – Hunor s így tovább Álmosig, így szól az ellenısgeszta és az egyesített krónika adatait összekeverı fiktív nemzedékrend.) Vagyis ekkor már nem általában a Turul-nemzetség, hanem maga Álmos – s méghozzá egyenes ágon – származik Attilától, és a királyi családnak egyedül Hunor az ısapja. Ez a genealógia félreteszi Magort, és félre a Turul-nemzetséget is, amely itt csak nehézséget okozna (így aztán a Turul-nemzetség neve a Krónika F.-ból szintén kimarad).

A két nép viszonyát Kézaitól és kivált Kézai követıjétıl eltérıen bemutató fogalmazás tehát a krónikából és nem a Krónika F.-bıl való. Az aggály tehát, hogy a Hunortól és Magortól származás a Csodaszarvas-mondában eredetileg nem lett volna benne, hogy csupán a hun történet kiegészítése volna, elesik. A motívum fejlıdéstörténete pedig a következı: eredetileg egy ıstıl kettıs származású nép, majd két ıstıl két nép, Kézainál két ıstıl kétnevő egy nép, Kézai követıjénél – durva beavatkozással – egy ıstıl egy nép.

Kézainak és követıjének törekvése fényt derít rá, mi foglalkoztathatta a XIII. század harmadik negyede tájt a krónikásokat. Valami olyasmi érdekelhette ıket, mint a honfoglalás után a kiváltságos elsıszülötteket vagy mint Endre-Béla korában a magukat a hatalomba visszavívó, büszke „régieket”. Habár a nem elsıszülöttek kizárása például a trónöröklésból ekkor már régen nem szokás, de az utódlásra mindenkor elsısorban az idısebb királyfi jöhet számba, s alig egy-két évtizeddel az Árpád-ház fiágon való kihalása elıtt (Kun Lászlónak gyermeke nincs, fivére meghalt) a krónikások azon törik a fejüket, mi lehet a nyitja annak a titoknak, hogy a magyarok Magor nevét viselik, holott királyuk senki mástól, csak a rangban elıbb álló testvértıl, tehát Hunortól eredhet. Ezt a titkot véli Kézai megfejteni, amikor a

Hunortól leszármazó népet („hunok”) azonosítja a magyarokkal, miáltal elesik a „sértı” következtetés, hogy a magyar király csak a kisebb rangú Magornak lehet a leszármazottja. S ezt az álproblémát kívánja véglegesen és még dicsıségesebben megoldani Kézainak az eszközökben kevésbé válogatós követıje, aki Árpád házának családfáját immár egyenes ágon Attilától és egyenesen Hunortól vezeti le.

Érthetı, ha Kun László zőrzavaros korszakának magyarja a világbíró Attila és hunjai dicsıségével és fényével akarta kiegyenlíteni saját jelenének sivárságát, sötétségét. A kompenzálás lelki szükséglete ott lappangott a krónikások tudatában, de ez közvetlenül csupán a hun történet akkori és késıbbi sikerének lett aranyfedezete. Kiváltó oka, úgy látszik, a királyi ház tekintélyének, származása fényének emelésére irányuló skolasztikus spekuláció volt. Az oligarchia féktelen garázdálkodása, a kunok miatti problémák, a pápai legátusnak az ország ügyeibe való beavatkozása és a király megfontolatlan kapkodása közepette (illetve Kézai követıje talán már az „utolsó aranyágacska”, III. Endre idején) Anonymus krónikástársai a nemzet és a királyi ház származására „foltot ejtı” mondai adat kimagyarázásában, áthidalásában, eltüntetésében látták feladatukat. S talán ez is lovat ad a Névtelen Jegyzı alá, hogy az ısgeszta „tiszta” hagyományát juttassa érvényre, amely szerint egyszerően Magógtól, hátrány nélkül, ered az Árpád-házi magyar király.

De a fenti spekuláció valamire alapozott, ami már elıtte megvolt. Egy sokáig lappangó csírára, amely ebben a levegıben kezdett egyszeriben kiterebélyesedni.

A HUN TÖRTÉNET LEGELSİ CSÍRÁJA A Tarih-i Üngürüsz (A magyarok története) nevő kalandos történető s

nemrég magyarra fordított krónikában különös dolgokat olvashatunk Hunorról és „Hunor népé”-rıl.

A munka szerzıje, aki Mahmud Terdzsümannak nevezi magát, nem igazán török, és nem igazán magyar, hanem a halálát a Csele-patakban lelt II. Lajos királyunknak bajor földrıl származó egykori apródja, aki a mohácsi ütközetben török fogságba esve, a mohamedán hitre téréssel váltotta meg magának a szabadulás és elımenetel lehetıségét; a szultán udvarában fel is tornászkodott a fıtolmácsi rangig. Tizenhét esztendıvel azután, hogy renegát lett, Székesfehérvár elfoglalásánál török fıemberként a feldúlt város romjai

között egy latin nyelvő magyar krónikát talált és vett magához, s késıbb lefordította törökre. Valójában nem törekedett szöveghő fordításra, igen szabadosan bánt az eredeti szöveggel, megtőzdelte a XVI. századi török történeti irodalom divatjának megfelelı versezetekkel, szó- és eseményfordulatokkal, a magyar történelmet egyáltalán nem érintı, a törökök számára azonban érthetı célzásokat tartalmazó „klasszikus” betétekkel. Ahogy Borzsák István megállapítja: „nem a magyarok történetét akarta sine ira et studio megírni, hanem a Mohács után Magyarországon berendezkedı oszmán hatalom további terveit és vágyait öltöztette regényes-propagandisztikus «magyar» történet formájába”. A szultán kedvében akarván járni, azt sugalmazza, hogy a törökök – Borzsák István szavaival – „Pannónia fıvárosából az egész Nyugat leigázására kinyújthatják a karjukat”.63

A Tarih-i Üngürüsz eredetijérıl ebbıl csak annyi állapítható meg, hogy egy, a hun történetet is magában foglaló, az eseményeket Mátyás koráig követı krónika lehetett. Terdzsüman talán a Thuróczy-krónikát mazsolázta ki, de persze nem lehet ráismerni. Számunkra az az érdekes, hogy a székesfehérvári romok között Terdzsüman talán mást is talált, amirıl nem beszél: az ellenısgeszta egy töredékét. Még valószínőbben azonban Kézai követıje munkájának valamely részletét.

Elmondja ugyanis – természetesen a maga módján – „Nemrod” fiainak a krónikából ismert történetét, vagyis a Csodaszarvas-mondát, majd meg: „egy másik elbeszélés szerint így szól a történet” bevezetéssel oly módon ismételi el, hogy abban már Hunor egyedül van jelen. A csodaszarvas Hunor elıtt tőnik fel, ezt jelnek veszi, hogy más országban kell letelepednie, hadat szervez, de meghal, utódai azonban elindulnak Pannónia elfoglalására. Azt mondhatnánk: ez a változat a motívumfejlıdés megfigyelt tendenciájának a jegyét viseli magán, Kézai követıjének keze nyomát. De nem lehetünk bizonyosak benne, mert Terdzsüman Magyarország „Üngürüsz” nevét Hunortól származtatja: „mivel Hunor neve késıbb Hüngürüszre változott”, magyarokról nem is beszél, így lehet, hogy sajátos etimológiájának alátámasztására találta ki a Csodaszarvas-mondának e csak Hunort szerepeltetı változatát.

De ott, ahol, mint mondtuk, elıadja a Csodaszarvas-mondát (többé-kevésbé) eredeti formájában, az elbeszélést egy számunkra ismeretlen mondával is kiegészíti. Az utóbbit pedig már komolyabban kell vennünk, mert nyomát megtalálni a krónikában is. De csak nyomát és végkövetkeztetését. Ezért a Tarih-i Üngürüsznek ezt az elbeszélését a továbbiakban nevezzük „elhomályosult mondá”-nak.

Nos, az elhomályosult monda így szól: Perzsia királya hadjáratot indított Konstantinápoly császára ellen, ehhez Szkítia királyától, Hunortól húszezer

embert kapott Hunor népébıl segítségül. De mikor Hunor népét támadás érte, elvált Perzsia királyától, és Pannóniába költözött. „Látták, hogy csodálatosan bıséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bı termése van annak az országnak, és az ı nyelvükön beszélnek ott.” Ekkor Pannónia királyának engedélyével letelepedve, titokban küldöttet menesztettek Szkítiába az ott maradt Hunor népéhez, megüzenve, hogy jöjjenek be ebbe a gazdag országba, vegyék meg együtt. Azok pedig megértve, hogy nincs ennél jobban bıvelkedı ország, valóban Pannónia ellen jöttek, s Hunor pannóniai népe Hunornak többi népével egyesülve el is foglalta Pannóniát, és itt letelepedtek.64

A krónika átvette a monda rezüméjét, de benne – természetesen – a magyarok is szerepelnek. Éppen ebbıl érthetı, hogy az elhomályosult monda eredetileg arra válaszolt, miért nevezik magyarnak azt az országot, ahol Hunor népe vetette meg elıbb a lábát, s amelyet aztán Magor népével együtt foglaltak el. Mondai tömörítéssel, mondai túlzással valóban úgy folyt le a honfoglalás, ahogyan az elhomályosult monda eredetileg elbeszélte. Elıbb a „kunok”, vagyis a csatlakozott népek jöttek be Árpád vezetése alatt és Szvatopluk hozzájárulásával, s azután érkezett meg a magyar törzsszövetség, Szvatopluk utódát elsöpörve. A monda még utal is a csatlakozott népek egyik csoportjának történetére. Levente kabar serege volt az, amelyik – ugyan éppen nem a bizánci császár ellen, hanem annak hívására (de a görög a pogány mondában bolgárt helyettesít) – a bolgárok ellen indult el, s azok ellentámadása után Pannóniába menekülve csatlakozott Árpád hadaihoz.

Nem vitás, hogy a monda az ellenısgesztából származik, hiszen a Csodaszarvas-mondához csatlakozik, mintegy e mondakör zárórésze. Kézai követıje menthette vissza onnan. Igaz, ı csakugyan Hunortól származtatta a magyar királyt, de odáig ment volna el, hogy kihagyja a magyarokat a honfoglalásból? Vagy Terdzsüman hagyta ki pusztán az Üngürüsz-etimológia miatt? Logikai játékunk ebben még könnyen tájékozódik. Az elhomályosult monda ugyanis a Tarih-i Üngürüszben az „elsı bejövetelhez” kapcsolódik, vagyis a hunokéhoz, így a magyarokat eleve ki kellett hagynia belıle. De Terdzsüman kényelmesebb és felületesebb volt annál, hogy egy ilyen, számára fölösleges áthelyezést végrehajtson. S hogy Kézai követıje miért tette át ide? Szellemi tornánk talán továbbra is eligazít minket.

Itt érkezünk el a már az egyesített krónikában lappangó csírához. A késıbbi változtatásoknak rendszerint nem várt következményei vannak.

Az ellenısgesztában a Ménrót óriás két fiától, Hunortól és Magortól hunorok és magyarok származását elıadó Csodaszarvas-mondának – amely aztán úgy folytatódott, hogy Pannóniába elıbb a Hunor népébıl valók telepedtek be, majd hívásukra jöttek Magor magyarjai (vagyis Árpádéi), és együtt foglalták

ezt a földet – még volt idıbeli hitele. A mese hitelére épült. A meotiszi óhazában egy Ménrót óriás, a Don folyó fia és annak fiai több száz évet is megélhettek. Mihelyt azonban az egyesített krónika létrehozója Ménrótot a bibliai Nimródra vezette vissza, az idıbeli hitel megingott, mert az idıtlenségben lebegı mese idıbelileg konkretizálódott. Nimródot mindössze két nemzedék választotta el az özönvíztıl, de még ha e nemzedékeket a krónikás matuzsálemi korúaknak tekintette is, fel kellett ütnie fejét a kétségnek: Árpád népe ilyen röviddel Noé után vitte volna véghez azt a honfoglalást, amelytıl ıt, az egyesített krónika szerzıjét csupán két évszázad választja el? Ezért a mondai híradást most már csak úgy értelmezhette, hogy Hunor népe réges-régen jött be Pannóniába, Magorét, a magyarokat pedig sok idıvel késıbb, Árpád idején hívták be – késıi utódaik. Ezzel viszont a monda már az egyesített krónikában posszibilisen a „kettıs bejövetel” ısképletévé változott. Hogy ténylegesen is az legyen belıle, már csak a két népet kellett azonosítani. Ez azonban másfél száz esztendın át, Kézai koráig váratott magára.

Az egyesített krónika az elhomályosult mondának nemcsak azt a lényegére tömörített mondanivalóját vette át, hogy Hunor népének (hunoroknak) Pannóniában élı maradékai Árpád magyarjai elé jöttek a határra, és együtt foglalták el a magyar földet. Korábbi elemét is. Csakhogy erre nehezebb ráismerni, mert hozzátett valamit az ısgesztából is e kettıt egyesítı módszerével – s ha csak ennyit tett volna! –, végül mindezt Szvatoplukról alkotott elképzelésével egészítette ki.

Az elhomályosult monda fıbb elemeit az ısgesztának következı adataival egyeztette: 1. Árpád Attila ivadéka volt, 2. a magyarok Attila örökségeként foglalták el Pannóniát, 3. a székelyek Attila népe voltak, 4. a honfoglaláskor itt talált székelyek csatlakoztak a magyarokhoz. Vagyis az ısgesztának azokkal a székelyekre és Attilára vonatkozó híradásaival szerkesztette össze, amelyeket Anonymus mővébıl ismerünk.

Az elhomályosult monda fordulatait a Kálmán kori krónikában efféleképpen itathatták át az említett elemek: elıször Hunor leszármazottai jöttek be Pannóniába, s az itt uralkodó rómaiak engedélyével letelepedtek, majd Attila uralma alá kerültek. Annak halála után Szvatopluk nyert hatalmat az ország fölött, Hunor népének maradékai, vagyis a székelyek azonban nem akarhattak ıalatta élni, mert elıbb már Attila népe voltak. Amikor tehát meghallották, hogy Árpád Attila király ivadéka, küldöttet menesztettek hozzá: foglalja el az országot. Majd megtudván, Árpád Magor népe, vagyis a magyarok élén csakugyan elindult, hogy örökségeként megvegye Pannóniát, elébe mentek az ország határára, s együtt hódították meg ezt a földet. Ebben az idegen adatokkal átszıtt elbeszélésben homályosuk el tehát a magyar

honfoglalást a csatlakozott népek szemszögébıl elıadó eredeti monda. Kézai követıje ebben a krónikarészletben maga sem ismerte fel az

ellenısgesztában olvasott mondát, de ha ráismer, ide már akkor sem helyezheti vissza. Ezért toldotta be a „második bejövetel” helyett az „elsı” elé, színesítésül, és módszerének megfelelıen Magor népét – hiszen a magyarok úgyis azonosak a hunokkal – kihagyva belıle.

A Ménrótból Nimródot csináló operáció révén így röppen fel már a krónika ısszövegébıl annak az ördögi körnek az íve, amelynek összezárulásakor Hunor népébıl, vagyis – ahogy a Kálmán kori krónikás véli – maradékaikból, a székelyekbıl végül a magyarokkal együtt egyaránt hunok lesznek. Ez jön létre Kézai tollán. İ a rögtönözve felrajzolt elıbbi egyesítettkrónika-szövegünket a maga hun történetének végén már így adja vissza: „Maradt még a hunokból háromezer férfi, akik futással menekedtek meg a krimhildi csatából, ezek félve a nyugati népektıl, a Csigla mezején maradtak egészen Árpád idejéig, és ott nem is hunoknak, hanem székelyeknek nevezték magukat. Ezek a székelyek ugyanis a hunok maradványai, akik mikor hírét vették, hogy a magyarok másodszor is visszatérnek Pannóniába, elébük mentek Oroszország végeire, és miután együttesen Pannóniát elfoglalták, abban részt kaptak.” Kézai követıje révén a Krónika F. is ebben a formában vette vissza az eredeti krónikarészból a hun történet befejezésévé és a magyar történet kezdetévé alakult szöveget.

Ami Kézainál és a Krónika F.-ben a székelyek honfoglalási „osztályrészérıl” – tudniillik Erdélyrıl – ezután következik, azt a Kálmán kori krónika még aligha tartalmazta. A székely nevek és ágak keresztény neve arra mutat, hogy ez a népesség csak a pogány korszak elmúltával került Erdélybe, s ezután is hosszabb idınek kellett eltelnie addig, amíg egy krónikás a honfoglalás kori osztozkodás eredményének vélhette a székelyek Erdélybe jutását. Az egyesített krónika szerzıje 1112 körül még aligha gondolta így.

Most az a kérdés, hogy az ısi hagyomány kiket érthetett „Hunor népén”. A székelyeket csak a Kálmán kori krónikás azonosította velük, a hunokat pedig, még késıbb, Kézai.

– Hát nem világos, hogy a kabarok voltak? De – szeretném válaszolni csendes nyomozótársamnak. Ehelyett az jön a

számra: – Azért aludjunk rá egyet.

ATTILA-HAGYOMÁNY HUNOK NÉLKÜL A elhomályosult monda túlságosan nagy utat tett meg ahhoz, hogy

könnyedén felelhessünk rá: mikor, kiket érthettek Hunor népén. Más lapra tartozik, hogy kétségtelenül a kabarok honfoglalási

elbeszéléseként keletkezett, s csak több mint másfél évszázad múltán, az ellenısgeszta szerzıje azonosította a Magor népe honfoglalását segítı népet Hunor népével. Önkényesen tette? Annak a logikusnak látszó következtetésnek az alapján tolva félre a mondában szereplı eredeti népnevet, hogy a behívó fél csak az ısi testvérnép lehetett? (Ha így történt, az ısgesztának alig másfél évtizeddel korábbi, a hagyományokat igen jól ismerı krónikása nem esett volna ebbe a tévedésbe, mert tudta, hogy csatlakozott népet az ısök bármi érdem ellenére sem tekintettek testvérnépnek, és az érdekeltek sem tüntethették fel annak magukat.) Az sem lehetetlen azonban, hogy az ellenısgeszta szerzıje minden önkényesség nélkül járt el, és egy körmönfont félreértés áldozata lett.

A kabarság három törzsbıl, illetve néptöredékbıl állt, amelyek Kazária területérıl valók voltak. Egyikük káliz, vagyis korozmin eredete valószínőnek látszik, másikuk meg alán néprész lehetett. A harmadik teljesen kérdéses. Felmerülhet most már az a lehetıség, hogy a kabarság harmadik néptöredéke a kazár földi onogurok közül került ki. Ha pedig Levente a magát onogurnak nevezı kabar törzs harcosai élén hajtotta végre a Bolgárország elleni támadást, akkor az elhomályosult mondában eredetileg is onogurok szerepeltek, és az ellenısgeszta késıi szerzıje teljesen gyanútlanul sétált be abba a kelepcébe, hogy ezeket a más, a magyar fejedelemhez vagy két évszázaddal késıbb csatlakozott onogurokat azonosította azokkal az onogurokkal, akikkel a magyarok Kovrat óbolgár birodalmán belül törzsszövetségben egyesültek, s akik a honfoglalás idejére már régen feloldódtak a magyarságban. Mi a magunk részérıl az ısforrás írójának tévedésében a harmadik kabar törzs onogur voltának valószínőségét látjuk. Az elhomályosult monda eszerint a csatlakozott népet, amelynek kalandjáról beszélt, „hunoroknak” nevezte.

Az onogur probléma ıstörténetünk sarkalatos kérdésévé kezd válni. Ha autentikus eredetmondánk közel tizennégy évszázaddal ezelıtti idıbıl onogur-magyar néprıl ad hírt, és ha népünket már az ıstörténet idején számos híradás onogurként tartotta számon – ami, eredetileg onogur vezetéső törzsszövetségrıl lévén szó, nagyon is érthetı –, akkor finnugor nyelvet beszélı népünk etnikai származása tekintetében az onogur kérdésnek alapvetı problémának kell lennie. Minthogy a nyelv eredete végsı fokon nem dönti el a nép eredetét, javarészt ennek a problémának a tisztázásán múlik, hogy a máig

lappangó és fel-fellobbanó, a magyarság (és nem nyelve) finnugor vagy török eredetének vitájára az eddiginél körültekintıbb, meggyızıbb válasszal lehessen pontot tenni.

Sokrétő probléma ez, mert igen bonyodalmas onogur kapcsolatokat kellene számba venni. Azt, hogy Kovrat (Kürt) birodalmában a magyar törzsszövetségnek nemcsak urai voltak onogurok, hanem néhány törzse is, mint ezt például a Kürt (= Kürt) törzsrıl Juhász Péter közvetlenül is feltételezi.65 Íme, felmerülhet a probléma a kabarok egyik, a magyarságban felszívódott néprészével kapcsolatban is. Nem beszélve arról, hogy László Gyula felismerése szerint Árpád honfoglalói több mint kétszáz esztendeje Pannóniában élı onogurokat is találtak itt. És – bár nem lezárt kérdés – fennáll az ugyancsak a honfoglaláskor már itt élı székelyek bolgár eszkil, vagyis szintén onogur származásának lehetısége is.

Magánnyomozói mivoltunkban az ıskrónikák tanúskodása nyomán késıbb megpróbálunk majd ezekben a kérdésekben valamelyest tájékozódni.

Az onogur probléma felvetıdése nagyot késett. Az onogurok ıskrónikabeli emléke a XIII. század végén született krónikás spekuláció folytán teljesen elhalványult. A magyar ısidık onogurjaiból Kézai révén hunok lettek, és tudományunk a hun származás sok évszázadon át ápolt illúziójával csupán a múlt század végén kezdett szakítani. Annak pedig, hogy e szakítás annyi idı után is még szinte friss felismerés gyanánt hat a szélesebb nyilvánosságra, a levonható következtetések elmaradása az oka, mivel az ezen a nyomon való továbbhaladásnak kedvét szegte a krónikás híradások hitelében való általános elbizonytalanodás. Kutatóink már nem hisznek abban, hogy valóban ısi, pogány kori elképzeléseken alapulna Álmosnak Attilától való származtatása, Pannónia Attila örökségekénti elfoglalásának és a székelyek „Attila népe” voltának hiedelme. Ezeket is a hun rokonság késıi legendájának számlájára írják, a hunokkal kapcsolatos krónikai kerülıút zsákutcáinak vélik. Attila-hagyományainknak a hun történettıl való elhatárolása nélkül sem a krónikai vizsgálódásban, sem az onogur problémában nem tudunk elırejutni.

De hát elhatárolhatók-e? Az eredeti magyar és székely Attila-hagyományoknak az a jellemzı

tulajdonságuk és érdekességük, hogy csakis személy szerint Attilához főzıdnek, és semmi közük a hunokhoz. Anonymusnál például az ısgeszta nyomán számtalanszor esik szó Attiláról, de a hunok neve egyetlenegyszer sem fordul elı. Akkor sem, amikor a székelyeket úgy említi, mint Attila népét. Ennek a látszólagos ellentmondásnak roppant egyszerő magyarázata pedig Kovrat bolgár – onogur – birodalmának történetével függ össze.

Attila halálával összeomlott a hun birodalom. Trónviszály tört ki Attila legidısebb fia, Ellák és második fia, Dengizik között, s az utóbbit a legifjabb

fiú, Irnik is támogatta. Ellákot megölték, a hun birodalom összeomlott. Dengizik a hunok maradékaival a Keleti-Kárpátok mögött elterülı síkságra húzódott, s új birodalma keleti tartományát Irnikre bízta. Rövidesen Dengizik is csatát vesztve meghalt, s csupán Irnik keleti országrésze maradt meg. İ a Volga-Don-Dnyeszter vidéki hunokkal keveredett ogur népeknek lett az uralkodója.66 Vagy egy évszázaddal késıbb ezt az idıközben megdöntött birodalmat állította vissza Kovrat, Irnik leszármazottja.

Magor – az onogur-magyar törzsszövetség képletes magyar fejedelme –, beházasodva Kovrat („Belár”) családjába, tehát Irnik, azaz Attila dinasztiájából való nıt vett feleségül, utódai Attila leányági leszármazottai lettek. Joggal következtethetünk arra, hogy ettıl fogva a pusztai népek bevett szokása szerint a Megyer törzs törzsfı-fejedelmének kijárt az „Attila ivadéka” cím. Ezt a méltósággal együtt öröklıdı címet Álmos, a Megyer törzs évszázadokkal késıbbi – és már nem is az eredeti családhoz tartozó – fejeként szintén viselte. A mágikus gondolatvilágban cím és viselıje között mai gondolkodásunktól teljesen eltérı kapcsolat állt fenn. A jelképes rokonság elnyerése a kiválasztottságnak volt a bizonysága. Elnyerıjének – mi úgy mondanánk – alkalmasságánál fogva való („árnyéklelkének varázserejét” kifejezı) rokonságára vetett fényt; arra, hogy a cím viselıje nemcsak méltó Attila géniuszához, hanem valóban magában hordja annak egy darabját.67

Vagyis a jelképes az érdekelt saját tudatában is összemosódott a valóságossal: Álmos elnyerve az „Attila ivadéka” címet úgy érezte, kiteljesedett benne, megteremtıdött, akárcsak egy tényleges ıssel, Attilával ez a kapcsolata.

A kutatóink egy része által a székelyek ıseként számításba vett bolgár eszkil nép a VIII. és IX. század folyamán, úgy tetszik, párhuzamosan mozgott a magyarsággal. Feltételezhetı, hogy a VII. századtól, vagyis az óbolgár birodalom területérıl kiindulva. Az onogur népek egyike lévén, eredetileg nyilván Kovrat (és Irnik, tehát Attila) Dulo-nemzetségének tagja, Attila valóságos fiági leszármazottja állt az élén. Emiatt tarthatta az ısgesztában megırzıdött régi székely hagyomány azt, hogy ık Attila népe voltak.

Kovrat óbolgár birodalmában ideológiai alapként szolgált a világbíró Attilának – mint a dinasztia ısének, népeket összetartó hatalmuk tekintélyi forrásának – kultusza, de egyáltalán nem volt kultuszuk az ogur népekben lassanként felszívódó, azok korábbi elnyomóinak, a hunoknak. Tapasztalhattuk az úgynevezett hun Csodaszarvas-mondánál, hogy még a hódításaikban résztvettek is visszataszító képet rajzoltak e nép öldöklı és fosztogató, „ördögöket” idézı áradásáról. E rossz emlékek miatt Kovrat bolgár birodalmában már nem szólt hunokról a fáma. İsi, a pogány kor mélyébıl származó Attila-hagyományunk azért főzıdött

csupán Attila hallatlan varázserejő személyéhez, a világbíró hıshöz, a

hatalom netovábbjához – nem pedig Attilához mint a hunok uralkodójához, hódításaik megszervezıjéhez – , mert e hagyományra a magyarok (és a székelyek) nem a hunok révén, nem Attila hun birodalmában tettek szert, hanem az Irniktıl származó Kovratnak onogurok vezette hatalmas országában. E sajátos és történetileg determinált ısi hagyomány meglétében tehát nincs okunk kételkedni. Az írásbeliség létrejöttéig kitartó fennmaradása jelzi a legelsı onogur kapcsolatunk (a velük való keveredés) idejébıl származó emlékek erejét, szívósságát. Egyben hunok nélküli Attila-hagyományunk is igazolja, hogy a Csodaszarvas-mondának az óbolgár birodalomban kialakult eredetijében Hunortól semmiképpen sem hunok, hanem „hunorok”, vagyis a magyar szóval mondott onogurok származtak. (Éppen ez a Hunor és a hunok címő fejezetben beígért bizonyítékunk.)

A hun történet és az Attila-hagyomány egymástól való elhatárolása után világosabban tájékozódhatunk a hun történet létrejöttének körülményeiben. Mindenekelıtt pedig az egyesített krónikában imént feltárt elızményének összefüggéseiben.

Elıször volt tehát az elhomályosult monda. Levente onogur kabarjai („hunorok”), akiket nagy és gyors gyızelmek után a Bizánccal váratlanul kiegyezett Simeon kán ellentámadása kiszorított Bolgárországból, s nyilván az al-dunai úton átvágva magukat, a Temesközben csatlakoztak Árpád erıihez, megteremtették a maguk mondáját küzdelmeikrıl. Talán a Fehérló-monda némi hatására, de a Szvatoplukkal kötött szövetség emlékeként is, azzal a mondai hozzátétellel, hogy Pannónia fejedelmének engedélyével települtek meg itt, és ık hívták be azokat, akik az ó Kárpát-medencébe érkezésük után valóban hamarosan jöttek, tudniillik a betelepülı népet kísérı törzsszövetségi erıket, a „magyarokat”.

Ezután következett az elhomályosult monda krónikai alakulásának elsı szakasza. Az ellenısgeszta szerzıje felhasználta a mondát, mert az onogur kabar részt, a mondában szereplı hunorokat azonosította a csodaszarvas-mondabeli hunorokkal, Hunornak ez idıben külön népként felfogott leszármazottaival.

A monda krónikai alakulásának második szakasza az egyesített krónikában jött létre. A székelyek már a honfoglalás elıtt Pannóniában éltek, s Attila népének tartották magukat (de nem hunoknak). Mint az ısgeszta beszámolt róla: a honfoglaláskor önként csatlakoztak a magyarokhoz, új katonai segédnépként elı- és utóvédszolgálatban vettek részt a bihari hadjáratban. A Kálmán kori krónikás az ısgeszta adatait és az ellenısgeszta mondáját egymás mellé állítva, így gondolkodott: ha a hunorok elıbb voltak Pannóniában, és behívták a magyarokat, velük együtt foglalták el ezt a földet, azonosaknak kell lenniük a székelyekkel, akik elıbb voltak Pannóniában, csatlakoztak a

magyarokhoz, velük együtt foglalták el ezt a földet. S minthogy ı Ménrótból Nimródot csinált, a hunorokról, akik eszerint Hunornak, Nimród fiának életében, tehát a vízözön utáni negyedik nemzedéknek az idején kerültek Pannóniába, azt is feltételezte: nem ık maguk és nem röviddel itteni letelepedésük után hívták be a magyarokat, hanem csak távoli utódaik tették ezt hosszú-hosszú idık múltán, Árpád idejében. Ezzel aztán megoldódott az a probléma is, hogy a szerinte a hunorokkal azonos székelyeknek többé miért nem „hunor” a nevük. Azért, mert ık maradékai az egykori hunoroknak. A magyarok behívásának pedig azért kellett történnie, mert a székelyek már „Attila népe voltak”, s így csak az ısi testvérnéppel és az Attilától származó Árpád hatalma alatt akarhattak élni. Megvolt tehát a behívás ideje és (új) oka is, s az eredetileg kabar hunorok helyett a hunorokká megtett székelyek cselekedték azt a honfoglaláskor, amit egyébként az onogur kabar törzs meg a székelyek külön-külön egyaránt megcselekedtek, tudniillik, hogy Pannónia birtokáért együtt küzdöttek a magyarokkal.

– Kézai szövegében azonban a behívás motívuma nem szerepel, csak az, hogy elébe mennek a magyaroknak.

Lám, csendes, de éber nyomozótársam figyelmét nem kerüli el semmi. Csakhogy ez már az elhomályosult monda krónikai alakulása harmadik és végsı szakaszának, a hun történet kialakulásának problémája, amelyre most még nem térhetünk rá. De a kérdésre válaszul: az egyesített krónikában ez a motívum is minden bizonnyal benne volt. Nem feltőnı ugyanis, hogy Kézai kihagyta; neki eleve oka volt erre. Csabáról azt írta: visszajutva Szkítiába, váltig sürgette, hogy a szkítiai rokonság foglalja vissza Pannóniát; mintegy ezért került sor aztán a „második bejövetelre”. Csabának ez a hun történet számára fontos kezdeményezı szerepe ki kellett, hogy szorítsa Kézainál a Pannóniában lévı székelyek kezdeményezı szerepét, amelyrıl a Kálmán kori krónikában olvasott.

Az elhomályosult mondának az egyesített krónikában tévesen létrejött változata – a hunorok és a hunok azonosításának kivételével – már minden elemmel rendelkezett, hogy a hun történet alapja lehessen. Annak valóban a csírája volt. De csak a csírája még. Mert jóllehet kutatóink bıven sorolják azokat a nyugati mőveket, amelyek félelmetes megjelenésük miatt a magyarokat már jóval Kézai elıtt azonosították a hunokkal, az ı idejéig ez sem befolyásolta a magyar krónikásokat. Ami a hagyomány rendkívüli tekintélyére mutat.

A csíra hosszú idın át nem eredt meg, nem hajtott ki.

ÖRÖKSÉG AZ: AMIVEL AZ ÖRÖKHAGYÓ RENDELKEZETT A XIII. század vége felé erısebben irányul a figyelem a távoli múltra, és a

krónikások is tudákosabbak. Láttuk, mi izgatta a dinasztia mondai származásával kapcsolatban az ekkori írástudókat.

De izgatta valami más is. Az Attila örökségekénti honfoglalás mondabeli fikciója. Az a gondolat, hogy az örökség olyan tárgy, amely az azt örökül hagyónak birtokában volt már. Hogy tehát Árpád bejövetele nem volt a haza birtokbavételének legelsı etapja. Hogy ennek az országnak édes földje valamiképp a honfoglalásnál is régebben a miénk.

Másképpen tekintett erre az elgondolásra Kézai, aki szerint nemcsak Árpád származott Attilától, hanem a magyarok is a hunoktól, és másképpen Anonymus, aki ragaszkodva a hagyományhoz, csakis Árpádot származtatta Attilától, a hunokról nem vett tudomást. De az örökség jogán való honfoglalás, az, hogy ez az ország, ha nem igazándiból, legalább morálisan vagy – hidegebb aggyal felmérve – jogilag már korábban az Árpád családja által megszemélyesített nemzeté volt, Anonymusban is mély érzelmi húrt pendített meg. Az örökségkénti honfoglalás különösen felemelı és rendkívüli jelentıségő voltát belerejtette gesztájába.

Miért rejtette? Hogy ne értsék félre: itt nem valóságos, csak elvi – de annak kiválóan fontos – problémáról van szó.

Ez külön kis magánnyomozás a nagyobb magánnyomozáson belül. Anonymus honfoglalási évszámul hangsúlyozottan honfoglalás elıtti

évszámot ad. Nem a bejövetelnek, hanem a Szkítiából elindulásnak szerinte való dátumát. Tudományunk kimutatta, hogy Anonymus felhasználja Regino prümi apát 908-ban befejezett Világkrónikájának több adatát, s Regino szerint a magyarok népe 889-ben „jött elı a Thanais mocsaraiból”. Szerintünk ugyan – amit még majd valószínősítünk – az ısgeszta támaszkodott Reginóra, és Anonymus csak onnan, tehát közvetve jutott a reginói adatokhoz, ez azonban nem változtat azon, hogy ha nem is magától Reginótól, de az ısgesztából feltétlen ismernie kellett ezt a dátumot. (Hogy Regino téves évnél ad hírt a 895 körüli bejövetelünkrıl68, azt az általa tájékoztatottak nem sejthették.) Úgy látszik, Anonymus öt évre számította az elindulás és a Pannóniába érkezés közötti idıt, s ezért írt 884-et. A bökkenı az, miért cserélt fel egy számára hitelesnek tekinthetı számot egy csupán feltételezettel. (Kézainál egyébként 872, a krónikában 677 a honfoglalás – egyaránt téves – évszáma.) Nyilván Anonymus a 884-es számmal akart kifejezni valamit, amire a 889 nem volt alkalmas. Errıl pedig eszünkbe jut Süpek Ottónak az a megfigyelése, hogy Anonymus gyakran alkalmazza a korabeli nyugati aritmozófiát, amely a

számoknak jelképes alapszámukra visszavezetésével misztikus magyarázatokat tulajdonított. Ha elvégezzük az aritmozofikus átalakítást (8 + 8 + 4 = 2 + 0 = 2), a honfoglalók Pannóniába való útnak indulására azt a számot kapjuk, hogy: kettı. S ha most már, élve a gyanúperrel, megkeressük, mikor jött Névtelen Jegyzınk szerint Attila Pannónia földjére, ezt az évszámot találjuk: 451. Szintén téves szám, Attila ekkor, két esztendıvel halála elıtt, a catalaunumi ütközetet vívta. (Más régi iratainkban a hunok Európába való benyomulásának idıpontja szerepel, ami a krónikában helyesen 373, Kézainál 700.) Anonymus „alkalmas” Attila-évszáma tehát (4 + 5 + 1 = 1+0 = 1)az egy jelképes számát adja. A keresztény számmisztikában az egy (ezt is Süpektıl tudjuk) a Teremtı szimbóluma, jelentése: Kezdet. Árpád honfoglalása tehát Anonymus szemében az eggyel szemben a kettıt, a második etapot, a folytatást jelentette. Ezt rejtette bele e két évszámba. De az elsın ı nem az elsı valódi birtokbavételre, nem a hunok birodalmára gondolt, csupán az e földet elıször azért szerzı Attilára, hogy tıle Árpádra szálljon örökségül, aki azt utódaiban meg is fogja tudni tartani. Vagyis ı csak Attilának a magyarok szemszögébıl jelképes, morális értékő foglalására gondolt.

– De hát bizonyítja valami, hogy nem konkrétan a kettıs bejövetelre? Anonymus ezzel három hıshöz főzte a magyar föld birtoklását. Attilához,

az örökhagyóhoz, a Szkítiából kivezetı Álmoshoz (mintegy a magyar nép Mózeséhez), továbbá Árpádhoz, a hon szerzıjéhez. Ungvárról ugyanis, ahol – Anonymus szerint – Álmost követıen fejedelem lett, Árpád 903-ban indul el Pannónia meghódítására, ez a dátum pedig a három jelképes számát adja.

Kun László keserves korszakában vigasztaló ábránd lehet, hogy a haza földje régi és beteljesült ígéret révén a miénk, mert akkor hogyan is pusztulhatnánk el rajta, jobb idıknek kell eljönniük. A gondolat benne van a levegıben. Anonymus így fogja fel, Kézai pedig már egyenesen úgy, hogy ez a föld valóban kétszeresen a miénk: már Attila idején is magyar föld volt.

A múlt példáira alapozott jobbjövı-várásban jelentkezı ıstörténeti érdeklıdés lehet az oka annak, hogy ugyanabban a korszakban egyszerre két egészen egyéni mővet alkotó krónikásegyéniség jelentkezik. Anonymus és Kézai ugyanazt a feladatot akarva megoldani, két egészen ellentétes, de egyformán merész megoldást talál. Sajátságos, hogy éppen a dúsabb fantáziájú Anonymus vállalja a szerényebbnek látszó szerepet, a legrégibb gesztának – egy meglévı anyagnak – újbóli felmondását. De ı amellett, hogy ragyogó tollú író, lelkes historikus, a maga módján – de magyar földön mindenképp elsıként – történetíró. Képzeletére neki a tilalom kijátszásához van szüksége. Kivételes formamővészetének és történetírói hozzáállásának megfelel, hogy a nagyrészt készen kapott tartalom elıadásának módjával, megírási mővészetével remekeljen. S ugyanolyan sajátos, hogy a kompilátor

hajlamú Kézai vitte véghez a fantasztikusabbat, bontotta ki a nagy regénysztorit, talán mert ahhoz már nem volt elég képzelıereje, hogy a felületen fénylıt megkülönböztesse a teljességében óaranytól. Zőrzavaros korukban Anonymus Álmost és Árpádot, Kézai csakis Attilát tekintette és állította oda példaképnek. Anonymus kedvtelve díszelgı, bıvérő, patriarkális magyar úr és játékos intellektusú, optimista, bátran világias szellem. Kora reneszánsz alkat. Kézai szociális hajlandóságú, mővelt pap, precíz – és pedantériájából váratlanul kizökkenı –, szikár írástudó, akit háborgó szomorúsága emel a hun egekbe. Tulajdonképpen ott állt valamivel mögöttük a harmadik is, hiszen Kézai követıje fiatalabb kortársuk lehet. İ azonban mesterének csupán epigonja. Kézai szivárványának görbületén továbbkapaszkodásra akarnoksága készteti.

Kun László korában akkora a vágy az illúziókra, hogy ami már Könyves Kálmán ideje óta megvolt, s hiába kínálta magát, az iméntiekben annyit emlegetett „csíra”, hirtelen fejlıdésnek indul, kivirágzik. S ki gondolná? Hat évszázadon át uralkodik majd hatalmas koronájú, érinthetetlen tölgy gyanánt...

ATTILA-ILLÚZIÓ HUNOKKAL Kézai Simon külföldi tanulmányai idején sok mindent összeolvasott.

Ismerte közvetlenül vagy közvetve Jordanes mővét is, s az úgynevezett hun Csodaszarvas-monda egyes részleteit (amelyeket a maguk helyén ki is mutatunk) beleolvasztotta a magyar Csodaszarvas-monda elıadásába, ami jelzi, hogy a két mondát egy és ugyanazon monda változatának tekintette. Már ez felvethette benne annak gondolatát, hogy a magyarok és a hunok egy tırıl valók, így indulva a magyar-hun kapcsolat nyomába, a Hunor névben megsejti a hunt. A középkori skolasztikus tudomány jellegzetes tájékozódási eszköze a határt nem ismerı etimologizálás, s ahogy Anonymus nem átallt magyar kifejezéseket latin vagy görög szavakból származtatni, Kézai alighanem a senior,- prior-, majorféle, melléknevek fokozásából keletkezett latin fınevek mintájára Hunor nevében afféle „hunabb hun”, „hunok elseje”, „hunok ıse” értelmet érzékelhetett, így származtak az ı tudatában Hunortól a hunok, s lett a hunorokból hun nép. Abból pedig, hogy Hunortól és Magortól „hunorok és magyarok” eredtek, az elıbbiek alapján a „hunok, vagyis magyarok” volt a logikus továbbkövetkeztetés.

S egyszerre merıben új jelentést nyert az ı szemében valami. Ezt nyilván mások is ismerték, de csak a székelyek hun mondájának tartották, amelyhez

nekünk semmi közünk. Egy népi mondafüzér arról, hogy amikor Attila Pannónia földjén meghalt, Aladár és Csaba nevő fia között trónviszály támadt. A küzdelemben vesztes királyfi, Csaba, megfogyatkozott seregével kivonult Pannóniából.

Idáig ez könnyen felismerhetı mondai elbeszélése az óbolgár birodalom kialakulása történetének, Ellák és Dengizik (meg Irnik) apjuk halála utáni viszályának és Dengizikék Pannóniából való kivonulásának. A népi mondafüzér azonban úgy folytatódott, hogy Csaba Görögországba vonul anyai nagyatyjához, a görög császárhoz, majd innen visszatér szkítiai rokonságához, és váltig sürgeti ıket, foglalják vissza Pannóniát.

Mielıtt Kézai kézbe vette, e mondákban bizonyára volt szó sok másról is, de ı ezeket a motívumokat ragadta ki belılük, és hozzátette: Csaba halála után a nép fel is kerekedett, és Árpád vezérletével visszaszerezte Attila örökét. Az óbolgár birodalom kialakulása mondáját magyarok és székelyek nyilvánvalóan Kovrat birodalmából hozták magukkal. A monda eltérı vonásainak is sejthetjük magyarázatát.

Csabáról mint X. századi magyar kalandozó vezérrıl tesz említést Aventinus bajor történetíró. Korábbi magánnyomozásunkban valószínősítettük, hogy Csaba utolsó szavárd törzsünknek, a Jenı törzsnek fejedelme volt, aki az Árpád halálát követı zavarok idején törzse fegyverforgató ifjainak élén elhagyta a Duna menti új hazát, a Balkánra, a Vardar vidékére költözött, ahol a X. századtól a XIII. századig ismert egy magyar néprész létezése. Szerintünk az etelközi vérszerzıdést megszegı Csaba fejedelmet a hazai táltosok „örök átokkal” sújtották, úgyhogy mágikus fenyegetés terhe alatt nevét sem lehetett említeni többé.69 Az ısgeszta azért tartotta fenn azt – mint Anonymustól értesülünk róla –, hogy „Szovárd” költözött Görögországba, ahol népét „Csabamagyaroknak” hívják.70 Csaba törzsének itthonmaradottai a törzsszövetség népének felháborodása elıl Erdélybe menekültek, ahol késıbb az oda telepített székelyek szervezetébe Jenı-nemként kerültek bele.71 E menekültek Csabáról szólva úgy kerülték meg a mágikus tilalmat, hogy olyan fejedelemként beszéltek róla, aki nem Árpád, hanem réges-régen, még az Attila halála utáni zavarok idején vonult ki Pannóniából, és telepedett le Görögországban.

Az említett népi mondafüzér kialakulásának ezzel csak az egyik szálát gombolyítottuk le. A székelyek a honfoglalás után csatlakozott népként elszórt közösségekben éltek az ország végein. Ezeken a határ menti területeken is keveredhettek az úgynevezett „pannóniai onogurokkal” (akik nem tévesztendık össze a honfoglalás elıtt Pannónia egy részét megszállva tartó bolgárokkal). A pannóniai onogurok a bolgárságnak ahhoz a részéhez tartoztak, amely az óbolgár birodalom széthullása után nyugat felé indult el új

hazát keresni. E rész egyik ágát Kovrat Aszparuh nevő fia vezette, aki az Al-Duna vidékét meghódítva, a mai Bulgária alapját vetette meg. Másik ága – s ezek lettek a pannóniai onogurok – Aszparuh öccsének, Kubernak a vezetésével a pannóniai avar birodalomba költözött be. Maga Kuber egy idı múlva híveinek szőkebb körével kivonult Pannóniából, és Bolgárországban unokaöccsénél, a már nem élı Aszparuh fiánál keresett menedéket.72

A székelyek és az onogurok keveredésekor az immár Dengiziket is magába olvasztott Irnik és az onogur Kuber „kiköltözési” mondái szintén elegyedtek. Amikor aztán a székelyeket Erdélybe telepítették, ott a hozzájuk csatolt Jenı-nem Csaba-mondája ugyancsak hatni kezdett az amúgy is átalakulóban lévı kiköltözési történetre. Irnik helyett Attila fiaként Csabát kezdték emlegetni, aki a hun király halála után Görögországba ment, de most azért, mert – mint Kuber – a görög császár (értsd: bolgár kagán) rokona volt. S az új mondaalakulás szerint Csaba már nem maradt a Balkánon, hanem – mint Irnik – a Don-Volga vidékére (ahogy a keresztény idıktıl fogva nevezték: Szkítiába) tért vissza a keleti rokonokhoz, ahonnan utódai késıbb „hazajöttek” Pannóniába (mint eredetileg Árpáddal együtt Csaba). Az eszkilek még a honfoglalás elıtt valóban a Volga vidékérıl juthattak el Pannóniába. Nekik és az onoguroknak is saját mondáik lehettek idekerülésükrıl, de Kézai ezek helyére a Pannóniába való magyar beköltözést tette, mint Csaba népének visszatérését erre a valaha Attila birtokolta földre.

Valószínő tehát, hogy ez a mondafüzér Erdélyben termett. Kézai vagy ott lelt rá, vagy az ı idejében Magyarország más részein is már terjedni kezdett.

Hogy ez a hunokról, vagyis a magyarokról szóló igaz történet, abban ıt bizonyára azok a nyugati munkák is megnyugtatták, amelyek oly régen beszéltek a hunok és magyarok azonos voltáról. Kézai nyelvérzéke azért valamivel jobb volt, mint követıjéé. A latin hungarusban ı még nem érez hun szótövet, ezért fenntartja az ısgeszta állítását, hogy ez a népnevünk az Ung-Hung folyó nevébıl származik. Követıje nyilván azért meri a magyar királyt Magor helyett latin krónikában Hunortól származtatni, mert azt hiszi, hungarus nevünkben is a hun népnév lappang.

A hun történet szerzıje a Csaba-mondakört a hun-magyar azonosság szükségleteinek megfelelıen kerekítette ki. Nyilván ı tette hozzá – talán, mint Gyırffy véli, az Abák egy már keresztény kori Csaba nevő elıdjére alapozva73 –, hogy Ed és Edömén, az Abák ısei voltak Csaba fiai; ezzel támasztotta alá a hun királyfi magyar voltát. De mindez a hun történetnek még csak kiindulópontja lett. Kézai nagy ívő háttér gyanánt megszerkesztette a hunok Pannóniába jövetelének, Attila európai hódításainak és uralkodásának maga elképzelése szerinti történetét is.

Ez sajátos kompiláció. Gesztája elején azt írja, hogy a magyarok „Olasz-,

Francia- és Németország-szerte különféle iratokban elszórt és széthányt történelmét” szedte egy kötetbe. Miután egyébként a maga korabeli krónikát nem sokkal és nem idegen források nyomán egészítette ki, inkább tömörítette, meg „visszalopásokkal” javította, ez a nyilatkozata elsısorban a hun történet megírására vonatkozik.74 Nem Attila valóságos történetének megrajzolására törekedett, hanem a hunokkal és Attilával kapcsolatos mondaszerő elemeket – a Nibelung-énekben és másutt találhatókat – keresgélte és főzte össze. Közéjük tolla nyomán itt-ott Attila idejébe áttett további székely és onogur hagyománytöredékek és ma már alig nyomon követhetı ısgeszta-szilánkok is belekeveredhettek.

Ekképp kerekedett ki a hun történet, lett egységes és mondai hangulatú elbeszélés. De így lett végül nagyon kis részben székely-magyar, jóval inkább idegen mondai elemekbıl, ismeretlen auktorok által kimódolt eseményekbıl álló különös keverék is. Meg mondai és létezı figuráknak s más idıben élt vagy más funkciójú történeti személyeknek a valóság szempontjából képtelen vegyüléke. Nem hagyomány, de história sem, és irodalom sem, hanem – sztori. Annak azonban kitőnı.

Kézai saját érzése az lehetett, hogy csupán kiegészítette a Kálmán kori krónikának egy részletét, és rálelt a rejtélyes „hunorok” kilétére. Aligha volt fogalma arról, hogy a hun-magyar azonosság, de még a hun-magyar rokonság puszta feltételezésével is évszázadokra úgy térítette el történeti tudatunkat, mint manapság repülıgépeket szokás más útirányba. Jobb benyomásunk lehet, ha a valósághoz való viszonya helyett a képzelet termékeként értékeljük a hun történetet, vagy ha politikai tettként, a magyarság létjogosultságának argumentumaként mérlegeljük. Hatása – ha csak arra gondolunk, hogy Arany Jánost a Buda halála megírására ösztönözte – irodalmi szempontból is rendkívüli volt. Hát még lélektani tekintetben! Az egész nemzetet magával ragadta. Nehéz évszázadokon át erısítette a magyarság öntudatát. De túlzott önbecsülésnek, kivagyiságnak, a virtuskodásnak is tápot adott; ilyenkor a múlt monumentálisra festésének árát kellett megfizetni. Kézai kerek, epikus alkotása ódon regénynek ma is megállja a helyét. Kár, hogy a krónika mőfajában hozta létre, amelytıl olvasói késıbb történeti eligazítást vártak, amelyet valóságos történelemként fogtak fel, de Kézai idejében egyéb világi irodalmi mőfaj nálunk jóformán nem is létezett.

Mit lehet egyáltalán a szerzı szemére vetni? Végeredményben a korabeli botladozó tudós módján és lehetıségei szerint járt el, akit az igazságkeresésben nem a tárgyilagosság, hanem az érzelmek vezettek. Valóságnak vélte a népi mondákat: a történeti hitel szempontjából elsısorban ebbe bukott bele. E tekintetben a hun történet alapja egészen más természető, mint az ısgesztáé, amelyre Anonymus épített.

A változékony, burjánzásra, vegyülésre kész népi mondákkal szemben az ısgeszta regösénekekre alapozott, melyek a maguk idején, a pogány korban, évezredet is kiálltak szövegükben változatlanul. Ezek a fontos események megtörténtéhez közeli idıben, elıírt kötött formában születtek, minthogy a szakrális törvényeknek voltak alávetve, így is adták ıket tovább, megmásíthatatlanul. Tudjuk például több mint másfél évszázaddal a mi honfoglalásunk elıtt türk hısöket (egy kagánt, egy hadvezért és egy fıtanácsadót) megéneklı regösénekekrıl, hogy még az e személyiségeket ismerı nemzedék életében öntötték versbe és vésték kıbe ıket. Tehették, hiszen szóban is változatlan továbbadásra, az öröklétnek készültek mindenkor.75

A mi regösénekeink is minden bizonnyal eredeti és hiteles híradásokat tartottak fenn – mondhatnánk, ha az egyes tények elhallgatására, némely nevek helyettesítésére kényszerítı mágikus megszorítások valamit vissza nem vettek volna ebbıl. E követelmények ugyan szintén módosították a mondai elbeszéléseket, de követhetı logikával, amellyel legalább számolhatunk.

ÖTÖDIK FEJEZET Onogurok, székelyek és a magyar honfoglalás HUNGARIA Térjünk vissza oda, ahonnan a hun történet a hagyományt és vele a mi

gondolatmenetünket is kizökkentette, az onogur kérdéshez. 568-tól Pannóniát az avarok birtokolják. 670 táján újfajta népesség jelenik

meg közöttük. Az újonnan jöttek mindenféle menekülı közösség, köztük keleti avarok is, s egy részük onogur. Kovrat ugyanis rövid idıvel ezelıtt meghalt, s ezt követıen a kazárok rátörtek országára, az óbolgár birodalom felbomlott. Népességének egy része meghódolt a támadóknak, a többiek más-más irányban igyekeznek kitérni a kazárok elıl. A Pannóniában megjelenı onogurok e szétköltözık már említett, Kuber vezette csoportja.

László Gyula, aki különös figyelmet szentel ennek a kérdésnek, úgy véli, hogy a beköltözött onogurok megszerezték a hatalmat az avar birodalom fölött, s róluk Pannóniát a Nyugat már Árpád honfoglalása elıtt is hívta Vangáriának, Ungariának. Vagyis ezt az idegen nevünket tılük örököltük. Foglalkozzunk egyelıre az ı feltevésének csupán ezzel a részletkérdésével.

Egyik tudós bírálója azt veti László Gyula e felfogása ellen, hogy hiszen ehhez a névhez már jóval korábban hozzájutottunk. Ami igaz, ha a keleti pusztákon elıbb volt „onogur” nevünket a törzsszövetség kazár vezetés alá kerülése után egy-két nép „türk”-re cserélte is fel (sıt a 895. évi honfoglalás után a korábban itt lakók után „avar”-nak is mondtak minket), de azért ez az érv nem mond teljesen ellent a kifogásolt állításnak, amely szintén válasz lehet arra, miért nevezik Duna menti független országunkat az „onogurból” származó Ungariának, Hungáriának.

Feltőnhet azonban, hogy elsı királyaink pecséten, pénzen, okiraton „Rex Pannoniae”-nak s nem Rex Ungariae-nak vagy – Ungarorumnak nevezték magukat. De hátha éppen az nem tetszett e királyainknak, hogy más népnek a nevén nevezzék országukat, különösen, hogy annak bizonyos számú valóban onogur népessége is volt. Továbbá az eltőnt onogur hatalmon és a jelenlévı onogur töredéken kívül az onogur végeredményben bolgárt is, tehát egy létezı és szomszéd népet jelentett.

Annyi bizonyos, hogy az ısgeszta szükségesnek tartotta megmagyarázni latin nevünket, mondván: a honfoglalásra indulók megszálltak az Ung folyónál, s ezért neveznek az idegen népek minket ungarusoknak. Oly módon igyekszik tehát e névnek okát adni, hogy hazai és a honfoglalással kapcsolatos

eredetőnek állítja be. Az egyesített krónika számára ez már felesleges, el is hagyja, csak Kézai lopja újra be a gesztájába. De aközött, hogy a Kálmán kori krónika mellızte a szómagyarázatot, és aközött, hogy Könyves Kálmán pecsétjén már azt olvassuk: „Rex Unga(ro)rum”, mégis összefüggés lehet. Éspedig az, hogy több mint kétszáz esztendıvel a honfoglalás után az „Ungaria” mindenkinek már csakis a magyarok országát jelenti, az elnevezés elızményeivel nincs mit törıdni. Lappangva mégis tovább élt annak emléke, hogy latin nevünkkel valami nincs rendben. Egy krónikásunk – talán éppen az egyesített krónika szerzıje – a krónika minden erre alkalmas helyén a szövegeket élesen németellenes fogalmazásokkal hegyezi ki, ı adhatta a németnek tekintett Péter király szájába a gyilkos szójátékot: „Ez a név: Magyarország, abból származik: Nyomorország.” (A latinban: Ungaraia és angaria = szorongatottság, nyomorúság.) Ez is jelzi: olyan emlék főzıdött idegen nevünk származásához, hogy miatta gúnyolnak minket.

Az ısgeszta naiv Ung-ungarus etimologizálása tehát nem volt egészen öncélú tudákoskodás, a másfajta szószármaztatás elhárítására született. A XI. századi gesztaíró még tudta azt, amit csak a XIX. század végének tudósai fedeztek fel ismét, hogy latin nevünk az „onogur”-ból ered.

S még az a nyakatekert tudálékoskodás sem magának való játék, ahogy Anonymus cifrázza az ısgeszta naiv szófejtését, hogy tudniillik Hung váráról nevezték Árpádot és vitézeit „hungárusoknak” meg „hungvárusoknak”. Még két ízben visszatér rá mővében, így: „Salán vezér... bolgár szokás szerint, követeket küldve elkezdett fenyegetızni; Árpádot csúfondárosan Hungvária vezéreként üdvözölte, embereit gúnyosan hungvárusoknak nevezte.”76 Anonymus idején királyaink már emberemlékezet óta latinul a „Rex Hungáriae” címet használják, ha tehát ı is a Hungból vezetné le a hungarust, ahogyan az ısgeszta tette, ez nem volna gúnyolódásra alkalmas, ezért találja ki a fura és a hungarushoz képest csúfondárosnak hangzó „hungvárust” (amelynek alkalmazásába aztán láthatóan maga is belebonyolódik). A Salán elleni döntı ütközet elıtt Árpád fordul e szavakkal katonáihoz: „Szittyák, kik a bolgárok dölyfébıl Hung várától a hungárus nevet kaptátok...”77 Szerinte tehát a bolgárok gúnyolnak bennünket e nevünkkel.

Kétszáz esztendıvel az ısgeszta létrejötte után ı már honnan tudhatta, hogy a bolgároknak közük van idegen nevünkhöz, hiszen ısi onogurjainkat a kortárs Kézai egyenesen hunoknak gondolja. S ha nem volna valami indítéka rá, éppen a hajdani magyar dicsıség megéneklıje nem használná fel tréfára azt a szót, ami az ı kiválóan tudott latin nyelvén Magyarországot és a magyarokat jelenti: az ısgeszta szövegében kellett benne lennie erre való – és félreérthetı – utalásnak. Ilyenformán: „az Ung folyóról nevezték a magyarokat az idegen nemzetek ungarusoknak, ,nem pedig a bolgárok miatt'.”

Az ısgeszta tehát ki is mondta, mirıl van szó, de oly módon, hogy Anonymus a maga idejében már mégsem következtethetett a dolog igazi okára.

A pannóniai onogur Ungariára épül a „kettıs honfoglalás” elképzelése. László Gyula feltevése szerint ugyanis a 670 körül beköltözöttek egy része magyar lett volna.

„AZ İ NYELVÜKÖN BESZÉLNEK OTT...” A tudomány képviselıi közül a Kézai-féle Attila idei „elsı bejövetel”

fikciójában már régen nem hisz senki. Egy honfoglalás elıtti magyar jelenlét gondolata azonban váltig kísért. A kettıs bejövetel krónikai említésének másféle történeti magyarázataként vagy egyszerően azért, mert az Árpád honfoglalása elıtti népvándorlási hullámok a magyarokéhoz igen hasonló kultúrájú népességeket sodortak be Pannóniába. Más-más értelmezésben számos tudóst foglalkoztatott ez a gondolat; nem sok eredménnyel. A századfordulón Nagy Géza például felvetette, hogy az óbolgár birodalomból – ahol a magyarság jelen volt – annak bukása után Kovrat negyedik fiának vezetésével Pannóniába költözık tetemes része magyar lehetett. László Gyula „kettıs honfoglalás” feltevése mai tájékozódással, régészeti kérdésfeltevésekkel ezt a sort folytatja.

Az ı feltevése szerint a Pannóniába betelepedett Kuber onogurjainak magyar elemében feloldódtak az onogurok, de a magyarok megtartották „a szomszéd népek és Európa emlékezetében az onogur nevet”.78 Mi azonban Dümmerth Dezsınek a Szent Demeter legendája VII. század végi névtelen görög szerzı által írt változatával kapcsolatos vizsgálódása79 nyomán – abból, hogy az avar kagán Kubert helytartójává tette „az idegen népek fölé” – arra következtetünk: a beköltözött onogurokat csatlakozott népként a határvidék ırzésére rendelték. Abból a ténybıl pedig, hogy Kuber késıbb fellázadt, és – mint már említettük – harcok közepette elhagyta Pannónia földjét, azt gyanítjuk, az onoguroknak ekkor nem sikerült magukhoz ragadni a hatalmat.

A Magyarország története a legújabb kutatások nyomán így ír: „Az egykori avar birodalmat új keleti népek alapjaiban szervezték át, ezek között csak egyik lehetett Kuber és kísérete”; a leletanyag azt sejteti, hogy az új néphullám „a kazárok elıl menekülı, illetve a kazár állam kialakulásakor leszakadó népek konglomerátuma volt, közéjük sorolhatók a Dnyesztertıl nyugatra élı keleti avar töredékek is”.80

Egy idı után mégis az onogurok bizonyos vezetı szerephez jutottak

Pannóniában, ami azonban alig tarthatott egy évszázadig, mert 796-ban Nagy Károly hadjáratot indít, és elfoglalja a Dunántúlt. Ott nemsokára Pribina és Kocel szláv hőbéres hercegsége révén leginkább a szláv befolyás érvényesül. Ezzel egy idıben Krum kán az ország keleti felének nagy részét Bolgárországhoz csatolja „Dunán túli Bulgaria” néven81, az avar kagán pedig Nagy Károly vazallusa lesz. De hogy egy, az avar hatalommal összeépült „onogur” Pannónia korábban csakugyan létezhetett, arról 860-ban Német Lajos keleti frank uralkodó oklevelének ez a Savaria közelében levı tartományi határhegyet jelölı elnevezése tanúskodik: „marcha uengeriorum”, vagyis az onogurok határvidéke. Elıfordul ezenkívül e korból a vangárt „vandál”-lal összetévesztı írott említés is.

Közvetlenül a honfoglalás elıtt nincs nyoma a pannóniai onogurok önálló politikai létének. A Dunántúl Arnulf keleti frank király országához tartozik. A Felvidék nyugati része a Garam folyó vonaláig Morvaországhoz. Említettük már a délebbi morva föld („Nagy Moravia”) létezésének újabb kelető felfedezését. Ez a Szerémséget, a Duna-Tisza közének déli és a Temesköz nyugati felét foglalhatta magában82 bolgárszláv lakossággal, s a honfoglalás küszöbén morva-bolgár vetélkedés tárgya lehetett. Ám Anonymusnak az ısgesztán alapuló tanúskodása szerint a honfoglalás idején a Krum kán szerezte területeket a bolgárok még mindig vagy már ismét kezükben tartották, sıt meg is növelték.83 „Az Alföld nagy része mindamellett gyepőszerő határvidék volt... Regino egy kortárs beszámolója alapján különböztette meg a Kárpát-medence területén a magyarok által elıször megszállt ,pannon és avar pusztáktól' a ’karantán, a morva és a bolgár végeket'.”84 Erdélyben a honfoglaláskor blakok85 élnek bolgár fennhatóság alatt. A bizonyára mégis létezı pannóniai onogurjainkat területileg és politikailag sem a bolgár megszállóktól, sem pedig a szlávoktól nem lehet elkülöníteni.

Ami azonban számunkra a legfıbb kérdés: mi mutatna arra, hogy a pannóniai onogurok között magyarok voltak, sıt hogy maguk az onogurok csak nevüket ırizték meg, valójában felolvadtak a velük lévı magyarokban? László Gyula szerint egy évszázadokkal késıbbi tapasztalat. A pannóniai onogurokról sírjaik tanúskodnak, amelyek tárgyaira az úgynevezett „griffesindás” veretdíszek jellemzık. S most a feltevés legnyomatékosabb és legkonkrétabban megfogalmazott érve: a XI. századi nyelvi térképrıl az derül ki, hogy Tolna-Mezıföld, Baranya, Somogy, Zala, Vas és Gyır-Sopron megye nyugati végeinek alapnépessége magyar, de alig-alig vannak itt Árpád magyarjainak temetıi, a griffesindások temetıi a túlnyomóak. Kik adták hát e területek színmagyar helyneveit, folyóneveit is? A magyarrá lett onogurok! „A késıi avar és a 895–896-os honfoglalás temetıi egymást kiegészítve tárják

elénk a XI. századi magyar nyelvhatárt!”86 – mondja László Gyula. Ez gondolatébresztı ellentmondásnak látszik, mert hát a 895-ös

honfoglalás után a XI. századig, alig valamivel több mint egy évszázad folyamán a griffesindás onogurok annyira elmagyarosodtak volna, hogy a helynevek, de még a nehezen változó víznevek is tılük származhassanak? Hacsak – véli László Gyula – ezek az onogurok már évszázadok óta nem beszélnének magyarul.

Ami a griffesindásokat illeti, a szaktudomány László Gyula érvelését újabb adatok alapján megkérdıjelezi. A griffesindás kultúra legalább egy emberöltıvel 670 után kezd az avar birodalom területén kibontakozni, tehát valójában VIII. századi, és az egyre szaporodó régészeti megfigyelések IX. század eleji megszőnését igazolják. „Ha elképzelhetı is onogur-magyar csoportok részvétele a késıi avarság etnikai színezésében, korántsem tekinthetık kizárólagosnak vagy döntınek. Griffesindás temetıkbıl kerültek ugyanis elı Európában az eddigi legmongoloidabb embertípusok (úgynevezett Mosonszentjános A típus), ami aligha lehetett a magyarságra jellemzı.”87

Tehát: 1. nem minden griffesindás onogur, és talán nem is minden onogur griffesindás; 2. a griffesindás etnikum – vagy csak kultusza – nem érte meg a honfoglalást. A pannóniai onogurok azért aligha tőntek el, viszont elképzelhetı, hogy politikai befolyásuk – függetlenségük? – elvesztése után értelmetlenné váltak korábbi viseletük díszei, sírjaikból eltőntek e korábban szokásos mellékletek. Persze az is lehet, hogy a IX. század eleje óta eltelt idı folyamán más népesség foglalta el a helyüket. A László Gyula által megfigyelt ellentmondásból annyi mindenesetre megmarad, hogy az említett területen a színmagyar hely- és víznevek bizonyos ellentétben állnak azzal a ténnyel, hogy sírjaik tanúsága szerint kevéssé vannak itt képviselve Árpád magyarjai.

A magunk részérıl arra hívjuk fel a figyelmet, hogy az idıprobléma a 670 körül betelepült, de csak mintegy 700-tól befolyáshoz jutó griffesindások nyelvi elmagyarosodásával kapcsolatban is fennállana, még ha feltesszük is, hogy e területen – immár nem griffesindásokként – megérték a honfoglalást. 800-tól kezdve ugyanis az onogurok el magyarosodására aligha számíthatunk, mert ekkortól némi óbajoron kívül éppen a bolgár és a szláv befolyás érvényesül egyre erısebben. Tehát a magyar nyelvővé válásnak 700 és 800 között kellett volna a bolgár-török és az avar beszéddel szemben annyira elırehaladnia, hogy ezt a folyamatot a 800 utáni erıteljes idegen nyelvi hatások se állíthassák már meg. Adatok szerint a késı avar idıkben például az avarok szláv nyelven érintkeztek szomszédaikkal. A pannonjai onoguroknak tehát egy század jutna elmagyarosodásra, éppen annyi vagy még kevesebb, mint a 895-ös honfoglalástól a XI. századig, amikor is elsısorban a magyarság befolyása érvényesült a nyelv, szokások és az életmód

tekintetében.. Csendes nyomozótársam helyesen gondolja: ezek szerint a 670-ben érkezı

griffesindásoknak esetleg már magyar nyelvőekként kellett betelepülniük. Csakhogy nincs olyan adat, amivel ez nem csupán a XI. századi helyzetbıl visszakövetkeztetve, hanem közvetlenül megtámasztható volna. Akkor hát vagy nem létezı problémáról van szó, vagy ha az ellentmondás mégsem látszólagos, magyarázatát máshol kell keresni.

Magánnyomozói véleményünk szerint olyan nem magyar etnikumra gondolhatunk, amely már magyarul beszélı népként került Pannóniába, de nem 670 táján, hanem egy másik, adatokkal valószínősíthetı idıben. S ez adta 895 elıtt – vagy adhatta akár a kevés honfoglaló magyar elem jelenléte ellenére 895 után is a magyar hely- és vízneveket új környezetének, mivel az itt talált gyér lakosság már csak vegyes néptöredékekbıl állt, avagy – ha a honfoglalás után történt a dolog – azt esetleg eltelepítették. Ne felejtsük el: a honfoglalás kori Magyarország nyugati peremvidékérıl van szó! Éppen ezért olyan etnikumot kell feltételeznünk, amely Árpád honfoglalását követıen itt csatlakozott népként megmaradhatott, vagy csatlakozott népként ekkor kapott itt szerepet.

Egy ilyen, Pannóniában talált néprésszel már találkoztunk az elhomályosult monda elemzésekor. Sıt a kabarok valószínően onogur törzsének honfoglalási elbeszélésében arról olvastunk, hogy a Pannóniába érkezık „látták, (...) sok gyümölcse és bı termése van annak az országnak, és az ı nyelvükön beszélnek ott”. Mi volt hát az ı nyelvük? Erre sajnos nem adhatunk határozott választ. Bíborbanszületett Konstantin mőve szerint a kabarok Etelközben saját nyelvükön kívül megtanultak magyarul is. A honfoglalás idejének kabar nemzedéke már bizonyára a magyart szintén anyanyelvének tekintette, de ez nem zárja ki, hogy „az ı nyelvük” itt a bolgár-törököt jelentse. Csatlakozott néprıl van szó, és a híradás szerint onogur vagy magyar nyelvőeket talált Pannónia földjén.

E kabar törzs is számba jöhet tehát a László Gyula által felvetett ellentmondás megoldásánál, mert lehetséges, hogy ugyan bolgár-török nyelvőeket találtak itt, amely nyelvet hagyományosan magukénak tartottak, de elsıdleges nyelvként már a magyart használva, letelepülésük tájainak magyar neveket adtak. Ezek a kabarok azonban legfeljebb egy évvel elızték meg Pannóniában a honfoglalók többi csoportjait, de az idıprobléma velük szemben nem áll fenn. Az onogur kabarok azonban nem lehettek nagyszámúak, Terdzsüman túlzása, hogy húszezren vonultak volna hadba belılük. Legfeljebb, ha egy fél töményt, vagyis ötezer embert állíthattak ki, s ha feltesszük, hogy Levente egy egész töménnyel ment a bolgárok ellen, akkor csak derékhadát képezhették a seregének.

Érthetı azonban az elhomályosult monda híradása úgy is, hogy magyar nyelvőek fogadták a magyart is már saját nyelvüknek tekintı onogur kabar néprészt. Ezek pedig az onogur eszkilek, a székelyek feltételezett ısei lehetnek, kik mind onogur, mind magyar nyelven beszélhettek Pannóniában közvetlenül Árpád bejövetele elıtt.

Hogy éppen ık volnának a honfoglalás elıtti Pannónia magyar nyelvő „onogurjai”, az eredetileg szintén László Gyula elgondolása. 1974-bıl idézzük tıle: „...az elsı magyar honfoglalás, amely nemcsak törzstöredékeket, nemzetségeket, hadakat sodort a Kárpát-medencébe, hanem a nép is áttelepült, az avar korban, 670 táján játszódott le. İket találták itt Árpád magyarjai, ık mennek – «székelyek» néven – eléjük, és csatlakoznak hozzájuk.”88 Ha újabban csak mellékesen említi ıket, az a nyelvtudomány ellenvetéseinek következménye. A nyelvészeti vizsgálatok megállapítása szerint a székelyek magyar nyelvébıl nem lehet olyan nyelvi rétegre következtetni, amely akár csak egy évszázadon át tartó külön fejlıdés nyomait viselné. Ami pedig a székelyek idegen népelemekkel való eltérı érintkezéseit illeti, nyelvükben a pannonszláv (szlovén, horvát) nyelvi nyomok a legjellegzetesebbek.89 Ezek szerint a székelyek legkorábban a IX. század folyamán költöztek be Pannóniába, ahol pannonszlávok között tartózkodhattak hosszabb ideig. Tehát nem lehettek 670 körüli elıhonfoglalók.

A nyelvészeti megállapítás egybevág egy más oldalú idırendi megfontolással. A székelyek ıseiként feltételezhetı bolgár eszkilek a VIII. században és a IX. század egy részén a Volga-vidéken a magyarok szomszédságában éltek. Az óbolgár birodalom 650 után szétrajzó népei között, úgy látszik, párhuzamosan mozogtak a magyarokkal. Mégpedig a bolgárság ama részével haladva együtt, amelyik a Donon átkelve, Kotrágnak, Kürt második fiának vezetésével a Volga felé vette az útját. A bolgároknak ez a néprésze a Volgánál letelepedve, a XIII. századig fennmaradt volgai Bulgáriát alapította meg. A magyarok és az eszkilek pedig e vándorlás után annak szomszédságában helyezkedtek el, az utóbbiak valamivel délebbre, a Don és Volga között. 670 táján azonban az eszkilek – a magyarokhoz hasonlóan – még csak útban vannak a Volga-vidék felé, tehát nem lehetnek ugyanakkor Pannóniában, s így nem azonosak a pannóniai onogurokkal.

A volgai bolgárok, magyarok, eszkilek szomszédságához tartoztak ekkor a blakok is. Itt élnek egymás közelében a VIII. század folyamán. A IX. század végén viszont a magyarokat Etelközben, a blakokat Erdélyben, a székelyeket pedig már Pannóniában találjuk, ugyancsak egymás közelében. Ez a közös földrajzi elmozdulás annak valószínőségét veti fel, hogy e népek egyszerre hagyták el a Volga-vidéket. Nyilván akkor, amikor a hatalmát oda is kiterjesztı Kazár Kaganátus erejét rövid idıre a besenyık és saját lázadói

elleni harc kötötte le. Elıbb talán mind Etelközbe telepedtek át, annak keleti területeire a magyarok, nyugatabbra a blakok és az eszkilek (a leendı székelyek). Majd valamikor a bolgár eszkilek és a feltehetıen türk blakok a dunai bolgárokhoz csatlakoztak, s Bolgárország kánja az egyik népet pannóniai határvidékein, a másikat Erdélyben és környékén telepítette le.

Most aztán jó volna tudni, hogy a magyarok mikor hagyták el a Volga-vidéket – úgymond: Baskíriát –, mert a fentiek szerint ez az eszkilek és a blakok elindulásának is az idıpontja lehet. De ebben kutatóink nem egységesek, a IX. század különbözı évtizedei mellett kardoskodnak. Magunk a krónikai híradások nyomán arra következtetünk, hogy a magyarok mintegy kétnemzedéknyi idıt töltöttek Etelközben. (Levedi vezette a magyarokat Etelköz határáig, ott fia, Kend követte tisztségében, ıutána pedig Kurszán lett a kende, aki röviddel a pannóniai honfoglalás után halt meg.) Az Etelközbe való betelepedés ezek szerint 830 körül vagy csak röviddel elıtte történhetett. E számításnak megfelelıen az eszkilek aligha juthattak el Pannóniába 840-850 elıtt. Minthogy pedig több évszázadon át éltek a magyarok közelében, velük párhuzamosan vándoroltak, elvileg feltehetı, hogy szoros és rendszeres kapcsolataik során magyar nyelvőekké váltak. A történelem folyamán elmagyarosodott onogur székelyek (és velük vagy éppenséggel közöttük a göcsejiek ısei is) így is legfeljebb fél évszázaddal vagy annál kevesebbel elızték meg Pannóniában a honfoglalókat. Ezt azonban aligha nevezhetjük elızı honfoglalásnak.

Mi tehát magánnyomozókként a László Gyula által felvetett problémának – az ısgesztából származó hagyománynak is megfelelı – székely megoldása mellett vagyunk.

De ennek puszta valószínősítéséhez is közelebbrıl kell megvizsgálnunk két alapkérdést. 1. Hogyan képzelhetı az eszkilek magyar nyelvővé válása? 2. Miképpen lett nevük eszkilbıl székely?

Megkísérelünk ezekre némi feleletet adni. AZ İSI MAGYARSÁG ETNIKAI SZÍNKÉPE Balázs János a székelyek népnevét az ısi magyar nyelvbıl származtatja.

Szerinte a szı igénkbıl keletkezett szék, szik szavunkkal cserjék, bokrok, fák sőrő szövedékét jelölték; a gyepüket ilyen szövedék, sövény védte, azért a szó további jelentése gyepő, sőrő szövedék, sövény is volt. Ehhez a „szekü”, „szikü” névszóhoz egy – l képzı járult, és a „székül”, „szikül” a gyepük

védıinek, ırzıinek elnevezéseként lett a „székely” népnév elsı formájává.90 E nyelvészi érvelés alátámasztására megjegyezzük: kutatóink már a múlt század végén felhívták a figyelmet arra, hogy régi oklevelek tanúsága szerint az elmúlt századokban ugocsai, abaúji, zempléni erdııröket és a munkácsi vár ırségéül berendelt jobbágyokat is nevezték foglalkozási névként „székelyek”-nek.

A székely tehát határvédóket illetı magyar elnevezés volt. Ezért Balázs János a székelyeket ısi magyar néprésznek gondolja, amivel nem áll egyedül. Viszont számos ıstörténészünk sem ok nélkül vallja azt, hogy a magyar beszédét ısi idık óta tisztán fenntartó, szeretettel és öntudattal ápoló székelység mégis idegen etnikumból származhat.

Láttuk, az írott hagyomány szerint a székelyek nem tartoztak a hét törzs magyarjaihoz, és csak a honfoglaláskor csatlakoztak hozzánk. Katonai segédnépre jellemzı a honfoglalás utáni elhelyezkedésük, határırzı szerepük s ugyanilyen minıségben áttelepítésük az ország más területére. Késıbb is elı- és hátvédfeladatokat töltenek be a háborúkban, olyan „újabban” csatlakozott népekkel együtt, mint a besenyık és kunok, aminek a XII. századból, de még a XV. század végérıl is írott nyoma van. A csatlakozott népek nem törzsi, hanem népnevet viseltek, s a középkori források a székelyt együtt említik a besenyık és a kunok népnevével. Népnévre mutat az is, hogy besenyı, kun, székely származását sok ember tudja, számon tartja ma is, míg a törzsekbıl való származás emléke teljesen kiveszett; ki mondhatná magát nyéknek, kérnek vagy keszinek?91 A székelyek magyarságtól való kezdeti különállásának következménye ısi nemzetségi szervezetük évszázadokon át való fennmaradása és az, hogy a három erdélyi – magyar, székely és szász – rend között is a magyartól megkülönböztetett népcsoportként foglaltak helyet. Az is idetartozhat talán, hogy a bolgárokra annyira jellemzı ısi farkaskultusznak – amely a honfoglaló magyaroknál is megvolt (úgy látszik, a feltehetıen onogur eredető Kürt törzsnél különösképpen92), de ami a kereszténységben a fehérló-kultusz emlékével ellentétben a magyaroknál gyorsan elenyészett – a székelyeknél a közelmúltig megtalálni a nyomát (farkas-ünnep).93

A székely népnév tehát szerintünk is magyar eredető, de a székelyek maguk eredetükre nézve onogurok.

Az óbolgár birodalom felbomlása után a Volga-vidéken egymás közelében elhelyezkedı eszkilek és magyarok között kialakulhatott valamiféle szimbiózis, ami nem ritka jelenség a pusztai népeknél. Bizonyos tekintetben érvényes egymásrautaltság, egymást kiegészítı termelıtevékenység, egymással való és az egymás csereáruját, luxus- vagy kultikus tárgyait más népekhez közvetítı kereskedelmi kapcsolat, amelyben a magyarság volt az

átadó és a jelentısebb fél, minek folytán az eszkilek többé-kevésbé megtanultak magyarul. Magyartudásuk aztán elısegítette a házassági kapcsolatokat, amelyek egy idıben tömegessé is válhattak. Kialakulhatott olyan divat például, hogy az eszkilek ifjai igyekeztek magyar feleségre szert tenni, s ez a dolog természeténél fogva a magyar legények részérıl több-kevesebb viszonzásra talált, amennyiben ık is szívesen hoztak sátrukba eszkil menyecskét. A rokonok természetesen összejártak, közös családi ünnepeket ültek az egyik meg a másik nép szállásterületén. Mindez most már rohamossá tehette az eszkilek elmagyarosodását. Ami talán annak magyarázatául is szolgálhat, hogy a kétféle nép a kazároktól való elválásuk után sem távolodott egymástól nagyon messzire. Kivagyi magyar legények – legalábbis az etelközi törzsszövetség AlDunához közel élı törzseibıl – Pannóniában sem restellették felkeresni az eszkileket, s emezek ifjainak egy része továbbra is a magyar szót tette gyerekei anyanyelvévé azáltal, hogy a Prutig elvágtatott a magyar eladó lányokért, így nem csoda, ha a magyarul beszélı eszkilek, akik közül oly soknak magyar rokonsága volt, a honfoglaláskor tárt karokkal fogadták a magyarokat, és a küzdelemben melléjük álltak.

S hogyan lett az „eszkil”-bıl „székely”? A székely szó legelsı formája tehát szikül-, szikil-, szikél-félének hangzott. A magyar nyelvővé vált eszkilek a honfoglalás után – és immár közvetlenül magyar környezetben – a gyepük ırzıi, magyarul: szikelek lettek. Igen könnyen cserélhették ekkor onogur népnevüket hivatásuk hasonló hangzású magyar elnevezésére, mivel mágikus képzeteiknél fogva ez egyáltalán nem jelentette azt, mintha amarról lemondtak volna. Inkább hajdanvolt ıseik varázsereje iránti, borzongással teljes tiszteletüket fejezték ki vele, minthogy új magyar szikel nevük a régi eszkil elnevezés mágikus megfordításának hatott. Amikor Kézai, az eredeti székely mondák ismerıje azt írja: úgy lettek székelyek, hogy megváltoztatták korábbi nevüket, talán nem csupán krónikás magyarázkodás ez, talán e nép Kézai által eltorzított szájhagyományában csakugyan volt utalás valamiféle névváltásra.

E kérdések megválaszolásának kísérletéhez még annyit tennénk hozzá, hogy a László Gyula által megjelölt griffesindás temetkezéső, de magyar helyneveket felmutató peremvidéknek középpontjában helyezkedik el a mai Veszprém megyei Csögle. Vagyis az a „Csigla mezı”, amelyhez főzıdı honfoglalási történet ugyancsak a Csaba-mondával kapcsolatos székely népi mondafüzérbıl került Kézaihoz. Mi azonban nem hisszük, hogy a székelyek valóban itt rekesztették volna el magukat a magyar honfoglalók bevárására. Ez mondai visszavetítés, és szerintünk annak emléke, mondai kifejezése, hogy a honfoglalás után itt volt a nyugati székely határvédelem központi tábora, ahonnan a támadás hírére összegyőjtött és készen tartott seregek a szükségnek megfelelı irányban kirajzottak. Csigla a gyepő védelmére irányuló funkciója

miatt kaphatta gyepőt jelentı türk nevét. Ami most már az onogur kérdést illeti: korábbi hun, szavárd, tehát türk

kapcsolataink után a honfoglalást megelızı mintegy három évszázadon át az onogurok voltak azok, akikkel a magyarok a legerısebben keveredtek. Számos onogur néprészt vettek fel magukba, onogurok egész tömegét. Szerencsés történeti adottság folytán azonban nem egyszerre kerültek kapcsolatba ezzel a tömeggel, hanem különbözı idıpontokban, különbözı onogur csoportokkal. Csak miután az egyik néprész asszimilálódott vagy legalábbis erısen elmagyarosodott, került sor újabb onogur népességgel való szoros érintkezésre.

Elıször az onogur törzsszövetség „onogur” (valójában onogur, alán, hun néprészekbıl álló) törzseivel ment végbe ez a folyamat, majd a Volga-vidéken a kívülálló eszkilekkel, és amikor már a keveredés itt is lényegében a magyar sajátságok és a magyar nyelv javára dılt el, következett be Etelközben a csatlakozott kabarok másik két néprésze mellett az onogur kabarok asszimilálódása. Idıközben még szorosabbra ötvözte a magyar–onogur viszonyt a volgai bolgárokkal való szomszédság. Ez két, egymástól nem függı nép kapcsolata volt, s ránk, úgy látszik, ekkor elsısorban a kultusz egyes elemei, gazdálkodási tényezık, viseleti szokások hatottak. A volgai bolgárok régészeti emlékanyagának alapján – amelyhez a magyar állt a legközelebb – írja Fodor István: „az onogurok és a levediai magyarok külsı megjelenésükben szinte teljesen azonosak voltak”.94 Legvégül, a honfoglalás után, a 670 óta itt élı pannóniai bolgár-törökség és a megszálló bolgárok itt maradt elemei gyarapították a magyarság onogur génjeit.

A pannoniai onogurok nagy része a bolgár megszállókkal együtt harcolhatott a honfoglalók ellen, vezetı rétegük nyilván azokkal együtt is hagyta el az ország területét, az ittmaradtak tömege pedig a behódoltak sorsára jutva, olvadt bele a magyar népbe. De egy mégsem kicsiny részük – talán avar-onogur népesség – a honfoglaláskor a székelyekkel tartott, s velük együtt csatlakozva a magyarokhoz, szaporította katonai segédnépeink számát. Ez utóbbiak jelenlétét és hagyományaik hatását észlelhettük a székelyek Csaba-mondájának kialakulásában.

Természetesen az itt áttekintett mintegy háromszáz esztendı alatt a magyarságot számos más etnikai és nyelvi hatás is érte. A legelsı türk „hozomány” után a kazár befolyás idején újból sok türk szokást, kultúrelemet és egy újabb türk nyelvi réteget vettünk föl. A volgai Magna Hungáriában – a volgai hazában – az ugyancsak szomszéd baskírokkal szintén élénk érintkezés alakult ki (például egyes csoportjaink átvették halotti kultuszuk egy bizonyos szokását). Némelyik mohamedán forrás egyenesen baskíroknak nevezi a magyarokat. Ennyire lényeges egymásra hatás azonban a magyarságnak a

Volga-vidékrıl való távozásáig aligha történt. Úgy vélem, hogy a volgai hazában maradt magyar töredék – amelynek nyomát IV. Béla idején Julianus barát expedíciója lelte meg – kapta ezt a nevet a baskír környezetben, és a baskír-magyarokat ismerı mohamedán szerzık a Kárpát-medencei magyarokról szólva is ezt az elnevezést használták. Mint tette egy XIII. századi arab író, aki szerint: „Unkurija országában egy Básdzsirt nép él.”95 A krónika egy helyén „Bascardiát” említ Szkítia részeként, ami onnan való lehet, hogy a volgai Bulgáriából Taksony idején érkezett mohamedán betelepülık és a volgai Bulgária és Magyarország közötti útvonalat járó arab kereskedık egy ideig még hoztak híreket a baskírföldi magyarokról, de a hazai tudatban rokon népcsoport neveként gyökeret verni nem tudó „baskír” szó földrajzi fogalomként honosult meg a késıbbi írástudók, így a Kálmán kori krónikás szókészletében.

A kabarok alán és káliz néprészei, Etelközben és Pannóniában talált többféle szláv elem, majd avar, gepida töredékek etnikailag tovább színezték a finnugor, türk, bolgár-török eredéső honfoglalókat. Származási színképének ez az eredendı gazdagsága is segítette a magyarságot ezerszáz éven át helytállni azon a földön, amelyen elıtte annyi más nép elenyészett.

HATODIK FEJEZET A fı szálak (Pogány kori utódlás) A ZOLTA-TITOK A magyarokra és a székelyekre nyilván hatással volt az új hazában, hogy

Pannóniáról mint Attila világbirodalma központjáról Kovrat idejében sokszor hallott regék beszéltek. Most azok élénken felidézıdtek. Így támadt az Attila örökségeként való honfoglalás gondolata is. Mindkét nép ismerte az óbolgár birodalom megalapításának történetébıl az Attila halála után Pannónia földjén lejátszódott trónviszály hírét s vele a legendás hatalom összeomlását, hiszen a Dulo-nemzetség, Irnik és Kovrat Attilától származó dinasztiája azt hirdette, hogy Attila birodalmát annak óriás kiterjedéső keleti felén ık teremtették újjá. De a réges-régi trónviszály elhalványult emléke igazán mély benyomássá akkor vált, amikor Pannóniában Árpád nagyfejedelem halála után valamelyest hasonló, ámbár távolról sem ahhoz fogható zavar keletkezett. A Csaba-monda az Árpád halála utáni idık viszontagságainak az Attila utániakra való – felnagyított – visszavetítéseként jött létre.

907-ben Árpád dinasztiája és a magyar hatalom, bár távol volt attól, hogy mindent elveszítsen, kétségtelenül kemény megrázkódtatást élt át.

Nehéz átlátni a történteket. Egy évezred alatt elfelejtıdtek az események, nyomaik eltörlıdtek. S mert a történelem nem dicsıséges lapján szerepeltek, már réges-rég el akarták feledni, el is akarták törölni ıket. De halvány nyomok azért mindig maradnak, elızı magánnyomozásunk során összegyőjtöttünk néhányat.

1. 904-ben, Kurszán halálakor megszőnt a kende intézmény. (Árpád magához ragadta a kende fejedelmi partvonalát.) 2. Utódául Árpád legkisebb fiát, Zoltát akarta megtenni. (Tehát elsıszülött fiát, Tarhost, korábban elvesztette.) 3. Zolta utódlását nem tudta véglegesen elfogadtatni családjával. (Vagyis váratlanul halt meg.) 4. Az ı halála után Csaba – törzse vitézeivel – a Balkánra futott, a törzs itthon maradottai pedig Erdélyben kerestek menedéket. (Csabának is része lehetett Árpád halálában.) 5. A kende egykori nagy létszámú kíséretét, a „kékkendek” népét széttelepítették a határokon. (Nyilván büntetésbıl.) 6. Szabolcs földvárakkal vette körül a Nyírséget, a Tarján törzs

szállásterületét. (A kende törzsét megfosztották törzsi függetlenségétıl.) Árpád élete végén tehát rendezetlen volt a trónutódlás kérdése. A

nagyfejedelem halálos ellenségeket szerzett magának, nemcsak a volt szakrális fejedelem, a kende seregnyi kíséretének vezérei és győlölködı táltosai személyében, ellensége lett természetesen a volt kende törzse, a Tarján is. Csaba, a Jenı törzs fejedelme, sértettségében csatlakozhatott hozzájuk. Tény, hogy a gyula tisztség betöltésekor ezt a magas méltóságot a rangban mögötte álló Tétényre ruházták ıhelyette. Minthogy Árpád 907-ben történt halála egybeesik a bajorok betörésével, a tényállást a „H”-ban e következtetési alapon feltárt nyomok segítségével így igyekeztünk egyeztetni:

Árpád fondorlatos gyilkosságnak esett áldozatul, amelyre az szolgáltatott ürügyet, hogy a nyugati ellenséget a hatalmas puszta gyepő területén nem sikerült feltartóztatni, s a támadó bajorok bejutottak az országba. Ezt ugyanis a nép jólétének alapját képezı fejedelmi varázserı meggyengülésének jeleként lehetett felfogni. A nagyfejedelmi szálláson megjelent ellenségei, visszaélve az ısi szokással, úgymond: a megmaradt varázserejét utóda számára átmentı „szent halálnak” vetették alá Árpádot, azaz a „szellemek szavát tolmácsoló” táltosok biztatására megfojtották. A bajorok elleni döntı ütközet azonban Pozsony alatt a magyarok teljes gyızelmével végzıdött, ami ellentmondott annak, hogy a szellemek a varázserı meggyengülését tanúsították volna. Árpádnak a küzdelembıl visszatérı hívei, leleplezve a tett hazug ürügyét, áruló voltát, megindították a harcot a bőnösök, vagyis a Tarján törzs, a kende volt magánhadserege és Csaba törzsi fejedelem ellen. Ez intézkedések következményeként a törzsszövetség hét törzsébıl igazában csak öt maradt, mivel a Jenı törzs elmenekült, a Tarján pedig elvesztette jogait. Hogy kik irányították a rendteremtést és a bőntény megtorlását, mindjárt kiderül.

Minderre, ismétlem, különbözı halvány nyomok és magánnyomozói következtetéseink alapján jutottunk. Ami az írott források vizsgálatával a nagy megrázkódtatásból leginkább látható, az az Árpád utóda körüli bizonytalanság. Korántsem egyértelmő, ki jutott hatalomra 907 után. (Új fejedelemként tudósaink már számba vették Árpád minden egyes fiát, továbbá Leventét – akit a magunk részérıl Álmos másodszülött fiának – és Szabolcsot is – akit mi Levente fiának tartunk.)96 Magánnyomozásunkat most elsısorban az érdekli, mi állhatott errıl a két ısforrásban.

Anonymus szerint Árpád még halála elıtt megtette és meg is választatta Zoltát utódául. Értesülünk Zoltának Mén-Marót bihari fejedelem lányával való házasságáról, Zolta fejedelemsége idején történt dolgokról és arról, hogy halála elıtt három esztendıvel Zolta átadta a hatalmat fiának, Taksonynak. Uralkodása Anonymus leírásában olyannyira zökkenımentesnek tőnik, mint ahogyan illenék is a diadalmas honfoglalást véghezvivı Árpád nagyfejedelem

örököséhez, ha a történelem útjai nem volnának szövevényesek. Egyetlen mozzanat vet némi árnyékot a felhıtlen képre, s ez is csak akkor,

ha elég kritikus szemmel méregetjük. Azt olvassuk itt: amikor Zolta fejedelem tizenhárom éves volt, az ország fıemberei „egyeseket országbírákul rendeltek a vezér (értsd: fejedelem) alá, hogy ezek a szokás jogával mértéket tartva, csendesítsék a viszálykodók pereit és versengéseit”. Felmerül a kérdés: kik azok, akik ezek szerint a fejedelem helyett rendelkeznek? Egyedül a hétvezér tanácsa tehetne ilyet, csakhogy annak eleve tagja a viszálykodók pereiben a jogszokásnak megfelelıen ítélkezı békebíró. Ez egyébként ekkor Kál, apja annak a Vérbulcsunak, akinek neve is a vérszerzıdésekkel kapcsolatos szertartás végzésére utal, és ugyanezt fejezi ki méltóságnevének, a „karchá”-nak az értelme is. Bulcsúról egyébként személy szerint is szó esik ebben a szövegben, ámbár más vonatkozásban. Mert Anonymus így folytatja: „Továbbá másokat – mégpedig Tas fia Lélt, Bogát fia Bulcsút, a vér emberét, valamint Kölpény fia Botondot – a sereg vezetıivé tették, hogy különbözı országokat feldúljanak velük.” Az utóbbi bizonyosan Anonymus egyéni koncepciója (mint Vérbulcsu „vérkeverı” értelmő nevének a „vér emberére” magyarázása is). Árpád halálakor Bulcsú és Lél legfeljebb gyermek, és Botond egy nemzedékkel náluk is késıbbi. Anonymus tehát itt csupán nevezetes kalandozó vezérek nevét sorolja, föltételezve, hogy ekkor a kalandozások központi szervezésének intézményét hozhatták létre. E seregvezérek kijelölésének elképzelésével voltaképpen az „országbírák” mőködésének jelentıségét igyekszik csökkenteni, úgy értelmezni, mint több testület között az egyiket. Holott, ha a bíráskodás és a hadügyi funkció az ısgesztának e helyén csakugyan külön szerepel, reális neveket közölhetne. Nem vitás, a Zolta „alá” rendeltek a törzsek közötti viták, a bíráskodás, hadi dolgok fölötti legfıbb ellenırzést egyaránt gyakorolták, azaz a nagyfejedelmi hatáskört, vagyis ık vezették a törzsszövetséget Zolta nevében. E közelebbrıl meg nem határozott „fıemberek” nyilván saját magukat rendelték ebbıl a célból Zolta „alá”. A régens intézmény a pusztai népeknél sem ismeretlen.

E régensek voltak azok, akik rendet teremtettek, s Árpád gyilkosait felelısségre vonták. Egyikük a kíséretet verte szét, másikuk Tarján törzsét törte meg, s az ı büntetı kezük elıl menekült el Csaba az országból hadinépe élén. E fıemberek között a Nyírséget körülzáró Szabolcs, továbbá Tétény, akivel Szabolcs együtt állapítja meg az ország határát a meszesi kapuban – ezek az ısgesztából származó adatok –, mindenképpen ott lehettek. Végrehajtották Árpád akaratát az utódlás kérdésében, de a fejedelemmé megtett Zoltának csak a puszta cím jutott, helyette ık kormányoztak. Szabolcs végül a régenstanács tagjai közül egyedül maradt a porondon (a nagyfejedelem partvonalát birtokolta), valószínőleg a levirátus alapján nıül

vette Árpád özvegyét, Zolta fejedelem anyját, s ezzel a névleges fejedelem gyámja lett.

Az ısgeszta szerint tehát Zolta az Árpád által óhajtott utód volt, akit meg is tettek fejedelemnek. Hogy csak névlegesen, azt ez az ısforrás a sorok között mondta ki, a régenstanács körülírásával. Aláhúzta, hogy Árpád halálakor Zolta tizenhárom éves, ami ez idıben elég a méltóság betöltéséhez, tehát a helyette való kormányzás illegális. Viszont mégis alacsony életkor, ha egy Árpád halála utáni nehéz helyzeten kell úrrá lenni, s bár arról, hogy a körülmények milyen súlyosak voltak, az ısgeszta hallgat, a XI. században már Zolta ezzel az életkorával elég fiatalnak számít ahhoz, hogy bárki megértse, a fıemberek egy kis csoportja „segíti” az ország ügyeinek intézésében. Az ısgeszta szőkszavúan és félig rejtetten nyilatkozott errıl a dologról, hiszen a dinasztia, így Endre és Béla is, éppen Zolta révén származott Árpádtól. Az ısgeszta szerzıje, tapasztalni fogjuk, igen értett a rejtett beszédhez, és gyakran élt vele. Itt azt a nehézséget kellett áthidalnia, hogy egy részrıl a régenstanács és Szabolcs uralma a dinasztia szemszögébıl jogtalan volt, ezért le kellett szögeznie: Zolta már felnıttnek számított; más részrıl kijátszott, szánalmas figurát sem csinálhatott belıle, ezért kellett a történtekrıl nagyrészt hallgatnia. A múltat dicsınek és verıfényesnek látó és láttató Anonymus a régenstanácsról szóló körülírást eleve nem találhatta elég méltónak, s a maga korában – Kun Lászlóéban, akit király létére a fıemberek többször is fogságban tartottak, egy ideig a pápai legátus is úgy intézkedett helyette, mintha király nem ülne a trónon – a névleges uralkodás e szerencsétlen példáját nem is akarhatta kifejezésre juttatni.

Hogy Árpád utáni fejedelem Zolta csak névlegesen lehetett, egy kis vizsgálódás után kitőnik a krónikából is. Ez közli ugyan az Árpád – (ahogyan a krónikában áll:) Zoltán-Taksony leszármazást, de egyetlen szóval sem említi, hogy Zoltán fejedelem lett volna. Majd Zoltán neve egészen váratlan helyen és összefüggésben még egyszer feltőnik, Szent István Keán bolgár vezér elleni hadjáratának elbeszélésében. Ennek a szövegrésznek a kuszáltságáról és manipuláltságáról más vonatkozásban már beszéltünk. „Eme népek olyan helyen laknak – olvassuk itt –, melyek természeti fekvésük szerint igen erısek: ezért sok fáradságba és harci verejtékébe került, míg a nevezett vezért (Szent István) végre legyızte és megölte.” Azt hihetnénk, Bolgárországban járunk, meg is erısíti a krónika ezt azzal, hogy részletezi a bolgár hadjáratban szerzett kincseket (amelyekrıl korábban kiderítettük, hogy igazában a kisebbik Gyulától és Ajtonytól valók voltak), s azután megjegyzi: „Ide helyeztette egyik dédapját, név szerint Zoltánt, aki utóbb ama erdélyi részeket örökölte, ezért köznyelven erdıelvi Zoltánnak nevezték. Elélt a szent király idejéig, és igen öreg ember volt, ezért tette ıt a király gazdag nemzetek fölé.”

Ezzel a krónika megint visszatér az elıbb felsorolt kincsekhez, elbeszélve, hogy azokat Szent István a maga alapította fehérvári székesegyháznak adományozta.

E Zoltánról szóló szöveg elhelyezkedése félreérthetetlenül mutatja, hogy betoldásról van szó. Zolta valóban dédapja volt Szent Istvánnak, viszont hogy elélt volna az ı idejéig, nem felel meg a valóságnak. Bíborbanszületett Konstantin mővébıl kifejezetten kiderül: 948 körüli idıben Zolta már nincs az élık sorában. A betoldás valójában közel egy évszázaddal korábbi eseményt beszél el erre a helyre átplántálva.

A honfoglaláskor Erdıelve még a gyepükön kívül maradt. Az Álmos vezette nép csupán átvonult rajta, és eközben hosszabb-rövidebb idıre pihenıt tartott. Ehhez elızıleg a törzsszövetségi seregnek az ellenséges bolgárok sóbányákat ırzı csapatait ki kellett onnan őznie. Az Erdélyben való átmeneti tartózkodás nyilván a blakokkal való megegyezés alapján történt, akik megszabadulva a bolgár helyırségektıl, földükön a helyzet uraivá lettek. Erdély elfoglalására csak Árpád halála után került sor.97 Valószínő, hogy idıközben a bolgárok ismét megjelentek Erdély déli részén, s az erdélyi hadjárat idején a blakok fejedelmének kis seregén kívül elsısorban ıvelük kellett megütközni; maguk a blakok nem tanúsítottak nagyobb ellenállást, sıt végül felesküdtek új uruknak. Erdély ezzel egy újabban csatlakozott nép területe lett, így az ısi szokásnak megfelelıen a fıfejedelem közvetlen uralma alá kellett kerülnie. Noha Zolta Magyarországon nem gyakorolhatta a hatalmát, az elvileg különálló Erdélyben – már csak kárpótlásként is – névleges fejedelem volta ellenére uralkodhatott; ezért nevezték el „erdıelvi Zoltán”-nak. Erre emlékezett az az ısforrás, ami nem az ısgeszta volt (hiszen ez Zoltát nagyfejedelemként mutatta be), tehát az ellenısgesztának kellett lennie. De hogyan került az egyesített krónikában mindez Szent Istvánhoz? Annyi nyilvánvaló, hogy a Kálmán kori krónika szerkesztıje Erdélynek a bolgár földéhez hasonló fekvése és az erdélyi hadjáratban is szereplı bolgárok ürügyén toldotta be erre a helyre Zoltának ezt az adatát.

Hogy „ürügyén”, nem pedig félreértésbıl – nyugtatom meg csendes nyomozótársamat –, azt nem is kell hosszasan latolgatni. Volt rá ugyanis igen nyomós oka, hogy Zoltát ilyen beállításban szerepeltesse. István királyt a Kálmán kori krónika szerkesztése elıtt vagy három évtizeddel avatták szentté, s a szentté lett király bizony az új rend érdekében folytatott küzdelme során nem kímélhette rokonait sem. Felnégyeltette Koppányt, aki atyafia volt, hisz a levirátus jogán feleségül kérhette az ı anyját, Géza fejedelem özvegyét; haddal ment anyja unokatestvére, Gyula ellen, kivetette hatalmából, és a Dunántúlra vitette; feleségestül élve eltemettette a megrögzött pogány Tanuzabát, aki nagyanyjának, Taksony fejedelem besenyı hercegnı

hitvesének rokonságához tartozott98; megsüketíttette és megvakíttatta unokatestvérét, Vazult, hogy a trón betöltésére alkalmatlanná tegye. Mindezt a titokban István-ellenes érzelmő ısgeszta – mintegy István király eltökélt keménységét és szigorát jellemezve – elárulta, és teljesen az egyesített krónika sem hallgathatta el. De legalább ellensúlyozni igyekezett. A Kálmán kori krónikás számára hát különösen kapóra jött egy Istvánnak tulajdonítható olyan jótétemény, amelyet valamely öreg rokonával szemben tanúsított volna. Ezért használta fel (nem kis erıszaktétellel) erdıelvi Zoltán történetét a szent király kegyességének igazolására. S ezenkívül még azért is, mert az ellenısgesztának az erdıelvi Zoltánról szóló elbeszélése mellızte Zolta magyar fejedelemségét, ami hátrányos volt a dinasztia szempontjából, egy István korában élı Zoltán azonban kérdésessé tette, hogy igazában kirıl van szó.

Mi is állhatott Árpád utódáról az ellenısgesztában? Egyik krónikaváltozatunk, a Zágrábi és Váradi Krónika Zoltáról már Árpád fiaként se tud. Taksonyt – az unokát – Árpád fiának és közvetlen utódának mondja.” Ezt pedig e krónikaváltozat az ellenısgesztából vehette át, mivel ott Zoltáról nem mint fejedelemrıl, hanem mint erdıelvi „Zoltán”-ról, Erdély duxáról volt szó. Az ellenısgesztában tehát feljegyezték, hogy Árpádot Taksony követte a fejedelemségben, Zolta pedig Erdélyt kapta. Az ellenısgeszta szerzıje azonban jól tudta a valódi leszármazást, s nem értve, hogy az unoka hogyan elızhette meg apját az uralomban, hozzábiggyesztette saját elképzelését: Zolta ekkor már „igen öreg ember volt, ezért tették gazdag nemzetek fölé”. Ez az öregségére utaló megjegyzés buzdíthatta aztán az egyesített krónika íróját arra, hogy Zoltát István korában még élı embernek képzelje el. A 907-ben tizenhárom éves Zolta, ha csakugyan megéri a kisebbik Gyula detronizálását, éppen százkilenc esztendıs korában jutott volna erdélyi duxszá való megtételéhez.

FÁJSZ REZSIMJE Bizonyos tekintetben azonban az ısgeszta és az ellenısgeszta szerzıje

egyaránt sötétben tapogatózott. Ezért hitte Taksonyt az egyik Zolta, a másik pedig Árpád utáni fejedelemnek, holott egyiküket sem követte közvetlenül a hatalomban. Bíborbanszületett Konstantin a 948 körül Bizáncban járt magyar követség közléseire támaszkodva tudatja, hogy Árpád egyetlen fia sem él már, Taksony csak Tas után esélyes a trónra, és Magyarországnak ekkor Fajsz a fejedelme.

Szabolcs, aki már az etelközi vérszerzıdés megkötésében is részt vett törzsi fejedelem volt, jóval idısebb Zoltánál, tehát még jóval 948 elıtt kellett meghalnia. A régens elhunytával Zoltának névlegesbıl tényleges fejedelemmé kellene elılépnie. De nem ez történik. Hogy megértsük az eseményeket, vissza kell térnünk oda, miért akarta Árpád, hogy legkisebb fia, Zolta legyen az utóda.

Legidısebb fiának kellett volna követnie ıt, vitathatatlan trónörökösének. De mivel Árpád Tarhost, úgy látszik, még életében elvesztette100, annak nézett elébe, hogy most a szokásjognak megfelelıen a szeniorátusi elvnek kell érvényesülnie: a család legidısebb elsıszülöttje következik ıutána. Bizonyára nem a személy ellen volt elsısorban kifogása, hanem az ellen, hogy az utódlást ezután családjában az egyenes ági öröklés helyett a túlhaladott régi öröklési rendszer szabályozza. A szeniorátusban többnyire idısebb emberek kezébe (tehát aránylag rövid idıre) került a hatalom, a családi vagyonnal együtt. Olyanokéba, akik nagy ívő kezdeményezésre koruknál, személyes kilátásaiknál fogva kevéssé alkalmasak, a családi vagyonból pedig igyekeznek lecsípni saját gyermekeiknek; ahelyett hogy gyarapítanák azt, egykettıre felaprózzák. A szeniorátus bevezetése azzal a veszéllyel járt, hogy Árpád háza a versenytárs fıemberekkel szembeni fölényét elveszti, a vagyon megcsappanása a kíséret, a magánhadsereg létszámának csökkenésével, a családból való fejedelem hatalma megrendülésével járt volna.

Árpád kivételes tekintélyére alapozva tervét, elhatározta, túlteszi magát a szokásjogon, maga jelöli ki utódát. İsi szokás szerint az elsıszülött után a legifjabb fiúnak voltak még a többi testvérnél kivételesebb jogai, ezért esett a választása Zoltára. S nemcsak kijelölte, hanem Anonymus (így valószínőleg az ısgeszta) szerint családtagjaival és fıembereivel meg is választatta ıt utódául. Csakhogy az egyenes ági utódlásnál a legkisebb fiú öröklési jogát még sohasem érvényesítették. Árpádnak pedig már nem volt ideje családja leendı szenior ágának oly mértékig való kielégítésére, hogy tekintélyének súlya alatt Zoltára adott voksukat halála után is állják. Megakadályozta ebben váratlan halála. Az utóbbiból támadt bonyolult helyzet egyéb módon is keresztülhúzta számításait.

Hívei névleg eleget tettek óhajának. Hogy csak névleg, nem kárhoztatható, az adott helyzetben a régensség bevezetésére kétségtelenül szükség lehetett. Szabolcs saját vagy elsısorban Árpád háza érdekében alkalmazta-e jogát a levirátusra, azt ma már lehetetlen eldönteni, de minden bizonnyal saját érdekeit sem tévesztette szem elıl. Szabolcs halálakor Zolta mint névleges fejedelem az ország területén nem rendelkezhetett kellı erıvel ahhoz, hogy a tényleges hatalmat magához ragadhassa, s a távoli Erdélyben tartózkodva, nem is értesülhetett idejében a fordulatról. Fivéreinek fiai pedig úgy döntöttek,

hogy a jogtalanul félretett szeniorátusi elvet végre alkalmazni fogják, így lett fejedelem Fajsz, Árpád harmadik fiának elsıszülötte, Zolta unokaöccse.101 Fajszék a további utódlás rendjét is kidolgozták a szeniorátusnak megfelelıen.

Taksony azonban, Zolta fia, mihelyt eljött az alkalom, visszaállítva az egyenes ági utódlást, Fajsz szeniorátusi rezsimjét törvénytelennek nyilvánította, és táltosai az etelközi vérszerzıdésnek megfelelıen Fajszot „örök halállal” sújtották. Nevét éppúgy nem volt szabad kimondani többé, mint az ugyanígy büntetett Csabáét. Az ilyen tilalomnak a betartását a hiedelmek ereje biztosította, senki sem merte a szellemek bosszújának kitenni magát azzal, hogy nevén nevezi a kiátkozottat. Az ilyen tilalmat legfeljebb megkerülni lehetett, mint Csaba esetében tapasztaltuk. A Taksony elıtti valóságos fejedelem országlásának emléke ezért már a pogány kori nemzedékek emlékezetébıl teljesen kiveszett. A törvénytelenné nyilvánítás folytán Árpád fiainak a szeniorátusi puccsért felelıs Jutas-ága – amelybıl Fajsz – és Üllı-ága – amelybıl trónörököse, Tas származott – örökre elesett a fejedelmi méltóság öröklésének jogától, utódaikat törölték a dinasztiából.102 Az ıskrónikák szerzıinek ezért már arról sem lehetett fogalmuk, hogy Zolta Árpádnak negyedik fia volt. Errıl tudományunk is csak külföldi forrásból, Bíborbanszületett Konstantin mővébıl értesült. A XI. században Árpád legidısebb fiának, Tarhosnak az ágáról még kétségkívül tudtak, de azt sem említhették, mert ennek az ágnak a tagjait Koppánynak az István uralomra jutását megakadályozni akaró kísérlete miatt zárták ki a dinasztiából, ezúttal már a keresztény egyház akaratából.

Most az a kérdés, hogy Taksony milyen jogcímen nyilvánította törvénytelennek Fajsz szeniorátusát. A Zoltának Árpád életében való megválasztására és tizenhárom éves korára (felnıtt voltára) való hivatkozás mutatja: arra az álláspontra helyezkedett, hogy apja már megválasztott, elfogadott fejedelem volt, amikor a szeniorátust érvényesítették ellene. Erre mutat az is, hogy Taksony Szabolccsal szemben nem alkalmazott mágikus büntetést. İ – ha névlegesen is – elismerte fejedelemnek Zoltát, tehát nem érintette az uralom egyenes ági továbböröklését, és legalább Erdély birtokába juttatta a névleges fejedelmet. Azt, hogy élt a levirátus jogával, s így fejedelmi hatalmat gyakorolt, nem lehetett terhére róni, legfeljebb elhallgatni. Ám Szabolcsnak mint törzsi fejedelemnek az emlékét továbbra is fenntartották.

De hát ki szegte meg a szokásjogot? Árpád – felelhetjük –, mert új trónutódlási szokást akart bevezetni. Taksony – tehetjük hozzá –, mert Zoltát valóban nem törvényesen tették meg fejedelemnek, tehát ıtıle nem indulhatott volna ki egyenes ági öröklés. Valójában Fajszék a szokásjognak megfelelıen jártak el, s azt, hogy visszavették Árpád életében kényszer alatt adott hozzájárulásukat Zolta fejedelemmé tételéhez, igazán nem lehet ellenük

komolyan felhozni. Fajszék jog szerint alig követtek el hibát, mégis ık bőnhıdtek. Csakhogy

egy, az élet által túlhaladott jog nevében léptek fel, s a fejlıdés minden jognál erısebb hatalma elsöpörte ıket.

Most azonban bárki azt mondhatja, hogy Árpád és Zolta utódlási kérdésében többemeletes légvárat építettünk, s mi sem könnyebb, mint kirántani alóla a talajt. Súgják vagy egyenesen kiabálják nyomozótársam mind a két fülébe: elfelejtettük, hogy a honfoglalás korában még nem volt primogenitúra, egyedül az ısi szeniorátusi öröklési rend érvényesült. Bíborbanszületett Konstantin mővébıl ugyanis a Fajsz idei utódlási névsor birtokunkban van, s abban a szaktudomány a szeniorátus egész pogány korra kiterjedı érvényének bizonyítékát látja. Miszerintünk viszont ez az utódlási rend egyedül Fájsz korszakában állt fenn, azoknál az okoknál fogva, amelyekkel az imént foglalkoztunk.

Rendkívül fontos, hogy e vitánk végére járjunk, mert még a keresztény kor elején is erıteljes törekvés nyilvánult meg az ısi utódlási szokásjog fenntartása érdekében. Tisztázása nélkül nem érthetjük meg igazán az Árpád halálától Szent László uralkodása idejéig tartó idıszakot végigkísérı trónviszályokat, s a két ısforrásnak az utódlási bonyodalmakra vonatkozó híradásait sem tudnánk szétválasztani.

Csakhogy ekkora feladattal nem lehet egykettıre megbirkózni. A magánnyomozás jegyzıkönyvének nem is egy szakaszát kell miatta

igénybe vennünk. BESZÉLİ NÉVSOROK A mi véleményünk szerint már a honfoglalást közvetlen megelızıen

általában – és Árpád családjában is – sajátos egyenes ági utódlás volt szokásban. A szeniorátus elve szerinti öröklési forma ugyanis visszaszorult, de még nem tőnt el egészen, még be-betüremkedett az új, a „modern” – de éppen ezért nem teljesen kialakult – egyenes ági öröklés résein.103

Bíborbanszületett Konstantin és Anonymus egy egymástól eltérı adata szerencsésen hozzásegít bennünket, hogy elsınek egy vegyes – részben egyenes ági, részben szeniorátusi – utódlást rekonstruáljunk.

Árpád idején Kál a karcha tisztet töltötte be. Konstantin szerint – aki ezt magától a Konstantinápolyba látogató Bulcsútól hallotta – Bulcsú szintén karcha, és Kál karcha fia volt. Anonymus viszont Bogátot tartja Bulcsú

apjának. Helynevek alapján Gyırffy György kimutatta, hogy Bogát a Kál-nemzetséghez tartozott, szálláshelyei tanúsága szerint magas törzsszövetségi tisztséget viselt, valóban karcha lehetett. Mármost – ezt mi tesszük hozzá –, ha arra gondolunk, hogy Anonymus a pogány kori tisztségekrıl semmit sem tudhatott, hiszen az ısgeszta a méltóságnévsort is személynévsornak álcázta, akkor nyilvánvaló: az ısforrásból úgy értesülve, Bulcsú Bogát utóda volt, ı csupán származásbeli utódra gondolhatott, s azt hitte, Bogát fiának kellett lennie, holott Bulcsú a karcha méltóságban volt Bogát utóda. Bíborbanszületett Konstantin híradása nyomán tehát azt kellene hinnünk: Kál családjában az egyenes ági utódlás érvényesült, ha meg Anonymus alapján következtetünk: a szeniorátus rendszerére kellene gyanakodnunk.

Világosabbá válik a dolog, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az apa, Kál Árpád idején, a fiú, Bulcsú pedig Árpád unokájának, Fajsznak az idején felnıtt korú. E közel nemzedéknyi őrt töltötte ki a Kál nemzetségébe tartozó Bogát a karcha méltóságban. De még valami más is feltőnik itt: Bulcsúnak a karcha méltóság értelmét kifejezı neve. A törzsszövetség békebírája köttette meg a vérszerzıdéseket; a felek között létrejött megállapodásokat ugyanis azzal erısítették meg, hogy a szerzıdéskötık pár csepp vérüket csorgatták egy borral telt edénybe, azt a karcha ünnepélyesen megkeverte, s a felek az alvilágbeli és az égi szellemeket köszöntve, hörpintettek belıle. A karcha szó töve, a türk qar, és a bulcsu szónak a régi magyarban is meglévı bul töve egyaránt e mágikus jelentıségő ital megkeverésére utal104 (láttuk, a bulgar jelentése is: kevert). Kál tehát fiának a karcha méltóság jelképes nevét adta személynévül. Kál elıtt a karcha tisztet a más családból való Tétény töltötte be, s a méltóság akkor jutott Kálnak, amikor Tétény a magasabb gyula méltóságot nyerte el. De Téténynek még karcha korában született a fia, s ı is méltóságnevének jelképes formáját adta elsıszülöttjének személynévül, mégpedig úgy, hogy a szó megfordításának mágikus eszközével élt. Így lett Tétény fia Karcha helyett Harka (Horka). De a jelképes méltóságnév személynévül adásával akkor találkozunk, ha 1.újonnan szerzett méltóságról van szó, vagy 2. ha a méltóságnak ugyanannak a családnak másik ágán kell öröklıdnie. (Az utóbbira is látunk majd példát.) Az ilyen névadásnak azonban csak egyenes ági öröklés esetén van értelme, mert a szeniorátusban nem bizonyos, sıt nem is valószínő, hogy a tisztséget a méltóság betöltıjének fia örökölné. Következésképpen ez a névadás egyenesen az egyenes ági utódlás kijelölésére szolgál, a jelképes méltóságnévvel a fiát vagy a legközelebbi oldalági rokont téve meg a tisztség leendı viselıjévé.

Most már kikövetkeztethetjük, mi történt Kál családjában. Kál halálakor Bulcsu fiatalkorú lévén, még nem foglalhatta el az apja kijelölése alapján a családban egyenes ágon öröklıdı tisztséget, azért az, a szeniorátusnak

megfelelıen, átmenetileg Bogáthoz került, aki Kál unokaöccse lehetett. Bulcsu csak Bogát halála után vehette át az ıt megilletı méltóságot, s ezzel az egyenes ági utódlás elvben helyreállt.

Ennek az esetnek tehát az a tanulsága, hogy ha az egyenes ági utód nem

volt férfikorban, akkor az utódlás aránylag új rendszerébe benyomult az ısi szeniorátus, ámbár csak átmenetileg. De ez az átmenetiség, minthogy a szeniorátusi tisztség mindig egész életre szólt, nem azt jelentette, hogy az egyenes ági örökös felnıttkoráig van érvényben, hanem a szenior haláláig állt fenn. Ha kiskorú egyenes ági utód sem volt, még inkább fel kellett élednie a szeniorátusnak, s miután utód egyenes ágon csak elsıszülött fiú lehetett, ez az egyenes ági utódlásból származó szabály áthatotta a Fajsz-féle szeniorátusi rendet is, amelyrıl rövidesen beszélni fogunk.

Bogát esete csak kiragadott példa. A Konstantin-Anonymus ellentmondás önmagában nem jogosítana fel minket ilyen következtetésekre, ha az egyenes ági és a szeniorátusi utódlást más módon is nem volna alkalmunk megfigyelni, írott forrásainkban fennmaradt néhány ısi családfa. Ha jobban megvizsgáljuk ıket, kiderül, nem teljes családfák ezek, hanem utódlási listák, vagyis csak a méltóság (és vagyon) öröklése szempontjából fontos neveket tartalmazzák. Mindössze két hosszabb meg egy nyúlfarknyi névsorról van szó, mivel azonban mindhárom más mőben található, egységes vonásaik általánosíthatók.

Ne felejtsük el azonban: az írásbeliség nélküli korban a névsor okmányt pótolt. Az utódlás jogosságának biztosítéka az volt, hogy az érintett család, nemzetség minden tagja ismerte ugyanazt a névsort a nevek azonos sorrendjében, ebbıl tudta a leendı utódnak a felsorolt nevek viselıihez főzıdı rokonsági fokát, és természetesen eleve ismerte az öröklésre vonatkozó szokásokat. Nem családtörténetet adtak szájról szájra, hanem csupán egy névlistát. Mai kifejezéssel: kódjeleket közöltek, amelyek révén az egész történetet dekódolni lehetett, mert a nevek egymásutánjából vagy egymásmellettiségébıl és minemőségébıl következı viszonyítás az egész

történetet kirajzolta. Most itt a maga szokványos módján közöljük a gyulacsalád történetét azért,

hogy utána majd összehasonlíthassuk azzal, ahogyan ezt még jóval a pogány korszak után, Endre király korában is szájról szájra adták. Manapság csak efféleképp mondhatjuk el:

Tétény volt a honfoglalás idei karcha, és ezt a méltóságot ı maga nyerte el, hiszen hogy a méltóság családjában egyenes ágon öröklıdjék, elsıszülött fiát e tisztség jelképes nevével ruházta fel. De amikor Harka már javában viselte nagy jelentıségő nevét, apja elnyerte a még magasabb gyula tisztet, s ezt Tétény már csak unokája nevével köthette ágának elsıszülötteihez, ezért lett Harka fiának neve Gyula. Ennek a Gyulának azonban szerencsétlenségére csak lányai születtek, s amikor fiúra már nem volt kilátása, elhatározta, hogy a méltóság öröklését és továbbörökítését – a szokott módon, a méltóság jelképes neve által – öccse elsıszülött fiának adja át. Fivérének, Zombornak a fia tehát szintén a Gyula nevet kapta. Ennek a kisebbik Gyulának aztán egyenesen ikerfiai születtek, s hogy mindketten majd egymás után betölthessék öröklött tisztüket, olyan neveket kaptak, hogy a neveik is ikrei legyenek. egymásnak; ezért nevezték el ıket Bolyának és Bonyhának.

Ma csak ilyen hosszan és a bonyolult összefüggések érzékeltetésével lehet elmondani a tisztség öröklıdésének történetét a Téténytıl származó gyulacsaládban. Ilyen hosszas és zsúfolt elbeszélésrıl azonban a pogány korszakban szó sem lehetett, hiszen annak bonyodalmait elfelejteni, összezavarni vagy akár szándékosan eltorzítani is sokkal könnyebb lett volna, mint nemzedékrıl nemzedékre pontosan megjegyezni, és szájról szájra hiánytalanul továbbadni. Ehelyett szőkszavúan csak ennyit mondtak (és jegyeztek meg): „Tétény fia lett Horka, Horkáé meg Gyula és Zombor. Gyulának volt két lánya, egyiket Karoldnak, másikat Saroltnak hívták. Zombornak pedig a fia a kisebbik Gyula, Bolya és Bonyha apja” – ahogy az ısgeszta nyomán Anonymusnál olvashatjuk. Ezt bárki tévedés nélkül megjegyezhette, és a névsor magában is felidézte a fenti történetet mindenkinek, aki az utódlási szokásokat ismerte. És ki ne ismerte volna az így vagy úgy érintettek közül? A névsor tehát beszélt magáért, és senki sem olvashatott ki belıle mást, mint amit a nevek összefüggése révén tartalmazott.

Ez az egyetlen részletesebb, öt nemzedékre kiterjedı pogány kori névsorunk, ami a magyar hagyományban fennmaradt. (Hogy miért éppen ez, azt korábban már részleteztük.) Nem lehet kétséges, a gyula méltóság egyenes ági öröklését tükrözi, hiszen ahol az elsıszülöttön kívül fiatalabb testvért említ, az említés célja kizárólag az, hogy az utódlás továbbvitelét és annak okát magyarázza. Minden más, ebbıl a szempontból közömbös férfi- és nıtestvérról hallgat. Zombort, Gyula fivérét elsısorban azért nevezi meg, mert

az ı fiára, a „kisebbik” Gyulára szállt át a méltóság, Gyula két lányát pedig azért, mert ebbıl derül ki, miért kellett Gyulának tisztségét öccsének ágára adnia. S végül a kisebbik Gyulának azért említi két fiát – lehetett talán több és lányok is –, mert ezeket, elsıszülött ikrek lévén, az utódlás szempontjából egyenlı jogok illették meg, amit egymásra rímelı nevükkel jeleztek.

Tehát a gyulacsalád esetében is azt látjuk, hogy már a honfoglalás idejétıl fogva – s nyilván már régebbi idıtıl – egy bizonyos méltósággal egy bizonyos család rendelkezett, s azt a családi vagyonnal együtt az elsıszülöttek egyenes ágon örökölték. Magtalanság vagy csakis lánygyermekek esetén a tisztséget és a vagyon feletti rendelkezést a jelképes méltóságnévnek személynévül adásával a család oldalágára lehetett adni, ahol ezután szintén egyenes ágon öröklıdött tovább. A Téténytıl leszármazott gyulák utódlástörténetét tartalmazó „beszélı névsor” ezt adta elı, és nekünk is ezt mondja el.

De szellemi tornára vállalkoztunk, folytassuk tovább a következtetéseket. Horka fia Gyulának élnie kellett még a kisebbik Gyula születésekor, mert csak személyesen ı ruházhatta unokaöccsére a Gyula név adásával a gyula méltóság öröklését. Ez viszont annak valószínőségét veti fel, hogy Gyula elıbb halt meg, semmint unokaöccse a méltóság betöltéséhez szükséges férfikort (ez idıben a 11-12. életév) elérhette volna, mert csak hajlott korában tehetett le arról a reményrıl, hogy leányai után végre fiút tud nemzeni. Nem bizonyos azonban, hogy ez esetben is a szeniorátus iktatódott közbe. Itt ugyanis a kijelölésben a névmágia egy nemérıl volt szó. A méltóság betöltıje a családi tisztség jelképes nevének átadásakor mintegy „árnyéklelkének” gyulai „varázserejét” ismerte fel és el kijelölt utódában, ami átsugárzott nyilván az igazi apára is, akitıl a gyermek a maga árnyéklelkét közvetlenül örökölte. Ez esetben a kijelölt utód apja – tehát kivételesen másodszülött – töltötte be a tisztséget. Horka fia Gyula után ily módon lehetett Zombor is gyulává, mint ez az ı szálláshelyén talált leletek alapján igen valószínő. Szigorú feltételek között tehát mégis volt olyan kivételes eset, amikor nem elsıszülött is méltósághoz juthatott.

Eszerint a gyulacsaládban a méltóság és a vagyon egyenes ági öröklése így alakult (a méltóság betöltıi aláhúzással jelölve):

István király a kisebbik Gyulát megfosztotta hatalmától, s így Bolya és

Bonyha (a Taksony ideje óta megváltozott funkciójú) gyula tisztet már nem örökölte.

A másik részletesebb pogány kori családi névsorunkat, mint említettük. Bíborbanszületett Konstantin mővébıl ismerjük. Ez is utódlási névsor, mégpedig az Árpádoké, de Fajsz idejébıl. Annak dokumentuma, hogy a család vezetı tagjai a szeniorátusi rendszer szerint határozták meg, és tervezték a jövıre is a fejedelmi méltóság öröklését. A szeniorátus elve az, hogy a nemzetség vagy a család legidısebb férfitagja az örökös. De itt e rendszernek egy nem tipikus, kései változatáról van szó, olyanról, amely, mint említettük, átvette, méghozzá éppen az egyenes ági utódlás gyakorlatából az elsıszülöttek kiváltságát. Amit abból láthatunk, hogy Árpád mindegyik fiának csak egyetlen fiát tünteti fel. (S majd látjuk mindjárt az egyetlen kivételbıl is, amely ezúttal valóban erısíti a szabályt.) Jogforrásul ugyan Árpádnak mind a négy fiát felsorolja, de közülük is egyedül Árpád elsıszülöttének egyedül lett volna jogcíme az uralomra, utána pedig Árpád fiatalabb fiainak elsıszülötteinek juthatott az. Az utód tehát – így tervezték – az ágak elsıszülöttei közül mindig a legidısebb lesz, amennyiben pedig több ágon akadna egyidıs, közülük Árpád idısebb fiának az ágából való az örökös. Ennek a rendszernek az alapelve szerint Zolta – mint Árpád negyedik fia – egyáltalán nem lehetett volna fejedelem, Fajsz, aki Árpádnak csupán unokája volt, de elsıszülött, félretolhatta ıt. Hiszen éppen ezért találták ki a szeniorátusi rendre való visszatérést.

De lássuk magát a névsort. „Elsı fejük (tudniillik a magyaroknak) az Árpád nemzetségébıl sorban

következı fejedelem – jegyeztette fel Konstantin császár Bulcsú és Tormás

közlése alapján. – Tudni való, hogy Árpád, Turkia (értsd: Magyarország) nagy fejedelme négy fiat nemzett: elsınek Tarhost, másodiknak Üllıt, harmadiknak Jutast, negyediknek Zoltát. Tudni való, hogy Árpád elsı fia, Tarhos nemzette fiát, Tevelt, a második fiú, Üllı nemzette fiát, Ezeleget, a harmadik fiú, Jutas nemzette fiát, Fajszot, a mostani fejedelmet, a negyedik fiú, Zolta nemzette fiát, Taksonyt. Tudni való, hogy Árpád fiai mind meghaltak, de unokái, Fajsz, Tas és Taksony életben vannak.”

Ez is beszélı névsor, csak egy kicsit magyarázott, mert a görögök számára a rangsornak a nevek puszta sorrendjében való kifejezése nem volt magától értetıdı. De valamire, ami szintén a beszélı névsor tömörségével áll itt, mégsem figyeltek fel, s ezért ezt nem magyarázták. Az Üllı ágán szereplı Ezeleg az unokák felsorolásakor eltőnik, helyette egy másik név jelenik meg, Tasé. Ezeleg – akinek a többi említettel ellentétben helynévi nyoma sem maradt – olyan elsıszülött, aki nem érte meg a férfikort, így nem tett szert szálláshelyre, nem nısült meg, nem volt módja fiat nemzeni. Neve a névsorban azt jelzi, születésével biztosította az ág jogát az örökléshez, de mivel maga nem alapíthatott családot, hogy utóda lehessen, ágának utódlási joga kivételesen fiatalabb testvérére – egy nem elsıszülöttre –, Tasra szállt át.

Az Árpádok csak Fajsz idején érvényesült szeniorátusi rendje (a 948-ban élık neve aláhúzva):

Zolta fia, Taksony a Fajsz rezsim szeniorátusi rendje is várományos, de

csupán az idısebb és ágra elırébb álló Tas után. Csakhogy Tasból nem lett fejedelem. Ezt még magyarázhatná az, hogy – mondjuk – idı elıtt meghalt, de ha Taksony szeniorként kerül uralomra, nem követhette volna ıt fia, Géza, mivel Tevel fia, Tormás 948-ban már tagja a konstantinápolyi követségnek, s így ı, de már a fia Tas-Zerind is idısebb Gézánál. Hogy nem a szeniorátus, hanem az egyenes ági utódlás volt általános, az tehát nemcsak a gyulacsalád

egyenes ági utódlási névsora, a végeredményben ugyanerre mutató Kál-Bogát-Bulcsu utódlás, hanem az Álmos-Árpád, majd Taksony-Géza-István utódlás is bizonyítja. De ugyanezt igazolja a vezérek személynévsora, amely az elsıszülött fiakat tünteti fel törzsi fejedelmek utódainként, valamint az ısgesztából származó birtokadatok is, amelyeknél kivétel nélkül az elsısyülött fiú a birtok (vagyis a családi méltóság) örököse.

S erre mutat az a családi névsor is, amelyet viszont a krónikában találunk. Ez egészen rövid. Így hangzik: „Kend fia Kusid és Kaplony.” Az ısi neveket mindenütt a mai kiejtés szerint közöljük, ezúttal szükséges, hogy eredeti kiejtést is érzékeltessünk. A krónika szerint ugyanis a második fiú neve Cupián (Koppány), míg Kézai szerint: Cupián (Kupján). Anonymusnál viszont Kend fiát Kurszánnak hívják.

A krónikának ez a nyúlfarknyi névsora rendkívől becses, mert igazolja, hogy az utódlásra vonatkozóan megállapított törvényszerőségeink valóban helyesek, és hogy különbözı írott forrásaink ugyanazoknak a törvényszerőségeknek a meglétét tanúsítják.

AZ UTÓDLÁSI SZOKÁSJOG Mik tehát azok az öröklési szokásokra vonatkozó törvényszerőségek,

amelyek Konstantinnál, Anonymusnál és a krónikában elvileg egyaránt azonosak?

1. Meglévı családi névsoraink utódlási listák. 2. A honfoglalás korában csak kivételesen kerülhetett sor az utódlásban nem elsıszülöttre. A kivétel célja az volt, hogy – szeniorátus esetén – egy ág el ne veszítse utódlási jogát, vagy hogy – egyenes ági öröklésnél – a méltóságszerzı közvetlen leszármazói ne veszítsék el a méltóságot. 3. Az elsıszülött ikreket egyformán megillette az utódlás (s a méltóságot nyilván a születés sorrendjében örökölték). 4. A hatalommal rendelkezı családoknál elsısorban az egyenes ági leszármazás érvényesült. 5. Szeniorátusra átmenetileg sőrőbben, intézményes szeniorátusra már csak egészen kivételesen kerülhetett sor.

S most nézzük kis névsorunkat. Kusid a Kurszán név kicsinyítıképzıs változata: „Kurszánka”. A krónika és Kézai névsora abban a formában közli a nevet, ahogyan az erdélyi Fehérló-mondában szerepel. A szellemekkel való szövetségkötés Etelközben még a kende funkciója volt, az új hazában ez Árpád fejedelem elıjoga lett, s a szövetségkötı szertartásban Kurszán kende immár másodrendő szakrális funkciót tölt be (ı a mágikus követ): szerepének

ezt az alászállását fejezi ki a kicsinyítés. Az ısgeszta ıt a törzsi fejedelmek személynévsorában eredeti Kurszán nevén, a méltóságnévsorban pedig a kende fiaként – méltósága csökkent jelentıségének jelzésére ismét – kicsinyítóképzıs nevén szerepelteti. A Kurszán r betője köztes hangzó lehetett, mert görög forrásban „Kuszán”, nyugati forrásokban „Kusal” alakban találjuk. Alighanem ezzel a kiejtési bizonytalansággal kapcsolatos ikertestvére nevének a Kuszánhoz alkalmazkodó Kupán és a Kurszánhoz alkalmazkodó Kupján formája. A hiteles, amint azt kutatóink kimutatták, az utóbbi. Kend kende fiai tehát összecsengı ikerneveket viseltek. Kurszán és Kupján, így hívták ıket.

Rövid névsorunk szemmel láthatóan: 1. egyenes ági utódlási lista; 2. az ikernevekból következıen: elsıszülötti névsor és 3. olyan utódlási rendszerbıl való, amely meghatározott kivételes esetben fiatalabb fivér öröklését sem zárja ki (hiszen elvileg az ikrek másodszülötte is fiatalabb testvér).

E levont következtetéseinknek még további ellenırzésére van lehetıség, ha minden fiatalabb testvért számba veszünk, aki krónikai mőveink pogány korra vonatkozó híradásaiban fellelhetı, és megvizsgáljuk, megfelel-e a megállapított szokásjognak.

A Kurszán-Kupján testvérpárral egy idıben élhetett az Anonymusnál, a krónikában és Kézainál egyaránt megtalálható kabar Ed és Edömén, az Abák ısei. Nem az egyiktıl vagy a másiktól származtatták az Abákat, hanem mindkettıjüktıl, ami jelzi, hogy egyenjogú elsıszülött ikertestvérek voltak. A mintegy két nemzedékkel késıbbi Kalán és Kaján testvérpárról a krónika beszél. A nevüket viselı helynevek alapján kikövetkeztetett szálláshelyeik elhelyezkedése is egyenrangú testvérekére mutat. Náluk egy vagy két nemzedékkel késıbbi ikerpár a már sokszor említett – Anonymusnál és a krónikában is szereplı – Bolya és Bonyha, a kisebbik Gyula fiai, akik már keresztény koriak, de az ısi utódlási szokásokat még követı idıbıl. Ikertestvér voltukat jelzi, hogy a régi idıkre nézve csak a vagyont, rangot birtokoló elsıszülötteket említı arisztokratikus ısgeszta a „régiek” mozgalma összeesküvésének mártír vezéreiként mindkettıjük nevét megörökíti.

Ha azonban összecsengı nevekkel az elsıszülött ikreket jelölték, akkor annak is szabálynak kellett lennie az elıkelı nemzetségek körében, hogy mások, tehát nem ikertestvérek vagy apa és fia rímelı neveket105 nem viselhetnek. Sóı nyilván arra is vigyáztak, hogy idegen elıkelı családbeliek tagjainak nevére rímelı nevet saját családjukban se adjanak, legalább egy-két nemzedéken át. Az Anonymusnál említett İsbı és İse vezértársaknak eszerint egyben ikertestvéreknek kellett lenniük. Ezt szálláshelyeik (Veszprém, İsbı vára közelében egy İsi helynév) valószínősítik. Egyébként birtok szerzıje vagy öröklıdı vezéri tisztet betöltı is csak elsıszülött vagy

elsıszülöttnek minısülı ikertestvér lehetett. Bár İse fia Örkény és Tanuzaba fia Örkénd szintén összecsengı nevőek,

ezúttal nem a szabály alóli kivételnek vagyunk tanúi, mivel Örkény közvetlenül a honfoglalás után, Örkénd sokkal késıbb, István idejében élt. Ugyanez áll fenn Ond fia Ete és Hetény fia Etej névhasónlóságánál: Ete a honfoglalás idején, Etej Géza korában született. Rímelı nevő apákkal és fiakkal pedig egyes-egyedül az innen-onnan összehordott nevekbıl álló, Kézai követıjétıl származó, fiktív Álmos-Noé genealógiában találkozunk.

Egyenes ági utódlásról vall a „kun vezérek” névsora is. Anonymus így sorolja fel ıket: „Ed; Edömén; Et; Bors apja Böngér; Örsur apja Ócsád; Vajta, akitıl a Baracska-nemzetség származik; Alaptolma apja Ketel.” Említettük, hogy itt az eredeti nomád rangsort tükrözı névsorrıl van szó, amelyben a középen álló Böngér a legmagasabb rangú. Ezt – miután Böngér, úgy látszik, még Etelközben meghalt – fiának, Borsnak kiemelkedı szerepe révén mutattuk ki. Tehát a kun hét vezér névsora:

Itt Et neve bizonyára feltőnik, hiszen ez a honfoglalás küszöbén még

Etelközben létrejött névsor több olyan személy nevét tartalmazza, akik az új hazában is szerepet játszottak, ezt az Etet tehát nem sok idı választhatta el Ond fia Etétıl. Csendes nyomozótársam most azt kérdezi: vannak-e mégis a leszőrt utódlási szabályoktól eltérı, azoknak ellentmondó adatok?

Kettı is van – felelhetem. Mindkettı Anonymusnál. A kun vezérnévsornak e harmadik neve az egyik, amit még megvizsgálunk. Elıbb beszéljünk a másikról, amivel rövidebben végezhetünk.

Anonymus szól a Szovárd és Kadocsa testvérpárról, mindketten vezérek, s nem ikertestvérek, hiszen nem viselnek rímelı nevet. Anonymus Szovárdjával azonban már foglalkoztunk. A Névtelen Jegyzı a Csabamagyarokról szóló elbeszélés Szovárdját honfoglaló vezérnek véli, holott ez fiktív, a szavárd származású törzs nevébıl származó helyettesítı név, a kiátkozott Csaba nevének kendızésére. Nem létezı személynek természetesen nem lehet valóságos fivére sem. A Léltıl, Árpád dédunokájától eredı Szovárd-nemzetség két tagja – talán apa és fia – keveredett bele a Csabamagyarok

történetébe. A félreértés oka most nem fontos, korábbi magánnyomozásunkban azt is feltártuk.106 A hun történet egyébként Szoárdot és Kadocsát külön szerepelteti, ott szó sincs arról, hogy testvérek volnának.

S most visszatérhetünk Etre. Anonymus Et kun vezérrıl késıbb is beszél. A szintén kun Vajtával együtt megteszi egy követség tagjának, majd ugyancsak Vajtával Baranyavár ellen küldi, most már mint İd (Eudu) apját. Végül pedig ez az Öd már mint „Öd, Ete fia”, Árpádtól Szekcsıt kapja birtokul, ahol várat épít. Tehát İd Anonymusnál egyszer Et kun vezérnek, egyszer meg Ond törzsfı Ete fiának a fia, továbbá önálló vezér, aki birtokot kap, és várat épít. Természetesen ez az ellentmondás a tudománynak is feltőnt. Gyırffy György például így ír róla: „Az a különös helyzet áll elı, hogy a Bár-Kalánok ıse, Ete szerepel mint magyar vezér, és ilyen minıségben kapja a csongrádi uradalmat (a nemzetség ısi birtokát), és szerepel egy kun vezér helyén, és ebben a minıségben kapja a Szekcsı körüli uradalmat (a nemzetség késıbbi birtokát.).”107 Magyarázatul: a Bár (vagy Bor)-Kalán Ond leszármazottainak nemzetsége. Gyırffy azt a következtetést vonja le mindebbıl, hogy İd és Et nem a hagyományból való.

Szerintünk azonban ilyen ellentmondás csak az adatok téves kezelésébıl állhatott elı, mert Anonymus aligha találta ki Etet és İdöt csupán azért, hogy ami bonyodalom elızıleg nem volt, az mindenáron létrejöjjön. Úgy véljük, a hét kun vezér névsora eredetileg így kezdıdhetett – anonymusi írásmóddal: – „Edu, Edumen, Eudu..." De Anonymus az ısgeszta birtokfelsorolásában azt olvasva: Öd (Eudu) jutott Szekcsı birtokába, amelyrıl az ı korában már úgy tudták, hogy a Bár-Kalán-nem honfoglalás óta való birtoka, azt hitte, a Szekcsın várat építı Ödnek is Ond leszármazottjának kell lennie. Ond fia, vagyis Ete szerepelt az ısgesztában, Ete fia viszont már nem, İdöt tehát Anonymus teljes meggyızıdéssel Ete fiának tette meg. Hanem aztán rádöbbent, hogy így Ond vezér unokájából önmagánál két nemzedékkel korábbi kun vezér lett, ami lehetetlen. Fix pontnak azonban Öd birtokának helye miatt továbbra is az Ondtól való leszármazást hitte, tehát arra gondolt, hogy a kun vezért lehetne egyeztetni az egy nemzedékkel közelebbi Etével. De hát Ond fia lett volna kun vezér? Ebben is bizonytalanná vált, s végül a már Etévé alakított kun vezért egy bető elhagyásával elválasztotta Ond fia Etétıl, így lett a kun vezér Öd apjaként elıbb Et, azután a Szekcsıt elnyerı Öd apjaként Ete. Vagyis a birtoküggyel kapcsolatos téves feltételezésének következményeibıl Anonymus nem tudott kilábalni, s maradt a képtelen, felemás megoldás.

Mi azonban úgy látjuk, hogy a valóságos fix pont Öd személye. Aki sem Etnek, sem Etének nem volt fia, s akinek birtoka csak késıbb jutott, esetleg házasságkötés révén Ond leszármazottaihoz. Minthogy pedig annyi

Anonymusnál is világosan kitőnik, hogy Szekcsı az Öd nevő vezérnek lett elsıfoglalású földje, kit ı az ısgesztából kunnak ismert meg (ezért is szerepelteti mindig a kétségtelenül kun Vajtával együtt), aligha vállalunk túl nagy kockázatot, ha arra az álláspontra helyezkedünk: az ısgeszta kun vezéri névsorának harmadik helyén nem a fiktív Et név, hanem Öd neve állott.

Az örökösödési szokások törvényszerőségeitıl eltérni látszó mindkét adatról kiderül, hogy Anonymus tévedése. Ennek pedig jóval nagyobb a jelentısége annál, mint hogy csupán megerısíti az utódlási szokásjogról alkotott elképzeléseinket. Azt igazolja, hogy írott forrásaink közös törvényszerőségek meglétérıl tanúskodnak, még a kivételes szeniorátusi névsor bizonyos alapelveiben is, s ezzel a maguk és egymás autentikus voltát igazolják. Meg az e téren ugyan két félreértést elkövetı Anonymusét, akitıl egyébként a legtöbb utódlási adat származik, köztük a krónikában, Kézainál szintén megtalálhatók. Ez pedig újból aláhúzza, hogy késıi gesztaírónk elsısorban hiteles ısforrására, a XI. századi ısgesztára alapozta híradásait.

HETEDIK FEJEZET A fı szálak (A viszálykodók pártjai) A NEMZETSÉGBELI NÉV, AVAGY AZ UTÓDLÁSI SZOKÁSOK SZÍVÓSSÁGA A pogány kori szokások természetesen nem egy csapásra adják át a

helyüket, s a legszívósabbak a vagyonnal és hatalommal kapcsolatosak. Nehézség támad emiatt a keresztény nevekkel. Tapasztalhattuk, hogy az ısi nevek hogyan igazítottak el a szálláshelyek tulajdona tekintetében, mi volt a jelentısége a méltóságnév személynévkénti viselésének, avagy az összecsengı ikerneveknek. A keresztény névadás merıben más természető. Az elsı hitvalló szentrıl ugyanúgy az István nevet kapta a keresztségben Horka fia Gyula, mint Taksony fia Géza, a fejedelem és annak fia, késıbbi elsı királyunk. Az ısi típusú névadás meg a keresztény névadás funkciójának eltérı volta az oka annak a különös jelenségnek, hogy az elıkelı családok keresztény tagjai hosszabb korszakon át két nevet viselnek: a kereszteléskor kapott mellett egy pogány kori típusú, többnyire türk eredető, hagyományosat. Az utóbbit mi „nemzetségbeli névnek” nevezzük azért, mert az utódlási névsorokban és a szálláshelyek elnevezésében elsısorban ezt használják, tehát a hagyományos név a nemzetségben betöltött szerepük jelölése szempontjából nélkülözhetetlen.

A pogánynak kikiáltott kisebbik Gyula keresztény neve természetesen nem maradt ránk, de a beszélı névsor számára úgysem fejezhette volna ki azt, hogy nagybátyja, szintén Gyula, reá ruházta a családi méltóságot. (Fennmaradt viszont az a neve is, ahogyan a szlávok hívták, a Prokuj, amely „nagybátyutód” értelmével „fordította le” nemzetségbeli nevének jelentıségét. Unokahúgának, Saroltnak szláv neve – Beleknegini – szintén a nemzetségbeli név fordítása – „fehér hölgy(menyét)”, illetve „fehér úrnı”, Béla király szláv Benin neve értelmileg ugyancsak „fehért” jelentı nemzetségbeli nevére vezethetı vissza.) Bolya és Bonyha keresztény neve sem maradt ránk, ugyanazon okból, mint apjuké, de nem domboríthatta ki elsıszülötti iker mivoltukat. István királyt nemzetségbeli nevén Vajknak hívták, Béla királyt keresztény nevén Albertnek, fiát, I. Gézát pedig Magnusnak.

Mindebbıl kitetszik, hogy a gyermekek születése után a keresztelın kívül,

amit a templomban tartottak, a hagyományoknak megfelelıen az újszülöttet az ısöknek bemutató szertartást is végeztek az apja díszjurtájában vagy fa-, kıházában, avagy már palotájában. Menyegzı viszont az István utáni évszázadban még többnyire csak egy volt szokásban, mégpedig az ısi, a hagyományos; Kálmán korában külön el kellett rendelni a pap elıtti házasságkötést. A fiatal párnak a leszármazási, vagyon- és rangkérdések tekintetében jellegtelen keresztény nevükön való összeadása nem tájékoztatta volna a két széles nemzetség és az ország minden részébıl összesereglett násznép tagjait a legfontosabbnak tekintett családi viszonylatokról. Azaz: az írásbeliség nélküli korban a keresztény esküvı nem tudott a kollektív tanúskodás biztonságára építve úgy okmányt pótolni, mint a leendı házasfeleknek nemzetségbeli nevükön való egybekelése.

A két név használata is jelzi: a feudális új rend még a legmagasabb körökben sem változtathatott egyhamar az utódlási szokásokon, törvényeken.

EGY NAGY PÁLYA LEGELSİ ÉS LEGUTOLSÓ GONDJA Az egyenes ági utódlás elve szerint Taksonyt minden zökkenı nélkül

követte a fejedelemségben Géza, ıutána pedig elsıszülött fia, István tarthatott igényt az uralomra. Istvánnak ezt a jogát senki sem vonhatta kétségbe, nem is vonta. Éppen emiatt próbálta ıt Koppány a hatalomtól a levirátus jogának alkalmazásával elütni. Ha valóban szeniorátusi utódlás lett volna érvényben, Koppány egyszerően azzal lép fel, hogy a szokásjog értelmében neki jár az uralom.

Árpád házának Géza halálával Koppány lehetett a szeniora. Ezt is a levirátusra irányuló kísérlete mutatja. Koppány ugyanis nem fivére Géza fejedelemnek, hogy az elhalt férj legközelebbi férfi rokona jogcímén követelhette volna magának az özveggyé lett Sarolt kezét. İ Árpád elsıszülöttének, Tarhosnak a leszármazottja, valószínőleg ükunokája, míg István Árpád negyedik fiának, Zoltának a dédunokája. Koppány idısebb Istvánnál, a krónikából tudjuk, már Géza fejedelem idején vezérséget viselt. Mint a nemzetség szeniora, a trónt nem követelheti, de a levirátus érvényesítésével „gyámfiává” tehetné Istvánt, megkaparinthatná hatalmát. Zoltával szemben Szabolcs is – ı mint Álmos nemzetségének szeniora – ugyanígy alkalmazta a levirátust, s egy olyan arisztokráciában, ahol csak az elsószülöttek részesülhetnek a hatalomból és vagyonból, az öcs – tehát nem elsıszülött – eleve nem köthet levirátusi házasságot.

Az ellenısgeszta azt állította, Koppány meg akarta ölni Istvánt, hogy annak fejedelemségét – úgymond: „vezéri részét” – megszerezze. Ezzel ugyan a tényleges körülményeket meglehetısen leegyszerősítette, viszont az ellentéteknek azt a valódi okát, hogy „a pogány nép óvakodott nyakát a keresztény hit igájába hajtani” – amit ma a legendában olvashatunk –, bizonyára elárulta, vagyis a maga kifejezésmódján rámutatott: Koppány az új rend ellenfeleinek volt a vezére.

A Koppánnyal titokban rokonszenvezı ısgeszta („sok nemes magyar jutott csúf szolgaságra, akik Koppány vezérhez húztak” – jegyzi fel) nem térhetett ki azelıl, hogy István ellenfelét elítélje, de a rejtett beszédben igen járatos írója mégis tudtul adja a valóságot. A keresztényi vádat így fogalmazza meg: „vérfertızı házasságra kívánta István anyját”. Az egyház üldözte, a keresztény erkölcsökkel összeegyeztethetetlennek tartotta a kisebb birtokos családoknál különösen elterjedt sógorházasságot, amelyben az elhunyt közeli férfi rokona lépett frigyre az özveggyel, nehogy a más nemzetséghez tartozó asszony a vagyon ráesı részét övéihez vigye, s ezt a pogány szokást „vérfertızı házasság”-ként bélyegezte meg. Az ısgeszta kifejezése így hát kielégítıen súlyos elmarasztalásnak látszott, holott a régi szokások ismerıi azt olvasták ki belıle, amit az egyház a legkevésbé sem kívánt dobra verni, hogy Koppány csupán a levirátus ısi szokását akarva alkalmazni, az ı szemükben nem követett el fıbenjáró bőnt. Még az is kiderült ebbıl a közlésbıl, hogy a lázadó Koppánynak Árpád nemzetségéhez kellett tartoznia.108

István pályájának legelsı gondja tehát a levirátus ısi szokásának jogcíme volt, amivel névlegessé akarták tenni jogos utódlását. Fegyverrel kellett megmutatnia, hogy ez a hagyomány nem érvényes többé. Legyızte Koppányt. Ezzel nemcsak elfoglalhatta apja trónját, de hatalma Gézáénál is szilárdabb lett. Nem sejthette azonban, hogy pályájának utolsó éveit is az ısi utódlási szokások fogják megkeseríteni.

Több fia született, szerencsétlenségére azonban csak Imre herceg cseperedett fel. Az egészen kis korukban meghaltak egyikének neve fennmaradt, s nem ok nélkül. Ottónak keresztelték, és ı volt a király elsıszülött fia. Ottó csecsemıhalálával a sima utódlás reménye esett kútba. Imre hercegnek a trónhoz való joga régebbi keresztény országokban nyilvánvaló lett volna, István is így fogta fel, de tudatában volt annak, hogy nálunk a kereszténység elterjedése és a keresztény királyság létrejötte ellenére sem lesz magától értetıdı. Számolnia kellett az ısi szokásjoghoz való kemény ragaszkodással. Ezért került szembe oly tragikusan a család ekkori szeniorával, Vazullal, hiszen a kis Ottó halála folytán a szokásjognak megfelelıen most csakugyan a szeniorátusnak kellett volna érvényesülnie.

István a pogány utódlási hagyománytól is viszolygott, s Imre a fia és a

római rítusú kereszténységben való neveltje volt. Vazul meg – István nagybátyjának, Mihálynak elsıszülöttje – az Árpádház görög rítusú ágához tartozott. Márpedig a magyar királyság a római pápa szentesítésével jött létre, és István – tudjuk – a görög rítusú urakat az országvezetésben nem tőrte meg. A feudális rend ellenfelei e vele egy hiten lenni nem akarókat szembenállóknak s így potenciális vezéreiknek tekintették. A régi vezetı réteg hatalomból kiszorított, mégis igen befolyásos tagjai valóban számíthattak Vazulra, s Vazul is rájuk mint híveire. Bármint vélekedett István király, még az új vezetı réteg tekintélyes része is unokatestvérét tartotta a trón öröklésére jogosultnak. Hogy pedig a lecke annál nehezebb legyen, Vazulnak volt örököse, elsıszülött fiának, Leventének a személyében, aki István halála után apja elhunyta esetén is a nemzetség új szeniora lenne. Ahogy Koppány szem elıtt tartotta, hogy Zoltát, Árpád fiát levirátussal fosztották meg a hatalom gyakorlásától, István is jól tudta: akár a kivételes tekintélyő Árpád fejedelem, ı sem érne sokat fiának utódául való puszta kijelölésével.

Ezért kellett erıszakhoz folyamodnia. Elıször szabadságától fosztották meg Vazult. Minthogy a krónika szerint Nyitrán, tehát saját hercegi birtokán tartották, afféle házi ırizetre gondolhatunk.

Vajon milyen jogcímen történt? A krónikában az áll: „ifjúi kicsapongása és oktalansága miatt, hogy megjavuljon”. Kutatóink ezt úgy magyarázzák, hogy a krónikás a történtekért egyaránt mentegetni igyekszik vele Istvánt és Vazult. Hiszen István a keresztény uralkodó példaképe, Vazul pedig a dinasztia hatalomra került új ágának törzsöké, I. Endre és I. Béla apja. E megokolás révén István nem tőnik sem igazságtalannak, sem kegyetlennek, és Vazullal kapcsolatban sem gondolhatunk valamilyen nagy horderejő, megbocsáthatatlan vétekre; mindössze arról van szó, hogy a szigorúan keresztényi király meg akarja rendszabályozni könnyő életfelfogású rokonát, tanuljon belıle. Endre, Béla és Salamon korában kétségtelenül társadalmi konszenzus volt arra nézve, hogy sem Istvánt nem szabad elmarasztalni Vazul tragédiájáért, sem Vazult valamely komolyabb jogcímen elítélni, s az is igaz, hogy a krónikások dolgát ez nemigen könnyítette meg. De hát ifjúkori botlásért büntetni valakit, aki három fiú atyja? Pusztán mentségnek ez annyira képtelen, ügyetlen és ellentmondó, hogy kitalálni éppen száz jobbat is lehetett volna. Vagyis ilyet a krónikás az igazság bizonyos eleme nélkül aligha írhatott, s hozzá feltehetıen akkor, amikor még számos öreg ember élt, aki a történtek idején már nyílt szemmel – s még inkább „nyílt füllel” – járt a világban. Aligha hihetjük, hogy ez teljesen kitalált állítás volna.

Ifjúi kicsapongásnak a léha, dorbézoló életmódot nevezik, amelyben többnyire valami nem helyénvaló nıszemély is szerepet játszik. Itt pedig, mivel a trón forog a kockán, sajátosan értelmezett „kicsapongásról” lehet szó.

Az „oktalanság” megemlítésére is figyelnünk kell. Végül pedig arra, hogy Vazulnak három fia lévén, az „ifjúi” jelzı nem elfogatásának idejére vonatkozik, hanem múltbeli tettére utalhat, amely súlyos következményei miatt e pillanatban okoz gondot.

Most gondoljunk arra, amit már említettünk, hogy a krónika egy másik helye „hamisság ez, és gonosz mese” felkiáltással utasítja el azt a kétségtelenül István kori vádat, miszerint Vazul fiai egy Tátony-nemzetségbeli lánytól „nem igaz házasságból” születtek, s ezért nemességük anyjuk Tátony-nemzetségétól ered (vagyis nem Árpád házától). Ez tehát az a jogcím, amely Levente leendı trónigényét volt hivatva eleve kizárni. De ha a Vazul elleni vád egyik része így szólt, a másik részének annak kellett lennie: bőnös, mert ifjan nem a (római rítusú) hit törvényei szerint házasodott össze egy rangban sem a királyi családhoz méltó származású nıvel, és oktalanul ragaszkodik téves hitéhez, nem veti el a méltatlan nıt, sem a tıle való fiait, miáltal a dinasztia élen álló tagjaként az országgal szembeni kötelességét szegi meg! A bebörtönzés célja valóban az lehetett, hogy Vazul észre térjen, szakítson „oktalanságával”, vagyis tegye meg a szükséges lépéseket, kössön – esetleg külföldi királylánnyal, vele távozva – „igaz” és méltó házasságot, vagy maga és a fiai nevében mondjon le trónigényérıl. Mindez tehát ürügy is volt az elzárásra, meg taktika is a jövı érdekében.

Ez idıben már Imre herceg a királyi sereg vezére. Trónra helyezéséhez a megfelelı erı akkor is rendelkezésre áll majd, ha Vazul sem az egyik, sem a másik megoldásra nem hajlandó. Adott pillanatban a fogságban lévı vetélytárs vagy belenyugszik a kész helyzetbe, vagy kényszerítik rá, hogy elfogadja. Ezért gondolhat István király arra, hogy utolsó éveit kolostorban töltse. Ami válaszol rá, mikor foghatták el Vazult. Akkor, amikor Istvánban megfogamzott a hatalomtól való visszavonulás gondolata. De ez nem sokkal elızhette meg Imre herceg halálos végő vadkanvadászatát, ami után a probléma sokkal bonyolultabbá válik.

Imre halálával a keresztény országokban is Vazul lenne a számba jöhetı trónörökös. De tıle, akit ártatlanul tart fogságban, s akinek fiait nem ismerte el Árpád-háziaknak, István már semmiképpen sem várhatja, hogy majdan az ı nyomdokában járjon, így más választása nem is lehet, mint unokaöccse, a leány ágon Árpádházi Orseolo Péter. Meg is teszi a királyi sereg vezérévé, de bizonyára sejti, amíg Vazul él, ezt az idegen embert aligha tudja elfogadtatni a fıemberekkel. Hogy mire szánta volna el magát, ha a dolog csak ennyiben marad, nem tudhatjuk.

Mert nem maradt ennyiben. Közbejött az a merénylet, amelyrıl István kisebbik legendájában olvashatunk, s aminek megtörténtét az Altaichi Évkönyvek feljegyzése is alátámasztja.

Itt azonban a krónika Istvánról szóló részével kapcsolatban fontos dologra kell felhívnunk a figyelmet. István, Gellért és Imre legendáinak ısszövegei szentté avattatásuk kapcsán még Kálmán uralkodása elıtt létrejöttek, s az egyesített krónika írója igyekezett rájuk irányítani a figyelmet. Sıt számos részlet elıadását át is hárította a legendákra, minthogy azok magyar történeti anyagának nagy részét szintén az ıskrónikák szolgáltatták. „Mi csak azt akarjuk inkább megírni, amit más írók elmellıztek” – céloz erre a Kálmán kori krónikás, a más írókon a legendák szerzıit értve. Ezek az ısgesztából leginkább adatszerőségeket használtak fel (de például Ajtony történetének egy részletét is), a rokon szellemiségő ellenısgesztából ellenben az eleve legendaszerő részleteket (mint Gellért több jóslata, mártíriumának leírása vagy például Géza látomása, amelyre a krónika csupán utal) meg olyan alkalmas mozzanatokat, amelyeket maguk formálhattak legendává. A nagyvonalú áttestálással az egyesített krónika szerzıje elkerülte, hogy e kivételes tekintélyő mővekkel ellentétbe kerüljön ott, ahol a legendák erısen átalakítva vették át az ısforrások bizonyos epizódjait. Ennek esett áldozatul a krónikában például Csanádnak az ısgesztából való története, s eleve ez történt volna, még ha egyéb ok nincs is rá, az ellenısgesztának az István elleni merényletrıl szóló részletével, mert annak legfeljebb, ha a kezdı sorai egyezhettek az egyházi mő írójának tollán legendává kerekedett elbeszéléssel. De ezúttal volt egyéb nyomós ok is.

A trónörökösét elvesztett öreg és beteg királyt – adta elı az ellenısgeszta – „udvarának négy legfıbb nemese” meg akarta ölni, „mert szívük mélyén még mindig hitetlenségben tévelyegtek”. Tettük igazi indítékáról nyilván már az ellenısgesztában is csak ez a néhány szó árulkodott. Az, hogy 1. a király legfıbb nemesei voltak; 2. az öreg és beteg királyt akarták megölni, 3. azért, mert szívük mélyén még mellızhetetlennek vélt hagyományként éltek némely pogányságból hozott hiedelmek. Vagyis – mint már régebben utaltunk rá – az uralkodó meggyengült varázserejét átmenteni hivatott hajdani szokást akarták gyakorolni. A fıembereket az sürgette, hogy a király ne jelölhessen ki Vazul helyett mást utódául, mert az ısi hagyománynak ez a megcsúfolása szerencsétlenséget hozna az országra. Az Altaichi Évkönyvek beszámolója szerint összeesküvés tört ki a király ellen, amelynek élén Vazul állott. Ez a híradás nincs ellentétben azzal, hogy Vazult már fogságban tartották, mert akarta-e, tudta-e vagy sem, mindenképpen az ı trónra jutása érdekében esett meg a dolog, s így igaza volt az ellenısgesztának, amely (a legendából következtetve) csak a négy fıemberrıl beszélt. A Kazáriában töltött idıktıl fogva a fıemberekre és az (ekkor már nem létezı) legfıbb táltosokra hárult az a kötelesség, hogy a nép jóléte, boldogulása érdekében az erejét vesztett (és mint ez esetben az ominózus negyvenéves uralkodásához is közeledı)

uralkodót „verdiktjükrıl” meggyızve – vagy ha az nem sikerült, erıszakot alkalmazva – segítsék át a másvilágra. Ha összeesküvésrıl nem is volt szó, a hagyomány érvényesítésére hivatottaknak a testırség erejét ellensúlyozandó, felfegyverzett embereiket tekintélyes számban kellett magukkal vinniük. Mégsem tudták végrehajtani tervüket, bár semmi esetre sem azért, amit a legenda állít – az ellenısgeszta nyilván szőkszavú közlése éppen ennél a mozzanatnál fordul át legendába –, hogy tudniillik egyikük elejtett kardjának csörömpölésére riadt fel az alvó király. Ezt a szertartást vértelenül, tehát megfojtással kellett véghezvinni, márpedig a selyemzsinór nem csörömpöl. Ellenben ebben az utódlás kérdését élesen felvetı helyzetben István király, Árpád történetét tudva, nagyon is fel lehetett készülve az efféle vendégekre.

A merényletkísérlet után a király végsı elhatározásra jutott. Hogy Vazul valóban börtönben volt, s így a történtekért közvetlenül nem lehetett felelıs, mutatja az is, hogy nem büntette halállal, szeme világának és hallásának elvételével a trónra tétette alkalmatlanná. Gyırffy György figyelmeztet rá, a korabeli keresztény felfogás szerint ez kegyes eljárásnak számított, mivel idıt adott az áldozatnak magába szállásra, arra, hogy halála elıtt megtisztítsa lelkét a bőnöktıl.

Az ıskrónikák szerzıit a Vazul elleni súlyos tett elbeszélése a korábbinál is nehezebb feladat elé állította. István cselekedetének azt az igazi rugóját, hogy az ország Európára tekintı feudális rendjét féltette a Vazul-ág uralmától, kénytelenek voltak elhallgatni, hiszen korukban a Vazul-ág ült a trónon. István szerepét Vazul megcsonkításában különben is titkolniuk kellett. A két ısgeszta a feladat megoldásában eltérı utakon járt, és az egyesített krónika ezúttal is megırizte ennek nyomait.

Az ısgeszta még magán viselte az új rendbe kényszerítettek elsı generációinak István elleni visszafojtott indulatát. Lehetıségeinek határain belül az ı uralkodásának erıszakkal teli politikai történetét igyekezett elıadni. István felelısségét ebben nem említve ugyan, ıszintén kitálalta, hogy Vazul fiait hamisan, a nem igaz házasságból származás vádjával illették, s ezt gonosz mesének nyilvánítva mentette fel a dinasztia új ágát a nem Árpád-házi származás terhe alól. (Az egyesített krónika az „ısváltás” után itt játszotta ki az új ütıkártyát: „Hiszen mindenképpen nemesek, mert Szár László fiai, aki állítólag Ruténiából vett feleséget, ettıl származott a három fivér.”) Az István elleni merényletrıl az ısgeszta mélyen hallgatott, hiszen annak megkísérlıit a szerzı – s a mögötte álló „régiek” – titokban hısöknek tartották. Vazul megnyomorításának ódiumát pedig teljes egészében a tett puszta végrehajtóinak a nyakába varrta. Kitalálójává a „szakállas Budát” tette, ı „minden baj koholója, akinek a tanácsára Pétert ültették Magyarország nyakára”. Buda küldte tehát fiát, Sebest Nyitrába az aljas tett véghezvitelére.

Ezzel a sorok között az ısgeszta mégis Istvánra hárította a felelısséget, hiszen sokkalta keményebb uralkodónak ábrázolta annál, semhogy tudtán kívül, akarata ellenére egy udvari ember ilyesmit büntetlenül elkövethessen. (Ezt a rejtett vádat felfogva, az ellenısgeszta gondoskodott róla, hogy az elkövetık büntetlenségét az öreg, beteg király erıtlenségének kihangsúlyozásával magyarázza, amit az egyesített krónika kiegészített avval az állítással, hogy Sebes a gaztett után Csehországba menekült.)

Az ellenısgeszta István alakjában a kegyes királyt igyekezett bemutatni, minden jövendı magyar keresztény uralkodó példaképét. A templomokról való gondoskodásának elbeszélésére sokkal nagyobb súlyt fektetett, mint az ország egyesítése és függetlensége érdekében vívott harcaira. Vazul elfogatásának ürügyét és célját az ifjúi kicsapongás vádjának egyszerő közlésével oly ártatlanul adta elı, hogy ez is csak a kegyes király képéhez járult hozzá, mintha István valóban csupán leckét akart volna adni unokatestvérének arról, hogyan viselkedik a királyi ház tagja. S még azt is hozzátette, hogy halála elıtt István Vazult szabaddá akarta tenni. A négy fıember fellépését viszont közönséges gyilkossági kísérletnek állította be, de a legendával ellentétben azt is hangsúlyozhatta, hogy Vazul uralomra kerülésének elısegítése érdekében tették.

Itt most azzal a kérdéssel kerülünk szembe, hogy Vazul megnyomorításában István felelısségét ki és hogyan hárította Gizella királynéra. Az egyesített krónika, amely szerint Gizella Péter trónöröklése érdekében fogott össze Budával, hogy Vazult megnyomorítva István királyt kész helyzet elé állítsák, a királyné e szerepét csak határtalanul eltúlozza, de a gondolat aligha innen származik, valamilyen formában már az ellenısgesztának is tartalmaznia kellett. Mügeln német krónikájának az a híradása, miszerint Péter király István özvegyét minden javától megfosztotta, az ellenısgesztából való lehet, s eligazíthat bennünket Gizella bőnössé tételének rejtelmeiben.

Nem vitás, hogy Gizella Péternek a trónra jelölését szívvel-lélekkel támogatta, hiszen a király leendı özvegyeként volt oka tartani a fogságból esetleg uralomra jutó Vazul haragjától. De a parancsot a megvakíttatásra kétségtelenül a király maga adta, és az elhatározás is tıle származott. Ezt azonban már Péter király, a Vazul helyetti utód sem szellıztethette, ami miatt a felelısség a Vazul-ügyben ırá hárult mint haszonélvezıre. Úgy látszik, Gizellát okolva igyekezett e tehertıl megszabadulni. Ezért járt el tüntetıen gonoszul az özvegy királynéval szemben, s keltett olyan szóbeszédet, amelyben ıt tette meg bőnbaknak a szenior tragédiájában.

Már többször felhívtuk a figyelmet rá, hogy az ellenısgeszta rokonszenvvel viseltetett Péter irányában; ezt a hamis vádját is némiképp

elfogadta. Csakhogy az ellenısgeszta szellemében a királynénak a kegyes királyhoz méltó hitvesnek kellett lennie. Ezt pedig a trónkövetelı megnyomorításával egyetlen módon egyeztethette össze, ha Gizellának a tiszta élető királyi férj féltésébıl eredı, kétségbeesett és felháborodott lépéseként magyarázza. Hogy az ellenısgeszta kimondta: a merényletet István ellen Vazul trónra juttatása érdekében követték el, ez természetes is. S a „meghallotta ezt Gizella királyné, tanácsot tartott Budával” szöveg eredetileg éppen erre vonatkozhatott. E meggondolások alapján az.ellenısgesztában szerintünk a királyné azért küldte el Buda fiát, Sebest Vazulnak a trónra alkalmatlanná tevésére, hogy ne történhessen még egyszer ilyesmi, ne fenyegesse a király életét többé semmi Vazul miatt. Ez nem állt ellentétben a királyt kegyes tetteiben odaadóan támogató, mélyen vallásos királyasszony eddigi ábrázolásával, hiszen a jó és bölcs hatalom érdekében, a gonosztett felbujtója ellen és a hitvesi hőség jegyében cselekedett. De mert István tudta nélkül és akarata ellenére tett így, Péter – az ellenısgeszta érzékeltetése szerint – joggal büntette meg.

Az egyesített krónika nemcsak kétféle elemeket vett át most is a két ısforrásból, de ki is egészítette ıket. Ügyes szövegváltoztatással beleszıtte az elbeszélésbe a mind István szempontjából, mind a Vazul-ág számára tetszetıs, ám kitalált motívumot, hogy István király, „mivel atyafiságában nem látott senki olyat, aki az ı halála után keresztényi hitben tartsa meg országát”, Vazult akarta megtenni utódának (ami elég ellentmondó megoldás, hiszen Vazul is közeli atyafia, édes unokatestvére volt), s ez csak azért nem történhetett meg, mert kiderült: ıt bizony már az uralomra képtelenné tették, így aztán a Péterre esı választásának ódiuma alól is sikerült a nagy királyt felmenteni. A változtatásnak mégsem ez volt az igazi célja, hanem az, hogy a dinasztia megszabaduljon a való tényt fenntartó szóbeszédtıl, miszerint az immár szent király éppen ırájuk nem akarta bízni az országot. Az új mozzanat az ısváltás fedezésére is szolgált (mintegy: ,nem azért állítjuk, hogy a hercegek apja nem Vazul volt, hanem fivére, Szár László, mintha a Vazultól származás diffamáló volna'), Vazultól mint közvetlen ıstıl most már csakis a „nem igaz” házasságból származás vádja miatt kellett megszabadulni.

De ha István éppen Vazult szerette volna megtenni utódául, ez közvetve sem lehetett felelıs a merényletért, s így az egyesített krónikából a merénylet elbeszélésének eleve ki kellett maradnia. Akkor hát a királyné miért esküdött össze Budával Vazul megvakíttatására? Csakis azért, hogy Péternek szerezhesse meg fondorlatosán a trónutódlást. Miáltal Gizellából és Péterbıl egyszeriben a német hatalmi befolyás kemény exponensei lettek! Ami nagyon is megfelelt a trón pillanatnyi helyzetének. Könyves Kálmán király trónkövetelı öccse, Álmos herceg IV., majd V. Henrik német császár

pártfogását élvezve, újból és újból megkísérelte az uralmat kezébe keríteni. (Itt jegyezzük meg: a krónikában Gizella és Péter egészen közeli rokonságának kimutatása teljesen alaptalan, de ez egy késıbbi krónikás tudálékos kiegészítése is lehet.) E célok és beavatkozások vezettek oda, hogy a Kálmán kori krónika a király ellen elkövetett merénylet elmondását végleg a legendára bízva, a német Gizellával István akaratának megakadályozására küldette a pribékeket Vazul megvakíttatására, a német Péter érdekében. (Egy helyen a krónika is kijavítja magát, hogy Péter tulajdonképpen velencei.)

Dinasztikus érdek és a napi politikai légkör diktálta tehát, hogy furcsa, képtelen ellentmondásként Gizella, szent férjének leghőségesebb társa teljesen váratlanul cselszövı és vérengzı némberré változzék a krónikában.

TESTVÉRVISZÁLY Pétert háromévi uralkodás után letették a trónról, és Aba Sámuel

következett. István Orseolo Pétert nyilván az idoneitás, a keresztényi alkalmasság jogcímén jelölte a trónra, de a szokásjog szerint csak átmeneti szeniorátus alapján tekinthették örökösnek (természetesen a Vazul-fiak Tátony-nemzetségbeliekké nyilvánítása folytán). Lehet, hogy még annak sem felelt meg, mert Aba Sámuel talán idısebb volt nála, és a vita akkor is felmerülhetett, ha nem volt idısebb. A krónika határozottan állítja, hogy Aba Sámuel István sógora volt (nem unokaöccse), az ısi szokás pedig a beházasodott férfiakat a család egyenrangú tagjainak ismerte el. A „Sógor” cím – egy kagáné például – a keleti pusztákon igen nagy tekintélyő rangot jelentett. Aba Sámuel István király sógoraként tehát bizonyos megítélés szerint több joggal tarthatott igényt a szeniorátusra a leányági unokaöccsnél. Sámuel király a szokásjognak megfelelıen fogta fel a helyzetét; a fiági hercegek akadályoztatása miatt átmeneti szeniorátus érvényesül, leszármazottai ıt úgysem követhetik a trónon, és az ország jövıje érdekében a „királyi mag” rehabilitálására törekedett.

Aba Sámuel halála és az előzött Péter visszatérése után az ország függetlenségét is elárusító uralomtól szabadulni akarva, a fıemberek már nemigen adnak hitelt annak, hogy a Vazul-fiak Tátony-nembéliek volnának. (Avagy csak nem törıdnek vele, megszentelt vagy csupán hagyományosan megerısített házasságból születtek-e.) Jogos utódnak ismerik el ıket, s visszahívják az országba. Nyilvánvaló az óhaj, hogy a trónkövetelı herceg a szeniorátusból adódható trónviszályok megelızésére alapítson dinasztiát.

Leventére tehát úgy tekintenek, mint akibıl majdan a királyi mag ismét kisarjad, s ha mégsem születnék fia, akkor ugyanezt a második hercegtıl várják. De Leventének, úgy látszik, nem volt fia, és nem ismerve eléggé a hazai állapotokat, óvatosságból magával hozta Endrét is posszibilis trónörökösként, mert ez apósa, a kijevi nagyfejedelemnek jóvoltából rusz sereg kíséretében tarthatott vele. Levente végül pogánykodása miatt nem közmegegyezéssel került uralomra, hatalmát nem is tarthatta meg, kénytelen volt továbbadni.

Endre megkoronáztatásával elvileg gyökeresen megváltozik a helyzet. Vele érvényesen kezdıdik Árpád házán belül az új dinasztia, vagyis újra az egyenes ági utódlás következnék. Ámbár egyelıre neki sincs fiú utóda, így a szeniorátus alapján mégis Béla a trónörökösjelölt. Endre a még laza helyzetben arra a fegyveres erıre számítva, amit fivére Lengyelországból magával hoz majd, azt kívánja, hogy az ideiglenes trónörökös itthon legyen. Bélának azonban, úgy látszik, vannak feltételei; Lengyelországban is megtalálta a helyét, ott is az uralkodócsalád egyik tekintélyes hercegeként él, csupán ugyanezért nem akar hazajönni.

Béla kívánsága szintén régi hagyományon alapult. Emlékszünk még rá, hogy a pogány korban a trónörökösnek önálló hatalma volt, a határvédelemre kötelezett katonai segéd népek felett a fejedelem személyes képviselıjeként uralkodott. Ennek megfelelıen Endre és Béla között olyan egyezség jön létre, amely szerint Béla nemcsak névlegesen trónörökös, hanem a keresztény állam területi elvének megfelelıen az ország egyharmadát kapja, széles karéjban a végeken, szinte uralkodói hatalommal, még pénzt is verethet. Szemben a királyi koronával, nyilván az ország védelmében való szerepére utalva, a kardot teszik meg ekkor a trónörökös herceg jelképévé. Béla beiktatási szertartása minden bizonnyal úgy ment végbe, hogy díszes asztalon bíborterítıre egymás mellé helyezték a koronát és a kardot, majd fıemberek és fıpapok kíséretében a király megjelent a herceggel együtt, s a herceg a koronát a király fejére tette – kifejezve vele, hogy aláveti magát Endre uralmának –, ezután a király a kardot helyezte ünnepélyesen Béla tenyerére – annak kinyilvánításaként, hogy ıt ismeri el az ország trónörökös hercegének.

Béla ekkor még abban reménykedhetett, hogy az egyenes ági öröklés ıtıle fog kiindulni, s így elsıszülötte, Géza követheti a trónon. De a sors mást akart, bonyodalmasabbat. Endrének megszületett késıi fia, Salamon, akit nemsokára még egy Dávid nevő fiú is követett.

A krónika elítélıen nyilatkozik arról, hogy Endre Salamont ötesztendıs korában megkoronáztatta, és alternatívaként jegyzi meg: vannak, akik szerint Béla és fiai hozzájárultak ehhez. A „mások azt mondják” minden bizonnyal az ellenısgeszta közlése, s bár a Kálmán kori krónikás azt szeretné, hogy ezt ne

higgyük el, igenis megfelel az igazságnak. Az utódlás szempontjából a felállás most elvileg az volt, mint Kál, Bogát és Bulcsú esetében. Az apa idıs, az egyenes ági utód még gyermek: Endre elhunyta után Béla következnék a trónon (feltéve, hogy Salamon addig még nem töltötte be a 11-12. életévét), de Bélát halála után ez esetben is Salamonnak kell követnie. Hogy így történjék, azt a hagyományok erejénél fogva mind Bélának, mind Endrének tudomásul kellett vennie. Az ilyen esetben a leendı egyenes ági utód jogát a pogány korban, tudjuk, azzal fejezték ki, hogy a gyermek a méltóságnevet kapta személynévül. A keresztény király jogát azonban csak keresztény név fejezhette volna ki, s a királyi méltóságnak sem volt névként alkalmas megfelelıje. Ellenben volt jelképe, amelynek révén az utódlási jog visszatérését ki lehetett fejezni. Nyilván az egyház tanácsára jutott Endre arra az elhatározásra, hogy a gyermeket megkoronáztatja, mégpedig jelképesen, ami ellen Béla herceg és fiai nem is emelhettek kifogást.

Hogy beleegyeztek Salamon megkoronázásába, kitőnt az ısgesztából is, amely leírta az Endre és Béla között erre nézve létrejött egyezmény külsıségeit. Tiszavárkonyban, Béla országrészének határa közelében a hercegi beiktatáshoz hasonló szertartás formájában nyilvánította ki egy részrıl Endre király – a kardnak Béla kezébe tételével –, hogy trónörökösi jogaiban megerısíti, más részrıl Béla herceg – a koronának Salamon kezébe adásával –, hogy az uralom majdan visszaszáll a kis herceg ágára.

Tudom, csendes nyomozótársam ebben a szertartásban a krónika „várkonyi jelenet”-ének csak halvány árnyékára ismer. Pedig a várkonyi jelenet híres mondájának nyilvánvalóan ez az ısgesztából származó magja. Utóbb Salamon király és párthívei talán igyekeztek úgy magyarázni, mintha Béla, megelégedve a hercegséggel, az uralmat adta volna át Salamonnak, válaszul pedig Géza herceg jóval erısebb pártjának regösei a hajdani várkonyi ünnepséget Endre gonosz próbatételeként szedték énekbe. Úgy magyarázva, hogy a trónt végül is magának kiharcoló, boldogult Béla király csak kényszerbıl, élete mentésére választhatta herceg korában a korona helyett a kardot. A Kálmán kori krónikás a helyzet urává lett Béla-párt elfogultságával helyettesítette a megegyezési szertartást a belıle kialakult s Endre szándékát befeketítı mondával. Tudjuk, különben is kedvtelve színezte mővét ilyen kerek mondai elbeszélésekkel, hát még hogy az Endrét vádoló monda jobban meg is felelt munkája éles Endre-ellenességének.

Ami pedig magát Salamon megkoronázását illeti: Kálmán király, aki Bélának unokája volt, s aki az Endre-ág kihalását Isten büntetı kezének tulajdonította, természetesen azt kívánta érzékeltetni, hogy Endre részérıl szószegés történt, amelybe igazában az ı nagyapja nem is egyezhetett bele. Még az alamusziság vádjával is megtoldotta: „Tettette ugyan, hogy ezt –

tudniillik Endre király Salamon megkoronázását – az ország békessége érdekében cselekszi, mert a császár nem adná lányát az ı fiához.” Az egyesített krónika fı célja persze mindezzel az volt, hogy Kálmán király uralkodói ágának megalapítóját, Bélát felmentesse a testvérviszályban játszott szerepének ódiuma alól a minél bőnösebb az egyik, annál ártatlanabb a másik elve alapján.

Az ısgeszta az igazságnak megfelelıen még egészen mást adott elı. Elmondva a várkonyi egyezségkötı szertartást, megjegyezte: a király mégis megszegte fogadalmát. Mégpedig két módon: a) Salamont „egész” Magyarország királyává koronáztatta és kenette fel, vagyis mit sem változtattak a tényleges királyi koronázási szertartáson, semmi sem jelezte jelképes voltát, és ezek után még b) Endre a német császár lányát kérte meg feleségül a fiának. Márpedig ennek a házasságnak a kilátása Béla számára azt jelentette, hogy Endre halála esetén a németek haddal igyekeznek majd a gyermek Salamon uralmát és vele a Magyarország ügyeibe való beleszólásukat kierıszakolni. (Aminthogy utóbb a Dömösön végzetes balesetet szenvedett Béla király akkor halt meg, amikor utolsó erejét összeszedve, a valóban Salamon érdekében támadó németek feltartóztatására indult a nyugati határszélre.)

A nem jelképes koronázás és a német császárlánnyal való házasság terve adta az okot a trónviszályra. Az nyilván csak az egyesített krónika anekdotikus fordulatokat kedvelı magyarázata, hogy a koronázási szertartás „Légy ura testvérednek...” szövegő éneke döbbentette volna Bélát helyzetére. (Az anekdotikus magyar prózaírás a Kálmán kori krónikás mővében ismerhet legrégibb ısére.) Béla és fia, Géza herceg – külföldi forrásból is tudjuk –, ellentétben a koronázással, Salamonnak a császárlánnyal kötött morvamezei eljegyzésén már nem jelent meg.

Az ellenısgeszta viszont igyekezett Endrét mentesíteni a szószegés vádjától. Hivatkozott rá – mint mondtuk –, hogy maga Béla és fiai is beleegyeztek Salamon megkoronázásába. Az Endre által keresztülvitt házasságkötést meg úgy tüntette fel, hogy a német támadás utáni békekötésben maga a császár kínálta fel, s így Salamon még meg sem született. A trónviszály magyarázatául elleni német hódító törekvéseknek venné elejét. Ez azonban így nem felel meg a valóságnak, hiszen az említett békekötés idején Salamont még meg sem született. A trónviszály magyarázatául pedig az ellenısgeszta azt adta elı, hogy a mindkét oldalon lévı konkolyhintık uszították egymás ellen a testvéreket. Salamon gesztaírója teljes egészében elhallgatta, hogy a trónt Endre eredetileg Bélának ígérte. Illetve úgy csoportosítva a tényeket, mintha Salamont az Endrét ért szélütés után koronázták volna meg, azt a benyomást keltette, hogy a király fiának

megszületésével Béla trónörökössége eleve megszőnt, szóra sem érdemes, s Endre súlyos megbetegedése miatt kellett Salamont koronázással még életében megtenni utódául.

Nehéz eldönteni, valóban szószegı volt-e Endre. Inkább úgy tetszik, az egyház nem akarta Salamon megkoronázását a magyar („pogány”) utódlási hagyományoknak megfelelıen értelmezni. Az egyháznak alapelve volt, hogy a királlyá felkent személy jogosult az uralomra, s ezt az elvet ekkor még hiánytalanul képviselte Salamon érdekében. Amikor a gyermeket „egész Magyarország királyává koronázták és kenették” fel, elutasítva a gyanús régi szokásokat, tulajdonképpen azt nyilvánították ki, hogy Béla csak régens lehet majd a felkent gyermekkirály nevében, és legfeljebb addig, amíg Salamon nem éri el felnıttkorát, ez utóbbit viszont a magyar szokásoktól eltérıen nyilván hajlandók lettek volna a 15-17. életévig is meghosszabbítani. Endre, amikor kész helyzet elé állították, talán keresztényi meggyızıdésbıl hajtott fıt az egyházi értelmezés elıtt. De lehet, hogy örvendett neki. A házasságkötést a béke megırzése érdekében tervezte. De nem lehetetlen, hogy hátsó gondolatként élt benne Salamonnak abból származható esélye a trón azonnali elfoglalására. Béla viszont, és vele együtt a világi fıemberek többsége – de még néhány magyar származású egyházi ember is, köztük az ısgeszta szerzıje – joggal fogta fel ezt szószegésnek.

Endrét Salamon és a német császárlány házasságkötésében (valójában a volt német császár lányáról és a fiatalkorú új német császár nénjérıl volt szó) igenis béketörekvése vezette. Az ısgeszta érzékeltette: rendkívül erıs volt benne a német császár Péter miatti bosszújától való félelem. A császárral való rokoni kapcsolat ésszerő diplomáciai lépésnek látszott. A magyar fıemberek azonban nem akartak német patrónusú gyermekkirályt. Maga az is, hogy egy gyermek méltóságot viseljen, hogy felnıtt férfiaknak parancsolhasson, teljesen idegen lehetett a nemzetségi társadalomban gyökerezı demokratizmusból még sok mindent megırzı öntudatuktól. A szeniorátus gyakorlata is éppen ennek elkerülése érdekében tartotta még magát. Ámbár már nem sokáig.

Béla valóban éles esző politikus és tehetséges hadvezér lévén, tisztában volt vele, hogy feltétlen dőlıre kell vinnie a dolgát addig, amíg 1. Endre életben van, 2. Salamon gyermekkorú, 3. a szintén fiatalkorú német császár, IV. Henrik nevében még III. Henrik özvegye kormányoz. Ezért került sor Salamon 1058-ban történt eljegyzése után rövidesen az összecsapásra. Béla herceg szándéka az lehetett, hogy gyızelme után a szélütött Endrét lemondásra kényszeríti. Hívei azonban, úgy látszik, a döntı ütközet után elérték, hogy még egyszerőbb megoldás szülessen. Ahogy az ellenısgeszta elmondja: a fogságba esett Endre királyt „gondatlanul tartották”, és meghalt.

Salamon ekkor még csak nyolcesztendıs, így Béla trónra ülhet, és III. Henrik özvegye sem lép még fel Salamon érdekében. A „második pogánylázadásnak” nevezett mozgolódás felszámolása után már az egyház is készségessé válik Béla irányában. De midın Béla három esztendı múlva meghal, a már tizenegy éves Salamon mellett áll a szokásjog is. A dömösi tragédia, a Salamon immár utódlásra alkalmas életkora s a mégis bekövetkezı német támadási szándék egybeesése gyanút kelt. Vajon csakugyan véletlen okozta a trónépítmény összedıltét?

Salamont a császár Magyarországra hozza, királlyá teszik. Géza herceg, Béla fia, bár lengyel sereg és a magyar fıemberek többsége áll mögötte, megelégszik a hercegi országrésszel. Noha a késıbb kiújuló hatalmi harcban erısebbnek bizonyul, még a Salamont támogató IV. Henrikkel szemben álló pápa biztatására sem könnyen határozza el, hogy a szó szoros értelmében király legyen. Más nyomós okok mellett nyilván azért is, mert ekkor az ısi szokásjognak ez nem felel meg.

A továbbiakban az ısi szokásjog mindjobban elhalványul, s a merıben más, keresztényi jogcím, az „idoneitás” vetélkedik a törvényes utódlási jogosultság, sıt a felkentség tényével. Az ısforrások látókörén azonban ez már kívül marad. Hiszen tudjuk: az ısgeszta alig valamivel Béla hatalomra jutása után, az ellenısgeszta pedig lényegében Salamon trónra lépésével zárult. A Kálmán kori krónika is itt fejezte be egyesítı szerepét, s a Salamon, Géza, László kori eseményeket már önállóan dolgozta fel.

Ezzel a mi magánnyomozásunknak az ısforrások rekonstruálásához szükséges alapozó munkája, a fómotívumok áttekintése, hovatartozásuk értékelése szintén véget ért.

II. rész

REKONSTRUÁLUNK, AHOGYAN KINYOMOZTUK

A felélesztett ısforrások elé Miután tisztáztuk a fımotívumok hovatartozását és azokat az

összefüggéseket, törvényszerőségeket, amelyek az ısforrások szövegének kihámozásában irányíthatnak bennünket, a krónikának ellentétes elemeire való szétválasztása jóformán manuális munka. Csendes nyomozótársam szerepe most már az ellenırzés, amelyhez igyekszem megadni minden segítséget. Azonban semmiképp se feledje el, amit a kezdet kezdetén elırebocsátottam: munkánk kísérlet, és a rekonstruálás nem lehet sem teljes, sem tökéletes.

Kísérlet, hiszen az ısgesztából valónak feltételezett anonymusi részletek segítségével és a Képes Krónika elemzése nyomán elképzelt tartalmú egyesített krónika szétválasztásával jutunk az ıskrónikák szövegeihez. Következtetéssel és elsısorban a tartalmi, szemléleti jegyek vizsgálata révén.

A nyert szövegek a már fellelhetetlen eredetiekhez képest bizonyosan hiányosak is lesznek. Látjuk majd A részletek feltárása címő fejezetben, hogy Anonymus nem követte szolgaian az ısgeszta fogalmazását, amelyet itt-ott a krónika ellenırizhetıen pontosabban ırzött meg. Ez pedig nemcsak stiláris eltérés, apróbb tartalmi kieséseket is feltételez. S valóban – tudjuk –, Kézai átmentett az ısgesztából Anonymusnál nem szereplı adatot. Ugyanı az ellenısgeszta nyomán is pontosítja több helyen a krónikát. Ezekben az esetekben kiegészíthettük rekonstrukciónkat. De ami esetleg nincs már meg sem Anonymusnál, sem a krónikában, és Kézai sem csippentette fel? Hogy mik volnának ezek, többnyire elképzelni se tudjuk.

Ahol észleljük valaminek a hiányát – s erre fıleg az ellenısgeszta egyes szövegrészeivel kapcsolatban kerül sor –, más krónikaváltozatból vagy a legendákból igyekszünk visszanyerni az eredetit. Ha viszont nincs honnan visszamenteni – mint majd a birtokok és a beköltözöttek ısgesztabeli felsorolásainál –, csak hiányjeleket tehetünk. Végül elıfordul, hogy a hiány nyilvánvaló ugyan, de pontos szöveghelyét sem tudjuk jelezni. Pl. Endrének a pogánylázadás idején játszott szerepére nézve az ellenısgesztában mentı magyarázatnak kellett állania, azt azonban a Béla-ágból való Kálmán király idején az egyesített krónika kihagyta, más mő pedig nincsen, amely átmentette volna. Ez érzékeny veszteség, és alighanem pótolhatatlan.

De nézzük a stiláris kérdéseket. A hajdani összeszerkesztés során, vagyis amikor az azonos eseményre vonatkozó kétféle szövegbıl egyet csinált a krónikás, fél és egész mondatok maradtak ki az alapszövegek egyikébıl, minthogy az összekapcsolás folytán az egyik forrásnak pl. X. király halálát vagy az Y. hadjárat megindulását közlı mondata vagy mondatrésze fölöslegessé vált, hiszen az adatszerő tényt a másik forrás is tartalmazta. Ezért

aztán a szétválasztási munkánál, amikor egy-egy krónikai részlet szövege két ellentétes szöveggé vedlik vissza, olykor szögletes zárójelben kell megadnunk a kimaradt (addig közös) alanyt vagy állítmányt, a kezdı fél mondatot vagy egy mondat befejezését, esetleg egész mondatokat. Meglepetés, hogy ezt csak ritkán kell megtennünk, minthogy a két szöveg azonos elemeit az összeszerkesztı többnyire megismételte (újból rátért a témára), lévén ez egyszerőbb megoldás, mint az azonos tárgyú, de más beállítású részletnek megfelelı szövegösszefüggést, apropót keresni vagy teremteni.

Nyilvánvaló az is, hogy az összeszerkesztés során az eredeti kötı- meg határozószók új szövegrészekhez kapcsolódásuk folytán sokszor módosultak. Fıleg pedig fontos jelzık, kifejezések kihagyásával, sápadtabbra cserélésével vagy éppen ellenkezı értelmővé változtatásával számolhatunk. A meglévı határozó- és kötıszókon, jelzıkön, kifejezéseken egyenes idézetnél mégsem változtatunk, illetve ha lehetetlen elkerülni, módosításunkat szögletes zárójelbe tesszük.

Amit a Képes Krónikában és Kézainál nem az ısforrásokból vagy Anonymusnál nem az ısgesztából valónak ítélünk, arra nézve a fontosabb esetekben véleményünk indokait nyomozótársunk a fıszövegben vagy A részletek feltárása címú fejezetben találja meg.

Az ıskrónikák minden szövegrészének eredetérıl a forrás közbeiktatott jelzésével tájékoztatunk. E források és jelzéseik a következık:

Anonymus = (A), Kézai = (K), Képes Krónika = (Kr), Tarih-i Üngürüsz = (T). Néhány esetben a fıszövegben vagy a részletmagyarázatokban megjelölt okból: István király nagy legendája = (INL), Gellért püspök nagy legendája = (GNL). Egy-egy esetben: István király kis legendája = (IKL), Gellért püspök kis legendája = (GKL). Ugyancsak egyetlen esetben: (Krv) = krónikaváltozat, a Zágrábi és Váradi krónikára, (Bkr) a Budai Krónikára, (M) Mügéin német krónikájára, (Thkr) pedig a Thuróczy-krónikára utal.

Ahol a fenti jelzések valamelyikét önmagában használjuk, a feltüntetett forrásból való egyenes idézetrıl van szó. Pl. (A), (K). Ilyennek tekintjük akkor is, ha a szerintünk egymáshoz tartozó szövegrészeket változatlan fogalmazásban a forrás különbözı helyérıl vettük. Ha viszont az eredeti forrás szövegét egyszerősítve, tömörítve közöljük – amire pl. Anonymusnál majdnem mindig szükség van –, a forrás megjelölése mellett az „a” = alapján jelet használjuk. Pl. (Aa) = Anonymus alapján, (Ka) = Kézai alapján. Ha az idézett helynek a fıszövegben vagy A részletek feltárása címő fejezetben kifejtett érveinknél fogva eltérı értelmet tulajdonítunk, erre „á” = átértelmezve jelzéssel figyelmeztetünk. Pl. (Aá) vagy (Aaá), (Krá), (Kaá).

A forrás megjelölésén kívül nem használunk külön jelzést a következı, már megokolt esetekben:

– amikor honfoglaló „vezér" helyett a fejedelem, „kapitány” helyett a seregvezetı kifejezést használjuk;

– „Szvatopluk” helyett az ısgesztában Marótot, az ellenısgesztában Pannónia királyát írunk;

– amikor vezér- vagy kapitánynevet méltóságnévként (pl. Gyula helyett: gyula) tüntetünk fel (a korabeli latin szöveg írásmódja ezt nem különböztette meg);

– amikor az ısgesztában „Aba király” helyett Sámuel királyt, mindkét ısforrásban „Szár László fiai” helyett Vazul fiait, „András, Béla és Levente” helyett: Levente, András és Bélát írunk. (A krónikafordításokban álló „András” névformát a rekonstruált szövegekben meghagytuk, holott a fıszövegben és magyarázatainkban, jegyzeteinkben mi is az elterjedtebb „Endré”-t használjuk.) S végül

– amikor „Szent István” király, „Szent Imre” herceg és „Szent Gellért” püspök helyett – minthogy szentté avatásuk csak 1083-ban, az ısforrások létrejötte után történt – István királyt, Imre herceget és Gellért püspököt mondunk.

Csendes nyomozótársam, az olvasó tehát, ha ideje van hozzá, vegye elı legalább a Képes Krónika Geréb László és Anonymus Pais Dezsı által készített fordítását, e mővekbıl ugyanis az ı mőfordításuk alapján idéztünk eddig, és dolgozunk ezután is az ısforrások szövegének rekonstrukciójánál. Kézai mőve Császár Mihály fordításában csak a legnagyobb könyvtárakban található, de ahol lehet, mi is azokat az újabb fordítású részleteket használjuk fel, amelyek Gyırffy György gondozásában A magyarok elıdeirıl és a honfoglalásról címő kötetben jelentek meg, s ez a munka könnyebben is elérhetı. (Innen vettük a Képes Krónika Fehérló-mondájának fordítását is.) A legendákat az Árpád-kori legendák és intelmek címő kiadványból idézzük, az István-legendákat Kurcz Ágnes, a Gellért-legendákat Szabó Flóris fordításának alapul vételével. A Tarih-i Üngürüsz részlete Blaskovics József fordításán alapul.

Átértelmezés miatti szövegbeszúrásainkat és szövegkiegészítéseinket szögletes zárójelbe tesszük. Megokolásukat vagy a fıszöveg tartalmazza, vagy a rekonstruált szövegeket követı A részletek feltárása címő fejezet.

S most hadd következzék a két feltámasztott ısforrás, ahogyan módunk volt helyreállítani ıket.

Az I. Béla kori geszta (i. sz. 1062) (Rekonstrukció) Bélának, Magyarország dicsıséges királyának jegyzıje, N., a magyarok

cselekedeteirıl, (Aá) melyek az utódok legvégsı nemzedékéig ne menjenek feledésbe.

Dicséret és tisztelet az örökkévaló Királynak és Anyjának, Szent Máriának, hogy az ı kegyelmébıl Magyarország királyai és nemesei bírják az országot most és mindörökké. (Aa)

A hét fejedelem, aki a Hétmagyar nevet viselte, Szkítiából jött ki, melyet Dentü-Mogyernak hívnak. (Aá) Szkítia vidéke Európában fekszik, és kelet felé terjed, (Kr) Ázsiához csatlakozik (K). Egyfelıl az északi tenger, másfelıl a Rifei hegyek határolják, (Kr) egészen a Fekete-tengerig. Mögötte pedig ott van a Don nevő folyam nagy mocsaraival. A szkítiaiak jó régi népek, s van hatalma Szkítiának keleten. Elsı királyuk Magóg volt, a Jafet fia, és ez a nemzet róla nyerte a magyar nevet. Magóg királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes Attila király. Hosszú idı múlva pedig ugyanazon Magóg király ivadékából eredt Ügyek, Álmos fejedelem apja, kitıl Magyarország fejedelmei és királyai származnak.

Szkítia széle-hossza igen nagy. (Aa) Elég dúsan van ott berek, erdı, kellemetes növényzet, dúslakodik különféle vadakban. (Kr) Csak az Etel és a Don között található pusztaság. (Krá) A szkítákról a történetírók, akik a rómaiak viselt dolgait megírták, így beszélnek: A szkíták valaha igen bölcsek és szelídek voltak. Földet nem mőveltek, és majdnem semmiféle bőn nem fordult elı közöttük. Ugyanis nem voltak mesterséggel épült házaik, csak nemezbıl készült sátraik. Húst, halat, tejet, mézet ettek. Nyusztprémbe és más vadállatok bırébe öltöztek. Arany, ezüst, gyöngy semmi volt nekik, mivel saját folyamaikban találhatták. Nem kívánták a másét, minthogy mindnyájan gazdagok voltak, sok állatnak és elegendı ennivalónak a birtokosai. Nem paráználkodtak, hanem mindenkinek csupán csak egy felesége volt. (A) [Mégis] megırölték mind a népeket: a szkítákat a rómaiak Isten ostorának nevezték. (Kr) Utóbb a szóban lévı nemzet a háborúskodásba belefáradva olyan kegyetlenné fajult, hogy emberhúst evett, meg emberek vérét itta.

De nem is hajtotta a szkítákat igája alá semmiféle uralkodó. Dáriust, a perzsák királyát csúfosan megkergették, úgyhogy Dárius ott nyolcvanezer embert veszített el, s nagy rettegve szaladt Perzsiába. Ugyancsak a szkítiaiak

Cirust, szintén a perzsák királyát, háromszázharmincezer emberével együtt megölték. Magát Nagy Sándort, aki sok országot harcban leigázott, szintén szégyenletesen megfutamították. Ugyanis keményen bírtak minden fáradalmat, meg testileg is nagyok, a harcban pedig vitézek voltak. Semmijük sem lehetett a világon, amit ne tettek volna kockára, ha sérelem esett rajtuk. S amikor a gyızelem az övék lett, éppenséggel nem törték magukat a zsákmány után, hanem csak a dicsıséget keresték. Dáriust, Cirust és Sándort nem számítva, a világon egyetlenegy nemzet sem merte lábát tenni az ı földjükre. A fent nevezett szkíta nemzet kemény volt a harcban, és gyors a lovon, fején sisakot hordott.

A szkíta föld azért, mert messze esik a forró égövtıl, különösen kedvez a nemzedékek szaporodásának. Ámbár szerfölött nagy kiterjedéső, a rajta született népség sokaságát sem táplálni, sem befogadni nem tudta. Ezért a hét fejedelem tanácsot tartva, megállapodott abban, hogy olyan földet foglal el magának, amelyen laknia lehet. Választásuk arra esett, hogy majd Pannónia földjét keresik fel. Errıl ugyanis a szállongó hírbıl azt hallották, hogy Attila földje volt, akinek az ivadékából Álmos fejedelem származik. Ennek okából egyetértéssel vezérül és parancsolóul Álmos fejedelmet, Ügyek fiát választották maguk fölé. (A)

Álmos, a Turul-nemzetségbeli Ügyek fia, elıd fia volt. (Ka) Annak okából nevezték így, mert miután Ügyek Dentü-Mogyerben feleségül vette a [legfényesebb] İnedbelia fejedelem (Aá) Emes nevő lányát, annak a nászágyon álmában héja forma madár jelent meg, és mintegy reá szállva, teherbe ejtette ıt; méhébıl forrás fakadt, ami meggyarapodott, s túlcsapott az ı földjükön.

Ebbıl azt jósolták, ágyékából dicsı királyok származnak majd, de nem ebben az országban. Mivel tehát az ı születését somnium, vagyis a mi nyelvünkön álom jelezte elıre, azért nevezték ıt Álmosnak. (Aá és Krá) Midın pedig Álmos az érett kort elérte, hatalmasabb lett a többi fejedelemnél, és az országnak minden dolgát abban az idıben az ı tanácsai szerint intézték. Feleségül vette azon a földön egy igen nemes vezérnek a lányát, ettıl született Árpád nevő fia. (Aa)

A fejedelmek tehát közakarattal így szóltak Álmoshoz: „A mai napon téged vezérünkké és parancsolónkká választunk, s ahová a szerencséd visz, oda követünk téged.” Majd pogány szokás szerint mindegyikük saját vérét egy edénybe csorgatta, s ezzel szentesítette esküjét. Az eskü elsı szakasza így hangzott: Hogy ameddig csak életük és utódaiké tart, mindig Álmos fejedelem ivadékából lesz a vezérük. Az eskü második szakasza így hangzott: Hogy ami jószágot csak fáradalmaik árán szerezhetnek, mindegyiküknek része legyen abban. Az eskü harmadik szakasza így hangzott: Hogy azok a fejedelmek,

akik a tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem ık maguk, sem a fiaik soha ki ne essenek (A) a fejedelmek tanácsából (Aá) és az ország tisztségeibıl. Az eskü negyedik szakasza így hangzott: Hogyha valaki utódaik közül hőtlen lenne [parancsolójuk] személyéhez, vagy egyenetlenséget szítana közte és rokonai között, a bőnösnek vére omoljon, amint az ı vérük omlott az esküben, melyet Álmos fejedelemnek tettek. Az eskü ötödik szakasza így hangzott: Hogyha valaki Álmos [vezér és parancsoló] fejedelem és a többi fejedelmek utódai közül az esküvel kötött fogadalmakat meg akarná szegni, örök átok sújtsa.

Ennek a hét férfiúnak a neve volt: Álmos, Árpád apja; elıd109, Szabolcs apja (A); Kurszán, Kend fia (Aá); Ond, Ete apja, akitıl a Kalán- és Kölcse-nemzetség származik; Tas, Lél apja; Huba, akitıl a Szemere-nemzetség származik; a hetedik Tétény, Horka apja. S Horkának a fiai voltak Gyula és Zombor (A), Gyulának pedig leánya Karold és az a Sarolt, ki István király anyja lett, Zombornak meg a fia a kisebbik Gyula, Bolya és Bonyha apja, kiktıl a Maglód-nemzetség származik.

Esküjük után Álmos az ugyanarról a vidékrıl való szövetséges népeknek megszámlálhatatlan sokaságával kijött Szkítia földjérıl nyugat felé. (Aa) Midın a Dnyeperen tömlıkön átúsztatva (Aá) Kijev városán keresztülmentek, nem csekély számú lovassal, sok fegyveressel ellenük jött a hét kun vezér. Álmos fejedelem csatarendbe szedte seregét, de ekkor a kunoktól követek jöttek, és (Aa) önként meghódoltak Álmos fejedelemnek, ezekkel a szavakkal: „A mai naptól fogva legvégsı nemzedékünkig urunkká és parancsolónkká választunk, és ahová a szerencséd visz, mindenüvé veled megyünk.” Amit szóval mondtak, esküvel is megerısítették. (A) Nekik Álmos fejedelem ugyanilyen módon hittel meg esküvel kötelezte el magát. (Aá) Akkor ez a hét kun vezér – akiknek neve: Ed; Edömén (A); İd (Aá); Böngér; Örsur apja Ócsád; Vajta, kitıl a Baracska-nemzetség származik; Alaptolma apja Ketel – feleségestül, gyermekestül meg ezen kívül is nagy sokasággal kész volt Pannóniába jönni. (A) [İk is hallották Álmos fejedelem kémeitıl, hogy] a Havason túl fekvı Pannónia földje szerfölött jó, és rajta igen nevezetes vizek ömlenek egybe. Ez a föld elıbb Attila király földje volt. Az ı halála után a rómaiak foglalták el egészen a Dunáig, és ott telepítették le pásztoraikat. Azt a földet pedig, amely a Duna-Tisza közén terül el, a görögök császárának tanácsával és segítségével a Nagy Kán, Bulgária vezére, Salán vezér ıse foglalta el az oroszok és lengyelek határáig, s lakosokul szlovéneket meg bolgárokat tett oda. Azt a földet végül, amely a Tisza és az Erdély felé elterülı Igyfon-erdı közé esik, a Maros folyótól a Szamos folyóig Marót fejedelem foglalta el, kinek az unokáját a magyarok Mén-Marótnak mondták; ezt a földet az a népség lakta, amelyet kazárnak neveznek. (Aa)

Akkor a hét fejedelem és a hét kun vezér rokonságukkal meg férfi és

nınépükkel egyetemben útra kelt Pannónia földjére. (A) Átvonultak a besenyık és fehér kunok országán. A havasokon átkelve egy

tartományba értek, ahol számtalan sast láttak, s itt e sasok miatt nem maradhattak, mivel a sasok úgy zúdultak le rájuk a fákról, mint a legyek, s barmaikat és lovaikat felfalva, elpusztították. Azt akarta ugyanis az Isten, hogy gyorsabban szálljanak alá Magyarországra. Innen a hegyeken három hónap alatt keltek át, s az említett népek akarata ellenére elérkeztek Pannónia, ill. Erdély határára. Itt hét földvárat építettek feleségeik és vagyonuk ırzésére, s egy ideig itt maradtak. [Ez idıben lett Árpád a vezér és parancsoló fejedelem]; atyját, Álmost Erdélyországban megölték, nem mehetett be ugyanis Pannóniába.

Erdélyben megpihentek, és barmaikat erıhöz juttatták. Tanácsot tartottak, és Kend fiát, Kusidot követül küldték, hogy menjen, és tekintse meg az egész földet, és ismerje ki a föld lakosait. Midın Kusid Pannónia közepére érkezett, és a Duna mellékére ereszkedett, a helyet gyönyörőségesnek, a földet körös-körül jónak és termékenynek, a folyó vizét és rétjeit kitőnıeknek találta, s megtetszett neki. (Kr) Azután a tartomány Marót nevő fejedelméhez ment, aki itt uralkodott. (Krá) Köszöntötte ıt övéi nevében, és elıadta az okot, amiért jött. Ezt hallván, Marót nagyon megörült, mert azt gondolta, hogy telepesek, s azért jönnek, hogy a földet mőveljék. Ezért a követet örömmel küldte vissza.

Kusid pedig megtöltvén kulacsát a Duna vizébıl, megrakván tömlıjét perjefővel, és mutatót véve a fekete, homokos földbıl, visszatért övéihez. S midın elbeszélt mindent, amit hallott és látott, azok nagyon megörültek. A kulacs vizet, a földet és füvet megmutatta nekik. Megízlelvén, úgy látták, hogy a föld igen jó, vize édes, és legelıjén olyan füvek teremnek, mint amilyenekrıl a követ beszél.

Árpád pedig övéitıl körülvéve, ivókürtjét megtöltötte a Duna vizébıl, és az összes magyar elıtt arra a kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte, hogy az Úr azt a földet engedje nekik örökre. Amint szavait végezte, a magyarok háromszor kiáltották: „Isten, Isten, Isten!” Ekkor találták fel ezt a szokást, amely a magyaroknál a mai napig megvan.

Ezután visszaküldték ugyanazt a követet közmegegyezéssel az említett fejedelemhez, és földjéért egy nagy lovat küldtek neki arábiai arannyal megaranyozott nyereggel és aranyos fékkel. Ennek láttára a fejedelem még jobban megörült, mert úgy vélte, hogy azt, mint holmi telepesek, a földért küldöttek. A követ pedig azt kérte tıle, hogy adjon földet, füvet és vizet. A fejedelem erre elmosolyodva mondotta: „Vegyenek, amennyit akarnak ezért

az ajándékért!” S így a követ visszatért övéihez. Ekkor másik követet küldtek a fejedelemhez, és ezzel az üzenettel

bocsátották el: „Árpád és emberei azt mondják neked, hogy azon a földön, amelyet megvettek, ne maradj tovább semmiképpen, mivel a földedet lovon, füvedet féken, vizedet nyergen megvették, és te szegénységed és kapzsiságod miatt a földet, füvet és vizet nekik engedted!” Midın a fejedelemnek elmondták az üzenetet, így szólt: „Azt a lovat üssék agyon bunkósbottal, a féket dobják a rétbe, a nyerget pedig vessék a Duna vizébe.” Mire a követ azt mondta: „S aztán az én uramnak mi kára lesz belıle? Ha a lovat agyonütöd, az ı kutyáinak adsz eledelt; ha az aranyos féket a főbe dobtad, kaszáláskor az ı emberei lelik meg; ha az aranyos nyerget a Dunába vetteted, az ı halászai vonják ki a partra, s azok viszik haza! Akié a föld, a fő, a víz, azé minden!”

A fejedelem ezt hallván, s félvén a magyaroktól, gyorsan hadat győjtött, segítséget kért barátaitól is, és mindezeket összeszedvén, ellenük indult. A magyarok eközben a Duna mellé érkeztek, s egy gyönyörőséges mezın hajnal hasadtával harcra keltek. Az Úr segedelme pedig a magyarokkal volt: színük elıtt az említett fejedelem futásnak eredt. A magyarok pedig a Dunáig őzték, ott azán ijedtében a Dunába vetette magát, és annak sebes vizébe fulladt. (Kr) Ez azonban nem maga a nagyhírő Marót fejedelem volt, hanem a fia, aki még nemrég uralkodott, mivel Marót elaggott öregként Veszprém várában élt nyugton. Meghallván a szerencsétlenséget, amely a fiával történt, fájdalmában gyors halállal végezte életét. (K)

[Az Úr megtestesülésének 889-ik évében], ahogy az évkönyvekben áll, a hét fejedelem, akit hétmagyarnak hívnak, kivonult Szkítia földjérıl (A), bejött Pannóniába, de nem vendég módra, hanem mint a földnek örökség jogán birtoklója. (Kr)

Az elsı és leghatalmasabb fejedelem neve volt: árpád. Árpád, Álmos fia [a maga népével] az orosz havasokat elsıként lépte át,

mivel a szkíta szokás és hagyomány szerint azzal a kitüntetı méltósággal volt felruházva, hogy az elınyomuláskor a sereg elıtt, visszavonuláskor pedig utána vonult. İ tehát a magáéival az ungi részekre szállott. (K és Kr) Annak ispánja – az ispánt az ott lakók nyelvén dukának mondták – megfutott.

Midın pedig oda megérkeztek, azt a helyet, amelyet Pannónia földjébıl elıször foglaltak el, Munkácsnak nevezték azért, mivel igen nagy munkával, fáradsággal jutottak el erre a földre. (Aa) Az Ung folyónál pedig várat építettek. Errıl a folyóról nevezik a nyugati nemzetek a magyarokat ungarusoknak (K), [nem pedig a bolgárok miatt].

Árpád vezér az Ung mellıl továbbindult, s elküldte Ondot, Ete apját annak a földnek az urához, amely a Duna és a Tisza között terül el. Mikor pedig Ond

visszatérve mutatót hozott a Duna vizébıl, abból a főbıl, ami a Tisza mellett terem, meg Alpár homokjából, a vezér és övéi azt a földet kimondhatatlanul

megszerették. Megint elküldötték követüket Salán vezérhez Titelbe, és földjéért három fehér lovat, három tevét és három hölgymenyétprémet is adtak vele. Az a vezér meglátva az ajándékot, szerfölött megörült, s ellenében a követ kérésére egy korsót adott át Árpád vezér részére a Duna vizével tele, meg egy nyaláb füvet és mutatót a jó homokos földbıl. Amikor Ond ezt visszafelé vitte, fellovagolt egy hegy csúcsára, körös-körül megszemlélte a földet, kimondhatatlanul meg is szerette azt, és azon a helyen pogány szokás szerint egy kövér lovat ölve le, nagy áldomást ült. Árpád vezért és elıkelıit a Szerencse hegyén találta; errıl a hegyrıl [együtt ugyanazt tették, ti. hogy] körös-körül megszemlélték a földet, és kimondhatatlanul meg is szerették. És amikor átvették az ajándékot, amit Salán vezér küldött, másik követet menesztettek Salánhoz azzal az üzenettel, hogy a földet, amely a Duna és a Tisza között terül el, megszerezték, amikor Salán elfogadta az adományukat, és amikor érte nyaláb füvet küldött, mutatót a jó homokos földbıl és egy korsót a Duna vizébıl. (Aaá) „Megparancsoljuk tehát – mondták a követnek –, hogy hagyja el ezt a földet, amilyen gyorsan csak tudja!”

Salán vezér az üzenetet meghallva, a görögöktıl meg a bolgároktól kért segítséget, s mikor ezek megérkeztek Titelre, elindult, és dühösen Árpád vezér ellen lovagolt. Hajnalban harcba elegyedett a két csatarend. Az említett vezér pedig, amint látta, hogy az övéi alulmaradnak a küzdelemben, futásnak eredt, s hogy életét mentse, Bolgárfehérvárba sietett. A görögök meg a bolgárok a magyaroktól való rettegésükben eszüket vesztve át akarták úszni a Tiszát, de majdnem mindannyian annak vizébe vesztek.(Aa)

Midın pedig [a magyarok] a Dunán átkelve Pannóniába nyomultak, Árpád azon a helyen ütötte fel sátrait, ahol most Fehérvár áll.

A második fejedelem Szabolcs volt. Ettıl a Szabolcstól ered a Csák-nemzetség. A harmadik fejedelmet gyulának nevezték. Nagy és hatalmas vezér volt a gyula; jóllehet a többiekkel elıbb

Pannóniába nyomult, utóbb Erdélyben lakott (K); vadászat közben Erdıelvében nagy várost talált, melyet hajdan a rómaiak építettek.

Volt Gyulának egy Sarolt nevezető gyönyörőszép lánya; Béld (Beliud), aki Kalán (Kulán) földjét bírta, oly tanácsot és segítséget adott Géza fejedelemnek, hogy ez vegye el Saroltot törvényes feleségül. Béldnek meg Kalán adta saját leányát, hogy harcoljon az ı fivére, Kaján (Keán) ellen. Halála után e Kalán földjét Béld örökölte. De ez nem az a gyula volt, hanem

utána a harmadik. (Kr) A negyedik fejedelmet Örsnek nevezték. Ez a Sajó vize körül ütötte fel

sátrait. Az ötödik fejedelmet kendének hívták. Ez a Nyír mellett ütött tábort. Kend fiai voltak Kusid és Kaplony (Kúpján). A hatodik fejedelem volt Lél. Ez a cseheket előzte Galgóc vidékérıl, majd a nyitrai részeken telepedett

meg. Tıle származik a Szoárd-nemzetség. A hetedik fejedelemnek vérbulcsut mondják. Ez Zalában a Balaton körül telepedett meg. (K) [Bulcsú Bogát utóda volt.]

(Aaá)110 [A hétmagyar], hogy dicsısége fennmaradjon, a lakomákra a tetteiket

dicsérı énekeket maga szerezte. (Kraá és Aaá) Szkítiából száznyolc nemzetség és mindegyikébıl kétezer fegyveres férfiú jött be, hozzátartozóiknak számát nem tekintjük. (Kra)

Árpád pedig, [miután vezér és parancsoló fejedelem lett], minden népével

ahhoz a mocsárhoz vonult, melyet Körtvélytónak mondanak, s ott maradtak a Gyümölcsény-erdı mellett. Azon a helyen a fejedelem és fıemberei elrendezték az ország szokástörvényeit, hogy miképpen szolgáljanak a fejedelemnek meg fıembereinek, vagy miképpen tegyenek igazságot bárminı vétekért. Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, Szerinek nevezték el azért, mert ott ejtették szerét az ország egész dolgának. Egyszersmind a fejedelem vele jött fıembereinek különbözı helységeket adományozott összes lakosságukkal együtt.

Azt a helyet Ondnak, Ete apjának adta a Tiszától a Botva-mocsárig és a Körtvélytótól Alpár homokjáig. Utóbb pedig Ond fia Ete sok szlovént győjtött össze, s Alpár vára meg a Bıd rév között igen erıs földvárat építtetett, melyet a szlovének a maguk nyelvén Csongrádnak, azaz fekete várnak neveztek.

Ketelnek adományozta Sátorhalomtól a Tolcsva vizéig az egész földet lakosaival egyetemben. De nemcsak ezt kapta; nagy földet adott neki késıbb a Duna mellett ott, ahol a Vág folyó beletorkollik. Itt utóbb Ketel fia Alaptolma várat épített, és azt Komáromnak nevezte; ennek a várnak a szolgálatára odaadta mind a magával hozott, mind pedig a fejedelemtıl nyert népnek a kétharmadát. A Takta mellett és a Mátra erdıben Árpád sok földet adott

lakosaival együtt Ednek meg Edöménnek, ahol unokájuk, Pata késıbb várat épített. (A) Ed és Edömén apjától származik az Aba-nemzetség, és apjuk és anyjuk igen nagy rokonságával költöztek be Pannóniába; anyjuk a korozmin népbıl eredt. (Kaá és Kraá) Az ı sarjuk volt hosszú idı után a kegyes Sámuel király.

Árpád és fıemberei Böngér fiát, Borsot nagy csapattal küldték a lengyelek földje felé, hogy az ország határát gyepőakadályokkal erısítse meg egészen a Tátra hegységig. Bors felállította a mezsgyéket, összeszedte túszul a lakosok fiait, majd nagy számban összegyőjtött parasztsággal a Boldva mellett várat épített, ezt a nép Borsodnak hívta, mivel kicsiny volt. A fejedelem pedig abban a várban ispánná tette. Bors apjának, Böngérnek a Tapolca vizétıl a Sajó folyóig adott földet, amelyet most Miskolcnak hívnak, azonkívül odaadta neki azt a várat, amelyet Gyırnek mondanak. Ezt a várat Böngér fia Bors a maga várával, Borsoddal egy vármegyévé tette.

Nagy földet adott Árpád Ócsádnak, Örsur apjának a Nyárád vizének közelében, azon a helyen, melyet most Kácsnak mondanak, Örsur, a fia aztán ott, annak a folyónak a forrásánál várat épített, amelyet most Örsur várának hívnak. Árpád Vajtának a Tisza mellett a Táras nevő földet adta, Ohatnak meg a dorogmai révnél juttatott földet, amelyet utódai máig birtokolnak;– – – – – –

Ezután Árpád a Dunához vonult, a nagy szigetre, amelyet Csepel-szigetnek neveznek. Látva, hogy a Duna vize milyen erıssége annak, elhatározták, hogy ez lesz a fejedelmi sziget, ahol a [nép többi fejedelme is] udvart meg majort kap, és április havától október haváig tartózkodnak ottan. Udvartartása vezetésére Árpád lovászmesteréül egy kun embert tett meg. A Csepel-szigeten végezték el, hogy átkelnek a Dunán túlra, meghódítják Pannónia földjét, aztán hadat indítanak a karantánok ellen, Lombardia határtartományába is benyomulnak.

Átmenve a Dunán, s a Duna mellett a felhévizekig haladva, egy régi várost találtak, és fölötte csodálták a kıépületeket, egyeseket földig romban, mások meg úgy-ahogy álltak. (Aa) Úgy gondolták, ez Attila városa lehetett, azokban a palotákban bizonyára Attila lakott, kinek ivadékából származik Árpád fejedelem. (Aá) Ezt a várost most magyar nyelven Budavárnak mondják.

Árpád pedig ott Kendnek, Kurszán apjának adományozta ezt a földet a százhalomig és Diódig, fiának, Kurszánnak meg azt a várat, amelyet azóta is róla neveznek. (A) İdnek, [a kun vezérnek] a Duna mellett adott földet, İd ott várat épített,

amelyet Szekcsınek neveznek. (Aá) Vajtának a Sár felé is jutott föld számtalan néppel, amelyet ma is Vajtának hívnak; – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezután továbbmentek, Veszprém várát harcban vették meg a római katonáktól, akik azt ırizték. Vasvárt is meghódították, és túszul vitték a lakosok fiait. A szlovének és pannonok tartományait mind elfoglalták, és megdúlták a murai karantánok határait. (Aa)

[Árpád fejedelem ezután] Szovárdot [küldte sereggel Lombardiába, de az mohóságból az egész országot] végigzsákmányolta (Kraá), és azzal tért meg: adjon neki a fejedelem engedelmet a Görögországba menetelre, ahol majd egész Macedóniát meghódítják a Dunától a Fekete-tengerig. Árpád pedig megengedte neki. Az néhány napra rá át is kelt seregével a Duna vizén, de megültek Philippopolisz és Durazzo között. Szovárd ugyanezen a földön vett magának feleséget, és az a nép, melyet most Csabamagyarjának mondanak, Szovárd vezér halála után Görögországban maradt. (Aaá)

Attila király halála után azt a földet, amely a Vág és a Garam között a Dunától egészen a Morva folyóig terül el, a csehek hercege foglalta el, és egyetlen hercegséggé tette. Abban az idıben pedig a csehek hercegének kegyelmébıl Zobor volt a nyitrai vezér. (A) A magyar kémek, amikor Zobor ırségére bukkantak, és rájuk nyilaztak, tapasztalták, hogy nagyon megrémültek azok, minthogy efféle fegyvert még sohasem láttak. S hiába jött rájuk Zobor nagyszámú fegyveres néppel, a nyílzáport azok sem állták, hanem megfutamodva bezárkóztak Nyitra városába. Ámde menekülésük közben a magyarok sokakat megöltek és elfogtak közülük. Zobor, a vezér is fogságukba esett, midın pedig a várost hevesen ostromolni kezdték, az ijedt és vezér nélkül maradt nép megadta magát. (Aa) A hegyen pedig, a város közelében, amelyet most Zobor hegyének hívnak, azon föld valamennyi népe meghódolt egész a Vág folyóig. (Aá) Átadták váraikat is, melyeknek neve most is Sempte, Galgóc, Trencsény, Bolondóc és Bán. A magyarok pedig az elıkelıbbeknek, akik háború nélkül engedve, fiaikat kezesül adták, ajándékokat osztogattak, sıt hadjáratukra is magukkal vitték ıket.

Borsot, Böngér fiát pedig elküldték kıbıl meg fából erısségek építésére a Zólyom-erdıbe, hogy a csehek vagy lengyelek be ne jöhessenek az országba. Mikor Bors és serege a Garam folyó mellett lovagolt, egy szarvas futásnak eredt elıttük, és nekivágott a hegytetınek. Bors őzıbe vette, és a hegyormon lenyilazta. Ott emelte Bors várát. A Zólyom-erdıben pedig föladatát végezve kıbıl igen nagy erısséget emelt, melyet most Borsséd-Zólyom várának hívnak. Ezután a magyarok a Morva folyóig mentek, és torlaszokat állítva oda, az ország határait Boronáig és Sárvárig tőzték ki.

Árpád fejedelem Hubát Nyitra és egyéb várak ispánjává tette, egyszersmind tulajdonföldet is adott neki a Zsitva folyó mellett a Törzsök-erdıig.

Elıdnek, Szabolcs apjának nagy erdıt adott, amelyet most Vértesnek

neveznek. Ez alatt az erdı alatt, a Fertı mocsár mellett Szabolcs unokája, Csák, sok idı múltán várat emelt. İsbı, Szalók apja Veszprém várát kapta

minden tartozékával együtt. İse, Örkény apja is kapott földet Veszprém és Vasvár között; – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Árpád fejedelem ezután elküldte Veleket Bihar várába Mén-Marót fejedelemhez, és ugyanazt az ajándékot küldte neki, amit [Marótnak és] Salánnak. Aztán másik követ ment, értésére adva Mén-Marótnak Árpád üzenetét, hogy engedje át a Szamos folyótól a nyíri határig és a meszesi kapuig terjedı országát, amit megvettek tıle. Mén-Marót azonban haragosan mondta: „Egy marékkal sem adok földembıl. Uramnak, a görögök császárának jóvoltából senki sem bírja országomat kiragadni az én kezembıl.” (Aa) Néhány napra rá Árpád és fıemberei İsbıt, Szalók apját küldték Mén-Marót ellen. (Aá)

Ahogy ez átkelt a Tisza folyón, a székelyek elébe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat, hogy küldje el ıket a fejedelemnek, így és ajándékokkal hódoltak Árpádnak a székelyek, akik elıbb Attila király népe voltak. Sıt, İsbı serege elıtt – elsı hadrendként – indultak harcba Mén-Marót ellen.

Jövetelüket hallván, megrettent a bihari fejedelem, sok-sok katonáját ott hagyta Bihar várában, ı maga meg feleségével és leányával elmenekülve, az Igyfon sőrőibe tette át lakását. Amikor Mén-Marót meghallotta, hogy Bihar várát elfoglalták a magyarok, félelmében elküldte követeit İsbıhöz, engedje ıket Árpád fejedelemhez, hogy eléje borulva elmondhassák neki: felajánlja egész országát, Árpád fiának, Zoltának pedig a leányát. Ez megtörtént, és Árpád fejedelem fıembereivel tanácsot tartva, Mén-Marót üzenetét szívesen vette, s mikor hallotta, hogy Mén-Marót leánya már egykorú az ı [kisded] fiával, azt Zolta feleségéül elfogadta, a neki ígért országgal egyetemben. İsbınek meg azt üzente, hogy Mén-Marót lányát és a lakosok kezességbe adott fiait hozza magával.

Árpád fejedelem fıembereivel menyegzıt ülve, nagy lakomát csapott, napokig tartót. A regösök énekével szépen összecsengve szóltak a kobzok meg a sípok, az ifjak meg pogány szokás szerint íjas-nyilas játékot játszottak. A fejedelem földeket is ajándékozott. (Aa)

Veleknek a zarándi ispánságot. Hasonlóképpen a többi nemeseknek szintén tisztségeket meg helységeket adományozott: – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mén-Marót ez eset után a második évben fiú nélkül meghalt.(A) Árpád fejedelem [a maga idején] Magyarország fıembereit és vitézeit

megesketve, fiát, Zoltát, nagy tisztességgel fejedelemmé emeltette. Az Isten Álmos fejedelem fián, Árpádon jól valóra váltotta a jövendölést,

amelyet Mózes próféta Izrael fiairól zengett imigyen: „És a hely, amelyet lábatok tapod, a tiétek lészen!” Hiszen mindazon helyet, amelyet Árpád fejedelem és nemesei tapodtak, az ı maradékaik birtokolták és birtokolják mindmáig. (Aá)

Ezután az Úr megtestesülésének 907-ik esztendejében Árpád fejedelem is elköltözött ebbıl a világból. Tisztességgel temették el ıt egy kis folyónak a forrása felett, amely kımederben folyik (A) a Budavárnak nevezett városban, ahol talán ıse, Attila élhetett. (Aá) Egyszersmind ott a magyarok megtérése után a Boldogságos Szőz Mária tiszteletére egyház épült, amelyet fejérnek hívnak.

Örökébe lépett a fia. (A) Zolta fejedelem tizenhárom esztendıs volt, országának fıemberei egyeseket országos bírákul rendeltek alája a viszálykodók és versengık lecsendesítésére, s alávetették ezeknek a hadakat is. (Aá) Azok megtámadták a karantánokat, majd Friaulon át Lombardiába törtek, ahol tőzzel-vassal emésztették el Padova városát. Onnan Lombardiát bejárták, megölték Vercelli város püspökét, Lutuardust, Károly császár nagy hőségő tanácsosát, egyházából nagyon sok kincset raboltak. (Aa és Kra) Waldo gróf testvére, István, mikor éjnek idején vára falán a félrehelyen ülve szükségét akarja végezni, a kamara nyílásán át egy magyarnak a nyilától súlyosan megsebesül, és sebébe még azon az éjjelen belehal. Azután Lotaringiát és Alemanniát pusztították el. öt évvel késıbb Konrád császár uralkodása alatt Lél és Bulcsú [szintén] Alemannia egyes részeire törtek, és ott sok becses zsákmányt ejtettek. De végül a bajorok és alemannok gyalázatos csalárdsága miatt elfogták e jeles vezéreket (A), s a császár színe elé vezették ıket. Megkérdezte a császár, miért olyan kegyetlenek a keresztényekhez. Felelték: „Mi a magasságbeli Isten bosszúja vagyunk, ı küldött minket rátok ostorul; ha abbahagyjuk üldözésteket, akkor elfogtok és megöltök bennünket.” Mondotta a császár: „Válasszatok magatoknak olyan halált, amilyent akartok!” Szólott erre Lél: „Adjátok ide kürtömet! Hadd fújjam meg elıbb, aztán felelek.” Odaadták a kürtjét, s amikor nekikészült a kürtfúvásnak, a császár közelébe lépett, s oly erıvel vágta homlokon a császárt, hogy a kürt eltörött, a császár pedig belehalt ebbe az ütésbe; mondotta neki Lé”: „Elıttem jársz, és szolgám leszel a másvilágon!” Azt tartják ugyanis [a magyarok], hogy akiket életükben megöltek, a másvilágon nekik szolgálnak. Nyomban lefogták ıket (Kr), s az Inn folyó mellett akasztófán végezték életüket. (A)

Egy másik magyar sereg meghallva, milyen keményen megszorították, elfogták, megölték társaikat: visszavonult valami szigetre, és leste, mikor oszlik meg a császár serege; amikor aztán a császár hadinépének nagyobbik fele a Rajna felé indult, a magyarok a mezıségben körülvették, s azután nyilazással elıször lovaikat ölték meg, naphosszat sem megállni, sem

megfutni nem engedték ıket. Végre is, miután nem mozdulhattak, megadták magukat (Kr), elfogván ıket, mindegyiküknek fejét vették bajtársaik megtorlásául. (K)

Felégették a fuldai kolostort, sok aranyat szedtek föl benne, azután átkeltek a Rajnán, tőzzel-vassal dúlták a lotaringiai hercegséget, majd Strassburg körül – melynek latin neve Argentína – csatában elfogták (Kr) Erchanger (A) lotaringiai herceget és a segítségére sietı Berthold brabanti herceget, és lenyakazták ıket.111 Majd dühödten nyomorgatták Galliát, vadul kegyetlenkedtek az Isten egyházával, pusztították Metz, Trier és Aachen vidékét (Kr); azután karddal nyitottak maguknak utat a meredek Senon-hegyeken és az aliminus népeken keresztül. Ott Susa és Torino városait rombolták le, áthatoltak a nevezett hegyeken, s amikor Lombardia síksága tárult szemük elé, sebes nyargalvást szinte az egész tartományt feldúlták; így tértek meg diadallal saját országukba. (Aa és Kra)

Isten kegyelmébıl Zolta fejedelemnek az Úr megtestesülésének 931-ik esztendejében fia született, akit Taksonynak nevezett. (A)

Ez idıben a magyarok elfoglalták Valkó, Pozsega meg Zágráb várát, az egész földet a Száváig, azután meg a Kulpa folyóig.

Szabolcs fejedelem a Tisza mellett is épített földbıl igen erıs várat, Szabolcs várát. A föld lakóiból sokat ahhoz a várhoz szolganépül rendelt, és egy Ekölcs nevő vezér keze alatt katonákat hagyott ott. Szatmár várát pedig bevette, és a meszesi részekig nyomult. Szabolcs és Tétény tanácsot tartva elhatározták, hogy az ország határa keleten a meszesi kapuban lesz. Parancsolatukra tehát a föld lakói ott kıkapukat építettek, és ledöntött fákból nagy gyepőgátakat emeltek. Késıbb Tas, Lél apja a Szamos folyó közelében a lápok alatt szintén igen erıs földvárat létesített, amelyet elıször Tas várának neveztek, most pedig Sárvárnak hívnak. Nem messze vásárhelyet rendelt, amelyet mostanáig Tas vásárának mondanak. (Aa)

Ezután tíz esztendeig nyugodtak, a tizenegyedikben feldúlták Szászországot, Türingiát, a sváb földet, a keleti frankokat, vagyis a burgundokat; midın megrakodva visszatérıben voltak, a bajor határnál, Abach vára közelében, a Dunánál hirtelenül német sereg támadt rájuk. A magyarok csúnyán megszalasztották ıket, sok ezrüket leölték. Ebben a csatában háromezer magyar veszett el; akik túlélték, hazatértek. (Kr)

Kitőzték ezután az ország határát délen [a Száváig meg a Kulpa folyóig]. (Aá) A németek felé a Göncöl hídjáig; hogy itt várat emeljenek, oroszokra bízták; a Mosón nevő fertın túl nem kevés besenyıt is letelepítettek, hogy a németek a magyarok határait el ne pusztíthassák. (A) A csehek felé a Morva folyónál, a lengyelek felé pedig a Tátra hegyénél [maradt] az ország határa. (Aa)

Akkor Zolta fejedelem fiának, Taksonynak feleséget hozott a kunok földjérıl, s még életében fejedelemmé tette egész Magyarország fölött. Maga pedig három esztendıre rá elhalálozott.

Taksony fejedelem Magyarország fıembereivel együtt élete valamennyi napján át hatalommal és szépszerével ırizte meg országának minden jussát.

Kegyességének hallatára pedig sok vendég özönlött hozzá különféle nemzetekbıl. (A)

Bolgár földrıl sok izmaelitával jöttek Billa és Baks elıkelık, akiknek Taksony földet juttatott, és azonfelül Pest várát adta. E testvérek és sarjadékuk, Etej, a magukkal hozott népbıl kétharmadot a vár szolgálatára engedtek, egyharmadot meg utódaiknak hagytak. Ugyanakkor és ugyanonnan jött az elıkelı Hetény, akinek a fejedelem szintén nem kevés földet és jószágot adományozott.

A besenyık földjérıl jött egy fejedelmi nemzetségbıl való vitéz, Tanuzaba, Örkénd apja. Neki Taksony fejedelem lakóföldet a kemeji részeken adott a Tiszáig, ahol az Abád rév van. (Aa)

Taksony fejedelemnek Géza nevő fia született, Magyarország [negyedik] fejedelme. (Aá) A Turul-nemzetségbıl származó Géza fejedelem (K) keresztény hitre kezdte téríteni a magyarok népét. Hogy ezt megtehesse, hírül kellett adnia szándékát a keresztény királyoknak és fejedelmeknek. Kívánságának hallatára nemcsak segítséget küldtek, de személyesen is eljöttek, [hiszen] a magyarok kegyetlensége igen ártalmukra és veszedelmükre volt. (Kr)

Elsınek jött be a schaumburgi Tibold gróf. (K) Bejött Bajorországból Vencellin, a wasserburgi, aki megölte Koppány vezért, s ezért István téres jószágokkal jutalmazta ıt. (Kr) Jött Hont és Pázmán, két édestestvér, mindkettı sváb eredető páncélos lovag. Ezek ugyanis vitézeikkel együtt Magyarországon keresztül a tengerentúlra akartak zarándokolni, de Géza fejedelem magánál tartóztatta ıket (K), s Géza, valamint a fia, István, nagy örökséggel gazdagította ez ispánokat szolgálataikért. (Kr)

Ezek tehát Németországból valók (K); – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mindezek a magyarokkal házasságban keveredve ugyanolyan nemességet és szállást nyertek. (Kr)

Géza pedig Gyula lányától, Sarolttól az Úr megtestesülésének 969-ik évében nemzette Istvánt.

István már kora ifjúságában dicsı hadat viselt a vitéz és hatalmas Koppány vezér ellen. Koppány pedig, Tar Zerind fia, már Géza fejedelem idejében vezérséget viselt, somogyi vezér volt. Géza fejedelem halála után vérfertızı házasságra kívánta István anyját. István, ekkor még fejedelem, egybehívta

fıembereit, összegyőjtötte seregét, és az ellenség elébe indult (Kra), miután Granban112 a német Monttal és Pázmánnyal felköttette kardját. (Krá) Géza fejedelem ez ispánokban lelte segítségét, de még inkább Istenben, fia, István pedig az ı tanácsukkal és segítségükkel kerekedett a magyarok fölé.

Mindkét részrıl soká és vitézül folyt a csata. Ebben a harcban Vencellin ispán, aki aznap a sereget vezette, megölte Koppány vezért. István pedig néggyé vágatta: egyik részét elküldte az esztergomi, másikat a veszprémi, a harmadikat a gyıri kapuhoz, a negyediket Erdélybe. Sok nemes magyar jutott csúf szolgaságra, akik Koppány vezérhez húztak. Azt ítélték ugyanis nemesebbnek a méltóságok viselésére, aki hamarabb csatlakozott a keresztény hithez. (Kr)

Miután pedig Koppány vezért megölte, és megkoronázták (K), István király híres és nyereséges háborút viselt Gyula ellen, aki az idıben az egész Erdıntúli országot a maga hatalmával kormányozta. (Kr) Gyulát, [noha anyja rokonságához tartozott], megkötözve Magyarországra hozta, s egész életén át börtönben tartotta, minthogy a hitben hiú volt, és keresztény lenni, [ahogy a király akarta], átallott, azután még sok mindent cselekedett István [kedve] ellenére. (Aá)

Akkoriban volt Marosvárt a hatalmas Ajtony fejedelem is. Ez az Ajtony Bodonyban a görögök szertartása szerint keresztelkedett meg, és hét feleséget tartott, mert nem volt tökéletes a keresztény hitben. István királynak nem adta meg a tiszteletet, és még a királynak a Maroson leúsztatott sója fölött is hatalmat bitorolt. (GNLa) Ajtony annak a Gálád vezérnek volt az ivadéka, aki egykor Bodonyból jött, és elfoglalta a Maros folyótól egészen Orsova váráig elterülı földet, mikor pedig a magyarok ezt nem akarták engedni neki, kun, bolgár és blak segítséggel támadt ellenük, de megveretve békét kért, és különféle ajándékokkal együtt odaadta Keve várát, ahová elıbb bezárkózott elılük, [úgyhogy megbocsátottak neki. Nem úgy] István király [az ivadékának, Ajtonynak], Doboka fia Csanádot, unokafitestvérét küldte ellene, aki Ajtonyt Maros melletti várában megölte. (Aa) Csanádnak a jószolgálatáért feleséget adott, és neki adományozta Ajtony várát összes tartozékaival egyetemben. Ennek a várnak most is Csanád a neve. (A)

[Gyula és Ajtony] sokféle kincsébıl István király felette meggazdagodott, dússá tette a maga alapította fehérvári bazilikát. (Kr) Mivel azonban Gyulának a vagyonát erıszakkal szerezte meg, azért ez az egyház gyakran szenvedett tőzvésztıl. (Thkr)

István némely lázadókat a fegyverek okozta ijedelemmel, sokakat a maguk akaratából térített a keresztségre. (Kr) Tanuzaba keresztény lenni nem akart, ıt feleségével együtt élve eltemették, míg fia, Örkénd, ki a maga akaratából vette fel a keresztséget, békén élhetett Krisztussal, s tıle a Tomaj-nemzetség

származik. (Aa) István király tanult, és az égtıl természetes ésszel megáldott ember volt,

fia, Imre hasonlóképpen. De miközben az uralkodás és kormányzás gondját ırá szándékozott bízni, maga a herceg váratlanul meghalt. (K) A keserves nagy fájdalom beteggé tette a királyt, régi épsége nem tért vissza soha többé. [Látván állapotát] a szakállas Buda, Egyrıt fia, minden baj gonosz koholója, akinek tanácsára Pétert tették Magyarország nyakára, elküldte fiát, Seböst abba a börtönbe, ahol Vazult, a király nagybátyjának fiát ırizték, s ez kitolta Vazul szemét, és ólmot öntött fülének üregébe. (Kraá)

István király uralkodásának negyvenhatodik esztendejében, Nagyboldogasszony napján költözött az Úrhoz. Fejérvárott, a Boldogságos Szőz egyházában temették el. (K) Gizella királyné pedig elhatározta Budával, hogy a király atyafiát (Krá), a német Pétert teszik királlyá. Vazul fiai, Levente, András és Béla pedig Csehországba futottak a bajok és fájdalmak színe elıl. Azt mondták ugyanis akkor, hogy a három testvér, Vazul fiai, valami Tátony-nemzetségbeli lánytól nem igaz házasságból származtak, s ez okból nemességük csak a Tátonyoktól ered. Hamisság volt ez, és gonosz mese! (Kra)

Miután Pétert királlyá tették, a királyi fönség kegyes hajlandóságát mindenestül elvetette. Magyarország nemeseit megvetve, az erısségeket, ırhelyeket és várakat németek és olaszok ırizetére bízta. Az országot ádáz törvényekkel és adókkal sújtotta. (Kr) Csatlósainak erıszakoskodása miatt senki sem lehetett biztonságban, mert büntetlen tettek erıszakot. Látván Magyarország fıemberei nemzetük baját, amit Isten ellen való módon cselekedtek rajtuk, tanácsot tartottak, és megkérték a királyt, parancsolja meg embereinek, hagyjanak fel az ilyen cselekedetekkel. (Krá) A király válaszolta: „Ha valameddig még élek, idegenekkel töltöm meg ezt a földet, és teljességgel a németek hatalmába adom.” A magyar fıemberek és vitézek a püspökök tanácsára gondosan kutatták, kit találhatnának az országban a királyi nemzetségbıl, aki alkalmas az ország kormányzására, és megszabadítja ıket Péter zsarnokságától. Aba (Kr) Sámuelt (A), István király nıvérének férjét emelték királyi méltóságra és szentelték királlyá. Péter pedig futással menekült a magyarok keze közül, [akik] cafatokra vágva ölték meg a szakállas Budát, két fiának kitolták a szemét, Seböst pedig, aki Vazul szemét kitolta, úgy veszejtették el, hogy összetörték kezét-lábát. Némelyeket megköveztek, másokat vasrudakkal törtek össze.

Sámuel király megsemmisítette mindama törvényeket és adókivetéseket, amelyeket Péter a maga szokásához képest rendelt el. E dolgok intézésében az ország három fıembere járt elöl. Viskének hívták egyiket, Tojszlán volt a másik, a harmadik pedig Peszli, akik nemzetük szabadságát keresték, és

hívséggel törekedtek arra, hogy az országot visszaszerezzék a királyi magnak. Mikor Sámuel király meghallotta, hogy Henrik német király szívesen

fogadta Pétert, akit a magyarok elhagytak, az Úr 1042-ik évében követeket küldött a császárhoz, hogy kitudakolja, ellensége-e neki, amiért kiőzte Pétert királyságából. Vajon meglehet-e vele tartós békességben? A válaszból azonban megmutatkozott, hogy a császár ellensége neki, mondván: „Mivel igaztalanul bántotta meg híveimet, maga fogja látni, mi és mennyi telik tılem.” Hallván ezeket Sámuel király, megértette, hogy a császár vissza akarja helyezni Pétert a királyságba; haragra gyúlván, nagy sereget győjtött, berontott Ausztriába és Bajorországba, sok foglyot szedett közülük.

A következı esztendıben Sámuel király követeket küldött a császárhoz, és békét keresett; megígérte, hogy elengedi a nála lévı rabokat, s illı váltságot ad azokért, akiket vissza nem adhat. A császár eljött Magyarország határára, és másnapra meg akarta vívni a gyepüket, amelyekkel a magyarok elrekesztették a Rábca folyót. Eközben Sámuel király követei megkérték a császárt, szabjon méltányos határidıt, hogy visszaküldhesse mind a rabokat, és ezen felül ajándékot is adjon neki. A császárt csábította az ajándék, mert Gozilo herceg fia, Gottfried lotaringiai herceg megtámadta, és sietve hazament.

Ettıl kezdve Sámuel király biztonságban volt. [Némely] magyar nemesek nem hagyták ezt ennyiben, összebeszéltek és összeesküdtek, hogy megölik. Egyikük azonban feljelentette a királynál azokat, akik életére törtek: a király közülük bírói vizsgálat nélkül megölette, akiket elfogathatott. Az összeesküvık közül [sokan Henrikhez futottak]. Sámuel király követei a császárhoz mentek, visszakövetelték azokat a magyarokat, akik a császárhoz menekültek, panaszkodtak rájuk, és mondták, hogy azok Magyarország orzói és latrai, ık szítják a civódást és háborúságot a magyarok és a császár között; ezért az ilyen konkolyhintıket a magyar király kezére kell adni. A császár azonban azt felelte, hogy ezt semmiképpen sem teszi.

Sámuel királyságának harmadik évében Péter eljött Henrik német királlyal, és nagy sereget hozott Sámuel király ellen. Gyors menettel a magyar határra támadt, amikor azonban Babótnál át akart kelni a Rábcán, nem tudott áthatolni a Rábca folyón a kiöntött vizek, a sőrő bozótok és az áthatolhatatlan ingoványos mocsarak miatt. A császárral és Péterrel lévı magyarok ekkor egész éjjel vezették a sereget a Rába és a Rábca folyó mentén, és napfölkeltekor egy könnyő gázlón át is keltek. Ménfınél Sámuel király gyızelmet nyert volna, de azok a magyarok, akik barátsággal maradtak Péter iránt, földre dobták zászlaikat, és megfutottak. Ama napon végtelen sokaságú német veszett el azon a helyen, azért annak a helynek az ı nyelvükön a mai napiglan Verloren Bayer a neve, a mi nyelvünkön pedig: Vessz-német.

A vesztes Sámuel királyt egy faluban kegyetlenül legyilkolták. Tetemét a

falu melletti templomba temették. Néhány esztendı múlva kiásták a sírból: szemfödelét és ruháit romlatlanul találták, sebhelyei begyógyultak. Akkor eltemették ıt saját monostorába, Sárott. (Kr)

Henrik császár Pétert teljességgel visszahelyezte a koronás királyságba, István király jelvényeit ráöltötte, saját kezével vezette a királyi trónhoz.

Levente, András és Béla eközben Csehországból Lengyelországba ment. Ott Miska király Bélát, mivel a lázongó pomeránokat vitézségével adófizetésre kényszerítette (Kra), hercegségbe helyezte, és feleségül adta hozzá a lányát, nem mulasztván el jó mennyiségő földet is juttatni számára örökségül. Béla herceg Lengyelországban két fiat nemzett, egyiknek neve Géza lön, a másiké – nagyatyja [fivére] nevérıl – László. Magyarországon pedig késıbb Lampertet nemzette, és lányokat. Leventének és Andrásnak nem tetszett, hogy Béla révén csak koloncként legyenek a lengyel fejedelemnél, méltatlannak találták, hogy csak az ı neve miatt éljenek a fejedelem udvarában, [és továbbmentek onnan].

Péter, akit a német király hatalma emelt föl, már nem is uralkodott, hanem kegyetlen zsarnoksággal nyomta el és ostorozta Magyarországot. Viska, Bolya és Bonyha fıemberek meg egyéb atyafiságuk folyton sóhajtozva és nyögve várták az alkalmas idıt, hogy visszaadják az országot (Kr) a [királyi nemzetségnek, amely] (Krá)113 szerette és felmagasztalta ıket. Némely gazok [elárulták], mirıl gondolkoznak az említett magyar nemesek, név szerint Viska, Bolya és Bonyha meg az ı atyafiságuk. Péter heves haragra lobbant, elfogatta, deresre húzván megölette ıket. Ekkor a magyar nemesek, látván nemzetük baját, összegyőltek Csanádon, tanácsot tartottak, és egész Magyarország nevében ünnepélyes követséget küldtek Oroszországba (Kr) Vazul fiaihoz (GNL), Leventéhez és Andráshoz, szólván hozzájuk: egész Magyarország híven várja ıket, és készségesen hallgat rájuk az egész ország, miként királyi nemzetségre, csak jöjjenek haza Magyarországra, és oltalmazzák meg a németek dühétıl.

Majd fellázadtak Péter ellen, gonosz halálra adták mind a németeket és olaszokat, akik Magyarországon szétszórva mindenféle hivatalt viseltek. (Kr) Nem kegyelmeztek még a gyerekeknek és az asszonyoknak sem, és papoknak se, akiket Péter tett püspökké, plébánossá és apátokká. (K)

[Mire a hercegek megjöttek], ördögi sugallattól felgyújtva, megátalkodottan követelték Leventétıl és Andrástól, engedjék meg, hadd éljen az egész nép pogány módra, ölhessék le a püspököket és egyháziakat, vethessék el a keresztény hitet, és tisztelhessenek bálványokat. Meg is engedték nekik, hogy kövessék szívük óhajtását, hogy menjenek és vesszenek el ısatyáik tévelygéseiben, különben nem harcoltak volna Leventéért és Andrásért Péter ellen. [Gellért is így halt meg.] Ez velencei eredető szerzetes

volt, Pannóniába jött, és elıször Bélben élt remeteéletet, utóbb a csanádi egyház püspökévé tétetett.

Látta Péter, hogy a magyarok egy lélekkel Levente és András hercegekhez csatlakoztak: maga hát németjeivel futásnak eredt Moson felé, hogy onnan átmenjen Ausztriába, de mégsem menekülhetett. A magyarok ugyanis közben már elfoglalták az ország kapuit és kijáratait. András herceg követe meg visszahívta Péter királyt békesség ürügyével, és tisztséget ígért neki. Mondják, ez hitt is a szónak, és visszafordult, de inkább kényszerőségbıl tette, mert már látta, hogy seregétıl elvágták. Sietve Fehérvárra akart visszatérni. Amikor Zámor faluba ért, az említett követ csellel el akarta fogni, hogy megkötözve vigye András herceghez. Péter azonban megneszelte ezt, bevette magát egy udvarházba, és három napig emberül harcolva védekezett. Végül is az íjászok minden katonáját megölték; maga élve esett foglyul, akkor megvakították, és Fehérvárra vitték; nagy fájdalmában hamarosan meghalt. Pécsett temették el második országlásának harmadik évében. (Kr)

András, minthogy Levente együgyőségbıl a koronát neki adta, (Kra), és megkoronázták, megparancsolta [a magyaroknak]: fejvesztés terhe mellett hagyják el a pogány szokást, amit elıbb engedélyezett nekik. (Kr) Levente éppen ezekben a napokban halt meg, minthogy nem élt katolikus módra. A Dunán túl, Taksony falvánál temették el (Krá); mondják, ott van eltemetve pogány módra ıse, Taksony is.

András király elvesztvén bátyját, Lengyelországba küldött Bélához: „Nincsen nekem örökösöm, sem testvérem rajtad kívül; te légy az örökösöm, te kövess a királyságban.” Megindították ezek a szavak Bélát, egész háza népével eljött a királyhoz. Meglátta a király, és örvendezett nagy örvendezéssel, minthogy öccsének ereje is támogatta. (Kr) Mert félt a német császár jöttétıl, hogy majd Péter király vérének megbosszulása végett betör Magyarországba. Felesége is, aki orosz fejedelem lánya volt, annyira félt ettıl, hogy András király megszerezte azt a helyet, amelyet Ketelpatakának hívnak, mondván: alkalmas királyoknak vadászat céljából, de [még inkább], mert szeretett ott lakni a felesége, ott közelebb lehetett apja országához. (Aa)

A király és öccse, Béla tanácsot tartottak, három részre osztották az országot, ebbıl kettı a királyi hatalom tulajdona maradt, a harmadik részt pedig a herceg kapta tulajdonul.

[A német császár be is tört az országba] a Zala és Zselic patakok forrása mellé. Ennek hallatára András király és Béla herceg mind a búzakereszteket és szénaboglyákat fölégették, és messze elvezérelték a lakosokat minden barmaikkal azokról a tájakról, amerre a császár útja vezetett. Amikor a császár benyomult Magyarországra, és a felégett vidékekre ért, nem talált eleséget vitézeinek, sem lovainak. Nyomorúságos ínség sanyargatta mind egész seregét

a lovakkal és málhás állatokkal együtt. Ezenfelül a magyarok és besenyık éjszakáról éjszakára kegyetlenül zaklatták, mérgezett nyilaikkal öldösték

ıket, sátraik közé pányvát hánytak, így sokat elragadtak azok közül, akik valami szolgálatban jártak. Megrémültek a németek a nyílzáportól, amely elárasztotta és fogyasztotta ıket. Látta a császár, micsoda és mennyi veszedelem bénítja meg, elküldött András királyhoz és Béla herceghez, s örök, szilárd békét kért. András király és Béla herceg békeszeretık voltak, nem akarták a civódás magjait elszórni: békességet kötöttek hát a császárral, a császár pedig személyesen és esküvel erısítette meg, hogy híven megtartja mindazt, amit mondott. A sok német a magyarok irgalmából megszabadult a halál torkából, visszahagyta sátrát, pajzsát, elhajigálta minden felszerelését, és oly gyorsan futott vissza Németországba, hogy hátra se nézett. Ezért azt a helyet, ahol a németek ilyen gyalázatba estek, és pajzsaikat elhajigálva futottak meg, Vértes hegyének nevezik [azóta].

A király és a herceg Várkonyba mentek; a király maga elé tétette a koronát vörös terítıre és melléje a kardot, ami a hercegséget jelképezte. (Kr) [A király a kardot a hercegnek nyújtotta, mire ez a koronát a gyermek Salamon kezébe adta. Így erısítette meg a király Bélának tett fogadalmát, Béla meg, hogy a korona majdan visszaszáll Salamonra.] (Kraá) Az atyai szeretet András királyban [mégis] legyızte az igazságot, megszegte ígéretét, ami nem méltó királyhoz. Fiát, Salamont még mint ötesztendos gyermeket egész Magyarország királyává kenette és koronáztatta; követet küldött Henrik császárhoz, kérve, adja leányát az ı fiához. A herceg ebbıl megértette, hogy a kisded Salamont mégis az ı urává rendelték, erısen méltatlankodott. (Kra) Igen éles elméjő lévén, óvakodva a király csapdájától, elmondotta ipának, a lengyel fejedelemnek, mindazokat az igazságtalanságokat, amelyeket bátyjától, András királytól szenvedett; a lengyel fejedelem híven és készségesen segítségére sietett.

Hírül vitték Béla hercegnek, hogy András királlyal nagyszámú zsoldos van, nevezetesen Wilhelm és Poth [vezérletével]. Magyarja azonban nem sok, sokan ugyanis fiát, Salamont követték [császári rokonához]; akik az országban maradtak, legtöbben Béla herceghez csatlakoztak. [Ez] inkább csatán akart meghalni, semhogy harc nélkül térjen ki a király serege elıl. Sietı seregét rendületlenül vezérelte a Tiszához András király ellen. Wilhelm és Poth, a német vezérek pedig dühösségüktıl hajtva, csapataikkal hamar átkeltek a Tiszán. Mindkét részrıl vitézül harcoltak, de Isten segítségével Béla herceg nyert gyızelmet. András király Németország felé futott, a mosoni kapunál elfogták. Wilhelm és Poth vezéreket Béla herceg elé vitték, az meg szabadon bocsátotta ıket. [András király pedig] vénségtıl rokkantán [néhány nap múlva meghalt].

Béla herceg, akit Beninnek neveznek, tehát diadalmasan és gyızelmesen Fehérvárra ment, ahol a püspökök fölkenték, és a királyi koronával

szerencsésen megkoronázták. A kegyes király Magyarország-szerte kikiáltókat is küldött, hogy minden

faluból két-két ékesen szóló vént hívasson a királyi tanácsba; ennek hallatára nemcsak azok jöttek Fehérvárra a királyhoz, akik hivatalosak voltak, de mind a parasztok, a szolgák és a magyarországi köznép egész sokasága. Látván a király, a püspökök és mind a fıemberek a rengeteg sokaságot, megfélemlettek: hátha rájuk rontanak; behúzódtak hát a városba, és ırizték. A köznép azután elöljárókat rendelt magának, ezek számára fából állványt emeltek, ahonnan az emberek láthatták és hallhatták ıket. Az elöljárók azután szószólókat küldtek a királyhoz és a fıemberekhez, mondván: „Engedd meg nekünk, hogy atyáink szokása szerint pogány módra éljünk; hadd kövezzük meg a püspököket, ontsuk ki a papok belét, öldössük le a deákokat, akasszuk fel a dézsmaszedıket, romboljuk le a templomokat, törjük össze a harangokat!”

Ennek hallatára a király megszomorodott, és háromnapi haladékot kért, hogy gondolkozzék a dologról. Ezalatt a nép elöljárói a magas állványokon ültek, és gonosz verseket mondtak a hit ellen; a népnek ez tetszett, helyeselte: „Úgy legyen, úgy legyen!” Mikor azután harmadnapra a választ várták, a király parancsára fegyveres katonák rontottak rájuk, közülük némelyeket megöltek, elöljáróikat a magas állványról leszórták és eltiporták, a többieket megkötözték, keményen verve korbácsolták, és így ölve, kötözve, korbácsolva is csak alig csillapíthatták le a lázadást a katonák.

Azután tehát, hogy István király kereszténnyé térítette Magyarországot, két ízben fordult vissza az a pogányságra: egyszer András király idejében, másodszor Béla király napjaiban, amiképpen itt megírtuk. (Kr)

Boldogulhat tehát Magyarország; deákja megtette föladatát: hogy bárki

leírva lássa, honnan való királyaink és nemeseink származása. (Aa)

A Salamon király korabeli geszta (i. sz. 1075 körül) (Rekonstrukció) [Salamonnak, Magyarország dicsıséges királyának kegyes óhajából, íme, a

magyarok tetteinek keresztényi elıadása.] Az Úr nevében. Ámen. „Általam uralkodnak a királyok” – mondja az Úristen Bölcs Salamon

Példabeszédeinek nyolcadik fejezetében. (Kr) [A magyar királyok eredete a legrégibb idıkbe nyúlik vissza; róla a hívı köznép együgyő sejtése ez]: Ménrót óriás, Thana fia, a nyelvek összezavarodása után Perzsia országából Szkítia földjére költözött, s ott feleségétıl (K), Enéh (Kr) [tündértıl] két fia született, éspedig Hunor és Magor. Ménrót óriásnak Enéh elıtt volt már felesége (Ka), tıle több fia és lánya, kiknek utódai Perzsia vidékét lakják. Testalkatra és színre említett rokonaikra hasonlítanak, csupán beszédük tér el kissé, mint a szászoké a türingiaiakétól. (Ka)

Szkítiának vidéke pedig a forró égövtıl távol terül el. (K) Európában fekszik, s kelet felé terjed. Az északi tenger körül, amellyel határos, az emberi szem számára áthatolhatatlan erdı borítja, mely nagy területre terjed ki, ahol kilenc hónapon át sőrő köd uralkodik. Nem süt itt a nap, csak júniusban, júliusban és augusztusban, és akkor is csak napjában annyi idın át, amennyi déltıl a délután néhány órájáig tart. Az említett erdıség hegyeiben kristályt találnak, griffmadár fészkel, és vadászsólyom költ, amelyet magyarul kerecsennek mondanak. E tájék levegıje rideg. Vizeiben mindenféle kígyók teremnek, akkora békák, mint egy disznó, baziliszkusz, sok mérges fenevad, tigris és egyszarvú.

Az itt született népek tunya életet élnek, haszontalanságra adják magukat, illetlen természetőek, bujálkodásra hajlamosak, zsákmányra áhítoznak, s általában inkább fekete, mint fehér színőek. (Ka és Kra)

Hunor és Magor felnıvén, apjuktól megválva külön sátrakba költöztek. Történt pedig egy napon, hogy amikor kimentek vadászni, a pusztaságban egy (K és Kr) pompázatos színő, csudás (T) szarvasünı bukkant fel elıttük, s amint őzıbe vették, az a meotiszi ingoványokba menekült elılük. Mivel itt teljesen eltőnt szemük elıl, sokáig keresték, de nem tudtak nyomára akadni. Az említett ingoványt bejárva, úgy látták, [itt kell élniük], majd visszatértek atyjukhoz, s megkapván beleegyezését, összes jószágaikkal a meotiszi ingoványok közé költöztek, hogy ott telepedjenek le, s ki sem mozdultak

onnan öt évig. A hatodik évben kikalandoztak, s egy puszta helyen véletlenül Belár

fiainak otthon maradt feleségeire és gyermekeire bukkantak (K), amint férjeik nélkül a kürt ünnepét ülték, és zene hangjai mellett táncot jártak (Kr), kiket is sebes vágtatva elragadtak a meotiszi ingoványok közé. Történetesen az alánok fejedelmének, Dulának két lányát is elfogták a gyermekek között; ezek egyikét Hunor, másikát Magor vette feleségül. (K és Kr) Ezektıl az asszonyoktól származnak a hunorok és magyarok. (Ka és Krá)

Ménrót óriás, Perzsia és Szkítia ura, végül is elhalálozott. Szkítiai fejedelemségét Enéhtıl való fiai örökölték (Ta), s miután ilyen sokáig laktak abban az országban, igen hatalmas nemzetséggé nıttek. (K és Kr)

Történt jó idı múlva, hogy a szomszéd király háborúba keveredve, Hunor népéhez fordult segítségért a görögök császára ellen. A hunoroknak [csak kisebb] haduk volt, de mind elmentek azok. (Taá) Hanem mikor az a király is megérkezett seregével, ıket pedig támadás érte, elváltak a királytól, és Pannóniába költöztek. Látták, hogy sok és nagy folyamai vannak annak az országnak, rengeteg gyümölcse érik, és igen bı a termés, s az ı nyelvükön beszélnek ott. Szerfölött megtetszett nekik az a föld, ezért Pannónia királya elé járultak, és békés megegyezéssel elhatározták, hogy letelepednek. Pannónia királya pedig örvendett, hogy az ı telepesei lettek. A hunorok azonban titokban ügyes embereket küldtek Szkítiába (Ta), [Magor nagyszámú népéhez] (Taá), adják hírül, milyen gazdag országot találtak, és jöjjenek, hogy azt együttesen elfoglalják. (Ta)

Mikorra a hírhozók megérkeztek oda, [Magor népe, vagyis a magyarok] (Tá) vezérei megértették, hogy nincs több olyan bıvelkedı ország; nagy sereget győjtöttek, hogy Pannónia ellen menjenek. (T) A Pannóniában lakó hunorok megtudva, hogy a magyarok erıs hadukkal és sok-sok népükkel közelednek, elébük siettek az ország határára, és elkezdték Pannónia földjét meghódítani velük együtt annak királyától. (Kaá és Kraá) Ennek a magyarok az Ung folyó mellıl különféle ajándékokat küldtek, s miután a követekkel kikémlelték, és katonaságát gyengének ítélték (K), hirtelen támadással megsemmisítették egész seregével együtt, Bánhida tájékán, valami városban Tata mellett. Ennek a városnak a romjai máig láthatók. (Kr)

A magyarok Jézus Krisztus születésének 888-ik évében költöztek be Pannóniába. (Bkr) Azt a királyt megölvén, hét seregre osztották fel magukat, hogy minden seregnek legyenek, akik vezetik, egy meg, aki parancsol nekik. (Kaá) Minden egyes sereg harmincezer fegyveres férfiból állt. (K) Megindultak tehát felemelt zászlókkal, feleségeikkel, gyermekeikkel és barmaikkal. A seregvezetık dalokat költöttek önmagukról az e világi dicsıségért, hogy azok hallatán maradékuk hivalkodhasson a szomszédok és

barátok elıtt. [De nem ıket nevezték – ahogy a köznép mondja: – hét magyarnak. Más az oka annak.] (Kra)

Történt [ugyanis] Taksony idejében, hogy a magyar sereg Gallia felé indult zsákmányszerzésre. Mikor azután visszatérıben átkeltek a Rajnán, három részre oszlottak: kettı tisztesség nélkül érkezett vissza Magyarországba, és csak egy tisztességgel. Ebbıl a türingiai Eisenach városánál a szász herceg hét kivételével valamennyit megölette. Hetet megtartott közülük, és levágott füllel küldte ıket vissza. „Menjetek magyarjaitokhoz – szólott –, és ilyenformán mondjátok el nekik, többé ne jöjjenek e gyötrelmek helyére!” Két rész pedig behatolt Svábországba, de meghallva, mi történt társaikkal, atyafiságukkal, felhagytak a svábföldi zsákmányolással, és aki elébük került az Hier folyamától a Sár, vagyis a Lajta folyóig, leölték, akár ember volt, akár barom.

A hét fületlen magyarra pedig, amiért élve tértek vissza, és nem választották társaikkal együtt a halált, mondják, a község ilyen ítéletet tett: elveszítették mindenüket, amit magukénak mondhattak, elválasztották ıket feleségüktıl, gyermekeiktıl, és gyalogszerrel, saru és minden tulajdon holmijuk nélkül menesztve el ıket, rászorították, hogy világéletükben mindig együtt járjanak [énekeket mondva, és] koldulva sátorról sátorra. (Kr) Ezeket az elítélteket emlegették hét magyarnak, nem pedig ama hét elsı seregvezetıt. (Kra)

Miután – mint fentebb elmondottuk – a magyarok megölték azt a királyt, és letelepedtek Pannóniában, fegyvereik és lovaik jobbításáról gondoskodtak. Egy idı múlva Morva- és Csehországot minden javától megfosztották, és vezérüket, Vratiszlávot harcban megölték. (K) Majd ellenség módjára Karintiába törtek, azután Krajnát és Stíriát végigzsákmányolva, nagy prédával tértek haza.

Meghallotta [a német császár], hogy a magyarok betörtek birodalma területére, és elhatározta, hogy Magyarországra megy; kijött Itáliából, eljutott a sváb Augsburg városába, hogy onnan Pannóniába szálljon le, és megtámadja a magyarokat; eközben azonban a rómaiak közt belsı háborúság támadt, ezért vissza kellett fordulnia. [Egy idıre rá] a magyarok elpusztították Németország egyes részeit, és Augsburg városához értek. Ulrik püspök a polgárokkal és a sváb fıurakkal védekezett, de a magyarok megátalkodottan ostromolták a várost, nem akartak onnan tágítani; ezért hát a védık követeket küldtek az említett császárhoz, siessen hamar a város segítségére; a császár ezt nem is mulasztotta el. A magyarok vigyázatlanul jártak el a város vívása közben, a német és itáliai sereg váratlanul rontott rájuk; akkor sem futhattak volna, ha akarnak. Egyfelıl ott volt akadályul a Lech folyó, mely ama napokban a patakoktól csodálatosan megáradt, másfelıl az említett seregek vették körül ıket, akár a fal. Megszorította tehát ıket az ellenség, egy részüket elfogta,

másokat kegyetlenül levágott. Elfogták ezen a helyen Lélt és Bulcsút, és Regensburgban bitófán végezték ki ıket. (Kr) Miután Lél és Bulcsú elpusztult, a sereg meghunyászkodott, és többé nem ment Németországba. Franciaország és Németország ugyanis megegyezett, hogy a támadó magyaroknak egyesült erıvel mindhalálig ellenállnak. Ezért is a magyarok István király idejéig haboztak Németországba menni, nehogy a nyugati nemzetek egymással egyesülve támadják meg ıket. (K)

Mondják, hogy a magyar község vezérei alatt ilyeneket és más efféléket cselekedett Taksony vezér napjaiig. (Kr)

Ez követte ugyanis Árpádot, kinek az idején a magyarok Pannóniában letelepedtek. (Krva) Zoltánnak – aki dédatyja volt István királynak – [más népeket juttattak]. Ezek olyan helyen laknak, amely természeti fekvése szerint igen erıs, ezért sok fáradságba és harci verejtékbe került legyızni ıket. Ezt az országot – amelynek magyar neve Erdıelve – igen sok folyó övezi, melyeknek fövényében aranyat lelnek, és ennek a földnek aranya igen jó. Ide helyezvén ıt, köznyelven erdıelvi Zoltánnak nevezték. Igen öreg ember volt már, ezért tették a gazdag nemzetek fölé. (Kraá)

Taksony pedig nemzette Gézát és Mihályt, (Kr) Mihály meg nemzette Vazult és Szár Lászlót. (Krá)

Géza volt az elsı a magyarok közül, akihez szózat hangzott az egekbıl, hogy fogadja el a keresztény hitet és a keresztséget. (K) És amidın intelmekkel a magyarokat meg nem téríthette, mert teljességgel hódoltak a pogány szertartásoknak, kénytelen volt némelyeket fegyverrel elnyomni, többen lévén a hit ellenei, mintsem követıi. (Kr) Minthogy kezéhez embervér tapadt, nem volt alkalmas arra, hogy egy nagy nemzetet megtérítsen, s jóllehet Szent Adalbert ıt is, udvarát is megkeresztelte, mégis az égi trónusról szózat jutott hozzá, hagyjon fel azon gondolattal, mert a legfelségesebb Isten kegyelmessége a tıle származó fiára bízza, hogy mindezt végrehajtsa. (Ka)

Géza az isteni jóslat által intve (K és Kr) nemzette az Úr megtestesülésének 972-ik évében Istvánt (K), kit, amikor felnıtt, a nép élére állított, hogy uralkodjék ıutána, és összehíva fıembereit, erre megeskette ıket. Ezek után betelvén napjai, az Úr megtestesülésének 997-ik esztendejében elhalálozott. De az ördög belháborút támasztott [István] ellen, annak sugallatára a pogány nép óvakodott nyakát a keresztény hit igájába hajtani, s azon mesterkedett, hogy fıembereivel együtt kivonja magát uralma alól: (INLa) Koppány Istvánt meg akarta ölni, hogy vezéri részét saját hatalma alá hajtsa.

István Szent Márton hitvalló közbenjárása által kérte az isteni irgalmasság segítségét. Aztán testi épségének ırizetére két fıemberét, Montot és Pázmányt rendelte, a sereg fejévé és vezérévé pedig német származású vendégét, Vencellint tette. Megkezdıdött a csata, és az isteni irgalmasság segítségével

István vezér nyert dicsı diadalt. Ekkor fogadalmat tett Istennek, ezt hőséggel be is váltotta: elrendelte ugyanis, hogy mind a Koppány vezér földjén lakozó népség gyermekeibıl, termésébıl és barmaiból örök idıkre tizedet adjon Szent Márton klastromának.

István méltónak találtatott, és isteni rendelésbıl elnyerte a királyi fönség koronáját. (Kr) Királysága érdekében Jámbor Henrik császár húgát114, név szerint Gizellát vette feleségül, kit miután felkentek, a korona viselésében társának ismert el. Mikor Jámbor Henrik meghalt, és Konrád lett a császár, ez ellenségként tört Pannónia határaira. Tanácsot tartott a király a püspökökkel és fıemberekkel, majd a Boldogságos mindenkoron Szőz Mária segítségét kérte. Másnap hírnök érkezett az ellenség táborába minden egyes vezérhez, mintha a császár küldte volna, és parancsot adott át a visszatérésre. Mikor az ellenség visszavonult, a király megértette, hogy Isten oltalma látogatta meg. (INLa).

Az Úr 1002-ik esztendejében Gyulát feleségével és két fiával együtt Erdélybıl Magyarországra vitte. Ezt azért cselekedte, mert bár sokszor megintette, mégsem tért a keresztény hitre, s nem nyugodott, hanem folyvást igaztalanul zaklatta a magyarokat. Gyula tágas, nagy gazdagságú országát egészen Magyarországhoz csatolta. Ezután seregét a bulgárok és szlávok vezére, Keán ellen indította, [akit szintén legyızött]. Felbecsülhetetlen mennyiségő kincset szerzett, kiváltképp aranyat, gyöngyöt és drágaköveket.

[Fehérvári bazilikáját] ellátta aranyoltárokkal, kelyhekkel, színaranyból szıtt, drágakövekkel kirakott fıpapi öltözetekkel. Szertartási edényekkel és egyéb szükséges szerekkel ugyanazon bazilikát, valamint más egyházait is megajándékozta királyi bıkezőséggel. Ebben az egyházban kereszteltette meg nagybátyját, [Gyulát], annak akarata ellenére, családjával együtt, de azután olyan tisztességgel tartotta, mintha apja lett volna.

Egyebek között adott István király ennek a fehérvári egyháznak némely örök emlékezetre méltó adományokat. Mégpedig két püspöki vállruhát, mindkettı szegélyébe hetvennégy márka színtiszta arany volt beszıve, meg drágakövek. István király kérésére a római szentegyház pápája, a szentséges Benedek, ennek oly tekintélyes kiváltságot adott, hogy bárki magára ölti mise végzése közben, érvényesen felkenheti, megkoronázhatja és karddal övezheti a királyt.

A király felesége pedig, Gizella királyné, a megnevezett egyházat módfelett gazdagította aranykeresztekkel, kannákkal, oltártáblákkal, kelyhekkel, gyöngyökkel és ékességekkel.

István király szokása jobbára az volt, hogy évenként legalább három ízben látogatta meg a maga alapította egyházakat, és midın elérkezett egy ilyen egyházhoz, elıször is meglátogatta mind az oltárokat, mindegyiknél imádkozott, majd kimenvén, körüljárta az egész templomot, gondos szemmel

és apróra megvizsgálta a falak és a tetık hibáit, repedéseit. Nyomban elrendelte, hogy tatarozzák, és addig el nem távozott a városból, míg a javítást nem látta. Megértvén ezt Gizella királyné, midın Magyarországon valamely egyházhoz elérkeztek, maga elé hozatta mind az Isten házában levı felszereléseket, és évenként kijavított minden javítani való gyolcsot, bársonyt és szövetholmit. (Kr)

István királynak több fia volt ugyan, de Isten és az emberek elıtt valamennyinél kedvesebb volt az egyik: Imre. (K) Amazokat ártatlan csecsemı korukban, aki adta, elvette. Immár egyetlen fiát István szenvedélyesen szerette, minden óhajtásával azt kívánta, hogy utána országának ı kerüljön élére. (INL) Imre [a templomokban] a maga bíboröltözeteit tette le az oltár elé oltárterítı céljára, miképpen mai napig meggyızıdhetünk errıl a királyi egyházakban. Atyja aranyos erszényt hordott övén, telve színezüst dénárokkal, és midın szegényt látott, nyomban odament, és saját kezével gondoskodott róla.

Az Úr 1022-ik évében számos helyen sok nagy tőzvész támadt; igen nagy földindulás is volt, május 12-én a nap tizedik órájában, az Úr mennybemenetele utáni szombaton. Június 23-án mintha két nap látszott volna az égen. [Baljós elıjelek voltak.] Miután az Úr dicsıségessé tette az ı irgalmát István királyban, kardjának színe elıl megfutamította a királyokat, mind a körül fekvı nemzetek fejedelemségeit és hatalmasságait alávetette uraságának: István király úgy tervelte és szilárdan elhatározta, hogy az e világi dicsıség minden pompáját félreveti, az ideig-tartó királyság koronáját leteszi, és egyedül Isten szolgálatának szenteli magát. Elhagyja a külsı gondokat, csöndes békességben, szemlélıdésben tölti életét; a királyi fönség koronáját pedig fiának, Imre hercegnek akarta adni. (Kr) Imre herceg ifjúságának virágjában volt, ékes a katolikus élet meg a közügyek intézésének virtusaival is, hasonlóan atyjához; de mielıtt az országlás terhét átvehette volna, hirtelen halállal halt el. Siratta ıt István király és egész Magyarország. (Kra)

A keserves nagy fájdalom beteggé tette a királyt, súlyos kórságba esett; sok napok után is csak alig érte egészsége javulását, de régi épsége nem tért vissza soha többé. Gyötörte a lábfájás; szomorúság, jaj gyötörte, kivált, amiért atyafiságában nem látott senki olyast, aki az ı halála után keresztényi hitben tartsa meg országát. Mert a magyar nemzet inkább hajlott a pogány szertartásokhoz, mint Krisztus hitéhez. (Kr)

Látta pedig udvarának négy legfıbb nemese, hogy hosszan és súlyosan betegeskedik, s mert szívük mélyén még mindig hitetlenségben tévelyegtek, csalárd tervet kovácsoltak, és megkísérelték leromlott állapotát halálra váltani. Alig tették be lábukat oda, ahol a király pihent, égi ösztönzésre felriadt a király, [és elfogták a merénylıket]. (KLa) Meghallotta Gizella királyné, hogy

[kiért lett volna ez], tanácsot tartott Budával, és nagy hamarsággal elküldte követét, Seböst, ugyanannak a Budának a fiát, hogy tolja ki Vazul szemét,

[ne kísérelhessenek meg ilyesmit még egyszer ıérette]. (Kraá) Vazult, nagybátyjának fiát a király ifjúi kicsapongása és oktalansága miatt záratta el, hogy megjavuljon, [s most, mivel] testi ereje megfogyatkozott, érezte, nagy bágyadtság nyomja, sietve küldött a nyitrai börtönbe Vazulért, hogy mielıtt meghal, (Kr) [szabaddá] tehesse. (Krá) A király küldötte látta a megvakított szemőt, és azon módon, sebzett szemekkel vezette a királyhoz. Látta István király, milyen nyomorúságosan megcsonkították, keservesen sírni kezdett, de nyomta a betegség terhe, és így nem adhatta meg a [tetteseknek] méltó büntetésüket. (Kra) Magához hívta tehát unokaöccsének, Vazulnak fiait, Leventét, Andrást és Bélát, azt tanácsolta nekik, fussanak, amilyen gyorsan csak tudnak, hogy megóvják életüket és testi épségüket.

A Boldogságos, mindenkoron Szőz Mária mennybemenetelének napján ragadtatott ki e hitvány világból, és az angyalok társaságához csatlakozott. Eltemették a fehérvári bazilikában, amelyet ı maga épített. Magyarország-szerte azonnal gyászra fordult a lantpengetés, az ország népe mind, nemesek és nem nemesek, gazdagok és szegények egyaránt siratták a király halálát; bıséges könny hullatással és sok jaj szóval gyászolták az árvák kegyes atyját. A szomorúság és fájdalom jeléül gyászruhát öltöttek, az ifjak és szüzek három évig nem táncoltak. (Kra)

A királlyá megtett Péter hatalomra lépve Gizella királynétól méltóságait elvette, és mindentıl, ami megillette, megfosztotta ıt. (M) Gellért csanádi püspök egy napon háromnnapi böjt és bezárkózás után a káptalanba ment, ahol a testvérek összegyőltek, s így szólt a szerzetesekhez: „Pártokra szakad Magyarország, és a papoktól a világiakig kivonja magát az ország a kereszténység igájából. Az én munkámat és igehirdetésemet is lenézik, és nem fogadják Isten igéjét.” Ezek meg mások is beteljesültek jövendölése szerint. (GNLa) Országlásának harmadik évében a magyar fıemberek összegyülekeztek Péter ellen, választottak hát maguk közül egy ispánt, Aba nevezetőt, azt tették királlyá.

Aba pedig összegyőjtötte a magyarok seregét, és harcra készen Péter király ellen indult. Látta ekkor Péter, hogy a magyarok nem támogatják, igen megfélemlült, kifutott Bajorországba, hogy Henrik német király segítségét kérje. Aba király erre erıs harcosait két szárnyra osztva, a Duna folyó mindkét partján kard élére hányta a németeket; elhordta zsákmányukat. Sok foglyot is szedett közülük, átkelt a Traisen nevő folyón, és szedte a rabokat egészen Tulna városáig, ahol éjszakára megállt. Történt pedig ez hatvanadvasárnap után hétfın. Hajnalra kelvén, számlálhatatlan sokaságú fogollyal, örvendezve tértek meg Magyarországra. Ezután Karintiába küldött [elszánt] harcosokat;

ezek is sok foglyot ejtettek, úgy jöttek vissza Magyarország [felé]. Mondják, Gottfried osztrák ırgróf Pettau tájékán megtámadta ıket, elvette zsákmányukat.

Abban az idıben a császár Kölnben ünnepelte a húsvétot, és tanácsot tartott fıembereivel, hogy országának a magyarok okozta sérelmét hogyan torolja meg. Ezek egy értelemmel azt javallották neki, hogy miután a magyarok ok nélkül törtek ellenség módjára országába, támadjon rájuk haddal, és szabadítsa ki a rabságból foglyaikat. Nagy sereget indított tehát, és Vratiszláv cseh herceg tanácsára a Duna északi partján vonult a magyar határra.

A magyarok követei megígérték a császárnak, hogy a magyarok mindenben parancsai szerint cselekszenek, csak Pétert nem fogadják vissza királyul; a császár azonban mindenképpen erre törekedett, esküvel kötelezte el magát ugyanis Péternek, hogy visszahelyezi országába. Ehhez azonban a magyarok semmiképpen sem járultak hozzá; ajándékot adtak, és megígérték, hogy a német foglyokat elengedik. A császár nem akart addig egyezkedni, amíg nem megy Bajorországba, hogy a békekötésnél azok is jelen legyenek, akiket a magyarok igaztalanul bántottak. [De] súlyos ügyek gátolták, úgyhogy visszatért Burgundiába, Besançon városába.

Ettıl fogva Aba király arcátlanná vált, és dölyfösen dúlt-fúlt a magyarok ellen; úgy ítélt ugyanis, hogy mindenki egyenlı, az urak a szolgákkal, sıt semmibe vette az esküszegést is, megvetette ugyanis az ország nemeseit, és mindig a parasztokkal, nemtelenekkel tartott. A magyar nemesek sérelmeiket nehezen tőrték, ez okozta a legnagyobb veszedelmét.

Midın ugyanis Csanádon ülte a nagyböjtöt, a nagyböjt folyamán, tanácskozás ürügyével mintegy ötven nemes férfiút egy házba zárt, fegyveres vitézeivel levágatta ıket; bőnbánatot sem tarthattak, meg sem gyónhattak. Gellért csanádi püspök ezért kánoni szigorúsággal dorgálta meg a királyt, és megjósolta, hogy küszöbön áll veszedelme. Egyeseket ez még jobban ösztönzött; a császárhoz menekültek, és Aba ellen szóltak, mondván, hogy az esküszegést semmibe veszi, megveti a nemeseket, akik királlyá emelték maguk fölé, nemtelen parasztokkal lakomázik, lovagol és társalog mindszüntelen. Mondotta nekik a császár: „Ez bizony nem nemeshez méltó, éppen ellenkezıleg.” Szüntelenül ösztökélték tehát a császárt, hogy bosszulja meg Aba királyon az igazságtalanságot, mert nem adta vissza rabjait, miként ígérte, és az okozott kárt sem térítette meg.

A császár tehát a magyarok ösztökélésére felindulva noricumi és cseh seregekkel, flandriaiakkal meg udvari hadaival az osztrák ırgrófságba ment, de titkolva, hogy Magyarország ellen vonul, úgy tett, mintha Abát egyezségre akarná szorítani, azután visszatér, [ám] benyomult Sopronnál. Aba király nagyszámú fegyveressel Gyır közelében szállott vele szembe; felette bízott a

gyızelemben, mert némely bajorok azt üzenték neki, hogy a császár csak kevés emberrel jön ellene. Mielıtt megütköztek, égi jelként ritkás köd szállt le, majd Isten heves szélvihart támasztott, s ez szörnyő port vitt a magyarok szemébe: mondják ugyanis, hogy a pápa úr már elıbb kiátkozta a magyarokat, amiért királyukat, Pétert megfosztották méltóságától.

Sokáig keményen folyt a csata. A tetemek szaga miatt két hónapig azon a tájon jó móddal ember át nem haladhatott; az íjászok ölték meg ıket. Végre a császár Isten segítségében bízván gyızelmet aratott. Aba király pedig elmenekült a Tisza felé, és a magyarok, akiknek ártott uralkodása alatt, egy régi veremben végeztek vele.

A császár, mikor visszatért táborába, alázatosan leborult az üdvöt adó kereszt szentséges fája elıtt, levetette saruit, csupasz testére ciliciumot kötött, s a néppel egyetemben magasztalta Isten irgalmasságát, hogy megszabadította ıt ama napon a magyarok kezébıl. Ezenközben a magyarok összegyülekeztek, könyörögve járultak a császárhoz, bocsánatot és irgalmat kértek tıle, amit a császár derős arccal, kegyesen fogadott; meg is adta, amit kértek. Azután mind egész sokaságával Fehérvárra ment – melyet a németek Weissenburgnak hívnak –, ez lévén a magyar királyság székes fıvárosa. Itt a magyarok császárhoz illı tisztességgel és nagy készülettel fogadták a császárt: ı Pétert a dicsıséges Istenanya, a mindenkoron Szőz Mária székesegyházában királyi módra ültette a trónra, és ott kibékítette a királyt a magyarokkal és a magyarokat a királlyal; a magyarok kérésére megengedte, hogy megtarthassák a magyar szokásokat, és törvényeik szerint ítéljenek. Ilyenformán rendezvén mindezeket, kívánsága szerint sikerülvén dolgai, a császár visszatért Regensburgba. Péter királyt Magyarországon hagyta saját ırségével.

A következı esztendıben a császár visszatért Magyarországba. Péter király húsvét szent ünnepén a magyarok és németek színe elıtt átadta neki Magyarországot aranyozott lándzsa képében. Ezenfelül a király sok nagyszerő ajándékkal tisztelte meg a császárt, aki dicsıségesen tért meg hazájába.

Ezenközben a Csehországba futamodott Levente, András és Béla ínséges szegénységük miatt átmentek Lengyelországba; Miska lengyel fejedelem kegyesen és tisztességgel fogadta be ıket. Engedelmet nyervén a fejedelemtıl, otthagyták Béla fivérüket, és elmenvén, mentek Lodoméria királyához, de ez nem fogadta be ıket. Nem volt hová fejüket lehajtsák, hát eltávoztak onnan a kunokhoz. Látták a kunok, hogy elıkelı emberek, azt gondolták, azért jöttek, hogy kikémleljék földjüket, és ha egy magyar rab rájuk nem ismer, nyomban megölik ıket. Így hát egy ideig ott tartották ıket. Azután továbbindultak Oroszországba (Kr), ahol András feleséget vett magának, a rutén fejedelem lányát (Aa).

Abban az idıben Magyarország némely fıemberei sóhajtoztak országuk

romlásán, és meg akarták szabadítani Magyarországot Pétertıl; rendületlenül hívei maradtak Leventének, Andrásnak és Bélának, akik István király

törzsökébıl származtak; híven szolgálták ıket, és követek útján küldtek nekik javaikból, amijük csak volt. Buda és Devecser segítségével azután Péter meghallotta [szándékukat], hogy az országot visszaadják a királyi nemzetségnek, és visszahozzák [ellene] Leventét, Andrást és Bélát. Némelyeket megkínoztatott, szemüket vájatta ki, és a magyarokat mind oly nagy szorongással töltötte el, hogy inkább halni akartak, semhogy ilyen nyomorúságban éljenek. Esküvel fogadták meg [Leventének és Andrásnak], hogy mihelyt bejönnek Magyarországra, mind a magyarok egy lélekkel hozzájuk győlnek, és uralmuk alá vetik magukat. Levente és András azonban attól tartott, hogy valami leplezett kelepce ez, és titkon követeket küldtek Magyarországba. Mikor aztán Újvárba érkeztek, melyet Aba király épített, íme, csapatostul özönlött hozzájuk mind a magyar sokaság.

Békés115 várából Vata volt a neve annak, aki elıször ajánlotta magát az ördögnek, leborotváltatta a fejét, és pogány módra három varkocsot eresztett. Az ı átkos és kárhozatos biztatására mind a nép az ördögnek szentelte magát, lóhúst ettek, és mindenféle gonosz bőnt cselekedtek. Megölték a katolikus hitnek szolgáló papokat, és lerontották Isten számos egyházát. (Kr) Kikiáltók hirdették Levente és András parancsaként, hogy: „Halál a püspökökre a papokkal, szerzetesekkel és hívıkkel együtt; még emlékük is vesszen el örökre, és térjen vissza atyáink hite.” (GNL)

Reggelre kelvén megtudta a király, hogy a fivérek hazatértek, de titkolta, hogy megrémült miatta (Kraá), sıt inkább vidámnak mutatkozott, fölszedte a táborát, és Zsitvatınél átkelt a Dunán, hogy Fehérvárra bevonuljon. A magyarok azonban megneszelték szándékát, megszállták a város bástyáit és tornyait, ıt meg kirekesztették. (Kr) Amikor Fehérvárra nem tudott bejutni, futásnak eredve Mosonnak tartott, ahol mondják, sereg ment ellene, ezért visszafordulva gyorsan Fehérvár felé vágtatott. A polgárok ugyanis kérték, hogy menjen vissza, és ık átadják neki a várost. [András herceg szót akart érteni a királlyal, nem elfogni ıt, de] amint aztán [Péter] Fehérvár körül egy faluba ért, a sereg hirtelen körülfogta, foglyul ejtették, és szemét kiszúrták. Jóllehet ekkor életben maradt, lelki fájdalmában végezte életét, és Pécsett temették el. (K) Szent Péter apostol egyházában, amelyet ı alapított. (Kr)

Ezenközben Levente és András is elırehaladtak a sokasággal, [de nem volt egyetértés köztük, mivel a tévelygık az idısebb herceget is megbabonázták]. Magyarország közepén át eljutottak a révhez, amelynek közönséges neve: Pest.

Meghallották ezt Gellért, Besztrik, Buldi és Beneta püspökök meg Szolnok ispán, kiindultak Fehérvár városából Levente és András herceg elé, hogy

tisztességgel fogadják ıket. Amikor az említett püspökök sietve arra a helyre értek, amelynek neve Diód, mielıtt az urakhoz mentek, ott misét akartak hallgatni Szent Szabina egyházában. Gellért püspök tehát felöltötte a misemondáshoz a papi ruhát, és hogy buzdítsa ıket, szólott hozzájuk, mondván: „Atyámfiai és püspöktársaim, és mind, ti jelenlevı hívek! Tudjátok meg, hogy ma a vértanúság koronájával a mi Urunk Jézus Krisztushoz jutunk az örök boldogságra. Föltárom nektek Isten titkát, amiképpen ma éjszaka nékem megnyilatkozott: láttam ugyanis a mi Urunkat, Jézus Krisztust, ült az ı szentséges anyjának, a mindenkoron Szőz Máriának ölében, és magához híván minket, a maga kezével nyújtotta nekünk testének és vérének szentségét; mikor aztán Beneta püspök is eléje járult, Krisztus elvonta elıle a szentséget. Ebbıl következik, hogy ıneki ma nem lesz része a mi vértanúságunkban.” Ezután Gellért püspök intette ıket, hogy gyónják meg egymásnak bőneiket, majd misét hallgattak, és imádságba merültek; a biztos reménység felderítette ıket, hogy a vértanúság által elnyerik az örök boldogságot, majd mindnyájan megáldoztak. Azután felkerekedtek, és a Dunának pesti révéhez igyekeztek.

Gellért püspök, mivel kicsiny termető volt, és Isten szolgálatában felemésztette minden erejét, kocsin utazott. Amikor a nevezett révhez ért, íme, a gonosz emberek, vagyis Vata és ördögtıl megszállott cinkosai, rárontottak a püspökökre és minden társaikra, s kövekkel borították el ıket. Gellért püspök mindszüntelen a kereszt jelét vetette azokra, akik kövezték; ennek láttára amazok még jobban feldühödtek, megtámadták ıt, a Duna partján felfordították kocsiját (Kr); az atyát földre vetik, és dühös igyekezettel kövezni kezdik. Ekkor az elsı vértanú példájára Pannónia elsı vértanúja a földön térdre esett, és hangosan felkiáltott: „Uram, Jézus Krisztus, ne ródd fel nekik bőnül, mert nem tudják, mit tesznek.” És mikor ezt mondotta, mellét dárdával átütötték, és elszenderült az Úrban. A rákövetkezı napon katolikus férfiak Isten anyjának, a mindenkoron Szőz Máriának templomában eltemették. (GKL)

Buldi püspök is megkövezve költözött át a dicsıségre. Besztrik és Beneta sajkán keltek át a Dunán Leventéhez és Andráshoz (Kr), Besztrik püspököt [Levente emberei megsebezték], úgyhogy harmadnapra meghalt. (Krá) András herceg eközben odaért, és megszabadította kezükbıl Beneta püspököt, így teljesedett be Gellért jóslata, mert Beneta kivételével mindnyájan vértanúkká lettek, Szolnok ispán is. (Kra)

Papok és világiak oly nagy sokasága szenvedett vértanúságot Krisztusért ama napon, hogy számukat csak az Isten meg az angyalok tudják.

Sok idı múltán [Vatának a] fia, János is atyja szertartását követte, sok varázslót, jósnıt és táltost győjtött maga köré, akiknek bőbájolása igen beajánlotta ıt az uraknak. Egyik Rasdi nevezető papnıjét Béla király fogatta

el, és oly sokáig tartotta börtönben étlen, amíg saját lábait ette meg, és ottveszett. (Kr) A keresztényeknek teljességgel tilalmas [lett] (Kra)

feleséget venni Vata és János nemzetségébıl, akik úgy eltávoztatták a magyarok népét Krisztus hitétıl a kegyelem idején, amiképpen Dátán és Abiron lázadást támasztottak az Úr ellen az Ótestamentum korában.

[Péter király trónján Levente fejedelemként próbált elhatalmasodni, de András herceg a keresztények élén megküzdött vele és megbüntette.] Ha tovább élt volna, és hatalmat nyer az országban, kétségtelenül egész Magyarországot megrontja a pogány bálványozással.

András herceget ezután ellenség nem háborította, biztonságba került; az Úr 1047-ik esztendejében Székesfehérvárott királlyá koronázták, de csak az a három püspök, aki megmenekült a keresztények nagy veszedelmébıl. András király [meghagyta] tehát egész nemzetének, térjenek vissza Krisztus igaz hitére, és mindenben ama törvény szerint éljenek, amelyre István király oktatta ıket.

István király halála óta tehát [kilenc] esztendı és négy hónap telt el András király uralkodásának elsı évéig. Ebbıl a német, vagyis igazában a velencei Péter elsı és másod ízben öt és fél esztendeig uralkodott. Aba pedig három évig országolt. [Tíz hónapon át Levente volt koronázatlan fejedelem.]

András királyt Fehérnek és Katolikusnak nevezték. Fegyvereivel három esztendı alatt a magyarok adófizetıivé tette a lengyeleket, cseheket és osztrákokat. Ebben az idıben épített monostort Szent Ányos tiszteletére a Balaton tava mellett, a Tihany nevezető helyen. Nagy szeretettel hívta [haza Béla herceget], mondván: „Együtt voltunk hajdan ínségben és fáradalmakban, kedves öcsém; most arra kérlek, ne késlekedjél, gyere hozzám, hogy társak legyünk az örömben, és együtt lévén, örvendezve osztozzunk az ország javain.” [Béla meg is jött Lengyelországból.] A király és a herceg békességes nagy nyugalomban éltek. András király feleségétıl fiakat nemzett, Salamont és Dávidot; Marót falubeli ágyasától pedig nemzette Györgyöt.

Abban az idıben a németek királya nagy sereggel megszállta Pozsony várát. Az volt a szándéka, hogy megbosszulja a Péteren esett igazságtalanságot, és a maga uralma alá hajtja Magyarországot. [De mert András király vétlen volt Levente bőnében, erıfeszítése nem sikerülhetett.] Ugyanezen az okból a következı esztendıben is eljött a császár Magyarországra nagy sokaságú harcossal (Kr) egészen Bodajkig, és öt hónapon át ostromolta Fehérvár városát. Végre a császár megbánta a dolgot, kezdte megkövetni Andrást és a magyarokat. (Ka) Azt mondotta ugyanis, ha András király szabad utat enged neki hazafelé, és éhségtıl gyötört seregét eleséggel látja el, soha András királyt és utódait meg nem támadja, soha a magyar királyt szóval, tettel vagy tanáccsal meg nem bántja, sıt ha valaki

utódai közül fegyvert fog Magyarország ellen, szálljon arra a mindenható Isten haragja, és átkozott legyen mindörökre. Leányát is András király fiához, Salamonhoz adja feleségül, örök békesség nyomatékának céljából, noha elıbb már a francia király fiának adta nagy esküvéssel. Hit alatt meg is esküdött, hogy mindezt híven megtartja. (Kr) Ekkor András király szokott bıkezőségével (Krá) ötven óriási vizát küldött a császárnak, kétezer szalonnát, ezer hatalmas bikát és több kenyeret, mint amit magukkal vihettek; juhokat, ökröket, vagyis szarvasmarhákat és bort is bıséggel.

A császár meg is tartotta híven, amit esküvel ígért. A Morva folyó mellett ülték meg a királyi lakodalmat, a békeszövetséget nyomatékosan megerısítették, és a császár meg a király örömmel tért haza.

Hamarosan ezután András királyt szélütés érte, és ettıl fogva télen-nyáron hordszéken cipelték. [Ezért] uralkodásának tizenkettedik évében Béla herceg és fiai, Géza és László meg az ország összes fıembereinek egyetértésével Salamont felkenték királlyá. De azután konkolyhintık ösztökélésére győlölség támadt köztük. A sugdosók ugyanis azt beszélték a királynak, hogy Salamon csak úgy uralkodhatik, ha öccsét, Bélát megöleti; másfelıl Béla herceget rábeszélték, hogy itt az alkalmas idı a királyság megszerzésére, amíg Salamon kisfiú, apját pedig a vénség és kórság megtörte.

Végezetül a rossz emberek gonosz sugalmazására a király és a herceg között meghasonlás támadt. A herceg egész háznépével kiköltözött Lengyelországba az ipához. Meghallotta ezt András király, tartott mesterkedéseitıl, fiát, Salamont elküldte az ı császári ipához, sok magyar fıember ment vele együtt. Béla herceget ipának, [a lengyel fejedelemnek] három hada is támogatta, úgy tért vissza Magyarországba. Megtudta András király, hogy öccse sereggel jött be Magyarországba, ezért a német császártól két vezért küldetett a maga segítségére. Ajándékkal megfogadta a cseh herceget is, akihez atyafiság főzte, és bizakodott zsoldosainak nagy számában.

Megütköztek, [de] a német majdnem mind odaveszett, vezéreik fogságba estek. Elfogták a cseh herceget is, és megvakították. Az András királlyal tartó magyarok, látván, hogy Béláé a gyızelem, elhagyták András királyt, és átálltak Béla herceghez. András király [nem menekülhetett], és mivel a Bakony erdejében, Zirc nevő udvarházában gondatlanul tartották, meghalt. Szent Ányos monostorában temették el, melyet ı alapított a Balaton tavánál, Tihanyban. Béla király [meg] betöltve uralkodásának harmadik évét, királyi jószágán, Dömösön összezúzódott beomló trónján.

Teste gyógyíthatatlan betegségbe esett; az ország néminemő dolga miatt félholtan vitték a Kanizsva patakjához; ott távozott el a világból. A Szent Megváltó kolostorában temették el, melyet maga épített azon a helyen, melynek neve Szögszárd. Értesülve Béla király haláláról, a császár a római

birodalom nemes seregével és a császári dicsıséghez illı fényes kísérettel behozta Salamon királyt Magyarországba. Béla király fia, Géza elvonult két növendék öccsével Lengyelország részeibe.

Salamon király tehát akadály nélkül bejött a király talán Magyarországba, és biztonságosan érkezett a királyi székvárosba, Fehérvárra. Ott nagy tisztességgel fogadta mind a papság és a nép egész Magyarországról. A császár ezután szózatot intézett a magyarok egész sokaságához Salamon király érdekében, megújította köztük a békét, és hit alatt tett esküvéssel megerısítette; Salamon királyt dicsıségesen megkoronázta atyai trónján, és egész Magyarország helyeslése és kiáltozása közepette székébe helyezte. Ezután a császár Salamon király bıkező ajándékából Magyarország kincseivel gyarapodva hazatért.

Mihelyt a császár eltávozott, Géza menedékhelyérıl hazasietett. Salamon még új király lévén, félt, hogy Géza megrohanja lengyel seregével; kissé hát visszahúzódott embereivel, és bizton megült az erıs Moson várában.

A püspökök és a többi egyházi férfiak állhatatosan igyekeztek azon, hogy békét szerezzenek köztük; kiváltképpen Dezsı püspök csillapította, intette és nyájas rábeszéléssel szelídítette Géza herceg lelkét, hogy adja át békével az országot Salamonnak, habár ı az ifjabb, és tartsa meg békében a hercegségét, amelyet már atyja is birtokolt. Üdvös rábeszélésére Géza felhagyott a civódással, engedett. Szent Fábián és Sebestyén vértanúk napján tehát Salamon király és Géza herceg Gyırött békét kötöttek Magyarország színe elıtt; majd együtt ünnepelték meg a húsvétot egész udvarukkal Pécsett.

Ott azután húsvét napján Géza herceg tisztességgel a maga kezével tette fel a koronát Salamon király fejére az ország fıembereinek jelenlétében, és úgy vezette be dicsıséggel Szent Péternek, az apostolok fejének királyi bazilikájába. Látván a magyarok egész gyülekezete, hogy békesség van a király és a herceg között, és kölcsönös szeretettel vannak egymás iránt, magasztalták Istent, aki szereti a békességet, és nagy vigalom volt a nép között.

A következı éjszaka azonban a jövendı viszály és zőrzavar elıjele mutatkozott meg: hirtelen tőzvész támadt, és elborította az egész egyházat, mind a palotákat és a többi épületeket, és mindazt, ami hozzájuk tartozott; a szörnyő tőzvész mindent elemésztett. Mindnyájan megrémültek a lángok hatalmas zúgásától és a szörnyő robajtól, amint a harangok lezuhantak a tornyokról: senki sem tudta, hová legyen. A király és a herceg megdöbbent és elcsodálkozott a hirtelen eseten; gonosz cseltıl tartva nagy hamar elváltak egymástól. Reggelre kelve hív követek útján megtudták a dolgok való állását, merthogy egyik részrıl sem forraltak rosszat, sem veszedelmes cselt, hanem véletlen eset okozta a tőzvészt. A király és a herceg jó békességgel újból

összejöttek. (Kr) Zolomér [a mostani dalmát király], Géza sógora, követeket küldött

Salamon királyhoz és Géza herceghez, arra kérte ıket, hogy saját személyükben segítsék meg ıt ellenségei, nevezetesen [Contareno csapatai] ellen, amelyek akkor elfoglalták Dalmácia határvidékét. (Krá) A király és a herceg tehát összeszedte seregét, elmentek Dalmáciába, és épségben visszaszerezték azt, ami elveszett. A király és a herceg királyi ajándékot kapott, drága szöveteket, sok aranyat és ezüstöt.

Amikor visszatértek, Atha nádor megkérte a királyt és a herceget, jelenjenek meg monostorának felszentelésén, melyet Szent Jakab tiszteletére épített Zselicen; ez meg is történt.

Mintegy tizenhárom esztendeig csöndes békesség virágzott a király és a herceg között. (Kr)

A részletek feltárása A KEZDİ SOROK Az ıskrónikák kezdı sorainak nyomait a késıbbi krónikák élıbeszédeiben

kereshetjük. Feltevésünk, hogy Anonymus mőve elsı soraiban az I. Béla kori geszta

kezdı szövegére célozva fogalmazott, továbbá, hogy állítólagos „N” barátja, valójában az ısgeszta megjelenített szerzıje. Mind az ısgeszta mondanivalóját összefoglaló keresztényi áldást, mind az ısgeszta célját képezı örök idıkre megırzésre utalást megtaláljuk a prológusban. A Gesta Hunga/ro/rum stilárisan „feldúsított” mondatait itt is, mint általában, egyszerősítettük.

Az ellenısgeszta címsoránál és elsı mondatánál úgy véltem: 1. hivatkozás történt megbízóként Salamon királyra; 2. az ellenısgeszta már csak az ısgesztától való elhatárolódás kedvéért is hangsúlyozta: a történtek keresztényi elıadásáról van szó; 3. a szöveget Salamon király tiszteletére Bölcs Salamon Példabeszédeinek azzal az idézetével kezdte, amelyet a Képes Krónika élıbeszéde is fenntart, s amelynek tartalma – tudniillik, hogy Isten választja ki a királyokat – a felkent, de az országból már csaknem teljesen kiszorított uralkodó fı argumentuma a hatalom jogára; 4. az elsı szavakat ugyanaz a keresztényi szófordulat zárhatta, mint a Képes Krónika élıbeszédét.

EREDET Az ısgeszta naivnak tetszı Magóg-Moger etimológiája a maga idejében

igen találékony és szellemes megoldás volt; több legyet ütött egy csapásra. Magóg, Jafet fia, tekintélyes keresztény szerzık szerint a szkíták ıse, ı és utódai „Isten ostorai”, ami mentesítette a magyarokat a keresztény országokat dúló pogány kalandozók rémtetteinek ódiumától; Isten ostorának tekintették Attilát is, miáltal ıt szintén bele lehetett helyezni a Magógtól való leszármazásba, fenntartva a hagyományt, hogy az Árpádok személy szerint ıtıle erednek.

Anonymus korában a kalandozások emléke már nem rosszíző, a magyar vitézség példájaként tekintenek rá, így ı Magóggal kapcsolatban az Isten ostora motívumot fölöslegesnek tartja. Mégis fennmaradt a Magógtól eltérı származtatást közlı krónikában, általában vonatkoztatva a szkítákra s az ı révükön a magyarokra.

Az ellenısgeszta az ısi pogány mítosz keresztényiesített hagyományaként Enéhtıl – az Enet Kézainál „ünıcske” –, illetve a meseszerő Ménrót, Thana (= Don) fia és Enéh házasságából vezette le a magyarok, pontosabban a hunor (= onogur)-magyarok származását. Az enéh a XI. századi magyar nyelven még „szarvasünı”-nek értıdött, e név tehát a keresztényi mondában is megırizve mesebeli természetfölöttiségét, alighanem tündérféleként szerepelhetett. Minthogy az ellenısgeszta szerzıje a Khámtól való eredet elkerülése érdekében mondott le a keresztény népi monda gyökerében rejtızködı Nimród kézenfekvı visszaállításáról, le kellett szögeznie, hogy a teológiai elvekhez nem teljesen simuló, ám bocsánatos regérıl van szó. Ennek megfelelıen a szarvas csodás voltát is szabadon érzékeltette, aminek nyoma talán meg is ırzıdött Kézai követıje révén a Tarih-i Üngürüsz – egyébként török ízlés szerint alakított – jelzıiben.

Kézai az ellenısgesztából csak Ménrót nevét, óriás voltát és Thanát helyezte vissza, de megtartva a Ménrótból Nimródot csináló egyesített krónika bibliai vonatkozásait, megváltoztatta az igazi ménróti elemeket. A Bibliának megfelelı visszaformálás racionálisabbá igyekezett tenni az elbeszélést, így például nála a mitikus leányrablás (pogány házasságkötési szertartás) valóságossá válik („ez volt az özönvíz óta az elsı rablás”), Hunor és Magor azért települ a Meotisz ingoványaiba, mert ezt „állattenyésztésre alkalmasnak” találják stb. A Nimróddá alakítás következménye az is, hogy amikor Ménrótnak értelemszerően Perzsiából Szkítiába kellene költöznie, Kézai és a krónika szerint Perzsiába telepszik. Nimródnak Bábelbıl, ahol a krónika sajátos felfogása szerint a nevezetes tornyot ı építtette volna, kell idejönnie, hogy perzsiai leszármazottai lehessenek, Ménrótnak azonban Perzsia a kiindulópontja, és számára még ez is kitérı, hiszen a Don fia. Kézai megfontolásaiban – utaltunk rá – nagy szerepet játszott a magyar királyok elsıszülötti származása, ezért válik nála Ménrót hangsúlyozottan többnejővé, aláhúzva, hogy Hunor és Magor Ménrót elsı házasságából született fiai. Emiatt aztán Enéhtıl nemcsak hogy Perzsiában kell világra jönniük, hanem elıbb is, mint a perzsiai feleségétıl való, utódaikban ott elszaporodó gyerekei. Az eredeti pogány mondában a perzsiai rokonok nyilván szintén Enéhnek Dentü-Mogyerben született (s Perzsiába távozott) gyermekeitıl eredtek, az ellenısgesztában pedig Enéh Ménrót második és szkítiai felesége volt. Ismételnünk sem kellene: a külsıre hasonló, nyelvükben valamelyest eltérı

perzsiai rokonok említése mögött azoknak a Perzsiába költözött szavárd-magyaroknak a mondaalakulás során elmosódott emléke húzódik meg, akiknek „eltérı” – türk – nyelvét a magyarok a közös törzsszövetség idején sajátították el. Az ellenısgeszta már csupán nyelvjárási különbségre gondolt, és nem lehetetlen – ámbár nem is bizonyos –, hogy német szerzı alkalmazta itt a német nyelvjárásokra utaló hasonlatot.

Az ellenısgeszta a Csodaszarvas-mondában nem akart felemelı történetet nyújtani. A benne elıadott leányrablás ténye például (a leányrablást István király még akkor is tíz tinóval büntette, ha a leány szülei utólag hozzájárultak a házassághoz) a hívó lelkekben azt a gondolatot kelthette, hogy a magyarság bőnben fogant.

ELİD Álmos Anonymusnál Ügyek fia, a krónikában Elıdé, s Ügyeknek unokája,

Kézai meg azt közli, hogy a „Turul-nemzetségbeli Ügyek fia Elıd fia”. Az elıd (tehát nem Elıd), mint a „H”-ban kimutattuk116, eredetileg méltóságnév, s mint ilyet lopta be az ısgeszta ebbe a sorába, de persze a pogány kor viszonyait nem ismerık személynévnek értették. Másutt az ısgeszta szövege Álmost mindenütt Ügyek fiának mondta, és Anonymus ezt követte, talán emiatt is megrendült a bizalma a Turul-nemzetséghez tartozást közlı sor iránt. A Turul-nemzetséget különben sem tudta volna beiktatni a Magógtól való leszármazásba, mint ahogy az az egyesített krónikában a Nimródtól való eredeztetéssel sem fért össze. Az ısgeszta viszont olykor, egy-egy hagyományelem rejtett átmentése érdekében szívesen lemondott a következetességrıl. Hogy megırizze Álmos családjának eredeti nemzetségét és azt is, hogy Ügyek méltósága elıd volt, itt is úgy járt el, mint amikor a honfoglaló vezérek névsorában név szerint felsorolt gyulákat (Tétény, Horka, Gyula stb.) második névsorában – a személynévsornak álcázott méltóságnévsorban – egyszerre épp elhallgatni kívánt tisztségük nevén (az elsı, a harmadik gyulaként) említette meg.

A Turul-nemzetséget és az elıdöt tartalmazó sor az Emese-monda bevezetésében állhatott. Ez az elsı hely, ahol Anonymus úgy fogalmaz, hogy Álmos „Magóg király nemzetségébıl”való, s az egyetlen, ahol ténylegesen az ısgesztából átvett szövegbe illeszti bele. Vagyis az ısgesztában ugyanitt talált Turul-nemzetségre utalást változtatta meg, hogy a származási ellentmondást kiküszöbölje. Sem a Turult, sem az elıdöt nemhiába szerepeltette itt az

ısgeszta. A Turult azért, mert a már ismert oknál fogva az Álom-monda ısre utaló madaraként nem nevezhette meg (mint tették a pogány korban, amikor ez valóban Turul-monda volt még). Ügyek elıd méltóságát meg annak ellentételeként említhette, hogy ki, mi volt Önedbelia, akinek a lányát Ügyek feleségül kapta. Ebbıl az exponálásból az értık számára magában is nyilvánvaló lehetett, hogy a rangban negyedik fejedelemnek, Ügyeknek az apósa jóval több az „igen nemes vezér” vınél: a nép hallatlan tekintélyő szent fejedelmérıl van szó (kinek varázserejő nevét csak megfordítással merték kiejteni), vagyis Elbedüa kendérıl. Önedbeliának Anonymus semmiféle rendkívüli jelzıjét nem fogadhatta el, hiszen az ı tudata szerint egy Magóg-nemzetségbeli Ügyeknek mindenkinél rendkívülibbnek kellett lennie. Kézai meg İnedbeliát és az Emese-mondát nem vette át, s így az ısgeszta eredeti jelzıjét az ı révén sem ismerhetjük meg. Szerintünk az „igen nemes vezér” az apósra vonatkozhatott, amit Anonymus átadott Ügyeknek, s már ez is csökkentett értékő szinonimája lehet az eredetinek (a kazár uralkodó Bíborbanszületett Konstantinnál Levedi nemességérıl és nemzetsége fényérıl beszél), amely alighanem így hangzott: „legnemesebb és legfényesebb”. Ilyen felsıfokú jelzıt azonban Anonymusnál Álmos megemlítésekor még apja, Ügyek sem viselhetett.

SZKÍTIA Európa keleti területét az ókori szerzık nyomán Szkítiának nevezték, így

mindkét XI. századi ısforrás itt kereste az ısök helyét. Tudományunk régi megállapítása, hogy Anonymus Szkítia és a szkíták

leírásánál két kútfıt használt, a IX. és X. század fordulóján élt Regino prümi apát évkönyvét és a VII. századi Exordia Scythica nevezető kézirat egyik változatát. Itt fontos tudnunk, hogy Reginónak, egyéb mellett, forrása volt a III. századi Justinus, az Exordia Scythica pedig egyenesen Justinus mővének egyedül fennmaradt részletes kivonata. A mi véleményünk természetesen az, hogy Reginót és az Exordiat az ısgeszta használta fel – nem szolgaian másolva a szöveget –, és Anonymus az e forrásokra visszavezethetı mozzanatokat az ısgesztából, tehát közvetve vette át, éppen úgy, mint az egyesített krónika, mely utóbbinak Szkítiával kapcsolatban az ısgeszta csupán egyik forrása volt.

Szkítia elhelyezkedésének leírásánál összehasonlíthatjuk Regino, a krónika és Anonymus fogalmazásait. Rekonstrukciónkban ezek egybevetésébıl

következtettünk az ısgesztabeli szövegre. Itt pedig láthatjuk, hogy a krónika és Anonymus – s mindkettı a maga módján – valóban a Reginóra támaszkodó ısgesztát közvetítette.

Regino Az ısgeszta tolmácsolása „Szkítia, mint

mondják, keleten terül el; egyik oldalról a Fekete-tenger, a másikról a Rifei hegyek, hátulról Ázsia és a... folyó zárja közre.” (Rifei = északi határhegylánc, talán az Ural.... = tévesen írt folyónév.)

a krónikában: „Szkítia... kelet

felé terjed: egyfelıl az északi tenger, másfelıl a Rifei hegyek határolják, kelet felıl Ázsia, nyugaton az Etel folyó, vagyis a Don.”

(A Kálmán kori krónika úgy tudja: az Etel = Volga neve délebbre: Don. S az ellenısgeszta alapján Fekete-tenger helyett annak beltengerérıl, a Meotiszról beszél, a Don mocsarai helyett pedig a Meotisz ingoványairól.)

Anonymusnál: Szkítiának „kelet

felé határa az északi tájtól egészen a Fekete-tengerig terjed. Mögötte pedig ott van a Don nevő folyam...”

A „kelet felé”, az „északi” (táj, illetve tenger) kifejezésekbıl és a Don

folyó említésébıl érzékelhetı a krónika és Anonymus forrásának közös volta. Mivel pedig az „északi” (táj vagy tenger) Reginónál egyáltalán nem szerepel, ez kétségtelenül az ısgeszta fogalmazásából való. A Rifei hegyek és Ázsia

idézésével a krónika azt tanúsítja, hogy az ısgeszta szövege jobban simult Reginóéhoz, mint Anonymusé, vagyis Anonymus az ısgesztaszöveggel szabadabban bánt, mint az egyesített krónika. Az eredeti latin textusok egybevetése Gyırffyt ugyanezekre a következtetésekre vezette.117

Szerintünk a krónikában jelenlevı Exordia-töredékek szintén az ısgesztából valók. Feltőnınek látszik ugyan, hogy Anonymus jóval következetesebben viseli magán az Exordia Scythica nyomait, mint a krónika, s ezért Váczy Péter (mienkkel azonos) felfogásával szemben Gyırffy felvetette: a két mő külön és közvetlenül merített az Exordiából. Csakhogy az egyesített krónikának, minthogy ellenısgeszta-motívumokkal összeszıve alakította ki a maga Szkítia-szövegét, eleve le kellett mondania az ısgesztának számos, az Exordiaból való részletérıl. Például a szkíták egynejőségére utalásáról, hiszen ez ellentétben állt azzal, hogy Nimródnak több felesége volt. „Magóg, Jafet fiát” sem kívánhatta említeni, minthogy az ellenısgeszta nyomán Nimródtól eredeztette a magyarokat, nem pedig Magógtól. Ugyanez lett a sorsa számos, Szkítiáról és a szkítákról pozitívan nyilatkozó Exordia-eredető motívumnak is, mivel e tárgyról az ellenısgeszta elítélı megjegyzéseket tartalmazott (talán Ammianus IV. századi szerzı nyomán). Nehéz elképzelni, hogy az ellenısgeszta beállítását szemléleténél fogva szívesen átvevı egyesített krónika egyenesen azért fordult volna az Exordıahoz, hogy annak pozitív töltéső adataival zavarosabbá tegye saját állásfoglalását. Viszont érthetı, ha krónikaegyesító szerepe folytán az ısgeszta tolmácsolására is kényszerülve, némi ellentmondástól itt éppúgy nem zárkózott el, mint a továbbiakban.

A krónikának ma rendelkezésünkre álló Szkítia-elbeszélése egyáltalán nem lehet bizonyíték arra, hogy – ellentétben Anonymusszal – az egyesített krónika eredetileg is csupán töredékeket tartalmazott volna abból, ami belıle az Exordiára visszavezethetı. A Kálmán kori krónikának ez az elbeszélése ugyanis még további kalandokon ment keresztül. Maga a Kálmán kori krónikás az ellenısgeszta-motívumokon kívül még korabeli vélekedésekkel is kiegészítette. Majd Kézai XIII. századi feltételezésekkel fejelte meg, s túl ezeken a hun Szarvas-monda elemeit is elhelyezte benne, mégpedig úgy, hogy miattuk az eredeti sorrendet is felforgatta. Követıje révén a toldozott-foldozott szöveg úgy került vissza a krónikába, hogy – Horváth János kifejezésével élve – ott már csak egy „kuszált és összedobált” elbeszéléssel találkozunk. Mindennek kapcsán tehát itt az ısgesztából átvettek eltorzultak, elmerültek, szemben Anonymusnak az Exordiára visszavezethetı ısgeszta-tolmácsolásával, amely önmagában érintetlen.

A minket érdeklı bonyodalmakból álljon itt néhány példa. A Don környéki pusztaság a krónikában – és Kézainál – késıbb bekerült

szöveghez toldva így szerepel: „a dél és a Don között”; Anonymus pedig az ısgesztában lévı eredeti helyérıl kiemelve, a Szkítiából való elinduláskor exponálja, az Etelen való átkelés és a nyugat felé haladás színtereként. Az ısgeszta tehát ezt a pusztaságot még az Etel és a Don között jelölhette meg.

Szkítia elhagyásának túlnépesedéssel való – Reginótól származó – magyarázata szintén az ısgesztára tekint vissza. Anonymus így is veszi át, az egyesített krónika pedig ugyanonnan merítve, a Meotisz ingoványai elhagyásának megokolásaként szerepelteti.

A „Dentü-Mogyer” természetesen sem Reginónál, sem az Exordiában nem volt jelen, de hogy mégsem Anonymus hozzáadása, hanem az ısgesztából való, bizonyítja a krónika erıltetett „dentus” szójátéka és az ısgeszta e kifejezését variáló az a spekulációja, miszerint Szkítia tartományai: Bascardia, Mogeria és Dentia. De ne feledjük: az ısi magyar „Dentü” („Donocska”) fogalom nem Etelközre, a valóban Meotisz vidéki ıshazára vonatkozott, hiszen maga a Csodaszarvas-monda (és a hun Szarvas-mondával való egybevetés) tanulsága is sokkal korábbinak jelzi; mint rámutattunk: nem Kovrat birodalmának helyszínére vonatkozik, hanem egy, a kelet-európai nomádok között elterjedt, ısi, mitikus ıshaza-elképzelés nyilvánul meg benne. Ebbıl azonban az is következik, hogy az eredeti Dentü-höz a „mogyer”-t az ısgeszta szerzıje tette hozzá, valószínőleg a hetü-moger (hétmagyar) párhuzamaként. Hogy a Dont az egyház nyelvén Thanaisnak nevezı papok ugyanezen a nyelven a Don mocsarait a Meotisz ingoványaira keresztelték át, mutatja: a X. század eleje, közepe táján a Dentü szóban a Don neve még érthetı volt, és elevenen élt maga a fogalom is, tudniillik, hogy a Don deltavidékének mitikus hangulatú, mocsaras sőrőjérıl van szó.

Kézai Szkítia-leírásában a Jordanestıl származó (de közvetlenül talán csak a X. századi Widukindtól átvett) hun Szarvas-monda nyomán szerepel az, hogy a Meotisz ingoványaiból csupán egyetlen szők gázló vezet a szomszéd népekhez, a hun mondában a szarvas ezt az utat mutatja meg. Ugyancsak ennek a mondának a hatására beszél Kézai a Meotisz ingoványairól úgy, mintha ez a vidék nem tartozna Szkítiához, s ha nem oda tartozik, akkor a Ménrót-történet logikájának megfelelıen, mint állítja is, Perzsia határvidékén kell lennie. Mindez tehát nem az ısgesztából való, s még az egyesített krónikában sem szerepelhetett. Az alpazurok említése, mint még más elemek is, ugyancsak a hun mondából kerültek Kézaihoz és az ı követıje révén a krónikába. A kürt ünnepére vonatkozó megjegyzést viszont Kézai követıje az ellenısgesztából menthette vissza.

Ami rekonstrukciónkat illeti, az ellenısgeszta Szkítiáról szóló textusához a reginói, justinusi, Kálmán kori, XIII. századi és jordanesi eredető adatok kiszőrésével igyekeztünk hozzájutni.

ÁLMOS Anonymus nem Álmos születési évét jelöli meg, hanem szülei

egybekelésének idıpontját. Még majd szó lesz róla, miért jár el így, s hogy ezzel jelzi, a 819-es dátum nem a hagyományból való, hanem egyike a Süpek Ottó által kimutatott és megmagyarázott misztikus számoknak. A 819 (8+ 1+9 = 18 = 9 = 3x3) a „háromszor szent Szentháromság” jelképe. Realitását Anonymus szemében, úgy látszik, az adhatta, hogy Álmos életkorát, aki a honfoglalás kezdetekor (az ısgeszta által átvett, Regino szerinti 889-ben) halt meg, hetven esztendıre becsülte.

Álmos külsejének leírásával és jellemrajzával – mint késıbb Árpádéval, Zoltáéval és Taksonyéval is – Anonymus bizonyára nyugati irodalmi mintáit követte. A kilencszáz évvel ezelıtti gesztától a szereplık egyénítése még idegen lehetett.

Az ellenısgeszta meg sem említette Álmos nevét. Árpádét is csupán azért, mert az ı fejedelmi hatalma volt Árpád háza uralmának jogforrása. Az ellenısgeszta ímmel-ámmal beszélt a pogány korszakról, megvetéssel és ellenségesen, s amit elmondott róla, azt is úgy választotta meg, hogy szembeállítsa az ısgeszta elıadásával, lerontsa az abban megırzött hagyományok hitelét a hívók elıtt.

HÉTMAGYAR A „hétmagyar” kifejezés eredetileg nem a hét fejedelmet jelentette. A türk

népek törzsszövetségei gyakran nevezték el magukat a vezértörzsrıl; az Etelközbıl Pannóniába beköltözött magyar törzsszövetségnek tehát Hétmagyar volt az elnevezése. Hogy az ısgeszta szerzıjének még lehetett errıl fogalma, azt Anonymusnak a Hétmagyar Szkítiából való kijövetelével kapcsolatos ezen fogalmazása sejteti: „Közöttük kijött Álmos... az ugyanarról a vidékrıl való szövetséges népek... sokaságával.” A pogány kori viszonyokról való hiteles híradásait rejtegetni kénytelen ısgeszta tehát errıl is egyetlen célzatos sorral tájékoztatott, egyébként pedig úgy tüntette fel, mintha a honfoglaló hét fejedelmet nevezték volna hétmagyarnak. Maga az ısgeszta járt el így, nem Anonymus, amirıl az ellenısgeszta gyızhet meg bennünket. Ez ugyanis a törzsi vezérek létezésének tagadásakor személyekre reagál, hét

másik személyt, a hét gyászmagyart állítva az ısgeszta hét magyar fejedelmével szembe.

Az egyház a pogány kori berendezkedés minden emlékét igyekezett eltörölni. Ezért tüntette fel úgy, mintha csupán Pannónia királyának megsemmisítése után (ami persze elképzelhetetlen), már magában Pannóniában hoztak volna létre valamely hét seregbıl álló, vagyis kizárólag katonai szervezetet, amelynek vezetıi eszerint más tekintetben, társadalmi szempontból nem játszottak volna szerepet. Az ellenısgeszta a pogány kor társadalmi szervezetét egyszerően „község”-nek nevezi. Kézai a csapdát nem vette észre, s a hét sereget ugyanúgy a hét fejedelem népével azonosította, mint az egyesített krónika. A „kapitány” kifejezés is jelzi, hogy eredetileg csapatvezérekrıl volt szó. Kutatóink a 108 nemzetség említését nem tartották hiteles adatnak. Gyırffy az István kori nemzetségekre gondol. Szerintünk ez a szám az ısgesztából való, amely 108 Endre-Béla kori honfoglaló nemzetség (valójában család) birtokait sorolta fel.

A Hétmagyar nevet a törzsszövetség valószínőleg a vérszerzıdés kapcsán vette fel. E szertartás során a Megyer törzs fejedelme jelképes testvéreivé fogadta a másik hat törzsi fejedelmet, s innen a Vérszerzıdés negyedik szakaszának ez a fogalmazása: „ha valaki... egyenetlenséget szítana a fejedelem és rokonai – tudniillik testvéreivé lett fejedelemtársai – között...” A Vérszerzıdés harmadik pontjában éppen ezért a „fejedelmek tanácsa” autentikusabbnak látszik az anonymusi „a vezér (vagy fejedelem) tanácsa” kifejezésnél. A pogány kori kifejezésmód szempontjából feltétlen anakronisztikus ugyanebben a pontban az a megfogalmazás, hogy: ki ne essenek „az ország tisztségeibıl”. Ez mégsem Anonymus beavatkozása. Az ısgesztában a „régiek” a Vérszerzıdésre hivatkozva itt szögezték le „elévülhetetlen” elıjogukat a vezetésben való részvételre.

KIKÖLTÖZÉS Anonymus 884-es dátumáról beszéltünk már. Az ısgeszta a honfoglalás

reginói évszámát, a 889-et adta meg, mégpedig az „évkönyvekre”, Regino évkönyvére hivatkozva. Anonymus a hivatkozást átvette, de az évszámot megváltoztatta az ıshazából való elindulás szerinte feltételezett és 2-re redukálható misztikus számára. İ az elindulást Julianus expedíciójának tapasztalata nyomán a Volga mellıl számította, így az Etel folyó átúsztatása és a pusztaságban megtett út Anonymus képzeletére, illetve az általa tudott új

adatok alkalmazására vezethetı vissza, semmi esetre sem az ısforrásra. A „kunok” (ekkor még csak a kabarok) csatlakozásának adata az etelközi

honfoglalás mondái közül kerülhetett – mégpedig az ısgesztában – a pannóniai honfoglalás mondai adatai közé. Viszont maguk a felsorolt „kun” (s ekkor már nemcsak kabar) vezérek valóban a Pannóniába indulás idejének alakjai, a magyar fejedelmek névsorában szereplı személyek kortársai. A csatlakozás anonymusi körülményei azonban nem mondai eredetőek, és nem az ısgesztából valók. E dolog lefolyását Anonymus ugyanúgy tervezte meg, mint a honfoglalás hadjárataiét. Elıadásakor ellentmondásba is keveredik, mert elbeszélése szerint a magyarok elıbb keresztülmennek Kijeven, azután fognak az ostromához. A kijevi (Kijev alatti) átvonulás szerepel a krónikában is, így ez az ısgesztán alapul, s tényét az orosz Nyesztor-krónika is megerısíti. A kabarok csatlakozásának azonban aligha volt köze Kijevhez, még kevésbé Kijev meg nem történt elfoglalásához; jóval korábbi esemény lehetett, amely Etelköz más, számunkra ismeretlen pontján ment végbe. Kijeven egyébként Árpádnak az Etelköz keleti végeirıl a Kárpátok északkeleti hágói felé tartó kabar seregrésze vonulhatott át.

A kiköltözés útvonala ısgesztabeli, Kálmán kori és anonymusi adatainak alakulásáról már szóltunk. Az ellenısgesztában a Szkítiából való kijövetel egybemosódott az elhomályosult monda deheroizáló honfoglalási elbeszélésével, amely szerint az új hazát Pannónia királyának bizalmával visszaélve, tehát nem fortélyos ürüggyel, hanem csalárd módon, az oda már betelepült hunorokkal együttesen szerezték meg a magyarok.

PANNÓNIA A HONFOGLALÁS ELİTT A honfoglalás elıtti Pannónia anonymusi helyzetképe nagyjában-

egészében az ısgesztából való. Hiányzik belıle a morvák hatalma alatt álló terület, de paradox módon éppen ez támasztja alá a hitelét. Az ungi bevonulás idején a magyarok Szvatopluk szövetségeseiként jelentek meg itt, s az Árpád „kun” rohamcsapatainak vitézei között támadt monda, amelyre az ısgeszta itt támaszkodik, a morvák országrészét nem tekinthette elfoglalandó területnek, kihagyta tehát a megveendı haza „politikai” leírásából.

Már rámutattunk, hogy „Salán” bolgár tartománya és – szerintünk – Mén-Marót bihari „országának” létezése megfelel az ekkori történeti helyzetnek. A szakrális mondán kívül, amelyben például a bolgárok helyett görögök szerepeltek, a tényekre való „civil” emlékezés is hagyományozódott,

elsısorban a népi mondák révén. Az itt talált bolgároktól a magyarok megtudták, hogy valamikor a bolgár Nagy Kán (Krum) hódította meg Pannónia keleti részének azt a darabját, amelyet a honfoglalók az ı „leszármazottját” (valójában a bolgárok helytartóját) előzve szereztek meg. Az azonos gyökerő kétféle hagyomány keveredésébıl jött létre aztán, hogy a bolgár Nagy Kán a görög császár segítségével hódította meg ezt a földet. Bizonyára a Mátra vidékétıl délre lakó meghódolt szlávok emlékezete tartotta fönn és adta át a magyaroknak annak hírét, hogy a morvák a honfoglalás elıtti idıben az Alföld egy darabján kiterjesztették hatalmukat a bolgároktól elválasztó gyepőre, még a Tiszán túli Biharra is. A pannóniai helyzetkép eredeti mondája az ısgeszta feljegyzésében ezekkel az ismeretekkel gazdagodott közléssé vált, ezért keverednek benne a szakrális okból deformált és a valóságos népnevek. E kettısséget az ısgeszta más helyén is megtaláljuk. Ezért van Salánnak bolgár és görög (helyettesítı nevén tehát szintén bolgár) serege; Mén-Marót a görög császárt mondva urának, a szakrális monda helyettesítı nevén a bolgár kánról beszél, miközben a honfoglalás leírásának más részleteiben a bolgárok saját nevükön szerepelnek.

Galád (Glád) országa viszont aligha tartozott ehhez a helyzetképhez. İ nem honfoglalás elıtti idegen fejedelem, hanem magát bolgár, kabar és blak segítséggel függetleníteni akaró magyar törzsfı lehetett. Róla az ısgeszta minden jel szerint csupán István király Ajtony elleni hadjárata kapcsán szólt, mint Ajtony ısérıl. Anonymus a Glád elleni hadjáratot azért helyezte a honfoglalás idejére, mert 1. nem tudott Glád egy nemzedékkel késıbbi voltáról; 2. minthogy a Temesköz beleesett „Szovárd vezér" kivonulási útjába, kapóra jött neki, hogy annak balkáni „hadjáratát” ezzel a harci cselekménnyel vezesse be, honfoglalási hıstett ellentételével enyhítve a Csabamagyarok idegenben maradásának nem éppen dicsıséges, Anonymus szerint „ostoba” tényét; 3. így István ısgesztabeli, Anonymus számára reprodukálhatatlan ábrázolásának elıadását elkerülve is módot talált a korabeli krónikából kimaradt Ajtony-Csanád-história elbeszélésére.

A RÓMAIAK PÁSZTORAI Hagyományok keverednek a pannóniai rómaiak elképzelésében is. A magát

„római”-nak nevezı Bizánc az egykori római provincia jogán igényt formált Pannónia (értsd: a Kárpát-medence) területére. Ezt a magyarokkal szemben Gabriel Klérikosz követsége volt hivatva kifejezni, amely a legújabb

felismerés szerint a honfoglalásnak abban a szakaszában járt itt, amikor a Dunántúl és a Felvidék nyugati része elfoglalására még nem került sor, tehát 895 és 900 között. Gabriel Klérikosz a „római (értsd: bizánci) császár” nevében arra szólította fel a magyarokat, hogy a besenyıket előzve, térjenek vissza Etelközbe. E követelésnek csupán annyi volt a célja, hogy az azt nyilvánvalóan elutasító magyarokkal elismertesse, a „római” Pannóniában letelepedve, bizonyos természető alárendeltséget kell vállalniuk Bizánccal szemben. E követség érvelésében szerepelhetett, hogy Pannóniának mindenkor a rómaiak által ide befogadott pásztornépek voltak a lakói. Nem riadva vissza némi ferdítéstıl sem, olyasmire hivatkozhattak, hogy hunok, longobárdok, avarok és egyéb itt élt „pásztorok” mind az ı engedélyükkel szálltak meg e területen. Innen vert gyökeret a magyar hagyományban, hogy ıelıttük Pannóniában a „rómaiak pásztorai” laktak, illetve hogy „Pannónia a rómaiak legelıje” volt. S aligha csoda, ha késıbb a „rómaiak” a bizánciak helyett a régi rómaiakra értıdött. Odo de Deogilo már egyenesen azt írta, hogy Magyarország földje egykor Július Caesar legelıje volt118, amit aztán más nyugati szerzık is szívesen hangoztattak. İ a második keresztes hadjárat (1147) alkalmával járt Magyarországon, ezt az általa „konkrétabbá” tett állítást tehát a magyar hagyományból merítette.

A téves elképzelés tovább alakult. Elegyedett azzal is, amirıl a honfoglalók a Dunántúl lakóitól értesültek, tudniillik, hogy ezt a területet ıelıttük a „római császár”, azaz Nagy Károly csatolta birodalmához. A szakrális monda ezért tette meg a rómaiakat a keleti frankok és bajorok helyettesítı nevének, akiktıl a Dunántúlt megszereztük. Ebbıl pedig az ısgeszta szerzıje számára egyrészt az következett, hogy a Dunántúl, vagyis az ókori értelemben vett Pannónia volt a rómaiak legelıje, ezt lakták a rómaiak pásztorai, másrészt, hogy a honfoglalók a Dunántúlon római katonákkal találták szemben magukat.

FEHÉRLÓ-MONDÁK Láttuk, az ısgeszta honfoglalásról szóló elıadásának gerince volt a három

honfoglaló szertartás mondája: az úgynevezett erdélyi, a Duna-Tisza közi és a bihari Fehérló-monda, e három terület helyi szellemeivel való szövetségkötés emléke. E mondák nemcsak a helyi adatok különbözısége miatt ütnek el egymástól, az ısgeszta rejtettbeszéd-technikájának lehetünk ismét tanúi.

Az erdélyi változat elhallgatja, hogy pogány áldozati állatról, fehér lóról van szó, az Ég istenségének szóló sztereotip lóáldozatot pedig teljesen

elhagyja. A Duna-Tisza közi változatnál menti vissza ezeket. Itt, hogy áldozati állatra ne is gondolhasson a cenzor, különféle, a hiedelmek szempontjából közömbös ajándékot sorol fel, s közöttük lovakat is, s így azokat immár gyanútlan egyszerőséggel mondhatja három fehér lónak. Anonymus e praktikából természetesen már mit sem értve, túldíszíti, jócskán megsokszorozza az ajándékokat, amelyekért az ı tudata szerint valóban országot vásárolnak. De hogy az ısgesztában itt egyéb ajándékokon kívül csak három fehér lóról volt szó, az Anonymus aritmozofikus hétszer (a hét Árpád jelképes száma) 12 ajándéka mutatja: 12 = 1+2 = 3.

Az ısgeszta a Duna-Tisza közi változatban a legfelsıbb ég istenének szóló áldozatot az elıbbinél is fortélyosabb módon adta elı. Itt a mágikus követ felment egy meg nem nevezett hegyre, onnan megszemlélte a megszerzendı földet, majd bevallottan pogány szokás szerint egy „kövér” lovat ölve le, „áldomást” ült, vagyis totemisztikus áldozati lakomát. A körülnézés a hegyrıl ezután rögtön megismétlıdött, de most már a Szerencse hegyérıl, Árpád és elıkelıi körében. A hegytetıi epizódnak ez a látszólag fölösleges megismétlése volt a figyelmeztetı: a két mozzanat tulajdonképpen egy. Az eredeti pogány monda szerint tehát a Szerencse hegyén történt ez a mozzanat, azzal az elemével együtt, amelyet az ısgeszta szerzıje az ismétlésnél keresztény uralkodójának ısével kapcsolatban már nem mondhat el újból: a pogány szertartások nélkülözhetetlen részét képezı „szokványos” lóáldozással. Anonymus gyanútlanul elrontja a dolgot. Már azzal is, hogy Tarcal hegyét véli az ısgesztában szándékosan meg nem nevezett (mert nem létezı) hegynek, és azzal is, hogy az eredetileg azonos szöveggel egymás után következı két hegyrıl való körülnézés közé helyezi a követek Salánnál történı látogatását.

A mágikus követ (mint Kusid) egyetlen ember, az ellenfélhez küldött követségeket viszont több küldött alkotja. Anonymusnak már fogalma sem lehet róla, hogy itt mágikus jellegő dolgokról van szó, s ezért az ısgeszta „kisszerőnek” és „naivnak” látszó magányos követe helyébe ı követségeket teremt. Nála Salánhoz hárman mennek. Az elsı letekintés helyét Tarcal hegyével azonosítva, azt hiszi, hogy nevét a hegy egy Tarcal nevő vitéztıl kapta, kinek „a maga személyében magva szakadt”, s aki elképzelése szerint bizonyára részt vett a követségben. (Jutalmul aztán megteszi az ı korában létezı Hímesudvar helyén állt honfoglalás kori földvár és környéke birtokosának.) Ketel bekapcsolásával egyrészt a Ketelpataka helynév-magyarázó mondát és az ezzel a hellyel kapcsolatos késıbbi ısgesztaközlést tudja itt elmondani, másrészt elıre gondolva a lóáldozásra, amelyet még két ember sem lehet képes véghezvinni, a megfelelı „létszámot” véli rekonstruálni. Az ısgeszta Salánhoz küldött mágikus követe – mint azt a neki

juttatott „birtokadomány” exponálása is jelzi – itt egyedül Ond volt. S az ısgesztában annak képtelensége, hogy valaki egymagában vigyen véghez lóáldozatot (az áldozati állat megsütött húsát például a jelenlévıknek egymás között szétosztva el kellett fogyasztaniuk), szintén arra hívta fel a figyelmet: nem ezen a hegytetın s nem Ond egyedül mutatta be azt, hanem Árpádhoz való megtérte után maga a fejedelem, összes elıkelıivel. Ilyen jellegő áldomást különben is csak a nép vezetıi ülhettek, és a honfoglaló szertartás rituáléja szerint csupán a megszerzendı földrıl hozott, a helyi szellemeket megjelenítı mustrák megtekintése, megízlelése és dicsıítése után.

A Duna–Tisza közi Fehérló-monda anonymusi tolmácsolásában két – azonos gyökerő – ellentmondás található. Az egyik: Salánt Alpár vára uraként mutatja be, és titeli vezérnek is mondja. A másik: Salán leverésének fıhıseiül a honfoglalás utáni harmadik nemzedékhez tartozó Bulcsút és Lélt teszi meg.

A mágikus követ az adott útvonalon csak akkor hozhatott mintát a Duna vizébıl, ha Salánt nem Alpár várában, hanem Titelben kereste fel, s ez esetben útközben szerezhetett mintát Alpár homokjából. Salán is csak Titelben ajándékozhatott Duna-vízzel teli korsót, viszont Alpár homokjához ott egyhamar éppúgy nem juthatott, mint a követ Alpáron Duna-vízhez. Az ısgeszta Duna-Tisza közi Fehérló-mondájában tehát Salán egyértelmően titeli vezér volt. Csakhogy Anonymus a Salán elleni küzdelembe belekeveri egy másik, honfoglalás utáni összecsapás, alighanem Fajsz fejedelemségének idején lezajlott belháborús összeütközés mondáját. Az Alpáron székhelyét tartó Ond-utód Kalán törzsfıt (akinek a személyére az ısgeszta a Géza-Sarolt házassággal kapcsolatban – mint az idıben bizonyára jól ismert történet résztvevıjére – homályosan utalt) verhette le Bulcsú és Lél ekkor, s ennek a hadjáratnak lehetett folytatása a temesközi Glád elleni támadás is, amelynek elbeszélésével Anonymus szóbeli hagyomány alapján az ısgeszta Ajtony ısére vonatkozó szőkszavú megjegyzését kiegészítette, így lett nála az ısgesztával ellentétben Salán Alpár ura, s az ekkor még meg sem született Bulcsú és Lél a honfoglalás idei bolgár vezér kiőzıje.

FEHÉRLÓ-MONDATÖREDÉKEK Anonymus mővének 25. fejezete még egy Fehérló-monda kezdetét rejti.

Erdély elfoglalásáról van szó, de a honfoglaló szertartást ezúttal nem Árpád, hanem Tétény celebrálná – ha tudniillik nem töredékrıl volna szó –, és ez esetben Farkas-Agmánd apa a mágikus követ. A töredék összekapcsolódik a

jóval késıbbi idıponthoz főzıdı Gyalu elleni hadjárat történetével. Mindez nem az ısgesztából való, hanem Anonymus hozzáadása, alighanem egy regösének és egy családi szájhagyomány alapján. Erre mutat az elbeszélést megelızı célzás a regösénekekre, majd az eddig „Erdély”-ként említett terület e részben következetesen „Erdıntúli föld”-nek való emlegetése; Anonymus külön forrása használhatta az ısgesztáétól eltérı kifejezést.

A 22-23. fejezetben az ısgeszta nyomán arról van szó, hogy az ország határát Erdély felé Szabolcs és Tétény a meszesi kapuban állapította meg; nos, ha az ısgeszta a további fejezetekben valóban Erdély elfoglalását beszéli el, az Erdély keleti határáig kitolt új gyepő helyét is megjelölte volna, de az erdélyi gyepőt még Anonymus 57. fejezetében is hiába keressük, ahol pedig, nyilván nagyrészt az ısgeszta nyomán, az ország kalandozások utáni határait sorolja fel – éppen a keleti határ kivételével – minden égtáj felé.

A keleti határ a törzsszövetség fennállása idején – elvben – a meszesi kapuban maradt. Az ellenısgeszta által megırzött „Erdıelvi Zoltán” adatból tudhatjuk, hogy Zolta névleges fejedelemsége idején történt hadjárat után a blakok, Erdély türk származású lakói Zolta népe lettek, vagyis Erdély „hivatalosan” nem tartozott a törzsszövetség területéhez. Az ı halála után Erdély személyes örökségként szállt Taksonyra, aki fiát, Gézát Gyula lányával, Sarolttal házasította össze. Arra következtethetünk, hogy e politikai célú házasságkötés révén jutott a gyulacsalád Taksony gazdag és nagy kiterjedéső erdélyi területéhez, aminek ellenében a család fıága országos gyula tisztével együtt lemondott pannóniai birtokairól is. Erre utalhat az ısgeszta, amikor közölve: „A gyula, jóllehet a többiekkel elıbb Pannóniába nyomult, utóbb Erdélyben lakott”, a Géza-Sarolt házasságra tereli a szót. A krónika nemhiába beszél Gyula „országáról”, ez a tartomány csaknem független volt, afféle külön Magyarország, míg István király a kisebbik Gyulát detronizálva, be nem vonta az ország közös szervezetébe.

Anonymus 25. fejezetének regösének-töredékébıl arra következtethetünk, hogy a szóhagyomány megırizte: elıször Tétény igyekezett magának megszerezni Erdélyt. Az ehhez csatlakozó Gyalu-történet pedig talán egy, az erdélyi gyula tisztét bitorolni akaró s a „gyalu” családi méltóságnevet használó magyar vezérhez főzıdhet, aki a magukat tévesen gyulaleszármazottaknak tartó Keán-nemzetség ıse lehetett.

Az ellenısgeszta, mint már beszéltünk róla, a dunántúli Fehérló-mondát, vagyis a bánhidai honfoglaló szertartás emlékét közölte, teljesen megfosztva minden mágikus elemétıl, hogy a természetfölötti hatalmakkal való pogány szövetségkötésre ne lehessen ráismerni.

A VEZÉRNÉVSOROK Az ısgeszta megırizte az etelközi vérszerzıdést megkötı fejedelmek

nevét, és igyekezett átmenteni a törzsszövetségi méltóságok elnevezéseit tartalmazó ısi listát is. Az utóbbit a pogány kori berendezkedés emlékeinek tilalma miatt szintén személyek névsoraként kellett álcáznia.

A vérszerzıdésben minden törzs Megyerré, azaz a törzsszövetség minden tagja magyarivá vált, s a régi törzsneveket nem használták többé, csupán ideig-óráig a törzsi ırhelyek megkülönböztetésére. Magukat a törzseket ezután a fejedelmük által betöltött törzsszövetségi tisztség, törzsfıjük méltóságneve különböztette meg. Tehát nem Nyék, Megyer stb., hanem elıd, árpád stb. jött be az új hazába. (Ezért főzték hozzá a méltóságnévsor neveihez az adott tisztséget mintegy birtokoló törzs szállásterületének megnevezését.) Az ısgeszta tehát a személynévsornak álcázott méltóságnévsort joggal szerepeltette úgy, mint az új hazába bejött hétmagyar névsorát. Ez aztán olyan hatást keltett, mintha az etelközi vérszerzıdést megkötık második nemzedékének névsora volna, mintha az Etelközbıl való elindulás és az új hazába bejövetel között egy nemzedéknyi idı telt volna el.

Az egyesített krónika a két vezérnévsor közül a személynévsornak feltüntetett méltóságnévsort vette át. Azért, mert ebben volt benne Árpád, de szerepe volt e választásban annak is, hogy a Kálmán kori krónika elfogadta az ellenısgesztából a hét seregvezérnek („kapitányok”) Pannóniában való megválasztását, ezeket pedig csak a második névsorral egyeztethette, mert hiszen az elsı az etelközi vezéreké volt. A vérszerzıdés hagyományát az egyesített krónika nem óhajtotta átvenni, így a bejövetel és a Pannónia örökség gyanánti elfoglalásának tényét közlı sorokat át kellett tennie a Fehérló-monda szövegébe, hiszen az ellenısgeszta állítólagos seregvezetıit csak a bejövetel után választották.

A két úgynevezett vezérnévsor átalakulásáról már beszéltünk.119 Anonymus – különben logikus – tévedése folytán miránk Kend is tévesen maradt. Görög forrásból arra következtethetünk, hogy Etelközben Kurszán volt a kende, tehát az ısgesztában is az ı nevének kellett szerepelnie apjáé helyett. Erre mutat eredeti „Kurszán” névformájának itteni fennmaradása is, hiszen az etelközi vérszerzıdés idején még teljes funkcióját betöltötte. Utódáról – noha lett volna, egyenrangú ikertestvére, Kúpján személyében – az ısgesztában már nem történhetett említés, minthogy a kende intézmény az ı halálával megszőnt. Az ısgeszta az utód megnevezésének elkerülésére ezért a „Kurszán, Kend fia” formulát alkalmazhatta. Anonymus az okról mit sem

tudhatott, s azt látva, hogy a fejedelmek névsorának öt másik nevénél az „X. Apja” forma szerepel, a váratlan „Kurszán, Kend fiá”-t a többihez hasonlóan „Kend, Kurszán apjá”-ra változtatta. De a kende méltósággal – mint már utaltunk rá – korábban is történt valami; akkor, amikor a táltosok Erdélyben a kende helyett a vérszerzıdéskor „vezér és parancsoló fejedelemmé” választott Álmost részesítették a kendehalálban, miáltal az új haza szellemeivel való szövetségkötés Álmos utódának, Árpádnak a feladata és kiváltsága lett. A pogány monda pannóniai csökkentett kende funkciójának kifejezésére nevezte Kurszánt a Fehérló-mondában – nevének kicsinyített formáját használva – Kusid-nak, s az ısgeszta szerzıje – az értıkkel összekacsintó módszerével – ezért jegyezte fel a személynévsornak álcázott méltóságnévsorban – nem utódlási, hanem leszármazási adatként – Kend fiainak nevét Kusid és Kupjánként.

A méltóságnévsorban hitelesen fennmaradt négy törzsi terület elhelyezkedése: Fehérvár, a Sajó folyó, a Nyír és a Balaton tágabb környékére utalva. Minthogy a nomád rangsornak „keresztényi” sorrendbe való átrendezésekor Árpád Szabolccsal cserélt helyet, Szabolcs törzsének szállásterülete, Fehérvár egyszerre Árpád törzsének szállásterületeként jelentkezett. Az ısgeszta szerzıje bizonyára azért nem javított ezen, mert Fehérvár Géza óta, ekkor már csaknem egy évszázada, az Árpádok birtokában volt. Emiatt azonban Árpád törzse szállásterületének eredetileg feljegyzett helye menthetetlenül elveszett, s csupán Árpád Csepel-szigeti fejedelmi szálláshelyérıl értesülhetünk. Elveszett a gyulák törzsének letelepedési helye is, ezt a gyulacsalád Erdélybe költözésének említése szorította ki, Csaba törzséé pedig azért tőnt el, mert helyébe a méltóságnévsorba Lél szálláshelyei kerültek.

Szabolcs nevének a méltóságnévsorba való áttételével a személynévsorból ide tevıdött az ıtıle származó nemzetség is. Az ısgeszta a Csák-nemzetséget a személynévsor „Elıd, Szabolcs apja” helyénél nem szerepeltethette, mert a névként fiktív elıdtıl számítva, ez nem volt igazi leszármazás, így csak Anonymus iktatta ide, nem értve, miért került a másik névlistára.

ÉVSZÁMOK Az ısgeszta minden valószínúség szerint a reginói 889-et jelölte meg a

honfoglalás dátumául. Az ellenısgeszta a Budai Krónika tanúsága szerint 888-at írt. Feltételezzük, hogy az ellenósgesztának nem volt külön forrása a

bejövetel dátumára nézve, az ısgesztáét vette át, de tudatos változtatással, nehogy a legelsı krónikának bármely állításával is teljesen azonosítsa magát. Kézai 872-es és követıje révén a krónika 677-es dátuma a hun történettel kapcsolatos spekulációk eredménye annak érdekében, hogy a honfoglalást közelebb hozzák Attila halálához. Kézai Attila halálát tette jóval késıbbre, a krónika meg a honfoglalás idejét elıbbre. A honfoglalás évében uralkodó külföldi királyok és a pápa megnevezése valamely késıbbi krónikás, elsıként talán éppen Kézai leleménye.

Anonymus szerint Árpád hadjárata az Ung folyótól 903-ban indult meg. Ennek az alaptalan évszámnak az lehet a magyarázata, hogy a Gesta Hunga(ro)rum szerzıje egy, a reginói 889 utáni, a Szentháromság jelképére, a 3-ra redukálható évszámot akart megadni (903 = 9 + 3 = 12 = 1+2 = 3), hogy egyben az Attila foglalása l-es és a Szkítiából való elindulás 2-es száma után következı misztikus számmal jelezze a honfoglalás nekilendülését. Figyelmét elkerülte volna, hogy már 894 is alkalmas lenne erre? Valószínőbb, hogy a fentebb említett „nemzedéknyi” idıt akarta érzékeltetni.

Anonymus ezután is rendszeresen közöl olyan számadatokat – egy-egy helyen való tartózkodás idejére, támadás, ostrom idıtartamára, elesettek számára nézve –, amelyek a 3-as, a 4-es (a „négy ıselem”: föld, víz, túz, levegı), illetve a 7-es („emberfeletti tökéletesség”), egy-két ízben a 8-as („újrakezdés”) jelképeket adják, s ezek természetesen az ı hozzáfőzései.

Árpád halálának anonymusi évszáma, a 907, viszont az ısgeszta által megırzött hagyományból való. Bár belıle a misztikus 7-es szám levezethetı – s ez a szám Árpádra vonatkoztatva megjelenik például a szeri győlés 34 napjánál is –, itt nyilván fordított eljárásról van szó: Anonymus ismerve Árpád halálának évszámát, annak redukált 7-es számát tette meg Árpád misztikus jelképének. Hogy pedig egy misztikus számra is redukálható valóságos évszámot egy fiktív dátumtól hogyan lehet megkülönböztetni, arról Anonymus rejtetten tájékoztat minket. İ ugyanis fiktív évszámait egy-egy döntı eseményhez képest mindig körülbelülinek érzékelteti. A honfoglalás évszáma helyett a Szkítiából elindulás, Álmos születési éve helyett szülei házassága, a Kárpátokon való átkelés idıpontja helyett az Ung várából való továbbindulás állítólagos dátumára hivatkozik. Ha Árpád halálának általa megadott évszáma aritmozofikus célból választott szám volna, ezt is a körülbelüliség érzékeltetésével jelezné. Valahogy úgy, hogy Árpád 907-ben belátva erıi megfogyatkozását és gondoskodván az utódlásról, nemsokára meghalt. Ez esetben azonban félreérthetetlenül állítja: Árpád a kilencszázhetedik esztendıben elköltözött ebbıl a világból. A dátumot a pozsonyi ütközet nyugati krónikákból megállapítható évszáma alapján már Géza fejedelem papjai is rekonstruálhatták. Ugyanilyen határozottan jelenti ki,

hogy Taksony 931-ben született, s így ez is hiteles évszámnak tekinthetı. HONFOGLALÁS Anonymusnak Tétény és Szabolcs találkozása és lakomázása kapcsán

említett, „mindegyikük eldicsekedett a maga gyızelmével” megjegyzésébıl és a krónikának az ellenısgeszta fogalmazására valló abból a híradásából, hogy a vezérek önmagukról dicsıítı dalokat költöttek, értesülünk arról: nálunk is létezett a regösénekeknek az a típusa, amelynél a kiemelkedı személyiség egyes szám elsı személyben beszélt tetteirıl. Ennek példáit az orkhoni türk feliratokból ismerjük, s ott az is kiderül – amit, úgy látszik, már az ısgeszta létrejöttének idején sem tudtak –, hogy ezeket az énekeket valójában nem maguk e személyiségek, hanem valamely nagy tekintélyő regös, énekmondó költötte az ı nevükben. Nem öndicséretról van szó tehát, hanem a történeti költészet egy formájáról, amelyben az elıadottak igazságát az ıket véghezvivı hıs tekintélye hitelesítette. A Hétmagyar fejedelmei nevében is ilyen énekek szóltak a honfoglaló hadjáratok diadalairól, mivel azonban az egyház élesen elutasította az „e világi dicsıség keresésének” e pogány szokását, az ısgeszta nem idézhette ıket – mint ahogy a Fehérló-mondákból idézett –, legfeljebb a honfoglalás egyes mozzanatainak puszta adatait meríthette belılük. E hadjáratok valóságos menete és résztvevıi e hívságosnak minısített énekekkel együtt felejtıdtek és vesztek el számunkra.

Talán éppen az ısgesztának létezésükre való utalása adta Anonymusnak az ötletet a vezérek hadjáratainak „rekonstruálására”. A fıirányok ismeretében következtetett a felvonulások útvonalára, a „birtokadományozásokból” pedig a szereplıkre. Helyesen figyelte meg, hogy a régi nemzetségek birtokainak központja gyakran viseli a nemzetség honfoglalás kori ısének nevét, de a helynévmagyarázó mondák logikájával egyezıen ı is arra következtetett: valamely e személlyel kapcsolatos esemény főzıdik a helyhez, s igyekezett ezt az eseményt megteremteni. Nyilván kancelláriai birtokleírások és térképek segítségével tervezte meg oly aprólékosan és nemegyszer igen meggyızıen a hadjáratok leírását. Ezek valóban kitalálásai. Bár inkább következtetéseknek kellene neveznünk ıket. Saját tudata és a korabeli elképzelés szerint tudós íróhoz méltó munkát végzett velük.

Az ısgeszta tehát az idézni tilos énekekbıl vette a Veszprémre, Vasvárra, Zobor leverésére és a honfoglalásnak a Fehérló-mondákban nem szereplı epizódjaira vonatkozó adatait. S ennek nyomán közöl Anonymus hiteles hagyományt a szeri győlés szervezı szerepének érzékeltetésekor is. Itt az Ung felıl már korábban bevonultak és az Erdély felıl az átköltözı nép kíséretében érkezettek seregrészei találkoztak össze.120 Az ellenısgeszta seregszervezésrıl szóló elbeszélése a hely kimondása nélkül szintén ırzi a szeri győlés emlékét,

hiszen bizonyos, hogy ott a további feladatok elıkészítése érdekében egyes seregek átszervezésére szintén sor került.

A morvák elleni döntı ütközet nyilván Mojmir országrészének központja, Nyitra alatt zajlott le, és a város megadásának kikényszerítésével végzıdött. Az ısgeszta itt pótolta azt, amit a Pannónia honfoglalás elıtti helyzetképekrıl szóló eredeti regösének a Szvatoplukkal való szövetség miatt kihagyott. Ennek az országrésznek a történetével a nyitrai epizódban is autentikus mondát ırzött meg, amelyet csak Anonymus egészített ki Zobor hegyének helynévmagyarázó mondájával (tudniillik, hogy Zobort ott akasztották föl). Elterjedt feltételezés, hogy a morvákat a honfoglalók marótoknak nevezték. A Zobor-monda azonban arra mutat, hogy a Marót csak morva vezéreknek, Szvatopluknak, Mojmirnak s a Marót unokájának tartott Mén-Marótnak volt a – mintegy a morvákat megszemélyesítı – neve. Magát a népet a regösénekekben a „cseh” helyettesítı néven emlegették. A mágikus logikának megfelelıen éppen azért, mert a honfoglaláskor a csehek nem voltak ellenfelei a magyaroknak. A csehekre való hivatkozás egyébként arra vall, hogy ez a monda aligha fogalmazódhatott meg hamarabb a X. század elsı negyedénél. Természetesen helyettesítı elnevezés az ellenséges vezér, Zobor neve is.121

Azt kell hinnünk, hogy a Dunántúl elfoglalásakor a Veszprém helyén álló földvárban erısebb ırség állomásozhatott. Ezek tagjairól beszélt a regösének helyettesítı néven rómaiakként. Az ısgeszta, mint Anonymus révén tudjuk, a dunántúli küzdelmekrıl szólva hitelesen megkülönböztette a keleti frankok („rómaiak”) fennhatósága alatt álló területet a „szlovének és pannonok” tartományától, azaz Brazlav herceg pannonszláv hőbéres államának dunántúli népétıl, amelynek meghódításáért a honfoglalók talán Vasvárnál vívták a döntı csatát.

Az ısgeszta bizonyára említést tett a budavári romokról is, de Buda várának „Ecilburg” neve anonymusi kiegészítés. Véljük, a német mondai elnevezést azért szerepelteti, mert az ısgeszta csak feltételesen állította a romokról, hogy Attila hajdani városának maradványai, Anonymus pedig Buda „Attilavár” értelmő, állítólagos hajdani német városnevével akarta igazolni: bizonyosan azok. „A hely, amit lábatok tapod, a tiétek lészen” bibliai jövendölésnél is kiegészítette az ısgesztát, Álmosra is alkalmazva azt, holott a határig elvezetı fejedelemrıl az ısforrás nem mondhatta, hogy az új haza földjét tapodta lábaival.

A honfoglalás története az ısgesztának tetemes részét tette ki. Azért is, mert Álmost és Árpádot kívánta példaképül állítani olvasói, hallgatói és a létrejötte idején uralkodó Endre, majd Béla elé. Azért is, mert az ısökkel való azonosság vállalásának kifejezésére szolgált. És azért is, mert az ısök érdemeinek elismertetése révén a régi elıkelıknek az ország vezetésében való

részvételi joga megerısítését, az állítólagos honfoglalási jutalombirtokok felsorolásával a birtokok ezutáni elidegeníthetetlenségének leszögezését célozta.

Az ellenısgeszta ezzel szemben minél kevesebbet igyekezett foglalkozni a kereszténység felvétele elıtti idıkkel. Megvetvén a pogányságot, az akkori érdemeket sem tekintette jogalapnak. A honfoglalásban csak kikerülhetetlen tényt látott, nem lévén keresztény magyarok cselekedete, jelentıséget sem óhajtott tulajdonítani neki. Az ellenısgeszta írójának – és az egyháznak – a szemében a magyarság üdve érdekében csak István cselekedeteinek és Gellért püspök mártíriumának lehetett jelentısége, s ezért példaképül csakis ıket mutatta fel.

Az egyesített krónika hangsúlyozottan deklarálva az ellenısgeszta mentalitását, mintegy hátsó ajtón beengedte a hagyományt is. Álmost megemlítette, Árpád személyének és a honfoglalásnak hajlandó volt jelentıséget kölcsönözni. Honfoglalási elbeszélésében elsısorban az ellenısgeszta anyagát vette figyelembe, az ısgesztából csak két részletre tartott igényt. Az „erdélyi” Fehérló-mondára, amely Álmos megemlítésével a dinasztia ısi eredetét húzta alá, Árpádot pedig úgy mutatta be, mint a népnek új haza birtoklására az Úristen áldását kieszközlı vezérét. A már említett okoknál fogva szerepeltette továbbá a vezérek személynévsorának álcázott méltóságnévsort is, de az ellenısgesztát követve hozzátette, nem a benne felsoroltakat nevezték hét magyarnak. S mert a seregeket – Pannónia királyát most már Szvatopluknak nevezve – itt is csak ennek legyızése után szervezték meg, fejedelmek helyett seregvezetıket mutatott be, akikbıl ennélfogva méltán lettek utóbb csak „kapitányok”.

Kétségtelen, hogy az egyesített krónika igyekezett valamelyest enyhíteni az ellenısgeszta deheroizáló tendenciáin. Azon például, hogy az „elhomályosult monda” szerint a magyarok közönségesen áltatják és elárulják Pannónia királyát, s így vesznek erıt rajta. Belátta, hogy nem kevésbé lekicsinylı a monda bevezetı része sem: az, hogy „Hunor népének” serege harcba indul, de midın támadás éri, egyszerően elvonul. Eredeti közegében, az ellenısgesztában azonban e deheroizáló beállításnál mi sem volt természetesebb. Ezért kellett a Kálmán kori krónikában a honfoglalást ilyetén elıadó „elhomályosult mondá”-nak elhomályosulnia. Fı elemeit pedig az egyesített krónika – mint kimutattuk – Pannónia vendéglátó királyának elárulása helyett arra használta fel, hogy a székelyek csatlakozását elmondja.

Itt jegyzem meg, hogy az öt vár (Sempte, Galgóc és a többi) védılánca István kori, ami nem mond annak ellent, hogy az ısgesztában ne szerepelhetett volna honfoglalás ideiként.

SZOVARD ES KADOCSA Elıször is ismét egy kis külön magánnyomozás a nagyobb

magánnyomozáson belül, annak valószínősítésére, hogy az ısgesztában „Szovárd” (= Csaba) itáliai kalandozása is szerepelt. Ez eléggé bonyolult história, mert írott forrásainkban a fiktív Szovárd és a jóval késıbb tényleg létezı Szovárd és Kadocsa alaposan összekeveredett, amin különben nem is lehet csodálkozni.

A létezı, Léltıl származó Szovárd és Kadocsa, ha testvérek nem is, de valóban rokonok lehettek, mert a Szovárd-nemzetség néhány tagja a keresztény korszakban is viselte a Kadocsa nevet. Minthogy Lél 955-ben halt meg, a tıle származó Szovárd és Kadocsa csupán a legkésıbbi – tehát csakis balkáni – kalandozások egyikének lehettek vezérei. Ezért valószínő, hogy Anonymus az országból a Balkánra költözı „Szovárd” ( = Csaba) ısgesztabeli mondáját e késıi balkáni hadjárat szóbeli hagyományával keverte össze, s a létezı Szovárd balkáni gyızelmeivel tette „hadjárattá” a kivonuló „Szovárd”-Csabának a görög birodalomba (bolgár földre?) való bekérezkedését.

Említettük, hogy Szovárd és Kadocsa a hun történetben is megtalálható, ám ott nem rokonok. A hun történet a maga Szoárdját (az eltérı névalaknak ezúttal nincs jelentısége) „Szoárd törzsökébıl való”-nak mondja, míg Kadocsát Szemény-nembelinek, s ez utóbbi nála a hét hun vezér egyike. A hun idıkbe visszavetített Szovárd itt tehát különálló személy, akinek itáliai kalandozását említi, egyébként minden bizonnyal az Itáliát végigdúló késıbbi Szalárd kalandozó vezérrel cserélve össze. De mivel Szovárdot tévesztette össze Szalárddal, az ısgesztában mégis szó eshetett a „Szovárd” helyettesítı néven szereplı Csaba itáliai hadjáratáról. Azt pedig idıbelileg csakis a honfoglalás idei, 899-es lombardiai kalandozással azonosíthatjuk. Liutprand írja, hogy e sereg magyarjai a Brenta melletti váratlan felülkerekedésük után – tegyük hozzá, mint jóval késıbb Szalárd vezér kalandozói – „végigszáguldoznak az ország egész területén”. Anonymus ezt a hadjáratot – noha elıadását az ısgeszta nyomán a Csepel-szigeti tervek felsorolásánál elı is készítette – végül azért hagyhatta el, mert neki a lombardiai kalandozásra mindenekelıtt a szerinte Zolta idején kinevezett seregvezérek (Lél, Bulcsú, Botond) tevékenységének illusztrálására volt szüksége.

E hadjáratot, amelyrıl itt magyar hagyományból tudott, az ısgeszta ugyanúgy nem részletezte, mint bizonyára a forrásául szolgáló regösének sem, hiszen csupán Csaba kivonulási mondájának bevezetéséül szolgált, ezzel is érzékeltetve, hogy a nagy vitéz „Szovárd” vezér mohóságban és hısiességben nem ismert határt. Ami aztán népének vesztét okozta, mert kivagyiságból oly

sokáig maradt a Balkán ellenséges népei között, még feleséget is közülük véve magának, míg ott halt meg, s vezér nélkül maradt serege nem tudott hazajönni. (A róla szóló mondában, mint a Mén-Maróténál is, kora keményen elítélı igazságtételérıl bizonyára csak a helyettesítı név árulkodott.)

A Szovárd-Kadocsa és a fiktív „Szovárd” összezavarásába Anonymus még az elıbbinél is jobban belebonyolódott a nyitrai és a Glád elleni hadjárattal kapcsolatban. Minthogy „Szovárdot” az ısgeszta nyomán – és talán a Szovárd-nemzetség egy téves családi hagyományának alapján – honfoglaló vezérnek tudta (hisz Csaba valóban az volt), a létezı Szovárdot és Kadocsát – itt már az ısgesztával szemben – Lél leszármazottai helyett, annak felmenıinek hitte, s Hülek ( = Jelek = Üllı) révén Árpád unokatestvéreinek. (Csakhogy az Anonymus által Szovárd és Kadocsa apjának vélt Hülek-Üllı Árpádnak nem nagybátyja, hanem fia volt, Lél nagyapja, Szovárd és Kadocsa ıse.) Anonymus tehát a honfoglalás felvidéki hadjáratában Szovárdot és Kadocsát e téves elképzelése folytán Huba mellett azért szerepelteti, mert az ısgeszta Lél szálláshelyeit e területen jelölte meg. Maga Lél még nem lehet jelen, mert Nyitrát ekkor Huba kapta, s így az csak késıbb lehet Lélé. Anonymus ezért úgy gondolja: Lél rövidesen a kiköltözött Szovárd és Kadocsa örökségeként jutott hozzá, tehát azoknak ott Hubával együtt kellett érdemet szerezniük. A Glád elleni – jóval késıbbi s valójában belsı – háborúban pedig azért teszi meg Szovárdot és Kadocsát is vezérnek Vajta mellé, mert a Temesköz éppen „Szovárd” vezér kivonulási útvonalába esik.

BIRTOKOK Az állítólagos Árpád idei birtokadományozásokról szólva már

elmondottuk: Anonymus adatai itt abból a szempontból hitelesek, hogy valóban az ısgesztából merítette ıket. Az ısgesztának viszont távolról sem az volt velük a célja, hogy holmi hiteles honfoglalási birtoklástörténetet adjon elı. A vezetı réteg érdekeinek megfelelıen e tekintetben tudatosan vállalt minden anakronizmust.

Azt is, hogy a feudális új rend szelleméhez igazodva fejedelmi adománynak állítsa be az elsı foglalású földeket, de azt is, hogy honfoglalás ideinek tüntesse fel akár a késıbb szerzett, sıt a Géza-István korában elvileg valóban adományozott birtokokat. Birtoklistáján némelyeknél a Géza és István korában megmaradt, másoknál az Aba Sámuel vagy Endre korában visszakapott birtok-egyharmadok szerepeltek. A birtokok elnyerıinek az érdekelt nemzetségek legrégibb ismert ısét tüntette fel akkor is, ha azok

Etelköz földjében porladtak. De még a személyként fiktív Elıdöt is birtokszerzı ıssé tette meg. (Igaz, dinasztikus okból arra nem utalhatott, hogy Szabolcs Álmos unokája volt, és Szabolcsnak egy jelképes Elıdtıl való származtatása jogosnak is tőnt fel, minthogy Szabolcs az elıd méltóságot töltötte be.)

Említettük, hogy az ısgesztában sokkal több „honfoglalás idei” birtok szerepelt – éspedig talán éppen száznyolc (valójában Endre kori családé) –, mint amennyit közülük Anonymus is felsorol. Bors és Velek (illetve István kori leszármazottjuk), akiknek az ısgeszta ispán voltukat is feljegyezte, belsı emberei lehettek István királynak, ami egyébként megfelel annak a felfogásunknak, hogy a kabarok a keresztény állam megalapítóját kezdettıl fogva támogatták, legalább úgy, mint német lovagjai.

Anonymus idejében a birtokfelsorolásnak jogi értelemben már semmi jelentısége nem volt, ezért ıt jóformán csak a vezérnévsorban és a „kun” vezérek névsorában szereplık „jutalombirtokai” érdekelték. Rajtuk kívül még azoké, akiket konstruált hadmőveletei szereplıinek vélt, illetve akiknek birtokszerzésével kapcsolatos mondát ismert. Az Erdély elfoglalásáról szóló regöséneket többek között azért is iktatta be mővébe, mert Tétény birtokait nem találta az ısgesztában (mint említettük: a gyulacsalád Erdélybe költözése miatt felejtıdtek el). Az ısgeszta így megrostált birtokfelsorolását mással is kiegészítette. Például Tas általa feltételezett nagybátyja, Kölpény és annak fia, Botond Vajas melletti földjeivel. Nyilván az ısgesztában nem szereplı, de a szóhagyományban az ı korában is még igen népszerő Botondnak akart ezzel egyrészt birtokot, másrészt elıkelı ısöket szerezni. De hogy Kölpény (akinek neve mögött Gyırffy György szerint egy normann néprész elnevezése húzódik meg) valóban apja volt-e Botondnak, s fıleg, hogy Anonymus milyen elképzelés alapján tette meg Kölpényt az Árpádházi Tas rokonának, az eléggé rejtélyes.

A kihagyások folytán Anonymusnál a birtokok eloszlásában nagy aránytalanság támad. A „kun” vezérek legtöbbje az ország északi-északkeleti részén települt meg, s így a kabarok lakta vidéket úgyszólván feltérképezik az általa megjelölt földek, az ország más részeiben pedig a birtoklás tekintetében óriási fehér foltok tátonganak.

Az ellenısgeszta azonkívül, hogy az állítólagos honfoglalási birtokadományozást eleve nem fogadta el örök érvényő jogforrásnak, az ısi birtokok sorsát már csak azért sem viselte szívén, mert e birtokok urai a munka keletkezésének idején nagy többségükben Salamon király ellenfelének, Géza hercegnek a táborába tartoztak.

A birtokfelsorolást az egyesített krónika sem vette át. Kálmán korában joggal vetıdhetett fel az a vélemény, hogy ha az egyház és a király kezén lévı

birtokok jegyzékét nem szükséges a krónikában szerepeltetni, miért történjék ez a nemesek birtokaival.

KALANDOZÁSOK Regino évkönyvének folytatója is volt, s ez feljegyezte a magyarok számos

nyugati kalandozását. Tudós kutatóink megállapították, hogy a krónika ennek 907-912-es, majd négy késıbbi, különbözı évekre vonatkozó feljegyzését vonta össze két hadjárattá. Anonymus szintén így gazdálkodik az anyaggal, ha nem is mindig mondja el ugyanúgy az eseményeket. Itt is azt tapasztaljuk tehát, mint a reginói szövegeknél: a krónika és Anonymus közös forrásból merít. S ez a közös forrás itt sem közvetlenül Regino folytatója, hanem az ısgeszta, amely a már említett módon támaszkodott Regino és Regino folytatójának feljegyzéseire.

Az egyesített krónika ezúttal is pontosabban másolta az ısgeszta szövegét, mint Anonymus, aki azt néhol egészen szabadosan kezeli azért, hogy a krónikában meglévıt a lehetıségig kikerülje. Kifejezı ellenpéldája ennek a 922 körüli lombardiai hadjárat részletes leírása, amelyet híven idéz, mert az egyesített krónika Waldo fivérének az ısgesztába bekerült, magyar nyíltól az illemhelyen történt sajátos halálát kihagyta, s így ı mégis a krónikától eltérı elbeszélést nyújthat.

Anonymus a kalandozások leírását sokszor megfejeli az állítólagos Zolta idei seregvezérek, Bulcsú, Lél és Botond szerepeltetésével. Bulcsú és Lél balkáni hadjáratának adatait pedig nyilván regösénekból vette, amit szokása szerint a hadjárat elbeszélése elıtt a regösénekekre való célzással jelez. E kalandozást azonban hódító hadjáratnak tekinti, eredményeit területfoglalásnak, s ennek alapján írja aztán mőve 57. fejezetében: „Zolta vezér... pedig kitőzte Magyarország határait: a görögök felé egészen a Vaszil kapujáig és Rác-földig, nyugat felé egészen a tengerig, ahol Spalato városa van”. Ha ez a határmegjelölés csakugyan benne lett volna az ısgesztában, a Kálmán kori krónikának minden oka meg lett volna rá, hogy átvegye. De mivel ez nem történt meg, véleményem szerint Bulcsú és Lél görögországi kalandozása csupán azoknak a zsákmányszerzı hadjáratoknak egyike volt, amelyek a bizánci udvart végül is adófizetésre kényszerítették, nem pedig az ország határait ilyen mértékig kiterjesztı, területszerzı háború.

Az ellenısgeszta a kalandozások elbeszélésénél más idegen forrásokat használt, mint az ısgeszta, s elkerülte, hogy ugyanazokról a hadjáratokról

írjon. Fıképpen azonban a kalandozások megítélésében üt el a másik ısforrástól. Augsburgi Gerhard mőve vagy más nyugati forrás nyomán elıadott augsburgi csataismertetéséhez például egy isteni beavatkozást ad hozzá, természetesen a magyarok ellen, mikor a Lech folyó „csodás” megáradásáról beszél. Nem lehetetlen, arra válaszként, hogy az ısgeszta – pogány kori monda alapján – Lél és Bulcsú halálát dicsıvé tudta tenni, a magyar vezérek hısiességét, ellenfeleiken a bitó árnyékában felülkerekedni tudó bátorságát mutatva be, legfıképpen pedig – az eredeti pogány mondát kiegészítve – a kalandozások „keresztényi” mentı magyarázatát is megtalálta, amikor a kalandozók Isten ostora szerepére hivatkozott.

Az egyesített krónika mind az ısgeszta, mind az ellenısgeszta kalandozási elbeszéléseit átvette, s nem – vagy talán csak alig – változtatott rajta, hogy az egyik forrásának tolmácsolása azokat hıstetteknek, a másiké meg rémtetteknek állította be. A kalandozások között megismétlıdı többéves szüneteket, amelyekrıl a krónikában olvasunk, amelyeknek történeti alapjuk nincsen, s egy-két kivétellel az ısforrásokban sem szerepeltek, a Kálmán kori vagy egy még késıbbi krónikás részben elrendezı szándékkal iktathatta be, részben azért, hogy a sok dúlás, öles, rombolás között némi nyugvóponthoz juttassa olvasóját, hallgatóit.

A krónika Botond-mondája nem volt benne az ısgesztában, hiszen Anonymus megjegyzi: leírva azt ı nem találta. Mivel Anonymus a (hagyományos nevén „Lehell, helyesen:) Lél kürtje történetet sem adja elı, a kutatás úgy véli, a Botond-mondával együtt ez is csak a XIII. század végén kerülhetett a krónikába. Csakhogy Anonymus megjelöli Lél és Bulcsú kivégzésének helyét, mégpedig nem a valóságnak megfelelıen Regensburgban, hanem a szakrális mondára jellemzıen: helyettesített színhelyen, az Inn folyónál. Már ez felkelti a gyanút, hogy a monda igenis szerepelhetett az ısgesztában, és Anonymus csak azért hagyta ki mővébıl, mert úgyis olvasható volt a korabeli krónikában.

Hogy pedig a gyanú alapos, arról egy külön kis magánnyomozással meg is gyızıdhetünk.

LÉL KÜRTJE A kalandozások között olvasható a krónikában, hogy Konrád császár

bosszúhadjáratra indult Magyarország ellen, amiért magyarok dúltak birodalmában, Augsburghoz érve azonban egy otthon támadt belsı háborúság

miatt kénytelen volt visszafordulni. Amikor aztán évek múlva a magyarok Augsburgot kezdték ostromolni, Konrád császár Ulrik püspök hívó szavára ott termett, s most aztán végzett a kalandozókkal. A két, egymással összefüggı történet – ezt már tendenciájuk is jelzi – az ellenısgesztából való, az „addig jár a korsó a kútra” káröröme beszél belıle; a magyaroknak ott kell elpusztulniuk, ahol a császár jogos büntetı szándéka az elsı alkalommal félresiklott. Augsburg tehát a pogány magyarság elkerülhetetlen végzetének jelképe itt. Csakhogy az elsı elbeszélésnek történeti alapja nincs, és Augsburg alatt nem Konrád serege verte meg a kalandozókat, hanem Ottó császár hada. Hogyan kerülhetett az ellenısgesztából származó szövegbe Konrád neve?

Bármilyen különös, ha nem is közvetlenül: az ısgeszta Lél kürtje-mondájából! Abban hívják az Augsburg alatt gyıztes császárt Konrádnak. S azt is megfejthetjük, hogyan lett ott Ottó császár Konrád.

A pogány kori monda, amit az ısgeszta felhasznált, két elembıl táplálkozott. Abból, hogy a gyászos végő ütközetben a magyarok csakugyan megöltek egy igen magas rangú személyt, Konrád lotaringiai herceget, amit aztán Lél és Bulcsú kivégeztetésén keseregve, némi vigaszként emlegethettek. És abból, hogy egy kicsorbult díszkürtöt (ami talán valóban a ma is meglévı jászberényi kürt volt) – joggal vagy nem joggal – Lél vezér kürtjének véltek; úgy gondolták, a kürt azért csorba, mert Lél azzal agyonütötte a herceget. E két összetevıbıl kerekedett ki a szakrális megkötöttségeknek alávetett regösének.

Hogy a Lél kürtje-monda még a pogány korszakban keletkezett, azt nemcsak az a pogány hiedelem bizonyítja, amellyel Lél a császárt másvilági életére szolgájává teszi (s amelyet például Marco Polo feljegyez a korabeli mongolok fejedelmi temetéskor folytatott gyakorlataként), hanem a jellegzetes helyettesítések is. Az ellenség fontos vezérének kimondani tilos nevét „Konrád hercegrıl” „Konrád császárrá” változtatva, ítéletosztó szerepében Ottó császárt (valójában Henrik bajor herceg volt az) mondták Konrádnak. A kivégzés baljós helyének nevét is másra cserélték; Regensburg helyett az Inn folyóra. Korábbi magánnyomozásunk során rámutattunk, hogy e mondánál már a szakrális követelményrendszer eresztékei meglazulásának lehetünk tanúi. Az ellenség nevénél már nem ragaszkodik teljes, csak némi megkülönböztetéshez; baljós eseményt is közread, ha felemelınek érzi; végül a kivégzés helyének mágikus helyettesítésénél – az énekmondónak a valósághoz közelíteni akaró erıfeszítéseként – bár egy másik színhelyet választ, de ugyancsak csatavesztését. A megkövült hagyomány és a valóság közelebb hozására irányuló próbálkozásnak más jele is van a X. század közepének magyar pogány világában.122

A pogány kori Lél kürtje-mondában azonban még aligha volt benne az

elfogott magyar vezéreknek a kalandozások okát-jogát magyarázó érvelése. Ezzel az Endre-Béla kori ısgeszta egészítette ki a mondát. Az a mentség hangzik itt el, ami miatt az ısgeszta a kalandozásokat kegyetlen, de a magyarság életrevalóságát, vitézi elszántságát bizonyító eseménysorként adhatta elı: a magyarok Isten bosszuló rendelésének engedelmeskedtek, és ha az Isten ostora szerepnek nem tettek volna eleget, a büntetendı népek elfogták és megölték volna ıket. Itt exponálja az ısgeszta teljes nyomatékkal a Magógtól való származtatás keresztényi jelentıségét.

Az ellenısgeszta viszont – e felfogással szöges ellentétben – azt akarta kifejezni, hogy isteni rendelés, elkerülhetetlen igazságszolgáltatás volt a keresztény országokat pusztító pogány magyarok bőnhıdése, a császár büntetı kardja már jó elıre ott függött a fejük fölött. A bosszúra induló, de pillanatnyilag visszaforduló császárról szóló történet azonban merı spekuláció lévén, az ellenısgeszta e részletnél nem mondhatott nevet, ezért aztán a történet másik részében, az augsburgi csata elmondásakor Ottót sem nevezhette meg, hanem mindkét esetben csupán a „német császár” kifejezést használta. Az egyesített krónika viszont az augsburgi csatavesztés ısgesztabeli Lél kürtje-mondájából átvéve a pogány mondának a császárt helyettesítı nevét, a Konrádot, az ellenısgesztából pedig, hogy Lélt és Bulcsút Augsburgnál fogták el, értelemszerően Konrádot tette meg az augsburgi csata „német császárá”-nak. Ennélfogva a korábban Augsburgból kénytelenségbıl visszaforduló „német császár” szintén Konrád lett a Kálmán kori krónikában.

A krónikának Augsburggal kapcsolatos történeteibe így hát csak azért kerülhetett be a „Konrád császár”, mert a Lél kürtje-monda jelen volt az ısgesztában.

A HÉT GYÁSZMAGYAR Az augsburgi vereséggel kapcsolatos az ellenósgesztának a

gyászmagyarokról szóló története, bár a krónikában – és már az ellenısgesztában is – szerkezetileg elválasztották a kalandozásokkal foglalkozó résztıl. Ez csupán a hétmagyarral való szembeállítása érdekében történt.

De hogyan jelenthetett ki olyat az ellenısgeszta, s fıleg hogyan vehette át a hagyományok irányában kíméletesebb egyesített krónika is azt, hogy a hétmagyar nem a hét vezér volt, hanem a gyászmagyarok?

A „gyászmagyar” kifejezés tulajdonképpen egy, a krónikában romlott „Hét

Mogor et Gok”, illetve „Heth Magjar et Gyak” megjelölés (a Thuróczy-krónikában: „Gyız”) kétséges értelmezéseként keletkezett; emez pedig az ellenısgesztaszöveget átvevı krónikás belemagyarázásából.123 Olyan feltételezés is van, hogy a romlott szöveget „hét magyar és diák”-ként kellene felfogni, minthogy az Augsburgból megmenekültek a kántálva kolduló diákokéhoz hasonló életre kényszerültek. Énekmondókról van szó. Ami kiderül abból is, hogy a gyászmagyarok említése után a krónika a hét vezérnek magukról költött énekeire tereli a szót, a Pozsonyi Krónika pedig megjegyzi: e menekültek Szent István koráig éltek, hogy házról házra járva énekeljenek és kolduljanak. István korában a regösöket, igriceket külön falvakba telepítették (mint általában a mesterségeket őzıket), s a krónikás tévesen e krónikában szereplı énekmondókra gondolt. A Képes Krónika meg a védıszentjükrıl fázároknak nevezett bélpoklosokkal azonosította a kirekesztetteket.

Elıször is arra figyeljünk fel, hogy bár az augsburgi vereségbıl hazakeveredett hét emberrıl van szó, az ellenısgesztából származó elbeszélés a vereséget nem Augsburg alatt, hanem más idıben, szereplıkkel, helyettesített színhelyen, Eisenachnál jelöli meg. A történet tehát pogány kori magyar mondából származik. Erre vall az is, hogy állítólag azért büntetik ıket, mert „nem választották társaikkal együtt a halált”, vagyis nem küzdöttek velük utolsó leheletükig. A történteknek a magyar hitvilágból következtethetı okaira Gyırffy György mutat rá124: olyan, a magyarok minden titkát tudó fıemberek váltak a németek szolgáivá a másvilágon, mint Lél és Bulcsú, és nem volt honi sírjuk sem, ahol a megszabott idıkben bemutatott áldozatokkal ki lehetett volna engesztelni ıket, nehogy ártó szellemekké váljanak, méghozzá immár az ellenség szolgálatában! S ugyanez vonatkozott a csatavesztéskor elhullt, az azt követı meneküléskor megölt sok ezer magyarra. A hiedelmek szerint az ebbıl támadt veszély mágikus kivédését célozta tehát, hogy a hazakerülteket arra ítélték: házról házra járva énekeljék Lél és Bulcsú végzetét és túlvilági sorsukon fordító bátor tettüket – vagyis a Lél kürtje-mondát.

A magunk részérıl csak azt nem hisszük el, hogy minden megmenekültre – ezrekre – ugyanez a sors, keserő feladat várt volna. A mágikus megoldások jelképesek; nemhiába beszél a monda hét hazatért magyarról: az egész elveszett sereget heten jelképezték, nyilván azért, mert akárcsak a 942-es ibériai, az augsburgi kalandozó sereg is hét seregrészbıl állt, hét vezér parancsnoksága alatt. S mivel éneket kellett mondaniuk, a mágikus kivédés céljára kiszemeltek eleve regösök lehettek. A krónika szerint a németek fületlenül, megcsonkítva küldték haza ıket. Nem a németek tették ezt, hanem saját maguk; szerepükbıl következett: a pogány korban a gyászolók meghasogatták arcukat.

Az eredeti magyar monda tehát az országot járó hét gyászoló regösrıl

szólt.125 Hogy ezt a feladatot kapták, azzal Taksonynak politikai célja is lehetett. Véget akart vetni a nyugati kalandozásoknak, s a regösök országjárása arra is szolgált, hogy lehőtse a túl vérmes kedélyeket. Ez tükrözıdik az ellenısgesztának abban a beállításában, amely szerint a németek küldték haza e hetet, elrettentı üzenettel, s hogy elrettentésül fosztattak meg a fülüktıl is.

A keresztény korszakban aztán némi bizonytalanság támadt. A XIII. századi Albericus tudósítása szerint az augsburgi vereség után életben maradt és Magyarországra visszatért hét magyar közül „egy király lett”. Kristó Gyula helyesen állapítja meg, hogy Taksony nagyfejedelemségét örökítette meg ez a hét gyászmagyar mondai keretébe ágyazott hír126, de szerintünk korántsem a vereség résztvevıjeként: a gyászmagyarok emléke keveredett össze a hétmagyar, vagyis a hét vezér emlékével, márpedig Augsburg után Taksony lett – mintegy – az „elsı vezér”. A monda már a németekhez is torzultan került el, azért vetekszik Aventinus szintén úgy, hogy Taksony ott volt Augsburgnál, de még – s ez már az ı hozzáadása – Csaba is. Az utóbbi éppen lombardiai hadjárata révén tehetett szert gonosz hírre a bajoroknál, mert hazatérı serege volt az, amely az addigi Bajorföldhöz tartozó Dunántúlt elsınek szállva meg, elszakította a keleti frank királyságtól. S ha egy jól értesült régi híradás ehhez még netalán hozzátette, hogy Csaba vezér hazájába visszatérve „földönfutóvá” lett, a jóval késıbbi krónikás, mint Aventinus, máris a hét, hazatérve földönfutóvá lett gyászmagyar egyikének gondolhatta.

Emiatt a bizonytalanság, a „hétmagyar” és a „hét magyar” összekeveredése miatt; az ellenısgeszta szerzıje talán ıszintén hitte – mindenesetre pedig felhasználta –, hogy a hétmagyar kilétét a magyar köznép is rosszul tudja, nem a hét vezér, hanem a hét gyászmagyar értendı rajta. Fıleg meg abban volt döntı szerepe e bizonytalanságnak, hogy az egyesített krónika ezt a magyar mondára „alapozott” elképzelést alternatívaként felvette szövegébe.

BEKÖLTÖZÖTTEK Az ısgesztának az uralkodó osztály különbözı rétegei „kiegyezési

okmányaként” a honfoglalóktól származó nemesi nemzetségek ısein kívül tartalmaznia kellett a késıbb beköltözöttektıl eredı, nemességet nyert – birtokokat kapott – családok ıseinek szerzett jogait is. Anonymusnál érzékelhetı, hogy az ısgeszta a beköltözöttek birtokait szintén megörökítette. Vagyis az, ami a krónikában a beköltözöttek névsora, az ısgesztában a

birtokfelsorolások folytatása volt, külön fejezetben. Az ellenısgeszta sem a honfoglalóktól származók, sem az idegenbıl

eredık birtokairól nem adott híradást. Csupán fontosabb szereplıinek egyházi adományairól, nemzetségi monostorairól számolt be, olykor eltemettetésük alkalmából. Lehet, hogy az egyháznak adományozott földeket külön is felsorolta, ez azonban nem került be az egyesített krónikába, amely, mint említettük, a honfoglalóktól származók birtokfelsorolását is számőzte. Kálmán király idejéig annyi föld cserélt gazdát, hogy az eredeti birtokok örökérvényőségének illúziója már fel sem merülhetett. Viszont az egyesített krónika nagy jelentıséget tulajdonított a Géza és István korában beköltözött térítı lovagok érdemeinek. Ezzel bizonyára az ısgeszta honfoglalási érdemet tekintı jogalapját akarta megrendíteni. A lovagok birtokhelyeinek megnevezésétıl ugyan eltekintett, de a beköltözık nevét s a keresztény érdemeikrıl szóló híradásokat átvette az ısgesztából. Ezzel aztán annak birtokfelsorolásából egyszerő névsort csinált, amelyet a honfoglaló vezérnévsor (ma „kapitányok”) párjaként tüntetett fel. Azt érzékeltetve, hogy a honfoglalás megszilárdításában hét magyar seregvezetı, a keresztény térítésben és a pogányság megfékezésében pedig ennyi és ennyi külföldrıl jött lovag szerzett érdemet. Ez az egymás mellé állítás a régi ellentétek kölcsönös kiegyenlítését szolgálta.

Az ısgesztában felsorolt térítı lovagok számáról ma már fogalmunk sem lehet. Ezt a listát Anonymus nem vette át, a krónikában pedig mindinkább a XIII. század közepéig külföldrıl jött királynék kíséretébıl betelepedettek lajstromféléjévé vált. Sıt kutatóink véleménye szerint még egy-két magyar család is idegenbıl jött elıkelı ıst keresett benne magának. A valóban Géza és István korában érkezettek közül kimaradtak azok, akiknek családja közben kihalt, vagy utódaik az udvarban többé nem játszottak szerepet. De az is elıfordult, hogy II. Géza idején beköltözöttet Géza fejedelem korában betelepültnek írt be valamelyik késıbbi krónikás.

A meglévı listából az eredetiek közül megmaradtakat sem könnyő kiválasztani. Csupán Vencellin és a Hont-Pázmány testvérek szerepeltetése teljesen hiteles. Magunk Kézaira hallgatunk, amikor Tiboldot mint Németországból elsıként bejött lovagot említi, mivel ennek a közlésének hitelét Horváth János sem tartotta kizártnak. (Ámbár például Gyırffy szerint Tibold – Tiedbald – I. Endrének volt udvaronca.) A krónikának ebben a névsorában Vencellin leszármazottairól más adatot találunk, mint az István-fejezetben. Kutatóink több okból is a Rádira vonatkozó közlést tartják hitelesnek, Jakot pedig XIII. század végi krónikás betoldásának tulajdonítják. Gyırffy szerint – említettük – a Jak-nemzetség talán nem is német, hanem ısi magyar származású.

Az egyesített krónika az ısgesztának Istvánnal kapcsolatos néhány kemény megjegyzését a beköltözöttek névsorába, a Hontról és Pázmányról szóló sorok közé helyezte be, hogy elvonja róluk a figyelmet.

GÉZA E helyen például azt olvashatjuk, hogy Géza fejedelem Montban és

Pázmányban lelt segítséget, „de még inkább Istenben”, majd rögtön hozzátéve: „István pedig az ı tanácsukkal és segítségükkel kerekedett a magyarok fölé”.

Ebbıl mindenekelıtt azt érthetjük meg, miért hagyta ki az egyesített krónika az ellenısgesztának azt az állítását, miszerint Géza fejedelem a kereszténység terjesztése során kezét bevérezve alkalmatlanná vált az egész magyarság megtérítésére. Ezt ekkorra már úgyis átvette István legendája (késıbb Kézai gesztája mentette vissza az ellenısgeszta szövegébıl), az ısgesztából idézett értékeléssel pedig nem fért össze. Az ellenısgesztát ennél a kijelentésnél az vezette, hogy István király kegyes keresztényi bemutatása érdekében az erıszakos tettek emlékét egyedül Géza rovására írja. Egyébként – véleményünk szerint – az ısgeszta az Istenre számító Géza és a magyarokat idegen sereggel megtörı István szembeállításánál nem a hit mélységérıl beszélt, nem abban tett különbséget, hanem Gézának az Endre-Béla kori nemesség tudata szerinti világias keresztény felfogását állította szembe az egyházi neveltetésú István kérlelhetetlen buzgalmával. Azt azonban semmiképp se felejtsük el, hogy világias és egyházias között tulajdonképpen a keresztény feudális átalakítás engedékenyebb vagy következetesebb véghezvitele értendı. S ebbıl a szempontból Géza és István érdeme között nincs más különbség, mint ami egy haladó fordulat kezdeményezıje és megvalósítója között mindenkor létezik.

Gézát Anonymus Magyarország ötödik fejedelmének mondja. Hogy így állt-e az ısgesztában is, nem tudtuk eldönteni. Árpádtól számítva Géza – a névleges fejedelem Zoltát is beleértve – a mi tudomásunk szerint valóban az ország ötödik fejedelme volt, természetesen Fajsszal együtt. Fel lehet tenni, de még csak nem is valószínősíthetı, hogy az ısgeszta szerzıje, ha Fajszról nem is, egy kimondhatatlan nevő fejedelemrıl tudott valamit. Ez esetben az ısgeszta is ötödik fejedelemrıl beszélt. Anonymus azonban semmiképp sem lehet tanúsítója ennek, minthogy ı Álmost is behozza a Kárpát-medencébe, és a hatalmat itt adatja át vele Árpádnak. Hogy tette ezt azért is, mert az

ısgesztában öt magyar fejedelemrıl olvasott, vagy éppenséggel Álmost is magyarországi fejedelemnek tartva kijavította az ısgeszta adatát, erre nem tudunk felelni. Úgy gondoltuk: a mérleg nyelvét az István-legenda a „negyedik fejedelem” javára billenti, mert nem valószínőtlen, hogy ez a mő az ısgeszta adatát átvéve mondja Gézát negyediknek.

ISTVÁN Az egyesített krónika István-képe természetesen elıtérbe helyezte a

kegyesség glóriáját viselı alakot, annál is inkább, mert István király ekkor már Szent István volt. Krónika lévén azonban, politikusabb eszközökkel járt el az ekkor már meglévı legendánál. Bár ellensúlyozni vagy kikerülni igyekezett a keményebb tényeket – például Istvánnak dédapja iránti állítólagos jó cselekedetével (Erdıelvi Zoltán), azzal, hogy a bolgár hadjárat mögé rejtve nem szólt Ajtony leverésérıl, hallgatott Tanuzaba haláláról, Gyulát elszánt pogánynak állította be –, ugyanakkor nem hagyta el teljesen, csak a figyelem középpontjából vonta ki az ısgeszta háborgó szavait. A megszenvedtek hangjának megszólaltatása szintén hozzátartozott a Kálmán kori társadalmi kiegyenlítéshez.

Az egyesített krónika így is az ellenısgeszta idealizált képét nyújtotta Szent Istvánról, szó szerint átvette a kegyes cselekedeteket, amelyeket az felsorolt, csak a legendahangulatúakat kerülte. De elsısorban nem István miatt, hanem napi politikai érdekbıl tulajdonította Vazul megcsonkíttatását – az ellenısgeszta-belinél sokkal durvább formában – teljes tudatossággal történı gonosz cselekedetként Gizella királynénak. Ennek okairól már beszámoltunk.

Az ellenısgeszta (és nagyrészt az egyesített krónika) István-ábrázolása és az ısgesztáé között két közelkorú elfogultság áll egymással szemben. Az ellenısgesztában a dogmatikus egyház és a neofita buzgalmú hívók felfogásával találkozunk, ık a római típusú magyar kereszténység és feudalizmus megteremtıjében egyedül a keresztény hitvallót látják. Az ısgeszta szemlélete mögött egy, a pogány kor hitvilágától ugyan távol került, a kor berendezkedésérıl viszont fájó szívvel lemondott, s István királytól elszenvedett veszteségei fölött még mindig nehezen napirendre térı, érdekeit gyakorlatiasan képviselı réteg ellenérzései húzódnak meg. Azoké, akik nagy veszteségek árán vívták vissza magukat a jelenlegi szőkebb mozgásterő kiváltságosak közé.

Az ısgeszta mögött álló réteg elismeri István hatalmát, de nem látja be mővének nagyságát még annak ellenére sem, hogy a pogány lázadókkal szemben végül is azért állt a feudális állam fenntartása mellé, mert megértette, ezé a jövı. Személyes indulatai miatt nem tudja igazán tisztelni e jövı megalapozóját. Nem, mert kényszerően lemaradt, mert – mint az ısgeszta szerzıje írja is – István idején azok kerültek az élre, akik elıbb csatlakoztak az új hithez. Az eltökélt keresztény államalapító helyett csak egy kemény, szigorú, erıszakos, távolról sem mindig igazságos uralkodót mutat be Istvánban. Egyetlen pillanatra ismeri el következetességét, azt is Tanuzaba pogánykodáshoz ragaszkodásának szörnyő megtorlása kapcsán villantja fel, amikor annak kereszténnyé lett fia bántatlanságát említi. De ezek voltak István iránt az ısgeszta keletkezésekor uralkodó Vazul-fiak, Endre és Béla király érzelmei is.

S akár valóban „N”., azaz Nicolaus – Miklós püspök –, a Tihanyi Alapítólevél nevezetes helyleírásainak megszerkesztıje volt az ısgeszta szerzıje, akár egy másik, a latin fogalmazásban jártas, a régi magyar vezetı rétegbıl való és erısen odahúzó egyházi férfiú, az ısgeszta bravúros megalkotása arról vall, hogy az egyháziak között is lenniük kellett olyanoknak, akik e réteg sérelmeit és nosztalgiáit teljes mértékig a magukénak érezték, és teljes átéltséggel tudták kifejezni. Ez még jobban aláhúzza, hogy az ısgesztában nem a pogányság iránti vonzalom és nem általában a régi hagyományok megırzésének vágya, hanem a feudális rend elıtt élt ısök – csakis a régi vezetı réteg ıseinek – szerepét felmutatni, elveszett világát visszaidézni akaró dicsıségvágy nyilvánul meg. Olyanok részérıl, akik tudták, visszafordulni lehetetlen, de hitték, hogy megállni itt még talán lehet. Azon, hogy „itt”, nem István felfogását értették, hanem körülbelül azt, ahogyan Aba Sámuel értelmezhette az új rend kezelését.

De természetesen ott nem lehetett megállni, ahol az ısgeszta mögött álló réteg gondolta – s ezt jól tudta Kálmán király –, nosztalgiájukkal azonban nekünk, az utókornak hallatlan szolgálatot tettek, írásba foglalták az ısi szóhagyománynak legalább egy végtelenül becses töredékét. Rajtunk múlik, hogy végre ráismerjünk arra, amit ık – Anonymus még idejében nyújtott segítsége révén – megmentettek a feledéstıl.

AZ ISTVÁN-FEJEZET RÉSZLETKÉRDÉSEI Hogy az ısgeszta nem tartalmazott Gyulát elítélı szöveget, kimutattuk.

Arról is beszéltünk, hogy Anonymus éppúgy nem akart Gyula miatt az egyházzal, mint ahogy a Vazultól való származtatás miatt a dinasztiával szembekerülni. A Gyula elfogásáról szóló ısgesztarész rekonstruálásánál azt próbáltuk egy fél mondat áthelyezésével és egy apró közbeszúrással visszafordítani, amit Anonymus hasonló, bár ellentétesen alkalmazott eszközökkel (áthelyezéssel, apró kihagyással) az eredetivel szemben Gyula helyett István javára értelmezett.

Aligha hiteles az ellenısgeszta elbeszélése a székesfehérvári egyház püspöki vállruháinak olyan különleges kiváltságáról, hogy a vállruhákat felöltve bármely püspök királyt koronázhasson. A magunk részérıl arra gondolunk, hogy ezzel az állítással az ellenısgeszta I. Endre megkoronáztatását igyekezett legalizálni, mert a pogánylázadás után megmaradt három püspök funkciója bizonyára nem fedte a koronázáshoz szükséges egyházi elıírásokat.

Az óbudai egyház István által való alapításának elbeszélését az ellenısgeszta valószínőleg nem tartalmazta. Kutatóink megállapították, hogy a krónika állításával ellentétben, a budai prépostságot Péter alapította, s hogy ez a történet minden valószínőség szerint a XIII. század végi krónikás, Ákos mester révén került a krónikába, ki tizenhét éven át volt e prépostság vezetıje. A krónikának a szent jobbra való utalását azért nem tekinthetjük az ellenısgesztából valónak, mert Szent Istvánnak ez az ereklyéje csak 1084-ben, az ellenısgeszta létrejötte után került elı.

Mivel korábban kifejtett véleményünknél fogva az ısgeszta egyáltalán nem keverte bele Gizella királynét Vazul megvakíttatásába, csak az egyesített krónikában nyerhette az ısgesztából származó szövegrész azt a formáját, amely szerint Gizella elhatározta Budával a „királyné atyafiának”, Péternek, királlyá tételét. Az ısgeszta olyat sem állított, hogy Gizella akarta volna Péter kezére játszani az uralmat, ezért az eredeti szöveget véljük visszaállítani, amikor a „királyné” atyafiát a „király” atyafiára változtatjuk. Annál is jogosabban, mert Péter lényegesen közelebbi, vér szerinti atyafia volt a királynak – ami valóban oka és jogcíme volt királlyá tételének –, mint Gizella királynénak, akivel csupán nıtestvérének házassága révén került rokonságba.

A Vazul megvakíttatásában részt vevı Budával kapcsolatban felmerül a kérdés, azonos-e azzal a Budával, aki Devecserrel együtt Bolyát és Bonyhát elárulta. Illetve, hogy egy Buda volt-e, vagy kettı? Szerintünk csupán a krónikaegyesítés mechanizmusa csinált az egyetlen Budából kettıt. Ez az ember nyilvánvalóan a király parancsát hajtatta végre Vazulon, valószínőleg csakugyan Sebes nevő fiával. Ezért koncolták fel gyermekeivel együtt Péter elsı előzetésekor. Minthogy a népítélet egybeesett a Péter elleni felkeléssel, a késıbbi szóbeszéd a gonosz hírő embernek Péter idején elkövetett bőnt is

tulajdonított, így lett az emlékezetben árulótársa Devecsernek, holott ekkor már nem élt. Az ellenısgeszta szívesen használta fel ezt a szóbeszédet arra, hogy az ısgeszta adatának ellentmondjon, teljesen elhallgatva a Vazul megcsonkítása miatti népfelháborodást. A két szöveg egyesítésekor az ugyanarra a Budára vonatkozó kétféle adatból két Buda lett, egy, akit megöltek, és egy, aki emennek halála után besúgóként mőködött. Külön személy voltuk hangsúlyozása és „kettıjük” elválasztása kedvéért nevezi az összeszerkesztı az István által Vazulért küldött Budát „Egyrıl fia”-ként, a Gizella királynéval Vazul megvakíttatására szövetkezıt pedig „szakállas Budá”-nak. De a látszólag két személy viszonylatában áruló módon változatlan maradt, hogy István király belsı emberérıl, tanácsadójáról, tehát mégiscsak ugyanarról a „szakállas Egyrıt fia” Budáról van szó.

PÉTER A krónika a Péter király elleni győlöletet azzal indokolja, hogy az új király

a magyar vezetı réteget háttérbe szorította, németeket és olaszokat tett ispánokká, az ı ideje alatt a lányok és asszonyok nem lehettek biztonságban, és végül: az országot ádáz törvényekkel, adókkal sújtotta, amelyeket trónra kerülése után Aba Sámuel visszavont. Nyilvánvaló, hogy az ellentétet az adók és a bıvebben nem részletezett törvények okozták, s minden más ennek volt következménye. E törvényeknek a magyar vezetı réteg tagjai (az „újak”) ellenálltak, ezért tett meg Péter németeket és olaszokat ispánokká s helyezett más tisztségekbe, ami aztán annyira el mérgesítette a helyzetet, hogy végül – a fıpapok egyetértésével – letették a trónról.

Véleményünk szerint Péter törvényeivel a feudális rend alapjait akarta kiszélesíteni. Idegen volta abban játszott szerepet, hogy nem ismerte eléggé a magyar társadalomnak és vezetı rétegének sajátságait, nem tudta azt, amit István minden kemény következetessége ellenére is szeme elıtt tartott: meddig mehet el. István törvényeibıl kitetszik, hogy a vele szemben állók, az új rendet el nem fogadó elıkelık sorsa a birtokok elkobzása, az elıkelık sorából való kizárás. De ezek a valahai elıkelık szoros rokonsági kapcsolatban álltak a behódolt elıkelıkkel és még az e rétegbe beházasodott, Géza és István korában beköltözöttek közül kikerült fıemberekkel is. Birtokaikat vesztve, nyilván hatalmukat megtartott rokonaiknál húzódtak meg. Társadalmi rangjukat – még ha az udvarba nem is engedték be ıket – nem a király elismerése vagy el nem ismerése határozta meg, hanem a hatalomban

megmaradtakkal való közös ısi származásuk. István tudatában lehetett annak, hogy ezt a felemás helyzetet el kell néznie, az idıre bízva annak tovább alakulását. Péter hívei nevezik a régi vezetı réteg leszármazóit nemteleneknek, szolgáknak és parasztoknak. Vagyis Péter ádáz törvényei és adói, amelyek az új vezetı réteg tagjait oly érzékenyen érintették, arra irányultak, hogy e szorosan hozzájuk tartozó, velük élı réteget ténylegesen és véglegesen deklasszálják, s a parasztság adóit – mint nemtelenekre, szolgákra – rájuk is kiterjesszék. A régieknek ezt a keservét az ısgeszta már szégyellte visszakérızni, az egyesített krónika pedig a lányok és asszonyok megbecstelenítését tette meg fı vádnak Péter kormányzása ellen. S bár ahol terror uralkodik, a katonák szabadossága törvényszerően üti fel a fejét, ezzel csak arra akart könnyen elıvehetı magyarázatot adni, amire több mint hetven évvel az események után jószerével már senki sem emlékezett.

Az ellenısgeszta a feudális fejlıdés siettetésének híveként eleve igyekezett elkerülni a Péter elleni vádak ismertetését. Gizellával szembeni magatartását megırizte, de nem bélyegezte meg. Hangsúlyoztuk már, hogy Salamon király már csak azért sem akarta támadni ıt, mert Péternek mint felkent királynak előzését semmiképp nem tekinthette jogosnak. Ezért csak Péter előzésének lényérıl beszélt, okáról hallgatott.

Áthidaló megoldásként kínálkozott az ellenısgeszta szerzıje számára az az egyházi körökben elterjedt szóbeszéd, amelyrıl ma Gellért legendájában olvashatunk. Gellért püspök megjósolja, hogy a pártokra szakadás az egyház tekintélyének katasztrofális süllyedéséhez fog vezetni. Az ellenısgeszta szerzıjének szerkesztési elve a nagy eseményeknek elıjelekkel és jövendölésekkel, isteni megnyilatkozásokkal való elıkészítése. István születését isteni jóslat, Imre halálát és István utódlási konfliktusát az Altaichi Évkönyvekben is megtalálható félelemkeltı természeti jelenségsor, Aba Sámuel bukását, Gellért és püspöktársai vértanúságát szintén Gellértnek a jóslata vezeti be, és a geszta Géza herceggel való megbékélést ábrázoló befejezésénél a pécsi tőzvész leírását a krónikás ki is mondva exponálja a jövendı viszály és zőrzavar „elıjeleként”. Említettük, hogy a röviddel az egyesített krónika létrejötte elıtt született István- és Gellért-legendák több dolgot átvettek elsısorban az ellenısgesztából, egy-egy adatot az ısgesztából is, amelyeket ezek után az egyesített krónika szerkesztıje „ne tegyük, ami már téve van, és ne adjuk elı, ami már elıadatott” felkiáltással többnyire kihagyott a krónikából. Mindennek alapján alighanem joggal tételezzük fel, hogy Gellért legendájának e részlete eredetileg szintén az ellenısgesztában a Péter bukását, sıt a pogánylázadást elırevetítı jóslatként szerepelt.

Nehezebb volt az ellenısgeszta írójának helyzete Péter uralkodásának második szakaszával kapcsolatban. Nagy együttérzéssel írja le a ménfıi

ütközetben Henrik császár javára mutatkozó csodát, Péter visszahelyezését a trónra, a császárnak a magyarokkal szembeni „lojális” magatartását és Magyarország hőbérül adását, bár e helyeken elsısorban nem Péter miatt oly tüntetı a rokonszenve. Itt annak lehetünk tanúi, hogy az ellenısgeszta közvetlenül a német császár kedvére is íródott, akinek Salamon ekkor már trónja megtartása érdekében szintén hőbérül kínálta fel az országot. Ezúttal tehát Salamon király napi politikai érdekérıl van szó. Annál nehezebb feladat, hogy a gesztaíró ezután a Vazul-fiak Péter elleni hazahívását mutassa be jogosnak. Hiszen Salamonnak, még felkentségét is megelızve, mindenekelıtt az a jogcíme a trónra, hogy a Pétert felváltó I. Endre fia.

Péter második előzetését a krónikás egyszerően azzal magyarázza: a király értesülve, hogy némely fıemberek a Vazul-fiak hazatértét kívánják, olyan kemény megtorlást alkalmazott, amely általános kétségbeesést keltett a magyar urakban. A Vazul-fiak nem is tudják pontosan, mire véljék hazahívásukat, s csak a határon gyızıdnek meg róla, mennyire várják ıket. De az ellenısgeszta számára ez még csak az elsı, aránylag könnyen vett akadály volt.

A HERCEGEK SZÁMŐZETÉSBEN Az összefüggések miatt át kellett ugranunk a krónika egy korábbi

beszúrását. Hadd pótoljuk itt. Az ısgeszta Béla népszerősítése érdekében – és mintegy a másik két

herceg kisebb kaliberére utalva – megemlékezett Béla lengyelországi fényes érvényesülésérıl. Véleményünk szerint azonban csak fı adataira szorítkozott, a bajvívás mondai hangulatú története aligha kerülhetett leírásra már Béla életében – a mondáknak is megvan a maguk kihordási ideje. Itt is azoknak a kerek elbeszéléseknek egyikérıl van szó, amelyekkel az egyesített krónika szerkesztıje Endre korának ismertetésétıl kezdve oly lendületesen színezte, oldotta, egészítette ki a két ısforrásból átvett szárazabb és tömörebb szövegeket, s feledtette ellentmondásaikat.

Viszont az ısgeszta eredetileg rövid, tendenciózus számőzetési beszámolója indította arra az ellenısgeszta szerkesztıjét, hogy ı viszont a másik két testvér számőzetési hányattatásairól beszéljen, végül leszögezve: Endre is szerzett külországban méltó, nagyfejedelmi családból való feleséget.

A HAZATÉRİ HERCEGEK Az ısgeszta, amely a „királyi mag” rehabilitálását támogató Aba Sámuel

királyságának jogos voltát hangoztatta, sıt uralkodásának jelentıségét holtteste épen maradásának csodájával, isteni jeladásával fejezte ki, a trónjára visszahelyezett Pétert eleve nem tekintette jog szerinti uralkodónak, így hát szerzıjének semmiféle gondja sem volt Péter király trónfosztásával.

Az ellenısgeszta krónikása – és megbízója, Salamon király, valamint az egyház – számára azonban a korábbinál is nehezebbé válik a feladat azáltal, hogy a hercegekre váró tömegben a pogánysághoz visszatért elemek a fı hangadók. Hogy mi állhatott itt az ellenısgesztában, nehéz megállapítani, mert az ısgeszta Endre-ellenességét az egyesített krónika még jobban kiélezte, kihagyta tehát az Endre mentségére szóló részleteket, amelyeket az Endre-ág kihalása folytán késıbb sem pótolt senki, Kézai pedig saját korának viszályai miatt az egész Endre-Béla ellentéttıl távol tartotta magát. Más tájékozódási lehetıséget kellett keresnünk, még ha nem is kecsegtetett gazdag eredménnyel.

Gellért nagy legendájának ısszövege az egyesített krónika létrejötte elıtt születhetett (hiszen a hercegeket még Vazul fiainak mondja), s bár érzıdik, hogy a ma olvasható legendát az egyesített krónika nyomán idıközben kijavítgatták, a hercegek hazatérésérıl szóló résznél némely fogalmazás még az ısszövegre és annak forrására, az ellenısgesztára tekint vissza. Például hogy a pogánykodók jelszavait a hírvivık nem kifejezetten a hercegek parancsára, hanem parancsaként, mintegy csak rájuk hivatkozva hirdetik, hogy nincs szó Péter németjei és olaszai elveszejtésének követelésérıl, ami a krónikában az ısgesztai szöveggel való egyesítés révén került a másik ısforrásból származó textusba. Rekonstrukciónkban e helyen ezért szólaltatjuk meg a Gellért-legenda Endrét közvetlenül nem terhelı fogalmazását, és folytatjuk is úgy, ahogy az ellenısgeszta szándékából nyilvánvalóan következik: Péter csak a hercegek megérkezésérıl értesül, arról nem, hogy azok parancsára ölték volna meg táborában a tisztjeit, ami különben sem reális állítás, hiszen Péternek akkor már nem lett volna módja az említett további hadmozdulatokra.

Az ısgeszta nyomán értesülünk arról – s az ellenısgeszta-szövegben értékesítjük –, hogy Endre egyezkedni akart a szorongatott Péterrel. Nyilván arra szerette volna rávenni: helyzetét belátva, önként mondjon le a trónról, amit már a pogánykodók élére állt Leventével szemben akarhatott elérni, hogy véget vessen a háborgásnak, és a keresztény állam fennmaradjon. Az ısgeszta

szerzıje és a Béla-párt ezt természetesen úgy fogja fel, hogy Pétert alamuszi módon tırbe akarta csalni. Vagyis még egy argumentumaként annak, hogy minden dolgát önzıen és ravaszkodón intézte. De ez nem felel meg az igazságnak.

Ennyit sikerült tehát az ellenısgeszta elsikkadt szövegrészeibıl visszamentenünk, bizonyosan messze hiányosabban az eredetinél.

Endre ez idei keresztényi magatartásából az egyesített krónika egyedül azt tartotta meg az ellenısgesztából, hogy megmentette Beneta püspök életét. Ezt ugyanis Gellért püspök jóslata beteljesülésének igazolása érdekében nem hagyhatta ki, valamint azt sem, hogy „Katolikus Endrének” is hívták, amit azonban bárki késıbbi magatartása elismerésének érthetett. De Endrének Péterrel való tárgyalási készségébıl, Beneta megmentésébıl, a Leventérıl megmaradt célzásokból, a királykronológia hiányzó tíz hónapjából nyilvánvaló: az ellenısgeszta a pogánykodók támogatásáért és Péter erıszakos trónfosztásáért, tragédiájáért Leventére hárította a felelısséget.

De hát mi is történt igazában? A kemény szavak mögött, amelyeket az ısgeszta Leventérıl és Endrérıl

mond, valójában ott áll a jóval enyhébb igazság. A pogánykodók az egyháziak megölését és a templomok lerombolását követelték a hercegektıl, s ezek „meg is engedték nekik, hogy kövessék szívük óhajtását, hogy menjenek, és vesszenek el ısatyáik tévelygéseiben, különben nem harcoltak volna Leventéért és Andrásért Péter király ellen”. Figyeljünk csak: a szövegben nemcsak hitbéli megalkuvásukról van szó, hanem arról a szándékukról is, hogy a pogánykodók elvesszenek. Igaz, úgy vesszenek el, hogy az ı érdekükben harcoljanak; ez a Magyarországra késıbb érkezett, az itt történteket csak hallomásból, elfogult tanúk közvetítése révén ismerı Bélának talán ıszinte meggyızıdése. Az ısgeszta rejtett beszédben járatos szerzıje azonban Endrééknek ennél nagyobb felmentést ad. Érszegi Géza megjegyzése szerint bibliai utalás bújik meg e sorokban127, a Zsoltárok Könyve 81,13-as helye: „Ezért ráhagytam ıket kemény szívükre, hadd menjenek csak [tévelygéseikben] saját fejük után.” A Zsoltár szerint az Úr szava ez, miután kivezette Izrael népét Egyiptomból, és az nem hallgatott reá. Nos, ha az Úr tehette, hogy nem vert szét köztük, hanem hagyta: menjenek saját fejük után, akkor Endre, aki ezzel elveszejteni is akarta a pogányokat, a keresztények szemében nem számíthat hitszegınek, a pogányok kezére járónak.

Endre nyilván valóban úgy gondolja: hadd menjenek a pogánykodók Péter király kemény katonái ellen, hadd vesszenek elsınek ık. Mást nem is nagyon tehet. Még mindenki a trónkövetelıre hallgat, Leventére, ı legfeljebb majdani trónörökös. Kéznél van ugyan lengyel serege, de hát megoszthatja-e a zsarnok Péter ellen küzdık sorait? De ezek csak az elsı napok, késıbb kezd

beavatkozni a dolgokba, s úgy látszik, okosan, végül is sikerrel. Hogy ezt el is mondta a Salamon idei krónika, annál kevésbé lehet vitás,

mert Salamonnak a német császár elıtt is szüksége volt apja igazolására, mivel az Altaichi Évkönyvekben Endre megkoronáztatása alkalmából az állt: „elıbb még kegyetlenül üldözte Krisztus nyáját” (ami az ısgeszta és az egyesített krónika álláspontját látszik igazolni). Ne felejtsük el, trónra kerülésével – fıleg idegenbıl nézve – visszamenıleg is Endre látszott a fıembernek, s így az ı terhére rótták az összes elızıen történteket. Szóval Salamon és az Endrét felkent egyház mindenképp szembeszállt a váddal. Az ellenısgesztának ezzel kapcsolatos magyarázataiból – vagy csupán mentegetızésébıl –, Endre herceg Leventéétıl eltérı magatartásáról, sıt talán végül a vele való fegyveres szembenállásáról azonban semmi sem maradhatott az utókorra. Magunk pedig csak annyit tehettünk, hogy szögletes zárójel közötti vélt kiegészítéseinkkel igyekeztünk, ha nem is pótolni, csupán érzékeltetni azt, ami immár pótolhatatlan.

POGÁNYLÁZADÁSOK Az ellenısgeszta az elsı pogánylázadás közvetlen okának kizárólag az

„ördög megszállta” Vatáék mozgalmát tüntette fel. Emögött szerkesztési meggondolás is lappang. Nem óhajtotta az Endre-ággal ellenlábas Béla királyt a második pogánylázadás leverése miatt dicsérni, de ezt a komoly keresztényi érdemet teljesen nem is hallgathatta el. Vata szerepeltetése módot adott rá, hogy a két pogánylázadás között személyi összefüggést teremtsen, s a másodikat Vata fiához, Jánoshoz főzve (aki Kristó Gyula vizsgálata szerint annak nem is volt közvetlen szereplıje128, Béla fellépését azzal érzékeltesse, milyen kérlelhetetlenül járt el János környezetének egy „varázslónıje” ellen, s ezzel már sikerült is Béla király keresztényi szolgálatát dicsérve – bagatellizálnia.

Az ısgesztából viszont plasztikus képet kapunk az elsı lázadás kibontakozásáról. Péter idegen tisztségviselıi ellen indul meg, s a dolog odáig fajul, hogy már az asszonyokat, gyerekeket, sıt a Péter által kinevezett püspököket és papokat sem kímélik, e precedensre pedig a tömeg már minden egyházi ember, intézmény, istenháza ellen fordul. A vezetı réteg idegenek elleni felháborodásából így lett pogánylázadás.

De az volt-e igazában? Az „új” vezetı embereknek a már említett okból Péterrel s az ı

stallumaikba behelyezett németekkel és olaszokkal volt elszámolnivalójuk. A „régieknek” pedig semmi sem volt drága, hogy visszavívják magukat a hatalomba. İk vitték harcba a tömegeket, akik kiterjesztették azt a dézsma, a dézsmaszedık és a dézsma élvezıi ellen. Lázadtak az egyház szolgálatára rendelt emberek és azok is, akiket nemrég fosztottak meg vagy Péter rendeletei most készültek megfosztani eddig adózástól, szolgáltatásoktól ment életüktıl. A tömeg döntı része számára nem a kereszténység az elvetendı – hiszen azt vulgarizálva élik, összeegyeztetve a pogány hiedelmekbıl való babonáikkal – hanem az egyház mindenkit számon tartó szervezettsége. Érzik, ha az egyházra csapást mérnek, a feudalizmus rendjére, szigorára, támaszára mérnek csapást. Nem a pogány szertartásokra van szükségük a keresztény liturgia ellenében, hanem a viszonylagos pogány kori szabadság után áhítoznak az egyház által hirdetett, gyakorolt, ellenırzött megkötöttségeikkel szemben. Nem a varkocs vonzza a népet, hanem a tonzúra taszítja. Ez a nyitja annak, hogy a pogánylázadás csupán csak történelmi zökkenıt hoz, s nem tudja még évekre sem visszafordítani az ország szekerét.

Véleményünk szerint már az elsı lázadásban is ugyanazok a néprétegek vesznek részt, amelyek a másodiknak a követeléseibıl felismerhetık. Mégis óriási a különbség a két megmozdulás között. Az elsı pogánylázadást a teljes hatalmukat visszakapni akaró fıemberek meg az újból fıemberekké lenni akaró volt elıkelık indítják el, ık adják ki a legelsı jelszavakat (a hercegek hazahívása, Péter előzése, harc az idegenek ellen), s az urak meg a széles tömegek egyetértenek a nincstelen szabadok rétegének megvédésében is, akik közé elvileg lesüllyedtek a régi vezetı réteg tagjai. Nem értenek egyet az urak a legizgágább tábor pogánykodásával, de egyelıre nem is tehetnek ellene. Vagyis a Bolya és Bonyha összeesküvésében is részt vett fıemberek eleinte szervezik és vezetik a tömegek lázadását, de Péter végleges eltávolítása után ezt megszüntetik. Levente, aki a legszőkebb, de a kezdetben leghangosabb, legláthatóbb pogánykodó rétegnek állt az élére, e pillanatban válik csakis egy szervezetlen, legnagyobbrészt irányíthatatlan sokaság vezérévé, és ez az a pillanat, amikor a majdani, a Levente utáni, de a kereszténység mellett kitartó trónörökös, Endre kezébe kezdenek összefutni a szálak.

Az úgynevezett második pogánylázadás körülményei merıben mások. A magára maradt nép elkeseredett hangulata hallatja a hangját, az a hangulat, amely az új király hívásában bízva szeretne ismét népmozgalommá, szervezett erıvé válni. A céljaikat elért uraiktól immár nem várhatnak semmit, de mert nincsenek vezéreik, akik ezt felismernék, a királyban még reménykednek. A csalódás és a tehetetlenség érzése váltja ki a népbıl a most sokkal szélesebb körő, általánosabb pogánykodást, mert úgy érzik, csak a teljes tabula rasában bízhatnak már, de most is a dézsma, a dézsmaszedık és a dézsma élvezıi – a

feudális terhek – fájnak elsısorban. Feltőnı, hogy az ısgeszta micsoda naturalizmussal részletezi a vérengzı

kedvvel megfogalmazott követeléseket. Teszi ezt két okból. Elıször is a népet ıszinte beszédre hívó s aztán az ıszinteséget keményen megtorló, jó Béla király mentségeként – azzal, hogy ezt már mégsem lehetett eltőrni. Másodszor meg, hogy az egyháziak értsék meg, mitıl szabadította meg ıket annak az új királynak a keresztényi rendíthetetlensége, akit nem akartak a trónra. Ez a tehetséges király, ki korának más uralkodóihoz hasonlóan a néppel szemben nem válogatós az eszközökben, egyetlen csapással sújt le az egyház ellenségeire, s rántja ki a talajt ugyanakkor az egyház szélsıségeseinek lába alól. Modern szóval: a pragmatikus uralkodó egy történeti szemvillanásra meghátrálásra késztette a dogmatizmust. Már mondtuk: az ısgeszta is ennek köszönhette a létrejöttét.

LEVENTE Levente abban a tudatban nevelkedett, hogy az ısi utódlási szokásoknak

megfelelıen apja a trón örököse. İ maga Imre herceg megkoronáztatása esetén elıbb-utóbb a trónkövetelı szerepére számíthatott. S ez is lett szerepe már Vazul megvakíttatása pillanatában. Épp-ennek kivédését célozta „nem igaz házasságból” származásának vádja, s emiatt számőzte ıt István fiatalabb fivéreivel együtt. Okkal feltehetı, hogy apja és apjának hívei már ifjúkorában felkészítették ıt a trónért való harcra. E hívek legszélesebb és cselekvésre legkészebb köre a „régiek” voltak. Apja tragikus sorsa, saját és fivérei számőzetése Levente elképzeléseit a tennivalóiról bizonyára erısen megváltoztatta; gondolkodásában, életvitelében elıtérbe állította István elleni indulatait, erısítette hajlamát a szertelenségre, a búfeledtetı életmódra. Talán a kunok között s már csak a nem keresztényi házasságból származásának vádja miatti dacból is válik pogánnyá: a régi, a pogány szokásoknak megfelelıen mindenképpen Árpád-házi! S hozzá itthon is a végletes tömeghangulat fogadja, a legszélsıségesebbekben látja a legnagyobb tettrekészséget Péter ellen. Ezért nem hat rá semmiféle ellentétes tanács, amit Endrétıl és itthoni fıemberektól bizonyára kapott, ezért helyezkedik szembe a feudalizmussal és a kereszténységgel.

Levente haláláról magyarázat nélkül szól a krónika. Önként mond le a trónról, s utána rögtön meghal. Felmerülhetne a gondolat, hogy a kibontakozás érdekében eltették láb alól, de az a fogalmazás, hogy a koronát

„együgyőségból” adta át Endrének, nem mutat kitalálásra, s a Levente iránti szánalom nyilvánul meg benne. Úgy temetik el, mint Árpád házának fejedelmi tagját, dédapja, az utolsó pogány fejedelem, Taksony mellé. Lehetetlen, hogy ennek ne lenne jelképes értelme. Pogány temetése igazolja, hogy végig kitartott a régi hit mellett, tehát azután is, hogy átengedte az uralmat Endrének, aki rögtön ezután fejvesztés terhe alatt elrendelte a pogány szokások elhagyását. Megalapozottnak látszik a gyanú, hogy a trónról lemondás, a pogányság melletti kitartás, a fejvesztés kilátásba helyezése és Levente halála összefügg, így már kezdjük érteni, miért nevezi a trón átengedését a gesztaíró Levente szemszögébıl „együgyőségnek”. Talán a pogányság elleni rendelet komolyságára elsıként az ı személyén statuáltak példát, ami valóban hozzájárulhatott a pogánykodás érzékelhetıen igen gyors felszámolásához.

Ezt gyanítva kockáztattuk meg az ısgesztából származó szövegnek olyan értelmezését, hogy Levente azért halt meg, mert nem élt katolikus módra, s viszont azért temették pogány fejedelem ıse mellé, mert lemondása elıtt ı is az volt. Hiába detronizálták és büntették meg, a származásához és rangjához méltó végtisztességet lehetetlen volt megtagadni tıle.

Vagyis feltesszük: az egyesített krónika változtatta a szöveget olyan értelmővé, hogy Taksony falvánál temették el, mert nem élt katolikus módra. Hiszen pogány volta önmagában nem indokolja, hogy tekintélyes emlékő nagyfejedelem dédapja közelébe temessék.

GELLÉRT Gellért püspök kis legendája a vértanú halálának éppen legközismertebb

mozzanatát nem tartalmazza. Azt, hogy a pogánykodók taligára téve, letaszították volna Kelenföld hegyérıl. Bár a kis legendát eredetileg a nagy legendából kivonatolták, de még az ısszövegéból, tehát ez az epizód ott még szintén nem szerepelt. A hegyrıl letaszíttatás nyilvánvalóan helynévmagyarázó mondaelem, abból az idıbıl, mikor a hegyet a püspök halálára emlékezve, már Gellért hegyének hívták, ami eleve jelzi aránylag késıi kialakulását. Minthogy a legendák az ellenısgesztánál késıbb keletkeztek, a kis legendából hiányzó motívum abban eleve nem lehetett benne. Még az is kérdéses, vajon az egyesített krónikába bekerülhetett-e már, vagy a krónikában csak egy késıbbi krónikás kiegészítése. Murtmur sajkásról, aki Szolnok ispánt kényszerbıl megölte, a Gellért-legendák nem tesznek említést, pedig ez a motívum éppen Gellért jóslatának tökéletes beteljesülését

van hivatva aláhúzni. Az ellenısgesztában tehát ez sem szerepelhetett. Valószínőleg itt is az egyesített krónika kerek mondai elbeszéléseinek egyikével van dolgunk.

A KIRÁLYKRONOLÓGIA Az Endre idejében készülıben lévı ısgesztát minden bizonnyal az István

halálától Endre trónra léptéig uralkodó királyok kronológiájával kívánták lezárni, ahogyan a krónikák annyi kiváló kutatója gyanította. A Béla korában befejezett mőbıl azonban ki kellett maradnia, az Endre-ellenes Béla-párt semmi esetre sem akarhatott Endre személyének ekkora jelentıséget tulajdonítani. A kronológiával eredetileg azt szándékoztak kifejezni, hogy Endrével véget értek a trón betöltésének viszályaiból eredı zavarok, amit azonban Endre és Béla váratlanul kirobbant trónharca után már nem is lehetett elmondani.

E kronológiát végül az ellenısgeszta vette igénybe, éspedig immár nem záró áttekintésként, hanem a keresztény Magyarország Katolikus Endre által történt helyreállításának aláhúzására, tehát az elsı pogánylázadás felszámolásának elbeszélése után elhelyezve. Ebbıl viszont az is következik, hogy az ısgesztából kimaradt és az ellenısgesztába felvett anyagok között valamilyen közlekedés lehetett.

Nem kizárt, sıt Endrének Péter trónfosztása és halála ódiumától való mentesítése érdekében igen valószínő, hogy az uralkodó nélküli tíz hónapnál az ellenısgeszta királykronológiája feltüntette Levente pogány fejedelmi uralmát, amit aztán az egyesített krónika kihagyott. Kálmán királynak már nem főzıdött hozzá érdeke, hogy Levente szerepét, Levente pogánykodását Endre ellen élezve – mint az ısgeszta –, vagy Endrérıl a felelısséget Leventére terelve – mint az ellenısgeszta-, mindenáron hangsúlyozza. Sıt az egyesített krónika Leventének trónról való lemondása jelentıs adatát is a figyelem középpontjából kivonni akarva, a várkonyi jelenet elbeszélésébe rejtette bele. Az sem lehetetlen, hogy a IX-es számnak XI-re javítása az egyesített krónika szerkesztésekor – éspedig tudatosan – történt. Azt a célt szolgálva, hogy a tényleges idıpontokat összezavarja, és ezzel is leplezze a Levente uralmára jutó több hónapos őrt.

ENDRE ÉS BÉLA Az ısgeszta Endre uralkodói tetteit dicsérni nem akarta, kifejezetten

befeketítenie meg kínos lett volna. Elmondta tehát, hogyan lett Béla a trónörökös hercegi országrész ura, majd elbeszélte Henrik császár elsı hadjáratának közös erıfeszítéssel történt visszaverését, annak érzékeltetésére is, mekkora gyızelmet lehetett elérni, amíg a király nem bontotta meg az egyetértést Bélával. Szó eshetett Henrik második támadó hadjáratának kudarcba fullasztásáról is, de szövegét elnyelte a Kálmán kori krónika errıl szóló kerek mondájának elıadása. (Mellesleg: a kutatásban sokszor emlegetett, a krónikában Henrik hadjáratával kapcsolatosan található németgyőlölı sorok annyira kirínak az egyszerő és tömör elıadásból, hogy minden bizonnyal késıbbi beszúrásnak tulajdoníthatók; talán még a Kálmán kori krónikában sem voltak jelen. Hogy a Vértes hegység névmagyarázata megvolt az ısgesztában, arra Anonymus alapján következtethetünk, de itt az idı közelsége miatt csak az „azóta” állhatott, s nem a „mind a mai napig”. A várkonyi jelenet mondájának kialakulásáról már szóltunk; figyelembe véve az idıt, ami alatt egy monda kialakul, jelenlegi formájában Béla idején még nem szerepelhetett.)

A továbbiakban az ısgesztát már elsısorban az érdekelte, hogy elhárítsa Béláról a testvérharc miatti felelısséget. Majd Béla mindössze hároméves uralmát tekintve, csupán trónra lépésérıl és arról a keresztényi gyızelmérıl szólhatott, amelyet az odvaikból elıcsalogatott pogánykodók fölött aratott.

Az ellenısgeszta, mint már rámutattunk, a német császárnak is kedvére akart lenni. Henrik császár 1051-es és 1052-es Magyarország elleni támadását mégsem hallgathatta el, s nem is helyeselhette. Élét hát azzal vette el, hogy hangsúlyozta: a császár a „Péteren esett igazságtalanságot” akarta megbosszulni. Szándéka tehát lovagias volt, mint ahogy Endre is lovagiasan járt el, mikor a kiéheztetett német sereget oly gazdagon ellátta étellel-itallal. (Csak az egyesített krónika beszélt itt a magyar királyok szokott bıkezőségérıl.) E gondolatból következıen az ellenısgesztában a császár mentségére nyilván az is benne állt, hogy mivel Péter halálában nem Endre, hanem Levente volt a bőnös, az igazságtalanságot megtorolni akaró császár háborúja nem járhatott sikerrel. Arra pedig – vélhette Salamon – a császári rokont nem árt emlékeztetni, hogy apja idegenként, fegyverrel törve az országba, bizony bajba került, s mintegy ezt belátva ajánlotta ı maga a másféle megoldást: leánya révén a rokoni kapcsolatot. (A mai német császár tehát becsülje meg és aknázza ki, hogy a létrejött rokonság révén jogcímet és a

magyarok között pártot szerzett befolyásának az országra való kiterjesztéséhez.) Merész és ügyes fogás volt a dolgot egyik olvasatával IV. Henriknek úgy beállítani, mintha III. Henrik a béke fejében maga kínálta volna a gyermek Salamon részére lánya kezét, vagyis hogy ellenségként jött ugyan, de lovagiasan kiengesztelve a magyarokat, elvben rokonként távozott. Ugyanennek másik olvasatával pedig – ahogy a magyarok értik – azt hitetni el, hogy Endre nem Béla és utódai hátrányára eszelte ki Salamonnak a császárlánnyal kötött házasságát, csak élt a gyızelem adta, az ország érdekében el nem mulasztható alkalommal.

Merész és ügyes fogás csupán, mert egy szó sem igaz belıle. Elhitetéséhez jókora erıszakot kellett tenni a valóságon. III. Henrik két, Magyarország elleni hadjáratát az ellenısgeszta fordított sorrendben adta elı azért, mert csak az elsı hadjáratnak voltak olyanok a körülményei, hogy el lehessen hinni: a Magyarországról szabadulni akaró császár még a lányát is odaígérte Endre király fiának (aki mellesleg még meg sem született ekkor). De ha az elsı hadjárat ilyen s érvényes békével végzıdött, akkor hogyan kerülhetett sor a másodikra? A fikció azzal vált valószerővé, hogy a második hadjáratból lett az elsı és az elsıbıl a második. Egyébként az eljegyzést az említett hadjárat után hét évvel ülték meg.

Zotmund mondája és az a monda, amely szerint Miklós püspök Henrik hadvezérének félrevezetı parancsot küld a császár nevében (s amely reálisabb változata annak a legendának, amely szerint István király Konrád császár hadait imával bírta távozásra), kétségtelenül az egyesített krónika kiegészítése. Salamon feleségének a neve egyik ısforrásban sem szerepelhetett, mert a krónika Judit helyett Zsófiának nevezi, ami csak a házasságkötés után legalább fél évszázaddal, a Béla-ági Kálmán király krónikása által elkövetett félreértés lehet; Salamon gesztaírója például semmiképpen sem téveszthette el saját királynéja nevét.

Mi sem természetesebb annál, mint hogy az ısgeszta Béla érdekében tett fáradozásainak ellenében az ellenısgeszta Endrét igyekszik a testvérharcbeli szerepéért tisztára mosni. De Salamon király, aki a mogyoródi csatamezın Gézával, Béla fiával szemben vereséget szenvedett, és Mosony várába szorult, feltőnı higgadtsággal jár el: óvakodik elzárni az utat a gyıztes herceggel való esetleges újabb egyezkedés elıl. Az ellenısgeszta tehát nem vádolja Bélát, hanem mindkét oldalon a konkolyhintó udvaroncokat teszi felelıssé, akik a testvéreket egymás ellen uszították. A Salamon kori geszta még befejezı részében is azt emeli ki, milyen jó egyetértés jött létre kezdetben Salamon király és Géza herceg között. Azt sugallja: a király kész fátylat borítani az ellentétekre, ismét szívesen egyezkedne.

E szándék megnyilvánulásán mit sem változtat, hogy ez a szövegrész a

krónikaegyesítéskor némiképpen eltorzult. Mint Gyırffy György megállapítja, Zolomér, Géza herceg sógora, akit haddal közösen megsegítettek, az idıben még a horvát király bánja volt, 1075-ben, tehát az ellenısgeszta megírása idején lett Horvátország és Dalmácia királya. Továbbá a küzdelem nem a karantánok, hanem Contareno velencei dózse ellen folyt.129

A valóságnak nem éppen megfelelı „tizenhárom éves” békességre utalás 1077-re látszik idızíteni az ellenısgeszta létrejöttét.

MIT NEM BOCSÁTHATOTT MEG BÉLA ÁGA Béla király uralkodásáról az ellenısgeszta semmit sem akart mondani.

Amirıl mindenképpen említést kellett tennie, a második pogánylázadással kapcsolatos szerepére, azt, mint láttuk, kerülı úton megtette, mégpedig az elsı lázadás apropójából, így aztán elbeszélésében egymás mellé kerülhetett egyrészt az, hogy az elfogott Endre királyt Béla emberei Zircen gondatlanul tartották, abba pusztult bele, másrészt, hogy Bélát három év múlva halálos szerencsétlenség érte. Azt érzékeltette ezzel, hogy Bélának életével kellett fizetnie Endre haláláért. Mintegy: isteni igazságtétel volt a trónépítmény reá omlása!

Az egyesített krónika ezt az értelmezést Béla uralkodói cselekedeteinek a két halál elbeszélése közé való beiktatásával könnyőszerrel és természetes módon oldotta fel. De hogy minél messzebb kerüljenek egymástól, igyekezett a Béla-ág megalapítójának rövid uralkodásába annyi bölcs intézkedést belezsúfolni, amennyi bele se fért. Ezek, ha nem is Béla, de Géza és László, a Béla-ág királyainak uralkodásához főzıdtek, így a vásárok szombatra helyezése, a kötött árszabás és az oly értékes pénz veretese, hogy negyven dénár egy bizánci aranyat ért. Ugyanilyen szándékú Kálmán kori kiegészítés a Bélának Salamon király hívei iránti jóindulatára és az adók elengedésére vonatkozó állítás is.130 De ezzel az egyesített krónika még nem tért napirendre az Endre-ág javára állítólag megnyilvánult isteni igazságtétel felett. A nyilat visszafordította, s arra alapozva, hogy az Endre-ág idıközben kihalt, megteremtette a Béla-ágat igazoló „isteni elrendelést”.

Idáig talán érthetı is volna a Kálmán kori visszavágás. De az ellenfél ágának eltőnése után mi indokolja az egyesített krónikának azt az eleven dühét, hogy nemcsak újból elıveszi Endre ellen a pogánykodásban való részvétel vádját, de még alaposan meg is tetézi?

Az eleven indulatot az magyarázhatja, hogy Salamon gesztájának bizonyos

propagandisztikus beállítása Kálmán korában még mindig elevenbe vág! Az ellenısgeszta hallgatott az Endre és Béla között létrejött trónutódlási

egyezségrıl, mintha Salamon megszületése eleve hatályon kívül helyezte volna. S ami ennél is súlyosabb: Salamon megkoronáztatását mintegy Endre szélütésével magyarázva, olyan hatást keltett, mintha ez a koronázás arra lett volna hivatva, hogy Endre halálakor Salamon közvetlenül kövesse apját a trónon. Ez elvileg egyenesen megkérdıjelezte az egész Béla-ág jogosultságát az uralomra. Mert ebbıl a beállításból az következett, hogy Béla elıbb erıszakkal megszabadította a trónt Endrétıl, aztán elragadta a hatalmat a még gyermek királytól. Mintha Kálmán ágának megalapítója minden jogot nélkülözı, hatalmaskodó s a fegyverek erejével magát a trónra feltornázó önjelölt lett volna.

Márpedig ez a szavakban nem kifejezett, de az ellenısgeszta felfogásából félreérthetetlen vád korántsem évült el, nagyon is ártalmas lehet. Fegyvert adhat az idoneitásra hivatkozó bármely trónkövetelı kezébe. Csökkenti Kálmán király legalitásra alapozott elıjogát a koronára a szüntelen lázadó, trón felé törekvı Álmos herceggel szemben!

Emiatt szükséges Endre erkölcsi megsemmisítése, így és ezért maradt Katolikus Endre a krónikában végérvényesen még Gellért haláláért is felelıs kereszténygyilkoló.

NÉMI ÖSSZEGEZÉS. MIKLÓS PÜSPÖK Az ısgesztára adatbısége, rejtett beszéde és kerek, lezárt volta jellemzı.

Folytatást nem kíván, hiszen a mögötte álló réteg szerzett jogait akarja örök idıkre leszögezni. Az írás maradandóságának bővöletében fogant.

Az ellenısgeszta lényege a keresztényi válasz és az új eszmény felmutatása. Diplomatikus pap munkája. Aktuális állásfoglalásaiban kevesebbet mond ki, mint amennyit kifejez. Az ellenısgeszta a külföldi krónikák mintájára folytatásra vár, de keletkezésekor sorsának folytatását lesi maga Salamon király is, bölcsen nyitva hagyva az ajtót – hogy békülésnek-e vagy számára élethalálharcnak, ekkor még nem tudhatja.

István szentté avatása az egyház vonalát segítette megerısíteni, s vele a feudalizmust István útmutatása nyomán terelni végleges mederbe. De az annyi ellentétes indulattól szabdalt társadalom lenyugtatása Kálmánra hárul. A részletekbe menı aprómunka okos lavírozást kíván. Tételesen tisztára mosni a dinasztia felhalmozódott szennyesét, kielégíteni a még mindig morgolódó

„pogányt” és a fanatikus keresztényt úgy, hogy emez csillapodjék, amaz fölényben érezze magát, s így mindkettı legyen hajlamosabb az együttmőködésre. Az egyházi dogmatizmusnak az élethez, a világi szabadosságnak a keresztény felfogáshoz közelebb igazítása ez: az összeérlelés munkája.

Kár, hogy az elıítéleteken oly bölcsen felülemelkedni, szinte a középkort meghaladni képes király maga is középkori tettre kényszerül, és ezért az Álmos-ág uralomra kerülése után – immár valóban visszafelé javítgatás révén – kívülbelül torz figuraként kerül bele a krónika elfogult folytatásába. Talán ekkor megy feledésbe, hogy a krónikát a geszták egyesítésével ı .....................hogy elsısorban ez tehette ıt „könyves” királlyá. Vagyis nem az csupán, hogy sok könyve volt.

Az egyesített krónika szerzıje végrehajtotta feladatát. De más egy társadalmi réteg vagy a dinasztia érdekeinek, érzelmeinek tükrözıdése a mőben, és más dolog az e körhöz tartozó, még ritka, de éppen ezért fokozott önbecsüléssel rendelkezı írástudó személyes tudata. Az ısgeszta írójának küldetésérzete az ısi hagyományok megörökítésében éppúgy vitathatatlan, mint az ellenısgeszta szerzıjének keresztény missziót végzı meggyızıdöttsége. Az egyesített krónika ısszeszerkesztıjének az igazságérzetét azonban csak részben elégíthette ki, hogy „réseket” hagyhatott. Mert, úgy tetszik, az általa megtépázott mő az ısgeszta krónikásának, annak rejtettbeszéd-technikájával: emléket állított. Egy, az átmenet útját járó korszak emberének érzelmi, tudati kettıs kötıdését mutatva meg.

Horváth János vetette fel, hogy az a Miklós püspök lehetett a szerzıje az ısgesztának, akinek a Tihanyi Alapítólevél magyar nyelvő szórványait köszönhetjük. Ezt elsısorban az alapítólevél szövegének szerinte történetíró tollára valló néhány sorára alapozta. De e tekintetben talán inkább az a monda az elgondolkodtató, amit az egyesített krónika Henrik császár hadjárata idején tulajdonít Miklós püspöknek. Meglepı már az is, ha ez idıben egy egyházfırıl nem legenda, hanem monda terem, s még meglepıbb, hogy ha már monda, nem hısiességét, hanem tudását s tudása fortélyos hatalmát dicséri. De a legkülönösebb, hogy ez a monda Szent István egyik legendájának párhuzama. S az ellenısgesztának Konrád császár támadásáról szóló legendájával egybevetve, mintha egyenesen azt mondaná: Miklós püspök nem volt szent, mint Szent István király, hogy imája által fordíthassa vissza az ellenséget, nem, szent ı távolról sem volt, de meg tudta volna ugyanezt cselekedni varázslatos írásmúvészetével! Vajon nem titkos fıhajtása-e ez a Kálmán kori krónikásnak Nicolaus-Miklós püspök (Anonymus felsejlı „N.” barátja), a legelsı magyar gesztaíró emléke elıtt, akinek mővébe akarva-akaratlan belegázolt?

De lehet, ennyit már túlzás, kockázatos feltételeznünk. Talán legjobb volna, ha nyomozótársamat, az olvasót, akivel oly baráti közelségbe kerültünk, ezúttal arra kérném: maradjon is ez kettınk között.

Szomszéd mőhelyek (avagy a nyomozati jegyzıkönyv záradéka) Évekkel ezelıtti magánnyomozásunk alkalmával abból indultunk ki: „ha az

ısi krónikák igazat mondanak”... Vagyis megkíséreltük végiggondolni, milyen eredményeket érhetünk el ıstörténetünk tisztázatlan kérdéseiben, ha adunk legkorábbi íróink szavára. Jelenlegi magánnyomozásunkban ebbıl az alapállásból indultunk tovább, újból nyomozótársunknak híva az olvasót. Közös logikai játékunk ezúttal az írott hagyomány összefüggéseit meg a krónikairodalmunk darabjaiban egyaránt fellelhetı törvényszerőségek nyomait kereste. A felsejlı összefüggéseket és törvényszerőségeket aztán következetes alkalmazásukkal alaposan próbára tettük. Végül Anonymus és Kézai segítségével az ısszövegének vélhetı tartalmaira lepárolt krónika minden erıszaktétel nélkül vált szét két olyan, önmagában homogén, de egymással ellentétes szellemő és tartalmú ıskrónikára, amelyeket csupán pontosítanak érvekkel aládúcolt, úgynevezett átértelmezéseink. Ez pedig már beszédes argumentum. Semmi esetre sem hat úgy, mintha csupán a krónikafolytatók utólagos javítgatásaiból tükrözıdı délibáb játszadoznék velünk.

Közel ezredév homályában tapogatózva mégsem volna ildomos olyat állítani, hogy bármi megbizonyosodott. De valószínősítéseink egymást is kiegészítve és magyarázva, rendszerré álltak össze, s ez az építmény anélkül hajózott, hogy bárhol zátonyra futott volna. Az elıállott egyéni karakterő, rekonstruált szövegek rendbe szedve korábban észre nem vett híradásokat is tartalmaznak, s megmagyaráznak eddig megmagyarázatlan jelenségeket, így együtt ez már talán több is a valószínőnél. De ezt eldöntenie annak kell, akit meggyıztünk, vagy akit nem gyıztünk meg mégsem.

Mi tehát úgy véljük, hogy a XI. század már termett latin nyelvő magyar krónikát, kettıt is. Idáig nyújtja ki távoli gyökérszálait irodalmunk. Kilencszáz esztendı mélyébıl tör fel a keserő sóhaj István király és német lovagjai, Hont és Pázmány miatt: „az ı tanácsukkal és segítségükkel kerekedett a király a magyarok fölé”. Máshonnan meg a pogány vérei iránt szánalmat sem érzı keresztény ítélet azzal sújt le egy három részre oszlott magyar kalandozóseregre, hogy „tisztességgel az a rész érkezett vissza Magyarországba”, amelyikbıl a németek hét embert hagytak csak életben, s azokat is megcsonkítva, fenyegetı üzenettel küldték haza. Valamivel késıbbrıl egy harmadik hang már így szólal meg: Vencellin, aki Szent Márton zászlaja alatt megölte Koppány vezért, „azután Rádit nemzette, Rádi pedig

nemzette Miskát, Miska nemzette Koppányt és Mártont". Vagyis az egykor pogányként ellenállók meg a kereszt nevében ellenük éles pallost forgatók utódai immár egyaránt testvérek, felejtsük el a múlt szembenállásait.

Mit nyertünk vele, hogy az ısgeszta, az ellenısgeszta és az egyesített krónika hangjai fülünkbe jutnak?

Az elveszett, az ismeretlen, az elképzelt ısgeszta iránt támasztott nagyralátó illúziók nem igazolódtak. Nem tárul ki az ısi-hısi pogány világ nagy turáni, szittya, hun stb. panorámája. De az óbolgár birodalom háttere igen, s vele a magyar-onogur keveredésé. S megbizonyosodik ısinek remélt mondáink autentikus volta. Nem krónikáskitalálás, spekuláció tehát a kétféle vezérnévsor, a kétféle részletesebb Fehérló-monda, az Emese álmáról vagy a Lél kürtjérıl szóló; hiteles emlék, történeti kövület az ezernégyszáz esztendıre visszatekintı Csodaszarvas-mítosz. S nem is – mint legjobb esetként gondoltuk eddig – a többé-kevésbé elhomályosult szájhagyományból kerültek késıi leírásra, hanem a még élı, évszázadokon át szó szerint továbbadott szakrális mondából azon melegében fordítódtak keresztényibb nyelvre. Ám a legutolsó pillanatban, pogányság és kereszténység határmezsgyéjén, amely felett a kezek még átérhettek.

Meglepetés, hogy – igaz, a még nem szentté avatott – István királyról úgy írhattak, ahogy az ısgesztában olvasható. A legelsı krónika mögött álló réteg nem tud lelkesedni azért a királyért, akinek szellemében kell immár élnie. Nem Háry János-i daljátékdíszletben ment végbe az átlépés a zúzmarás, pogány Keletrıl a kultúra narancsfáit kínáló keresztény Európába. Vér, indulat, szenvedés tapadt hozzá, s kölcsönös engedmények után is titkolt harag maradt a nyomában. A kénytelenségbıl feudális ısgeszta tıle telhetıen érzékelteti az átmenet eddig alig dokumentálható keserveit. A még teljesebb vagy már viszonylagos szabadságából a kizsákmányolás rendjébe szorítottak keservét hordozza magában, de a népet cserbenhagyok, a saját érdekeiket újra megtalálók mérsékeltebb hangján. Égı harag helyett ez már csak keserő bosszúság, a beilleszkedık – szellemében hátra, érdekében elıre tekintı – rétegének fogcsikorgatása.

Hogy mit jelent majd ezer évre az ı rettenetes nagy lépése, azt még maga István király se igen látta; aminek engedelmeskedett, az aznap és a belátható jövı, no meg a mély hit követelése volt. „Nem révült táltosok látomásai, hanem valódi értékek tőntek tova vagy kaptak új értelmezést István keze nyomán", és életmővébıl „a köznapinak, az elviségnek, az értékek megbecsülésének és a politikai ráérzésnek az a szintézise áll elıttünk, amit a kormányzás mővészetének nevezünk – írja nagyon kifejezıen az ıstörténész Bartha Antal. – Mővészet, mert a sok jó lehetıségbıl az egyetlen helyest kell kiválasztani.”131 Tapasztalhatjuk: éppen ebbıl nem éreztek még rezdülésnyit

sem a kortársai. Az ısgeszta ellenérzése miatt nem érte fel István nagyságát fantáziával, az ellenısgeszta meg – dogmatizmusa miatt – ésszerő felfogással. Mert az utóbbi sem lát mást Istvánban, csak konstruált legendáját, s nem tud egyebet ábrázolni egy kegyes, élettelen arcnál. De ez a kölcsönös vakság is érdekes és tanulságos. Az ısforrásokban épp az az elbővölı, ahogy a tudat ott áll két világ határán, az egyik egy lépéssel a kelleténél hátrább, a másik meg elıbbre.

A mi szemünkben az ellenısgeszta mint mő a gazdag, ısi világ visszfényét hordozó ısgesztánál jóval sápadtabbnak tetszik, de nem azokéban, akiknek éppen ez volt akkor az új, a merıben más értékeket megvilágító tájékozódás. Különösen a kezdete neofita túlzásoktól sújtott; a szentek történetén nevelkedett, nem is csekély tehetségő szerzıjének nemigen főlt hozzá a foga, hogy pogány kori históriát írjon. Tolla akkor fényesedik ki, amikor kegyes cselekedetekrıl vagy a kereszténység oszlopának tudott német császár ténykedéseirıl beszélhet, és akkor izzik fel, amikor mártíriumot ecsetel. Drámai elıjelekkel és jövendölésekkel fejezi ki a szeretteit próbára tévı isteni terv misztikus megnyilvánulásait. Körültekintés és megalkuvás nélkül vállalja – ami egy új, meggyızıdéses szemléletnek kétségtelen joga – hitének elırevivı szándékú elfogultságait.

A régi és az új világ végsı határa ott húzódik, ahol Levente elhallgatott tíz hónapos pogány-reminiscencia fejedelemsége kiált mindkét ısforrás sorai közül. Az ı halála a pont a múlt végén – nem is következhetett be erıszak nélkül. Béla király pogánykodókat odvaikból elıcsalogató népgyőlésének kimenetele pedig a vérpiros nagybető, amellyel Magyarországon visszavonhatatlanul a keresztény Európa kezdıdik. De miközben kardcsapások és korbácsütések nyomán tőnik el a múlt, valóságos csodaként egy geszta révén úgy-ahogy keresztényiesített pogány mondákat lehet megırizni annak a kivételes körülménynek a jóvoltából, amely az egyházi cenzúra rostájának a szemeit pillanatnyilag szélesre tágítja. Ugyanaz a körülmény azonban, amelyik egyik oldalával – a második pogánylázadás kirobbantásával – a pogány íző ısgeszta útra bocsátását teszi lehetıvé, másik oldalával – a pogányság erıinek végleges felszámolása által – hamarosan az egyház önbizalmának oly megerısödéséhez vezet, hogy szárnyára bocsáthatja az engedményeket visszavonó elleniratot. Az elsı és az alig másfél évtizeddel késıbbi ısforrás mőhelye mégsem állhatott egymástól nagyon távol.

Szinte lehetetlen, hogy az ısgeszta elımunkálatai idején, Endre korában, az egyház ne igyekezett volna a készülı mő szemléletét a maga számára szükséges irányba terelni. Hogy ne készített volna anyagokat a merevebb irányzat is. Már az ısgeszta szerzıjének asztalára is odakerülhetett a legelsı keresztény magyarok Ménrót-mondája, oda a kegyes István királyról papi

személyek által összegyőjtött, talán fel is dolgozott adatok, a honfoglalás dunántúli (bánhidai) Fehérló-mondája meg az „elhomályosult monda” eredetije és a hét gyászmagyarról szóló elbeszélés a hagyomány többi darabjával együtt. De Béla király jegyzıje – valószínőleg azonos is a már Endre kori krónikással – a felszabadultabb lehetıséggel élve, új, merészebb koncepció alapján az elkészült mőbıl éppúgy kihagyta ıket, mint a geszta befejezéséül tervezett, Endre jelentıségét kiemelı királykronológiát. Az udvarban vagy az egyház valamely intézményében azonban megırzıdhettek, és Salamon trónra kerülése után az ı klerikusai megtalálták ıket. Az ısgeszta kirostált anyagát az ellenısgeszta szerzıjének csak rendeznie kellett, alig valamivel kiegészíteni, újként megírnia pedig egyedül a Péter trónra lépésétıl Salamon uralkodásának elsı éveiig szóló folytatást. Ha így történt, ez a krónikás akár német is lehetett, mint ahogy erre néhány jel mutatni látszik. Az mindenképp bizonyos, hogy az ellenısgeszta szerzıje szívesen forgatott német forrásokat, az Altaichi Évkönyveket s az augsburgi csatát leíró Szent Udalrik életét például.

Vagy két évszázaddal késıbb a történelem egy újabb kanyarja a krónikaírás számára a különleges körülmények egy másik korszakát is létrehozta. Ekkor nemhogy engedékenyebb lett volna a hazai egyház, a pápa támogatásával inkább nagyon is harcias, viszont a pápa és a király küzdelme folytán némiképp megosztott, bizonyos tekintetben, bizonyos pillanatokban szinte tehetetlen. Bármely idıben Kézai sem menthette volna át az ısgesztából Árpád házának pogány képzeteket rejtı, mitikus madárra utaló Turul nemzetségnevét. És bármennyire is „Isten ostora” volt Attila, a magyaroknak a keresztény Európát megtipró hunoktól való származtatása a hivatalos egyháznak még a XIII. században sem lehetett annyira ínyére. Anonymus pedig mővébe belekezdve végképp csak az egyházzal hadakvó Kun László király és az általa megtett püspökök támaszára számíthatott. Az más lapra tartozik, hogy Kun László halála után az egyház szívesebben választotta a magyarság elıtörténetéül a Kézai-féle mesés hun világot, mint az egykori magyar pogányság valóságos hagyományaira épült anonymusi ısgeszta-reminiscenciát.

Szerintünk Anonymus és Kézai mőhelye Kun László korában szintén szomszéd mőhelyek voltak. Más értelemben persze, mint az ısgesztáé és elleniratáé. Ezúttal mindkét gesztaíró ugyanazt a végcélt tőzte maga elé: a nemzeti öntudat és a királyi intézmény tekintélyének erısítését. IV. Béla egykori nótáriusa és Kun László udvari papja akár ismerhették is egymást, s az ısgesztának ugyanazt a példányát, amelyet mind a ketten forgattak, talán kézbıl kézbe adták. Lehetséges, hogy literátori és historikusi versengés is folyt közöttük, és tisztában voltak egymás koncepciójával. Mindenképpen

közös volt azonban körülöttük a levegı. Nemcsak az országé és az idıké, hanem egy szőkebb köré, az apokrif ısforrásokat ırzı bibliotéka bennfentes látogatóié, akik az említett skolasztikus problémát forgatták az agyukban a krónikái híradás és a királyi ház eredetének állítólagos ellentmondásával kapcsolatban. E kör töprengései, vitái, kétkedése, abszurd következtetései ilyen vagy olyan formában nyomot hagytak mindkettıjük mővén. Hogy Budavárát (Óbuda) valaha állítólag „Ecilburg”-nak hívták, ugyanúgy szerepel Anonymusnál, mint Kézainál. Anonymus évszámai mögött misztikus számként Attila pannóniai foglalása szintén „elsı”, a honfoglalók elindulása pedig „második”, mint Kézainál. Amaz a hun történetet építette e gondolatra, Anonymus az Attila örökségekénti honszerzés jelképének tekintette csupán, s folytatta a „harmadik”-kal, Árpád honfoglalása kezdetével. Egy zárt kamra levegıjében úszhattak ezek a gondolatok, a csak kivételesek számára betekinthetı, ó fóliánsok fölött.

Anonymus mőve a pogány kor végéig, Géza születéséig vezet el. De ismerve most már az ısgeszta István király-ábrázolását, felmerül a kérdés: mehetett-e tovább? Hiszen olyan engedményekre kényszerült volna, amelyekkel az ısgeszta szövegét úgyis teljesen meghamisítja. Ennél bölcsebbet talált ki: a gyulacsaládról beszélve megırizte az ısgesztának legalább azt az állítását, hogy István Gyulát egész életében börtönben tartotta (ellentétben azzal, ami az ellenısgeszta révén a krónikában állt, hogy tudniillik úgy bánt vele, mintha apja volna); a krónikából teljesen kiveszett Ajtony elleni hadjáratról és Csanád szerepérıl Ajtony ısének, Galádnak ürügyén beszélt, s végül átmentette az István-történet leghátborzongatóbb adatát, Tanuzaba és felesége végzetét, fedezésül annál szenteskedıbb lében megfürösztve. Újabb adalék mindez ahhoz, hogy Anonymus elsısorban nem a honfoglalás vagy a pogány korszak históriáját akarta elıadni, hanem az ısgeszta tartalmának átmentése volt a célja. A belsı széthúzással túlontúl terhelt korban, amelyben élt, a Pétertıl Salamonig tartó viszályok korszaka eleve nem is kívánkozhatott tollára, mint ahogy annak ellentétei fölött a szomszéd mőhely, Kézaié is igyekezett átsiklani.

A kilencszáz esztendıs ısforrások rekonstrukciója természetesen nem tökéletes, nem is lehetne az. Pontosabb talán igen. Mi például csak a szakirodalom híradásai nyomán vehettük figyelembe a fı forrásainkon kívüli krónikaváltozatokban megbúvó eltéréseket, valamennyi variáns gondos egybevetésével bizonyára többet lehetett volna elérni. Mi a szövegek kettısségét elsısorban tartalmi jegyeik alapján vizsgáltuk, filológiai, stílustörténeti és forráselemzésük még sok mindent elárulhatna. Anonymus és a Képes Krónika általunk használt magyar fordításai már csak azért is ellenırzésre szorulnának, mert egyébként kitőnı fordítóik egészen más

szemlélet feltételezésével vallatták az eredeti latin textust, mint amilyennel szétválasztásuk után most szembe találjuk magunkat. Minderre azonban már nem vállalkozhattunk. Mi nem a hivatásos kutató specialista fegyverzetével vívtuk a csatát a krónikák titkának felderítésére, hanem egy másféle apparátus itt talán nem eredménytelenül alkalmazható eszközeivel. A saját hivatásunk, a történeti regényíró tárgyi tájékozódásának, a regényíró szintetizáló hajlamának, az író megfigyelı-, beleélı-, felidézı- és játékkészségének s nem utolsósorban kéziratproblémákban való jártasságának tılünk telhetıen érzékennyé tett tapogatói révén. A stafétabot most már – ha hajlandó felismerni logikai játékunkban annak komolyságát – a tudományra vár.

Azaz... hogy ki ne essünk a magánnyomozás jegyzıkönyvének vállalt formájából:

Dátum (egyébként 1984. dec.), olvashatatlan aláírásunk, lejjebb két zárójel között nevünk írógéppel írva, s utána a következı szöveg: „Nyomozati jegyzıkönyvünk ezúton felterjesztve illetékesekhez.”

JEGYZETEK 1 Földes Péter: Ha az ısi krónikák igazat mondanak. Bp., 1982. (a

továbbiakban „H”) 35-36. o. 2 „H”: 43-47. o. 3 „H”: 85-93. o. 4 „H”: 91. o. 5 „H”: 44-45. o. 6 Vö. Magyarország története. Bp., 1984.1/1 kötet. 573. o. Bartha Antal

tanulmánya 7 „H”: 228. o. 8 Ez a jelenség nemcsak a krónikában tapasztalható. A tatárjárás után

letelepített jászokat a magyarországi források pogányoknak tüntetik fel, kiket 1472-ben sikerült volna véglegesen megtéríteni. Ezzel szemben a régészet tényei bizonyítják, hogy betelepülésükkor a jászok bizánci keresztények voltak (Forrás, 1983. júl. sz. Szabó László tanulmánya)

9 Gyırffy György: István király és mőve. Bp., 1977. 175. és 281. o. 10 Gyırffy György: István király... 262. o. 11 „H”: 45. o. 12 „H”: 29-34. o. 13 Hogy a dinasztia Szár Lászlótól ered, azt az egyesített krónika indirekt

módon is igyekezett érzékeltetni. Mivel I. Bélát Szekszárdon temették el monostorában, kijelentette: „mert, hogy Béla szög színő volt és szár, azért nevezte el ezt a helyet a maga állapotáról”. Vagyis, hogy Béla „szegszár”, azaz szıgsárga volt, mint Szár (Sárga) László, hiszen már akkor is tudatában voltak annak, hogy a hajszín öröklıdik (Vö. Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Bp., 1978. 606. o. „Szekszárd”)

14 Mályusz Elemér: A Thuróczy-krónika és forrásai. Bp., 1967. 31. o. 15 Mályusz Elemér: A Thuróczy-krónika... 37. o. 16 Gerics József: Legkorábbi gesztaszerkesztéseink keletkezésrendjének

problémái. Bp., 1961. 17 Mályusz Elemér: A Thuróczy-krónika... 33. o. 18 Magyarország története. 1/2. 1295. o. Kristó Gyula tanulmánya 19 Uo. 1402. o. 20 Mályusz Elemér: A Thuróczy-krónika... 43. o. 21 Gyırffy György bevezetıje a Gesta Hungarorum hasonmás kiadásához.

Bp., 1975. 15. o. 22 Kristó Gyula: Tanulmányok az Árpád-korról. Bp. 1983. 173-174. o.

23 Magyarország története. 1/2. 1103. o. Kristó Gyula tanulmánya 24 Kristó Gyula: Tanulmányok... 181. o. 25 „H”: 145-147. o. 26 Magyarország története. 1/2. 1390. o. Kristó Gyula tanulmánya 27 Hadd szakítsunk a szakirodalomban elterjedt bizonyos szokásokkal.

Tudományos irodalmunkban Anonymus mővének nyelvtanilag pontos címe gyökeresedett meg, holott a szerzı egy korabeli, zárt ritmusú stiláris szokást követve, poetica licentiaként „Gesta Hungarum”-nak írja. Emese álommondáját Turul-mondának nevezik. Árpád nemzetségének a nevét Kézai lopta vissza az ısgesztából, de ı az Emese-mondáról nem tesz említést, annak pedig mind Anonymusnál, mind a krónikában olvasható változatában csak egy héjaszerő madárról van szó, s nem turulról. Noha kétségtelenül jogos következtetés, hogy az eredeti pogány monda valóban turulról beszélt, mégsem helyes így nevezni a mondát, mert a totemıs neve már az ısgeszta keresztényiesített mondarögzítésében sem szerepelhetett

28 Mályusz Elemér: A Thuróczy-krónika... 42. o. 29 „H”: 90-91. o. 30 „H”: 227-228. o. 31 „H”: 221. o. 32 Dümmerth Dezsı tanulmánya. Filológiai Közlöny, 1974. 3-4. sz. 33 Különben Anonymus forrásértéke tagadásának álláspontján Gyırffy

véleménye tiszteletreméltóan következetes és logikus. Mert az alternatíva valóban az: vagy nem hitelt érdemlı Anonymus, s akkor az Emese-monda és az Attila örökségeként való honfoglalás az ı kitalálása alapján került a krónikába is, vagy ha ezt nem fogadhatjuk el, e két mozzanatban (s még másokban), be kell látnunk, a krónika Anonymus hitelét igazolja.

34 Képes Géza; Az idı körvonalai. Bp., 1976. 77-78. o. Kimutatja, hogy régebbi kutatóink a görög forrás Lebedias nevét tévesen vezették vissza a „Levedi” névformára, s a név eredetileg a türk Elbedüa (= országgyarapító) lehetett. Szerintünk a türk névalakból a magyarban egy n kiejtéskönnyítı közbeiktatásával elıbb Elbendüa lett, majd megfordítással Enüdbela, ebbıl latinosítva: Eunedubelianus (Anonymusnál), Pais Dezsı olvasatában: İnedbilia

35 Magyarország története. 1/1. 463. o. Bartha Antal tanulmánya 36 „H”: 155-159. o. 37 „H”: 81-83. o. 38 Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétıl Szent István államáig. Bp.,

1980. 194-195. o. 39 Ennek a morva terjeszkedésnek a tényét Aventinus egy megjegyzése

megerısíti, és Bíborbanszületett Konstantin („a délre esı vidéken Nagy

Moravia, azaz Szvatopluk országa”) a magyar föld határainak leírásában is utalni látszik rá

40 Gyırffy György: Krónikáink és a magyar ıstörténet. Bp., 1948. 20. o. 41 A honfoglalással egykorú német híradásokban is „Zuendibold”,

„Zwentibald” denazalizálódás elıtti formát találjuk. Az Ung folyó neve is ebben a formában rögzült nyelvünkben, holott késıbb a szlávban Uzsra változott, amit az Uzsoki-hágó nevében vettünk át

42 Talán a berek szóból erıltetetten képezve (?), mivelhogy a Meotisz ingoványainak királya?

43 A bihari Mén-Marót ezért „unokája” Marót vezérnek 44 Magyarország története. 1/1. 599-602. o. Gyırffy György tanulmánya 45 „H”: 200. o. 46 Vö. „H" 188-190. o. 47 Vö. A részletek feltárása c. fejezetünkben: Pannónia a honfoglalás elıtt 48 Kristó Gyula: Tanulmányok... 379-380. o. 49 Süpek Ottó: Az Anonymus-kérdés új megvilágításban II. Magyar

Nemzet, 1979. jún. 26. 50 Gyırffy György: A Gesta Hungarorum hasonmás kiadása. 14. o. 51 Ibn Hajjánnak a magyarok 942-beli ibériai kalandozásáról szóló mór

krónikája „hét fınök”-ról beszél. Czeglédy Károllyal ellentétben Gyırffy és Kristó – bár ez a krónika szerkezetébıl sem következik – a magyar törzsszövetség ekkori fejeinek, vagyis a hétvezérnek gondolja ıket. Gyırffy – Kristóval is ellentétben – a fı fınök Sana nevét Csaba nevének elírásaként ítéli meg, és úgy véli, hogy Fajsz elıtt Csaba volt (nem Árpád házából való) fejedelem. Szerintünk 942-ben általában Árpád nemzedékének fiai voltak még a törzsszövetségi tisztségek betöltıi, s unokái tartoztak a kalandozásban való részvételre alkalmas korosztályhoz. 942-ben tehát Horka a gyula, Bogát a karcha, és Gyula meg Bulcsú – akik szintén az ibériai kalandozók „f ınökeiként” olvashatók – még csak leendı méltóságuk várományosai, azért vehetnek részt kalandozáson. „Harhadi” neve pedig éppúgy származhat a harkály szóból, mint az a Harkány helység névadójával kapcsolatban is felmerül. A kalandozás fı fınöke, „Sana” Fajsz fejedelem (számunkra ismeretlen) elsıszülött fiának lehet elírás nélküli személyneve

52 Forrás, 1983. júl. sz. Gyırffy György tanulmánya 53 Gyırffy György: Krónikáink... 113-114. o. és Kristó Gyula: Levedi

törzsszövetségétıl... 448-450. o. 54 Gyırffy György: István király... 60. o. 55 Gyırffy György: Krónikáink... 168. o. 56 Gyırffy György: István király... 126. o. 57 Czeglédy Károly: Nomád népek vándorlása Napkelettıl Napnyugatig,

Bp., 1969. 78. o. 58 Magyarország története. 1/1. 286. o. Bóna István tanulmánya 59 Gyırffy György: Krónikáink... 30-31. o. 60 A „mos” egy man = ember szóból alakult ki a magyarok és a manysik

közös ısnéphez tartozása idején abból, ahogyan egy velük érintkezı indoeurópai nép a maga nyelvén nevezte ıket

61 Magyarország története. 1/1. 521. o. Bartha Antal tanulmánya 62 Uo. 63 Borzsák István: Bécs elfoglalása török vágyálom. Magyar Nemzet,

1983. szept. 20. 64 A magyarok története – Tarih-i Üngürüsz – Madzsar Tarihi. Fordítás és

jegyzetek: Blaskovics József. Bp., 1982. 38-39. és 105. old. 65 Tanulmányok a bolgár-magyar kapcsolatok körébıl. Bp., 1981. 151. o.

Juhász Péter tanulmánya. 66 Uo. 19. o. Juhász Péter bevezetı tanulmánya 67 „H”: 135-137. o. 68 Görög forrásban megırzött napfogyatkozásra alapozott csillagászati

számítás a honfoglalás 895-ben történtét állapította meg. A honfoglalás azonban nem egy esztendı eseménye volt. 895-ben Árpád – Ung felıli támadása eredményeként – a Duna–Tisza közét és a Temesközt foglalhatta el

69 Csaba kiköltözését szerintünk a X. század legelejére datálja: 1. az Árpád halála és az Attila halála utáni zavaros helyzet mondai párhuzama. 2. Arnulf bajor herceg Magyarországra menekülése miatt 912-ben lehetett számítani a 907-es bajor támadás megismétlésére, a nyitrai dukátustól délre létesült össztörzsi határvédelmi lánc éppen az utóbbi tanulságainak alapján jöhetett létre. A törzsek együttes fellépésében azonban csak öt törzs fejedelme vesz részt ırség telepítésével. Csaba neve már nem szerepel itt. (A másik hiányzó a függetlenségét vesztett kende törzsének képviselıje lehet.) (A határvédelmi láncról vö. Magyarország története. 1/1. 670. o.) 3. Csaba „királyfi” ellenfelének mondai Aladár neve, amely az udvari elöljárót jelentı szláv vladar szóból származik, leginkább az Árpád halála után régensként kormányzó Szabolcs vezérre való célzásként fogható fel. 4. Fentebbi lábjegyzetben már utaltunk arra, hogy szerintünk Ibn Hajján mór krónikájának „hét fınök” neve az ibériai kalandozósereg vezéreit sorolja fel, és a névsor élén álló Sana nem azonosítható Csabával, így nem látunk okot arra, hogy Csaba kiköltözését a század közepére tegyük, még kevésbé, hogy az ı személyében egy eddig számon nem tartott, Árpád házán kívüli nagyfejedelmet képzeljünk el

70 „H”: 105-110. o. 71 „H”: 116-117. o.

72 Dümmerth Dezsı: Az Árpádok nyomában. Bp., 1977. 68-69. o. 73 Gyırffy György: István király... 241. o. 74 így fogja fel Céhes József is (Legkorábbi gesztaszerkesztéseink...) 75 Kıbe vésett eposzok. Bp., 1982. Az eposzokat ótörökbıl fordította és a

bevezetı tanulmányt írta Képes Géza. 76 A Gesta Hungarorum hasonmás kiadása. 92. o. 77 A Gesta Hungarorum hasonmás kiadása. 112. o. 78 László Gyula: A „kettıs honfoglalás". Bp., 1978. 174. o. 79 Dümmerth Dezsı: Az Árpádok...66-68. o. 80 Magyarország története. 1/1. 326-327. o. Bartha Antal tanulmánya 81 Tanulmányok a bolgár-magyar kapcsolatok... 211-212. o. 82 Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétıl... 163-166. o. 83 Anonymus a Duna-Tisza közérıl azt írja: „Nagy Kán, Bulgária vezére,

Salán vezér ıse foglalta el az oroszok és lengyelek határáig.” Vagyis „Salán”, a bolgár helytartó, Krum leszármazottja volna. Azt mindenesetre jelzi, hogy ez a vidék a honfoglaláskor ismét a bolgárok kezén volt

84 Magyarország története. 1/1. 587. o. Gyırffy György tanulmánya 85 A blakok nem azonosak a vlachokkal, a románok ıseivel. Bodor

György: Egy krónikás adat helyes értelmezéséhez. Magyar Nyelv, 1976. 3. sz. – Rásonyi László szerint (Forrás, 1983. júl. sz.) a blakok a bulak nevő, az onogur-bolgárokkal együtt élı karluk törzs neve

86 História, 1982. l. sz., László Gyula cikke 87 Magyarország története. 1/1. Bartha Antal tanulmánya 88 László Gyula: Vértesszılıstıl Pusztaszerig. Bp., 1974. 207. o. 89 Magyar ıstörténeti tanulmányok. Bp., 1972. 56. o. Benkı Lóránd

tanulmánya 90 Balázs József: Magyar deákság. Bp., 1980. 257-262. o. 91 Magyar ıstörténeti... 142. o. Gyırffy György tanulmánya 92 A Kürt ( = Kurt) törzsnév valószínőleg farkast jelentett. A Kürt-

Gyarmat a gyulák törzse volt. Anonymus 25. fejezete szerint Tétény gyula Erdélyben honfoglaló szertartást végez, amelynek Apafarkas-Agmánd apa a mágikus követe. Ezek az összefüggések szintén farkastiszteletre utalhatnak, s talán ezúttal nem egy fehér lovat (a fehérlót), hanem farkast áldozó szertartásra

93 Tanulmányok a bolgár-magyar kapcsolatok... 167. o. Juhász Péter tanulmánya

94 Fodor István: Verecke híres útján. Bp., 1980. 184. o. 95 Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétıl... 48. o. 96 Az Árpád utáni helyzetrıl: „H” 201-209. o. 97 „H”: 209-213. o.

98 Sem a férj sírján a feleség megölése, sem az élve eltemettetés nem volt büntetésnem István király idején, s elıbb sem. Tanuzabát nyilván más módon végezték ki, felesége pedig a besenyıknél is talán meglévı, annak a szokásnak megfelelıen vált meg életétıl, amely szerint a feleség követi urát a halálba. Az ısgeszta szóbeszédbıl vehette ezt a tényeket eltúlzó elbeszélést

99 Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétıl... 355. o. 100 „H”: 203. o. 101 Gyırffy feltételezi Csaba 942 körüli nagyfejedelemségét, és ennek

megszüntetıjét látja Fajszban, aki szerinte az Árpád-ház uralmát állította vissza. (Magyarország története. 1/1. 676. o.)

102 Hogy Fajsz neve kimondani tilos név lett, s hogy Jutas és Üllı ágát is ugyanazon esemény miatt törölték a dinasztiából, azt Gyırffy is elfogadja. De ı mindezt az augsburgi csatavesztés ódiumával magyarázza. A csatavesztés miatt, varázsereje meggyengülése címén szent halállal is sújthatták Fajszot, de neve akkor nem lett volna tilos névvé, aminthogy Álmos neve sem lett az. Még kevésbé került volna ki Árpád házából emiatt Jutas és Üllı ága. Ezzel szemben az utódlási szokások megváltoztatása oly súlyos bőn volt, ami mind a két következményt indokolja. Ezért a vétségért például a türkök Kapagán kagán halála után annak mindkét fiát egész családjával együtt kiirtották

103 „H”: 51-58., 60-69., 220-221. o. 104 Bartha Antal: A IX. és X. századi magyar társadalom. Bp., 1968. 110.

o. 105 Valóban rímelı nevek, hiszen a pogány kori regösének Képes Géza

megállapítása szerint: elırímes 106 Anonymus szerint Szovárd és Kadocsa Hüleknek, „Árpád

nagybátyjának” a fiai. Nyelvi és helynévi bizonyítékok alapján Hüleket Jelekkel (Üllı) azonosítják, vagyis valójában Árpád másodszülött fiáról van szó. Üllı leszármazottai között csakugyan volt Szoárd és Kadocsa, de ezek nem fiai, hanem unokájának, Lélnek a leszármazottai. Amint különben ezt a Hülekról és Üllırıl mit sem tudó ısgeszta nyomán a krónika helyesen állítja. Lásd még: „H” 69-70. o.

107 Gyırffy György: Krónikáink... 116. o. 108 Bakay Kornél (Életünk, 1984. 5. sz.) szerint Géza fejedelem Mihály

öccsének – akinek csak keresztény neve ismert – lett volna nemzetségbeli neve Tar-Szörénd, s így Mihálynak Szár Lászlóként ismert fia azonos lenne Tar-Szörénd fiával, vagyis Koppánnyal. Koppány pedig – Bakay elképzelése szerint – valóban Endre, Béla és Levente apja. A két ısforrás létezése éppen elképzelhetıvé tenné annak lehetıségét, hogy ugyanazok a személyek az egyikben nemzetségbeli, a másikban keresztény nevükön szerepelhessenek. Csakhogy Szár László valódi apaságát nem lehet elfogadni, a Gellért-legenda

meg is ırizte, hogy a három herceg Vazulnak volt a fia, s alátámasztja ezt nem utolsósorban a krónikában a Vazul megcsonkítása körüli egész zőrzavar, magyarázkodás. Bakay feltevése nem veszi figyelembe Koppány levirátuskísérletét sem, ami természetes, hiszen ha a trón úgyis Koppányt illeti, miért is akarná elvenni Géza özvegyét. Az pedig teljesen elképzelhetetlen, hogy a Kálmán kori krónika a „nem igaz házasságból” származás vádjának elkerülése érdekében éppen azt a Szár Lászlót tette volna meg ısnek, aki tulajdonképpen a felnégyelt Koppány vezér lenne. Koppány családját a krónika nem akarta kereszténynek bemutatni, azért veszett el keresztény nevük; különben Árpád elsıszülött fiától, Tarhostól származtak. Szár László fia Bonuszló volt, s nem a három herceg. Mihály fia Lászlónak pedig alighanem nemzetségbeli nevét is tudjuk, éppen a „Szár” lehetett az

109 Itt és a következı vezérnévsornál is az ısgeszta idején még nem használt helyesírással megkülönböztetjük a személyneveket az eredetileg méltóságnevektıl, de a korabeli olvasók az utóbbiakat is személynevekként fogták fel. A vezérek személynévsorába egy méltóságnév (elıd = az elıvédtörzs fejedelme) került, a második vezérnévsorba (az álcázott méltóságlistába) pedig két személynév (Szabolcs és Lél) keveredett. Ezek az elcserélıdések az ısgeszta szerzıjének voltak kényszerő változtatásai.

Mindkét névsorban az ötödik helyen álló név már a pogány idıkben elfelejtıdött. Mint kimutattuk, („H”: 116. o.), a kiátkozott Csaba neve és méltósága helyett – minthogy az utolsó szavárd törzsünk költözött el – a regösök mindkét névsorban a „Szovárd” helyettesítı névvel kerülték meg Csabának és törzsének kimondani tilos nevét, az ısgeszta szerkesztésének idején immár másfél évszázada. A krónikás a fiktív Szovárdot a Léltıl származó Szoárd-nemzetség ısével azonosítva, a méltóságnévsorba Lélt, a személynévsorba pedig annak honfoglalás korinak vélt apját, Tast írta be. („H”: 117. o.) A pogány korban a nomád rangsor sorrendjében a személynévsor elsı két helyén „Szabolcs, Álmos” állt, a méltóságnévsorban pedig „elıd, árpád”, minthogy Árpád ugyanúgy tisztségének elnevezését kapta névül, mint Kend kende vagy Gyula gyula. („H”: 68., 83. o.) így Árpád kvázi személyneve elıl az ısgeszta szerzıjének mindenekelıtt az „elsıszülöttet” is jelentı elıdöt kellett eltávolítania, megcserélte tehát a személynévsor elsı nevével, Szabolccsal. Majd a nomád rangsornak legalább az elsı két nevét át kellett alakítania a keresztényeknél szokásos sorrendre, így jött létre a személynévsor élén az Álmos, Elıd, a méltóságnévsor élén pedig Árpád, Szabolcs felsorolás

110 A vezérnévsorokat Anonymus és Kézai sorrendjében közöljük: mindkettı ırs-központú. Az ısibb, kend-központú méltóságnévsort az ısgeszta egy másik példányából a krónika ırizte meg: „árpád, Szabolcs,

gyula, kend, Lél, vérbulcsu, ırs". A kend-központú személynévsornak – amilyennel nem rendelkezünk – ennek kellett volna lennie: „Álmos, elıd, Huba, Kurszán, Tas, Tétény, Ond”

111 Erchangert (a krónikában Erhard) és Bertholdot I. Konrád német király végeztette ki, nem pedig a magyarok. A tévedés Regino folytatójától került az ısgesztába és onnan egyaránt Anonymushoz és a krónikába

112 Gran (Gron) Esztergom és a Garam folyó korábbi neve. A krónika folytatói azt a híradást, hogy Hont és Pázmány Istvánt Granban övezték fel karddal, kétszeresen félreértelmezték. Azt hitték, a Garam folyónál történt a dolog, és hogy Istvánt német szokás szerint avatták lovaggá. Valójában István a Géza által fıvárossá tett Esztergomból indult el, és a kardkötés aktusa, melyet fegyvernökei, Hont és Pázmány végeztek el, a csatába menetelt jelképezi. Lásd Thuróczy János: A magyarok krónikája. Fordította Horváth János. Bp., 1978. Horváth János jegyzete: 515. o. 200. sz.

113 Vö. „H”: 33. o. 114 Gizella Civakodó (II.) Henrik bajor hercegnek, Jámbor Henrik német

császár apjának volt a húga. Civakodó Henrik pedig a magyarbarát Arnulf Judit lányának a fia

115 Az eredeti szövegben álló „Belus” várát a kutatás Békés elírásának tartja

116 „H”: 89-90. o. 117 Gyırffy György: Krónikáink... 49. o. 118 Magyarország története. 1/2. 1013. o. Kristó Gyula tanulmánya 119 Lásd a 109. lábjegyzetet 120 „H” 173-174. o. 121 ,,H” 192-193. o. 122 „H” 245. o. 123 Középkori elképzelés szerint Góg és Magóg népeit Nagy Sándor

elzárta a külvilágtól. Nem lehetetlen, hogy az ellenısgeszta szerzıje kirekesztettségük szimbólumaként – és az ısgeszta Magóg-származtatására célzó gúnyos szójátékkal – nevezte a közösség e kirekesztettjeit „hét Magóg és Góg”-nak. (Más komisz gúny is van ebben az elbeszélésben.) A megszokottól eltérı sorrend miatt ezt talán már az egyesített krónika is félremagyarázta „hét Magor és Góg”-ra, miáltal a második név teljességgel értelmetlenné és érthetetlenné vált

124 Magyarország története. 1/1. 700-701. o. 125 Aligha kellett koldulniuk; ısi népdalunk tanúskodik róla, hogy a

regösöknek a meglátogatott falvaktól megszabott járandóságuk volt: „Ajtó elıtt nagy rıt ökör... annak fele regösöké” (Szomjas-Schiffert György: Népdalaink a magyar történelemben. Bp., 1984. 22. o.)

126 Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétıl... 354. o. 127 Árpád-kori legendák és intelmek. Bp., 1983. 215. o. 128 Kristó Gyula: Tanulmányok... 106-110. o. 129 Magyarország története. 1/1. 875. o. 130 Magyarország története. 1/1. 869-870., 887. o. és 1/2. 904-905. o.

Gyırffy György tanulmánya 131 Bartha Antal: István király, a reálpolitikus. Magyar Nemzet, 1983.

aug. 20.

TARTALOM I. rész: Nyomozunk, hogy rekonstruálhassunk............................................ 5 Elsı fejezet: Terv, módszer, „tényállás”................................................. 7

Miért kell a krónikát vallatni? – Módszerünk gyakorlása – Az új rend kezdetei (Tényállás I.) – Nehéz kibontakozás (Tényállás II.) – Az ısgeszta szükséges lesz (Tényállás III.) – Krónika krónikát követ (A tényállás befejezése)

Második fejezet: Ellenırizzük magunkat.............................................. 45

Egyesített-e a krónika, vagy javítgatott?- Az Anonymus-rejtély

Harmadik fejezet: A fı szálak (Az ısgeszta)........................................ 58

Anonymus csínyjei és igazsága – Egy fontos tanúvallomásA honszerzó mítosz – Szvatopluk vagy Marót. Helyettesítı nevek – Az „öreg" Marót – A titokzatos Mén-Marót – Az ısgeszta aznapisága – A XI. századi hagyományırzık és a gyulacsalád

Negyedik fejezet: A fı szálak (Az ellenısgeszta)............................... 106

A Csodaszarvas-monda történeti dokumentum – Hunor és a hunok – Menrot... Nemrot... Nimród – Egy motívum fejlıdése

– A hun történet legelsı csírája – Attila-hagyomány hunok nélkül – Örökség az: amivel az örökhagyó rendelkezett – Attila-illúzió hunokkal

Ötödik fejezet: Onogurok, székelyek és a magyar honfoglalás.......... 146

Hungária – „Az ı nyelvükön beszélnek ott...” – Az ısi magyarság etnikai színképe

Hatodik fejezet: A fı szálak (Pogány kori utódlás)............................ 161

A Zolta-titok – Fajsz rezsimje – Beszélı névsorok – Az utódlási szokásjog

Hetedik fejezet: A fı szálak (A viszálykodók pártjai)........................ 185

A nemzetségbeli név, avagy az utódlási szokások szívóssága – Egy nagy pálya legelsı és legutolsó gondja – Testvérviszály

II. rész: Rekonstruálunk, ahogyan kinyomoztuk...................................... 203

A felélesztett ısforrások elé......................................................... 205 Az I. Béla kori geszta (i. sz. 1062.)............................................. 208 A Salamon király korabeli geszta (i. sz. 1075. körül)................. 239 A részletek feltárása.................................................................... 262

A kezdı sorok – Eredet – Elıd – Szkítia – Álmos – Hétmagyar – Kiköltözés – Pannónia a honfoglalás elıtt – A rómaiak pásztorai – Fehérló-mondák – Fehérló-mondatöredékek – A vezérnévsorok – Évszámok – Honfoglalás – Szovárd és Kadocsa – Birtokok – Kalandozások – Léi kürtje – A hét gyászmagyar – Beköltözöttek – Géza – István – Az István-fejezet részletkérdései – Péter – A hercegek számőzetésben – A hazatérı hercegek – Pogánylázadások – Levente – Gellért – A királykronológia – Endre és Béla – Mit nem bocsáthatott meg Béla ága – Némi összegezés: Miklós püspök

Szomszéd mőhelyek (avagy a nyomozati jegyzıkönyv záradéka)...305

Jegyzetek..................................................................................... 313

FÖLDES PÉTER Vallanak az ısi krónikák A szerzı valóságos ügyben, valóságos tétért, valóban a könyv lapjain zajló,

igazi „magánnyomozásba” vonja be az olvasót. Hasonló eszközökkel, mint a Ha az ısi krónikák igazat mondanak c. elızı, sikeres könyvében. Most a krónikák titkának ered nyomába. „A XI. század már termett latin nyelvő magyar krónikát, kettıt is” – állítja Földes Péter. Bizonyságul könyve második felében olvashatjuk mind a két, kilencszáz esztendıvel ezelıtt született ıskrónikát, természetesen magyarul. Rekonstruálta ıket.

Hogy hogyan? Ebben veszünk részt a könyv elolvasásakor. A titok, ami magyarázatra szorul: egymástól alig eltérı krónikáink legrégibb idırıl szóló részének tartalmi, szemléleti kétarcúsága. S a krónikák valóban vallanak.

Földes Péter minden izgalmas kérdést közösen old meg az olvasóval, s közben arról sem feledkezik meg, hogy mindez logikai játék, élvezetes szellemi torna. Mint minden igazán merész és komoly vállalkozás.

KOZMOSZ KÖNYVEK